északi Hősök: Történetek Az Eddából 5a4549

G. BEKE MARGIT

ÉSZAKI HŐSÖK

Történetek az Eddából

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-008-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

VÖLUND, A KOVÁCS

Élt hajdan messze Lappföldön egy király meg a három fia, Egill, Slagfidur és Völund. A fiúk nagyon szerettek vadászni, felkötötték a sítalpakat, és beszáguldozták az egész környéket, nem nézték, mi a közel, mi a messze. Egy napon nagyon el találtak kalandozni. Mire észrevették magukat, a sötét Farkaserdőben, a Farkastó mellett jártak. Otthonukba már nem térhettek vissza az éjszaka beállta előtt, hát kunyhót építettek, hogy ott megháljanak, és majd ha világosodik, megkeressék az utat hazafelé. Nem sejtették bezzeg, hogy mit tartogat számukra a holnap. Korán reggel kilépnek a házból, indulnának már haza Lappföldre, ám akkor látják: három fehér lány ül a tó partján aranyguzsallyal, serényen fonnak, mellettük a fűben három hattyúbőr hever.

Férfimellekben forróság árad, s a hattyúlányok hajlanak feléjük. Az egyik Egillt, másik Slagfidurt, harmadik választja Völundot, s követi északi otthonába. Hét évig éltek erős szerelemben, nyolcadik évben a hattyúlányok ölelése lankad, kedve borús.

Valkíriák ők, Ódin leányi, csókkal betelten most visszavágynak kardok csattogó jégzáporába, viadalt szítani, sorsot intézni, óvni vagy ölni Ódin parancsára…

A férfiak aggódnak, rosszat sejtenek, és a kilencedik évben bekövetkezik, amitől féltek: a vadászatról megtérve üresen találják a házat. Tűvé teszik minden zegzugát, de hiába – a három kedves eltűnt nyomtalanul. Gyötrődnek, epekednek nap mint nap, éjjel mint éjjel. Egill és Slagfidur, mikor már nem bírják tovább a hasztalan várakozást, elindulnak – egyik keletnek, másik délnek –, hogy megkeressék szerelmesüket. De Völund a Farkaserdőbe megy, ahol először találkozott a hattyúlánnyal, a vadászkunyhóba várja vissza. Napjai nehezen telnek, unalmában szebbnél szebb aranypántokat kovácsol, gyékénykötélre fűzi egyiket a másik után. Mikor a hétszázadikat felfűzi, látja, hogy több nem fér már a kötélre, hát lefűzögeti meg felfűzögeti a pántjait, játszadozik velük hosszú estéken, magányosságában. Nidud farkasvölgyi királyhoz is eljutott Völund tudományának és tenger sok aranyának híre. Ráéhezett a kincsre, és egy este felnyergeltette lovait, szolgáival odanyargalt a tóparti házikóhoz. Az ajtót nyitva találták, a szobát üresen, de a kincs ott volt, csillogott, vakított a sok remekbe készült, drágaköves karpánt; szavuk is elállt ámulatukban. A király karjára próbálta egyenként valamennyit, és visszafűzte helyére mindet, kivéve a legeslegszebbet, attól nem bírt megválni, nem vitte rá a kapzsi lelke. Szolgáit elrejtette a ház körüli bokrosokban, ő maga egy szegletben bújt meg, így várták lator szándékkal a házigazdát. Öreg este lett, mire Völund megtért a vadászatról. Tüzet rakott, hogy megsüssön egy darabot az elejtett medve húsából. A medve bőrét maga alá terítette, és amíg

vacsorája sült a nyárson, eljátszadozott szép aranykarikáival. Ahogy forgatta, csillogtatta a tűz fényében egyiket a másik után, észrevette, hogy hiányzik a legszebb, éppen az, amit kedvese karjára szánt. Megörvendett a szíve, mivel arra gondolt, hogy ott járt az asszony, az vitte el. Addig játszadozott a pántokkal meg az édes gondolattal, amíg elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy kemény kötelek szorítják a két karját meg a két lábát. Haragosan kiáltott:

Ki tette ezt? Ki merte megkötözni Völund kovácsot?

– mire elébe állt Nidud, a Kapzsi, és faggatni kezdte, honnan került hozzá a sok arany, ezüst, mert ha ott a Farkasvölgyben találta, hát igazság szerint őt, a királyt illeti.

Nem kellett kígyófészket kirabolnom, apám házában halommal állt az arany…

– felelte Völund, amint igaz is volt. De Kapzsi nem hallgatott rá, megkötözve palotájába hurcoltatta, és ami ennél is gyalázatosabb sérelem volt, saját otromba derekára kötötte a kovács nagy tudománnyal, fáradságos munkával formált jó kardját, kedvese karpántját meg lánya, Bödvild karjára illesztette. Kinn állt az udvaron az áspisszemű, nagyokos királyné, erősen megnézte a foglyot, és fojtott hangon így beszélt férjéhez:

Kit hoznak itt szolgáid, ki ez az erdei ember? Foga vicsorog, szeme lángot szór rád, vak vagy, ha nem látod! Nyugton nem alhatsz, Nidud, amíg ez lépni tud.

Azt tanácsolja neki, hogy vágassa el Völund térde inát, és vitesse a közeli szigetre, ahonnan nem szökhet meg. A király megfogadja a kegyetlen tanácsot, és Völund fogcsikorgatva átkozza sorsát.

Megnyomorítottak, vasnál erősebb béklyóba vertek, s én tehetetlen tűröm a szégyent! Dali kardom Nidud combját veri, Bödvild karján fénylik a karpánt, mit kedvesemnek szántam. De megfizetsz, cudar, ne félj, még fordul a sorsunk.

Lobogott a láng, csattogott a kalapács reggeltől estig a kovácsműhelyben.

Nappal Völund a királynak kovácsolta a karpántokat, gyűrűket, nyakláncot, serleget, kupát, ládikát. Munkába ölte keserűségét. Ám éjjelenként egy titkos munkán dolgozott, ezer fortéllyal, fogyhatatlan türelemmel. Ezzel a munkával lassan haladt, és gondosan elrejtette idegen szemek elől. Egy napon a király két fia evezett át a szigetre, a láda kulcsát kérték a kovácstól, hogy megnézhessék a drágaságokat. Völund örömest odaadta nekik, még azt is mondta, hogy válasszák ki, ami szemüknek kedves, el is vihetik, színig rakhatják csónakjukat drágaköves pántokkal, násfával, kösöntyűvel, csak apjuk meg ne lássa. A fiúkat megbabonázta a sok arany, ezüst, éheztek rá ők is, mint az öreg király, és míg a láda fölé hajolva mohón turkáltak a csillogó kincsekben, Völund lecsapta fejüket. Valamennyire megnyugodott a lelke. De éppen csak valamennyire, mert a bosszú falánkabb a farkasnál is. Ha félig jóllakott, éhsége még mohóbb. Nem sokkal ezután Bödvild, a király egyetlen lánya állított be a műhelybe. Karpántja elpattant, és apjának nem mert szólni, Völundot kérte, hogy forrassza össze. Az elvette a pántot, forgatta, vizsgálgatta, és azt mondta, megjavítja úgy, hogy maga Bödvild se találja meg rajta a forrasztás nyomát. A lány nem akart csupasz karral az apja szeme elé kerülni, hát leült, hogy megvárja, míg elkészül a munka. Völund szorgalmasan forrasztott, kalapált, és közben iszogatott. Mikor kiürült a kancsó, teletöltötte újra, és a lányt is kínálta. Az megszomjazott a hosszú várakozásban, elfogadta a kínálást – vesztére. A sör olyan erős volt, hogy ültében elaludt tőle, a kovács azt tehetett vele, amit akart. Mikor felocsúdott kábultságából, mindjárt tudta szegény feje, hogy kárt tettek benne, és keservesen sírt. De a bajt, ami meglett, meg nem letté tenni nehezebb a nehéznél. Azt hihetné az ember, hogy a kovács most már kielégítette bosszúéhségét. De nem így volt. Ha előszámlálta magában sok-sok sérelmét, még mindig úgy vélte, hogy a király nem fizetett eleget. És végre elérkezett az ő ideje. Elkészült a titkos munka, a bűvös tollruha. Magára öltötte, átrepült a vízen, és nagy szárnyzúgatással leereszkedett a királyi palota aranyos tetejére. A királyné meglátta, és menten ráismert gyilkos nézéséről. Besietett a házba férjéhez, és a sietségtől, ijedségtől elfulladtan kérdezte: – Alszol, Nidud király?

