Az Anya 1hb45

MAKSZIM GORKIJ

AZ ANYA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-118-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Makai Imre jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

A munkástelep fölött, a füstös, olajos levegőben mindennap remegve bömbölt a gyárduda, és a mogorva emberek, akiknek nem volt idejük, hogy alvással felfrissítsék izmaikat, e hívásnak engedelmeskedve, a kicsiny, szürke házakból, akár a megrémült csótányok, kiszaladtak az utcára. Hideg homályban mentek a kövezetlen utcán a gyár magas kőketrecei felé; a gyár közömbös magabiztossággal várta őket, és sok-sok tucatnyi zsíros, négyszögletes szemével megvilágította előttük a sáros utat. A sár csak úgy cuppogott a lábuk alatt. Álmos hangok, rekedt kiáltások hallatszottak, durva szitok tépte kajánul a levegőt, az embereket meg más hangok üdvözölték: a gépek nehéz lármája, a pára morgása. Mogorván és szigorúan derengtek a magas, fekete kémények, és mint vastag botok emelkedtek a telep fölé. Este, mikor már-már lenyugodott a nap, és a házak ablakain fáradtan ragyogtak piros sugarai, a gyár kidobta kőméhéből az embereket, akár a hasznavehetetlen salakot, és ők a levegőben ragadós gépolajbűzt árasztva, éhes fogaikat kikivillantva, fekete arccal, kormosán, ismét mentek-mentek az utcákon. Hangjukban most már élénkség, sőt öröm csengett: mára véget ért a kényszerű munka, és otthon vacsora meg pihenés várta őket. Ezt a napot is elnyelte a gyár, és a gépek annyi erőt szívtak ki az emberek izmaiból, amennyi kellett nekik. Ez a nap is nyomtalanul ki van törölve az emberek életéből, és ki-ki egy újabb lépést tett a sír felé, de közvetlenül csak a pihenés gyönyörét, a füstös kocsma örömeit látta maga előtt és – beérte ennyivel. Ünnepnapokon tíz óráig aludtak, aztán a komoly házasemberek felvették legjobb ruhájukat, és elmentek misére, útközben szidták a fiatalokat, amiért olyan közömbösek a templommal szemben. Amikor a templomból hazatértek, pirogot ettek, aztán megint lefeküdtek, és aludtak estig. Az évek során felhalmozódott fáradtság elvette az emberek étvágyát, és hogy enni tudjanak, sokat ittak a gyomrukat hevesen égető pálinkából.

Este lustán sétálgattak az utcán, és akinek volt sárcipője, felvette, ha szárazság járta is, akinek meg volt esernyője, magával vitte akkor is, ha sütött a nap. Ha találkoztak egymással, a gyárról, a gépekről beszéltek, szidták a munkavezetőket – csakis olyasmiről beszélgettek, ami a munkájukkal kapcsolatos. A napok unalmas egyhangúságában alig-alig villant fel egy-egy erőtlen és suta gondolat. Ha hazamentek, összevesztek a feleségükkel, az öklüket nem kímélve, gyakran meg is verték őket. A fiatalok a vendéglőkben üldögéltek, vagy esti összejöveteleket rendeztek egymásnál, harmonikáztak, csúnya, trágár dalokat énekeltek, táncoltak, disznólkodtak és ittak. A munkától elcsigázott emberek hamar berúgtak, és mindnyájuk mellében érthetetlen, beteges ingerültség támadt, amely kivezető utat keresett. Görcsösen belekapaszkodtak minden lehetőségbe, hogy levezessék ezt a nyugtalanító érzést, és vadállati dühvel egymásnak estek. Véres verekedések robbantak ki, amelyek gyakran súlyos sérülésekkel, néha pedig gyilkossággal végződtek. Az emberek között jobbadán leselkedő gyűlölet uralkodott, amely ugyanúgy beléjük rögződött, mint az izmok kigyógyíthatatlan fáradtsága. Ezrei a lelki betegséggel születtek, apjuktól örökölték, fekete árnyként kísérte őket a sírig, és életük során egy sereg – céltalan kegyetlenségében undorító – bűnre bujtotta őket. A fiatalok ünnepnapon késő éjjel, tépett ruhában, sárosan, porosan, összevert arccal mentek haza, és kárörömmel dicsekedtek azzal, hogy megverték társaikat, vagy pedig haragos könnyeket sírva, sértődötten, visszataszító részegen és szerencsétlen szánalmasán dühöngtek. A legényeket néha apjuk, anyjuk vitte haza. Többnyire valahol az utcán, a kerítés tövében vagy a csapszékben találták meg őket holtrészegen, és csúnyán szitkozódva ütötték-verték gyermekeiknek a pálinkától vizenyőssé puhult testét, aztán többé-kevésbé gondosan lefektették őket aludni, hogy korán reggel, amikor a levegőben sötét patakként hullámzik a sziréna haragos bömbölése, felkeltsék őket: menjenek robotolni. Az öregek kíméletlenül szidták és ütötték-verték gyermekeiket, de a fiatalok részegeskedését egészen törvényszerű jelenségnek tartották: amikor az apák fiatalok voltak, ők is ugyanígy ittak és verekedtek, és őket is ugyanígy verték a szüleik. Mindig ilyen volt az élet: zavaros áradatként, lassan és egyenletesen hömpölygött valahová, és teljesen át- meg áthálózták a réges-rég begyökeresedett szokások – napról napra mindig ugyanazt gondolták, ugyanazt cselekedték. És senkiben se támadt vágy, hogy megpróbálja megváltoztatni.

Olykor idegen emberek jöttek valahonnan a telepre. Eleinte pusztán azzal, hogy idegenek, magukra vonták a telepiek figyelmét, majd felszínes, külsőleges érdeklődést keltettek bennük azzal, amit azokról a helyekről mondtak, ahol dolgoztak, de aztán lekopott róluk az újszerűség, és annyira megszokták, hogy többé már észre se vették őket. Elbeszélésükből kiviláglott: a munkás élete mindenütt egyforma. Ha pedig így van, nincs mit beszélni róla. De némelyikük néha a telepen még soha nem hallott dolgokat mondott. Nem szálltak vitába velük, de bizalmatlanul hallgatták furcsa beszédeiket. Ezek a beszédek egyesekben vak ingerültséget, másokban zavaros riadtságot keltettek, ismét másokat meg valami homályos remény könnyű árnyéka nyugtalanított, ilyenkor aztán még többet ittak, hogy elűzzék ezt a felesleges, zavaró nyugtalanságot. A telepiek, ha valami szokatlant fedeztek fel egy-egy idegenben, ezt sokáig nem tudták elfelejteni neki, és ösztönös gyanakvással figyelték azt, aki elütött tőlük. Mintha attól féltek volna, hogy ez az ember bedob az életükbe valami olyast, ami megzavarja nehéz, de nyugodt, szabályos menetét. Az emberek megszokták, hogy az élet mindig egyforma erővel nyomja őket, és mivel egyáltalán nem várták, hogy jobbra fordul a sorsuk, úgy vélték, hogy minden változás csak súlyosbíthatja igájukat. A telepiek szótlanul elfordultak az olyanoktól, akik új dolgokat beszéltek. Így aztán ezek az emberek eltűntek: megint továbbálltak; ha pedig ott maradtak a gyárban, visszavonultan éltek: többnyire nem tudtak beleolvadni a telepiek egyforma tömegébe… Így élt ki-ki vagy ötven esztendőt, aztán meghalt.

2

Így élt Mihail Vlaszov, egy bozontos szemöldökű, kajánul mosolygó, gyanakvó tekintetű, apró szemű, mogorva, szőrös lakatos is. A legkülönb lakatos volt a gyárban, és a legerősebb ember a telepen; gorombán viselkedett feletteseivel, és ezért keveset keresett, minden ünnepnapon megvert valakit, és ezért senki se szerette, mindenki félt tőle. Próbálták már megverni őt is, de nem sikerült. Vlaszov, ha látta, hogy jönnek a támadói, felkapott egy követ, deszkát vagy vasdarabot, és lábát szélesen szétterpesztve, némán várta ellenségeit. A szemétől a nyakáig fekete szakállal benőtt arca és szőrös keze mindenkiben félelmet keltett. Különösen a szemétől féltek: ez az apró, szúrós szempár úgy fúródott az emberekbe, mint valami acélfúró, és akinek a tekintete csak találkozott vele, érezte, hogy olyan vad erővel áll szemben, amely nem ismeri a félelmet, és kész azonnal irgalmatlanul lesújtani. – No, takarodjatok, bitangok! – mondta tompán. Az arcát borító sűrű szőr közül kivillantak nagy, sárga fogai. És az emberek gyáván szűkölő szitkokkal szidva őt, szét is oszlottak. – Bitangok! – szólt utánuk kurtán, és szeme gúnyosan ragyogott, olyan szúrósan, mint egy ár. Aztán fejét kihívóan magasra tartva, elindult a nyomukban és azt kiáltotta: – No, ki akar meghalni? Senki sem akart. Keveset beszélt, és a „bitang” volt a legkedvesebb szava. Így nevezte a gyár vezetőségét is, a rendőrséget, és így szólította a feleségét is: – Nem látod, te bitang, hogy elszakadt a nadrágom?! Amikor Pavel, a fia, tizennégy éves volt, Vlaszov meg akarta cibálni a haját. De Pavel felvett egy nehéz kalapácsot, és kurtán azt mondta: – Hozzám ne nyúlj… – Mi az? – kérdezte az apja, és úgy közeledett a magas, karcsú termetű fiú felé, mintha valami árny kúszna fel egy nyírfára.

– Elég volt! – mondta Pavel. – Többet nem hagyom magam… És ütésre emelte a kalapácsot. Apja ránézett, a háta mögé dugta szőrös kezét, elnevette magát és csak annyit mondott: – Rendben van… Aztán mélyet sóhajtva hozzátette: – Ej, te bitang… Nem sokkal ezután azt mondta a feleségének: – Tőlem ne kérj többé pénzt, majd eltart Paska… – Hát te? Mindent el akarsz inni? – kérdezte bátorságot gyűjtve az asszony. – Ez nem tartozik rád, bitang! Szeretőt szerzek… Szeretőt nem szerzett, de attól fogva csaknem két évig, egészen a haláláig nem vett tudomást a fiáról, és nem is szólt hozzá. Volt egy kutyája, ugyanolyan nagy és bozontos, akárcsak ő maga. A kutya mindennap elkísérte a gyárba, és minden este megvárta a kapunál. Ünnepeken Vlaszov folyton a kocsmákat járta. Szótlanul jött-ment, és mintha keresne valakit, tekintetével végig- végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival és – tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt.

Sérvben halt meg. Tetőtől talpig megfeketedve, szemét szorosan behunyva öt napig hánykolódott az ágyban, és csikorgatta a fogát. – Adj arzént, mérgezz meg… – mondta néha a feleségének. Az orvos borogatást rendelt Mihailnak, de azt mondta, hogy feltétlenül műtétre van szükség, úgyhogy a beteget még aznap kórházba kell szállítani. – Eredj a pokolba! Magam is meg tudok halni! Bitang! – mondta rekedten Mihail. Amikor pedig az orvos elment, és a felesége sírva Iparkodott rábeszélni, hogy engedje megoperálni magát, Mihail ökölbe szorította a kezét és kijelentette: – Ha meggyógyulok… szorul a kapcád! Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyila Veszovscsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak és keresztet vetve azt mondták egymásnak: – Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura… – Nem meghalt, hanem megdöglött… – igazították ki néhányan. Amikor a koporsót elhantolták, az emberek elmentek, a kutya meg ott maradt, és a friss földön ülve sokáig némán szagolgatta a sírt. Néhány nap múlva agyonverte valaki…

3

Pavel Vlaszov, apja halála után vagy két héttel, egy vasárnapon, erősen berúgva ment haza. Imbolyogva bebotorkált a szép sarokba, és öklével az asztalra csapva, ahogy az apja szokta volt, odakiáltott az anyjának: – Vacsorát! Anyja odament hozzá, leült mellé, átölelte, és magához, a mellére húzta a fejét. Pavel az anyja vallanak támasztotta a kezét, ellenkezett, és azt kiáltotta: – Szaporán… mama! – Te kis buta! – mondta szomorúan, nyájasan az anyja, és igyekezett leküzdeni a fiú ellenállását. – És… pipázni akarok! Add ide apám pipáját… – dörmögte Pavel; nehezen forgó nyelve alig akart engedelmeskedni. Először itta le magát. A pálinka elgyengítette testét, de nem oltotta ki tudatát, és a fejében ott zakatolt a kérdés: „Részeg vagyok? Részeg vagyok?” Zavarba ejtette anyjának cirógatása, és meghatotta a szemében tükröződő szomorúság. Sírni szeretett volna, és hogy ezt a vágyát leküzdje, iparkodott még részegebbnek tettetni magát, mint amilyen volt. Anyja pedig megsimogatta izzadt, csapzott haját, és halkan azt mondta: – Nem kellett volna ezt… Pavel hányingert érzett. Anyja egy heves hányási roham után ágyba fektette, és halvány homlokát nedves törülközővel takarta be. Pavel egy kissé kijózanodott, de alatta és körülötte minden hullámzott, imbolygott, a szemhéja elnehezedett; szájában rossz, keserű ízt érezve, anyja széles arcára tekintett a szempilláin át, és összefüggéstelenül azt gondolta:

„Úgy látszik, nekem ez még korai. A többiek ihatnak, semmi bajuk sincs tőle, én meg hányingert kapok…” – Milyen kenyérkeresőm leszel te, ha elkezdesz inni? – szállt valahonnan messziről anyja lágy hangja. – Mindenki iszik… – felelte Pavel szorosan behunyva a szemét. Anyja mélyet sóhajtott. Pavelnak igaza volt. Anyja tudta, hogy az embereknek nincs hol örömet meríteni a kocsmán kívül. Ám mégis azt mondta: – De te mégse igyál! Ivott helyetted az apád éppen eleget. És ugyancsak el is gyötört… hát legalább te szánd meg anyádat, jó? Pavelnak, ahogy ezeket a szomorú, lágy szavakat hallotta, eszébe jutott, hogy amíg az apja élt, anyját szinte észre se lehetett venni a házban, örökké hallgatott, és riadtan várta a verést. Pavel az utóbbi időben keveset tartózkodott otthon, mert kerülte az apjával való találkozást, így hát elszokott anyjától, és most, ahogy fokról fokra kijózanodott, figyelmesen ránézett. Anyja magas, egy kissé görnyedt volt, a sok-sok évi munkától és a férje ütéseitől összetört test zajtalanul és valahogy oldalvást mozgott, mintha mindig attól félne, hogy beleakad valamibe. Ráncok szeldelte, puffadt, széles arcát mélytüzű szempár világította meg, amely olyan riadt-szomorú volt, mint a legtöbb telepi asszonyé. A jobb szemöldöke fölött mély sebhely húzódott, ez egy kissé feljebb emelte a szemöldökét, és úgy tűnt fel, mintha a jobb füle is magasabban állna a balnál; ez olyan kifejezést adott arcának, mintha félénken mindig fülelne valamire. Sűrű, sötét hajában ősz tincsek ragyogtak. Lágy volt, szomorú és alázatos… Arcán lassan csurgott lefelé a könny. – Ne sírj! – kérte halkan a fia. – Adj innom. – Hozok jeges vizet… De mire visszaért, Pavel már elaludt. Ott állt mellette egy percig, a kancsó remegett a kezében, és a jég halkan neki-nekikoccant a bádognak. Letette a kancsót az asztalra, és térdre ereszkedett a szentképek előtt. A részeg élet hangjai nekicsapódtak az ablaküvegnek. Az őszi este nyirkos homályában harmonika

vinnyogott, valaki harsányan énekelt, másvalaki meg fertelmes szavakkal káromkodott, és riasztóan harsogott a fáradt asszonyok ingerült hangja… Vlaszovék kicsiny házában csendesebben és nyugodtabban folyt az élet, mint azelőtt, és egy kissé másképpen, mint egyebütt a telepen. Házuk a telep szélén, egy mocsárhoz vezető alacsony, de meredek lejtőnél állt. A ház egyharmadát a konyha meg egy vékony rekeszfallal elválasztott kis szoba foglalta el, ahol a mama aludt, a másik kétharmadát meg egy négyzet alakú, kétablakos szoba, amelynek egyik szögletében Pavel ágya, a szép sarkában meg egy asztal és két lóca állt. Néhány szék, egy fehérneműs komód, azon kicsiny tükör, egy ruhaszekrény, falióra és két szentkép a sarokban – ez volt az egész berendezés. Pavel mindent megtett, amit egy fiatal legénynek tennie kell: vett harmonikát, keményített mellű inget, rikító nyakkendőt, sárcipőt, sétapálcát, és ugyanolyan lett, mint a vele egyívású kamaszok. Táncmulatságokra járt, megtanult francia négyest és polkát táncolni, ünnepeken ittasan tért haza, és mindig erősen szenvedett a pálinkától. Másnap fájt a feje, gyomorégés gyötörte, és sápadt, unott volt az arca. Egyszer megkérdezte tőle az anyja: – No, aztán jól mulattál tegnap? Pavel mogorva ingerültséggel felelt: – Mulatott a fekete fene! Inkább majd horgászni járok. Vagy… puskát veszek. Szorgalmasan dolgozott, sose mulasztott, nem is bírságolták meg soha; hallgatag volt, és anyjáéhoz hasonló, nagy, világoskék szemével mindig elégedetlenül nézett. Nem vett puskát, és nem is járt horgászni, de észrevehetően kezdett letérni a többiek kitaposott útjáról: ritkábban látogatta a táncmulatságokat, és bár ünnepeken el is ment ide-oda, mindig józanul tért haza. Anyja, aki éberen figyelte, látta, hogy fiának barna arca meghegyesedik, tekintete mind komolyabbá válik, és furcsán-szigorúan összeszorítja a száját. Úgy rémlett, mintha haragudnék valami miatt, vagy betegség emésztené. Azelőtt el-eljártak hozzá a pajtásai, de most, mivel sosem találták otthon, nem jelentkeztek többé. Anyjának jólesett látni, hogy a fia lassanként elüt a gyári fiataloktól, de amikor észrevette, hogy céltudatosan és makacsul igyekszik kiúszni az élet sötét sodrából valahová félre – ez homályos aggodalmat keltett a lelkében.

– Tán beteg vagy, Pavluska? – kérdezte néha. – Nem, nincs semmi bajom! – felelte Pavel. – Nagyon lefogytál! – mondta sóhajtva az anyja. Pavel könyveket kezdett hazahordani, igyekezett észrevétlenül olvasni, amikor pedig elolvasta, eldugta őket valahová. Néha kijegyzett valamit a könyvekből egy külön papírlapra, és azt is eldugta… Keveset beszéltek, és keveset látták egymást. Pavel reggel szótlanul megitta a teáját, aztán munkába indult, délben hazasietett ebédelni, az asztalnál váltottak néhány semmitmondó szót, aztán egészen estig megint eltűnt. Este pedig gondosan megmosakodott, megvacsorázott, és azután sokáig olvasta a könyveit. Pihenőnapokon reggel elment és csak késő éjjel tért haza. Anyja tudta, hogy a városban jár, ott színházba megy, de a városból nem járt ki hozzá senki. Úgy rémlett neki, mintha a fia az idő teltével-múltával egyre kevesebbet beszélne, ám egyúttal azt is észrevette, hogy hellyel-közzel olyan új szavakat használ, amelyeket ő nem ért, azok a durva és érdes kifejezések pedig, amelyeket megszokott tőle, fokozatosan kiesnek a beszédéből. Viselkedésében sok figyelmet keltő apróság jelent meg: abbahagyta a ficsúrosodást, mind többet törődött testének és ruhájának tisztaságával, fesztelenebbül, ügyesebben mozgott, és azzal, hogy külsőleg közvetlenebb, szelídebb lett, aggódó figyelmet keltett anyjában. Anyjával is másképpen bánt: néha maga seperte fel a padlót a szobában, pihenőnapokon maga vetette be az ágyát, és általában iparkodott megkönnyíteni anyja munkáját. A telepen ezt senki se tette meg… Egyszer egy képet hozott, és fel is szegezte a falra – három ember beszélgetve, könnyedén, fürgén megy valahová. – A feltámadt Krisztus Emmausba megy! – magyarázta Pavel. Anyjának tetszett a kép, de azt gondolta magában: „Krisztust tiszteled, de a templomba nem jársz…” Egyre több könyv gyűlt össze a polcon, amelyet egy asztalos barátja készített Pavelnak. Kellemes külsőt öltött a szoba. Pavel magázta, mamának szólította az anyját, de néha hirtelen gyengéden így fordult hozzá: – Ma későn jövök haza, anyám, de ne nyugtalankodj, kérlek…

Ez tetszett anyjának, és valami komolyságot, erőt érzett fia szavaiban. De egyre nőtt aggodalma, mely idő multával se lett világosabb, és valami szokatlan dolog előérzete egyre élesebben nyilallott a szívébe. Időnként elégedetlen volt a fiával, és azt gondolta: „Mindenki úgy él, mint más emberek, ő meg akár egy szerzetes. Túlságosan is szigorú erkölcsű. Ez nem illik az ő korához…” Néha meg azt gondolta: „Talán csak nem valami lányra tett szert?” Ámde a lányokkal való bíbelődés sok pénzbe kerül, Pavel meg csaknem az egész keresetét hazaadja. Így teltek a hetek, a hónapok, és ebből az egyre növekvő aggodalommal, homályos gondokkal teli, furcsa, hallgatag életből észrevétlenül eltelt két esztendő.

4

Pavel egyszer vacsora után leengedte a függönyt az ablakon, leült a sarokba, és a bádoglámpát a feje fölé akasztva olvasni kezdett. Anyja eltakarította az edényt, és a konyhából visszatérve odalépett hozzá. Pavel felemelte a fejét, és kérdően nézett anyja arcába. – Semmi, Pasa, csak úgy… – mondta sietve az anyja, és a szemöldökét zavartan mozgatva kiment. De miután egy percig gondba merülten, tűnődve, mozdulatlanul állt a konyha közepén, jól megmosta a kezét, és megint bement a fiához. – Meg akarom kérdezni tőled – mondta halkan –, mit olvasol mindig. Pavel becsukta a könyvet. – Ülj le, mama… Anyja nehézkesen letelepedett melléje, és valami fontos dolgot Várva, gyanakvó figyelemmel kiegyenesedett. – Tiltott könyveket olvasok – kezdte halkan, és valami okból igen zordan Pavel, s nem nézett anyjára. – Azért tiltják az olvasásukat, mert megmondják az igazat a mi munkáséletünkről… Csendben, titokban nyomják őket, és ha megtalálják nálam, börtönbe csuknak… börtönbe, azért, mert tudni akarom az igazságot. Érted? Anyjának egyszeribe majd elakadt a lélegzete. Tágra nyitotta szemét, úgy nézett a fiára, aki most idegennek rémlett: más, mélyebb, öblösebb és ércesebb lett a hangja. Ujjaival vékony, pelyhes bajuszát tépkedte, és furcsán, öklelően nézett valahová a sarokba. Anyját aggódó féltés és sajnálat fogta el fia iránt. – De minek ez, Pasa? – szólt. Pavel felemelte fejét, rátekintett, és halkan, nyugodtan azt felelte: – Tudni akarom az igazságot.

Hangja halkan, de keményen csengett, szemében konokság ragyogott. Anyja a szívével megértette, hogy egyszer s mindenkorra elkötelezte magát valami titkos és félelmes dolognak. Az ő szemében minden kikerülhetetlennek látszott ebben az életben, megszokta, hogy gondolkozás nélkül engedelmeskedjék, így hát most is csak sírva fakadt halkan, mert búbánat szorongatta szívében nem talált szavakat. – Ne sírj! – mondta Pavel halkan és nyájasan, de anyjának úgy rémlett, mintha búcsúzna tőle. – Csak gondold meg, milyen életet élünk mi! Te negyvenéves vagy… és vajon éltél-e? Apám folyton ütött téged; most már tudom, hogy a te hátadon töltötte ki a keserűségét, egész életének a keserűségét, amely örökké nyomta, és ő nem tudta, mitől van ez? Harminc évig dolgozott, akkor állt munkába, amikor az egész gyár elfért két tömbben, most meg lám, hét tömbből áll! Anya ijedten és mohón hallgatta. Pavel szeme szépen és fényesen ragyogott, mellével az asztalnak dőlve közelebb húzódott anyjához, és egyenest könnyáztatta arcába mondta első beszédét az igazságról, amelyet ő már megértett. Az ifjúság teljes erejével, az ismereteire büszke és igazságukban szentül hívő tanítvány hevével beszélt arról, ami őneki világos volt, és nem annyira az anyja kedvéért beszélt, mint inkább azért, hogy ellenőrizze önmagát. Időnként megállt, mert nem találta a megfelelő szavakat, és csak ilyenkor látta maga előtt anyja elkeseredett arcát, a homályosan fénylő, könnyfátyolozta, jóságos szempárt, amely megdöbbenve, ijedten szegeződött rá. Megsajnálta az anyját, és megint beszélni kezdett, de most már őróla, az ő életéről. – Mi örömed volt neked? – kérdezte. – Mi jóra emlékszel? Anyja a fejét szomorúan csóválva hallgatta, és valami eddig ismeretlen, új, bús és boldog érzés lágyan simogatta fájó szívét. Először hallott ilyen beszédet magáról, az életéről, és ez rég szunnyadó, ködös gondolatokat ébresztett benne, csendesen felélesztette az élettel való homályos elégedetlenség kihunyt érzését – távoli fiatalságának gondolatait és érzéseit. Beszélt ő az életéről a barátnőivel, sokat is beszélt, mindenféléről, de valamennyien – ő maga is – csak panaszkodtak, senki se magyarázta meg, miért olyan nehéz és nyomasztó az élet. Most pedig, lám, itt ül előtte a fia, és mindaz, amit a szemével, az arcával, a szavaival mond, szíven találja, és büszkeséggel tölti el: olyan fia van, aki pontosan megérti anyja életét, az ő szenvedéseiről beszél, és sajnálja őt.

Az anyákat nem szokták sajnálni. Ő tudta ezt. Mindaz, amit a fia a nők életéről mondott, keserű, ismerős igazság volt, úgyhogy a mellében csendesen remegett az érzések egész szövevénye, és valami eddig ismeretlen gyengédséggel egyre jobban felmelegítette. – Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a fia beszédét félbeszakítva. – Tanulni, aztán meg majd… másokat tanítani. Nekünk, munkásoknak tanulnunk kell. Meg kell tudnunk, meg kell értenünk, miért olyan nehéz az életünk – felelte Pavel. Anyjának jólesett látnia, hogy fia máskor olyan komoly, sőt szigorú világoskék szeme most lágyan és nyájasan ragyog. Ajkán elégedett, csendes mosoly jelent meg, bár orcájának redői között még könny remegett. Két érzés közt ingadozott: büszke is volt fiára, aki ilyen jól látja az élet bajait, de arról sem feledkezhetett meg, hogy nagyon fiatal, hogy nem úgy beszél, mint a többiek valamennyien, és hogy egyedül ő szánta el magát: perbe száll ezzel a mindenki számára – még az ő, az anyja számára is – megszokott élettel. Azt szerette volna mondani neki: „Ugyan, mit tehetsz te, kedves fiam?” De nem merte megzavarni magát abban, hogy gyönyörködjék a fiában, aki egyszeriben ilyen okos… bár egy kissé idegen emberként jelent meg előtte. Pavel látta a mosolyt anyja ajkán, a figyelmet az arcán, a szeretetet a szemében, és azt hitte, hogy sikerült megértetnie vele az ő igazságát, és a szó erejére valló fiatalos büszkeség növelte hitét önmagában. Elragadta a hév és – hol nevetve, hol a szemöldökét ráncolva – beszélt, beszélt; szavaiban néha gyűlölet harsogott, és valahányszor az anyja ijedten megcsóválta a fejét e keményen csengő szavak hallatára, s halkan megkérdezte: – Csakugyan így van ez, Pasa? – keményen és határozottan azt felelte: – Így! – És beszélt azokról az emberekről, akik a nép javát akarva, elhintették benne az igazság magvait, ám az élet ellenségei ezért úgy vadásztak rájuk, mint valami vadállatokra, börtönbe csukták és kényszermunkára küldték őket… – Én láttam ilyen embereket! – kiáltott fel hevesen. – Ezek a legjobb emberek a világon! Ám ezek az emberek olyan félelmet keltettek az anyjában, hogy megint meg akarta kérdezni: „Csakugyan így van ez, fiam?”

De nem merte rászánni magát, és szívszorongva hallgatta a számára érthetetlen emberekről mondott szavakat, akik arra tanították a fiát, hogy önmagára oly veszélyes dolgokat gondoljon és beszéljen. Végül azt mondta: – Nemsokára virrad, feküdj le, aludj. – Igen, mindjárt lefekszem! – egyezett bele Pavel. És anyjához hajolva azt kérdezte: – Megértettél? – Megértettelek! – felelte sóhajtva az anyja. Szeméből megint megeredt a könny, és sírdogálva hozzátette: – A vesztedbe rohansz! Pavel felállt, fel s alá járkált, majd azt mondta: – No, most már tudod, mit csinálok, hová járok, mindent elmondtam! Kérlek, anyám, ha szeretsz, ne akadályozz! – Édes lelkem! – kiáltott fel az anyja. – Talán jobb is lesz nekem, ha nem tudok semmiről semmit! Pavel megfogta és keményen megszorította anyja kezét. Anyját megrendítette az „anyám” szó is, amelyet heves erővel ejtett ki Pavel, meg az a furcsa, szokatlan kézszorítás is. – Nem fogok csinálni semmit! – mondta el-elcsukló hangon. – Csak vigyázz magadra, vigyázz! Mivel nem tudta, miért is kell vigyáznia magára, szomorúan hozzátette: – Folyton csak fogysz… Aztán fia erős, sudár testét egy simogató meleg tekintettel átölelve, szaporán, halkan így folytatta: – Isten óvjon! Élj, ahogy akarsz, én nem foglak akadályozni semmiben. Csak arra kérlek, ne beszélj túl bátran az emberekkel! Óvakodni kell az emberektől! Mind gyűlölik egymást! Csupa kapzsiság, csupa irigység valamennyi. Mind örömmel cselekszik rosszat. Mihelyt lerántod róluk a leplet, megítéled őket, meggyűlölnek és tönkretesznek!

A fiú az ajtóban állva hallgatta ezt a szomorú beszédet, amikor pedig az anyja befejezte, mosolyogva így szólt: – Igen, az emberek rosszak. De amikor megtudtam, hogy van a világon igazság: jobbak lettek az emberek is! Megint elmosolyodott, és így folytatta: – Magam sem tudom, hogy történt ez! Gyermekkoromban mindenkitől féltem, amikor felserdültem, gyűlölni kezdtem kit az aljassága miatt, kit pedig magam sem tudom, miért, egyszerűen csak úgy! De most mind megváltoztak a szememben; talán sajnálom őket, vagy mi? Nem tudom, de ellágyult a szívem, amikor megtudtam, hogy nem mindegyik maga a hibás, hogy olyan mocskos… Elhallgatott, mintha valami belső hangra fülelne, aztán halkan, tűnődve azt mondta: – Megcsapott az igazság lehelete! Anyja rápillantott és halkan így szólt: – De borzasztóan megváltoztál, ó, istenem uram! Amikor a fiú lefeküdt és elaludt, anyja óvatosan felkelt az ágyából, és csendesen odament hozzá. Pavel hanyatt feküdt, és a fehér párnán élesen kirajzolódott konok, szigorú, barna arca. Anyja a kezét a mellére szorítva, mezítláb, egy szál ingben állt az ágyánál, ajka hangtalanul mozgott, a szeméből meg lassan, egyenletesen folyt egyik nagy, zavaros könnycsepp a másik után. És megint némán éltek tovább, távol is egymástól, meg közel is egymáshoz.

5

Pavel egyszer hét közben, egy ünnepnapon azt mondta anyjának, amikor elment hazulról: – Szombaton vendégek jönnek hozzám a városból. – A városból? – ismételte az anyja és hirtelen sírva fakadt. – No, mi az, mama?! – kiáltott fel elégedetlenül Pavel. – Nem tudom, csak úgy… – felelte sóhajtva és arcát a kötényével törölgetve az anyja. – Félsz? – Félek! – vallotta be. Pavel az anyja arcához hajolt, és haragosan – akár az apja – azt mondta: – Ez a félelem a vesztünk! Azok meg, akik parancsolgatnak nekünk, kihasználják a félelmünket, és még jobban ijesztgetnek bennünket. – Ne haragudj – jajdult fel bánatosan az anyja. – Hát hogyne félnék?! Az egész életem csupa merő félelem volt, az egész lelkemet belepte a félelem! – Bocsáss meg – mondta halkan, lágyabban Pavel. – Másképp nem lehet! Azzal elment. Három napon át remegett az anyja szíve, és mindannyiszor megdermedt, valahányszor eszébe jutott, hogy holmi félelmetes idegen emberek jönnek a házba. Ezek mutatták a fiának azt az utat, amelyen most halad… Pavel szombaton este, mihelyt megjött a gyárból, megmosakodott, átöltözött, és amikor ismét elindult valahová, félrenézve azt mondta:

– Ha megérkeznek, mondd meg, hogy mindjárt itthon leszek. És ne félj, kérlek… Anyja ernyedten a lócára omlott. Pavel komoran tekintett rá, és azt ajánlotta… – Talán… menj el valahová… Ez sértette az anyját. – Nem – mondta a fejét rázva. – Miért mennék el? November vége volt. Nappal száraz, apró hópelyhek hulltak a fagyos földre, és most hallani lehetett, hogyan ropog a hó távozó fiának talpa alatt. Az ablaküvegekre mozdulatlan, sűrű köd tapadt, és ellenségesen leselkedett. Az anya, mindkét kezével a lócára támaszkodva ült, és az ajtóra bámulva – várt… Úgy rémlett, a sötétben, lehajolva és jobbra-balra tekingetve, mindenfelől furcsa ruhájú, gonosz emberek lopóznak óvatosan a háza felé. Lám, valaki máris itt ólálkodik a ház körül, sőt ott motoz a falon. Füttyentés hallatszott. A szomorú, dallamos fütty vékony érként kanyargott a csendben, mélán kóválygott az üres sötétségben, keresett valamit, és egyre közeledett. Aztán hirtelen eltűnt az ablak alatt, mintha belefúródott volna a gerendafalba. A pitvarban csoszogni kezdett valaki, az anya összerezzent, feszült figyelemmel felvonta szemöldökét, és felállt. Kinyílt az ajtó. Először egy nagy, bozontos kucsmás fej kukkantott be a szobába, majd előrehajolva, lassan egy hosszú test csúszott be, odabent kiegyenesedett, jobb kezét ráérősen felemelte, és mély lélegzetet véve, öblös mellhangon így szólt: – Jó estét! Az anya szótlanul meghajolt. – Hát Pavel? Nincs itthon? Az ember lassan levetette ködmönét, felemelte az egyik lábát, kucsmájával

leverte a havat a csizmájáról, aztán ugyanezt tette a másik lábával is, majd a sarokba dobta a kucsmát, és hosszú lábával kacsázva beljebb indult. Odament egy székhez, szemügyre vette, mintha meg akarna győződni, eléggé szilárd-e, végül leült, és száját az egyik kezével eltakarva ásított egyet. Simára nyírt feje szabályosan kerek, arca borotvált volt, hosszú bajuszának a vége lefelé csüngött. Kidülledő, nagy szürke szemével figyelmesen szétnézett a szobában, aztán egyik lábát a másikra téve, a széken himbálózva azt kérdezte: – A maguké ez a ház, vagy csak bérlik? – Béreljük – felelte az anya, aki szemben ült vele. – Nem valami jó ház! – jegyezte meg a jövevény. – Nemsokára jön Pasa, várja meg! – kérte halkan az anya. – Hát én már várom is! – mondta nyugodtan a hosszú ember. Nyugalma, lágy hangja és arcának egyszerűsége felbátorította az anyát. Az ember nyíltan, jóindulatúan nézett rá, áttetsző szemének mélyén vidám szikra táncolt, és egész hosszú lábú, szögletes, görnyedt alakjában volt valami mulatságos és megnyerő vonás. Sötétkék inget és csizmaszárba eresztett, fekete, buggyos nadrágot viselt. A háziasszony szerette volna megkérdezni, kicsoda, honnan jött, régóta ismeri-e a fiát, de a jövevény hirtelen oldalt billenve maga intézett hozzá kérdést: – Ki törte be a homlokát, néni? Kedvesen, derűsen mosolygó szemmel kérdezte, de az asszonyt sértette ez a kérdés. Ajkát összeszorítva hallgatott egy ideig, aztán hideg udvariassággal azt kérdezte: – Aztán mi köze ehhez magának, kedves uram? A férfi egész testével feléje lendült. – Ugyan ne haragudjék már! Csak azért kérdeztem, mert az én nevelőanyám feje is be volt törve, ugyanúgy, mint a magáé. Az övét, tudja, a vadházastársa, egy csizmadia törte be, kaptafával. Nevelőanyám mosónő volt, a férfi meg

csizmadia. Nagy-nagy bánatára akkor szedte fel valahol ezt a részeges csizmadiát, amikor engem már fiává fogadott. Mondhatom magának, folyton verte a csizmadia. Nekem mindig végiglúdbőrözött a hátam… Az asszonyt lefegyverezte a jövevény nyíltsága, és azt gondolta: Pavel esetleg megharagszik rá, hogy ilyen barátságtalanul válaszolt a jövevénynek. – Nem is haragszom én – mondta bűnbánóan mosolyogva –, csak olyan… hirtelen kérdezte. Az uracskámtól kaptam ezt az ajándékot, isten nyugosztalja! Nem tatár maga? Az ember meglóbálta a lábát, és olyan szélesen elmosolyodott, hogy még a füle is a tarkója felé húzódott. – Egyelőre még nem – mondta aztán komolyan. – A beszédje valahogy nem oroszos! – magyarázta az asszony mosolyogva; elértette a tréfát. – Az különb az orosznál! – mondta vidáman bólintva a vendég. – Hohol vagyok, ukrán, Kanyev városából. – Régóta van itt? – Körülbelül egy évig éltem a városban, egy hónappal ezelőtt meg idejöttem a maguk gyárába. Derék embereket találtam itt: a maga fiát és másokat. Most itt lakom egy darabig! – mondta a bajuszát tépkedve. Az asszonynak tetszett ez az ember, és mivel szerette volna meghálálni a fiáról mondott szavait, megkérdezte: – Iszik talán egy kis teát? – Hát csak én egymagam vendégeskedjem itt? – felelt kérdéssel a férfi, és felhúzta a vállát. – Majd akkor tiszteljen meg bennünket, ha mind együtt leszünk… Ezzel eszébe juttatta az anyának a félelmét. „Jaj, csak mind ilyenek lennének!” – óhajtotta hevesen.

Megint lépések hallatszottak a pitvarban, gyorsan kinyílt az ajtó, és a háziasszony megint felállt. De meglepetésére egy vastag, szőke hajfonatú, egyszerű, parasztos arcú, alacsony leány lépett be a konyhába. – Nem késtem el? – kérdezte halkan. – Nem! Dehogy – felelte a szobából kikandikálva a hohol. – Gyalog? – Persze! Maga Pavel Mihajlovics anyja? Jó estét. Engem Natasának hívnak… – És az apai nevén? – kérdezte a háziasszony. – Vasziljevnának. És magát? – Pelageja Nyilovnának. – No, akkor már ismerjük is egymást… – Igen! – mondta az anya könnyű sóhajjal, és mosolyogva nézegette a lányt. A hohol segített levetni a lány kabátját és megkérdezte: – Hideg van? – A mezőn nagyon. Fúj a szél… Hangja ízes, tiszta, szája piciny, telt, ő maga pedig gömbölyű és üde volt. Miután levetette a kabátját, a hidegtől kivörösödött kicsiny kezével erősen megdörzsölte piros orcáját, és besietett a szobába; cipője sarka hangosan kopogott a padlón. „Sárcipő nélkül jár!” – villant át a háziasszony agyán. – Á-á-á – mondta elnyújtva és dideregve a lány. – Tyű, hogy átfagytam! – Mindjárt begyújtom a szamovárt! – mondta sietve a háziasszony, és kiment a konyhába. – Mindjárt… Úgy tetszett, mintha már régóta ismerné ezt a lányt, és féltő édesanyai szeretettel szeretné. Mosolyogva fülelt a szobában folyó beszélgetésre. – Miért olyan búbánatos, Nahodka? – kérdezte a leány.

– Hát csak – felelte halkan a hohol. – Szép szeme van ennek az özvegyasszonynak, és az jutott az eszembe, hátha ugyanilyen szeme van az én anyámnak is. Tudja, gyakran gondolok az anyámra, és mindig úgy érzem, mintha élne. – Azt mondta: meghalt. – A nevelőanyám csakugyan meghalt. De én az édesanyámról beszélek. Úgy rémlik, hogy valahol Kijevben koldul. És pálinkát iszik. A rendőrök pedig pofozzák, mert részeg. „Jaj, szegénykém” – gondolta a háziasszony és felsóhajtott. Natasa szaporán, hevesen, de halkan mondott valamit, majd megint a hohol érces hangja harsant fel. – Ej, fiatal még maga, elvtársnő, nem sok paszulyt evett még meg! Szülni nehéz dolog, de valakit megtanítani a jóra: még nehezebb… „Ejha!” – kiáltott fel gondolatban az anya, és szeretett volna valami kedveset mondani a hoholnak. De ekkor lassan kinyílt az ajtó, és belépett Nyikolaj Veszovscsikov, Danyilának, a vén tolvajnak a fia, akit embergyűlölőnek ismert az egész telep. Mindig mogorván kerülte az embereket, és gúnyolódtak is rajta emiatt eleget. – Mi az, Nyikolaj? – kérdezte meglepetten az asszony. Nyikolaj végigtörölte kiálló pofacsontú, ragyás arcát széles tenyerével, nem is köszönt, csak tompán azt kérdezte: – Pavel itthon van? – Nincs. A fiú bekukkantott, aztán bement a szobába. – Jó estét, elvtársaim… „Ez is?” – gondolta barátságtalanul az anya, és nagyon elcsodálkozott, amikor látta, hogy Natasa nyájasan és boldogan nyújt kezet neki.

Aztán jött még két legényke, mind a kettő csaknem kisfiú. Egyiket ismerte a háziasszony: a hegyes arcú, magas homlokú, göndör hajú Fjodor, Szizovnak, egy öreg gyári munkásnak az unokaöccse volt. A másik – szépen fésült, szerény fiú – ismeretlen volt, de szintén egyáltalán nem félelmetes. Végül betoppant Pavel és vele két fiatalember; az anya ismerte őket – mind a ketten gyáriak. – Begyújtottad a szamovárt? Köszönöm! – mondta kedvesen a fia. – Veszek egy kis pálinkát is, jó? – ajánlotta, mert nem tudta, hogyan fejezze ki háláját valamiért, maga se tudta, miért. – Nem, az felesleges! – felelte Pavel, és barátságosan rámosolygott. Anyja hirtelen azt gondolta: Pavel szántszándékkal túlozta az összejövetel veszélyességét, hogy megtréfálja őt. – Ezek hát azok a veszélyes emberek? – kérdezte halkan. – Ezek ám! – felelte Pavel, és bement a szobába. – Ej, te! – Ezzel a nyájas felkiáltással kísérte az anyja, magában pedig elnézően azt gondolta: „Gyermek még!”

6

A szamovár felforrt, az anya bevitte a szobába. A vendégek szoros gyűrűben az asztal körül ültek, de Natasa, egy kis könyvet tartva, a sarokban, a lámpa alatt helyezkedett el. – Hogy megértsük, miért élnek az emberek olyan rosszul… – mondta Natasa. – És miért rosszak maguk is… – szúrta közbe a hohol. –… Meg kell néznünk, hogyan kezdődött az életük. – Csak nézzétek, kedveseim, nézzétek! – dünnyögte az anya, ahogy befőzte a teát. Mindnyájan elhallgattak. – Mit mond, mama? – kérdezte a szemöldökét összevonva Pavel. – Én? – Anyja körültekintett, és látva, hogy mindnyájan őrá néznek, zavartan így magyarázkodott: – Én csak úgy, magamban mondtam: nézzétek! Natasa elnevette magát, Pavel is elmosolyodott, a hohol meg azt mondta: – Köszönjük a teát, néni! – Még nem is ittak belőle, máris megköszöni? – felelte az asszony, majd fiára pillantva azt kérdezte: – Nem zavarlak benneteket? Natasa felelt neki: – Ugyan, hát hogy zavarhatná maga, a háziasszony, a vendégeket? Majd gyermekien panaszos hangon így kérlelte: – Adjon nekem teát mihamarább, galambocskám! Mindenem reszket, borzasztóan összefagyott a lábam!

– Mindjárt, mindjárt! – kiáltotta sietősen az anya. Natasa megitta a teáját, aztán mélyet lélegzett, átdobta a vállán hajfonatát, és tovább olvasta a sárga fedőlapos könyvecskét, amelyben képek is voltak. A háziasszony, miközben teát töltögetett, és azon igyekezett, hogy ne csörömpöljön az edénnyel, figyelmesen hallgatta a lány folyékony felolvasását. Csengő hangja egybeolvadt a szamovár finom, méla énekével, és a szobában szép pántlikaként kígyózott az elbeszélés azokról a vad emberekről, akik barlangokban laktak, és kövekkel verték agyon a vadállatokat. Mindez meséhez hasonlított, és az édesanya többször is rápillantott fiára, mintha azt akarná kérdezni tőle – ugyan, mi a tilos ebben a történetben. De nemsokára belefáradt az elbeszélés figyelésébe, és a vendégeket kezdte nézegetni, de úgy, hogy sem a fia, sem ők maguk nem vették észre. Pavel Natasa mellett ült; Pavel volt a legszebb a férfiak között. Natasa mélyen a könyvre hajolva gyakran megigazította a halántékára csúszó hajfürtöket. A fejét felvetve, hangját lehalkítva, néha csak úgy magától hozzáfűzött egyet-mást, s a könyvébe bele sem pillantva, végigsiklatta kedves tekintetét hallgatóinak arcán. A hohol az asztal sarkának dőlt széles mellével, és lefelé sandítva igyekezett szemügyre venni bajuszának megtépkedett végét. Veszovscsikov a tenyerével a térdére támaszkodva egyenesen ült a széken, akár egy fadarab, szemöldöktelen, ragyás arca, vékony ajkával olyan mozdulatlan volt, mint egy halotti maszk. Nem is pislogott keskeny résű szemével, ő merően nézte a szamovár ragyogó rézoldalán tükröződő arcát, és úgy rémlett, nem is lélegzik. A kis Fegya, a felolvasást hallgatva, hangtalanul mozgatta ajkát, mintha a könyv szavait ismételné magában, társa meg könyökét a térdének szegve, arccsontját a tenyerével alátámasztva előrehajolt és tűnődve mosolygott. Az egyik vendég, aki Pavellal jött – göndör hajú, rőt, vidám, zöld szemű legény –, bizonyára szeretett volna mondani valamit, mert türelmetlenül izgett-mozgott; a másik, egy rövidre nyírt, szőke hajú fiatalember, a fejét simogatta a tenyerével, és a padlóra bámult, úgyhogy nem lehetett látni az arcát. A szobában valahogy különösen kellemes hangulat volt. Az édesanya érezte ezt a különös, eddig ismeretlen hangulatot, és Natasa hangjának duruzsolása közepette eszébe jutottak fiatalságának zajos táncmulatságai, a mindig áporodott pálinkabűzt árasztó legények durva szavai, cinikus tréfái. Eszébe jutottak, és az önmaga iránti sajnálat sajgó érzése érintette meg csendesen a szívét. Eszébe jutott, hogyan kérte meg kezét a megboldogult férje. Az egyik táncmulatságon elkapta a sötét pitvarban, egész testével a falnak szorította, és

tompán, dühösen azt kérdezte: – Hozzám jössz feleségül? Pelageját bántotta, sértette ez a kérdés, Mihail meg fájdalmasan markolászta a mellét, szuszogott, és forró, nedves levegőt fújt az arcába. Pelageja megpróbálta kiszakítani magát a karja közül, és oldalt szökkent. – Hová szaladsz? – bődült el a férfi. – Felelj! No? Pelageja a szégyentől és a sérelemtől szinte fuldokolva hallgatott. Valaki benyitott a pitvarba; Mihail ráérősen eleresztette, és azt mondta: – Vasárnap leánykérőt küldök. És küldött is. Az édesanya mély sóhajjal eltakarta a szemét. – Én nem azt akarom tudni, hogyan éltek az emberek, hanem azt: hogyan kell élni! – hallatszott a szobában Veszovscsikov méltatlankodó hangja. – Úgy bizony! – támogatta a rőt hajú és felállt. – Ezzel nem értek egyet! – kiáltotta Fegya. Vita lángolt fel, úgy villogtak a szavak, akár a lángnyelvek a szabad tűzben. Az édesanya nem értette, mit is kiabálnak. Minden arcon a felajzottság pirossága égett, de senki se mérgelődött, senki se ejtett ki őneki oly ismerős nyers szavakat. „Türtőztetik magukat a kisasszony előtt” – vélte a háziasszony. Tetszett neki Natasa komoly arca, amint úgy ügyelt mindenkire, mintha ezek a legények mind gyermekek volnának őhozzá képest. – Várjanak, elvtársaim! – szólalt meg hirtelen Natasa. Erre valamennyien ránéztek és elhallgattak. – Azoknak van igazuk, akik azt mondják: nekünk mindent kell tudnunk. Fel kell lobbantanunk magunkban az értelem lángját, hogy lássanak bennünket a sötétben tévelygő emberek, és minden kérdésre becsületesen, helyesen kell

válaszolnunk. Így hát tudnunk kell minden igazságot, minden hazugságot… A hohol egyre bólogatott szavainak ütemére, ahogy hallgatta. Veszovscsikov, a rőt hajú, meg az a gyári munkás, akit Pavel hozott magával, szoros kis csoportba tömörültek, és valahogy nem tetszettek a háziasszonynak. Amikor Natasa elhallgatott, Pavel felállt és nyugodtan azt kérdezte: – Hát mi talán csak jól akarunk lakni? Nem! – felelte a saját kérdésére, és keményen nézett a hármas csoport felé. – Meg kell mutatnunk azoknak, akik a nyakunkra ülnek, és befogják a szemünket, hogy mi mindent látunk, mi nem vagyunk ostobák, nem vagyunk vadállatok, mi nemcsak enni akarunk, hanem emberhez méltóan élni is! Meg kell mutatnunk ellenségeinknek, hogy az a kényszermunkásélet, amelyet ránk erőszakoltak, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy vetekedjünk velük ész dolgában, sőt fölébük is kerekedjünk! Az anya szíve megremegett a büszkeségtől – lám, milyen talpraesetten beszél az ő fia! – Jóllakott ember sok van, de becsületes kevés! – mondta a hohol. – Nekünk hidat kell vernünk ennek a rothadó életnek a mocsara fölött a jószívűség eljövendő országa felé; ez a mi dolgunk, elvtársaim! – Ha egyszer eljött az ideje, hogy verekedjünk, akkor nem érünk rá a kezünket ápolgatni! – vetette ellene tompán Veszovscsikov. Már elmúlt éjfél, amikor oszladozni kezdett a társaság. Először Veszovscsikov ment el meg a rőt hajú, és ez megint csak nem tetszett a háziasszonynak. „Lám, hogy sietnek!” – gondolta, amikor nem valami barátságosan elköszönt tőlük. – Elkísér, Nahodka? – kérdezte Natasa. – Hát hogyne! – felelte a hohol. Amikor Natasa felöltözött a konyhában, a háziasszony azt mondta neki: – Nagyon vékony a harisnyája az ilyen időhöz! Engedje meg, hogy kössek egy párat gyapjúból!

– Köszönöm, Pelageja Nyilovna! Szúr az a gyapjú-harisnya! – felelte nevetve Natasa. – Majd olyat kötök, amelyik nem szúr! – mondta Vlaszova. Natasa a szemét egy kissé összehunyorítva nézett rá, és ez a fürkésző tekintet zavarba ejtette a háziasszonyt. – Ne haragudjék rám az ostobaságom miatt… jó szívvel ajánlottam! – tette hozzá. – Milyen nagyszerű asszony maga! – felelte szintén halkan Natasa, és gyorsan megszorította a kezét. – Jó éjszakát, néni! – mondta a szemébe nézve a hohol, előrehajolt, és kiment a pitvarba Natasa után. Az édesanya a fiára nézett, aki a szoba ajtajánál állt, és mosolygott. – Mit nevetsz? – kérdezte zavartan az asszony. – Csak úgy. Jókedvem van! – Én persze öreg vagyok és buta, de azért a jót én is megértem! – jegyezte meg enyhe sértődöttséggel az anya. – No, hát az nagyszerű! – felelte a fia. – Feküdjön le. Ideje! – Mindjárt lefekszem! Az asztal körül sürgött-forgott még egy darabig, eltakarította az edényt; igen elégedett volt, még meg is izzadt valami kellemes izgalomtól: örült, hogy minden ilyen jól, ilyen békésen végződött. – Jó gondolat volt ez tőled, Pavlusa! – mondta. – Az a hohol nagyon kedves! És a kisasszony… tyű, de okos! Kicsoda ő? – Tanítónő! – felelte röviden Pavel, ahogy fel s alá járkált a szobában. – Azért hát olyan szegény! Nagyon hitvány ruhája van, jaj, nagyon hitvány. Így könnyen meghűlhet! Hol vannak a szülei?

– Moszkvában! – mondta Pavel, majd az anyja előtt megállva, komolyan, halkan így folytatta: – Nézd: az apja gazdag vaskereskedő, több háza is van. Elkergette a lányát, mert erre az útra tért. Kényelemben nevelkedett, kényeztették, amit csak akart, mindent megadtak neki; és most hét versztát gyalogol, éjjel, egyedül… Ez meghökkentette az anyját. A szoba közepén állva meglepetten mozgatta szemöldökét, és szótlanul nézett a fiára. – A városba megy? – kérdezte aztán halkan. – A városba. – Jajaj! És… nem fél? – Ez az, hogy nem fél! – felelte nevetve Pavel. – De miért ment el? Meghálhatott volna itt… mellettem! – Nem lett volna alkalmas: holnap reggel megláthatták volna itt, arra pedig semmi szükségünk sincs. Anyja tűnődve kitekintett az ablakon. – Nem értem, Pasa, mi veszélyes, mi tilos van ebben – mondta. – Hisz nincsen ebben semmi rossz. Igaz? Nem volt biztos benne, és ezért szeretett volna igenlő választ hallani a fiától. Pavel nyugodtan az anyja szemébe nézve, határozottan kijelentette: – Rossz nincs. De mégis börtön vár mindnyájunkra. Ezt ne felejtsd el… Anyjának megremegett a keze. – Jó az isten, jót ad, hátha valahogy sikerül elkerülnötök? – mondta csüggeteg hangon. – Nem – felelte gyengéden a fia. – Nem áltatlak: nem kerülhetjük el! Elmosolyodott.

– Feküdj le, hisz elfáradtál. Jó éjszakát! Anyja, miután egyedül maradt, odament az ablakhoz, megállt előtte, és kinézett az utcára. Odakint hideg és zavaros volt a világ – játszott a szél: lefújta a havat az álmos kis házak tetejéről, nekiütődött a falaknak, szaporán suttogott valamit, aztán a földre vetette magát, és száraz hópelyhek fehér felhőit zavarászta utca hosszat… – Jézus Krisztus! Irgalmazz nekünk! – suttogta halkan az édesanya. Szívében forró könnyek gyülemlettek fel, és akár az éjjeli lepke, vakon, panaszosan repdesett annak a bajnak a várása, melyről olyan nyugodtan, magabiztosan beszélt a fia. Szeme előtt megjelent a lapos, havas síkság. Vékony, hideg füttyel száguldoz, csapong a gubancos fehér szélvihar. A síkság közepén, imbolyogva, magányosan bandukol egy leány sötét, alacsony alakja. A szél ott kavarog a lábánál, felfújja a szoknyáját, és szúrós hópelyheket vág az arcába. Alig tud menni: kicsiny lába beleragad a hóba. Hideg és félelmetes a táj. A leány előrehajol – olyan, akár a homályos síkságon egy fűszál, amellyel rakoncátlanul játszik az őszi szél. Tőle jobbra, a mocsárnál sötét falként áll az erdő; búsan zúgnak a vékony, kopár nyírfák és rezgő nyárfák… Uram, irgalmazz! – suttogta félelmében megremegve az édesanya…

7

A napok mint rózsafüzér siklottak egymás után, és hetekké, hónapokká fűződtek össze. Pavelhoz minden szombaton eljártak az elvtársai, és minden egyes összejövetelük egy olyan enyhén emelkedő, hosszú lépcső fokának látszott, amely az embereket lassan mind feljebb emelve valahová a messzeségbe vezeti. Új emberek is jelentek meg. Vlaszovék kicsiny szobája szűk lett, a levegő meg fülledt. Eljárt az összefagyott, fáradt, de mindig kimeríthetetlenül vidám és élénk Natasa is. A háziasszony harisnyát kötött neki, és ő maga húzta fel a lábára. Natasa eleinte nevetett, aztán hirtelen elhallgatott, eltűnődött, és halkan azt mondta: – Volt nekem egy dadám… ő is csodálatosan jó volt! Milyen különös, Pelageja Nyilovna: a munkásnép élete olyan nehéz, olyan bántóan nehéz, és mégis több szív, több jóság van benne, mint azokban! És valahová a távolba, nagyon-nagyon messzire mutatva intett. – Lám, milyen is maga! – mondta Vlaszova. – Otthagyta a szüleit meg mindent – nem tudta befejezni gondolatát, felsóhajtott és elhallgatott. Valami hálafélét érzett Natasa iránt, ahogy az arcába nézett. A padlón ült előtte, a lány meg a fejét lehajtva, tűnődve mosolygott. – Otthagytam a szüleimet? – ismételte. – Ez semmiség! Apám goromba ember, a bátyám szintén. És részeges. A néném boldogtalan… Egy nála sokkal idősebb emberhez ment feleségül… Egy nagyon gazdag, unalmas, kapzsi emberhez. A mamát sajnálom! Ugyanolyan közvetlen asszony, mint maga. Olyan kicsi, mint egy egérke, ugyanolyan gyorsan futkos, és ugyanúgy fél mindenkitől. Néha úgy szeretném látni… – Szegénykém! – mondta a fejét szomorúan csóválva a háziasszony. A lány gyorsan felkapta a fejét, és előrenyújtotta a kezét, mintha el akarna lökni valamit.

– Ó, nem! Néha olyan boldog vagyok, és nagyon-nagyon örülök! Arca egy kissé megsápadt, kék szemében fényes láng lobbant. Mindkét kezét a háziasszony vállára tette, és mély hangján halkan, de meggyőzően azt mondta: – Ha tudná… ha megértené, milyen nagy dolgot csinálunk mi! Vlaszova szívét hirtelen megérintette valami, ami nagyon hasonlított az irigységhez. Felállt a padlóról, és szomorúan így szólt: – Öreg vagyok én már ehhez, meg tanulatlan is… … Pavel egyre gyakrabban, egyre többet beszélt, egyre hevesebben vitatkozott, és – fogyton-fogyott. Édesanyjának úgy tetszett, hogy amikor Pavel Natasával beszél, vagy ránéz – szigorú szeme lágyabban ragyog, hangja gyengédebben cseng, és egész lénye közvetlenebbé válik. „Adná az isten!” – gondolta. És elmosolyodott. Valahányszor túlságosan heves és viharos jelleget öltött a vita ezeken az összejöveteleken, a hohol mindjárt – himbálózva, mint egy harangnyelv – mondott ércesen zengő hangján valami egyszerű, nyájas dolgot, és ettől valamennyien megnyugodtak, komolyabbak lettek. Veszovscsikov állandóan mogorván sietett valahová, ő és a vörös hajú – akit Szamojlovnak hívtak – kezdeményeztek minden vitát. A kerek fejű Ivan Bukin, aki olyan hirtelenszőke volt, mintha lúgban fürösztötték volna, mindig egyetértett velük. A simára fésült, tiszta Jakov Szomov halk, komoly hangon, keveset beszélt, ő és a nagy homlokú Fegya Mazin a vitákban mindig Pavel és a hohol pártján állt. Natasa helyett néha Nyikolaj Ivanovics, egy kis, világosszőke szakállú, szemüveges ember, valamelyik távoli kormányzóság szülötte jött ki a városból, aki sajátos ó-zó tájszólással beszélt. És általában valahogy olyan távoli volt az egész lénye. Mindig egyszerű dolgokról – a családi életről, a gyermekekről, a kereskedelemről, a rendőrségről, a kenyér meg a hús áráról beszélt – csupa olyasmiről, ami napról napra foglalkoztatja az embereket. És mindig mindenben leleplezett valami turpisságot, valami zavaros, olykor ostoba és nevetséges dolgot – csupa olyasmit, ami nyilvánvalóan hátrányos az embereknek. Az anyának úgy tetszett, hogy ez az ember valahonnan messziről, más országból jött; ott mindenki becsületes és mégis könnyű életet él, itt meg minden idegen, nem tudja megszokni, szükségszerűnek elfogadni ezt az életet, mert ez nem

tetszik neki és valami nyugodt, de makacs vágyat kelt benne, hogy a maga szája íze szerint az egészet átalakítsa. Arca sárgás volt, a keze mindig meleg, a hangja halk, a szemét vékony szarkalábak vették körül. Valahányszor üdvözölte Vlaszovát, erős ujjaival mindig átfogta egész kezét, és Vlaszovának egy-egy ilyen kézszorítás után könnyebb, nyugodtabb lett a lelke. Ki-kijártak a városból még mások is, a leggyakrabban egy sápadt, sovány arcú, óriási szemű, magas, sudár kisasszony, akit Szasenykának hívtak, Járásában és mozdulataiban volt valami férfias, mindig haragosan összevonta sűrű, sötét szemöldökét, és ha beszélt, meg-megremegett egyenes orrának finom cimpája. Szasenyka elsőnek mondta ki hangosan és élesen: – Mi szocialisták vagyunk… Amikor az anya meghallotta ezt a szót, néma döbbenettel meredt a kisasszony arcára. Hallotta, hogy a szocialisták megölték a cárt. Ez még fiatal korában történt; akkoriban azt beszélték, hogy a földesurak bosszút akartak állni a cáron azért, mert felszabadította a jobbágyokat, és megfogadták, hogy nem nyiratkoznak addig, amíg meg nem ölik – ezért nevezték őket szocialistáknak. És most sehogy se fért a fejébe: ugyan miért szocialista az ő fia, miért szocialisták a barátai? – Szocialista vagy te, Pavlusa? – kérdezte, amikor mindnyájan szétoszlottak. – Igen! – mondta Pavel, és mint mindig, egyenesen, határozottan állt előtte. – Miért? Anyja mélyet lélegzett, és a szemét lesütve azt kérdezte: – Csakugyan, Pavlusa? De hisz azok a cár ellen vannak, sőt egyet már meg is öltek. Pavel fel s alá járkálva végigsimította kezével az arcát, és mosolyogva azt mondta: – Nekünk erre nincs szükségünk! Komoly, halk hangon sokáig magyarázott még valamit, anyja meg, ahogy az arcába nézett, azt gondolta:

„Nem tesz ő semmi rosszat, nem képes ő arra!” De aztán mind gyakrabban ismétlődött ez a félelmetes szó, elkopott az éle, és ugyanúgy megszokta a füle, mint több tucatnyi más, érthetetlen szót. De Szasenyka nem tetszett neki, és valahányszor megjelent, az anya mindig nyugtalankodott, és kényelmetlenül érezte magát… Egyszer, a száját elégedetlenül összeszorítva, azt mondta a hoholnak: – De nagyon szigorú ez a Szasenyka! Mindig parancsolgat: ezt kell tennetek, azt kell tennetek… A hohol hangosan felnevetett. – Ez már beszéd! Fején találta a szeget, néni! Igaz, Pavel? Majd a háziasszonyra kacsintva, gúnyosan mosolygó szemmel azt mondta: – Nemesi vér! – Derék ember – jegyezte meg Pavel szárazon. – Ez igaz! – helyeselt a hohol. – Csak nem érti meg, hogy őneki kell tenni, mi pedig akarunk és tudunk tenni! És vitatkozni kezdtek valami érthetetlen dolgon. Az anya azt is észrevette, hogy Szasenyka Pavellal bánik a legszigorúbban, néha még rá is ripakodik. Pavel meg szótlanul mosolyogva ugyanolyan lágy tekintettel néz a leány arcába, mint azelőtt a Natasáéba. Ez szintén nem tetszett neki. Az anyát néha meglepte az a viharos öröm, az a boldog hangulat, amely egyszerre és egy csapásra úrrá lett mindnyájukon. Kivált olyan estéken fordult ez elő, amikor a külföldi munkásnépről olvastak az újságokban. Ilyenkor mindnyájuk szeme ragyogott az örömtől, mind furcsán, valahogy gyermekien boldogak lettek, derűsen, vidáman nevettek-kacagtak, és szeretettel vállon veregették egymást. – Derék legények azok a német elvtársak! – kiáltotta az egyikük, mintha

megmámorosodott volna tulajdon vidámságától. – Éljenek az olasz munkások! – kiáltották egy más alkalommal. És valahányszor ilyen kiáltásokat küldtek valahová a messziségbe barátaiknak, akik nem is ismerték őket, és nem is érthették meg a nyelvüket, úgy tetszett, szentül hiszik, hogy azok az ismeretlen emberek hallják és megértik az ő ujjongásukat. – Jó volna írni nekik oda, mi? – mondta ragyogó szemmel s az egész világot átölelő szeretet érzésével megtelve a hohol. – Hadd tudják meg, hogy Oroszországban is vannak barátaik, akik egy hitet vallanak velük, akiket ugyanaz a cél éltet, és akik örülnek az ő győzelmeiknek! És mosolygó arccal ábrándosan, sokáig beszéltek még franciákról, angolokról és svédekről mint jó barátaikról, szívükhöz közel álló emberekről, akiket tisztelnek, becsülnek, akiknek örömét-bánatát ők maguk is átérzik és átélik. A szűk szobában megszületett az egész föld munkásainak lelki rokonsága. Ez az érzés egy lélekké olvasztotta össze őket, és izgalomba hozta az anyát is; nem értette ugyan, de reményteli, mámorosító, boldog, ifjú erejével kiegyenesítette az ő derekát is. – Milyenek is maguk! – mondta egyszer a hollóinak.– Maguknak mindenki barátjuk: örmény, zsidó, osztrák, együtt örülnek-búsulnak mindenkivel. – Mindenkivel, nénikém, mindenkivel! – kiáltotta a hohol. – A mi számunkra nincsenek nációk, nincsenek fajok, csak barátok és ellenségek vannak. Mindén munkás barátunk, minden gazdag és minden kormány ellenségünk. Ha az ember végignéz e földön, ha jó a szeme, és ha látja, milyen sokan vagyunk mi, munkások, és mekkora erő van bennünk… óriási öröm önti el a szívét, és nagy ünnep kél a mellében! És ugyanígy érez, nénikém, a francia és a német, ha az életre tekint, és ugyanígy örül az olasz. Mi mindnyájan egy anyának a gyermekei vagyunk: anyánk az a legyőzhetetlen gondolat, hogy az egész… világ munkásnépe egymás testvére. Ez melegít bennünket, ez a nap az igazságosság egén, ez az ég pedig a munkás szívében van, és bárki fia is, bárhogyan hívják is, ha egyszer szocialista valaki, az mindig a mi lelki testvérünk, most és mindenkor és örökkön örökké! Ez a gyermeki, de erős hit egyre gyakrabban fellobbant bennük, mindjobban

magasodott, egyre hatalmasabb erővé nőtt. És amikor az anya látta ezt, önkéntelenül is érezte, hogy valóban született a világon egy nagy és fényes valami, annak az égnek a napjához hasonló, amelyet ő is lát. Gyakran énekeltek. A közismert, egyszerű dalokat hangosan és vidáman énekelték, ám néha új, valahogy különösén formás, de szokatlan és egy cseppet se vidám dallamú énekekre gyújtottak rá. Ezeket halkan, komolyan énekelték, mint valami templomi éneket. A dalosok arca hol elsápadt, hol kigyúlt, és érces szavaikban megint csak nagy erő érzett Az új dalok közül különösen egy nyugtalanította és izgatta az asszonyt. Ebből a dalból nem a keserű kétség sötét ösvényén magányosan tévelygő, megsebzett lélek bús tépelődése, nem a nyomor sújtotta, megfélemlített, rettegő, színtelen és jellegtelen lélek nyögése hallatszott ki. És nem a teret követelő, zűrzavaros erő sóvár sóhajai, nem annak a hepciás legénykedésnek kihívó kurjantásai csengtek benne, amely válogatás nélkül kész szétzúzni jót és rosszat egyaránt. És nem volt benne a sérelemnek, a bosszúvágynak az a vak érzése sem, amely képes ugyan mindent lerombolni, de képtelen teremteni akármit is – ebben a dalban semmi se volt a régi rabszolgavilágból. Érdes szövege, zord dallama nem tetszett az anyának, a szöveg és a dallam mögött sejlett egy még hatalmasabb valami, ami elnyomta erejével a hangot is, a szót is, és valami ésszel fel nem fogható dolog előérzetét keltette az ember szívében. Ezt a valamit látta a fiatalok arcán, szemében, érezte a mellükben; engedett hát a dal erejének, amely nem fért bele se a szövegbe, se a dallamba, és mindig különös figyelemmel, mélyebb nyugtalansággal hallgatta, mint valamennyi többi dalt. Ezt a dalt halkabban énekelték, mint a többit, de erősebben zengett valamennyinél, és úgy vette körül az embereket, akár egy márciusi napnak, a közelgő tavasz első napjának a levegője. – Ideje volna ezt már az utcán is énekelni! – mondta mogorván Veszovscsikov. Amikor az apja megint ellopott valamit, és börtönbe került, Nyikolaj nyugodtan bejelentette elvtársainak: – Most már nálam is össze lehet jönni… Munka után csaknem minden este ott üldögélt Pavelnál valamelyik elvtársa,

olvastak a könyvekből, kijegyeztek egyet-mást, és ebbe annyira belemerültek, hogy még megmosakodni sem értek rá. Még vacsora és teázás közben is örökké könyv volt a kezükben, és az anyja egyre kevésbé értette, mit beszélnek. – Újság kéne nekünk! – mondta gyakran Pavel. Lázasan sietős lett az élet, az emberek egyre gyorsabban ugrottak át egyik könyvről a másikra, úgy, ahogy a méh virágról virágra száll. – Már beszélnek rólunk! – mondta egyszer Veszovscsikov. – Nemsokára biztosan lebukunk… – Azért fürj a fürj, hogy hálóba kerüljön – felelte a hohol. Ez az ember mindjobban tetszett az anyának. Valahányszor,,nénikém”-nek szólította, ez a szó mindig puha gyermekkacsóként simogatta az arcát. Vasárnaponként, ha Pavel nem ért rá, fát vágott; egyszer egy deszkát hozott a vállán, aztán fejszét ragadott, és ügyesen, gyorsan kicserélte a tornáclépcső egyik elkorhadt fokát, egy más alkalommal meg ugyanúgy, szinte észrevétlenül megjavította a kidőlt kerítést. Munka közben fütyörészett, és olyan édes-bús volt a füttye. Az anya egyszer azt mondta a fiának: – Fogadjuk ide kosztosnak ezt a hoholt, jó? Mind a kettőtöknek jobb lesz… nem kell egymáshoz szaladgálnotok. – Miért húzná még összébb magát? – kérdezte vállat vonva Pavel. – Ugyan már! Világéletemben mindig összehúztam magam, pedig azt se tudtam, miért; hát egy jó ember kedvéért csak megtehetem! – Csináljon, amit akar! – felelte a fia. – Ha ideköltözik, én örülök neki… És a hohol áthurcolkodott hozzájuk.

8

A telep szélén levő kicsiny ház felkeltette az emberek figyelmét; falait már egy sereg gyanakvó tekintet tapogatta. Fölötte nyugtalanul lebegett a mendemonda tarka szárnya – az emberek igyekeztek felriasztani, kiugratni azt a valamit, ami a szakadékos parton álló ház falai mögött megbúvik. Éjszakánként belestek az ablakon, néha valaki megkopogtatta az üveget, és gyorsan, gyáván elszaladt. Vlaszovát egyszer megállította az utcán Beguncov vendéglős, egy tisztes külsejű öregecske, aki petyhüdt, vörös nyakán mindig fekete selyemkendőt, a mellén meg vastag lila plüssmellényt viselt. Hegyes, fényes orrán teknőckeretes szemüveg ült, ezért is hívták – Csontszeműnek. Ahogy megállította Vlaszovát, egy szuszra, feleletet nem is várva rázúdította szárazon recsegő szóáradatát. – Hogy szolgál az egészsége, Pelageja Nyilovna? Hát a fia? Nem akarja még megházasítani? Pedig a fiatalember legjava erejében van ahhoz, hogy megnősüljön. Családban inkább ép marad az ember testben-lélekben egyaránt, a családban olyan, akár a gomba az ecetben? Én a maga helyében megházasítanám. A mai idők megkövetelik, hogy szigorúan ügyeljünk kinekkinek a lényére, most az emberek kezdenek a maguk feje szerint élni. Pedig zűrzavar kavarog az agyukban, és cselekedeteik méltóak a megrovásra. A fiatalok kerülik az istenházát, húzódoznak a nyilvános helyektől, csak titokban járnak össze, és holmi zugokban pusmognak. Miért pusmognak, ha szabad kérdeznem? Miért kerülik az embereket? Ugyebár amit valaki nem mer megmondani az emberek előtt, például a vendéglőben, az titok? Titok bizony! A titoknak pedig a mai apostoli szentegyházunkban van a helye. Minden egyéb titkolózás, zugokban való sugdolózás… elmebéli tévelygésből ered! Jó egészséget kívánok! Modorosan behajlított kezével levette sapkáját, a levegőbe csapott, és faképnél hagyta a megrökönyödött édesanyát. Marja Korszunova, az özvegy Kovácsné, Vlaszovék szomszédja, aki a gyárkapunál élelmiszert árult, szintén szólt neki, amikor a piacon találkozott

vele: – Tartsd szemmel a fiad, Pelageja! – Miért? – kérdezte az anya. – Híre jár! – újságolta titokzatosan Marja. – Nem jó híre, édesanyja! Azt beszélik, amolyan önkorbácsoló csoportot toboroz. Szektát… így hívják azt. Korbácsolni fogják egymást, mint az önsanyargatók. – Elég, Marja, ne fecsegj össze tücsköt-bogarat! – Nem az a huncut, aki fecseg, hanem az, aki titkolózik – felelte a kofaasszony. Az anya továbbadta fiának mindezeket a mendemondákat; Pavel szótlanul vonogatta a vállát, a hohol meg öblösen, lágyan nevetett. – A lányok is nagyon haragszanak rátok! – mondta az édesanya. – Irigyelni való kérők volnátok akármelyiknek, mert mind jól kerestek, nem isztok, de ügyet sem vettek a lányokra! Azt beszélik, hogy botrányosan viselkedő kisasszonyok járnak ki hozzátok a városból… – No persze! – kiáltott fel finnyás fintorral Pavel. – A mocsárban mindennek rothadásbűze van! – szólt sóhajtva a hohol. – De megmagyarázhatta volna, nénikém, azoknak a kis bolondoknak, mi is az a házasság, hogy ne siessenek összetöretni a csontjaikat… – Eh, kedvesem! – mondta az édesanya. – Látják, tudják ők, milyen bajjal jár az, de hát ezenkívül nincs más választásuk. – Rosszul látják, mert különben már megtalálták volna a helyes utat! – jegyezte meg Pavel. Anyja most szigorú arcára pillantott. – Hát vezessétek rá őket… ti! Hívjátok magatok közé az értelmesebbeket. – Ez nem volna helyénvaló! – felelte szárazon a fia. – Hátha mégis! Próbáljuk meg! – mondta a hohol.

– Majd megtanulnak párosával sétálgatni, aztán egyik-másik majd megnősül, és kész! – felelte rövid hallgatás után Pavel. Anyja elgondolkozott. Pavel szerzetesi zordsága zavarba ejtette. Látta, hogy Pavel tanácsait még azok az elvtársai is megfogadják, akik – mint például a hohol – évekkel idősebbek nála, de úgy rémlett neki, hogy mindnyájan félnek tőle, és senki se szereti e ridegsége miatt. Egyszer, amikor lefeküdt aludni, a fia és a hohol pedig még olvasott, a vékony válaszfalon át kihallgatta halk beszélgetésüket. – Nekem tetszik Natasa, tudod! – kiáltott fel hirtelen, de csak halkan a hohol. – Tudom! – felelte kisvártatva Pavel. Hallani lehetett, ahogy a hohol lassan felkel, és járkálni kezd. Mezítláb csoszogott a padlón. Áthallatszott halk, mélabús fütyörészése is. – De vajon ő észreveszi-e? – búgott fel aztán ismét a hangja. Pavel hallgatott. – Mi a véleményed? – kérdezte a hangját halkabbra fogva a hohol. – Észreveszi! – felelte Pavel. – Azért nem hajlandó tovább foglalkozni velünk… A hohol lomhán húzta a lábát a padlón, és a szobában megint ott rezgett halk füttye. – És ha megmondanám neki? – kérdezte aztán. – Mit? – Hogy én… – kezdte halkan a hohol. – Miért? – vágott közbe Pavel. Az anya hallotta, hogy a hohol megáll, és érezte, hogy el is mosolyodik. – Hát tudod, én azt tartom, hogy ha valaki szeret egy lányt, akkor neki magának mondja meg, mert máskülönben nincs értelme az egésznek!

Pavel hangosan becsapta a könyvet. – És milyen értelmet vársz te egyáltalán? – hallatszott aztán a kérdése. Mind a ketten sokáig hallgattak. – Nos? – kérdezte a hohol. – Tisztában kell lenned azzal, hogy mit akarsz, Andrej – kezdte lassan Pavel. – Tegyük fel, hogy szeret, ezt én nem hiszem, de tegyük fel, hogy így van! Összeházasodtok. Érdekes házasság lesz: egy értelmiségi nő meg egy munkás! Gyermekeitek születnek, neked egymagádnak kell majd dolgoznod… mégpedig sokat. Egész életetekben a betevő falatért harcoltok majd, csak a gyermekeknek, a lakásnak éltek; az ügy számára elvesztek. Mind a ketten elvesztek! Csend lett. Aztán Pavel egy kissé lágyabban folytatta: – Inkább hagyd ezt az egészet, Andrej. És ne zavard meg Natasát… Ismét csend. A másodperceket egyenletesen kiketyegve keményen kattog az óra sétálója. – Hát szív az, amelyik az egyik felével szeret, a másik felével gyűlöl? Mi? – kérdezte a hohol. Megzizzentek a könyv lapjai – úgy látszik, Pavel folytatta az olvasást. Anyja becsukott szemmel feküdt, és meg se mert moccanni. Annyira sajnálta a hoholt, és még inkább a fiát, hogy sírni szeretett volna. „Édes fiam…” – gondolta. – Tehát hallgassak? – kérdezte hirtelen a hohol. – így becsületesebb… – felelte halkan Pavel. – No, akkor ezen az úton haladok! – mondta a hohol. Majd néhány másodperc múlva szomorúan és csendesen így folytatta: – Nehéz lesz neked, Pasa, ha majd magad is így jársz… – Nekem már most is nehéz…

A szél surrogva súrolta a ház falát. Az órainga határozott ketyegéssel számolta a tovatűnő időt. – Ez bizony nem tréfadolog! – mondta lassan a hohol. Az anya a párnába fúrta arcát, és hangtalanul elsírta magát. Másnap alacsonyabbnak és még kedvesebbnek tűnt fel Andrej az édesanya szemében. A fia meg sovány, szálegyenes és hallgatag volt, mint mindig. Az anya eddig Andrej Onyiszimovicsnak szólította a hoholt, de ezen a napon, észre sem vette, és azt mondta neki: – Meg kellene javíttatnia a csizmáját, Andrjusa, így felfázik a lábáról! – Úgyis újat veszek majd bérfizetéskor! – felelte Andrej, majd váratlanul felnevetett, és hosszú kezét az asszony vállára téve azt kérdezte: – Meglehet, hogy éppen maga az én anyám! Csak nem akarja bevallani az emberek előtt, mert nagyon csúnya vagyok, igaz? Az asszony szótlanul megveregette Andrej kezét. Szeretett volna sok-sok kedves szót mondani neki, de szívét annyira összeszorította a sajnálat, hogy egy szó sem szakadt le a nyelvéről.

9

Az egész telep a szocialistákról beszélt, akik kék tintával írt röplapokat szórnak. Ezeken a röplapokon a gyárban uralkodó állapotokról, a pétervári és a déloroszországi munkások sztrájkjairól írnak, és felszólítják a munkásokat, hogy egyesült erővel küzdjenek érdekeikért. Azok az idősebb emberek, akik elég jól kerestek a gyárban, szidták őket: – Bajkeverők! Jól pofon kellene verni őket az ilyesmiért! És az irodába vitték a röplapokat. A fiatalok elragadtatással olvasták a röpcédulákat: – Igazuk van! A robot igáját nyögő, mindennel szemben közönyös nagy többség lustán így vélekedett: – Nem lesz ebből semmi, mert hát… lehet?! De a röplapok csak izgatták az embereket, és ha egy hétig elmaradtak, az emberek már azt mondogatták egymásnak: – Úgy látszik, abbahagyták… Ám hétfőn újra megjelentek a röplapok, és a munkások ismét tompán zsibongtak. A vendéglőben meg a gyárban új embereket vettek észre, akiket senki sem ismert. Ezek faggatóztak, nézelődtek, szaglásztak mindenfelé, és nyomban a szemébe tűntek mindenkinek, az egyik – gyanús óvatosságával, a másik – túlzott tolakodásával. Az anya jól tudta, hogy ez a zsibongás az ő fiának munkája nyomán kelt. Látta, hogy köréje csoportosulnak az emberek. És a Pavel sorsáért való aggódás egybeolvadt az anyai büszkeséggel.

Egy este Marja Korszunova megkopogtatta az ablakot az utcáról, és amikor az anya kinyitotta az egyik táblát, hangos suttogással így kezdte: – Vigyázz, Pelageja, rajtavesztettek a kis aranyosok! Elhatározták, hogy ma éjjel házkutatását tartanak nálatok, Mazinnál, Veszovscsikovnál… Marja vastag ajkai szaporán csapódtak egymásra, húsos orrával szipákolt, a szeme pedig pillogva sandított jobbra-balra, valakit lesett az utcán. – De én nem tudok semmit, nem is mondtam neked semmit, sőt nem is láttalak ma… hallod? Azzal eltűnt. Az anya becsukta az ablakot, és lassan leomlott a székre. De a fiát fenyegető veszély hamar talpra állította, szaporán felöltözött, szorosan bebugyolálta fejét a sáljával – maga se tudta, miért –, és Fegya Mazinhoz szaladt, aki beteg volt, és nem dolgozott. Amikor benyitott hozzá, Fegya az ablaknál ülve egy könyvet olvasott, és hüvelykujját oldalt feszítve a jobb kezét a ballal ringatta. Amikor megtudta az újságot, gyorsan felugrott, és egészen elsápadt. – No tessék… dörmögte. – Mit tegyünk? – kérdezte Vlaszova és remegő kézzel letörölgette arcáról az izzadságot. – Várjon, ne féljen! – felelte ép kezével göndör haját simogatva Fegya. – De hisz épp maga fél! – kiáltotta az asszony. – És? – A fiú arca lángba borult, zavartan mosolyogva azt mondta: – Há-át… az ördög vigye el… Szólni kell Pavelnak. Mindjárt elküldök hozzá valakit! Maga csak menjen haza… Nem lesz semmi baj! Mert csak nem vernek meg bennünket? Hazatérve összeszedett minden könyvet, a melléhez szorította őket, és a kemencébe, a kályha alá, sőt a vizes dézsa alá is be-benézve sokáig jött-ment a házban. Azt hitte, hogy Pavel rögtön félbehagyja a munkát, és hazajön, de csak nem jött. Végül a könyveket maga alá téve fáradtan lerogyott a konyhában a lócára, és úgy ült ott – fel se mert állni – egészen addig, amíg meg nem jött a

gyárból Pavel meg a hohol. – Tudjátok már? – kérdezte ülve. – Tudjuk! – mondta mosolyogva Pavel. – Félsz? – Nagyon félek, jaj, hogy félek! – Nem kell félni! – mondta a hohol. – Az semmit sem segít. – Még a szamovárt se gyújtottad be! – jegyezte meg Pavel. – Hát egész idő alatt ezekkel… – magyarázkodott bűnbánóan a könyvekre mutatva az anya, és felállt. A fia meg a hohol elnevették magukat, és ez felélénkítette. Pavel kiválasztott és kivitt az udvarra néhány könyvet, hogy elrejtse őket, a hohol meg a szamovárt begyújtva így szólt: – Nincs ebben semmi szörnyű sem, nénikém, csak szégyellem magam az emberek helyett, hogy ilyen ostobaságokkal bíbelődnek. Idejönnek felnőtt férfiak, szablya az oldalukon, sarkantyú a csizmájukon, és turkálgatnak majd mindenütt. Benéznek az ágy alá, a kályha alá, ahol verem van, lemásznak a verembe, és felmennek a padlásra is. Ott belepi a pofájukat a pókháló, és prüszkölnek tőle. Nagyon unják ezt, és szégyellik magukat, ezért hát úgy tesznek, mintha nagyon mérges emberek volnának és haragudnának ránk. Cudar egy munka, ezt ők maguk is jól tudják! Egyszer összevissza turkáltak nálam mindent, aztán zavarba estek, és simán elmentek, de a következő alkalommal engem is magukkal vittek. Börtönbe csuktak, és ültem vagy négy hónapot. Ültem-ültem, aztán magukhoz rendeltek… katonákkal kísértettek végig az utcán… és kérdeztek egyet-mást. Nem valami eszes népek, roppant ostoba dolgokat mondanak; beszélnek egy darabig, aztán a katonákkal visszakísértetik az embert a börtönbe. Így kísérgetik ide-oda; hiszen csak meg kell szolgálniuk a fizetésükért! Aztán meg szabadon bocsátják, és kész! – Hogy beszél maga mindig, Andrjusa! – kiáltott fel az anya. A hohol a szamovár mellett térdelve buzgón fújkált a csőbe, de erre felemelte az erőlködéstől kipirult arcát, és bajuszát mindkét kezével szétsimítva azt kérdezte:

– Hát hogy beszélek? – Úgy, mintha magát soha senki se bántotta volna… Andrej felállt, megrázta a fejét, és mosolyogva így kezdte: – Ugyan, hát van valahol a földön meg nem bántott lélek? Engem annyiszor megbántottak, hogy már belefáradtam a megbántódásba. Mit tegyünk, ha az emberek nem tudnak másképp viselkedni? A megbántódás csak akadályozza az embert abban, hogy végezze a dolgát, az ilyesmin rágódni felesleges időfecsérlés. Ilyen az élet! Én azelőtt néha haragudtam az emberekre, de ahogy jobban meggondoltam, beláttam: nem érdemes. Mindenki attól tart, hogy a szomszédja megüti, így hát ő maga igyekszik mielőbb fültövön vágni a másikat. Ilyen az élet, nénikém! Nyugodtan folydogált a beszéde, és valahová félretaszigálta a várható házkutatás keltette riadalmat; kidülledő szeme derűsen mosolygott, és valahogy az egész teste olyan rugalmas volt, ha egy kissé ormótlan is. Az anya felsóhajtott. – Bárcsak adna az isten boldogságot magának, Andrjusa! – kívánta melegen. A hohol egy hosszú lépéssel máris ott termett a szamovárnál, megint leguggolt előtte, és halkan azt dörmögte: – Hát, ha ad boldogságot, nem utasítom vissza, de kérni: nem fogok! Pavel bejött az udvarról, és magabiztosan kijelentette: – Nem találják meg! – Azzal mosakodni kezdett. Majd a kezét erősen, gondosan megtörölgetve így szólt: – Ha elárulja előttük mama, hogy megijedt, azt gondolják: csakugyan van valami ebben a házban, ha ennyire reszket. Hisz nagyon jól tudja, mi nem akarunk rosszat, az igazság a mi oldalunkon van, és mi egész életünkön át az igazságért fogunk dolgozni: ez minden bűnünk! Hát akkor miért féljünk? – Majd összeszedem magam, Pasa – ígérte az anyja, de nyomban ezután szomorú sóhaj tört fel belőle: – Csak jönnének már minél előbb! De azok nem jöttek azon az éjszakán, és másnap az anya magamagát csúfolta ki

legelőször a félelme miatt, hogy elejét vegye az esetleges élcelődésnek: Megijedtem a magam árnyékától!

10

Később jelentek meg, csaknem két hónappal az után a nyugtalan éjszaka után. Pavelnál ott ült Nyikolaj Veszovscsikov, és Andrejjel hármasban az újságjukról beszélgettek. Késő volt, éjfélre járt az idő. Az anya már lefeküdt, és félálmában hallotta az aggodalmas halk hangokat. Andrej egyszer óvatosan lépkedve átment a konyhán, és csendesen betette maga után az ajtót. A pitvarban megcsörrent a bádogvödör. Majd hirtelen szélesre tárult az ajtó, a hohol belépett a konyhába, és hangosan azt súgta: – Sarkantyúcsörgést hallok! Az anya leugrott az ágyról, remegő kézzel felkapta a ruháját, de a szoba ajtajában megjelent Pavel és azt mondta: – Csak feküdjék… maga gyengélkedik! A pitvarban óvatos suttogást lehetett hallani. Pavel odament az ajtóhoz, az egyik kezével befelé rántotta, és azt kérdezte: – Ki az? Az ajtón meglepő gyorsasággal belódult egy magas, szürke alak, utána egy másik, két csendőr hátrább szorította Pavelt, és megállt a két oldalánál. – Nem azok, akiket ti vártatok, mi? – harsant egy magas, gúnyos hang. Ezt egy ritkás fekete bajuszú, vékony, magas tiszt mondta. Az anya ágyánál ott termett Fegyakin, egy telepi rendőr, és egyik kezét sapkájához emelve, a másikkal az anya arcára mutatva, bősz tekintettel azt mondta: – Ez az anyja, nagyságos uram! – Majd Pavelra mutatva hozzátette: – Ez pedig: az az illető! – Pavel Vlaszov? – kérdezte hunyorogva a tiszt, majd amikor Pavel szótlanul bólintott rá, a bajuszát pödörgetve kijelentette: – Házkutatást kell tartanom nálad. Kelj fel, öregasszony! Kik vannak odabenn? – kérdezte a szobába

betekintve, és egy lendülettel az ajtóhoz lépett. – Hogy hívnak benneteket? – hallatszott ki a hangja. A pitvarból belépett két hatósági tanú: Tverjakov, egy öreg öntőmunkás és Ribin kazánfűtő, a lakója, egy tekintélyes külsejű fekete férfi. – Jó estét, Nyilovna! – köszönt öblös, erős hangon. A háziasszony öltözött, és hogy bátorítsa magát, halkan azt mondta: – Micsoda dolog ez? Beállítani éjnek évadján; az ember lefekszik aludni, ők meg beállítanak! Szűk lett a szoba, és valahogy erős cipőkenőcs-bűz érzett. Két csendőr és Riszkin, a telepi rendőrbiztos, zajosan topogva leszedte a polcról és a tiszt elé, az asztalra rakta a könyveket. Másik kettő az öklével dübörgette a falakat, benézett a székek alá, és az egyik esetlenül felmászott a kemencére. A hohol és Veszovscsikov szorosan egymás mellé húzódva a sarokban állt. Nyikolaj ragyás arcát vörös foltok borították el, és apró szeme merően a tisztre szegeződött. A hohol a bajuszát pödörgette, amikor pedig az anya belépett a szobába, elmosolyodott és nyájasan bólintott neki. Az asszony igyekezett elnyomni félelmét, és nem oldalvást ment be, mint máskor, hanem egyenesen, mellel előre. Ez mulatságos, szenvelgő méltóságot adott alakjának. Zajosan dobogott a lábával, de a szemöldöke remegett. A tiszt gyorsan kapta fel vékony ujjaival egyik könyvet a másik után, átlapozta, meg-megrázta, majd egy Ügyes kézmozdulattal félredobta. Egyik-másik könyv puhán a padlóra pottyant. Mindenki hallgatott, csak a megizzadt csendőrök nehéz szuszogását, sarkantyújuk pengését lehetett hallani, és csak ritkán hangzott el egy-egy halk kérdés: – Itt már megnézted? Az anya Pavel mellé, a falhoz állt, ugyanúgy összefonta karját a mellén, ahogy a fia, és ő is a tisztet nézte. Meg-megremegett a térde, a szemét meg száraz köd borította el. – De mire való ez: a padlóra dobálni a könyveket? – harsant fel az általános

csendben váratlanul Nyikolaj fülhasogató hangja. Az anya megremegett. Tverjakov feje úgy előrelódult, mintha valaki meglökte volna a tarkóját; Ribin meg krákogott egyet, és figyelmesen Nyikolajra nézett. A tiszt összehunyorította és egy másodpercre szinte beledöfte szemét a fiú mozdulatlan, ragyás arcába. Ujjai még gyorsabban pergették a könyvek lapjait. Néha annyira tágra nyitotta nagy szürke szemét, mintha elviselhetetlenül fájna valamije, és már kis híján hangosan felkiáltana e fájdalom miatt érzett tehetetlen dühében. – Hé, katona! – szólt újból Veszovscsikov. – Vedd fel azokat a könyveket… Minden csendőr feléje fordult, aztán a tisztre néztek. A tiszt ismét felemelte fejét, fürkésző tekintettel végigmérte Nyikolaj széles alakját, aztán elnyújtva azt dünnyögte szuszkán: – N-no… vegyék fel… Egy csendőr lehajolt és Veszovscsikovra sandítva egymás után szedte fel a padlóról a ronggyá olvasott könyveket… – Jobban tenné Nyikolaj, ha hallgatna! – súgta Pavelnak halkan az anyja. Pavel vállat vont. A hohol lehajtotta a fejét. – Ki olvassa ezt a bibliát? – Én! – mondta Pavel. – És kié ez a sok könyv? – Az enyém! – felelte Pavel. – Úgy! – szólt a szék támlájának dőlve a tiszt. Megroppantotta vékony kezének ujjait, kinyújtotta lábát az asztal alatt, megigazította a bajuszát, és azt kérdezte Nyikolajtól: – Te vagy Andrej Nahodka? – Én! – felelte Nyikolaj és előrelépett. A hohol utána nyújtotta a kezét, megfogta

a vállát, és visszahúzta. – Tévedett! Én vagyok Andrej!… A tiszt felemelte a kezét, és kicsiny mutatóujjával megfenyegette Veszovscsikovot. – Vigyázz a bőrödre! – mondta. Turkálni kezdett az iratai között. Odakintről lélektelen szemmel bebámult a holdvilágos éj. Valaki lassan járkált az ablak alatt; csikorgott a hó. – Idéztek már törvény elé téged politikai bűncselekmény miatt, Nahodka? – kérdezte a tiszt. – Idéztek. Rosztovban is, Szaratovban is… Csak… ott magáztak a csendőrök… A tiszt pislantott egyet a jobb szemével, megtörölte és apró fogait kivillantva így folytatta: – Hát azt tudja-e, Nahodka, éppen maga: kik azok a gazemberek, akik a gyárban azokat a bűnös felhívásokat szórják, mi? A hohol egy kissé megingott a lábán, és széles mosollyal mondani akart valamit, de ekkor újra felharsant Nyikolaj ingerkedő hangja: – Gazembereket most látunk először. Néma csend lett, egy másodpercre mindenki megállt. Az anya arcán elhalványult a sebhely, és jobb szemöldöke felfelé csúszott. Ribin a szemét lesütve ujjaival lassan fésülgetni kezdte furcsán megremegő fekete szakállát. – Vezessétek ki ezt a barmot! – mondta a tiszt. Két csendőr belekarolt Nyikolajba, és gorombán kivezette a konyhába. A legény ott megállt, és keményen a padlónak szegte a lábát. – Várjatok… felöltözöm! – kiáltotta.

Az udvarról belépett egy csendőr biztos, és azt mondta: – Nincs semmi, mindent megnéztünk! – No persze! – kiáltotta gúnyosan nevetve a tiszt.– Itt tapasztalt ember dolgozik… Az anya, ahogy hallotta ennek az embernek gyenge, remegő, törékeny hangját, ahogy rémülten ránézett sárga arcára, megérezte benne az irgalmatlan ellenséget, akinek a szíve tele van úri megvetéssel az emberekkel szemben. Kevés ilyen embert látott, és csaknem el is felejtette, hogy ilyenek is vannak. „És épp ezeket hergelték fel!” – gondolta. – Magát, törvénytelen születésű Andrej Onyiszimov Nahodka úr, letartóztatom! – Miért? – kérdezte nyugodtan a hohol. – Ezt majd máskor mondom meg! – felelte kaján udvariassággal a tiszt, majd Vlaszovához fordulva azt kérdezte: – Tudsz írni? – Nem! – felelte Pavel. – Nem téged kérdeztelek! – szólt rá szigorúan a tiszt, majd újból megkérdezte: – Tudsz írni, öregasszony? Felelj! Az anya önkéntelenül átengedte magát a tiszttel szemben érzett gyűlöletének, és hirtelen mintha hideg vízbe ugrott volna, egész testében remegve kiegyenesedett, a sebhelye megvörösödött, a szemöldöke meg leereszkedett. – Ne kiabáljon! – szólalt meg a tiszt felé nyújtva a kezét. – Maga még fiatal ember, nem tudja, mi a keserűség… – Nyugodjék meg, mama! – csillapította Pavel. – Várj, Pavel! – kiáltotta az anyja, és az asztal felé igyekezett. – Miért fogják el itt egymás után az embereket? – Ez nem tartozik magára! Hallgasson! – kiáltott rá a tiszt és felállt. – Vezesse be a letartóztatott Veszovscsikovot!

