Agnes 11729

Minna Canth

Agnes

AGNES

A finn irodalom gyöngyszemei

Minna Canth

A kötetet finnből magyarra fordította: Antal Adrien

A mű eredeti címe: Agnes

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Otava, 1892

2021

I

Ő volt az ideálom az iskolában. Előfordult, hogy az órán annyira belefeledkezve néztem őt, hogy azt sem tudtam miről van szó, amikor váratlanul nekem szegeztek egy kérdést. Elpirultam, nem tudtam válaszolni, ezért szemrehányó pillantást kaptam a tanártól, amitől aztán eszembe jutott, hogy a figyelmemet inkább rá kellene összpontosítanom. Különösen Agnes szemét csodáltam. Nagy, mandulavágású, barna szeme volt. Hosszú, fekete szempillák árnyékolták őket. Mély tekintete kicsit álmodozó volt, a finom érzelmek legkisebb rezdüléseit és ingadozását is tükrözték. A szemében mindig lélek és életerő volt. Soha nem láttam benne kimerültséget vagy depressziót, mint ami nálam, és a többi lány esetében gyakran előfordult. Ezért soha nem untam meg nézni és csodálni őt. És valóban, gyönyörű volt! Buja és fehér mellei, bársonyos orcái élénk pírban pompáztak. A homloka áttetsző tisztaságát a fényes, fekete fürtjei hangsúlyozták, ugyanúgy, ahogy a fehér nyakszirtjét is színes kontrasztként kiemelték a keresztül-kasul futó hajfonatocskák, különlegesen szép hatást keltve. De a szépség önmagában semmit sem ért volna, ha nem töltötte volna meg egész lényét a szelíd és bájos kedvesség. Minden mozdulata lágy és kecses volt, testtartása természetes, járása hajlékony és könnyed. Senki sem volt hozzá fogható, még csak meg sem közelítették. De nem csak ezekért a külső tulajdonságaiért csodáltam őt. Hamar ráuntam volna, ha belül tompa és üres lett volna, mint ahogy ez oly gyakran jellemző a szépségekre. De Agnes okosabb volt mindannyiunknál. Gondolkodása logikus és leleményes volt, jelleme ártatlanul tiszta, a haladás és általában a jó iránti vágya lángoló. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy hibát követhet el, vagy valami elítélendő dolgot tehet. Ha kételyeim támadtak, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mindig megkérdeztem magamtól: mit tenne Agnes ebben a helyzetben? Aztán úgy cselekedtem, ahogy szerintem, ő is cselekedett volna.

Nagyobb hatással volt rám Agnes néma dorgálása, mint a tanár által kiszabott büntetés. Még mindig emlékszem egy esetre. Egyik reggel túl korán érkeztünk az iskolába. Még csak fél kilenc volt, és kilenckor kezdődött az óra. — Liisi, menjünk sétálni - javasolta Fanny, aki általában mindenféle illetlen és rakoncátlan dologra kapható volt. Azonnal készen álltam, és sikerült Annát is rávennünk, hogy csatlakozzon hozzánk. A vámkapun kívül vezető úton gyalogoltunk egy darabig. Nevetgéltünk, cseverésztünk, majd újra nevetgéltünk. Bár igazán nem volt min nevessünk, a bennünk lévő örömnek és életkedvnek valahogy ki kellett törnie. És persze elfelejtettük mind az idő múlását, mind az iskolát. Egy fával megrakott szekér jött velünk szemben. — Kedves gazda, vegyen fel minket a szekérre, annyira fáradtak vagyunk kérlelte Fanny igencsak szívszaggató hangon. — Igen, vegyen fel minket a rakományra, nem nyomunk sokat. Megállt és mosolyogva ránk nézett. — Aztán nem fogtok leesni? — Nem, kapaszkodunk. — No, akkor szálljatok fel próbaképpen. Mindannyian felmásztunk, és elégedetten kuksoltunk a magasban, a fahasábok tetején. Istenem, de vicces volt! — Így megyünk át a városon? — Így bizony.

— De nem lesz ebből baj? - kérdezte Anna. — Miért lenne? – mondta Fanny a fejét dacosan felemelve. — Persze, hogy nem lesz - biztosítottam róla. A ló végigsétált a város utcáin, az emberek úgy néztek ránk, mintha csudát látnának, de mi élveztük előkelő helyzetünket, és büszke pillantásokat vetettünk rájuk. — Aztán merre menjünk? - kérdezte az ember. — A Leányiskolához. — Az hol van? — A sárga ház a piac szélén. Szóval elvitt minket egészen az iskoláig. — Vajon mit fognak szólni a lányok, amikor meglátnak minket, ahogy behajtunk az iskolába egy rakomány fával? Nem csodálkoznak majd? Össze-vissza vihorásztunk, de az iskolához érve megpróbáltunk komolynak tűnni. Egyáltalán nem tudtuk, hogy az ilyen fuvarozgatás nem megszokott dolog. Már az ablakok alatt jártunk. Odabent feltűnően csendes volt minden. Egy oldalpillantást vetettünk befelé. Te jó ég - már az osztályban ültek! A büszkeség és a vidámság egy csapásra eltűnt az arcunkról. — Most mit tegyünk? Hogy merjünk bemenni? És mit mondjunk? Ki menjen előre? A ló megállt a kapuban. Szánalmas zavarunkban lemásztunk a szekérről, és még csak eszünkbe sem jutott, hogy megköszönjük a fuvart a barátságos sofőrünknek. — Szóval, ki megy először az osztályba? Fanny felszegte a fejét, felrántotta az ajtót, és belépett. Én követtem, bár nem

egészen ilyen bátran. Majd Anna következett harmadikként, mindőnk közül a legfélénkebben. Általános figyelem fordult felénk, minden szempár minket követett, amikor sunnyogva megpróbáltunk becsusszanni a helyünkre. Ezután azonnal megkezdődött a szigorú vizsgálat, majd megkaptuk a döntést. Egy óra elzárás – így szólt az ítélet. Egy óra elzárás? Nahisz – mit nekünk. Szívesen elszenvedtük egy ilyen szórakoztató kaland után. Mire elkezdődött a szünet, már el is felejtettük az egész büntetést. A lányok körénk gyűltek. — Milyen messziről jöttetek a szekérrel? — Egészen Sas-szirt környékétől. — Te jó ég! És a városon keresztül? — Persze. — Jesszusom. Nem találkoztatok senkivel? — Dehogynem, többekkel is. A püspökkel is, például. — Uramisten! És meglátott titeket? — Persze, hogy meglátott. De mi úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre. — Gondoljatok csak bele! — Úgy, gondoljatok bele! Egymásra néztek, majd ránk, a szemük elkerekedett. Csodáltak minket. Mi pedig örültünk ennek. Egymással versengve hencegtünk a merészségünkkel. Az emberek odarohantak az ablakokhoz, hogy lássanak minket, a szembejövő járművek megálltak az utcán, de minket ez nem érdekelt! Ilyen kaland még senkivel sem történt, és ezt soha nem felejtjük el. Annyira szórakoztató volt, és mivel a rakomány olyan roppant magas volt, hogy egy egész ölnyi fahasáb lehetett benne, legalább! Ezt

bizony nem minden lány merte volna megtenni, aligha akár egy is az egész iskolában, kivéve minket hármunkat Úgy tettünk, mintha semmi különös nem történt volna. A körülöttünk lévő lányok nem győztek csodálkozni, mi pedig nagyot nőttünk a szemükben, ez tisztán látszott az arcukon. Agnes távolabb ült, hallgatott és nem szólt egy szót sem. Egy pillanatra ránéztem. Elfordította a fejét, de egy villanásra elkaptam a tekintetét. De annyi elég is volt. Olyan volt, mint hideg zuhany a hátamra. Már nem dicsekedtem, és nem nevettem. Szégyenkezve eltávolodtam a csapattól, és leültem. Agnes helyteleníti, amit tettünk...! És most én is azonnal megértettem, mennyire ostobán viselkedtünk. Teljesen úgy, mint a zabolátlan suhancok. Vajon fordult már elő olyan, hogy lányok így utazzanak egy fát szállító szekér tetején? Agnes semmilyen körülmények között nem tett volna ilyet. Miért voltunk ilyen őrültek, miért nem gondoltuk át alaposabban! Most talán az egész iskola miattunk fog rossz megítélés alá esni. Olyan szerencsétlennek éreztem magam. Fanny még mindig hencegett, és a lányok is egyre csak csodálkoztak. Ez már kezdett zavarni, szinte sértette a fülemet a jókedvük. Agnes a könyvét lapozgatta, már hallgatni sem volt kedve. Vajon mekkorát süllyedhettünk a szemében! Már majdnem sírtam. Nem mertem Agnes közelébe menni. Annyira komolynak tűnt. Lehetséges, hogy valaha is elfelejtse ezt az esetet? Vagy már örökre rossz véleménye lesz rólam? Ez a félelem még hosszú ideig úgy gyötört, mint egy lidércnyomás. Nem mertem a dolognak pontosabban utánanézni, mert mindig nagyon szégyelltem magam Agnes előtt. Soha nem tudtam vele szabadon és nyíltan beszélni úgy, mint a többi társaimmal, szívesebben tartottam magam egy kicsit távolabb tőle, vagy ha a közelébe mentem, inkább hallgattam. Egyikünk sem büszkélkedhetett azzal, hogy Agnes legbensőbb barátja lett volna, olyan, akinek elárulta volna szívének titkait. Lehet, hogy Agnesnek ilyen nem is volt. Nekünk mindannyiunknak volt kedvesünk, némelyikünknek több is, de Agnes ilyen dolgokról soha nem beszélt. Sok gimnazista szerelmes volt belé, ezt mindenki tudta, de egyiküknek sem mutatta legkisebb jelét sem annak, hogy tetszene neki. Bár nem is voltak túlságosan bátrak, hogy közeledjenek, csak messziről imádták,

Agnes viszont alig vett tudomást az érzéseikről. — Vajon szerelmes lesz valaha is Agnes? - tűnődtünk gyakran egymás között. És kibe? Ki lesz az a szerencsés? Talál-e akárcsak egyetlen férfi, aki elég méltó hozzá? Mi a magunk részéről erősen kételkedtünk ebben. Hiszen nem volt hozzá fogható az egész világon, sem férfi, sem nő. Az Agnesről alkotott kép, amely azokból az időkből maradt meg bennem, még mindig olyan tökéletes, hogy a legkisebb hibát vagy hiányosságot sem látom benne. Gyakran mondom magamban: ez csak azért van, mert egy tizenöt éves gyerek kritikátlan szemével néztem rá. Most, ha újra láthatnám őt olyannak, amilyen volt, talán egészen másképp látnám. De aztán megint eszembe jut, hogy nemcsak mi, fiatalok csodáltuk őt ilyen fenntartás nélkül, hanem valószínűleg a tanárok és a tanárok feleségei is ugyanolyan nagy számban. Nem mondtak nekünk semmit, de tisztán láttuk rajtuk, a szemükben és az egész lényükben, amikor hozzá beszéltek, még abban is, ahogyan az osztályban kimondták a nevét, amikor feltettek neki egy kérdést. Néhány évvel előttünk otthagyta az iskolát, hogy Helsinkiben folytassa tanulmányait. Az első évben kaptunk tőle néhány levelet, de a második évben már egyetlen levelet sem írt. Nem lepődtünk meg. Ugyan miért is emlékezne ránk, jelentéktelen kis bakfisokra, vagy akár a mi apró, jelentéktelen iskolánkra. Helsinkiben modernebb körülmények közé és intelligensebb körökbe került, amelyekbe jobban beilleszkedett. Nagyon jól érezte ott magát, és ezt meg is írta nekünk. Hiszen ez természetes volt. Nem hiányoztunk neki, és ezért nem is volt szabad neheztelnünk rá… Sok éven át nem hallottunk semmit Agnesről. Befejeztük az iskolát, szétszéledtünk, ki ide, ki oda. Már csak néhányan maradtunk az egykori iskolavárosban. Egyszer azonban összegyűlt a nagy csapatunk. Ez akkor volt, amikor menyasszony voltam és az esküvőmre készültem. Fanny egészen Helsinkiből jött, akkoriban ugyanis ott lakott, és tudott mesélni néhány dolgot Agnesről. — Hallottátok azt az érdekes dolgot Agnesről? - kérdezte hirtelen, az egykori iskolatársakról folytatott beszélgetésünkbe közbevágva.

— Mit, mondd mit? — Szentpétervárra ment, hogy egy roppant gazdag hercegnő társalkodónője legyen. — Agnes!? Agnes Szentpétervárra, társalkodónőnek? Ez nem lehet igaz! Társalkodónőnek! — Bizony, de gondoljatok csak bele, egy hercegnő mellé, az bizony valami egészen más, mint egy átlagos társalkodónő. — Lényegtelen! Nincs különbség közöttük, főleg Szentpétervárott. — Milyen ostobák és kicsinyesek vagytok - szidott minket Fanny – Elment a kedvem is a folytatástól, mert úgy tűnik, semmit sem értetek. — Mondd már el. — Nos, hát akkor halljátok. A hercegnő magával vitte Szentpétervárra, a legelőkelőbb és legnemesebb körökbe, sőt egyenesen a palotába is. Agnes onnan írta, hogy olyan, mint egy mámor, egyik kastélyból a másikba siet, és alig van szabadideje két látogatás között. Számára az egész olyan szokatlan, mint egy mesevilág. Most már szóhoz sem jutottunk. — El tudnátok ti egyáltalán képzelni egy ilyen nagyvilági életet? — Nem is igazán akarjuk, be kell, hogy valljuk. — Tánmulatságok, olyan pompásak, hogy olyat még álmotokban sem láttatok, operák, balettek, színházak, koncertek, pompás ruhák, a legfinomabb szalonok és így tovább. Hallgattuk és álmélkodtunk. — De vajon sokáig elégedett lesz-e ezzel Agnes? - kérdeztem végül kissé kétkedve. — Mi van, ha ez elég neki? Mi más elégítené ki akkor? Természetesen elégedett

lesz ezzel. El kell ismerni, hogy Agnest a nagyvilági életre teremtették. Ott magára tudja vonni a figyelmet. Nem gondoljátok? Elhittük neki. És biztosak voltunk abban, hogy minden nemes úr, báró, gróf, herceg és hasonlók őrülten beleszeretnek majd. De mi lesz Agnessel? Kibe fog beleszeretni? Kibe lesz szerelmes Agnes, és kinek a párja lesz majd? Erre a kérdésre nem kaptunk válaszolt.

II

Öt éve voltam már férjnél. Három kisgyermekem volt, minden időmet a gondozásukkal töltöttem, igazából semmit sem tudtam a világról. Az esküvőm óta egyetlen egykori iskolatársammal sem találkoztam. Gyakran eszembe jutottak, amikor egyedül voltam, és olyankor arra gondoltam, hogy legalább Fannynak írhatnék néha, talán tudna valamit mondani a többiekről. De ez csak terv maradt, soha nem jutottam el a levélírásig. Az iskolákban véget ért a tanév, megkezdődött a nyári szünet. Ilyenkor rendszerint egy nagy dalos fesztivált rendeznek a városunkban, melyre énekesek és zenekarok gyűlnek össze közelről s távolról, és nagy számban más népek is jönnek az ország minden szegletéből. Én is igyekeztem minél többet részt venni a munkában. Felváltva voltam otthon a szolgálómmal, mert egyikünknek mindig a gyerekekkel kellett lennie. Olykorolykor mindkettőnknek is. Az ünnepség első napján kissé késve értem ki a térre, már elkezdődött az énekeszenés műsor. A lobogó zászlók, a zöldellő girlandok és színes virágok, amik az udvarházakat díszítették, már útközben elhessegették a fejemből az összes apró, otthoni hétköznapi gondot. Minél közelebb kerültem az éneklőkhöz, annál inkább az ünnep hatása alá kerültem. Fenséges dallamok visszhangoztak a távolból. A levegő a lehető legselymesebb volt, a nap ragyogóan sütött, a tó csillogott, a fák teljes pompájukban zöldelltek, és a felhőtlen ég sötétkék színben pompázott felettünk. Ünneplőbe öltözött emberek siettek el mellettem; ők is elkéstek, ahogy én is. „Isten az én erődöm" énekelték kürtök kíséretében, amikor megérkeztem. A tér túloldalán lévő nyitott zenei színpadon zsúfolódtak össze az éneklő és zenélő csoportok, akik egy közös, nagy kórusban egyesültek. Erőteljes hangáradat hullámzott végig a hatalmas tömegen. Megálltam, hogy zavartalanul hallgathassam, közben a szívemet elárasztotta az ünnep áhítata. Eluralkodott rajtam a nemzetünk iránti lelkesedés, ahogy másokon is.