Mire a király így felelt:

Kerül az álom, mióta két fiam eltűnt. Átkos tanácsot adtál, asszony! Sötét, mit sejtek. Megyek Völundhoz, kivallatom a kovácsot.

– Nem kell messzire menned – így a királyné. – Itt ül a ház tetején. Sok jó nem néz ki szeméből. Nidud kiment a ház elé, felnézett a tetőre, és meglátta Völundot, amint hatalmas szárnyait lengeti. Felkiáltott neki: – Hé, te boszorkánymester, mondd meg, két fiam hova tűnt, mert rosszat sejtek! Völund lekiáltott:

Esküdj előbb szent esküvéssel legjobb lovadra, legszebb hajódra, aranyadra és önnön fejedre, hogy mátkámon, se magzatomon

haragod nem töltöd, bármit hallj is tőlem!

Nidud megesküdött, és akkor könyörtelenül felfedte előtte az igazat.

Tudd hát: lányodon kedvem töltöttem, az én magzatomat hordja méhében. Fiaid ne keresd, fejüket leütöttem. Bosszúm kegyetlen, de ez mind kevés. Kiemésztettél mindenemből, nyomorékká lettem miattad. Két jó kezével téged szolgált, hitvány mihaszna, s gonosz királyi hölgyed, a világ legjobb kovácsa!

Azzal megsuhogtatta erős szárnyát, és a magasba emelkedett. Nidud hátrahajtott fejjel nézte, és tehetetlen dühében így kiáltott utána:

Rosszabb híreket még

kevesen hallottak! Megfizetnél érte, átkozott, ha olyan magasan nem járnál!

Mikor valamennyire összeszedte magát, kihívatta lányát, és megkérdezte, igaz-e, hogy együtt volt Völunddal, és gyereket vár tőle. Bödvild nem tagadott. Elmondta, miért evezett át azon a szerencsétlen napon a szigetre, és – amennyire tudta – azt is, hogy ott mi történt vele. A Völund sörétől úgy elgyengült, elernyedt minden tagja, hogy nem tudott védekezni.

Megkaptad, király, amit érdemeltél. A nyomorék kifogott az épen. Köt az eskü halálig, tűrni fogod házadban a gyűlölt fattyút, s ha fiú lesz, rászáll hatalmad s galádul szerzett kincsed.

A PAJZSFIAK

Valamikor egy igen-igen régi napon különös hajó közeledett a dánok lakta Hleire – neve szerint Agyagos – partjához. Az emberek odagyűltek, és keresték szemükkel a kormányost meg az evezősöket, de nem találták. Mikor a hajó megállt, jobban mondva megfeneklett a part alján, és átkutatták, még nagyobbat néztek a jámborok. Egy kisfiú aludt a fedélzeten fegyverekkel körülrakva, feje alatt egy gabonakévével. A gyermeket felvitték a gyűlésházba, és kikiáltották királlyá. Nem is bánták meg. Pajzs – mert ezt a nevet viselte később – jeles vezér lett, hírt, dicsőséget szerzett népének. Mikor meghalt, kívánságához híven hajóján ravatalozták fel, körülrakták fegyverekkel, aranykincsekkel, aztán rábízták a hajót a tengerre, és az nem adta vissza, sehol se vetette partra. Legalábbis így tudják, így beszélik azóta is. Pajzs vezér egyik utóda, Halfdan, a Féldán, sokat harcolt a szomszéd hadubardok fejével, a Nagyokos Frodival, aki mindenáron magának akarta megszerezni Hleirát. El is érte, amit akart. Egy elkeseredett csatában legyőzte és megölte Halfdant, elfoglalta országát és székét. De az elesett király két kisfia, Hroar és Helgi megmenekült. Halfdan hívei rejtegették őket, számítva arra, hogy ha elég nagyok és erősek lesznek, megbosszulják majd apjuk halálát. Frodi királyt amúgy is sokan gyűlölték már akkor. Eleinte derék, békeszerető uralkodó volt, ám később elkapta az aranyéhség, és mennél több kincs gyűlt ládáiba, annál jobban megfogyatkozott hívei serege. Halfdan főemberei kénytelen-kelletlen hűséget fogadtak ugyan neki, nehogy elkobozza földjüket, vagyonukat, és őket magukat elűzze az országból – mert ez a sors várt minden ellenszegülőre, vagy még ennél is rosszabb –, de titokban, mint gondolhatjuk, vesztét kívánták. A fiúk – akkor már tíz- és tizenkét évesek – sógoruknál rejtőzködtek leányruhában, amikor váratlanul beállított Frodi fegyveres kíséretével. Valaki besúgta neki, hogy ott bújtak meg, akiket keresve keres. Hroar és Helgi nagy veszedelemben volt. De nevelőapjuk és sógoruk, a jarl,

olyan erős sörrel itatta és olyan buzgón kínálgatta a vendégeket, hogy azok hamarosan elfelejtették, miért jöttek, mit akarnak, és a két királyfinak sikerült az erdőbe menekülni. Mikor az ivóteremben már néma csend volt, és Nagyokos meg az emberei egymás hegyén-hátán hevertek az asztal alatt, nevelőapjuk megkereste a fiúkat, és így szólt hozzájuk: – Én, ha ellensége volnék Frodinak, nem felesküdt híve, jó kis tüzet raknék most neki az ivóteremben. A fiúk értettek a szóból, nagy csomó fát hordtak a terembe, és miután barátaikat kivezették, meggyújtották a máglyát. Frodi embereivel együtt bennégett. Hroar és Helgi pedig a Halfdan-hívek segítségével visszafoglalták az országot. Együtt uralkodtak: Hroar kormányzott, Helgi viking portyákra járt, és gazdag zsákmányt, rabszolgákat szerzett. Palotájuk, a Kincses, túlragyogta fényével a világ összes királyi palotáit. Magas homlokzata vakított a sok aranytól, ezüsttől. A hadubardok később egyszer megpróbálták visszaszerezni a hatalmat, de elvesztették a csatát, és attól fogva nyugton maradtak. Helgi elég fiatalon halt meg, elesett egy tengeri ütközetben. Fiát, Hrolfot a gyermektelen Hroar király nevelte, és édesfiaként szerette. Évek multával, amikor már sem a király, sem a királyné nem számítottak rá, fiuk született, de ez a gyermek, Hröregg – neve szerint Gáncsos – még kicsi volt, amikor apja már öregedett, és nehezellte az uralkodás gondját. Hrolf, akit alacsony termete miatt sokat csúfoltak, megmutatta, hogy nemcsak a gyűlésteremben, de a csatatéren is állja a versenyt a legjobbakkal. Hroar király gyakran kérte és mindig megszívlelte tanácsát, a gyűlésházban maga mellé ültette az öregszékbe. A Gáncsos, amikor már felcseperedett, sérelmesnek érezte, hogy rokona a főhelyen ül az asztalnál, ő meg királyfi létére leszorul az egyszerű udvari emberek közé. Egy napon azzal a kéréssel állt apja elé, hogy adja neki a Pajzsfiak híres karpántját, a Csillagfényűt, amelyet viselni a mindenkori király kiváltsága. Attól tart ugyanis, hogy Hrolf nemcsak az öregszéket foglalja majd el, ha megüresedik, de a Csillagfényűt is a maga karjára illeszti. Hroar megütközve nézett rá egy pillanatig, mert igaztalannak vélte a gyanút, de nem árulta el gondolatát. Csak annyit mondott, hogy amíg él, nem szeretné más karján látni a Pajzsfiak szerencsepántját. – Akkor legalább hadd nézzem meg közelről, ennyit tán kérhetek – makacskodott a fiú, és mikor kezében volt a pánt, ilyen szavakkal dicsérte: –