Aztán az arcához emelve fennhangon olvasni kezdett valami iratot. Bevezették Nyikolajt. – Kucsmát levenni! – kiáltott rá az olvasást félbeszakítva a tiszt. Ribin odament Vlaszovához, és a vállával meglökve halkan odaszólt neki: – Ne pattogj, anya… – Hát hogy vegyem le a kucsmámat, ha egyszer mind a két karomat fogják! – kérdezte a jegyzőkönyv felolvasását túlharsogva Nyikolaj. A tiszt az asztalra dobta az iratot. – Aláírni! Az anya nézte, hogyan írják alá a jegyzőkönyveket, s felindulása lelohadt, szíve elcsüggedt, és a tehetetlen harag könnyei öntötték el a szemét. Ilyen könnyeket sírt ő mindig húszesztendei asszonyélete alatt, de az utóbbi években csaknem teljesen elfelejtette maró ízüket; a tiszt ránézett, és megvető fintorral megjegyezte: – Túl korán bőg, nagysága! Vigyázzon, mert nem marad elég könnye későbbre! – Egy anyának mindig, mindenre van elég könnye, mindenre! – mondta újból felbőszülve az asszony. – Ha magának van anyja, akkor ő is jól tudja ezt, bizony! – Indulj! – vezényelte. – A viszontlátásra, Andrej, a viszontlátásra, Nyikolaj! – mondta melegen, halkan Pavel, és megszorította elvtársainak kezét. – Éppen ez az: a viszontlátásra! – ismételte gúnyos mosollyal a tiszt. Veszovscsikov zihálva szuszogott. Vastag nyakába tódult a vér, iszonyú dühében villámokat szórt a szeme. A hohol ragyogó mosollyal bólogatott, és mondott valamit az anyának, aki keresztet vetett rá, és így szólt: – Isten látja az igazakat… A szürke köpenyes emberek végül kitódultak a pitvarba, és nagy

sarkantyúpengetés közepette eltűntek. Utolsónak Ribin ment ki, sötét szemével egy figyelmes pillantást vetett Pavelra, és tűnődve azt mondta: – N-no, isten veletek. És szakállába köhécselve ráérősen kiment a pitvarba. Pavel a kezét hátratette s a könyveket meg a padlón hányódó fehérneműt átlépve, lassan fel s alá járt a szobában, és mogorván így szólt: – No, látod… így csinálják ezt… – Miért gorombáskodott vele, Nyikolaj? – suttogta szomorúan az anya, és értetlenül nézett szét a felfordított szobában. – Bizonyára megijedt – felelte csendesen Pavel. – Beállítottak, megragadták, elvitték – dünnyögte kezét széttárva az anyja. Pavelt otthon hagyták, így hát nyugodtabban kezdett dobogni anyai szíve, de az esze megbénulva állt a tények előtt, és nem tudta felfogni őket. – Gúnyolódik az a sárga, fenyegetőzik… – Jól van, édesanyám! – mondta hirtelen határozottan Pavel. – Gyere, rakjuk a helyére ezt a holmit… Tegezte és „édesanyámnak” szólította, ahogy csak akkor szokta szólítani, ha nagyon közel érezte magához. Anyja odahúzódott hozzá, és az arcába nézett. – Megsértettek? – kérdezte egészen halkan. – Igen – felelte Pavel. – Súlyosan! Jobb lett volna ővelük… Anyjának úgy rémlelt, mintha Pavel szeme könnyes volna, és hogy megvigasztalja, a fájdalmát homályosan átérezve, nagy sóhajjal azt mondta: – Várj egy kicsit, majd elvisznek téged is. – Elvisznek! – felelte Pavel.

– Ej, de keményszívű vagy te, Pasa! – jegyezte meg kisvártatva szomorúan az anyja –, legalább hébe-hóba megvigasztalnál! De nem! Ha én valami szörnyűt mondok, te még szörnyűbbet felelsz rá. Pavel ránézett, odament hozzá, és halkan így szólt: – Nem tudlak én vigasztalni, anyám! Ehhez hozzá kell szoknod. Anyja felsóhajtott, és rövid hallgatás után, remegtető félelmét elfojtva így folytatta: – Hát kínozzák az embereket? Tépik-szaggatják a testüket, összetörik a csontjukat? Ha erre gondolok, Pasa lelkem, rettegés fog el! – Azok a lelket törik össze… És az még fájdalmasabb, amikor a lelket mocskos kézzel…

11

Másnap már mindenki tudta, hogy letartóztatták Bukint, Szamojlovot, Szomovot és még öt embert. Este elszaladt Vlaszovékhoz Fegya Mazin – őnála is volt házkutatás, és ezzel annyira elégedett volt, hogy hősnek érezte magát. – Féltél, Fegya? – kérdezte az anya. Fegya elsápadt, arca még hegyesebb leit, orrcimpája megremegett. – Féltem, hogy megüt a tiszt! Fekete szakállú, kövér ember, az ujja csupa szőr, az orrán meg fekete szemüveget visel, mintha vak volna. Kiabált, toporzékolt! Börtönben rothadsz el… azt mondta! Pedig engem sohase ütöttek, se apám, se anyám, egyetlen fiúk vagyok, nagyon szerettek. Egy pillanatra behunyta a szemét, összeszorította a száját, egy gyors mozdulattal, mindkét kezével felborzolta a haját, és megvörösödött szemmel nézett Pavelra. – Ha engem valaha megüt valaki, én az egész testemet beledöföm abba az emberbe, akár a kést – mondta –, a fogammal tépem-harapom, azt se bánom, ha rögtön agyonver! – Vézna vagy te, soványka! – kiáltott fel az anya. – Ugyan hogy verekedhetnél éppen te? – Mégis fogok! – felelte csendesen Fegya. Amikor elment, Pavelnak azt mondta az anyja: – Ezt törik össze a leghamarább! Pavel egy szót se szólt. Néhány perc múlva lassan kinyílt a konyha ajtaja, és belépett Ribin. – Jó estét – köszönt mosolyogva. – No. Megint itt vagyok. Tegnap hoztak, de ma magamtól jöttem! – Keményen kezet rázott Pavellal, aztán megfogta a háziasszony vállát, és azt kérdezte:

– Megkínálsz egy kis teával? Pavel szótlanul nézegette sűrű fekete szakáll borította, széles, barna arcát és sötét szemét. Ribin nyugodt tekintete jelentőségteljesen sugárzott. A háziasszony kiment a konyhába, hogy begyújtsa a szamovárt. Ribin leült, megsimogatta a szakállát, és az asztalra könyökölve, komoly tekintettel végigmérte Pavelt. – Nos, hát – mondta, mintha egy félbehagyott beszélgetést folytatna. – Nyíltan beszélnem kell veled. Régóta szemmel tartalak már. Hisz majdnem tőszomszédok vagyunk; látom, sokan járnak hozzád, de nincs semmi részegeskedés, semmi duhajkodás. Ez az első. Ha az ember nem duhajkodik, mindjárt szemet szúr másoknak: hát ez meg micsoda?! Úgy bizony. Énrám is görbe szemmel néznek azért, mert így, félrehúzódva élek. Lomhán, de folyékonyan beszélt, fekete kezével megsimogatta szakállát, és figyelmesen nézett Pavel arcába. – Beszélni kezdtek rólad. Az én házigazdáim eretneknek neveznek, mert nem jársz templomba. Én se járok. Aztán megjelentek ezek a röpcédulák. Te találtad ki őket? – Én – felelte Pavel. – Te is! – kiáltotta a konyhából bekukkantva riadtan az anyja. – Nem csak te! Pavel elmosolyodott. Ribin szintén. – Úgy hát! – mondta. Az asszony jó hangosan szívta be orrába a levegőt, visszahúzódott; egy kissé megsértődött, hogy ügyet sem vetettek a szavaira. – Jól gondoltátok ki azokat a röpcédulákat. Izgalomban tartják a népet. Tizenkilenc volt? – Igen! – felelte Pavel. – Tehát mind olvastam! Igen. Vannak bennük érthetetlen és felesleges dolgok is,

de hát sok beszédnek sok az alja… Ribin elmosolyodott – erős, fehér fogai voltak. – Aztán: a házkutatás. Ez hajlított felétek a legjobban. Te is, a hohol is, Nyikolaj is, mindnyájan elárultátok… Nem találta a megfelelő szót, elhallgatott, kinézett az ablakon, és az asztalon dobolt ujjaival. – Megmutattátok, hogy eltökéltétek magatokat. Te, nagyságos úr, mondjátok, csináld a magad dolgát, majd mi is csináljuk a magunkét. Derék legény az a hohol is. Néha, mikor hallgatom, hogyan beszél, azt gondolom: ezt nem lehet összetörni, ezt csak a halál gyűri le. Keménykötésű legény. Hiszel a szavamnak, Pavel? – Hiszek! – mondta bólintva Pavel. – Akkor jó. Ládd: én negyvenesztendős ember vagyok, kétszerte idősebb nálad, és húszszorta többet láttam, mint te. Jó három évig katonáskodtam, kétszer is megnősültem. Az egyik feleségem meghalt, a másikat eldobtam. Jártam a Kaukázusban, ismerem a duhoborokat.{1} Azok nem birkóznak meg az élettel, de nem ám! Az anya mohón hallgatta Ribin kemény beszédét; kellemes volt látnia, hogy lám, eljött a fiához egy nála jóval idősebb ember, és úgy beszél vele, mintha gyónna. De úgy vélte, Pavel túl ridegen bánik a vendégével, így hát – hogy ellensúlyozza ezt a magatartást – azt kérdezte Ribintől: – Nem ennél egy keveset, Mihajlo Ivanovics? – Köszönöm, anya! Már vacsoráztam. Egyszóval, te azt gondolod, Pavel, hogy helytelenül halad az élet? Pavel felállt, és kezét hátratéve járkálni kezdett a szobában. – Helyesen halad az! – mondta Pavel. – Lám, kitárt lélekkel magát is idehozta hozzám. Minket, akik egész életünkben dolgozunk, már most egyesít lassanként; de lesz olyan idő, amikor majd mindenkit egyesít! Igazságtalanul, nyomasztóan van felépítve a mi számunkra, de ő maga nyitja fel a szemünket, hogy lássuk

keserű értelmét, ő maga mutatja meg az embernek, hogyan gyorsítsa meg a menetét. – Igaz – szólt közbe Ribin. – Az embernek meg kell újhodnia. Ha valaki megrühesedik: vidd a fürdőbe, füröszd meg, adj rá tiszta ruhát, akkor meggyógyul! Igen! De hogyan tisztítsunk meg egy embert belülről? Ez a bökkenő! Pavel hevesen beszélni kezdett a vezetőségről, a gyárról, arról, hogyan védelmezik jogaikat a munkások külföldön. Ribin időnként az asztalra koppintott az ujjával, mintha pontot tenne. – Úgy van! – kiáltott fel többször is. Egyszer elnevette magát, és halkan azt mondta: – Ej, fiatal vagy még te, nem ismered eléggé az embereket! Ekkor Pavel megállt előtte, és komolyan megjegyezte: – Ne beszéljünk arról, ki öregebb, ki fiatalabb! Inkább azt nézzük, kinek a gondolatai helyesebbek. – Tehát szerinted az istennel is becsaptak bennünket? Így van. Én is azt hiszem, hogy a mi vallásunk hamis. Ekkor beleszólt az anya. Valahányszor a fia az istenről és mindarról kezdett beszélni, amit ő az istenbe vetett hitével összekapcsolt, ami drága és szent volt neki, mindig igyekezett a fia szemébe nézni; szerette volna szótlanul megkérni a fiát, hogy ne sebezze meg a szívét a hitetlenség éles és érdes szavaival. Ám a fia hitetlensége mögött hitet érzett, és ez megnyugtatta. „Hogy is érthetném meg az ő gondolatait?” – gondolta. Úgy tűnt fel neki, hogy Ribinnek, mint idősebb embernek, szintén kellemetlen, sőt bántó is hallgatni Pavel beszédét. Ám amikor Ribin nyugodtan feltette ezt a kérdést Pavelnak, nem tudta tovább türtőztetni magát, és röviden, de határozottan azt mondta: – Az istennel csínján bánjatok. Ti vélekedhettek róla úgy, ahogy akartok! – Lélegzetet vett, aztán még nagyobb erővel így folytatta: – De nekem, öregasszonynak, ki lesz a támaszom az én nagy bánatomban, ha még az úristent

is elveszitek tőlem?! A szeme megtelt könnyel. Minden ujja remegett, ahogy az edényt rakta. – Nem értett meg bennünket, mama! – mondta halkan és nyájasan Pavel. – Bocsáss meg, anya! – tette hozzá lassan, öblösen Ribin, és mosolyogva ránézett Pavelra. – Elfelejtettem, hogy öreg vagy már te ahhoz, hogy lenyesegessék a szemölcseidet… – Én nem arról a jóságos és irgalmas istenről beszélek, akiben maga hisz, hanem arról, akivel a pópák fenyegetnek bennünket, mint valami bottal, arról az istenről, akinek a nevében kényszeríteni akarnak minden embert, hogy engedelmeskedjék néhány ember gonosz akaratának… – Hát igen, ez így van! – kiáltott fel Ribin, és ujjaival megkopogtatta az asztalt. – Még az istent is meghamisították, és mindent ellenünk fordítanak, ami csak a kezük ügyébe esik! Ne felejtsd el, anya, hogy az isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, tehát ő is hasonló az emberhez, ha az ember hasonló őhozzá! Csakhogy mi nem istenhez, hanem vadállatokhoz hasonlók vagyunk. A templomban madárijesztőt mutogatnak nekünk… Ki kell cserélni az istent, anya. meg kell tisztítani! Hazugságba, rágalomba öltöztették, eltorzították az arcát, hogy megöljék vele a lelkünket! Halkan beszélt, de minden szava letaglózó, súlyos csapásként zúdult az anya fejére. Még fekete szakáll keretezte nagy, szomorú arca is rémítgette. Szemének sötét ragyogása kibírhatatlan volt, és sajgó félelmet keltett a szívben. – Nem! Én inkább elmegyek! – mondta megrázva a fejét. – Ezt nem bírom hallgatni! Kisietett a konyhába. Utána szállt Ribin szava: – No, látod, Pavel! Nem a fej, hanem a szív az alapja mindennek. Van az ember lelkében egy olyan hely, ahol nem nő semmi új… – Csakis az értelem szabadítja meg az embert! – jelentette ki határozottan Pavel. – Az értelem nem ad erőt! – vetette ellene Ribin, hangosan és csökönyösen. – A szív ad erőt, nem a fej. Úgy bizony!

Az anya levetkezett és imádkozás nélkül ágyba feküdt. Fázott, kellemetlenül érezte magát. És Ribin, aki eleinte olyan komoly, okos embernek látszott, most ellenséges érzést keltett benne. „Eretnek! Lázító – gondolta, ahogy Ribin hangját hallotta. – Még csak az hiányzott, hogy ez is idejárjon!” Ám Ribin magabiztosan és nyugodtan azt mondta: – A szentélynek nem szabad üresen állnia. Az a hely, ahol az isten lakik, érzékeny pont. Ha az isten kiesik az ember lelkéből, akkor seb marad utána! Új hitet kell kitalálni, Pavel… egy másik istent kell teremteni az embereknek: jó barátot! – Krisztus az volt! – kiáltott fel Pavel. – Krisztus sem volt erős lelkű. Múljék el tőlem e keserű pohár, mondta. Elismerte a császárt. Isten nem ismerhet el emberi hatalmat emberek felett, hisz ő: maga a megtestesült hatalom! Isten nem osztja ketté a lelkét: ez az isteni, ez meg az emberi… Ő pedig elismerte a kereskedelmet, elismerte a házasságot. Helytelenül tette, hogy elátkozta a fügefát, mert hát a maga kényéből nem termett az? A lelkem se maga az oka, hogy nem terem benne jó, hisz nem én vetettem bele a harag magvát! Úgy bizony! A szobában – egymásba kapaszkodva, valami izgalmas játékban birkózva – szakadatlanul zengett a két hang. Ahogy Pavel fel s alá járkált, a padló recsegett a lába alatt. Amikor beszélt, minden zaj beleveszett a szavaiba, amikor pedig Ribin súlyos hangja áradt lassan és nyugodtan – hallani lehetett az óra ketyegését és a fagy halk recsegését, ahogy éles körmökkel karmolássza a ház falait. – Én a magam módján, kazánfűtő módra mondom neked: az isten olyan, mint a tűz! Az ember szívében él, írva vagyon: az isten… ige, az ige pedig… szellem… – Értelem! – mondta makacsul Pavel. – Jó! Tehát az isten az ember szívében és értelmében lakozik, nem pedig a templomban! A templom az isten sírja. Az anya elaludt, és nem hallotta, mikor ment el Ribin.

De Ribin ettől fogva gyakran eljárt hozzájuk, és ha Pavelnál ott volt valamelyik elvtársa, Ribin leült a sarokba, és hallgatott, csak ritkán szólt közbe: – Úgy bizony! Úgy van! Ám egyszer, ahogy komor tekintettel végignézett a sarokból mindnyájukon, mogorván azt mondta: – Arról kell beszélni, ami van, mert azt, hogy mi lesz, nem tudjuk. Ha a nép felszabadul, majd maga is látja, hogyan jobb. Épp elég sok mindent sulykoltak már bele, amit egyáltalán nem kívánt. Legyen már vége! Hadd gondolkozzék a nép a maga fejével! Lehet, hogy majd mindent el akar vetni, az egész életet, minden tudományt, mert talán majd belátja, hogy minden ellene irányul, mint például az egyház istene. Csak adjatok a kezébe minden könyvet, akkor majd magától felelni fog. Úgy bizony! De ha Pavel egyedül volt, nyomban végeláthatatlan, de mindig nyugodt vitába bocsátkoztak, és az anya, beszédjüket nyugtalanul hallgatva, figyelte őket, és igyekezett megérteni, mit is beszélnek. Néha úgy tűnt fel neki, hogy ez a széles vállú, fekete szakállú férfi meg az ő sudár termetű, erős fia – vak. A kivezető utat keresve egyik oldalból a másikba csapódnak, erős, de vak kezükkel mindent megragadnak, aztán megrázzák a dolgokat, egyik helyről a másikra tologatják, leejtik a padlóra, és végül összetapossák azt, ami leesett. Beleakadnak mindenbe, megtapogatnak, majd eldobnak maguktól mindent, de mégse veszítik el a hitüket és a reményüket… Hozzászoktatták, hogy egyenességükben és merészségükben félelmetes szavakat halljon, de ezek a szavak már nem ütötték szíven olyan erővel, mint először: megtanulta ellökni őket. És az istentagadó szavak mögött néha erős istenhitet érzett. Ilyenkor mindent megbocsátó, csendes mosollyal mosolygott. És bár Ribin nem tetszett neki, most már mégsem keltett benne ellenséges érzést. Hetenként egyszer fehérneműt és könyveket vitt a hoholnak, egy alkalommal azt is megengedték, hogy találkozzék vele, majd hazaérve meghatottan azt mondta: – Ott is úgy viselkedik, mintha otthon volna. Mindenkivel nyájas, mindenki tréfál vele. Nehéz a lelke, nagyon nehéz, de nem akarja mutatni… – Úgy is kell! – jegyezte meg Ribin. – Mi mindnyájan nyakig vagyunk a bajban: bajt lélegzünk, bajba öltözünk. Nincs mit dicsekednünk. Nem mindenkinek van

betapasztva a szeme. Van, aki magától hunyja be, úgy bizony! Ha pedig valaki ostoba: tűrjön!

12

Vlaszovék szürke kis háza mind jobban és jobban magára vonta a telep figyelmét. Ebben a figyelemben rejlett sok gyanakvó óvatosság és öntudatlan ellenséges érzület, de csírázott már benne a bizalmas kíváncsiság is. Néha benyitott egy-egy ember, és óvatosan azt mondta Pavelnak: – No, cimbora, te sok könyvet olvasol, ismered a törvényeket, hát magyarázd meg nekem ezt meg ezt… És elmondta Pavelnak, milyen igazságtalanságot követett el már megint a rendőrség vagy a gyárigazgatóság. Pavel bonyolult esetekben egy ismert városi ügyvédnek címzett levelet adott az illetőnek, ha pedig tudta, maga magyarázta meg a dolgot. Az emberek egyre jobban tisztelték e komoly fiatalembert, aki mindenről egyszerűen és vakmerően beszélt, mindent figyelmesen nézett és hallgatott – figyelme makacsul turkált minden egyes eset zűrzavarában, és mindig mindenütt talált valami végtelen közös fonalat, amely ezer meg ezer hurokkal köti össze az embereket. Különösen a „mocsár-kopejka” históriája folytán emelkedett nagyot Pavel az emberek szemében. A gyár mögött, posványgyűrűvel csaknem teljesen körülvéve, egy fenyővel és nyírfával benőtt széles mocsár húzódott. Nyáron sűrű sárga páragomolyokat lehelt, és lázterjesztő szúnyogfelhők szálltak róla a telepre. A mocsár a gyáré volt, és az új igazgató – hogy hasznot húzzon belőle – elhatározta: lecsapoltatja, és egy füst alatt tőzeget termel ki a helyén. Megmagyarázta a munkásoknak, hogy ezzel az intézkedéssel egészségessé teszi a környéket, megjavítja mindnyájuk életkörülményeit, és úgy rendelkezett, hogy a keresetükből le kell vonni rubelenként egy kopejkát a mocsár lecsapolására. A munkások izgalomba jöttek. Kivált az bántotta őket, hogy a tisztviselőkre nem vetették ki ezt az új adót.

Pavel beteg volt azon a szombaton, amikor kifüggesztették az igazgató hirdetményét a kopejka beszedéséről. Másnap, nagymise után felkereste Szizov öntő, egy tisztes külsejű öregember, meg a magas, haragos Mahotyin lakatos, és elmondták neki, mit határozott az igazgató. – Összegyűltünk mi, idősebbek – mondta higgadtan Szizov –, megbeszéltük a dolgot, és aztán tehozzád küldtek a társaink, hogy kérdezzük meg tőled, mint tájékozott embertől: van-e olyan törvény, amely megengedi, hogy az igazgató a mi kopejkánkkal hadakozzék a szúnyogok ellen? – Csak gondold meg! – mondta keskeny résű szemét villogtatva Mahotyin. – Négy évvel ezelőtt fürdőre gyűjtöttek azok a szélhámosok. Háromezer nyolcszáz rubelt szedtek össze. Hol van az a pénz? Mert fürdő nincs! Pavel megmagyarázta, hogy az új adó kivetése jogtalan, és ez a terv nyilvánvalóan előnyös a gyárnak; a két munkás a homlokát ráncolva eltávozott. – No, lám, Pasa – mondta mosolyogva az anyja, mikor kikísérte őket –, már az öregek is hozzád járnak okos tanácsért. Pavel nem felelt, gondba merülten leült az asztalhoz, és írt valamit. Néhány perc múlva azt mondta anyjának: – Arra kérlek, menj be a városba, és add át ezt a levelet… – Veszélyes dolog? – kérdezte az anyja. – Igen. Ott nyomják az újságunkat. Feltétlenül szükséges, hogy ez a kopejkahistória még ebbe a számba belekerüljön… – Jó, jó! – felelte az anyja. – Mindjárt… Ez volt az első megbízatás, amelyet a fiától kapott, örült annak, hogy Pavel nyíltan megmondta, miről van szó. – Értem, Pasa! – mondta öltözés közben. – Rabolni akarnak! Hogy is hívják azt az embert? Jegor Ivanovics? Késő este, fáradtan, de elégedetten tért vissza.

– Láttam Szasenykát! – újságolta a fiának. – Üdvözletét küldi. Az a Jegor Ivanovics meg olyan egyszerű, tréfás ember! Mulatságosan beszél. – Örülök, hogy tetszenek neked! – mondta halkan Pavel. – Egyszerű emberek, Pasa! Jó, ha az emberek egyszerűek! És mind tisztelnek téged… Pavel hétfőn megint csak nem ment el dolgozni, mert fájt a feje. De ebédkor elszaladt hozzá Fegya Mazin, és fáradtan, de izgatottan, boldogan lihegve azt újságolta: – Az egész gyár forrong. Teérted küldtek. Menjünk! Szizov és Mahotyin azt mondja, hogy te mindenkinél jobban meg tudod magyarázni a dolgot. Mi történik ott! Pavel szótlanul öltözni kezdett. – Asszonyok is szaladtak oda… visítanak! – Én is megyek! – jelentette ki az anya. – Mit akarnak ott? Megyek! – Hát gyere! – mondta Pavel. Gyorsan, szótlanul lépkedtek az utcán. Az anya szinte fuldoklott az izgalomtól, és érezte, hogy valami fontos dolog közeleg. A gyár kapujában egy sereg rikácsoló, szitkozódó asszony állt. Amikor hárman besiklottak az udvarra, mindjárt izgatottan zúgó, sűrű fekete tömegbe kerültek. Az anya látta, hogy minden fej egy irányba, a kovácsműhely felé fordul, ahol egy halom ócskavason Szizov, Mahotyin, Vjalov és még öt tekintélyes munkás állt és integetett; alakjuk kiemelkedett a vörös téglafal hátteréből. – Jön Vlaszov! – kiáltotta valaki. – Vlaszov? Jöjjön ide! – Halkabban – kiáltották több helyütt. És valahol a közelben Ribin egyenletes hangja hallatszott:

– Nem azért a kopejkáért kell kiállnunk, hanem az igazságért! Nekünk nem az a kopejka a drága, hisz az se kerekebb, mint a többi, bár nehezebb, mert több emberi vér van benne, mint az igazgató rubelében! De minekünk mégsem a kopejka drága, hanem a vér, az igazság, úgy bizony! Ahogy szavai a tömegbe hulltak, szenvedélyes felkiáltásokat csiholtak ki belőle. – Jól beszélsz, Ribin! – Helyes, fűtő! – Megjött Vlaszov. A hangok elnyomták a gépek hangos dohogását, a gőz nehéz sóhajait és a vezetékek zizegését, s viharos lármába olvadtak össze. Mindenünnen futvást futottak az emberek, hadonásztak, és égetően heves szavakkal tüzelték egymást. A fáradt mellekben mindig ott rejtőző, szunnyadó ingerültség felébredt, kitört, diadalmasan lebegett a levegőben, egyre szélesebbre terjesztette sötét szárnyait, mind erősebben körülfogta, magával ragadta, egymásnak lökte az embereket, és lángoló haragba csapott át… A tömeg fölött korom- és porfelhő kóválygott, égtek a verejték öntözte arcok, és fekete könnyeket sírt az emberek arcbőre. A sötét arcokból kivillantak a fogak, csak úgy szikráztak a szemek. Ott, ahol Szizov és Mahotyin állt, megjelent Pavel, és máris felharsant kiáltása: – Elvtársaim! Anyja látta, hogy arca elsápadt, ajka remeg; a tömeget széttaszigálva önkéntelenül előre igyekezett. – Hová mászol? – szóltak rá ingerülten. Lökdöstek. De ezzel sem tudták megállítani: az embereket a vállával és a könyökével széttaszítva lassan közelebb furakodott a fiához, mert mindenáron azt akarta, hogy ott álljon mellette. Pavel pedig, miután kilökte melléből ezt a szót, amelybe, mint mindig, most is mély és fontos értelmet öntött, érezte, hogy a harc öröme görcsösen összeszorítja a torkát; elfogta a vágy, hogy az igazságról szőtt ábrándok tüzében lobogó szívét odadobja az embereknek.

– Elvtársaim! – ismételte, és új erőt, lelkesedést merített ebből a szóból. – Mi építjük a templomokat és a gyárakat, mi kovácsoljuk a láncot, mi verjük a pénzt, mi vagyunk az az erő, amely a bölcsőtől a koporsóig táplál és felvidít mindenkit… – Úgy bizony! – kiáltotta Ribin. – Mi mindig és mindenütt elsők vagyunk a munkában, és az utolsó helyen állunk az életben. Ki gondoskodik mirólunk? Ki akarja a mi javunkat? Ki vesz emberszámba bennünket? Senki! – Senki! – felelte valaki, akár a visszhang. Pavel erőt vett magán, egyszerűbben, nyugodtabban kezdett beszélni, a tömeg lassanként közelebb húzódott hozzá, és ezerfejű, sötét testté tömörült. Száz meg száz figyelő szempár nézett rá, az emberek mohón beszívták szavait. – Nem érhetjük el, hogy megjavuljon a sorsunk, amíg nem érezzük egymást elvtársnak, olyan családnak, amelyet egy vágy fűz össze: harc jogainkért. – Térjünk a tárgyra! – kiáltották gorombán valahol az anya mellett. – Ne zavard! – hallatszott különböző helyekről két halkabb közbekiáltás. A kormos arcok bizalmatlanul, mogorván redőkbe húzódtak, száz meg száz szempár komolyan, tűnődve szegeződött Pavel arcára. – Szocialista, de nem bolond! – jegyezte meg valaki. – Tyű, de vakmerően beszél! – mondta az anya vállát meglökve egy magas, kajla munkás. – Ideje már megértenünk, elvtársaim, hogy saját magunkon kívül senki sem segít rajtunk! Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ez legyen a mi törvényünk, ha le akarjuk győzni az ellenségünket! – Jól beszél, fiúk! – kiáltotta Mahotyin. És nagy lendülettel megrázta, öklét a levegőben. – Ide kell hívni az igazgatót! – folytatta Pavel. Mintha vihar zúdult volna végig a tömegen: hullámzani kezdett.

Tucatnyi hang kiáltotta egyszerre: – Ide az igazgatót! – Küldöttséget kell küldeni érte! Az anya előrefurakodott, és büszkeséggel telve nézett alulról felfelé a fiára: Pavel ott állt a tisztelet övezte idős munkások között, mindenki figyelmesen hallgatta, és egyetértett vele. Anyjának tetszett, hogy nem dühösködik, nem szitkozódik, mint a többiek. Akár a jégeső a bádogtetőre, hulltak a szaggatott felkiáltások, a káromkodások és a dühös szavak. Pavel felülről lefelé nézett az emberekre, és tágra nyitott szemmel keresett köztük valakit. – Küldöttséget! – Szizovot! – Vlaszovot! – Ribint! Őneki félelmetes fogai vannak! Ekkor hirtelen halk felkiáltások hallatszottak a tömegben. – Ő maga jön! – Az igazgató! A tömeg szétvált és utat engedett egy hosszú arcú, hegyes szakállú, magas embernek. – Szabad?! – mondta, és kurta kézmozdulattal eltávolította útjából a munkásokat, de nem ért hozzájuk, összehunyorította a szemét, és az emberek tapasztalt parancsolójának tekintetével, fürkészően tapogatta végig a munkások arcát. Az emberek levették kucsmájukat, meghajoltak előtte, de ő nem viszonozta a köszönést, csak ment-ment, és a tömegben csendet, zavart, szégyenlős mosolyokat, halk felkiáltásokat vetett el, amelyekből már a csínyt tett gyermekek bűnbánata hallatszott ki.

Az igazgató most éppen az anya előtt haladt el, miközben végigsiklatta arcán szigorú tekintetét, majd megállt a nagy halom ócskavas előtt. Valaki lenyújtotta neki felülről a kezét, de ő nem fogta meg, hanem egy erős testmozdulattal simán felugrott, megállt Pavel meg Szizov előtt, és azt kérdezte: – Miféle… csődület ez? Mért hagyták abba a munkát? Néhány percig csend volt. Szizov meglengette sapkáját a levegőben, vállat vont, és lehorgasztotta a fejét. – Kérdeztem valamit! – kiáltotta az igazgató. Pavel melléje állt, és Szizovra meg Ribinre mutatva hangosan azt mondta: – Minket hármunkat meghatalmaztak munkástársaink, hogy követeljük: vonja vissza a kopejka levonására kiadott rendeletét… – Miért? – Nem tartjuk igazságosnak, hogy ilyen adót rójon ki ránk! – felelte hangosan Pavel. – Mi az? Önök a mocsár lecsapolásának tervét a munkások kizsákmányolásának és nem az életkörülményeik megjavításáról való gondoskodásnak tartják? Igen? – Igen! – felelte Pavel. – Ön is? – kérdezte az igazgató Ribintől. – Mindnyájan egyformán vélekedünk! – felelte Ribin. – Ön is, tisztelt uram? – fordult Szizovhoz az igazgató. – Igen, én is arra kérem, hagyja a mi zsebünkben azt a kopejkát! És Szizov újból fejet hajtva, bűnbánóan elmosolyodott. Az igazgató lassan végigjártatta szemét a tömegen, és vállat vont. Aztán fürkészően ránézett Pavelra és megjegyezte: – Ön eléggé értelmes embernek látszik, hát hogy nem érti meg, mennyire hasznos ez az intézkedés?

– Ha a gyár a maga költségén lecsapolja a mocsarat… akkor mindenki megérti! – A gyár nem emberbaráti intézmény! – jegyezte meg ridegen az igazgató. – Azt parancsolom, hogy azonnal álljanak munkába mind! És az ócskavasat lábával óvatosan tapogatva, senkire rá sem nézve, lebocsátkozott. A tömeg elégedetlenül zúgott. – Mi az? – kérdezte az igazgató és megállt. Mindenki elhallgatott, csak valahonnan messziről hallatszott egy magányos hang: – Dolgozz magad! – Ha egy negyedóra múlva nem kezdik el a munkát, mindenkit megbírságoltatok! – felelte ridegen, tisztán érthetően az igazgató. Megint elindult a tömegen át, de most már tompa zúgolódás támadt a nyomában, és ahogy az emberek sűrűjébe hatolt alakja, mind magasabbra csaptak a kiáltások. – Beszélj vele! – Ez aztán az igazság! Hej, de keserves a sorsunk… Pavelhoz fordultak, és azt kiabálták: – Hé, te törvénytudó! Most mit csinálsz? – Beszéltél, beszéltél, aztán idejött, és elfújta az egészet! – No, Vlaszov, most mi lesz? Amikor még sürgetőbbé váltak a kiáltások, Pavel így szólt: – Azt javaslom, elvtársaim, hagyjuk abba a munkát addig, amíg le nem mond arról a kopejkáról… Erre izgatottan pattogtak a tömegből a szavak:

– Keress magadnak más bolondot! – Mi? Sztrájk? – Egy kopejka miatt? – Hát aztán! Ha sztrájk, hát legyen sztrájk! – Ezért mindenkit ki fognak rúgni!… – És ki fog akkor dolgozni? – Majd akadnak! Árulók!

13

Pavel lement és megállt az anyja mellett. Körös-körül zúgtak az emberek, és izgatottan kiabálva vitatkoztak egymással. – Nemigen ütöd te nyélbe azt a sztrájkot – mondta Ribin, amikor odament Pavelhoz. – Mert mohó ugyan a nép, de gyáva. Legfeljebb háromszázan állnak a pártodra. Ekkora halom trágyát nem lehet egy villa emelintéssel kidobni… Pavel nem felelt. Előtte ott hullámzott a tömeg óriási fekete arca, és követelőén nézett a szemébe. Riadtan vert a szíve. Úgy érezte, hogy szavai nyomtalanul tűntek el, mint a hosszú aszálytól kimerült földre hulló ritka esőcseppek. Szomorúan és fáradtan indult haza. Mögötte ment az anyja, és Szizov, mellette meg Ribin lépkedett, és azt dünnyögte a fülébe: – Jól beszélsz, de nem a szívükhöz szólsz, ez a baj! A szívükbe, annak is a kellős közepébe kell dobni a szikrát. Észokokkal nem győzöd meg az embereket, nem az ő lábukra való ez a cipő… szűk és szorít! Szizov meg azt mondta az édesanyának: – Ideje már nekünk, öregeknek kiköltözni a temetőbe, Nyilovna! Új nép jön a nyomunkban. Hogy éltünk mi? Térden csúsztunk, és örökké földig hajlongtunk. Most meg lehet, hogy csakugyan észhez tértek, lehet, hogy még kegyetlenebbül tévednek, de mindenesetre… mások az emberek. Lám, a fiatalok úgy beszélnek az igazgatóval, mint egyenrangúval… úgy ám! A viszontlátásra, Pavel Mihajlovics! Derekasan kiállsz az emberek mellett, barátom! Segítsen az isten, hogy megtaláld a helyes megoldást… Segítsen az isten! Azzal elment. – Hát csak haljatok is meg! – dörmögte Ribin. – Nem ember az ilyen, hanem tapasztani való sár, csak arra jó, hogy betazák vele a réseket. Láttad, Pavel, kik mondják, hogy te bajkeverő, szocialista vagy? Ezek, ni! Majd elkergetik,

gondolják magukban, úgy kell neki! – A maguk szempontjából igazuk van! – mondta Pavel. – A farkasoknak is igazuk van, amikor széttépik a társukat… Ribin arca mogorva volt, a hangja szokatlanul meg-megremegett. – Az emberek nem hisznek a puszta szónak… szenvedni kell, vérrel kell öntözni minden szót… Pavel egész nap komor, fáradt, furcsán nyugtalan volt, a szeme égett, és mintha keresett volna valakit. Anyja észrevette ezt, és óvatosan megkérdezte: – Mi az, Pasa? – Fáj a fejem – felelte elgondolkozva a fia. – Feküdj le, orvost hívok… Pavel ránézett és halkan azt mondta: – Nem, nem kell! Majd hirtelen beszélni kezdett: – Fiatal vagyok és gyenge: ez a baj! Nem hittek nekem, nem követték az én igazságomat, tehát nem tudtam jól megmagyarázni nekik! Ez nagyon kínos, szégyellem magam! – Várjál! – mondta komor arcába nézve, halkan az anyja, szerette volna megvigasztalni. – Ma nem értettek meg, de holnap majd megértenek… – Meg kell érteniük! – kiáltott fel Pavel. – Igen, mert lám, én is látom, hogy neked van igazad… Pavel odament hozzá. – Te nagyon jó ember vagy, édesanyám! …

Aztán félrefordult. Anyja összerezzent, mintha megperzselték volna ezek a halk szavak, aztán kezét a szívére szorítva, kiment, s féltőn magával vitte fiának a gyengédségét. Éjjel, amikor már aludt, de Pavel még olvasgatott az ágyban, megjelentek a csendőrök, és dühösen turkálni kezdtek mindenütt, az udvaron is, a padláson is. A sárga arcú tiszt ugyanúgy viselkedett, mint az első alkalommal – sértően, gúnyosan, gyönyörűségét lelte a csúfolódásban, és igyekezett megsebezni Pavel szívét. Az anya a sarokban ülve hallgatott, de egy pillanatra se vette le szemét fia arcáról. Pavel igyekezett leplezni izgatottságát, de valahányszor a tiszt nevetett, mindig furcsán mozogtak az ujjai, és anyja érezte, hogy nehezére esik felelnie a csendőrnek, alig tudja elviselni gúnyolódását. Az anya már nem félt annyira, mint az első házkutatáskor, sokkal jobban gyűlölte ezeket a sarkantyús éjjeli vendégeket, és a gyűlölet elfojtotta nyugtalanságát. – Elvisznek – súgta Pavel. – Tudom… – felelte halkan az anyja, és lehajtotta a fejét. Tudta, hogy börtönbe csukják a fiát azért, amit ma a munkásoknak mondott. Ám mindenki egyetértett azzal, amit mondott, és mindenkinek ki kell állnia mellette, tehát – nem sokáig fogják börtönben tartani… Szeretett volna sírva fakadni és megölelni a fiát, de ott állt mellette a tiszt, és a szemét összehunyorítva nézett rá. A tiszt ajka remegett, úgyhogy a bajusza is megmozdult, és Vlaszovának úgy rémlett: ez az ember azt várja, hogy zokogva siránkozzék és könyörögjön neki. Minden erejét összeszedve igyekezett minél kevesebbet beszélni, megszorította fia kezét, és lélegzetét visszafojtva lassan, halkan azt mondta: – A viszontlátásra, Pasa. Mindent magaddal viszel, amit kell? – Mindent. Ne búsulj… – Óvjon a Jézus Krisztus! Amikor Pavelt elvitték, anyja leült a lócára, és szemét eltakarva halkan feljajdult. Hátát a falnak vetette, ahogyan annak idején a férje szokta, és tulajdon tehetetlensége bántó tudatának meg a bánatnak bilincsében vergődve, a fejét hátravetve, sokáig, egyhangúan jajgatott; ezekbe a fájdalmas hangokba öntötte

bele megsebzett szívének fájdalmát. Mozdulatlan foltként előtte állt a gyér bajuszú sárga arc, a hunyorgó szempár kéjelegve szegeződött rá. Mellében fekete csomóvá gömbölyödött az elkeseredett harag azokkal szemben, akik elveszik az anyától a fiát, csak azért, mert az az igazságot keresi. Hideg volt, az ablaküvegeken kopogott az eső, és úgy rémlett, hogy a ház körül egész éjjel hosszú kezű, vörös arcú, szürke alakok ólálkodnak, amelyeknek nincsen szemük. Járkálnak, járkálnak, és alig hallhatóan peng a sarkantyújuk. „Bárcsak elvittek volna engem is” – gondolta. Felüvöltött a gyárduda, követelőén munkába hívta az embereket. Ezen a napon tompán, mélyen és határozatlanul üvöltött. Kinyílt az ajtó, belépett Ribin. Megállt előtte, tenyerével letörölte szakálláról az esőcseppeket, és azt kérdezte: – Elvitték? – El, az átkozottak! –- felelte nagyot sóhajtva Nyilovna. – Cifra dolog! – mondta Ribin és elmosolyodott. – Nálam is kotorásztak, összevissza tapogattak mindent. Úgy ám. Csúnyán leszidtak… De azért nem bántottak. Így hát elvitték Pavelt! Az igazgató kacsint egyet, a csendőr rábólint, és máris eltűnik egy ember! Hogy összejátszanak! Az egyik feji a népet, a másik meg a szarvát fogja… – Járjanak közben, Pavelért! – kiáltotta Nyilovna és felállt. – Hisz ő a többiek érdekében állt ki. – De ki járjon közben? – kérdezte Ribin. – Mindenki! – Ejha! Nem. Ebből nem lesz semmi. Elmosolyodott, és az anya fájdalmát szavainak zord reménytelenségével még jobban növelve, lomha léptekkel eltávozott. „Most ütni-verni, kínozni fogják?” Elképzelte fiának véresre sebzett, összevert testét, és hideg sziklatömbként gördült a lelkére, nyomta a félelem. Még a szeme is belefájdult.

Nem fűtötte be a kemencét, nem főzött ebédet magának, nem ivott teát, és csak késő este evett egy karéj kenyeret. Amikor pedig lefeküdt, úgy rémlett neki, hogy soha életében nem volt ennyire elhagyatott; olyan most, mint a szedett fa. Az utóbbi években mindig valami fontos és jó dolog állandó várása közepett élt. Zajosan, elevenen sürgött-forgott körülötte a fiatalság, és mindig ott volt előtte fiának, e nyugtalan, de jó élet megteremtőjének az arca. Most nincs a fia, és – nincs semmi sem!

14

Lassan telt el a nap, az álmatlan éjszaka, és még lassabban a következő nap. Nyilovna várt valakit, de nem jött senki. Leszállt az este. Majd az éjszaka. Hideg eső zihált, és súrolta a ház falát, zúgott a kémény, a padló alatt motoszkált valami. A tetőről csepegett a víz, és az unalmas zaj furcsán egybeolvadt az óra ketyegésével. Úgy rémlett, mintha csendesen himbálózna a ház, és körös-körül minden felesleges volna, holttá dermedve szomorkodna… Halkan kopogtak az ablakon – egyszer, kétszer… Nyilovna megszokta az ilyen kopogást, nem ijedt meg tőle, de most megremegett a szíve valami boldog nyilallástól. A homályos remény talpra ugrasztotta. Kendőjét a vállára kapva kinyitotta az ajtót… Szamojlov, majd utána még egy ember lépett be, aki kabátjának gallérjával eltakarta az arcát, és szemöldökére húzta a kucsmáját. – Felköltöttük? – kezdte köszönés helyett, a szokásától eltérően komor és gondterhelt Szamojlov. – Nem aludtam! – felelte Nyilovna, aztán szótlanul, várakozóan szegezte rájuk a szemét. Szamojlov kísérője rekedten zihálva levette kucsmáját, és rövid ujjú, széles kezét odanyújtotta az anyának. – Jó estét, mama! – köszönt barátságosan, mintha régóta ismernék egymást. – Nem ismer meg? – Maga az? – kiáltotta hirtelen megörülve Vlaszova. – Jegor Ivanovics? – Én vagyok az! – felelte a jövevény és meghajtotta nagy fejét. Olyan hosszú haja volt, mint egy sekrestyésnek. Telt arcán barátságos mosoly játszott, apró szürke szemével nyájas keserűen nézett az anya arcába. Egy szamovárhoz hasonlított; ugyanolyan kerek és alacsony, a nyaka meg vastag, s a karja rövid. Fényesen ragyogott az arca, zihálva lélegzett, és a mellében folyton rekedtes

hangon bugyborékolt valami… – Menjenek be a szobába! Mindjárt felöltözöm! – ajánlotta a háziasszony. – Fontos dologban jöttünk magához! – mondta gondterhelten Szamojlov és komoran pillantott rá. Jegor Ivanovics bement a szobába, és onnan szólt ki: – Ma reggel kiszabadult a börtönből, kedves mama, Nyikolaj Ivanovics, akit maga is ismer… – Hát ott volt? – kérdezte az anya. – Ott, két hónapig és tizenegy napig. Találkozott a hohollal, aki üdvözletét küldi magának, látta Pavelt is, ő szintén tisztelteti magát, arra kéri, ne aggódjék, és azt üzeni, hogy azon az úton, amelyen ő halad, mindig a börtön szolgál pihenőhelyül az embernek… így vezették be ezt a mi gondos hatóságaink. Most pedig rátérek a tárgyra, mamasa. Tudja, hány embert tartóztattak itt le tegnap? – Nem! Hát talán… Pasán kívül is? – kiáltott fel az anya. – Ő a negyvenkilencedik volt! – vágott közbe nyugodtan Jegor Ivanovics. – És várható, hogy a hatóság elhurcol még vagy tíz embert. Például ezt az urat is… – Igen, engem is! – mondta komoran Szamoljov. Vlaszova valósággal fellélegzett… ,,Nem egyedül van ott!” – villant át agyán. Miután felöltözött, bement a szobába és bizakodóan mosolygott a vendégre. – Bizonyára nem tartják benn őket sokáig, ha olyan sokat elvittek… – Helyes! – mondta Jegor Ivanovics. – Ha pedig eléggé ügyesek leszünk ahhoz, hogy beleköpjünk a levesükbe, akkor végképp felsülnek. A dolog így áll: ha mi most nem hordjuk többé a gyárba a könyvecskéinket, a csendőröcskék belekapaszkodnak ebbe a szomorú jelenségbe, és Pavel, meg vele egyetemben tömlöcbe vetett társai ellen fordítják… – Hogyhogy?! – kiáltott fel riadtan az anya.

– Nagyon egyszerűen! – mondta lágyan Jegor Ivanovics. – A csendőrök néha helyesen okoskodnak. Csak gondolja meg: volt Pavel, voltak könyvek és írások, nincs Pavel, nincsenek se könyvek, se írások! Tehát ő terjesztette azokat a könyvecskéket, nem igaz?! Akkor aztán elevenen felfalják mindnyájukat; a csendőrök szeretik úgy kizsigerelni az embert, hogy marad is belőle valami, meg nem is! – Értem, értem! – mondta szomorúan az anya. – Jaj, uram istenem. Most mit csináljunk? – Majdnem mind összefogták – hallatszott a konyhából Szamojlov hangja –, az ördög vigye el őket! Most ugyanúgy kell folytatnunk a dolgot, mint eddig, nemcsak az Úgy érdekében, hanem elvtársaink megmentése végett is. – És nincs, aki dolgozzék! – tette hozzá mosolyogva Jegor. – Pedig elsőrendű irodalom áll rendelkezésre, magam csináltam! Csak azt nem tudjuk, hogyan juttassuk be a gyárba! – Újabban mindenkit megmotoznak a kapuban! – mondta Szamojlov. Az anya érezte, hogy akarnak, várnak tőle valamit, és sietve azt kérdezte: – Nos, hát akkor? Mit tegyünk? Szamojlov megjelent az ajtóban, és azt mondta: – Pelageja Nyilovna, maga ismeri Korszunovát, azt a kofaasszonyt… – Ismerem, no és? – Beszéljen vele, nem hordaná-e be ő? Az anya tagadóan intett mindkét kezével. – Ó, nem! Ő nagyon fecsegős. Nem! Mihelyt megtudnák, hogy az én révemen ebből a házból… Nem, nem! És ekkor hirtelen mentőötlete támadt. – Bízzák rám, bízzák énrám! Én majd elintézem, majd megtalálom az útjátmódját! Éppen Marját kérem majd meg, hogy vegyen maga mellé segítségnek! Hisz nekem is kenyér kell, nekem is dolgoznom kell! Úgyhogy majd én hordom

oda az ebédet! Majd eligazítok én mindent! Mindkét kezét a mellére szorítva sietősen bizonygatta, hogy mindent kifogástalanul, észrevétlenül elintéz, és végezetül diadalmasan így kiáltott fel: – Majd meglátják, hogyha Pavel nincs is itt, a keze azért még a tömlőéből is elér idáig! Majd meglátják! Mind a hárman felélénküllek. Jegor a kezét erősen dörzsölgetve, mosolyogva azt mondta: – Nagyszerű, mama! Ha tudná, milyen remek lesz ez! Valósággal elbűvölő! – Hát, ha ez sikerül, akkor úgy ülök be a börtönbe, mint valami karosszékbe – jegyezte meg ugyancsak a kezét dörzsölve Szamojlov. – Kitűnő asszony maga! – kiáltott fel rekedt hangon Jegor. Az anya elmosolyodott. Világos volt előtte: ha most megint megjelennek a gyárban a röplapok, a hatóságnak meg kell értenie, hogy nem az ő fia terjeszti őket. És mivel képesnek érezte magát a feladat teljesítésére, megremegett örömében. – Ha majd látogatásra megy Pavelhoz – szólt Jegor –, mondja meg neki, hogy jó édesanyja van… – Én hamarább találkozom vele! – ígérte mosolyogva Szamojlov. – Akkor majd mondja meg neki, hogy én mindent megteszek, amit kell. Hogy tudja! – És ha nem csukják le? – kérdezte Szamojlovra mutatva Jegor. – Hát akkor… nincs mit tenni! Mind a két férfi felnevetett. Az anya pedig, miután rájött, hogy bakot lőtt, halkan, zavartan, egy kissé ravaszkodva szintén nevetni kezdett. – Az ember a maga bajától nemigen látja a másét! – mondta és lesütötte a szemét.

– Ez természetes! – kiáltott fel Jegor. – Pavelt illetőleg pedig ne aggódjék, ne búsuljon. Jobb bőrben lesz, mire kikerül a börtönből. Ott pihen és tanul az ember; erre pedig nemigen jut ideje a magunkfajtának, ha szabadlábon van. Lám, én háromszor ültem; nem szolgált valami nagy gyönyörűségemre, de az eszemnek is, a szívemnek is kétségtelenül hasznára vált. – Nehezen lélegzik! – mondta Nyilovna és barátságosan nézett Jegor egyszerű arcába. – Ennek megvan a maga oka! – felelte az ujját felemelve Jegor. – Tehát el van döntve a dolog, mama? Holnap majd idehozzuk azt a kis anyagot, és megint forog a kerék, tovább oszlatjuk az évszázados sötétséget. Éljen a szabad szó, és éljen az anyai szív! Egyelőre pedig a viszontlátásra! – A viszontlátásra! – mondta Szamojlov és keményen megszorította a kezét. – Lám, én meg egy mukkanást se szólhatok ilyesmiről az anyám előtt, úgy bizony! – Majd megérti mindenki! – szólt Vlaszova, hogy valami kellemeset mondjon neki. Amikor elmentek, bezárta az ajtót, és a szoba közepén letérdelve – az eső zúgása közben – imádkozni kezdett. Szavak nélkül imádkozott: csupán erősen rágondolt azokra az emberekre, akiket Pavel vezetett be az életébe. Ezek mintegy áthaladtak közte és a szentképek között, és mind olyan egyszerűen, és furcsa módon egymáshoz közelállók is. magányosak is voltak. Korán reggel Marja Korszunovához indult. A mindig szutykos és lármás kofaasszony együttérzéssel fogadta. – Búsulsz? – kérdezte és kövér kezével megveregette az édesanya vállát. – Ugyan, hagyd! Letartóztatták, elvitték, nem olyan nagy baj az! Nincsen ebben semmi rossz. Azelőtt azt csukták börtönbe, aki lopott, most meg azt ültetik le, aki megmondja az igazat. Lehet, hogy Pavel olyasmit is mondott, amit nem kellett volna, de azért a többiekért állt ki, és mindenki megérti, ne félj! Nem mindenki mondja ki, de mindenki tudja, hogy derék ember. Én mindig készültem átmenni hozzád, de sosem érek rá. Folyton csak főzök, árulok, és bizonyára mégis koldusszegényen halok meg. A szeretőim tesznek tönkre, az átkozottak. Folyton csak rágnak-rágnak, mint a svábbogarak a kenyeret. Ha az ember összegyűjt vagy tíz rubelt, mindjárt ott terem valamelyik pimasz fráter, és

elkunyerálja a pénzemet! Nyomorúságos dolog asszonynak lenni! Cudar sors az ezen a világon! Egyedül élni nehéz, párosan meg még terhesebb! – Éppen azért jöttem, hogy megkérjelek, végy magad mellé segítségnek! – szakította félbe Marja fecsegését Vlaszova. – Hogyhogy? – kérdezte Marja, majd barátnőjét meghallgatva igenlően bólintott: – Lehet! Emlékszel rá, hányszor elrejtettél az uram elől? Hát most én rejtelek el téged a nyomor elől… Rajtad mindenkinek segítenie kell, mert a te fiad közös ügyért szenved. Derék legény az, mindenki egy szívvel-lélekkel ezt mondja, és mindenki sajnálja. Én azt mondom, nem származik a hatóságnak ezekből a letartóztatásokból semmi jó. Nézd meg csak, mi történik a gyárban! Zúgolódnak az emberek, kedvesem! A hatóság azt hiszi, hogy ha valakinek megmarják a sarkát, az nem megy messzire! Pedig az lett a vége, hogy egynéhány tucatot ütöttek meg, és százak dühödtek fel miatta! A beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy másnap ebédkor Vlaszova jelent meg a gyárban Marja két fazékra való főztjével, Marja pedig a piacra ment árulni.

15

A munkások nyomban észrevették az új kofaasszonyt. Néhányan odamentek hozzá, és helyeslően azt mondták: – No, munkát kerestél, Nyilovna? És egyesek vigasztalgatták, azt bizonygatták, hogy Pavelt hamarosan kiengedik, mások részvevő szavakkal nyugtalanították szomorú szívét, ismét mások dühösen szidták az igazgatót, a csendőröket, és ez erős visszhangot keltett benne. Voltak, akik kárörömmel néztek rá, sőt Iszaj Gorbov, a kapuőr azt mondta a fogán keresztül: – Ha én volnék a kormányzó, én felakasztatnám a fiadat! Ne zökkentse ki az embereket a rendes kerékvágásból! Ez a kaján fenyegetés halálos hidegséggel csapta meg. Egy szót se felelt Iszajnak, csak ránézett szeplő borította kicsiny arcára, és szemét a földre lesütve sóhajtott egyet. A gyárban nyugtalanság uralkodott, a munkások csoportokba verődtek, suttogtak egymás közt, fürkészve szaladgáltak ide-oda a gondterhelt művezetők, olykor káromkodás és ingerült nevetés hallatszott. Két rendőr arra kísérte Szamojlovot, aki egyik kezét a zsebébe dugva, a másikkal vöröses haját simogatva haladt el az anya mellett. Egész sereg munkás, vagy százfőnyi tömeg tódult utánuk, és szidalmakkal, gúnyos megjegyzésekkel csepülte a rendőröket… – Sétálni viszik a Griskát! – kiáltotta valaki. – Nagy megtiszteltetés ez a magunkfajtának! – tódította a másik. – Díszkísérettel járunk! És cifrát káromkodott.

– Úgy látszik, tolvajokat fogni ma már nem kifizetődő dolog! – jegyezte meg hangosan egy magas, kajla munkás. – Így hát a becsületes embereket hurcolják el… – Legalább éjszaka hurcolnák el őket! – kontrázott rá valaki a tömegből. – De fényes nappal! Ilyen orcátlanul! A gazemberek! A rendőrök mogorván siettek, úgy tettek, mintha nem látnának semmit, és nem hallanák azokat a kiáltásokat, amelyekkel kísérték őket. Három munkás egy nagy vasrudat hozott velük szemben, és feléjük irányítva azt kiáltották: – Vigyázzatok, emberhalászok! Szamojlov Vlaszova mellett elhaladva elmosolyodott, és odabólintva azt mondta neki: – Elhurcolnak! Vlaszova mélyen meghajolt; mindig meghatotta, hogy ezek a fiatal, becsületes, józan emberek mosolygó arccal mennek a börtönbe; szánakozó anyai szeretet támadt benne Szamojlov iránt. A gyárból visszatérve az egész napot Marjánál töltötte, segített neki a munkában, és hallgatta a fecsegését, csak késő este ment haza; most üres, hideg és rideg volt a ház. Sokáig egyik sarokból a másikba húzódott, nem lelte helyét, és nem tudta, mit csináljon. Az is nyugtalanította, hogy lám, mindjárt leszáll az éjszaka, és Jegor Ivanovics még most sem hozza a megígért irodalmat. Odakünn nehéz, szürke őszi hópelyhek kóvályogtak a levegőben. Puhán rárátapadtak az üvegre, aztán nedves nyomot hagyva lesiklottak és elolvadtak rajta. Vlaszova a fiára gondolt… Óvatosan kopogtak az ajtón, Nyilovna gyorsan odaszaladt, és kiakasztotta a kampót. Szasenyka lépett be. Az édesanya már rég nem látta, és most legelőbb a leány rendellenes teltsége tűnt a szemébe. – Jó estét! – fogadta örömmel: végre jött valaki, és legalább az éjszakának egy részét nem tölti egyedül. – De rég nem láttam már magát. Elutazott valahová?

– Nem, börtönben ültem! – felelte mosolyogva a lány. – Nyikolaj Ivanoviccsal; emlékszik még rá? – Hogyne emlékezném! – kiáltott fel az anya. – Jegor Ivanovics éppen tegnap újságolta, hogy kiszabadult, de magáról nem tudtam semmit… Senki se mondta, hogy maga is ott volt… – Hát minek is arról beszélni? Nekem át kell öltöznöm, amíg meg nem jön Jegor Ivanovics! – mondta szétnézve a leány. – Egészen átázott… – Röplapokat és könyveket hoztam… – Adja ide, adja ide! – sürgette az anya. A leány gyorsan kigombolta kabátját, megrázta magát, és úgy hulltak róla zizegve a papírkötegek, akár a levelek a fáról. Az anya nevetve felszedte őket a padlóról. – Csak nézem én: nagyon gömbölyű maga; azt hittem, férjhez ment, és most gyermeket vár. Tyűha, de sokat hozott! Csak nem gyalog? – De igen! – felelte Szasenyka, aki most már újból olyan vékony és sudár leány lett, amilyen volt. Az anya látta, hogy orcája beesett, a szeme óriásira nőtt, és sötét karika húzódik alatta. – Pihennie kellene, hisz alig az imént engedték ki! – mondta sóhajtva és fejét csóválva az anya. – Most ez a fontosabb! – felelte reszketve a leány. – Mondja, hogy fogadta a dolgot Pavel Mihajlovics? Nyugodtan? Nem izgatta fel magát túlságosan? Szasenyka, mikor ezt kérdezte, nem nézett az anyára; fejét lehajtva, remegő ujjakkal a haját igazgatta. – Nyugodtan! – válaszolt az anya. – És nem is árulja ő el magát. – Ugye erős, egészséges? – érdeklődött halkan a lány.

– Nem volt súlyos beteg soha! – felelte az anya. – De magának mindene reszket. Igyon egy kis teát málnalével! – Jó is volna! De ne fáradjon. Késő van már. Majd én magam… – Ilyen fáradtan?! – vetette ellene szemrehányóan az anya, és máris ott sürgölődött a szamovár körül. Szasa is kiment a konyhába, leült a lócára, és kezét a tarkóján összekulcsolva így szólt: – Azért mégiscsak legyengíti a börtön az embert. Az átkozott tétlenség! Annál nincs gyötrelmesebb. Az ember tudja, mennyi-mennyi munka volna, és ott ül a ketrecben, mint egy vadállat… – És ki kárpótolja magukat ezért? – kérdezte az anya. Aztán nagyot sóhajtva maga felelt magának: – Senki az úristenen kívül! Maga biztosan szintén nem hisz őbenne. – Nem! – felelte a fejét rázva kurtán a lány. – No, én meg ezt nem hiszem el magának! – jelentette ki hirtelen nekibuzdulva az anya, és a széntől piszkos kezét a kötényében megtörölve, mély meggyőződéssel így folytatta: – Nincs tisztában a saját hitével! Mert hát hogy lehetne istenbe vetett hit nélkül ilyen életet élni? A pitvarban hangosan topogni, dörmögni kezdett valaki, az anya összerezzent, a lány meg gyorsan felugrott, és sietve odasúgta neki: – Ne nyisson ajtót! Ha ezek csendőrök, akkor maga nem ismer engem! Eltévesztettem a házszámot, véletlenül jöttem ide, elájultam, maga levetkőztetett, és így találta meg a könyveket… érti? – Ó, kedvesem, de hát miért? – kérdezte meghatottan az anya. – Várjon! – mondta hallgatózva Szasenyka. – Azt hiszem, ez Jegor… Csakugyan ő volt. Átázva és a fáradtságtól zihálva lépett be. – Ahá! Szamovár?! – kiáltott fel. – Ez a legjobb az életben, mama! Már itt is

van, Szasenyka? Jegor a kis konyhát rekedt hangokkal megtöltve lassan lehúzta nehéz kabátját, és szakadatlanul beszélt: – No, mama, ez a hajadon aztán tud kellemetlenkedni a hatóságoknak! Amikor egy börtönőr megsértette, Szasenyka kijelentette, hogy éhhalállal elpusztítja magát, ha a börtönőr nem kér tőle bocsánatot, és nyolc napig csakugyan nem is evett semmit, úgyhogy ez okból kis híján ki is nyújtotta a topánkáját. Nem rossz, ugye? No, mekkora hasikám van, mi? Csúnyán lecsüngő pocakját rövid karjával felfogva, fecsegve bement a szobába, becsukta maga után az ajtót, de ott is tovább beszélt. – Csakugyan nem evett nyolc napig semmit? – kérdezte megdöbbenve az anya. – Feltétlenül kellett, hogy bocsánatot kérjen tőlem! – felelte a leány és fázósan mozgatta a vállát. Nyugalma és szigorú állhatatossága valami szemrehányáshoz hasonló érzést keltett Nyilovna lelkében. „Ejnye!…” – gondolta és azt kérdezte: – És ha belehal? – Nem tehettem – felelte halkan a lány. – Mégiscsak bocsánatot kért. Az embernek nem szabad megbocsátania a sértéseket. – I-igen… – felelte halkan az anya. – Csakhogy a magunkfajtákat egész életünkön át folyton sértegetik… – No, lerakodtam! – jelentette Jegor, amikor kinyitotta az ajtót. – Kész a szamovár? Ha megengedi, becipelem… Felemelte a szamovárt, és elindult vele. – Az én édes jó apám legalább húsz pohár teát ivott meg naponta, azért makkegészségesen és békességben élt ezen a földön hetvenhárom esztendeig. Nyomott vagy nyolc pudot. Sekrestyés volt Voszkreszenszkoje falvában… – Hát maga Ivan atyának a fia? – kiáltott fel Nyilovna. – Pontosan! De honnan tudja ezt maga?

– Mert én is voszkreszenszkojei vagyok! – Tehát földi?! Melyik családból való? – A maguk szomszédjáéból! Szeregina vagyok. – A sánta Nyíl lánya! Ismertem a személyét, mert nemegyszer megcibálta a fülemet… Egymással szemben megállva, nevetve, kérdésekkel halmozták el egymást. Szasenyka mosolyogva nézte őket, és hozzáfogott, hogy befőzze a teát. Az edénycsörömpölés visszazökkentette a háziasszonyt a jelenbe. – Jaj, bocsássanak meg, nagyon belemelegedtem a beszélgetésbe! De hát olyan jólesik egy földit látni… – Nekem kell bocsánatot kérni azért, hogy így gazdálkodom itt! De már tizenegy óra van, énelőttem pedig még hosszú út áll… – Hová megy? A városba? – kérdezte meglepődve az anya. – Igen. – Ugyan! Hisz sötét van, havazik, maga meg fáradt! Aludjék itt! Jegor Ivanovics majd a konyhában fekszik le, mi ketten meg itt… – Nem! Mennem kell! – jelentette ki egyszerűen a leány. – Igen, földi, a kisasszony kénytelen eltűnni innen. Itt sokan ismerik. És ha holnap megjelenik az utcán, abból baj lesz! – jelentette ki Jegor is. – Hogyhogy? Egyedül megy? – Egyedül! – mondta mosolyogva Jegor. A leány teát töltött magának, felvett egy szelet rozskenyeret, megsózta, és tűnődőén az anyára nézve enni kezdett. – Hogy tudnak így nekivágni? Maga is, Natasa is? Én nem indulnék el, félnék! – mondta Vlaszova.

– Hát ők is félnek! – jegyezte meg Jegor. – Fél, Szása? – Persze! – felelte a leány. Az anya előbb rá, aztán Jegorra tekintett, és halkan felkiáltott: – Milyen… kemények maguk! Szasenyka, miután megitta teáját, szótlanul kezet szorított Jegorral, és a konyhába indult, az édesanya meg utána ment, hogy kikísérje. – Ha látja Pavel Mihajlovicsot, adja át neki üdvözletemet! – mondta a konyhában Szasenyka. – Nagyon kérem! Már megfogta az ajtó fogantyúját, de hirtelen hátrafordult és félhangosan azt kérdezte: – Megcsókolhatom? Az anya szótlanul megölelte, és forrón megcsókolta. – Köszönöm! – mondta halkan a lány, meghajtotta a fejét és elment. Vlaszova a szobába visszatérve aggódva kinézett az ablakon. A sötétségben lomhán hulltak a nedves hópelyhek. – Hát Prozorovékra emlékszik még? – kérdezte Jegor, aki lábát szélesen szétvetve ült, és hangosan fújta a teáját. Vörös, izzadt és elégedett volt az arca. – Emlékszem, emlékszem! – szólt elgondolkozva az anya, és oldalvást odament az asztalhoz. Leült és Jegorra szomorúan ránézve, lassan elnyújtva azt mondta: – Jajjaj-jaj! Ez a Szasenyka! Hogy jut haza? – Hát bizony el fog fáradni! – mondta egyetértően Jegor. – Azelőtt erősebb volt a leányzó, de a börtönben ugyancsak megrendült az egészsége. Azonkívül pedig eléggé puhán nevelték… Azt hiszem, máris tönkretette a tüdejét… – Kicsoda ez a lány? – érdeklődött halkan Vlaszova. – Egy földbirtokos lánya. Az apja nagy lókötő, ahogy Szása mondja. Tudja-e, mama, hogy össze akarnak házasodni?

– Kik? – Hát ő meg Pavel… De sehogy se sikerül: amíg Pavel szabadlábon volt, Szása ült börtönben, most meg fordítva! – Nem tudtam róla! – felelte kisvártatva az anya. – Pasa sose mond magáról semmit… Most még jobban sajnálta a leányt, és vendégére önkéntelenül ellenségesen pillantva azt mondta: – Elkísérhette volna! – Nem lehet! – válaszolta nyugodtan Jegor. – Egy csomó dolgom van itt, és reggeltől estig, egész nap járnom, járnom, járnom kell. Nem valami kellemes szórakozás, mert nekem szívasztmám van… – Derék leány – mondta tétován az anya: arra gondolt, amit az imént Jegor újságolt. Bántotta, hogy nem a fiától, hanem egy idegen embertől hallja ezt, és a szemöldökét mélyen lebocsátva, keményen összeszorította a száját. – Derék! – bólintott rá Jegor. – Látom: sajnálja. Fölösleges! Nem győzi szívvel, ha sajnálni akar minden lázongót. Az igazat megvallva mindnyájunknak igen nehéz az élete. Nemrég tért vissza a száműzetésből egyik elvtársunk. Amikor Nyizsnyij-Novgorodon át utazott, a felesége meg a gyermeke várták Szmolenszkben, de mire Szmolenszkbe érkezett, már a moszkvai börtönben voltak. Most az asszonyon a sor, őt viszik Szibériába. Nekem is volt feleségem, kitűnő ember, de öt esztendő múltán a sírba tette ez az életmód… Egy hajtásra megitta a pohár teát, és tovább beszélt. Elsorolta, hány évig, hány hónapig volt börtönben, száműzetésben, elmondta, mennyi mindenféle szerencsétlenség érte, hogyan verték a börtönökben, hogyan éhezett Szibériában. Az anya ránézett, csak hallgatta, és csodálkozott azon, hogyan tud ilyen egyszerűen és nyugodtan beszélni erről az életről, amely tele van szenvedéssel, emberek üldözésével és megcsúfolásával… – No de térjünk a tárgyra! Megváltozott a hangja, az arca is elkomolyodott. Faggatni kezdte Vlaszovát,

hogyan akarja a gyárba szállítani a könyveket, s az anya elcsodálkozott, hogy milyen alaposan ismeri a legapróbb részleteket is. Amikor ezzel végeztek, megint a szülőfalujukat emlegették; Jegor tréfálkozott, Vlaszova meg tűnődve kószált a múltban, amely különös módon egy félénken remegő, karcsú nyárfával, alacsony fenyővel és eltévedt fehér nyírfákkal benőtt, zsombékokkal teleszórt, egyhangú mocsárhoz hasonlított. A nyírfák lassan nőttek, és miután álltak vagy öt évet az ingoványos, posványos talajon, kidőltek és elkorhadtak. Ahogy ezt a képet nézte, elviselhetetlenül fájó szánalmat érzett. Felderengett előtte az éles, makacs arcvonású leány alakja. Most egyedül, fáradtan vánszorog a nedves hópelyhek között. Az ő fia meg börtönben ül. Még bizonyára nem alszik – gondolkozik… De nem őrá, az anyjára gondol – van már valaki, aki közelebb áll hozzá, mint az anyja. Tarkán gomolygó felhőként kúsztak feléje a súlyos gondolatok, és keményen átfogták a szívét… – Nagyon elfáradt, mama! Feküdjünk le aludni! – mondta mosolyogva Jegor. Vlaszova elbúcsúzott tőle, és óvatosan kifordult a konyhába. Maró, keserű érzést vitt a szívében. Reggel teázás közben azt kérdezte Jegor: – És ha elfogják, s azt kérdezik, honnan vette ezeket az eretnek könyveket… akkor mit mond? – Azt mondom: „Ez nem tartozik magukra” – felelte az anya. – Csakhogy ők semmiképpen sem értenek egyet ezzel! – vetette ellene Jegor. – Ők mélységesen meg vannak győződve arról, hogy ez éppenséggel őrájuk tartozik! És kitartóan, sokáig fogják faggatni! – De én nem mondom meg nekik! – Akkor börtönbe csukják! – Hát aztán? Hál’ istennek, erre még én is jó vagyok! – mondta sóhajtva Vlaszova. – Mert hát kinek kellek én? Kínozni pedig úgy hallom, nem fognak… – Nem! Kínozni nem fogják – mondta Jegor és figyelmesen nézett rá. – De egy derék embernek vigyáznia kell magára… – Magától ugyan nem ezt tanulhatja az ember! – felelte mosolyogva az anya.

Jegor hallgatott egy darabig, fel s alá járkált a szobában, aztán odament hozzá, és azt mondta: – Nehéz lesz, földi! Úgy érzem, hogy nagyon nehéz lesz magának! – Mindenkinek nehéz a sorsa! – felelte legyintve az anya. – Talán csak azoké könnyebb egy kicsit, akik mindent megértenek. De hát egy kicsit már én is értem, mit akarnak a jó emberek… – Hát, ha ezt érti, mama, akkor mindnyájuknak szükségük van magára, mindnyájuknak! – mondta komolyan Jegor. Vlaszova ránézett és szótlanul elmosolyodott. Délben komoly arccal, nyugodtan körülrakta a mellét füzetekkel, és ezt olyan Ügyesen és alkalmatosan csinálta, hogy Jegor nagy megelégedéssel csettintett a nyelvével és kijelentette: – Zer gut! Ahogy a derék német mondja, ha megiszik egy veder sört. Magát nem változtatta meg az irodalom, mama, ugyanolyan derék, telt, magas, idősebb asszony maradt, mint volt. Áldják meg a kezdeményezését az istenek – mind valahány! Vlaszova egy félóra múlva, terhének súlya alatt meggörnyedve, nyugodtan, magabiztosan már ott állt a gyár kapujánál. Két őr – akiket gúnyos megjegyzésekkel bosszantottak a munkások – gorombán körültapogatta az udvarra belépőket, és szitkozódva veszekedett velük. Arrább egy rendőr meg egy vörös arcú, vékony lábú, fürkésző szemű ember állt. Az anya a válljármot egyik válláról a másikra áthelyezve gyanakvóan figyelte, mert érezte, hogy ez besúgó. Egy magas, göndör legény – tarkójára tolt kucsmában – rákiáltott az őrökre, akik éppen őt motozták: – Az emberek fejében keresgéljetek, pokolravalók, ne a zsebükben! – A te fejedben ugyan tetűn kívül nincs egyéb. – felelte az egyik őr. – Épp az való nektek: tetűre vadászni, nem pedig betűre! – vágott vissza a munkás.

A besúgó gyors pillantással végigmérte, és köpött egyet. – Legalább engem engedjenek be! – kérte őket az anya. – Látják, hogy teherrel vagyok, majd leszakad a hátam! – Menj, menj! – kiáltott rá haragosan az őr. – Már ez is akadékoskodik… Az anya odament a helyére, leállította a fazekakat a földre, és arcáról a verejtéket törölgetve körülnézett. Nyomban odament hozzá két lakatos, a Guszev testvérek, és Vaszilij, az idősebb a szemöldökét összevonva hangosan azt kérdezte: – Pirog van? – Holnap majd hozok! – felelte Vlaszova. Ez volt a megbeszélt jelszó. A két testvér arca felderült. Ivan nem bírta megállni, felkiáltott: – Ez már döfi, a teremburáját! Vaszilij leguggolt, belekukucskált a fazékba, és ugyanabban a pillanatban máris a ruhája ölébe került egy köteg röpcédula. – Ivan – mondta hangosan –, ne menjünk haza! Ebédeljünk a néninél! – És közben gyorsan a csizmája szárába dugott néhány füzetet. – Támogatni kell az új kofaasszonyt… – Támogatni bizony! – helyeselt Ivan és felnevetett. – Káposztalevest, forró laskalevest! És a könyveket meg a kötegeket egymás után, észrevétlenül kivette, s a két testvér kezébe dugta. Valahányszor egy-egy könyv eltűnt a kezéből, sárga foltként, mint a gyufa lángja a sötét szobában, felvillant előtte a csend-őrtiszt arca, és ő gondolatban mindannyiszor kárörömmel azt mondta neki: „Nesze neked, kedvesem…” És a következő köteget átadva megelégedéssel hozzátette:

„Nesze neked…” Munkások hozták csajkájukat; amikor már-már odaértek, Ivan Guszev harsány hahotára fakadt, Vlaszova meg nyugodtan félbehagyta a könyvek átadását, és káposztalevest vagy laskalevest meregetett kinek-kinek, a két Guszev meg ott tréfálkozott vele: – Ügyesen dolgozik ez a Nyilovna! – A szükség még arra is rászorítja az embert, hogy egereket fogjon! – jegyezte meg egy fűtő. – Hisz elszakították tőle a kenyérkeresőjét azok a gazemberek! No, adj csak három kopejkáért laskalevest! Sebaj, anya! Majd csak átvészeled. – Köszönöm a jó szót! – mondta rámosolyogva Nyilovna. – A jó szó ugyan nem kerül nekem semmibe… – dörmögte elfelé menet, az orra alá a fűtő. – Forró a scsi, a laskaleves, a rántott leves! – kiabálta Vlaszova. És arra gondolt, hogyan mondja majd el a fiának ezt az első kísérletét, előtte pedig megjelent a tiszt elképedt, dühös sárga arca, zavartan billegő fekete bajusza és az ingerülten felrántott felső ajka alól kivillanó, keményen összeszorított foga. Vlaszova mellében úgy dalolt az öröm, akár a madár, szemöldöke huncutul meg-megrezdült, és ő a dolgát ügyesen végezve egyre azt hajtogatta magában: „No még, no még!…”

16

Este, amikor éppen teázott, ló paták cuppogása hallatszott odakünn a sárban, majd ismerős hang csendült fel. Nyilovna felugrott, a konyhába, az ajtó felé rohant; a pitvarban gyors léptekkel jött valaki; Nyilovna szeme előtt elsötétedett a világ, és az ajtófélfának dőlve megrúgta az ajtót. – Jó estét, nénikém! – harsant fel az ismerős hang, a gazdája meg Nyilovna vállára tette hosszú szikár kezét. Az anya szívébe egyszerre nyilallt a csalódás okozta fájdalom, és lobbant fel benne az öröm – legalább Andrejt láthatja. Fellobbanva egy nagy, égető érzéssé vegyült össze a kettő, és forró hullámként vette körül, majd felemelte, és ő Andrej mellébe fúrta az arcát. Andrej remegő karral ugyan, de keményen átölelte, aztán – amikor szótlanul, halkan sírva fakadt – megsimogatta a haját. – Ne sírjon, nénikém – mondta, mintha énekelne –, ne gyötörje a szívét! Becsületszavamra mondom: hamarosan kiengedik! Nincs ellene semmi bizonyítékuk, a fiúk mind úgy hallgatnak, mint a sült hal… Vállát átölelve a szobába vezette az anyát, aki hozzásimulva, egy mókus fürgeségével letörölte arcáról a könnyeket, és mohón, egész mellével szívta be Andrej szavait. – Pavel tisztelteti; olyan egészséges és vidám, amilyen csak lehet. Csak szűk ott a hely! Több mint száz embert fogtak össze, ittenieket is, városiakat is, és hárman-négyen ülnek egy cellában. A börtönparancsnokság elég rendes, de roppant kimerült… olyan sok munkát adtak neki azok a pokolravaló csendőrök! Egyszóval a börtönben nem valami szigorúan parancsolgatnak, hanem folyton csak azt hajtogatják: „Csendesebben, uraim, ne csináljanak kellemetlenséget nekünk!” Így hát minden megy szépen a maga során. Az emberek beszélgetnek, kicserélik egymás közt könyveiket, megosztják az ennivalót a többiekkel. Jó börtön ez! Ócska is, piszkos is, az igaz, de jó kényelmes és könnyű börtön. A közönséges bűnözök is remek fickók, sokat segítenek nekünk. Most engem, Bukint és még négy embert engedtek ki. De hamarosan kiengedik Pavelt is, ez már biztos! Veszovscsikov fog ülni a legtovább, mert őrá nagyon haragszanak.

Szakadatlanul szid mindenkit! A csendőrök már rá se tudnak nézni. Bizonyára bíróság elé állítják vagy jól eldöngetik egyszer. Pavel folyton csillapítja: „Hagyd ezt, Nyikolaj! Úgyse lesznek jobbak attól, hogy szidod őket!” De ő csak ordítozik: „Levakarom őket a föld színéről, mint holmi pörsenéseket!” Pavel derékul, keményen tartja magát. Hamarosan kiengedik, én mondom magának… – Hamarosan! – mondta megnyugodva és nyájasan mosolyogva az anya. – Tudom én is, hogy hamarosan! – Akkor jó, ha tudja! No, töltsön nekem egy kis teát, és mondja el, hogy s mint él. Ahogy ránézett, csupa mosoly volt az egész ember, és olyan derék, olyan bensőséges; kerek szemében a szeretetnek egy kissé szomorkás szikrája fénylett. – Nagyon szeretem magát, Andrjusa! – mondta mély sóhajjal az anya, ahogy Nahodka sovány arcát és mulatságos sötét párnátokban nőtt haját nézegette. – Én kevéssel is beérem. Tudom, hogy szeret… de hát maga mindenkit tud szeretni, mert magának olyan nagy a szíve! – mondta a széken himbálózva a hohol. – De magát különösen szeretem! – erősködött Vlaszova. – Ha volna édesanyja, mindenki irigyelné, hogy ilyen fia van… A hohol megcsóválta és mindkét kezével erősen megdörzsölte a fejét. – Valahol nekem is van édesanyám… – mondta halkan. – Tudja-e, mit csináltam ma?! – kiáltott fel Vlaszova, és a gyönyörűségtől szinte fuldokolva, egy kissé kiszínezve, szaporán elmondta, hogyan vitte be a gyárba a könyveket. Andrej először tágra nyitotta szemét meglepetésében, aztán a lábát ide-oda mozgatva felkacagott, és ujjaival a fejét paskolva boldogan azt kiáltotta: – Hohó! No, hát ez nem tréfadolog! Ez már beszéd! Pavel nagyon örül majd neki. Ez igen jó, nénikém! Pavelnak is, meg a többieknek is, mindnek! Elragadtatással pattintgatott az ujjaival, egész törzsét himbálva fütyörészett, csak

úgy ragyogott az örömtől, és erős, zengő visszhangot keltett Vlaszovában. – Kedves Andrjusám! – folytatta Vlaszova, mintha megnyílt volna a szíve, és pezsegve patakzanának belőle a csendes örömmel teli szavak. – A magam életére gondoltam… uram, Jézus Krisztus! Hát miért éltem én? Verés… robot… semmit se láttam a férjemen kívül, semmit sem ismertem a félelmen kívül! Azt se láttam, hogyan nőtt fel Pavel, azt sem tudom, szerettem-e, amíg a férjem élt. Minden gondom, minden gondolatom csak az volt, hogy jóízű, tápláló ételekkel jóllakassam azt a vadállatot, idejében a kedvére tegyek, hogy ne legyen mogorva, ne ijesztgessen veréssel, szánjon már meg legalább egyszer. Nem emlékszem rá, hogy valaha is megesett volna rajtam a szíve. Úgy ütött, mintha nem is a feleségét verné, hanem mindenkit, akire csak haragszik. Így éltem húsz évig, arra pedig, ami a férjhezmenetelem előtt volt, nem emlékszem! Próbálok visszaemlékezni rá, de mintha vak volnék, semmit se látok. Járt itt Jegor Ivanovics… egy faluból valók vagyunk; beszélt ezt-azt, én meg, bár emlékszem a házra, emlékszem az emberekre, azt, hogy hogyan éltek, mit mondtak, mi történt velük, már elfelejtettem. Két tűzvészre emlékszem. Úgy látszik, mindent kivertek belőlem, aztán jó szorosan beszegezték a lelkemet: megvakult, megsüketült… Lélegzetet vett, aztán a levegőt mohón nyelve, akár a partra vetett hal, előrehajolt és hangját letompítva folytatta: – Amikor meghalt a férjem, a fiamba akartam kapaszkodni, de ő mindjárt ezekkel a dolgokkal kezdett foglalkozni. Úgyhogy megint csak rosszul ment a sorom, és még én sajnáltam őt… Hogy fogok én élni, ha ő elpusztul? De sok félelmet, izgalmat elszenvedtem, majd megszakadt a szívem, valahányszor a sorsára gondoltam… Elhallgatott, és fejét csendesen ingatva jelentőségteljesen azt mondta: – Nem tiszta a mi szeretetünk, asszonyoké! Mi csak azt szeretjük, ami kell nekünk. Maga pedig, lám, az anyja után vágyódik… hát minek ő magának?! És a többiek mind az emberekért szenvednek, azokért vállalják akár a börtönt és Szibériát is, azokért halnak meg… Fiatal lányok éjnek évadján, esőben, sárban, hóban hét versztányiról kijárnak hozzánk a városból… egyedül! Ki hajtja, mi ösztökéli őket? A szeretet! Lám, ők tudnak tisztán szeretni! Ők hisznek! Hisznek, Andrjusa! Én nem tudok így szeretni! Én csak azt szeretem, ami közel áll hozzám!

– Hát csak szeresse! – mondta a hohol és arcát elfordítva szokása szerint erősen megdörzsölte kezével a fejét, az orcáját és a szemét. – Mindenki azt szereti, ami közel áll hozzá, de a nagy szívnek még a távoli is közeli! Maga sok mindent tud szeretni. Nagy a maga anyai szíve… – Adná isten! – mondta halkan az anya. – Hiszen érzem, hogy jó így élni! Lám, magát szeretem, talán jobban szeretem, mint Pavelt. Ő olyan zárkózott… Feleségül akarja venni Szasenykát, és nekem, az anyjának nem is szólt semmit… – Nem igaz! Én tudom, hogy nem igaz – vetette ellene a hohol. – Szeretik egymást… ez igaz. De mégse lesz házasság belőle, nem bizony! Szasenyka ugyan akarná, de Pavel nem… – Úgy hát?! – szólt elgondolkozva, csendesen az édesanya, és tekintete szomorúan megállapodott a hohol arcán. – Úgy hát? Megtagadja önmagát? – Pavel ritka ember! – mondta egészen halkan a hohol. – Vasember… – Lám, most börtönben ül – folytatta tűnődve az anya. – Aggasztó, félelmes ez, de… már nem annyira! Más lett az egész élet, más a félelem is; most már mindenkiért aggódom. A szívem is más, a lelkem is kinyitotta a szemét, körülnéz, és szomorú is, meg boldog is. Én sok mindent nem értek, és olyan keservesen bánt engem, hogy nem hisznek istenben! Hát ezen persze nem lehet segíteni. De azt látom, hogy jó emberek maguk, igen! Nehéz életre kárhoztatták magukat: a népért, nagyon nehéz életre: az igazságért. Az igazságukat is megértettem már: amíg gazdagok lesznek, addig nem ér el a nép semmit! Ahogy itt élek maguk között, néha éjjel eszembe jut a múlt. Az én lábbal tiport erőm, megfélemlített szívem: és olyan keservesen sajnálom magam! De mégiscsak jobb lett az életem. Egyre jobban látom, saját magamat… A magas, sovány hohol felállt, és elgondolkozva, óvatosan – hogy ne csoszogjon – járkálni kezdett a szobában. – Jól mondta! – kiáltott fel halkan. – Nagyon jól. Volt Kercsben egy fiatal zsidócska, aki verseket írogatott; egyszer ezt írta:

Az igazság feltámasztja,

Kiket megöltek ártatlanul!…

Őt magát ott Kercsben megölte a rendőrség, de ez nem fontos! Ismerte az igazságot, és sokat elvetett belőle az emberek agyába. Hát maga is egy ilyen ártatlanul megölt ember… – Most, ahogy beszélek, beszélek – folytatta az anya –, csak hallgatom magam, és nem hiszek a tulajdon fülemnek. Egész életemben mindig csakis azzal törődtem, hogyan élhetnék le egy napot észrevétlenül, mindenkit jó messzire elkerülve, hogy ne bántsanak. Most pedig mindenkivel törődöm, és ha talán nem is egészen értem a maguk dolgait, azért mindnyájan a szívemhez nőttek, mindnyájukat sajnálom, és mindjüknek jót kívánok. Magának pedig, Andrjusa, különösen! Andrej odament hozzá. – Köszönöm! – mondta. Megfogta, keményen megszorította, megrázta a kezét, és gyorsan félrefordult. Az anya az izgalomtól kimerülve, szótlanul, vontatottan mosogatta a csészéket, de a mellében csendesen pislákolt egy frissítő, szívet melegítő érzés, – Tudja, mit, néni? – szólalt fel s alá járva a hohol. – Egyszer cirógassa meg egy kicsit Veszovscsikovot! Az apja is börtönben ül. Cudar kis öregember. Nyikolaj mindig szidja, valahányszor meglátja az ablakból. Ez nincs rendjén! Nyikolaj jó: szereti a kutyákat, az egereket, szeret minden teremtményt, de az embereket nem szereti! Lám, ennyire el lehet rontani egy embert! – Az anyja nyomtalanul eltűnt, az apja meg tolvaj és részeges – mondta elgondolkozva az asszony. Amikor Andrej aludni indult, az anya észrevétlenül keresztet vetett rá, amikor pedig a férfi lefeküdt, és már eltelt egy félóra, halkan megkérdezte: – Alszik, Andrjusa? – Nem. Miért? – Jó éjszakái!

– Köszönöm, nénikém, köszönöm! – felelte hálásan Andrej.

17

Másnap, amikor Nyilovna odaért terhével a gyárkapuhoz, az őrök gorombán megállították, letétették a fazekakat a földre, és tüzetesen megvizsgáltak mindent. – Kihűlik itt nekem az ételeket! – jegyezte meg nyugodtan Vlaszova, mikor durván körültapogatták a ruháját. – Hallgass! – szólt rá mogorván az egyik őr. – Én azt mondom: a kerítésen dobálják át! – mondta magabiztosan a másik, és könnyedén meglökte az asszony vállát. Elsőnek az öreg Szizov ment oda Vlaszovához, és körültekintve félhangosan azt kérdezte: – Hallottad, anya? – Mit? – Az iratok! Megint megjelentek! Úgy szórták őket mindenütt, akár a kenyérre a sót. Nesze neked házkutatás meg letartóztatás! Mazint, az unokaöcsémet börtönbe csukták… és mi látatja van? Elvitték a te fiadat is… most aztán világos, hogy nem ők voltak! Markába vette a szakállát, ránézett az asszonyra, és elfelé menet azt mondta: – Mért nem jössz már el egyszer hozzám? Biztosan unalmas neked egyedül… Vlaszova megköszönte a kedvességét, aztán az ételeket kínálva éberen figyelte a gyárban tapasztalható szokatlan élénkséget. Az emberek felajzottan futkostak egyik műhelyből a másikba, és hol csoportokba verődtek, hol meg szétszéledtek. Valami merész elszánás friss fuvallata érzett a korommal teli levegőben. Itt is, ott is helyeslés, biztatás vagy gúnyos felkiáltás hallatszott. Az idősebb munkások óvatosan mosolyogtak. A vezetők gondterhelten jöttek-mentek, a rendőrök ideoda szaladgáltak, a munkások meg vagy lassan szétszéledtek, ha meglátták őket, vagy a helyükön maradtak, de abbahagyták a beszélgetést és szótlanul néztek a

rendőrök ingerült, dühös arcába. A munkások mind mintha frissen tisztára mosakodtak volna. Feltűnt az idősebb Guszev; az öccse kacsázva haladt mellette és kacagott. Az anya mellett ráérősen elhaladt Vavilov, az asztalosműhely munkavezetője és Iszaj kapuőr. A kicsiny, cingár kapuőr a fejét felvetve balra hajlította a nyakát, és a munkavezető mozdulatlan, duzzadt arcába nézve, kis szakállát rázva, szaporán azt mondta: – Hahotáznak, Ivan Ivanovics, nekik ez jó mulatság, holott ez a dolog felér az állam felforgatásával, ahogy az igazgató úr mondta. Itt, Ivan Ivanovics, nem gyomlálni, hanem szántani kell… Vavilov a kezét hátratéve hallgatott, és keményen összeszorította az ujjait… – Nyomtassanak a bitangok, amit akarnak – mondta hangosan –, de rólam ne merjenek írni semmit! Vaszilij Guszev odament Vlaszovához és kijelentette: – Megint nálad ebédelek. Nagyon jó ízű! Majd hangját lehalkítva, szemét összehunyorítva halkan hozzátette: – Ez telitalálat volt… Hej, mama, de nagyon jó is ez! Az anya kedvesen rábólintott. Tetszett neki, hogy ez a legény, a legnagyobb kópé az egész telepen, titokban beszél vele és magázza, tetszett a gyárban tapasztalható általános izgalom is, és azt gondolta magában: „Pedig, ha én nem volnék…” A közelben megállt három segédmunkás – Sehol sem találtam… – szólt sajnálkozva az egyik. – Legalább meg kellene hallgatni! Én nem tudok olvasni, de látom, hogy jól az elevenükre tapintottak! – jegyezte meg a másik. A harmadik szétnézett és azt ajánlotta:

– Menjünk a kazánházba… – Teszi már a hatást! – súgta kacsintva Guszev. Nyilovna vidáman ment haza. – Sajnálkoznak az emberek, hogy nem tudnak olvasni! – mondta Andrejnak. – Én fiatal koromban tudtam olvasni, de elfelejtettem… – Tanuljon meg újra! – javasolta a hohol. – Az én koromban? Minek nevettessem ki magam? Ám Andrej levett egy könyvet a polcról, a kés végével egy betűre mutatott a fedőlapon, és azt kérdezte: – Mi ez? – Err! – felelte nevetve Nyilovna. – És ez? – A… Kényelmetlenül, sőt sértve érezte magát. Úgy rémlett neki, mintha Andrej leplezett gúnnyal nevetne rajta, így hát kerülte a tekintetét. De Andrej hangja lágyan, nyugodtan csengett, és komoly volt az arca. – Csakugyan tanítani akar engem, Andrjusa?– kérdezte önkéntelenül elmosolyodva Nyilovna. – Miért ne? Ha valamikor tudott olvasni, akkor könnyű lesz feleleveníteni – felelte Andrej. – Próba szerencse, de az se lesz szerencsétlenség, ha hiába próbáljuk. – Csakhogy azt is mondják: a jó szándék még nem elég az üdvösséghez! – Ehe! – mondta bólintva a hohol. – Szólásmondás rengeteg van. Aki sokat akar tudni, hamar megöregszik. Micsoda zöldség! Szólásmondásokban a gyomor gondolkozik: kantárszárat fon belőlük a léleknek, hogy jobban tudja irányítani. Hát ez milyen betű? – H! – felelte az anya.

– Helyes! Ni, hogy széjjelterpeszkedik. Hát ez? Viaszova a szemét megerőltetve, a szemöldökét nehézkesen mozgatva, erőlködve igyekezett emlékezetébe idézni az elfelejtett betűket, és ahogy átadta magát tulajdon erőfeszítéseinek, minden egyéb elszállt fejéből. Ám hamarosan kifáradt a szeme. Először a kimerültség könnyei buggyantak ki, később a szomorúság könnyei hulltak – egyre sűrűbben. – Betűket tanulok! – mondta felzokogva. – Negyvenéves vagyok, és csak most kezdek betűket tanulni! – Nem kell sírni! – mondta szelíden és halkan a hohol. – Maga nem élhetett másképp, de most legalább tudja, hogy nem jól élt! Ezer meg ezer ember különbül élhetne magánál, és mégis úgy él, mint a barom, sőt még henceg is: milyen jól élek! Hát mi jó van abban, hogy az ember ma is csak dolgozik meg eszik, holnap is csak dolgozik meg eszik, és egész életén át folyton csak dolgozik meg eszik? Eközben nemz néhány gyermeket, eleinte elszórakozik velük, de amikor ők is kezdenek sokat enni; megharagszik rájuk, szidja őket: gyorsabban nőjetek, ti nagybendőjűek, ideje volna már dolgoznotok! És szeretné háziállattá tenni a gyermekeit, de azok majd csak a maguk hasára dolgoznak, és ők is úgy húzzák az élet igáját, akár a kutya a pacalt… Csakis azok emberek igazán, akik igyekeznek leverni a bilincseket az emberi értelemről. Lám, most az erejéhez képest maga is ehhez fogott hozzá. – Én, ugyan?! – sóhajtott Nyilovna. – Nem lesz ebből semmi! – Dehogyisnem! Olyan ez, akár az eső: minden csepp táplálja a magot. Ha csakugyan olvasni tanul… Elnevette magát, felállt és járkálni kezdett. – Igazán! Tanuljon olvasni! Ha Pavel hazajön és látja, hogy maga… – Á, Andrjusa! – mondta az anya. – A fiatalnak minden egyszerű. De ha már öregszik az ember, nő a bánata, fogy az ereje, esze meg egy csepp se marad…

18

Este a hohol elment, Vlaszova meg lámpát gyújtott, és leült az asztalhoz, hogy harisnyát kössön. De hamarosan felállt, tétován kisétált a konyhába, kampóra bezárta az ajtót, és szemöldökét erősen mozgatva visszatért a szobába. Befüggönyözte az ablakokat, levett egy könyvet a polcról, visszaült az asztalhoz, körülnézett és a könyv fölé hajolt; mozogni kezdett a szája. Valahányszor zaj hallatszott az utcától, összerezzent, tenyerével betakarta a könyvet, és hegyezte a fülét… Majd a szemét hol behunyva, hol kinyitva tovább suttogta: – Éljetek, föld, mienk… Kopogtak az ajtón, az anya felugrott, visszadugta a könyvet a többi közé, és riadtan azt kérdezte: – Ki az? – Én vagyok… Ribin lépett be, és szakállát nagy komolyan simogatva megjegyezte: – Azelőtt kérdezés nélkül beengedted az embert. Egyedül vagy? Úgy. Én meg azt hittem, a hohol is itthon van. Láttam ma… Ezen az emberen nem fog ki a börtön. Leült és folytatta: – Nos, beszélgessünk egy kicsit… Sokatmondóan, titokzatosan nézett az édesanyára, és ezzel homályos nyugtalanságot keltett benne. – Minden pénzbe kerül! – kezdte súlyos hangján. – Még megszületni és meghalni se lehet ingyen, úgy bizony. A könyvek is, a röplapok is pénzbe kerülnek. Te tudod, honnan kerül pénz ezekre a könyvekre? – Nem tudom… – felelte halkan valami veszélyt sejtve Vlaszova. – Úgy. Én se tudom. Másodszor: kik írják azokat a könyveket?