A himnusz után szünet következett. Az énekesek és a zenészek lementek a színpadról, és a közönség köreiben is volt némi mozgás, bár a legtöbben ülve maradtak a helyükön. Körülnéztem, de egyetlen ismerőst sem láttam. Idegen arcok voltak mindenütt. A tekintetem egyik csapatról a másikra siklott, végül egy nőn állapodott meg, aki egy kicsit távolabb állt, két-három úriemberrel körülvéve, akik szemmel láthatóan a hódolói voltak. Határozottan kitűnt a többiek közül, mind a külseje, mind a testtartása, mind a ruhája alapján. A hófehér köpenyt viselt, mely egészen a szoknyája alsó szegélyéig ért, szabadon hullámzott, kecsesen ölelte körbe a testét, amelynek pompáját csak leplezte, de nem takarta el. A könnyű, kecses kalap hosszú, hátrafelé lecsüngő bóbitájával lazán ült a fején, alóla sötét fürtök bukkantak elő, mintha csak véletlenül szabadultak volna el. Tetőtől talpig stílusosan, egyenesen és méltóságteljesen állt ott. Ugyanakkor ahogy ott állt, fejét hátrahajtva, felhúzott vállakkal, az egész testtartásában nagy öntudatos fölényesség és büszkeség volt. Nem tudtam csodálat és bámulat nélkül ránézni. A többi nő is a legjobb ruháját vette fel erre az alkalomra, de túlságosan is lerítt róluk, hogy szokatlan az öltözék számukra, és kissé oda nem illőnek érzik magukat. Ezzel szemben ő olyan megszokottsággal és természetességgel viselte ízléses és elegáns ruháját, hogy az ember azonnal észrevette, mennyire otthonosan mozog benne. — Ki lehet az a nő? Vajon finn? - kérdeztem magamtól. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha finn is lenne, akkor sem közülünk való, középosztálybeli nő, hanem valószínűleg a felsőbb osztályba tartozik, aki sok időt töltött külföldön, a világ nagyvárosaiban. De hogyan tévedt ide? Általában nem vesznek részt nemzeti ünnepeinken. Hogyan és miért alacsonyodott le hozzánk ez a nő? Vagy valami csoda folytán más természetűvé vált, mint a vele egyenrangúak? Megpróbáltam leolvasni a válaszokat az arcáról, de nem jutottam semmire. Nevetett és beszélt, és úgy tűnt, nem sokat törődött a műsorral, ami újra elkezdődött. Észrevettem, hogy minduntalan rá akarom irányítani a figyelmemet, ezért nem igazán tudtam szorosan követni a műsort. Megpróbáltam másfelé nézni,

közelebb húzódtam a színpadhoz, hogy hallgassam az ünnepi beszédet. Szívhez szóló, hazafias és lelkesítő volt. Nem telt el sok idő, és az iménti szépségről teljesen elfelejtkeztem. Csupa fül voltam, és a beszéd végén minden erőmmel csatlakoztam a közönség hazát éltető "éljen" felkiáltásához. Lehet, hogy kissé mulatságosnak tűntem, mivel még a karjaimmal is hadonásztam és kiabáltam, amennyire csak tudtam, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez nem volt sem nőies, sem ízléses. A vér a fejembe szállt, a hangom pedig berekedt, mire a kilencedik és egyben utolsó "éljen" elhangzott. Hallottam, hogy valaki a hátam mögött a nevemet mondja. Megfordultam, és majdnem elájultam a meglepetéstől. Ott állt az az elegáns, idegen nő, és rám mosolygott, a szegény megrémült páriára. — Megismersz engem, Lizi? Egy vagy két lépést hátráltam. — Soha életemben nem láttalak még – gondoltam magamban. De hirtelen rájöttem. —Agnes! Kinyújtotta a kezét, és én őszinte örömmel ragadtam meg, bár szinte azonnal eluralkodott rajtam a bátortalanság. Olyan előkelő volt, olyan méltóságteljes, olyan finom, én pedig úgy néztem ki mellette, mint egy kis házimanó. Saját jelentéktelenségem még soha nem volt annyira szembetűnő és kínos, mint abban a pillanatban. Azt kívántam, bárcsak ezer versztányira lennék innen. Megpróbáltam bátorítani magamat. — Hisz ez csodás.... Alig ismertelek fel.... Mikor jöttél? Most biztos ostoba, bamba fajankónak tart engem - gondoltam magamban. Nem szólalt meg, még csak nem is válaszolt a kérdésemre, csak mosolygott és figyelt.

— Te rögtön felismertél, ugye? - mondtam, mintegy az előző folytatásaként. — Azonnal – válaszolta - amint megláttalak. Mi a csudának mosolyog így? Lehet, hogy ez a szokása? Egyre nyugtalanabbul kezdtem érezni magam, de nem akartam, hogy észrevegye. — Gondolom, tudtad, hogy itt lakom. Akkor így könnyű volt megismerned. — Bárhol felismertelek volna, főleg ha olyan lelkesnek látlak, mint az előbb. — Aha ... vagy úgy.... - szörnyen zavarba jöttem, mert most értettem meg, miért nevetett annyira. — Te ugyanaz a Lizi vagy, mint azelőtt. — Aha … persze, hogy ugyanaz miért is változtam volna meg? – hebegtem, csak hogy mentsem magam. — Még az iskolában sem került senki egy ünnepség hatására annyira önkívületbe, mint te. Egy pillantást vetettem rá, majd kicsit magabiztosabb hangon megkérdeztem tőle: — Miért, Agnes, te egyáltalán nem lettél lelkes az imént? — Lelkes? Mitől? — A haza iránti szeretet miatt. — Arról szólt ez a beszéd? Hangosan felnevetett. — Nem, nem igazán lelkesített fel, a legkevésbé sem. — De hisz nem volt ez egy nagyon szép beszéd? Megvonta a vállát, arcán részben szánalom, részben gúnyos megvetés látszott.

— Inkább gyermeteg …. — Téged nem lelkesít fel semmi? — Nem. Szerintem minden ilyesmi csupán együgyűség. Elakadt a szavam. A legjobb, legszentebb érzéseim – ezek mind együgyű dolgok, amit a kifinomult emberek gúnyosan kinevetnek? Lesütöttem a szememet. Egyszerre bosszantott és szégyelltem magam. Ösztönösen ellen akartam állni neki, de azt hiszem, ez csak sértett önérzet volt. Tudtam már korábban, hogy Agnes intelligensebb nálam, már az iskolában is, most meg pláne, hogy olyan sokat utazott és éveket töltött a nagyvilágban. Szabadon fejlődhetett és szélesíthette a látókörét, míg én egy kisváros fojtogató levegőjében éltem, és menthetetlenül lemaradtam. Agnes félbeszakított. — Férjnél vagy? - kérdezte. — Igen. — Akkor most mi is a teljes neved? Liisi —? —Reijola. — Így van. Liisi Reijola. És a férjed —? — Hivatalnok. — Igen, igen, - mintha már hallottam volna róla. Én még nem változtattam meg a nevemet. Még mindig Werther Agnes vagyok. Valószínűleg vannak gyerekeid. Hány? —Három. — Oh! Fiúk vagy lányok? — Két lány, egy fiú. Antti a legidősebb, ő már négyéves. El sem hinnéd, milyen okos, mindenféléről tud beszélni és mindenféle kérdéseket tesz fel, nincs más dolgom, mint válaszoni rájuk —

A kedvem egyszeriben felélénkült, amikor elkezdtem beszélni a gyerekekről. — Anttinak hívják! Miért pont Antti? — Mert ez egy tisztán finn név. És a férjem is Antti. — Á, értem, a név mindenekelőtt finn lehet. És a lányok? Azt hiszem, az egyikük Kaisu, a másikuk pedig Liisu? —Nem jól tippeltél - nevettem, bár éreztem a gúnyt a szavaiban. - A nagyobbik lányom Aino, a kisebbik pedig Lyyli. Még csak hét hónapos, de már ki tudja mondani, hogy "papa" és "mama" – még nem teljesen tisztán, de közelít hozzá: "appa", "amma" hallatszik, de a "papi" szót már egészen tisztán ejti ki. Agnes végighallgatta a történetemet és nevetett. — Ugye meglátogatsz minket? - kérdeztem. — Persze. — Ez nagyszerű. Mikor lenne jó neked? — Amikor csak szeretnéd. Ma este, esetleg. — Szeretettel várunk! Egy női kórus volt a színpadon, megfordultam, hogy meghallgassam. Szerintem remekül énekeltek, és izgatottan tapsoltam, mint mindenki más. — Ugye milyen csodásan énekeltek? - kérdeztem Agnest, amikor visszamentem hozzá, mert megint tettem néhány lépést a színpad felé, anélkül, hogy észrevettem volna. — Ugye milyen csodásan énekeltek? — Csodásan? Megvonta a vállát, grimaszolt, majd megrázta a fejét. — Ezek szerint te még egy középszerű dalt sem hallottál eddig, ha ezt csodásnak tartod.

— Igen, de – zavaromban nem igazán tudtam, mit mondjak - azt hittem, tisztán és lendületesen énekelnek. — Ami engem illet, nem tudok mást élvezni, csak a finom, művészi dalokat. Ezek a durva, képzetlen hangok valósággal széthasítják a fülemet. Mit is mondhattam volna erre? Eléggé bántott a hideg közönye és az a megvető stílus, ahogy mindent kritizált. Másrészt viszont úgy gondoltam, hogy ennek egyszerű oka lehet. Annyira megszokta, hogy sokkal jobbat látott és hallott, hogy itt semmiben sem lelte kedvét. De bizonyára szerette a hazáját és honfitársait, különben miért jött volna ide? Az urak, akikkel először láttam társalogni Agnest, hátramaradtak, valószínűleg azért, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni. De tudtam, hogy türelmetlenül várják, mikor csatlakozhatnak újra hozzá. Így hát elköszöntem, főleg, hogy amúgy is ideje volt hazamennem. Megmutattam neki, hogy hol lakunk, majd még utoljára a lelkére kötöttem hogy ne felejtse el az ígéretét.

III

Amikor hazaértem, a szobalányom már az estebéd elkészítésével foglalatoskodott. Levetettem magamról az ünneplő ruhámat, és egy hétköznapit húztam magamra, mielőtt a gyerekekkel elkezdtem foglalkozni. Gondoltam, lesz még időm átöltözni este, mert bizony ebben a kifakult, régi pamutruhában nem akartam volna mutatkozni, Agnes előtt. Délután Mari volt a soros, hogy elmenjen az ünnepségre. Reméltem visszaér, mielőtt Agnes megérkezik. De eltartott egy darabig, amíg leszedte az edényeket, elmosogatott, kisöpörte a konyhát, és végül felöltözött. Időnként az órára néztem, és kezdtem már türelmetlenkedni, mert attól féltem, hogy az egész estét a téren fogja tölteni, és ki fog akkor felváltani engem? Agnes persze elborzadna, ha így látna. Végül Mari mégis csak elindult, én pedig egyedül maradtam otthon a gyerekekkel. Mindhármat egyszerre dédelgethettem, de ezt már sokszor megtettem korábban is. Tehát nem törődtem vele, habár Lyyli igencsak megpróbálta a türelmem határait feszegetni. Nem értettem, mi baja van a gyereknek, nem szerette a játékokat, nem érdekelte a képeskönyv, az étel, semmi. Szobáról szobára vittem, kivittem az ablakhoz, mutattam neki lovakat az utcán, próbáltam valamilyen módon szórakoztatni. Nem segített, egyre csak nyűgösködött. Ráadásul ott volt a másik kettő is, akik egymással vitatkoztak, és hamarosan elég nagy csetepatéba keveredtek. Antti elvette Ainótól a kis csengőjét, és nem volt hajlandó visszaadni. Erőszakkal kivettem a kezéből, de ettől bömbölni kezdett, és Lyyli ijedtében kétszer annyira kezdett bömbölni. Benoszogattam Anttit a konyhába, és becsuktam az ajtót. Úgy tettem, mintha nem hallanám, ahogy kiabált és rugdosta a padlót dühében. Épp elég gondom volt Lyylivel, míg végre sikerült elaltatnom. Rászóltam Ainóra, nehogy megcsöngesse a csengőjét, majd elmentem megnézni, mit csinál Antti a konyhában, ahol hirtelen gyanús csend lett.

Bizony ahogy sejtettem! Persze, hogy rosszban sántikált. Éppen a vizesvödörben locspocsolt, hamut hordott oda a kemencéből, amit szétlocsolt és úgy összekoszolta a ruháját és a kezét, majd a szemét is, amikor megtörölte, hogy borzalmas volt ránézni. Kétségbeestem, és egyszerre el is szomorodtam. Antti már nagyfiú volt, négyéves, és ez nem volt más, mint gonoszság és szándékos csínytevés a részéről. Megfogtam a hajánál fogva, de ettől úgy elordította magát, hogy majd megrepedt a fülem. Ugyanebben a pillanatban Lyyli hangját hallottam a szomszéd szobából. Gyorsan átmentem. Láttam, hogy Aino ott áll mellette, és az ujjával az arcát nyomkodja. — Aino, csak nm felébresztetted Lyylit? - kérdeztem. — Aino fejébjesztette – hallatszódott a selypegő válasz. — Juj, hogy milyen rosszcsont ez az Aino. Anya szerint bizony most nem volt jó gyerek Aino.. Elhúzta a száját, és tágra nyílt szemmel nézett rám, hogy vajon tényleg igazat mondtam-e. — Miért ébresztette fel Aino Lyylit? Egy anya nem törődne egy ilyen kislánnyal. — Eeeeee — eeeeee — Hát megkaptam! Most mindhárman tele torokból bömböltek. — Csssss, csönd legyen! Aino ne kiabálj, Antti, anyu megcsapkod, ha nem hagyod abba a sírást. Látod, szegény kicsi Lyyli megijedt a visításodtól. Ó, jajj, csak ne most, kicsinyeim —! Már én magam is sírni kezdtem. Nem hallottam, hogy kinyílt az előszoba ajtaja, és azt sem vettem észre, hogy valaki mozog a társalgóban. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor egy szép, elegáns nő megállt a küszöbön. — Agnes! — Jó estét! Megtöröltem a szemem, és megpróbáltam magamhoz térni.

— Bocsáss meg, kedves Agnes. Jelenleg egyedül vagyok a gyerekekkel, de a szolgám nemsokára vissza fog jönni, légy szíves, ülj le addig a társalgóban. — Rendben, ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmedet. Visszament a társalgóba. A gyerekek meghökkentek az idegen megjelenésétől, és elfeledkeztek a kiabálásról. Ez adott nekem egy parányi időt. Körülnéztem, és elborzadtam. Antti ott állt, feketén a hamutól és a lucsoktól, Aino játékai szerteszét voltak a szobában, és Lyyli koszos pelenkái is elől voltak, mivel még nem volt időm összeszedni őket. Mindennek tetejébe, még egy széket is húztak a padló közepére, amikor lovacskásat játszottak. Egyszóval, az egész szobában szánalmas rendetlenség uralkodott, és a gyerekek is szörnyen néztek ki! A nap folyamán Aino és Lyyli is bepiszkolta a ruháját, bár ők semmik voltak ahhoz képest, ahogy szegény Antti kinézett. Most mi lesz velem? Az oldalt lévő tükörbe pillantottam. Hát, igen, eléggé takaros voltam! Szemem feldagadva, homlokomon izzadtságcseppek, hajam kócosan, és a ruhám …? Kétlem, hogy Agnes valaha is viselt volna bármikor pamutruhát, nemhogy egy ilyen régi, agyonmosottat! Mit gondolhatott rólam? És mit az otthonomról általában? Most volt elég ideje a folyosón nézelődni és csodálkozni. Valószínűleg sértette a szemét a bútorok és az egész lakásunk egyszerűsége, ő, aki hozzászokott az előkelő világ gazdagságához és pompás fényűzéséhez. Nem tudtam, mit tegyek. A szolgálóm csak másfél órája ment el, egy darabig nem is fog visszajönni. Ölben kellett tartanom Lyylit, azonnal sírni kezdett, amint megpróbáltam letenni a karjaimból. Arra sem jutott időm, hogy másik ruhát adjak Anttira. És megint elkezdtek nyafogni. Suttogva próbáltam szórakoztatni őket. — Ne sírjatok, drága gyerekeim, meghallhatja az idegen néni. Legyetek jók, anyuci ad nektek cukrot. Igazából a férjem szigorúan megtiltotta, hogy cukrot adjak nekik, de szorultságomban nem tehettem mást. Éppen a cukrot osztogattam szét köztük, amikor megérkezett, egyenesen a konyhába lépve.

— Csak nem már megint cukrot adsz nekik? – kezdett el azonnal szidni. — Hát … annyira sírnak – hebegtem védekezésül. — Sírnak? És nincs más mód, hogy lecsendesítsd őket? Kicsavarta a cukrot a kezükből, de ó, jajj, micsoda hangzavar keletkezett! Azok hárman úgy elkezdtek ordítani, mintha az ördög bújt volna beléjük. —Csitt, csitt, drága gyermekeim, ó, Antti, menj be, és szórakoztasd Ágnest, aki egyedül van a társalgóban. Antti, nem fejeznéd be, nagy fiú vagy már, és Aino te is, anya mindjárt megcsapkod, Lyyli drágám, ne sírj kicsikém, ne sírj – menj már be, Antti, gyorsan, teljesen el vagyok veszve — Ezeket mondtam kínomban, miközben a karomban csitítgattam Lyylit. Antti még mindig ott állt, nem igazán értette. — Mi...? Agnes... Miss Werther már megérkezett? — Igen, igen, menj gyorsan. Nem tudom szabaddá tennem magam, Mari is kint van. — És így néznek ki a gyerekek...? Az ég szerelmére, hogy intézhetted ezt ilyen ostobán? — Jól van na, most inkább menj, Antti drágám, ne kérdezősködj. Elment, de elégedetlennek tűnt. Nekem sem volt kellemes, a karom majd’ leszakadt a kicsi súlyától miközben csitítgattam, és borzasztóan rosszul éreztem magam, hogy Agnes véletlenül meglátta ezt a nyomorúságot. Nem lehetett túl jó véleménnyel az életemről és a családi körülményeimről, mivel úgy tűnt, hogy lenézi az ilyen kispolgári és hétköznapi életet, - de hát ez van! Ráadásul Antti elégedetlen pillantásától is egyre bosszúsabb lettem. — Nézz csak oda, Lyyli, nézd a kutyát az utcán! —Talán az én hibám volt, hogy a ház nem volt olyan állapotban, hogy bármelyik pillanatban alkalmas legyen a világ finom hölgyeinek fogadására? Senki sem követelheti a lehetetlent a feleségétől, amikor három gyermeke van és csak egyetlen szolgája. Nem lehet valaki egyszerre szobalány és ápolónő. Vagy az

egyik, vagy a másik. — Csönd legyen, Antti, ne hisztizz, főleg ne ilyen hangosan. — Mi lett volna, ha Antti egy ilyen finom és igényes szalonbabát vett volna feleségül. Azt aztán nézhetné, hogy meddig bírná ki, mielőtt teljesen kiborulna. Így cikáztak a fejemben a gondolatok, miközben a karjaimban lévő kicsit szórakoztattam, és megpróbáltam szép szóval lecsendesíteni a másik kettőt. Arra a következtetésre jutottam, hogy a férjem egyáltalán nem tudja értékelni a munkámat, még kevésbé, hogy valaha is segített volna nekem, bármilyen nehéz is volt a teher. Marinak híre hamva se volt. Mostanra már majdnem két órája eltűnt. Az idegeim teljesen kikészültek, még az ujjam hegye is bizsergett az ingerültségtől. Mit tegyek …? Hirtelen eszembe jutott egy megoldás. Volt egy jó szomszédom, Hartman asszony, aki már sokszor segített nekem. Még utoljára rászóltam a két nagyobb gyerekre, hogy rendesek legyenek, és megígértem nekik, hogy nemsokára visszajövök. Lyylit magammal vittem. Antti először meghökkent, majd elkezdett kiabálni. Biztosan azt gondolta, hogy vesszőért megyek, hogy elnáspángoljam. Szerencsére Hartman asszony éppen otthon volt. Sietve elmagyaráztam neki, milyen nagy bajban vagyok, és ő azonnal a segítségemre sietett. Most úgy éreztem, végre biztonságban vagyok. Hartman asszony magához vette Lyllit, én pedig tiszta ruhába öltözhettem Anttit, és én is vissza tudtam venni magamra az ünneplő ruhámat. A társalgóból egész idő alatt különösen élénk beszélgetés hallatszódott, ez megnyugtatott. Talán nem is hiányoztam nekik annyira, és most már hamarosan csatlakozhatok. A gyerekek elcsendesedtek, és végre a játékaik felé fordultak, majd Mari is hazatért. Szerencsére újra rendbe jöttek a dolgok, ezért jobban is éreztem

magam. Készen álltam, hogy bemenjek a társalgóba, és megkértem Hartman asszonyt, hogy ő is jöjjön velem, mivel Mari már a gondjaiba vette Lyylit. De nem akart jönni. — Nem megyek, nem szeretek ilyen finom emberek társaságában lenni mondta, és elment. Igazam volt! Egyáltalán nem hiányoltak, sőt alig vették észre amikor bementem, annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe. A zenéről beszélgettek. Agnes rajongott az operáért, mert az nem egypólusú művészeti ág volt, hiszen a balettet, a zenét és a költészetet ötvözte harmonikus egésszé. Az ária a zeneművészet legmagasabb szintje volt, a dallamok dallama, amely édesen simogatta a fület, érzelmeket és képzeletet hozott a mozdulatokba. Antti ellentmondott neki. Az opera ideje már a múlté, és annak idején sem volt egy sikeres művészeti egyesítés. Inkább csak természetellenes túlzásokra ösztönözte a különböző művészeti ágakat. A balett túllépte a művészet határait, a felső tízezer luxuskiváltságává vált. Az ária viszont túlcicomázott volt, csupán hatásvadászatra épült, melegség és tartalom nélkül, az ária lényege az volt, hogy az énekesek megmutathassák torkuk erejét és állóképességüket. Néha ugyan homályosan hatott az érzelmekre, de nem az értelemre, nem élesítette az elmét, nem nemesítette a szellemet. Így akkor ez nem is igazi művészet, mert az igazi művészetnek ki kellene elégítenie egész lényünket. — És költészet, mit is mondott? - Antti kezdett nagyon tűzbe jönni - Tényleg azt állítja, hogy azok az értelmetlen, ízléstelen operaszövegek költészetnek számítanak? — Kegyelem, kegyelem - szakította félbe nevetve Ágnes -, maga igencsak kegyetlen! —Nos, én nagyon utálom azokat a bravúros darabokat és azt a túlfűtött komolyzenét, amelyet a felsőbbrendűség megrontott ízlésvilága emelt piedesztálra, de amelynek nincs gyökere, mert teljesen hiányzik a nemzeti alapja.