Ennél szebb karpánt nincs a kerek földön. De ha enyém nem lesz, ne legyen senkié! – Azzal hátraemelte karját, és a tengerbe hajította, amilyen messzire csak bírta, a család féltve őrzött kincsét. Hroar vezér sötéten nézett maga elé. Sejdítette, hogy fia ezzel a tettével rést ütött a Pajzsfiak szerencséjén. Nem sokkal ezután meghalt Hroar, és halála előtt nevelt fiára bízta a fiatal Hröregget. – Segítsd, állj melléje, szüksége lehet rá, ha királlyá teszik a pelyhes állút. Hröregget valóban kikiáltották királlyá, de amilyen gáncsoskodó természetű volt, unokabátyjával se fért meg. Népe legfőként azért nem szerette, mert ráült az aranyára. Vitézei zúgolódtak, hogy nem a Pajzsfiakra ütött: azok a kardot megmarkolták, de aranyaikat könnyen adták. Nem vált dicsőségére, hogy naphosszat aranyait rakosgatja, számolgatja. Egyik híve a másik után pártolt át Hrolfhoz, aki nemcsak jeles vezér volt, de bőkezű is, amint fejedelemhez illik. Biztatták, hogy űzze el a Gáncsost, és legyen ő az ország feje. Hrolf, amikor a legjobb vitézek jóformán mind köréje gyűltek, elhatározta, hogy enged a biztatásnak. Sereget gyűjtött, és Hröregg ellen vonult. Az szörnyen megijedt, mikor hírül vitték neki, hogy rokona erős, nagy sereggel áll a kapuk előtt. Kiment eléje, magával vitte ládáit, és kínálta neki aranyát, ezüstjét, hogy vegye el akár mindet, csak neki hagyjon békét. Hrolf felcsattant. – A férfi karddal küzd, nem arannyal! Ajánlatod sértő. Védd meg magad, vagy fuss el szégyenszemre! Hröregg hát elhordta magát ládástul, és megpróbálta összekürtölni embereit. De tapasztalta, amit minden fösvény fejedelem, hogy mialatt kincsekben gazdagodott, hívekben szegényedett. Jó vitézei közül egy se maradt mellette. Akikkel kiállhatott, nem sokra mentek Hrolf bátor serege ellen. A csatát elvesztette, ő maga is ott maradt a küzdőtéren. Hrolfnak jutott a királyság meg a sok arannyal telt láda. De az nem ült rá kincseire, szétosztotta vitézei közt, két kézzel szórta, amit rokona féltve őrzött. Szerette is a nép, tréfás kedvű volt és nyíltszívű. Nem akadt párja a vezérek közt.

Egy napon beállított hozzá egy jóképű fiatal legény, és szólítást se várva hozzá lépett. Egy pillanatig megütközve nézte a királyt, majd így szólt: – Lejártam a csizmám sarkát, hogy meglássam a legnagyobb királyt, mert annak mondanak. Itt állok, s tessék! Egy kis tuskó ül a királyi székben! Hrolf nevetett. – Ejnye, de jó nevet adtál nekem, fiú! Tuskó Hrolf! Illik rám! A tréfát kedvelem. Egy szép aranypántot illesztett a legény jobb karjára. Az magasra tartotta jobb karját, a balt meg háta mögé dugta, és ilyen szavakkal köszönte meg az ajándékot: – Csekély ajándék is jólesik annak, kit sose kényeztettek. A vezér megkérdezte, miért dugja el a másik karját. – Szégyell pucéron állni díszes párja mellett – felelte a kis vitéz. Hrolfnak tetszett a fiú beszéde és egész magatartása. Még egy pántot adatott neki, s ráadásul megajándékozta a Visszavágó névvel. A legény gyönyörködve nézte két feldíszített karját, aztán a tűzhely kövére állt, hogy ősi szokás szerint a háznak ezen a legszentebb helyén mondja el az ünnepi szavakat: – Esküvel fogadom, nagylelkű vezérem, hogy ha megölnek, Visszavágó elejti megölődet, nem maradsz bosszulatlan! A király az asztal felső végén jelölte ki helyét, legjobb harcosai – Vaskarú és Nagyfarkas – mellett, és az új vitéz hamarosan bebizonyította, hogy nem érdemetlen a kitüntetésre. Kevés idővel ezután történt, hogy Adils svéd király meghívta palotájába Tuskó Hrolfot, és az örömmel fogadta a meghívást. Adils ugyanis az ő özvegyen maradt édesanyját vette feleségül, de jegyajándékot nem fizetett. A nemes dán azt hitte, hogy rokona pótolni akarja mulasztását, és ő gazdag ajándékokkal tér majd haza Svédföldről. Adils nagy tisztességgel és látszólag szívesen fogadta rokonát, az asztalnál is a rangos helyekre ültette a dánokat, a hosszú tűz felőli oldalra: középre Hrolfot,

melléje kétoldalt félelmes Farkasait. Iszogatás közben Adils megkérdezte rokonától, milyen férfias érdemmel dicsekedhet, hogy összemérhessék tudományukat. – Türelmemért dicsérnek általában. Ha kell, sokat kiállok – felelte Hrolf gyanútlanul. – Hát te, derék rokon, mivel dicsekedhetsz? Adils azt mondta, hogy ő bőkezűségéről híres, mint a jeles királyok általában, és akár mindjárt el is kezdhetik a játékot. Látni szeretné, valóban olyan sokat el tud-e tűrni Hrolf, mint mondja. Intett szolgáinak, és a nagy kosarakban álló fát mind a tűzre dobatta. A tűz a dánok háta mögött égett, a magasra csapó lángoktól hamarosan füstölögni kezdett a vitézek gúnyája. Hrolf vezér felpattant, és így kiáltott: – Szítsátok a tüzet Adils termeiben, rajta, jó vitézek! – Azzal pajzsát a lángokra dobta, és átugrott felette, miközben a pajzs keresztülégett. Farkasai villámgyorsan követték a példát. – Nem árt annak a tűz, aki átugorja – nevetett a dán vezér. – De most már hadd lássuk a bőkezűséget, kedves házigazdánk! Adils nem akart szégyenben maradni, behozatott egy aranyakkal megrakott szarut, felülre még rátette drágaköves karpántját, a család féltve őrzött kincsét, és vendégének nyújtotta. – Ez királyhoz méltó jegyajándék, Adils. Így akkor megadtad, amivel tartoztál – mondta Hrolf, és vitézeivel kivonult a teremből. A svéd vérvörös lett, nem szólt semmit, nem is marasztalta vendégeit. A dánok elvágtattak, de alig haladtak egy darabon, Hrolf észrevette, hogy rokona követi őket, mégpedig sokagával. Kimarkolt egy csomó aranyat a szaruból, és hátradobta. Ezzel időt nyert, mivel a svédek leugráltak lovaikról, hogy felszedjék a csillogó holmit, és a földön kotorásztak, amíg a király nyeregbe nem parancsolta őket. Már-már utolérték a dánokat, amikor éppen a drágaköves karpánt gurult a svéd vezér orra elé. Hrolf a dobáshoz is értett, tudta, mit csinál. A becses családi ékszert Adils nem hagyhatta az út porában. Lenyújtotta lándzsáját, és hegyével felemelte, majd lassan végigcsúsztatta a nyelén. Hrolf nézte, ahogy gebeszkedik, lelóg a lováról, és nagyot nevetett.

– Megveted a kincset, most aztán láthatjuk, Adils, kedves rokon! – kiáltotta csúfondárosan, és megsarkantyúzta ménjét, eliramodott hű vitézeivel, a svédek sohase látták többet. Volt Hrolfnak egy unokaöccse, Hjörvard – a Kardőrző –, aki Hroar király udvarában nevelkedett, és örökösen azon rágódott, emésztődött, hogy őt félreállítják, nem adják meg neki a kellő tisztességet, holott apja a király testvérbátyja volt. Legfőként az bántotta, hogy apja fegyvereit Hroar viseli, és nem ő. Mikor az öreg király meghalt, és két unokatestvérét ültették az öregszékbe, az elégedetlen rokon kivándorolt Svédországba. A svéd királylány, akit feleségül vett, éppen olyan nagyravágyó volt, mint ő, és szüntelenül piszkálta, hogy űzze el a bitorlókat, és üljön a helyükbe. Hjörvard hát titokban fegyvereseket gyűjtött, hogy adandó alkalommal rajtaüthessen rokonain. Az alkalomra nem kellett sokáig várni. Hrolf király nem volt gyanakvó természetű, meghívta palotájába unokatestvérét. Az szerény kísérettel jelent meg, de fegyvereseit elrejtette a part előtt horgonyzó hajóján. Vígan iszogattak késő estig, ám mikor Hrolf király aludni tért, a vendégek titokban kiosontak, partra szállították a jól felfegyverzett csapatot, és a sötétség oltalma alatt körülfogták a palotát, hogy – köszönetül a szíveslátásért – rágyújtsák a házigazdára. Hrolf egyik legjobb vitéze, Vaskarú véletlenül kijött a hálóházból, szeretőjét akarta meglátogatni. Rögtön észrevette, hogy itt is, ott is fény villan a bokrok közt, gyanús neszeket is hallott. Lebújt hát egy bokor alatt, és óvatosan körülfigyelt. Nem volt nehéz kitalálni, mit jelentenek a villanások és furcsa neszek. Visszarohant a palotába, hogy felverje urát és társait. Mikor a Pajzsfi válogatott, de kis csapata egybegyűlt a palota előtt, Vaskarú elébük állt, és ilyen szóval biztatta őket:

Nagy királyt szolgálunk, nemes vitézek! Nevetve szórta lovak lába elé

a drága pántokat. Nevetve állta vasak jégverését! Aranyára nem ült, mint Adils, a kapzsi, karunkat csupaszon sohase hagyta! Itt az idő, hogy megháláljuk sok ajándékát, osztozzunk sorsában! Aki mellette fekszik a kardzivatar szűntével, nem halt meg hiába! Híre-neve fénylik együtt az övével messze túl a síron! Utánam, vitézek!