– Tudósok… – Szóval urak! – mondta Ribin, és szakállas arca egészen megfeszült, kivörösödött. – Egyszóval urak írják ezeket a könyveket, ők is osztogatják szét. Ezek a könyvek meg az urak ellen íródtak. Hát most mondd meg nekem, mi értelme van pénzt pocsékolni arra, hogy valaki fellázítsa a népet önmaga ellen, mi? Az anya ijedten pislogva felkiáltott: – Te mit gondolsz? – Ahá! – mondta Ribin és medvelomhasággal ide-oda fészkelődött a székén. – No lám! Amikor eddig a pontig eljutottam a fejtörésben… én is elhűltem. – Megtudtál valamit? – Csalás az egész! – felelte Ribin. – Éreztem, hogy csalás. Tudni nem tudok semmit, de ez csalás. Nahát! Az urak valami csalafintaságban sántikálnak. Nekem azonban az igazság kell. És én meg is értettem az igazságot. De urakkal nem indulok el egy úton. Mert ők csak addig tuszkolnak engem előre, amíg szükségük van rám, azután meg majd az én csontjaimon, mint valami hídon, sétálnak tovább… Zord szavaival mintha gúzsba kötötte volna az anya szívét. – Uram istenem! – kiáltott fel szomorúan Vlaszova. – Hát Pasa nem látja ezt? És a többiek sem, akik… Feltűnt előtte Jegor, Nyikolaj Ivanovics, Szasenyka komoly, becsületes arca, és megremegett a szíve. – Nem! Nem! – mondta és megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni! Ők a lelkiismeretük parancsára. – Kikről beszélsz? – kérdezte eltűnődve Ribin. – Mindenkiről… egytől egyig… azokról, akiket láttam! – Nem jó helyre nézel, anya, nézz egy kicsit messzebbre! – mondta Ribin és

lehajtotta a fejét. – Azok, akik olyan közel kerültek hozzánk, talán maguk se tudnak semmit, ők hisznek… így is kell! De őmögöttük talán mások állnak, olyanok, akiknek csak a maguk haszna a fontos?! Ok nélkül senki se támad saját maga ellen… Az uraktól soha semmi jó se származik! – tette hozzá a paraszt súlyos meggyőződésével. – És mire lyukadtál ki? – kérdezte az anya, akit ismét elfogott a kétség. – Én? – Ribin rápillantott, majd rövid hallgatás Után ismét kijelentette: –. Minél távolabb az uraktól! Erre! Aztán mogorván megint hallgatott egy darabig. – A fiúkhoz akartam csatlakozni, hogy ővelük haladjak. Én alkalmas vagyok erre a munkára… tudok beszélni az emberek nyelvén. Úgy ám! De most megválok tőlük. Nem tudok hinni többé, hát itt kell hagynom őket. Lehorgasztotta a fejét és elgondolkozott. – Egyedül járom majd sorra a kisebb-nagyobb falvakat, és lázítani fogom a népet. Az kell, hogy maga a nép vágjon neki. Ha ezt megérti, akkor majd utat tör magának. Éppen ezért én azon igyekszem, hogy megértse: önmagán kívül nem remélhet senkiben, és csakis a saját eszében bízhat. Úgy bizony! Vlaszova megsajnálta és szinte még féltette is ezt az embert. Eddig mindig ellenszenves volt neki, de most valahogy egyszeribe közel került hozzá. – Elfognak – mondta csendesen. Ribin ránézett és nyugodtan azt felelte: – Ha elfognak, majd elengednek. Aztán elölről kezdem… – De majd maguk a parasztok kötöznek meg. És börtönbe kerülsz. – Ülök egy darabig, aztán kiszabadulok. És megyek tovább az utamon. Ami pedig a parasztokat illeti: ha egyszer-kétszer meg is kötöznek, majd ráébrednek, hogy nem megkötözni, hanem hallgatni kell engem. Majd azt mondom nekik: „Nem bánom, ha nem is hisztek nekem, csak hallgassatok meg.” Ha pedig meghallgatnak, majd hisznek is! Lassan beszélt, mintha jól megtapogatna minden szót, mielőtt kimondaná.

– Én az utóbbi időben sokat nyeltem. Rájöttem egy s másra… – Vesztedbe rohansz, Mihajlo Ivanovics! – mondta fejét szomorúan csóválva Vlaszova. Ribin úgy nézett rá sötét, mély tekintetű szemével, mintha kérdezne és várna valamit. Erős törzsével előrehajolt, és mind a két kezével a szék ülésének támaszkodott. Szakállának fekete keretében szinte sápadtnak látszott barna arca. – Hallottad, mit mondott Krisztus a magról? – Nem hal meg… feltámad az új kalászban. Messze még a halál! És én ravasz ember vagyok! Fészkelődni kezdett a székén, és ráérősen felállt. – Megyek a vendéglőbe, elüldögélek egy kicsit az emberek között. Sehogy se akar jönni ez a hohol. Már dologhoz látott? – Igen! – felelte mosolyogva az anya. – Úgy is kell! Majd mondd meg neki, hogy itt jártam… Szorosan egymás mellett lassan kimentek a konyhába, és rövid szavakat váltottak, de nem néztek egymásra. – No, isten áldjon! – Isten veled. Mikor mondasz fel? – Már felmondtam. – És mikor indulsz el? – Holnap. Korán reggel. Isten áldjon! Ribin lehajtotta a fejét, és kelletlenül, lomhán kicammogott a pitvarba. Az anya egy percig még ott állt az ajtó előtt, hallgatta Ribin súlyos lépteit és a tulajdon lelkében támadt kétségeket. Aztán csendesen megfordult, visszament a szobába, egy kissé felemelte a függönyt, és kinézett az ablakon. Odakint mozdulatlanul terpeszkedett szét a fekete sötétség. „Éjszaka élek!” – gondolta.

Sajnálta ezt a széles vállú, erős, komoly muzsikot. Élénken és vidáman betoppant Andrej. Amikor Vlaszova elújságolta, mit mondott Ribin, Andrej így kiáltott fel: – No, csak hadd járja a falvakat, zengedezzen az Igazságról, lázítsa a népet. Velünk nehéz dolgoznia. Sajátos paraszti gondolatok születtek a fejében, úgyhogy a mieink nem férnek bele… – De amit az urakról mondott, abban mégiscsak van valami! – jegyezte meg óvatosan az anya. – Be ne csapjanak bennünket! – Bántja a dolog? – kiáltott nevetve a hohol. – Pénz! Hej, nénikém, bárcsak volna pénzünk! Egyelőre még most is a mások költségén élünk. Nyikolaj Ivanovics például hetvenöt rubelt kap havonta, és ötvenet nekünk ad belőle. Ugyanígy a többiek is. Sőt, néha még a koplaló diákok is küldenek egy kevés pénzt, amit kopejkánként összezsugorgattak. Az urak persze nem mind egyformák. Némelyik becsap, némelyik otthagy bennünket, de a legkülönbek velünk tartanak… Összecsapta tenyerét, és keményen így folytatta: – A mi igazi ünnepünk még nagyon messzire van, de azért rendezünk egy május elsejét! Vidám ünnep lesz! Andrej élénksége háttérbe szorította a Ribin keltette aggodalmakat. A hohol a fejét dörzsölgetve fel s alá járkált, és a padlót bámulva azt mondta: – Tudja, néha olyan csodálatos érzés kél az ember szívében! Úgy tetszik, hogy bárhová megy is, mindenütt elvtársakat talál, akik mind egy tűzben égnek, mind vidámak, jók, nagyszerűek. Szavak nélkül is megértik egymást. Mind egy kórust alkotnak, de minden szív a maga dalát énekli. Minden dal úgy fut, akár a patak, majd egy folyóba ömlik, aztán szélesen, szabadon hömpölyög a folyó az új élet derűs örömeinek tengerébe. Az édesanya igyekezett mozdulatlan maradni, hogy ne zavarja Andrejt, ne szakítsa félbe beszédét. Mindig figyelmesebben hallgatta, mint a többieket, mert ő beszélt a legegyszerűbben, és az ő szavai hatottak a legerősebben az ember szívére. Pavel sohasem beszélt arról, hogy mit lát a jövőben. Ez pedig mintha mindig ott élt volna szívének egy részével: a beszéde úgy hangzott, mint mese a föld minden lakójának eljövendő ünnepéről. Ez a mese világította meg az anya számára fia és elvtársai életének és munkájának értelmét.

– De ha felocsúdik és szétnéz az ember – mondta fejét megrázva a hohol –, minden hideg és piszkos körülötte. Mindenki kimerült és dühös… Majd mély szomorúsággal így folytatta: – Bármennyire fáj is, nem szabad hinni másoknak, félni kell tőlük, sőt gyűlölni kell őket! Kétségek közt hányódik az ember: csakis szeretni szeretne, de hát hogyan lehetséges ez? Hogyan bocsássak meg annak, aki vadállatként támad rám, nem veszi tudomásul, hogy eleven lélek lakozik bennem, és ember-arcomba belerúg? Nem bocsáthatok meg. Nem önmagam miatt; én minden bántalmat elviselnék, ha csak rólam volna szó, de nem akarok eltűrni az erőszakoskodóknak semmit, nem akarom, hogy az én hátamon tanulják meg, hogyan kell ütni másokat. Most hideg fény villant meg a szemében, konokul lehajtotta a fejét, és még keményebben beszélt. – Nem bocsáthatok meg semmi károsat, még akkor se, ha nekem magamnak nem okozott semmi kárt. Nem egyedül élek ezen a földön! Ha ma eltűröm, hogy megbántsanak, és talán csak nevetek rajta, mert nem vág az elevenembe, akkor holnap a bántalmazóm fogja magát, és miután rajtam kipróbálta az erejét, valaki másról nyúzza a bőrt. Így hát más-más szemmel kell néznem mindenkit, szigorúan féken kell tartanom a szívemet, és szétválogatnom az embereket; ezek a mieink, ezek meg idegenek. Ez így igazságos, de nem valami vigasztaló! Az anyának valahogy a tiszt meg Szasenyka jutott eszébe. – Szitálatlan lisztből bizony csak ízetlen kenyér sül! – mondta sóhajtva. – Ez a baj! – kiáltott fel a hohol. – Hat igen! – Az anya emlékezetében most megjelent férjének mohlepte nagy kőhöz hasonló, nehézkes, mord alakja. Elképzelte a hoholt Natasa, a fiát meg Szasenyka férjeként. – És miért? – kérdezte nekihevülve a hohol. –Ez annyira világos, hogy szinte már nevetséges. Csak azért, mert nem egy vonalban állnak. Akkor hát állítsunk egy vonalba mindenkit. Osszuk szét egyenlően mindazt, amit az ész teremtett, amit a kéz alkotott! Ne tartsuk egymást a félelem és az irigység rabságában, a kapzsiság meg az ostobaság fogságában!

Egyre gyakrabban beszélgettek így. Nahodkát újra felvették a gyárba; az egész keresetét odaadta Vlaszovának, aki ugyanolyan nyugodtan fogadta el ezt a pénzt, ahogy annak idején Pavel kezéből vette át. Andrej néha mosolygó szemmel azt ajánlotta: – Olvassunk egy kicsit, néni! Jó? Vlaszova tréfásan, de kitartóan szabadkozott, mert zavarta ez a mosoly, és egy kissé sértődötten azt gondolta: „Hát minek ez, ha nevetsz rajta?” Ám egyre gyakrabban kérdezte Andrejtől, mit jelent ez vagy az az ő számára idegen, irodalmi szó. Ilyenkor félrenézett, és közönyösen csengett a hangja. Andrej kitalálta, hogy titokban egyedül tanulgat, megértette szégyenlősségét, és nem ajánlgatta többé, hogy olvassanak együtt. – Gyengül a szemem, Andrjusa – jelentette ki nemsokára Vlaszova. – Szemüveg kellene. – Az ám! – felelte a hohol. – Vasárnap bemegyünk a városba, elviszem egy orvoshoz, és majd lesz szemüvege…

19

Vlaszova már háromszor járt egy csendőrtábornoknál, hogy beszélőt kérjen, és láthassa Pavelt, de a bíborvörös orcájú, nagy orrú, ősz öregecske mindannyiszor szelíden elutasította. – Legfeljebb egy kurta hét múlva, kedveském! Egy kurta hét múlva… akkor majd meglátjuk, de most… most lehetetlen… Kövérkés, gömbölyű ember volt, és Vlaszovát a túlérett, egy kissé romlott szilvára emlékeztette, amelyet már bolyhos penész vont be. Egy hegyes, sárga pálcikával állandóan vájkálgatta apró, fehér fogait, kicsiny zöldes szemével nyájasan mosolygott, és kedvesen, barátságosan csengett a hangja. – Udvarias ember! – mondta elmélázva a hoholnak Vlaszova. – Mindig mosolyog… – Igen, igen! – felelte a hohol. – Szó se róla, kedves, mosolygós emberek azok mind. Ha azt mondják nekik: „Ihol e, ez az ember! Okos és becsületes, de veszélyes ránk, hát akasszátok fel!”… Akkor elmosolyodnak és felakasztják, aztán pedig megint mosolyognak. – Az, aki házkutatást tartott nálunk, egyszerűbb – hasonlította össze őket az anya. – Mindjárt látni lehet rajta, hogy véreb… – Ezek nem emberek, hanem csak kalapácsok, arra valók, hogy leüssék velük az embert. Eszközök csupán. Ővelük dolgozzák meg a magunkfajtákat, hogy kényelmesebben bánhassanak vejünk. Őket magukat már eleve a minket kormányozó kézhez idomították, úgyhogy gondolkozás nélkül elvégeznek mindent, amit parancsolnak nekik, még csak meg se kérdik, miért van erre szükség. Végül mégiscsak kapott beszélőt, és vasárnap ott ült szerényen a börtönirodában, egy sarokban. Az alacsony mennyezetű, szűk és piszkos szobában őrajta kívül voltak még néhányan, akik szintén beszélőre vártak. Bizonyára már nem először jártak ott, mert ismerték egymást; halk beszélgetés fonódott köztük, lomhán és

lassan – olyan tapadós, akár a pókháló… – Hallották? – kérdezte egy petyhüdt arcú, telt nő, aki útitáskát tartott a térdén. – A székesegyház karnagya ma a hajnali misén beszakította egy karénekes kisfiú fülét… Egy idősebb ember, a nyugalmazott katonatisztek egyenruhájában, hangosan köhintett egyet és megjegyezte: – Nagy csibészek azok a karénekesek! Egy rövid lábú, hosszú karú, előreugró állú, alacsony, kopasz emberke lázasan futkosott fel s alá az irodában. Izgatott, recsegő hangján szakadatlanul beszélt: – Egyre többe kerül a megélhetés, azért olyan dühösek az emberek. A másodrendű marhahús fontja tizennégy kopejka, a kenyér ára meg kettő és fél… Néha nehéz bőrcipőt viselő, egyforma, szürke rabok léptek be. Ahogy bementek a félhomályos szobába, pislogtak. Egyiküknek a lábán bilincs csörgött. Minden olyan furcsán nyugodt és olyan kellemetlenül egyszerű volt. Úgy rémlett, hogy mindenki már rég megszokta a maga helyzetét, rég beleélte magát; az egyik nyugodtan ül, a másik lustán őrködik, a harmadik akkurátusan és fáradtan látogatja a foglyokat. Az anya türelmetlenül remegő szívvel, értetlenül nézte mindezt maga körül: meghökkentette ez a nyomasztó egyszerűség. Vlaszova mellett egy ráncos arcú, fiatalos szemű kis öregasszony ült. Vékony nyakát ide-oda forgatva hallgatta a mások beszélgetését, és furcsán-kihívóan nézett mindenkire. – Magának kije van itt? – kérdezte halkan Vlaszova. – A fiam. Diák – felelte hangosan és gyorsan a kis öregasszony. – És magának? – Szintén a fiam. Munkás. – Hogy hívják?

– Vlaszov. – Nem hallottam a nevét. Régóta ül? – Hetedik hete… – Az enyém már tízedik hónapja! – mondta az öregasszony, és Vlaszova valami furcsa büszkeséget érzett a hangjában. – Igen, igen! – hadarta a kopasz öregecske. – Elfogyott az emberek türelme… Mindenki idegeskedik, mindenki kiabál, és minden drágul. Az emberek pedig ennek arányában olcsóbbodnak. Egyetlen békítő hangot se lehet hallani. – Tökéletesen igaz! – mondta az egyenruhás. – Cudar világ! Az kellene, hogy felharsanjon már végre egy kemény hang: csend legyen! Az kellene, bizony! Egy kemény hang. A beszélgetés megélénkült és általánossá vált. Mindenki sietett elmondani a véleményét az életről, de mindnyájan halkan beszéltek, és az anya valami idegenséget érzett mindegyikükben. Otthon másképpen, érthetőbben, egyszerűbben és hangosabban beszéltek. Egy négyszögletes, rőt szakállú börtönfelügyelő Vlaszova nevét kiáltotta, tetőtől talpig végigmérte, majd sántítva előreindult, és odaszólt neki: – Gyere utánam… Vlaszova követte, és szerette volna hátba lökni a felügyelőt, hogy gyorsabban haladjon. Egy kis szobában ott állt Pavel, és mosolyogva előrenyújtotta a kezét. Anyja megragadta, szaporán pislogva felnevetett, nem talált szavakat, csak annyit mondott csendesen: – Fiacskám… fiam… – Nyugodj meg, mama! – mondta a kezét szorongatva Pavel. – Á, semmi, semmi. – Az édesanyja! – mondta felsóhajtva a börtönfelügyelő. – Egyébként menjenek messzebb egymástól, hogy kis távolság legyen közöttük…

És nagyot ásított. Pavel az anyja egészségéről és otthonukról kérdezősködött. Vlaszova valahogy más kérdéseket várt, kereste is a fia szemében, de nem találta őket. Pavel, mint mindig, nyugodt volt, csak az arca sápadt meg, és mintha a szeme lett volna nagyobb. – Szása tiszteltet! – mondta Vlaszova. Pavel szemhéja megrezzent, arca ellágyult, mosolygott. Édesanyja szívét mintha csípős keserűség égette volna meg. – Aztán kiengednek-e hamarosan?! – kérdezte ingerülten és sértődötten. – És mért csuktak be egyáltalán? Hiszen azok a papirosok most is megjelennek… Pavel szeme boldogan felragyogott. – Most is? – kérdezte gyorsan. – Ilyesmiről tilos beszélni! – jelentette ki a felügyelő. – Csak családi ügyekről szabad… – Ugyan, hát ez nem családi ügy? – vetette ellene az édesanya. – Azt én nem tudom. Csak… ez tilos – hajtogatta a magáét közönyösen a börtönfelügyelő. – Beszélj, mama, a családi dolgokról – mondta Pavel. – Mit csinálsz mostanában? Anyja valami fiatalos hetykeséget érzett magában, és azt felelte: –Hordok a gyárba mindenféléket… Szünetet tartott, aztán mosolyogva így folytatta: – Káposztalevest, kását, mindent, amit Marja főz, meg egyéb táplálékot is… Pavel elértette. Arca megremegett a visszafojtott nevetéstől, felborzolta a haját, és olyan nyájas hangon, amilyet még nem hallott tőle az anyja, azt mondta: – Jó, hogy van valami elfoglaltságod, legalább nem unatkozol!

– Amióta azok a röpcédulák megint megjelentek, engem is megmotoznak! – jelentette ki nem minden dicsekvés nélkül. – Már megint erről beszéltek?! – mondta megorrolva a felügyelő. – Megmondtam már, hogy nem szabad! Ezt az embert azért fosztották meg a szabadságától, hogy ne tudjon semmit, te meg folyton a magadét hajtod! Meg kell érteni, mit szabad, mit nem! – No, hagyd, mama! – mondta Pavel. – Matvej Ivanovics derék ember, nem szabad bosszantani. Mi nagyon jóban vagyunk. Ma csak véletlenül van itt a beszélőn… máskor az igazgató helyettese szokott jelen lenni. – Vége a beszélőnek! – jelentette ki órájára pillantva a börtönfelügyelő. – No, köszönöm, mama! – szólt Pavel. – Köszönöm, édes jó anyám. Ne aggódj. Nemsokára kiszabadulok… Erősen átölelte anyját, megcsókolta, aki ettől annyira meghatódott, hogy sírva fakadt a boldogságtól. – Búcsúzzanak már el! – mondta a felügyelő, majd az anyát visszakísérve azt dörmögte: – Ne sírj: kiengedik! Mindenkit kiengednek… Kevés a hely… Otthon szemöldökét élénken mozgatva, széles mosollyal az anya azt mondta a hoholnak: – Ügyesen mondtam meg neki… elértette. De mindjárt szomorúan felsóhajtott. – Elértette! Különben nem lett volna olyan kedves hozzám… ezt még sohasem tette! – Ej-ej! – mondta felnevetve a hohol. – Ki ezt kíván, ki azt, de az édesanya mindig a gyöngédségre vágyik… – Én mondom, Andrjusa, furcsák az emberek! – kiáltott fel az anya megütközve. – Hogy megszoknak mindent! Elszakították tőlük, börtönbe csukták a gyermekeiket, ők meg úgy mennek oda, mintha mi se történt volna, ülnek ott, várakoznak, beszélgetnek. És ha már a művelt emberek ennyire meg tudják szokni, akkor mit mondjunk a köznépről?

– Ez érthető – mondta megszokott gúnyos mosolyával a hohol –, őhozzájuk mégsem olyan szigorú a törvény, mint mihozzánk, és ők jobban rá is szorulnak, mint mi. Úgy hogy ha a fejükre koppint, hát ráncolják éppen a homlokukat, de nem túlságosan. Hiszen ha maga üti meg magát az ember, az nem fáj annyira.

20

Vlaszova egy este az asztalnál ülve zoknit kötött, a hohol meg hangosan olvasott egy könyvet a római rabszolgák lázadásáról; valaki erősen kopogott, és mikor a hohol ajtót nyitott, hóna alatt motyót szorongatva, tarkójára tolt kucsmában, térdig sárosan, piszkosan belépett Veszovscsikov. – Jöttömben látom: ég a lámpa maguknál. Hát bejöttem, hogy köszönjek. Egyenest a börtönből jövök! – újságolta furcsa hangon, aztán megragadta, erősen megrázta Vlaszova kezét, és azt mondta: – Pavel tisztelteti… Aztán tétován leereszkedett egy székre, és végigjártatta a szobán komor, gyanakvó tekintetét. Veszovscsikov nem tetszett az édesanyának: nyírott, szögletes fejében, apró szemében mindig látott valami riasztót, de most megörült neki, és kedvesen mosolyogva élénken így szólt: – De lefogytál! Kínáljuk meg egy kis teával, Andrjuska! – Már be is gyújtottam a szamovárt! – felelte a hohol a konyhából. – Hát Pavel hogy van? Engedtek ki még valakit, vagy csak téged? Nyikolaj lehajtotta a fejét. – Pavel ül türelmesen! Csak engem engedtek ki! – Az anya arcára emelte szemét, és a foga között lassan szűrve a szót, így folytatta: – Azt mondtam nekik: elég volt! Engedjetek szabadon! Mert különben megölök valakit, aztán magamat is! Erre kiengedtek. – I-igen! – mondta az anya, elhúzódott tőle, és önkéntelenül pislantott egyet, amikor tekintete találkozott Nyikolaj keskeny, szúrós szemével. – Hát Fegya Mazin hogy van? – kiáltotta ki a konyhából a hohol. – Írogat még

verseket? – Írogat. Én nem is tudom, miért – mondta fejcsóválva Nyikolaj. – Hát micsoda ő: csíz? Ketrecbe csukják, és énekel. Én most csak egyet tudok, sehogy sem akarózik hazamenni… – Igaz, most hát mi van otthon, nálatok?! – mondta elgondolkozva az anya. – Üres a ház, a kemence nincs befűtve, minden kihűlt… Nyikolaj hunyorogva hallgatott egy darabig. Zsebéből elővett egy doboz cigarettát, kényelmesen rágyújtott, és az arca előtt szertefoszló szürke füstgomolyt bámulva egy mogorva kutya vicsorgásával elnevette magát. – Hát igen: biztosan hideg van otthon. Megfagyott svábbogarak hányódnak a padlón. Még az egerek is megfagytak. Engedd meg, Pelageja Nyilovna, hogy nálad háljak. Lehet? – kérdezte tompán, félrenézve. – Persze hogy lehet, kedveském! – mondta gyorsan az édesanya, de azért kényelmetlenül és kellemetlenül érezte magát Nyikolaj társaságában. – Most olyan világ járja, hogy a gyermekek szégyellik a szüleiket… – Micsoda? – kérdezte megrezzenve az anya. Nyikolaj ránézett, aztán behunyta a szemét, és ettől szinte vak lett ragyás arca. – Mondom: a gyermekek manapság szégyellik a szüleiket! – ismételte Nyikolaj, és nagyot sóhajtott. – Téged Pavel sose szégyellt. De én bezzeg szégyellem az apámat. És soha többé be nem teszem a lábam a házába… Nekem nincs többé apám… és nincs hajlékom! Kár, hogy rendőri felügyelet alá helyeztek, mert különben elmentem volna Szibériába… Ott száműzötteket szabadítottam volna ki, megszerveztem volna a megszöktetésüket… Az anya megértette érzékeny szívével, hogy ennek a fiatalembernek nehéz a sorsa, de fájdalma nem keltett részvétet benne. – Hát, ha így van… akkor csakugyan jobb lenne elmenni! – mondta, hogy ne sértse meg szótlanságával. Andrej bejött a konyhából.

– Mit prédikálsz itt, mi? – kérdezte nevelve. Az anya felállt. – Valami vacsorát kell készíteni… Veszovscsikov figyelmesen a hoholra nézett, és váratlanul kijelentette: – Én azt hiszem, hogy néhány embert agyon kell ütni! – Öhöm! Aztán miért? – kérdezte a hohol. – Hogy ne legyenek… A magas, sovány hohol a lábán ringatózva a szoba közepén állt, mindkét kezét a zsebébe dugta, s felülről lefelé nézett Nyikolajra, aki füstfelhőkbe burkolózva, szilárdan ült a székén; szürke arcán piros foltok ütköztek elő. – Iszaj Gorbovnak még kitekerem a nyakát, meglásd! – Miért? – kérdezte a hohol. – Ne kémkedjen, ne súgja be az embereket! Ő tette tönkre az apámat is, így akar most spicli lenni – mondta Veszovscsikov és ellenséges mogorvasággal nézett Andrejra. – Ahá! – kiáltott fel a hohol. – De hát ki vádol téged emiatt? Csak az ostoba! – Egy fából van faragva ostoba és okos! – mondta határozottan Nyikolaj. – Lám, te okos vagy, Pavel szintén… és vajon ugyanolyan ember vagyok én a ti szemetekben, mint Fegyka Mazin, vagy ti ketten egymás szemében? Ne füllents, úgyse hiszem el… és engem mindnyájan félre, valami külön helyre taszigáltok… – Fáj a te lelked, Nyikolaj! – mondta halkan, szelíden a hohol, és leült melléje. – Fáj. De fáj a tietek is… Csak ti nemesebbnek látjátok a saját sebeiteket, mint az enyémet. Én állítom, hogy mindnyájan svihákok vagyunk egymás szemében. Mit tudsz erre válaszolni, mi? Szúrós szemét Andrej arcára szegezte, és fogát kivicsorítva várt. Tarka arca mozdulatlan volt, vastag ajkán remegés futott végig, mintha megégette volna valamivel.

– Nem válaszolok én semmit! – szólalt meg a hohol, és világoskék szemének szomorkás mosolyával melegen simogatta Veszovscsikov ellenséges tekintetét. – Tudom, hogy olyan órában vitatkozni valakivel, amikor szívének minden sebéből szivárog a vér… egyet jelent a megbántással; tudom én ezt, cimbora! – Énvelem nem is lehet vitatkozni, mert én nem értek hozzá! – dörmögte Nyikolaj, és lesütötte a szemét. – Én azt hiszem – folytatta a hohol –, mindegyikünk járt mezítláb üvegcserepén, és sötét óráiban mindegyikünk ugyanazokat forgatta magában, amiket most te… – Nem tudsz tehát válaszolni semmit! – mondta lassan Veszovscsikov. – Úgy üvölt belül a lelkem, akár a farkas! – Nem is akarok! Csak annyit tudok, hogy ez elmúlik. Talán nem egészen, de elmúlik! Elmosolyodott, aztán Nyikolaj vállára csapva így folytatta: – Ez, cimbora, ugyanolyan gyermekbetegség, akár a kanyaró. Mindnyájan átesünk rajta, az erősebbek könnyebben, a gyengébbek nehezebben. Ez olyankor támadja meg a magunkfajtát, amikor az ember már megtalálta önmagát, de még nem látja az életet és abban a maga helyét. Azt hiszi, hogy csak ő olyan finom uborka ezen a földön, és mindenki őt akarja megenni. Aztán rövid idő múlva ráébred, hogy az a finom falat, a lélek, a mások mellében se rosszabb, mint az övében, és mindjárt megkönnyebbül. Egy kicsit még restelkedik is, hogy minek mászott fel a haranglábra, mikor az ő harangja olyan kicsi, hogy ünnepi kongásbongás közepette nem is lehet hallani. Aztán arra is ráébred, hogy az ő kongása csak kórusban hallatszik, mert ha egyedül szól, a nagyharangok zúgásában úgy elmerül a hangja, akár a légy az olajban. Érted, mit mondok? – Talán értem! – biccentett rá Nyikolaj. – Csak éppen nem hiszem el! A hohol felnevetett, talpra ugrott, és zajosan fel s alá futkosott. – Én se hittem el valamikor. Ejnye, te torma! – Miért volnék én torma?! – kérdezte mogorván elmosolyodva Nyikolaj, és a hoholra nézett.

– Hát, ha nem is torma, azért olyanforma! Erre Veszovscsikov szélesre tátott szájjal, hangos nevetésre fakadt. – Mi lelt? – kérdezte meghökkenve a hohol, és megállt előtte. – Csak az ötlött fel bennem, hogy bolond lesz az, aki megsért téged! – jelentette ki a fejét ingatva Nyikolaj. – Ugyan, mivel lehet engem megsérteni?! – szólt vállat vonva a hohol. – Én nem tudom! – mondta barátságosan vagy inkább leereszkedően Veszovscsikov. – Csak arra céloztam, hogy nagyon-nagyon restellni fogja magát később az, aki téged megsért. – Lám csak, hová lyukadtál ki! – mondta nevetve a hohol. – Andrjusa! – kiáltott be az anya a konyhából. Andrej kiment. Veszovscsikov, miután egyedül maradt, szétnézett, kinyújtotta, megnézte nehéz csizmába bújtatott lábát, lehajolt és mindkét kezével megtapogatta vastag lábikráját. Arcához emelte kezét, figyelmesen nézegette tenyerét, aztán a keze fejét. Rövid ujjú, vastag kezét sárga szőr borította. Csapott vele egyet-kettőt a levegőbe és felállt. Amikor Andrej behozta a szamovárt, Veszovscsikov a tükör előtt állt, és ezekkel a szavakkal fogadta. – Rég nem láttam a pofámat… Gúnyosan elmosolyodott, aztán a fejét csóválva hozzátette: – Nagyon csúnya pofám van! – Ugyan, mit törődsz vele?! – szólt Andrej, és kíváncsian nézett rá. – Szasenyka azt mondja, az arc a lélek tükre! – mondta lassan Nyikolaj. – Ez nem igaz! – kiáltott fel a hohol. – Őneki olyan az orra, mint a horog, az arccsontja, akár az olló, de a lelke… csillag!

Veszovscsikov rápillantott és elmosolyodott. Leültek teázni. Veszovscsikov kivett egy krumplit, jól megsózott egy karéj kenyeret, és lassan, nyugodtan, mint egy ökör, rágni kezdte. – Hát itt hogy s mint mennek a dolgok? – kérdezte teletömött szájjal. Amikor Andrej vidáman elmondta neki, hogy fokozódik a propaganda a gyárban, ismét elkomorodott. – Lassan megy ez, nagyon lassan! – jegyezte meg tompán. – Gyorsabban kellene… Az anya ránézett, és szívében csendesen megint fészkelődni kezdett az ellenséges érzés ezzel az emberrel szemben. – Az élet nem ló, azt nem lehet ostorral noszogatni! – mondta Andrej. Veszovscsikov csökönyösen megrázta a fejét. – Lassan megy! Én nem győzöm türelemmel! Mit tegyek?! Tehetetlenül széttárta a karját, a hohol arcába nézett, és szótlanul várta a feleletet. – Mindnyájunknak tanulnunk kell és tanítanunk másokat… ez a mi munkánk! – mondta Andrej és lehajtotta a fejét. – És mikor fogunk verekedni? – kérdezte tőle Veszovscsikov. – Azt, hogy addig még elvernek bennünket egynéhányszor, biztosan tudom! – válaszolta nevetve a hohol. – De azt nem tudom, mikor kelünk birokra! Tudod, először a fejet kell felfegyverezni, és csak azután a kezet, így gondolom én… Nyikolaj megint nekilátott az evésnek. Az anya bizalmatlanul nézte a legény széles arcát, igyekezett felfedezni benne valamit, ami kibékítené Veszovscsikov nehézkes, négyszögletes alakjával. Amikor tekintete találkozott Veszovscsikov apró szemének szúrós tekintetével,

félénken megrebbent a szemöldöke. Andrej nyugtalanul viselkedett: váratlanul beszélni kezdett, nevetgélt, aztán hirtelen abbahagyta a beszédet és fütyörészett. Az anya úgy érezte, hogy megérti Andrej nyugtalanságát. Nyikolaj szótlanul ült, és valahányszor kérdezett tőle valamit a hohol, szemmel láthatóan kelletlenül, kurtán válaszolgatott. A kis szobát egyszeriben fülledtnek, szűknek érezte két lakója, és hol az egyik, hol a másik futó pillantást vetett a vendégre. Nyikolaj végre felállt, és azt mondta: – Szeretnék lefeküdni. Ott csak ültem, ültem, aztán hirtelen kiengedtek… sokat jártam… elfáradtam. Amikor kiment a konyhába, és egy kis fészkelődés után hirtelen mintha meghalt volna ott, az anya a csendre fülelve odasúgta Andrejnak: – Szörnyű dolgokat forgat a fejében… – Nehéz ember! – mondta egyetértően a hohol, és megcsóválta a fejét. – De ez majd elmúlik. Velem is így volt. Ha az ember szívében halványan ég a tűz, sok korom halmozódik fel benne. No de feküdjék le, nénikém, én meg üldögélek, olvasgatok egy kicsit. Vlaszova abba a sarokba ment, ahol egy kartonfüggönnyel elkerítve az ágya állt, és Andrej az asztalnál ülve még sokáig hallotta imáinak, sóhajainak meleg neszét. A könyv lapjait gyorsan forgatva, felajzottan dörzsölgette a homlokát, pödörgette a bajuszát hosszú ujjaival, és csoszogott a lábával. Ketyegett az ingaóra, odakünn nagyokat sóhajtott a szél. – Ó, istenem uram! Hány ember van a világon, és a maga módján mindegyik csak nyöszörög. Hát hol vannak boldog emberek? – hallatszott az anya halk hangja. – Már vannak olyanok is, vannak! És nemsokára sokan lesznek, tyű, de sokan! – felelte a hohol.

21

Gyorsan folyt az élet, változatosak, tarkák voltak a napok. Mindegyik hozott magával valami újat, de ez az újdonság már nem nyugtalanította az anyát. Esténként mind gyakrabban jelentek meg náluk ismeretlen emberek, gondterhelten, suttogva beszélgettek Andrejjal, és gallérjukat felhajtva, kucsmájukat mélyen a szemükre húzva csak késő éjjel, óvatosan és zajtalanul indultak el a sötétségbe. Mindegyikükben valami visszafojtott izgalom érződött, úgy tetszett, mintha mindnyájan énekelni és nevetni szeretnének, de nem érnek rá, és mindig sietnek. Bár az egyik gúnyolódó és komoly, a másik ifjúi erőt sugárzó, vidám, a harmadik mélán csendes volt, az anya mégis úgy látta, hogy mindegyikükben egyforma magabiztosság és makacsság feszül, és bár mindegyiküknek más-más volt az arca, az ő szemében valamennyi arc eggyé olvadt: nyugodt, határozott, derűs arccá, olyanná, mint az Emmausba tartó, nyájas és mégis szigorú szemű, mély tekintetű Krisztusé. Az anya meg-megszámolta, gondolatban seregestül Pavel köré gyűjtötte őket, és Pavel ebben a tömegben észrevehetetlenné vált ellenségei számára. Egyszer egy fürge, göndör hajú leány jött hozzájuk a városból, valami csomagot hozott Andrejnak, és távozáskor, vidáman ragyogó szemmel, így köszönt el Vlaszovától: – A viszontlátásra, elvtársnő! – Isten áldja! – felelte mosolyát visszafojtva az anya. Miután pedig kikísérte a lányt, odament az ablakhoz, és nevetve nézte, hogy kicsiny lábával szaporán tipegve hogyan megy az utcán az ő elvtársnője, aki olyan friss, akár a tavaszi virág, és olyan könnyed, mint a lepke. – Elvtársnő! – mondta az anya, mikor a vendég eltűnt. – Hej, kedveském! Bárcsak adna néked az úristen egy becsületes társat egész életedre! A városból jött emberekben – mindegyikben – gyakran érzett valami gyermekes vonást, és elnézően mosolygott rajta, de meghatotta és boldog álmélkodásba

ejtette hitük, amelynek mélységét mind világosabban megértette, cirógatóan melengették az igazság diadaláról szőtt ábrándjaik – ám ha hallgatta őket, valami eddig sohasem tapasztalt szomorúsággal önkéntelenül fel-felsóhajtott. Különösképpen meghatotta közvetlenségük és szép, nagyvonalú nemtörődömségük önmagukkal. Már sok mindent megértett abból, amit az életről beszéltek, érezte, hogy felfedezték minden ember boldogtalanságának igazi forrását, és többnyire egyet is értett gondolataikkal. De a lelke mélyén nem hitte, hogy át tudják alakítani a világot a maguk akarata szerint, és lesz elég erejük ahhoz, hogy a maguk fáklyafénye köré vonják az egész munkásságot. Hisz mindenki már ma akar jóllakni, senki sem kívánja holnapra halasztani az ebédet, ha már most is megeheti. Csak kevesen vágnak neki a messzi, nehéz útnak, kevés szem látja meg az útnak a végén az emberek testvériségének mesés birodalmát. Ezért látszottak gyermeknek ezek a derék emberek mindahányan, még szakálluk és olykor fáradt arcuk ellenére is. „Kedveseim, ti!” – gondolta az anya a fejét ingatva. De ők már most mindnyájan szép, komoly és okos életet éltek, a jóról beszéltek, meg akarták tanítani az embereket mindarra, amit tudtak, és ezt önmagukat nem kímélve meg is tették. Az anya megértette, hogy az ilyen életet bármennyire veszélyes is, lehet szeretni, és néha sóhajtozva tekintett vissza oda, ahol sötét, keskeny sávként, laposan húzódott a múltja. Észrevétlenül kialakult benne az a nyugodt tudat, hogy ennek az új életnek szüksége van őrá; azelőtt sohasem érezte, hogy szükséges bárkinek, most pedig világosan látta, hogy sok-sok ember számít rá, és ez új volt, kellemes, és feljogosította, hogy emelt fővel járjon. Akkurátusan hordta a gyárba a röplapokat; ezt kötelességének tekintette. Apránként megszokták a rendőrkopók, s már nem tűnt a szemükbe. Néhányszor megmotozták, de mindig csak a röplapoknak a gyárban való megjelenését követő napon. Amikor semmi se volt nála, ügyesen felkeltette a nyomozók meg az őrök gyanúját, úgyhogy megragadták és megmotozták. Ő megjátszotta a sértődöttet, összeveszett velük, megpirongatta őket, és ügyességére büszkén távozott el. Tetszett neki ez a játék. Veszovscsikovot nem vették fel a gyárba, így hát egy fakereskedőhöz szegődött el napszámosnak, és gerendákat szállított, meg tűzifát hasogatott. Az anya csaknem mindennap találkozott vele: két fekete ló, az erőlködéstől reszkető lábát

a földbe keményen belevágva lépkedett; mind a kettő öreg volt, csontos, fejüket fáradtan és szomorúan lógatták, homályos szemükkel meg elcsigázva pislogtak. Hosszú, nedves, remegő szálfát vagy rakás deszkát húztak, amelyeknek a vége össze-összecsapódott. Oldalt, a gyeplőt megeresztve, toprongyosan, piszkosan, nehéz csizmában, tarkójára tolt kucsmában Nyikolaj baktatott; olyan esetlen volt, mint egy földből kifordított tuskó. A lába alá nézve ő is lógatta a fejét. Lovai vakon nekimennek a szembejövő szekereknek, embereknek, és mint a darazsak, haragos szitkok kóvályognak, és dühös kiáltások hasítanak a levegőbe. Nyikolaj fel sem emeli a fejét, nem is felel, csak fülsiketítőén éleset füttyent, és tompán azt dörmögi a lovainak: – Gyű, te, gyű! Valahányszor Andrejnál összegyűltek az elvtársai, hogy elolvassák egy-egy külföldi újság legfrissebb számát vagy valami füzetet, minden alkalommal megjelent Nyikolaj is, leült egy sarokba, és csak hallgatott egy-két óra hosszat. A fiatalok az olvasás befejeztével sokáig vitatkoztak, de Veszovscsikov nem vett részt ezekben a vitákban, ő maradt a legtovább, és négyszemközt zord kérdéseket tett fel Andrejnak, például: – De ki a leghibásabb? – Nézd, az a hibás, aki először azt mondta: ez az enyém! De ez az ember több ezer évvel ezelőtt elpatkolt, úgyhogy nem érdemes haragudni rá! – mondta tréfásan a hohol, de nyugtalanul nézett ide-oda. – Hát a gazdagok? Meg azok, akik védelmezik őket? A hohol ilyenkor a fejéhez kapott, a bajuszát tépkedte, és egyszerű szavakkal, sokáig beszélt az életről meg az emberekről. De valahogy mindig oda lyukadt ki, hogy általában mindenki hibás, és ez nem elégítette ki Nyikolajt. Vastag száját keményen összeszorította, a fejét ingatta, és bizalmatlanul kijelentette, hogy ez nem így van, aztán elégedetlenül és mogorván eltávozott. – Nem, bűnösöknek lenniük kell! És itt is vannak! – jelentette ki egyszer. – Én mondom neked: fel kell szántanunk az egész életet, akár a gazos földet, irgalmatlanul! – Egyszer pontosan ezt mondta rólatok Iszaj! – jutottak eszébe az anyának a kapuőr szavai.

– Iszaj? – kérdezte rövid hallgatás után Vezovscsikov. – Igen. Gonosz ember! Leselkedik mindenkire, folyton faggat mindenkit, mostanában itt járkál a mi utcánkban, és be-beles az ablakon… – Be-beles? – ismételte Nyikolaj. Az anya már ágyban feküdt, nem látta az arcát, de mindjárt tudta, hogy valami fölöslegeset mondott, mert a hohol sietve, békítően így szólt: – Csak hadd járkáljon, és hadd leskelődjék! Ráér, hát hadd sétálgasson… – Nem! Várj! – mondta tompán Nyikolaj. – Ez, ez a hibás! – Miben? – kérdezte gyorsan a hohol. – Abban, hogy ostoba! Veszovscsikov felelet nélkül elment. A hohol, vékony póklábával csoszogva, lassan, fáradtan járkált a szobában. A csizmáját már levetette – mindig így cselekedett, hogy ne kopogjon, és ne zavarja vele Vlaszovát. De az anya még nem aludt, és amikor Nyikolaj elment, nyugtalanul azt mondta: – Félek tőle! – I-igen! – mondta lassan elnyújtva a hohol. – Dühös természetű a fiú. Iszajról ne beszéljen előtte, néni. Az az Iszaj csakugyan spicliskedik. – Nem csoda! Hisz csendőr a komája! – jegyezte meg az anya. – Nyikolaj egyszer még eldöngeti! – folytatta aggodalmasan a hohol. – Látja, milyen érzéseket neveltek bele életünk parancsnok urai az alantasaikba? Mi lesz akkor, ha az olyan emberek, mint Nyikolaj, megérzik, hogy bántják őket, és kijönnek a béketűrésből? Az eget is telefröcskölik vérrel, a föld meg úgy fog habzani a vérben, akár a szappan… – Borzasztó ez, Andrjusa! – kiáltott fel halkan az anya. – Ne nyeltek volna legyet, akkor most nem kellene okádniuk! – mondta némi hallgatás után Andrej. – Akárhogy is, néni, a nép könnyeinek tava már előre lemosta minden csepp vérüket…

Hirtelen halkan felnevetett és hozzátette: – Ez így igaz, de… nem valami vigasztaló!

22

Egy pihenőnapon az anya, ahogy a boltból hazaérve benyitott, megállt a küszöbön: hirtelen végigömlött rajta az öröm, mint valami meleg nyári eső – Pavel erős hangja zengett a szobában. – No, már itt is van! – kiáltotta a hohol. Az édesanya látta, hogy Pavel fürgén megfordul, és látta, hogy az arcán valami nagy-nagy dolgot ígérő érzés lángja lobban fel. – Megjöttél hát… és itthon vagy! – dünnyögte a meglepetéstől egészen zavartan az anya és leült. Pavel sápadtan lehajolt hozzá, szeme sarkában apró, fényes könnycseppek csillogtak, ajka meg-megremegett. Egy másodpercig hallgatott, és az anya is szótlanul nézett rá. A hohol halkan fütyörészett, aztán a fejét lehajtva, elhaladt mellettük, és kiment az udvarra. – Köszönöm, mama! – szólalt meg vastag, mély hangon Pavel, és remegő ujjaival megszorította édesanyja kezét. – Köszönöm, drága édesanyám! Anyja fia arckifejezésétől és hangjának csengésétől boldogan megremegve simogatni kezdte a fejét, és a szíve erős dobogását csillapítva halkan azt mondta: – Mit, az isten áldjon meg?! – Azt, hogy segítesz a mi nagy ügyünknek, azt köszönöm! – mondta. – Ritka boldogság az, hogy valaki lelki rokonának is nevezheti az édesanyját! Vlaszova kitárt szívvel, szótlanul, mohón nyelte fiának szavait, és gyönyörködött benne, hogy olyan derűsen, meghitten ott áll előtte. – Én láttam, mama, hogy sok minden bántotta a lelkedet, hogy sok minden nehezedre esett. Azt hittem, sose fogsz kibékülni velünk, nem fogadod el, nem

teszed a magadévá a mi gondolatainkat, csupán szótlanul tűrni fogsz, ahogy egész életedben tűrtél. Ez nagyon nyomta a lelkem! – Andrjusa nagyon sok mindent megértetett velem! – jegyezte meg az anya. – Már mesélt rólad! – mondta nevetve Pavel. – Jegor is. Földik vagyunk. Andrjusa még olvasni is meg akart tanítani… – Te pedig zavarba estél, és titokban egyedül kezdtél tanulni, ugye? – Szóval megleste?! – kiáltott fel zavartan az anya. És a keblét csordultig megtöltő örömtől nyugtalanítva azt indítványozta: – Hívd be! Szántszándékkal ment ki, hogy ne zavarjon bennünket, őneki nincs anyja… – Andrej! – kiáltotta a pitvarajtót kinyitva Pavel. – Hol vagy? – Itt. Fát akarok vágni. – Gyere be! Andrej bement, de nem azonnal, és amikor belépett a konyhába, háziasán azt mondta: – Szólni kell Nyikolajnak, hogy hozzon fát… már kevés fánk maradt. Látja, nénikém, milyen lett Pavel? Ez a hatóság ahelyett, hogy megbüntetné a lázadókat, inkább még meghizlalja őket… Az anya felnevetett. Még kellemes zsibbadás fogta el a szívét, még örömmámorban úszott, de valami fukar óvatosság már azt a vágyat keltette benne, hogy olyan nyugodtnak lássa a fiát, mint máskor. Túlságosan is jól érezte magát, és azt akarta, hogy életének ez az első nagy öröme mindjárt örökre megtelepedjék a szívében, ugyanolyan frissen és erősen, ahogy jött. És attól félve, hogy mindjárt elapad a boldogsága, igyekezett mielőbb leborítani, akár a madarász a véletlenül fogott ritka madarat. – Ebédeljünk! – ajánlotta lázas sietséggel. – Pása, te bizonyára nem ettél még. – Nem. Tegnap megtudtam a börtönfelügyelőtől, hogy elhatározták: szabadon bocsátanak, és ma nem tudtam se enni, se inni… Itt először az öreg Szizovval

találkoztam – folytatta Pavel. – Mikor meglátott, átjött a túlsó oldalról és üdvözölt. Azt mondtam neki: „Ezentúl óvatosan érintkezzék velem, mert én, mint veszélyes ember, rendőri felügyelet alatt állok.” „Nem baj”, mondta. És tudod, mit kérdezett az unokaöccséről? „No, jól viselkedett Fjodor?” „Hát mit jelent az: jól viselkedni a börtönben?” „Nem fecsegett valamit az elvtársai rovására?” És amikor azt mondtam, hogy Fegya becsületes és okos ember, végigsimította a szakállát, és büszkén kijelentette: „A Szizov famíliában nincsenek is rossz emberek!” – Eszes öregember! – mondta bólintva a hohol. – Gyakran elbeszélgetünk vele, derék ember! Mikor eresztik már ki Fegyát? – Azt hiszem, hamarosan kiengednek mindenkit! Iszaj vallomásán kívül semmi bizonyíték sincs ellenük. Ő meg ugyan mit mondhat? Az anya, ahogy térült-fordult, rá-ránézett, Andrej meg kezét hátratéve, az ablaknál állva hallgatta Pavel szavait, aki fel s alá járkált. Pavel szakálla megnőtt, sötét, vékonyszálú hajának apró, göndör gyűrűi sűrűn az orcájára hullva egy kissé tompították arcának sötétbarna színét. – Üljetek le! – hívta őket az anya, és az asztalra tette a forró ételt. Andrej ebéd közben elmondta Ribin esetét. Amikor befejezte, Pavel sajnálkozva felkiáltott: – Ha én itthon vagyok, nem engedem el! Mert mit vitt magával? A felháborodás nagy-nagy érzését, meg holmi zűrzavart a fejében. – Hát – mondta nevetve a hohol –, ha az ember negyvenéves, és ha maga is sokáig birkózott a lelkében lakó medvékkel, akkor nehéz újjágyúrni… Megint affajta vita kezdődött közöttük, amikor lépten-nyomon olyan szavakat használtak, amelyeket az anya nem értett. Már befejezték az ebédet, de továbbra is kíméletlenül zúdították egymásra a furcsa szavak kopogó jégesőjét. Néha egyszerűen beszéltek. – A magunk útján kell haladnunk, egy lépést se szabad letérni róla! – jelentette ki határozottan Pavel. – Hogy beleütközzünk ezen az úton több tucat millió emberbe, akik ellenségként

fogadnak bennünket. Az anya, ahogy hallgatta a vitát, kihámozta belőle, hogy Pavel nem szereti a parasztokat, a hohol meg védelmébe veszi őket, és azt bizonygatja, hogy a parasztokat is meg kell tanítani a jóra. Az anya jobban megértette Andrejt, úgy tetszett, hogy őneki van igaza, de valahányszor mondott valamit Pavelnak, Pelageja a lélegzetét visszafojtva, feszült figyelemmel várta fia válaszát, hogy mielőbb megtudja: nem sértette-e meg a hohol. De ők akárhogy kiabáltak is egymásra, nem sértődtek meg. – Így van ez, Pasa? – kérdezte néha fiától Pelageja. – Így! – felelte mosolyogva Pavel. – Maga, jó uram – mondta szelíd gúnnyal a hohol –, túl sokat behabzsolt, de nem rágta meg jól, és a torkára akadt egy falat. Öblítse le a kis torkát. – Ne bolondozz! – tanácsolta Pavel. – Ugyan! Olyan komoly vagyok, mint egy temetés… Az anya a fejét csóválva csendesen elnevette magát…

23

Közelgett a tavasz, olvadt a hó, és előtárta a mélyében rejtőző piszkot és kormot. A piszok napról napra mind tolakodóbban szembe tűnt, és condrás, szutykos koldusnak látszott az egész telep. Nappal csöpögött a hólé a házak tetejéről, fáradtan és izzadtan párologtak a szürke falak, éjszakára meg mindenütt homályosan fehérlettek a jégcsapok. Az égen mind gyakrabban bukkant elő a nap. És erélyesen csobogni kezdtek a mocsár felé futó kis patakok. Készülődtek, hogy megünnepeljék május elsejét. A gyárban és a telepen egyre-másra jelentek meg a röplapok, amelyek megmagyarázták az ünnep jelentőségét, és ha elolvasták őket, még a propagandától érintetlen fiatalok és azt mondták: – Ezt meg kell rendezni! – Ideje! – kiáltott fel mogorván mosolyogva Veszovscsikov. – Elég volt a bújócskából! Fegya Mazin nagyon örült. Roppant lesoványodott, idegesen remegő mozdulataival, szavaival egy kalitkába zárt pacsirtához hasonlított. A korához képest túl komoly és hallgatag Jakov Szomov, aki most a városban dolgozott, mindenhová elkísérte. Szamojlov – aki a börtönben még jobban megvörösödött –, Vaszilij Guszev, Bukin, Dragunov és még néhányan azt bizonygatták, hogy fegyverrel kell felvonulni, de Pavel, a hohol, Szomov és mások vitába szálltak velük. Megjelent a mindig fáradt, izzadt, fuldokló Jegor, és tréfásan így kezdte: – A fennálló rendszer megváltoztatása nagy munka, elvtársaim, de ahhoz, hogy sikeresebben folyjék, új csizmát kell vennem magamnak! – mondta és átázott, lyukas csizmájára mutatott. – A sárcipőm is gyógyíthatatlanul elnyűtt, úgyhogy mindennap átnedvesedik a lábam. Én nem akarok addig leköltözni a föld méhébe, amíg ország világ előtt búcsút nem mondunk a régi világnak; éppen ezért elvetem Szamojlov elvtársnak a fegyveres tüntetésre vonatkozó javaslatát,

és azt indítványozom, hogy engem fegyverezzenek fel jó erős csizmával, mert mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy sokkal hasznosabb lesz a szocializmus diadala szempontjából, mint akár a legnagyobb arányú csetepaté! Ugyanilyen cikornyás nyelven szokta elmondani a munkásoknak, hogyan próbál könnyíteni sorsán a nép a különféle országokban. Az anya szerette hallgatni Jegor szavait, és azt a különös benyomást szerezte belőlük, hogy a nép legravaszabb ellenségei, akik a legkegyetlenebbül és a leggyakrabban becsapják, alacsony, pocakos, piros arcú, lelkiismeretlen, mohó, ravasz és kegyetlen emberkék. Amikor nehéz volt az életük az uralkodók alatt, folyton uszítgatták a köznépet az uralkodók hatalma ellen, de amikor a nép felkelt, és kiragadta a hatalmat az uralkodók kezéből, ezek az emberkék csalással a maguk kezébe kaparintották, a népet meg hazakergették, ha vitába szállt velük, sorra legyilkoltak százakat, ezreket. Az anya egyszer összeszedte a bátorságát, és megmondta neki, hogy az ő szavai alapján milyen kép alakult ki benne az életről, és zavartan nevetve azt kérdezte: – Így van, Jegor Ivanics? Jegor, apró szemét kidüllesztve, szinte fuldokolva hahotázott, és a mellét dörzsölgette: – Valóban így van, mama! Szarván ragadta a történelem bikáját. Ezen a sárga alapon vannak bizonyos díszek, azaz hímzések is, de ez nem változtat a lényegen! Csakugyan azok a kövér emberkék a legnagyobb szélhámosok, azok a legmérgesebb rovarok, amelyek a nép véréi szipolyozzák. A franciák burzsujoknak nevezik őket. Jegyezze meg ezt a szót, mama: burzsuj. Ezek rágnak, esznek bennünket, ezek szívják a vérünket. – Szóval a gazdagok? – kérdezte az anya. – Bizony azok! De épp ez az ő szerencsétlenségük. Tudja, ha egy kisgyermek táplálékába apránként rezet vegyítünk, nem fejlődik tovább a csontja, törpe lesz, ha pedig arannyal mérgezünk meg valakit, a lelke lesz kicsiny, halott és szürke, pontosan olyan, mint egy garasos gumilabda… Pavel egyszer azt mondta Jegorról: – Tudod-e, Andrej, hogy többnyire azok szeretnek tréfálkozni, akiknek fáj a

szívük… A hohol hallgatott egy darabig, aztán a szemét összehunyorítva azt felelte: – Ha igaz volna, amit mondtál, akkor egész Oroszország megpukkadna a röhögéstől… Megjelent Natasa is. Ő is börtönben ült – valahol egy másik városban –, de semmit sem változott. Az anya észrevette, hogy a hohol Natasa jelenlétében mindig felvidul, sziporkázva tréfál, szelíd gúnnyal csipked mindenkit, és vidám nevetésre ingerli Natasát. De valahányszor elment a lány, Andrej szomorúan fütyölgetni kezdte vég nélküli dalait, és unottan csoszogva sokáig járkált a szobában. Gyakran elszaladt hozzájuk Szása, mindig borongós volt, mindig sietett, és valahogy egyre szögletesebb és érdesebb lett. Egyszer, amikor Pavel kikísérte a pitvarba, és nem csukta be az ajtót maga után, az anya fülét pergő beszélgetés ütötte meg: – Maga viszi a zászlót? – kérdezte halkan a lány. – Én. – Ez már végleg eldőlt? – Igen. Ez a jog engem illet. – Megint… börtön?! Pavel nem felelt. – Nem lehetne… – kezdte Szása, de félbehagyta. – Mit? – kérdezte Pavel. – Átengedni másnak… – Nem! – felelte hangosan Pavel. – Csak gondolja meg, magának olyan nagy befolyása van, magát szeretik! Itt maga és Nahodka a legelső emberek, hát gondolja meg, mennyi mindent tehetnek, ha szabadon vannak! Márpedig ezért száműzik magát… hosszú időre, messzire!

Az anyának úgy rémlett, hogy a leány hangjában ismerős érzések – szomorúság és félelem – csengenek. És Szása szavai úgy hulltak a szívére, mint nagy, jéghideg vízcseppek. – Nem! Ez szilárd elhatározásom! – mondta Pavel. – A világért se állok el tőle. – Még akkor sem, ha én kérem? Erre Pavel váratlanul szaporán és valahogy különösen szigorúan vágta oda: – Nem szabad így beszélnie! Hová gondol? Nem szabad! – Én is ember vagyok! – felelte halkan Szása. – Derék ember! – mondta ugyanolyan halkan, de valahogy furcsán Pavel, mintha fuldokolna. – És számomra drága ember. Éppen ezért… ezért nem szabad így beszélnie… – Isten veled! – mondta a lány. Cipője sarkának kopogásából az anya kitalálta, hogy gyorsan, csaknem futást iramodott el. Pavel kiment utána az udvarra. Nyomasztóan súlyos félelem nehezedett az anya szívére. Nem értette, miről van szó, de érezte, hogy megint bánat vár rá. „Mit akar tenni Pavel?” Pavel Andrejjal tért vissza. – Ej, ez az Iszajka, ez az Iszajka! Mit csináljunk vele? – Azt kell tanácsolni neki. hogy hagyja abba a mester-kedéseit! – mondta komoran Pavel. – Mit akarsz csinálni, Pavel? – kérdezte fejét lehajtva az anyja. – Mikor? Most? – Elsején… Május elsején?

– Aha! – kiáltott fel tompán Pavel. – Én viszem a zászlónkat, én megyek majd vele legelöl. Ezért valószínűleg ismét börtönbe csuknak. Anyja szeme szinte égett, a szája meg kellemetlenül kiszáradt, Pavel megfogta és megsimogatta a kezét. – Így kell! Értsd meg! – Nem szólok én egy szót se! – mondta fejét lassan felemelve az anyja. Amikor szeme találkozott Pavel szemének makacsul villogó tekintetével, újra meghajtotta a nyakát. Pavel elengedte a kezét, felsóhajtott, majd szemrehányóan így szólt: – Nem búsulnod, hanem örülnöd kellene. Mikor lesznek már olyan anyák, akik a halálba is boldogan küldik a gyermekeiket? – Hoppá, hoppá! – dörmögte a hohol. – No, most ugyan jól elvetetted a sulykot! – Hát szóltam én egy szót is? – ismételte Pelageja. – Én nem akadályozlak semmiben. Csak sajnállak… de hát egy édesanya már csak ilyen! Pavel odábblépett mellőle, és az anyja mindjárt kemény, éles szavakat hallott: – Van olyan szeretet, amely nem hagyja élni az embert! Anyja megremegett, és attól félve, hogy Pavel mond még valamit, ami eltaszítja tőle a szívét, szaporán így kezdte: – Nem kell ezt. Pasa! Megértem én, hogy csakis így kell tenned az elvtársaidért? – Nem! – mondta Pavel. – Magamért teszem. Az ajtóban megállt Andrej; magasabb volt az ajtónál, és most, ahogy ott állt benne, mint valami keretben, furcsán behajtotta a térdét, egyik vállával a félfának dőlt, a másik vállát, a nyakát és a fejét meg előretartotta. – Hagyja már abba ezt a fecsegést, jó uram! – mondta, és mogorván Pavel arcára szegezte kidülledő szemét. Egy kőrésből kibámuló gyíkhoz hasonlított. Az anya már-már sírva fakadt.

– Jaj, istenem, majd el is felejtem… – dünnyögte és hirtelen kiment a pitvarba, mert nem akarta, hogy a fia lássa a könnyeit. Odakint fejét egy szögletbe fúrva szabad folyást engedett a megbántódás könnyeinek, és némán, hangtalanul sírt; annyira legyengítették a könnyek, mintha vér is csurgott volna velük együtt a szívéből. A lazán betett ajtón át vitatkozás fojtott hangjai kúsztak ki a pitvarba. – Mi az? Gyönyörködsz magadban, ahogy így kínozod? – kérdezte a hohol. – Nincs jogod így beszélni! – kiáltott rá Pavel. – Szép kis elvtársad volnék, ha hallgatnék, amikor látom ezeket az ostoba bakugrásaidat! Miért mondtad ezt? Tudod te, miket beszélsz? – Mindig keményen meg kell mondani az igent is, a nemet is! – Őneki?! – Mindenkinek! Nem akarok sem olyan szeretetet, sem olyan barátságot, amely az embert, a lábába kapaszkodva, igyekszik visszatartani… – Te szájhős, te takonypóc! Töröld meg az orrod, és eredj, mondd el ezt mind Szasenykának. Ezt neki kellett volna mondanod… – Már megmondtam! – Igen? Hazudsz! Vele szelíden, gyengéden beszéltél! Nem hallottam, de tudom! Édesanyád előtt meg vad hősködésbe csaptál… Értsd meg, te bakkecske: egy fagarast sem ér a hősködésed! Vlaszova gyorsan letörölte a könnyet orcájáról. Megijedt, hogy a hohol megsérti Pavelt, sietve kinyitotta hát az ajtót, és a konyhába belépve, bánattal és félelemmel tele, remegve, hangosan így szólt: – Ju-uj, de hideg van! Pedig már itt a tavasz… A konyhában minden cél nélkül zajosan egyik helyről a másikra rakosgatta a holmikat, hogy elnyomja a szobából kiszűrődő fojtott hangokat, aztán még hangosabban folytatta:

– Minden megváltozott: az emberek tüzesebbek lettek, az idő meg hidegebb. Hajdanában ilyenkor már meleg volt, derült az ég, és sütött a napocska… Csend támadt a szobában. Vlaszova várakozva meg: állt a konyha közepén. – Hallottad? – hallatszott a hohol halk kérdése. – Ezt meg kell értened, az ördögbe is! Gazdagabb lélek ő, mint te vagy! – Isznak egy kis teát? – kérdezte remegő hangon az anya. És feleletet se várva, hogy reszketését leplezze, hirtelen felkiáltott: – Tyű, de összefagytam! Pavel lassú léptekkel kiment hozzá. Ajkán remegő, bűnbánó mosollyal, szégyellősen nézett rá. – Bocsáss meg, édesanyám! – mondta halkan. – Kölyök vagyok még, buta kölyök… – Ne bánts engem soha! – kiáltotta szomorúan az anya, és melléhez szorította a fejét. – Ne mondj semmit! A te életed… a te dolgod. Áldjon az ég! De ne sebezd meg a szívemet! Hát van olyan anya, aki nem tud sajnálni? Nincs! Én mindegyiketeket sajnálom! Mind derék emberek vagytok és mindegyikőtök drága nekem! És hát ki sajnáljon benneteket, ha nem én? Te elöl mégy, a többiek utánad. Mindent otthagytok, és elindultok a magatok útján… Pasa! Nagy, égető gondolat verdesett a mellében, a szenvedő, szomorkás öröm ihletett érzésével lelkesítette fel szívét, de ő nem talált szavakat, s a némaságtól gyötrődve, csak integetett, édes és szúró fájdalomtól égő szemmel nézett fia arcába… – Jól van, mama! Bocsáss meg, belátom, hogy…– dörmögte Pavel a fejét lehajtva, aztán mosolyogva egy futó pillantást vetett rá, majd elfordult, és zavartan, de most már felderülve hozzátette: – Ezt nem felejtem el! Becsületszavamra! Anyja eltolta magától, bekukkantott a szobába, és kedvesen kérő hangon azt mondta Andrejnak:

– Ne kiabáljon rá, Andrjusa! Maga persze idősebb, de… A hohol az anyának háttal állva, meg se mozdulva, furcsán és mulatságosan elbődült. – Ujujuj! De még hogy fogok ordítani rá! Sőt még meg is verem! Az anya lassan odament hozzá, odanyújtotta a kezét, és azt mondta neki: – Édes lelkem… A hohol megfordult, hátratett kezét keményen összekulcsolva és fejét bika módjára leszegve kiment mellette a konyhába. – Menj el, Pavel – hallatszott be mogorván gunyoros hangja –, mert különben leharapom a fejed! Csak tréfálok, nénikém, ne vegye komolyan! Mindjárt begyújtom a szamovárt. Igen! Csak hát a szenünk vizes, hogy az ördöge vigye el! Elhallgatott. Amikor az anya kiment a konyhába, a hohol a padlón ülve a tüzet élesztgette a szamovárban. – Ne féljen – folytatta félrenézve –, nem bántom. Olyan lágyszívű ember vagyok én, akár a párolt répa! És különben is... Hé, te nagy hős, ne hallgass ide… Szeretem őt! Csak azt a nagy mellényét nem szeretem! Mert, látja, új mellényt vett fel, amely nagyon tetszik neki, és lám, most a hasát kidüllesztve jár benne, s mindenkit meglök: ide nézzetek, micsoda mellényem van nekem! Hát szép, az igaz, de minek lökdösődni? Anélkül is olyan szűk a világ… Pavel elmosolyodott. – Sokáig morogsz még? Adtál már egy nyaklevest, és ezzel érd be! A hohol a padlón ülve kinyújtott két lába közé fogta a szamovárt, és Pavelra pillantott. Pelageja az ajtóban állt nyájasan és szomorúan nyugtatta szemét Andrej kerek tarkóján és görbén tartott hosszú nyakán. Andrej hátradőlt a törzsével, és mindkét kezével a padlónak támaszkodva egy kissé megvörösödött szemmel nézett hol az anyára, hol a fiára.

– Szép kis népség, nem mondom! – mondta pislogva, halkan. Pavel lehajolt és megragadta a karját. – Ne rángass! – mondta tompán á hohol. – Még felborítasz… – Mit restelkedik? – mondta szomorúan az édesanya. – Csókolják és öleljék meg egymást jó eresen… – Akarod? – kérdezte Pavel. – Lehet! – felelte felállva a hohol. Keményen összeölelkeztek, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a két test – egy lélek, amelyet a barátság lángoló érzése hevített. Az anya arcán most már a megkönnyebbülés könnyei gördültek végig. – Az asszonynép szeret sírni – mondta könnyeit törölgetve, zavartan. – Sír bánatában, sír örömében! A hohol szelíd mozdulattal eltolta magától Pavelt, és szemét az ujjaival törölgetve így szólt: – Elég! Kihancúrozták magukat a borjúk, most már süthetnek belőlük pecsenyét! Ej, az az ördögadta szén! Fújom, fújom, és tele lesz vele a szemem… Pavel lehajtotta a fejét, leült az ablakhoz, és halkan azt mondta: – Az ilyen könnyeket nem kell szégyellni… Édesanyja odalépett hozzá és leült. Szíve most egy friss érzés puha, meleg ruhájába öltözött. Szomorú volt, de már kellemesen és higgadtan szomorú… – Majd én összeszedem az edényt, maga csak üljön itt, nénikém! – mondta a hohol, és bement a szobába. – Pihenjen! Úgyis eleget gyötörtük itt… A szobában is mindjárt felcsendült dallamos hangja: – Nagyszerűen megéreztük most az életet… az igazi, emberi életet!

– Igen! – felelte az anyjára pillantva Pavel. – Minden más lett! – mondta Pelageja. – A bánat is más, az öröm is más… – Így is kell! – folytatta a hohol. – Mert új szív nő, kedves nénikém, új szív nő az életben. Az ember megy-megy, megvilágítja az életet az értelem fényével, és hívja a többieket: „Hé, ti, egész világ emberei, egyesüljetek egy nagy családban!” És hívására minden szív egészséges darabjai egy óriási, erős szívvé tevődnek össze, amely úgy cseng, akár egy ezüstharang… Az anya keményen összeszorította a száját, hogy ne remegjen, és erősen behunyta a szemét, hogy ne könnyezzen. Pavel felemelte az egyik kezét, mondani akart valamit, de az anyja megfogta a másik kezét, és lefelé húzva azt súgta: – Ne zavard… – Tudják? – folytatta az ajtóban állva a hohol. – Sok baj vár még az emberekre, sok vért kisajtolnak még belőlük, de’ mindez, minden baj és minden vér csekély ár azért, ami szívünkben, az agyunkban már megvan… És én máris gazdag vagyok, akár a csillag sugarakban, én mindent eltűrök, mindent elszenvedek, mert van bennem öröm, amelyet senki és semmi nem ölhet meg soha! Ez az öröm az én erőm! Éjfélig teázgattak, üldögéltek az asztalnál, és bensőségesen beszélgettek az életről, az emberekről, a jövőről. Az édesanya, valahányszor megértett egy-egy gondolatot, a múltjából mindig vett valami súlyosat, érdeset, és ezzel a szívéből való kővel támasztotta alá a gondolatot. A beszéd meleg sodrában szétolvadt félelme, és most úgy érezte magát, mint azon a napon, amelyen apja zordul azt mondta neki: – Nincs mit fanyalogni! Akadt egy bolond, aki feleségül akar venni, hát menj! Minden lány férjhez megy, minden asszony gyermekeket szül, és minden szülőnek csak a bánatára van gyermeke! Hát te tán nem ember vagy? Pelageja e szavak után meglátta maga előtt azt az elkerülhetetlen ösvényt, amely

félénken húzódott egy üres, sötét hely körül. És az a tudat, hogy elkerülhetetlenül ezen az ösvényen kell haladnia, vak nyugalommal töltötte el a szívét. Ugyanígy van most is. De ennek az új bánatnak a közeledését érezve, valakinek azt mondta magában: „Tessék. A kezedben vagyok!” Ez enyhítette szívének csendes fájdalmát, amely remegve úgy zengett a keblében, mint egy megfeszített húr. És a szomorú várakozástól felzaklatott lelke mélyén, ha nem is erősen, de mégiscsak ott pislákolt és nem aludt ki a remény, hogy nem vesznek, nem ragadnak cl tőle mindent! Valami mégiscsak marad…

24

Korán reggel, alighogy Pavel és Andrej elment hazulról, Korszunova izgatottan bekopogott az ablakon, és sietősen azt kiáltotta: – Agyonütötték Iszajt! Menjünk, nézzük meg! Az anya összerezzent, agyán szikraként átvillant a gyilkos neve. – Ki volt? – kérdezte röviden, és vállára borította kendőjét. – Hát… nem ül ott Iszaj mellett! Főbe kólintotta, aztán elszelelt! – felelte Marja. Majd az utcán így folytatta: – Most megint szamuklálni fognak mindenütt… keresik majd a tettest. Még szerencse, hogy a tieid otthon voltak az éjjel; én tanú vagyok rá. Éjfél után elmentem előttetek, bekukkantottam az ablakon, és láttam: mind ott ültök az asztalnál… – Ugyan, Marja! Hát lehet őrájuk még csak gondolni is?! – kiáltott fel ijedten az édesanya. – Hát ki ütötte volna agyon? Nyilván a tieitek közül valaki! – mondta meggyőződéssel Korszunova. – Hisz mindenki tudta, hogy kémkedett utánuk… Az anya megállt, és zihálva a mellére tette az egyik kezét. – Mi lelt? Ej, hát ne félj! Úgy kellett annak az akasztófáravalónak! Menjünk szaporábban, mert még elviszik!… Az anya majd összerogyott annak a gondolatnak a súlya alatt: Veszovscsikov volt. Lám, csak véghezvitte! – gondolta tompán. A gyár falaitól nem messzire, egy nemrég leégett ház helyén lábával az üszköt

taposva és a hamut felkavarva egész sereg ember tolongott, és úgy zúgott, akár egy dongóraj. Volt ott sok nő is, még több gyermek, voltak boltosok, vendéglőbeli pincérek, rendőrök, és ott állt Petiin, egy bolyhos, ezüstös szakállú, magas, öreg csendőr is, akinek a mellén érdemérmek fityegtek. Iszaj, háttal az üszkös gerendáknak dőlve, födetlen fejét a jobb vállára lógatva, félig feküdt a földön. Jobb keze a nadrágja zsebébe volt dugva, a szája félig ellátva, mintha csodálkoznék, vörhenyes kis szakálla oldalt meredezett. Sovány testét, hegyes fejét, szeplő lepte csontos arcát mintha még kisebbre sajtolta volna össze a halál. Az anya felsóhajtott és keresztet vetett. Utálta ezt az embert, amíg élt, de most csendes szánalmat keltett benne. – Vér nincs sehol! – jegyezte meg valaki halkan. – Úgy látszik, ököllel csapták agyon… – Elnémították a besúgót… A csendőr megrezzent, és a nőket mind a két kezével széttaszigálva, fenyegetően azt kérdezte: – Kinek jár itt a szája? Mi? A tömeg szétzilálódott lökéseitől. Néhányan gyorsan futásnak eredtek. Valaki kárörvendően felnevetett. Az anya hazaindult. „Senki se sajnálja” – gondolta. Előtte pedig ott állt, akár az árnyék, Nyikolaj széles alakja: keskeny szemével hidegen, kegyetlenül néz, jobb kezét meg úgy lóbálja, mintha megütötte volna… Amikor a fia és Andrej megjöttek ebédelni, legelőbb is azt kérdezte tőlük: – Nos? Mi az újság? Senkit sem tartóztattak le Iszaj miatt? – Nem hallottunk semmit! – felelte a hohol. Vlaszova látta, hogy mind a ketten nyomott hangulatban vannak. – Nyikolajról nem beszélnek semmit? – érdeklődött halkan. Fia az arcára szegezte szigorú szemét, és tisztán érthetően azt mondta: – Nem beszélnek. És bizonyára nem is gondolnak semmit. Nyikolaj nincs sehol.

Tegnap délben elment a folyóra, és azóta nem tért vissza. Tudakozódtam felőle… – No, hál’ istennek! – mondta megkönnyebbült sóhajjal az anya. – Hál’ istennek! A hohol ránézett és lehajtotta a fejét. – Ahogy ott fekszik – mondta elgondolkozva az anya –, olyan az arca, mintha csodálkoznék. És senki se sajnálja, senki se terít rá egy jó szót se szemfedőnek. Olyan kicsi, olyan jelentéktelen. Akár egy kis törmelék: letörött valahonnan, leesett, és most ott fekszik… Ebéd közben Pavel hirtelen ledobta a kanalát és felkiáltott: – Ezt nem értem! – Mit? – kérdezte a hohol. – Már az is visszataszító, ha valaki megöl egy állatot csak azért, mert enni kell. Megölni egy ragadozó vadállatot, ezt értem! Én magam is meg tudnék ölni egy olyan embert, aki vadállattá vált a többiek számára. De agyonütni egy ilyen kis nyomorultat?! Hát hogy tudta ráemelni a kezét? A hohol vállat vont, és így szólt: – Legalább olyan kártékony volt, mint egy vadállat. A szúnyog csak egy kevés vért szív ki belőlünk, mégis agyonütjük! – tette hozzá. – No, igen! Nem is erről beszélek én… Csak azt mondom: undorító. – Mit tegyünk?! – mondta Andrej, és ismét vállat vont. – Te agyon tudnál ütni egy ilyen nyomorultat? – kérdezte hosszú hallgatás után eltűnődve Pavel. A hohol ránézett Pavelra kerek szemével, egy futó pillantást vetett az anyára, és szomorúan, de határozottan azt felelte: – Az elvtársaimért, az ügyünkért – mindenre képes vagyok! Még ölök is. Akár a fiamat is…

– Ó, Andrjusa! – kiáltott fel halkan az anya. Andrej rámosolygott, és azt mondta: – Nem lehet másképp! Ilyen az élet! – Há-át igen! – mondta lassan, elnyújtva Pavel. – Ilyen az élet… Andrej valami belső lökésnek engedelmeskedve, izgatottan felállt, és mind a két kezével hadonászva beszélni kezdett: – Mit tegyünk? Gyűlölnünk kell egyes embereket, hogy minél hamarább bekövetkezzék az az idő, amikor csakis gyönyörködni lehet minden emberben. El kell pusztítani azt, aki gátat vet az élet folyásának, aki eladja az embereket pénzért, hogy nyugalmat és tiszteletet vásároljon rajta magának. Amikor a becsületes emberek útjában ott áll egy Júdás, aki arra vár, hogy eladja őket, akkor magam is Júdássá aljasodom, ha nem pusztítom el! Nincs hozzá jogom? Hát azoknak, a mi gazdáinknak, van joguk katonákat és hóhérokat, nyilvánosházakat és börtönöket, katorgát és minden más efféle ocsmányságot tartani, ami védi a nyugalmukat és kényelmüket? Néha a kezembe kell vennem az ő botjukat. Hát mit tegyek? Minden vonakodás nélkül a kezembe veszem, ők tízével, százával öldösnek bennünket: ez feljogosít engem arra, hogy felemeljem a kezem, és az ellenségem fejére sújtsak, arra az ellenségemre, aki a legközelebb tolakodott hozzám, és valamennyinél veszélyesebb életem művére. Ilyen az élet. Én nem akarom ilyennek, és harcolok is ellene. Tudom: az ő vérükből nem lehet teremteni semmit, mert nem termékeny vér… Azt is tudom, hogy csak akkor nő szépen az igazság, ha a mi vérünk sűrű szemű esőként bepermetezi a földet, az ő rothadt vérük meg nyomtalanul eltűnik! De vállalom a bűnt is, és ölök, ha látom, hogy kell! Én csak a magam nevében beszélek. Az én bűnöm meghal velem együtt, nem lesz sötét folt a jövőn, nem mocskol be senkit rajtam kívül, senkit! Egyik kezével a saját arca előtt hadonászva járkált a szobában, és úgy szeldelte a levegőt, mintha el akarna vágni magától valamit. Az anya szomorú aggodalommal nézett rá: érezte, hogy Andrejban megszakadt valami, és fáj a lelke. A gyilkosságra vonatkozó, sötét, veszélyes gondolatok végre elhagyták: „Ha nem Veszovscsikov ütötte agyon, akkor Pavelnak egyetlenegy elvtársa sem tehette” – gondolta. Pavel lehajtott fejjel hallgatta a hoholt, aki állhatatosan és meggyőzően folytatta: – A jövőbe vezető úton az ember olykor önmagával is kénytelen szembefordulni. Tudnia kell mindent: szívét-lelkét odaadni! Az életet odaadni, meghalni az

ügyért, ez egyszerű! Adj oda többet, azt is, ami drágább az életednél, azt add oda, és akkor majd erősen kifejlődik az, ami a legdrágább neked: az igazságod! Szemét félig lehunyva, elsápadva, megállt a szoba közepén, és kezét feltartva, mintha ünnepélyes ígéretet tenne, így szólt: – Tudom, eljön még az az idő, amikor gyönyörködnek majd egymásban az emberek, amikor mindegyik csillagnak nézi a másikat! Szabad emberek járnak majd a földön, akiket naggyá tesz a szabadságuk, mindenki nyílt szívvel jár, mindenkinek mentes lesz a szíve az irigységtől, és nem ismer haragot senki. Akkor majd az ember szolgálata lesz az egész élet, felmagasztaltatik az ember képe; szabadok számára minden magasság elérhető! Akkor majd igazságban és szabadságban élnek… a szépségért, és azokat fogják a legkülönbeknek tartani, akik a legszélesebben át tudják ölelni szívükkel, és a legmélyebben fogják szeretni az egész világot, a legszabadabbak lesznek annak az új életnek az emberei! Elhallgatott, kiegyenesedett, majd öblös, telt mellhangon ismét megszólalt: – Úgyhogy én ezért az életért mindenre vállalkozom! Arca megremegett, a szeméből egymás után peregtek a nagy, nehéz könnycseppek. Pavel felemelte a fejét, és szemét tágra nyitva, sápadtan nézett rá, az anya meg felállt székéről, és úgy érezte, mintha egyre növekvő sötét rémület közeledne feléje. – Mi lelt, Andrej? – kérdezte halkan Pavel. A hohol megrázta a fejét, kihúzta magát, feszesre, akár a húr, és az anyára tekintve így szólt: – Én láttam… Tudom… Az anya odasietett hozzá, és megragadta mindkét kezét; Andrej megpróbálta kitépni a jobbját, de Pelageja belecsimpaszkodott, és forrón azt suttogta: – Halkabban, édes lelkem! Drágaságom…

– Várjon! – dörmögte tompán a hohol. – Elmondom maguknak, hogy történt… – Nem kell! – suttogta Pelageja, és könnyezve nézett rá. – Nem kell, Andrjusa… Pavel lassan odament, és ő is nedves szemmel tekintett elvtársára. Sápadt volt, és mosolyogva, lassan, halkan azt mondta: – Anyám attól fél, hogy te voltál… – Én nem félek! Nem hiszem! Ha láttam volna, se hinném el! – Várjanak – mondta a hohol, és mellettük elnézve a fejét rázta, s igyekezett kiszabadítani a kezét. – Nem én voltam, de… megakadályozhattam volna… – Hagyd, Andrej! – mondta Pavel. Egyik kezével megszorította a hohol kezét, a másikat a vállára tette, mintha meg akarná állítani e nagy ember remegését. A hohol odahajtotta a fejét hozzá, és szaggatottan így folytatta: – Én nem akartam, ezt éppen te jól tudod, Pavel! Így történt: amikor te előreindultál, én pedig megálltam a sarkon Drágunovval, Iszaj kilépett a sarok mögül, és egy kissé odább megállt. Gúnyosan mosolyogva nézett ránk… „Látod? Egész éjjel a sarkamban jár, mondta Dragunov. Majd én eldöngetem.” Azzal elment. Én azt hittem, hazaindul… Iszaj meg odalépett hozzám… A hohol felsóhajtott. – Senki sem sértett még meg olyan cudarul, mint az a kutya. Az édesanya kézen fogva az asztalhoz húzta, és végül sikerült leültetnie egy székre. Ő maga pedig melléje ült, úgyhogy egymáshoz ért a válluk. Pavel a szakállát mogorván tépdesve, előtte állt. – Azt mondta, hogy ismernek minket a csendőrök, mindegyikünket számon tartják, és május elseje előtt összevadásszák mindnyájunkat. Én nem válaszoltam, csak nevettem, pedig forrt bennem az epe. Azután azt mondta, hogy én okos legény vagyok, és nem ezen az úton kellene haladnom, hanem inkább… Szünetet tartott, baljával megdörzsölte az arcát, a szeme szárazon villogott. – Értem! – szólt Pavel.

– Azt mondta: inkább lépjek a törvény szolgálatába. A hohol ökölbe szorította kezét, és megrázta a levegőben. – A törvény szolgálatába! Ó, az az átkozott pára! – szűrte a szót a fogán keresztül. – Inkább vágott volna pofon… az jobb lett volna nekem is, és talán… neki is. De, hogy a szívembe köpje azt a büdös nyálát, nem tudtam elviselni. Andrej görcsösen próbálta kirángatni kezét a Paveléból, és mély undorral, még tompábban így folytatta: – Pofon vágtam és otthagytam. Egyszer csak hallom a hátam mögül, hogy Dragunov halkan megszólal: „No most megvagy!” Bizonyára ott állt a sarok mögött… Pavel hallgatott egy darabig. – Nem fordultam hátra, bár éreztem… – mondta aztán. – Ütés hallatszott… Én csak mentem tovább nyugodtan, mintha csupán egy varangyos békát rúgtam volna félre. Amikor megkezdtem a munkát, kiabálást hallottam: „Agyonütötték Iszajt!” Nem hittem a fülemnek. Ám a kezem fájni kezdett, nem túlságosan ugyan, de mintha megrövidült volna, és nem nagyon akart engedelmeskedni. A kezére sandított, és azt mondta: – Most már bizonyára a síromig se mosom le ezt az undorító foltot… – Az a fontos, hogy a szíved tiszta, kedveském! – mondta halkan az anya. – Nem is vádolom én magam. Nem! – mondta keményen a hohol. – Csak undorodom az egésztől! Ez már túl sok nekem. – Nem nagyon értelek! – szólt Pavel vállat vonva. – Nem te ütötted agyon, de még ha… – Ugyan, cimbora! Tudni, hogy agyonverik, és nem akadályozni meg… – Ezt most már végképp nem értem… – mondta határozottan Pavel, majd rövid gondolkozás után hozzátette: – Vagyis értem, de érezni… nem érzem. Megszólalt a gyárduda. A hohol a fejét oldalt hajtva végighallgatta a parancsoló

bömbölést, aztán megrázkódva így szólt… – Nem megyek dolgozni… – Én se – felelte Pavel. – Fürdőbe megyek! – mondta elmosolyodva a hohol, és miután szótlanul, gyorsan összeszedelőzött, mogorván eltávozott. – Akárhogy is, Pasa – mondta Irinának Pelageja, miután kikísérte tekintetével a hoholt. – Tudom, hogy embert ölni bűn, de én senkit se tartok bűnösnek. Sajnálom Iszajt, olyan kis vakarcs volt; amikor megnéztem, eszembe jutott, hogy akasztófával fenyegetett téged… és nem is haragudtam rá, de nem is örültem, hogy elpusztult. Csupáncsak megsajnáltam. De most már sajnálni se sajnálom… Elhallgatott, gondolkozott egy darabig, aztán meglepődve elmosolyodott. – Uramjézus! Hallod te egyáltalán, mit beszélek? – kérdezte. Pavel bizonyára nem hallotta. Fejét lehajtva lassan járkált a szobában, és eltűnődve, komoran így kezdte: – Lám csak, ilyen az élet! Látod, mennyire szembeállítják egymással az embereket? Akarva-akaratlanul is… ölni kell! És kit? Egy ugyanolyan jogfosztott embert. Ő még szerencsétlenebb is, mert buta. A rendőrök, a csendőrök, a besúgók, mind-mind ellenségeink, és mégis valamennyi ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, ugyanúgy szívják a vérüket, ugyanúgy nem veszik őket emberszámba. Pontosan ugyanúgy! De lám; egymással szembeállították, ostobasággal és félelemmel megvakították az embereket, gúzsba kötötték kezét-lábát valamennyinek, összesajtolják őket, szívják a vérüket, egyiket a másikkal nyomják és ütik agyon. Puskává, bottá, kővé változtatták az embereket, és most azt mondják: ,,Ez az állam!…” Közelebb ment anyjához. – Ez bűn, anyám! Ez lélekgyilkosság, embermilliók gáládnál galádabb meggyilkolása… Érted?! A lelket ölik meg! Most láthatod a különbséget közöttük és közöttünk; ha valamelyikünk megüt valakit, megundorodik az egésztől, fáj neki és szégyelli magát. Elsősorban: megundorodik! Azok pedig ezreket mészárolnak le irgalmatlanul, nyugodtan, sőt élvezettel! Meg sem remeg

bele a szívük! És csakis azért nyomnak agyon mindenkit és mindent, hogy megtarthassák ezüstjüket, aranyukat, hitvány papírjaikat, meg azt az egész nyomorult kacatot, ami hatalmat ad nekik az embereken. Csak gondold meg: nem magukat óvják egyesek, amikor a nép lemészárlásával védekeznek, és eltorzítják az emberek lelkét, nem önmagukért teszik ezt, hanem a vagyonukért. Nem belülről, hanem kívülről óvják magukat… Megfogta, megrázta anyjának mind a két kezét, és így folytatta: – Ha éreznéd ezt az egész ocsmányságot, ezt a fertelmes rothadást, akkor megértenéd a mi igazságunkat, látnád, milyen fényes és nagyszerű! Édesanyja izgatottan felállt, csupa vágy volt, hogy szívét egy közös lángba olvassza a fiáéval. – Várj, Pasa, várj egy kicsit! – dünnyögte zihálva. – Én már-már érzem, csak várj még egy kicsit!

25

A pitvarban zajosan szöszmötölt valaki. Mind a ketten megrezzentek és egymásra pillantottak. Az ajtó egyszer csak lassan kinyílt, és lomhán belépett rajta Ribin. – No – mondta a fejét felemelve és mosolyogva –, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Kátrányfoltos ködmönt, bocskort viselt, övéből fekete kétujjas kesztyű meredezett elő, a fején meg bozontos kucsma volt. – Hegy szolgál az egészségetek? No, kiengedtek, Pavel? Jól van! Hát te hogy s mint éldegélsz, Nyilovna? – Fehér fogait kivillantva széles mosolyra húzta száját, a hangja lágyabban csengett, mint azelőtt, az arcát még sűrűbben benőtte a szakáll. Vlaszova megörült neki, odament hozzá, megszorította nagy fekete kezét, és a kátrány erős, egészséges szagát beszippantva azt mondta: – No, hát… nagyon örülök! Pavel mosolyogva szemügyre vette Ribint. – Egészen takaros muzsik! – Hát igen, megint muzsik lettem – mondta ködmönét levetve Ribin –, ti lassacskán úri sorba juttok, én meg visszavedlettem… Így van az! Cejgingét igazgatva bement a szobába, figyelmesen szétnézett és kijelentette: – Úgy látom, a berendezés nem gyarapodott semmit, de a könyvek megszaporodtak. Úgy ám! No, hogy s mint mennek a dolgok? Beszéljetek. Lábát szélesen szétvetve leült, tenyerével a térdére támaszkodott, sötét szemével kérdően végigtapogatta Pavel arcát, és barátságosan mosolyogva várta a feleletet.

– Megy minden, mint a karikacsapás! – mondta Pavel. – Szántunk-vetünk, nem hencegünk, aztán aratunk-csépelünk, megfőzzük a sört, húzzuk a lóbőrt! Így van? – mókázott Ribin. – Hát maga hogy van, Mihajlo Ivanics? – kérdezte Pavel, és melléje telepedett. – Köszönöm, eléggé jól. Jegilgyejevóban ütöttem tanyát. Hallottátok már hírét? Takaros kis falu. Évente kétszer vásár, több mint kétezer lakos! Harapós népek! Földjük nincs, csak árendás, de az is hitvány földecske, a kincstártól bérlik. Én béresnek szegődtem el egy vérszopóhoz… azok vannak ott dögivel! Kátrányt főzünk, szenet égetünk. Negyedrésznyit kapok a munkámért, pedig kétszer annyit gürcölök, mint itt, úgy bizony! Heten vagyunk annál a vérszopónál! De nem baj. Az ottaniak, engem kivéve, mind fiatalok, és mind tudnak írni-olvasni. Jefim, az egyik legény, olyan szilaj, hogy csuda! – Szokott velük beszélgetni? – kérdezte élénken Pavel. – Nem teszek lakatot a számra. Magammal vittem az itteni röplapokat, mind a harmincnégyet. De többnyire a bibliával dolgozom, abból van mit meríteni, jó vastag könyv, engedélyezett könyv, a szinódus nyomatta ki, hát lehet hinni neki! Pavelra kacsintott, és mosolyogva így folytatta: – Csakhogy ez kevés. Éppen könyvekért jöttem hozzád. Ketten, Jefim meg én, kátrányt szállítottunk, aztán csináltunk egy vargabetűt, és hozzád indultunk! Láss el engem könyvekkel, mielőtt még Jefim is idejön; nem kell túlságosan sokat tudnia… Ahogy az anya ránézett Ribinre, úgy rémlett neki, hogy a munkásruhával együtt, még valami mást is levetett. Kevésbé komoly, ravaszkásan néz, nem olyan nyíltan, mint azelőtt. – Mama – mondta Pavel –, menjen, hozzon könyveket. Ott majd tudják, mit adjanak. Mondja meg: falura kell. – Jó – felelte az anyja. – Mihelyt felforr a szamovár, indulok. – Te is ráadtad a fejed erre, Nyilovna? – kérdezte mosolyogva Ribin. – No jó. Ott nálunk sokan kedvelik a könyveket. A tanító szoktatta rá őket. Azt mondják,

hogy bár papi családból való, derék legény. Tanítónő is van, de csak hét versztányira. Ők persze nem tiltott könyvekkel dolgoznak; kincstári-árendás a nép, így hát félnek. De nekem tiltott könyv kell, harcos könyv; aztán majd úgy intézem, hogy rájuk terelődjön a gyanú… Ha a pópa vagy a kerületi rendőrfőnök meglátja, hogy lám ez meg ez tiltott könyv, azt hiszi, hogy a tanítók terjesztik! Én pedig egy darabig háttérben maradok. Igen elégedett volt fortélyával, vidáman kivillantotta fogait. „Ejha! – gondolta az anya. – Medvének látszik, és olyan, mint a róka…” – Mit gondol – kérdezte Pavel –, ha gyanúba fogják a tanítókat, hogy ők terjesztik azokat a tiltott könyveket, akkor tömlöcbe csukják őket? – Tömlöcbe csukják… hát aztán? – kérdezte Ribin. – De hisz maga osztogatja a könyveket, és nem ők! Magának kellene tömlöcbe is mennie… – Csudabogár! – mondta gúnyosan elmosolyodva Ribin, és a térdére csapott. – Hát ki gyanakodnék énrám? Egyszerű muzsik nem foglalkozik ilyesmivel. Ez még nem fordult elő! A könyv úri találmány, hát feleljenek érte ők… Az anya érezte, hogy Pavel nem érti Ribint, és látta, hogy összehunyorítja a szemét, tehát haragszik. – Mihail Ivanovics azt akarja, hogy ő végezhesse tovább a dolgát – jegyezte meg óvatosan és lágyan –, és másokat vonjanak felelősségre helyette… – Ez az! – mondta a szakállát simogatva Ribin. – Egyelőre. – Mama! – kiáltotta szárazon Pavel. – Mit szólnál ahhoz, hogy ha a mieink közül valaki, például Andrej, az én számlámra csinálna valamit, és engem csuknának börtönbe? Anyja megremegett, értetlenül pillantott a fiára, és a fejét ingatva azt felelte: – Hát lehet egy elvtárs rovására így cselekedni? – Ahá-á! – szólt elnyújtva Ribin. – Értelek már, Pavel!