— De ha maga elégedetlen is az korai operával szemben, attól függetlenül Wagner zenéjét el kellene ismernie. Van benne erő, élet, szenvedély … — És van benne bármi újdonság …? —Hogy kérdezhet ilyet! Hát nincs benne mindaz az újdonság, ami ebben a században más területeken, a filozófiában, az irodalomban, a társadalmi és politikai törekvésekben megjelent? Demokrataként legalább lelkesednie kellene érte. — Demokrataként én vagyok az, aki addig nem leszek elégedett, amíg a nép dala nem kerül az áriák helyére. Agnes nevetett. — Az igazat mondja? — Természetesen. És Antti olyan komolyan nézett ki, hogy nem lehetett kétségbe vonni. — Nem akarja még hozzátenni: finn népdal? — A finn is, a többiek mellett. — Mondja ki: elsődlegesen, sőt egyedüliként. — Talán elsőként. A finn zeneművészetnek még nem volt ideje megteremteni önnönmagát. De a jövőben igen. Várja csak ki! Agnest rendkívüli módon szórakoztatta Antti gondolatmenete. — A finnekből általában nem hiányzik az önbizalom - mondta ugyanazzal a könnyed derűvel, amellyel mindig is fogadta Antti kíméletlen igazsággal megfogalmazott véleményét. — Nem, hála Istennek - válaszolta Antti -, nincs önbizalomhiányunk. Sem az állóképesség, vagy az akaraterő. Ezek a tulajdonságok a múltunkban gyökereznek. Biztosan olvastad Finnország történelmét. — Az iskolában olvastam, bár be kell vallanom, hogy nem sok mindenre

emlékszem belőle. De tudod mit? Jövő ősszel jöjjön el Szentpétervárra … — Én? Aztán mit csinálnék ott? — Nos – csak sétálgatni. Látni azt a nagy világvárost. — Amiatt aligha. Hacsak nincs más oka. — Remélem, mégis. Ott aztán elviszem önt az olasz operába. Lássuk, hátha megváltozik a véleménye. - Hátradőlt a kanapén, szemében magabiztossággal. Ó, bárcsak Szentpéterváron lehetne néhány hónapig …! — És akkor mi lenne? Ágnes nem válaszolt azonnal, csak mosolyogva nézett rá, egy tapasztalt nagyvilági nő finom, elbűvölő tekintetével. Antti egy hosszú, hitetlenkedő pillantással válaszolt, ami azonban valamilyen tisztázatlan okból kezdett kissé megenyhülni. Agnes úgy tűnt, ezt észre is vette, és csendes figyelmét egy apró, elégedett kuncogással fejezte be. — És akkor mi lesz? Elmondjam magának? — Mondja csak. Még mindig komoly volt, de a hangja megenyhült kissé, és már közel sem volt olyan erős, mint korábban. Ágnes finoman oldalra hajolt, és ismét ugyanolyan bájos és veszélyes pillantást vetett rá. Honnan szerezte ezt a simulékony tekintetet, ami az érzelmek legfinomabb árnyalatait fejezi ki? Vajon a Teremtő más szemekkel ruházta fel, mint a többi halandót? — Mondja csak! - ismételte Antti megint. — Teljesen más emberré válna. - Minden egyes szónak súlyt adott. — Így gondolja? — Fogadjunk?

Antti néhány lépést tett a szobában, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Agnes azonban fölényesen megrázta a fejét, arcán világosan látszott, mennyire biztos a hatalmában. Antti megállt, nekitámaszkodott a szék támlájának, és egyenesen Agnes szemébe nézett. Kíváncsian vártam a válaszát. — Téved. Nem változnék meg. — Ezek szerint nem mer fogadni? — Mire lenne az jó? Sem időm, sem kedvem nincs arra, hogy értelmetlen próbatételeknek vessem alá magam. Az ilyen gyerekes viselkedés már egy lépés lenne a változás felé. Ez az, tudtam, hogy ez lesz! Azt hiszem, Agnes egy kicsit zavarban volt, bár nem akarta kimutatni. Bár nevetett, de ezúttal inkább tettetett nevetésnek tűnt. Aztán hirtelen elkomolyodott! — De figyeljen csak! — Igen? —Mi lenne, ha...? Ha megváltozna itt, a saját otthonában, ennek a kisvárosnak a biztonságában. Mit mondana akkor? Ha hirtelen, minden támogató elve közepette … ha hirtelen felébredne és magára találna: egy teljesen más emberként? Antti elmosolyodott. — Micsoda haszontalanság! — Eskü nélkül a legjobb. Történnek még csodák. Ez meg mit jelent? Vajon mire gondolt? Kezdett a beszélgetés kissé kínossá válni, ezért átvettem a szót, hogy megpróbáljam elfordítani másfelé. — Agnes, hogy tetszik neked Szentpétervár?

— Pompásan! Az élet ott szabad, örömteli, élvezetekben gazdag … — De nem mondható inkább könnyelműnek? — Mit számít az? Mindaddig, amíg nem unalmas, száraz és áporodott, mint itt. Uh, én megfulladnék itt! — Hát, maga biztosan – csattant fel Antti. — Ti nem tudjátok, mit jelent élni. Teljesen más ott a széles nagyvilágban, ahol folytonos változás van, ahol az emberek jókedvűek, intelligensek, kifinomultak ah, nem tudnék máshol élni, csak Szentpéterváron. Meg valószínűleg Párizsban is. — Ott jobban tudnád élvezni az életet, ezt meg tudom érteni. De Agnes, vajon ott is megtalálnád az igazi boldogságot, a lelki békét …? Rám nézett, és gúnyosan elmosolyodott. — Kicsi Liisi, úgy beszélsz, mint egy gyerek! Megrázta a fejét, és egyre csak nevetett. — Figyelj, nem irigyled a macskádat, aki a kemence szélénél heverészik? Nézd, milyen elégedett az életével, csukott szemmel dorombol, nem törődve semmivel, nem hiányzik neki semmi a világon, amíg kap élelmet és meleget. Tökéletes lelki béke! Kicsit bosszús lettem. — A macska az macska, és az ember az ember. Felállt és odajött hozzám. — Megsértődtél? Annyira bájos pillantást vetett rám, hogy azonnal újra jól éreztem magam. — Na, ugye, hogy semmi okod nem volt megharagudni. De most itt hagylak titeket.

— Találkozunk még? — Biztos vagyok benne. Remélem, hogy sokáig fogom még élvezni a társaságotokat. Nem így van, Reijola úr? Kinyújtotta apró, fehér kezét, és Antti a sajátjai közé zárta. Miért éreztem úgy, hogy túl sokáig tartotta? — Eljön a holnapi ünnepi estebédre? - kérdezte Antti. — Valószínűleg - válaszolt. — Akkor ott találkozunk. Antti feleslegesen nagy udvariasságot tanúsított, amikor egészen a lépcsőig kísérte. Amikor visszatért, még az ablakon keresztül is nézett utána. — Tetszik neked? Antti nem válaszolt azonnal. — Hát nem elbűvölő? — Elbűvölő? Ő? Egy könnyelmű kokett. Romlott és élvhajhász. Furcsa, de örültem, amikor ezt hallottam. A szemrehányásai simogatták a fülemet. Bár a lelkiismeretem arra kényszerített, hogy megvédjem Agnest. Elmondtam neki, hogy ő volt az ideálom az iskolában. — És alapjában véve ő még most is jó, még akkor is, ha rossz hatások alatt áll – mondtam végül. — Beképzelt és hataloméhes. Minden férfit a rabszolgájává akar tenni. Nem rajongók vették körül az ünnepségen? — De bizony. — Gondoltam. — De Antti, ő nem tehet arról, hogy mindenki el van ragadtatva tőle és felajánlja

magát, hogy a rabszolgája legyen? — Megakadályozhatná, ha akarná, de nem akarja - erről meg vagyok győződve. Antti felvette a könyveit, és én nem mertem tovább zavarni.

IV

Az ünnepi estebédnél aztán újra láttuk Agnest. Nagy társaság vette körül, mint egy hercegnőt a saját birodalmában. Tüzetesen megvizsgáltam a ruháját, azt a csodásnál is csodálatosabb ruhát, amely bár egyszerűnek és szerénynek tűnt, mégis határozottan különbözött mindenki másétól. Azt hiszem, valamiféle könnyű selyemmel kevert gyapjúkelme volt, halványsárgás, meghatározhatatlan színű, csipkével és selyemszalagokkal szegélyezve. Micsoda finom mívű, micsoda nemes és ízléses, milyen természetesen illett a testéhez, és mennyire kiemelte az arca szépségét! A ruha annyira jól állt neki, és egyes-egyedül csak neki, hogy nem tudtam elképzelni, hogy más is viselhetné. Az egész a látszólagos egyszerűségében olyan volt, mintha a legkitűnőbb hozzáértéssel és pontossággal úgy készítették volna, hogy testi előnyeit előhozza. Agnes "sikkes" volt, mágikus erejével mindenki figyelmét magára vonta. Volt benne élet, szenvedély, érzelmek, és mindezeket másokban is felkavarta. Senki sem tudott olyan sziporkázóan beszélgetni, mint ő. A jelenlétében még a merev, rideg természetűek is elolvadtak, olyan vidámság alakult ki körülötte, amely a legkomolyabbakat is elragadta, és észrevétlenül megszabadította őket a konvenciók szokásos kötelékeitől. Láttam, hogy még az öreg őszfejűek is átmelegedtek és felragyogtak az iránta érzett vonzódástól. Élet és vidámság volt ott, ahol ő volt. A terem más részei viszont sötétebbek és csendesebbek voltak. Lehangoló volt Agnesről a többiek felé fordítani a tekintetemet. Eddig még nem vettem észre, hogy milyen esetlenek és unalmasak vagyunk, és milyen idejétmúltak a ruháink, milyen ízléstelenek! Ott közeledett négy öregasszony sültekkel megrakott tálcákkal, egyik a másik után, mind magasak, soványak, komorak, komolyak, fekete, régimódi, földig érő ruhákban. Fejük tetejétől a vállukig fekete fátyol lógott, a vállukról pedig nagy fekete virágos kendők omlottak le a szoknyájuk alsó szegélyéig. Vajon szellemek voltak, akik a sír mélyéről hagyták-e el csendes nyugvóhelyüket, hogy az élők sültes tálcáit hordozzák?

Ott volt a fiatalság is. Pufók arcú, napbarnított lányok és kövér, zömök fiatalemberek, akik legalább beszélgetni mertek egymással, sőt néha-néha még nevettek is egy kicsit. Ismertem őket, tudtam, hogy mindannyian jóravaló lányok és derék fiatalemberek, törekvőek és értenek a munkájukhoz. Erre minduntalan emlékeztetnem kellett magam, mert a hangjuk és a beszédmódjuk most nyersnek tűnt a fülemben, a megjelenésük pedig, az egész öltözékük, egyáltalán nem volt kifinomult, vagy vonzó számomra. Ez elszomorított. — Liisi - hallotta Agnes hangját egy csapat úriember csoportosulásának belsejéből. Felágaskodott, hogy meglásson engem, a szerény kis teremtést, aki a sarokban ült mögöttük, és kocsonyát evett. — Kávézni megyünk a verandára, gyere velünk. Letettem a tányéromat, és követtem őket. Az egyik úriember szivarkával kínálta meg Agnest. Vett belőle. Összerezzentem, mert azt hittem, csak tréfából vette a szájához. De a nevetésem abbamaradt, amikor Antti tüzet adott neki. Hát, valóban ezt tette Antti, óvatosan tartotta az égő gyufát, hogy a szivarka jól meggyulladjon, majd látható örömmel figyelte, ahogy Agnes bájosan összehúzza a száját, amikor kifújja a füstöt. Olyan voltam, mint egy élő kérdőjel. Hogyan hagyhatta jóvá Antti az egyiknek azt, amit a világon soha nem engedett volna meg a másiknak? Szóba sem kerülhetett az, hogy bárki is felajánlott volna nekem egy szivarkát, mint ahogy én sem fogadtam volna el egyet sem. Folytatták a teremben elkezdett beszélgetést. — Vagy azt hiszi, hogy a mi lokálpatriotizmusunk mellékes? — Teljes mértékben. —De mi ezzel a gond? - kérdezte Antti. - Az embernek mindig mélyen gyökereznie kell a szülőföldjében, a leggyengédebb rokoni ragaszkodással kell szeretnie annak a helynek a természeti szépségeit, ahol minden sziklát, bokrot és mocsarat ismer, ahová ifjúságának emlékei kötik, és ahol mindenkivel

barátságban van, még a lovakkal és a kutyákkal is. Egy ilyen kapcsolat ad támaszt egész életének, ez az a forrás, amelyből aztán szeretetet nyújt a tágabb világnak, népének, hazájának. De ezt, Werther kisasszony, ön nem tudja értékelni. Agnes elmosolyodott, beleszippantott a szivarkába, és felnézett az égre. Antti várta a választ. — Vagy mégis? Talán mégis érez némi honvágyat? —Nem, nem. Nevetett és megrázta a fejét. — Szabad akarok lenni, mint az ég madara. Gyökeret verni valami földdarabkában? Hogy az érzéseimmel, a szívemmel kötődjek hozzá? Isten ments, ez szörnyű lelki börtön lenne. — Amiért az ember szívesen szenved, Werther kisasszony. Boldogtalan az az ember, aki nem viseli a szeretet láncait. — Ön kezd költőivé válni. —Maradjon itt a nyárra, Werther kisasszony, és nézzünk körül együtt a környéken. Gyönyörű itt, tudja-e. Talán akkor megérti, hogy az emberek, akik az egész életüket és minden idejüket itt töltik, mennyire bensőséges kapcsolatba tudnak kerülni egymással és a természettel. — Nem maradok egész nyárra. De ki tudja, talán néhány napig. Attól függ, milyen kísérőm lesz ön. — Már ma este elindulhatnánk az első kirándulásra. — Hová mennénk? — Az Iloharju dombokhoz. Három versztányira van innen. Gyönyörű a kilátás. — Lovon vagy gyalog mennénk? — Ahogy szeretné.

— Figyeljen! Szerezzen nekem egy nyerget. Lovagolni fogunk. — Rendben. — Tényleg? Gondolja, hogy kaphat itt egy nyerget? — Biztos vagyok benne, hogy igen. Ne aggódjon. — Ó, ez remek! Akkor minden nap lovagolhatunk, nem igaz? — Amennyit csak akar. Oldalt ültem, Antti még csak felém se nézett. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna. De még nem volt okom a félelemre. Ez csak általános udvariasság volt. Semmi több. Semmi több! Általános udvariasság csupán …. Ezt megelőzően Anttit mindig is udvariatlannak tartották. Nem tettek ezért neki szemrehányást, hanem jóindulatúan kinevetették, mert az egészet a makacs természetére fogták. Agnes hatására felolvadt, és egy másik emberré vált. És akkor mi van? Ez teljesen természetes volt. Miért csodálkoztam ezen? És miért nehezteltem? Könnyedén folytatták a beszélgetést. Már nem tudtam olyan figyelmesen követni, mert a fülem zúgott, és a kezem úgy remegett, hogy nehéz volt irányítani. — Olyan gyerekes vagyok, olyan buta vagyok - mondogattam magamban. Nincs mit tenni. Egyre csak zúgott a fülem, remegett a kezem. Végre úgy tűnt, hogy Agnes észrevett engem. — Kicsi Liisi, ugye csatlakozol hozzánk ma este. Minden erőmet összeszedtem, hogy a hangom nyugodt legyen. — De hiszen én nem tudok lovagolni.