Összecsaptak, a dánok szemükkel Hrolf királyt keresték a gomolygásban, és úgy rémlett nekik, hogy akármerre fordul, egy hatalmas medve áll szorosan mellette, és annak a bundájáról lepattan minden fegyver. Vaskarú tudni szerette volna, más is látja-e a medvét, vagy csak az ő szeme káprázik, és Nagyfarkas nevét kiáltotta a sötétben. Többször is hívta, kereste, de nem volt a küzdők közt. Utat tört hát magának a palotáig, besietett az ivóterembe. A roppant erejű vitéz, aki arról volt híres, hogy még az istenektől se fél, a hosszú padon ült, és mélyen aludt. Vaskarú rákiáltott:

– Hé, pajtás, ne aludj! Királyunk odakinn életéért harcol kevesedmagával! A vitéz felriadt, mélyen lélegzett egyszer-kétszer, majd nehézkesen feltápászkodott, és követte társát. Keresztülvágták magukat a tülekedésen, de abban a pillanatban, hogy a legerősebb harcos a király mellé ért, a medve eltűnt, és a szerencse megfordult. Hrolf vitézei egymás után hullottak el, és az ellenség sorai, ámbár sokat levágtak közülük, nem ritkultak, sőt, mintha az elesettek is nyomban felálltak volna, hogy tovább verekedjenek. Nagyfarkas, aki élő pajzsként védte királyát, felfogva a neki szánt csapásokat, párharcra hívta ki a támadók vezérét, sőt elkeseredett dühében Ódint is káromolta.

Állj ki velem, ha mersz, Hjörvard, álnok rokon! És bújj elő te is, rettenetes Ódin! Lerántalak lovadról, elagyabugyállak, ha igazak ellen a latort pártolod!

Vaskarú elhallgattatta: – Emberek ellen küzdj, és karral, ne szájjal! Szégyent ne hozz a királyra! Látták, hogy ügyük elveszett, de rendületlenül vagdalkoztak tovább. Végül már csak legjobb Farkasai maradtak Hrolf király körül, szoros gyűrűt formáltak, hogy védjék, amíg tehetik, és ha királyuk elesett, kövessék a halálba. Vadul csattogtak a vasak a reggeli szürkületben. Hrolf is utolsó leheletéig küzdött, akkor hanyatlott a földre, mikor éppen feljött a nap, és bevilágította a csatateret. Vitézei, mihelyt látták, hogy nincs már kit védeni, elhajították pajzsukat, és

fedetlen mellel vívták az utolsó harcot vezérük holtteste felett.

Villogjon karunkon vakító fénnyel Hrolf király aranya, hadd lássa a fösvény!

– kiáltotta valamelyik. Mikor elült a csatazaj, Nagyfarkas a király fejénél feküdt, Vaskarú a lábánál. Hjörvard hát sikerre vitte gonosz tervét. Elfoglalhatta a Pajzsfiak helyét az Öregszékben. Győzelme tiszteletére nagy lakomát rendezett. Az eszem-iszom után jóllakottan hátradőlt, és megkérdezte, nem maradt-e mégis életben valamelyik Hrolf Farkasai közül, mert azt szívesen szolgálatába fogadná. Emberei azt felelték, hogy mind elesett. Ám akkor váratlanul elébe állt az ifjú Visszavágó. – Egy még maradt, itt áll előtted – mondta fennszóval, félelem nélkül. Hjörvard megkérdezte, hajlandó-e beállni az ő kíséretébe, és mivel a vitéz igent intett, odatartotta neki a kardját, hegyével, hogy arra esküdjön. – Mi Hrolf királynál nem kardhegyre esküdtünk, markolatánál fogtuk a kardot – mondta az ifjú. Az új király nem akart elmaradni hírneves rokonától, megfordította a kardot, és úgy nyújtotta neki. Visszavágó megmarkolta, és keresztüldöfte vele ura megölőjét. Az emberek felugráltak, rárohantak, de ő nem védekezett, elhajította fegyverét, kitárt mellel várta a csapásokat. – Királyom halálát megbosszultam, örömmel követem Ódin mezejére! –

kiáltotta. Hrolf király nagy volt, amíg élt, de halála után még százszorta nagyobb lett a dicsősége. Hős módjára halt meg, nem nyomorultul, mint Hjörvard. Hű vitézei szavát szájról szájra adták és utolsó nagy csatáját később megénekelték az északi kobzosok, a szkáldok, úgyhogy emléke nem merült feledésbe. A szerencse sokszor az érdemetlent pártolja, és veszni hagyja a jók ügyét, de az idő kiforogja az igazságot.

AMI ERŐSEBB A HALÁLNÁL

Élt Dániában egy királylány, Szigrid, aki férfira nem vetette szemét. Tolongtak körülötte a kérők, de egy se tudta elérni, hogy akár csak egyetlen pillantására is méltassa. Apja nap mint nap nógatta, hogy válasszon vőlegényt magának, de Szigrid megfogadta, hogy amíg olyan kérője nem akad, aki magára tudja vonni a pillantását, ha ő mégúgy nem akarja is – hajadonfővel marad. Egy nagy nemből való ifjú, Ottar is beleszeretett a büszke leányzóba a híre után, és mivel máris sok csatában kitüntette magát, fényes nevet szerzett, no meg a szót is ügyesen tudta fűzni, bizakodva indult leánykérőbe. De sem a szerelem sugallta apró cselfogásokkal, sem az édesnél édesebb szavakkal nem ért célt. Szigrid lesütött szemmel ült előtte, és a deli vitéz dolgavégezetlen tért haza. Nemcsak az emberek fiait vonzotta a törhetetlen akaratú leányzó. Egy troli – amolyan ördögfajzat – is fejébe vette, hogy szerencsét próbál nála. „Megmutatom – gondolta magában –, hogy akit se férfiúi érdemekkel, se szépséggel, elmés beszédekkel meghódítani nem lehetett, azt én megszerzem ravaszsággal.” Asszonyi alakot öltött, és elszegődött a palotába szobalánynak. Ügyeskedéssel, hízelkedéssel sikerült a királylány bizalmába férkőznie, és egy napon magával csalta az erdőbe. Mikor már jó messze voltak az emberjárta helyektől, az erdei csoda levetette álorcáját, és ölébe akarta kapni a lányt, hogy tanyájára vigye. De Szigrid kemény akaratát nem tudta megtörni se fenyegetéssel, se ígérgetéssel. Mikor látta, hogy nem boldogul, egy kőszálhoz kötözte a hosszú hajánál fogva, és otthagyta az erdő kellős közepén. Hamar szétfutott a hír, hogy a királylányt elrabolták. Ottar is megtudta, és abban a pillanatban megfeledkezett minden sérelméről, útra kelt, hogy felkutassa, és ha lehet, segítsen rajta. Bejárta az erdőt, kereste barlangokban, faodvakban, bozótban, nádasban, míg végül ráakadt. De a troli fortélyos csomóját sehogy se tudta kibogozni. Mit volt mit tenni? Levágta kardjával a lány hosszú, selymes haját, hogy megszabadíthassa. Nagyon sajnálta szegényt, amiért királylány létére ilyen durva bántalmakat szenvedett, sokáig ült mellette, és olyan szépen, annyira szívéből szólt hozzá, hogy a követ is meglágyította volna. Szigrid azonban

egyetlen pillantással se jutalmazta fáradozását. Az ifjú végül megsokallta a dolgot, felállt mellőle, és mivel szemébe nem vághatta, a lehajtott kemény fejéhez vágta, amit igazságnak vélt:

Bolond, ki a bolondot bajából kimenti! Boldogulj most már magad erejéből, meglásd, mire mégy!