Gúnyosan kacsintva az anyához fordult. – Ez nagyon bonyolult dolog, anya! Majd megint Pavelhoz intézte oktató szavait. – Éretlenül gondolkozol, cimbora! Titkos dolgokban szó sincs becsületről. Csak gondold meg: először is nem a tanítókat csukják le előbb, hanem azt a legényt, akinél megtalálják a könyvet. Másodszor: a tanítók ugyan engedélyezett könyveket adnak az emberek kezébe, de a lényeg azokban is ugyanaz, mint a tiltottakban, csak a szavak mások, csak éppen kevesebb bennük az igazság. Tehát ők is ugyanazt akarják, amit én, csak ők dűlőn haladnak, én meg országúton. De a hatóság szemében egyformán bűnösek vagyunk, igaz? Harmadszor: nekem semmi közöm hozzájuk, cimbora: a gyalogos a lóhátasnak nem lehet barátja. Egy paraszt rovására talán nem tenném meg. De kik ők? Az egyik papfi, a másik földbirtokoslány, nem tudom, miért akarják felemelni a népet… éppen ők. A paraszt nem ismeri az ő úri gondolataikat. Amit én magam teszek, azt tudom, de arról, amit ők akarnak, sejtelmem sincs. Ezer esztendeig akkurátus urak voltak, nyúzták a bőrt a parasztról, most meg hirtelen gondoltak egyet, és fel akarják nyitni a paraszt szemét. Én, cimbora, nem nagyon kedvelem a meséket, ez pedig olyanforma, mint valami mese. Éntőlem nagyon távol van mindenféle úr. Megy-megy az ember télen a mezőn, amott elöl feltűnik egy-egy élőlény. Mi az? Farkas, róka vagy csak kutya? Nem látom! Messze van. Pelageja a fiára pillantott. Pavel arca szomorú volt. Ribin szeme sötét fényben ragyogott, önelégülten nézett Pavelra, és szakállát az ujjaival izgatottan szétfésülgetve azt mondta: – Én nem érek rá udvariaskodni. Az élet bizony szigorú; a kutyaudvar nem juhakol, és mindegyik falka másképp ugat… – Vannak olyan urak – szólalt meg az anya: eszébe jutott néhány ismerős arc –, akik agyonveretik magukat a népért, egész életükön át börtönökben sínylődnek… – Őket más szemmel is nézzük, őket tiszteljük, becsüljük! – mondta Ribin. – Ha a paraszt gazdagodik, urak közé kapaszkodik, ha szegényedik az úr, parasztok közé szorul. Ha üres a buksza, a lélek is tiszta. Jusson eszedbe, Pavel, egyszer te magyaráztad, hogy ki mint él, úgy ítél, és ha a munkás azt mondja: igen, a

gazdája okvetlenül azt mondja: nem; ha pedig a munkás mondja azt, hogy nem, akkor a gazdája feltétlenül azt kiáltja: igen! Mert ilyen a természete. Hát ugyanígy különbözik egymástól a paraszt meg a földesúr természete is. Ha a paraszt jóllakik, az úr éjjel nem alszik. Persze mindenféle rendű és rangú népek között akadnak ebszülte bitangok, úgyhogy én se vagyok hajlandó minden parasztot védelmezni… Felállt a nagy, sötét, erős ember. Arca elhomályosodott, szakálla megremegett, mintha hangtalanul összecsattantotta volna a fogát, és fojtott hangon így folytatta: – Öt esztendeig kóboroltam egyik gyárból a másikba, hát elszoktam a falutól, el bizony! Amikor odamentem és szétnéztem, mindjárt láttam, hogy nem tudok így élni! Érted? Nem tudok! Ti, akik itt éltek, nem láttok olyan szörnyűségeket. Mert ott árnyként kúszik az ínség az ember után, és nincs remény kenyérre, nincs! Az ínség felfalta a lelkeket, elmosta az emberi arcokat, nem élnek ott az emberek, csak rothadnak abban az örökös nyomorban… Körös-körül meg, akár a dögmadár, lesi a hatóság, hogy nincsen-e egy fölös falatod. Ha meglátja, kitépi a kezedből, és a pofádba vág… Ribin körülnézett, és fél kezével az asztalra támaszkodva Pavelhoz hajolt. – Felfordult a gyomrom, ahogy ismét beletekintettem ebbe az életbe. Láttam, nem bírom! De aztán erőt vettem magamon; nem, mondtam a tulajdon lelkemnek, azt már nem! Itt maradok! Kenyeret nem szerzek nektek, de kását, azt főzök; és főzök is, cimbora, de még milyet! Én az emberekért haragszom az emberekre. Magamban hordom ezt a haragot: úgy áll és rezeg a szívemben, akár egy kés. Homlokán kiütött a verejték, lassan még közelebb hajolt Pavelhoz, és a vállára tette kezét. Remegett a keze. – Segíts nekem! Adj könyveket, de olyanokat, hogy ha elolvassa, ne leljen többé nyugtot az ember. Sündisznót kell dugni a koponyába, szúrós sündisznót! Mondd meg azoknak a városi embereiteknek, akik nektek írnak: írjanak a falunak is! Tüzeljétek fel, de úgy, hogy rohanjon a nép akár a halálba is, mintha leforrázták volna az egész falut! Felemelte a kezét, és minden egyes szót külön tagolva, tompán folytatta:

– Halállal győzd le a halált! Tehát: halj meg, hogy feltámadjanak az emberek! Ám haljanak meg akár ezrek is, csak támadjon fel az a tömérdek ember az egész világon. Igen. Meghalni könnyű! Csak feltámadjanak! Csak felemelkedjenek az emberek! Pelageja behozta a szamovárt, és Ribinre sandított. Nyomasztóan hatottak rá súlyos, kemény szavai. Volt benne valami, ami a férjére emlékeztette: az is ugyanígy villogtatta a fogát, inge ujját felgyűrve ugyanígy hadonászott, és ugyanilyen türelmetlen harag dúlt benne – türelmetlen, de néma. Ribin meg beszél. És kevésbé félelmetes. – Ez kell! – mondta Pavel, és rántott egyet a fején. – Adjatok anyagot, és mi újságot nyomtatunk nektek… Anyja mosolyogva nézett rá, bólogatott, majd szótlanul felöltözött, s elment hazulról. – Mindent hozunk, csak csináljátok! De minél egyszerűbben írjatok, hogy a borjúk is megértsék! – kiáltotta Ribin. A konyha ajtaja kinyílt, és belépett valaki. – Ez Jefim! – mondta Ribin, ahogy kikukkantott a konyhába. – Gyere be, Jefim! Ez Jefim, ezt az embert pedig Pavelnak hívják, már beszéltem róla neked. Kucsmáját a kezében tartva, egy rövid ködmönös, arányos termetű, szemmel láthatólag erős, széles arcú, sötétszőke legény állt Pavel előtt, és szürke szemével fürkészően nézett rá. – Erőt, egészséget! – köszönt rekedten, kezet szorított Pavellal, aztán mindkét kezével lesimította merev szálú haját. Szétnézett a szobában, majd lassan, szinte lopózva mindjárt a könyvespolc felé indult. – Meglátta! – mondta Pavelra kacsintva Ribin. Jefim hátrafordult, ránézett, aztán a könyveket kezdte nézegetni. – De sok olvasnivalója van magának! De olvasni biztosan nem ér rá. Faluhelyen több idő jut ilyesmire… – Csak kedv van hozzá kevesebb? – kérdezte Pavel.

– Miért? Kedvünk is van hozzá! – felelte állát dörzsölgetve a legény. – Mostanában már mozog az emberek agya. „Geológia.” Mi ez? Pavel megmagyarázta. – Erre nincs szükségünk! – mondta a legény, és visszatette a könyvet a polcra. Ribin mélyet sóhajtott és megjegyezte: – A parasztot nem az érdekli, hogyan keletkezett a föld, hanem az, hogyan tűnt el kézen-közön: hogyan rántották ki a földet az urak a nép lába alól. Mit bánja ő, hogy áll-e vagy forog, őfelőle akár madzagra is akaszthatod… csak adjon enni: akár az égre is szegezheted… csak táplálja az embereket! „A rabszolgaság története” – olvasta Jefim, és Pavelhoz fordult: – Rólunk szól? – Van a jobbágyságról is! – felelte Pavel, és odaadott néki egy másik könyvet. Jefim a kezébe vette, forgatta, majd azt is félretette. – Ez már a múlté! – mondta. – Maguknak van juttatott földjük? – érdeklődött Pavel. – Nekünk? Van! Hárman vagyunk testvérek, a föld meg alig négy Gyeszjatyina. Sívó homok… rézedényt tisztítani lehet vele, de gabonának nem alkalmas! Rövid hallgatás után így folytatta: – Én ott is hagytam. Mert mire jó az a föld? Ennivalót nem ad, de megköti az ember kezét. Így aztán cselédkedek, már negyedik éve. Ősszel be kell vonulnom katonának. Mihajlo bácsi azt mondja, ne menjek. Azt mondta: mostanában a nép ellen küldik a katonákat, hogy azt üssék. De én be akarok vonulni. A hadsereg Sztyepan Razin meg Pugacsov idejében is ütötte a népet. Ideje ennek véget vetni. Maga hogy gondolja? – kérdezte és figyelmesen nézett Pavelra. – Ideje! – felelte mosolyogva Pavel. – Csak hát nehéz! Az embernek tudnia kell, mit mondjon a katonáknak, és hogyan beszéljen velük… – Ha megtanuljuk, majd tudni fogjuk! – mondta Jefim.

– De ha a felettesei rajtakapják, könnyen agyonlőhetik! – fejezte be Pavel és kíváncsian nézett Jefimre. – Azok bizony nem kegyelmeznek! – mondta egyetértően, nyugodtan a legény, és tovább nézegette a könyveket – Idd meg a teádat. Jefim, nemsokára indulunk! – jegyezte meg Ribin. – Mindjárt! – felelte a legény, majd azt kérdezte: – A forradalom… lázadás? Kiizzadva, kivörösödve, mogorván megjött Andrej. Szótlanul kezet fogott Jefimmel, leült Ribin mellé, és ahogy végigmérte, gúnyosan elmosolyodott. – Miért vagy olyan kedvetlen? – kérdezte tenyerével Andrej térdére csapva Ribin. – Csak úgy – felelte a hohol. – Szintén munkás? – kérdezte fejével Andrejra intve Jefim. – Szintén! – felelte Andrej. – Miért? – Először lát gyári munkásokat! – magyarázta meg Ribin. – Azt mondja: különös emberek… – Miért? – kérdezte Pavel. Jefim figyelmesen szemügyre vette Andrejt, és azt mondta: – Hegyes a csontjuk. A paraszt csontja gömbölyűbb… – A paraszt szilárdabban áll a lábán! – tette hozzá Ribin. – Földet érez a talpa alatt, még ha neki magának nincsen is. Azért csak érzi. hogy az föld! A gyári munkás olyan, akár a madár, nincs se háza, se hazája, máma itt, holnap olt! Még az asszony se köti helyhez, mert mihelyt összezördül vele: isten áldjon, kedvesem, döfjön oldalba az ördög. És máris indul keresni, hol lenne jobb. A muzsik meg maga körül akar jobb világot teremteni, s nem mozdul a helyéről. No de megjött az édesanya? Jefim odament Pavelhoz.

– Ad nekem valami könyvet? – Szívesen! – felelte készséggel Pavel. A legény szemében mohó láng lobbant fel. – Majd visszaküldöm! – mondta szaporán. – A mieink kátrányt szoktak szállítani ide, a közelbe, ők majd visszahozzák. – Menjünk! Ideje! – mondta Jefimnek immár Ribin, aki felvette és szorosan körül is kötötte ködmönét. – No, most aztán olvashatok! – kiáltott fel széles mosollyal a könyvekre mutatva Jefim. – Láttad ezeket az ördögöket?! – kiáltott élénken Andrejhoz fordulva Pavel, amikor elmentek. – I-igen! – felelte lassan, elnyújtva a hohol. – Olyanok, akár a viharfelhő! – Ez a Mihajlo! – kiáltott fel az anya. – Mintha sose élt volna gyárban; egészen muzsikká vedlett. És milyen félelmetes! – Sajnálom, hogy nem voltál itt! – mondta Pavel Andrejnak, aki az asztalnál ülve komoran bámult a teáspohárba. – Most aztán láthattad volna a szív játékát… hisz te mindig a szívet emlegeted! Olyan gőzzel rontott nekem Ribin, hogy fel is borított, és egészen lehengerelt! Még egy szót se vethettem ellene. Milyen kevéssé bízik az emberekben, és milyen kevésre becsüli őket! Jól mondja édesanyám, hogy iszonyú erő lakik ebben az emberben! – Ezt én is láttam! – mondta mogorván a hohol. Megmételyezték az embereket! Ha ezek felkelnek, válogatás nélkül összevissza borogatnak mindent! Nekik csupasz föld kell, hát le is csupaszítják: mindent letépnek róla! Lassan beszélt, és látszott rajta, hogy másutt jár az esze. Az anya óvatosan megérintette. – Térj már magadhoz, Andrjusa!

– Várjon egy kicsit, drága nénikém! – kérte halkan, kedvesen a hohol. Majd hirtelen felélénkülve, egyik kezével az asztalra csapva így folytatta: – Igen, Pavel, a paraszt lemezteleníti a földet, ha egyszer talpra áll! Akárcsak dögvész után felperzsel mindent, hogy hamuvá égesse és szanaszét szórja sérelmeinek utolsó nyomát is! – Azután meg majd a mi utunkba áll! – jegyezte meg halkan Pavel. – Épp az a mi feladatunk, hogy ezt ne tűrjük! Nekünk az a dolgunk, Pavel, hogy visszatartsuk! Mi vagyunk hozzá a legközelebb, így hát bennünk bízni fog, bennünket követ! – Tudod, Ribin azt javasolja, hogy adjunk ki lapot a falu számára! – újságolta Pavel. – Azt kell is! Pavel elnevette magát. – Nagyon bánom, hogy nem bocsátkoztam vitába vele! – mondta. A hohol a fejét dörzsölgetve higgadtan megjegyezte: – Majd vitatkozunk még eleget! Te csak fújod a magad furulyáját, és az, akinek nem gyökerezett földbe a lába, táncra perdül a muzsikádra. Helyesen mondta Ribin: mi nem érezzük a földet a talpunk alatt, de hát nem is kell éreznünk, mert minekünk épp az a hivatásunk, hogy megrázzuk a földet. Ha megráztuk egyszer, jó néhányan lepotyognak róla; megrázzuk kétszer… még több leszakad! – Neked minden olyan egyszerű, Andrjusa – mondta mosolyogva az anya. – Hát igen! – felelte a hohol. – Egyszerű! Akár az élet! Néhány perc múlva megszólalt: – Megyek a mezőre, sétálok egyet… – Fürdés után? Nagy szél van, keresztülfúj rajtad! – figyelmeztette az anya.

– Épp az kell, hogy keresztülfújjon! – felelte Andrej. – Vigyázz, mert meghűlsz! – mondta kedvesen Pavel. – Inkább feküdj le! – Nem! Megyek! Felöltözött és szótlanul elment. – Nehéz a lelke! – jegyezte meg sóhajtva az anya. – Hanem tudod-e, milyen jól teszed, hogy azóta tegezed! – mondta Pavel. Az anya meglepődve nézett rá. – Nem is vettem észre, hogy történt! – felelte. – Annyira a szívemhez nőtt, hogy ki se tudom mondani! – Jó szíved van, édesanyám! – mondta halkan Pavel. – Csak neked, meg nektek mindnyájatoknak, segíthetnék, akármilyen kicsit is! Csak tudnék segíteni… – Ne félj, tudsz! Anyja halkan felnevetett. – No látod: éppen nem félni nem tudok! – mondta. – Jól van, mama! Ne beszéljünk erről! – szólt Pavel. – De hadd mondjam meg: nagyon-nagyon hálás vagyok neked! Édesanyja kiment a konyhába, hogy ne zavarja könnyeivel. A hohol késő este, fáradtan tért haza. – Azt hiszem, megtettem vagy tíz versztát – mondta és nyomban lefeküdt. – Használt? – kérdezte Pavel. – Ne zavarj, aludni akarok!

És úgy elhallgatott, mintha agyonütötték volna. Rövid idő múlva toprongyosan, sárosan és – mint mindig – elégedetlenül benyitott Veszovscsikov. – Nem hallottad, ki ütötte agyon Iszajt? – kérdezte a szobában lomhán járkálva Paveltől. – Nem – felelte röviden Pavel. – Mégiscsak akadt ember, aki nem riadt vissza tőle. Pedig én készültem mindig, hogy megfojtom. Az én dolgom ez, hisz ez a legmegfelelőbb nekem! – Hagyd az efféle beszédet, Nyikolaj! – mondta barátságosan Pavel. – Csakugyan, hát mire való ez? – kapott a szón kedvesén az édesanya. – Lágy a szíve, és mégiscsak bömböl itt. Mire jó ez? Ebben a percben szívesen nézett Nyikolajra, még ragyaverte arcát is szebbnek találta. – Nem vagyok én alkalmas semmi egyébre, csakis ilyesmire! – mondta vállat vonva Nyikolaj. – Töröm a fejem, töröm, hol is az én helyem? De számomra nincs hely sehol! Beszélni kellene az emberekkel, de én nem tudok! Látok mindent, átérzem az emberek minden sérelmét, de kimondani nem tudom! Néma a lelkem. Odament Pavelhoz, lehajtotta a fejét, és egy ujjával az asztalt piszkálva valahogy gyermeki, tőle szokatlan panaszos hangon azt mondta: – Adjatok nekem valami nehéz munkát, cimbora! Nem tudok én így, haszontalanul élni. Ti mind benne vagytok a mozgalomban. Látom – nő is szépen, énnekem meg nincsen részem benne. Szálfákat, deszkákat fuvarozok. Hát érdemes ezért élni? Adjatok nekem valami nehéz munkát. Pavel a kezénél fogva magához húzta. – Adunk! – Megtanítalak betűket szedni, Nyikolaj – hallatszott a függöny mögül a hohol hangja – és szedő leszel nálunk, jó?

Nyikolaj odament hozzá. – Ha megtanítasz, akkor neked adom a késemet… – Eredj a pokolba a késeddel! – kiáltotta a hohol, és hirtelen elnevette magát. – Jó kés! – erősködött Nyikolaj. Most már Pavel is nevetett. Ekkor Veszovscsikov megállt a szoba közepén, és azt kérdezte: – Rajtam nevettek? – Hát persze! – felelte a hohol és leugrott az ágyról. – Tudjátok, mit? Menjünk a mezőre sétálni. Szép holdas éjszaka van. Megyünk? – Jó! – felelte Pavel. – Én is megyek! – jelentette ki Nyikolaj. – Szeretem, amikor nevetsz, hohol… – Én meg azt szeretem, amikor ajándékokat ígérsz! – felelte mosolyogva a hohol. Amikor a konyhában öltözködött, az anya ismét figyelmeztette: – Melegebben öltözz fel… Mikor pedig mindhárman elmentek, kinézett utánuk az ablakon, aztán a szentképekre pillantott, és halkan azt mondta: Segítsd őket, uramistenem!

26

A napok olyan gyorsan repültek egymás után, hogy az anya nemigen gondolhatott május elsejére. Csak éjszakánként sajdult meg enyhén a szíve, amikor az elmúlt nap izgalmas, zajos sürgés-forgásától kimerülten ágyba feküdt. „Csak esnénk már túl rajta…” Hajnalban felüvöltött a gyárduda, a fia és Andrej sebtében felhörpintették teájukat, ettek néhány falatot, és miután egy tucat megbízást adtak neki, elsiettek hazulról. És ő egész nap úgy sürgött-forgott, akár a mókus a kerékben: főzött ebédet, főzött lila pépet és enyvet – a felhívások számára –, majd egyre-másra jöttek ismeretlen emberek, a kezébe nyomtak egy-egy levelet, hogy adja át Pavelnak, aztán izgatottságukkal őt is felajzva eltűntek. Azokat a röpcédulákat, amelyek felhívják a munkásokat, hogy ünnepeljék meg május elsejét, csaknem minden éjjel felragasztották a kerítésekre, sőt megjelentek azok még a rendőr-felügyelőség ajtaján is, és mindennap jó sokat találtak belőlük a gyárban is. A rendőrök reggel káromkodva járták a telepet, letépték és levakarták a lila papírlapokat a kerítésről, de ebédkor már megint repültek a levegőben, és a járókelők lába alá sodródtak. A városból nyomozókat küldtek, akik aztán az utcasarkokon ácsorogva motozták végig szemükkel a gyárból vidáman és élénken ebédelni induló, majd visszatérő munkásokat. Mindenkinek öröm volt látni a rendőrség tehetetlenségét, és még az idősebb munkások is azt mondták egymásnak: – Jól csinálják, mi? Mindenütt csoportokba verődtek az emberek, és forró hangulatban tárgyalták az izgató felhívásokat. Pezsgett az élet, és ezen a tavaszon mindenkinek érdekesebb volt, mindenkinek hozott valami újat, az egyiknek – újabb okot arra, hogy a lázongókat ádázul szidva bosszankodjék, a másiknak – homályosan megcsillanó, aggodalmas reményt, a harmadiknak – a kisebbségnek – azt az ujjongó, boldog tudatot, hogy ők alkotják azt az erőt, amely most ébresztgeti a többieket mind. Pavel és Andrej jóformán nem aludtak éjszakánként, és mind a ketten – fáradtan,

berekedve, sápadtan – csak a dudálás előtt tértek haza. Az anya tudta, hogy gyűléseket tartanak az erdőben, a mocsárnál, arról is tudott, hogy a telep környékén lovas rendőrök járőrei cirkálnak, rendőrkopók mászkálnak, feltartóztatják, megmotozzák az egyes munkásokat, szétzavarják a csoportokat, és időnként letartóztatnak néhány embert. Mivel tudta, hogy bármelyik éjszaka letartóztathatják a fiát és Andrejt is, ezt szinte már kívánta is, mert azt hitte, jobb lesz úgy nekik. A kapuőr megölésének ügye különös módon megfeneklett. A helybeli rendőrség két napig faggatta az embereket ezzel kapcsolatban, kihallgattak vagy tíz munkást, aztán nem érdekelte többé a gyilkosság. Marja Korszunova, aki a rendőrökkel éppúgy jóban volt, mint mindenkivel, egyszer – szavaiban a rendőrség véleményét tükrözve – azt mondta az édesanyának: – Hát meg lehet itt találni a tettest? Akkor reggel talán száz ember is találkozott Iszajjal, akik közül kilencven, ha nem több, főbe kólinthatta. Hét év alatt mindenkinek épp elég borsot tört az orra alá… A hohol észrevehetően megváltozott. Megványadt az arca, elnehezedett a szemhéja, kidülledő szemére ereszkedett, és félig el is takarta. Arcán, az orra lyukától a szája szögletéig vékony ránc húzódott. Egyre kevesebbet beszélt a hétköznapi tárgyakról és dolgokról, ám annál gyakrabban lángra gyúlt, valami mámoros rajongásba esett, és másokat is szinte megrészegítve a jövőről, a szabadság és az értelem gyönyörű, fényes diadalünnepéről beszélt. Amikor a gyilkosság ügyében megfeneklett a nyomozás, megvetően és szomorúan mosolyogva azt mondta: – Nemcsak a népet veszik semmibe, hanem még azokat is, akikkel úgy hajszoltatnak bennünket, akár a kutyákkal. Nem a hűséges Júdásukat sajnálják, hanem az ezüstpénzt… – Ne beszéljünk erről, Andrej! – mondta határozottan Pavel. – Meglökték a korhadt fát, szétmállott! – tette hozzá halkan az anya. – Ez igaz, de nem vigasztaló! – felelte mogorván a hohol.

Gyakran mondogatta ezeket a szavakat, amelyek az ő szájában valami különös, mindent átfogó, keserű és maró értelmet kaptak… …És eljött az a nap – május elseje. A gyári sziréna ugyanúgy, mint máskor, követelőén és parancsolóan felüvöltött. Az anya, aki az éjjel egy percre se hunyta le a szemét, leugrott az ágyról, parazsat dugott az este odakészített szamovárba, és mint máskor, be akart kopogni fiához és Andrejhoz, de rövid gondolkodás után legyintett, leült az ablakhoz, és kezét úgy szorította arcára, mintha fájna a foga. A halványkék égen gyorsan úszott a könnyű felhők fehér és rózsaszín raja, mintha a gőz mennydörgő bömbölésétől felriadt nagy madarak szállnának. Az anya a felhőket nézte, és tulajdon bensejére figyelt. Nehéz a feje, az álmatlan éjszakától gyulladásos szeme száraz. Furcsa nyugalom lakik a mellében, a szíve egyenletesen ver, és csupa egyszerű dologra gondol… „Korán begyújtottam a szamovárt, még elforr! Hadd aludjanak ma egy kicsit tovább. Mind a ketten agyongyötrődtek.” Az ablakon vidáman, játékosan bekandikált egy ifjú napsugár, az anya odatartotta elébe a tenyerét, és amikor a fényes sugár az egyik kezére vetődött, a másikkal csendesen megsimogatta, és eltűnődve, szelíden elmosolyodott. Aztán felállt, levette a csövet a szamovárról, és óvatosan, hogy ne zörögjön, megmosakodott, majd ajkát némán mozgatva, ájtatosan keresztet vetve imádkozni kezdett. Arca ragyogott, a jobb szemöldöke hol lassan felhúzódott, hol hirtelen leereszkedett… Másodszor már halkabban bődült el a sziréna, már nem olyan magabiztosan rezgett öblös, fojtott hangja. Az anyának úgy rémlett, hogy ezen a napon tovább bömböl, mint máskor. – Pavel! Hallod? – hallatszott a szobából a hohol harsány, derűs hangja. Valamelyiküknek mezítelen lába a padlóra dobbant, valamelyikük jóízűt ásított… – Kész a szamovár! – kiáltotta az anya. – Már kelünk! – felelte vidáman Pavel.

– Kél a nap is! – mondta a hohol. – Felhők futnak az égen. Pedig felesleges a felhő… És az alvástól gyűrötten, ziláltan, de vidáman kiment a konyhába. – Jó reggelt, nénikém! Hogy aludt? Az anya odalépett hozzá, és halkan azt mondta: – Legalább mellette menj, Andrjusa! – Hát persze! – súgta a hohol. – Amíg mi együtt vagyunk, mindenüvé egymás mellett megyünk, ezt bízvást mondhatom! – Mit sugdolóztok ott? – kérdezte Pavel. – Semmit, Pasa! – Azt mondta Nyilovna, hogy minél tisztábban mosakodjak meg, mert majd nézni fognak a lányok! – felelte a hohol, és kiment a pitvarba mosakodni. – „Nem lesz a tőke úr mirajtunk…” – énekelte halkan Pavel. Egyre derűsebb lett a nap, elszálltak a szél űzte felhők. Az anya előszedte a teásedényeket, és a fejét csóválva arra, hogy milyen furcsa mindez: mind a ketten tréfálnak, mosolyognak ezen a reggelen, délben pedig, ki tudja, mi vár rájuk. És ő maga valahogy nyugodt, csaknem vidám. Sokáig teáztak, hogy ezzel is rövidítsék a várakozást. És Pavel, mint mindig, most is lassan és gondosan kevergette kanalával a cukrot a pohárban, akkurátusan megsózta a kenyérvéget, amelyet nagyon szeretett. A hohol ide-oda mozgatta lábát az asztal alatt – sohase tudta egyszerre elhelyezni kényelmesen a lábát –, elnézegette, hogyan futkos a mennyezeten meg a falon a teáról visszaverődő napsugár, majd így szólt: – Tízéves koromban, mindenáron szerettem volna pohárral megfogni a napot. Vettem a poharat, odalopóztam és rácsaptam a falra! Megsebeztem a kezemet, és ki is kaptam. A verés után mindjárt kimentem az udvarra, megláttam a napot egy tócsán, és taposni kezdtem. Telefröcsköltem magam sárral, erre megint megvertek… Mit tehettem? Odakiáltottam a napnak: „Azért se fáj, te vörös

ördög, azért se fáj!” És többször is ráöltöttem a nyelvem. Ez megvigasztalt. – Miért csúfoltad vörösnek? – kérdezte Pavel. – Velünk átellenben volt egy piros arcú, rőt vörös szakállú kovács. Derék, vidám muzsik volt. És úgy láttam, hogy őhozzá hasonlít a nap… – Inkább arról beszéljetek, hogy vonultok fel! – Eldöntött dologról beszélni kár, csak összekuszáljuk a dolgokat! – jegyezte meg szelíden a hohol. – Ha netán mindnyájunkat elvisznek, nénikém, majd eljön Nyikolaj Ivanovics, és megmondja magának, mit tegyen. – Jó! – felelte sóhajtva az anya. – De jó volna kimenni az utcára! – szólt ábrándosan Pavel. – Nem! Egyelőre csak ülj még itthon! – felelte Andrej. – Szemet szúrna a rendőrségnek, és ez fölösleges! Téged túlságosan is jól ismernek! Átszaladt hozzájuk Fegya Mazin, piros foltos arca csak úgy ragyogott. Tele volt repeső örömmel, és elűzte a várakozás unalmát. – Kezdődik! – újságolta. – Megmozdult a nép! Kitódult az utcára, és mindenkinek olyan az arca, akár a balta. Veszovscsikov, Vaszja Guszev és Szamojlov egész idő alatt a kapunál állt, és beszédet mondott. Nagyon sok embert sikerült hazaküldenünk! Menjünk, itt az ideje! Már kilenc óra! – Megyek! – mondta határozottan Pavel. – Meglátjátok – ígérte Fegya–, ebéd után felkerekedik az egész gyár! Azzal elszaladt. – Úgy lobog, akár a viaszgyertya a szélben! – kísérte halk szóval az anya, aztán felállt, kiment a konyhába, és öltözni kezdett. – Hová-hová, nénikém? – Veletek megyek! – mondta Nyilovna.

Andrej a bajuszát tépkedve Pavelra pillantott. Pavel gyors kézmozdulattal megigazította haját, és kisietett anyjához. – Én nem mondok semmit, mama… És te se szólj semmit! Jó? Jó, jó… isten áldjon benneteket! – dünnyögte Nyilovna.

27

Amikor kilépett az utcára, és meghallotta a levegőben zúgó, izgatott, várakozó emberi hangokat, amikor meglátta, hogy minden ház ablakából emberek néznek ki, minden kapunál csoportok állnak, és kíváncsi tekintetek kísérik a fiát meg Andrejt – hol áttetsző zöldre, hol piszkos szürkére váló ködös folt libegett a szeme előtt. Mindenki köszönt neki, és ezekben az üdvözlésekben volt valami különös. Szaggatott, halk megjegyzések ütötték meg a fülét: – Itt jönnek a hadvezérek… – Nem tudjuk, ki had vezérkedik… – De hiszen, nem mondok én semmi rosszat! Másutt egy udvaron ingerülten azt kiáltotta valaki: – Sorra elfogja őket a rendőrség, akkor aztán végük! – Egyszer már el is fogta! – Térj észre! – szökkent ki ijedten egy ablakból az utcára egy visító női hang. – Nem vagy te nőtlen ember! Amikor a féllábú Zoszimov háza előtt haladtak, aki rokkantságáért havi segélyt kapott a gyártól, Zoszimov kidugta fejét az ablakon, és azt kiabálta: – Vigyázz, Paska. Kitekerik a nyakad ezekért a dolgaidért, te gazember! Még megéred! Az anya összerezzent és megállt. Ez a kiáltás lángoló haragra gerjesztette. A rokkant duzzadt, kövér arcára pillantott; Zoszimov káromkodva visszahúzta a fejét. Ekkor az anya, a lépést meggyorsítva csaknem utolérte fiát, és igyekezett, hogy ne maradjon el tőle. Pavel és Andrej mintha nem vett volna észre semmit, nem hallotta volna az őket

kísérő felkiáltásokat. Nyugodtan, ráérősen haladtak. – Maga se dolgozik, Danyilo Ivanovics? – kérdezte Pavel. – Várandós a feleségem. Meg aztán olyan nyugtalan ez a mai nap! – magyarázta Mironov, figyelmesen szemügyre vette a két barátot, és halkan így folytatta: – Azt mondják, fiúk, botrányt akartok csapni az igazgatónál: be akarjátok törni az ablakait. – Hát részegek vagyunk mi?! – kiáltott fel Pavel. – Mi csak végigvisszük az utcán a zászlókat, és elénekelünk egy-két dalt! – mondta a hohol. – Hallgassa meg a dalainkat: abban van a mi hitvallásunk! – Ismerem én a ti hitvallásotokat! – mondta eltűnődve Mironov. – Olvastam azokat a papirosokat. Ejha, Nyilovna! – kiáltott fel, és okos szemével rámosolygott az anyára. – Te is nekivágtál… lázítani? – Legalább egyszer életében sétáljon egyet az ember az igazság oldalán! – Nocsak! – mondta Mironov. – Úgy látszik, igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy te hordtad a gyárba azokat a tiltott könyveket! – Ki mondja ezt? – kérdezte Pavel. – Hát csak úgy… mondják! No, minden jót, csak viselkedjetek rendesen! Az anya halkan nevetett: kellemes volt hallania, hogy így beszélnek róla. – Te is börtönbe kerülsz, mama! – mondta mosolyogva Pavel. Mind magasabbra emelkedett a nap, és beleöntötte melegét a tavaszi nap élénkítő frissességébe. Lassan úsztak a felhők, és vékonyabb, áttetszőbb lett az árnyékuk. Lágyan végigkúsztak az utcán, a háztetőkön, bebugyolálták az embereket, és mintha a piszkot, port a falakról, a háztetőkről, az unalmat az arcokról letörölve megtisztították volna a telepet. Mindenki vidámabb lett, harsányabban csengett az emberek hangja, és elfojtotta a gépek távoli zúgását. Az anya fülébe megint mindenünnen: az ablakokból, az udvarokról izgatott és haragos, méla és vidám szavak kúsztak és repültek. De most valahogy szeretett

volna hol tiltakozni, hol megköszönni, hol megmagyarázni valamit, szeretett volna beleavatkozni e nap furcsán tarka életébe. Az utcasarkon túl, egy szűk mellékutcában összegyűlt vagy százfőnyi tömeg, amelynek a közepében Veszovscsikov hangja harsogott. – Úgy sajtolják belőlünk a vért, akár az áfonyából a lét! – hulltak az emberek fejére az esetlen szavak. – Igaz! – felelte mennydörögve néhány hang. – Töri magát a legény! – mondta a hohol. – No, megyek, segítek neki! Oldalt kanyarodott, és mielőtt Pavel megállíthatta volna, hosszú, hajlékony testét úgy belefúrta a tömegbe, akár a dugóhúzót a dugóba. – Elvtársaim! – harsant fel éneklő hangja. – Azt mondják: különféle népek élnek a világon, zsidók és németek, angolok és tatárok. Én nem hiszek ebben! Csak két nép van, két összeférhetetlen fajta: a gazdagok meg a szegények! Az emberek különféleképpen öltöznek, beszélnek, de nézzétek csak meg, hogyan bánnak a munkásnéppel a gazdag franciák, németek, angolok, akkor majd meglátjátok, hogy a munkás szempontjából mind egyforma vérszopók… fulladjanak meg! A tömegben felnevetett valaki. – Ha pedig a másik oldaláról nézzük a dolgot, akkor azt látjuk, hogy a francia vagy a tatár, vagy a török munkás élete ugyanolyan kutya élet, mint a mienk, az orosz munkásnépé! Az utcáról mind többen jöttek, és az emberek a nyakukat nyújtogatva, lábujjhegyre állva, némán benyomakodtak a mellékutcába. Andrej felemelte hangját. – Külföldön már megértették a munkások ezt az egyszerű igazságot, és ma, május elsejének fényes napján… – Rendőrök! – kiáltotta valaki. Az utcából korbácsával hadonászva négy lovas rendőr lovagolt egyenest a

tömegnek. – Oszolj! – kiabálták. Az emberek elkomorodtak, és kelletlenül utat engedtek a lovaknak. Többen felmásztak a kerítésre. – Lóhátra ültették a disznókat, és most azt röfögik: mi vagyunk az urak! – kiáltotta egy kihívó, harsány hang. A hohol egyedül maradt a mellékutca közepén, és a fejét rázva két ló tartott feléje. Félrehúzódott, és ekkor az anya megragadta a kezét, aztán maga után vonszolva azt dörmögte: – Azt ígérte, hogy Pasával tart, és most egyedül megy fejjel a falnak! – Bocsánat! – mondta mosolyogva a hohol. Nyilovnán izgatott, szaggató kimerültség vett erőt, amely felfelé emelkedett belsejében, úgyhogy beleszédült, a szívében meg furcsán váltakozott egymással az öröm és a szomorúság. Azt szerette volna, ha mielőbb felüvölt már az ebédre szóló sziréna. Kimentek a térre, a templomhoz, amelynek a kertjében sűrűn álltak és ültek az emberek, lehetett ott vagy ötszáz vidám fiatal és kisgyermek. A tömeg hullámzott, az emberek nyugtalanul emelgették felfelé a fejüket, nézegettek a messzeségbe meg jobbra-balra, türelmetlenül vártak valamit. Valami felfokozottság érződött a levegőben, egyesek zavartan bámultak, mások meg kérkedőn, hetykén viselkedtek. Csendesen, fojtottan beszéltek az asszonyok, a férfiak bosszúsan elfordultak tőlük, sőt néha halk káromkodás is hallatszott. Az ellenséges súrlódások tompa zaja vette körül ezt a tarka tömeget. – Mityenyka! – remegett egy halk női hang. – Kíméld magad! – Hagyj békében! – harsant a válasz. – Nem, a fiatalokat nem szabad félredobnunk – hallatszott Szizov nyugodt, meggyőző, higgadt hangja. – Már most is okosabbak, mint mi, és bátrabban élnek. Ki védte meg a mocsár-kopejkát? Ők! Ezt nem szabad elfelejteni. Őket börtönbe hurcolták emiatt, de a többiek mind csak nyertek vele! Felüvöltött a sziréna, és fekete hangja elnyelte az emberek zsivaját. A tömeg

összerezzent, akik ültek, hirtelen felálltak, egy percre megdermedt, csupa figyelem lett minden, és sok arc megsápadt. – Elvtársaim! – harsant fel Pavel érces, erős hangja. Anyjának szemét forró, száraz köd perzselte, hirtelen megerősödött testének egyetlen mozdulatával fia mögé állt. Mindenki Pavel felé fordult, és valósággal köréje tapadtak, akár a vasreszelék a mágnes köré. Az anya az arcába nézett, és csak büszke, bátor, égő szemét látta. – Elvtársaim! Elhatároztuk, hogy ma nyíltan megmondjuk, kik vagyunk, ma felemeljük zászlónkat, az értelem, az igazság és a szabadság zászlaját! Egy hosszú, fehér nyél megvillant a levegőben, majd előrehajolt, kettévágta a tömeget, eltűnt benne, és az emberek feltartott arca fölé egy pillanat múlva vörös madárként felröppent a munkásnép széles lobogója. Pavel felemelte kezét, megingott a zászlórúd, és ekkor tucatnyi kéz ragadta meg a sima, fehér nyelet, közöttük édesanyjának keze is. – Éljen a munkásnép! – kiáltotta Pavel. Száz meg száz hang mennydörögve válaszolt rá. – Éljen a szociáldemokrata munkáspárt, a mi pártunk, elvtársaim, a mi szellemi hazánk! Pezsgett a tömeg, rajta keresztül a zászlóhoz furakodtak azok, akik megértették a jelentőségét, és Pavel mellett máris ott állt Mazin, Szamojlov, a két Guszev, Nyikolaj a fejét lehajtva széttaszigálta az embereket, sőt az anyát is odább tolta néhány, égő szemű, ismeretlen fiatalember… – Éljenek az egész világ munkásai! – kitiltotta Pavel. És erőben, örömben egyre gyarapodva, ezer meg ezer szájból, lelket rázó visszhang válaszolt neki. Az anya megragadta Nyikolaj kezét, meg még valakiét, szinte fuldokolt a könnyeitől, de nem sírt; reszketett a lába. – Drágáim… – mondta remegő ajakkal.

Nyikolaj ragyás arcán széles mosoly ömlött el, valamit bömbölve a zászlóra nézett, afelé nyújtogatta a kezét, aztán ugyanazzal a kezével hirtelen átölelte az anya nyakát, megcsókolta és szívből kacagott. – Elvtársaim! – kezdte éneklő kiejtéssel a hohol, és lágy hangja elnyomta a tömeg moraját. – Mi most körmenetre indulunk az új istennek, a fény és az igazság istenének, az értelem és a jóság istenének tiszteletére! Célunk még messzire van, töviskoszorúnk közel! Aki nem hisz az igazság erejében, akiben nincs elég bátorság, hogy mindhalálig védelmezze, aki nem hisz önmagában, aki fél a szenvedésektől, ám vonuljon félre tőlünk! Mi azokat hívjuk magunk után, akik hisznek győzelmünkben; azok, akik nem látják a célunkat, ne jöjjenek velünk; de azokra csakis keserűség vár. Gyertek a sorainkba, elvtársaim! Éljen a szabad emberek ünnepe! Éljen május elseje! A tömeg még szorosabban eggyé forrott. Pavel meglobogtatta a zászlót, amely mindjárt szétterült, és a napfényben vörösen ragyogva, szélesen mosolyogva előrenézett a levegőben…

Nem lesz a tőke úr mirajtunk…

– hallatszott Fegya Mazin csengő hangja, és lágy, de erős hullámként tíz meg tíz hang kapta fel:

Elvész, aki a múltnak él.

Az anya meleg mosollyal lépkedett Mazin mögött, és az ő feje fölött nézte a fiát meg a lobogót. Körötte boldog arcok, különféle színű szempárok tűntek fel – legelöl a fia és Andrej haladt. Hallotta a hangjukat: Andrej lágy, fátyolos hangja harmonikusan egybeolvadt fia öblös, mély hangjával.

A szabadság hónába tartunk, Az igazság nékünk a cél…

És futottak az emberek a vörös zászló felé, kiabáltak valamit, egybeolvadtak a tömeggel, majd visszafelé indultak vele, és kiáltásaik belevesztek annak a dalnak a zúgásába, melyet otthon halkabban énekeltek, mint a többit, ám most itt egyenesen és egyenletesen, iszonyú erővel áradt szerteszét. Vasszilárd bátorság csengett, és amikor a jövőbe vezető messzi útra hívta az embereket, becsületesen megmondta, milyen nehézségek várnak rájuk ezen az úton. A dal nagy, nyugodt lángjában megolvadt a múlt sötét salakja, a mindennapi érzések súlyos csomója, és hamuvá égett az újtól való átkozott félelem… Egy ijedt és mégis boldog arc himbálózott az anya mellett, majd egy remegő, szipogó hang így kiáltott fel: – Hová mégy, Mitya? – Csak hadd jöjjön – mondta az anya, meg sem állva –, ne nyugtalankodjék. Én is nagyon féltem… az én fiam megy legelöl. Az, aki a zászlót viszi, az én fiam! – Zsiványok! Hova tolakodtok? Amott katonák jönnek! Ekkor egy magas, sovány asszony csontos kezével megragadta az anya kezét és felkiáltott: – Hogy énekelnek, kedvesem! Mitya is énekel… – Ne nyugtalankodjék! – dünnyögte az anya. – Ez szent dolog… Csak gondolja meg: Krisztus se volna, ha nem halt volna meg érte sok-sok ember! Ez a gondolat hirtelen lobbant fel a fejében, és meghökkentette egyszerű, világos igazságával. Az asszony arcába nézett, aki erősen fogta a karját, és csodálkozó mosollyal megismételte: – Nem volna Krisztus, ha nem haltak volna meg emberek őérte, az Úrért! Az anya mellett megjelent Szizov. Levette a sapkáját, és a dal ütemére lengetve

így szólt: – Ugye, milyen nyíltan vonulnak fel, édesanya? És dalt is költöttek. De még milyet, ugye?!

Ha ellenünk akárki támad, Söpörje el a népharag…

– Semmitől se félnek! – folytatta Szizov. – Az én fiam meg sírban fekszik… Az anya szíve most már túlságosan erősen vert, és kezdett elmaradozni. Gyorsan félretaszították, a kerítéshez szorították, és csak úgy hömpölygött mellette a hullámzó, sűrű tömeg. Rengeteg ember volt ott, és ez örömmel töltötte el.

A szívünk tűzben ég.

Úgy tetszett, mintha óriási réztrombita harsogna a levegőben, ébresztgetné dalával az embereket, harci készséget keltene az egyiknek szívében, homályos örömet a másikéban; emitt halványan pislákoló reményt gyújtana, amott utat nyitna az évek óta felhalmozódott harag maró áradatának. Mindenki előre nézett, oda, ahol a vörös zászló lengett-lobogott a levegőben. – Rajta! – harsogta egy ujjongó hang. – Nagyszerű, fiúk! Úgy látszik, valami nagy-nagy dolgot érezhetett, amit hétköznapi szavakkal nem tudott kifejezni, így hát kacskaringósan elkáromkodta magát. De a düh, a rabszolga vak dühe is sziszegett, kígyóként tekergőzött mérges szavakban, mert ingerelte a ráhulló fény. – Ördög cimborái! – kiáltotta valaki egy ablakból, ahogy a torkán kifért, és az öklét rázta.

Majd egy tolakodóan nyüszítő hang fúródott az anya fülébe: – Fellázadni a cár őfelsége, uralkodónk, a császár ellen?! Az anya mellett gyűrött arcok tűntek fel, szökdelve futottak férfiak és nők, sötét lávaként özönlött a tömeg, sodorta ez a dal, amely a hangok lökő erejével mintha felborított volna maga előtt mindent, és megtisztította volna az utat. Nyilovna a távolban lobogó vörös zászlót nézve látatlanul is látta fiának arcát, bronzbarna homlokát és a hit fényes tüzében égő szemét. De lám, már a tömeg végén halad, olyan emberek között, akik ráérősen ballagnak, a nézők hideg kíváncsiságával, közönyösen néznék előre, akik már előre tudják, mi lesz a vége a látványosságnak. Halkan, de magabiztosan haladtak és beszélgettek. – Egy század az iskolánál, egy másik meg a gyárnál áll… – Megjött a kormányzó… – Igazán? – Tulajdon szememmel láttam… megjött! Valaki elkáromkodta magát, de örömmel, majd azt mondta: – Mégiscsak félnek a magunkfélétől! Katonaság is jött, kormányzó is. „Drágáim!” – dobogta az anya szíve. De a szavak holtan, hidegen kongtak körötte. Meggyorsította a lépteit, hogy elszakadjon ezektől az emberektől, és könnyű is volt elhagynia lassú, lusta menetüket. Ekkor az emberek feje hirtelen mintha beleütközött volna valamibe, testük riadt, halk zúgással hátralendült. A dal is megremegett, aztán még gyorsabban, még hangosabban ömlött tovább. És a hangok sűrű hulláma lecsillapodott, hátrafelé kúszott. Egymás után hulltak ki a kórusból a hangok, egyes felkiáltások hallatszottak, amelyek igyekeztek az iménti magasságra lendíteni, előrelökni a dalt:

A szívünk tűzben ég… Csak rajta, rajta még…

De ebben a hívásban nem volt egybeforrott, általános magabiztosság, most már aggodalom remegett benne. Az anya nem látott semmit, nem tudta, mi történt elöl, a tömeget széttaszigálva előresietett; sokan visszafelé jöttek, az egyik lehajtotta fejét, összevonta szemöldökét, a másik zavartan mosolygott, a harmadik gúnyosan fütyörészett. Nyilovna szomorúan nézegette az arcukat, a szemével szótlanul kérdezte, kérte, hívta őket… – Elvtársaim! – hallatszott Pavel hangja. – A katonák ugyanolyan emberek, mint mi. Nem fognak ütni bennünket. Miért ütnének? Azért, mert az igazságot hordozzuk, amelyre mindenkinek szüksége van? Hisz ez az igazság nekik is kell. Egyelőre még nem értik ezt, de már közel az az idő, amikor mellénk állnak, amikor majd nem a fosztogatás meg az öldöklés zászlaja alatt, hanem a mi zászlónk, a szabadság lobogója alatt menetelnek. És ahhoz, hogy minél előbb megértsék a mi igazságunkat, előre kell mennünk. Előre, elvtársaim! Mindig… előre! Pavel hangja keményen csengett, szavai tisztán, világosan zengtek a levegőben, de a tömeg széthullott, az emberek egymás után a házakhoz húzódtak, ki jobbra, ki balra, és a kerítéshez lapultak. A tömeg most ék alakú volt – a hegye Pavel, akinek a feje fölött vörösen ott égett a munkásnép lobogója. És még fekete madárhoz is hasonlított a tömeg: szárnyát szélesre kiterjesztve felemelkedni, felrepülni készült – és Pavel volt a csőre…

28

Az utca végén – látta az anya – a térre való kijutást elzárva, arc nélküli, egyforma emberek szürke fala állt. Mindegyiküknek a válla fölött hideg, vékony, hegyes szuronypengék ragyogtak. És ebből a mozdulatlan, néma, falból hideg áramlott a munkásokra, megcsapta az anya mellét is, sőt a szívébe hatolt. Nyilovna befurakodott a tömegbe, oda, ahol legelöl, a zászlónál álló ismerős emberek egybeolvadtak az ismeretlenekkel, szinte rájuk támaszkodtak. Egyik oldalával szorosan hozzápréselődött egy magas, félszemű, borotvált emberhez, akinek teljesen az anya felé kellett fordítania a fejét, hogy láthassa. – Mit akarsz? Ki vagy te? – kérdezte a férfi. – Pavel Vlaszov anyja! – felelte Nyilovna és érezte, hogy remeg a térde, az alsó ajka meg önkéntelen lefittyen. – Aha! – mondta a félszemű. – Elvtársaim! – folytatta Pavel. – Egész életünkön át… előre! Más út nincs! A légy zúgását is meg lehetett hallani. A zászló felemelkedett, megingott, és az emberek feje fölött mélán lengve, simán közeledett a katonák szürke falához. Az anya megremegett, behunyta a szemét és feljajdult: Pavel, Andrej, Szamojlov és Mazin – csupán ők négyen! – elszakadtak a tömegtől. Ám a levegőben, lassan rezegve, felcsendült Fegya Mazin derűs hangja:

Szerettétek a népet…

– énekelte.

… és meghaltatok…

– felelte rá mély sóhajként két fojtott, öblös hang. Az emberek, darabosan a földre dobbantva előre léitek. És máris áradt az elszánt és mind elszántabbá váló új dal.

Ti értünk mindent feláldoztatok…

– kígyózott élénkszínű szalagként Fegya hangja.

… mindent feláldoztatok…

– énekelték egy szívvel-lélekkel elvtársai. – Ahá! – kiáltotta kárörömmel valaki egy kissé odább. – Gyászénekre zendítettek a bitangok! – Üssétek! – hallatszott egy dühös kiáltás. Az anya a melléhez kapott, mind a két kezével, mert azt látta, hogy a tömeg, amely az imént még sűrűn megtöltötte az utcát, tétován, megtorpan, egy helyben topog, és csak nézi, hogyan távolodnak el tőle a zászlóvivő emberek. Alig néhány tucatnyi ember követte őket, és azok közül is minden lépésnél félreugrott valaki, mintha forró volna az utca közepe, és égetné a talpukat.

Már ébred a munkás…

– jövendölte Fegya szájával a dal.

Már ébred a nép…

– felelte rá magabiztosan és fenyegetően, erőteljes hangon egy egész kórus. Ám a dal egyenletes hullámzásán halk szavak törtek át: – Vezényel… – Szuronyt szegezz! – hallatszott elöl egy éles kiáltás. A levegőben meginogtak, szinte hullámzottak, előrelendültek, és ravaszul mosolyogva a zászló felé nyúltak a szuronyok. – In-dulj! – Gyerünk innen! – mondta a félszemű, és mindkét kezét a zsebébe dugva nagyot lépett oldalt. Az anya merően nézett előre. A katonák szürke tömege hullámzani kezdett, széthúzódott az utca egész szélességében, egyenletesen, hidegen mozgott, és maga előtt vitte az ezüstösen villogó acélfogak ritka sorát. Az anya hosszú léptekkel közelebb ért a fiához, látta, hogy Andrej Pavel elé lépett, és eltakarta hosszú testével. – Mellettem gyere, elvtárs! – kiáltotta élesen Pavel. Andrej a kezét hátul összetéve, a fejét feltartva énekelt. Pavel meglökte a vállával, és megint rákiáltott: – Mellém! Nincs jogod! Legelöl: a zászló! – Oszolj! – kiáltotta fehér szablyájával hadonászva, vékony hangon egy alacsony tisztecske. Magasra emelte a lábát, nem hajtotta be térdben, és hetykén dobbantott talpával a földre. Az anyának szinte szúrta a szemét a tiszt fényesre tisztított csizmája.

Oldalt és egy kissé mögötte pedig vörös bélésű, hosszú szürke köpenyt, sárga oldalcsíkos, buggyos nadrágot viselő, borotvált arcú, vastag, deres bajuszú, jól megtermett ember közeledett lomha léptekkel. Akárcsak a hohol, ő is hátratette a kezét, magasra felhúzta őszes szemöldökét, és úgy nézett Pavelra. Az anya mérhetetlenül sokat látott, mellében egy hangos kiáltás állt mozdulatlanul, készen arra, hogy bármelyik sóhajjal kitörjön, és iszonyúan fojtogatta, de ő mind a két kezét a mellére szorítva visszatartotta. Megmeglökték, alig állt a lábán, gondolattalanul, csaknem öntudatlanul ment előre. Érezte, hogy mögötte egyre kevesebben maradnak, hideg hullám hömpölygött feléjük, és szétmosta őket. Egyre közelebb nyomultak egymáshoz a vörös zászló emberei és a szürke emberek tömör lánca, világosan lehetett látni a katonák arcát – olyan széles volt, akár az utca, és piszkos sárga, torzán keskeny sávvá laposodott – s az egyenetlenül elhintett különféle színű szempárokat, előtte meg a kegyetlenül villogó vékony szuronypengéket, amelyek az emberek mellének szegeződve egymás után szakították el őket a tömegtől – bár még nem is értek hozzájuk –, és szétszórták a menetet. Az anya hallotta maga mögött a megfutamodók dobaját. Fojtott, riadt kiáltások hallatszották: – Oszoljatok szét, fiúk! – Szaladj, Vlaszov! – Vissza, Pavluha! – Hagyd a zászlót, Pavel! – mondta mogorván Veszovsesikov. – Add ide, majd én elrejtem! Egyik kezével megragadta a nyelet, és a zászló hátrahanyatlott. – Hagyd! – kiáltotta Pavel. Nyikolaj úgy elkapta a kezét, mintha megégette volna. Elhallgatott a dal. Az emberek Pavelt szorosan körülvéve megálltak, de ő tovább tört előre. Hirtelen váratlan csend támadt, mintha láthatatlanul valahonnan felülről ereszkedett volna le, és most áttetsző felhőként körülbugyolálná az embereket.

Legfeljebb húszan álltak a zászló alatt, de azok aztán szilárdan, és az anyát is magukhoz vonzották, a féltő szeretet érzésével, meg azzal a homályos vágyával, hogy mondjon nekik valamit – Vegye el tőle ezt, főhadnagy! – hallatszott a magas öregember egyenletes hangja. És kezét előrenyújtva a zászlóra mutatott. Pavelhoz odaugrott a kis tiszt, fél kézzel megragadta a zászlórudat, és azt rikácsolta: – Ereszd el! – El a kezeket! – mondta jó hangosan Pavel. A zászló vörösen meglobbant a levegőben, jobbra-balra dőlt, majd megint felegyenesedett: a tisztecske félrepattant és lehuppant a földre. Az anya mellett szokatlanul gyorsan tovasiklott Nyikolaj, és előrenyújtotta ökölbe szorított kezét. – Fogjátok el őket! – rivallt a katonákra az öreg, és dühösen dobbantott. Néhány katona előreugrott. Egyikük ütésre lendítette a puskatusát – megremegett, előrebukott a zászló, és eltűnt a katonák szürke tömegében. – Eh! – kiáltotta szomorúan valaki. Ekkor az anyából állati üvöltés, vad sikoly tört fel. Ám válaszul mindjárt felhangzott a katonák tömegéből Pavel derűs hangja: – A viszontlátásra, mama! A viszontlátásra, drága édesanyám!… „Él! Eszébe jutottam!” – dobbant egyszerre kettői is az anya szíve. – A viszontlátásra, nénikém! Az anya integetett s lábujjhegyre állva igyekezett, hogy lássa őket; a katonák feje fölött meg is pillantotta Andrej kerek arcát, amely mosolyogva, bólintva köszöntötte. – Drágáim! Andrjusa! Pasa! – kiáltotta. – A viszontlátásra, elvtársaim! – harsant a katonák tömegéből.

Sokszoros, szaggatott visszhang zúgta a választ: valahonnan felülről, a háztetőkről, meg az ablakokból hallatszott.

29

Az anyát mellbe lökték. A szemére boruló ködön át a tisztecskének az erőlködéstől kivörösödött arcát látta maga előtt. – El innen, öregasszony! – rivallt rá a tiszt. Nyilovna felülről lefelé nézett rá, és meglátta lábánál a kettétört zászlónyelet – az egyik darabon épen megmaradt a vörös lobogó. Lehajolt és felvette. A tiszt kitépte a kezéből a botot, félrehajította, és toporzékolva azt rikácsolta: – El innen, ha mondom! A katonák gyűrűjében fellobbant, és tovaáradt a dal:

Nem lesz a tőke úr mirajtunk…

Csupa kavargás, imbolygás, remegés lett minden. A távíróvezetékek tompa zúgásához hasonló riadt, mély zúgás töltötte be a levegőt. A tiszt félreszökkent, és bosszúsan visította: – Abbahagyni az éneket! Krajnov őrmester… Az anya imbolyogva odament a törött zászlónyélhez, amelyet a tiszt elhajított, és ismét felemelte. – Tömjétek be a pofájukat! A dal kiesett az üteméből, megremegett, szétfoszlott, elhalt. Valaki megfogta az anya vállát, megfordította és hátba lökte… – Menj, menj…

– Tisztítsátok meg az utcát! – kiáltotta a tiszt. Az anya tízlépésnyire megint sűrű tömeget látott maga előtt. Az emberek bömböltek, mormogtak, fütyültek, és lassan az utca belsejébe hátrálva szétszéledtek az udvarokba. – Takarodj, te pokolravaló! – kiáltotta egyenest Nyilovna fülébe egy bajuszos fiatal katona, amikor utolérte és a járdára lökte. Nyilovna a zászlórúdra támaszkodva, be-beroggyanó lábbal vonszolta magát. A másik kezével a falakba meg a kerítésekbe fogózott, hogy el ne essék. Előtte – hátráló emberek, mellette és mögötte – katonák. – Takarodjatok, takarodjatok! – rikoltoztak. A katonák már el is hagyták; ekkor megállt, körülnézett. Az utca végén, ritka láncban, ugyanők, a katonák álltak, és elrekesztették a térre vezető utat. A tér üres volt. Elöl is szürke alakok imbolyogtak, és lassan közeledtek az emberek felé… Nyilovna meg akart fordulni, de ösztönösen mégis újból előreindult, amikor pedig eljutott egy néptelen, keskeny kis mellékutcáig, befordult. Ismét megállt. Mélyet sóhajtott, hallgatózott. Valahol elöl zúgott a nép. A zászlónyélre támaszkodva, s a szemöldökét mozgatva tovább lépkedett; hirtelen megizzadt, az ajka remegett, a keze meg a levegőben járt: a szívében szikraként felvillantak bizonyos szavak, felvillantak, összetorlódtak, és még jobban felszították benne azt a parancsoló, makacs vágyat, hogy kimondja, a világba kiáltsa őket… A mellékutca hirtelen balra kanyarodott, és Nyilovna a sarkon túl megpillantott egy zsúfoltan álló, nagy embercsoportot. – Legénykedésből nem szoktak szuronyhegyre mászni, cimborák! – mondta egy erőteljes hang. – Hogy viselkedtek, mi?! Nekik mentek a katonák, ők meg csak álltak! Ott álltak, cimboráim, minden félelem nélkül…

– Pasa Vlaszov! Az igen! – És a hohol? – Hátratette a kezét, és csak mosolygott az ördögadta… – Galambocskáim! Emberek! – kiáltotta a tömegbe furakodva Nyilovna. Tisztelettel utat engedtek neki. Valaki elnevette magát. – Odanézzetek! A zászló! A kezében van a zászló! – Hallgass! – mondta zordan egy másik hang. Nyilovna szélesen széttárta karját… – Hallgassatok meg, az isten szerelmére! Ti mind drágák vagytok nekem, mind, mind a szívemhez nőttetek… nézzétek meg csak bátran, mi történt itt! Mennekmennek a világba a fiaink, a véreink, követik az igazságot… mindenkiért! Mindnyájatokért, kálváriajárásra kárhoztatták magukat a ti csecsemőitekért… keresik a derűs napokat. Más életet akarnak: igazságban, igazságosságban élni! A javát akarják mindenkinek! Majd megszakadt a szíve, és majd szétfeszítette a mellét, kiszáradt és forró lett a torka. Bensőjének legmélyén születtek a mindent és mindenkit átfogó, nagy szeretetnek ezek a szavai; szinte égették, és mind eresebben, mind szabadabban forgatták a nyelvét. Látta, hogy némán hallgatják; gondolkodóba estek a körötte állók, és egyre nőtt benne az az immár egészen világos vágy, hogy mihamarább a fia, Andrej és mindazok után küldje az embereket, akiket cserbenhagytak, kiszolgáltattak a katonáknak. Végignézett a körötte állók komor figyelmes arcán, aztán lágy erővel így folytatta: – Az öröm felé mennek a világban a mi gyermekeink, mindenkiért, a krisztusi igazságért vállalják ezt, és nekimennek mindannak, amivel rabságba döntöttek, összekötöztek és majd megfojtanak bennünket a mi hamis lelkű, kapzsi, gonosz ellenségeink! Drágáim! Az egész népért keltek fel a mi fiatal véreink, az egész világért, minden munkásemberért indultak harcba! Ne szakadjatok el tőlük, ne

tagadjátok meg őket, ne hagyjátok magányos úton a gyermekeiteket. Szánjátok meg önmagátokat… bízzatok fiaitok szívében; azokban igazság terem, azok az igazságért véreznek el! Higgyetek bennük! Elcsuklott a hangja, ereje fogyottan megtántorodott; valaki megkapta a karjánál fogva… – Az isten szól belőle! – kiáltotta valaki izgatottan és tompán. – Az isten, jó emberek! Hallgassátok hát! – Ej, hogy vergődik! – jegyezte meg szánakozva másvalaki. – Nem ő vergődik, hanem bennünket, ostobákat üt-ver, nem érted?! – vetette ellene szemrehányóan egy harmadik. – Pravoszlávok! – kígyózott a tömeg fölé egy remegő, magas hang. – Az én Mityámnak tiszta a lelke! Hát mit tett ő? Csak ment a társai után, akiket szeret… Jól beszél Nyilovna: miért hagyjuk el a gyermekeinket? Hát mi rosszat tettek ők nekünk? Az anya megremegett e szavakra, és csendes könnyekkel válaszolt rájuk. – Menj haza, Nyilovna! Menj haza, anya! Nagyon elgyötrődtél! – mondta hangosan Szizov. Sápadt volt, a szakálla szétzilálódott és remegett, Szemöldökét hirtelen összevonva, szigorú szemét végighordozta mindenkin, egész magasságában kiegyenesedett, és tisztán érthetően így szólt: – Tudjátok, hogy Matvejt, az én fiamat a gyárban halálos baleset érte. De ha élne, magam küldenem egy sorba velük, azokkal, én magam mondanám neki: „Eredj te is, Matvej! Menj, ez helyes, ez becsületes dolog!” Hirtelen abbahagyta, elhallgatott, és zordan hallgattak a többiek is: valami óriási, új érzés kerítette hatalmába őket, amelytől azonban most már nem féltek. Szizov felemelte, megrázta a kezét, és így folytatta: – Egy öregember beszél hozzátok. Ismertek engem! Harminckilenc éve dolgozom itt, és ötvenhárom éve élek ezen a földön. Az unokaöcsémet, azt a tiszta lelkű, okos fiút ma megint letartóztatták. Ő is elöl haladt, Vlaszov mellett,

közvetlenül a zászlónál… Legyintett egyet, összehúzta magát, aztán megfogta az anya kezét, és azt mondta: – Ez az asszony igazat beszélt. Gyermekeink becsületesen, értelmesen akarnak élni, mi meg, lám, a sorsukra hagytuk őket… eljöttünk onnan, igen! Menj haza, Nyilovna! – Kedveskéim! – mondta az anya, és mindnyájukon végighordozta kisírt szemét. – A gyermekeké az élet, az övék a föld! – Indulj, Nyilovna! Nesze, vedd ezt a botot is! – mondta Szizov, és odaadta neki a törött zászlónyelet. Az emberek szomorúan, tisztelettel néztek az anyára, és az együttérzés moraja kísérte. Szizov szótlanul félretolta az embereket az útból; szótlanul odább is húzódtak, majd egy homályos erőnek engedelmeskedve, amely az anya nyomába vonzotta őket, rövid, halk szavakat váltva, ráérősen utána indultak. Nyilovna a háza kapujánál feléjük fordult, és a zászlórúd csonkjára támaszkodva meghajolt. – Köszönöm… – mondta hálásan, halkan. És megint eszébe jutott a gondolata – az az új gondolat, amelyet, úgy tetszett, az ő szíve szült –, és azt mondta: – Nem volna a mi urunk, Jézus Krisztus sem, ha sok-sok ember el nem pusztult volna az ő dicsőségére… A tömeg szótlanul nézett rá. Nyilovna még egyszer meghajolt az emberek előtt, és bement a házába, Szizov pedig a fejét lehajtva követte. Az emberek ott álltak a kapunál, és beszélgettek valamiről. Aztán lassan, csendesen szétszéledtek.

MÁSODIK RÉSZ

1

A nap hátralevő része a visszaemlékezések tarka ködében, testet-lelket gúzsba kötő, nyomasztó fáradtságban telt el. Szürke foltként ugrált a tisztecske, Pavel bronzbarna arca világított. Andrej szeme mosolygott. Az anya fel s alá járkált a szobában, leült az ablaknál, kinézett az utcára, majd a szemöldökét felvonva, meg-megremegve újból járkálni kezdett, és léptennyomon szétnézve, öntudatlanul keresett valamit. Vizet ivott, de az nem oltotta szomját, nem tudta ellocsolni a mellében a bánat és a sérelem izzó zsarátnokát. Kettévágták ezt a napot: az elején volt tartalma, de most minden kifolyt belőle, és csak egy szomorú, üres pusztaság terült el az anya előtt, meg a megfejthetetlen kérdés lebegett előtte: „Most mi lesz?” Meglátogatta Korszunova. Hadonászott, kiabált, sírt, ujjongott, toporzékolt, ajánlott és ígért valamit, és fenyegetett valakit. De mindez nem érdekelte az anyát. – Lám csak! – hallotta Marja sivító hangját. – Mégiscsak felrázták a népet! Talpra állt a gyár, az egész talpra állt! – Igen-igen! – mondta a fejét ingatva halkan az anya, és a szeme mozdulatlanul bámulta azt, ami immár múlt lett, és Andrejjel meg Pavellal együtt eltávozott tőle. Sírni nem tudott: összeszorult, kiégett a szíve, az ajka kiszáradt, és a szájában nem volt egy csepp nedvesség sem. Remegett a keze, és végigvégiglúdbőrzött a háta. Este csendőrök jöttek. Nyilovna minden csodálkozás és félelem nélkül fogadta őket. Nagy zajjal léptek be, és valami vidám elégedettség töltötte el őket. – No, hogy s mint van? – kérdezte fogát kivillantva a sárga arcú tiszt. – Már harmadszor találkozunk, mi? Nyilovna, száraz nyelvét az ajkán végig- végighúzva, hallgatott. A tiszt kioktató

hangon sokat beszélt; az anya érezte, hogy jólesik beszélnie. De szavai nem hatottak el tudatáig, és nem is zavarták. Csak amikor a tiszt azt mondta: „Te magad vagy a hibás, kedvesem, ha egyszer nem tudtad beleoltani a fiadba az isten és a cár iránti tiszteletet”, csak akkor felelte tompán, az ajtónál állva, félrenézve: – A mi bíráink a gyermekeink. Joggal ítélnek el bennünket azért, mert otthagytuk őket ezen az útjukon. – Mi? – kiáltotta a tiszt. – Hangosabban! – Azt mondom: a mi bíráink a gyermekeink! – ismételte meg sóhajtva az anya. Ekkor a tiszt gyorsan és haragosan elkezdett beszélni valamiről, de szavai csak kóvályogtak az anya körül – nem találtak bele. A hatósági tanúk közt ott volt Marja Korszunova. Az anya mellett állt, de nem nézett rá, és valahányszor kérdést intézett hozzá a tiszt, sietősen és mélyen meghajolva, egyhangún azt felelgette: – Nem tudom, nagyságos uram! Én csak egy tanulatlan asszony vagyok, ételt árulok, és olyan buta vagyok, hogy nem tudok semmit… – No, akkor hallgass! – parancsolt rá a bajuszát mozgatva a tiszt. Marja meghajolt, észrevétlenül fügét mutatott neki, és odasúgta Nyilovnának: – Ezt neked, ezt edd meg! Megparancsolták neki, hogy motozza meg Vlaszovát. Marja sűrűn pislogott, aztán rámeresztette szemét a tisztre, és azt mondta: – Nem értek én ehhez, nagyságos uram! A tiszt dobbantott egyet, és ráförmedt, Marja lesütötte a szemét, és halkan megkérte az anyát: – No, akkor gombolkozz ki, Pelageja Nyilovna… Miközben végigtapogatta, motozta a ruháját, vérbe borult arccal azt suttogta: – Bitang kutyák!

– Mit motyogsz ott? – kiáltott rá zordan a tiszt, és bekukkantott abba a szögletbe, ahol Marja motozott. – Ez nők dolga, nagyságos uram! – dünnyögte ijedten Marja. Amikor a tiszt azt parancsolta az anyának, hogy írja alá a jegyzőkönyvet, Nyilovna gyakorlatlan kézzel, zsíros fényű nyomtatott betűkkel ezt rótta a papírra: „Pelageja Vlaszova, munkásember özvegye.” – Mit írtál ide? Minek ez? – kiáltott fel a tiszt, finnyásan fintorgott, aztán elnevette magát, és azt mondta: – Vademberek! Elmentek Az anya karját a mellén összefonva az ablakhoz állt, aztán merően sokáig bámult maga elé, de semmit se látott; széniét magasra felhúzta, száját összeszorította, és úgy egymásra préselte állkapcsait, hogy mindjárt megfájdult a foga. A lámpából kiégett a petróleum, és sercegve már-már kialudt a láng. Nyilovna elfújta, és sötétben maradt. A szomorú gondolattalanság sötét felhője töltötte be mellét, és megnehezítette szíve dobogását. Olyan sokáig állt ott, hogy megfájdult a lába és a szeme. Hallotta, ahogy az ablak alatt megáll Marja, és ittas hangon azt kiabálja: – Pelageja! Alszol? Szegény szerencsétlen mártírom! Aludj! Az anya ruhástul lefeküdt, és hamarosan – mintha mély örvénybe zuhant volna – nyomasztó álomba merült. Álmában egy sárga homokos halmot látott a mocsáron túl. a városba vezető úton. A halom szélén, a homokbányához ereszkedő szakadék partján Pavel állt, és Andrej hangján halkan, de zengően azt énekelte:

Nem lesz a tőke úr mirajtunk…

Ő maga a domb mellett vezető úton haladt, és tenyerét a homlokához emelve a fiát nézte. Az ég világoskék hátterére élesen és tisztán rajzolódott ki alakja.

Röstellt odamenni fiához, mert terhes volt. A karján is tartott egy kisgyermeket. Továbbindult. A mezőn gyermekek labdáztak, sokan játszottak ott, és a labda piros volt. A kisgyermek hozzájuk kívánkozott a karjáról, és hangosan sírva fakadt. Ő a szájába adta a mellét és visszafordult, de a halmon már katonák álltak, és nekiszegezték a szuronyukat. Ő fürgén a mező közepén álló, mérhetetlenül magas, fehér templom felé szaladt, amely olyan könnyű volt, akárha felhőkből építették volna. Ott éppen temettek valakit; nagy fekete koporsójára már szorosan rá volt szegezve a födél. De a pap és a szerpap fehér miseruhában járt a templomban, és azt énekelte:

Feltámadt Krisztus halottaiból…

A szerpap tömjénezett, meghajolt előtte, rámosolygott, a haja élénkvörös volt, az arca meg vidám, akár a Szamojlové. Fentről, a kupolából törülközőnyi széles pászmákban hullt alá a napsugár. Kisfiúk mind a két kóruson halkan azt énekelték:

Feltámadt Krisztus halottaiból…

– Fogjátok el őket! – kiáltotta hirtelen a pap, és megállt a templom közepén. A miseruha eltűnt róla, és szigorú, szürke bajusz jelent meg az arcán. Mindenki futásnak eredt, a tömjénfüstölőt messzire elhajítva még a szerpap is elszaladt, és úgy fogta a fejét mind a két kezével, mint a hohol. Az anya a padlóra ejtette a kis gyermeket, az emberek lába elé, akik kikerülték, és félve néztek vissza meztelen kis testére; az anya pedig letérdelt, és azt kiáltozta: – Ne hagyjátok ott a gyermeket! Vegyétek fel…

Feltámadt Krisztus halottaiból…

– énekelte kezét hátratéve és mosolyogva a hohol. Az anya lehajolt, felvette a kisgyermeket, és egy deszkával megrakott szekérre ültette, amely mellett Nyikolaj lépkedett lassan és kacagott. – De nehéz munkát adtak nekem… – mondta. Az utca sáros volt, a házak ablakaiból kidugták a fejüket az emberek, és fütyültek, kiabáltak, hadonásztak. Derült idő volt, fényesen sütött a nap, de sehol se lehetett árnyékot látni. – Énekeljen, nénikém! – mondta a hohol. – Ilyen az élet! És hangjával minden más hangot elfojtva – maga is énekelt. Az anya utána ment, hirtelen megbotlott, és sebesen lezuhant egy feneketlen mélységbe, amely ijedten üvöltve fogadta magába… Felébredt, és remegés fogta el. Mintha egy reszelős, súlyos kéz megmarkolta volna, és kajánul játszva, csendesen nyomkodná a szívét. Tolakodóan búgott a munkába hívó gyári kürt; megállapította, hogy ez már a második. A szobában rendetlenül hányódtak összevissza a könyvek, ruhadarabok, minden el volt mozdítva a helyéből, fel volt forgatva; a padlót összetapicskolták. Felkelt és mosakodás, ima nélkül hozzáfogott, hogy rendbe hozza a szobát. A konyhában a szeme elé került a bot meg a vörös kelmedarab, ellenséges érzéssel a kezébe vette, és a kályha alá akarta dugni, de aztán sóhajtott egyet, levette róla a zászlófoszlányt, gondosan összehajtotta, és a zsebébe dugta a vörös kelmedarabot, a botot meg kettétörte a térdén, és a kemence szája elé dobta. Aztán hideg vízzel lemosta az ablakokat, felsúrolta a padlót, begyújtotta a szamovárt és felöltözött. A konyhában leült az ablakhoz, és akkor eszébe ötlött: „Most mihez kezdjek?” Eszébe jutott, hogy még nem imádkozott, odaállt hát a szentkép elé, de csak néhány másodpercig állt ott, aztán újból leült – üres volt a szíve. Különös csend uralkodott: mintha az emberek, akik tegnap olyan sokat kiabáltak az utcán, ma elbújtak volna hajlékaikban, és némán elmélkednének arról a rendkívüli napról.

Hirtelen eszébe jutott egy kép, amelyet egyszer fiatal korában látott: a Zauszajlov uraságék ősi parkjában volt egy tündérrózsákkal sűrűn benőtt, nagy, mesterséges tó. Egy szürke őszi napon elhaladt a tó mellett, és a közepén megpillantott egy csónakot. Sötét, nyugodt volt a tó, és a csónak mintha beleragadt volna a bús sárga levelekkel díszes fekete vízbe. Mély szomorúság, ismeretlen bánat csapta meg ebből az evezős és evezők nélkül, holt levelek közepette, a homályos vízen mozdulatlanul, magányosan veszteglő csónakból. Sokáig állt ott akkor annak a tónak a partján, és azon töprengett: ki lökte el a csónakot a parttól, és miért? Aznap este megtudták, hogy Zauszajlovék intézőjének felesége, egy mindig kócos fekete hajú, fürge járású, alacsony asszonyka a tóba ölte magát. Nyilovna végigvonta kezét az arcán, és gondolatai remegve tovaúsztak a tegnapi nap élményei fölött. Annyira hatalmukba kerítették ezek a benyomások, hogy szemét a kihűlt csésze teára meresztve sokáig ült ott, de lelkében kigyúlt a vágy, hogy lásson egy okos, egyszerű embert, és sok mindent kérdezzen tőle. És ebéd után teljesedett kívánsága: megjelent nála Nyikolaj Ivanovics. De mikor Nyilovna meglátta, hirtelen nyugtalan lett, és üdvözlésére nem is válaszolva, halkan így kezdte: – Jaj, kedveském, de rosszul tette, hogy idejött! Ez nagy vigyázatlanság! Hisz elfogják, ha meglátják… A férfi keményen kezet szorított vele, megigazította a szemüvegét, és arcához egészen közel hajolva szapora szóval megmagyarázta a dolgot: – Tudja, abban állapodtunk meg Pavellal és Andrejjel, hogy ha letartóztatják őket, én mindjárt másnap átköltöztetem magát a városba! – mondta nyájasan és gondterhelten. – Volt itt házkutatás? – Volt. Megmotoztak, körültapogattak. Nincs azokban sem szemérem, se becsület! – kiáltott fel Nyilovna. – Miért is volna bennük szemérem?! – mondta vállat vonva Nyikolaj, és hozzáfogott, hogy elmondja, miért kell Nyilovnának a városban élnie. Nyilovna csak hallgatta a gondoskodó jó barát hangját, halvány mosollyal nézett rá, és bár nem értette érveit, csodálkozott azon, hogy milyen nyájas bizalmat

érez iránta. – Hát, ha Pasa így akarja – mondta –, és ha nem zavarom magukat… – Emiatt ne aggódjék! – vágott közbe Nyikolaj. – Egyedül lakom, csak néha látogat meg a nővérem. – Nem fogom ingyen enni á kenyerét – gondolkozott hangosan az anya. – Hát, ha akarja, munka éppen akad! – szólt Nyikolaj. Nyilovna szemében a munka fogalma most már elválaszthatatlanul egybeolvadt a fiának, Andrejnak és elvtársaiknak munkájáról alkotott elképzelésekkel. Közelebb húzódott Nyikolajhoz, és a szemébe nézve azt kérdezte: – Akad? – Az én háztartásom kicsiny, olyan agglegényes… – Nem erre, nem házimunkára gondoltam! – mondta halkan Nyilovna. Szomorúan felsóhajtott, sértve érezte magát, hogy Nyikolaj nem értette meg. Nyikolaj rámosolygott rövidlátó szemével, és tűnődve azt mondta: – Ha beszél Pavellal, igyekezzék megtudni azoknak a parasztoknak a címét, akik újságot kértek… – Én ismerem őket! – kiáltott fel boldogan Nyilovna. – Megtalálom őket, és mindent megteszek, amit mond. Ki gondolja azt, hogy tiltott dolgokat viszek? A gyárba is hordtam… hála legyen a jó istennek! Hirtelen kedve támadt, hogy vándorbottal, tarisznyával menjen valahová az országutakon, az erdők és falvak mellett. – Bízza rám ezt a munkát, kedveském, nagyon kérem! – mondta Nyilovna. – Elmegyek én akárhová. Bejárok minden kormányzóságot, megtalálok minden utat! Járni fogok télen-nyáron, egészen a síromig… mint zarándok. Nem is olyan rossz sors az! De azért csak elszomorodott, amikor elképzelte magát, mint hajléktalan

zarándokot, aki Krisztus nevében alamizsnát kéreget a falusi házak ablakai alatt. Nyikolaj óvatosan megfogta a kezét, és megsimogatta a maga meleg kezével. Aztán az órára nézett, és azt mondta: – Erről majd később beszélünk! – Kedveském! – kiáltott fel Nyilovna. – A gyermekeink, szívünk legdrágább darabjai, feláldozzák a szabadságukat és az életüket, és magukat nem kímélve vállalják a pusztulást. Hát akkor ne vállaljam én, az anya? Nyikolaj elsápadt, nyájas figyelemmel nézett Nyilovnára, és halkan azt mondta: – Tudja, én először hallok ilyen szavakat… – Hát mi mást mondhatnék?! – mondta a fejét szomorúan ingatva Nyilovna, és ernyedt mozdulattal széttárta a karját. – Ha volna rá szavam, ha tudnék beszélni az én anyai szívemről… Felállt: felemelte az az erő, amely egyre nőtt a mellében, és a méltatlankodó szavak forró rohamával szinte elbódította. – Sokan sírva fakadnának… Még a rosszak, a lelkiismeretlenek is… Nyikolaj is felállt, és megint az órájára nézett. – Tehát akkor megállapodtunk: beköltözik hozzám a városba… Az anya némán rábólintott. – Mikor? Csak minél hamarább! – kérte Nyikolaj és lágyan hozzátette: – Igazán mondom, addig aggódom maga miatt! Nyilovna csodálkozva nézett rá: hát kije-mije ő ennek az embernek? A fejét lehajtva, zavartan mosolyogva alít előtte az egyszerű fekete kabátot viselő, görnyedt, rövidlátó ember, és neki magának is olyan idegen volt rajta minden… – Van pénze? – kérdezte szemét lesütve Nyikolaj. – Nincs.

Nyikolaj gyorsan elővette zsebéből, kinyitotta és átnyújtotta pénztárcáját. – Tessék, vegyen belőle… Az anya önkéntelenül elmosolyodott, és fejcsóválva megjegyezte: – Minden egészen más maguknál! Nincs értéke a pénznek. Mások akár el is kárhoznak a pénzért, maguknak meg… nem számít! Mintha csak mások iránt való könyörületből hordanának maguknál pénzt… Nyikolaj halkan elnevette magát. – Roppant kényelmetlen és kellemetlen jószág a pénz! Mindig restellek kapni is, adni is… Megfogta, erősen megszorította Nyilovna kezét, és még egyszer kérte: – Csak mielőbb! És mint máskor is, csendesen elment. „Olyan jó ember, és mégsem sajnál…” – gondolta Nyilovna, mikor kikísérte. És nem tudta tisztázni magában: kellemetlen-e ez neki, vagy csak meglepi.

2

Nyilovna e látogatás után a negyedik napon indult útnak. Amikor a szekér két ládával kiért a telepről a mezőre, Nyilovna hátrafordult, és hirtelen úgy érezte, hogy örökre itt hagyja ezt a helyet, ahol eltelt életének egy sötét és nehéz korszaka, és ahol elkezdődött egy másik, amely tele van új bánattal, új örömmel, és amely gyorsan habzsolja a napokat. A koromtól fekete földön mint óriási sötétvörös pók, terült el a gyár, magasra, az ég felé emelte kéményeit. Földszintes munkásházak szorongtak körülötte. Ezek a lapos, szürke házak zsúfolt csoportba tömörültek a mocsár szélén, és apró, homályos ablakaik panaszosan néztek egymásra. Föléjük emelkedett a gyár színéhez hasonlóan sötétvörös templom, amelynek a haranglába alacsonyabb volt a gyárkéményeknél. Az anya sóhajtott egyet, és megigazította a blúza gallérját, mert szorította a nyakát. – Ne te, ne! – dörmögte a paraszt és a gyeplőszárral megcsapkodta a lovat. Görbe lábú, meghatározhatatlan korú, ritka fakó hajú és bajuszú, színtelen szemű ember volt. Ide-oda kacsázva ballagott a szekér mellett, és látszott rajta: mindegy neki, merre megy, jobbra-e vagy balra. – Ne te, ne! – mondta színtelen hangon a fuvaros, és mulatságosan kaszált nehéz, sáros csizmába bújtatott, görbe lábával. Nyilovna körülnézett. Olyan üres volt a mező, mint a lelke… A ló a fejét lógatva súlyosan belevágta lábait a nap melegítette mély homokba, mely halkan surrogott. Nyikorgott a rosszul megkent, rozoga szekér, és a porral együtt mögöttük maradt minden zaj… Nyikolaj Ivanovics a város szélén egy néptelen utcában, egy kis zöld szárnyépületben lakott, amelyet egy düledező, sötét emeletes házhoz építettek hozzá. A szárnyépület előtt buja kiskert pompázott, és a lakás három szobájának ablakaiba kedvesen bekandikáltak az orgonák, akácok ágai, meg fiatal topolyák ezüstös levelei. A szobákban csend volt és tisztaság; a padlón mintás árnyékok

remegtek némán, a falak mellett könyvekkel telezsúfolt polcok húzódtak, azok fölött meg néhány szigorú ember arcképe függött. – Kényelmesen elfér itt? – kérdezte Nyilovnától Nyikolaj, amikor bevezette egy kis szobába, melynek egyik ablaka a kiskertre, a másik meg a sűrű gaz borította udvarra nyílt. Ebben a szobában is könyvespolcok és könyvszekrények foglaltak el minden falat. – Inkább a konyhában! – mondta Nyilovna. – Világos, tiszta kis konyha… Úgy rémlett neki, hogy Nyikolaj megijedt valamitől. De mikor félszegen és zavartan igyekezett lebeszélni a konyháról, és Nyilovna kötélnek állt – egy csapásra felvidult. Mind a három szoba valami sajátos levegőt árasztott: könnyű és kellemes volt lélegzeni, de az ember önkéntelenül halkra fogta a hangját, hogy ne zavarja hangos szóval a falakról elmélyülten letekintő férfiak békés tűnődését. – Meg kellene locsolni a virágokat! – mondta az anya, mikor megtapogatta a földet az ablakban álló cserepekben. – Igen, igen! – mondta bűnbánóan a házigazda. – Tudja, én szeretem őket, de nem érek rá foglalkozni velük… Nyilovna, ahogy Nyikolajt figyelte, azt látta, hogy ő maga is óvatosan jön-megy kényelmes lakásában, és idegen neki, távol áll tőle mindaz, ami itt körülveszi. Arcát egészen közel tartotta ahhoz, amit nézett, és szemüvegét jobb kezének vékony ujjaival megigazítva, úgy hunyorgott, mintha néma kérdéssel célba venné az őt érdeklő tárgyat. Néha a kezébe vett egy-egy tárgyat, az arcához emelte, és gondosan végigtapogatta a szemével; úgy tetszett, mintha az anyával együtt ő is először lépne be ebbe a szobába, és neki is minden szokatlan és ismeretlen volna itt. Az anya, mikor ilyennek látta Nyikolajt, egyszeribe otthon érezte magát ezekben a szobákban. A házigazda nyomában járva megjegyezte, mi hol áll, kérdezősködött a házirendről; Nyikolaj az olyan ember bűnbánó hangján válaszolgatott, aki tudja, hogy semmit sem úgy csinál, ahogy kellene, de másra képtelen. Nyilovna megöntözte a virágokat, szabályos halomba rakta a zongorán szétdobált kottákat, aztán megnézte a szamovárt és megjegyezte:

– Meg kellene tisztítani… Nyikolaj végighúzta ujjait a homályos fémen, egy ujját az orrához emelte, és komoly arccal nézegette. Az anya szelíden elmosolyodott. Amikor aludni tért, és visszagondolt az eltelt napra, meglepetten felemelte fejét a párnáról és körülnézett. Egész életében először van idegen ember házában, és ez egyáltalán nem feszélyezi. Anyai gondoskodással gondolt Nyikolajra, vágyódott, hogy minél több jót tehessen érte, hogy valami nyájas melegséget vigyen be az életébe. A szíve közepéig meghatotta Nyikolaj félszegsége, mulatságos hozzá nem értése, a megszokottól való idegensége és valami gyermeki bölcsesség világos szemében. Aztán rugalmasan a fiára szökkentek át gondolatai, és újra megjelent előtte a teljesen új hangokba öltözött, új értelmet nyert, lelkes május elseje. Ennek a napnak még a bánata is különös volt, akárcsak maga az egész nap – nem nyomta az ember fejét a föld felé, mint egy tompa, kábító ökölcsapás, hanem sok-sok szúrást ejtett a szívén, csendes haragot keltett benne, és kiegyenesítette görnyedt hátát. „Mennek a gyermekek a világba’’ – gondolta, ahogy a város éjszakai életének ismeretlen hangjaira figyelt, amelyek a kerti lombokat megzizegtetve bekúsztak a nyitott ablakon, s messziről, fáradtan, megfakulva szálltak ide, és csendesen elhaltak a szobában. Korán reggel megtisztította a szamovárt, teát forralt, nesztelenül összekészítette az edényt, aztán a konyhában ülve várta, mikor ébred fel Nyikolaj. Nemsokára hallatszott is a köhögése, majd egyik kezével a szemüvegét tartva, a másikkal a torkát eltakarva kilépett az ajtón. Nyilovna fogadta a köszönését, aztán bevitte a szamovárt a szobába, Nyikolaj meg a vizet a padlóra fröcskölve, hol a szappant, hol a fogkefét leejtve, és magára fröcskölve mosakodni kezdett. – Nagyon szomorú munkával foglalkozom a zemsztvo-hivatalban – mondta teázás közben Nyikolaj –, figyelem, hogyan mennek tönkre a parasztjaink… Bűnbánón elmosolyodott, és így folytatta: – Az éhezéstől kimerült emberek időnap előtt a sírba költöznek, a gyermekek gyengének születnek, és úgy hullnak, mint ősszel a legyek, és mindezt tudjuk, ismerjük a baj okát, és fizetést kapunk azért, hogy vizsgálgatjuk… – Micsoda maga? Diák? – kérdezte Nyilovna.

– Nem, tanító vagyok. Az apám gyárigazgató Vjatkában, és én mégis tanítónak mentem. De a faluban könyveket adtam a parasztoknak, és ezért börtönbe csuktak. A börtön után segéd voltam egy könyvesboltban, de nem vigyáztam eléggé, és megint börtönbe kerültem, aztán meg Arhangelszkbe száműztek. Ott is kellemetlenségeim támadtak a kormányzóval, úgyhogy a Fehér-tenger partjára, egy falucskába küldtek, ott töltöttem öt esztendőt. Beszéde nyugodtan, egyenletesen csengett ebben a napfényben úszó, világos szobában. Az anya már sok ilyen történetet hallott, és sehogy se fért a fejébe, miért ilyen nyugodtan mondják el, miért tekintik ezeket valami kikerülhetetlen dolognak. – Ma megjön a nővérem! – újságolta Nyikolaj. – Férjes asszony? – Özvegy. Szibériába száműzték a férjét, de megszökött onnan, és két. évvel ezelőtt tüdővészben meghalt külföldön… – Fiatalabb magánál? – Idősebb hat évvel. Nagyon sokat köszönhetek neki. Majd meghallja, hogy zongorázik! Ez a zongora az övé… és általában sok holmija van itt, az enyémek csak a könyvek… – Hát ő hol él? – Mindenütt! – felelte mosolyogva Nyikolaj. – Ahol bátor emberre van szükség: ő ott van. – Szintén… ebben a dologban jár? – kérdezte az anya. – Természetesen! – mondta Nyikolaj. Nemsokára elment a hivatalba, az anya meg „azon a dolgon” gondolkozott, amelyet napról napra kitartóan és nyugodtan végeznek ezek az emberek. És úgy érezte magát előttük, mint éjnek évadján egy hegy előtt. Déltájban megjelent egy fekete ruhás, magas, sudár hölgy. Amikor az anya ajtót nyitott neki, a padlóra dobta kis sárga bőröndjét, gyorsan megragadta Vlaszova kezét, és azt kérdezte:

– Maga Pavel Mihajlovics anyja, ugye? – Igen – felelte az anya, akit zavarba ejtett a hölgy előkelő ruhája. – Éppen ilyennek képzeltem! Az öcsém megírta, hogy nála fog lakni! – mondta a hölgy és a tükör előtt levette a kalapját. – Mi már régóta jó barátok vagyunk Pavel Mihajloviccsal. Beszélt nekem magáról. A hangja egy kissé tompa volt, lassan beszélt, de erőteljesen és gyorsan mozgott. Nagy szürke szemével fiatalosan és derűsen mosolygott, de a halántékán már sugár alakú, vékony redőcskék ragyogtak, kicsiny fülkagylója fölött pedig ezüstösen csillogtak az ősz hajszálak. – Éhes vagyok! – jelentette ki. – Szeretnék egy csésze kávét inni… – Mindjárt főzök! – felelte az anya, elővette a szekrényből a kávés készletet, és halkan azt kérdezte: – Hát csakugyan beszélt rólam Pavel? – Sokat! A hölgy elővett egy kis bőr cigarettatárcát, rágyújtott, és fel s alá járkált. – Nagyon félti? – kérdezte. Az anya mosolyogva figyelte, hogyan remegnek a kávéskanna alatt a spirituszfőző kis kék lángnyelvei. A hölggyel szemben érzett zavara eltűnt, elnyelte az öröm. „Tehát szokott beszélni rólam a lelkem!” – gondolta, majd lassan így felelt: – Persze, nehéz elviselnem, de azelőtt még rosszabb volt. Most tudom, hogy nincs egyedül… Majd az asszony arcába nézve azt kérdezte: – Magát hogy hívják? – Szofjának! – felelte az asszony. Az anya tüzetesen szemügyre vette. Ebben az asszonyban volt valami túlságosan is lendületes fürgeség, sőt sietség.

– Az a fő, hogy egyikük se üljön sokáig börtönben, hogy minél hamarabb elítéljék őket! – mondta magabiztosan, és gyorsan hörpintett egyet-egyet a kávéból. – Mihelyt száműzik őket, rögtön megszervezzük Pavel Mihajlovics szökését. Az anya bizalmatlanul pillantott Szofjára, aki egy darabig azt kereste szemével, hová dobja a cigarettacsutkát, aztán a cserepes virág földjébe dugta. – Ettől tönkremegy a virág! – jegyezte meg gépiesen az anya. – Bocsánat! – mondta Szofja. – Nyikolaj is mindig ezt mondja nekem! – Azzal kivette a csutkát a cserépből, és kidobta az ablakon. Az anya zavartan tekintett rá, és bűnbánóan így szólt: – Bocsásson meg! Csak úgy mondtam, meggondolatlanul. Hiszen nem tanítgathatom én magát! – Miért ne taníthatna, ha egyszer hanyag vagyok?! – felelte vállat vonva Szofja. – Kész a kávé? Köszönöm! De miért, csak egy csészét vett elő? Maga nem iszik? Majd hirtelen megfogta az anya vállát, magához vonta, és a szemébe nézve, meglepetten azt kérdezte: – Csak nem érzi feszélyezve magát? – Az imént tettem szóvá azt a csutkát, és még azt kérdezi, nem érzem-e feszélyezve magam! – felelte mosolyogva az anya. Majd leplezetlen csodálkozással, mintegy kérdően így folytatta: – Csak tegnap jöttem magukhoz, és mégis úgy viselkedem, mint otthon, semmitől se félek, megmondom, amit akarok… – Úgy is kell! – kiáltott fel Szofja. – Szédül a fejem, és mintha magamnak is idegen volnék – folytatta az anya. – Azelőtt csak kerülgettem, kerülgettem valakit, mielőtt kiöntöttem volna a szívemet, most meg mindig nyitva a lelkem, és mindjárt olyasmit mondok, ami

azelőtt eszembe se jutott volna… Szofja megint rágyújtott, nyájasan és szótlanul az anya arcára irányította szürke szeme sugarát. – Azt mondja: megszervezik a szökést?! De hát hogy fog élni, ha megszökik? – adta fel az izgató kérdést az anya. – Ez semmiség! – felelte Szofja és töltött magának még egy csésze kávét. – Úgy fog élni, mint száz meg száz megszökött fogoly… Én nemrégen találkoztam eggyel, és bocsátottam útjára… az is igen értékes ember, öt évre száműzték, de csak három és fél hónapot töltött száműzetésben… Az anya figyelmesen nézett rá, elmosolyodott és a fejét ingatva, halkan azt mondta: – Úgy látszik, teljesen kizökkentett engem a kerékvágásból az a nap, május elseje! Valahogy kényelmetlenül érzem magam, és mintha egyszerre két úton haladnék: hol úgy tetszik, hogy mindent értek, hol meg hirtelen mintha ködben kóborolnék. Lám, most is elnézem magát: úrinő, és mégis ezzel a dologgal foglalkozik. Ismeri, nagyra becsüli Pavelt… köszönöm… – No, ezért inkább magának jár köszönet! – mondta Szofja és elnevette magát. – Ugyan… nekem?! Hisz nem én tanítottam erre! – felelte sóhajtva az anya. Szofja letette a cigarettacsutkát a csészealjra, aztán megrázta a fejét, és aranyszőke haja sűrű tincsekben szétszóródott a hátán. – No ideje, hogy levessem ezt a pompázatos ruhát – mondta és elment…

3

Estére megjött Nyikolaj. Megebédeltek, és Szofja estebéd közben nevetve elmondta, hogyan találkozott egy száműzetésből megszökött emberrel, hogyan bujtatta, mennyire félt a besúgóktól – mindenkiben kémet látott –, és milyen nevetségesen viselkedett a szökevény. Hangjában volt valami, ami Nyilovnát az olyan munkás dicsekvésére emlékeztette, aki jól elvégzett egy nehéz munkát, és most elégedett. Most könnyű, bő, acélkék ruha volt rajta. Ebben a ruhában még magasabbnak látszott, a szeme mintha megsötétedett volna, és a mozdulatai nyugodtabbak lettek. – Még egy dolgot kell vállalnod, Szofja – szólalt meg Nyikolaj ebéd után. – Tudod, újságot akarunk kiadni a falu számára, de a legutóbbi letartóztatások következtében elvesztettük a kapcsolatot az ottani emberekkel. Csak Pelageja Nyilovna segítségével találhatjuk meg azt az embert, aki magára vállalja az újság terjesztését. Utazz oda vele. Minél előbb kellene! – Jó! – mondta cigarettára gyújtva Szofja. – Megyünk, Pelageja Nyilovna? – Hát hogyne mennénk?! – Messze van? – Nyolcvanversztányira. – Nagyszerű! Most pedig játszom valamit. Nős, Pelageja Nyilovna, elvisel egy kis zenét? – Tőlem ne is kérdezze, én mintha itt se volnék – mondta az anya és leült a dívány sarkába. Látta, hogy a két testvér mintha csakugyan nem is fordítana figyelmet rá, és mégis úgy esett sora, hogy egész idő alatt akaratlanul is beleszólt a beszélgetésükbe, mert észrevétlenül belevonták. – No, ezt hallgasd meg, Nyikolaj! Grieg. Ma hoztam… Csukd be az ablakokat!