Még Antti is odafigyelt rám. Egész testével felém fordult. — Ez igaz. És mihez kezdünk veled, Liisi? — Itthon maradok. Nem tehetek róla, de mosolyra húzódott az arcom. Vajon észrevették, hogy milyen erőltetett volt az a mosoly, milyen hamis? — Nem, tudom, mit tegyünk - mondta Antti – Fogadunk neked egy bérkocsit. Értetlenül néztem rá. Ennyire kevéssé törődött most a költségekkel, ő, aki egyébként olyan takarékos volt? — Nos, akkor megoldódott! - kiáltott fel Agnes. De én ellenkeztem. — De hisz nem hagyhatom magára a gyerekeket ilyen hosszú időre. — Hát, ez igaz - mondta Antti - Sajnos. Mégis, most az egyszer szórakozhatnál egy kicsit. Mi lenne, ha felfogadnánk egy gyerekfelvigyázót? — Ez nem lehetséges. A gyerekek nem jönnek ki jól az idegenekkel, ezt te is tudod. — Akkor nincs mit tenni. Agnes gyors és kutató pillantást vetett rám, amit én nyugodtan viszonoztam. Legalább ne gyanítson semmit a gyerekes fájdalmamból. — Tehát ketten fogunk menni – mondta - Hacsak az urak közül nem akar más is csatlakozni hozzánk. Többen is menni akartak, és a fiatalabbak közül néhányan már el is kezdtek gondoskodni a szükséges előkészületekről. Iloharjuban nem volt étterem, ezért frissítőket kellett magukkal vinniük. Megígérték azt is, hogy lovakat és nyergeket biztosítanak. Ó, bármit megtettek volna azért a lehetőségért, hogy egy estét Agnessel tölthessenek.

Elhatározták, hogy nyolc körül indulnak, így még napnyugta előtt odaérnek. Antti és én nem sokkal azelőtt különváltunk a társaságtól. Azonnal a gondjaimba vettem a gyerekeket, megetettem, levetkőztettem és lefektettem őket. Mindent a megszokott módon tettem, bár csak azután válaszoltam röviden és szórakozottan a kérdéseikre, miután többször is megismételték ugyanazt. Inkább Antti lépteire figyeltem a másik szobában, nem pedig arra, hogy mit beszélnek. Sietve átöltözött egy másik ruhába az útra. Vajon eszébe fog jutni, hogy elköszönjön, mielőtt elmegy? Eszébe jutott, el is köszönt! Éppen egy kis zsámolyon ültem, és Lyylit mostam aki egy szál ingben feküdt a térdemen kacarászva és gügyögve, amikor bejött Antti. Mintha észre sem vettem volna, bedobtam a szivacsot a vizeslavórba, megtörölgettem Lyyli nyakát a törölközővel, és alaposan leellenőriztem a ráncok belsejét, nehogy kipirosodjon a bőre. — Sajnálom, hogy most itthon kell maradnod, Liisi. Antti megsimogatta a fejemet, és fölém hajolt. Éppen Lyyli nyakát vizsgálgattam. — Valószínűleg szívesen csatlakoztál volna hozzánk. — Hm … Nem volt kissé piros a nyaka ott a jobb oldalon? A fejem még lejjebb hajtottam, a gyanús helyre fújtam, majd újra megtöröltem. — Nem így van? Jöttél volna? A keze az állam alá csúszott, felemelte a fejemet, és az arcomba nézett. Valamit válaszolnom kellett. — Semmiképpen nem mentem volna. — Ez tényleg igaz?

Próbáltam mosolyogni. Megpróbáltam a szemébe nézni. Láthatóan megnyugodott. — Te vagy az én szeretett feleségem. Mindig kedves, mindig türelmes és mindig jó. És egy meleg, hosszú és lágy csókot nyomott az ajkamra. A szívem hirtelen megdobbant. Nehéz volt megakadályozni, hogy ne gyűljenek könnyek a szemembe. Megpróbáltam kihúzni magam az öleléséből. — Szegény Lyyli megfázik. De addig nem engedett el, amíg még sokszor meg nem csókolt, és még utána is tovább simogatta és cirógatta a fejemet. Olyan szokatlanul gyengéd és szívből jövő volt, hogy a lelkem teljesen elolvadt, már a legkisebb keserűséget sem éreztem. De el kellett fordítanom az arcom, mert a könnyeim egyre csak gyűltek. —Talán egészségesebb is, ha korán lefekszel. Figyelj, erre fogunk lovagolni, hogy te is láthass minket. Körülbelül negyedóra múlva indulunk. —Rendben. — Szóval, akkor most viszlát. Még néhány csók, majd elment. Hagytam, hadd folyjanak szabadon a könnyeim. Én ostoba! Nem tudtam miért sírok, igazából már nem voltam rosszkedvű, nem féltettem Anttit a viszonytól, és semmiképpen sem akartam volna, hogy lemaradjon a kirándulásról. Nem, a saját gyerekes viselkedésem miatt sírtam. Olyan megkönnyebbítő és jó érzés volt, Lyyli nevetett, és kapálózott a kezével, nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg. Olyan erősen szorítottam a mellkasomhoz, hogy sikítania kellett. Milyen puha és meleg volt! A könnyeim felszáradtak, nevettem és versenyt gügyögtem vele.

Letettem az ágyra, és betakartam. Féktelen volt, sikongatott örömében, lerúgta magáról a takarót, és felemelte kis kerek lábait. — Csendbe lennél végre, te kis huncut, csitt legyen … cssss! Bár úgy tettem, mintha leszidnám, mégis csintalankodtam vele, nem akartam abbahagyni, pedig féltem, hogy túlságosan éber lesz, és nem tud majd egész éjjel aludni. De mivel olyan édes volt, és olyan bájos a fehér ingében, mint egy kis pásztorlány, lehetetlen volt nem felemelni, megcsókolni, megsimogatni. Ugyanakkor csodálkoztam a saját ostobaságomon is. Nem voltam-e az imént ok nélkül lehangolt és rosszkedvű? Pedig a férjem igazán jó és hűséges, komoly, megbízható és szorgalmas, nem úgy, mint sokan mások. Aztán ezek az egészséges, vidám gyerekek - hogy lehetek ilyen hálátlan és ennyire bolond? Soha többé nem fog ilyesmi megtörténni, ünnepélyesen megígértem magamnak. De nem telt el már a negyed óra? Az ablakban kellene lennem. — Hagyd abba, Lyyli, nincs több nevetgélés. Csukd be a szemed és aludj! Összeszorította a szemecskéit, annyira, hogy az orra hegye felfelé kunkorodott, szája kinyílt, és négy fehér gyöngyházfényű foga ragyogott elő. Nem tudtam uralkodni magamon, a még mindig a nyitott szájához kellett nyomnom az ajkaimat. De aztán tényleg abbahagytam, gondosan betakartam, és felegyenesedtem. — Aludj jól, gyermekem. Oldalra fordította a fejét, és arcát a párnához szorította. Elmentem. Leültem a társalgó ablakába, és vártam a lovasokat. Nem kellett sokáig várnom, mire paták hangja hallatszott, és megjelentek. Egy tucatnyi úriember volt ott, Agnes volt az egyetlen nő közöttük, de úgy tűnt, nem is hiányzott neki. Egyenes derékkal és határozottan ült a paripája hátán. Fejét büszkén tartotta, alakja ruganyosságot és hajlékonyságot mutatott, hosszú lovaglóruhájának szegélyei szabadon lobogtak a ló csípőjén. A lovasok megtartották a lovaikat, az ablakokat nézték, míg észre nem vettek. Agnes csókokat dobált, Antti tettetett ünnepélyességgel felszegte a fejét, a többi

úr pedig vidáman üdvözölt. Elmosolyodtam, bólintottam, amennyire csak tudtam, és elkiáltottam magam: "szerencsés utat!". Aztán ismét megeresztették a lovakat, és hamarosan eltűntek a szemem elől. Én a legkevésbé sem éreztem bosszúságot, nemhogy féltékenységet vagy irigységet. Éppen ellenkezőleg, örültem, hogy Anttinak örömet okozhatok, és reméltem, hogy meggondolja magát Agnessel kapcsolatban, és végre meglátja benne a jót. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak.

V

Ez volt ám a mulatság - mondta Antti másnap reggel - Kár, hogy nem voltál ott. — Sokáig maradtatok? — Hát, csak hajnali öt körül értünk vissza. Nem értem, hogy szaladhatott el ennyire az idő. Mind olyan vidám és felszabadult hangulatban voltunk, hogy még akkor is alig bírtunk elmenni. — Szép volt a hely? — Különlegesen szép. Nem emlékszem, hogy Iloharju valaha is ilyen szép lett volna, mint most. Az ég derült volt, nem fújt a szél egy szemernyit sem, és amikor a nap lenyugodott, csodálatos visszfényeket láttunk. — Mi volt akkor, amikor felkelt? — Azt már nem néztük - Antit kicsit zavarba jött. Nem tartottuk olyan fontosnak, amikor ott ültünk Agnessel a padon, és beszélgettünk. Nem folytattam azonnal. Ránéztem az újságra, amit a fiú az imént hozott be. És miközben néztem, mintegy mellékesen és tettetett közömbösséggel megkérdeztem: — És most mi a véleményed Agnesről? — Hm…. Még nem igazán tudom megmondani. Előbb még kiderítek róla egyet s mást. — Csak nem belebolondultatok mindannyian? — Nem, persze, hogy nem... bár el kell ismernem, hogy ő rendkívül … — Rendkívül elbűvölő?

— Elbűvölő és intelligens. Ó - egyébként ma azt terveztük, hogy vitorlázni megyünk délelőtt. Esetleg nem jönnél te is? — Aligha lenne kedven hozzá. — Miért ne lenne kedved? Gyere, legalább felfrissíted magad. Közel sem kérte olyan lelkesen, mint amilyenre számítottam volna. Emiatt a hangom kissé élesebb volt, miközben még mindig az újságot nézegetve így válaszoltam: — Nincs szükségetek ott rám. — Na de Liisi. Antti odajött hozzám, és megpróbált a szemembe nézni. — Ez meg mit jelent? - kérdezte és mosolygott. Elszégyelltem magam. Ledobtam az asztalra az újságot, és a nyakába kapaszkodtam. — Semmit, Antti. Nem számít. — Már attól féltem, hogy egy kicsit féltékeny kezdesz lenni. — Ugyan már! Mikor voltam én valaha is féltékeny? És a melléhez szorítottam az arcomat, hogy ne lássa, mennyire elvörösödtem. Antti megsimogatta az arcom. — Nem, persze hogy nem. Biztos, hogy nem vagy olyan kis buta. De még nem engedtem el. Miféle furcsa érzés keríthetett hatalmába hirtelen, soha nem tapasztaltam még ilyesmit. Mindig is csendes, nyugodt, higgadt voltam. Most viszont egy szenvedélyes, furcsa erő ragadott meg. Szorosabbra fűztem a karjaimat a nyaka köré, hevesen magamhoz szorítottam, mélyen a szemébe fúrtam a tekintetem, teljesen magamon kívül voltam.

—Antti - a beszédem remegő, megtört suttogás, zaklatott sóhaj volt – Antti … szeretsz te engem, szeretsz engem, mondd meg! Soha, soha nem fogsz elfelejteni engem … nem bírnám elviselni, hallod, nem bírnám elviselni. Valószínűleg megőrülnék … ó, Antti, nem szabadna ezt tenned … — De Liisi, mi a csuda ütött beléd? Zavarba jött, és megpróbált lefejteni magáról a karjaimat. — Még most is! El se hiszem … Nyugodtan és hűvösen válaszolt fájdalmas gyengédségemre. — Ne légy gyerekes. Persze, hogy kedvellek, miért is ne tenném. — Tényleg igaz, hogy kedvelsz? Hogy úgy szereted, mint régen? Nem kötelességből vagy hűséges hozzám, Antti? Ugye nem? Ez nem kényszerből van, ugye? … Ha szabad lennél, ha újra szabadon választhatnál, engem választanál? Antti, válaszolj nekem őszintén, akkor is engem akarnál? — Figyelj, Liisi, ez már kezd egyre kínosabb lenni. — Miért nem válaszolsz? — Mert a kérdésed annyira abszurd. Megbántott a ridegsége. A kezeim elernyedtek, és petyhüdten elengedték. Elfordultam, visszamentem a helyemre, és újra elővettem az újságot. — Mi ütött beléd, Liisi? Te még sosem voltál ilyen, ugye tudod? Nem szóltam semmit, a vérem még mindig háborgott, az újság összegyűrődött az ujjaim között. De ugyanakkor volt egy hang a keblemben, amely azt mondta, hogy igaza van, hogy a viselkedésem szokatlan és furcsa. Ezért megpróbáltam megfékezni a lelkemet, amennyire csak bírtam. Antti az órájára nézett. — Most már ideje indulni. Velünk jössz? Egy pillanatig tartott még a belső vívódás, majd halk hangon válaszoltam.

— Megyek. — Akkor elmegyünk Werther kisasszonyért. Már vár minket. Láttam rajta, hogy nem volt teljesen nyugodt, amikor ezeket kimondta. De habozását talán az imént történt kirohanásom befolyásolta. Biztos kezdődő féltékenységi rohamnak hitte. Talán nem is tévedett annyira? Lehet, hogy akaratom ellenére a féltékenység mégiscsak ott parázslott a lelkem mélyén? Szégyelltem és megvetettem magam. El kellett nyomnom ezt az érzést, gyökerestől kellett kitépnem magamból. — Talán menj előre - mondtam, mert meg akartam mutatni, hogy nem kételkedem benne. — Van egy kis elintéznivalóm itthon. … Majd egyenesen a tengerpartra megyek. — Ahogy kívánod. Amikor megérkeztem a partra, nem láttam és nem is hallottam meg azonnal őket. Leültem a pázsitra, ez jó alkalmat adott arra, hogy elgondolkodjak, mivel a közelben egyetlen ember sem volt, csak egy uszály a távolban, amin emberek nyüzsögtek és tették-vették a dolgukat. Csak nem megint egy kicsit keserűséget éreztem, hogy ilyen sokáig várattak magukra? Mitől féltem valójában? Hogy Antti beleszerethet Agnesbe? Hogy szebbnek, vonzóbbnak találja nálam? De ez csak természetes lett volna, hogyan is tehetne erről, hiszen nem volt vak. Milyen jogon nehezményezném ezt? Mindenki más is vonzódott hozzá, legfőképpen én. És vajon ésszerű volt-e megharagudnom Anttira, amiért elfelejtette megnézni a napfelkeltét, amikor fellelkesülten beszélgetett Agnessel? Az én kedvemért nem hagyta volna ki. Mi ebben a furcsa? Hosszú évek óta együtt voltunk, minden pillanatban kitalálta a gondolataimat, semmi újdonság nem volt már számára, semmi kiemelkedően érdekes. Bár én legalább ragaszkodtam volna ahhoz, hogy … nem, ez egyenesen nevetséges volt. Szűk látókörű, kicsinyes, ostoba voltam …

Vajon beleszeret Agnesbe? El fog majd hagyni engem és a gyerekeket? Biztosan nem tenné. A kötelességtudat megakadályozza. Bár pusztán a kötelesség kötelékével nehéz lenne őt megtartani, ha a szíve másfelé hajlana. Nehéz lenne minden nap látni és érezni a hidegségét. Látni a belső küzdelmeit. Az idő múlásával elfelejtené? Ki tudná ezt megmondani? Talán egyre jobban unatkozna mellettem, sőt talán elkezdene gyűlölni, mert miattam bilincsbe van verve a szabadsága. A gyerekek és én csak gyötrelmet és terhet jelentenénk neki. Nem lenne inkább jobb, ha most nyomban elhagyna minket, és akkor talán néha még jóindulatú gyöngédséggel emlékezne ránk, talán még hiányoznánk is neki néha, egy idő után, ha előbb nem is. Vajon elhagy minket? És követi Agnest Szentpétervárra? Nos, miért is ne? Ilyen csodák már korábban is történtek. Én vajon nem engedném? Nem engedném, még akkor sem, ha tudnám, hogy boldog lenne? Milyen az én szeretetem, ha nem elsősorban az ő boldogságát szolgálja! De vajon valódi boldogság lenne ez számára? Nem csupán egy pillanatnyi mámor sodorná el, amit fájdalmas ébredés, szégyen és megbánás követne? Mi menthetné meg őt akkor a kétségbeeséstől? Visszajönne hozzám vigasztalásért? Ha nem, akkor felkeresném, gyengéden ápolnám, és elfeledtetném vele a fájdalmas emlékeket, megnyugtatnám, és … újra megnyerném a szívét. Teljesebb győzelmet aratnék, mint valaha. És újra boldogok lennénk, és aztán soha nem válnánk el egymástól, egészen a halálunkig. A megpróbáltatás tisztítótüzében mindketten megtisztulnánk…. Elképzeltem magamban az összes lehetséges változatot a jövőről. Agnest először is mulattatja Antti szerelme, arra buzdítja, hogy Antti lemondjon a családjáról, majd menjen utána ki a nagyvilágba. Ott, a változatosság kedvéért, és hogy látványosságot nyújtson az ismerettségi körének, egy ideig fenntartja Antti csodálatát, hol felbosszantja, hol megint kedveskedik neki, reményből kétségbeesésbe taszítja, és így egyre jobban felizzik Antti szenvedélye. Agnes csak ekkor hagyja magára, gúnyosan eltaszítja magától. Antti megbetegszik,

haldoklik. Én rohanok, hogy gondoskodjak róla, ott találom szenvedve, megtörve, egyetlen barát nélkül. Lázában dühösen félrebeszélve vádolja Agnest, átkozza és szidja, bosszút kiált, dühöng, és erővel próbál kitörni az ágyából. Csendesen megsimogatom a kezét, megtörlöm izzadt homlokát, gyengéd szavakat suttogok neki, borral nedvesítem száraz ajkait, és kényelmessé teszem a vánkosát. Megnyugszik és elalszik. Amikor felébred, megismer engem, meghatódik és … Eddig jutottam, amikor megláttam őket a dombon felfelé jönni. Nevettek és élénken beszélgettek. Az út mellett egy halom rönkfa volt. Agnes felkapaszkodott, és pajkosan szökdécselt a halom szélén. Antti óva intette, és felajánlotta a kezét, hogy segítsen. Agnes azonban nem törődött vele, csak kecsesen leugrott, figyelmen kívül hagyva Antti figyelmeztetéseit. Akár meg is sérülhetett volna, ha Antti nem kapja el. — Maga olyan, mint egy rossz gyerek, rakoncátlan és engedetlen - mondta -, mi lett volna, ha eltöri a lábát. — Bízom a szerencsémben … De maga biztosan nagyon megijedt. — Persze, hogy megijedtem. — Most megígérem, hogy jó leszek. Nyújtsa a karját. Agnes leült mellém, addig, míg Antti rendbe tette a csónakot és a vitorlákat. — Nem unatkoztál tegnap este? — Egyáltalán nem. Nyíltan a szemébe néztem. — Valóban, kicsi Liisi? Ilyen józan voltál? Ehhez nem szóltam semmit. Ő is elhallgatott egy pillanatra, és rám nézett. — Figyelj - nézett Anttira, - kérdeznék tőled valamit. Megfordult, mosolygott, és halkabban folytatta:

— Hajlamos vagy a féltékenységre? — Agnes … Megpróbáltam úgy tenni, mintha megsértődtem volna, hogy leplezzem a bűntudatot az arcomon. — Hogy kérdezhetsz ilyet. — Nos - ez valahogy természetes érzés lenne. — Én bizony teljesen megbízom Anttiban. —Aha, rendben! Ebben az esetben őszintén óva intelek a hiú illúzióktól, amiket általában keserű ébredés követ. Tényleg azt hiszed, hogy az olyan tulajdonságok, mint az értelem, az elvek, az akarat, a kötelességtudat, a lelkiismeret, mindez együttvéve … állítólag ezek határozzák meg az emberi életet és cselekvést? — Azt hiszem, ez teljes mértékben így van. — Te kis naív! Édesen felnevetett. —Hű, ajjaj, még csak közel sem járnak hozzá. Hidd el: sem az értelem, sem az akarat, sem az elvek nem jelentenek semmit, amint felébred a szenvedély. A szenvedély … nos, ő az úr, a többiek csak a szolgái, ha egyáltalán helyet ad nekik. — Antti esetében ez egyáltalán nem így van. —A te Anttid esetében nagyon is így van. Erős, de ugyanakkor nehéz természetű. Nem könnyen ébrednek fel benne az érzelmek, de ha egyszer mégis, és hatalmas szenvedélyekké nőnek, hát … akkor az ég óvjon! Nem irányítja őt semmi a világon … legkevésbé a saját értelme. Elhallgatott, és tekintetét Anttira szegezte, aki még mindig a vitorlákkal küzdött. Félig elgondolkodva, félig szórakozottan figyelte Antti fürge mozdulatait. Tisztán láttam, hogy milyen gondolatokat forgat a fejében. A szívem összeszorult, de még mindig próbáltam tartani magam.