Szigrid hát megint csak egyedül volt az erdő sűrűjében. Napokig bolyongott, bozótban bujkált, faodvakban hált, és mikor már nem bírta tovább az éhkoppot, bekéredzkedett egy trollanyóhoz kecskepásztornak. Nagy sokára aztán valahogyan mégis kivergődött az erdőből, és ment hegyekenvölgye-ken, járt és járatlan utakon, amíg oda nem ért, ahová igyekezett. Egy szép napon rongyosan, éhesen, vérző lábbal beállított Ottar édesanyja házába. Azt mondta, szolgálatot keres, és mivel éppen lakodalomra, Ottar lakodalmára készültek a házban, kellett a dolgos kéz. Kimosdatták, felöltöztették, és a ház úrnője elé vezették, aki szívesen felfogadta. Szigrid becsületesen elvégezte, amit rábíztak, de keveset szólt, és fejkendőjét mélyen a szemébe húzta, kivált Ottar közelében. A lakodalom napján, a tánc és eszem-iszom után felkísérték az ifjú párt a padlásszobába, ahol már el volt készítve a nászágy. A kevés szavú új szolgáló tartotta nekik a gyertyát. Mozdulatlanul, leszegett fejjel állt az ajtóban, és nem vette észre, hogy a gyertya közben csonkig égett. Egyszer csak rákiált a vőlegény: – Hé, te lány, vigyázz! Megég a kezed! – Erre felkapta fejét, szemük találkozott, és abban a szent pillanatban megfordult velük a világ. Ottar magához szorította,

és ő a mellére borult, mozdulatlanul álltak, összeölelkezve, semmit se tudtak, csak azt az egyet, hogy most már nem eresztik el egymást. Ottar édesanyja nem tiltakozott, azt mondta, első pillanattól fogva gyanította, hogy Szigrid nem egyszerű parasztlány. De nem akarta faggatni, azt hitte, valamilyen átok vagy varázslat van rajta. Ha meggondoljuk, a nagyasszony nem is járt messze az igazságtól, mert a büszkeség, ha zsarnokká lesz rajtunk, valóban inkább átok és nyomorúság, mint érdem. Így most már csak a két apát kellett kiengesztelni. A hoppon maradt menyasszony apját Ottar édesanyjára bízták, és az meg is békítette szép szóval, ajándékkal. A dán király azonban szörnyen haragudott, fel akarta köttetni Ottart, amiért engedelme nélkül feleségül merte venni a lányát. De mikor Szigrid elbeszélte, mi mindent tett érte a jó vitéz, ő is megjuhászodott. És akkor végre – annyi oktalan és hiábavaló kacskaringózás után – a szerelmesek rátérhettek a maguk régtől fogva kijelölt útjára.

Az öreg király halála után Szigrid bátyja lett a király. Három fia volt és egy Szigne nevű leánya. A fiúk örökösen „tengeri paripáikon” nyargalásztak, kincset, kalandot keresve. Legtöbbször győztek is az ütközetekben, és gazdag zsákmánnyal tértek haza Dániába. Ám egyszer három maguk forma, nagy erejű vikinggel, a szomszéd király fiaival akadtak össze, és mivel napestig se boldogultak egymással, kibékültek, és fegyverbarátságot kötöttek. A három vitéz közül kettő hazavitorlázott, de a középső fiú, Hagbart, a dánok hajóján maradt, meghívták, hogy legyen a vendégük, és pecsételjék majd meg egy kis eszem-iszommal a szövetséget. Az asztal felett vitézi tetteikről, kalandjaikról beszélgettek. Szigne szolgálta fel és töltötte poharaikba a sört. Közbeszólnia nem illett, de Hagbart nagyon megtetszett neki, és az ifjú vitézt is forróság öntötte el, valahányszor a szép királylány ráemelte tekintetét. Titkon találkoztak a lakoma után és azután is, minden este, amíg a vendég ott időzött. Azért titkon, mert Szignét már feleségül kérte Vasfejű, a marcona szász, aki se testének, se lelkének nem kellett, de apja mindenáron hozzá akarta erőltetni. Titkolták hát szerelmüket, csakhogy nem könnyű a szájnak hallgatni, ha a szív csordultig telt boldogsággal. A királylány sem állhatta meg, hogy ki ne

kottyantsa titkát a szobalánya előtt, az meg, a locskafecske, továbbadta a hallottakat éppen a szásznak. „Még csak az kéne, hogy ez a suttyó üsse el kezemről a menyasszonyt!” – gondolta magában Vasfejű, és megkörnyékezte a király kedves emberét, Kígyónyelvet, aranyhegyeket ígért neki, ha megszabadítja vetélytársától. Ez a Kígyónyelv úgy tudta csűrni-csavarni a szót és váltogatni a mézest a mérgessel, hogy azt hitette el, amit akart. Most is sikerült neki a gyűlölség mérgét csepegtetni a király szívébe. Nem szívesen mond ugyan rosszat a királyfiak barátairól – így kezdte nagy ravaszul –, de mindenki tudja róluk, hogy sokat ígérnek, keveset adnak, szavukat nem állják, esküjüket is megszegték már nem egy ízben. Addig mesterkedett, amíg a fiúk is meggyűlölték új barátaikat, csúful rászedettnek hitték magukat, és egy napon, Hagbart távollétében, rátörtek a másik kettőre, és rövid harc után megölték őket. Hagbart, mikor megtudta, mi történt, embereket gyűjtött, és kihívta bajvívásra Szigne három bátyját, kettőt közülük el is ejtett. Testvéreit meg kellett bosszulnia, különben saját szülőföldjén lett volna örökre megbélyegzett, így meg a dán király országában lett földönfutó, büntetlenül megölhette bárki, nem védte semmilyen törvény. Kedvese utáni epekedésében végül cselhez folyamodott. Asszonynak öltözött, messziről jött fáradt utasnak mondta magát, és szállást kért éjszakára a királyi palotában. Nem ismerte meg senki, csak az, aki előtt nem is akarta titkolni kilétét. Lábmosó vizet hoztak neki, ételt, italt tettek elébe, és a királylány a maga szobájában készíttette el a fekvőhelyét. Idáig rendben is lett volna minden. De mikor a szerelmesek kettesben maradtak, és elkérdezték, elbeszélték, ami kérdezni-, mondanivalójuk volt – és ugyan sok volt, gondolhatjuk –, minden óvatosságról megfeledkeztek, még csak suttogóra se fogták a hangjukat. Hagbart így búsongott:

Ó, kedvesem! Kegyetlen úr rajtunk a törvény!

A vér vért kíván! Ha két testvérem meg nem bosszulom, népem taszít ki, így most apád mond halált fejemre, bitófa vár, ha felfedik kilétem.

Szigne vigasztalta:

Ne bánkódj, kedvesem, ha meg kell halnod, követlek a halálba. Apám minden hatalma se választ el tőled! Egyek vagyunk, Hél országába együtt lépünk!

Bátran vállalták sorsukat, és készek voltak akármilyen nagy árat fizetni boldogságukért. De hogy ilyen hamar kerül sor a fizetésre, azt nem gondolták. Egy szemfüles szolgáló gyanút fogott, már amikor Szigne a saját szobájába vezette az idegen asszonyt. Az ajtóhoz lopódzott, kihallgatta, mit beszélnek egymással, és besúgta a királynak, hogy maga Hagbart van a lányánál. Mire a szerelmesek meghallották a zajt, már ajtajuk előtt dobogtak a király fegyveres szolgái. Hagbart nem egykönnyen adta meg magát, jobbra-balra

sújtott, fegyver híján a fahasábokkal, súlyos serlegekkel, mindennel, ami keze ügyében volt, de végül elbántak vele, megkötözték, és a király elé hurcolták. Királyfiról lévén szó, mégiscsak meg kellett adni a módját a dolognak. Összeültek a tanácsadók, főemberek, és a király felszólította őket, hogy ítéljenek a vakmerő bűnös felett. Kígyónyelv a halálát követelte, de a király egy másik jó embere, Csínján, azt mondta, nem kell elhamarkodni a dolgot. Az ilyen bátor vő még hasznára lehet uruknak, annál inkább, mivel három derék fia helyett immáron csak egy van, aki megvédheti, ha ellenség támad rá. Hagbart bizonyosan kész bármilyen nagy vérdíjat fizetni, és jóváteheti a sérelmet is, amit a ház becsületén ejtett. Ám a hatalmasok fülének kedvesebb a szépen felöltöztetett hazugság az egyszerű igazságnál, ebben az esetben is az álnok rágalmazó győzött. A király megparancsolta, hogy emeljenek dombot a palotával szemközt, és annak a tetején állítsák fel a bitófát. Hagbart egy szóval se védekezett. Nyugodtan lépkedett a fegyveres poroszlók között, és mikor a vesztőhelyen állt, megkérte hóhérait, hogy akasszák fel előbb a köpönyegét. Kíváncsi természetű volt világéletében, mondta, most is látni szeretné, hogy lóg majd ott fönn, elvégre királyfit nem akasztanak mindennap. Teljesítették a kívánságát, és az őr, akit a palota toronyablakába állítottak, hogy figyelje a dombon történendőket, elkiáltotta: – Lóg már a királyfi! Szigne csak erre várt. Abban a pillanatban meggyújtotta a máglyát, amelyet magának készített, magasra csaptak a lángok, és sűrű füstbe borult a palota. Hagbart elértette a jeladást, és most már sürgette a poroszlókat:

Hé, fickók, dologra, húzzatok fel hamar, ne várakoztassam a kedvest!