Felütötte a kottát, és bal kezével gyengén leütötte a billentyűket. Öblösen, zamatosan megzendültek a húrok. Aztán mély sóhajjal újabb gazdag hangzású dallam ömlött belőlük. Szofja jobb kezének ujjai alól fényesen csengve, riadt rajként röppentek fel a húrok áttetsző kiáltásai, és mint ijedt madarak kóvályogtak, vergődtek a mély hangok sötét hátterén. Az anyára eleinte semmilyen hatással se voltak ezek a hangok, és csak zengőbongó zűrzavarnak hallotta áradásukat. Füle nem tudta megragadni a dallamot e tömérdek hang remegő kavargásában. Félig szunyókálva nézett Nyikolajra – aki mindkét lábát maga alá húzva a széles dívány másik végében ült –, figyelte Szofja szigorú arcélét és súlyos aranyszőke hajkoronával borított fejét. A napsugár eleinte csak Szofja fejét és vállát világította meg melegen, aztán a zongorabillentyűkre vetődött, és az asszony ujjait körülfonva, közöttük remegett. A zene mind feszítőbben betöltötte a szobát, és észrevétlenül felébresztette az anya szívét. És ekkor a múlt sötét gödréből valahogy feltámadt egy rég elfelejtett, de most keserű világossággal elébe tűnő sérelem. Néhai férje egyszer késő éjjel, erősen berúgva állított be, megragadta a karját, lerántotta az ágyról, a földre, oldalba rúgta, és azt mondta: – Takarodj innét, te bitang, torkig vagyok veled! Ő gyorsan karjára kapta kétéves kisfiát, hogy megvédje magát az ütésektől, és térden állva úgy fedezte magát kicsiny testével, mint valami pajzzsal. A csupasz, meleg kisgyermek ijedten sírt és vergődött a karja közt. – Takarodj! – bömbölte Mihail. Ő talpra ugrott, a konyhába szaladt, a vállára kapta kiskabátját, a gyermeket bebugyolálta egy sálba, és minden kiabálás és zokszó nélkül, mezítláb, egy szál ingben és kabátkában kifutóit az utcára. Május volt, friss éjszaka; az utca pora hidegen tapadt a lábára, besajtolódott az ujjai közé. A gyermek sírt és hánykolódott. Pelageja a félelemtől űzve ment-ment az utcán, kitárta mellét, testéhez szorította és halkan csitítgatta fiát: – Csi-csi-ja… csi-csi-ja! Pedig már virradt, úgyhogy félt és szégyellt addig várni, amíg kijön az utcára

valaki, és meglátja így, félmeztelenül. Lement a mocsárhoz, és fiatal rezgő nyárfák sűrű csoportja alatt leült a földre. Így ült ott sokáig, az éjszaka leple alatt, tágra meresztett szemmel mozdulatlanul bámult a sötétségbe, s alvó kisgyermekét és megbántott szívét babusgatva félénken így énekelt… – Csi-csi-ja, csi-csi-ja! Egyszer csak a messzeségbe szállva, nesztelenül tovasuhant a feje fölött egy fekete madár; erre felrezzent, felállt. A hidegben dideregve elindult haza, ahol a szokásos verések és az új sérelmek iszonyata várt rá… Utoljára sóhajtott egyet egy döngő, közömbösen hideg akkord, sóhajtott és elhalt. Szofja hátrafordult. – Tetszett? – kérdezte halkan az öccsétől. – Nagyon! – felelte Nyikolaj és megrezzent, mintha álmából költötték volna fel. – Nagyon! Az anya szívében tovább zúgott, remegett az emlékek visszhangja. Valahol oldalt, távolabb, kibontakozott egy gondolat: „Lám, milyen nyugodtan, meghitten élnek ezek az emberek. Nem szidják egymást, nem pálinkáznak, nem veszekszenek a betevő falat miatt… ahogy a nyomorúságban élők…” Szofja cigarettázott. Sokat, jóformán szüntelenül dohányzott. – Ez a megboldogult Kosztya legkedveltebb darabja volt! – mondta a füstöt mohón beszíva, és újból leütött egy szomorú, halk akkordot. – Hogy szerettem ezt játszani neki. Milyen finom volt, mennyire megértő, menynyire magába tudott fogadni mindent… „Bizonyára a férjét emlegeti – jegyezte meg magában, csak úgy futólag az anya. – És mégis… mosolyog…” – Mennyire boldoggá tett engem az az ember – mondta halkan Szofja, és a húrok könnyű zengésével kísérte gondolatait. – Hogy tudott élni…

– Há-át igen! – szólt kicsiny szakállát tépkedve Nyikolaj. – Dalos lelkű ember volt! Szofja eldobott egy alig megkezdett cigarettát, aztán az anyához fordult. – Nem zavarja ez a kalimpálás? – kérdezte. Az anya nem tudta visszatartani bosszúságát. – Ne kérdezzen tőlem ilyeneket – fakadt ki – mert én nem értek hozzá. Csak ülök, hallgatok és magamban gondolkozom… – Nem értenie kell hozzá! – mondta Szofja. – Egy nőnek okvetlenül meg kell értenie a zenét, kivált, ha szomorú… Erősen leütötte a billentyűket, azok hangosan felkiáltottak, mint amikor valaki szörnyű hírt hall, amely az embert szíven üti, és onnan szakítja ki ezt a megrázó sikolyt. Fiatal hangok ijedten megremegve, zavartan rohantak valahová, aztán ismét harsány haragos hang hallatszott, amely mindent elfojtott. Úgy rémlett, valami szerencsétlenség történt, de ez nem panaszt, hanem haragot hívott életre. Aztán megjelent egy nyájas és erős ember, szép, egyszerű dalra zendített, amellyel mintha rá akarna bírni másokat: kövessék. Az anya szíve megtelt vággyal, hogy valami jót mondjon ezeknek az embereknek. A zenétől megmámorosodva mosolygott, és most úgy érezte: tudna tenni valamit, amire szüksége van e két testvérnek. Egy darabig kutatta tekintetével, mit is tehetne, aztán csendesen kiment a konyhába, hogy begyújtsa a szamovárt. De ez a vágya nem tűnt el, és miközben a teát szétöntögette, zavartan mosolyogva beszélt hozzájuk, s mintegy dédelgetve szívét valami meleg gyengédséggel, amelyet egyenlően osztott el köztük és maga közt: – Mi, nyomorban élő emberek, mindent érzünk, de nehezen tudunk kimondani bármit is, és szégyelljük magunkat, hogy lám, mindent értünk, de nem tudjuk kifejezni. És gyakran éppen e szégyenkezés miatt, haragszunk a gondolatainkra. Az élet minden oldaláról üt-vág, szúr bennünket, szeretnénk pihenni, de nem hagynak a gondolataink.

Nyikolaj a szemüvegét törölgetve hallgatta, Szofja meg nagy-nagy szemét tágra nyitva nézett maga elé, még a cigarettáját is elfelejtette szívni, úgyhogy az elaludt. Félig a zongora felé fordulva ült, és jobb kezének vékony ujjaival időnként csendesen megérintette a billentyűket. Az akkord óvatosan beleömlött az anya beszédébe, aki sietve egyszerű, bensőséges szavakba öltöztette érzéseit. – Lám, most már tudok mondani egyet-mást magamról, az emberekről, mert már sok mindent értek, és össze is tudok hasonlítani. A magunkfajták egyformán élnek, úgyhogy a régebbi életemben nem volt mit mivel összehasonlítani. De most látom, hogyan élnek mások, emlékezetembe idézem, hogyan éltem én magam, és olyan nyomasztó keserűség fog el! Halkabbra fogta hangját. – Lehet, hogy egyet-mást nem jól mondok, és nem is kellene ilyeneket mondanom, mert ezt mind maguk is tudják… Sírósan csengett a hangja, mikor mosolygó szemmel rájuk nézve azt mondta: – De szeretném feltárni a szívemet maguk előtt, hogy lássák, mennyi minden szépet és jót kívánok maguknak! – Látjuk! – mondta halkan Nyikolaj. Az anya nem tudta kielégíteni vágyát, megint mondott nekik valamit, ami új volt, és felbecsülhetetlenül fontosnak látszott a szemében. Beszélni kezdett bántalmakban és türelmes szenvedésben eltelt életéről, minden harag nélkül beszélt, a sajnálkozás fanyar mosolya játszott ajkán, ahogy kigöngyölte a szomorú napok szürke tekercsét, elsorolta, hogy ütötte a férje, és maga is megdöbbent azon, hogy milyen semmiségek miatt verte, maga is csodálkozott, hogy nem tudta elhárítani azokat az ütlegeket… A két testvér szótlanul hallgatta; nyomasztóan hatott rájuk egy olyan ember egyszerű történetének mély értelme, akit baromnak véltek, és aki sokáig maga is zúgolódás nélkül annak érezte magát, aminek tartották. Úgy rémlett, ezer meg ezer élet beszél belőle; hétköznapi és egyszerű volt mindaz, ami az életét alkotta, de ugyanilyen egyszerűen és hétköznapian élt tömérdek ember a földön, úgyhogy az ő története szimbolikus jelentőséget kapott. Nyikolaj az asztalra könyökölt, tenyerébe támasztotta az arcát, és feszült figyelemmel, összehunyorított szemmel, mozdulatlanul nézte szemüvegén keresztül. Szofja a

szék támlájának dőlve időnként megrezzent, és a fejét ingatta. Arca még soványabb és halványabb lett. Most nem cigarettázott. – Egyszer nagyon szerencsétlennek tartottam magam, és úgy rémlett, hogy csak lázálom az életem – szólalt meg a fejét lehajtva, halkan. – Ez még száműzetésben volt. Kicsiny járási székhely, az embernek nincs mit csinálnia, nincs mire gondolnia önmagán kívül. Nagy ráértemben egy halomba hordtam és mérlegre tettem minden szerencsétlenségemet: összevesztem az apámmal, akit pedig szerettem, kicsaptak a gimnáziumból, és mélyen megsértettek, jött a börtön, egy társam, aki közel állt hozzám, elárult, a férjemet letartóztatták… aztán megint börtön, száműzetés, a férjem halála. És akkor úgy rémlelt, én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. De valamennyi szerencsétlenségem együttvéve, sőt, ha tízszer annyi lett volna is, nem ér fel a maga életének egyetlen hónapjával, Pelageja Nyilovna… Ez a mindennapos kínzás évek hosszú során át! Honnan merítenek ennyi erőt az emberek a szenvedéshez? – Megszokják! – felelte sóhajtva Vlaszova. – Én azt hittem, ismerem az életet! – mondta elmélázva Nyikolaj. – De amikor nem holmi könyv és nem az én töredékes benyomásaim beszélnek róla, hanem ő maga szólal meg, mint most is… az iszonyú! Iszonyúak azok az apróságok, iszonyú az a sok semmiség, az a sok-sok perc, amelyekből esztendők tevődnek össze… Ahogy dagadt a beszélgetés árja, és mindenfelől körülfogta a nyomorúságos életet, az anya belemerült emlékeibe, és a mindennapos sérelmeket a múlt homályából kibányászva megfestette annak a néma iszonyatnak nyomasztó képét, amelyben ifjúsága eltelt. – Jaj, de már egészen agyonbeszéltem itt magukat, pedig ideje volna lepihenniük! Mindent úgyse lehet rendre elmondani… A két testvér szótlanul búcsúzott el tőle. Nyilovnának úgy tetszett, mintha Nyikolaj mélyebben hajolna meg, mint máskor, és erősebben szorítaná meg a kezét. Szofja pedig elkísérte a szobájáig, és az ajtóban megállva, halkan azt mondta: – Pihenjen! Jó éjszakát!

Hangjából melegség áradt, szürke szemével lágyan simogatta az anya arcát… Nyilovna megfogta és megszorította Szofja kezét. – Köszönöm! – felelte.

4

Az anya és Szofja néhány nap múlva mint szegényesen öltözött kispolgárasszonyok, viseltes kartonruhában, kopott kabátkában, tarisznyásan és bottal jelentek meg Nyikolaj előtt. Ez az öltözék alacsonyította Szofját, és még szigorúbbá tette halvány arcát. Nyikolaj a búcsúzáskor keményen megszorította nénje kezét, és Nyilovna újból megállapította, milyen egyszerű és nyugodt a kapcsolatuk. Se csók, se dédelgető szó nem esett közöttük, de oly bensőségesen viselkednek, annyira törődnek egymással! Ott, ahol ő élt, sokat csókolóznak az emberek, gyakran mondanak egymásnak nyájas szavakat, és mégis mindig úgy marakodnak, akár az éhes kutyák. A két asszony szótlanul végigbaktatott a város utcáin; kijutottak a mezőre és szorosan egymás mellett elindultak egy kerekek koptatta, széles úton, amely két vén nyírfasor közt húzódott. – Aztán… nem fárad el? – kérdezte Szofjától az anya. – Mit gondol, keveset gyalogoltam még én? Ismerem én ezt… Szofja vidáman, mintha gyermekkori csínyekkel dicsekednék, beszélni kezdett az anyának a maga forradalmi munkájáról. Élt már álnéven, hamis okmányokkal, jatt álruhában, bujkált rendőrkopók elől, szállított tiltott könyveket púdszámra különböző városokba, többször is megszervezte száműzött elvtársainak szökését, és elkísérte őket külföldre is. Lakásán „titkos nyomda volt berendezve, és amikor a csendőrök erről tudomást szerezve beállítottak, hogy házkutatást tartsanak, őneki még érkezésük előtt az utolsó percben sikerült átöltöznie szobalánynak, elindult hazulról – a ház kapujában találkozott vendégeivel –, és felsőruha nélkül, egy könnyű fejkendővel, petróleumos kannával a kezében, télvíz idején, csikorgó fagyban a város egyik végéből átment a másikba. Más alkalommal egy idegen városba érkezett, ismerőseihez, és amikor már a lakásukhoz vezető lépcsőn haladt, észrevette, hogy házkutatás van náluk. Visszafordulnia már késő lett volna, így hát vakmerően becsengetett egy ajtón, ismerősének lakásánál egy emelettel lejjebb, és amikor bőröndöstül

belépett holmi ismeretlen emberekhez, nyíltan feltárta előttük a helyzetét. – Ki is adhatnak, ha akarják, de én azt hiszem, hogy nem teszik ezt – mondta magabiztosan. Az idegenek roppant megijedtek, egész éjjel nem aludtak, percről percre várták, hogy kopognak az ajtójukon, de mégsem szánták rá magukat, hogy kiadják a csendőröknek, reggel pedig vele együtt nevettek rajtuk. Egyszer apácának öltözve ugyanabban a kocsiban, sőt ugyanazon a padon utazott egy rendőrkopóval, aki éppen őutána nyomozott, és ügyességével hencegve elmondta neki, hogyan csinálja ezt. A nyomozó biztos volt abban, hogy ő is ezen a vonaton utazik egy másodosztályú kocsiban, minden állomáson kiment, majd visszatérve azt mondta: – Nem látom, bizonyára lefeküdt aludni. Ők is csak elfáradnak: az ő életük is nehéz, akárcsak a miénk! Az anya nevetve hallgatta Szofja elbeszélését, és cirógató szemmel nézett rá. A magas, szikár Szofja könnyeden és keményen lépkedett karcsú lábával az úton… Járása, beszéde, meg egy kissé fojtott, de élénk hangjának csengése és egész egyenes alakja tele volt lelki egészséggel, vidám vakmerőséggel. Mindenre fiatalosan nézett, és mindenben meglátott valamit, ami ifjúi örömmel töltötte el. – Nézze, milyen pompás fenyő! – kiáltott fel és egy fára mutatott. Az anya megállt, megnézte – a fenyő egy cséppel sem volt sem magasabb, sem dúsabb, mint a többi. – Szép fa! – mondta mosolyogva, és látta, ahogy a szél játszik az asszony füle fölölt csillogó ősz hajszálakkal. – Pacsirta! – Szofja szürke szemében szelíd fény gyúlt, és teste mintha felemelkedett volna a földről a derűs magasságban láthatatlanul zengő zene felé. Időnként rugalmasan lehajolva mezei virágot tépett, és vékony, gyors ujjainak könnyed érintésével szeretettel megsimogatta remegő szirmaikat. Közben halkan, szépen dúdolt valamit. Mindez közelebb hozta szívét a világos szemű asszonyhoz, és önkéntelenül melléje húzódott, igyekezett lépést tartani vele. De Szofja szavaiból néha hirtelen valami élesség ütközött elő, ami fölöslegesnek tűnt fel az anya szemében, és féltő aggodalmat keltett benne.

„Nem fog tetszeni Mihajlónak…” De Szofja egy perc múlva megint egyszerűm, bensőségesen beszélt, és az anya mosolyogva nézett a szemébe. – Milyen fiatal még maga! – mondta sóhajtva. – Ó, már harminckét éves vagyok! – kiáltott fel Szofja. Vlaszova elmosolyodott. – Nem arról beszélek én: külsőre még idősebbnek is tarthatná az ember. De ha a szemébe néz, ha hallgatja, szinte elcsodálkozik: olyan, akár egy kislány. Nyugtalan, nehéz, veszélyes az élete, de a szíve mosolyog. – Éh nem érzem, hogy nehéz, és el sem tudok képzelni ennél érdekesebb és jobb életet… Nyilovnának fogom szólítani; a „Pelageja” valahogy nem illik magához. – Szólítson, ahogy akar! – felelte tűnődve az anya. – Ahogy akar, úgy szólít! Én folyton csak nézem, hallgatom magát és gondolkozom. Jólesik látnom, hogy ismeri az utat az emberi szívhez. Maga előtt minden gyanakvás és félénkség nélkül feltárul az emberben minden; magától kinyílik a lelke. És azt gondolom mindnyájukról: ezek legyőzik a rosszat az életben, okvetlenül legyőzik! – Győzni fogunk, mert a munkásnéppel tartunk! – mondta magabiztosan és hangosan Szofja. – Benne rejlik minden lehetőség, vele mindent el lehet érni! Csak fel kell ébreszteni benne az öntudatot, amelyet nem engednek szabadon fejlődni. Szavai bonyolult érzést ébresztettek az anya szívében: valahogy sajnálta Szofját, egy cseppet sem bántó baráti sajnálattal, és szeretett volna más, egyszerűbb szavakat hallani tőle. – És kitől kapnak jutalmat ezért a munkáért? – kérdezte halkan és szomorúan. – Mi már megkaptuk a jutalmunkat! – felelte Szofja büszkén, az anya legalábbis így látta. – Megtaláltuk azt az életet, amely kielégít bennünket és lelkünk teljes erejéből élünk… hát mi egyebet lehet még kívánni? Az anya ránézett, lehajtotta a fejét, és megint azt gondolta:

„Nem fog tetszeni Mihajlónak…” A kellemes levegőt teli tüdővel beszíva, szapora járással haladtak, ha nem is gyorsan, és az anyának úgy tűnt fel, mintha búcsúra igyekezne. Eszébe jutott gyermekkora és az a kellemes öröm, amellyel egy távoli kolostorba zarándokolt a faluból egy-egy ünnepre a csodatevő képhez. Szofja néha halkan, de szépen énekelt egy-egy új dalt az égről, a szerelemről, vagy váratlanul verseket szavalt a mezőről, az erdőkről, a Volgáról, az anya pedig mosolyogva hallgatta, önkéntelenül ingatta fejét a vers ütemére, és átengedte magát a dallam hatásának. Meleg, csendes és méla volt a lelke, mint egy régi kiskert nyári estén.

5

Harmadnap megérkeztek egy faluhoz, az anya egy paraszttól, aki a mezőn dolgozott, megkérdezte, merre van a kátrányfőző üzem, és egy meredek erdei ösvényen – a fák gyökerei mint lépcsőfokok húzódtak keresztbe rajta – lebocsátkozott egy szénnel és forgáccsal teleszemetelt, kátránnyal össze-vissza locsolt kis kerek tisztásra. – No, meg is érkeztünk! – mondta nyugtalanul körülnézve az anya. Egy rudakból és ágakból összetákolt sátornál, három szál – földbe ásott kecskelábakon fekvő gyalulatlan deszkából hevenyészett asztalnál ott ebédelt a csupa fekete Ribin, a mellén kigombolt ingben, Jefim és még két fiatal legény. Ribin látta meg elsőnek őket, és tenyerét a szeméhez emelve, szótlanul várt. – Jó napot, Mihajlo öcsém! – kiáltotta már messziről az anya. Ribin felállt, ráérősen elébük indult, majd amikor megismerte az anyát, megállt és fekete kezével, mosolyogva, végigsimogatta szakállát. – Megyünk búcsúra! – mondta közelebb érve Nyilovna. – Gondoltam, erre kanyarodok már, és meglátogatom az öcsémet! Ez meg a barátném. Annának hívják… Füllentésével büszkélkedve Szofja komoly, sőt szigorú arcára pillantott. – Jó napot! – mondta Ribin és szomorúan mosolyogva kezet rázott vele, majd Szófiához hajolt, és így folytatta: – Ne hazudjanak, ez nem város, itt nincs szükség hazudozásra! Itt mindenki a mi emberünk… Jefim az asztalnál ülve éber szemmel nézegette a zarándokasszonyokat, és zümmögő hangon mondott valamit társainak. Amikor az asszonyok odamentek az asztalhoz, felállt és szótlanul meghajolt előttük, de a társai mozdulatlanul ültek tovább, mintha észre se vennék a vendégeket. – Úgy élünk itt, akár a szerzetesek! – mondta Ribin, és enyhén megveregette

Vlaszova vállát. – Senki se jár hozzánk, a gazda nincs a faluban, a feleségét meg kórházba szállították, úgyhogy én most afféle intéző vagyok itt. No, üljetek asztalhoz. Biztosan éhesek vagytok. Hozz egy kis tejet, Jefim! Jefim besétált a sátorba, a búcsús asszonyok levették hátukról tarisznyájukat, az egyik legény – magas és sovány – felállt az asztal mellől, és segített nekik, a másik, boglyas hajú és zömök, pedig tűnődve az asztalra könyökölt, és a fejét vakargatva, halkan egy dalt dudorászva nézte őket. A kátrány nehéz bűze egybeolvadt a rothadó avar fülledt szagával – szinte szédült tőle az ember. – Ezt Jakovnak hívják – mondta a magas legényre mutatva Ribin –, ez pedig Ignatyij. No, hogy van a fiad? – Börtönben ül! – mondta sóhajtva az anya. – Már megint börtönben? – kiáltott fel Ribin. – De megtetszett neki az a börtön… Ignatyij abbahagyta a dúdolást, Jakov meg kivette a botot az anya kezéből, és azt mondta: – Ülj le! – Hát maga? Üljön le maga is! – kínálta hellyel Szofját Ribin. Szofja szótlanul leült egy tuskóra, és figyelmesen nézegette Ribint. – Mikor fogták el? – kérdezte Ribin. Maga is leült az anyával szemben, és a fejét csóválva felkiáltott: – De rád jár a rúd, Nyilovna! – Nem baj! – felelte Nyilovna. – Mi az? Megszoktad? – Nem szoktam meg, de látom, anélkül nem lehet! – Hát igen! – mondta Ribin. – No, mondd el, hogy volt… Jefim hozott egy fazék tejet, felvett az asztalról egy csészét, kiöblítette vízzel,

teletöltötte tejjel, odatolta Szofja elé, és figyelmesen hallgatta az anya szavait. Nesztelenül mozgott, és vigyázatosan csinált mindent. Amikor az anya befejezte rövid elbeszélését, egy percig mindnyájan hallgattak, és nem néztek egymásra. Ignat az asztalnál ülve valami mintát rajzolgatott körmével a deszkára, Jefim Ribin mögött állt, a vállára könyökölt, Jakov meg egy fa törzsének dőlve összefonta karját a mellén, és lehorgasztotta fejét. Szofja lopva szemügyre vette a muzsikokat… – Há-át, igen! – mondta lassan, elnyújtva; mogorván Ribin. – Lám csak, már milyen nyíltan csinálják! – Bezzeg, ha nálunk ilyen parádét rendezne valaki – mondta mogorván mosolyogva Jefim –, agyonvernék a parasztok! – Bizony, holtra vernék! – tódította rábólintva Ignat. – Megyek is én valami gyárba, ott jobb lesz… – Azt mondod: bíróság elé állítják Pavelt? – kérdezte Ribin. – És azt nem hallottad, milyen büntetés vár rá? – Kényszermunka vagy örökös szibériai száműzetés… – felelte halkan Nyilovna. A három legény egyszerre ránézett, Ribin meg a fejét lehajtva lassan azt kérdezte: – És tudta, milyen veszély fenyegeti, amikor erre vállalkozott? – Tudta! – mondta hangosan Szofja. Mindnyájan elhallgattak és meg sem mozdultak, mintha beledermedtek volna egy fagyos gondolatba. – Hát igen! – szólalt meg aztán zordan és ünnepélyesen Ribin. – Én is azt hiszem, hogy tudta. Pavel komoly ember, nem ugrik bele hebehurgyán semmibe. Látjátok, fiúk? Ez az ember tudta, hogy szuronyt döfhetnek bele, kényszermunkát sózhatnak a nyakába, és mégis elindult a maga útján. Ha az anyja elébe feküdt volna, keresztülgázolt volna rajta. Keresztüllépett volna rajtad, Nyilovna? – Keresztül! – mondta megremegve az anya, és mélyet sóhajtva körülnézett. Szofja némán simogatta a kezét, és szemöldökét összevonva merően nézett

Ribinre. – Ez… ember a talpán! – mondta halkan Ribin, és mindnyájukon végigjártatta sötét tekintetű szemét. És megint mind a hatan hallgattak. A vékony napsugarak aranyszalag füzérként függtek a levegőben. Valahol nagy buzgón károgott egy varjú. Az anya jobbra-balra nézegetett, felkavarták május elsejének az emlékei, meg a fia és Andrej miatt érzett bánat. A kicsiny, szűk tisztáson kátrányos hordók hányódtak, kituskózott fatönkök meredeztek. A tisztás köré sűrűn tömörülő tölgyek és nyírfák észrevétlenül mindenfelől beljebb nyomultak rá. és a csend béklyójába verve, mozdulatlanul vetették a földre sötét, meleg árnyékukat. Jakov hirtelen ellökte magát a fától, oldalt lépett, és a fejét felvetve, szárazon, hangosan azt kérdezte: – Ilyenekkel állítanak majd szembe engem meg Jefimet? – Hát te mit gondoltál, milyenekkel?! – felelt mogorva kérdéssel Ribin. – Bennünket a tulajdon kezünkkel fojtanak meg… épp ez ebben a trükk! – Én mégis elmegyek katonának! – jelentette ki makacsul, halkan Jefim. – Hát csak menj! – kiáltott fel Ignat. – Ki beszél le róla? Merően Jefimre nézett, és mosolyogva így folytatta: – Csak aztán, ha majd rám lősz, a fejemre célozz… ne tégy rokkanttá, hanem mindjárt ölj meg! – Ezt már hallottam! – vágta oda élesen Jefim. – Csillapodjatok, fiúk! – szólalt meg Ribin, végigmérte őket, és lassú mozdulattal felemelte kezét. – Nézzétek, itt van ez az asszony! – mondta az anyára mutatva. – A fia most már bizonyára végképp elveszett… – Miért mondod ezt? – kérdezte szomorúan és halkan az anya. – Mert kell! – válaszolta mogorván Ribin. – És mert azt akarom, hogy ne hiába őszüljön meg a hajad. No, és hát megölték ezzel ezt az asszonyt? Könyveket hoztál, Nyilovna?

Az anya ránézett és rövid hallgatás után azt felelte: – Könyveket hoztam… – Mindjárt tudtam én, mihelyt megláttalak, hisz miért is jönnél ide, ha nem ezért? Látjátok? A fia kidőlt a csatasorból. Így hát az anyja állt be a helyére! Baljósan megrázta az öklét, és kacskaringósat káromkodott. Az anya megijedt Ribin kiabálásától, ránézett és ekkor látta, hogy Mihajlo arca nagyon megváltozott: megványadt, a szakálla bozontos lett, és érezni lehetett alatta állkapcsának csontjait. Kékes szeme fehérén vékony vörös erecskék jelentek meg, mintha sokáig nem aludt volna, az orra porcogósabb, ragadozóan horgas lett. Hajdan vörös ingének kátránnyal átitatott, nyitott gallérja szabadon hagyta szikkadt kulcscsontját, mellének sűrű, fekete szőrét, és most még több gyászos komorság volt egész alakjában. Gyulladásos szemének száraz fénye a harag tüzével világította meg sötét arcát. Szofja sápadtan hallgatott, és le sem vette szemét a muzsikokról. Ignat a szemét összehunyorítva a fejét csóválta, Jakov meg ismét a sátornál állva, haragosan hántogatta egy rúd kérgét fekete ujjaival. Jefim az anya háta mögött lassan fel s alá járkált az asztal mellett. – A minap – folytatta Ribin – behívatott a zemsztvo főnök, és azt mondta: „Mit mondtál a papnak, te gazember?” „Miért volnék én gazember? Keserves munkával megkeresem a kenyeremet, és sohasem teszek rosszat senkinek!”, mondtam. Rám ordított és szájon cserdített… Három napig ültem áristomban. Szóval így beszéltek ti a néppel? Igen?! No, akkor ne várj bocsánatot, te sátán! Ha nem én, akkor más; ha nem rajtad, akkor a gyermekeiden megbosszulja az én sérelmemet! Jusson eszedbe! Vaskarmokkal felszántottátok a nép mellét, és haragot vetettetek bele… ne várjatok hát kíméletet, pokolravalók! Úgy bizony! Teljesen elöntötte a fortyogó düh, és remegő hangjától megrémült az anya. – Pedig hát mit mondtam én a papnak? – folytatta nyugodtabban Ribin. – Egy gyűlés után ott ült a parasztokkal az utcán, és arról beszélt nekik, hogy az emberek olyanok, akár a nyáj, mindig szükségük van pásztorja. Úgy bizony! Én meg tréfásan azt mondtam: „Ha az erdőben a rókát teszik meg vajdának, akkor toll sok lesz, de madár egy se!” Rám sandított, aztán arra fordította a szót, hogy a népnek tűrnie kell és imádkoznia, hogy az isten adjon erőt a béketűréshez. Én meg azt mondtam, hogy a nép most is sokat imádkozik, de úgy látszik, az isten nem ér rá, mert nem hallgatja meg. No, hát. Erre belém kötött: milyen imákat

szoktam én mondani? Én világéletemben mindig csak egyet, feleltem, mint az egész nép: „Tanítsd meg, uramisten, az urakat téglát cipelni, követ enni, hasábokat köpni!” Erre szóhoz sem engedett jutni többé. Maga úrinő? – kérdezte Szofjához fordulva, és elbeszélését hirtelen félbeszakítva Ribin. – Miért volnék én úrinő? – kérdezte gyorsan Szofja, és összerezzent meglepetésében. – Miért?! – mondta gúnyosan mosolyogva Ribin. – Mert… a sors rendeléséből annak született! No, hát. Azt hiszi, hogy egy kartonkeszkenővel el lehet takarni a nemesi bűnt az emberek elől? Megismerjük mi a pópát kolduscondrában is. Az imént valami tócsába tette a könyökét… és megreszketett, összeráncolta a homlokát. A háta sem olyan, mint a dolgozó emberé, túl egyenes ahhoz… – Ő az én barátnőm, Mihajlo Ivanics, ő jó ember, a mi ügyünkért őszült meg a haja is, úgyhogy csak ne nagyon… – szólt közbe sietve és szigorúan az anya, mert félt, hogy Ribin megsérti Szofját súlyos hangjával, gúnyos mosolyával és szavaival. Ribin mélyet, sóhajtott. – Hát mondtam én valami sértőt? Szofja ránézett. – Akart mondani nekem valamit? – kérdezte szárazon. – Én? Igen! A minap megjelent itt egy új ember, Jakov unokatestvére, beteg, tüdőbajos. Ide szabad hívatnom? – Persze! Hívassa ide! – felelte Szofja. Ribin hunyorogva ránézett, aztán hangját halkabbra fogva azt mondta: – Menj el hozzá, Jefim, és mondd meg neki, hogy éjszakára jöjjön ide. Jefim feltette sapkáját, szótlanul, ráérősen elindult az erdőbe, nem is nézett senkire se. Ribin utána intett a fejével, és tompán azt mondta: – Gyötrődik! Be kell vonulniuk katonának, őneki „meg Jakovnak. Jakov egyszerűen azt mondja: „Képtelen vagyok rá”, Jefim is képtelen rá, mégis be

akar vonulni… Azt hiszi, fel lehet lázítani a katonákat. Én meg úgy vélem, kár fejjel nekimenni a falnak… A katonának szuronyt nyomnak a kezébe és: indulj! Há-át igen, kínlódik a legény! Ignat meg folyton macerálja. Pedig fölösleges! – Egyáltalán nem fölösleges! – mondta mogorván félrenézve Ignat. – Ott majd úgy megdolgozzák, hogy éppúgy fog lövöldözni, mint a többiek… – Aligha! – felelte eltűnődve Ribin. – De persze, jobb az ilyesmit elkerülni. Elég tágas Oroszország… hát hol akadnának rá? Ha szert tesz egy kis igazolványra, bízvást járhat faluról falura… – Én úgy is teszek! – jegyezte meg a lábát forgáccsal ütögetve Ignat. – Ha már elhatározta az ember, hogy szembeszáll velük, akkor menjen nekik egyenesen! A beszélgetés félbeszakadt. Nagy buzgón csapongtak körülöttük a méhek meg a darazsak, és döngésük még jobban elmélyítette a csendet. Csicseregtek a madarak, és valahonnan messziről kósza dal szállt a mező felől. – No, munkához kell látnunk… – mondta rövid hallgatás után Ribin. – Maguk pihennek egy kicsit? Benn a sátorban vannak priccsek. Szedj össze csak egy csomó száraz levelet nekik, Jakov… Te pedig, anya, add ide a könyveket… Az anya és Szofja kibontották tarisznyájukat. Ribin föléjük hajolt, és elégedetten így szólt: – Ejha! Jócskán hoztak! Régóta jár ebben a dologban… hogy is hívják? – fordult Szofjához. – Anna Ivanovnának! – felelte Szofja. – Tizenkét éve… Miért? – Csak úgy. Börtönben ült már? – Ültem. – No, látod! – szólt halkan, szemrehányóan Nyilovna. – És mégis milyen gorombaságokat mondtál neki… Ribin hallgatott egy ideig, aztán egy csomó könyvet a kezébe véve, a fogát kivillantva, azt mondta:

– Ne vegye rossz néven! A paraszt meg az úr olyan, akár a kátrány meg a víz, sehogy se férnek össze, lepereg a víz! – De én nem úrinő vagyok, hanem ember! – vetette ellene lágy mosollyal Szofja. – Az is lehet! – felelte Ribin. – Azt mondják, a kutya valamikor farkas volt. Megyek, eldugom ezeket. Ignat meg Jakov a kezüket előrenyújtva odamentek hozzá. – Adj nekünk is! – mondta Ignat. – Mind egyforma? – kérdezte Szofjától Ribin. – Különfélék. Van köztük újság is… – Igen?! Mind a hárman besiettek a sátorba. – Csak úgy lángol ez a muzsik! – jegyezte meg halkan az anya, ahogy méla tekintettel kísérte őket. – Hát igen – felelte halkan Szofja. – Sose láttam még ilyen arcot, mint az övé; nagy mártír lehet! Menjünk be mi is, szeretném látni őket… – Ne haragudjék rá, amiért olyan szigorú – kérte halkan az anya. Szofja elmosolyodott. – Nagyszerű asszony maga, Nyilovna… Amikor megjelentek az ajtóban, Ignat felemelte a fejét, egy futó pillantást vetett rájuk, aztán ujjait göndör hajába dugva, a térdén fekvő újság fölé hajolt; Ribin álltában egy újsággal egy napsugarat kapott el, amely a tető résén át a sátorba hatolt, és a lapot a fényfolt alatt ide-oda tologatva, ajkát mozgatva olvasott. Jakov térden állva nekidőlt mellével a priccs peremének, és ő is olvasott. Az anya a sátor egyik sarkába ment, ott leült, Szofja meg a vállát átfogva szótlanul figyelt.

– Szidnak bennünket, muzsikokat, Mihajlo bácsi! – jegyezte meg félhangosan Jakov. Ribin feléje fordult, ránézett és mosolyogva azt felelte: – De csak szeretetből! Ignat visszanyelt egy sóhajt, felemelte a fejét, és a szemét behunyva így folytatta: – Azt írják itt, hogy „a paraszt többé már nem is ember”. Még hogy nem ember! Egyszerű, nyílt arcán a sértődöttség árnyéka suhant át. – Bújjon csak bele az én bőrömbe akárki, abban forgolódjon, aztán majd meglátom, milyen okos ember válik belőle! – Én lefekszem! – mondta halkan Szofjának az anya. – Mégiscsak elfáradtam egy kicsit, és szédülök ettől a bűztől. Maga is lefekszik? – Én nem akarok. Az anya végignyújtózott a priccsen és elszundított. Szofja mellette ülve figyelte az olvasó muzsikokat, és valahányszor egy-egy darázs vagy poszméh kóválygott a feje fölött, gondosan elhessegette őket. Az anya látta ezt félig behunyt szemével, és jólesett neki Szofja gondoskodása. Ribin odament. – Alszik? – kérdezte hangos suttogással. – Alszik. Ribin hallgatott egy darabig, figyelmesen nézte az anya arcát, majd felsóhajtott, és halkan így szólt: – Alighanem ő az első, aki követi a fiát ezen az úton. Az első! – Ne zavarjuk, menjünk ki! – ajánlotta Szofja. – Igen, nekünk már dolgoznunk kell. Szerettem volna elbeszélgetni, de most már majd csak este… Gyerünk, fiúk!

Mind a hárman elmentek; Szofját otthagyták a sátornál. „No, hál’ istennek, nincsen semmi baj! – gondolta az anya. – Megbarátkoztak egymással…” És az erdő fűszeres illatát meg a kátrány szagát beszíva nyugodtan elaludt.

6

Megjöttek a kátrányfőzők, örültek, hogy befejezték a munkát. Az anya a hangjukra felébredve kijött a sátorból, és mosolyogva ásítozott. – Maguk dolgoztak, én meg úgy aludtam itt, mint egy nagysága! – mondta és mindnyájukon végighordta nyájas tekintetét. – Neked megbocsátható! – felelte Ribin, aki most már nyugodtabb volt, mert a fáradtság elnyelte fölös izgatottságát. – Ignat! – szólt. – Gondoskodj a teáról! Felváltva vezetjük a háztartást, és ma Ignat ad ennünk-innunk! – Ma ugyan lemondanék a soromról! – jegyezte meg Ignat, de azért hozzáfogott forgácsot meg gallyakat gyűjteni a szabad tűzhöz, és erősen fülelt. – A vendégek mindenkit érdekelnek! – mondta Jefim és leült Szofja mellé. – Majd én segítek, Ignat! – mondta halkan Jakov, és bement a sátorba. Kihozott onnan egy cipót, felszeletelte, és a karéjokat szétrakta az asztalon. – Csitt csak! – kiáltott fel halkan Jefim. – Köhög… Ribin fülelni kezdett, majd bólintott, és azt mondta: – Igen, jön… Aztán Szofjához fordult. – Most jön a tanú. Én városról városra vinném, és kiállítanám a terekre, hogy hallgassa a nép. Mindig csak egyet mond, de azt mindenkinek hallani kell… Sűrűsödött a csend és a homály, lágyabban csengett az emberek hangja. Szofja meg az anya a muzsikokat figyelte – mindnyájan lassan, nehézkesen, valami furcsa vigyázatossággal mozogtak, és ők is figyelték az asszonyokat.

Az erdőből kilépett a tisztásra egy magas, görnyedt ember, erősen botjára támaszkodva, lassan közeledett, és már hallani lehetett hörgő lélegzését. – Itt vagyok én is! – mondta és köhögni kezdett. Sarkig érő, hosszú, kopott kabát volt rajta, gyűrött, kerek kalapja alól gyér fürtökben, ernyedten lógott ki egyenes szálú, sárgás haja. Csontos sárga arcári világosszőke szakáll nőtt, a szája félig nyitva volt, a szeme mélyen beesett a homloka alá, és lázasan csillogott elő sötét üregéből. Amikor Ribin bemutatta Szofjának, így szólt: – Úgy hallom, hozott könyveket. – Hoztam. – Köszönöm… a nép nevében! Ő maga még nem értheti meg az igazságot… így hát helyette én mondok köszönetet… én, aki már megértettem. Szaporán lélegzett, apró, mohó szippantásokkal szívta be a levegőt. Hangja elelcsuklott, ernyedt kezének csontos ujjai végigcsúsztak a mellén, ahogy igyekezett begombolni a kabátját. – Magának árt ilyen későn az erdőben járni. A lombos erdőben nyirkos és fülledt a levegő! – jegyezte meg Szofja. – Énnekem már nem használ semmi! – felelte fulladozva a jövevény. – Nekem már csak a halál használ… Fárasztó volt hallgatni a hangját, és egész alakja azt a felesleges szánakozást ébresztette fel az emberben, amely tisztában van meddőségével, ezért csak mogorva bosszúságot kelt. Leült egy hordóra; olyan óvatosan hajlította be a térdét, mintha attól félne, hogy eltörik a lába, és megtörölte izzadt homlokát. A haja száraz volt, akár a halotté. Lobbant egyet a tűz, körös-körül minden felrezzent, imbolyogni kezdett, az árnyékok riadtan az erdőbe rohantak, mintha megégették volna magukat, és a tűz fölött megvillant Ignat kerek arca, felfújt orcája. A tűz kialudt. Füstszag érzett, aztán fülelve, a beteg rekedt szavait hallgatva, megint összesűrűsödött a tisztáson a homály és a csend.

– De mint egy bűncselekmény tanúja, még használhatok a népnek… Nézzenek csak még engem… huszonnyolc éves vagyok és sírban a fél lábam! Pedig tíz esztendővel ezelőtt minden erőlködés nélkül a vállamra emeltem tizenkét pudot. Meg se kottyant! Azt hittem, ilyen egészséggel egyetlen botlás nélkül eljutok hetvenig. De csak tízet éltem azóta, és többet nem tudok. Megloptak a gazdáim, elraboltak negyven évet az életemből, negyven évet! – Ez az! Ez az ő nótája! – mondta tompán Ribin. Megint lobbant egyet a tűz, de most már erősebb fénnyel, újból az erdő felé iramlottak az árnyékok, majd ismét visszatódultak a tűzhöz, és néma, ellenséges táncra perdültek a kis máglya körül. A tűzben sírva recsegtek a nedves ágak. Susogtak, zizegtek a lombok, amelyeket meg-meglebegtettek a meleg levegő hullámai. Játékosan összeölelkeztek a vidám, eleven lángnyelvek, felágaskodva szórták a szikrát szerteszét, repült az égő falevél, a csillagok meg mosolyogva csalogatták a szikrákat magukhoz, fel az égre. – Ez nem az én nótám, ezt ezrek fújják, pedig nem is tudják, milyen gyógyító lecke a nép számára az ő szerencsétlen életük. És hány meg hány munkában megrokkant nyomorék némán fordul fel éhen! – Előregörnyedve, remegve köhögni kezdett. Jakov az asztalra tette a kvászos vödröt, melléje dobott egy csomó zöldhagymát, és odaszólt a betegnek: – Gyere, Szavelij, neked tejet hoztam… Szavelij megrázta a fejét, de Jakov a hóna alá nyúlva felemelte, és az asztalhoz vezette. – Ide hallgasson – mondta Ribinnek szemrehányóan, halkan Szofja. – Miért hívatta ide? Hisz bármely percben meghalhat… – Meghalhat! – ismerte el Ribin. – De egyelőre csak hadd beszéljen. Ha semmiségekért tönkretette az életét, szenvedjen most még egy kicsit az emberekért. Sebaj! No, hát. – Maga mintha gyönyörködne egy kicsit! – kiáltott fel Szofja. Ribin rátekintett és mogorván azt felelte: – Gyönyörködni Krisztus urunkban szoktak: hogyan nyögött a kereszten, de mi tanulni akarunk ettől az embertől, és azt szeretnénk, ha maga is tanulna egy

keveset… Az anya ijedten felhúzta szemöldökét. – Ejnye, te, hagyd már abba! – szólt rá. Az asztalnál így folytatta a beteg: – Irtják az embereket a robottal… hát miért? Elrabolják az embertől az életet… miért, kérdem én! A mi gazdánk, én Nyefedov gyárában vesztegettem el az életemet, a mi gazdánk arany mosdótálat ajándékozott egy énekesnőnek, sőt éjjelit is… aranyból! Abba az éjjelibe öltem én bele az erőmet, az életemet. Lám, mire fecsérlődött! Az az ember agyondolgoztatott engem, hogy az én véremmel szerezzen örömet a szeretőjének: aranyéjjelit vett neki az én véremen! – Az isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert – mondta nevetve Jefim –, és lám, mégis mire pocsékolják el… – Hát ne hagyd szó nélkül! – kiáltotta Ribin és tenyerével az asztalra ütött. – Ne tűrd! – tette hozzá halkan Jakov. Ignat elnevette magát. Az anya észrevette, hogy a legények – mind a hárman – az éhes lelkek mohó figyelmével hallgatták, és valahányszor Ribin szólalt meg, szinte lestek az arcát, Szavelij beszéde furcsa, csípős mosolyt fakasztott az arcukon, amelyről lerítt a beteg iránti szánalom. Az anya Szofjához hajolt. – Csakugyan igaz, amit mond? – kérdezte halkan. – Igen, igaz – felelte hangosan Szofja. – Erről az ajándékról az újságok is írlak… Moszkvában történt… – És egy haja szála se görbült meg! – mondta tompán Ribin. – Pedig ki kellett volna végezni; odavezetni a nép elé, szecskává aprítani, és kutyáknak lökni azt a gálád húsát. Nagy vérfürdőket rendez majd a nép, ha felkél! Sok vért fog ontani, hogy lemosna sérelmeit. Ez a vér: az ő vére, az ő ereiből szívták ki, annak ő a gazdája. – Hideg van! – mondta a beteg.

Jakov segített neki felállni, és odavezette a tűzhöz. Fényesen égett a máglya, és körülötte a tűz vidám játékát ámulattal figyelve arc nélküli árnyak remegtek. Szavelij leült egy tuskóra, és a tűz felé nyújtotta áttetsző, aszott kezét. Ribin feléje vágott a fejével, és Szofjához fordult: – Ez élesebb minden írásnál! Ha a gép leszakítja a munkás kezét, vagy egészen meg is öli, kimagyarázkodnak: ő maga a hibás. De ha kiszívják a vérét és eldobják, mint egy dögöt, akkor még csak nem is magyarázkodnak. Mindenféle gyilkosságot megértek, de az effajta kéjgyilkosságokat sehogy sem értem! Miért gyötrik agyon a népet, miért kínoznak mindnyájunkat? Tréfából, szórakozásból, hogy jó mulatság legyen az életük ezen a földön, hogy mindent megvehessenek a vérünkön: énekesnőket, lovakat, ezüstkéseket, aranyedényeket, meg drága játékokat a gyermekeiknek. Te csak dolgozz, minél többet, én meg majd pénzt harácsolok össze a te munkád árán, és arany bilit veszek rajta a szeretőmnek. Az anya hallgatta, nézte őket, és a sötétségben most ismét felvillant és fényes sávként továbbhúzódott előtte Pavelnak és mindazoknak az útja, akikkel ő együtt haladt. Vacsora után mindnyájan a kis máglya köré telepedtek, előttük a fát mohón falta a lobogó tűz, mögöttük az erdőt és az eget bebugyolálva sötétség lebegett. A beteg tágra nyitott szemmel a tűzbe bámult, szüntelenül köhögött, úgy rémlett, hogy az a maradék élet türelmetlenül tör kifelé a melléből, iparkodik elhagyni a betegség kínozta testet. A láng visszfénye ott rezgett arcán, de nem tudta elevenné varázsolni a holt bőrt. Csak a beteg szemében pislákolt valami halvány tűz. – Nem mennél be inkább a sátorba, Szavelij? – kérdezte föléje hajolva Jakov. – Minek? – felelte erőlködve a beteg. – Elüldögélek még itt, úgyse sokáig lehetek már emberek közt! Végigjártatta tekintetét mindnyájukon, hallgatott egy keveset, majd halvány mosollyal így folytatta: – Jól érzem magam köztetek. Ahogy elnézlek benneteket, azt gondolom: talán éppen ők állnak bosszút azokért, akiket kifosztottak, a csupa kapzsiságból megölt emberekért…

Nem feleltek neki, úgyhogy fejét ernyedten a mellére csüngetve hamarosan elszunnyadt. Ribin ránézett, és halkan megjegyezte: – Valahányszor idejön, elüldögél itt, és mindig egy és ugyanazt mondja el: hogyan űznek csúfot az emberből. Ebbe a történetbe önti bele az egész lelkét, mintha kiverték volna a szemét, és többé nem látna semmit. – De hát mi kell még?! – mondta eltűnődve az anya. – Ha egyszer napról napra ezrével dolgozzák holtra magukat az emberek, csak azért, hogy a gazdájuknak legyen kidobni való pénze ilyen tréfákra, akkor mit akarsz még? – Unalmas őt hallgatni – jegyezte meg csendesen Ignat. – Ezt úgyse felejti el az ember, ha csak egyszer hallja is, ő meg mindig ezt az egyet hajtogatja! – Csakhogy ebbe az egybe minden bele van sajtolva… értsd meg: az egész élet! – vetette ellene mogorván Ribin. – Én már vagy tízszer hallottam a sorsát, de néha mégis kételkedem benne. Vannak jó órák, amikor nem akarunk hinni az emberek galádságában, eszeveszettségében… amikor mindenkit sajnálunk, a gazdagot is éppúgy, mint a szegényt, hisz a gazdag is eltévelyedett! Az egyik az éhségtől vakult meg, a másik… az aranytól. Eh, gondoljuk ilyenkor, ők is emberek, ők is felebarátaink! Térj észre, gondolkozz becsületesen, gondolkozz, ne kíméld a fejed, gondolkozz! A beteg teste megingott; erre felnyitotta a szemét, és lefeküdt a földre. Jakov nesztelenül felállt, bement a sátorba, kihozott egy ködmönt, ráadta unokabátyjára, és visszaült Szofja mellé. A piros arcú tűz kihívóan mosolyogva megvilágította a körötte ülők sötét alakját, és az emberek hangja mélán olvadt bele a láng halk ropogásába és sistergésébe. Szofja arról beszélt, hogy a nép világszerte harcol az élethez való jogért, beszélt a német parasztok régi csatáiról, az írek nyomorúságáról, a francia munkásoknak gyakori szabadságharcukban véghezvitt hőstetteiről… Az éj bársonyába öltözött erdőben a fák övezte és a sötét ég borította kis tisztáson, szemben a tűzzel, a megdöbbent árnyak körében életre keltek azok az események, amelyek megrázták a jóllakottak és a kapzsik világát, egymás után elvonultak a földnek harcok csigázta, már-már elvérző népei, felelevenedtek a szabadságért és az igazságért küzdő harcosok nevei.

Halkan zengett az asszony kissé tompa hangja. Mintegy a múltból ideszűrődve reményeket keltett, önbizalmat csepegtetett az emberekbe, akik némán hallgatták lelki testvéreik történetét. Ahogy ennek az asszonynak sovány, sápadt arcába néztek, mind fényesebben megvilágosodott előttük a világ valamennyi népének szent ügye: a szabadságért vívott szakadatlan harc. Látták vágyaikat, gondolataikat a sötét, véres függönnyel elfüggönyözött távoli múltban, ismeretlen idegenek között, és belül – eszükkel és szívükkel – csatlakoztak az egész világhoz: olyan barátokat láttak benne, akik már régen egy szívvellélekkel, szilárdan eltökélték, hogy még e földön kiharcolják a maguk igazát, töméntelen szenvedéssel szentelték meg ezt az elhatározásukat, és patakokban ontották vérüket az új, fényes és boldog élet diadaláért. Megfogant és nőttön-nőtt a lelki közelség mindenkivel, megszületett a világ új szíve, amely tele volt azzal a heves törekvéssel, hogy mindent megértsen, és mindent egyesítsen magában. – Eljön az a nap, amikor majd az egész világ munkásai felemelik a fejüket, és azt mondják: elég! Nem akarjuk többé ezt az életet! – csengett magabiztosan Szofja hangja. – Akkor majd elenyészik azoknak ereje, akik csak mohóságukban erősek, kiszalad lábuk alól a föld, és nem lesz min megvetniük a sarkukat… – Így is lesz! – mondta fejét lehajtva Ribin. – Ne kíméld magad, akkor mindent legyőzöl! Az anya a szemöldökét magasra vonva, a boldog csodálkozásnak arcára merevülő mosolyával hallgatta. Látta, hogy mindaz a túlzott lendületesség, harsányság és élesség, amelyet fölöslegesnek vélt Szofjában, teljesen eltűnt, elmerült elbeszélésének egyenletes, forró áradatában. Tetszett neki az éj csendje, a tűz tánca, Szofja arca, de legjobban – a muzsikok szigorú figyelme, akik mozdulatlanul ültek, igyekeztek, hogy ne zavarják meg az elbeszélés nyugodt folyását, és féltek elszakítani azt a fényes fonalat, amely összekötötte őket a világgal. Csak időnként dobott valamelyikük óvatosan néhány darab fát a tűzre, amikor pedig a máglyából füst és szikrarajok csaptak fel, fél kézzel a levegőbe csapkodva elhessegette a szikrákat meg a füstöt az asszonyoktól. Jakov egyszer felállt, és halkan megkérte Szofját: – Várjon egy kicsikét… Beszaladt a sátorba, valami ruhaneműt hozott, és Ignattal együtt szótlanul bebugyolálták az asszonyok lábát és vállát. Szofja tovább beszélt, lefestette a

győzelem napját, hitet öntött az emberekbe, hogy bízzanak erejükben, felkeltette bennük a közösség érzését mindazokkal, akik a megcsömörlöttek ostoba mulatságait szolgáló meddő munkára vesztegetik el az életüket. Szavai nem hozták izgalomba az anyát, de a Szofja elbeszélése nyomán fakadt, mindenkit átfogó nagy érzés az ő belsejét is eltöltötte, és imádságos hálával gondolt azokra, akik száz veszély közt is felkeresik a munka bilincsében sínylődőket, és elviszik nekik a becsületes értelem ajándékait, az igazságszeretet ajándékait. „Segítsd meg őket, uramisten!” – gondolta a szemét behunyva. Szofja hajnaltájt kimerülten elhallgatott, és mosolyogva végigjártatta tekintetét a körülötte ülők megvilágosodó, tűnődő arcán. – Ideje útnak indulnunk! – mondta az anya. – Ideje – szólt fáradtan Szofja. Az egyik legény nagyot sóhajtott. – Kár, hogy már elmennek! – mondta szokatlanul lágy hangon Ribin. – Nagyon jól beszél! Nagy dolog az: közel hozni egymáshoz az embereket! Mindjárt jobb lesz az ember szíve, mihelyt tudja, hogy milliók és milliók akarják ugyanazt, amit ő. A jóság pedig nagy erő! – Csakhogy a jóért karóval fizetnek ám! – szólt csendesen mosolyogva Jefim, és gyorsan talpra ugrott. – Ideje indulniuk, Mihajlo bácsi, amíg nem látja meg őket senki. Ha szétosztjuk a könyveket, a hatóság kutatni fogja: honnan kerültek ezek ide? És akkor valakinek majd eszébe jut, áhá, jártak itt valamiféle búcsús asszonyok… – No, köszönöm a fáradozásodat, anya! – szólalt meg Jefimet félbeszakítva Ribin. – Valahányszor rád nézek, mindig Pavelra gondolok: jól tetted, hogy követted! Ellágyulva, széles, barátságos mosolyra fakadt. Hűvös volt, de ő mégis egy szál ingben, a mellét mélyen előtáró, kigombolt gallérral állt ott. Az anya végignézett megtermett alakján, és nyájasan azt tanácsolta: – Végy fel valamit, hideg van! – Belül melegít valami! – felelte Ribin.

A három legény a szabad tűznél állva halkan beszélgetett, a lábuknál ködmönökkel betakarva ott feküdt a beteg. Szőkült az ég, oszladoztak az árnyak, a napot várva megremegtek a levelek. – No, akkor isten áldja! – mondta Szofjával kezet szorítva Ribin. – De hogyan találjuk majd meg a városban? – Engem keress! – mondta az anya. A legények szoros csoportban, lassan odamentek Szoljához, és félszeg kedvességgel szótlanul kezet szorítottak vele. Mindegyikük arcán valami leplezett elégedettség, baráti hála látszott, és ez az érzés nyilvánvalóan zavarba ejtette őket újdonságával. Az álmatlan éjszakától szinte kiszáradt szemmel, mosolyogva, szótlanul néztek Szofja arcába, és csak topogtak zavarukban. – Nem isznak egy kis tejet indulás előtt? – kérdezte Jakov. – Hát van? – szólt Jefim. – Nincs… kiöntöttem… – vallotta be a haját zavartan simogatva Ignat. És mind a hárman elnevették magukat. A tejről beszéltek, de az anya érezte, hogy másra gondolnak és szavak nélkül minden jót és szépet kívánnak Szofjának meg neki. Ez észrevehetően meghatotta Szofját, és őt is zavarba ejtette, és valami szemérmes szerénységet keltett benne, ami nem engedte meg; hogy egyebet is mondjon, mint ezt: – Köszönöm, elvtársaim! A legények összenéztek; ez a szó mintha enyhén meglökte volna őket. A beteg fojtott köhögése hallatszott. A máglyának már a parazsa is kialudt. – Isten áldja! – mondták félhangosan a muzsikok, és ez a szomorú búcsúszó sokáig kísérte az asszonyokat, akik a hajnali félhomályban ráérősen lépkedtek az erdei ösvényen. – Ez mind olyan szép, mintha álmomban látnám, olyan szép! Akarják tudni az igazat az emberek, kedvesem, akarják! Olyan ez, mint a templomban, hajnali

ájtatosság előtt, nagy ünnepen… még nem jött meg a pap, félelmetes csend és sötétség van a templomban, de már gyülekezik a nép… itt gyertyát gyújtanak egy szentkép előtt, ott lámpát, és apránként elűzik a sötétséget, bevilágítják az istenházát. – Így van! – felelte vidáman Szofja. – Csakhogy itt az istenháza az egész világ! – Az egész világ! – ismételte töprengően bólogatva az anya. – Ez olyan jó, hogy még elhinni is nehéz… És milyen szépen beszélt maga, kedvesem, milyen nagyon szépen! Pedig én attól féltem, hogy maga nem fog tetszeni nekik… – Ha köztük van az ember, hozzájuk egyszerűsödik… – felelte kisvártatva halkan, igen komolyan Szofja. Ahogy mendegéltek, Ribinről és a betegről beszélgettek, meg a legényekről, akik olyan figyelmesen hallgattak, és olyan esetlenül, és mégis ékesszólóan fejezték ki baráti hálájukat a két asszonyról való apró gondoskodásukkal. Kiértek a mezőre. Velük szemközt éppen kelt a nap. Szemmel még nem lehetett látni, de rózsaszínű sugarainak áttetsző legyezőjét már szétterítette az égen, és a harmatcseppek az üde tavaszi öröm szivárványszínű szikráiként tündököltek a füvön. Felébredtek a madarak, és vidám dalukkal megélénkítették a reggelt. Buzgón károgva, lomha szárnycsapásokkal, kövér varjak repkedtek ide-oda, valahol riadtan fütyült egy sárgarigó. Kitárult a messzeség és szétfoszlatta halmairól az éji árnyakat – így fogadta a napot. Néha beszél, beszél valaki, és nem érti az ember, amíg nem sikerül neki egy egyszerű szót mondania, amely aztán hirtelen megvilágít mindent! – mondta elgondolkozva az anya. – Itt van például ez a beteg. Hallottam és magam is tudom, hogy sanyargatják a munkásokat a gyárban és mindenütt. De hát ezt már kicsiny korában megszokja az ember, és nem nagyon markol a szívébe. Erre ő hirtelen olyan bántó, olyan gálád esetet mond el! Uram istenem! Hát azért ölik bele munkába az életüket az emberek, hogy ilyen csúfságra vetemedjenek a gazdáik? Erre nincs mentség! Az anya gondolatai sokáig elidőztek ennél az esetnél, amely tompa, szemtelen fényével megvilágította előtte a hasonló gazságok egész sorát, amelyeket valaha ismert, de elfelejtett. – Úgy látszik: már mindennel elteltek, és hányingerük van! Tudom, egy zemsztvo főnök arra kényszerítette a parasztokat, hogy köszönjenek a lovának,

ha végigvezetik a falun, azokat pedig, akik nem köszöntek, lecsukatta. No, hát minek kellett az neki? Nem fér a fejembe, sehogy se fér! Szofja halkan rázendített egy dalra, amely olyan friss volt, mint a reggel…

7

Nyilovna élete furcsán-nyugodtan folydogált. Ez a nyugalom olykor őt magát is meglepte. A fia börtönben ült, és ő tudta, hogy súlyos büntetés vár rá, de valahányszor erre gondolt, emlékezete akarata ellenére Andrejt, Fegyát és mások hosszú sorát idézte elébe. Fia alakja valamennyi sorstársáét magába olvasztva, egyre nőtt a szemében, elmélkedő érzéseket keltett benne, önkéntelenül és észrevétlenül kiszélesítette, és mindenfelé eltérítette a Pavelra vonatkozó gondolatait, úgyhogy azok mint egyenetlen vékony sugarak, mindent érintve, mindenüvé szétszóródtak, igyekeztek mindent megvilágítani, egy képpé gyűjteni, és megakadályozták abban, hogy megállapodjék egyvalamin, meggátolták, hogy tömörré sűrűsödjék a fia féltése, a miatta érzett bánata. Szofja nemsokára elutazott, valahová, majd öt nap múlva vidáman, élénken visszatért, de néhány óra múlva újból eltűnt, és csak két hét múlva jelent meg újra. Úgy tetszett, mintha széles körökben szállna az életben, és csak azért térne be néha az öccséhez, hogy megtöltse lakását elevenségével és zenéjével. Az anya megkedvelte a zenét. Valahányszor hallgatta, úgy érezte, meleg hullámok csapódnak a mellébe, ömlenek a szívébe, amely egyenletesebben dobog tőlük, és akár a mag a mélyen felszántott, bőven megöntözött földben, gyorsan, élénken nőnek benne a gondolatok hullámai, könnyedén és szépen kivirulnak a dallamok erejétől életre kelt szavak. Nyilovna nehezen békült ki Szofja hanyagságával, aki mindenüvé szétdobálta holmijait, a cigarettacsutkákat, a hamut, és még nehezebben békült ki túlságosan is lendületes beszédével; mindez nagyon is szembetűnő volt Nyikolaj nyugodt magabiztossága, szavainak változatlan, lágy komolysága mellett. Szofja olyan volt Nyilovna szemében, mint egy süldő lány, aki felnőtt szerepét játssza, de mégis csupán érdekes játékszernek tekinti az embereket. Szofja sokat beszélt a munka szentségéről, és mégis értelmetlenül megnehezítette az anya munkáját hanyagságával, sokat beszélt a szabadságról, és – ezt az anya is észrevette – mégis mindenkit feszélyezett heves türelmetlenségével, állandó vitáival. Sok ellentmondás rejlett benne, és az anya ezt látva, feszült óvatossággal, éber figyelemmel bánt vele, a nélkül az állandó, bensőséges melegség nélkül, amelyet Nyikolaj keltett benne.

A mindig gondterhelt Nyikolaj napról napra egyforma, kiegyensúlyozott életet élt: reggel nyolc órakor megteázott, elolvasta az újságot, és elmondta az anyának a legfrissebb híreket. Nyilovna valahányszor hallgatta, meglepően világosan látta, milyen irgalmatlanul pénzzé őrli az embereket az élet súlyos gépezete. Valami hasonlóságot érzett Nyikolaj és Andrej között. Akárcsak a hohol, ő is minden harag nélkül beszélt az emberekről, ő is azt vélte: mindenki hibás abban, hogy ilyen rosszul van berendezve az élet, de az új életbe vetett hite nem volt olyan lángoló, mint az Andrejé, és nem világított olyan fényesen. Nyikolaj mindig nyugodtan, a becsületes és szigorú bíró hangján beszélt, és bár – még ha szörnyűségekről szólt is – csendes sajnálkozással mosolygott, azért mindig hidegen és keményen csillogott a szeme. Az anya e szempár ragyogását látva ráeszmélt, hogy ez az ember soha senkinek sem bocsát – nem bocsáthat – meg semmit, és mivel érezte, hogy Nyikolajnak terhes tulajdon keménysége, sajnálta érte. Egyre jobban tetszett neki. Nyikolaj kilenc órakor elment a hivatalba, Nyilovna kitakarította a lakást, megfőzte az ebédet, megmosakodott, tiszta ruhát vett fel, és szobájában üldögélve a könyvekben levő képeket nézegette. Már megtanult olvasni, de az olvasás mindig nagy megerőltetésébe került, gyorsan kifáradt, úgyhogy nem értette többé a szavak összefüggését. De a képek nézegetése elszórakoztatta, mint egy kisgyermeket: érthető, csaknem kézzelfogható, új és csodálatos világot tártak eléje. A természet alkotásainak ámulatba ejtő változatossága, majd óriási városok, gyönyörű épületek, gépek, hajók, emlékművek vonultak fel előtte – mindaz a töméntelen kincs, amelyet az emberek teremtettek. Végtelenül kiszélesedett az élet, minden egyes nap valami óriási, ismeretlen, csodálatos dolgot tárt a szeme elé, s kincseinek bősége, szépségeinek végtelen sokasága mind erősebben felajzotta immár fölébredt, éhes lelkét. Különösen szerette nézni a nagyalakú állattani albumot, amely bár idegen nyelven volt nyomva, mégis igen világos képet nyújtott a világ szépségéről, gazdagságáról és határtalanságáról. – Nagy a világ – mondogatta Nyikolajnak. A rovarok hatották meg a legjobban, különösen a pillangók; ámuldozva nézegette a lepkéket ábrázoló rajzokat, és így elmélkedett: – De gyönyörűek! Ugye, Nyikolaj Ivanovics? És milyen sok kedves szépség van mindenütt… s mégis, mindez el van rejtve előlünk, tovarepül mellettünk, úgyhogy nem is látjuk. Az emberek lótnak-futnak, nem ismernek semmit, nem

tudnak gyönyörködni semmiben, és idejük meg kedvük sincs hozzá. Pedig milyen öröm töltené el őket, ha tudnák, mennyire gazdag a világ, milyen sok csodálatos lény él a földön. Pedig minden mindenkiért van, és minden egyes lény az összesért. Így van? – Pontosan! – mondta mosolyogva Nyikolaj. És még több, képekkel teli könyvet hozott neki. Esténként gyakran vendégek gyűltek össze Nyikolajnál: eljárt hozzá Alekszej Vasziljevics, egy szép, sápadt arcú, fekete szakállas, komoly, hallgatag férfi; Roman Petrovics, egy kerek fejű, bibircsókos ember, aki mindig sajnálkozva cuppogott a szájával; Ivan Danyilovics, egy hegyes szakállú, vékony hangú, kihívóan kiabáló, sovány, alacsony emberke – olyan szúrós, akár az ár; Jegor, aki mindig tréfálkozott saját magán, elvtársain, meg egyre jobban elhatalmasodó betegségén. Meg-megjelentek mások is, akik különféle távoli városokból jöttek. Nyikolaj hosszú, halk beszélgetéseket folytatott velük; mindig csak egyről: a világ munkásságáról beszélgettek. Hadonászva, heveskedve vitatkoztak, sok teát ittak; Nyikolaj a beszélgetés zaja közepette néha röplapokat fogalmazott szótlanul, aztán felolvasta elvtársainak, majd nyomban lemásolták nyomtatott betűkkel, az anya meg gondosan összeszedte, és elégette az eltépett fogalmazványok darabjait. Szétöntögette a teát kinek-kinek, és csodálkozott azon, hogy milyen hevesen beszélnek a munkásnép életéről és sorsáról, meg arról, hogyan lehetne minél gyorsabban és hatékonyabban elhinteni az igazság gondolatát, hogyan lehetne fellelkesíteni. Gyakran előfordult, hogy nem értettek egyet, ilyenkor dühösen vádolták egymást valamivel, kölcsönösen megsértődtek, aztán elölről kezdték a vitát. Az anya érezte, hogy ő jobban ismeri a munkások életét, mint ezek az emberek, úgy tetszett neki, hogy ő világosabban látja, milyen óriási feladatot vállalnak magukra, és ezáltal feljogosítva érezte magát, hogy egy kissé szomorú leereszkedéssel bánjék velük, akár a felnőtt a papát-mamát játszó gyermekekkel, akiknek fogalmuk sincs e kapcsolat drámaiságáról. önkéntelenül összehasonlította beszédüket fiának meg Andrejnak a beszédével, és ilyenkor mindig érzett valami különbséget, amelyet eleinte nem tudott megérteni. Olykor úgy tűnt fel, hogy ezek itt hangosabban kiabálnak, mint annak idején azok ott a munkástelepen, és ezt így magyarázta meg magának:

„Többet tudnak, hát hangosabban beszélnek…” De túlságosan gyakran látta azt, hogy ezek az emberek mindnyájan szántszándékkal tüzelik egymást, csak látszatra heveskednek, mindegyik be akarja bizonyítani elvtársainak, hogy őhozzá közelebb áll, őneki drágább az igazság, mint nekik, a többiek pedig megsértődnek emiatt, és visszavágva azt bizonygatják: ők vannak közelebb-az igazsághoz, erre aztán élesen és gorombán civódni kezdenek. Mindegyik magasabbra akart ugrani a másiknál, és ez aggódó szomorúságot keltett az anyában. A szemöldökét mozgatva könyörgő szemmel nézett mindnyájukra, és azt gondolta: „Megfeledkeztek Pasáról meg az elvtársairól…” Mindig feszülten figyelte vitáikat; természetesen nem értette őket, így hát az érzést kereste szavaik mögött, és azt látta: amikor a telepen a jóról beszéltek, mindig kerek egésznek tekintették, itt pedig mindent szétdaraboltak és elapróztak; ott mélyebben és erősebben éreztek, ez pedig a mindent szétboncoló, éles gondolatok birodalma volt. És itt többnyire a régi lerombolásáról beszéltek, ott meg az újról ábrándoztak, és ezért fiának meg Andrejnak a szavai közelebb álltak hozzá, érthetőbbek voltak… Észrevette, hogy valahányszor egy-egy munkás felkereste Nyikolajt, a házigazda szokatlanul fesztelenné vált, valami édeskés vonás jelent meg az arcán, de másképpen, egy kissé nyersebben és hanyagabbul beszélt, mint máskor. „Azon igyekszik, hogy megértsék!” – gondolta Nyilovna. De ez csak nem vigasztalta, és látta, hogy a munkásvendég szintén feszeng, mintha gúzsba volna kötve a bensője, s nem tud olyan könnyedén, fesztelenül beszélni, ahogy vele, az egyszerű asszonnyal beszél. Egyszer, amikor Nyikolaj kiment, Nyilovna megjegyezte egy legénynek: – Mit restelkedsz, hisz nem vizsgázó kisfiú vagy te… A legény széles mosolyra húzta a száját. – Zavarában még a rák is elpirul… Mégsem magunkfajta… Néha megjelent Szasenyka, de sohasem ült ott sokáig, mindig gyakorlati kérdésekről beszélt, sose nevetett, és eltávozásakor mindannyiszor megkérdezte:

– Nos, hogy van Pavel Mihajlovics, egészséges? – Hál’ istennek! – mondta az anya. – Nincs semmi baja, jókedvű! – Adja át üdvözletemet! – kérte a lány és eltűnt. Nyilovna néha panaszkodott neki, hogy sokáig tartják fogva Pavelt, és még nem tűzték ki a bírósági tárgyalást. Szasenyka elkomorodott és nem szólt semmit, de az ujjai gyorsan mozogtak. Nyilovna vágyat érzett, hogy azt mondja neki: „Hisz tudom, kedvesem, hogy szereted…” De nem merte rászánni magát: a leány szigorú arca, keményen összeszorított szája és szavainak száraz gyakorlatiassága szinte már eleve elhárított minden dédelgetést. Az anya sóhajtva, szótlanul megszorította odanyújtott kezét, és azt gondolta: „Szerencsétlen kislányom…” Egyszer betoppant Natasa. Nagyon megörült, amikor meglátta Nyilovnát, összevissza csókolta, majd egyebek közt valahogy váratlanul és halkan azt mondta: – Az én mamám meg meghalt, szegény, meghalt! Rántott egyet a fején, gyors kézmozdulattal megtörölte a szemét, és így folytatta: – Nagyon sajnálom, még ötvenéves se volt, még sokáig élhetett volna. Másfelől az ember önkéntelenül is azt gondolja: az ilyen életnél bizonyára könnyebb a halál. Mindig egyedül volt, mindenkinek idegen, senkinek se kellett, apám állandóan rémületben tartotta a kiabálásával. Hát élet volt az övé? Akkor él igazán az ember, ha valami jobbat vár, neki pedig bántalmakon kívül nem volt mit várnia… – Nagyon jól mondja, Natasa! – szólt az anya rövid hallgatás után. – Csak az él igazán, aki vár valami jót, ha pedig nincs mit várni, akkor nem is élet az élet! – Szelíden megsimogatta a lány kezét, és azt kérdezte: – Most egyedül maradt? – Egyedül! – felelte könnyedén Natasa. Nyilovna hallgatott egy keveset, majd

váratlanul elmosolyodva megjegyezte: Nem baj! A jó ember sosem él egyedül: mindig mellé állnak az emberek…

8

Natasa elment tanítónőnek a járási székhelyre, egy szövőgyárba, és attól fogva Nyilovna tiltott könyveket, röplapokat meg újságokat szállított neki. Ez lett a feladata: havonta többször is felöltözött apácának, csipkével meg háziszőttessel házaló árusnak, módos kispolgárasszonynak vagy istenes búcsúsnak, és zsákkal vagy bőrönddel ide-oda utazgatott vagy vándorolt a kormányzóságban. A vasúti kocsikban és a gőzhajókon, a szállodákban és a vendégfogadókban – mindenütt egyszerűen és nyugodtan viselkedett, beszédbe elegyedett ismeretlen emberekkel, minden félelem nélkül magára vonta a figyelmet nyájas közlékenységével, és a sokat látott, tapasztalt ember magabiztos modorával. Szeretett elbeszélgetni az emberekkel, szerette hallgatni panaszaikat és kétségeiket, elbeszéléseiket az életről. Örömmel telt meg a szíve, valahányszor heves elégedetlenséget fedezett fel valakiben – azt a fajta elégedetlenséget, amellyel az ember a sors csapásai ellen tiltakozva, megfeszített erővel keresi a választ az agyában már kialakult kérdésekre. Egyre szélesebben és tarkábban bontakozott ki előtte az emberi élet képe, azé a vesződséges, nyugtalan életé, amely a jóllakottságért való harcban telik el. Mindenütt világosan látni lehetett azt a gorombán leplezetlen, arcátlanul nyílt törekvést, hogy becsapják, kifosszák az embert, minél több hasznot sajtoljanak ki belőle, és kiszívják a vérét. Látta, hogy milyen sok minden van a földön, és a nép mégis nyomorog, koplal – a mérhetetlen kincsek tőszomszédságában! A városokban pompás templomok állnak, telezsúfolva arannyal és ezüsttel, amelyre az istennek semmi szüksége nincs, a templomtornácokon meg koldusok dideregnek, és hasztalan lesik, mikor dugnak a markukba egy-egy rézpénzt. Azelőtt is látta ezt: a kincses templomokat meg a pópák aranyhímes miseruháit, a koldusnép vityillóit és szégyenletes condráit, de azelőtt ez természetesnek látszott a szemében, most azonban tűrhetetlennek és sértőnek tartotta azokra a szegény emberekre, akikhez – ezt jól tudta – közelebb áll a templom, és akiknek nagyobb szükségük van rá, mint a gazdagoknak. A Krisztust ábrázoló képekről, a róla szóló legendákból tudta, hogy ő, a szegények barátja, egyszerűen öltözött, a templomokban pedig, ahová

vigasztalásért jár hozzá a szegény nép, hivalkodó aranybilincsbe verve, selyemruhában látta, mely finnyásán suhog a nyomorúság láttán. „Még az istennel is becsapnak bennünket” – jutottak eszébe önkéntelenül Ribin szavai. Észre sem vette, és mind kevesebbet imádkozott, de egyre többet gondolt Krisztusra, meg azokra az emberekre, akik bár sosem emlegették a nevét, sőt mintha tudomást sem vettek volna róla, az ő parancsai szerint éltek – legalábbis ő így látta –, őhozzá hasonlóan a szegények birodalmának tartották a földet, és egyenlően el akarták osztani a föld minden kincsét az emberek között. Sokat töprengett ezen, és lelkében egyre gyarapodott, elmélyült és minden láthatót egybeölelt ez a gondolat, minden, amit csak hallott, egyre nőtt benne, majd az ima derűs arcát öltötte fel, egyenletes tűzzel árasztotta el a sötét világot, az egész életet és minden-minden embert. Úgy rémlett neki, hogy maga Krisztus, akit mindig is szeretett – valami homályos szeretettel, valami bonyolult érzéssel, amelyben a félelem szorosan összekapcsolódott a reménnyel, a meghatottság a szomorúsággal –, Krisztus most közelebb áll hozzá, és immár egészen más: magasztosabb és könnyebben látható, boldogabb és fényesebb az arca, mintha csakugyan életre kelt volna, feltámadt volna, megfürödvén abban a forró vérben, melyet ott bőven ontottak érte azok az emberek, akik csupa szeméremből nem hangoztatják e szerencsétlen emberbarát nevét. Utazásairól mindig boldog izgalommal tért haza: felajzotta mindaz, amit látott, hallott az úton, ezenkívül pedig meg volt elégedve az elvégzett munkával. – Jó így mindenfelé járni, és sok mindent látni! – mondta esténként Nyikolajnak. – Az ember világosabban látja, hogyan van berendezve az élet. A népet a szélére sodorják, félrelökik, úgyhogy megrövidítve ott gürcöl, de akarvaakaratlanul az jár a fejében: miért van ez így? Miért kergetnek engem félre? Miért van az, hogy mindenből van bőven, és én mégis éhezem?! Hogy olyan sok ész és tudás van mindenütt, én meg buta és tudatlan vagyok?! És hol van az irgalmas isten, aki előtt nincs gazdag és szegény, hanem mindenki az ő gyermeke, és egyformán kedves a szívének? Apránként felháborodik a nép a tulajdon élete miatt: érzi, hogy az igazságtalanság megfojtja, ha nem törődik önmagával! És egyre gyakrabban érezte azt a követelő vágyat, hogy a saját szájával beszéljen az embereknek az élet igazságtalanságairól; néha alig tudta visszafojtani ezt a vágyát…

Nyikolaj valahányszor a képek nézegetése közben találta, mosolyogva mindig valami csodálatosat újságolt neki. Nyilovna az emberek célkitűzésének vakmerőségén álmélkodva bizalmatlanul megkérdezte Nyikolaj tói: Hát lehetséges ez? És Nyikolaj, jövendölései helyességében rendületlen bízva, szemüvegén át jóságos szemmel az anya arcába nézve, állhatatosan mondogatta meséit a jövőről. – Az ember vágyainak nincs határa, és ereje is kimeríthetetlen! De a világ még nagyon lassan gyarapodik lelkiekben, mert most az, aki le akarja rázni magáról a függőséget, pénzt kénytelen gyűjteni, nem pedig tudást. De ha majd az emberek megölik a kapzsiságot, ha lerázzák a kényszerű robot bilincseit… Nyilovna ritkán fogta fel Nyikolaj szavainak értelmét, de az a nyugodt hit, amely életet lehelt beléjük, mindinkább hozzáférhetővé vált számára. – Túlságosan kevés szabad ember van a földön, ez a világ legnagyobb baja! – mondta Nyikolaj. Ez érthető volt – Nyilovna ismerte a kapzsiságtól, gonoszságtól megszabadult embereket, és jól tudta, hogyha többen volnának, barátságosabbá és egyszerűbbé, jóságosabbá és derűsebbé válna az élet sötét és félelmetes arculata. – Az ember akaratlanul is kénytelen könyörtelen lenni! – mondta szomorúan Nyikolaj. Nyilovna helyeslően bólintott: eszébe jutottak a hohol szavai…

9

A mindig pontos Nyikolaj egyszer sokkal később tért haza a hivatalból, mint máskor és felöltőjét le sem vetve, kezét izgatottan dörzsölgetve, szaporán így kezdte: – Tudja, Nyilovna, ma megszökött a börtönből egy elvtársunk. De kicsoda? Nem sikerült megtudni… Az anyát olyan izgalom fogta el, hogy megtántorodott; leült egy székre, és suttogva azt kérdezte: – Lehet, hogy Pavel? – Lehet! – felelte a vállát felrántva Nyikolaj. – De hogyan segítsünk neki elrejtőzni, hol találjuk meg? Azért sétálgattam eddig az utcákon, hogy hátha találkozom vele. Ez ostobaság, de valamit azért mégis csinálnunk kell! Megint lemegyek az utcára… – Én is! – kiáltotta az anya. – Maga siessen Jegorhoz: nem tud-e legalább ő valamit?! – javasolta Nyikolaj és máris eltűnt. Nyilovna sebtében bekötötte a fejét, és vérmes reményekkel Nyikolaj után sietett az utcára. Káprázott a szeme, a szíve meg szaporán vert, és arra késztette, hogy szinte szaladjon. Fejét lehajtva ment – minden eshetőség elébe, és semmit se vett észre maga körül. Meleg volt, Nyilovna kifáradt, zihált, úgyhogy amikor a Jegor lakásához vezető lépcsőhöz ért, megállt, mert nem volt ereje, hogy továbbmenjen; hátrafordult és ekkor halkan felkiáltott, egy pillanatra behunyta szemét meglepetésében: úgy rémlett, mintha-zsebbe dugott kézzel Nyikolaj Veszovscsikov állna a kapuban. De amikor megint odatekintett – senki se volt ott… „Káprázott a szemem!” – mondta gondolatban, ahogy a fülét hegyezve felfelé

haladt a lépcsőn. Lentről, az udvarról, lassú léptek tompa dobaja hallatszott. Nyilovna megállt egy lépcsőfordulónál, kihajolva lenézett, és újból megpillantott egy rámosolygó ragyás arcot. – Nyikolaj! Nyikolaj… – kiáltott fel, lefelé indult, Veszovscsikov felé, de a szíve csalódottan megsajdult. – Csak menj! Menj! – felelte az egyik kezével integetve, halkan Nyikolaj. Nyilovna gyorsan felfutott a lépcsőn, benyitott Jegor szobájába, és amikor meglátta, hogy ott fekszik a díványon, el-elfulladva azt suttogta: – Nyikolaj megszökött… a börtönből! – Melyik? – kérdezte fejét a párnáról felemelve, rekedten Jegor. – Kettő is van ott… – Veszovscsikov… Idejön! – Nagyszerű! Veszovscsikov belépett a szobába, bezárta az ajtót kampóra, és sapkáját levéve, a haját simogatva, csendesen nevetett. Jegor könyökére támaszkodva felemelkedett, és a fejét csóválva krákogott egyet. – Tessék… Nyikolaj széles mosollyal odament Nyilovnához, és megragadta a kezét: – Ha meg nem látlak, akkor akár mehetek is vissza a börtönbe! A városban senkit sem ismerek, ha pedig a telepre megyek, rögtön elfognak. Ahogy itt járkáltam, azt gondoltam: bolond vagyok! Minek szöktem meg? Egyszer csak látom: szalad Nyilovna! Így hát utánad jöttem… – Hogy szöktél meg? – kérdezte az anya. Veszovscsikov sután leült a dívány szélére, és zavartan vállat vonva így szólt: – Alkalom kínálkozott rá! Ahogy sétáltunk, a közönséges bűnözők ütlegelni kezdték a börtönfelügyelőt. Van ott egy olyan, csendőr volt, de lopás miatt elcsapták, folyton spicliskedik, mindenkit besúg, senkit se hagy élni! Ahogy ott

ütötték-verték, nagy kavarodás támadt, a felügyelők megijedtek, összevissza futkostak, füttyentgettek. Én látom: nyitva a kapu, ott a tér, a város. És ráérősen elindultam… Mintha álmomban történt volna. Mentem egy darabig, aztán észbe kaptam: hová menjek? Hátranézek, hát a börtön kapuja már be van zárva… – Hm! – mondta Jegor. – Hát miért nem ment vissza uraságod? Udvariasan kopognia kellett volna a kapun, és kérnie, hogy engedjék be, mondván: bocsánat, egy kissé elcsámborogtam… – Hát igen – folytatta Nyikolaj –, az nagy szamárság lett volna. De azért mégis restellem magam az elvtársaim előtt; senkinek se szóltam egy szót se… Ahogy megyek, megyek, látom, halottat visznek, egy kisgyermeket. Én is a koporsó után indultam, lehajtottam a fejem, és nem néztem senkire. Elüldögéltem egy darabig a temetőben, és ahogy körüllengett a levegő, folyton csak egy gondolat járt a fejemben… – Egy? – kérdezte Jegor és felsóhajtva hozzátette: – Azt hiszem, jó kényelmesen elfért… Veszovscsikov minden sértődöttség nélkül elnevette magát, és megrázta a fejét. – No, most már nem olyan üres a fejem, mint volt. De látom, még most is betegeskedsz, Jegor Ivanovics… – Mindenki azt csinálja, amit tud! – felelte köhögve Jegor. – Folytasd! – Aztán elmentem a zemsztvo-múzeumba. Jöttem-mentem, nézelődtem ott, de közben szüntelenül azon törtem a fejem, mi lesz most, hová menjek? Még meg is haragudtam magamra. És nagyon megéheztem! Kimentem az utcára, jártamkeltem egy darabig és bosszankodtam… Egyszer csak látom: a rendőrök szemügyre vesznek mindenkit. No, gondoltam, ezzel a pofával mihamar hurokra kerülök! Ekkor váratlanul észrevettem Nyilovnát, ahogy éppen fut szembe velem, egy kissé félrehúzódtam, aztán a nyomába szegődtem, és… ennyi az egész! – Én meg nem is vettelek észre! – mentegetőzött restelkedve az anya. Jobban megnézte Veszovscsikovot, és úgy rémlett neki, mintha lefogyott volna. – Biztosan nyugtalankodnak az elvtársaink… – mondta a fejét vakarva Nyikolaj.

– Hát a hatóságot nem sajnálod? Hisz az is nyugtalankodik! – jegyezte meg Jegor. Kinyitotta a száját, és úgy mozgatta ajkát, mintha rágná a levegőt. – No de félre a tréfát! El kell bújtatnunk téged, ez pedig bármenynyire kedves kötelességünk, egy cseppet se könnyű. Hej, ha felkelhetnék! – fulladozni kezdett, gyorsan a mellére tette a kezét, és gyenge mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte. – Nagyon rossz bőrben vagy, Jegor Ivanovics! – állapította meg Nyikolaj és lehajtotta a fejét. Vlaszova felsóhajtott és nyugtalanul jártatta végig tekintetét a telezsúfolt kicsiny szobán. – Ez az én magánügyem! – felelte Jegor. – Maga pedig, maga csak kérdezősködjék nyugodtan Pavel felől, nem kell azt átallni. Veszovscsikov széles mosolyra húzta a száját. – Pavelnak kutya baja! Egészséges! Afféle főember ott köztünk, ő tárgyal az igazgatósággal, és általában ő a parancsnok. Tisztelik, becsülik… Vlaszova bólogatva hallgatta Veszovscsikovot, és Jegor megduzzadt, kékes arcára sandított, amely mozdulatlanná dermedve teljesen kifejezéstelenné vált, furcsán laposnak látszott; csak a szeme csillogott vidáman, elevenen. – Adjatok valami ennivalót, biz’ isten nagyon éhes vagyok! – kiáltott fel váratlanul Nyikolaj. – Mama, a polcon ott hever egy kis kenyér. Aztán menjen ki a folyosóra, kopogjon be a második ajtón jobbra. Egy asszony nyit ajtót; szóljon neki, hogy jöjjön ide, és hozza magával az ennivalóját mind! – Hogyhogy mind! – tiltakozott Nyikolaj. – Ne izgulj, nem sok az… Nyilovna kiment, kopogott az ajtón, és a benti csendre fülelve, szomorúan azt gondolta: „,Haldoklik ez a Jegor…” – Ki az? – kérdezte bentről egy hang. – Jegor Ivanovics küldött – felelte halkan az anya. – Hívatja magát…

– Mindjárt megyek! – válaszölt valaki, de nem nyitott ajtót. Nyilovna várt még egy keveset, aztán újra kopogott. Ekkor gyorsan feltárult az ajtó, és a folyosóra kilépett egy magas, szemüveges nő. Sebtében megigazgatta blúzának gyűrött ujját, és szigorúan azt kérdezte Nyilovnától: – Mit óhajt? – Jegor Ivanovics küldött… – Ahá! No, menjünk! Ó, hát én ismerem magát! – kiáltott fel halkan a nő. – Jó estét! De sötét van itt… Vlaszova rápillantott, és eszébe jutott, hogy ez a nő néha el-eljárt Nyikolaj hoz. – Rosszul van? – kérdezte. – Igen, fekszik. Arra kéri, hogy hozzon ennivalót… – No, ez felesleges… Amikor beléptek, Jegor hörögve fogadta őket: – Készülődöm ősatyáimhoz, kedveskéim! Ljudmila Vasziljevna! Ezen férfiú az igazgatóság engedélye nélkül elhagyta a börtönt. Micsoda tiszteletlenség! Mindenekelőtt lakassa jól, aztán bújtassa el valahol. A nő bólintott és figyelmesen a beteg arcába nézve szigorúan így szólt: – Mindjárt értem kellett volna küldenie, Jegor, mihelyt idejöttek magához! És látom, kétszer is elmulasztotta bevenni az orvosságot… hát micsoda hanyagság ez? Jöjjön át hozzám, elvtárs! Mindjárt jönnek a kórházból Jegorért. – Mégiscsak kórházba szállítanak? – kérdezte Jegor. – Igen. És én ott leszek maga mellett. – Ott is? Ó, istenem! – Ne makacskodjék! A nő e beszélgetés alatt megigazította a takarót Jegor mellén, figyelmesen

szemügyre vette Nyikolajt, és egy pillantással felbecsülte az üvegben levő orvosságot. Egyenletesen, halkan beszélt, mozdulatai simák voltak, arca sápadt; sötét szemöldöke csaknem összenőtt az orra töve fölött. Arca nem tetszett az anyának – gőgösnek látta –, a szeméből meg hiányzott a mosoly, a ragyogás. És úgy beszélt, mintha vezényelne. – Menjünk! – folytatta. – Én nemsokára visszajövök! Maga addig adjon be Jegornak ebből egy kávéskanállal. És ne engedje beszélni… Elment és magával vitte Nyikolajt. – Csodálatos nő! – mondta sóhajtva Jegor. – Nagyszerű nő… Nála kellene elhelyezni magát, mama, nagyon fáradt… – Ne beszélj annyit! Nesze, inkább vedd be ezt! – kérte szelíden Nyilovna. Jegor lenyelte az orvosságot, és egyik szemét összehunyorítva így folytatta: – Úgyis meghalok, ha egy szót se szólok, akkor is! Másik szemével az anya arcába nézett, és lassan mosolyra húzódott a szája. Az anya lehajtotta a fejét, és a belenyilalló sajnálat könnyekre fakasztotta. – Ugyan, hisz ez természetes… Az a gyönyörűség, hogy élhet az ember, maga után vonja az elmúlás kötelességét… Az anya a fejére tette a kezét, és halkan újra megszólalt. – Hallgass már! Jó? Jegor behunyta a szemét, mintha a melléből feltörő hörgésre fülelne, aztán makacsul így folytatta: – Semmi értelme sincs hallgatni, mama! Mit nyerek én a hallgatással? Néhány másodperccel fölöslegesen meghosszabbítom a haláltusámat, és elvesztem azt az élvezetet, hogy elcsevegjek egy derék emberrel. Azt hiszem, hogy a másvilágon nincsenek olyan jó emberek, mint itt, a földön… Az anya nyugtalanul félbeszakította: – Mindjárt jön az a hölgy, és összeszid, mert engedlek beszélni… – Nem hölgy az, hanem forradalmárnő, elvtársnő, csodálatos teremtés. Szidni

pedig úgyis mindenképpen megszidja, mert mindig mindenkit szidni szokott… Jegor nehezen mozgó szájjal, erőlködve lassan hozzákezdett, hogy elmondja szomszédja életének történetét. A szeme mosolygott, és az anya látta, hogy Jegor szántszándékkal ingerkedik vele. „Mindjárt meghal…” – gondolta riadtan Nyilovna, ahogy a beteg nedves kékséggel bevont arcára nézett. Belépett Ljudmila, és az ajtót maga után gondosan becsukva, Vlaszovához fordult: – A maga ismerősének okvetlenül más ruhát kell felvennie, és minél hamarább el kell mennie tőlem, úgyhogy induljon azonnal, Pelageja Nyilovna, szerezzen neki ruhát, és hozzon ide mindent. Kár, hogy nincs itt Szofja: az emberek bújtatása az ő szakmája. – Holnap megjön! – jegyezte meg Vlaszova és vállára terítette kendőjét. Valahányszor valami megbízást kapott, erős vágy fogta el, hogy gyorsan és jól elvégezze dolgát, és többé már semmire se tudott gondolni a feladatán kívül. Szemöldökét gondterhelten lebocsátva most is gyakorlatiasan mindjárt azt kérdezte: – Milyen ruhát gondol neki? – Mindegy! Éjjel megy el innen… – Éjjel még rosszabb… kevesebben járnak az utcán, jobban figyelik az embert, ő meg nagyon ügyetlen… Jegor rekedten felnevetett. – Meg szabad látogatni téged a kórházban? – kérdezte az anya. Jegor köhögve rábiccentett. Ljudmila az anya arcába tekintett sötét szemével, és mindjárt kapott a szaván: – Akar velem felváltva virrasztani mellette? Igen? Jó! De most menjen minél hamarabb…

Szelíden, de parancsolóan karon fogta Nyilovnát, kivezette, és kint odasúgta neki: – Ne haragudjék, hogy kitessékelem, de Jegornak nem szabad beszélnie… Én még reménykedem… Összekulcsolta a kezét, csak úgy ropogtak az ujjai, a szemhéja meg fáradtan a szemére ereszkedett… Ez a magyarázat zavarba ejtette az anyát. – Ugyan, minek mondja ezt? – dünnyögte. – Majd nézzen szét, nincsenek-e itt rendőrkopók! – utasította halkan a nő. Arcához emelte a kezét, és megdörzsölte halántékát; ajka meg-megremegett, arckifejezése megenyhült. – Tudom! – felelte nem minden büszkeség nélkül az anya. A kapun kilépve egy pillanatra megállt, megigazgatta kendőjét, és észrevétlenül, de éles szemmel körülnézett. Most már csaknem csalhatatlanul fel tudta fedezni a besúgókat az utcai tömegben. Jól ismerte hangsúlyozottan hanyag járásukat, kényszeredetten fesztelen kézmozdulataikat, fáradt és unott arckifejezésüket, és kellemetlenül szúrós, nyugtalan szemük mindezek ellenére rosszul leplezett bűntudatos, gyanakvó villogását. Ezúttal nem vett észre ismerős arcot, így hát sétálva elindult az utcán, aztán bérkocsit fogadott, és a piacra vitette magát. A kereskedőkkel ádázul alkudozva vásárolta meg a ruhát Nyikolajnak, és – csak úgy mellékesen – szidta részeges urát, akit majd minden hónapban talpig újba kell öltöztetnie. Ez a meséje nemigen hatott a kereskedőkre, de nagyon tetszett neki magának; útközben ugyanis észbe kapott: a rendőrség természetesen jól tudja, hogy Nyikolajnak ruhát kell váltania, így hát kopókat küld a piacra. Ugyanilyen naiv óvóintézkedésekkel tette meg az utat visszafelé, Jegor lakására is; azután el kellett kísérnie Nyikolajt a város peremére. Egyikük az utca egyik, másikuk meg a másik oldalán haladt, és Nyilovnának kellemesen mulatságos volt látnia, hogy Veszovscsikov fejét lehajtva, lábával a vörösessárga kabát hosszú aljába belebelegabalyodva lomhán lépked, lépten-nyomon megigazítja az orrára csúszó kalapot. Egy néptelen utcán elébük ment Szasenyka, és az anya, Veszovscsikovtól egy fejbiccentéssel elbúcsúzva, hazaindult. „Pasa meg még most is ül! És Andrjusa is…” – gondolta szomorúan.