— Ezúttal mégiscsak tévedsz, Agnes…. Én ne ismerném Anttit, aki már évek óta együtt élek vele? Még soha nem győzték le a szenvedélyek. — Azt rögtön gondoltam, hiszen ti itt nem éltek, csak vegetáltok … szenderegtek a félhomályban. És ez az állapot eltarthat akár a sírig is. Megértem, hogy az a kevés érzelem és szenvedély, ami fiatalon talán még megvolt benned, azóta megfulladt és elhalt ebben a gondosan megszervezett, tisztességes, polgári kis társadalomban. De én mondom neked: biztosíthatlak arról, hogy a te Anttid még egyáltalán nem tompult el. Csak hagyd, hogy érezze milyen szabadnak lenni, és meglátod, milyen hatással lesz rá. — A magam részéről semmi akadálya … Nem fogom féltékenységgel zaklatni. Agnes éles, átható pillantást vetett rám, de láthatóan nem vette észre bennem a legcsekélyebb hamisságot sem, mivel abban a pillanatban igazából nem is volt. — Helyesen cselekszel, kicsi Liisi - mondta, és megpaskolta a kezemet - Tudod, a féltékenység a legostobább dolog, ami csak lehetséges. Eltorzítja az embert, és szörnyen kellemetlenné teszi az életet mind a saját, mind mások számára. Ha házas lennék, én pont azt kívánnám, hogy a férjem időről időre hűtlen legyen hozzám. Én a magam részéről is kihasználnám ezt a szabadságot, és akkor soha nem unatkoznánk egymás mellett, a kapcsolatunk folyamatosan változna, nem unnánk meg egymást, nem távolodnánk el egymástól. Egy kis izgalom a házasságban nagyon fontos, hisz a nyugodt mindennapok a szerelem halálát hozzák. Idegenkedve hallgattam őt. A szomorú, gyöngéd és ugyanakkor kellemes hangulat, amelybe a legutóbbi képzelgéseim vittek, kezdett elstűnni, nehéz volt elkerülni, hogy ne legyek feldúlt. Hirtelen furcsa érzés támadt bennem Agnes iránt, és bár mellette ültem, úgy éreztem, mintha mérföldnyi távolság lenne köztünk. Ugyanabban a pillanatban a szépsége, kecses mozdulatai és eleganciája elvesztette minden varázsát a szememben. Azok inkább undort keltettek bennem ebben a pillanatban, és az éleselméjűsége is elvesztette értékét számomra. — Az ilyen nézetek nem illenek az északi országokban élő nőkhöz … és soha nem tennének minket boldoggá. A hang, amellyel ezeket a szavakat kimondtam, élesen szemrehányó volt. És ez a szemrehányás betalált. Agnes szeme megvillant, de uralkodott magán, hátrahajtotta a fejét, és gúnyosan felnevetett.

—Ezt nem kell mondanod, tudom nélküled is. Az északi nők csendes, hűséges, alázatos, türelmes, engedelmes szolgái férjüknek és gyermekeiknek - tudod, miért? — Azért, mert kötelességüknek tartják. — Hát nem igaz! Azért, mert gyengék, gyávák és ostobák. Képtelenek mások lenni … ez a lényeg. — Agnes! —Nem kell megsértődnöd, nem rólad beszélek személyesen, hanem általában az északi nőkről, finnekről, skandinávokról, angolokról. És tegyük hozzá még a németeket is, a biztonság kedvéért. — A türelemben, a hűségben és az alázatban több erő rejlik, mint bármi másban. — Erő? Ajjaj! Ilyen erővel még a legolcsóbb rabszolga is rendelkezik. A sas, amely merészen vágja a levegőt fent a magasban, nem alázatos, nem csendes és nem türelmes, de a galamb igen. Melyiket tartod erősebbnek? … Menjünk? kiáltott Anttinak, aki addigra kivitte a csónakot a stéghez. — Már jöhettek - hallatszódott a válasz. Agnes ment elöl a stégen, én pedig mögötte. A szíve mélyén bizonyára eléggé felháborodott volt miattam, de én sem éreztem másképp. Antti egyik kezével a dokkba kapaszkodott, hogy a csónakot irányban tartsa, a másikat Agnesnek nyújtotta. A stég egy kicsit magasabban volt, Agnes megállt a szélén, megfogta a kezét, és felkészült az ugrásra. — Csak el ne essen. — Ráléphetek a térdére? — Lépjen csak. És Agnes valóban a csinos kis lábával először Antti térdére lépett, csak azután libbent át a másik oldalára, a padra.

A vér felszaladt a fejembe. Egyetlen ugrással a csónakban voltam, de némileg távolabb tőlük, a vitorlák túloldalán. Hajó megbillent, víz fröccsent a fedélzetre. — Liisi … hogy lehetsz ilyen figyelmetlen? Antti rekedt, tompa hangon mondta, mintha álmában beszélt volna. Agnes lábának érintése, közelsége - egymás mellett ültek - láthatóan összezavarta a gondolatait, tétován nézett körül, keze még mindig a stégen volt, és nem tudta kitalálni, mit tegyen. De az ég szerelmére, nem látta, hogy az egész csak undorító kacérkodás volt? — Ide nekem a vitorla kötelét - kiáltotta Agnes -, maga fogja meg a kormányt, és engedje el a hajót! Antti felocsúdott, és azt tette, amit parancsoltak neki. — Ért hozzá? Agnes kezébe adta a köteleket, és utasítgatta, mit kell tennie. A vitorlák dagadoztak, a hajó megdőlt, majd kirobogott a tóra, csak úgy fröccsent a víz a hajóorrnál. — Milyen pompás! - kiáltott fel Agnes. — Liisi, miért ülsz olyan messze, gyere közelebb – kérte Antti. — Jó nekem itt - válaszoltam. — De ott teljesen külön leszel tőlünk. — Nem tesz semmit. — Nos, ahogy kívánod. Ezután békén hagytak, még az is lehet, hogy egy időre megfeledkeztek rólam, mivel ott ültem a vitorlák mögött, ahol nem láttak.

Ez jó volt, mert most már szabadon rendezhettem a kusza gondolataimat. Hová tűntek az iménti szép álmaim? A nyugodt, békülékeny érzéseim, az összes jó döntésem? Rögtön az első pillanatban így meginogtak? A lelkem tele volt haraggal és keserűséggel, nem tudtam legyőzni őket, bármennyire is próbáltam. Az ajkamba haraptam, összeszorítottam a kezemet, magamat hibáztattam. — Te valóban egy gyenge szerencsétlen vagy, Agnesnek igaza volt, ó, te egy becstelen, ostoba, nyomorult vagy — Legszívesebben véresre korbácsoltam volna magam kínomban. És nem volt segítség! Minél inkább küzdöttem a természetem ellen, annál dühösebbé váltam. Egyre inkább felingerelt az állandó, könnyed beszélgetésük, amelynek szavait nem tudtam tisztán kivenni, bár időről időre megpróbáltam rájuk figyelni. Talán szándékosan beszéltek így, hogy ne értsem tisztán? És ki tudja, milyen pillantásokat vetettek egymásra ott? Megbillentettem kissé a fejem, hogy lássam őket a vitorla alól. Ott ültek egymás mellett, Agnes hátradőlve, mindkét kezével a vitorlakötélbe kapaszkodva, Antti előrehajolt, tekintete Agnes bájos arcára vetette. Bájos volt, ismét rá kellett kényszerítenem magam, hogy elismerjem, és nemcsak bájos, hanem olyan káprázatosan szép, hogy a szívem majd meghasadt, mert napnál is világosabb volt, hogy nem lehet hideg, nyugodt lélekkel ránézni erre az arcra, még kevésbé nem lehet nem ránézni. Antti tekintete is rá szegeződött. És tekintete olyan csodálatot fejezett ki, ami … A kezem a pad szélébe markolt. Felemeltem a fejem, nem bírtam tovább nézni őket szépen. Hirtelen szörnyű gyűlöletet éreztem Antti iránt. Ezer darabra akartam tépni, összezúzni, összetörni …. Miért nem volt pisztoly a kezemben. Fejbe lőttem volna. Először őt, aztán aazt másikat, azt a … Még most sem, amikor nyugodt elmével visszatekintek arra a pillanatra, nem

tudom felfogni azt a hirtelen változást, ami bennem végbement. Mindig is csendes, kiegyensúlyozott, higgadt embernek tartottam magam, mégis ott rejtőzött a lelkemben a lehetőség egy ilyenfajta szenvedélyes dühre. Törekedtem az alázatra, a türelemre, az áldozatos odaadásra, azt hittem, hogy ez mindennapos gyakorlattá vált az otthonom csendjében, és amikor próbára tettek, mennyire másképp nyilvánultam meg! Már nem voltam teljesen magamnál. A padot ütöttem az öklömmel, nem érdekelt, hogy fáj, egyre csak ütöttem tovább. Ők nyugodtan beszélgettek, nem hallották a dübögést, vagy talán nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Egyre csak ütöttem az öklöm, valamiféle belső kényszerből, és úgy tűnt, mintha kissé enyhült volna a szorítás a mellkasomban, annyira ütöttem, hogy a karom és a kezem a vállamig zsibbadt, az ujjaim szétnyíltak az erőtlenségtől. — Antti, Antti …! Felnéztem az égre, és siránkoztam a velem szemben elkövetett igazságtalanságon. Vajon ott volt-e Isten, hallotta-e, látta-e, mi történik itt lent, belelátott-e mélyen a szívünk legmélyére? Ha igen, akkor miért maradt mégis hideg, közömbös, közönyös? —Antti …! Összeszorított fogak közül tört elő, elfúló hangon, tompa zihálásént, amiben nemcsak düh volt, hanem jajgatás is, fenyegetés, vád és .. fohász. Nem hallották, egyre csak beszélgettek. Miről tudtak ennyit beszélgetni? Hátrább húzódtam a padon, hogy a vitorla túlsó oldaláról láthassam őket. Még mindig ugyanabban a helyzetben voltak, ugyanaz a báj Agnes arcán, ugyanaz a nyilvánvaló csodálat Antti szemében. Nem jutottam eszükbe, nem is hiányoztam nekik. Teljesen haszontalan voltam, az biztos! Miért jöttem el ide egyáltalán? Ezt már előre tudnom és sejtenem

kellett volna. Megsemmisítettem őket a tekintetemmel, olyan éles pillantással sújtottam le rájuk, mint egy kard. Nem vettek észre semmit. Agnes könnyedén felnevetett, Antti valami mulatságosat mondhatott. Nevessetek csak! Nevessetek és legyetek boldogok! Miért is kellene meghatódnotok a fájdalmaimtól …. Egy őrült gondolat suhant át a fejemen. Mi lenne, ha a tóba vetném magam...? Akkor vajon felébredne Antti i varázslatból? Vajon lesújtana rá a lelkiismerete? Vajon akkor gyászolna és megbánná? Felelevenednének a régi emlékek, hiányozna neki a hűséges felesége, hiányozna neki a gyermekei anyja. Ez az új hatás elhalványulna, mélyebb, meggyökeresedettebb érzések vennék át a hatalmat. Áthajoltam a csónak oldalán, és lenéztem. A víz hullámzott, emelkedtek és visszaestek, a csónak keresztülhasított közöttük. Egy pillanat műve lenne az egész ...? És azon nyomban félbeszakadna a nagy jókedvük. … De mi lesz szegény gyerekekkel otthon? Soha többé nem látnám őket? Mit mondanának a kicsikéim, amikor anya testét visszahozzák? Elfordítottam a tekintetemet a szédítő mélységtől, és mindkét kezemmel a halántékomhoz kaptam. Istenem, elment az eszem? Hogy jutottak eszembe ilyen gondolatok? Ismét nevetés csengett a fülembe a nagy fehér vitorla túloldaláról. És ez a nevetés nem csak a fülemet érintette meg, hanem az idegeimet, a szívemet, az egész lényemet. Tehetetlenségemben körülnéztem. Toivola partjaihoz közeledtünk, és

észrevettem egy kis gőzhajót, amely a városba tartva a móló felé vette az irányt. Ott volt a megmenekülésem! —Antti…. Nem hallotta. Fel kellett állnom az árbocnak támaszkova, és másodszor, sőt harmadszor is kiáltanom, mire felocsúdott, és felém fordult. — Mi az, Liisi? Ülj le, a teringettét, nehogy elvágódj. — Ha kiraknál a partra, át tudnék szállni arra gőzhajóra. Olyan rosszul érzem magam. — Rosszul érzed magad? Korábban nem mondtad. Forduljunk vissza, semmi gond. — Nem kell. Csak tegyél ki a parton. — Gondolod, hogy hamarabb visszajutsz? Ugyanolyan gyorsan megy ez oldalszélben is. — Még ne menjünk vissza, kérlelte Agnes, és kedvesen nézett Anttira. — De hiszen Liisi rosszul érzi magát. Tétova, halk, félig kérdő hangon mondta. — Hadd menjen Liisi a hajóval, ő maga is így akarja. Mosolygott és bólintott felém. — Nem igaz, Liisi? — Ti csak folytassátok az utatokat. Szívesebben mennék vissza a hajóval. Úgy tűnt, hogy Antti még mindig tétovázik. Rám nézett, majd a partra. De láttam rajta: belső vágya volt, hogy ott maradjon Agnessel, de nem merte ezt a vágyat nyíltan és egyenesen követni. Emiatt vonakodott. Ó, túlságosan is tisztán értettem őt. — Mi van, ha belebetegszik?

— Nem, majd elmúlik ... ha hazaérek. — El fog múlni - ismételte Agnes. Antti már nem ellenkezett. Kiszálltunk a partra, és felkísért a csónakhoz. — Most már megnyugodhatok? - kérdezte, miután talált nekem egy kényelmes ülőhelyet. — Persze. Kerültem, hogy ránézzek, nem viszonoztam sem a kézszorítását, sem a búcsúját. — Már nem maradunk sokáig - bizonygatta végül. Gúnyosan elmosolyodtam. — Maradsz vagy sem ... egy kicsit sem érdekel. Így gondoltam magamban, bár tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok közömbös iránta. Antti még mindig a hajó mellett állt. Titkos elégedettséggel vettem észre, hogy nyugtalan volt. Agnes azonban siettette, hogy menjen már vissza a csónakhoz, és amikor a hajó elindult, ők is készen álltak, hogy a saját irányukba folytassák útjukat. A félbeszakított jókedvük tovább folytatódott….

VI

Nem törődtem velük! Én magam döntöttem úgy, hogy nem törődöm velük, csak haza akarok menni, a gyerekeimhez. Hazaértem. Ölembe vettem Lyylit, a másik kettőt pedig magam köré húztam. Mennyire örültek, és mennyi tennivalója volt velük az anyjuknak. Nem tudták abbahagyni a mesélést, olyan volt, mintha hetekig távol lettem volna. Gondtalanok és boldogok voltak. Ők még semmit sem tudtak a világ bajairól. Nem is értették volna meg, legalábbis ezeket a gyötrelmeket nem. Sajgott a lelkem, próbáltam visszatartani a zokogást, csak csendben simogattam őket. Közben magamban panaszkodtam: — Apátok elhagyott minket, titeket és engem. Egy idegen nő kedvesebb számára. Árvák lettünk …. Teljesen elhagyott az erőm. Megkértem Mariitát, vigye el a gyerekeket sétálni, hogy nyugodtan pihenhessek. A lelki megterheléstől kimerülve valóban kellemes, békés álomba zuhantam, ami egy-másfél óráig tarthatott. Amikor felébredtem, nyugodtabb voltam. A gyerekek még mindig távol voltak, a szobák csendesek, napfényesek, a nap átlósan sütött be a függönyökön keresztül. A közelmúlt eseményei azonnal eszembe jutottak. Először nem akartam elhinni, hogy ez történt. Olyan volt, mint egy rossz álom. Majdnem a tóba vetettem magam? Otthagytam őket, a kellős közepén mentem el? És mi volt az a őrült düh és bánat? Volt egyáltalán bármi oka? Most, amikor felfrissült erővel átgondoltam a dolgot, teljesen más megvilágításban láttam. Antti hűtlen lett? Könnyelműen belebolondult egy idegen nőbe, akit csak néhányszor látott? Antti, a komoly, őszinte Antti?