És mikor nyakára tették a kötelet, nevetve kiáltott fel:

Így most édes a legrosszabb halál is – Hél országába együtt érkezünk!

A szeretőket hát nem választotta el a halál, de a két család közt tovább folyt a gyűlölködés. Úgy lehet, Kígyónyelv maga is megsokallta volna, ha tudja, hányat megöl még az unokák és unokák unokái közül is a méreg, amit hazugságaival, gonosz rágalmaival elcsepegtetett. A bosszú bosszút szült újra meg újra, amíg jóformán utolsó szálig el nem tüntették egymást a föld színéről.

A NAGY EREJŰ KARD

Volt egyszer egy király, aki magát Ódint vallotta ősének, nem csoda, ha nagyra tört. Egy vadászaton – hogy, hogy nem – elszakadt kísérőitől, és ahogy az erdőben bolyongott egyes egyedül, meglátott két törpét. A sziklájuk előtt álltak, és nem vették észre a királyt. Az meg kirántotta kardját, amelynek pengéjére rúnák – varázsjelek – voltak vésve, megforgatta fejük felett, és ezzel odaszegezte őket a helyükre, nem ugorhattak vissza a hegybe. Rimánkodtak, hogy kímélje életüket, és a király azt mondta, nem lesz bántódásuk, de fejükért váltságul egy jó kardot kér, olyan jót, amilyen csak törpék keze alól kerül ki:

Vágja a vasat, mint sarló a füvet, pengéjét rozsda ne fogja! Viselőjének minden viadalban győzelmet szerezzen!

A törpék, mivel nem volt választásuk, elfogadták a feltételt, azt is megmondták, mikorra készítik el a nagy erejű fegyvert. A kitűzött napon már ajtajuk előtt várták a királyt, a hegy nyitva volt mögöttük. Átnyújtották a kardot, és azon nyomban hátraugrottak, biztos helyről kiáltották, amit még mondani akartak neki:

Jó kardot kaptál, király,

de vigyázz! Ahányszor kirántják hüvelyéből, meghal egy ember. Hírt-nevet szerez derék vitézeknek, de három ízben bűnnel mocskolják fényét. Sok győzelmed után magad is általa múlsz ki.

Az Ódin-ivadék haragjában agyon akarta sújtani őket, de elkésett – a hegy bezárult, és gyilkos erejű kardja a kőbe vágódott, alig bírta kihúzni. Hamarosan meggyőződött, hogy a törpék igazat mondtak. Kardja könnyen vágta a vasat, követ, ha kivonta, nem ment vissza hüvelyébe, amíg embervértől nem vöröslött, és akit megsebzett, sohase érte meg a másnapot. Elnevezte Vasbamarónak, és sok csatában viselte diadalmasan. Élt abban az időben Svédország déli partvidékén egy hatalmas és félelmes viking, Keményöklű. Anyai ágon óriásoktól származott, és nem tisztelt semmilyen törvényt. Ha úgy hozta kedve, betört a szomszéd országok földjére, és dúlt, fosztogatott. Az Ódin-ivadék már régen szerette volna megfékezni a garázdálkodót, és most, jó kardjában bízva, kihívta párharcra. Amint találkoztak, lecsapott rá, de a fél óriás maga elé tartotta pajzsát, úgyhogy a kard lecsúszott, és a pajzs alsó szélén át a földbe vágódott a sujtás teljes erejével. A király nem bírta rögtön kihúzni, és Keményöklű kihasználta az alkalmat, levágta a fegyvertelen kezet, majd kihúzta a földből a Vasbamarót, és azzal ölte meg ellenfelét. Úgy történt hát, ahogy a hegygyomor lakói megjósolták: tulajdon kardja által múlt ki a világból.

A győztes, mint gondolhatjuk, egyenest a királyi palotába rontott, és nemcsak kincseket rabolt, de a királylányt, Fenyőszálat is elhurcolta, hazavitte várába. Később feleségül is vette, és az évek során tizenkét fia született tőle. Mind a tizenkettő apjára ütött, hírhedt „Farkas” lett, nemcsak bátor, de féktelen, dühös harcos. Ezek a Farkasok, ha megvadultak, saját embereiket is levágták, saját hajóikat is összetörték. Éppen ezért, mihelyt érezték, hogy rájuk jön a veszettség, a partra tetették magukat, és fákat döntöttek ki tövestül, sziklákat hengergettek vak dühük csillapítására. Apjuk halála után a legidősebb fiú, Angantyr örökölte a törpék készítette kardot. Egy karácsonyi áldomáson – részeg fővel-e, vagy azért, hogy valami nagyot mondjon, ki tudhatná? – megfogadta a saját fejére, hogy a svéd király lánya, Ingebjörg lesz a felesége. És ha már kimondta, nem vonhatta vissza. Megvárta, míg kitavaszodik, akkor hajóra ült tizenegy öccsével, és elvitorlázott. Uppsala alatt kötött ki, és egyenest a királyhoz ment, megmondta kurtánkereken, hogy a lányát kéri, mivel megfogadta tulajdon fejére, hogy az lesz a felesége. Néma csend lett a teremben, a királynak is torkán akadt a szó. Angantyr türelmetlenül dobbantott.

Ne várakoztass, mondj végre igent vagy nemet, hadd tudjam, hányadán vagyunk!

Erre felpattant helyéről Hjalmar, a legjobb vitéz, átvetette magát az asztal felett, és megállt a királlyal szemközt.

Emlékezz, királyom,

hányszor megvédtelek tűz és vas ellen, bősz viadalban! Jutalmul lányodat kérem feleségül, ne vigye házába vérengző Farkas!

A király sokáig nem szólt, és végül hosszas gondolkodás után lányához fordult, megkérte, döntse el ő maga, melyiket választja két kérője közül. Ingebjörg azt felelte, hogy ha apja mindenáron férjhez akarja adni, inkább ahhoz megy, akiről csupa jót hallott, mint a marcona idegenhez. Angantyr rá se pillantott, egyenest Hjalmarhoz intézte szavát:

Lánnyal vitázni hiábavaló, de téged, Sisakos, számadásra hívlak! Nyárünnepén, napforduláskor elvárlak páros viadalra Délszigetén! Ha ott nem leszel, világ gyávája neved!

Hjalmar csak annyit mondott, hogy nem fogja megváratni, mire Angantyrék

hátat fordítottak a királynak és vitézeinek, kivonultak dobogó lábbal a teremből, és elhajóztak. Azon a télen veszteg ültek otthon, de mihelyt tavaszba fordult az idő, felkaptak tengeri paripájukra, és elvágtattak dél felé. Útközben betértek egy jarlhoz, meghívatták magukat, és Angantyr még aznap este lakodalmat akart ülni a jarl lányával. Keresztül is vitte akaratát, mivel senki se mert ellenkezni vele, legkevésbé maga a lány. Éppen csak megitták az áldomást, és a tizenkét félelmes harcos már ismét a hullámokat szántotta. A Délsziget partja előtt, az öbölben két hajó hintázott lehorgonyozva. A Farkasoknak ennyi elég volt ahhoz, hogy megvaduljanak. Talán sértette büszkeségüket, hogy nem ők érkeznek elsőknek. Átugráltak a korláton, és kaszabolni kezdték az embereket, levágták mindet, utolsó szálig. Hjalmar és fegyverbarátja, a nagy erejű és nagy hírű Oddur valóban hamarább odaért. Hajóikat az öbölben hagyták, és felmentek a küzdőtérre, hogy megnézzék, ott vannak-e már ellenfeleik. Visszajövet a magas partról látták, mi történt a hajókon, de megmenteni már nem volt kit. Ketten maradtak hát tizenkettő ellen. Hjalmar felkészült a vitézi halálra. Csak ifjú feleségétől esett nehezére megválni.

Mi ketten, hű társam, nem látjuk többet a kelő napot, Valhall térein vívunk Ódin örömére tovább. Küzdeni se kezdtünk, s híveink már mind halottak. Ketten maradtunk

tizenkét Farkas ellen. Nincs más remény, barátom, csak a bátor halál.