10

Nyikolaj izgatott felkiáltással fogadta: – Tudja, Jegor nagyon-nagyon rosszul van! Kórházba szállították, itt volt Ljudmila, arra kéri, hogy menjen oda hozzá… – A kórházba? Nyikolaj ideges mozdulattal megigazította szemüvegét, felsegítette a kabátkát Nyilovnára, száraz, meleg kezével megszorította a kezét, és remegő hangon azt mondta: – Igen! És vigye magával ezt a csomagot. Elbújtatták Veszovscsikovot? – Minden rendben van… – Én is nemsokára megyek Jegorhoz… Az anya már szédült a fáradtságtól, de Nyikolaj izgatott lelkiállapota a tragédia szomorú előérzetét keltette benne. „Halálán van” – zakatolt tompán a fejében a borús gondolat. De amikor belépett a kicsiny, tiszta és világos kórházi szobába, és látta, hogy Jegor rekedten hahotázik, s az ágyon ül egy csomó fehér párna közt, egyszeriben megnyugodott. Mosolyogva megállt az ajtóban, és hallgatta, ahogy a beteg azt mondja az orvosnak: – A gyógyítás: reform… – Ne bolondozz, Jegor! – kiáltott fel vékony hangon, gondterhelten az orvos. – Én pedig forradalmár vagyok, és gyűlölöm a reformokat… Az orvos óvatosan visszatette Jegor kezét a saját térdére, felállt a székről, és szakállát cibálva, tűnődve tapogatni kezdte a duzzanatokat a beteg arcán.

Az anya jól ismerte az orvost: egyike volt Nyikolaj legbizalmasabb barátainak; Ivan Danyilovicsnak hívták. Odament Jegorhoz; a beteg ráöltötte a nyelvét. Az orvos hátrafordult: – Á, Nyilovna! Jó estét! Mit hozott? – Bizonyára könyveket. – Nem szabad olvasnia! – jegyezte meg a kis doktor. – Hülyét akar csinálni belőlem! – panaszkodott Jegor. Jegor melléből nehéz, rövid sóhaj, szortyogó hörgés szakadt fel, arcát apró verejtékgyöngyök borították, és ő, elnehezült, szófogadatlan kezét lassan felemelve, a tenyerével megtörölte homlokát. Felduzzadt orcájának furcsa mozdulatlansága elcsúfította jóságos, széles arcát, minden vonása eltűnt valami halotti maszk alatt, csak a vizenyős duzzanatok közé mélyen besüppedő szeme ragyogott fényesen, s mosolygott egy kissé leereszkedően. – Hej, tudomány, tudomány! Kifáradtam, le szabad feküdnöm? – kérdezte. – Nem szabad! – felelte kurtán az orvos. – No, hát majd akkor fekszem le, ha elmész… – Ne engedje, Nyilovna! Igazítsa meg a párnákat. És kérem, ne beszélgessen vele, mert árt neki… Az anya bólintott. Az orvos apró, gyors léptekkel eltávozott. Jegor hátravetette fejét, behunyta a szemét, és mozdulatlanná dermedt, csak az ujjai mozogtak csendesen. A kicsiny szoba fehér falaiból száraz hidegség és bágyadt szomorúság áradt. A nagy ablakon bekandikált a hársfák bodros koronája, és a sötét, poros lomb között éles sárga foltok világoltak: a közelítő ősz hideg érintésének nyomai. – Lassan közeledik felém a halál… kelletlenül… – szólalt meg behunyt szemmel, mozdulatlanul Jegor. – Úgy látszik, sajnál egy kicsit, hisz olyan jól össze lehetett férni velem… – Hallgass már, Jegor Ivanovics! – kérte az anya és csendeskén megsimogatta a kezét.

– Várj egy kicsit, mindjárt elhallgatok… Aztán erőlködve, fuldokolva, szaggatottan, hosszú szünetekkel, ernyedten így folytatta: – Nagyszerű, hogy maga velünk van, jólesik látni az arcát. Mivel végzi majd? – kérdezem magamtól. És elszomorodom, ha arra gondolok, hogy mint mindenkire, magára is börtön vár meg minden egyéb disznóság. Maga nem fél a börtöntől? – Nem! – felelte egyszerűen Nyilovna. – Hát persze… De a börtön mégis cudar dolog, az tett tönkre engem. Az igazat megvallva, nem szeretnék sokáig haldokolni… „Lehet, hogy még nem halsz meg!” – akarta mondani Nyilovna, de aztán az arcába tekintett, és nem szólt semmit. – Még tudnék dolgozni… De ha nem lehet dolgozni; ha nincs miért élni, akkor… ostobaság élni… „Ez igaz, de nem valami vigasztaló!” – jutottak eszébe az anyának önkéntelenül Andrej szavai, és mélyet sóhajtott. Nagyon elfáradt a nap folyamán, és meg is éhezett. A beteg egyhangú, fátyolos suttogása a szobát betöltve tehetetlenül kúszott végig a sima falakon. A hársfák koronái ott kint, az ablak előtt, alacsonyra ereszkedő felhőkhöz hasonlítottak, és meglepték az embert bús feketeségükkel. Minden valami furcsa borongós mozdulatlanságba dermedve, csüggedten várta az éjt. – Nagyon rosszul vagyok! – mondta a szemét behunyva Jegor, aztán elhallgatott! – Aludj egy kicsit! – ajánlotta az anya. – Attól talán jobban leszel. Hallgatta Jegor lélegzését, szétnézett, s a hideg szomorúság béklyójába verve mozdulatlanul ült néhány percig, aztán elszunnyadt. Az ajtónál nesz hallatszott, erre megrezzent, felébredt, és azt látta, hogy Jegor szemé nyitva van. – Elaludtam, bocsáss meg! – szólt halkan.

– Te is bocsáss meg! – ismételte ugyancsak halkan Jegor. Az ablakon benézett az esti szürkület, hideg homály nehezedett az ember szemére, furcsán elhalványult minden, a beteg arca meg egészen elsötétedett. Ruhasuhogás, majd Ljudmila hangja hallatszott: – Csak ülnek a sötétben és sugdolóznak. Hát hol van itt a kapcsoló? A szoba egyszeribe megtelt barátságtalan fehér fénnyel. A szálegyenes, magas Ljudmila talpig feketében a szoba közepén állt. Jegor egész testében erősen összerezzent, és a melléhez emelte kezét. – Mi az? – kiáltott fel Ljudmila, és odaszaladt hozzá. Jegor most már nagynak és furcsán fényesnek látszó szemmel, merően nézett az anyára. Száját kitátva felfelé tartotta a fejét, a kezét meg előrenyújtotta. Az anya óvatosan megfogta a kezét, és a lélegzetét is visszafojtva nézett Jegor arcába. Jegor, nyakának egy erős mozdulatával hátravetette fejét, és hangosan azt mondta: – Nem bírom tovább… vége! Teste puhán megremegett, feje ernyedten a vállára hanyatlott, és tágra nyitott szemében üvegesen tükröződött az ágy fölött égő lámpa hideg fénye. – Kedveském! – suttogta az anya. Ljudmila lassan ellépett az ágytól, megállt az ablaknál, és maga elé révedve olyan szokatlan harsány hangon, hogy Vlaszova nem ismert rá, így szólt: – Meghalt… Előregörnyedt, az ablakpárkányra tette könyökét, és ekkor hirtelen mintha fejbe vágták volna, ereje fogyottan térdre rogyott, mindkét kezével eltakarta az arcát, és tompán felnyögött. Az anya összetette Jegor súlyos kezét a mellén, megigazította furcsán elnehezült fejét a párnán, aztán könnyeit törölgetve odament Ljudmilához, föléje hajolt, és

csendesen megsimogatta sűrű haját. Az asszony lassan feléje fordult – fénytelen szeme betegesen kerekre tágult –, aztán talpra állt, és remegő ajakkal azt suttogta: – Együtt éltünk a száműzetésben, együtt mentünk oda, együtt ültünk a különféle börtönökben… Néha tűrhetetlenül, fertelmesen rossz volt a helyzetünk, sokan elcsüggedtek… Száraz, hangos zokogás fojtogatta, de leküzdött, és az anyáéhoz közelebb tartva arcát, amelyet meglágyított egy megfiatalító, szomorú, gyengéd érzés, könny nélkül zokogva, szapora suttogással így folytatta: – De ő sose lankadt el, mindig vidám volt, tréfált, nevetett, férfiasan titkolta szenvedéseit… és igyekezett lelket önteni a gyengékbe. Együtt érző, kedves, jó ember volt… Ott, Szibériában, a tétlenség lealjasítja az embereket, gyakran gálád érzéseket fejleszt ki bennük… ó, hogy tudott ő harcolni azok ellen! Milyen elvtárs volt, ha tudná! Gyötrően nehéz volt az élete, de senki se hallott tőle panaszt, soha senki! Én bizalmas barátja voltam, sokat köszönhetek az ő szívének, és a fejéből is mindent nekem adott, amit csak tudott, de… akármennyire egyedül volt is, akármilyen fáradt volt is, sohase kért cserébe se gyöngédséget, se figyelmességet… Odament Jegorhoz, lehajolt, és a kezét megcsókolva szomorúan, halkan azt mondta: – Drága elvtársam, kedves barátom! Köszönök, teljes szívemből köszönök mindent, isten veled! Úgy fogok dolgozni, mint te: fáradhatatlanul, kétségek nélkül, egész életemen át! Isten veled! Zokogás rázta a testét, és szinte fuldokolva, Jegor lábához, az ágyra fektette a fejét. Nyilovna szótlanul sírt, bőven omlottak a könnyei. Valahogy igyekezett visszatartani őket, valami különös hathatós gyöngédséggel szerette volna megsimogatni Ljudmilát, szeretett volna mondani Jegorról néhány szerető, szomorú szót. Könnyein át nézte a halott megványadt arcát, lebocsátott szemhéjával álmatagon befödött szemét, enyhe mosolyba megmerevült sötét ajkát. Csend volt, és szomorú világosság… Mint mindig, sietős, apró léptekkel bejött Ivan Danyilovics – bejött, hirtelen megállt a szoba középén, és kezét gyors mozdulattal a zsebébe dugva, idegesen, hangosan azt kérdezte:

– Régen? Nem kapott választ. A lábán csendesen ringatózva, a homlokát törölgetve odament Jegorhoz, megszorította a kezét és félrevonult. – Nem csoda! Amilyen rossz volt a szíve, ennek már egy fél évvel ezelőtt be kellett volna következnie… legalább… Magas, ide nem illően hangos, erőltetetten nyugodt hangja hirtelen elcsuklott. Háttal a falnak dőlt, s kis szakállát sebesen az ujjaira csavargatva, szaporán pislogva, az ágynál levőkre nézett. – Eggyel megint kevesebb! – mondta halkan. Ljudmila felkelt, az ablakhoz ment és kinyitotta. Egy perccel később mind a hárman az ablaknál álltak szorosan egymáshoz húzódva, és az őszi éjszaka komor arcába néztek. A fák fekete koronája felett az égbolt végtelen messziségét még jobban kiemelve ragyogtak a csillagok. Ljudmila karon fogta Nyilovnát, és szótlanul a vállához simult. Az orvos a fejét mélyen lehorgasztva a csíptetőjét törölgette zsebkendőjével. A kinti csendben fáradt sóhajnak hallatszott a város zaja, hideg csapódott az arcukba, és meglebegtette hajukat. Ljudmila remegett, arcán csurgott a könny. A kórház folyosóján elgyötrődött, ijedt hangok csapódtak ide-oda, sietős csoszogás, sóhaj és csüggedt suttogás hallatszott. Ők hárman mozdulatlanul álltak az ablaknál, és némán bámultak ki a sötétbe. Nyilovna feleslegesnek érezte magát, óvatosan kiszabadította a kezét, és Jegor felé meghajolva az ajtóhoz indult. – Elmegy? – kérdezte halkan az orvos, anélkül, hogy hátratekintett volna. – Igen… Nyilovna az utcán Ljudmilára gondolt, és eszébe jutottak fukar könnyei. „Még megsiratni sem tudja…” Jegor szavai, amelyeket halála előtt mondott, halk sóhajt fakasztottak belőle. Ahogy az utcán ballagott, maga előtt látta élénk szemét, hallotta tréfáit, elbeszéléseit az életről.

„A jó embernek nehéz élni, de könnyű meghalni… Hogy fogok én meghalni?” Aztán megjelent előtte Ljudmila meg az orvos az ablaknál abban a túlságosan világos fehér szobában, látta mögöttük Jegor üveges szemét, elfogta a nyomasztó sajnálat az emberek iránt, mélyet sóhajtott és megszaporázta lépteit – valami homályos érzés siettette. „Hamar, hamar!” – gondolta és engedelmeskedett a szomorú, de mégis élénkítő erőnek, amely meg-megölte belülről.

11

Másnap az anya reggeltől estig a temetés megrendezésével vesződött. Este, amikor Nyilovna, Nyikolaj és Szofja teáztak, megjelent a szokatlanul élénk és lármás Szasenyka. Orcáján pirosság égett, szeme vidáman ragyogott, és – az édesanyának legalábbis így tűnt fel – minden porcikája tele volt valami boldog örömmel. Hangulata élesen és viharosan robbant bele a halottra való visszaemlékezések szomorú hangnemébe, és mivel sehogy se vágott össze vele, zavarba ejtett, megvakított mindenkit, akár a sötétségben hirtelen fellobbanó tűz. Nyikolaj eltűnődve kopogott az ujjával az asztalon, és azt mondta: – Magára valahogy rá se lehet ma ismerni, Szása… – Igen?! Meglehet! – felelt boldog nevetéssel Szasenyka. Az anya néma szemrehányással nézett rá, Szofja meg figyelmeztető hangon megjegyezte: – Mi meg Jegor Ivanovicsról beszélgettünk… – Milyen csodálatos ember, ugye?! – kiáltott fel Szása. – Én mindig csak mosolyogni láttam, tréfálkozni hallottam. És hogy dolgozott! A forradalom művésze volt, úgy bánt a forradalmi gondolattal, mint egy nagy mester. Milyen egyszerűen és mekkora erővel rajzolta meg mindig a hazugság, az erőszak és a hamisság képét. Szása halkan, mélán mosolygó tekintettel beszélt, de ez a mosoly nem oltotta ki szemében a mindnyájuk számára érthetetlen, de világosan látható ujjongás tüzét. Nem akarták, hogy az elvtársuk halálán érzett fájdalmat háttérbe szorítsa az a boldog hangulat, amelyet Szása hozott közéjük, öntudatlanul is védelmezték szomorú jogukat, hogy bánattal itatódjanak át, és akaratlanul igyekeztek bevonni a leányt a maguk hangulatának körébe. – És lám, mégis meghalt! – mondta figyelmesen Szasenykára nézve, makacsul Szofja.

Szása gyors, kérdő tekintettel nézett végig mindnyájukon, és összevonta szemöldökét. Aztán haját lassú mozdulattal megigazítva, lehajtotta a fejét és elhallgatott. – Meghalt? – kérdezte rövid szünet után hangosan, és kihívóén megint végigmérte őket. – Mit jelent az, hogy meghalt? Mi halt meg? Vajon meghalt az én tiszteletem Jegor iránt, a szeretetem őiránta, az elvtársam iránt, meghalt gondolkodásának emléke, és meghalt egyáltalán az a gondolkodás, eltűntek-e azok az érzések, amelyeket a szívemben keltett, szétfoszlott-e a róla, mint bátor és becsületes emberről alkotott képem? Hát talán meghalt mindez? Én azt hiszem, túlságosan is sietünk rámondani valakire, hogy meghalt. „A szája halott, de igéje örökké élni fog az élők szívében!” Izgatottan visszaült az asztalhoz, rákönyökölt, ködfátyolozta szemmel elvtársaira nézett, és elgondolkozva, halkabban így folytatta: – Lehet, hogy butaságot beszélek, de én hiszek a becsületes emberek halhatatlanságában, elvtársaim, azoknak a halhatatlanságában, akik megadták nekem azt a boldogságot, hogy ilyen gyönyörű életet éljek, amilyet élek: engem valósággal megrészegít boldogító, csodálatos bonyolultsága, a jelenségek változatossága, azoknak az eszméknek a fejlődése, amelyek úgy a szívemhez nőttek. Mi talán túlságosan is takarékoskodunk érzéseinkkel, többnyire csak gondolatainknak élünk, és ez egy kissé eltorzít bennünket; mi csak értékelünk, de nem érzünk… – Valami kellemes dolog történt magával? – kérdezte Szofja. – Igen! – felelte bólintva Szása. – Azt hiszem: nagyon is kellemes! Egész éjjel Veszovscsikovval beszélgettem. Azelőtt nem szerettem, mert gorombának és tudatlannak tartottam. Kétségtelenül az is Volt. Valami merev, sötét ingerültség lakott benne mindenkivel szemben, valahogy lesújtóan nagy nyomatékkal mindig’ önmagát állította mindennek a középpontjába, és gorombán, dühösen egyre azt hajtogatta: én, én, én! Ebben volt valami bosszantóan kispolgári vonás… Elmosolyodott, és ragyogó tekintetét újból végigjártatta mindnyájukon. – Most pedig azt mondja: elvtársaim! És hallani kell, hogyan ejti ki ezt a szót! Valami zavart, lágy szeretettel… ezt nem lehet szavakkal érzékeltetni! Csodálatosan egyszerű, őszinte lett, és minden íze-része tele van munkakedvvel.

Megtalálta magát, látja erejét, tudja, mi hiányzik belőle; és ami a legfontosabb, megszületett benne a valóban elvtársias érzés… Vlaszova figyelmesen hallgatta Szása szavait, és jólesett látnia, mennyire megszelídült, és milyen boldog most ez a rideg lány. De ugyanakkor féltékeny gondolat támadt a lelkében. „Hát Pasa?” – Valósággal megszállottja lett az elvtársakról való gondoskodásnak – folytatta Szása. – Tudják, miről igyekszik meggyőzni? Arról, hogy okvetlenül meg kell szerveznünk a szökésüket. Igen! Azt mondja, hogy ez nagyon könnyű és egyszerű… Szofja felemelte fejét, és felélénkülve azt mondta: – Hát magának mi a véleménye, Szása?! Ez valóban jó gondolat! Az anya kezében megremegett a teáscsésze. Szása összevonta szemöldökét, és izgatottságát visszafojtva hallgatott egy darabig, ’majd komoly hangon, de boldog mosollyal, egy kissé kuszán azt mondta: – Ha csakugyan… minden úgy van, ahogy Veszovscsikov mondja, akkor… meg kell kísérelnünk! Ez kötelességünk! Elpirult, leült egy székre és elhallgatott. „Kedvesem, te, kedveském!” – gondolta mosolyogva az anya. Szofja is mosolygott, Nyikolaj meg szelíden Szása arcába tekintve halkan elnevette magát. Erre a lány felemelte a fejét, szigorúan nézett mindnyájukra és villámló szemmel, sápadtan, száraz, sértődött hangon így szólt: – Kinevetnek. Értem… Azt hiszik, hogy személyes érdekem fűződik hozzá?! – Ugyan, miért, Szása? – kérdezte hamiskásan Szofja; felállt és odament hozzá. Az anya feleslegesnek és a leány szempontjából sértőnek találta ezt a kérdést, sóhajtott és szemöldökét felvonva szemrehányóan tekintett Szoljára. – Én mégis visszalépek! – kiáltott fel Szása. – Nem veszek részt a kérdés eldöntésében, ha így fogják fel a dolgot…

– Ugyan, Szása! Hagyja ezt! – szólt nyugodtan Nyikolaj. Az anya szintén odalépett hozzá, lehajolt és óvatosan megsimogatta a fejét. Szása megragadta Nyilovna kezét, piruló arcát felemelve a szemébe nézett. Nyilovna elmosolyodott, és mivel nem tudta, mit mondjon Szásának, szomorúan felsóhajtott. Szofja meg odaült Szása mellé egy székre, átölelte a vállát, és kíváncsi mosollyal nézett a szemébe. – Ej, de furcsa maga! – Hát igen, azt hiszem, szamárságot mondtam! – Hát hogy gondolhatta, hogy… – folytatta volna Szofja, de Nyikolaj gyakorlatiasan és komolyan félbeszakította: – A szökés megszervezését illetőleg, ha a dolog megvalósítható, nem lehet véleménykülönbség. Mindenekelőtt tudnunk kell, fogva tartott elvtársaink akarják-e ezt egyáltalán… Szása lehajtotta a fejét… Szofja rágyújtott egy cigarettára, aztán öccsére pillantott, és széles kézmozdulattal valahová a sarokba dobta a gyufát. – Hát hogyne akarnák?! – mondta sóhajtva az anya. – Csak én nem nagyon hiszem, hogy ez lehetséges… Mindnyájan hallgattak, pedig ő úgy szeretett volna hallani még valamit arról, hogy igenis lehetséges a szökés! – Találkoznom kell Veszovscsikovval! – mondta Szofja. – Holnap megmondom, mikor és hol! – felelte halkan Szása. – Mit fog csinálni Veszovscsikov? – kérdezte fel s alá járkálva Szofja. – Elhatároztuk, hogy bejuttatjuk egy új nyomdába szedőnek. Addig pedig egy erdőőrnél fog lakni. Szása szemöldöke összehúzódott, arca a szokásos rideg kifejezést öltötte fel, a

hangja is szárazon csengett. Nyikolaj odament az anyához, aki éppen elmosogatta a csészéket, és azt mondta: – Maga holnapután beszélőre megy, így hát okvetlenül át kell adnia Pavelnak egy levelet. Tudniuk kell a dologról, érti? – Értem, értem! – felelte sietve Nyilovna. – Persze hogy átadom… – Én megyek! – jelentette ki Szása, aztán mindenkivel kezet szorított, és valahogy különösen kemény léptekkel, szálegyenesen, ridegen elsietett. Szofja az anya vállára tette a kezét, és a széken ide-oda ringatva, mosolyogva azt kérdezte tőle: – Szeretné, ha ilyen lánya volna, Nyilovna? – Ö, istenem! Csak egy napig láthatnám már őket együtt! – kiáltott fel Vlaszova és már-már sírva fakadt. – Hát igen, egy kis boldogság mindenkinek jólesik! – jegyezte meg halkan Nyikolaj. – Csakhogy nincs olyan ember, aki csupán egy kevés boldogságot kívánna. Ha pedig sok van belőle, akkor… semmi értéke sincs… Szofja a zongorához ült és valami szomorú dallamot kezdett játszani.

12

Másnap kora reggel húsz-harminc férfi és nő álldogált a kórház kapujánál: várták, mikor hozzák ki elvtársuk koporsóját az utcára. Körülöttük rendőrkémek ólálkodtak, és a fülüket hegyezve igyekeztek elkapni egy-egy felkiáltást, emlékezetükbe vésni arcokat, sajátos mozdulatokat, szavakat, a túlsó oldalról meg revolverrel felfegyverzett rendőrök csoportja nézte őket. A kopók pimaszsága, a rendőrök gúnyos mosolya és hajlandóságuk arra, hogy megmutassák erejüket, bosszantotta a tömeget. Némelyek tréfálkozással leplezték ingerültségüket, mások mogorván a földet bámulták, ismét mások szabad folyást engedtek dühüknek, és maró gúnnyal nevettek a hatóságon, amely ennyire fél olyan emberektől, akiknek csupán a szó a fegyverük. A halványkék őszi ég derűsen nézett le a szürke kerek kövekkel burkolt, sárga levéllel telehintett utcára, a szél meg felkavarta, és az emberek lába elé sodorta a leveleket. Az anya a tömegben állva figyelte az ismerős arcokat, és szomorúan gondolta: „Kevesen vagytok, nagyon kevesen! Munkásemberek pedig jóformán egyáltalán nincsenek…” Kinyílt a kapu, és a vörös szalagos koszorúkkal borított koporsót kihozták az utcára. Az emberek egyszerre lekapták a sapkájukat – mintha fekete madarak raja röppent volna a fejük fölé. Egy sűrű fekete bajuszú, vörös arcú, magas rendőrtiszt a tömeg közé sietett, a fogdmegjei meg nehéz csizmájukkal a kövezeten jó hangosan kopogva, az embereket gorombán széttaszigálva követték. – A szalagokat tessék levenni! – mondta rekedt, parancsoló hangon a tiszt. Szoros gyűrűben körülvették a férfiak meg a nők, és egymást taszigálva, izgatottan hadonászva mondtak neki valamit. Az anya szeme előtt felindult, sápadt arcok, remegő szájak villantak meg; egy nő arcán a sérelem könnyei gördültek végig. – Vesszen az erőszak! – kiáltotta, egy magányos fiatal hang, amely bele is

veszett a vita zajába. Az anya szíve is megtelt keserűséggel, és szomszédjához, egy szegényesen öltözött fiatalemberhez fordulva, felháborodva így szólt: – Még azt sem engedik, hogy úgy temessék el, ahogy az elvtársai akarják! Micsoda dolog ez?! Nőttön-nőtt az ellenséges hangulat, az emberek feje fölött ott himbálózott a koporsó, a szél játszadozott a szalagokkal, körültekerte őket a gyászolók fején és arcán, úgyhogy hallani lehetett a selyem száraz, ideges suhogását. Nyilovnát félelem szállta meg – hátha összecsapnak! – Isten neki, ha már így van, le kellene venni azokat a szalagokat! – szólt sietve halkan, jobbra is, balra is. – Engedni kellene! Mire jó ez?! – Tiltakozzunk! Ne akadályozzátok meg, hogy utolsó útjára kísérjük azt az embert, akit ti kínoztatok agyon! – csendült fel a lármát elnyomva egy harsány, éles hang…

Ti értünk mindent feláldoztatok…

– zendített rá magas, vékony hangon valaki. – A szalagokat tessék levenni! Jakovlev! Vágd le! A hüvelyéből kiröppenő kard szisszenése hallatszott. Nyilovna behunyta a szemét – kiáltást várt. De csend lett, és csak halkan morogtak, vicsorogtak az emberek, akár az üldözött farkasok. Aztán az utcán lépteik surrogásával megtöltve, fejüket mélyen lehajtva, szótlanul előreindultak. Elöl a kifosztott koporsó úszott a levegőben, az összenyomott koszorúkkal, és jobbra-balra himbálózva rendőrök lovagoltak. Az anya a járdán haladt, nem látta a koporsót a sűrű tömegben, amely szorosan körülvette, és észrevétlenül meggyarapodva egész szélességben betöltötte az utcát. A tömeg mögött szintén

lovasok szürke alakja magaslott, kétoldalt meg, kezüket a kardjukon tartva, a gyalogos rendőrök lépkedtek, és mindenütt fel-feltűntek az anyának jól ismerős, szúrós spicli szemek, ahogy firtatva végigfürkészték az emberek arcát.

Szerettétek a népet és meghaltatok…

– zendített rá szomorúan két szép hang. – Nem szabad! – harsant egy kiáltás. – Hallgassanak, uraim! Ebben a kiáltásban volt valami hatásos szigorúság. A bús dal félbeszakadt, a beszéd moraja elhalkult, és csak a kövezeten toppanó lábak kemény dobaja töltötte meg egyenletes tompa zajjal az utcát. E zaj az emberek feje fölé emelkedve az áttetsző égbe szállt, és megreszkettette a levegőt, mint a még távoli zivatar első mennydörgésének visszhangja. A hideg szél egyre erősödött, és ellenségesen az emberekkel szembe söpörte a városi utcák porát-szemetét, felfújta ruhájukat, szétzilálta hajukat, majd vakította, mellbe verte őket, és a lábuk közé gabalyodott. Ez a papok nélküli, szívszorongató énekek nélküli, néma temetés, ezek a töprengő arcok, összevont szemöldökök baljós érzést keltettek Nyilovnában, agya meg lassan forogva, szomorú szavakba öltöztette. „Kevesen vagytok ti, akik az igazság mellett álltok…” Fejét lehajtva lépkedett, és úgy rémlett neki, hogy nem is Jegort temetik, hanem valami megszokottat, ami a szívéhez nőtt, szükséges, és egészen más. Kellemetlen szomorúság lepte meg. Szíve nyugtalan, érdes érzéssel telt meg: nem értett egyet a Jegort kísérő emberekkel. „Jegoruska nem hitt istenben – gondolta –, és ezek se hisznek benne, így tehát…” De nem akarta befejezni gondolatát; felsóhajtott és megpróbált lelökni egy nagy terhet a lelkéről.

„Ó, uram istenem, ó, Krisztus urunk! Hát majd engem is így…” A temetőbe kiérve sokáig kanyarogtak ott a sírok közötti keskeny ösvényeken, míg, végre kijutottak egy alacsony fehér keresztekkel teletűzdelt tágas térre. Ott egy sír köré sereglettek és elhallgattak. Az élők hallgatása itt, a sírok között, félelmetes eseményt sejtetett, úgyhogy az anya szíve megremegett, és elszorult a várakozástól. A keresztek között fütyült, süvöltött a szél, a koporsó fedelén szomorúan rezegtek az összenyomott virágok… A rendőrök kihúzták magukat, a parancsnokukra néztek – résen álltak. A sír szélére hajadonfőtt odaállt egy hosszú hajú, fekete szemöldökű, sápadt, magas fiatalember. És ugyanakkor felcsattant a parancsnok rekedt hangja: – Uraim… – Elvtársaim! – kezdte jó hangosan, ércesen a fekete szemöldökű. – Már engedelmet! – kiáltotta a rendőrtiszt. – Határozottan kijelentem: nem engedhetem meg, hogy beszédeket mondjanak… – Én csak néhány szót szólok! – válaszolta nyugodtan a fiatalember. – Elvtársaim! Tanítónk és barátunk sírjánál esküdjünk meg, hogy sohase felejtjük el végakaratát, hogy egész életünkön át mindnyájan fáradhatatlanul ásni fogjuk hazánk minden baja forrásának, az országunkat sanyargató gonosz erőnek: az önkényuralomnak a sírját! – Letartóztatom! – rikácsolta a rendőrtiszt, de hangja beleveszett a kusza kiáltozásba: – Vesszen az önkényuralom! A rendőrök a tömeget szétlökdösve a szónokhoz rohantak, de ő – mindenfelől szorosan körülvéve – kezét a magasba lendítve azt kiáltotta: – Éljen a szabadság! Az anyát félrelökték; félelmében egy kereszthez lapult, és szemét lehunyva ütést várt. A zagyva hangok kavargó vihara majd megsüketítette, lába alatt ingott a föld, a szél meg a félelem miatt alig tudott lélegzeni. A rendőrök füttye riadtan röpködött a levegőben, érdes, parancsoló hang hallatszott, hisztérikusan

sikítoztak a nők, recsegett a deszkapalánk, és a lábak súlyos dobbantásaitól tompán nyögött a száraz föld. Mindez sokáig tartott, és az anya már-már elviselhetetlenül félt így, behunyt szemmel állni. Felpillantott hát, és felsikoltva, kezét kinyújtva előreszaladt. Tőle nem messzire a sírok között, egy kis ösvényen, a hosszú hajú embert körülvevő rendőrök igyekeztek visszaverni a mindenfelől rájuk támadó tömeget. A levegőben fehéren és hidegen villogtak a kivont kardok, ahogy az emberek feje fölé röppentek, és gyorsan lecsaptak. De cikáztak ott botok és deszkadarabok is, és az összekapaszkodó emberek kiáltásai vad táncban kavarogtak; a fiatalember meg feltartotta halvány arcát, és az ádáz düh vihara fölött megzendült erős hangja: – Elvtársaim! Hát mért pazaroljátok ilyesmire az erőtöket? Azzal elszaladt. A botokat eldobálva egymás után futásnak eredtek a többiek is, az anya meg mind előbbre furakodott – sodorta valami láthatatlan erő –, és meglátta Nyikolajt, tarkójára csúszott kalapban, ahogy a dühtől megrészegült embereket félretaszigálva szemrehányóan azt kiabálta: – Megőrültetek?! Csillapodjatok már! Az anyának úgy rémlett, hogy Nyikolaj egyik keze véres. – Menjen onnan, Nyikolaj Ivanovics! – kiáltotta és feléje iramodott. – Hová rohan?! Ott megütik! A vállát megragadva, Szofja állt meg mellette, hajadonfőtt, szétzilált hajjal, és egy fiatal legényt, még csaknem gyerekembert támogatott. A fiú, fél kézzel a véresre vert arcát törölgetve, remegő szájjal azt dünnyögte: – Engedjen el, semmiség… – Vegye gondjaiba, vezesse el hozzánk! Itt egy kendő, kösse be vele az arcát… – mondta szaporán Szofja, és a legényke karját az anya kezébe téve máris futásnak eredt, de még visszaszólt: – Siessenek innen, mert letartóztatják magukat!… Az emberek minden irányba szétszéledtek a temetőben, a sírok között nehézkesen lépkedő, köpenyük szárnyába belegabalyodó rendőrök meg káromkodva és a kardjukkal hadonászva üldözték őket. A legény

farkastekintettel kísérte őket. – Siessünk! – szólt erélyesen az anya, és a kendővel megtörölgette az arcát. – Ne aggódjék miattam – dörmögte véreset köpve a legény –, nem fáj. Csak a szablya markolatával ütött meg… No de én is jó-ó nagyot sóztam rá egy bottal! Tyű, mekkorát ordított! Megrázta véres öklét, és el-elcsukló hangon így fejezte be: – Várjatok csak! Lesz ez még másképp is! Mi majd holmi csetepaték nélkül taposunk szét benneteket, ha felkelünk… mi, az egész munkásnép! – Gyorsabban! – siettette az anya, és szapora léptekkel a temetőkerítés kis ajtaja felé igyekezett. Úgy rémlett neki, hogy ott a kerítés mögött, a mezőn lesben állva rendőrök várják őket, és mihelyt kilépnek, rájuk rohannak, agyba-főbe verik őket. De amikor a kisajtót óvatosan kinyitva kikukkantott az őszi derengés szürke leplébe burkolt mezőre, egyszeriben megnyugodott – csendes és kihalt volt minden. – Hadd kössem be az arcát – mondta Nyilovna. – Nem kell, így se szégyellem! Becsületes verekedés volt: ő engem, én meg őt… Az anya sebtében bekötözte a sebet. A vér láttára sajnálattal telt meg a szíve, amikor pedig ujjaival is hozzáért ahhoz a meleg nedvességhez, végigborzongatta az iszonyat. Szótlanul belekarolt a sebesültbe, és gyorsan elindult vele a mezőn. – Hová vonszol, elvtársnő? Tudok én menni magam is… – mondta a száját kiszabadítva, enyhe gúnnyal a legény. De Nyilovna érezte, hogy bizonytalanul lép, meg-meginog, a keze pedig reszket. A legény egyre gyengülő hangon beszélt és feleletet sem várva kérdezősködött: – Én Ivan vagyok, a bádogos, hát maga kicsoda? Hárman voltunk Jegor Ivanovics munkáskörében, mármint bádogosok, mert összesen tizenegyen voltunk. Nagyon szerettük; isten nyugosztalja! Bár istenben nem hiszek… Nyilovna egy utcasarkon bérkocsit fogadott, és felültette Ivánt.

– Most aztán hallgasson! – súgta oda neki, és óvatosan bebugyolálta a száját a kendővel. A legény az arcához emelte a kezét, de most már nem tudta kiszabadítani a száját – keze erőtlenül a térdére esett. De a kendőn keresztül azért tovább dörmögött. – Ezt a verést nem fogom elfelejteni, kedves uraim… Őelőtte egy Tyitrovics nevű diák foglalkozott velünk… politikai gazdaságtant tanított… Aztán letartóztatták… Nyilovna átkarolta Ivánt, melléré fektette a fejét; a legény mindjárt egészen elnehezedett és elhallgatott. Az anya a félelemtől megdermedve, lopva nézett jobbra-balra, mert úgy rémlett neki, hogy valamelyik utcasarok mögül mindjárt rendőrök rontanak elő, meglátják a bekötözött fejű Ivánt, aztán elfogják és megölik. – Berúgott? – kérdezte a bakon hátrafordulva és barátságosan mosolyogva a bérkocsis. – Olyan részeg, mint a csap!– felelte sóhajtva az anya. – A fia? – Az! Csizmadia! Én meg szakácsnő vagyok. – Nagy töredelem az, bizony… Megcsapkodta az ostorral a lovakat, aztán újból hátrafordult, és most már halkabban így folytatta: – Azt beszélik, hogy az imént verekedés volt a temetőben! Valami politikás embert temettek, azoknak a fajtájából valót, akik a hatóság ellen vannak… azok sehogy se férnek össze a hatósággal. Biztosan olyan magafajták, a barátai voltak itt a temetésén. Elkezdték kiabálni: vesszen az önkényuralom, mert sanyargatja a népet. A rendőrség meg nekik esett! Azt beszélik, némelyiket agyon is vágták. De azért a rendőröknek is kijutott… – Elhallgatott és fejét bánatosan ingatva, furcsa hangon hozzátette: – Még a holtakat is háborgatják, a megboldogultakat se hagyják nyugodni!

A kiskocsi recsegve zötyögött a kövezeten, és Ivan feje lágyan böködte az anya mellét. A kocsis oldalvást ült, és tűnődve azt dörmögte: – Lázadozik a nép… szinte a földből nő kifelé a zavargás, úgy ám! Tegnap éjjel csendőrök állítottak be a szomszéd házba, ott bajmolódtak egészen reggelig, reggel meg magukkal vittek onnan egy kovácsot. Azt mondják, éjszaka majd a folyóra kísérik, és ott titokban a vízbe ölik. Pedig rendes ember volt az a kovács… – Hogy hívták? – kérdezte az anya. – A kovácsot? Szavelnak, gúnynevén meg Jevcsenkónak. Fiatal ember volt még, de már sok mindent tudott. Úgy látszik, már sokat tudni is tilos! Oda-odajött hozzánk és azt mondta: „Hát élet ez… a tiétek, kocsisok?” „Szó ami szó, feleltük, kutyább a kutyánál!” – Állj meg! – szólt az anya. Ivan felocsúdott a lökésre, és halkan felnyögött. – Ugyancsak elanyátlanodott a legény! – jegyezte meg a kocsis. – Ej, az a pálinka, az a pálinka! Ivan a lábát nagy nehezen mozgatva, egész testével imbolyogva botorkált az udvaron, de azért azt mondta: – Semmi, semmi… bírom…

13

Szofja már otthon volt, izgatottan fogadta Nyilovnáékat és – bár most is cigarettázott – mindjárt sürgölődni kezdett. Lefektette a sebesültet a díványra, Ügyesen lecsavarta a kendőt a fejéről, és a cigarettafüst miatt hunyorgatva, egymás után osztogatta utasításait. – Meghozták, Ivan Danyilovics! Elfáradt, Nyilovna? Nagyon megijedt, ugye? No, pihenjen! Nyikolaj! Egy pohár portóit Nyilovnának! A történtektől megrendült Nyilovna fájdalmas szúrást érzett a mellében, és zihálva azt mormolta: – Miattam ne fáradjanak… Pedig egész lénye remegve esdekelt megnyugtató gyengédségért és figyelemért maga iránt. A szomszéd szobából kijött Nyikolaj – a jobb keze fel volt kötve – és Ivan Danyilovics, az orvos; kócos haja úgy meredezett felfelé, akár a sündisznó tüskéje. Odasietett Ivánhoz, föléje hajolt és azt mondta: – Vizet, minél több vizet, tiszta vászonrongyot, vattát! Az anya a konyhába indult, de Nyikolaj belekarolt a bal kezével, az ebédlőbe vezette, és szelíden azt mondta: – Ez nem magának szólt, hanem Szoljának. Kijutott magának az izgalomból, ugye kedveském? Az anya Nyikolaj figyelmes, részvevő tekintetét látva, nem tudta többé visszafojtani a zokogást. – Mi volt ott, édes lelkem?! Embereket ütöttek-vágtak! – Láttam! – mondta bólintva Nyikolaj, és egy pohár bort nyújtott neki. – Egy kissé túlságosan tűzbe jött mind a két fél. De ne aggódjék: csak kardlappal

ütöttek, és azt hiszem, hogy csak ez az egy ember sebesült meg. A szemem láttára ütötték, és úgy húztam ki a csetepaté közepéből… Nyikolaj arca, hangja és a világos szoba melege megnyugtatta Vlaszovát. – Magát is megütötték? – kérdezte hálásan pislantva Nyikolajra. – Alighanem én magam akadtam bele valamibe csupa vigyázatlanságból, és lehorzsolódott a kezemről a bőr. Igyon egy kis teát: hideg van, és maga könnyen van öltözve… Nyilovna a csészéért nyúlva észrevette, hogy alvadt vérfoltok borítják az ujjait; önkéntelen mozdulattal a térdére eresztette a kezét – nedves volt a szoknyája. Szemöldökét felhúzva, tágra nyitott szemmel az ujjaira sandított, és szédülés fogta el, a szíve meg hevesen dobogott. „Hátha Pasát is ugyanígy…” Mellényben, felgyűrt ingujjban belépett Ivan Danyilovics, és Nyikolaj néma kérdésére vékony hangon mondta: – Az arcán jelentéktelen a seb, de a koponyája be van törve, ha nem is nagyon erősen; keménykötésű legény! Csak hát sok vért vesztett. Beküldjük a kórházba? – Miért? Hadd maradjon itt! – kiáltott fel Nyikolaj. – Hát ma itt maradhat, vagy talán még holnap is, de azután már kényelmesebb lenne nekem, ha befeküdne a kórházba. Nincs időm látogatásokra! Írsz egy röplapot a temetői esetről? – Természetesen! – felelte Nyikolaj. Az anya felállt és a konyhába indult. – Hová megy, Nyilovna?! – állította meg aggodalmasan Nyikolaj. – Szofja egymaga is elboldogul! Nyilovna ránézett, és megremegve, furcsán mosolyogva azt felelte: – Csupa vér vagyok… Amikor átöltözött a szobájában, megint csak az járt a fejében, milyen nyugodtak

ezek az emberek, és milyen gyorsan túl tudják tenni magukat ilyen rémségeken. Ez magához térítette, és minden félelmet elűzött a szívéből. Amikor belépett abba a szobába, ahol a beteg feküdt, Szofja éppen föléje hajolt, és azt mondta neki: – Ostobaság, elvtárs! – De zavarom itt magukat! – ellenkezett gyenge hangon a legény. – Hallgasson! Az sokkal többet használ! Az anya Szofja mögé állt, kezét a vállára tette, s mosolyogva a beteg sápadt arcába nézett, aztán elnevette magát, és elmondta, hogyan beszélt félre a bérkocsin, menynyire megijesztette őt vigyázatlan szavaival. Ivan csak hallgatta – a szeme lázban égett –, és a szájával cuppogva, halkan, zavartan felkiáltott: – Ó! Micsoda tökfilkó vagyok! – No, most itt hagyjuk magát! – jelentette ki a beteg takaróját megigazítva Szofja. – Pihenjen! Átmentek az ebédlőbe, és ott sokáig beszélgettek a nap eseményeiről. De most már nagy önbizalommal, a jövőbe nézve, a holnapi munka útját-módját latolgatva, úgy szemlélték ezt a drámát, mint valami rég múlt históriát. Arcuk fáradt volt, de gondolkodásuk élénk, és most, hogy a munkájukról beszélgettek, nem titkolták, mennyire nincsenek megelégedve magukkal. Az orvos a széken idegesen feszengett, s vékony, éles hangját nem kis erőfeszítéssel letompítva, azt mondta: – Propaganda, propaganda! Igaza van a munkásifjúságnak: ez most már nem elég! Most már szélesebb alapokra kell helyezni az agitációt! Én azt mondom, igazuk van a munkásoknak… Nyikolaj komoran, ugyanolyan hangnemben felelt neki: – Mindenünnen jönnek a panaszok, hogy kevés az irodalom, mi pedig még most sem tudunk jó nyomdát szervezni. Ljudmila már nem győzi erővel, és megbetegszik, ha nem adunk mellé segítséget…

– Hát Veszovscsikov? – kérdezte Szofja. – Ő nem lakhat a városban. És ő csak az új nyomda felállításához lát hozzá, Ljudmilának pedig még egy emberié volna szüksége… – Én nem felelnék meg? – kérdezte halkan az anya. Mind a hárman összenéztek, és néhány percig hallgattak. – Jó ötlet! – kiáltott fel Szofja. – Nem, ez nehéz lenne magának, Nyilovna! – mondta szárazon Nyikolaj. – Akkor a városon kívül kellene laknia, abbahagynia a beszélőket Pavellal, és általában… – Pasának ez nem olyan veszteség – vetette ellene felsóhajtva Nyilovna. – Nekem meg úgyis csak marcangolják a lelkemet ezek a beszélők! Beszélni semmiről se lehet. Csak áll-áll az ember szemközt a fiával, mint a bolond, és a szájába bámulnak, lesik, nem mond-e valami fölöslegeset… A legutóbbi napok eseményei egészen elcsigázták, úgyhogy most, amikor meghallotta, hogy a városon kívül, az effajta drámai eseményektől távol élhet, mohón belekapaszkodott ebbe a lehetőségbe. De Nyikolaj másra terelte a szót. – Min gondolkozol, Ivan? – fordult az orvoshoz. – Kevesen vagyunk, az a baj! – felelte csaknem az asztal lapjáig lehajtott fejét felemelve a doktor. – Nagyobb erővel kell dolgoznunk… és rá kell bírnunk Pavelt meg Andrejt, hogy szökjenek meg, hisz mind a ketten sokkal értékesebb emberek, mintsem hogy dologtalanul üljenek… Nyikolaj összevonta a szemöldökét, kétkedve ingatta a fejét, és futó pillantást vetett az anyára. Nyilovna elértette: kínos nekik őelőtte beszélni a fiáról, így hát visszavonult a szobájába, és magával vitte enyhe sérelmét: bántotta, hogy ezek az emberek ennyire figyelmen kívül hagyják az ő kívánságát. Ahogy nyitott szemmel az ágyában feküdt, a halk suttogás hallatán teljesen átadta magát aggodalmainak. Az elmúlt nap elkeserítően érthetetlennek bizonyult – tele baljós előjelekkel –,

de annyira nehéz volt rágondolnia, hogy elhessegette magától ezeket a zord benyomásokat, és Pavellal foglalkozott gondolataiban. Szerette is volna szabadon látni, meg félt is ettől: érezte, hogy körülötte minden válságosra fordul, és éles összetűzésekkel fenyeget. Eltűnt az emberek néma béketűrése, feszült várakozásnak adta át a helyét, észrevehetően fokozódott az ingerültség, éles szavak harsantak, és mindenünnen valami izgató levegő áradt… Minden egyes röpcédula élénk eszmecserét indított el a piacon, a boltokban, a cselédek meg az iparosok között, minden egyes letartóztatás megdöbbent, ijedt, de néha öntudatlanul is együttérző visszhangot keltett városszerte: találgatták a letartóztatás okát. Nyilovna az egyszerű emberek szájából mind gyakrabban hallotta azokat a szavakat, amelyek valamikor megrémítették: lázadás, szocialisták, politika; az egyik gúnyosan ejtette ki őket, de a gúny mögött rosszul leplezett firtató kérdés bújt meg; a másik dühösen – de dühéből félelem érződött ki; a harmadik tűnődőén – de remény és fenyegetés volt a hangjában. A sötét, posványos élet felszínén lassan, de széles körökben hullámok terjedtek, ébredezett az alvó gondolat, és meg-megingott már a mindennapok tartalmához való megszokott, nyugodt viszony. Nyilovna mindezt világosabban látta, mint mások, mert jobban ismerte az élet csüggedt arculatát, és most, hogy a töprengés meg az ingerültség ráncait látta rajta, örült is, meg félt is. Örült, mert ezt a fia művének tulajdonította, félt, mert tudta, hogy ha kiszabadul a börtönből, megint a többiek élére, a legveszélyesebb helyre áll. És elpusztul. Fia alakja néha a mesék óriásává nőtt a szemében, egyesített magában minden becsületes, bátor szót, amelyet valaha is hallott, egyesített minden embert, aki tetszett neki, minden fényt és hősiességet, amit csak ismert. Ilyenkor csendes elragadtatással, meghatottan és büszkén gyönyörködött benne, és reményei telve azt gondolta: „Minden jóra fordul még, minden!” Szeretete – az anyai szeretet – fel-fellángolt, és úgy szorította a szívét, hogy szinte fájt; aztán az anyai érzelem megzavarta az emberit, elégette, és e nagy érzés helyén, az aggódás szürke hamujában félénken vergődött a csüggedt gondolat: „Elvész… elpusztul!”

14

Délben ott ült a börtönirodában Pavellal szemközt, és fia szakállas arcát ködfátyolozta szemmel nézegetve leste az alkalmat, hogy átadja azt a levelet, amelyet keményen az ujjai közé szorítva tartott. – Nincs semmi bajom, a többiek is mind egészségesek! – mondta halkan Pavel. – Hát te hogy vagy? – Köszönöm, jól! Jegor Ivanovics meghalt! – felelte gépiesen az anya. – Igen?! – kiáltott fel Pavel és csendesen lehajtotta a fejét. – A rendőrség verekedést kezdett, egy embert le is tartóztattak – folytatta színlelt együgyűséggel. A helyettes börtönigazgató felháborodva ciccentett vékony szájával, és székéről felugorva azt dörmögte: – Ez tilos! Meg kell érteniük! Politikáról tilos beszélni! Az anya is felállt, mintha nem értené, miről van szó, és bűnbánóan kijelentette: – Nem is politikáról beszélek én, hanem arról a verekedésről! Márpedig az biztos, hogy verekedtek. Sőt egynek még a fejét is betörték… – Mindegy! Tessék hallgatni! Vagyis egy szót se szólni olyasmiről, ami nem személy szerint magukat, vagyis a családjukat meg általában az otthonukat érinti! Érezve, hogy belezavarodott, leült az asztal mellé, és az iratokat rendezgetve, fáradtan, szomorúan hozzátette: – Én vagyok a felelős… igen… Az anya körülnézett, és a levelet hirtelen Pavel kezébe dugva, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nem tudom, hogy akkor miről beszélgessünk… Pavel elmosolyodott.

– Én se tudom… – Akkor nincs is szükség ezekre a beszélőkre! – jegyezte meg ingerülten a hivatalnok. – Nincs miről beszélniük, és mégiscsak jönnek-jönnek, és zavarják az embert… – Mikor lesz már az a tárgyalás? – kérdezte kisvártatva az anya. – A minap itt járt az ügyész, és azt mondta, hamarosan… Mindkettőjüknek fölösleges, jelentéktelen szavakat váltottak. Az anya látta, hogy Pavel szelíd szeretettel néz az arcába, ugyanolyan kiegyensúlyozott és nyugodt, mint mindig, semmit sem változott, csak a szakálla nőtt meg erősen – és ez öregítette is –, meg a keze feje lett fehérebb. Hogy örömet szerezzen neki, szeretett volna Nyikolajról beszélni, ezért hát változatlan hangon, ugyanolyan modorban, ahogy eddig a fölösleges és érdektelen dolgokat mondta, így folytatta: – Láttam a keresztfiadat… Pavel figyelmesen, némán, kérdően a szemébe nézett. Anyja, hogy eszébe juttassa Veszovscsikov ragyás arcát, egy ujjával megkopogtatta a saját orcáját. – Megvan a fiú, erőben-egészségben, hamarosan állásba megy. A fia megértette, bólintott rá, és vidáman mosolygó szemmel azt felelte: – Ez nagyon jó! – No, látod csak! – mondta elégedetten az anya: meg volt elégedve magával, és meghatotta fiának öröme. Búcsúzáskor Pavel keményen megszorította a kezét. – Köszönöm, anyám! Mámorítóan a fejébe szállt a fiához való bensőséges közelség boldog érzése, és mivel nem volt ereje ahhoz, hogy szavakkal feleljen, néma kézszorítással válaszolt.

Otthon már várta Szása. A lány rendszerint olyan napokon látogatta meg Nyilovnát, amikor az anya beszélőn volt. Szása sohasem kérdezősködött Pavelről, és ha Nyilovna nem hozta szóba magától, Szása csak nézett figyelmesen az arcába, és ezzel is beérte. De most nyugtalan kérdéssel fogadta: – No, hogy van? – Jól. Nincs semmi baja! – Átadta a levelet? – Persze! Olyan Ügyesen a kezébe dugtam, hogy… – El is olvasta? – Ugyan hogy? Hát lehet ott?! – Ó, igen, el is felejtettem! – mondta lassan a lány. – Akkor várunk még egy hetet, még egy hetet! Mit gondol… beleegyezik? Összehúzta a szemöldökét, és merően nézett az anya arcába. – Hát én nem tudom – felelte tűnődve Nyilovna. – De miért ne szökne meg, ha egyszer nem jár veszéllyel? Szása megrázta a fejét, és szárazon azt kérdezte: – Nem tudja, mit szabad ennie a betegnek? Enni kér. – Mindent szabad, mindent! Mindjárt… A konyhába indult, Szása meg lassan követte. – Segítsek? – Köszönöm, csak hagyja! Nyilovna a kályhához hajolt, hogy elővegyen egy fazekat. – Várjon! – szólt halkan a lány.

Arca elhalványodott, szeme esdően kerekre tágult, és ajka remegett, amikor szinte erőlködve, szenvedélyesen és gyorsan azt suttogta: – Meg akarom kérni valamire. Én tudom, tudom, hogy Pavel nem egyezik bele! Beszélje rá! Őrá szükség van. Mondja meg neki, hogy az ő munkája nélkülözhetetlen, és hogy attól félek, megbetegszik. Hisz látja… még most sem tűzték ki a tárgyalást! Látszott, hogy nehezére esik beszélni. Egész magasságában kiegyenesedett, félrenézett, és el-elcsuklott a hangja. Ajkát harapdálva kimerülten lebocsátotta szemhéját, keményen összekulcsolt kezének ujjai meg-megroppantak. Az anyát zavarba ejtette ez a kitörés, de megértette; valami szomorú érzés töltötte el, és Szását átölelve, izgatottan, de halkan azt felelte: – Édes lányom! Ő senkire se hallgat saját magán kívül, senkire! Szorosan egymáshoz simulva mind a ketten hallgattak egy ideig. Aztán Szása óvatosan levette válláról az anya kezét, és meg-megremegve azt mondta: – Hát igen, igaza van! Ez mind csak ostoba idegeskedés… Majd hirtelen lehiggadva, egyszerűen így fejezte be: – De lássunk hozzá: adjunk enni a sebesültnek… Amikor pedig Ivan ágyánál ült, már szerető gondoskodással kérdezte: – Nagyon fáj a feje? – Nem nagyon, de minden olyan homályos előttem! Meg aztán gyenge vagyok – felelte a takarót az álláig felhúzva, zavartan Ivan, és úgy hunyorgott, mintha éles fény bántaná a szemét. Szása észrevéve, hogy a legény restell az ő jelenlétében enni, felállt és kiment. Ivan felült az ágyban, utánanézett és hunyorogva megjegyezte: – De szé-ép!… A szeme világos volt és vidám, a fogai aprók és sűrűk; a hangja még nem férfiasodott meg.

– Hány éves maga? – kérdezte Nyilovna. – Tizenhét… – És hol vannak a szülei? – Falun; én meg tízéves korom óta itt vagyok; mihelyt befejeztem az iskolát, egyenest idejöttem! Hát magát hogy hívják, elvtársnő? Az anyát mindig mosolyra fakasztotta és meghatotta ez a szó, ha őneki mondták. Most is mosolyogva kérdezte a fiútól: – Miért akarja tudni? A legényke zavartan hallgatott egy darabig, aztán megmagyarázta: – Nézze, az a diák, aki a mi körünkben tartott előadásokat, beszélt nekünk Pavel Vlaszovnak, egy munkásnak az anyjáról; tudja… a május elsejei tüntetés… Vlaszova bólintott és éberen figyelt tovább. – Vlaszov elsőnek emelte fel pártunk zászlaját! – jelentette ki büszkén a fiú, és büszkesége összecsengő visszhangra talált az anya szívében. – Én nem voltam ott, mert mi meg itt akartuk megrendezni akkor a magunk tüntetését, de dugába dőlt! Akkor még kevesen voltunk. De bezzeg jövőre! Majd meglátják… A jövendő eseményeket előre élvezve, elfulladt izgalmában, aztán kanalával a levegőben hadonászva így folytatta: – Egyszóval, mondom: Vlaszova, az az ő anyja, május elseje után ő is belépett a pártba. Azt mondják, csodálatos asszony! Az anya széles mosollyal, jóleső érzéssel hallgatta a fiú lelkes magasztalását. Jól is esett neki, de feszélyezte is. Már meg akarta mondani neki: „Én vagyok Vlaszova!…”, de türtőztette magát, és enyhe, szomorkás gúnnyal azt mondta magának: „Ej, te vén bolond!…” – Maga meg csak egyen minél többet! Gyógyuljon fel mihamarább, hogy dolgozhasson a jó ügyért! – szólalt meg hirtelen, megilletődve Nyilovna, és a fiúhoz hajölt.

Kinyílt az ajtó – nyirkos, hideg őszi levegő áramlott be –, és pirospozsgásan, vidáman belépett Szofja. – Úgy járnak utánam a kopók, akár a kérők a gazdag eladó lány után, becsületszavamra! El kell innen pályáznom máshova… No, hogy van, Vanya? Jól? És Pavel, Nyilovna? Szása itt van? Cigarettára gyújtva kérdezősködött, de nem várt feleletet, és szürke szemének tekintetével végigsimogatta Nyilovnát is, a fiút is. „Lám, most már engem is a jó emberek közé számítanak!” – gondolta befelé mosolyogva Nyilovna, ahogy ránézett, aztán megint Ivánhoz hajolt, és azt mondta: – Gyógyuljon meg, fiacskám! Azzal átment az ebédlőbe, ahol Szofja azt mondta Szásának: – Már háromszáz példányt készített! Agyondolgozza magát! Ez aztán hősiesség! Tudja, Szása, micsoda boldogság ilyen emberek közt élni, az elvtársuk lenni és velük dolgozni?!… – Igen! – felelte halkan a lány. Este teázáskor Szofja így szólt az anyához: – Megint fel kell keresnie azt a falut, Nyilovna! – Szívesen! Mikor? – Három nap múlva. Lehet? – Jó… – De ne gyalog menjen! – tanácsolta halkan Nyikolaj. – Üljön postakocsira, és lehetőleg más úton, a nyikolszkojei járáson keresztül utazzék… Elhallgatott és elkomorodott. Ez sehogy sem illett arcához: furcsán eltorzította máskor mindig nyugodt kifejezését: – Nyikolszkojén keresztül? Nagy kerülő lenne! – jegyezte meg az anya. – És

kocsival drága is… – Hát tudja – folytatta Nyikolaj – én általában ellenzem ezt az utazást. Nyugtalan az a vidék, már letartóztatások is voltak ott, például őrizetbe vettek egy tanítót, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lenni. Várni kellene egy ideig… Szofja ujjaival az asztalon dobolva megjegyezte: – Fenn kell tartanunk a sajtóterjesztés folyamatosságát. Nem fél odautazni, Nyilovna? – kérdezte váratlanul. Az anya sértve érezte magát. – Hát mikor féltem én? Már először is minden félelem nélkül csináltam ezt… és most egyszerre… – Nem fejezte be a mondatot; lehajtotta a fejét. Valahányszor azt kérdezték tőle, nem fél-e, nem alkalmatlan-e neki, meg tudja-e tenni ezt vagy azt, az effajta kérdésekből mindig kérést hallott ki, és úgy tűnt fel neki, hogy az emberek félretolják maguktól, másképpen bánnak vele, mint egymással. – Kár mindig azt kérdezni tőlem, hogy nem félek-e – mondta sóhajtva. – Egymástól sose kérdezik meg: félsz-e. Nyikolaj gyorsan levette szemüvegét, aztán megint feltette, és figyelmesen a nénje arcába nézett. Zavart hallgatásuk nyugtalanította Vlaszovát, restelkedve felállt székéről, szólni szeretett volna, de Szofja megérintette a karját, és halkan így kérlelte: – Bocsásson meg! Többé nem teszem… Erre az anya elnevette magát, és néhány perc múlva már mind a hárman gondba merülten és jó egyetértésben beszélgettek a falura utazásról.

15

Hajnalban az anya már a postakocsiban zötyögött az őszi eső áztatta úton. Nyirkos szél fújt, szanaszét fröcskölődött a sár, a postakocsis meg a bakon oldalvást ülve, elmélázva, orrhangon így panaszkodott: – Azt mondom neki, mármint a bátyámnak, no hát osztozzunk meg! És hozzáfogtunk az osztozkodáshoz… Az ostorral hirtelen rácsapott a rudasra, és dühösen rákiáltott: – Gyű, te! Mozogj már, az anyád teremtését! A kövér őszi varjak gondterhelten lépdeltek a csupasz szántásokon, a hideg szél meg süvöltve nekik rontott. A varjak odatartották oldalukat a szél rohamainak, amely szétfújta tollaikat, és majd felborította őket; a madarak ilyenkor az erőnek engedve, lusta szárnycsapásokkal odábbröppentek. – No, aztán jól becsapott az osztozáskor. Egyszer csak azt látom: hoppon maradtam – mondta a kocsis. Az anya mintegy félálomban hallgatta a szavait, emlékezete felsorakoztatta előtte a legutóbbi évek eseményeit, és ahogy ezeket sorra nézegette, mindenütt magát látta. Azelőtt valahol messze-messze alakították az életet – nem tudta, kicsodák és miért –, most meg az ő szeme láttára, az ő segítségével történik sok minden. S ez az önmagával szemben való bizalmatlanság és a megelégedettség, a zavar és a csendes szomorúság kusza érzését keltette benne… Körülöttük lassan hullámzott minden, az égen egymást lomhán előzgetve szürke felhők úsztak, az út két oldalán, csupasz koronájukat ingatva, ázott fák suhantak tova, körös-körül mezők terültek el, halmok tűntek elő, és olvadtak a messziségbe. A postakocsis orrhangja, a csörgők csörömpölése, a szél nyirkos füttye és suhogása remegő, kanyargó patakká olvadt, amely mindig egyforma erővel folydogált a mező fölött.

– A gazdagnak még a mennyország is szűk… úgy bizony! Nyomorgathatott kényére-kedvére: mind cimborái voltak az urak – mondta a bakon himbálózva, vontatottan a kocsis. Amikor megérkeztek az állomásra, kifogta a lovakat, és csüggedten azt mondta az anyának: – Adj már egy ötöst, hadd igyak egy kicsit! Nyilovna odaadta neki a pénzt, a kocsis meg a tenyerén táncoltatva ugyanolyan hangon bejelentette: – Háromért pálinkát iszok, kettőért kenyeret veszek… Az anya délután eltörődve, átfagyva megérkezett Nikolszkoje nagyközségbe, bement az állomásra, teát rendelt, és nehéz bőröndjét egy pad alá állítva leült az ablaknál. Onnan egy letaposott sárga gyepszőnyeg borította kis térre, meg a járási elöljáróság épületére, egy görbe tetejű házra lehetett kilátni. Az elöljáróság tornácán ingujjban egy hosszú szakállú, kopasz muzsik ült és pipált. A gyepen egy disznó őgyelgett. Fülét elégedetlenül megrázva időnként beletúrt orrával a földbe, és megcsóválta a fejét. Egymásra torlódva, sötét tömbökben úsztak a felhők. Csendes, borús és unalmas volt minden, mintha elrejtőzött, meglapult volna valahol az élet. Hirtelen a térre vágtatott egy rendőr altiszt, az elöljáróság előtt megállította a lovát, és korbácsával hadonászva ráordított a muzsikra; kiáltása nekiütődött az ablaküvegnek, de a szavakat nem lehetett érteni. A muzsik felállt, és kezét kinyújtva a távolba mutatott, az altiszt meg leugrott a földre, odadobta a kantárszárat a muzsiknak, és támolyogva a korlátba kapaszkodva, nehézkesen felment a tornácra, és eltűnt az elöljáróság ajtajában… Megint csend lett. A ló kétszer is a puha földre dobbantott. A szobába belépett egy mosolygós szemű, kerek arcú süldő lány, akinek a tarkóján sárga varkocs fityegett. Ajkát beharapva egy edényekkel telerakott, ütött-kopott szélű, nagy tálcát hozott kinyújtott kezében, és sűrűn biccentve többször is meghajolt. – Jó napot, kedves lelkem! – mondta nyájasan az anya. – Jó napot! A kislány a tányérokat meg a teásedényt az asztalon szétrakosgatva, hirtelen

élénken azt újságolta: – Az imént elfogtak egy rablót, most hozzák! – Milyen rablót? – Nem tudom… – És mit követett el? – Nem tudom! – ismételte a leány. – Én csak azt hallottam, hogy elfogták! Az őr elszaladt az elöljáróságról a rendőrfőnökért. Nyilovna kinézett az ablakon – a téren parasztok jelentek meg. Némelyek lassan, higgadtan, mások nagy sebbel-lobbal közeledtek, és jöttükben sietve gombolták be ködmönüket. Az elöljáróság tornácánál megálltak, és mindnyájan valahová balra néztek. A leányka is kikukkantott az utcára, aztán az ajtót jó hangosan becsapva kifutott a szobából. Az anya megremegett, bőröndjét beljebb tolta a pad alá, kendőt kapott a fejére, és sietve indult az ajtóhoz, de igyekezett visszafojtani azt a hirtelen támadt vágyát, hogy még jobban siessen, fusson kifelé… Amikor kilépett a tornácra, csípős hideg csapott a szemébe, mellébe, úgyhogy elakadt a lélegzete. Majd földbe gyökerezett a lába – hátrakötött kézzel Ribin jött a tér közepén, mellette botjával a földet kimérten böködve két csendbiztos lépkedett, az elöljáróság tornácánál meg már egész tömeg állt, és szótlanul várta őket. A megrökönyödött Nyilovna merően nézte – Ribin mondott valamit, és ő hallotta is a hangját, de szavai visszhang nélkül tűntek el remegő szívének sötét ürességében. Felocsúdott és lélegzetet vett – egy széles, szőke szakállú paraszt, aki a tornácnál állt, világoskék szemével fürkészően nézett az arcába. – Mi ez? – kérdezte az anya nagy nehezen, köhögve és torkát a félelemtől elernyedt kezével dörzsölgetve. – Hát… nézzen oda! – felelte a paraszt és elfordult. Odalépett egy másik paraszt

is, és megállt mellette. A csendbiztosok megálltak a tömeg előtt, amely gyorsan, de némán egyre nőtt, fölötte meg váratlanul felharsant Ribin öblös hangja: – Pravoszlávok! Hallottatok azokról az igazi írásokról, amelyekben meg van írva az igazság a mi paraszti életünkről? No, hát azokért az írásokért szenvedek most én, mert én osztogattam őket a nép között! Az emberek szorosabban körülvették Ribint, akinek hangja nyugodtan és egyenletesen csengett. Ez magához térítette Nyilovnát. – Hallod? – kérdezte a kék szemű parasztot oldalba lökve, halkan a másik. A kékszemű nem felelt, és fejét felemelve megint az anya arcába pillantott. A másik – az elsőnél fiatalabb, ritkás, sötét szakállú, csupa szeplős, sovány arcú – paraszt szintén rátekintett. Aztán mind a ketten arrébb húzódtak a tornáctól. „Félnek” – jegyezte meg magában önkéntelenül az anya. Egyre élesebben figyelt. A magas tornácról tisztán látta Mihail Ivanovics feketére vert arcát, szenvedéllyel ragyogó szemét, és szerette volna, ha Ribin is meglátja őt, felágaskodott hát, és feléje nyújtogatta a nyakát. Az emberek komoran, bizalmatlanul néztek Ribinre és hallgattak. Csak a tömeg hátulsó soraiból hallatszott fojtott beszélgetés. – Parasztok! – mondta feszes, telt hangon Ribin. – Higgyetek azoknak az írásoknak, lehet, hogy nekem most meg kell halnom miattuk; ütöttek-vertek, kínoztak, ki akarták csikarni belőlem, honnan vettem őket, és ütni fognak még ezután is, de én mindent elviselek! Mert azokban az írásokban az igazság lakozik, és ennek az igazságnak drágábbnak kell lennie a mi számunkra még a kenyérnél is! Bizony! – Miért beszél? – kiáltott fel halkan a tornácnál álló parasztok egyike. – Most már mindegy; az ember ugyan csak egyszer hal meg, de azt az egy halált el nem kerülheti…

Az emberek szótlanul álltak, öklelően, mogorván néztek, és mintha láthatatlan, de súlyos teher nehezedne mindegyikükre. A tornácon megjelent az altiszt, és támolyogva, részeg hangon elordította magát: – Ki beszél itt? Valósággal legurult a tornácról, belemarkolt Ribin hajába, és a fejét hol előrerántva, hol hátralökve azt üvöltözte: – Te vagy az? Te beszélsz itt, te bitang?! A tömeg felzúdult, mozgolódás támadt. Az anya lehajtotta fejét tehetetlen bánatában. – Nézzétek, jó emberek, nézzétek! – hallatszott megint Ribin hangja. – Hallgass! – Az altiszt fültövön vágta. Ribin megtántorodott, és felhúzta a vállát. – Megkötözik az ember kezét, és úgy kínozzák, ahogy akarják! – Csendbiztosok! Vezessétek fel! Oszoljatok szét, emberek! – Az altiszt úgy ugrált Ribin előtt, akár a láncos kutya a darab hús előtt, és ököllel verte az arcát, a mellét, a hasát. – Ne üsd! – kiáltotta valaki a tömegből. – Miért ütöd? – csatlakozott hozzá egy másik hang. – Gyerünk! – mondta fejével intve a kék szemű paraszt. És ráérősen mind a ketten az elöljáróság felé indultak, az anya meg hálás tekintettel kísérte őket. Megkönnyebbülten felsóhajtott – az altiszt nehézkesen újból felsietett a tornácra, és öklével fenyegetőzve, őrjöngve onnan bömbölte: – Vezessétek ide! Azt mondom! – Nem szabad! – harsant a tömegből egy erős hang. – Az anya mindjárt tudta, hogy ezt a kékszemű mondta.

– Ne engedjétek, fiúk! Ha beviszik, ott holtra verik. Később meg ránk fogják: azt mondják majd, hogy mi ütöttük agyon! Ne engedjétek! – Parasztok – zúgott Mihajlo hangja. – Hát nem látjátok a saját életeteket, nem érzitek, hogy becsapnak, kirabolnak benneteket, hogy szívják a véreteket?! Ti vagytok a legfőbb erő, ti tartjátok fenn az egész világot, és mégis… milyen jogaitok vannak? Éhen dögleni: ez az egyetlen jogotok! A parasztok egymás szavába vágva hirtelen kiabálni kezdtek: – Jól beszél! – Hívjátok a rendőrfőnököt! Hol a rendőrfőnök? – Az altiszt már elnyargalt érte… – Részeg! – Nem a mi dolgunk összetrombitálni a hatóságot… Nőttön-nőtt, mind magasabbra csapott a lárma. – Beszélj! Nem engedjük, hogy tovább verjenek… – Oldjátok ki a kezét… – Vigyázz! Baj ne legyen belőle! – Fáj a kezem! – mondta minden más hangot elnyomva, egyenletesen és ércesen Ribin. – Nem szaladok el, cimborák! Nem bújok el az én igazságom elől, itt él az bennem… Néhányan kimérten odább húzódtak a tömegtől – egyik erre, másik arra –, és fejüket csóválva félhangosan beszélgettek. Ám egyre több rongyos ruhájú, sebtében felöltözött, felajzott ember csődült oda. Sötét tajtékként kavarogtak Ribin körül, ő meg úgy állt közöttük, akár kápolna az erdőben, a feje fölé emelte, megrázta mind a két kezét, és azt kiáltotta a tömeg közé: – Köszönöm, jó emberek, köszönöm! Nekünk magunknak kell szabaddá tennünk egymás kezét! Úgy ám! Mert ki segít mirajtunk?

Végigtörölte a szakállát, és megint felemelte a kezét – csupa vér volt. – Ez az én vérem! Az igazságért ömlött! Nyilovna lelépett a tornácról, de a földről nem látta jól Mihajlót – annyira körülfogta a nép –, és megint felment a lépcsőfokokon. Forróság öntötte el a szívét, és halvány öröm repesett benne. – Parasztok! Szerezzetek ilyen írásokat, olvassátok őket, ne higgyetek a hatóságnak, meg a pópáknak, ha azt mondják, hogy istentagadók és lázadók azok, akik az igazságot hozzák tinektek. Az igazság titokban jár a földön, fészket keres a nép között, mert az urak nem tudják befogadni, azoknak kés meg tűz ez az igazság: leszúrja és elégeti őket! Az igazság nektek jó barátotok, az uraknak meg esküdt ellensége! Hát ezért bujdosik! A tömegből ismét kirobbant néhány felkiáltás. – Hallgassátok csak, pravoszlávok… – Ej, cimbora, befellegzett neked… – Ki árult be? – A pópa! – mondta az egyik csendbiztos. Két paraszt cifrát káromkodott. – Vigyázzatok, fiúk! – harsant egy figyelmeztető kiáltás.

16

A kerek arcú, magas, tagbaszakadt kerületi rendőrfőnök a tömeghez ért. Tányérsapkája félre volt csapva, bajuszának egyik fele felfelé állt, a másik meg lekonyult, és ettől kajlának látszott az arca, mintha bambán merev mosoly torzítaná el. A bal kezében a kardját vitte, jobbjával meg hadonászott. Kemény, súlyos lépteit jól lehetett hallani. A tömeg szétvált előtte. Nyomott, mogorva kifejezés jelent meg az arcokon, letompult, már-már elcsitult a zaj, mintha a föld alá húzódott volna. Nyilovna érezte, hogy a homlokán remeg a bőr, és forróság önti el a szemét. Megint szeretett volna a tömeg közé indulni, előrehajolt és feszült testtartásában mozdulatlanná dermedt. – Mi az? – kérdezte Ribinnel szemben megállva, és végigmérve a rendőrfőnök. – Miért nincs megkötözve a keze? Csendbiztosok! Kötözzétek meg! Hangja magas és érces volt, de színtelen. . – Meg volt kötözve, de a nép kioldotta! – felelte az egyik csendbiztos. – Mi? A nép? Miféle nép? A rendőrfőnök az emberekre nézett, akik félkörben álltak előtte. Ugyanolyan monoton, fakó hangon – nem is erősítette, nem is halkította – így folytatta: – Ki az a nép? Visszakézből kardja markolatával a kék szemű paraszt mellébe bökött. – Te vagy az a nép, Csumakov? No, hát még kicsoda? Te, Misin? És jobbjával megcibálta valakinek a szakállát. – Oszolj, csürhebanda! Mert különben majd megmutatom én nektek!… Sem a hangjában, sem az arcán néni volt sem ingerültség, sem fenyegetés, nyugodtan beszélt, és erős, hosszú kezének megszokott, egyenletes mozdulataival ütötte az embereket. Az emberek fejüket lehorgasztva, arcukat félrefordítva hátráltak előle.

– No?! Mi lesz hát?! – fordult a csendbiztoshoz. – Kötözzétek meg! Trágár szavakkal káromkodva újból Ribinre nézett és rákiáltott: – Kezeket hátra, te! – Nem tűröm, hogy megkötözzék a kezemet! – szólalt meg Ribin. – Elszökni nem akarok, verekedni nem verekszem, hát miért kellene megkötözni engem? – Micsoda?! – kérdezte közelebb lépve a rendőrfőnök. – Eleget kínoztátok már a népet, vadállatok! – folytatta emelt hangon Ribin. – No de nemsokára meleg napok virradnak tirátok is! A rendőrfőnök csak állt előtte, és bajuszát mozgatva csak nézett az arcába. Aztán hátralépett egyet és sziszegve, megdöbbenten, szinte énekelve azt mondta: – Á-á-á, te bitang. Hát micsoda szavak ezek, mi?! – És váratlanul, gyorsan, keményen Ribin arcába sújtott. – Ököllel nem lehet agyonütni az igazságot! – kiáltott Ribin és támadóan feléje lépett. – És nincs, jogod engem ütni, te rühes kutya! – Nincs? Nekem?! – üvöltött fel elnyújtva a rendőrfőnök. És Ribin fejét megcélozva újból csapásra lendítette a karját. Ribin lekushadt, még csak nem is súrolta az ütés, a rendőrfőnök meg úgy megtántorodott, hogy alig tudott megállni a lábán. A tömegben hangosan vihogott valaki, és megint felharsant Mihail dühös kiáltása: – Azt mondom, ne merj megütni engem, te ördög! A rendőrfőnök körülnézett: az emberek – mogorván és szótlanul – szoros, sötét gyűrűbe húzódtak össze… – Nyikita! – kiáltotta jó hangosan, továbbra is szétnézegetve a rendőrfőnök. – Hé, Nyikita! A tömegből előlépett egy kurta ködmönös, alacsony, zömök paraszt. Nagy bozontos fejét lehajtva a földet bámulta. – Nyikita! – mondta a bajuszát pödörgetve, ráérősen a rendőrfőnök. – Vágd

fültövön, de amúgy istenesen! A paraszt előrelépett, megállt Ribin előtt, és felemelte a fejét. Ribin farkasszemet nézett vele, és súlyos, de igaz szavakat vágott az arcába: – Nézzétek csak, emberek, hogy fojtanak meg benneteket ezek a vadállatok a tulajdon kezetekkel! Nézzétek csak, és gondolkozzatok rajta! A paraszt lassan felemelte kezét, és lustán Ribin fejére ütött. – Hát így kell azt, te bitang?! – üvöltött fel a rendőrfőnök. – Hé, Nyikita! – szólt valaki halkan a tömegből. – Gondolj istenre! – Üsd, ha mondom! – kiáltotta a muzsik nyaka közé cserdítve a rendőrfőnök. A paraszt oldalt lépett, és fejét lecsüggesztve, mogorván azt mondta: – Nem ütök többet… – Mi?! A rendőrfőnök arca megvonaglott, toppantott egyet, és káromkodva Ribinre vetette magát. Tompán puffant az ütés, Mihajlo megtántorodott, ő is csapásra lendítette a karját, de a rendőrfőnök egy újabb ütéssel földre terítette, és körülötte ugrálva, bömbölve rugdalni kezdte Ribin mellét, oldalát és fejét. A tömeg ellenségesen felzúdult, aztán nekilódulva támadóan a rendőrfőnök felé nyomult. A rendőrfőnök észrevette ezt, félreugrott és kirántotta kardját hüvelyéből. – Szóval így?! Lázadás? Mi-i? Hát így állunk? A hangja remegve rikácsolásba csapott át, aztán rekedten elcsuklott. Hangjával együtt elvesztette az erejét is, a válla közé húzta a fejét, meggörnyedt, és üres tekintetű szemét ide-oda forgatva, lábával a talajt maga mögött óvatosan kitapogatva, hátrált. Mialatt visszahúzódott, rekedten és izgatottan azt kiabálta: – Jó! Én elmegyek. Vigyétek! Rajta! De tudjátok-e, átkozott bitangok, hogy ez politikai bűnös, a cár ellen van, és lázadásra bujtogat? Tudjátok? És mégis

védelmezitek? Mi? Szóval ti is lázadók vagytok? Aha! Az anya merev tekintettel, elgyengülve, egyetlen gondolat nélkül, mozdulatlanul állt, és mintha lidércálom nyomná, szinte leteperte a sajnálat és a félelem. Fejében mint darazsak, zúgtak a megbántott emberek zord és dühös kiáltásai, remegett a rendőrfőnök hangja, sustorgott valami suttogás… – Ha bűnt követett el, akkor állítsd törvény elé! – Könyörüljön rajta, nagyságos uram! – Mi művel itt vele végtére is? Minden törvény nélkül?! – Hát szabad ezt? Mi lesz, ha mindenki elkezdi ütni-verni az embert? A tömeg két csoportra oszlott – az egyik a rendőrfőnököt körülvéve kiabált, és igyekezett jobb belátásra bírni, a másik, a kisebb csoport, az összevissza vert Ribin mellett maradt, és tompán, mogorván zúgott. Néhányan fölemelték a földről, és a két csendbiztos megint meg akarta kötözni a kezét. – Várjatok, pokolravalók! – kiáltották nekik. Mihajlo letörölte a sarat és a vért az arcáról és szakálláról, és némán körülnézett. Tekintete végigsuhant az anya arcán. Nyilovna megrezzenve feléje nyújtózott, és önkéntelenül intett neki. Ribin elfordult. De néhány perc múlva újra megállapodott tekintete az anya arcán. Nyilovnának úgy tetszett, hogy Mihajlo kiegyenesedik, felemeli a fejét, és megremeg véres orcája… „Megismert, csakugyan megismert?” Valami szomorkás, borzongató örömtől remegve intett a fejével. De a következő pillanatban észrevette, hogy a kék szemű paraszt ott áll Mihajlo mellett, és ő is néz rá. A paraszt tekintete egy pillanatra felébresztette benne a veszély tudatát… „Jaj, mit csinálok?! Hiszen így engem is elfoghatnak!” A paraszt mondott valamit Ribinnek. Mihajlo megrázta a fejét, és remegő hangon, de tisztán és élénken így szólt: – Nem baj! Nemcsak én vagyok ezen a földön… az igazságot úgyse foghatják el! Ahol megfordultam, megőrzik az emlékemet. Úgy bizony! Bár igaz, hogy

szétdúlták a fészket, és most már nincs ott több elvtársam… „Ezt nekem mondja!” – gondolta mindjárt az anya. – De eljön az a nap, amikor kirepülnek a sasok a szabadba, és felszabadul a nép! Egy nő hozott egy vödör vizet, és jajveszékelve mosogatni kezdte Ribin arcát. Vékony, panaszos hangja belevegyült Mihajlo szavaiba, és akadályozta az anyát, hogy megértse őket. Odament egy csapat paraszt – élükön a rendőrfőnök –, és valaki jó hangosan azt kiáltotta: – Adjatok fogatot a fogoly beszállítására! Hé! Ki a soros? Aztán egészen más, szinte sértődött hangon így folytatta: – Én megüthetlek téged, de te nem üthetsz meg engem. Ne merj hozzám nyúlni, te tuskó! – Igen?! Hát ki vagy te… isten?! – kiáltotta Ribin, Hangja beleveszett a halk felkiáltások zűrzavarába. – Ne vitatkozz, bácsi! Mégiscsak hatósági ember! – Ne neheztelj, nagyságos uram! Nincsen észnél! – Hallgass, te csudabogár! – Most mindjárt bevisznek a városba… – Ott jobban ügyelnek a törvényre! A tömeg kiáltásai békítően, kérőén csengtek, s kapkodó zsivajjá olvadtak össze, amely tele volt reménytelen panasszal. A csendbiztosok karonfogva felvezették Ribint az elöljáróság tornácára, és eltűntek az ajtóban. A parasztok lassan szétszéledtek a téren. Nyilovna látta, hogy a kékszemű őfelé tart, és gyanakvóan néz rá. Megremegett a térde, megsajdult a szíve, és szinte émelyítő levertség fogta el.

„Nem szabad elmennem innen! – gondolta. – Nem szabad!” Keményen a korlátba kapaszkodott és várt. A rendőrfőnök az elöljáróság tornácán hadonászva, lélektelen, fakó hangon ismét megszólalt: – Bolondok! Bitangok! Fogalmuk sincs semmiről, és mégis beleütik az orrukat ilyen… állami dolgokba! Barmok! Hálát kellene adnotok, a lábam elé kellene borulnotok a jóságomért! Ha akarom, kényszermunkára vitetem mindannyiatokat… Vagy húsz paraszt a kucsmáját levéve állt előtte és hallgatta. Sötétedett, még lejjebb ereszkedtek a fellegek. A kékszemű odament a tornáchoz. – Lám, mik történnek nálunk… – mondta sóhajtva. – Hát igen – felelte halkan valaki. Kékszemű nyílt tekintettel Vlaszovára nézett, és aztán megjegyezte: – Maga mivel foglalkozik? – Csipkét veszek az asszonyoktól, meg háziszőttest… A paraszt lassan megsimogatta a szakállát. Aztán az elöljáróság felé nézve, unottan és halkan azt mondta: – Olyan nincs mifelénk… Az anya felülről lefelé nézett rá, és várta az alkalmas pillanatot, amikor bemehet a szobába. A széles vállú, magas paraszt arca szép volt, tűnődő, a szeme meg szomorú. Csupa folt kaftánt, tiszta kartoninget, falusi posztóból varrt, vörösessárga nadrágot, és mezítlábra húzott rongyos lábbelit viselt… Nyilovna valahogy megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Meghálhatnék nálatok? – kérdezte egy homályos gondolatot megelőző érzésnek engedelmeskedve. Öt magát is meglepte ez a kérdés. Pattanásig megfeszültek az izmai, a csontjai, mindene. Kiegyenesedett és merő tekintettel

nézett a parasztra. „Vesztébe sodrom Nyikolaj Ivanovicsot. Sokáig nem látom Pasát. Félholtra vernek” – nyilallott át az agyán. – Hogy meghálhatnál-e? Lehet. Miért ne? Csak hát nagyon szegényes az én házam – felelte a földre bámulva, ráérősen a paraszt, és összehúzta a kaftánt a mellén. – Nem vagyok én elkényeztetve! – felelte gondolkozás nélkül az anya. – Lehet! – ismételte fürkésző tekintettel végig-végigmérve a paraszt. Már bealkonyodott, és a homályban hidegen csillogott a szeme, az arca meg nagyon sápadtnak látszott. Az anya mintha hegyről lefelé sietne, halkan így szólt: – Akkor mindjárt megyek is, te meg vidd magaddal a bőröndömet… – Jó. A paraszt vállat vont, és megint összehúzta a kaftánját. – No, jön már a fogat… – mondta halkan. Az elöljáróság tornácán megjelent Ribin, keze megint meg volt kötözve, a feje és az arca pedig körül volt bugyolálva valami szürke kendővel. – Isten veletek, jó emberek! – csendült fel Ribin hangja a hideg esthomályban. – Keressétek az igazságot és vigyázzatok rá, higgyetek annak, aki a tiszta szót hozza nektek, és ne sajnáljátok magatokat, ha az igazságról van szó! – Hallgass, kutya! – harsant valahonnan a rendőrfőnök hangja. – Csendbiztos! Hajtsd már azokat a lovakat, te bolond! – Mert mit sajnálnátok? Hát milyen a ti életetek? A fogat elindult. Ribin a két csendbiztos közt ülve tompán azt kiáltotta: – Miért vártok, amíg éhen pusztultok? Igyekezzetek kiharcolni a szabadságot, az majd ad nektek kenyeret is, igazságot is. Isten veletek, jó emberek!

A kerekek sietős kattogása, a lovak dobaja és a rendőrfőnök hangja körülfonta, beburkolta és elfojtotta szavait. – No, végre! – mondta fejcsóválva a paraszt, majd Nyilovnához fordulva halkan így folytatta: – Várjon egy kicsit itt az állomáson, nemsokára jövök… Az anya bement a szobába, leült az asztalhoz, a szamovár elé, kezébe vett egy szelet kenyeret, rápillantott, és visszatette a tányérra. Nem volt éhes, a gyomra megint egyre erősebben émelygett. Ez az utálatos, meleg émelygés kiszívta a vért a szívéből, és úgy legyengítette, hogy szédült. Megjelent előtte a kék szemű paraszt furcsa, mintegy félbemaradt és nem valami bizalomgerjesztő arca. Valahogy nem akart nyíltan arra gondolni, hogy ez a paraszt beárulja, de ez a gondolat mégis felvetődött benne, és súlyos teherként, tompán, mozdulatlanul nyomta a szívét. „Megsejtette, ki vagyok! – gondolta lomhán, tehetetlenül. – Megsejtette, sőt kitalálta…” De nem bontakozott ki ez a gondolata: belesüllyedt a gyötrő csüggedtségbe, az émelygés ragadós érzésébe. Az odakünn félénken meghúzódó csend, amely a nagy lármát felváltotta, levertséget, ijedtséget tárt fel a faluban, fokozta Nyilovna szívében a magányt, megtöltötte lelkét homállyal, amely olyan szürke és lágy volt, akár a hamu. Belépett a felszolgálólány és megállt az ajtónál. – Rántottát hozzak? – kérdezte. – Nem kell. Annyira megijesztettek ezzel a kiabálással, hogy elment az étvágyam! A kislány odament az asztalhoz, és izgatottan, de halkan beszélni kezdett: – Hogy ütötte az a rendőrfőnök! Én közel álltam, és láttam, hogy minden fogát kiverte. Szegény ember sűrű, fekete vért köpött! Szeme meg már jóformán nincs is! Kátrányégető volt. Az altiszt odabent fekszik nálunk, be van rúgva, de még most is italt követel. Azt mondja, egész banda van belőlük, és ez a szakállas a vezérük. Hármat elfogtak, de azt mondják, egy elszökött. Egy tanítót is elfogtak, az is velük volt. Istenben nem hisznek, és másokat is rá akarnak beszélni, hogy

rabolják ki a templomokat… ilyenek azok! A mi parasztjaink közül némelyik sajnálja ezt a szakállast, némelyik meg azt mondja, hogy ki kéne végeztetni! Mert vannak ám minálunk ilyen kegyetlen parasztok! Ajaj! Az anya figyelmesen hallgatta a lány összefüggéstelen, szapora beszédét, igyekezett elfojtani tulajdon izgalmát, elűzni a várakozás unalmát. A lány meg bizonyára örült annak, hogy hallgatják, és egyik szavát a másikba öltve, hangját letompítva, egyre élénkebben beszélt. – Édesapám azt mondja, hogy mindennek a rossz termés az oka! Már két éve nem terem nálunk a föld, kimerültek az emberek! Emiatt aztán úgy elfajultak a parasztok, hogy szörnyű! Kiabálnak, verekszenek. Vaszjukov a minap, amikor tartozás miatt mindenét el akarták árverezni, betyárosan pofon vágta a sztarosztát. Azt mondta: nesze, itt a tartozás! Súlyos lépések hallatszottak odakintről. Nyilovna az asztalra támaszkodva felállt… Belépett a kék szemű paraszt, és a kucsmáját le se véve, azt kérdezte: – Hol az a poggyász? Könnyedén felemelte a bőröndöt, megrázta és azt mondta: – Üres! Marka! Kísérd el a vendéget hozzám! Elment, vissza se nézett. – Itt hál? – kérdezte a leány. – Igen! Csipkéért jöttem, csipkét veszek. – Nálunk nem vernek! Tyinykovóban meg Darjinában vernek, minálunk nem! – magyarázta a leány. – Oda majd holnap megyek… Kifizette a teáját, s három kopejka borravalót adott a leánynak, és ezzel nagyon megörvendeztette. – Ha akarja, elszaladok Darjinába, szólok az asszonyoknak, hogy hozzák ide a

csipkéjüket – mondta a leány az utcán, mezítelen lábával a felázott földön szaporán csoszogva. – Majd ők jönnek ide, és nem magának kell oda utaznia. Mégiscsak tizenkét verszta… – Nem kell, kedvesem! – felelte az anya, ahogy mellette lépkedett. A hideg levegő felfrissítette, és lassanként egy homályos elhatározás fogamzott meg benne. Ez a zavaros, de valamit mégiscsak ígérő gondolat nagyon nehezen bontakozott ki, és az asszony, hogy meggyorsítsa növését, makacsul azt kérdezgette magában: „Mit csináljak? Mi lenne, ha nyíltan, becsületesen megmondanám?” Sötét volt, és nyirkos hideg. A házak ablakai vöröses, mozdulatlan fénnyel, homályosan világítottak. A csöndben álmosan el-elbődült egy-egy tehén, és rövid kiáltások hallatszottak. Nyomasztó, sötét töprengésbe burkolózott a falu… – Ide! – mondta a leány. – Hanem hitvány szállást választott maga… roppant szegény ez az ember… Kitapogatta, kinyitotta az ajtót, és gyorsan bekiáltott a házba: – Tatyána néni! Azzal elszaladt. – Isten áldja! – hallatszott a hangja a sötétségből.

17

Nyilovna megállt a küszöbnél, és tenyeréből ellenzőt formálva, szétnézett. Kicsiny, szűk volt a szoba, de tiszta, ez mindjárt szembetűnt. A kemence mögül kikukkantott egy fiatal nő, szótlanul meghajolt és eltűnt. A szépsarokban lámpa égett az asztalon. A házigazda az asztalnál ült, és a szélét egy ujjával kopogtatva, figyelmesen az anya szemébe nézett. – Kerüljön beljebb! – mondta kisvártatva. – Tatyána! Eredj csak, hívd ide Pjotrt, de szaporán! Az asszony elsietett, nem is nézett a vendégre. Nyilovna a házigazdával szemközt, a padon ülve körülnézett – a bőröndje nem volt sehol. Gyötrő csend töltötte be a szobát, csak a lámpa lángja sercegett alig hallhatóan. A paraszt gondterhelt, komor arca határozatlanul imbolygott az anya szeme előtt, és szomorúságot, bosszúságot ébresztett benne. – Hát a bőröndöm hol van? – kérdezte váratlanul és olyan hangosan, hogy maga is meglepődött. A paraszt vállat vont. – Nem vész el… – felelte elgondolkozva, majd hangját letompítva, komoran így folytatta: – Az imént szántszándékkal mondtam a kislány előtt, hogy üres; nem üres az! Valami nehéz holmi van abban! – Nos? Hát aztán?! – szólt az anya. A házigazda felállt és odament hozzá. – Ismeri azt az embert? – kérdezte előrehajolva, halkan. Az anya megremegett, de határozottan azt felelte: – Ismerem! Ez a rövid szó mintha megvilágította volna a bensőjét, és tisztán láthatóvá tett

volna mindent kívül is. Megkönnyebbülten felsóhajtott, arrább húzódott a padon, és most már szilárdabban elhelyezkedett rajta… A paraszt széles mosolyra húzta a száját. – Észrevettem, amikor intett neki, ő meg visszaintett. A füléhez hajoltam és azt kérdeztem: ismered azt az asszonyt, aki a tornácon áll? – És ő mit mondott? – kérdezte gyorsan Nyilovna. – Ő? Azt felelte: sokan vagyunk mi. Igen! Sokan… azt mondta. Kérdően a vendég szemébe tekintett, és megint elmosolyodott. – Nagy erő van abban az emberben! – folytatta. – Bátor… nyíltan megmondja: én vagyok az! Ütik-verik, de ő mégiscsak mondja-mondja a magáét… A házigazda bizonytalan, gyenge hangja, félbemaradt arca, nyílt tekintetű világos szeme mindjobban megnyugtatta az anyát. A nyugtalanság és a csüggedés helyét apránként a Ribin iránt érzett szúró, sajgó sajnálat foglalta el. Nem bírta türtőztetni magát. – Gonosztevők! Szörnyetegek! – kiáltott fel hirtelen támadt, keserű haraggal, fojtottan, és zokogásra fakadt. A paraszt zordan bólogatva arrább lépett. – Hát igen, most megint szerzett egynéhány barátot a hatóság. Aztán ismét Nyilovnához fordult. – Én azt sejtem, hogy újságok vannak abban a bőröndben – mondta halkan. – Igaz? – Igaz! – felelte könnyeit törölgetve, egyszerűen az anya. – Neki hoztam. A házigazda összevonta szemöldökét, a markába fogta a szakállát, félrenézett és hallgatott. – Eljutottak azok hozzánk, és a könyvek is eljutottak. Ismerjük azt az embert… sokszor láttuk!

A paraszt szünetet tartott, és gondolkozott egy darabig, – Most mit csinál ezzel a… bőrönddel? – kérdezte aztán. Az anya ránézett, és kihívóan azt mondta: – Itt hagyom maguknak! Az ember nem lepődött meg, nem tiltakozott, csak röviden utána mondta: – Itt hagyja… Helyeslően bólintott, kiengedte a markából, ujjaival szétfésülgette a szakállát és leült. Nyilovna szeme elé az emlékezete könyörtelen makacssággal, konokul odavetítette Ribin megkínzásának jelenlétét, ez a kép kioltott agyában minden gondolatot, és azért a szerencsétlenért érzett fájdalom és harag elfojtott benne minden érzést, most már nem tudott gondolni többé sem a bőröndre, se más egyébre. Szeméből visszatarthatatlanul folyt a könny, de az arca mogorva volt, és a hangja nem remegett, amikor azt mondta a házigazdának: – Kifosztják, megfojtják, a sárba tapossák az embert azok az átkozottak! – Erősek! – felelte halkan a paraszt. – Roppant erejük van. – De honnan veszik? – kiáltott fel haragosan az anya. – Azt is tőlünk veszik, a néptől, mindent mibelőlünk szipolyoznak ki! Bosszantotta a paraszt világos, de értetlen arca. – I-igen! – mondta a paraszt elnyújtva, tűnődve. – Akár a kerék… A fülét hegyezve, fejét az ajtó felé hajtva hallgatózott egy kis ideig. – Jönnek… – mondta halkan. – Kik?