Lehetetlen, teljesen lehetetlen! De te őrült voltál, és eltűrted … Szégyelltem magam, úgy döntöttem, hogy elhessegetem az egész dolgot a fejemből, és valami hasznosat csinálok. Felpattantam, és kimentem a friss levegőre. Ott álltam a lépcsőn, és néztem, jönnek-e gyerekek. Az udvaron minden maradt a régiben, pont úgy, ahogy eddig volt. Ott volt Hartmannék háza ablakostul, tornácostul, közelben a melléképületek és a kút. Ott a kerítés, ott a kapu. Minden ismerős volt, még a homok is a földön. Antti képes lenne elfelejteni a feleségét és a gyerekeit? Elhagyná az otthonát, hogy egy idegen nővel utazgasson? Kitalálhat bárki ennél ostobább dolgot? Az a napsütötte, ismerős udvar a barátságos épületekkel meggyőzött arról, hogy ilyesmi soha nem történhet meg. Visszatértem korábbi önmagamhoz, újra olyan voltam, mint régen. Még csak belegondolni is rossz volt, hogy nemrég még őrült düh, gyilkosságra és öngyilkosságra való vágy emésztett. Ráadásul amiatt, hogy ez rájuk irányult, egyre inkább hajlamos voltam azt hinni, hogy igazából egy gonosz szellem leselkedik láthatatlanul a közelünkben, aki az alkalmas pillanatot várva ráront a lelkekre, hogy hirtelen a hatalmába kerítse. Reméltem, hogy Antti hamarosan hazaér. Gyötört az igazságtalanság, amit vele szemben tettem, meg kellett mutatnom neki, mennyire szeretem, és mennyire bízom benne. De nem úgy tűnt, hogy jönne Antti. Már másfél óra eltelt azóta, hogy hazatértem. Megígérte, hogy rögtön utánam jön, és mégis olyan sokáig maradt …. Kis idő múlva ránéztem az órámra, és kiszámoltam, hogy közel négy óra telt el azóta, mióta elindultunk a tóhoz. Már igazán haza kellett volna jönniük …. Biztosan jól érezték magukat ott, és miért ne kívánhatnék nekik minden jót? Részemről akár holnap reggelig is maradhatnak, nem sajnálom tőlük a jókedvüket. Én is jól el tudom tölteni az időmet itt a gyerekekkel és mindenféle tevékenységgel. Agnesnek igaza volt, a féltékenység ostoba dolog, elcsúfítja az embereket. A

világon senkinek sem szabadna annyira lealacsonyítani magát, hogy teret engedjen az ilyen érzéseknek. Egyébként a házasságról alkotott elképzelése rossz úton jár. Azt akarja, hogy a férje hűtlen legyen hozzá...? Sőt ő maga is ugyanezt a szabadságot akarná…? Nos, nem sikerült túl nagy hitelességet adnia a szavainak. Valószínűleg meggondolná magát, ha megházasodnia. Nem szabadna ilyeneket mondania, legalábbis házas férfiak előtt nem, rossz következményei lehetnek. De Anttitól nem féltem…. Bár furcsa volt, hogy Antti nem sértődött meg a kacérkodó viselkedése miatt. Pedig még a lábát is rá merte tenni Antti térdére! Ráadásul a szemem láttára ment ilyen messzire … Ha belegondoltam, nem csoda, hogy ennyire dühös lettem. Egyáltalán nem kellett bűntudatot éreznem emiatt. Antti soha nem engedte volna, hogy én bárkinek a térdére lépjek. Azt sem helyeselte volna, hogy így tetszelegjek egy idegen embernek, megfeledkezzek róla, miközben a másikkal csevegek. És milyen hatással volt Anttira! Nem haragudott, még csak rossz néven sem vette – teljesen elbódult. Egy nagyvilághoz szokott és tapasztalt ember talán megőrizte volna a hidegvérét ebben a helyzetben, átlátta volna a szándékait, és csak nevetett volna a háta mögött. Antti túl egyszerű lélek, túl őszinte, egyenesen beleszaladt a kelepcébe. Lehet, hogy Agnes a szíve mélyén kigúnyolja. Mást nem is érdemelhetne. Antinak résen kellett volna lennie. Igaz, hogy Agnes előre megmondta neki, szemtől szembe, hogy el fogja felejteni az összes addigi alapelvét, és teljesen más emberré fog változni még itt, a kisváros biztonságában is…. Újabb fél óra telt el, és még mindig semmi hír róluk. Min is gondolkodtam az előbb? Azt reméltem, hogy hamarosan hazaérkezik Antti, és megmutatom neki a bizalmamat és a szeretetemet? Szükségtelen! Elhanyagol engem, közömbös irántam … annyi büszkeség és önbecsülés azért csak jár a megsértett házastársnak, hogy az ilyesmiért ne mutasson hálát.

A féltékenység tényleg nagy ostobaság, de semmi szükség lealacsonyodni a szolgai alázatosságig …. Így kavarogtak a gondolatok a fejemben, és a levert hangulat ismét eluralkodott rajtam. Úgy döntöttem, hogy megszabadulok tőlük, leszaladok Hartman asszonyhoz, hogy elbeszélgessek vele mindenféle másról. A nappalijában ült és varrt. — Liisi, milyen kedves tőled, hogy eljöttél. Épp rád gondoltam … — Hogyhogy? — Tudsz már az új eljegyzésről? — Nem. És engem nem érdekel az ilyesmi. — Nem érdekel? Ugyan kit ne érdekelnének az eljegyzések? Ez a legkellemesebb hír, ami csak lehet. —Szerintem nem. — Amikor két szerelmes ember egymásra talál és boldogok lesznek. — És amikor megtudja, hogy az egész csak illúzió. Boldogok lesznek? A házasságban? Ugyan mondd már meg, hol vannak azok a boldog házasságok? —De Liisi! — Undorodom ezt a sok menyegzőt. … Na jó. Mondd, kik azok a szerencsések, akik most egymásra találtak. — Eléggé gúnyolódó vagy. Már csak azért sem mondom meg, próbáld meg kitalálni. — Túlságosan fáj a fejem ahhoz. — Egy özvegyember. — Hake kapitány?

— Igen, és Olga Jankovsky. — Ez felháborító! — Hogyhogy? — Még csak négy hónapja özvegy. A volt felesége még alig hűlt ki. — Özvegyember bánata az első érintésig tart. Ezt már régről tudott dolog. — És most valószínűleg felért a boldogság csúcsaira. Örül, hogy az előző asszonya meghalt. — Hát, az nem biztos. — Talán nem tudatosul benne, nem ezt gondolja, és talán még magának sem vallja be. — Hát, az emberi szív egy igencsak furcsa valami. — Azt feltételezem, hogy minden férfi azt kívánja, bárcsak a felesége meghalna, hogy egy másikat, bájosabbat kaphasson. Hartman asszony nevetett. — Túlzol, Liisi. — Engem felbosszant az ilyesmi. Beszéljünk valami másról. — Beszéljünk. … Úgy tűnik, az ideálod még mindig a városban van … Werther kisasszony.. — Még itt van. — Sokáig marad? — Nem tudom. — Elbűvölte az összes itteni embert. Az urak egyre csak az utcákon járkálnak abban a reményben, hogy meglátják őt.

— Csakugyan? — Nem csoda. Valóban elbűvölő. Te jó ég, még sosem láttam hozzá foghatót. — Végtére is, igaz. — Még a férjed is elolvadt tőle, nem olyan rideg természetű, mint máskor. Ma reggel együtt jöttek velem szemben az utcán, de mintha meg se láttak volna, annyira lelkesen beszélgettek. — Még csak nem is köszönt Antti? — Nem. Annyira belefeledkezett Werther kisasszonyba, hogy észre sem vett, pedig egymás mellett mentünk el. — Hát, aligha történt Anttival ilyesmi korábban. — Káprázik a szem, ha a napba néz. — Így igaz. — Egyébként merrefelé mentek? Csodálkoztam, hogy nem vagy velük. Nem volt időm válaszolni, mert Mari megjelent az ajtóban egy papírcédulával a kezében. — Olyan sokáig elidőztek, hogy már hiányolják az asszonyságot. — Nem hinném. Miféle cédula ez? — Azt mondják, hogy az ura küldte. Feltéptem a levelet és elolvastam. „Ne várj estebédre. Itt fogunk enni a parkban lévő étteremben. Ha készen állsz rá, tarts velünk. Remélem, hogy elmúlt már a rosszulléted. Antti.” Betettem a papírt a zsebembe, és összegyűrtem. A férje várja a választ, emlékeztetett rá Mari.

— Nincs szükség válaszra. Elmehet. Mari elment, és én is felálltam, hogy elbúcsúzzak. — Hová sietsz? Maradj még egy kicsit - unszolt Hartman asszony. De nem akartam. Olyan fásultnak éreztem magam. A beszélgetés segített a gondolataim elmenekülni, de a fájdalmat, a szorongást, a nyomasztó gyötrelmet ez sem enyhítette. Nem emlékszem, hogyan telt el az a délután. Azt hiszem, vigyáztam a gyerekekre, talán a konyhában is csináltam valamit. Csak arra emlékszem, hogy később, amikor minden elcsendesedett körülöttem, a gyerekek lepihentek, Mari a konyhában volt, egyszer csak Antti szobájában találtam magam, az íróasztalánál. A dolgait nézegettem, a székét, a könyveit és a papírjait. A kezemmel végigsimítottam a szék karfáját, a hamutálat odatoltam a megszokott helyére, majd a gyufásdobozt is oda, ahol lennie kellett volna. Milyen szörnyen szomorú volt ez! A szemem rászegeződött a hímzett szőnyegre, amelyet még menyasszonyként varrtam. Zöld levelek barna alapon, apró acélgyöngyökkel a levélerekben. Akkor rózsaszínű volt az élet, a jövő úgy ragyogott előttem, mint a fényes nap. Fogalmam sem volt arról, hogy egyszer elhagyatottan, boldogtalanul fogok a munkámra nézni. Antti sokáig elmaradt, vajon visszajön-e egyáltalán? Hiú ábránd! Tudtam, hogy elveszítettem, tudtam, hogy nem gondol rám, hogy az egész lénye, ebben a pillanatban Agnesért ég. Olyan hirtelen történt! Néhány napja még minden más volt. Antti elégedett, dolgos, életerős volt. Én, nyugodt, szelíd, aligha gondoltam, törődtem Anttin és a gyerekeken kívül mással, elmélyültem a csendes házimunkában, amit reggeltől estig nap mint nap végeztem. És most...? Miért jött ez a változás ilyen váratlanul? Miért nem volt semmilyen figyelmeztetés, semmilyen előérzet korábban? Felidéztem a részleteket a kezdetektől fogva, és arra a következtetésre jutottam, hogy Agnes az első pillanattól kezdve mély benyomást tett rá. Antti nem szeretett nőkkel társalogni, de amikor Agnes velünk volt, ki sem mozdult a társalgóból. És milyen élénken beszélgettek egész idő alatt, … igen, valóban,

már akkor is kissé kirekesztve éreztem magam. Hogy járkált ide-oda izgatottan, és milyen világosan felszínre került belső ellentmondásossága. Agnes véleménye ellen érvelt, de a korábbi vendégekkel ellentétben őt kézen fogta, kikísérte a lépcsőhöz, és az ablaknál maradt, hogy kövesse, ahogy elmegy. Elítélte Agnest … És én bolond, még örültem neki. Nem értettem, hogy a szavaival csak a saját érzéseit próbálja ellensúlyozni. De mire véljem az előző esti gyengédségét, mely felém irányult? Napnál is világosabb, hogy ezzel próbálta megnyugtatni a lelkiismeretét! De én, szegény, másképp fogtam fel. Teljesen elolvadtam, és kellemes estét kívántam nekik! Hogy lehettem ilyen ostoba! És reggeli szerelmes lelkesedésem! Összeszorítottam a fogamat, ahogy eszembe jutott. Hogyan alázhatja meg magát egy ember ennyire. Soha többé nem fordulhat elő! Még akkor sem, ha Antti megbánná, bocsánatot kérne, térden állva könyörögne, hogy megsimogassam … még akkor sem. Nem! Lépések hallatszottak az udvaron. Megfordultam, hogy kinézzek az ablakon, és megláttam Anttit. Fürgén lépkedett, boldogan integetett a botjával, és mosolygott fel az ablak felé. Nem volt időm tovább töprengeni. Furcsa feszülést éreztem a halántékomban és a homlokomban. Miért jött? Maradt volna ott egyedül. Csengetett. Mari kisietett a konyhából, hogy kinyissa az ajtót. Mozdulatlanul álltam. Kihúztam magam, felszegtem a fejem. Kicsit még magasabbnak is éreztem magam. Az ajtó kinyílt, a bot a padlóhoz ütődött. Nem fordultam felé, nem vettem le a szemem az ablakról. — Unatkoztál, Liisi? Át akart ölelni, de ellöktem magamtól, egy lépést hátráltam, tetőtől talpig

végigmértem, majd egyenesen a szemébe néztem, hideg, elutasító pillantást vetettem rá. — Ne gyere a közelembe! — Uh? Mi van veled? —Mi? Még kérded? Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy nem veszek észre semmit? Hogy viselkedhettél velem így az utóbbi napokban? Először is, belehabarodsz egy idegen nőbe, aki a játékszerévé tett téged, és tolakodóan viselkedik a jelenlétemben … — Te megőrültél. — Nem én vagyok őrült, hanem te … te vagy az. Te, aki ennyire meg tudsz feledkezni magadról … Ó, hogy mennyire megvetlek téged! — Fejezd be, Liisi! — Meg is teszem … sőt, már meg is tettem. Közöttünk vége van mindennek ... mert ezt soha nem tudom megbocsátani neked ... soha nem fogom elfelejteni. És soha a világon semmit nem fogok szégyellni vagy megbánni, csak azt, hogy valaha is megbíztam benned. Hogy nem vettem észre, mennyire csekély értékűek azok az égig magasztalt elveid. És komolyságod, a szép beszéded ...? Üres szavak csupán … — Komolyan nem tudom, mire véljem ezt. Nem akarsz inkább kimenni a szobámból és békén hagyni? — Ami engem illet, békén hagylak. Örökre! Kimentem és becsuktam az ajtót. Egészen a saját szobámig szaladtam. Ott leroskadtam a kanapéra. A testem remegett, a szívem hevesen vert, a vérem forrt. Összetörtem. Összekulcsoltam a kezem, és mozdulatlanul ültem ott, zihálva, remegve, … nem is tudom, meddig. Úgy tűnt, mintha minden megállt volna … az egész életem értelmét vesztette

abban a pillanatban. Ahogy a gondolataim egy kicsit kiszabadultak a lelkem viharából, lassanként kezdtem átlátni, mi is történt. Először is különös elégedettséget éreztem magammal kapcsolatban. Végül is büszkének, erősnek, szigorúnak tűntem, lehengereltem őt a tekintetemmel, a szavaimmal, az egész lényemmel. Láttam magam előtt Antti arckifejezésének összes változását. Először csak meghökkenés látszott rajta, aztán csodálkozás, tétovázás, majd harag. — Én már egyáltalán nem tudom, ki vagy - mondta. Azt elhiszem. Úgy gondolta, képtelen vagyok megvédeni magam, azt hitte, hogy nyugodtan lábbal tiporhatja a jogaimat. Most jött rá, hogy tévedett. Nem voltam az a szerencsétlen, akinek tartott engem. Láttam a következményeket: a kapcsolatunk helyrehozhatatlanul megromlik. Így vagy úgy, de törvényesen el kell válnunk. Aztán egyedül maradok a gyerekekkel …. Egyedül egész életemben … örökre! Ez elég volt ahhoz, hogy összekuszálja a gondolataimat. Úgy éreztem, egy kietlen, sötét vadon van előttem és a gyerekek előtt. Más gondolatok is próbáltak tétován előkúszni. Az én hibám volt? Megakadályozhattam volna ezt az egészet? Anttinak is szívfájdalomban lesz része. Előbb-utóbb ő maga is be fogja látni, ha máskor nem, hát mikor Agnes boldogtalanná teszi. Akkor ő is ugyanazt a fájdalmat érzi majd, amit én most. És akkor meg fogja érteni, milyen szörnyűségeset vétett ellenem, megérti és megbánja. De akkor egyedül lesz a világon, és én is egyedül leszek. És olyan szakadék tátong majd közöttünk, amelyet nem lehet átlépni. Fájdalmas emlékek, vérző sebek …. A gyerekek békésen aludtak. Egy darabig hallgattam az egyenletes lélegzésüket.

Min gondolkozik Antti a kamrájában? Lefeküdt már? Képes-e igazán aludni ezek után? Nem vágyik a megbékélésre? Miért nem jött, hogy magyarázatot adjon? Miért nem próbálta megvédeni magát, megcáfolni a vádjaimat? Olyan szívesen hittem volna neki. Lehet, hogy még mindig ébren van, sőt, fel s alá járkál a szobájában, ahogy szokott, ha valamin gondolkodik? Vagy már lefeküdt aludni? Mit gondol rólam? Bosszankodik, dühös? Vagy megérti, hogy ez mind csak a szeretet jele? Szeretetből vagyok dühös rád, Antti, az irántad érzett szeretet miatt mondtam ki azokat a vad, dühös szavakat. Hát nem érted? Akkor miért nem jössz? Szomorú vágyakozással, reményteli gyengédséggel néztem a csukott ajtót. Összekulcsolt kezemet felé emeltem: Antti, gyere … és könnyekben törtem ki. Az ajtó zárva maradt. A megsárgult fát nem hatotta meg a sírásom, és a sárgaréz zár sem törődött a kesergésemmel. Odamentem és csendben kinyitottam. A nagyszoba üresen tátongott. Lábujjhegyen átsétáltam a szobán Antti hálószobájának ajtajához. A fülemet az ajtóra tapasztottam. Nem hallatszott semmi. Egy moccanás sem. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, és tovább hallgattam. Semmi! Tényleg elaludt? Békésen aludt, miközben én égető fájdalomtól nyögtem? Alszik, tudván, hogy köztünk mindennek vége, hogy örökre elválunk! Nem voltam biztos benne, de miután egy darabig ott álltam, természetesnek vettem. Mivel nem törődött velem, akkor nem is szomorkodik, hogy elválunk, gondoltam. A lelkiismeret elaludt, és az emlékek elhalványultak. Új érzések, új vágyak űzték el őket. Bárcsak én is ugyanígy elhidegültem volna tőle! De nem tudtam. Ebben a pillanatban még gyengédebben szerettem őt, mint valaha, olyan fájdalommal,

szomorúsággal, reménytelenséggel szerettem, amely eltompította a lelkem minden mástól a világon. Még egyszer az ajtóhoz szorítottam a fülemet. Mintha mozgást hallottam volna, talán mégiscsak ébren volt? Aggódva virrasztott, ahogy én is? Bárcsak ki mertem volna nyitni az ajtót … de ez lehetetlen volt, nem volt bátorságom. Megborzongtam a hidegtől, a fogaim összekoccantak. Csendben elosontam, az ágyamra vetettem magam és sírtam … Másnap reggel, amikor felébredtem, megint csak nem akartam mindezt elhinni. A gyerekek hangja borzolták az idegeimet. Most nem vettem gondjaimba őket, mert egyedül kellett maradnom, hogy gondolkodhassak, és visszaemlékezhessek arra, hogy mit is mondtam és tettem valójában. Hirtelen minden előttem volt, az egész tegnapi viselkedésem Anttival szemben, és az ostoba, értelmetlen szavaim. Felültem, összekulcsoltam a kezem. Istenem, mégiscsak igaz volt! Nem értettem, mi ütött belém, mi hozott ennyire ki a sodromból. Ha most találkoztam volna Antival, nyíltan beszéltem volna vele, elmondtam volna neki az egész tegnapi lelkiállapotomat, és a kapcsolatunk valószínűleg pillanatok alatt helyreállt volna. De amikor ezzel a szándékkal bementem a szobájába, már nem volt sehol. Már régen elment a városba, mondta Mari. Nem segített rajtam más, csak a várakozás. Intézgettem a dolgaimat, amit csak tudtam, miközben a gondolataim a saját útjukat járták. Bár hallottam, amikor hazajött Antti, de sehogy sem tudtam sort keríteni arra, hogy beszélgessünk. Az étkező semleges terület volt, a legjobb hely arra, hogy találkozzunk egymással. Mari érte ment, hogy reggelizni hívja, miközben én zavaros érzések között álltam az asztalnál. Felemeltem a kis Ainót a székébe, az előkét a kis Antti nyakába kötöttem, és hagytam, hogy ő is felmásszon a szokásos helyére, tőlem jobbra.