Oddur nem látott ilyen sötétben. Tudta, hogy igaz ügyért állnak ki, és bízott Ódin segítségében. De nem sokáig vigasztalhatta barátját, mert már dobogott fel a meredek parton a tizenkét véres kardú vitéz. Megbeszélték a párharcok feltételeit: Hjalmar Angantyrral vív meg, Oddur pedig sorra a tizenegy testvérrel. Ünnepélyesen megfogadták, hogy amelyik győz, kőhalmot emel levágott ellenfelének, és eltemeti tisztességgel fegyvereivel együtt. Kezdődött a viadal. Oddur kemény harc után elejtette mind a tizenegy bősz vitézt, és mikor végre lélegzethez jutott, megnézhette, mi történt azalatt a küzdőtér másik felén, látta, hogy Angantyr halott, de Hjalmar ereje is fogytán van, egy buckának támaszkodva ül a földön, és sok mély sebből vérzik. Így szólt hozzá:

Legyőzted a Farkast, de nagy árat fizetsz. Sisakod szétzúzta, vérteden kaput tárt, s közel járt szívedhez Angantyr kardja.

Mire Hjalmar így válaszolt:

Megmondta a kedves: „Elmész, szerelmem, de nem térsz vissza!” Valóra vált a búcsúszó! Ékköves gyűrűm, sisakom, vértem vidd el neki, Oddur! Élnie nélkülem nehezebb lesz, mint halni nekem. Bújában vigasza legyen, hogy bátran halt meg Hjalmar, és őrá gondolt, míg élte gyertyája tövig nem égett!

Oddur megígérte, hogy mindenben kívánsága szerint cselekszik, mellette maradt, amíg barátja utolsót nem sóhajtott, aztán elvégezte vállalt kötelességét. Halmot rakott súlyos kövekből, eltemette tisztességgel Angantyrt és tizenegy testvérét, fegyvereiket válluk alá téve. De Hjalmart hajójára vitte, hogy Svédországban temesse el. Ingebjörg, mikor férje élettelen testét meglátta, lerogyott, és nem kelt fel többet, megölte a fájdalom. Egy sírba temették őket.

Nem sok idővel Angantyr halála után a jarl házában leánygyermek született. Mindenki azt tanácsolta, hogy veszítsék el, mert ha apjára ütött, sohase lesz

benne asszonyi természet. De a jarl nem követte a tanácsot, meghintette vízzel a gyermeket, és a Hervör nevet adta neki. A leányocska felnőtt, és szépnek szép volt, senki se tagadhatta, de féktelen és makacs. Legszívesebben fegyverekkel játszott, és több bajt szerzett, mint örömet. Ha megdorgálták, azzal fenyegetőzött, hogy elszökik, nem bírja a rabságot. Egy szép napon be is váltotta fenyegetését. Férfinak öltözve elszegődött egy viking hajóra, Hervardnak mondta magát, együtt harcolt társaival, és mikor kapitányuk elesett, őt választották a helyébe. Sok kalandozás után a hajó a Délszigeten kötött ki, ahová Hervör már régen vágyott. Alkonytájt kiszállt, és elindult egyedül a parton. Az első, akivel találkozott, egy pásztor volt, attól kérdezte, merre visz az út a vitézi sírokhoz. Az ember rémülten meredt rá. – Látszik, jó vitéz, hogy idegen vagy – dadogta. – Mi, akik itt élünk a szigeten, nappal se merészkedünk a rettenetes kőhalmok közelébe, nemhogy ilyenkor este. Éppen akkor tűnt le a nap. Hatalmas dörrenés hallatszott, és lángok csaptak fel a sziget belsejében. A pásztor futásnak eredt, de Hervör most már útbaigazítás nélkül is tudta, amit tudni kívánt. Bátran elindult a lángoló kőhegyek felé. Mikor már elég közel volt, megállt, és így kiáltott:

Ébredj, Angantyr, lányod szólít sírodból! A kardot kéri, törpék keze művét. A holtnak nem kell drága fegyver! Övezze inkább Hervör derekát.

Mire a sírból ilyen szavak hallatszottak:

Holtak nyugalmát ne zavard esztelen kéréssel, Hervör! Apádat megölője fektette sírba, fegyverét magának tartotta a győztes.

HERVÖR: Ha jó vitéz volt, vállad alá tette a Vasbamarót, Angantyr, ne tagadd! Ódin ne adjon békét holtodban, ha áltatsz hamis beszéddel!

ANGANTYR: Siess, Hervör, siess hajódra, a kardot ne kérd! Lobogó lánggal ég, asszonykéz hozzá nem érhet.

HERVÖR: Hervört ne féltsd, a tüzet elfojtja nézésével, kiragadja a fegyvert lángok közül is!

ANGANTYR: Megháborodtál, harcéhes lányom, vesztedre kívánod a Vasbamarót! Sok jó vitézt levág, de végül kiirtja nemzetséged! Másodszor intlek: térj eszedre, távozz, amíg nem késő!

HERVÖR: Mit bánom én, ha unokáim viszályban egymás vérét ontják! Harc nélkül nem élhet Hervör! Add, amit kérek, s ami megillet, győzelem pallosát, a gyilkos élűt.

ANGANTYR: Tébolyodott, ki tudva rohan vesztébe, de nem ránthatlak vissza. Hallj hát igaz szót: jó vitéz Oddur kardom velem adta a sírba. Vedd át kezemből, kösd derekadra! Tizenkét férfi erejét adja asszonyi karodnak, de vigyázz! Harcvágyad el ne ragadjon, ne rántsd ki hiába! Minden csapása halál.

HERVÖR: Nagyobb ajándékot nem adhattál! Harcéhes lányodnak, egész Norvégia nem érne annyit, mint ez az éles vas!

ANGANTYR: Tudd meg, mit látok jövődben, mielőtt elválunk, lányom: két fiút szülsz, a kisebbik hős lesz, híre világraszóló. Száz viadalban villogtatja a Vasbamarót, dicsőnek nevezi népe.

HERVÖR: Nyugodjatok, kemény vitézek, békén kősírotokban. Hervör nem késhet tovább Hél országa határán.

A kősír bezárult, az est néma csendje borult a szigetre. Hervör boldogan sietett vissza a hajóra, és elvitorlázott társaival. Terve készen volt, meg is valósította. Vitéznek öltözve Gudmund király szolgálatára állt, Hervardnak mondta magát, és egy ideig békén maradt. Egyszer azonban, amíg ő nem volt a teremben, egyik társa leakasztotta a Vasbamarót, kihúzta hüvelyéből, és javában nézegette a csodálatos pengét, amikor Hervör belépett. Annak több se kellett, odaugrott, kiragadta kardját a vitéz kezéből, ott nyomban ledöfte a vakmerőt, és aztán futott, amerre szeme látott. A testőrök utána iramodtak, de Gudmund király, aki már régen felfedezte a titkot, visszaparancsolta őket. – Helyére mindenki! A megtorlással ne siessünk! Férfiruhás asszony vágta le

társatokat vad indulatában. Asszonyt ölni vitéznek nem dicsőség. Hervör hát megmenekült, és mivel nyugtalanságában mindig valami újat kívánt, és hazament nagyapjához. Ott éldegélt, font, szőtt, varrogatott, mint minden jóravaló fehérnép. Gudmund királynak volt egy fia, Höfund, a Fej, akinek bölcsességét, tudományát nemcsak Helgolandban, de messze idegen országokban is dicsérték. A pereskedők őhozzá jöttek, őt kérték, hogy tegyen igazságot köztük, és ítéletében mindig megnyugodtak. Ám tudvalevő, hogy szív és ész gyakran nem egy úton jár. A nagyeszű és igaz lelkű Höfund királyfi a harcias Hervört szerette. Mikor megtudta, hogy nagyapja házában él, lóra ült és odautazott, feleségül kérte. A lány igent mondott, össze is házasodtak. Két fiuk közül az első, Angantyr, apja szelíd természetét örökölte, a kisebbik, Heidrek, anyjára ütött. Höfund Angantyrt szerette jobban, az anyának Heidrek volt kedvesebb. Egyszer a lakomán Angantyr a főbb vendégek közt ült, de Heidrek mogorva képpel jöttment a teremben, mert elfelejtették az asztalhoz kérni. Bátyja, mihelyt kitalálta, mi baja, felállt, és hellyel kínálta maga mellett, de a fiúban akkor már erősen dolgozott a felgyűlt méreg. Később, amikor a vendégek már jó néhányszor a pohár fenekére néztek, gúnyos szavakkal ingerelni kezdte asztaltársait. Civakodás támadt, össze is verekedtek volna, ha Angantyr közbe nem avatkozik, és okos szavakkal le nem csendesíti őket. – Mi dolog, vitézek! Vendégek vagytok itt, jó sör mellett marakodni nem illik. Csak Heidrek nem nyughatott. Már az se tetszett neki, hogy bátyja szava nyomósabb az övénél. Alig várta, hogy kimenjen a teremből, elkezdte újfent a piszkálódást. Részeg szomszédjához fordult, és megkérdezte, hogy nyelhette le a sértést, hiszen senkiházinak nevezték. Az ember felpattant, és pofon vágta a mellette ülőt. Többen odaugrottak, mindennek elmondták egymást, volt, aki kardjához nyúlt. De Angantyr meghallotta a lármát, besietett, és ezúttal is elérte, hogy ki-ki visszaült a helyére. Hajnaltájt azonban, amikor már mindenki elitta eszét, jóval könnyebb dolga volt a viszályszerzőnek. Addig gúnyolta a sok sörtől már békésen szunyókáló vitézt, amíg az nagyon is megébredt. Eszébe jutott a sérelme, felugrott, kardot rántott, és levágta azt, aki megpofozta. Höfund király nagyon haragudott, amikor hírül vitték neki, hogy asztalánál vér