– Bizonyára… a mieink… Bejött a felesége, utána meg egy paraszt lépett be a szobába. Az ember a sarokba dobta a kucsmáját, és odasietett a házigazdához. – No, hogy s mint? – kérdezte. A házigazda bólintott. – Sztyepan! – szólt az asszony a kemence mellől. – Biztosan éhes a vendég. – Köszönöm, kedvesem, nem vagyok éhes! – felelte az anya. A jövevény odament Nyilovnához, és szakadozott, szapora hangon így kezdte: – Akkor hát hadd mutatkozzak be! Engem Pjotr Jegorovics Rjabinyinnek, a gúnynevemen Árnak hívnak. A maguk dolgáról már tudok egyet-mást. Tudok írni-olvasni, szóval, hogy úgy mondjam, nem vagyok sült paraszt… Megragadta az anya feléje nyújtott kezét, és egyre rázogatva a házigazdához fordult: – No, látod csak, Sztyepan! Varvara Nyikolajevna derék úrinő, ez igaz! De ezekről a dolgokról csupa merő szamárságot, zagyvaságot beszél! Tejfelesszájú gyerkőcök meg holmi diákok, bolond fejjel, csak bujtogatják a népet. Bezzeg ma egészen mást látunk: az imént letartóztattak egy talpig derék, komoly muzsikot, és most itt van köztünk ez az idős asszony, akiben, úgy látom, nem úri vér folyik? Ne haragudjék meg: milyen családból származik? Jóformán lélegzetet se véve, szaporán, de érthetően beszélt, kicsiny szakálla idegesen remegett, hunyorgó szeme gyorsan végigfürkészte az asszony arcát és alakját. Ez a kócos, zilált hajú, toprongyos ember úgy festett, mintha az imént verekedett volna valakivel, és miután legyőzte ellenfelét, most a győzelem örömmámorában úszna. Élénkségével és azzal, hogy mindjárt nyíltan és őszintén beszélt, megnyerte az anya tetszését. A paraszt arcába nézve, barátságosan felelt kérdésére, az pedig még egyszer erősen megrázta a kezét, és szaggatott nevetéssel, halkan, szárazon így szólt: – No, látod, Sztyepan, ez tiszta dolog! Megmondtam én neked: most már a maga kezével lát hozzá a nép. Mert az az úrinő nem mondja meg az igazságot: az

ártana neki. Szó se róla, tisztelem, becsülöm! Derék ember, és jót akar nekünk, de csak egy kicsit, és úgy, hogy ő maga ne vallja kárát! Bezzeg a nép egyenes úton akar haladni, és nem fél se kártól, se veszteségtől… láttad? Hiszen az egész élete csupa ártalom, mindenütt kárt vall, nincs hová fordulnia, körülötte csak a nagy semmi, csak „állj”-t kiáltanak neki mindenfelől. – Látom! – mondta bólogatva Sztyepan, és mindjárt hozzátette: – Aggódik a poggyásza miatt. Pjotr ravaszul rákacsintott Nyilovnára, és kezével megnyugtatóan intve így folytatta: – Ne aggódjék! Minden rendben lesz, mama! A bőröndje nálam van. Az imént, amikor beszélt nekem magáról, és azt mondta, hogy maga is részes ebben, meg hogy ismeri azt az embert, azt mondtam neki: jól vigyázz, Sztyepan! Ilyen komoly esetben nem szabad az embernek a száját tátania! Hanem úgy látszik, maga szintén megérezte, kik-mik vagyunk, amikor ott álltunk mellette. A becsületes emberek ábrázata feltűnő, mert az igazat megvallva, kevesen szaladgálnak az utcán! A bőröndje énnálam van… Leült Nyilovna mellé, és kérőén a szemébe nézve így folytatta: – Ha ki akarja üríteni, szíves-örömest segítünk! Nagyon kellenek nekünk újságok, könyvek… – Mind nekünk akarja adni! – jegyezte meg Styepan. – Az nagyszerű, mama! Találunk helyet mindnek! Talpra ugrott, elnevette magát, és gyors léptekkel fel s alá járva, elégedetten így szólt: – Hogy úgy mondjam, csodálatos véletlen! Ámbátor egészen egyszerű! Egyik helyen elszakadt, másik helyre folt akadt! Nem baj! Hanem jó dolog az az újság, mama, ugyancsak megteszi a hatást; felnyitja az emberek szemét! Az uraknak persze nincs ínyükre. Én innen hét versztányira egy nagyságánál dolgozom, asztalos a mesterségem, szó, ami szó, derék asszony, különféle könyveket ad; némelyik olyan, mint a kinyilatkoztatás, ha elolvassa az ember! Általában hálásak vagyunk neki. De amikor mutattam neki egy ilyen újságot, szinte megsértődött egy kicsit. „Dobjátok el ezt, Pjotr! – mondta. – Ezt csak esztelen kamaszok csinálják. És ettől csak még jobban meggyűlik a bajotok a hatósággal: börtön jár ezért meg Szibéria…” Ezt mondta.

Váratlanul ismét elhallgatott, majd rövid gondolkozás után azt kérdezte: – Mondja csak, mama: az az ember… rokona magának? – Nem. Idegen! – felelte az anya. Pjotr hangtalanul elnevette magát, igen elégedetten bólogatott, de Nyilovna a következő másodpercben úgy érezte, hogy az „idegen” szó nem helyénvaló a Ribinhez fűződő kapcsolatában, és bántja őt. – Nem rokonom – mondta –, de régóta ismerem, és úgy tisztelem, becsülöm, mint édestestvéremet… bátyámat! Nem talált megfelelő szavakat, ez kellemetlenül érintette, és megint csak nem tudta visszafojtani halk zokogását. Várakozás mogorva csendje töltötte be a szobát. Pjotr a fejét a vállára billentve úgy állt, mintha fülelne valamire. Sztyepan az asztalra könyökölve egész idő alatt tűnődve kopogott egy ujjával a deszkán. Felesége a kemencének támaszkodva, félig sötétbe húzódott; Nyilovna magán érezte merő tekintetét, és időnként ő maga is az asszony tojásdad, barna arcába, egyenes orrára, meredek vágású állára nézett – zöldes szeme figyelmesen és élénken ragyogott. – Tehát jó barátja! – mondta halkan Pjotr. – Jellemes ember! Úgy ám! Sokra tartotta magát… úgy is kell! Talpig ember, mi, Tatyána?! Mert te azt mondod… – Nős? – kérdezte Pjotr szavait félbeszakítva Tatyána, és keményen összeszorította kicsiny száját, vékony ajkát. – Özvegyember! – felelte szomorúan az anya. – Azért olyan bátor! – jegyezte meg mély mellhangon Tatyána. – Nős ember nem mer elindulni ezen az úton! – Hát én? Én nős vagyok és mégis… – kiáltott fel Pjotr. – Ugyan, komámuram! – mondta ajkát lebiggyesztve az asszony. – Hát mit csinálsz te?! Csak beszélsz-beszélsz, meg hébe-hóba elolvasol egy-egy könyvet. Nem sok hasznuk van az embereknek abból, hogy Sztyepannal pusmogsz az utcasarkokon.

– Engem sokan hallanak, komámasszony! – vetette ellene sértődötten, halkan a paraszt. – Olyan vagyok én itt, akár az élesztő, úgyhogy kár volt ezt mondanod… Sztyepan szótlanul a feleségére pillantott, aztán megint lehajtotta a fejét. – Minek is nősül meg a paraszt?! – kérdezte Tatyána. – Azt mondják: munkáskézre van szükség a háznál. De hát munka ez? – No, tán kevesled?! – szúrta közbe tompán Sztyepan. – Hát van ennek a munkának látatja? Úgyis csak tengődik az ember egyik napról a másikra. Ha gyermek születik, nincs idő vigyázni rá, attól a munkától, amely nem ad kenyeret. Odament Nyilovnához, leült melléje, és minden panaszkodás vagy szomorúság nélkül, de makacsul tovább beszélt… – Nekem kettő volt. Az egyik kétéves korában leforrázta magát, a másikat ki se tudtam hordani, az átkozott robot miatt… halva született. Hát mi örömem telt bennük?! Azért mondom én, hogy kár a parasztnak nősülni, csak megköti a kezét; inkább éljen szabadon, harcoljon ki jobb rendet, álljon ki az igazság mellett, úgy, mint az az ember! Jól mondom, kedves néném? – Jól! – felelte Nyilovna. – Jól, kedvesem, másképpen nem lehet megbirkózni az élettel… – Magának van férje? – Meghalt. De van egy fiam… – Hol van? Magával lakik? – Börtönben ül! – felelte az anya. És érezte, hogy ezek a szavak a megszokott szomorúságon kívül, amelyet mindig előidéznek, nyugodt büszkeséggel töltik el a szívét. – Már másodszor csukták le, most is azért, mert megértette az isteni igazságot, és nyíltan hirdeti mindenütt… Fiatal, szép, okos! Az újságot is ő találta ki, és

Mihajlo Ivanovicsot is ő indította el ezen az úton, bár feleannyi idős, mint Mihajlo! Hát most törvény elé állítják a fiamat emiatt, de ha elítélik, megszökik Szibériából, és megint végzi majd a maga dolgát… Ahogy beszélt, nőttön-nőtt szívében a büszkeség, és a hős alakját megalkotva egyre több szót követelt, és szinte fojtogatta a torkát. Okvetlenül ellensúlyoznia kellett valami fényes és értelmes eszménnyel azt a zord és értelmetlen valóságot, amelyet ezen a napon látott, és amely gyalázatos, kegyetlen félelem terhével nehezedett a fejére. Az egészséges lélek e követelésének önkéntelenül engedve minden fényeset és tisztát, amit csak látott valaha, egyetlen lánggá egyesített, amely majd megvakította tiszta lobogásával… – Már sok ilyen ember született, és még több születik, és ezek az utolsó órájukig mind harcolni fognak az emberek szabadságáért, az igazságért… Megfeledkezett az óvatosságról, és bár neveket nem említett, elmondott mindent, amit csak tudott arról a titkos munkáról, amelynek az a célja, hogy kiszabadítsa a népet a kapzsiság bilincseiből. Ahogy a szívének oly kedves képeket rajzolgatta, beleöntötte szavaiba minden erejét, mindazt a túláradó szeretetet, amely az élet riasztó lökéseire oly későn ébredt fel a szívében, és ő maga is meleg örömmel gyönyörködött azokban az emberekben, akik éppen az ő érzéseitől megvilágítva, megszépülve felsorakoztak emlékezetében. – Nagy közös munka folyik az egész világon, minden városban; a jó emberek ereje mérhetetlen, határtalan, egyre növekedik, és mindig is nőni fog egészen á győzelmünk órájáig… Hangja egyenletesen áradt, könnyen megtalálta a szavakat, és gyorsan felfűzte őket – mint tarka gyöngyöket – annak a vágyának erős fonalára, hogy megtisztítsa szívét e nap véres szennyétől. Látta, hogy a két paraszt szinte leragadt ott, ahol Nyilovna szavai találták őket, meg se mozdulnak, és nagyon komolyan néznek az arcára, hallotta a mellette ülő asszony szaggatott lélegzését, és ez mind csak növelte, megerősítette hitét abban, amit mondott és ígért ezeknek az embereknek… – Mindazoknak, akiknek nehéz az életük, akiket nyom az ínség és az önkény, akiket leigáztak a gazdagok meg a fogdmegjeik: tehát az egész népnek közeledni kell azokhoz az emberekhez, akik börtönben senyvednek, és halálos kínokat vállalnak értük. Ezek önzetlenül megmagyarázzák, merre vezet az út minden

ember boldogsága felé, minden ámítgatás nélkül megmondják, hogy ez az út nehéz, és erőszakkal senkit se vonszolnak maguk után, de ha valaki melléjük áll, soha többé nem hagyja ott őket, mert látja, minden helyes, amit tesznek, és csakis ez az egy út van, más: nincs! Jólesett megvalósítani régi vágyát: lám, most ő beszélt ezeknek az embereknek az igazságról! – Ilyen emberekkel bízvást haladhat a nép, mert ezek nem állnak meg félúton, nem nyugszanak addig, amíg végképp le nem győzik a hamisságot, az ádáz kapzsiságot, éjt nappallá téve dolgoznak addig, amíg az egész nép egy lélekké olvad össze, amíg egy hangon azt nem kiáltja: én vagyok az úr, most majd én hozok törvényt, egyenlőt mindenkinek!… Fáradtan elhallgatott, körülnézett. Az a nyugodt, biztos érzés költözött a szívébe, hogy nem vesznek kárba a szavai. A két paraszt úgy nézett rá, mintha várna még valamit. Pjotr összefonta karját a mellén, hunyorgott, pöttyös arcán meg mosoly remegett. Sztyepan egyik karjával az asztalra könyökölve egész törzsével előrehajolt, és úgy nyújtogatta a nyakát, mintha továbbra is hallgatná Nyilovnát. Árnyék vetődött az arcára, és ettől valahogy befejezettebbnek látszott. Felesége Nyilovna mellett ülve, könyökét a térdére támasztva előregörnyedt, és a lába elé nézett. – Hát igen – suttogta Pjotr, és a fejét ingatva, óvatosan leült a padra. Sztyepan lassan felegyenesedett, a feleségére nézett, és széttárta karját, mintha körül akarna ölelni valamit… – Hát, ha az ember hozzáfog – kezdte tűnődve, halkan –, akkor aztán csakugyan szívvel-lélekkel kell csinálni… – Hát igen! Nem szabad hátratekingetni! – jegyezte meg Pjotr. – Hatalmas terv ez! – folytatta Sztyepan. – Világraszóló! – tette hozzá ismét Pjotr.

18

Nyilovna a falnak támaszkodott és fejét hátravetve hallgatta a két paraszt mérlegelő, halk szavait. Tatyána felállt, körülnézett és megint leült. Zöld szeme szárazon ragyogott, valahányszor elégedetlen és egy kissé lenéző arckifejezéssel a férfiakra tekintett. – Úgy látom, sok keserűséget megért maga – mondta hirtelen Nyilovnához fordulva. – Volt benne részem! – felelte az anya. – Jól beszél! Az ember szívébe markol minden szava. Azt gondoltam: uram istenem, csak egy kis résen át láthatnék ilyen embereket, meg azt, hogyan élnek. Mert, hogy élek én? Akár a birka! Én tudok írni-olvasni, olvasok is, gondolkozom is sokat, néha aludni se tudok éjjel a gondolatoktól. És mi látszata van? Ha nem gondolkozom, elsenyvedek, de ha gondolkozom, akkor is elpusztulok, hiába! Gúnyosan mosolygó szemmel beszélt és időnként hirtelen elharapta a beszéde fonalát. A férfiak hallgattak. A szél simogatta az ablakok üvegét, zizegtette a szalmát a háztetőn, és halkan dúdolt a kéményben. Vonított egy kutya. Néha kelletlenül az ablakra koppant néhány esőcsepp. A lámpa lángja megremegett, elhalványult, de egy másodperc múlva újra egyenletes fénnyel égett tovább. – Ahogy hallgattam a maga szavait, rádöbbentem: hát ezért élnek az emberek! És olyan furcsa: ahogy hallgattam, azt láttam, hogy hiszen én ezt mind tudom! De idáig még nem hallottam ilyesmit senkitől, és nem voltak ilyen gondolataim… – Vacsorázni kellene, Tatyána, aztán eloltani a lámpát! – mondta komoran és lassan Sztyepan – Még feltűnik az embereknek, hogy Csumakovéknál sokáig égett a világ. Márpedig ez nekünk nem lenne valami jó, a vendégnek meg talán éppenséggel kellemetlen lenne… Tatyána felállt és a kemencéhez indult.

– Hát igen! – mondta mosolyogva, halkan Pjotr. – Most aztán résen légy, komám! Mihelyt a nép közé kerül az újság… – Én nem magamról beszélek. Ha engem le is tartóztatnak… az nem olyan nagy baj! Felesége odalépett az asztalhoz, és így szólt: – Menj arrább… Sztyepan felállt, félrehúzódott, nézte, hogyan terít Tatyána, aztán gúnyos mosollyal kijelentette: – A magunkfajta nem sokat ér: egy peták csomója, de csak akkor, ha száz van egy csomóba… Nyilovna hirtelen megsajnálta – egyre jobban tetszett neki ez a paraszt. Miután elmondta, amit akart, úgy érezte, hogy kipihente e gálád nap fáradalmait, elégedett volt magával, és csupa szépet, jót akart mindenkinek. – Nem helyesen gondolkozik, gazduram! – mondta. – Nem szabad elfogadni azoknak a véleményét, akiknek csak az ember vére kell és semmi más. Belülről kell felbecsülnie magát, nem az ellenségeinek, hanem a barátainak a szemével… – De hát milyen barátaink vannak nekünk? – kiáltott fel halkan a paraszt. – Az első falatnál… – Én mégis azt mondom, vannak barátai a népnek… – szakította félbe az anya. – Vannak, de nem itt, az a baj! – felelte tűnődve Sztyepan. – Hát tegyenek szert barátokra itt is. – Igen, kellene… – mondta rövid gondolkozás után Sztyepan. – Üljenek asztalhoz! – hívta őket Tatyána. Pjotr, akire az imént annyira nyomasztóan hatottak Nyilovna szavai, hogy egészen zavarba esett, most megint élénken és gyorsan így szólt: – Magának, mama, minél előbb el kell tűnnie innen, hogy észre ne vegyék. És ne

a városba utazzék, hanem csak a legközelebbi állomásra… postakocsin… – Miért? Majd én elviszem – mondta Sztyepan. – Nem kell! Ha történik valami, megkérdik tőled: itt hált? Itt hált. Hová lett? Elvittem! Ahá-á, te vitted el? No, gyere csak akkor a börtönbe! Megértetted?! De hát miért siessen az ember a börtönbe? Mindenre sor kerül, azt mondják, még a cár is meghal, ha eljön az ideje… így meg egyszerű a dolog: itt hált, kocsit fogadott, elutazott! Ki mindenki nem hál meg ebben a faluban? Sok átutazó jár erre… – Hát te hol tanultál meg ennyire félni, Pjotr? – kérdezte gúnyosan Tatyána. – Mindent tudni kell, komámasszony! – kiáltotta a térdére ütve Pjotr. – Az ember tudjon félni is, tudjon bátor is lenni! Emlékszel rá, hogy megcibálta Vaganovot a zemsztvo főnök ezek miatt az újságok miatt? Most aztán a világért se lehet rábeszélni Vaganovot, hogy könyvet vegyen a kezébe! Úgy bizony! Higgye el, mama, én nagy ravasz vagyok az efféle dolgokban, ezt mindenki jól tudja. Úgy szétosztogatom én ezeket a könyveket meg egyéb írásokat, hogy jobban se kell. Annyit szétosztok, amennyit akar! Mifelénk persze nem nagyon tud olvasni a nép; meg aztán fél is, de annyira szorongat bennünket az idő, hogy az ember akaratlanul is kimereszti a szemét: miről is van szó. Hát a könyv egészen egyszerűen megmagyarázza neki: erről van szó, gondolkozz rajta, törd a fejed! Előfordul, hogy az írni-olvasni nem tudó ember jobban megérti az írástudónál, kivált, ha az írástudó jól van lakva! Én mindenütt megfordulok a környéken, sok mindent látok. Lehet itt élni azért, de észre és nagy ügyességre van szükség, hogy az ember ne pottyanjon mindjárt pocsolyába. A hatóság már érzi, hogy mintha hideg csapná meg a paraszt felől: mostanában keveset és nem valami nyájasan mosolyog a muzsik; le akarja rázni magáról a hatóságot. A minap kikocsikáztak Szmoljakovóba, van itt nem messzire egy ilyen falu, hogy behajtsák az adót. Erre felzúdultak, karóra kaptak a parasztok! Azt mondja nekik erre a rendőrfőnök: „Ejnye, ti ebszülte bitangok! Hisz ez lázadás a cár ellen!” Volt ott egy Szpivakin nevű paraszt, az azt mondta neki: „Eredj a jó édesanyádba azzal a cárral! Hát hogy volna nekem cárom, ha egyszer lehúzza rólam az utolsó ingemet is?” Hát itt tartunk, mama! Szpivakint persze elfogták, tömlöcbe zárták, de a szava itt maradt, még a kisfiúk is tudják, úgyhogy az tovább él, sőt kiabál! Nem is evett, hanem sötét, hamiskás szemét fürgén villogtatva, szapora suttogással folyton csak beszélt, és a falu életére vonatkozó tömérdek

megfigyelését olyan bőkezűen öntötte Nyilovna elé, mintha egy csomó rézpénzt szórna ki a bugyellárisából. Sztyepan kétszer is szólt neki: – Egyél… Pjotr felvette kanalát meg egy karéj kenyeret, de aztán tovább áradt belőle a szó, akár a tengelicéből a dal. Végül vacsora után felugrott és kijelentette: – No, ideje hazamennem! Megállt Nyilovna előtt, bólogatott, s megrázta a kezét, azt mondta: – Isten áldja, mama! Lehet, hogy sose találkozunk többé! Meg kell mondanom magának, hogy ez mind nagyon jó volt. Magával találkozni is, a beszédét hallgatni is; nagyon jó volt! Írásokon kívül van még valami abban a bőröndben? Gyapjúkendő? Nagyszerű! Ne felejtsd el, Sztyepan: gyapjúkendő! Mindjárt idehozza a bőröndjét! Gyerünk, Styepan! Isten áldja! Minden jót! Amikor elmentek, hallani lehetett, hogyan neszeznek a csótányok, hogyan hancúrozik a szél a háztetőn, rázza a kémény ajtaját, és hogyan veri az ablakot az egyhangú eső. Tatyána ágyat vetett az anyának: a kemencéről meg a függőágyról leszedte és a padra terítette a gúnyát. – Nagyon eleven ember! – jegyezte meg Nyilovna. A háziasszony rásandított. – Csörög-csörög, de nem messzire hallik – felelte. – Hát a maga férje? – kérdezte az anya. – Derék ember, nem iszik, megvagyunk egymással, nincsen semmi baj! Csak hát gyenge legény őkelme… Felegyenesedett és rövid hallgatás után így folytatta: – Mert hát mi kellene most? Fel kellene lázadni a népnek! Úgy bizony! Mindenki erre gondol, de mindegyik csak úgy magában, külön-külön. Pedig az

kellene, hogy hangosan megszólaljanak… és először egyvalakinek rá kellene szánnia magát… Leült a padra, és váratlanul azt kérdezte: – Mondja, azok a fiatal kisasszonyok, akik szintén ezzel foglalkoznak, a munkások közt jönnek-mennek… nem félnek ettől, nem finnyáskodnak? Figyelmesen meghallgatta Nyilovna válaszát, aztán mélyet sóhajtott. Majd szemhéját lebocsátva, fejét lehajtva ismét megszólalt: – Egy könyvben ezeket a szavakat olvastam: értelmetlen élet. Ezt nagyon hamar megértettem, azonnal! Ismerem én az ilyen életet… vannak gondolatok, de nincsenek összefűzve, úgy kószálnak, akár a birkák a pásztor körül, nincs kinek, és nincs miért összeszedni őket… Ez az: értelmetlen élet. Menekülnék én ettől, de úgy, hogy vissza se néznék. Olyan bánat fogja el az embert, ha megért valamit! Nyilovna látta ezt a bánatot az asszony zöld szemének száraz ragyogásában, sovány arcán, hallotta a hangjában. Szerette volna megvigasztalni, megcirógatni. – Maga már tudja, kedvesem, mit kell tennie… – Kell tudni – vágott közbe halkan Tatyána. – No, de kész az ágya, feküdjék le! A kemencéhez ment, és ott borúsan gondolataiba mélyedve, egyenesen megállt. Nyilovna levetkőzött, lefeküdt, sajgó fáradtságot érzett csontjaiban, és halkan felnyögött. Tatyána eloltotta a lámpát, és amikor a szobát zsúfolásig megtöltötte a sötétség, egyenletes, mély hangja megint megszólalt; úgy csengett, mintha letörölne valamit a fülledt sötétség lapos arcáról. – Nem imádkozik. Én is azt hiszem, hogy nincs isten. És csodák sincsenek. Az anya megfordult a lócán – az ablakon át egyenesen az arcába nézett a feneketlen sötétség, és a csöndbe alig hallható, de makacs zizegés, nesz szövődött bele. – Ami az istent illeti, nem tudok semmit – szólalt meg csaknem félénken suttogva – de Krisztusban hiszek… És abban a parancsolatában is hiszek, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat… Ebben hiszek!

Tatyána nem szólt semmit! Nyilovna látta a sötétben a kemence fekete hátterére kirajzolódó szürke, egyenes alakjának halvány körvonalait. Tatyána mozdulatlanul állt. Az anya behunyta szemét bánatában. – Kisgyermekeim halálát nem tudom megbocsátani sem az istennek, sem az embereknek soha! – hallatszott hirtelen a fiatalasszony hideg hangja. Nyilovna nyugtalanul felkönyökölt: szívével megérezte annak a fájdalomnak az erejét, amely előidézte ezeket a szavakat. – Maga még fiatal, még lesznek gyermekei – mondta szelíden. – Nem! – felelte rövid szünet után, suttogva az asszony. – Elrontották a belső részeimet, azt mondja az orvos, hogy sose szülhetek többé… Egy egér futott végig a ház földjén. Valami szárazon, hangosan megreccsent és egy zörej láthatatlan villámával szakította szét a mozdulatlan csendet. Aztán megint tisztán lehetett hallani az őszi eső neszét és zizegését a ház szalmatetején; úgy motozott rajta, mintha valaki ijedt, vékony ujjakkal tapogatná végig. És az őszi éjszaka lassú múlását jelezve búsan hulltak az esőcseppek a földre… Nyilovna nyomasztó félálomban tompa lépéseket hallott az utcán meg a pitvarban. Óvatosan kinyílt az ajtó. – Tatyána – hallatszott egy halk kiáltás. – Lefeküdtél, vagy mi? – Nem. – Hát ő? Alszik? – Úgy látszik. Láng lobbant, aztán remegve el is tűnt a sötétben. A paraszt odament Nyilovna fekvőhelyéhez, megigazította rajta a bundát, betakargatta a lábát. Ez a kedvesség meghatotta az anyát egyszerűségével, és szemét újra behunyva elmosolyodott. Sztyepan levetkőzött és felmászott a függőpriccsre. Csend lett. Nyilovna az álmos csend lusta hullámzására fülelve mozdulatlanul feküdt, előtte meg a sötétben ott imbolygott Ribin véres arca…

A függőpriccsről száraz suttogás hallatszott. – Látod, milyen emberek fognak hozzá ehhez a dologhoz? Már idős asszony, fenékig kiitta a keserű poharat, agyondolgozta magát, már pihennie kellene, és lám, mégis! Te meg fiatal vagy, értelmes… ej, Sztyopa… – Ilyesmibe nem szabad hebehurgyán belevágni… – felelte öblös, fátyolos hangon a házigazda. – Ezt már hallottam… A hangok hol félbeszakadtak, hol ismét megszólaltak. – Először külön-külön kell beszélni a parasztokkal – búgott fel Sztyepan hangja. – Itt van például Aljosa Makov: eleven eszű, tud írni-olvasni, és feni a fogát a hatóságra. Szergej Lórin szintén értelmes paraszt. Knyazev becsületes, bátor ember. Egyelőre elég ennyi. Meg kell néznem azokat az embereket, akikről ez az asszony beszélt. Fogom a fejszét, elmegyek a városba, mintha favágással egy kis pénzt akarnék keresni. Itt nagyon óvatosnak kell lenni. Helyesen mondja ez az asszony: mindenki annyit ér, amennyit a munkája. Itt van például az a paraszt. Azt odaállíthatod akár az isten elébe is, akkor sem adja meg magát… úgy állja a sarat! És Nyikitka?! Láttad, hogy megszólalt benne a lelkiismeret? Csudálatos! – Ott ütnek egy embert előttetek, és ti csak a szátokat tátjátok… – Várj, várj! Adj hálát az istennek, hogy nem ütöttük mi magunk is! Úgy bizony! Sokáig suttogott, hol olyan tompán, hogy az anya alig hallotta a szavait, hol meg erősen és öblösen zúgott a hangja. Ilyenkor félbeszakította a felesége. – Csendesebben! Még felébreszted! Nyilovna mély álomba merült: fojtó felhőként egyszerre ráomlott, körülbugyolálta és elsodorta valahová az álom. Tatyána költötte fel, amikor a ház ablakain még csak vaksin kandikált be a reggeli szürkület, és a templom őrharangjának érces hangja álmosan úszott és olvadt szét a hideg csöndben a falu felett.

– Begyújtottam a szamovárt, igyon teát, mert különben megfázik, ha mindjárt alvás után útnak indul… Sztyepan, összekócolódott szakállát szétfésülgetve gyakorlatiasan az iránt érdeklődött Nyilovnától, hogyan találhatja meg a városban, őneki meg úgy tetszett, hogy valahogy jobb, befejezettebb lett a paraszt arca. – Csudálatosan sikerült! – jegyezte meg mosolyogva teázás közben. – Micsoda? – kérdezte Tatyána. – Hát ez az ismeretség! Olyan egyszerűen… – A mi dolgunk mindenben csodálatosan egyszerű… – mondta tűnődve, de magabiztosan az anya. A háziak tartózkodóan búcsúztak el tőle, takarékoskodtak a szavakkal, de bőven elhalmozták a kényelméről való gondoskodásuk ezer apró jelével. Az anya a bricskán ülve azt gondolta, hogy ez a paraszt majd óvatosan, nesztelenül és fáradhatatlanul fog dolgozni, akár a vakondok. És mindig fülébe cseng majd feleségének elégedetlen hangja, ott villog zöld szemének perzselő fénye, és amíg csak él az asszony, sose hal ki lelkéből a sajgó, bosszúvágyó anyai fájdalom, a nőstény farkas fájdalma elpusztult gyermekei miatt. Eszébe jutott Ribin – véres arca, égő szeme, szavai – és összeszorította szívét a keserű érzés: tehetetlen azokkal a vadállatokkal szemben. És a szürke ég homályos hátterére egész úton, mind a városig, ki-kirajzolódott a fekete szakállú Mihajlo erős alakja, ahogy hátrakötözött kézzel, összegubancolódott hajjal, ronggyá tépett ingben, de haragba, hitbe és igazságba öltözve ott állt előtte. Az anya arra a rengeteg falura gondolt, amelyek most félénken a földhöz lapulnak, meg azokra az emberekre, akik titokban várják az igazság eljövetelét, és azokra az ezrekre, akik értelmetlenül és szótlanul robotolnak egész életükön át, és nem várnak semmit. Felszántatlan, hepehupás mezőnek tűnt fel az élet – epekedve, némán várja a dolgos embereket, és szavak nélkül is azt ígéri a szabad, becsületes kezeknek: „Termékenyítsetek meg engem az értelem és az igazság magvaival – százszorosan visszafizetem nektek!”

Valahányszor eszébe jutott sikere, csendesen repeső örömet érzett a szíve mélyén, és szégyenlősen igyekezett visszafojtani.

19

Otthon Nyikolaj nyitott ajtót. Kócos volt, egy könyvet tartott a kezében. – Máris? – kiáltott fel boldogan. – Ilyen hamar?! Szeme szelíden, élénken pislogott a szemüveg alatt; segített Nyilovnának levetni a kabátját, és nyájas mosollyal az arcába tekintve azt mondta: – Tudja, nálam házkutatás volt az éjjel. Gondoltam: mi az oka ennek? Csak nem történt magával valami? De nem tartóztattak le. Ha magát letartóztatták volna, engem se hagytak volna szabadlábon! Bevezette az ebédlőbe, és élénken így folytatta: – De most kidobnak az állásomból. Ez egy cseppet sem keserít el. Meguntam már a koldusszegény parasztokat számlálgatni! A szoba úgy festett, mintha egy szilajul, eszeveszetten tomboló, erős óriás az utcáról addig lökdöste volna a ház falait, amíg mindent szét nem rázott benne. Az arcképek a padlón hányódtak, a tapéta felszakítva, rongyokban fityegett, egy helyen fel volt tépve a padlódeszka, kifordítva az ablakpárkány, és a kályha előtt hamu volt kiszórva a padlóra. Az anya megcsóválta a fejét az ismerős kép láttán, figyelmesen nézett Nyikolajra, és valami új vonást fedezett fel benne. Az asztalon kihűlt szamovár, mosatlan edény állt, tányér helyett papírra tett kolbász és sajt, néhány szelet kenyér, egy halom morzsa, könyvek, és szamovárba való széndarabok hányódtak. Az anya gúnyosan elnevette magát, Nyikolaj meg zavartan mosolygott. – Én magam egészítettem ki velük a rombolás képét, de oda se neki, Nyilovna, oda se neki. Azt hiszem, hogy visszajönnek, azért nem takarítottam el semmit. No, hogy sikerült az utazás? Ez a kérdés súlyosan mellbe lökte Nyilovnát, megjelent előtte Ribin, és most bűnösnek érezte magát, hogy nem mindjárt őróla kezdett beszélni. Székén előrehajolva közelebb húzódott Nyikolaj hoz, és igyekezve megőrizni

nyugalmát, s attól tartva, hogy kifelejt valamit, beszélni kezdett. – Elfogták… Nyikolaj arca megremegett. – Igen? Az anya egy kézmozdulattal félbeszakította kérdését, és így folytatta, mintha a megtestesült igazságosság színe előtt ülne, annak panaszolná el, hogyan kínozták meg azt az embert. Nyikolaj a szék támlájának dőlt, elsápadt és ajkát beharapva hallgatta. Lassan levette a szemüvegét, az asztalra tette, és úgy húzta végig a kezét az arcán, mintha láthatatlan pókhálót törölne le róla. Arca meghegyesedett, pofacsontja furcsán kiugrott, orrlyuka remegett. Az anya először látta ilyennek, így hát egy kissé megijedt tőle. Amikor befejezte, Nyikolaj felállt, és öklét mélyen a zsebébe dugva egy percig szótlanul járkált a szobában. – Fontos ember lehet – mormogta a foga között. – Nehéz lesz neki a börtönben. Az olyanok, mint ő, rosszul érzik ott magukat! Mind mélyebben a zsebébe dugta a kezét, igyekezett visszafojtani izgatottságát, de az anya változatlanul érezte benne, sőt őrá is „átragadt. Nyikolaj szeme olyan keskeny lett, akár a kés hegye. Megint járkálni kezdett, és hidegen, dühösen azt mondta: – Látja, micsoda szörnyűség? Egy maroknyi ostoba ember, üt-ver, fojtogat, tapos mindenkit, csak hogy megvédje a nép felett gyakorolt végzetes hatalmát. Csak gondolja meg: egyre jobban nekivadulnak, és a kegyetlenség az élet törvényévé válik! Az egyik verekszik, állatiaskodik, csak azért, mert büntetlenül teheti; betege lesz a kínzás kéjes vágyának, beleesik a rabszolgák undorító betegségébe, akiknek megadták azt a szabadságot, hogy éreztessék rabszolgaérzéseik és állati szokásaik teljes erejét. A másikat megmételyezik a bosszúvággyal, a harmadikat a meghülyülésig elnyomják, úgyhogy a végén néma lesz és vak. Tönkreteszik a népet, az egész népet! Megállt és a fogát összeszorítva elhallgatott. – Az ember akarva, nem akarva, maga is elállatiasodik ebben a vadállatias életben! – mondta halkan.

De erőt vett felindultságán és immár keményen villogó szemmel, nyugodtan nézett az anya néma könnyek áztatta arcába. – No de nem vesztegethetjük tovább az időt. Nyilovna. Próbáljuk megemberelni magunkat, kedves elvtársnő! Szomorúan mosolyogva odalépett hozzá, és előrehajolva, a kezét szorongatva azt kérdezte: – Hol van a bőröndje? – A konyhában! – felelte Nyilovna. – Rendőrkémek állnak a kapunknál… ilyen nagy halom papírt nem tudunk kivinni feltűnés nélkül a házból, eldugni nincs hová, pedig azt hiszem, ma éjjel megint jönnek. Így hát akármennyire sajnáljuk is rá a munkát, elégetjük az egészet. – Mit? – kérdezte az anya. – Mindazt, ami a bőröndben van. Nyilovna megértette, és – bármennyire szomorú volt is – a sikere miatt érzett büszkeség mosolyt csalt az arcára. – Nincs abban semmi, egyetlenegy röplap sem! – mondta és apránként felélénkülve elmondta Csumakovval való találkozását. Nyikolaj eleinte szemöldökét nyugtalanul összehúzva, azután ámulattal hallgatta, végül az elbeszélést félbeszakította, s többször is felkiáltott: – Ide hallgasson! Hiszen ez nagyszerű! Maga csodálatosan szerencsés ember! Egyszer meg is szorította Nyilovna kezét. – Maga olyan megható ezzel az emberekbe vetett hitével… én igazán úgy szeretem magát, mint a tulajdon édesanyámat! Nyilovna kíváncsian, mosolyogva figyelte, igyekezett megérteni, mitől lett ilyen derűs és élénk Nyikolaj.

– Általában… csodálatos ez az egész! – mondta Nyikolaj a kezét dörzsölgetve, csendes, szelíd nevetéssel. – Tudja, én az utóbbi napokban roppant jól éreztem magam: folyton munkások közt forgolódtam, olvastam, beszélgettem és nézelődtem. És olyan csodálatosan egészséges, tiszta érzés halmozódott fel a lelkemben. Milyen derék emberek azok, Nyilovna! A fiatal munkásokról beszélek; erősek, tele vannak együttérzéssel és azzal a mohó vággyal, hogy mindent megértsenek. Ha rájuk néz az ember, biztosra veszi, hogy Oroszország lesz a világ legragyogóbb demokráciája! Felemelte kezét, mintha esküvel meg akarná erősíteni azt, amit mondott, majd rövid hallgatás után így folytatta: – Eddig csak ültem, írogattam itt, és valahogy belerozsdásodtam, belepenészedtem a könyvekbe meg a számokba. Így élni majdnem egy esztendeig: valóságos elkorcsosulás! Hiszen megszoktam, hogy a munkásnép közt éljek, és valahányszor elszakadok tőle, kényelmetlenül érzem magam, tudja, én minden erőmet megfeszítve törekszem erre az életre… És most megint szabadon élhetek, sokat találkozom és foglalkozom majd velük. Értse meg: ott leszek majd az újszülött gondolatok bölcsőjénél, szemtől szemben az ifjúi, alkotó energiával. Ez csodálatosan egyszerű, szép és roppant izgatóan hat az emberre: megfiatalítja, megedzi, gazdag életet ad neki! Zavartan, vidáman felnevetett, és nagyon is érthető öröme foglyul ejtette az anya szívét. – Meg aztán, roppant jó ember maga! – kiáltott fel Nyikolaj. – Milyen jól látja, milyen pontosan le tudja rajzolni az embereket… Leült Nyilovna mellé, zavartan félrefordította boldog arcát, és a haját simogatta, de aztán mindjárt feléje fordult, és az arcába nézve mohón hallgatta egyenletesen folyó, egyszerű, kristálytiszta elbeszélését. – Csodálatosan sikerült! – kiáltott fel Nyikolaj. – Egy hajszál választotta el attól, hogy börtönbe kerüljön, és tessék! Igen, úgy látszik, mozgolódik már a paraszt! Ez egyébként természetes is! Az az asszony! Én csodálatosan tisztán magam előtt látom! Külön embereket kellene a falusi munkára irányítanunk! Embereket! Csak nincsen elég emberünk… Száz meg száz kezet követel az élet… – Legalább Pasa kerülne már ki a börtönből. Meg Andrjusa! – jegyezte meg halkan Nyilovna.

Nyikolaj rápillantott és lehajtotta a fejét. – Nézze, Nyilovna, bizonyára nehéz lesz ezt hallania, de mégis megmondom: én jól ismerem Pavelt, és tudom, hogy a börtönből nem szökik meg! Neki kell a bírósági tárgyalás, hogy ott aztán kitegyen magáért… erről nem mond le. És nem is kell! Ő majd csak Szibériából szökik meg… Az anya felsóhajtott és halkan azt felelte… – Hát mit csináljunk? Ő tudja, hogyan jobb… – Hm! – mondta Nyikolaj a következő pillanatban, és ránézett a szemüvegén keresztül. – Csak sietne ide hozzánk az a maga parasztocskája minél előbb! Tudja, Ribinről okvetlenül kell írni egy röpiratot a falu számára, az ő sorsán ez úgyse ront, ha egyszer olyan bátran viselkedik. Még ma megírom, Ljudmila meg majd szaporán kinyomatja… De hogy jut el oda ez az írás? – Majd én elviszem! – Nem, köszönöm! – kiáltott fel gyorsan Nyikolaj. – Azt gondolom, nem volna alkalmas erre Veszovscsikov, hm?! – Beszéljek vele? – Jó! Próbálja meg! És lássa el tanácsokkal. – De hát én mit fogok csinálni? – Kap munkát, legyen nyugodt! Nyikolaj nekiült az írásnak. Nyilovna rendet csinált az asztalon, rá-rátekintett Nyikolajra, és látta, miként mozog kezében a toll, ahogy fekete szavak soraival borítja be a papirost. Nyikolaj nyakán néha meg-megremegett a bőr, és valahányszor a szemét behunyva hátravetette a fejét – reszketett az álla. Ez nyugtalanította Nyilovnát. – No, már kész is! –mondta felállva Nyikolaj. – Rejtse el ezt az írást valahol a ruhájában. De ne felejtse el: ha jönnek a csendőrök, magát is megmotozzák. – Egye meg őket a kutya! – felelte nyugodtan az anya.

Este betoppant Ivan Danyilovics, az orvos. – Miért nyugtalankodik egyszeriben ennyire a hatóság? – kérdezte a szobában fel s alá futkosva. – Hét házkutatás volt az éjjel. Hát a beteg hol van, mi? – Elment még tegnap! – felelte Nyikolaj. – Ma, tudod, szombat van, előadás, hát nem mulaszthat… – No, ez már ostobaság… bevert fejjel előadásokra járni!… – Én is próbáltam ezt bebizonyítani neki, de sikertelenül… – El akar hencegni az elvtársai előtt, hogy ide nézzetek, én már a véremet is ontottam… – jegyezte meg az anya. Az orvos rápillantott, vad arcot vágott, és a fogát összeszorítva azt mondta: – Ej, de vérszomjas… – No, Ivan, neked most nincs itt semmi dolgod, mi meg vendégeket várunk, úgyhogy menj el! Adja oda neki azt az írást, Nyilovna! – Még egy írást?! – kiáltott fel az orvos. – Tessék! Tedd el és add be a nyomdába. – Már el is tettem. Beadom. Ennyi az egész? – Ennyi. A kapunál spicli áll. – Láttam. Az én ajtóm előtt is. No, a viszontlátásra! A viszontlátásra, vérengző asszony. Hanem az a temetői verekedés végül is nagyon jó dolog, barátaim! Arról beszél az egész város. A te röplapod, amelyet erről írtál, nagyon jól sikerült, és idejében jött. Mindig mondtam én, hogy a jó veszekedés mindig jobb a rossz békességnél… – Jó, jó, csak menj… – Nem valami kedves tőled! A kezét, Nyilovna! Hanem az a gyerek mégiscsak ostobaságot követett el. Tudod, hol lakik?

Nyikolaj megadta a címét. – Holnap el kell kocsikáznom hozzá… remek fickó, mi? – Nagyon… – Vigyázni kell rá, egészséges agya van! – mondta búcsúzáskor az orvos. – Éppen az ilyen fiúkból kell kinőnie annak a proletár-értelmiségnek, amely majd felvált bennünket, ha elköltözünk oda, ahol már bizonyára nincsenek osztályellentétek… – Mostanában sokat fecsegsz, Ivan… – Csak azért, mert jókedvem van. Tehát a börtönbe készülsz? Jó pihenést kívánok odabent. – Köszönöm. Még nem fáradtam el. Ahogy Nyilovna a beszélgetésüket hallgatta, jólesett neki, hogy ennyire törődnek azzal a munkással. Nyikolaj és az anya kikísérték az orvost, majd az éjszakai vendégeket várva és halkan társalogva teázni, falatozni kezdtek. Nyikolaj sokáig beszélt azokról az elvtársairól, akik száműzetésben éltek, de már megszöktek onnan, és most álnéven folytatják munkájukat. A szoba csupasz falai úgy verték vissza halk hangját, mintha csodálkoznának, és nem hinnék el azoknak a szerény hősöknek a történetét, akik önzetlenül a világ megújításának, e nagyszerű ügynek szentelték minden erejüket. Meleg, gyengéd árnyék vette körül az asszonyt, a szívét meg átforrósította a szeretet az ismeretlen emberek iránt, akik az ő képzeletében most valamennyien egy kimeríthetetlen, férfias erőtől duzzadó óriássá olvadtak össze. Ez az óriás lassan, de fáradhatatlanul vándorol a földön, tulajdon munkájába szerelmes kezével letisztogatja az élet egyszerű, világos igazságát. És a nagy igazság, újjáéledve, mindenkit egyformán barátságosan magához hív, mindenkinek egyformán szabadságot ígér: megmenti a kapzsiságtól, a gonoszságtól, a hazugságtól – attól a három szörnyetegtől, amelyek cinikus erejükkel leigázták és rémületbe ejtették az egész világot… Ez a kép ahhoz hasonló érzést keltett a lelkében, amelyet akkor tapasztalt, amikor régebben a szentkép elé állt, hogy boldog hálaimával fejezzen be egy-egy – élete többi napjától könnyebbnek látszó – napot. Most már elfelejtette ezeket a napokat, de az az érzés, amelyet felidéztek, mindjobban szétáradt benne, mind világosabbá

és boldogabbá vált, mind mélyebb gyökeret eresztett lelkébe, és egyre fényesebben, elevenebben égett. – De nem jönnek a csendőrök! – kiáltott fel saját elbeszélését félbeszakítva, váratlanul Nyikolaj. Az anya ránézett és némi szünet után bosszúsan azt felelte: – No, egye meg őket a kutya! – Hát persze! De ideje lefeküdnie, Nyilovna, maga bizonyára rettentően elfáradt. Meg kell mondanom, hogy csodálatosan erős asszony maga! Mennyi izgalomban, nyugtalanságban van része… és mégis milyen könnyen elvisel mindent! Csak a haja őszül rohamosan. No, menjen, feküdjék le…

20

Az anya arra ébredt, hogy hangosan kopognak a konyha ajtaján. Szakadatlanul, makacs türelemmel kopogtak. Még sötét volt, csend volt, és a darabos, konok kopogás riadt nyugtalanságot keltett Nyilovnában. Sebtében felöltözött, kisietett a konyhába. – Ki az? – kérdezte az ajtónál megállva. – Én! – felelte egy ismeretlen hang. – De kicsoda? – Nyissa ki! – kérlelte halkan valaki felelet helyett. Az anya felkattintotta a kampót, egyik lábával egy kissé meglökte az ajtót – belépett Ignat, és boldogan így szólt: – No, nem tévedtem! Derékig csupa sár volt, az arca megszürkült, a szeme beesett, és csak göndör haja meredezett dúsan szerteszét, ahogy kibuggyant a kucsmája alól. – Nagy baj történt minálunk! – súgta, mihelyt bezárta az ajtót maga után. – Tudom… Ez meghökkentette a legényt. – Honnan? – kérdezte pislogva. Nyilovna röviden és szaporán mindent elmondott. – Hát azt a két legényt elfogták? A társaidat? – Ők nem voltak ott. Sorozásra mentek, újoncok! Így is ötödmagával fogták el Mihajlo bácsit…

Orrán át nagyot szippantott a levegőből, aztán kissé fölényesen azt mondta: – De én: maradtam. Most bizonyára keresnek. – Hogy sikerült elmenekülnöd? – kérdezte az anya. A szoba ajtaja csendesen megnyílt. – Nekem? – kiáltott fel a padon ülve és körülnézegetve Ignat. – Egy perccel ezelőtt odaszaladt hozzánk az erdőőr, bekopogott az ablakon, és azt mondta: vigyázzatok, fiúk, keresnek benneteket… Halkan elnevette magát, kaftánja aljával megtörölte arcát, és így folytatta: – No, Mihajlo bácsit kalapáccsal se lehet elkábítani. Mindjárt azt mondja nekem: „Eredj a városba, Ignat, de szaporán! Emlékszel arra az idős asszonyra?” És egy kis levelet kanyarított. „Nesze, menj!” El is indultam, de kúszva a bokrok között. Hallom… jönnek! Sokan vannak, mindenfelől lármáznak a pokolravalók. Bekerítették a kátrányfőzdét. Lefeküdtem a bokrok közé… Elmentek mellettem! Akkor felpattantam, és elindultam gyalog! Két éjjel és egy nap jöttem pihenés nélkül. Látszott, hogy elégedett magával, barna szemében mosoly ragyogott, nagy, piros szája meg-megremegett. – Most adok egy kis teát! – mondta sietve az anya; és felkapta a szamovárt. – Itt az írás, vegye át… Nagy nehezen felemelte, és homlokát összeráncolva, krákogva a padra tette a lábát. Az ajtóban megjelent Nyikolaj. – Jó estét, elvtárs! – mondta hunyorogva. Engedje meg, hogy segítsek. Lehajolt és gyorsan hozzálátott, hogy letekerje a piszkos kapcát. – No – kiáltott fel halkan a legény, és a lábát rángatva, meglepetten pislogott az anyára.

– Be kell dörzsölni a lábát pálinkával… – mondta Nyilovna. Nem vette észre, hogy Ignat ránézett. – Persze! – szólt Nyikolaj. Ignat zavartan prüszkölt. Nyikolaj megtalálta a levelet, kisimogatta, és a gyűrött, szürke papirost az arcához emelve ezt olvasta: „Törődj velünk továbbra is, anya, mondd meg a magas hölgynek, hogy ne feledkezzék meg rólunk, írjanak minél többet a dolgainkról! Kérlek! Isten áldjon! Ribin.” Nyikolaj lassan leengedte kezét, amelyben a levelet tartotta, és halkan így szólt: – Hát ez nagyszerű! Ignat rájuk nézett, és csendesen mozgatta mezítelen lábának piszkos ujjait; az anya, könnyáztatta arcát eltakarva odament hozzá a mosdótállal, leült a padlóra, és a lába felé nyúlt. Ignat gyorsan a pad alá dugta a lábát. – Mi az?! – kiáltott fel ijedten. – Add ide a lábad, de hamar… – Mindjárt hozok szeszt – mondta Nyikolaj. A legény mind beljebb dugta a lábát a pad alá, és azt dörmögte: – Mi az? Hát kórház ez, vagy mi? Nyilovna hozzáfogott, hogy lehúzza a másik csizmáját is. Ignat hangosan szuszogott, a nyakát esetlenül forgatva felülről lefelé nézett Nyilovnára, és mulatságosan lebiggyesztette ajkát. – Tudod, hogy megverték Mihail Ivanovicsot? – kérdezte remegő hangon Nyilovna. – Igazán? – kiáltott fel ijedten és halkan a legény. – Igen. Már félholtra kínozva

hozták Nyikolszkojéba és ott is ütötte az altiszt, a rendőrfőnök meg véresre verte, és meg is rugdosta! – Ehhez értenek! – válaszolta a szemöldökét összehúzva a legény. Válla megremegett. – Úgy félek tőlük, mint az ördögöktől! Hát a parasztok? Azok nem ütötték? – Csak egy ütötte meg, de annak is a rendőrfőnök parancsolta. A többiek egy ujjal se nyúltak hozzá, sőt még a védelmére keltek, azt mondták, nem szabad ütni… – Há-á-át igen… a parasztok is kezdik már megérteni, ki hol áll, és miért. – Igen, már a parasztok közt is vannak értelmes emberek… – Hol nincsenek értelmes emberek? A szükség mindenkit megokosít. Mindenütt vannak, csak nehéz megtalálni őket. Nyikolaj hozott egy üveg szeszt, szenet tett a szamovárba, és szótlanul kiment. – Orvos ez az úr? – kérdezte kíváncsi szemmel kísérve halkan Ignat. – Miköztünk nincsenek urak, mindenki elvtárs… – Csodálatos! – mondta bizalmatlanul és zavartan mosolyogva Ignat. – Min csodálkozol? – Hát csak úgy. Az egyik úr dagadtra veri az ember pofáját, a másik pedig megmossa a lábát! És mi van a kettő között? Kitárult a szoba ajtaja. – A kettő között azok az emberek vannak, akik nyalják a kezüket azoknak a pofozkodóknak, és szívják azok vérét, akiket pofoznak… ezek vannak a kettő között – mondta a küszöbön állva Nyikolaj. Ignat tisztelettel rápillantott. – Hát ilyenformán van ez! – mondta rövid hallgatás után. Felállt és lábát váltogatva megjegyezte: – Mintha kicserélték volna a lábam! Köszönöm…

Leültek az ebédlőben, teáztak, Ignat meg igen komolyan így szólt: – Újságkihordó voltam, nagy gyakorlatom van a jövésmenésben. – Sokat olvas a nép? – kérdezte Nyikolaj. – Mindenki olvas, aki csak tud, még a gazdagok is, csak azok persze nem tőlünk kérik az olvasnivalót. Hisz azok jól tudják, hogy a parasztok most már a vérükkel mossák ki a földet az uraságok meg a gazdagok alól, hogy azután ők maguk osszák fel egymás között. Úgy fel fogják osztani, hogy nem lesz többet se földesúr, se béres! Mert hát hogy is lenne?! Ezért mennek ölre az emberek, semmi másért! Ignat szinte sértődötten, bizalmatlanul, kérdően nézett Nyikolajra, aki szótlanul mosolygott. – Mert ha ma csülökre megyünk mind egy szálig és győzünk is, holnap pedig megint az egyik gazdag lesz, a másik meg szegény, akkor nagyon szépen megköszönöm, de nem kérek belőle! Mi nagyon jól tudjuk, hogy a gazdagság olyan, akár a futóhomok, nem fekszik meg békén egy helyben, hanem szétfolyik mindenfelé! Hát erre semmi szükség sincs! – Ne mérgelődj! – mondta tréfásan Nyilovna. Nyikolaj tűnődve felkiáltott: – Hogy juttassuk oda mielőbb a Pfibin letartóztatásáról irt röplapot?! Ignat felfülelt. – Hát van olyan röplap? – Van. – Adja ide, majd én elviszem! – ajánlotta kezét dörzsölgetve a legény. Az anya halkan elnevette magát. – De hát te nagyon elfáradtál, és azt mondod, félsz is! – szólt félrenézve. A legény lesimította göndör haját széles tenyerével, és gyakorlatiasan,

nyugodtan azt felelte: A félelem félelem, a munka meg munka! Mit nevet? Ejnye, ejnye! – Ugyan, ugyan, gyermekem! – kiáltott fel önkéntelenül az anya, és átadta magát az Ignat keltette örömnek. A legény zavartan, de fölényesen elmosolyodott. – Most meg tessék: gyermek! – Maga nem oda megy majd… – szólalt meg a legényt barátságosan hunyorgó szemmel nézegetve Nyikolaj. – Miért nem? Hát hová menjek? – kérdezte nyugtalanul Ignat. – Maga helyett más megy oda, de majd részletesen magyarázza el neki, hogyan és mit kell tennie, jó? – Rendben van! – felelte kisvártatva, kelletlenül Ignat. – Magának meg szerzünk egy jó kis igazolványt, és elhelyezzük erdőőrnek. A legény felkapta a fejét, és nyugtalanul azt kérdezte: – És ha majd fáért odajönnek a parasztok vagy általában… hát mit csináljak? Megkötözzem őket? Nem, ez nem nekem való… Az anya elnevette magát, Nyikolaj szintén, és ez ismét zavarba ejtette és elkeserítette a legényt. – Ne nyugtalankodjék! – vigasztalta Nyikolaj. – Nem kell a parasztokat megkötöznie, efelől biztos lehet! – No, hát azért! – mondta Ignat; megnyugodott és vidáman mosolygott. – Gyárba szeretnék menni, azt mondják, hogy ott eléggé okos emberek vannak… Az anya felállt az asztaltól, tűnődve kinézett az ablakon, és így szólt: – Ej, ilyen ez az élet! Egy nap alatt ötször elneveti magát és ötször sírva fakad az ember! No, befejezted, Ignatyij? Akkor feküdj le… – De még nem akarok…

– Csak menj, menj… – De szigorú rend van maguknál! No, jó… megyek… Köszönöm a szíves vendéglátást… Amikor lefeküdt Nyilovna ágyába, a fejét vakargatva azt dörmögte: – No, most itt mindennek kátrányszaga lesz… eh! Kár is volt ez az egész… Nem vagyok én álmos… Hogy tűzbe jött, amikor arról volt szó, mi van a kettő között… Azt a kutyafáját… Hirtelen nagyot horkantva, szemöldökét magasra felhúzva, száját félig kinyitva, elaludt.

21

Este egy pincehelyiségben, egy kis szobában Veszovscsikovval szemben egy széken ült Ignat, és szemöldökét összevonva, letompított hangon mondta: – A középső kis ablakon négyszer… – Négyszer? – ismételte gondterhelten Nyikolaj Veszovscsikov. – Először… hármat, így ni! Behajlított ujjával többször is az asztalra koppantott. – Egy, kettő, három – számolta. – Aztán várni kell egy kicsit, és még egyszer! – Értem. – Egy vörös hajú paraszt nyit ajtót, és azt kérdezi: a bábáért jött? Erre maga azt mondja: igen, a gyárostól! Egyebet ne szóljon, ebből is mindent megért! Egymáshoz hajolva és fojtott hangon beszélgetve sokáig ült ott a két tagbaszakadt, keménykötésű legény, az anya meg karját a mellén összefonva az asztalnál állt, és nézegette őket. Ezek a titkos kopogások, egyezményes kérdések és feleletek bévül mosolyra fakasztották. „Gyermekek még”… – gondolta. A falon lámpa égett, és megvilágított a padlón néhány ütött-kopott vödröt és bádoghulladékot. Olajfesték és nyirkosság bűze meg rozsdaszag töltötte be a szobát. Ignat bolyhos anyagból varrt vastag őszi felöltőt viselt, amely nagyon tetszett neki: az anya látta, milyen szeretettel simogatja a kabát ujját a tenyerével, és erős nyakát lomhán forgatva hogyan nézegeti magát. Lágyan megdobbant a szíve: „Gyermekeim! Drága gyermekeim…”

– Tehát – mondta felállva Ignat –, ne felejtse el: először Muratovhoz menjen, és az öregapót keresse… – Megjegyeztem! – felelte Veszovscsikov. De úgy látszik, Ignat nem hitte el – elismételte a kopogásokat, a jelszavakat, az egyezményes jeleket, végül kezet nyújtott Nyikolajnak. – Tiszteltetem őket! Derék népek azok, majd meglátja… Elégedett tekintettel végignézett magán, megsimította a felöltőjét, és azt kérdezte az anyától: – Induljak? – Megtalálod az utat? – Persze hogy megtalálom… Hát akkor a viszontlátásra, elvtársaim! És vállát magasra felhúzva, a mellét kidüllesztve, új kucsmáját félrecsapva, kezét nagy komolyan zsebbe dugva, eltávozott. Halántékán vidáman repdestek göndör szőke fürtjei. – No, most megint van munkám nekem is! – mondta halkan Nyilovnához lépve Veszovscsikov. – Már nagyon untam magam… Hát ezért szöktem én meg a börtönből?! Csak lapuljak itt? Ott legalább tanultam, ott Pavel úgy megtornásztatta az ember agyát, hogy csupa élvezet volt! Nos, Nyilovna, hát mit határoztak a szökést illetőleg? – Nem tudom – felelte önkéntelenül felsóhajtva Nyilovna. – Te szólj nekik, terád hallgatnak – mondta Nyikolaj, nehéz kezét Nyilovna vállára téve, és hozzá közelebb hajolva –, nagyon könnyű az! Ide nézz! Itt van a börtön fala, amellett egy utcai lámpás. Vele szemben üres telek, balra temető, jobbra utcák, a város. A lámpáshoz odamegy a lámpagyújtogató, fényes nappal, hogy megtisztítsa, odatámaszt egy létrát a falnak, a kerítés kalapjába beleakasztja egy kötélhágcsó kampóját, a hágcsót leengedi a börtön udvarába és odábbáll! Odabent meg tudni fogják, mikor történik mindez, megkérik a közönséges bűnözőket, hogy csapjanak lármát, vagy ők maguk csapnak, azok meg, akiknek kell, ezalatt felmásznak a hágcsón, keresztül a falon és… egy

kettő, már kész is az egész! Az anya arca előtt hadonászva rajzolgatta tervét, és olyan egyszerűnek, világosnak és Ügyesnek hatott az egész. Nyilovna eddig nehézkesnek és esetlennek ismerte Nyikolajt, aki azelőtt mogorva haraggal és bizalmatlanul nézett mindenre, most meg mintha a szeme vágása is egészen más volna, és egyenletes, meleg fénnyel ragyog a szeme párja, ahogy izgató szavaival igyekszik meggyőzni az anyát. – Gondold meg, hogy ez nappal lesz! Okvetlenül nappal. Kinek jut eszébe, hogy egy rab fényes nappal, az egész börtön szeme láttára akar megszökni? – De lelövik! – mondta megremegve az asszony. – Kik? Katonák nincsenek ott, a börtönőrök pisztolya meg csak arra jó, hogy szöget verjenek be vele! – Túlságosan egyszerű volna ez az egész… – Majd meglátod, hogy igazam van! Beszélj velük! Nálam már minden készen áll; a kötélhágcsó is, a horog is hozzá, és a gazdám lesz a lámpagyújtogató… Odakint bádoggal csörömpölve, köhögve bajmolódott valaki. – Már itt van! – mondta Nyikolaj. A kinyíló ajtón bedugtak egy bádogkádat és egy rekedt hang azt dörmögte: – Mássz be már, nyavalyás… Aztán megjelent egy sapkátlan, deres, kerek fej, egy barátságos bajuszos arc meg egy kidülledő szempár. Nyikolaj segített behúzni a kádat, és borotvált arcánál felfújva, köhögve belépett egy magas, görnyedt ember, köpött egyet, aztán rekedten így köszönt: – Jó egészséget… – No, kérdezd meg őtőle! – kiáltott fel Nyikolaj. – Éntőlem? Mit?

– A szökést… – Á-á! – szólt fekete ujjaival a bajuszát törölgetve a gazda. – Nem hiszi el, hogy ez olyan egyszerű. – M-m, nem hiszi el?! Akkor: nem akarja. Mi meg akarjuk, így hát el is hisszük! – mondta nyugodtan a gazda, aztán hirtelen kétrét görnyedt, és tompán köhögni kezdett. Amikor kiköhögte magát, a mellét dörzsölgetve, szipákolva, sokáig állt a szoba közepén, és tágra meresztett szemmel nézegette az anyát. – Ezt Pasának meg a társainak kell eldönteni – mondta Nyilovna. Nyikolaj tűnődve lehajtotta a fejét. – Ki az a Pasa? – kérdezte leülve a gazda. – A fiam. – Mi a családneve? – Vlaszov. Az ember bólintott, elővette dohányzacskóját, pipáját, megtöltötte dohánnyal, és szaggatottan azt mondta: – Hallottam róla. Az unokaöcsém ismeri, ő is a börtönben van, az unokaöcsém, Jevcsenkónak hívják, hallotta már a nevét? Engem meg Gobunnak hívnak. Nemsokára börtönbe csuknak minden fiatalt, akkor aztán majd élhetjük világunkat mi öregek! A csendőr azzal fenyegetőzik, hogy Szibériába száműzeti az unokaöcsémet. És ki is telik attól a kutyától! Rágyújtott, Nyikolajhoz fordult, és gyakran a földre köpött. – Szóval nem akarja? Az ő dolga. Az embernek van szabad akarata… ha kifárad az ülésben, járkáljon, ha kifáradt a járkálásban, üljön le. Ha kirabolják, ám hallgasson, ha megverik, ám tűrje, ha megölik, ám feküdjön ott! Ezt mind lehet, tudjuk. De Szavkát kihozom onnan. Kihozom én! Rövid, ugató mondatai meghökkentették Nyilovnát, az utolsó szavai meg

irigységet keltettek benne. Az utcán a hideg széllel és esővel szembe haladva Nyikolajra gondolt: „Lám csak, mennyire megváltozott!” Amikor pedig eszébe jutott Gobun, csaknem imádságos érzéssel gondolta: „Úgy látszik, nemcsak én élek egészen új életet!” De nyomban utána a fia miatti gond nőtt nagyra a szívében: „Jaj, csak beleegyezne!”

22

Vasárnap, amikor az anya a börtönirodában elbúcsúzott Paveltól, egy kis papírgalacsint érzett a kezében. Meg-, remegett, mintha égetné a tenyere bőrét, aztán kérőén és kérdően a fia arcába nézett, de nem talált rajta feleletet. Pavel kék szemében a megszokott, ismerős, nyugodt és határozott mosoly ragyogott. – Isten veled! – mondta sóhajtva az édesanyja. Pavel újból odanyújtotta kezét, és valami nyájas árnyalat suhant át az arcán. – Isten veled, anyám! Nyilovna nem engedte el a kezét, várt egy darabig. – Ne nyugtalankodj, és ne mérgelődj! – mondta Pavel. Ezek a szavak és a homlokára vésődő makacs redő felelt Nyilovnának. – Ugyan, ugyan – dünnyögte a fejét lehajtva. Hát miért? Azzal elsietett, nem is nézett a fiára, nehogy könnyes szeme, remegő ajka elárulja érzéseit. Útközben úgy tetszett neki, mintha sajognának annak a kezének á csontjai, amelybe erősen beleszorítva tartotta fia válaszát, és úgy elnehezült volna az egész karja, mintha a vállára ütöttek volna egy jó nagyot. Otthon Nyikolaj kezébe dugta a levelet, és előtte állva várta, mikor egyengeti szét a kemény galacsinná gyúrt papírdarabot; most megint remegő reményfélét érzett. De Nyikolaj azt mondta: – Hát persze! Ezt írja: „Mi nem szökünk meg, elvtársaim, nem tehetjük! Egyikünk se. Elvesztenénk az önbecsülésünket. Azzal a paraszttal törődjetek, akit a minap tartóztattak le. Megérdemli a gondoskodást, méltó arra, hogy fáradozzatok érte. Nagyon nehezen tudja elviselni az itteni helyzetet. Naponta összetűz a börtönigazgatósággal. Már huszonnégy órai magánzárkát kapott. Agyongyötrik itt. Mi mindent az ő számára kérünk. Vigasztaljátok, dédelgessétek egy kissé az anyámat. Magyarázzátok meg neki a dolgot, ő mindent megért.”

Az anya felemelte a fejét, és megremegő hangon azt mondta: – No ugyan mit kellene itt megmagyarázni?! Értem én úgy is! Nyikolaj gyorsan félrefordult, elővette zsebkendőjét, hangosan kifújta az orrát, és azt dörmögte: – Látja, micsoda náthát szedtem össze? Aztán mind a két kezével eltakarta a szemét, hogy megigazítsa a szemüvegét, és a szobában fel s alá járkálva így folytatta: – Nézze, most már úgyse lenne hozzá elég időnk… – Nem baj! Hadd üljenek ott! – mondta szemöldökét összevonva az anya, és nyirkos, ködös bánattal telt meg a szíve. – Levelet kaptam Pétervárról egy elvtársamtól… – Hiszen Szibériából is megszökhet… Ugye, megszökhet? – Természetesen. Az az elvtársam azt írja, hogy a per tárgyalását hamarosan kitűzik, az ítélet már most ismeretes: száműzik valamennyiüket. Látja? Ezek a kis szélhámosok a legízléstelenebb komédiává változtatják az igazságszolgáltatásukat. Értse meg: Pétervárott már meg is szövegezik az ítéletet, pedig még ki se tűzték a tárgyalást! – Hagyja ezt, Nyikolaj Ivanovics! – szólt határozottan az anya. – Nem kell engem vigasztalni, nem kell nekem magyarázgatni semmit. Persze nem csinál semmi rosszat, feleslegesen nem fogja gyötörni se magát, se a többieket! Engem pedig igenis szeret! Látja, hogy gondol rám?! Azt írja: magyarázzátok meg neki, vigasztaljátok meg! Hm? Szíve szaporán vert, a feje meg szédült a felindultságtól. – A maga fia nagyszerű ember! – kiáltott fel Nyikolaj szokatlanul hangosan. – Én nagyon tisztelem, becsülöm! – Most pedig gondolkozzunk azon, mit tehetünk Ribinért! – ajánlotta Nyilovna.

Szeretett volna csinálni valamit – most mindjárt, elmenni valahová, és járni-járni a végkimerülésig. – Igen, ez helyes! – felelte fel s alá járkálva Nyikolaj. – Szasenykát kellene… – Mindjárt itt lesz. Mindig eljön az olyan napokon, amelyeken én találkozom Pavellal… Nyikolaj tűnődve lehajtotta a fejét, és száját beharapva, a szakállát tekergetve leült a díványra az anya mellé. – Kár, hogy nincs itt a néném… – Jó volna ezt most elintézni, amíg Pasa ott van… jólesik majd neki! – mondta az anya. Hallgattak egy darabig, majd az anya váratlanul, lassan és csendesen így szólt: – Nem értem, miért nem akar? Nyikolaj talpra ugrott, de ekkor csengetés hallatszott. Hirtelen egymásra pillantottak. – Ez Szása! – mondta halkan Nyikolaj. – Hogy mondjam meg neki? – kérdezte ugyanolyan halkan Nyilovna. – Há-át tudja… – Nagyon sajnálom Szását… A csengetés megismétlődött, de már nem olyan hangosan, mintha az ajtó előtt várakozó látogató szintén tétovázna. Nyikolaj és az anya felállt, és együtt indult el, de Nyikolaj a konyhába nyíló ajtónál megtántorodott, és azt mondta: – Inkább… maga… – Nem hajlandó? – kérdezte keményen a lány, amikor az anya ajtót nyitott neki. – Nem.

– Tudtam! – szólt egyszerűen Szása, de az arca elsápadt. Kigombolta felöltőjét, aztán visszagombolt két gombot, és úgy próbálta levetni a kabátot. Ez persze nem sikerült. – Esik az eső, fúj a szél, utálatos az idő! – mondta ekkor. – Jól van Pavel? – Igen. – Egészséges és jókedvű – jegyezte meg a kezét nézegetve, halkan Szása. – Azt írja, hogy szabadítsuk ki Ribint! – újságolta az anya, de nem nézett a leányra. – Igen? Azt hiszem, fel kell használnunk ezt a tervet – mondta lassan a leány. – Én is azt gondolom! – mondta Nyikolaj, aki most megjelent az ajtóban. – Jó napot, Szása! – No, mi az? Mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez igen ügyes terv? – De ki fogja megszervezni? Mindenki el van foglalva… – Bízzák rám! – vágta rá Szása és felállt. – Én ráérek. – No, akkor vegye a kezébe! De meg kell kérni másokat is… – Jó, majd megkérek másokat is! Máris megyek. És vékony ujjainak immár biztos mozdulataival újra begombolta a felöltőjét. – Pihenjen! – ajánlotta az anya. Szása csendesen elmosolyodott, és hangját meglágyítva azt felelte: – Ne aggódjanak, nem vagyok fáradt… Aztán szótlanul kezet szorított velük és – most már megint ridegen és szigorúan – eltávozott. Nyilovna és Nyikolaj odalépett az ablakhoz, és nézte, hogyan megy át a lány az udvaron, hogyan tűnik el a kapu alatt.

Nyikolaj halkan fütyörészni kezdett, leült az asztalhoz, és írt valamit. – Ha nekilát ennek Szasenyka, majd csak megkönnyebbül – mondta eltűnődve, halkan az anya. – Hát persze! – felelte Nyikolaj, aztán az anyához fordulva, barátságos mosollyal azt mondta: – Hanem magától, Nyilovna, elmúlt ez a keserű pohár; maga nem tudta, mit jelent búsulni az után, akit szeretünk?! – Ugyan! – kiáltott fel legyintve Nyilovna. – Hogy búsultam volna?! Inkább rettegtem, jaj, csak ehhez vagy ahhoz ne adjanak feleségül. – Nem is tetszett magának senki? – Nem emlékszem rá, kedvesem – felelte némi gondolkodás után Nyilovna. – Hát hogyne tetszett volna? … Biztosan tetszett valaki, csak nem emlékszem rá! Ránézett Nyikolajra és egyszerűen, de nyugodt szomorúsággal így fejezte be: – Olyan sokat vert a férjem, hogy minden elmosódott az emlékezetemben, ami őelőtte történt. Nyikolaj az asztal felé fordult, Nyilovna meg kiment egy pillanatra a szobából, és amikor visszatért, Nyikolaj nyájasan rátekintve, emlékeit szavaival csendesen és szeretettel simogatva, megszólalt: – Tudja, nekem éppúgy, mint Szásának, volt egy históriám! Szerettem egy lányt, csodálatos ember volt, remek ember! Húsz évvel ezelőtt találkoztam vele, azóta szeretem, most is szeretem, igazán mondom! Ugyanúgy szeretem, szívemmellelkemmel, hálásan, örökre… Nyilovna, ahogy mellette állt, jól látta meleg, derűs fénnyel ragyogó szemét. Nyikolaj – karját a szék támlájára, fejét meg a karjára téve valahová a messzeségbe bámult, és úgy tetszett, mintha egész sovány, vékony, de erős teste előre igyekeznék, akár a fűszál a napfény felé. – Hát vegye el! – tanácsolta az anya. – Ó, hiszen már öt éve férjes asszony!

– Akkor miért nem vette el előbb? – Hát tudja – felelte egy kis gondolkozás után Nyikolaj –, valahogy mindig úgy esett sora, hogy ha én szabadlábon voltam, ő börtönben ült, ha meg ő volt szabadlábon, én voltam börtönben vagy száműzetésben. Mindez igazán nagyon hasonlított Szása helyzetéhez! Végül tíz évre Szibériába száműzték… borzasztó messzire! Én még utána is akartam utazni. De aztán megrestelltük magunkat; ő is, én is. Ő meg talált ott egy másik embert. Elvtársam az illető, igen derék fiú! Aztán együtt megszöktek, és most külföldön élnek… hát igen… Nyikolaj befejezte a beszédet, levette szemüvegét, megtörölte, aztán a világosság felé tartva keresztülnézett rajta, és újra törölgetni kezdte. – Ej-ej, kedvesem! – kiáltott fel a fejét csóválva, szeretettel az asszony. Sajnálta, de egyúttal arra késztette valami, hogy meleg anyai mosollyal rámosolyogjon. Nyikolaj változtatott a testhelyzetén, újra kezébe vette a tollat, és szavainak ütemét lendületes kézmozdulatokkal kiemelve ismét megszólalt: – A családi élet csökkenti a forradalmár energiáját, mindig csökkenti! Gyermekek, nehéz megélhetés, kényszerű kenyérkereső robot… Pedig a forradalmárnak szüntelenül fejlesztenie, mindjobban mélyítenie és szélesítenie kell az energiáját. Ezt követeli az idő: nekünk mindig a többiek előtt kell haladnunk, mert minket, munkásokat arra szemelt ki a történelem, hogy leromboljuk a régi világot, és új életet teremtsünk. Ha lemaradunk, ha engedünk a fáradtságnak, vagy elragadtatjuk magunkat apró-cseprő hódítások közeli lehetőségétől, akkor ez nagyon rossz, ez csaknem: árulás! Senkivel sem tudunk együtt haladni úgy, hogy el ne torzítsuk hitünket, és sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a mi feladatunk nem kis hódítások, hanem csakis a teljes győzelem elérése. Hangja megerősödött, arca elhalványodott, és szemében kigyúlt a megszokott, visszatartott, egyenletes erő tüze. Megint jó hangosan csengettek, és szó közben félbeszakították Nyikolaj beszédét. Ljudmila jött, az évszakhoz képest túlságosan könnyű kabátban, arca kipirult a hidegtől. – Kitűzték a tárgyalást – mondta lyukas sárcipőjét levetve, haragos hangon –, egy hét múlva lesz! – Ez igaz? – kiáltotta a szobából Nyikolaj.

Az anya odasietett Nyikolajhoz, nem tudta, hogy most öröm vagy ijedség kavarja fel. Ljudmila vele tartva, mély hangján gúnyosan azt mondta: – Igaz bizony! A bíróságon teljesen nyíltan azt mondják, hogy az ítélet már kész is. De hát mi ez? A kormány fél, hogy a hivatalnokai majd kesztyűs kézzel bánnak az ellenségeivel? Milyen sokáig és milyen buzgón igyekezett megmételyezni a szolgáit, és most mégsem biztos abban, hogy hajlandók minden aljasságra! Ljudmila tenyerével sovány arcát dörzsölgetve leült a díványra, tompa fényű szemében megvetés égett, hangja mindjobban megtelt haraggal. – Kár a puskaporért, Ljudmila! – csillapítgatta Nyikolaj. – Úgyse hallanak bennünket… Nyilovna feszülten figyelte Ljudmila beszédét, de semmit sem értett belőle, és önkéntelenül csak ugyanazokat a szavakat ismételgette magában: „Tárgyalás, egy hét múlva tárgyalás!” És hirtelen valami embertelenül kegyetlen, kíméletlen csapás közeledését érezte.

23

Így, a kétség és csüggedés felhőjében, a szomorú várakozás nyomasztó terhe alatt, szótlanul élt egy-két napig; a harmadikon megjelent Szása, és azt mondta Nyikolajnak: – Minden kész van! Ma egy órakor… – Máris kész?! – csodálkozott Nyikolaj. – Hát hogyne! Hisz nekem csak helyet és ruhát kellett szereznem Ribin számára, minden egyebet Gobun vállalt magára. Ribinnek csupán egy utcasarkot kell mennie. Az utcán majd, természetesen elváltoztatott arccal, Veszovscsikov fogadja, rádob egy felöltőt, sapkát, és megmutatja neki az utat. Én már várni fogom, átöltöztetem és elviszem. – Nem rossz! De ki az a Gobun? – kérdezte Nyikolaj. – Már találkozott vele, hisz az ő lakásán foglalkozott a lakatosokkal. – Ahá! Emlékszem. Furcsa öregember… – Leszerelt katona, bádogos. Kevéssé fejlett ember, mérhetetlenül gyűlöl mindenféle erőszakot… Egy kissé filozófus… – mondta elgondolkozva Szása, és kinézett az ablakon. Az anya szótlanul hallgatta, és lassanként valami homályos érzés érlelődött benne. – Gobun ki akarja szabadítani az unokaöccsét; emlékeznek rá, mennyire tetszett maguknak Jevcsenko, az a finnyáskodó piperkőc? Nyikolaj bólintott. – Mindent jól megszervezett – folytatta Szása –, de én kezdek kételkedni a sikerében. A séta közös; én azt hiszem, hogy ha a foglyok meglátják a hágcsót, sokan meg akarnak szökni… A szemét behunyva elhallgatott, az anya meg közelebb húzódott hozzá.

– És csak zavarják majd egymást… Mind a hárman az ablaknál álltak, Nyilovna – Nyikolaj és Szása mögött. Szapora beszédjük homályos érzést keltett az anya szívében… – Én odamegyek! – jelentette ki hirtelen. – Minek? – kérdezte Szása. – Ne menjen, kedveském! Mert még rajtaveszt! Nem szabad! – igyekezett lebeszélni Nyikolaj. Az anya ránézett, és most halkabban, de makacsabbul megismételte: – De, én odamegyek! … Nyikolaj és Szása összenézett. – Érthető… – mondta vállat vonva Szása. Az anyához fordult, belekarolt, hozzá hajolt, és egyszerű, szívhez szóló hangon kérlelte: – Mégiscsak azt mondom, hiába várja… – Édes lelkem! – kiáltotta Nyilovna, s a lányt remegő kézzel magához húzta. – Vigyen magával, nem fogok zavart okozni! Oda kell mennem! Nem hiszem, hogy meg lehet onnan szökni! – Velem jön! – jelentette ki a leány Nyikolajnak. – A maguk dolga! – felelte fejét lehajtva a férfi. – Csak nem lehetünk együtt. Maga a mezőre, a veteményeskertek felé menjen. Onnan jól lehet látni a börtön falát. De mi lesz, ha megkérdezik, hogy mit csinál ott? – Majd csak kitalálok valamit! – felelte megörülve, magabiztosan Nyilovna. – Ne felejtse el, hogy magát ismerik a börtönfelügyelők! – mondta Szása. – És ha meglátják ott…

– Nem látnak meg! – kiáltott fel az anya. Szívében hirtelen fájdalmasan, élesen fellobbant a mindeddig észrevétlenül izzó remény, és új életet öntött bele… „Hátha ő is…” – gondolta és sietve öltözni kezdett. Egy óra múlva már a börtönön túl, a mezőn járt. Éles szél repkedett körülötte, felfújta a ruháját, rávetődött a fagyos földre, meg-megrázta a veteményeskert rozoga kerítését – amely mellett Nyilovna haladt –, és nagy lendülettel a börtön alacsony falának csapódott. A falon átbukfencezve felkapott egy kiáltást, szétszórta a levegőben, és felsodorta az égbe. Ott gyorsan szálltak a felhők, és köztük kicsiny rések nyúltak a kék magasságba. Az anya mögött a veteményeskert, előtte a temető volt, jobbra, vagy tíz ölnyire a börtön. A temetőnél egy katona futószáron egy lovat futatott körbe, egy másik katona meg mellette állva nagyokat dobbantott, kiabált, fütyült és nevetett. Más nem volt a börtön környékén. Nyilovna lassan továbbhaladt mellettük a temető kerítése felé, és lopva jobbra meg hátra tekingetett. Ekkor hirtelen érezte, hogy a lába megremeg, elnehezedik, mintha hozzáfagyott volna a földhöz – a börtön sarka mögül sietve, ahogy a lámpagyújtogatók járnak, előbukkant egy görnyedt ember; létrát hozott a vállán. Az anya ijedten pislogva gyorsan a katonákra tekintett – egy helyben topogtak, a ló meg futott körbe-körbe –, aztán a létrás emberre nézett: már oda is támasztotta a létrát a falhoz és ráérősen felmászott. Egyik karját az udvar felé lendítette, aztán gyorsan leereszkedett, és eltűnt a sarok mögött. Az anya szíve szaporán dobogott; lassan teltek a másodpercek. A hágcsót alig lehetett észrevenni a börtön sötét falán, a téglákat szabadon hagyó, lemállott vakolaton, a piszokfoltok között. A fal fölött hirtelen megjelent egy fekete fej, majd kinőtt egy test, áthengeredett a falon és lesiklott. Előbukkant egy másik, bozontos kucsmás fej is, aztán egy fekete csomó gurult a földre, és gyorsan eltűnt a sarok mögött. Mihajlo kiegyenesedett, körülnézett és megrázta a fejét… – Fuss, fuss! – suttogta dobbantva az anya. Zúgott a füle, hangos kiáltások repültek feléje, és a fal fölött megjelent egy harmadik fej. Az anya a melléhez kapott, s mozdulatlanná dermedve nézte. A világosszőke, csupasz állú fej úgy nyúlt felfelé, mintha el akarna szakadni, aztán hirtelen eltűnt a falon túl. Mind hangosabban és viharosabban kiabáltak, és a szél széthordta a levegőben a füttyök vékony trilláit. Mihajlo a fal mentén haladt, már

túl is jutott rajta, és a börtön meg a házak közötti szabad területen járt. Nyilovnának úgy rémlett, hogy Ribin túlságosan lassan megy, és fölöslegesen magasra tartja a fejét – így mindenki az arcába nézhet, és örökre megjegyzi ezt az arcot. – Gyorsabban… gyorsabban… A börtön fala mögött szárazon csattant valami – betört üveg vékony csörömpölése hallatszott. Az egyik katona, lábát a földnek szegve magához húzta a lovat, a másik meg a markát a szájához illesztve kiabált valamit a börtön felé, amikor pedig befejezte, oldalt fordította a fejét, és a fülét hegyezte. Az anya, erejét megfeszítve forgatta a nyakát mindenfelé; a szeme, bár mindent látott, semmit se hitt – túlságosan egyszerűen és gyorsan zajlott le mindaz, amit ő olyan szörnyűnek és bonyolultnak képzelt el, és ez a gyorsaság elkábította, elbódította tudatát. Az utcán már nem lehetett látni Ribint, csak egy magas ember haladt hosszú felöltőben, meg egy leány futott. A börtön sarka mögül kirohant három börtönőr, szorosan egymás mellett szaladtak, és mind a hárman előrenyújtották jobb kezüket. Az egyik katona feléjük iramodott, a másik a ló körül szaladgált, fel akart ugrani rá, de a ló nem állt meg neki, folyton ficánkolt, és körülötte is minden mintha fel-felugrált volna. El-elfulladva, de állandóan füttyszó hasogatta a levegőt. Ez a riasztó, kétségbeesett sikongás ráébresztette az anyát a veszélyre; megremegve futásnak eredt a temető kerítése mellett a börtönőrök nyomában, de azok is, a katonák is a börtön másik sarka mögé szaladtak és eltűntek. Utánuk – kigombolt egyenruhában – ugyanoda rohant az ismerős helyettes börtönfelügyelő is. Valahonnan előkerült néhány rendőr, és összecsődült egy sereg ember. A szél ide-oda csapongott, kóválygott, mintha örülne valaminek, az asszony fülét meg szaggatott, kusza kiáltások, füttyentések ütötték meg… Ez a zűrzavar megörvendeztette: „Tehát ő is megtehette volna!” – gondolta mind gyorsabban lépkedve az anya. A kerítés sarka mögül hirtelen előbukkant, és feléje rohant két rendőr. – Állj! – kiáltotta zihálva az egyik. – Nem láttál egy szakállas embert? Nyilovna a veteményeskert felé mutatott, és nyugodtan azt felelte: – Arrafelé szaladt. Miért kérdik?

– Jegorov! Füttyents! Nyilovna hazaindult. Sajnált valamit, és keserű, bosszús érzés nyomta a szívét. Amikor a mezőről bekanyarodott az utcába, egy bérkocsi nyargalt el előtte. Felkapta a fejét, és egy szőke bajuszú, fáradt, halvány arcú fiatalembert pillantott meg a kocsiban. Az utas is rátekintett. Oldalvást ült, és – bizonyára emiatt – a jobb válla magasabbnak látszott a balnál. Nyikolaj örömmel fogadta. – No, mi történt? – Azt hiszem, sikerült. Igyekezett emlékezetébe idézni minden apróságot, és úgy mondta el a szökés történetét, mintha – igazságukban erősen kételkedve – valaki másnak a szavait ismételné. – Szerencsénk van! – szólt a kezét dörzsölgetve Nyikolaj. – De hogy féltettem én magát! Borzasztóan féltettem! Tudja mit, Nyilovna, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot: ne féljen a tárgyalástól! Minél korábban sor kerül rá, annál hamarabb szabadul Pavel, higgye el! Lehet, hogy már útközben megszökik. A tárgyalás pedig körülbelül így fest… Leírta, milyen a törvényszéki tárgyalás, Nyilovna meg csak hallgatta, s ráeszmélt, hogy Nyikolaj fél valamitől, és lelket akar verni belé. – Talán azt hiszi, hogy majd mondok valamit a bíráknak? – kérdezte váratlanul. – Hogy majd kérek tőlük valamit? Nyikolaj felugrott, legyintett és sértődötten felkiáltott: – Ugyan már! – Bevallom, félek! Magam sem tudom, mitől! Az anya hallgatott egy darabig, és a tekintete tétován ide-oda járt a szobában. – Néha úgy rémlik, hogy majd sértegetik Pasát, pimaszkodnak vele – folytatta. – Ej, te muzsik, mondják majd neki, te muzsikfattyú! Hát mit vettél a fejedbe? Pasa meg, amilyen büszke, majd odavág nekik valamit! Vagy Andrej gúnyolódik majd velük. Hisz mind olyan forrófejűek, így hát néha azt gondolom, hogy egyszer csak kifakadnak… És úgy elítélik őket, hogy sose látom többé egyiküket

sem! Nyikolaj a szakállát tépkedve komoran hallgatott. – Ezeket a gondolatokat nem tudom kiverni a fejemből – mondta halkan az anya. – Szörnyű dolog az a tárgyalás! Ott majd mindent boncolgatni, mérlegelni fognak! Rettenetes! Nem a büntetés a szörnyű, hanem a tárgyalás… Nem is tudom én ezt elmondani… Érezte, hogy Nyikolaj nem érti meg, és ez még jobban megnehezítette, hogy félelméről beszéljen.

24

Ez, a lélegzést fojtó nyirkossággal gátló, penészhez hasonló félelem szétterpeszkedett a mellében, és amikor elérkezett a tárgyalás napja, Nyilovna hátat-nyakat görnyesztő, súlyos, sötét terhet vitt be a tárgyalóterembe. Az utcán köszöntek neki a telepi ismerősök; ő a mogorva tömegen átfurakodva szótlanul visszabólintott. A bíróság folyosóján meg a teremben a vádlottak rokonai fogadták, és fojtott hangon azok is szóltak hozzá. A szavakat feleslegesnek érezte, és nem is értette őket. Mindenkit egy és ugyanaz a szomorú érzés tartott hatalmában – ez átragadt az anyára is, és még nyomasztóbban hatott rá. – Ülj ide mellém! – mondta egy padon odább húzódva Szizov. Nyilovna engedelmesen leült, megigazította ruháját és körülnézett. Szeme előtt egybeolvadva úsztak el holmi zöld és málnapiros csíkok, foltok, villantak meg vékony sárga fonalak. – Vesztébe sodorta a fiad a mi Grisánkat! – szólalt meg halkan egy asszony, aki mellette ült. – Hallgass, Natalja! – felelte mogorván Szizov. Nyilovna az asszonyra tekintett – Szamojlova volt, odább a férje ült: dús rőt szakállú, megnyerő külsejű kopasz ember. Arca csontos volt; ahogy hunyorogva maga elé bámult, meg-megremegett a szakálla. A terem a magas ablakokon át megtelt homályos fénnyel, és kívül hópelyhek siklottak le az üvegeken. Az ablakok között zsíros fényű, vastag aranykeretben ott függött a cár nagy arcképe, az ablakok nehéz málnapiros függönyei két oldalról egyenes redőkkel eltakarták a keretet. Az arckép előtt, csaknem a terem egész szélességében, egy zöld posztóval leterített asztal húzódott, jobbra a falnál, rács mögött, két fapad, balra meg két sor málnaszínű karosszék állt. A teremben nesztelenül futkostak a zöld galléros hivatalnokok, akiknek a mellén és a hasán aranygombok ragyogtak. A homályos levegőben halk, félénk suttogás

kóválygott, és elegyes patikaszag terjengett. Mindezek – a színek, a csillogás, a hangok, a szagok – nyomasztóan hatottak az ember szemére, a lélegzettel együtt behatoltak a mellébe, és a csüggedt félelem mozdulatlan, tarka zűrzavarával töltötték meg feldúlt, üres szívét. Ekkor egy ember hangosan mondott valamit, az anya megremegett, mindnyájan felálltak, így hát Szizov karjába fogózva ő is felemelkedett. A terem bal sarkában kinyílt egy magas ajtó, és imbolyogva belépett egy szemüveges öregember. Kicsiny, szürke arcán ritka, fehér pofaszakáll remegett, borotvált felső ajka beesett a szájába, hegyes pofacsontja és álla az egyenruha magas gallérjára támaszkodott, és úgy rémlett, hogy a gallér alatt nincs is nyak. Hátulról egy pirospozsgás, kerek, porcelán arcú, magas fiatalember fogta karon, mögöttük meg még hárman jöttek aranyhímes egyenruhában, és hárman polgári öltözékben. Sokáig piszmogtak az asztalnál, ahogy letelepedtek a karosszékbe, amikor pedig leültek, egyikük, egy kigombolt mundéros, lusta, borotvált arcú ember, duzzadt ajkát hangtalanul és lomhán mozgatva mondott valamit az öregecskének, aki furcsán-peckesen, mozdulatlanul ülve hallgatta. Nyilovna két kicsiny, fakó foltot látott a szemüvege mögött… Az asztal végén az írópultnál egy magas, kopaszodó ember állt, és köhécselve zizegtette az iratokat. Az öreg előrebillent és beszélni kezdett. Az első szót tisztán ejtette ki, de a következők mintegy szétmállottak vékony, szürke ajkán. – Megnyitom… Vezessék be… – Oda nézz! – súgta az anyát enyhén meglökve Szizov, és felállt. A rács mögött a falban kinyílt egy ajtó, kivont kardját a vallanak támasztva belépett egy katona, mögötte pedig megjelent Pavel, Andrej, Fegya Mazin, a két Guszev, Szamojlov, Bukin, Szomov és még öt fiatalember, akiknek a nevét nem tudta Nyilovna. Pavel nyájasan mosolygott, Andrej is kivillantotta fogait és bólogatott; mosolyuktól, élénk arcuktól, és attól a mozgástól, amelyet ebbe a kényszeredett, kimért csendbe hoztak, valahogy világosabb, egyszerűbb lett a terem. Az egyenruhák aranyának zsíros ragyogása elhalványult, lágyabb lett, és az anya szívét ébresztgetve a fürge magabiztosság fuvallata, az eleven erő lehelete csapta meg. És a mögötte levő padokon, ahol eddig nyomott

hangulatban várakoztak az emberek, most halk zúgás kelt válaszul. – Nem félnek! – hallotta Szizov suttogását Nyilovna, jobbján meg csendesen szipogni kezdett Szamojlov anyja. – Csend! – harsan egy zord kiáltás. – Figyelmeztetem… – mondta az öreg. Pavel és Andrej egymás mellett ültek le, velük együtt az első padra került Mazin, Szamojlov és a két Guszev is. Andrej leborotválta a szakállát, a bajusza megnőtt, lekonyult, és kerek feje macskafejhez hasonlított. Új vonás jelent meg arcán – éles és csípős a szája redőiben, sötét a szemében. Mazin ajka fölött két kis sáv feketéllett, az arca teltebb lett, Szamojlov ugyanolyan göndör volt, mint azelőtt, s ugyanolyan széles mosollyal mosolygott Ivan Guszev is. – Eh, Fegyka, Fegyka! – suttogta fejét lehajtva Szizov. Az anya hallotta az öreg alig érthető kérdéseit – kérdezgetős közben nem nézett a vádlottakra, és a feje mozdulatlanul feküdt az egyenruha gallérján – hallotta fiának nyugodt, rövid feleleteit. Úgy tűnt fel neki, hogy a tanácselnök és az ülnökök nem lehetnek gonosz, kegyetlen emberek. Szemügyre vette a bírák arcát, és találgatásokba bocsátkozva, csendesen figyelte, hogyan nő az új remény a szívében. A porcelán ember közönyösen olvasta a vádiratot, egyenletes hangja unalommal töltötte meg a termet, az emberek pedig, akiket elárasztott ez az unalom, mozdulatlanná dermedve ültek. A négy ügyvéd halkan, de élénken beszélgetett a vádlottakkal, mindnyájan erőteljesen, gyorsan mozogtak, és nagy fekete madarakra emlékeztettek. Az öregecske egyik oldalán egy bedagadt kicsiny szemű, kövér, pufók ülnök töltött meg testével egy karosszéket, a másik oldalon pedig egy sápadt arcú, vörösessárga bajuszú görnyedt bíró ült. Fejét fáradtan a szék támlájának támasztotta, és szemét félig behunyva töprengett. Az ügyész arca is kimerült, unott volt. A bírák mögött, arcát tűnődőén simogatva a polgármester, egy komoly külsejű, köpcös férfi ült; mellette a nemesség vezetője, egy jóságos, nagy szemű, nagy szakállú, piros arcú, ősz ember, meg a járási elöljáró –

ujjasban; óriási pocakja láthatólag feszélyezte, igyekezett is minduntalan betakarni ujjasának aljával, de az csak lecsúszott róla. – Itt nincsenek bűnösök, és nincsenek bírák – hallátszott Pavel kemény hangja –, itt csak foglyok és győztesek vannak… Csend lett, az anya füle néhány másodpercig csak a toll vékony, sietős sercegését meg tulajdon szívének dobogását hallotta. Az elnök is mintha fülelt volna valamire, és várt volna valamit. Az ülnökök mozgolódni kezdtek. – N-no, Andrej Nahodka! – szólalt meg ekkor az öreg. – Beismeri… Andrej lassan felemelkedett, kiegyenesedett és bajuszát rángatva öklelően nézett az öregre. – Ugyan miben tarthatnám bűnösnek magam? – szólalt meg ráérősen, éneklő hangon a hohol, ahogy szokott, és vállat vont. – Nem öltem, nem loptam, csupáncsak nem érthetek egyet az életnek olyan rendjével, amelyben az emberek kénytelenek fosztogatni és ölni egymást… – Rövidebben válaszoljon – mondta erőlködve, de érthetően az öreg. Nyilovna élénkséget érzett maga mögött a padokon, az emberek sugdostak valamit és mozgolódtak, mintha ki akarnák szabadítani magukat a porcelán ember szürke szavainak pókhálójából. – Hallod, hogy beszélnek!? – súgta Szizov. – Fjodor Mazin, feleljen… – Nem akarok! – mondta talpra ugorva, tisztán Fegya. Arcát elöntötte az izgalom pirossága, a szeme villogott, a kezét meg valami okból a háta mögé dugta. Szizov felszisszent, az édesanya meg tágra meresztette szemét ámulatában. – Lemondok a védelemről, és nem mondok semmit, mert a maguk bíróságát törvénytelennek tartom! Kicsodák maguk? A nép adott jogot maguknak arra, hogy ítéljenek rajtunk? Nem, nem a nép adott! Én magukat nem ismerem el!