— Várjatok most szépen, amíg apa jön. Megérkezett. Röviden jó reggelt kívánt, kerülte a tekintetünket, miközben leült az asztalhoz. Elhelyezkedtem vele szemben, mint korábban is, mindkét gyerek elé kikészítettem az ételt, halkan elmondtam nekik mindent, amit mondani akartam, és én is kerültem Antti tekintetét. Aztán én is elnémultam, és a csendet csak egy-egy villa vagy kés koccanása törte meg, mivel a gyerekek is annyira belefeledkeztek az evésbe, hogy egy hangot sem adtak ki. Mennyire szerettem volna tudni, hogy Antti valójában mire gondol, és hogyan szándékozik viselkedni. De nem tudtam kideríteni, mivel nem tudtam megközelíteni, sem egy pillantással, sem egy szóval, még a legkisebb mozdulattal sem. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy átadjam neki azokat az ételeket, amelyek történetesen az én oldalamon voltak, mivel ő sem nyújtotta át nekem a saját oldalán lévőket. A büszkeség megkeményítette mindkettőnk lelkét, és egyre szélesebbé tette a szakadékot kettőnk között. A szoba a szokásosnál is üresebb lett, amikor Antti elment. Tudtomon kívül talán reméltem és vártam, hogy mond valamit, vagy hogy valami véletlen adjon okot arra, hogy bármelyikünk mondjon valamit. De Antti előttünk végzett az evéssel, majd székzörgés után az ajtó becsukódott mögötte. Egy pillanat múlva ismét elindult a városba. A lelkem teljesen levert lett. Ez túlságosan szomorú volt! Ott járkált a városban, békésen végezte a dolgát, egy szikrányit sem törődött azzal, ami megszakadt köztünk. Bár, honnan is tudnám, talán aznap is valahová kirándulni mentek Agnessel? Lehet, hogy pont most mesél Agnesnek a féltékenységemről, és jót nevetnek rajtam? Először lehetetlennek tűnt számomra. De amint ez a gondolat megfordult a fejemben, nem tudtam szabadulni tőle. Ha egy pillanatra el is tudtam kergetni, hamarosan kétszer olyan erősen tért vissza, és végül biztos meggyőződéssé vált. A tegnapi düh újra forrongani kezdett bennem. A kezeim közé kellett kapnom

őket … Nem igazán tudtam, mit akarok, csak megragadtam a kalapomat, a napernyőmet, a kesztyűmet, és elindultam a vendégszállásra. Egyáltalán nem biztos, hogy most ott volt, de ott talán tudják, hogy hová ment. Vagy legalább azt meg tudják mondani, hogy kinek a társaságában ment el ….

VII

— Nincs itthon Werther kisasszony? De igen - válaszolták. A serény fogadós, hangedlivel a karján, sietve végigsietett előttem a folyosón, majd kinyitotta Agnes szobájának ajtaját. Első pillantásra láttam, hogy Antti nincs ott. Agnes egyedül volt, félig fekvő helyzetben egy karosszékben. — Liisi— Fáradtan nézett rám. — Örülök, hogy eljöttél. — Beteg vagy, Agnes? — Nem. — Fáradt? — Nem igazán fáradt, inkább megcsömörlött. — Mibe? Miattunk? — Magába az életbe. Hirtelen elhallgattam, annyira meghökkentem. Mintha egy teljesen idegen lény lenne előttem. Ebben a sápadt, kimerült nőben nyoma sem volt annak az Agnesnek, akit gyermekkoromban ismertem, mint ahogy annak a szépségnek sem, aki az előző napokban olyan nagy zavart hozott az életembe. Ennek ellenére még most is édes volt, ahogy rózsavörös köntösében, félig lehunyt szemmel pihent. Csendben néztem őt, és csodálkoztam. — Szeretnél segíteni nekem? - kérdezte nem sokkal később.

— Szívesen, ha tehetem. — Arra gondoltam, hogy a ma esti hajóval elmegyek innen, de előtte még össze kellene szednem a holmimat. A kedvem azonnal felderült. — Máris elmész? Olyan örömteli meglepetés volt a hangomban, hogy magam is összezavarodtam. Szerencsére Agnes semmit sem vehetett észre, mert nyugodt hangon válaszolt: — Ha egyáltalán eljutok odáig. — Rendben, bepakolom a ruháidat a bőröndbe. —Köszönöm! Adott néhány nélkülözhetetlen tanácsot, amire szükségem volt a pakoláshoz. Aztán fáradtan, mintha már ez is túl sok lett volna neki, lehunyta a szemét, és erőtlenül lehanyatlott. — Biztos, hogy jól vagy, Agnes? — Jól vagyok, sajnos. —Sajnos? — Igen, sajnos. Amikor eljönnek ezek a pillanatok, mindig azt kívánom, bárcsak fizikailag beteg lennék. — Gyakran vannak ilyen pillanatok? — Hm … Szomorúan elmosolyodott. — Azt hittem, hogy … — Mit hittél?

— Hogy te, éppen ellenkezőleg, mindig boldog vagy és jobban élvezed az életet, mint mások. — Hogy jutottál erre a következtetésre? — Hát … mind abból, amit láttam és hallottam. Olyan sugárzóan élénk és szórakoztató vagy a társasági körökben … — Hm … — És elviselhetetlenül unalmasnak találod a mi itteni nyugodt életünket. — Ami így is van. — De mi meg vagyunk elégedve vele. — Mivel nem ismertek jobbat. Mivel ti még mindig, már megbocsáss, olyan földhöz ragadtak vagytok, olyan maradiak. — Ha a fejlődés az életben való megcsömörléshez vezet, boldogabb, ha maradiak maradunk. — Nekem ne mondd - mondta Agnes egy kicsit lelkesebben. Még ha kétszer ennyire szenvednék is, nem cserélném le a helyzetemet a tiédre. Isten ments! — Akkor minden rendben - nevettem, miközben a padlón ültem a bőrönd mellett. - Én sem cserélnék veled. Agnesnek is nevetnie kellett. Figyelemre méltó, hogy a gyermekkori pajtások milyen őszintén és nyíltan tudnak beszélni egymással, még akkor is, ha az útjaik messze vitték őket egymástól. — Hogy te mennyire megváltoztál, Agnes, a régi időkhöz képest. — Igen, valóban. Egyáltalán nem hasonlítok a régi önmagamhoz, ugye? — Igen, én például nem tudnám, mi a közös benned és abban az Agnesben, akit gyerekként ismertem az iskolában.

—Hm.... A nagyvilágban az élet változik, és az emberek is változnak. Holnap már nem leszek ugyanaz, mint ma, és holnapután megint más leszek. Ti itt évről évre ugyanazok maradtok. És ez az igazán szörnyű! — Nem hinném! Arra gondoltam, hogy milyen változás történt Anttival ezekben a napokban. — Hogyan bízhatnék meg valaha is egy olyan emberben, akiről tudom, hogy holnap már nem lesz ugyanaz, mint ma? — Megbízni … ez egy eléggé unalmas szó. Bizalom? Mi szükség bizalomra? Ha valaki ma tetszik neked, az jó. Ha még holnap is, annál jobb. Ha már nem tetszik, fordíts hátat, keress másikat. Ennyi. Miközben Agnes beszélt, annyira felélénkült, hogy már a fejét is fel bírta emelni, hogy felém forduljon. Még a szemei is élénkebbek lettek. — De mit éreznél, Agnes, ha valaki, akibe beleszerettél, csak úgy hátat fordítana neked? — Akibe beleszerettem? Ezt eléggé unott, közömbös, megvető hangon mondta, majd ugyanabban a pillanatban visszazuhant korábbi bágyadt helyzetébe. — Nem igazán tudom megmondani, mert amióta az eszemet tudom, nem szerettem bele senkibe. — De ha történetesen mégis beleszeretnél? — Nos, én tudnám, hogy tartsam vissza. — Végül is megtörténhet, hogy beleszeret valaki másba. — Lehetetlen. Még csak nem is gondolhatna ilyesmire. — Most fiatal és gyönyörű vagy. De idővel … — Ne beszélj ostobaságokat. Tudom, hogyan tartsam meg a vonzerőmet. - Mi az?

A fogadós egy levelet hozott neki. Feltépte. — Ahaa — Felnevetett. — Elmehetsz. Figyelj, Agnes - folytatta, miután a fogadós becsukta maga mögött az ajtót. Ez tényleg bolondság. És egyre csak nevetett. Kíváncsi lettem. — Ki küldte a levelet? — A férjed. — Vagy úgy. Az arcom felforrósodott. — Már nem akar az idegenvezetőm lenni. Váratlan akadályokba ütközött. … Tudod esetleg, hogy milyen jellegűek ezek az akadályok? — Nem mondta … Próbáltam olyan nyugodt maradni, amennyire csak tudtam. — Nem mondta? Még mindig nevetett. — Mit nevetsz, Agnes? — Semmi, csak úgy. Olyan szörnyen naivok vagytok. — Nem értem, milyen naivitást látsz ebben. — Ez a vicces történet nagyon felélénkít. Mit szólnál, ha itt maradnék még egy darabig? — Mit is mondhatnék? Kipakolnám a ruhákat a bőröndből, mást nem.

Keresztbe fonta a karját a feje mögött, és mosolyogva a plafonra nézett. — Én azonban egy kicsit szórakoznék … — Min? - kérdeztem, amikor nem folytatta azonnal. — Egy kis kísérleten. A szívem megkeményedett. Megértettem, hogy milyen kísérletre gondolt. Még mindig nevetett. — Már így is megijedt. Kiszúrta a veszélyt … és menekül … Hallgattam. Felém fordult. — Tudod, kiről beszélek? — Anttiról, azt hiszem. — Pont róla. Csak nem haragszol? — Egyáltalán nem. — Mit szólnál, ha itt látnád őt a lábaim előtt? — Mit tehetnék … Nem bírtam megszólalni, annyira összeszorult a torkom. — Mi lenne, ha rábírnám, hogy mégis …? Elmosolyodott, még mindig a plafont nézte, és meglengette a lábát. De lassanként a szemei ismét elbágyadtak, a lábai sem mozdultak, és az arca visszanyerte az iménti unott és közömbös arckifejezést. Oldalról figyeltem őt, és a bőrönd mellett térdelve vártam a döntését. — Akkor most kipakoljam aruhákat?

— Ne, Liisi, kérlek, hagyd csak. Egyáltalán nem éri meg a fáradtságot. Nincs kedvem .... Jobb, ha elmegyek. Igazából nem is értem, mit keresek itt ... minek jöttem ide. — Ide a mi városunkba? — Nos, egyáltalán ide, Finnországba. Éreznem kellett volna ezt ... és tudnom kellett volna, hogy milyen itt …. — Talán még egyszer el akartál látogatni a szülőföldedre. — Meggyőzni arról, hogy itt már nem tudnék élni. Ha egyszer itthagyod ezeket a kicsi, szűkös életet, és másfajta embereket látsz … — De Agnes, mi a baj ezekkel az emberekkel? Szerinted unalmasak - rendben! A hiba igazából jelentéktelen. Hacsak nincs valami más ellenük … — Lehetek őszinte? Nem fogsz haragudni? — Nem, csak rajta. — Ezek mind … kispolgárok. Nevettem. — És szerinted ez az, ami olyan szörnyű? — Ez igenis szörnyű – ezt nem bizonygatnám. De látod, semmi közös nincs bennem velük. Ők egy másik világhoz tartoznak. Először talán felkeltik a kíváncsiságomat, de semmi több. Furcsa, hogy mindezt milyen nyugodtan tudtam hallgatni. Csodálkoztam magamban, hogy ez a legcsekélyebb bosszúságot vagy neheztelést sem váltotta ki belőlem. De a szívem mélyén annyira örültem, hogy el fog menni, és soha többé nem lesz itt, hogy még jobban tönkretegye a családi életünket, mint ahogyan azt már eddig is megtette. Talán hamarosan visszaáll minden a régi állapotba. Ebben a reményben mindent megbocsátottam neki, sőt, még némi hálát is éreztem iránta. És már nem is haragudtam igazán a sértegetései miatt. Elidegenedett tőlünk, már

nem ismert és nem értett meg minket, más körülmények között és olyan emberekkel élt, akik természetüknél fogva mások voltak, mint mi, és akik a miénktől eltérő nézőpontból fogták fel az életet. Ő azt az életet választotta. Szinte biztos voltam benne, hogy az nem vezetheti el a végső boldogsághoz. De vajon elítélhetem-e őt emiatt? Nem inkább szánnom kellene? Fáradtnak tűnt, fiatalságának fénykorában megelégelte az életet. A gőg és a látszólagos öröm, amelyet életvágynak tartottam, nem volt más, mint a pillanat mámora, a reménytelenül mesterkélt erőfeszítés, hogy elűzze az ürességet és a vágyakozást, amely az ilyen túláradó örömszerzés után kétszer annyira szörnyűbben tért vissza. Gyermekkori pajtásom iránti együttérzésem inkább csak nőtt, és időnként rá kellett pillantanom, miközben az utolsó ruháit rakosgattam össze. Ismét bágyadtan feküdt, azt hittem, hogy ott fog elalélni. Homlokfürtjei, ívelt szemöldöke és hosszú, puha szempillái még sötétebbnek tűntek, mint korábban, és bőre fehérsége még ragyogóbb volt. De az arcáról eltűnt a pír, ahogy a szeméből is a csillogás. Ennek ellenére ugyanolyan bájos volt, még a maga törékenységében is olyan kellemes, hogy amikor összehasonlítottam őt azokkal a képekkel, amelyek a múltból voltak róla a fejemben, nem voltam biztos benne, hogy most nem volt-e szimpatikusabb, mint korábban. Volt valami szenvedés a tekintetében, amikor elhallgatott, és mintha megint elmerült volna önmagában, hogy feltétlen vágyat éreztem arra, hogy odamenjek hozzá, hogy átöleljem, hogy megvigasztaljam, és kedves, vigasztaló szavakat mondjak neki, majd megkérjem, nyissa meg a szívét, tisztítsa ki az elméjét, hogy jobban megértse önmagát. Mert lénye mélyén bizonyára ott volt a hiábavaló életből fakadó fájdalma, amelyet azt hitte, hogy a nagyvilág zajában elnyomhat, de ami éppen ellenkezőleg, csak egyre erősödött. A szégyenlősségem azonban megakadályozott abban, hogy kövessem a szívemet. Féltem, hogy kinevet és ostobának tart. Bármi, ami a legcsekélyebb morális célzatra utalt, gúnyt és megvetést váltott ki belőle. És szinte minden meleg, szívből jövő érzést ugyanolyan lealacsonyítónak tartott. Szerinte mindez csupán naivitásról és éretlenségről tesz tanúbizonyságot. Ezért elfojtottam lelkem megindultságát, megakadályoztam, hogy elérzékenyüljek, és nyugodt hangon azt mondtam: — Nos, Agnes, a bőröndöd tele van. Nem fér ide már semmi más.

—Aranyos vagy Liisi, csak nem összepakoltad mindet? Rendben, a többit majd a hordszíjakba tesszük. Ó, bárcsak fel tudnék kelni. Tudod, fel kell frissülnünk egy kicsit. Maradj itt, és vacsorázz velem … nem, nem fogadok el ellenvetést …, majd küldünk egy üzenetet haza. És miután ettünk, kikísérsz a hajóhoz. Behívta a fogadóst, megrendelte a vacsorát, majd elkezdett öltözködni az útra. — Most, hogy minden a helyén van, és tudom, hogy nemsokára elindulok, megkönnyebbültem. — Hová fogsz most menni, Agnes? Még eddig nem is mondtad. — Szentpétervárra, drága gyermekem. Vagy valójában Szentpéterváron keresztül Olaszországba. — Egyedül? — Egyedül? Nem … nem egyedül. Leült a tükör elé, és besütötte a homlokfürtjét. A tükörben láttam, hogy furcsán mosolyog, miközben ezeket a szavakat mondta. — Miért nevetsz? — Nem nevetek. Vagy talán mégiscsak nevettem. Nevettem, miközben azon gondolkodtam, milyen benyomást keltene benned, ha elmesélnék neked valamit. — Mit mesélnél el? Anttiról van szó? A lelkem megdermedt, amikor feltettem a kérdést, amit Agnes is észrevett, mivel hirtelen megfordult, először csodálkozva rám nézett, majd felnevetett. — Nem, de Liisi, te bizony féltékeny vagy. Bár ezt mmár tegnap is sejtettem. Ah, vajon milyen gondolatok járnak mostanában a kis fejedben? Érdekelne. Liisi, drágám, mondd el … — Kérlek, Agnes, ne játssz ilyen játékot. Tévedsz … —Aaah … megint itt van az a képmutató északi nő? Még magadnak sem ismered be az igazságot, ugye? Nos, mindegy. Nem akarok most gonoszkodni,

mert az előbb olyan nagy szívességet tettél nekem. Tehát úgy döntünk, hogy te egyáltalán nem vagy féltékeny, ilyesmiről szó sem lehet, mert te teljesen megbízol Anttiban, és mert egy olyan ember, mint Antti, a világon semmi esetre sem felejtené el a kötelességeit … Most mi van? — Viszlát. Elmegyek. —Ne, Liisi, ne menj el. Látod, máris elhallgattam. Többé nem is beszélek erről. Ülj le, ne légy dühös. Amire az előbb utaltam, az egyáltalán nem Anttit érintette, úgyhogy megnyugodhatsz. Maradnod kell, Liisi. Ne váljunk el haraggal? Gondolj csak bele, hogy ezek után valószínűleg soha többé nem látjuk egymást. Ugye maradsz? Megígérek neked valamit. — Mi lenne az? A haragom ismét elmúlt. Annyira bájos volt, és olyan különlegesen édes módon tudott kedveskedni. — Elmesélek neked valamit. — Most már tényleg kíváncsi vagyok. — Az asztalnál, és csak azután, hogy előbb megittunk egy pohár bort. A pincér közölte velünk, hogy a másik szobában a vacsora tálalva van. Átmentünk oda. Csendben ültem Agnessel szemben, és vártam, mit fogok hallani. De ő állta a szavát. Miközben az első fogásokat ettük, mindent elmesélt a pétervári állapotokról, és csak miután kiürítettünk egy-egy pohár bort, és újratöltötte a poharakat, nézett hosszan a fogadósra, aki megértette, mit jelent ez, és távozott a hangedlivel és a tálakkal. Agnes hátradőlt a székében. — Először is, Liisi, ne feledd, hogy nem minden ember egyforma. — Igen, megpróbálom megjegyezni - válaszoltam mosolyogva, mivel úgy gondoltam, hogy ez egy kissé felesleges előszó volt.