Leült és Andrej válla mögé rejtette kitüzesedett arcát. A kövér bíró az elnökhöz hajolt, és súgott neki valamit. A sápadt arcú ülnök felhúzta szemhéját, a vádlottakra sandított, előrenyújtotta kezét az asztalra, és ceruzájával firkálgatott az előtte fekvő papirosra. A járási elöljáró megcsóválta a fejét, és lábát óvatosan megcserélve térdére tette, és mindkét kezével betakarta a hasát. Az öreg meg sem mozdította a fejét, egész törzsével a rőt bíróhoz fordult, hangtalanul mondott neki valamit; az ülnök a fejét lehajtva hallgatta. A nemesség vezetője az ügyésszel sugdolózott, a polgármester meg az orcáját dörzsölgetve figyelte őket. Megint a tanácselnök fátyolos hangja szólalt meg. – Hogy odavágta nekik?! Hiába… egyenesen a legjobb! – suttogta ámulattal az anya fülébe Szizov. Az anya meglepődve mosolygott. Mindaz, ami eleinte történt, csak felesleges és unalmas bevezetésnek rémlett, mert mindjárt lecsap, és borzongató rémségével egy csapásra mindenkit a földre tipor valami szörnyű esemény. De Pavel és Andrej nyugodt szavai olyan bátran és keményen csengtek, mintha a kicsiny telepi házban, nem pedig a bíróság színe előtt mondták volna őket. Fegya heves kirohanása felélénkítette Nyilovnát. Valami bátor hangulat nőttön-nőtt a teremben, és az anya a mögötte ülő emberek mozgásából sejtette, hogy nemcsak ő érzi ezt. – Mi a véleménye? – kérdezte az öreg. A kopaszodó ügyész felállt, és fél kézzel az írópultot fogva, számadatokat idézve gyorsan beszélni kezdett. A hangjában nem volt semmi félelmetes. De száraz, csípős árnyalata mégis nyugtalanította és fájóan horzsolta az édesanya szívét – homályosan valami ellenséges szándékot érzett mögötte, amely nem fenyegetőzött, nem harsogott, hanem láthatatlanul, megfoghatatlanul bontakozott ki. Lomhán és homályosan hullámzott valahol a bírák körül, mintegy körülbugyolálta őket láthatatlan felhővel, amelyen át semmi se hatolt el hozzájuk kívülről. A bírákra nézett – és nem értette őket. Nem haragudtak Pavelra és Fegyára, mint ahogy Nyilovna várta, nem sértegették őket szavakkal, de mintha mindaz, amit kérdeztek, teljesen felesleges volna nekik, mintha csak ímmel-ámmal kérdezgetnének, magukat megerőltetve hallgatnák a feleleteket, mindent előre tudnának, és semmi sem érdekelné őket. Lám, most ott áll előttük egy csendőr, és mély hangon azt mondja:

– Pavel Vlaszovot nevezték meg mint mindennek a kezdeményezőjét… – És Nahodkát? – kérdezte halkan és lustán a kövér bíró. – Őt is… – Szabad mondanom valamit? – kérdezte felállva egy ügyvéd. Aztán megint az öreg kérdezte valakitől: – Nincs valami megjegyzése? Az anyának úgy tűnt fel, hogy ezek a bírák nem egészséges emberek. Beteges fáradtságról tanúskodott testtartásuk, hangjuk, és ugyancsak beteges fáradtság, meg senyvesztő, szürke unalom nyomta rá bélyegét arcukra is. Látszott, hogy nehéz és kényelmetlen nekik mindez – az egyenruhák, a terem, a csendőrök, az ügyvédek, sőt még az a kötelesség is, hogy itt üljenek a karosszékekben, kérdezgessenek és hallgassák a válaszokat. Most ott áll előttük az ismerős, sárga arcú tiszt, és a szavakat elnyújtva, fontoskodva, hangosan beszél Pavelról, Andrejról. Az anya, ahogy hallgatta, önkéntelenül is azt gondolta: „Nem sokat tudsz te.” Aztán ránézett a rács mögött ülő emberekre, de most már nem féltette, nem sajnálta őket – őhozzájuk nem is illett a sajnálkozás, hisz ők mindnyájan csak csodálatot és szívmelegítő szeretetet fakasztottak belőle; és ez a csodálat nyugodt, ez a szeretet pedig derűs-boldog volt. Ott ültek a fal mellett – mind erősek, fiatalok – jóformán be sem avatkoztak a tanúk és a bírák egyhangú beszélgetésébe, az ügyvédek és az ügyész vitájába. Valamelyikük néha megvetően elnevette magát, szólt valamit elvtársainak, és azoknak az arcán is gúnyos mosoly futott végig. Andrej és Pavel csaknem egész idő alatt beszélgetett az egyik védővel, akit Nyilovna az előző napon látott Nyikolajnak Beszélgetésükre állandóan fülelt Mazin, aki élénkebb és mozgékonyabb volt a többieknél. Szamojlov néha mondott valamit Ivan Guszevnak, és az anya látta, hogy Ivan, könyökével társát észrevétlenül eltaszigálva, a fejét lehajtva igyekszik visszafojtani nevetését, az arca vörösre válik, orcája meg felfúvódik. Kétszer már kirobbant belőle a kacagás, de azután felfújta magát és igyekezett komolyabb lenni. És így vagy úgy, de mindegyikben ott pezsgett a fiatalság, és

eleven forrongása könnyedén elsöpörte erőfeszítéseiket. Szizov könnyedén megérintette Nyilovna könyökét; az anya feléje fordult – Szizov arca elégedett, de egy kissé gondterhelt volt. – Nézd csak, milyen keménykötésűek lettek ezek a legények! Valóságos urak! A teremben szaporán, színtelen hangon beszéltek a tanúk, és kelletlenül, közönyösen a bírák. A kövér ülnök, száját párnás kezével eltakarva ásítozott, a rőt bajuszú még sápadtabb lett, néha felemelte a karját és a halántékát egy ujjával keményen megnyomva, panaszosan tágra meresztett szemmel, vakon nézett a mennyezetre. Az ügyész néha firkált valamit ceruzájával a papírra, aztán folytatta hangtalan beszélgetését a nemesség vezetőjével, az pedig ősz szakállát simogatva kidüllesztette óriási, vörös szemét, és a nyakát fontoskodóan meghajlítva mosolygott. A polgármester az egyik lábát a másikon átvetve ült, nesztelenül dobolt ujjaival a térdén, és elmélyülten figyelte ujjainak mozgását. A járási elöljáró, miután hasát szilárdan elhelyezte a térdén, gondosan tartotta mindkét kezével; a fejét lehajtva ült, és láthatólag csak ő figyelt a hangok egyforma csobogására, meg az öreg, aki olyan mozdulatlanul, peckesen ült karosszékében, akár a szélkakas szélcsendes napon. Ez sokáig tartott, és megint dermesztő unalom vakította az embereket. – Kihirdetem… – mondta vékony ajkával a következő szavakat szétlapítva az öreg és felállt. Lárma, sóhajok, köhögés, lábak csoszogása és halk felkiáltások töltötték be a termet. A vádlottakat elvezették, amikor kifelé mentek, mosolyogva bólogattak rokonaiknak és ismerőseiknek, sőt Ivan Guszev halkan oda is kiáltott valakinek: – Fel a fejet, Jegor! Az anya és Szizov kiment a folyosóra. – Jössz a vendéglőbe? – kérdezte figyelmes gondoskodással, tűnődve az öreg Szizov. – Még van másfél óránk! – Nem kívánom. – No, akkor én se megyek. Hanem derék fickók ezek, mi? Úgy ülnek ott, mintha csakis ők volnának az igazi emberek, a többiek meg egy fagarast sem érnének!

Mit szólsz Fegykához?! Kucsmáját a kezében tartva odament hozzájuk Szamojlov apja. – Hát az én Grigorijom?! – szólt mogorván mosolyogva. – Lemondott a védelemről, és ő maga sem akar beszélni. Ő volt az első, aki ezt kitalálta. A tiéd, Pelageja, ügyvédeket kért, az, enyém meg azt mondja: nem kell! Erre aztán négyen is lemondtak… A felesége mellette állt. Sűrűn pislogva törölgette a szemét zsebkendőjének csücskével. Szamojlov a markába fogta szakállát, és a padlóra nézve így folytatta: – Lám csak, milyen furcsa! Nézi az ember ezeket az ördögöket, és látja: hiába találták ki mindezt, hiába rohannak a vesztükbe. És elgondolkodik: hátha mégis nekik van igazuk? Az is eszébe jut, hogy egyre többen és többen vannak a gyárban, egyre-másra fogják el őket, de mégse fogynak el… akár a sügér a folyóból! És megint csak azt gondolja az ember, hátha ők az erősek?! – Nehéz nekünk eligazodnunk ebben a dologban! – szólt Szizov. – Hát igen! Nehéz! – mondta egyetértéssel Szamojlov. – Nagyon jó erőben vannak a nyavalyások… – jegyezte meg a felesége, és nagyot szippantott a levegőből, majd széles, petyhüdt arcán szétáradó mosollyal így folytatta: – Ne haragudj, Nyilovna, az imént rád dörrentem, azt mondtam, hogy a te fiad a hibás. De hát az igazat megvallva, az ördög se igazodik el azon, ki a hibásabb! Lám, mi mindent mondtak a csendőrök meg a spiclik a mi Grigorijunkról! Az se sajnálta az erejét, az a vörös ördög! Úgy látszik, az anya büszke volt a fiára, bár talán maga sem volt tisztában ezzel az érzésével, de ezt olyan ismerősnek találta, hogy nyájas mosollyal, halkan válaszolt Szamojlova szavaira: – A fiatal szív mindig közelebb jár az igazsághoz… A folyosón emberek kószáltak, csoportokba verődtek, izgatottan és elmélyülten, tompa hangon beszélgettek. Jóformán senki sem állt egyedül, mindenkinek

világosan lerítt az arcáról a kívánság, hogy beszéljen, kérdezősködjék, hallgassa a mások szavait. A két fal közötti fehér csőben úgy lódultak előre-hátra az emberek, mintha erős szél lökdösne őket, és úgy tetszett, mindnyájan keresték a lehetőségét, hogy szilárdan és keményen megálljanak valamin. Bukin bátyja – magas és ugyanolyan fakó ember – gyorsan jobbra-balra forogva, mindkét kezével hadonászva bizonygatta: – Klepanovnak, a járási elöljárónak ebben a perben semmi keresnivalója sincs… – Hallgass, Konsztantyin! – csillapítgatta az apja, egy kis öregember, és félénken körülnézett. – De bizony megmondom én! Az a hír járja, hogy tavaly megölte az intézőjét a felesége miatt. Az intéző felesége most vele él. Hát hogy értsük ezt?! Azonkívül pedig közismert tolvaj… – Ugyan-ugyan, Konsztantyin! – Így van! – mondta Szamojlov. – Így van! Ez nem valami szabályszerű bíróság… Bukin meghallotta a hangját, odasietett hozzá, magával ragadva a többieket is, és hadonászva, az izgalomtól kivörösödve azt kiabálta: – A tolvajokon, a gyilkosokon esküdtek, egyszerű emberek: parasztok, polgárok ítélkeznek. Ez rendjén is van. Az olyanokon meg, akik a hatóság ellen vannak, maga a hatóság ítél? Hát hogy?! Ha te engem megsértesz, én meg szájon váglak, aztán te ítélkezel rajtam emiatt, akkor persze az sül ki, hogy én vagyok a hibás, pedig hát ki kezdte… te? Te bizony! Egy görbe orrú, ősz őr, akinek érdemérmek borították a mellét, a tömeget széttaszigálva odament, és megfenyegette Bukint az ujjával. – Ne kiabálj, hé! Hát mi ez, kocsma?! – Már engedelmet, lovag úr, én nem értem a dolgot! Ide hallgasson! Ha én megütöm magát, és ugyancsak én ítélkezem maga felett, akkor mit szól hozzá? – Mindjárt kivezettetlek! – mondta szigorúan az őr.

– Hová? És miért? – Az utcára. Hogy ne ordíts itt… Bukin végignézett mindnyájukon, és halkan megjegyezte: – Nekik az a legfontosabb, hogy az emberek hallgassanak… – Hát te hogy gondoltad?! – kiáltott rá szigorúan és gorombán az öreg. Bukin széttárta karját, és most már halkabban beszélt. – És hát miért nem engedik be a tárgyalásra a népet? Miért csak a rokonok jöhetnek be? Ha igazságosan Ítélkeznek, akkor tárgyaljanak nyilvánosan, mit félnek?! – Nem valami becsületes bíróság, ez már igaz! – ismételte most már hangosabban Szamojlov. Nyilovna szerette volna elmondani, amit Nyikolajtól a bíróság illetéktelenségéről hallott, de nem értette meg világosan, s részben már el is felejtette a szavakat. Odább húzódott egy kissé az emberektől, hogy emlékezetébe idézze, amit elfelejtett, és ekkor észrevette, hogy egy szőke bajuszú fiatalember figyeli. Bal kezét nadrágja zsebébe dugta, ettől alacsonyabb lett a bal válla, és ez a tulajdonsága ismerősnek tűnt fel az anya szemében. De a fiatalember háttal fordult feléje, ő pedig annyira elmerült a visszaemlékezésbe, hogy mindjárt meg is feledkezett róla. Ám egy perc múlva halk kérdés ütötte meg a fülét: – Ő az? – Igen! – felelte örömmel, hangosan valaki. Hátranézett. A ferde vállú ember oldalvást állt neki, és mondott valamit a szomszédjának, egy fekete szakállú legénynek, aki rövid felöltőt és térdig érő csizmát viselt. Az anya emlékezete nyugtalanul megrezzent, de nem alakított ki semmilyen világos képet. Szívében parancsolóan fellobbant a vágy, hogy elmondja az embereknek a fia igazságát, és szerette volna hallani, mit mondanak az emberek ez ellen az igazság ellen, és szavaikból szerette volna kitalálni, hogyan dönt

majd a bíróság. – Hát tárgyalás ez? – kezdte Szizovhoz fordulva óvatosan és halkan. – Csak azt firtatják, ki mit tett, de azt, hogy miért tette, nem is kérdezik. És mind öregek. Fiatalokon fiataloknak kellene ítélkezniük… – Hát igen! – mondta Szizov. – Nehéz nekünk megérteni ezt a dolgot, nagyon nehéz. – Elgondolkozva megcsóválta a fejét. Egy őr kinyitotta a terem ajtaját. – Rokonok! Mutassák fel a jegyeket! – kiáltotta. – Jegyeket! Akárcsak a cirkuszban! – jegyezte meg ráérősen egy mogorva hang. Most már mindenkiben valami tompa ingerültség, homályos durcásság érződött, fesztelenebbek lettek az emberek, lármáztak és vitatkoztak az őrökkel.

25

Miközben leültek a padra, Szizov dörmögött valamit. – Mit mondtál? – kérdezte az anya. – Csak úgy! Buta népség… Megszólalt a csengő. Valaki egykedvűen megjegyezte: – A bíróság… Megint mindnyájan felálltak, és ugyanolyan sorrendben, mint először, bevonultak és helyet foglaltak a bírák. – Vigyázz! – súgta Szizov. – Az ügyész beszélni fog. Nyilovna kinyújtotta a nyakát, egész törzsével előrehajolt, és valami szörnyű eseményre várakozva mozdulatlanná dermedt. Az ügyész oldalvást a bírák felé állt, fejét feléjük fordította, az írópultra könyökölt, felsóhajtott, és jobb kezével szaggatottan hadonászva beszélni kezdett. Nyilovna nem értette az első szavakat, az ügyész hangja sima, öblös Volt, de egyenetlenül, hol lassan, hol gyorsabban folyt. A szavak egyforma, hosszú sorba húzódtak, mint az öltések, aztán hirtelen felröppentek, és úgy kóvályogtak, akár legyek fekete raja egy kockacukor fölött. De Nyilovna nem talált bennük semmi szörnyűt, semmi fenyegetőt. Hidegen hulltak-hulltak ezek a szavak, akár a hó, szürkén, akár a hamu, és úgy megtöltötték a termet bosszantó unalommal, mint valami finom, száraz por. Ez az érzésekben fukar, de szavakban gazdag beszéd bizonyára nem hatolt el Pavel és elvtársai tudatáig, nem is hatott rájuk – mindnyájan nyugodtan ültek, hangtalanul beszélgettek, néha mosolyogtak, néha összevonták szemöldöküket, hogy leplezzék mosolyukat – akárcsak a szünet előtt. – Hazudik! – súgta Szizov. Nyilovna nem mondhatta volna ezt. Ahogy az ügyész szavait hallgatta,

megértette, hogy mindnyájukat egyformán vádolja, nem emel ki külön senkit sem; miután Pavelról elmondta a magáét, Fegyáról kezdett beszélni, Pavel mellé állította; majd mindenáron igyekezett közéjük tuszkolni Bukint; úgy rémlett, hogy mindnyájukat összecsomagolja, és szorosan egymásra, valahova egy zsákba varrja őket. De szavainak külsőleges értelme nem elégítette ki, nem hatott rá, és nem rémítette meg, de mégis valami szörnyűséget várt, makacsul azt kereste az ügyész szavai mögött – az arcában, a szemében, a hangjában és ráérősen a levegőbe lendülő fehér kezében. Valami szörnyűség fenyegetett, ezt érezte az anya, de ez valahogy megfoghatatlan volt, nem lehetett közelebbről meghatározni, úgyhogy ismét száraz, csípős lepedék borította be a szívét. A bírákra nézett – kétségtelenül unták ezt a beszédet. Élettelen, sárga és szürke arcuk kifejezéstelen maradt. Az ügyész szavai szemmel észrevehetetlen ködöt árasztottak szét a levegőben, és e köd egyre nőtt, sűrűsödött a bírák körül, mind szorosabban körülbugyolálta őket a közömbösség és a kimerült várakozás felhőjével. Az elnök mozdulatlanná dermedt egyenes testtartásában, szemüvegének üvege mögött el-eltűntek, szinte szétfolytak az arcán azok a kis szürke foltok. „Hát tárgyalás ez?” – kérdezte magában értetlenül az anya, e halálos közöny, e haragtalan egykedvűség láttán. Ez a kérdés összeszorította a szívét, apránként kisajtolta belőle a szörnyű esemény varasát, és a sérelem éles érzésével csípte a torkát. Az ügyész beszéde valahogy váratlanul szakadt félbe – tett néhány gyors, apró megjegyzést, aztán meghajolt a bírák felé, és kezét dörzsölgetve leült. A nemesség vezetője a szemét kidüllesztve odabólintott, a polgármester a kezét nyújtotta neki, a járási elöljáró meg a saját hasát nézegette és mosolygott. De a bírákat láthatólag nem derítette fel az ügyész beszéde – meg se moccantak. – Fedoszejev, Markov és Zagarov védőjéé a szó – mondta valami papírt az arca elé emelve az öreg. Felállt az ügyvéd, akit az anya Nyikolajnál látott. Arca jóságos, széles volt, apró szeme sugárzóan mosolygott; úgy tetszett, mintha vörösessárga szemöldöke alól két penge nyúlna ki, és úgy nyírna valamit a levegőben, akár az olló. Ráérősen, ércesen, tisztán kezdett beszélni, de az anya nem hallgathatta a beszédét, mert Szizov a fülébe súgott:

– Megértetted, mit mondott? Megértetted? Azt mondta: züllött, esztelen emberek. Az én Fjodorom?! Vlaszova nem felelt, mert nyomasztó csalódás nehezedett rá. És egyre nőtt a lelkét fojtogató sérelem. Most rájött, hogy miért várt ő igazságosságot, miért gondolta, hogy majd a fia igazságának a bírák igazságával való szigorúan becsületes vetélkedését fogja látni: ő azt képzelte, hogy a bírák sokáig, figyelmesen és részletesen fogják kérdezgetni Pavelt szíve egész életéről, éles szemmel vizsgálgatják majd minden gondolatát és tettét, eddigi napjait. És amikor meglátják fiának igazságát, akkor becsületesen, fennhangon kijelentik: – Ennek az embernek igaza van! De ebből nem lett semmi; úgy rémlett, hogy a vádlottak beláthatatlanul messzire vannak a bíráktól, a bírák pedig – fölöslegesek. Vlaszova kimerült, elvesztette minden érdeklődését a tárgyalás iránt, nem is hallotta a szavakat, és megbántva azt gondolta magában: „Hát tárgyalás ez?” – Jól beszél! – súgta helyeslően Szizov. Már egy másik ügyvéd – hegyes, sápadt, gunyoros arcú alacsony ember – beszélt, de a bírák közbe-közbeszóltak. Felugrott az ügyész, és gyorsan, haragosan mondott valamit a jegyzőkönyvről, aztán figyelmeztetően megszólalt az öregecske is; a védő a fejét tisztelettel meghajtva végighallgatta őket, aztán folytatta a beszédét. – Piszkáld csak! – szólt Szizov. – Piszkáld meg őket alaposan… A teremben élénkség támadt, harci tűz lobogott, az ügyvéd ugyancsak ingerelte éles szavaival a bírák öreg bőrét. A bírák mintha összébb húzódtak volna, felfújták magukat, és így, szinte felduzzadva próbálták visszaverni a csípős és szúrós szófricskákat. Ám ekkor felállt Pavel, és egy csapásra, váratlanul csend lett. Az anya egész törzsével előredőlt. Pavel nyugodtan kezdett beszélni:

– Én mint párttag, csakis pártom bíróságát fogadom el, és nem a magam védelmében akarok beszélni, hanem azoknak az elvtársaimnak a kívánságára, akik szintén lemondtak a védelemről, próbálom megmagyarázni önöknek azt, amit nem értettek meg. Az ügyész a felsőbb hatalom elleni lázadásnak nevezte a mi felvonulásunkat a szociáldemokrácia zászlaja alatt, és egész idő alatt úgy beszélt rólunk, mint a cár ellen lázadókról. Ki kell jelentenem, hogy az önkényuralom a mi szemünkben nem az egyetlen lánc, amellyel bilincsbe verték az ország testét, csupán az első és a legszorosabb lánc, amelyet le kell tépnünk a népről… A csend még jobban mélyült kemény hangjának csengésére, amely mintegy kiszélesítette a terem falait. Pavel szinte távolabb húzódott az emberektől, jobban kidomborodott az alakja. A bírák lomhán, nyugtalanul fészkelődni kezdtek. A nemesség vezetője súgott valamit a lusta arcú bírónak, az bólintott rá, aztán az öreghez fordult, akinek ugyanakkor a másik oldalról is a fülébe súgott valamit a beteg ülnök. Az öreg, karosszékében jobbra-balra imbolyogva odaszólt Pavelnak, de hangja belefulladt Vlaszov beszédének egyenletes, széles áradatába. – Mi szocialisták vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ellenségei vagyunk a magántulajdonnak, amely szétválasztja, egymás ellen tüzeli az embereket, kibékíthetetlen érdekellentéteket támaszt, hazudik, hogy leplezze és igazolja ezt az ellenségeskedést, és hazudozásával, gonosz képmutatásával mindenkit megront. Mi azt mondjuk: az a társadalom, amely az embert csakis meggazdagodása eszközének tekinti – embertelen, az nekünk ellenségünk, mi nem tudunk kibékülni kétszínű, hazug erkölcsével; gyűlöljük az egyénhez való viszonyának cinizmusát és kegyetlenségét, harcolni akarunk és harcolni fogunk az ellen, hogy ez a társadalom bármilyen formában leigázza az embert testileg és erkölcsileg, hogy bármilyen úton-módon szétdarabolja az embert a kapzsiság oltárán. Mi munkások, akiknek a munkája alkot mindent, az óriási gépeken kezdve egészen a gyermekjátékokig; akiket megfosztottak attól a joguktól, hogy harcolhassanak emberi méltóságukért; akiket mindenki igyekszik saját céljai elérésének eszközévé változtatni, és azzá is változtathat: most annyi szabadságot akarunk, amennyi lehetővé tenné, hogy idővel magunkhoz ragadjunk minden hatalmat. A mi jelszavaink egyszerűek: vesszen a magántulajdon, minden termelőeszközt a népnek, minden hatalmat a népnek, a munka kötelező mindenkinek. Láthatják, hogy nem vagyunk lázadók!

Pavel elmosolyodott, lassan végigsimította a haját, és kék szemében még fényesebben fellobbant a tűz. – Kérem, térjen a tárgyra! – szólt tisztán érthetően, hangosan az elnök. Mellel Pavel felé fordult, ránézett, és az anyának úgy rémlett, hogy fakó bal szemében gonosz, mohó fény gyúl ki. És a bírák mind úgy bámultak a fiára, hogy szinte az arcára tapadt a szemük, szinte belefúrták magukat a testébe, hogy kiszívják a vérét, és azzal frissítsék fel elnyűtt testüket. Ő meg, a szálegyenes, magas munkás, keményen és erősen állt előttük, feléjük nyújtotta kezét, és kristálytisztán így folytatta: – Mi forradalmárok vagyunk, és azok is leszünk mindaddig, amíg egyesek csak parancsolgatnak, a többiek meg csak robotolnak. Mi engesztelhetetlen ellenségként állunk szemben az önök társadalmával, amelynek az érdekeit parancsra védenünk kellene, és addig szó se lehet köztünk békességről, amíg nem győzünk. Mi, munkások, győzni fogunk! Az önök megbízói korántsem olyan erősek, mint ők maguk hiszik. Ugyanaz a magántulajdon, amelynek a megszerzéséért és megtartásáért föláldozzák a rabszolgává tett emberek millióit, ugyanaz az erő, amely hatalmat ad nekik e milliókon, ellenséges súrlódásokat okoz közöttük, és testileg is, erkölcsileg is tönkreteszi őket. A magántulajdon megvédése túlságosan nagy erőfeszítést követel, és voltaképpen önök, a mi uraink, sokkal inkább rabok, mint mi, mert önök lelki rabságban sínylődnek, mi meg csak testiben. Önök nem tudják lerázni az előítéleteket, a szokások igáját, amely megölte a lelküket, bennünket semmi sem akadályoz abban, hogy belül szabadok legyünk; az a maszlag, amellyel maguk bennünket megmérgeznek, gyengébb annál az ellenméregnél, amelyet akaratlanul is a tudatunkba öntenek. Ez szakadatlanul nő és fejlődik, mind gyorsabban lángra kap, és magával ragad minden derék embert, még a maguk köreinek lelkileg egészséges elemeit is. Nézzék csak meg: önök között már nincsenek olyan emberek, akik eszmeileg harcolni tudnának az önök hatalmáért; már elfogytak mindazok az érveik, amelyek megvédhetnék önöket a történelmi igazság támadásával szemben, önök már semmi újat nem tudnak alkotni az eszmék birodalmában, mert lelkileg meddők lettek. A mi eszméink pedig egyre nőnek, mind fényesebben lángolnak, meghódítják a néptömegeket, és megszervezik a szabadságért folyó harcukat. A munkásság nagy szerepének tudata egy lélekké forrasztja össze a világ minden munkását, és önök kegyetlenségen és cinizmuson kívül semmivel sem tarthatják fel az élet megújhodásának ezt a folyamatát. Csakhogy a cinizmus nyilvánvaló, a kegyetlenség pedig még jobban ingerli az embereket. És azok a kezek, amelyek ma még fojtogatnak bennünket, nemsokára bajtársiasan szorongatják majd a

mienket. Az önök energiája csak az arany gépies gyarapodása; ez olyan csoportokká egyesíti önöket, amelyek arra vannak kárhoztatva, hogy felfalják egymást, a mi energiánk viszont a munkásszolidaritás egyre növekvő tudatának eleven ereje. Mindaz, amit önök csinálnak, bűnös dolog, mert emberek leigázására irányul, a mi munkánk pedig megszabadítja a világot azoktól a kísértetektől és szörnyetegektől, amelyeket az önök hazugsága, gonoszsága, mohósága szült, azoktól a szörnyetegektől, amelyekkel a népet rémítgetik, önök elszakították az embert az élettől és tönkretették; a szocializmus egyetlen nagy egésszé egyesíti az önök által szétrombolt világot. Ez így lesz! Pavel szünetet tartott egy másodpercig, aztán halkabban, de nagyobb nyomatékkal megismételte: – Ez így lesz! A bírák furcsán fintorogva összesúgtak, és egy pillanatra se vették le mohó szemüket Pavelről; az anya meg úgy érezte, hogy egészségét, erejét, frissességét irigyelve bemocskolják tekintetükkel fia rugalmas, erős testét. A vádlottak mind figyelmesen hallgatták elvtársuk beszédét, arcuk elhalványodott, a szemük boldogan csillogott. Nyilovna csak úgy nyelte fiának szavait, amelyek szabályos sorokban bevésődtek emlékezetébe. Az öreg többször is félbeszakította Pavelt, hogy megmagyarázzon neki valamit, sőt egyszer szomorúan még el is mosolyodott. Pavel szótlanul meghallgatta, aztán zordul, de nyugodtan folytatta a beszédét, és a bírák akaratát a saját akarata alá rendelve kényszerítette őket, hogy tovább hallgassák. De végül, kezét Pavel felé nyújtva, felkiáltott az öreg. – Mindjárt befejezem – áradt válaszul Pavel kissé gúnyos hangja. – Nem akartam személyükben megbántani önöket, ellenkezőleg, most, hogy akaratlanul részt vettem ebben a komédiában, amelyet önök bírósági tárgyalásnak neveznek, majdnem részvétet érzek önök iránt. Hisz mégiscsak emberek, nekünk pedig mindig fáj látni, hogy emberek, még ha ellenségei is a mi célunknak, ennyire gyalázatosan lealjasítsák magukat az erőszak kiszolgálásával, és már ennyire elvesztették emberi méltóságuk tudatát… Leült, rá se pillantott a bírákra, s az anya lélegzetét visszafojtva nézett a bírákra, várt. Andrej ragyogó mosollyal, keményen megszorította Pavel kezét, Szamojlov,

Mazin és a többiek is mind élénken feléje nyújtották kezüket, ő meg elvtársainak kitörő lelkesedésétől egy kissé zavartan odapillantott, ahol az édesanyja ült, és úgy intett a fejével, mintha azt kérdezné: „Így gondoltad?” Anyja boldog, mély sóhajjal felelt rá, és egész valóját elöntötte a szeretet forró hulláma. – No, most kezdődött meg az igazi tárgyalás! – súgta Szizov. – Tyű, de odamondogatott nekik! Mi?! Az anya bólogatott rá, nagyon örült annak is, hogy ilyen bátran beszélt a fia – de talán még inkább annak; hogy befejezte. „No, most aztán mi lesz?” – vergődött fejében az aggódó kérdés.

26

Az, amit a fia mondott, nem lepte meg, ismerte ezeket a gondolatokat, de csak most itt, a bíróság előtt érezte igazán fia hitének különös, magával ragadó erejét. Meglepte Pavel nyugalma és beszéde; az igazságukba és győzelmükbe vetett erős hit csillaghoz hasonlatos, sugárzó halmazzá olvadt szívében. Most azt várta, hogy a bírák ádáz vitába bocsátkoznak a fiával, dühös ellenvetések után a maguk igazságával igyekeznek előhozakodni. De lám, Andrej állt fel, egy kissé meginogva, öklelően a bírákra nézett és megszólalt: – Védő urak! – A törvényszék előtt áll, nem pedig a védők előtt! – jegyezte meg haragosan, jó hangosan a beteges arcú bíró. Nyilovna látta Andrej arckifejezésén, hogy bolondozni akar: a bajusza meg-megremegett, a szemében meg az a ravasz macskakifejezés ragyogott, amelyet olyan jól ismert. Andrej erősen megdörzsölte a fejét hosszú kezével és felsóhajtott. – Hát hogy?! – mondta a fejét ingatva. – Én azt hiszem, hogy itt nem bírák vannak, hanem csakis védők… – Kérem, hogy a dolog lényegéről beszéljen! – jegyezte meg szárazon az öreg. – A lényegéről? Jó! Én már-már magamra erőszakoltam azt a gondolatot, hogy önök valóban bírák, független, becsületes emberek… – A bíróságnak nincs szüksége arra, hogy ön jellemezze! – Nincs rá szüksége? Hm, no azért csak folytatom… Önök olyan emberek, akiknek számára nincsen se jó barát, se idegen, önök szabad emberek. Lám, itt áll önök előtt két fél, és az egyik panaszkodik: ő engem kirabolt és agyonkínozott! A másik meg azt feleli: nekem jogomban áll rabolni és kínozni, mert fegyver van a kezemben… – Van valami mondanivalója a lényegről?! – kérdezte hangját felemelve a kis

öreg. Remegett a keze, és az anyának jólesett látnia, hogy haragszik. De Andrej viselkedése nem tetszett neki: sehogy se vágott össze a fia beszédével – ő szigorúan komoly vitát szeretett volna. A hohol szótlanul az öregre tekintett, aztán a fejét dörzsölgetve komolyan így szólt: – A lényegről? Hát mit beszéljek én maguknak a lényegről? Amit tudniuk kellett, azt már elmondta az: elvtársam. A többit pedig, ha eljön az ideje, majd megmagyarázzák maguknak mások… Az öreg egy kissé felemelkedett és kijelentette: – Megvonom a szót! Grigorij Szamojlov! A hohol keményen összeszorította a száját, és lomhán leereszkedett a padra, mellőle meg felállt Szamojlov, és megrázta göndör fürtjeit. – Az ügyész vadembereknek, a kultúra ellenségeinek nevezte elvtársaimat… – Csak arról beszéljen, ami az ön ügyére tartozik! – Ez is arra tartozik. Nincs semmi, ami ne tartozna a becsületes emberekre. És kérem, ne szakítson félbe. Azt kérdem önöktől, mi az önök kultúrája? – Nem azért vagyunk itt, hogy vitatkozzunk magával! A tárgyra! – mondta a fogát kimutatva az öreg. Andrej viselkedése láthatólag megváltoztatta a bírák magatartását, szavai mintegy letöröltek valamit róluk, szürke arcukon foltok jelentek meg, szemükben hideg, zöld szikrák égtek. Pavel beszéde is ingerelte őket, de önkéntelenül is tiszteletet parancsoló erejével fékezte is ingerültségüket, a hohol azonban letépte róluk a tartózkodás álarcát, és mihamar leleplezte azt, ami alatta volt. Furcsa fintorokkal össze-össze súgtak, és – eddigi magatartásukhoz képest túlságosan gyorsan – izegni-mozogni kezdtek. – Maguk spicliket nevelnek, lezüllesztik az asszonyokat és a leányokat, lopásra, gyilkosságra kényszerítik, pálinkával megmérgezik az embereket; nemzetközi vérfürdők, országra-világra szóló hazudozás, feslettség és elvadulás: ez a maguk kultúrája! Igen, ennek a kultúrának ellenségei vagyunk!

– Kérem! – kiáltotta az állát megrázva az öreg. De Szamojlov teljesen kipirulva, a szemét villogtatva, szintén kiabált. – De igenis tiszteljük-becsüljük azt a másik kultúrát, amelynek teremtőit maguk börtönben rothasztották el, és az őrületbe kergették… – Megvonom a szót! Fjodor Mazin! A kis Mazin úgy állt fel, mintha hirtelenében egy ár ugrott volna elő, és ellecsukló hangon azt mondta: – Én… én megesküszöm! Én tudom, hogy engem elítéltek. Kifulladt, elsápadt, szinte csak a szeme maradt az arcán, és a kezét előrenyújtva azt kiáltotta: – Én becsületszavamat adom! Akárhová küldenek is, én megszököm, visszajövök, és dolgozni fogok mindig, egész életemen át. Becsületszavamra! Szizov hangosan krákogott és fészkelődni kezdett. És az egész közönség is furcsán, tompán zúgott – magával sodorta az izgalom mind magasabbra csapó hulláma. Egy asszony sírva fakadt, valaki fulladozva köhögött. A csendőrök bamba csodálkozással nézték a vádlottakat, haraggal a közönséget. A bírák ideoda hajlongtak, az öreg meg vékony hangon azt kiabálta: – Ivan Guszev! – Nem akarok beszélni! – Vaszilij Guszev! – Én sem akarok! – Fjodor Bukin! Nehézkesen felállt a hirtelenszőke, fakó legény, és a fejét rázva lassan azt mondta: – Szégyellhetnék magukat! Én nehéz felfogású ember vagyok, de mégis megértem az igazságot! – Feje fölé emelte a kezét, és szemét félig behunyva, mintha a távolba kémlelne, elhallgatott.

– Micsoda?! – kiáltotta meghökkenve és karosszékében hátradőlve az öreg. – Menjenek a csudába! Bukin mogorván visszaereszkedett a padra. Homályos szavaiban rejlett valami óriási, fontos, volt valami szomorú, jámbor szemrehányás. Ezt mindenki érezte, sőt még a bírák is felfigyeltek, mintha várnák, nem hallatszik-e valami visszhang, amely világosabb, mint ezek a szavak. A közönség sorai megdermedtek; csak egy halk sírás hullámzott a levegőben. Aztán az ügyész vállat vonva elmosolyodott, a nemesség vezetője jó hangosat köhintett, és fokozatosan újjászületett a suttogás, majd felélénkülve végigkígyózott a termen. – Most a bírák beszélnek? – kérdezte Szizovhoz hajolva az anya. – Minden véget ért… még csak az ítéletet hirdetik ki… – Egyéb semmi se lesz? – Nem… Nyilovna nem akarta elhinni. Szamojlova a padon fészkelődve, vállával és könyökével Nyilovnát meglökve, halkan azt súgta a férjének: – Micsoda dolog ez?! Hát lehet ezt? – Látod, hogy lehet! – Most mi lesz vele… Grisával?! – Hagyj békét… Mindenkiben mintha megrendült, széttörött, összeomlott volna valami. Az emberek értetlenül pislogtak szinte megvakult szemükkel, akárha egy elmosódott körvonalú, felfoghatatlan jelentőségű, de sodró erejű fényes valami lobbant volna fel előttük. És mivel nem értették a hirtelen eléjük táruló nagy dolgot – ezt a számukra új érzést –, sietve szemmel látható, kézzelfogható apróságokra fordították.

– Már engedelmet, hát miért nem engedik beszélni őket?! – súgta jó hangosan, bátran Bukin bátyja. – Az ügyész mondhat mindent, és beszélhet, amennyit akar… A padnál egy hivatalnok állt, és az emberek felé legyintve, halkan rájuk szólt: – Csend! Csend… Szamojlov hátradőlt és a szavakat szaggatottan lökve ki, azt dörmögte a felesége háta mögött: – No, jó, mondjuk, bűnösek… De akkor is: engedjék őket beszélni! Mivel szálltak szembe?! Én tudni akarom! Énrám is tartozik ez a dolog… – Csend! – kiáltotta az ujjával megfenyegetve a hivatalnok. Szizov mogorván bólogatott. Az anya meg szüntelenül a bírákat nézte, és azt látta, hogy alig érthető hangon egymással beszélnek, s mindjobban felindulnak. Beszédük hideg, síkos csengése megcsapta az arcát, érintésével megremegtette orcáját, és egészségtelen, undorító érzést keltett a szájában. Valahogy úgy rémlett neki, hogy mindnyájan fiának és elvtársainak testéről, a forró vérrel, eleven erővel teli ifjak izmairól és tagjairól beszélnek. Ezek a testek a koldusok undok irigységét, az elcsigázottak és a betegek tapadós mohóságát gyújtják fel bennük. Csámcsognak és sajnálják ezeket a munkára, mások gazdagítására, élvezetre és alkotásra képes testeket, amelyek most kikerülnek az élet körforgalmából, és lemondanak róla, s magukkal viszik azt a lehetőséget, hogy mások birtokba vegyék őket, kihasználják, behabzsolják az erejüket. Ezért támad e fiatalok láttán bosszúvágyó, sóvár ingerültség az öreg bírákban, akár a legyengült vadállatban, amely látja ugyan a friss táplálékot, de már nincs ereje, hogy meg is kaparintsa, elvesztette azt a képességét, hogy a mások erejével lakjék jól, úgyhogy csak mormog, panaszosan nyüszít, ha látja, mint fut el előle a jóllakás forrása. Nyilovnának ez a durva és furcsa gondolata annál jobban élesedett, minél figyelmesebben szemügyre vette a bírákat. Úgy vélte, hogy nem is titkolják felgerjedt mohóságukat, valamikor sokat zabáló éhes állatok tehetetlen dühét. Neki mint asszonynak és anyának – a fia teste mégiscsak drágább volt annál, amit léleknek neveznek – szörnyű volt látni, hogy kúsznak végig ezek az élettelen szemek az arcán, hogy tapogatják a mellét, a vállát, a kezét, hogy

dörzsölődnek forró bőréhez, mintha azt keresnék, miként lobbanhatnának fel, hogy aztán lángjukkal felmelegítsék a vért e félholt emberek elmeszesedett ereiben, elnyűtt izmaiban, hisz ezeket csak most élénkítették fel egy kissé a mohóság fullánkjai, meg az irigységé, azzal a fiatal élettel szemben, amelyet el kell ítélniük, és amelytől meg kell fosztaniuk magukat. Úgy tetszett, hogy fia érzi ezeket a kellemetlenül csiklandozó, nyirkos érintéseket, és megmegremegve tekint rá. Pavel egy kissé fáradt szemmel ugyan, de nyugodtan és gyengéden nézett anyja arcába. Időnként mosolyogva odabólintott. „Nemsokára szabad leszek!” – mondta „ez a mosoly, és mintha meleg érintéssel simogatta volna az anya szívét. Hirtelen valamennyi bíró egyszerre felállt, önkéntelenül az anya is felemelkedett. – Kivonultak! – mondta Szizov. – Ítélethozatalra? – kérdezte az anya. – Igen… Nyilovna feszültsége egyszeriben eloszlott, testét fullasztó lankadtság, kimerültség kerítette hatalmába, remegni kezdett az egyik szemöldöke, és verejték ütött ki a homlokán. A csalódás és a sérelem nyomasztó érzése tódult a szívébe, és mindjárt a bírákkal meg a bírósággal szemben támadt léleksenyvesztő megvetésbe csapott át. Mivel fájdalmat érzett a szeme fölött, keményen végighúzta tenyerét a homlokán, és szétnézett – a vádlottak rokonai sorra odamentek a rácshoz, és beszédmorajjal telt meg a terem, ű is odalépett Pavelhoz, és kezét keményen megszorítva, fájdalommal és örömmel tele, ellentmondó érzések zűrzavarában bolyongva felzokogott. Pavel nyájas szavakkal vigasztalta, a hohol tréfálkozott és nevetett. Az asszonyok mind sírtak, de nem annyira fájdalmukban, mint inkább csak megszokásból. Hirtelen, tompa ütésként kábító, váratlanul az ember fejére szakadó fájdalomnak nyoma se volt, csak az a szomorú tudat látszott mindenkin, hogy meg kell válni kinek-kinek a gyermekétől, de még ez is beleveszett a nap élményeibe. Az édesapák és az édesanyák valami homályos érzéssel néztek gyermekeikre; ebben a fiatalsággal szemben való bizalmatlanság, a felnőttek fölényének megszokott tudata, furcsán egybeolvadt egy másik, a tisztelethez

közel álló érzéssel, és az a tolakodó, szomorú gondolat: hogyan is lesz ezután, eltompult a kíváncsiságon, amelyet ezek az ifjak keltettek, akik rettenthetetlen bátorsággal beszélnek egy másik, jobb élet lehetőségéről. Ezeket az érzéseket visszatartotta az, hogy nem tudták kifejezni őket; a szavak bőven ömlöttek ugyan, de csak egyszerű dolgokról, fehérneműről, ruháról beszéltek, meg arról, hogy ki-ki vigyázzon az egészségére. Csak az idősebb Bukin igyekezett hadonászva meggyőzni öccsét: – Igenis… igazságot! Semmi mást! – Vigyázz a seregélyre… – válaszolt rá a fiatalabb Bukin. – Nem lesz semmi baja! Szizov meg az unokaöccse kezét fogta, és lassan azt mondta: – Így hát hosszú útra indulsz, Fjodor… Fjodor lehajolt és huncutul mosolyogva a fülébe súgott valamit. A kísérő katona is elmosolyodott, de mindjárt szigorú arcot vágott, és krákogott egyet. Az anya ugyanarról beszélgetett Pavellal, amiről a többiek: ruháról, egészségről, de a szívében száz kérdés tolongott – mi lesz Szásával, Pavellal és ővele. De mindezek alatt ott nyugodott a fia iránt érzett túláradó szeretet, az a feszült vágy, hogy tessék neki, minél közelebb legyen a szívéhez. A szörnyűség várása már elmúlt, csak annyi nyomot hagyott maga után, hogy Nyilovna kellemetlenül megremegett, valahányszor eszébe jutottak a bírák, és valahol lelke egy zugában maradt egy sötét gondolat róluk. Érezte, hogy valami nagy, fényes öröm csírázik benne, de nem értette, és zavarba esett tőle. Látva, hogy a hohol mindenkivel beszélget, ráeszmélt, hogy Andrejnak inkább van szüksége gyengédségre, mint Pavelnak, így hát őhozzá is szólt: – Nem nagyon tetszett nekem ez a bíróság! – Ugyan, miért nem, nénikém? – kiáltott fel hálásan mosolyogva a hohol. – Ócska malom, de nemcsak lom… – Az emberek nem találják szörnyűnek, és nem is értik, kinek van igaza – mondta határozatlanul.

– Ohó! Még mit nem akar?! – kiáltott fel Andrej. – Mintha bizony az igazság körül folyna itt a per! – Én meg azt hittem, ez olyan szörnyű lesz… – mondta sóhajtva és mosolyogva Nyilovna. – A törvényszék! Mindenki a helyére rohant. Az elnök, fél kézzel az asztalra támaszkodva, arcát egy iratba temetve, gyengén zümmögő-dongó hangon olvasni kezdett. – Elítéli őket! – mondta fülét hegyezve Szizov. Csend lett. Mindnyájan felálltak, és az öregre néztek. A merev tartású, alacsony, szikár öregember bothoz hasonlított, amelyet egy láthatatlan kéz tart. A bírák is álltak: a járási elöljáró a vállára billentette fejét, és a mennyezetre bámult, a polgármester összefonta karját a mellén, a nemesség vezetője meg a szakállát simogatta. A beteges arcú bíró meg pufók kollégája és az ügyész a vádlottak felé tekintett. A bírák mögül, az arcképről a piros egyenruhás, közönyös fehér arcú cár nézett a fejükön át, az arcán meg valami rovar mászott. – Száműzetés! – mondta megkönnyebbült sóhajjal Szizov. – No, hát akkor, hála neked, istenem uram! Mert azt rebesgették: kényszermunka! Ez semmiség, anya! Ez semmiség! – Én tudtam! – felelte fáradt hangon Nyilovna. – No mégiscsak… Ez most már biztos! Különben hát ki tudja? – A vádlottak felé fordult, akiket már elvezettek, és hangosan azt mondta: – A viszontlátásra, Fjodor! És ti is… mind! Isten segítsen benneteket! Az anya némán bólintott fiának és a többieknek. Szeretett volna sírva fakadni – de restellte.

27

Ahogy Nyilovna kilépett az utcára, elcsodálkozott azon, hogy már éjszaka terül a város fölé, lámpások égnek az utcán, csillagok az égen. A bíróság környékén csoportok verődtek össze, a fagyos levegőben ropogott a hó, és egymásba csapódó fiatal hangok csendültek fel. Egy szürke- csuklyás ember Szizov arcába tekintett, és sietősen azt kérdezte: – Mire ítélték őket? – Száműzetésre. – Mind? – Mind. – Köszönöm! Az ember továbbment. – Látod? – kérdezte Szizov. – Érdeklődnek… Egyszeriben vagy tíz fiú és lány vette körül őket, és csak úgy záporoztak a felkiáltások, amelyek odavonzották az embereket. Az anya és Szizov megállt. Faggatni kezdték őket az ítéletről, a vádlottak viselkedéséről, meg hogy ki beszélt, miről beszélt, és minden kérdésben benne csengett a mohó, őszinte és meleg kíváncsiság, amely azt a vágyat keltette Nyilovnában és Szizovban, hogy kielégítsék. – Uraim! Ez Pavel Vlaszov anyja! – kiáltotta halkan valaki, és a többiek – ha nem is egy csapásra, de hamarosan – elhallgattak. – Engedje meg, hogy kezet fogjak magával! Egy erős kéz megszorította az anya ujját, egy hang meg izgatottan így kiáltott fel: – A maga fia a bátorság példaképe lesz mindnyájunknak…

– Éljen az orosz munkásság! – harsant egy kiáltás. A kiáltások egyre szaporodnak, itt is, ott is fellobbantak, mindenünnen összefutottak, és az anya meg Szizov köré csoportosultak. A levegőben rendőrfüttyök pattogtak, de nem tudták elfojtani a kiáltásokat. Az öreg Szizov nevetett, az anyának meg olyan volt mindez, mint egy kedves álom. Mosolygott, szorongatta az emberek kezét, fogadta köszönésüket, a jóság ragyogó könnyei fojtogatták a torkát, a lába remegett a kimerültségtől, de szíve, amely csordultig megtelt örömmel, mindent magába fogadva úgy tükrözte vissza a benyomásokat, mint a tó sima felszíne. Közvetlenül mellette idegesen megszólalt egy tiszta hang: – Elvtársaim! Az orosz népet faló szörnyeteg ma újra elnyelt feneketlen, mohó szájával… – Hanem menjünk, anya! – mondta Szizov. Ugyanekkor előtermett valahonnan Szása, karon fogta az anyát, és maga után húzva, gyorsan elindult vele az utca túlsó oldalára. – Jöjjön – mondta –, alighanem verekedés lesz. Vagy letartóztatás… Nos? Száműzetés? Szibéria? – Igen, igen! – És hogy beszélt? Különben… tudom! Természetesen ő volt a legerősebb és a legegyszerűbb, a legkomolyabb. Ő érzékeny, gyengéd lelkű, csak restelli feltárni magát. A lány szenvedélyes suttogása, szerelmes szavai csillapították Nyilovna izgalmát és új erőt öntöttek bele. – Mikor indul utána? – kérdezte halkan, nyájasan Szásától, és testéhez szorította a leány karját. – Mihelyt találok valakit, aki átveszi a munkámat – felelte magabiztosan előrenézve a leány. – Hisz én is várom a magam ítéletét. Valószínűleg engem is Szibériába küldenek, és akkor bejelentem: azt kívánom, hogy abba a helységbe száműzzenek, ahol ő van. – Adja át neki üdvözletemet! – szólalt meg mögöttük Szizov. – Ő ismer: Szizov

vagyok, Fjodor Mazin nagybátyja. Szása megállt, hátrafordult és kezet nyújtott. – Ismerem Fegyát. Engem Alekszandrának hívnak. – És az apai neve? A leány rápillantott és azt felelte: – Nekem nincs apám! – Szóval… meghalt… – Nem! Él! – felelte izgatottan a lány, és valami makacsság, konokság csengett a hangjában, tükröződött az arcán. – Földbirtokos, most zemsztvo főnök… fosztogatja a parasztokat… – Ú-úgy! – felelte fojtottan Szizov, majd a lány mellett lépkedve és oldalról rárápillantva, rövid szünet után azt mondta: – No, isten áldjon, Nyilovna! Én balra megyek. A viszontlátásra, kisasszony. Nagyon szigorú az apjával szemben! De persze, ez a maga dolga… – Ha a maga fia rongy ember volna, aki csak ártana másoknak, akit utálna… akkor ezt nyíltan megmondaná? – kiáltotta szenvedélyesen Szása. – Hát… megmondanám! – felelte vontatottan az öreg. – Tehát: az igazság magának drágább a fiánál, nekem meg drágább az apámnál… Szizov elmosolyodva megcsóválta a fejét, aztán felsőhajtott. – Ej, de ügyesek maguk! Ha sokáig bírják szusszal, legyőzik az öregeket, mert lendület az van magukban! Isten áldja, minden jót kívánok magának! És legyen egy kissé jobb szívvel az emberek iránt, jó? Isten veled, Nyilovna! Ha találkozol Pavellal, mondd meg neki, hogy hallottam a beszédét. Nem minden világos, sőt egy s más félelmetes is benne, de, így mondd meg, igaznak találtam. Megemelte a kalapját, és méltóságosan befordult az utcasarkon.

– Derék ember lehet! – jegyezte meg Szása nagy szemének mosolygó tekintetével kísérve Szizovot. Az anyának úgy tetszett, hogy a leány arca most lágyabb és szelídebb, mint máskor. Otthon szorosan egymáshoz simulva leültek a díványra, és az anya, a csendben pihenve újra Szásának Pavelhoz való utazását hozta szóba. A leány sűrű szemöldökét tűnődőén felhúzva maga elé révedt álmodozó nagy szemével és halvány arcán nyugodt szemlélődés ömlött el. – Aztán ha majd gyermekeitek születnek, én is utánatok megyek, majd én dajkálom őket. És legalább olyan jól élünk majd ott is, mint itt. Pasa talál munkát, hiszen ezermester… – Hát nem most mindjárt akar utána menni? – kérdezte az anyát kitartó tekintettel végigmérve Szása. – Mire kellenék én most neki? – mondta sóhajtva az anya. – Csak akadály lennék, ha mégis megszökne. Meg aztán nem is egyezne bele… Szása rábólintott. – Nem egyezik bele. – Azonkívül nekem… dolgom van itt! – tette hozzá enyhe büszkeséggel. – Igen! – felelte elgondolkozva Szása. – Ez is jó. Aztán hirtelen megrázkódott, mintha ledobna valamit magáról, egyszerűen és halkan így folytatta: – Nem is fog ő ott élni. Bizonyosan megszökik… – És mi lesz magával? Meg esetleg… a gyermekkel? – Majd meglátjuk. Neki nem kell törődnie velem, és én nem állok az útjába. Nehéz lesz megválnom tőle, de magától értetődik, hogy csak elboldogulok valahogy. Nem, én nem leszek kolonc a nyakán. Az anya érezte, hogy Szása képes úgy cselekedni, ahogy mondja, megsajnálta a

leányt. Megölelte és azt mondta: – Nehéz lesz magának, kedvesem! Szása lágyan elmosolyodott, és egész testével az anyához simult. Holtfáradtan megjelent Nyikolaj, és kabátját levetve szaporán beszélni kezdett: – No, Szasenyka, tűnjön el, amíg ép bőrrel elmehet! Reggel óta két spicli jár a nyomomban, de olyan nyíltan, hogy a dolognak letartóztatás-szaga van. Az az érzésem, hogy valahol történt valami. Igaz is: itt van nálam Pavel beszéde, elhatároztuk, hogy kinyomatjuk. Vigye el Ljudmilának, és könyörögjön neki, hogy csinálja meg minél hamarább! Nagyszerűen beszélt Pavel, Nyilovna! Óvakodjék a spicliktől, Szása… Keményen megdörzsölte elgémberedett kezét, és az asztalhoz lépve sietősen kezdte kihuzigálni a fiókokat, iratokat szedett elő belőlük, és némelyiket eltépte, némelyiket meg gondterhelten félrerakta. – A minap dobáltam ki mindent, és lám megint mennyi mindenféle gyűlt itt össze… az ördög vigye el! Tudja, Nyilovna, talán magának is jobb lenne, ha nem aludna itthon. Hm?! Egy-egy ilyen murinál jelen lenni eléggé unalmas, és könnyen letartóztathatják magát is, pedig okvetlenül el kell szállítania a Pavel beszédét ide is, oda is… – Ugyan, mit kezdenének énvelem? – mondta az anya. Nyikolaj keze fejét az orra előtt rázva magabiztosan azt mondta: – Nekem jó szimatom van… Azonkívül pedig segíthetne Ljudmilának is. Jó? Csak menjen minél messzebb, hogy bajba ne keverjék… – Ha így áll a dolog, akkor megyek – felelte. Igen jólesett neki, hogy részt vehet fia beszédének kinyomtatásában. – Most már semmitől se félek, hál’ istennek! – tette hozzá halkan, de olyan magabiztosan, hogy ő maga is meglepődött. – Nagyszerű! – kiáltott fel Nyikolaj, de nem nézett rá. – Tudja, mit? Mondja meg nekem, hol a bőröndöm és fehérneműm, mert mindenemet a kezébe kaparintotta, úgyhogy most már végképpen nem rendelkezhetek szabadon a személyi tulajdonommal.

Szása szótlanul elégette a kályhában a papírcafatokat, és amikor elégtek, pernyéjüket gondosan összekeverte a hamuval. – Most már menjen, Szása! – mondta kezet nyújtva Nyikolaj. – A viszontlátásra! Ha megjelenik valami érdekes könyv, ne felejtse el beküldeni. No, a viszontlátásra, drága elvtársnő! Legyen minél óvatosabb! – Mennyi időre számit? – kérdezte Szása. – Tudja az ördög! Bizonyára van valami a rovásomon. Menjenek együtt, Nyilovna! Kettőt nehezebb követni! Jó? – Megyek! – felelte az anya. – Mindjárt öltözöm… Figyelmesen nézte Nyikolajt, de a megszokott, barátságos, lágy arckifejezést eltakaró aggodalmon kívül semmit sem vett észre rajta. Sem felesleges kapkodást, sem egy csepp izgalmat nem látott ezen az emberen, aki kedvesebb volt neki, mint a többiek. A mindenkihez kissé tartózkodóan kedves, és mindenki iránt egyformán figyelmes, mindig nyugodtan magányos Nyikolaj mindenki számára az maradt, aki volt, és valahol az emberek előtt járva, belül élt valami titkos életet. De Nyilovna tudta, hogy őhozzá közelebb került, mint másokhoz, és óvatos, szinte önmagában se hívő szeretettel szerette. Most kibírhatatlanul sajnálta, de visszafojtotta ezt az érzést, mert tudta, ha kimutatja, Nyikolaj – mint ilyenkor mindig – zavarba esik, megrestelli magát, és egy kissé nevetséges lesz – és nem akarta ilyennek látni. Visszament a szobába, és Nyikolaj a Szása kezét szorongatva azt mondta: – Nagyszerű! Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon jó lesz neki is, magának is. Nem árt egy kis egyéni boldogság. Elkészült, Nyilovna? Szemüvegét igazgatva, mosolyogva odament hozzá. – No, a viszontlátásra, szeretném remélni… háromnégy hónap vagy legfeljebb egy fél év múlva! Egy fél év igen nagy darab az ember életéből… Vigyázzon magára, kérem, jó? Most pedig öleljük meg egymást…” A sovány, vékony férfi átölelte Nyilovna nyakát erős karjával, a szemébe pillantott, és nevetve azt mondta:

– Úgy látszik, beleszerettem magába, mert folyton ölelgetem! Nyilovna szótlanul megcsókolta a homlokát meg az arcát. Reszketett a karja. – lefejtette, hogy Nyikolaj ne vegye észre ezt a remegést. – Vigyázzanak, holnap legyenek minél óvatosabbak! Tudják, mit? Reggel küldjék ide azt a fiút, Ljudmilánál van ott egy kislegény, előbb ő nézzen szét. No, a viszontlátásra, elvtársnők! Minden jót! – Ugyanilyen egyszerűen menne a halálba is, ha kellene – mondta az utcán halkan Szása –, és egy kissé valószínűleg ugyanígy sietne. De amikor az arcába nézne a halál, megigazítaná a szemüvegét, azt mondaná: nagyszerű… és meghalna. – Szeretem! – suttogta az anya. – Én csodálom, de szeretni nem szeretem! Tisztelni… nagyon tisztelem. Valahogy száraz, bár jó, sőt néha talán gyengéd is; de mindez nem eléggé emberi… Azt hiszem, követnek bennünket. Váljunk el. És ne menjen be Ljudmilához, ha úgy látja, hogy spicli van a környéken. – Tudom! – mondta Nyilovna. De Szása makacsul megismételte: – Ne menjen be! Akkor jöjjön hozzám. Egyelőre minden jót! Sarkon fordult, és gyorsan visszafelé indult.

28

Az anya néhány perc múlva már Ljudmila kis szobájában ült, és a kályhánál melegedett. A háziasszony szíjjal övezett fekete ruhában, a szobát suhogással és parancsoló hangjának csengésével megtöltve, lassan fel s alá járkált. A kályhában pattogott és zúgott a tűz, a szobából beszívta a levegőt, és egyenletesen csengtek az asszony szavai. – Az emberek sokkal inkább ostobák, mint gonoszak. Csak azt látják, ami közel esik hozzájuk, amit már most megszerezhetnek. Pedig ami közel van, az mind olcsó… az a drága, ami még távol esik. Lényegében mindenkinek előnyös és kellemes volna, ha megváltoznék, könnyebb lenne az élet, és okosabbak lennének az emberek. De ahhoz, hogy ezt elérjük, most elkerülhetetlenül sok nyugtalanságot kell magunkra vállalnunk… Hirtelen megállt Nyilovna előtt, és valamivel halkabban, szinte bocsánatkérően így folytatta: – Ritkán látok embereket, és ha idejön valaki, mindjárt beszélni kezdek. Ugye nevetséges? – Miért volna? – felelte az anya. Igyekezett kitalálni, hol nyomja a röpcédulákat, de nem látott semmi szokatlant. Az utcára néző háromablakos szobában dívány, könyvszekrény, asztal, néhány szék, a falnál ágy, mellette, a sarokban mosdó, a másik sarokban kályha állt, a falon meg képek másolatai függtek. Minden új, erős, tiszta, és a háziasszony apáca alakja mindenre rávetette hideg árnyékát. Érződött, hogy van itt eldugva valami titkos holmi, de nem lehetett tudni, hol. Az anya megnézte az ajtókat – az egyiken át egy kis előszobából jött be, a kályha mellett is nyílt egy másik, keskeny, magas ajtó. – Fontos dologban jöttem! – mondta zavartan, amikor észrevette, hogy az a háziasszony figyeli. – Tudom. Énhozzám nem is jönnek másért.

Az anya furcsa árnyalatot érzett Ljudmila hangjában, és az arcára nézett – Ljudmila mosolygott vékony szája szögletével, a szemüvege mögött meg tompán fénylett a szeme. Az anya, tekintetét elfordítva odaadta Pavel beszédét. – Tessék, arra kérik, hogy nyomtassa ki minél hamarabb. És hozzáfogott, hogy elmondja Nyikolaj előkészületeit a letartóztatásra. Ljudmila szótlanul az övébe dugta a papírt, és leült egy székre: szemüvegén visszatükröződött a tűz vörös fénye, és a lángok mosolya játszott a mozdulatlan arcon. – Ha majd idejönnek, én rájuk lövök! – mondta halkan, de határozottan, ahogy végighallgatta az anya elbeszélését. – Jogom van védekezni az erőszakkal szemben, és harcolnom kell ellene, ha másokat erre buzdítok. A tűz visszfénye lesiklott arcáról, úgyhogy most megint zord és egy kissé gőgös lett. „Nem valami gyöngyéleted van neked se!” – gondolta váratlanul gyengéden az anya. Ljudmila kelletlenül kezdte olvasni Pavel beszédét, de aztán mind közelebb hajolt a papírhoz, gyorsan félretette az elolvasott lapokat, mikor pedig befejezte az olvasást, felállt, kiegyenesedett, és odament az anyához. – Ez igen jó! Elgondolkozott és egy pillanatra lehajtotta a fejét. – Nem akartam beszélni magával a fiáról: nem találkoztam vele, és nem szeretem a szomorú beszélgetéseket. Tudom, mit jelent, ha az ember hozzátartozóját száműzik! De szeretném megkérdezni: jó, ha ilyen fia van valakinek? – Igen, jó! – felelte az anya. – És félelmetes is, ugye? – Most már nem félelmetes… – válaszolta nyugodt mosollyal Nyilovna.

Ljudmila megigazította simára fésült haját barna kezével, és az ablak felé fordult. Könnyű árnyék remegett orcáján, talán egy visszafojtott mosoly árnya. – Kiszedem szaporán. Maga feküdjék le, nehéz napja volt, kimerült. Itt feküdjék le, az ágyba, én nem fogok aludni, és éjjel esetleg még magát is felköltöm, hogy segítsen… Ha lefekszik, oltsa el a lámpát. Két hasábot dobott a tűzre, felegyenesedett, kiment a kályha melletti keskeny ajtón, és szorosan becsukta maga után. Nyilovna utánanézett, és vetkőzni kezdett. „Valami bánata lehet…” Szédült a fáradtságtól, de a lelke furcsán nyugodt volt, és a szemében mindent lágy, szelíd fény világított meg, amely csendesen és egyenletesen betöltötte a szívét. Már ismerte ezt a nyugalmat: mindig nagy izgalmak után szokott jelentkezni, és azelőtt egy kissé aggasztotta, de most csak kitágította a lelkét, megerősítette valami nagy és erős érzéssel. Eloltotta a lámpát, befeküdt a hideg ágyba, összehúzta magát a paplan alatt, és nemsokára mély álomba merült… Amikor pedig felnyitotta a szemét, a szoba tele volt a derűs téli nap hideg, fehér fényével, a háziasszony meg kezében egy könyvet tartva a díványon feküdt, és – rá se lehetett ismerni – mosolyogva nézett rá. – Szentisten! – kiáltott fel zavartan Nyilovna. – De elaludtam! Hány óra van már? – Jó reggelt! Mindjárt tíz lesz – felelte Ljudmila. – Keljen fel, teázzunk! – Miért nem költött fel? – Akartam. Odamentem, de olyan kedvesen mosolygott álmában… Egész törzsének egyetlen rugalmas mozdulatával felkelt a díványról, odament az ágyhoz, az anya arcához hajolt, és Nyilovna valami meghitt, bensőséges és érthető árnyalatot pillantott meg bágyadt fényű szemében. – Sajnáltam megzavarni, talán valami szépet álmodott… – Semmit se álmodtam!

– No, mindegy! De nekem nagyon tetszett a mosolya. Olyan nyugodt, jóságos… széles mosoly! Ljudmila elnevette magát, nevetése halkan, bársonyosan csengett. – El is gondolkoztam a sorsán… Nehéz lehet az élete! Nyilovna a szemöldökét mozgatva, elgondolkozva hallgatott. – Persze hogy nehéz! – kiáltott fel Ljudmila. – Nem is tudom! – mondta óvatosan az anya. – Néha nehéznek látszik. De olyan sok minden van, sok csodálatos, komoly esemény, és olyan gyorsan-gyorsan peregnek egymás után… A nekibuzdulás ismerős, serkentő hulláma egyre emelkedve, megtöltötte szívétlelkét képekkel, gondolatokkal. Felült az ágyban, és gondolatait sietősen igyekezett szavakba öltöztetni. – És mind-mind egyfelé tart… Tudja, sok nehézség van! Az emberek szenvednek, mert ütik, kegyetlenül verik őket, és sok öröm tilos nekik… emiatt nagyon nehéz az élet! Ljudmila gyorsan felvetette a fejét, ölelő tekintettel ránézett és megjegyezte: – Nem saját magáról beszél! Az anya is rápillantott, aztán felkelt, és öltözés közben azt mondta: – De hát hogy különüljön el az ember a többiektől, ha egyszer ezt is szereti, az is kedves neki, ha mindegyiket félti, sajnálja, ha mind ott nyüzsög a szívében?! Hogy húzódjék akkor félre?! Félig felöltözve ott állt a szoba közepén és elgondolkozott. Úgy tetszett neki, hogy nincs már többé az a Nyilovna, aki örökké csak aggódik, retteg a fiáért, és azon töpreng, hogyan óvja meg a testét; nincs már többé, különvált tőle, eltávozott valahová messzire, sőt talán teljesen el is égett az izgalmak tüzében, és ez megkönnyítette, megtisztította a lelkét, új, friss erővel töltötte meg szívét. Fürkészően figyelte magát, igyekezett betekinteni a szívébe, de félt is attól, hogy felébreszti régi, riadt aggodalmát.

– Min gondolkozik? – kérdezte odalépve, kedvesen a háziasszony. – Nem tudom! – felelte Nyilovna. Hallgattak egy darabig, egymásra tekintve mindketten elmosolyodtak, aztán Ljudmila kifelé indult. – Megnézem már, mit csinál a szamovár – mondta. Az anya kinézett az ablakon; odakinn keményen hideg nap ragyogott, az ő szíve is csupa derű volt – de meleg. Szeretett volna beszélni mindenről, sokat és boldogan, homályos hálaérzet töltötte el egy ismeretlen valaki iránt, azért, ami a lelkébe gyűlt, és alkonyi fénnyel bíborlott benne. Feltámadt szívében az imádkozásnak már régóta csak szunnyadó vágya. Eszébe jutott egy fiatal arc, majd mindjárt azt rikkantotta egy harsány hang: „Ez Pavel Vlaszov anyja!” Elébe villant Szása boldog, gyengéd tekintete, megjelent Ribin fekete alakja, rámosolygott fiának kemény, bronzbarna arca, zavartan pislogott előtte Nyikolaj, majd egy mély, de könnyű sóhajtól hirtelen hullámzani kezdett, egybekavarodott mindez, és a nyugalom érzésével mindent körülölelő, szivárványszínű, áttetsző felhővé olvadt össze. – Igaza volt Nyikolajnak! – mondta belépve Ljudmila. – Letartóztatták. Odaküldtem a fiút, ahogy mondta. Azt újságolja, hogy az udvar tele van rendőrökkel, egy rendőr meg – látta – a kapu mögött lapul. Jönnek-mennek ott persze besúgók is, de azokat nem ismeri a fiú. – Úgy hát! – mondta bólogatva az anya. – Jaj, szegény! Felsóhajtott, de annyira nem bánatosan, s ezen egy kissé el is csodálkozott, – Az utóbbi időben sok előadást tartott városi munkásoknak, és egyáltalában: most ő következett soron a lebukásban! – jegyezte meg komoran, de nyugodtan Ljudmila. – Váltig mondogatták neki elvtársaink: eredj most máshová, nem hallgatott rájuk! Ilyen esetekben, ha a rábeszélés nem segít, véleményem szerint kényszert kell alkalmazni… Az ajtóban megjelent egy fekete hajú, pirospozsgás, szép, kék szemű, hajlott orrú fiú. – Behozzam a szamovárt? – kérdezte csengő hangon.

– Légy szíves, Szerjozsa! Ez az én növendékem. Nyilovnának úgy tetszett, hogy Ljudmila most más, közvetlenebb és bizalmasabb hozzá. Sudár testének rugalmas ringásában sok szépség és erő volt, ami valamelyest enyhítette sápadt arcának szigorú kifejezését. Az éjjel még nagyobb lett a karika a szeme alatt. És érezni lehetett, hogy roppant feszültséggel van tele, és olyan a lelke, akár a túlfeszített húr. A fiú behozta a szamovárt. – Ismerkedjetek meg, Szerjozsa! Ez Pelageja Nyilovna, annak a munkásnak az anyja, akit tegnap száműzetésre ítéltek. Szerjozsa szótlanul meghajolt, kezet fogott Nyilovnával, aztán kiment, zsemlét hozott, és asztalhoz ült. Ljudmila, teát töltögetve, igyekezett lebeszélni az anyát arról, hogy hazamenjen, amíg nem tisztázódik, kit vár ott a rendőrség. – Lehet, hogy éppen magát! Bizonyára kihallgatják… – Hadd hallgassanak! – felelte az anya. – Még az se lenne nagy baj, ha letartóztatnának. Csak előbb sikerüljön szétküldeni Pavel beszédét. – Már kiszedtem. Holnap jut belőle a városnak is, a telepnek is… Ismeri Natasát? – Hogyne! – Vigye el neki… A fiú újságot olvasott, és úgy tett, mintha semmit se hallana, de a lap mögül időnként Nyilovna arcába pillantott, és az anya, valahányszor a fiú élénk tekintetével találkozott a szeme, jólesően elmosolyodott. Ljudmila megint Nyikolajra terelte a szót, de nem sopánkodott a letartóztatása miatt, és Nyilovna most már egészen természetesnek találta ezt a hangot. Gyorsabban telt az idő, mint más napokon, mire befejezték a teázást, már délre járt. – No, hát! – kiáltott fel Ljudmila. Ekkor sürgetően kopogtak. A fiú felállt, és hunyorogva, kérdően nézett a

háziasszonyra. – Nyiss ajtót, Szerjozsa. Ki lehet az? Nyugodt mozdulattal szoknyájának zsebébe dugta kezét, és azt mondta Nyilovnának: – Ha csendőrök, akkor maga, Pelageja Nyilovna, álljon ide ni, ebbe a sarokba. Te meg, Szerjozsa… – Tudom! – felelte halkan a fiú és eltűnt. Az anya elmosolyodott. Nem izgatták ezek az előkészületek – nem voltak balsejtelmei. A kis doktor lépett be. – Először is: Nyikolajt letartóztatták. Á, maga itt van, Nyilovna? Nem volt ott a letartóztatáskor? – Ideküldött! – Hm! Nem hiszem, hogy ez jó volna magának! Másodszor: ma éjjel különféle fiatalemberek ötszáz példányt sokszorosítottak a beszédből. Láttam: jó munka, tiszta, olvasható. Este szét akarják szórni a városban. Én ellenzem ezt; a város számára alkalmasabb a nyomtatott röplap, ezeket pedig el kell küldeni valahová. – Mindjárt elviszem én Natasának! – kiáltott fel élénken az anya. – Adja csak ide! Szörnyen szerette volna minél előbb elterjeszteni Pavel beszédét, telehinteni az egész világot a fia szavaival, és feleletet váró szemmel, már-már esdően nézett az orvos arcába. – Tudja az ördög, helyénvaló-e most magának vállalkoznia erre! – mondta tétován az orvos, és elővette az óráját. – Most tizenegy óra negyvenhárom perc, a vonat két óra ötkor indul, az út oda öt óra tizenöt perc. Este érkezne ugyan, de nem eléggé későn. És nem is erről van szó… – Nem is erről! – ismételte szemöldökét összevonva a háziasszony. – Hát mi másról? – kérdezte az anya és közelebb húzódott hozzájuk. – Csak az a

fontos, hogy ügyesen csináljam… Ljudmila figyelmesen ránézett, és a homlokát dörzsölgetve megjegyezte: – Magának veszélyes… – Miért – kiáltott fel hevesen, követelőén az anya. – Megmondom, miért! – kezdte egyenetlenül hadarva az orvos. – Maga Nyikolaj letartóztatása előtt egy órával eltűnt hazulról. Most elutazik abba a gyárba, ahol úgy ismerik, mint a tanítónő nagynénjét. Megérkezése után holmi veszélyes röplapok jelennek meg a gyárban… Hát mindez hurokká fonódik a nyaka körül. – Engem ott észre se vesznek! – próbálta nekihevülve meggyőzni őket Nyilovna. – Ha pedig visszajövök, és letartóztatnak és megkérdezik, hogy hol voltam… – Egy másodpercre megállt, aztán így kiáltott fel: – Én tudom, mit kell mondani! Onnan egyenest a telepre megyek, van ott nekem egy jó ismerősöm, Szizov… hát majd azt mondom neki, hogy a tárgyalásról egyenesen őhozzá siettem, odavitt a bánat. Merthogy őt is baj érte: elítélték az unokaöccsét. Majd ő is ugyanígy fog vallani! No, látják! Érezve, hogy már-már engednek, ennek az erős vágyának, igyekezett mielőbb rávenni őket, és egyre nyomatékosabban beszélt. Engedtek is neki. – Hát akkor menjen! – egyezett bele kelletlenül az orvos. Ljudmila szótlanul, elgondolkozva fel s alá járkált. Arca megfakult, megványadt, a fejét meg – a nyakizmait észrevehetően megfeszítve – úgy tartotta, mintha hirtelen elnehezedett volna, és akarata ellenére lekókadna a mellére. Nyilovna észrevette ezt. – Maguk mindig csak énrám vigyáznak! – mondta mosolyogva. – Inkább magukra vigyázzanak! – Ez nem így van! – felelte az orvos. – Mi igenis vigyázunk, mert vigyáznunk kell magunkra! És keményen összeszidjuk azt, aki haszontalanul elfecsérli az erejét. Igen, kérem! Most pedig tudja, mit? A pályaudvaron átveheti a beszédet… Elmagyarázta neki, hogyan is történik ez, aztán az anya arcába nézett, és azt

mondta: – No, szerencsét kívánok! Elment, de valamivel mégsem volt megelégedve. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Ljudmila hangtalanul nevetve, odalépett az anyához. – Én megértem magát… Karon fogta és csendesen megint fel és alá járt a szobában. – Nekem is van fiam. Már tizenhárom éves, de az apjánál él. A férjem helyettes ügyész. És a fiú… vele van. Mi lesz belőle? Gondolom gyakran… Könnyes hangja megremegett, aztán elmélázva, halkan ömlött tovább a beszéde: – Öt azoknak az embereknek tudatos ellensége neveli, akik legközelebb állnak hozzám, akiket én a világ legjobb embereinek tartok. Lehet, hogy a fiam: ellenségemmé válik. Velem nem maradhat, én álnéven élek… nyolc éve nem láttam, és az sok… nyolc esztendő! Megállt az ablaknál, kinézett az üres, halvány égre, és így folytatta: – Ha velem volna, erősebb lennék, nem volna seb a szívemben, amely mindig fáj. Sőt ha meghalna, könnyebb lenne nekem… – Kedves lelkem! – mondta halkan az anya, és érezte, hogy szinte égeti szívét a szánalom. – Maga boldog! – szólt mosolyogva Ljudmila. – Ez nagyszerű: anya és fia egymás mellett! Ez ritkán fordul elő! Vlaszova – maga is meglepődött rajta – felkiáltott: – Igen, ez jó! – És mintha valami titkot közölne, a hangját lefojtva, így folytatta: – Maguk is mind egymás mellett vannak, maga is, Nyikolaj Ivanovics is, és az igazság emberei valamennyien! Nekem egy csapásra mindenki rokonom lett, én mindenkit megértek. A szavakat nem értem, de minden egyebet értek! – No, hát ez az! – dünnyögte Ljudmila. – Ez az. Az anya Ljudmila mellére tette

a kezét, és csendesen meg-meglökte, csaknem suttogva, mintha ő maga is elmélázna azon, amit mond, így szólt: – Vándorolnak a gyermekek! Ezt értem én; mennek-mennek a világon végig, mindenünnen mennek… és mind egy cél felé! Mennek a legjobb szívű, a legtisztább agyú emberek, szakadatlanul támadnak mindent, ami rossz, és erős lábbal letiporják a hazugságot. Erősek, fiatalok, és legyőzhetetlen erejüket mind egy cél, az igazság felé lendítik. Le akarnak győzni minden emberi bánatot, hadat üzentek a világ minden bajának, nekigyürkőztek minden ocsmányság elpusztításának, és le is gyűrik! Új napot gyújtunk, mondta nekem egyikük, és gyújtanak is! Egybeolvasztunk minden szétzúzott szívet: és egybe is olvasztják őket! Eszébe jutottak az elfelejtett imádságok, és valami új hit lángjával meggyújtva szikraesőként szórta ki őket a szívéből. – Mindenhova elviszik a szeretetet a gyermekek, akik az igazság és az értelem útját járják, és mindenre új égboltot borítanak, mindent lélekből fakadó, ki nem alvó tűzzel világítanak meg. Új élet születik gyermekeinknek az egész világot átfogó szeretete lángjából. És ki oltja el ezt a szeretetet? Micsoda erő kerekedik fölébe, ki győzi le? A föld szülte, és az egész élet az ő győzelmét akarja… az egész élet! Az izgalomtól kimerülve szinte eltántorodott Ljudmila mellől, és zihálva leült. Ljudmila eltávozott mellőle, nesztelenül, óvatosan, mintha attól félne, hogy eltör valamit. Ahogy a szobában hajlékonyan odább ment, és halvány fényű szemének mély tekintetével maga elé nézett, mintha magasabb, egyenesebb és vékonyabb lett volna. Sovány, szigorú arca töprengést árult el. Ajkát idegesen összeszorította. A szoba csendje hamar megnyugtatta Nyilovnát; de Ljudmila hangulatát észrevéve bűnbánóan, halkan azt kérdezte: – Talán nem jól mondtam valamit? Ljudmila gyorsan visszafordult, szinte rémülten Nyilovnára pillantott, és mindkét kezét feléje nyújtva szaporán beszélni kezdett, mintha meg akarna akadályozni valamit. – Minden így van, így! De ne beszéljünk többet értől. Hadd maradjon meg, ahogy mondta. – Majd valamivel nyugodtabban folytatta: – Nemsokára indulnia kell… nagyon messzire!

– Igen! Nemsokára! Jaj, ha tudná, mennyire örülök! A fiam szavait viszem, az én vérem szavait! Mintha a tulajdon lelkemet vinném! Elmosolyodott, de mosolya csak halványan tükröződött Ljudmila arcán. Az anya érezte, Ljudmila lehűti az ő örömét tartózkodásával, és hirtelen makacs vágy támadt benne: átönti a maga tüzét ebbe a komor lélekbe, lángra gyújtja, hadd csengjen össze az ő boldogsággal teli szíve dallamával. Megfogta és megszorította Ljudmila kezét. – Ó, kedvesem! Olyan jó, ha tudja az ember, hogy van már az életben fény mindenki számára, és eljön az az idő, amikor majd meglátják az emberek, és lélekben összeölelkeznek vele! Jóságos, széles arca megremegett, szeme sugarasan mosolygott, a szemöldöke meg úgy remegett fölötte, mintha szárnyat akarna adni ragyogásának. Szinte megrészegítették a nagy gondolatok, és ő beléjük öntött mindent, ami a szívében égett, mindent, amit eddig átélt, és világos, tartalmas szavak kemény kristályaivá préselte ezeket a gondolatokat. Ezek mind erőteljesebben sarjadtak ki a tavaszi nap teremtő erejével bevilágított őszies szívében, mind fényesebben virultak és bíborlottak benne. – Hisz ez olyan, mintha új isten születnék az embereknek! Mindenki mindenkiért, és mindez: mindenért! Így értem én magukat valamennyiüket. Valóban: maguk mind elvtársak, mind családtagok, mind egy anyának, az igazságnak a gyermekei! Izgalmának hulláma megint elöntötte, szünetet tartott, lélegzetet vett, és széles mozdulattal széttárta karját, mintha át akarna ölelni valakit, és azt mondta: – És valahányszor kimondom magamban ez a szót: elvtársaim! Hallom is a szívemmel, hogy jönnek! Elérte, amit akart: Ljudmila arca csodálkozóan lángra gyúlt, ajka remegett, a szeméből meg nagy áttetsző könnycseppek buggyantak ki. Az anya átölelte, és – szívének győzelmével szelíden büszkélkedve – hangtalanul nevetett. Búcsúzáskor Ljudmila az arcába nézett, és halkan azt kérdezte:

–Tudja, milyen jó magával lenni?!

29

Az utcán a száraz, fagyos levegő keményen körülölelte az anya testét, behatolt a torkába, megcsiklandozta az orrát, és egy másodpercre elakasztotta a lélegzetét. Megállt, körülnézett: a közeli utcasarkon bozontos kucsmájú bérkocsis álldogált, távolabb, fejét a válla közé húzva, előregörnyedve egy ember haladt, az előtt meg a fülét dörzsölgetve, szökdelve egy katona futott. „Bizonyára boltba szalajtották a kis katonát!” – gondolta, és élvezettel hallgatva, milyen frissen és hangosan ropog a lába alatt a hó, továbbindult. Korán kiért a pályaudvarra, még nem állt be a vonata, de a füstös, kormos, piszkos, harmadosztályú váróteremben már sokan összegyűltek: a hideg idekergette a pályamunkásokat, idejöttek melegedni a bérkocsisok, meg holmi rosszul öltözött, hajléktalan emberek. Voltak utasok is: néhány paraszt, egy mosómedvebundás, kövér kereskedő, egy pap a leányával, egy ragya verte hajadonnal, öt katona és néhány sürgő-forgó polgár. Az emberek dohányoztak, beszélgettek, teát vagy pálinkát iddogáltak. A büfénél öblösen hahotázott valaki, az emberek feje fölött füsthullámok hömpölyögtek. Az anya leült a bejáratnál, hogy jól láthassák, és várt. Valahányszor kinyílt az ajtó, mindig megcsapta a hideg levegő felhője; ez jólesett neki, és teli tüdővel, mélyen beszívta. Jöttek az utasok, csomagokkal, nehéz téli ruhában, esetlenül megrekedtek az ajtóban, káromkodva a padlóra vagy a padra dobták a poggyászukat, lerázták a száraz dért kabátjuk gallérjáról, ujjáról, letörölték bajuszukról, szakállukról, és nagyokat krákogtak. Belépett egy fiatalember egy sárga bőrönddel, gyorsan szétnézett, és egyenest az anyához sietett. – Moszkvába megy? – kérdezte halkan. – Igen. Tanyához. – Tessék! Letette a bőröndöt a padra Nyilovna mellé, gyorsan elővett egy cigarettát,

rágyújtott, és kucsmáját megemelve, szótlanul a másik ajtó felé indult. Az anya megsimogatta az útitáska hideg bőrét, aztán rákönyökölt, és elégedetten nézegetni kezdte a közönséget. Egy perc múlva felállt, és egy másik padhoz indult, még közelebb a peron kijáratához. Könnyen tartotta kezében a bőröndöt – nem volt nagy –, és fejét felemelve, az előtte elsuhanó arcokat nézegetve haladt. Egy felhajtott gallérú, rövid kabátos fiatalember beleütközött, aztán a fejéhez kapva szótlanul félreugrott. Nyilovnának úgy rémlett, hogy valahonnan ismeri, hátratekintett és azt látta, hogy a fiatalember a gallér mögül fél szemmel őt lesi. Ez a fényes, fürkésző szem szinte belefúródott, úgyhogy a bőröndöt tartó keze megremegett, és egyszeriben nehéz lett a poggyásza. „Valahol már láttam ezt az embert!” – gondolta Nyilovna; ezzel a gondolattal igyekezett elfojtani a mellében támadt kellemetlen, homályos érzést, amelyet sehogy sem akart más szavakkal meghatározni, de amelynek hidege csendesen, mégis hatalmas erővel szorította a szívét, és száraz keserűsége egyre nőtt, már a torkáig emelkedett, és megtöltötte a száját. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hátraforduljon, és még egyszer visszapillantson. Meg is tette – a férfi óvatosan egyik lábáról a másikra állva, még ugyanott állt, úgy tetszett, mintha akarna valamit, de nem merné rászánni magát. Jobb kezét bedugta kabátjának gombjai közé, balját a zsebében tartotta, és ettől a jobb válla magasabbnak látszott a balnál. Nyilovna ráérősen odament a padhoz, leült, óvatosan, lassan, mintha attól félne, hogy elszakítja a ruháját. Emlékezete, amelyet hirtelen felélénkített az éles balsejtelem, kétszer is elébe idézte ennek az embernek az alakját, először a város alatt a mezőn, Ribin szökése után, másodszor a bíróságon. Ott mellette állt az a kerületi rendőrparancsnok, akinek ő akkor hamisan mutatta meg, merre szökött Ribin. Felismerték tehát, a nyomában vannak. Ez most már világos. „Lebuktam?” – kérdezte magában. Ám a következő pillanatban, megremegve, azt felelte: „Talán még nem!” Majd erőt véve magán, szigorúan mindjárt azt mondta: „Igen. Lebuktam!” Hátrapillantott, de semmit se látott. Agyában akár a szikrák, egymás után pattantak fel és hunytak ki a gondolatok.

„Itt hagyjam a bőröndöt? Kereket oldjak?” De még fényesebben villant fel egy másik szikra: „Cserbenhagyjam a fiam szavait? Idegen kézbe adjam őket?” Magához szorította a bőröndöt. „És ha ezzel együtt oldanék kereket? Menekülni kell…” Ezeket a gondolatokat idegennek érezte, mintha valaki kívülről, erőszakkal tuszkolta volna őket a fejébe. Égették, fájdalmasan perzselték, csípték az agyát, és mint tüzes szálak, csapkodták a szívét. De nemcsak fájdalmat keltettek benne, azzal is bántották, hogy elűzték önmagától, Paveltól és mindattól, ami a szívéhez nőtt. Érezte, hogy konokul szorongatja egy ellenséges erő, ránehezedik a vállára, a mellére, megalázza, és halálos félelembe süllyeszti; halántékán erősen lüktettek az erek, és forróság öntötte el még a haja gyökereit is. Ekkor szívének egyetlen nagy és heves erőfeszítésével, amely egész lényét felrázta, kioltotta mindezeket a ravasz, kicsiny, gyenge tüzeket, és parancsolóan azt mondta magának: „Szégyelld magad!” Egy csapásra jobban érezte magát, és most már teljesen megerősödve hozzátette: „Ne hozz szégyent a fiadra! Senki se fél.” Szembetalálkozott egy ember csüggeteg, félénk tekintetével. Aztán felbukkant emlékezetében Ribin arca. Ez a néhány másodpercnyi tétovázás mintha mindent összesűrített volna benne. Most már nyugodtabban vert a szíve. „No, most mi lesz?” – gondolta éberen figyelve. A rendőrkém magához hívott egy őrt, és szemével Nyilovnára mutatva, súgott neki valamit. Az őr végigmérte a rendőrkopót és hátrahőkölt. Odament egy másik őr is, és a szemöldökét összevonva fülelt. Borostás arcú, testes, ősz öregember volt. Intett a spiclinek a fejével, és ahhoz a padhoz indult, ahol az édesanya ült, a rendőrkém meg menten eltűnt valahová. Az öreg ráérősen közeledve, haragos szemmel figyelmesen fürkészte Nyilovna arcát. Nyilovna beljebb húzódott a padon.

„Csak ne verjenek meg…” Az őr megállt mellette, hallgatott egy ideig, aztán halkan, de szigorúan azt kérdezte: – Mit lesel itt? – Semmit. – Ne mondd! Te tolvaj! Ilyen öreg és… Hát hová gondolsz?! Nyilovnának úgy rémlett, hogy ezek a szavak jobbról, balról arcul ütik: e gonosz, rekedt szavak úgy fájtak, szinte szaggatták az orcáját, és majd kiverték a szemét… – Én? Én nem vagyok tolvaj! Hazudsz! – kiáltotta teli tüdővel, s felháborodásának forgószele mindent körbe pörgetett előtte, és megrészegítette szívét a megbántódás keserűségével. Úgy megrántotta a bőröndöt, hogy kinyílt. – Ide nézz! Ide nézzen mindenki! – kiáltotta; felállt, kimarkolt és a feje fölött meglobogtatott egy csomó röplapot. Bár zúgott a füle, mégis hallotta az összecsődülő emberek felkiáltásait, és látta, hogy mindenfelől mindenki odarohan. – Mi az? – Nini, egy titkosrendőr… – Mi van itt? – Azt mondják, lopott… – Pedig milyen tisztességesnek látszik… ej-ej-ej! – Én nem vagyok tolvaj! – mondta telt hangon az anya, és egy kissé megnyugodott az emberek láttán, akik szoros karikában körötte tolongtak. – Tegnap elítéltek néhány politikai foglyot, köztük az én fiamat is, Vlaszovot, aki beszédet mondott… ez itt az ő beszéde! Viszem az embereknek, hogy olvassák, és gondolkozzanak az igazságon…

Valaki óvatosan ki akarta húzni kezéből a röpcédulákat, erre Nyilovna a levegőbe lendítette, és a tömeg közé szórta őket. – Ezért ugyan nem dicsérik meg! – kiáltotta egy ijedt hang. Az anya látta, hogy felkapkodják a röpcédulákat, és ki a ruhája öblébe, ki meg a zsebébe dugja. Ez megint szilárdan talpra állította. Minden idegszálát megfeszítve, egyre erősebben, mégis nyugodtabban beszélt, érezte, hogyan dagad benne a felébresztett büszkeség, gyúl lángra a visszafojtott öröm, és egyik papírcsomót a másik után kimarkolva szórta-szórta őket jobbra-balra a mohón kapkodó, gyors kezekbe. – Ezért ítélték el a fiamat és mindazokat, akik vele voltak; nem tudjátok? Hát most megmondom nektek, és higgyetek az anya szívének, ősz hajának: tegnap azért ítélték el azokat az embereket, mert az igazságot hozzák mindnyájatoknak! Tegnap megtudtam, hogy ez az igazság… olyan, hogy senki se tud vitába szállni vele, senki! A tömeg elcsendesült és egyre nőtt, és egyre tömörebbé sűrűsödve az élő testek gyűrűjével vette körül az asszonyt. – Nyomor, éhínség, betegség! Ezt kapják az emberek a munkájukért. Mindenki ellenünk van, egész életünkön át, napról napra majd beledöglünk a munkába, örökké mocsokban, csalásban és ámításban élünk, a munkánk gyümölcsét meg mások élvezik, mások falják be, és akár a kutyát láncon, úgy tartanak bennünket tudatlanságban: semmit sem tudunk! Meg félelemben: mindentől rettegünk! Éjszaka a mi életünk, sötét éjszaka! – Úgy van! – hallatszott egy tompa válasz. – Tömjétek be a száját! Az anya a tömeg mögött észrevette a rendőrkopót meg két csendőrt, és sietett szétosztogatni az utolsó csomókat is, de amikor a bőröndbe dugta a kezét, egy idegen kezet talált benne. – Vegyétek, vigyétek! – mondta előrehajolva. – Oszolj! – kiáltották a csendőrök és szétlökdösték az embereket, akik kelletlenül engedtek a taszigálásnak, majd összenyomták a csendőröket nehéz

tömegükkel, és talán nem is akarták, mégis akadályozták őket. Ellenállhatatlanul vonzotta őket ez a jóságos arcú, nagy, becsületes szemű, ősz hajú asszony, és bár eddig elszigetelte, elszakította őket egymástól az élet, most mindnyájukat egységes egésszé olvasztotta annak a szónak forró lángja, melyet talán már régóta keresett, áhított az élet igazságtalanságaitól megbántott szívük. A legközelebbiek szótlanul álltak, az anya látta mohón figyelmes szemüket, és érezte arcán meleg leheletüket. – Siess innen, mama! – Mindjárt elfognak! – Tyű, de nagyon bátor! – Félre innen! Oszolj! – hallatszott egyre közelebb a csendőrök kiabálása. Az emberek egymásba kapaszkodva meginogtak az anya előtt. Nyilovnának úgy tetszett, hogy mindnyájan képesek megérteni és szívesen hisznek neki, ezért hát gyorsan el akart mondani az embereknek mindent, amit csak tudott, minden gondolatát, amelyeknek erejét magában érezte. E gondolatok könnyedén úsztak elő szíve mélyéből, és dallá szövődtek, de ekkor fájdalommal döbbent rá, hogy nem eléggé erős; rekedtesen remeg, és elcsuklik a hangja. – Az én fiam szava… egy munkásember, egy meg-vesztegethetetlen lélek tiszta szava! Ismerjétek meg ezt a megvesztegethetetlen bátorságot! Egy fiatal szempár rajongással vegyes félelemmel nézett Nyilovna arcába. Az anyát mellbe taszították – megtántorodott és lehuppant a padra. A tömeg fölött meg-megvillant a csendőrök keze: megragadták az emberek gallérját, vállát, félrelökdösték őket, lerántották fejükről és messzire eldobták a kucsmát. Minden elsötétült, hullámzani kezdett az anya szeme előtt, de fáradtságát leküzdve azt kiáltotta maradék hangjával: – Gyűjtsétek egybe minden erőtöket, emberek! Egy nagy vörös kezű csendőr galléron ragadta és megrázta. – Hallgass!

Nyilovna tarkója a falnak ütődött, szívét egy másodpercre a félelem csípős füstje borította be, de aztán a füstöt szétoszlatva megint fényesen fellángolta – Indulj! – mondta a csendőr. – Ne féljetek semmitől! Nincs keservesebb kín annál, amelyet egész életeteken át szenvedtek… – Elhallgass, azt mondom! – A csendőr belekarolt és megrántotta. Egy másik pedig a másik karját ragadta meg, és nagy léptekkel elindultak Nyilovnával. –… amely napról napra rágja a szíveteket, aszalja a melleteket. A rendőrkém elébe szaladt, és öklét Nyilovna arca előtt fenyegetően megrázva, azt rikácsolta: – Elhallgass, te bitang! Nyilovna szeme kikerekedve villogott, állkapcsa megremegett. Mindkét lábát igyekezett megvetni a csúszós kőpadlón. – A feltámadt lelket nem lehet megölni! – Kutya! A rendőrkopó egy kurta lendülettel Nyilovna arcába csapott. – Úgy kell annak a vén dögnek! – hallatszott egy kárörvendő kiáltás. Egy pillanatra megvakította az anya szemét egy vörös-fekete valami, és a vér sós íze töltötte be a száját. Kiáltások darabos, erős robbanására ocsúdott fel: – Ne merd bántani! – Fiúk! – Ejnye, te gazember! – Sózz oda neki! – Nem lehet vérbe fojtani az értelmet!

Nyilovnát hátba lökdöstek, ütötték a vállát, a nyakát, a fejét, nagy kiabálás, üvöltés, fütyülés közepette sötét forgószélként kavarogni, pörögni kezdett minden, kábító, sűrű valami csapódott a fülébe, zsúfolódott a torkába, és fojtogatta, a padló meg majd beszakadt a lába alatt, ahogy rengett, a térde megmegroggyant, teste remegett, elnehezült, és ernyedten ide-oda imbolygott az égető fájdalomtól. De a szeme tüze nem hunyt ki: látott sok-sok más szemet, amelyekben az ismerős bátor, heves tűz, az ő szívének oly drága tűz lobogott. Ki akarták tuszkolni az ajtón. Nyilovna kitépte karját, és megkapaszkodott az ajtófélfában. – Tengernyi vérrel sem lehet eloltani az igazságot. A karját ütötték. – Ezzel csak tetézitek a gonoszságotokat, esztelenek! A ti fejetekre hull az vissza majd… Az egyik csendőr torkon ragadta, és fojtogatni kezdte. Nyilovna rekedten fejezte be: –… szerencsétlenek… Valaki hangos zokogással válaszolt rá.

{1} A duhobor szekta tagjai tagadják az egyház hittételeit és csupán a lélekben való imádkozást fogadják el.