— Továbbá - folytatta – az embereknek nem lehetnek hasonló gondolataik, hasonló érzéseik, hasonló felfogásuk, hasonló nézeteik, hasonló életmódjuk. — Ezt is megjegyzem. — Ennek természetes következménye, hogy nem is követelheted meg tőlük ezeket. — Természetesen nem. Ez őrültség lenne. Egy hottentotta semmilyen tekintetben nem lehet európai. De hová akarsz kilyukadni? — Csak oda, hogy kettőnk között is nagy különbség van. — Igen … de kisebb mértékben, Agnes, mint a hottentották és az európaiak között. Legalább ugyanazok az alapértékeink. — Milyen alapértékekre gondolsz? — Nos … mindketten keresztények vagyunk. — Uh, micsoda elcsépelt frázisok. — Mindkettőnknek ugyanazok az alapigazságok jelentik az élet irányelveit. Az Istenbe és a lélek halhatatlanságába vetett hit. — Nem hiszek egyikben sem. — Agnes? — Egyikben sem. Kinőttem már a gyerekkorból. Elakadt a szavam. Csak annyit tehettem, hogy ránéztem. — Hát - nevetett -, máris nagy szemeket meresztesz. — Most már tényleg nem tudom, mi a közös bennünk … — Ne légy ilyen szertartásos, Liisi kedves. Elmondom, mi a közös bennünk. Nézd … mindketten egy vékony jégen járunk a sötétben, és előbb-utóbb mindketten lesüllyedünk a mélységbe. A különbség az, hogy én tudomásul veszem ezt, te nem.

— Agnes, hogy beszélhetsz így, én csak panaszkodtam. — Igen, hagyjuk ezeket a dolgokat egyelőre. Te, szegény mégsem bírod hallani az igazságot. — Annyira biztos vagy az igazságodban? Egyáltalán nem gondolod, hogy a te ismereteid is hiányosak lehetnek? — Hagyjuk abba, különben sosem jutunk el a lényegig. Már csak egy óránk van a hajó indulásáig. — Akkor folytasd. — Rendben! Megkérdezted, hogy egyedül megyek-e Olaszországba. Azt mondtam: nem egyedül. Akarod tudni, hogy kivel megyek? — Akarom. — Épp ezt akartam elmondani neked. Tudod, van egy jó barátom Szentpéterváron, egy nagyon jó barátom, aki borzasztóan szeret engem. — Férfi? — Természetesen egy férfi. De miért vagy olyan boldogtalan, Liisi kedvesem? Nevetett a komolyságomon. — Ne törődj velem, folytasd csak. — Ez a barátom roppant gazdag és előkelő. Kibérelt nekem egy nyári lakot egy szép helyen Milánó közelében. — És te vele utazol? - kérdeztem. Agnes igenlően bólintott, térdére fektette a szalvétáját, és közömbös mosollyal nézett rám. Baljós előérzetek nyomasztottak. Úgy éreztem, mintha súlyos teher nehezedne a vállamra, és mintha összeomlottam volna alatta. De ő volt a gyerekkori pajtásom, és ebben a pillanatban felvillant előttem egy emlék róla, ahogy ott ült az osztályban a helyén, a második sor szélén, a középső folyosó mellett. Szinte

láttam azokat az ártatlan, sötétbarna szemeket, amelyek mindig hűséges figyelemmel meredtek a tanárra. És most ott állt előttem ugyanaz az Agnes? — Gondolom, össze fogtok házasodni. — Házasság szóba sem jöhet, mivel ő … már házas. — És ti mégis …? — És mi mégis …! - mosolygott. - Emlékezz, Liisi, amit nemrég mondtam. Különbözőek vagyunk, te és én. — De Agnes, boldog vagy? —Micsoda kérdés! … Először is mondd meg te, boldog vagy-e? … Vagy egyáltalán bárki boldog-e? Nem! Biztosíthatlak, hogy senki sem az. Ha valaki valaha is azt hiszi, hogy az, akkor hamarosan szánalmasan csalódni fog. — Dehát sokféle boldogtalanság létezik. — Nem igaz. Alapvetően mindig ugyanaz. — Agnes, kedves, hagyd el azt a férfit. Ne menj vele sehova. — Szeretnéd, ha itt maradnék? - kérdezte. Le kellett sütnöm a szemem. Szégyelltem magam, mert valószínűleg rájött, hogy semmiképpen sem akartam volna, hogy maradjon. —Nagy lenne a felfordulás - nevetett. - Valószínűleg az összes jóképű férfi fejét elcsavarnám. Ez lenne az egyetlen szórakozás, ami itt rendelkezésemre állna. És előbb-utóbb ezt a játékot megunnám. — Nem tudnál valami elfoglaltságot keresni magadnak? —Hogy őszinte legyek, … valami ilyesmi járt a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy Finnországba látogatok. De most már tudom, hogy nem vagyok rá képes. Nem kell többé kétségekkel bajlódnom e tekintetben. Elakadt a szavam. Agnes is úgy tűnt, hogy elmerült a saját gondolataiban, legalábbis a tekintete furcsán réveteg volt, ahogy belefeledkezve maga elé

nézett. De hamarosan kihúzta magát, mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. — Mondj valamit. Miért nem prédikálsz nekem az erkölcsről? — Mert attól tartok, hogy ez egyáltalán nem változtatna semmin. — Nem változtatna. Ebben teljesen igazad van. — Szeretnék tőledkérdezni valamit, Agnes. — Hadd halljam. — Milyennek látod a jövődet? — Semilyennek. Tudod, én egyáltalán nem gondolkodom ezen. Mire lenne ez jó? Végül is, senki sem tud semmit a jövőjéről. Fogadd el a napot, olyannak, amilye lesz, élvezd a pillanatot, amíg lehet. Ha nyomasztónak érzed, próbáld meg elviselni, és reménykedj egy boldogabb időben. — De nem találod ezt az életet mindezek közepette borzasztóan üresnek és feleslegesnek? — Na és? - nevetett. - Természetesen semmilyen körülmények között nem irigylem azokat az embereket, akik a világ nélkülözhetetlen pilléreinek tartják magukat. Megint nem tudtam erre mondani semmit. — Nos, Liisi? - kérdezte mosolyogva. — Mi az? — Erőteljesebb hatást vártam, amikor közöltem veled ezeket a dolgokat. De te csak ülsz ott, ridegen és közömbösen. — Sem ridegen, sem közömbösen, Agnes. — De nem ájultál el, és dühös sem lettél. Legfeljebb talán egy icipicit meglepődtél.

— Agnes, valószínűleg ez az egész dolog alaptalan. Csak ki akarod próbálni, hogyan fogadnám a dolgot. Felnevetett. — Ez minden, ami megmaradt a fejedben? — Mondd, Agnes, ez nem az igazság, ugye? Ó, mondd, annyira megkönnyítenéd a lelkemet. — Szegénykém, … mindenképpen nyomasztana. — Hogy tudsz így tréfálkozni velem. —Ezt tényleg nem kellett volna elmondanom. De úgy gondoltam, hogy utólag úgyis rájönnél. Vagy nem? Nem hoztalak zavarba a drága ruháimmal és ezekkel a díszekkel? Mit gondoltál, honnan van ez a gazdagságom? — Nem gondoltam se ezt, se azt. — Biztosíthatlak, hogy nem munkával érdemeltem ki ezeket - mondta könnyedén és nyugodtan. - Ha egyszer Szentpéterváron jársz, meg fogsz lepődni a lakásomon. Ebben a pillanatban gyűlöltem őt. Felálltam az asztaltól, és távolabb húzódtam tőle. Úgy tettem, mintha kinéznék az ablakon, csak hogy ne is lássam őt. — Nos, Liisi, mondd csak meg egyenesen, mit gondolsz. — Szégyellem magam miattad. Hallottam, hogy hirtelen felugrott a székéből. —Te? Kitört belőle a nevetés. — Te szégyelled magad miattam? Fordulj ide!

Úgy tettem, ahogy kérte. Ott álltunk szemtől szemben, Agnes egyenesen, büszkén és pompásan. Végigmért a szemével, és azt hiszem, nagyon jelentéktelennek látott engem. — Mi az, ami miatt igazán szégyelled magad? - kérdezte, finom gúnyos mosollyal az ajkán. — Tudnod kellene kérdezés nélkül is. — Hogy ajándékokat fogadok el attól, aki szeret engem? Hogy hagyom, hogy gondoskodjon a megélhetésemről? Úgy gondolod, hogy igazságtalanságot teszek vele? Mivel nem kér többet. De hiszen ő ettől boldog. — Agnes, nem maradtak emlékeid az igazságosságról alkotott korábbi elképzeléseidről? — Ah, helyben is vagyunk? Elnevette magát, hátravetette a fejét, ráhajolt a könyökével a mögötte lévő szék karfájára, és újabb fölényes, követelőző pillantást vetett rám. — Mondd csak, te igazi erkölcscsősz, mennyire különbözöm én azoktól a nőktől, akik szinte szentnek tartják magukat az erkölcsös kapcsolatukban? Én annyit veszek el, amennyit szabad akaratomból kapok, ők pedig csak a saját érdekeiket nézik, és megkövetelik, hogy a férfi kötelezze el magát arra, hogy egy életen át eltartja őket, még akkor is, ha már egy fikarcnyit sem törődik velük. Szerintem ez az igazi szégyenletes dolog. Annyira megdöbbentettek a szavai, hogy semmit sem tudtam válaszolni. Agnes az órájára nézett. — Most már nincs időnk tovább vitatkozni. Csengetett, meghagyta a fogadósnak, hogy szállítsa ki a holmiját a partra, egyúttal kifizette a számlát. — Mire gondolsz, Liisi? — Kíváncsi vagyok, hogy hol leszel és hogyan fogsz kinézni, amikor

legközelebb látlak? — Nehéz megmondani. Talán mint az irgalmasság nővére. — Úgy gondolod? — Vagy soha többé nem látsz engem. Csak egy-két dolgot fogsz hallani rólam, ami majd zavarba hozza a jámbor kis fejedet. — Vannak igazi barátaid, Agnes? — Mit dolgom lenne velük? Nincs, és nem is vágyom rá. Indulok, ugye kikísérsz a hajóhoz? — Ahogy akarod. Annyira összezavarta a gondolataimat, hogy először alig bírtam magamhoz térni. Azokat az igazságokat, amelyeket eddig olyan biztosnak tartottam, hogy eszembe sem jutott volna kételkedni bennük, ő teljes nyugalommal vagy eltörölte, vagy kifordítva elém tette. És bár tudtam, hogy nincs igaza, mégsem tudtam azonnal tisztázni a dolgot, hogy megcáfoljam az állításait. Ez bosszantott és zavarba hozott. Úgy döntöttem, hogy még egy szigorú erkölcsi prédikációt tartok neki. Nyugodtan töprenghettem a gondolataimmal, mivel Agnes bement a saját szobájába, hogy felkészüljön az indulásra. De amikor megjelent a küszöbön utazóruhájában, fehér fátyollal az arcán, csodálatos szépsége ismét olyan erős benyomást tett rám, hogy mind a bosszúságom, mind az ellentmondásos gondolataim elszálltak, mintha elfújta volna őket a szél. Távollétében hideg fejjel talán mérlegelni, értékelni lehetett volna az életét, de jelenlétében ez lehetetlen volt. Elég volt annyi, hogy rávesse azt a szelíd, beszédes, varázslatos pillantását a másikra, és akkor a szív feltétel nélkül felmelegedett, a szemrehányások és az érvelések elhaltak az ajkakon, különös borzongás futott végig az emberen, és tiszta csodálat töltötte el a lelket. Egymás mellett sétáltunk le a partra, és vidáman beszélgettünk - a gyönyörű időjárásról, úgy emlékszem, vagy valami ilyesmiről. Az iménti bágyadtságnak nyoma sem maradt benne. A járás könnyed volt, hajlékony, a mozdulatai fürgék és mégis puhán olvadóak. Nem akartam levenni róla a szemem, bár szinte

szégyelltem, mert féltem, hogy észreveszi az állandó bámulásomat. — Ha szabad lennél, Liisi - mondta -, nem lenne se férjed, se gyereked, magammal vinnélek világot látni. — Én bizony nem mennék. — Bolond vagy, miért ne jönnél? — Nem érezném jól magam. Szörnyű honvágy kínozna. Már a hajó fedélzetén ült, én pedig előtte álltam a parton. — Hon-vágy? – utánozta kedvesen mosolyogva. - Miért mondod vágynak azt, ami aztán itthon kínoz? Szerintem ez inkább "otthon utáni szorongás", és hacsak nem csalódom nagyon, ez az a betegség, amitől itt nap mint nap szenvedtek. — Ezt a betegséget jól bírjuk - válaszoltam, és sietve elköszöntem tőle, mert attól tartottam, hogy a körülöttünk állók jelenlétében fogja folytatni a gúnyolódását. Hogy lehet a sok édes szelídség mögött ennyi mérgező gúny! A part tele volt emberekkel, és Agnes az általános érdeklődés tárgya volt. Az arcokon elragadtatott csodálat tükröződött, de Agnes szeme szenvtelenül nézett végig a tömegen. Mindenki csodálta, ő pedig mindenkit megvetett. A hajó eltávolodott a parttól. Ő ott állt, gyönyörűen, büszkén és öntudatosan, mint egy hercegnő, mosolyogva biccentett, és néhányszor meglengette a napernyőjét. Nem vettem le róla a szemem, amíg a hajó olyan messze nem járt, hogy már nem tudtam kivenni. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt életemben. A parton álltam, ameddig a hajó látszott. A tömeg többi része szétszéledt körülöttem, én meg ott maradtam egyes-egyedül. — Már nem is emlékszik rám, sem Anttira, sem az egész itteni kis világunkra, gondoltam magamban, és ugyanakkor éreztem, hogy soha nem fogom elfelejteni őt.

És mégis nagyon vegyesek voltak az érzéseim iránta. Boldog voltam és hálás, hogy elment, de hiányzott és sóvárogtam utána. Az egyik pillanatban gyűlöltem, a másikban pedig elérzékenyültem a csodálattól és a szeretettől. Intelligenciája, művészien finom megjelenése, ragyogó szépsége, elegáns alakja, ízléses ruhája, plasztikus mozgása és testtartása - mindezek együttesen elbűvölték a lelkemet, és mégis ott élt szívem mélyén egy megdönthetetlen kétely, amely hol vádolta, hol elítélte, hol pedig szinte gyűlölni kezdte. Aztán megint más érzések törtek elő, megpróbálták értelmezni, megérteni őt, és akkor a szigor ismét enyhült. Soha nem éreztem még ilyen belső ellentmondást. Csendes életem általában csak enyhe változásokat nyújtott, amelyek nem zavarták meg mélyebben a lelkemet, és érzéseim ezért egyszerűek, harmonikusak és tiszták voltak. Vagy kedveltem vagy nem kedveltem az embereket, elfogadtam vagy helytelenítettem a véleményüket, és higgadtan vagy határozottan ítéltem meg dolgokat. Most, éppen ellenkezőleg, a következő pillanatban már elvetettem az előző pillanat következtetéseit, és az az utániban ismét más következtetéseket vontam le. Szokásos nyugodt és mozdulatlan lelkiállapotom ebben a néhány napban vadul ingadozott, mintha egy körfűrészt pörgetnék egyik ellentétes pontból a másikba. Agnes azonban annyi furcsaságot és meghökkentőt hozott magával, amihez nem tudtam hasonlítani korábbi tapasztalataimat. Az új hatások egymás után kergették egymást, ösztökélték lelkem mozgását, és olyan érzéseket és ösztönöket gerjesztettek, amelyekről korábban semmit sem tudtam. Álmodhattam volna valaha is, hogy Antti esetleg beleszeret egy másik nőbe? Vagy ha ez mégis megtörténne, én ilyen szenvedélyes, féltékeny szörnyeteggé változnék? Megborzongtam, ahogy erre gondoltam, és megkönnyebbült sóhajjal lépkedtem felfelé a partról. A hajó már nem látszódott, csak egy kis füst a távolban, a sziget mögött. Néhány napig kicsit zavarban voltunk, Antti és én. Nem sok mondanivalónk volt egymásnak. Nehéznek tűnt, amikor együtt voltunk, és unalmasnak, amikor nem. De aztán történt egy napon, azt hiszem, az ötödik vagy hatodik volt, mióta Agnes elment, hogy sietve mentem be az ajtón, és véletlenül belebotlottam Anttiba, aki szembe jött velem. — Ó, bocsáss meg - mondtam. Ekkor megragadott, karjaiba zárt, többször is megcsókolt, majd mélyen a

szemembe nézett. Visszanéztem, elmosolyodtam, és egy kicsit zavarba jöttem. Megcsókolt és még forróbban átölelt, és úgy tűnt, hogy a szemei kicsit megnedvesedtek.

Kuopio 1892.

Table of Contents

I II III IV V VI VII

© Antal Adrien 2021