folyt. Azt mondta Heidreknek, ne merjen többé a szeme elé kerülni. A fiú kiment, lehorgasztott fejjel állt az udvaron, és tanakodott, mitévő legyen. Bátyja utána ment. Nem haragudott rá, inkább sajnálta, amiért rossz természete miatt minduntalan bajba keveri magát. Még akkor is szótlanul, tanácstalanul álltak egymás mellett, mikor anyjuk kijött a házból, kezében a nagy erejű karddal, és kisebbik fiához lépett:

Apám jó kardja, legdrágább kincsem, legyen a tiéd, Heidrek! Sose felejtsd el, hősök kezében hányszor győzött! Viseld hozzájuk méltón!

Heidrek így kiáltott fel:

Sok mindent köszönök kettőtöknek, s mást-mást, kimondom bátran! Apám elüldöz országából, anyám nekem adja legdrágább kincsét útravalóul!

Kirántotta hüvelyéből a kardot, és a penge vakító villogása elvette eszét. Farkasdühében vagdalkozni kezdett, és mivel Angantyr állt mellette, azt döfte le. Mikor agya tisztulni kezdett, és megértette, mit művelt, szörnyen bánkódott, de jóvá nem tehette bűnét. Sokáig bolyongott az erdőben, madarakra és kisebb állatokra vadászott, hogy ennivalója legyen, és rágódott magában. De lassanként betelt a keserűséggel, és az a gondolat ötlött fel benne, hogy ő még fiatal, van egy jó kardja, mért ne moshatná le nevéről a foltot vitézi tettekkel. Egy este azon kapta magát, hogy apja palotája előtt áll – oda vitte a lába. Lárma, pohárcsengés hallatszott ki az ablakokon, könnyen kitalálhatta, hogy Angantyr halotti torát ülik odabenn. Beküldte a kapuőrt anyjáért, mert bemenni nem mert, és mikor Hervör kijött, így szólt hozzá: – Világgá űz apám, hát elmegyek, de ne úgy menjek, mint holmi ágrólszakadt. Adjon fiának az útra, ha többet nem is, néhány jó tanácsot. Vitézi tettekkel letörlöm nevemről a foltot, szégyent nem hozok fejére! Höfund király, mikor felesége átadta neki az üzenetet, azt mondta: – Megteszem, mert te kérsz, de jól tudom, Heidrek nem veszi sokba apja szavát. Első tanácsom: sohase adjon menedéket olyan embernek, aki urát elárulta. Második: sohase vállalja nevelőbe nálánál hatalmasabb ember fiát. Harmadik: ha titka van, ne súgja meg a szeretőjének. Negyedik: kardját sohase támassza lábához, se térdére ne fektesse. Hervör mindent elmondott a fiának, mire az keserűen csak ennyit mondott:

Apámnak egyben igaza van, tanácsát nem fogadom meg, mert nem jó szívvel adta.

Elbúcsúzott anyjától, még egyszer megígérte, hogy a kardot őseihez méltón

viseli, aztán nekivágott a nagyvilágnak. Sok földet bejárt, sokat látott-hallott. Egyebek közt megtudta, hogy a nagygótok királya, Harald, már elöregedett, nem képes megvédeni országát, és évek óta aranyon kénytelen megváltani békességét. „No – gondolta Heidrek –, akkor ott talán szívesen látnak.” Jól gondolta. Harald király nagyon megörült, mikor a messziről jött vitéz felajánlotta neki segítségét, és azt ígérte, hogy karddal fizet a nagygótok ellenségeinek arany helyett. Be is váltotta ígéretét. Sorra legyőzte Harald király békétlen szomszédait, és olyan jól forgatta kardját, hogy a király becsületét is növelte, nevét tisztelettel emlegették nemcsak országában, de a határokon túl is. Végbement nagy pompával a lakodalom, Heidrek és Helga, a király lánya, férjfeleség lettek. Első gyermekük fiú volt, és Angantyrnak nevezték. Néhány évvel később Heidrek a hunokat is legyőzte. A gazdag zsákmánnyal együtt magával hozta a hun királylányt, Szifkát, és ágyasává tette. Mikor Szifka teherbe esett, hazaküldte, hogy otthon, hun földön szülje meg gyermekét. Így is történt. A fiú, Hlöd, a hun király udvarában nőtt fel, az anya ellenben visszakívánkozott elrablójához, vissza is tért hozzá. Harald halála után Heidrek lett a nagygótok királya. Első felesége, Angantyr anyja, fiatalon halt meg, hát újra megházasodott. Második asszonyától lánya született, és annak a Hervör nevet adta. A lány sokban hasonlított anyjához, erős volt, akár egy férfi, és harcias természetű. Heidrek király az évek jártával nagyon megváltozott. Vére lehiggadt, kardját pihentette, és bölcsen, igazságosan kormányzott. Egyszer, a karácsonyi áldozat napján, mikor a Frej istennek szánt vadkant eléje vezették, az állat nyakára tett kézzel ünnepélyesen megfogadta, hogy azontúl sohase szerez maga igazságot magának. Ha valakivel elintéznivalója van, az ország bölcseire bízza a döntést. És ami még nagyobb szó volt azokban a véres időkben, legádázabb ellenségének is megadja a jogot, hogy a nép választotta bírák elé terjessze ügyét, vagy, amennyiben ez a mód jobban megfelel neki, kiálljon vele, Heidrekkel, észversenyre. Ha a vádlott csak egyetlen olyan kérdést ad fel neki, amire nem tud választ, megbocsátja, akármit vétett is ellene, és szolgálatába fogadja. Volt a nagygótok közt egy ravasz és hatalmas paraszt, Alakos. Gyűlölte Heidrek királyt, és titokban ellene izgatta a népet, zavarokat támasztott. Heidrek

felszólította követe útján, hogy jelenjen meg a törvényszék előtt, különben majd ő látogat el hozzá. Az áskálódó megijedt, mert nehezen tudta volna ártatlanságát bizonyítani, és bajában Ódinhoz folyamodott. Nagy áldozatot mutatott be a Félszemű Hadistennek, és kérte, hogy segítsen rajta. Másnap este kopogtattak ajtaján. Az idegen, aki beállított, szakasztott olyan volt, mint ő, és mikor ruhát, nevet cseréltek, senki a világon meg nem tudta volna különböztetni kettejüket egymástól. Ez az idegen ment el helyette a királyhoz. Alakosnak nevezte magát, és azt mondta, szeretne kibékülni vele. Heidrek megkérdezte, hogy a bírák elé kívánja-e terjeszteni ügyüket, mire az ember nemet intett a fejével. – Szóval inkább a mérkőzést választod? – kérdezte a király. Mire Alakos olyasmit mondott, hogy ettől is, attól is fázik, és legszívesebben otthon maradt volna. De ha az ember úgyis csak két rossz közül választhat, mégis a kisebb rosszat választja, vagyis az utóbbit. – Na jó – bólintott a király. – Ha minden kérdésedre megfelelek, az annyi, mintha a bírák elmarasztaltak volna. De ha csak egyre nem tudok választ, tisztáztad magad a vád alól. Elkezdték a versenyt. Alakos nehéznél nehezebb kérdéseket adott fel a királynak az istenek és emberek világának legmélyebb titkairól. Ám az könnyen megfelelt mindenre. Mikor látta, hogy nem boldogul vele, így szólt:

Sokat tudsz, király, de van még egy utolsó kérdés: mit súgott Ódin Baldur fülébe, mikor a máglyára fektette?

Heidrek felpattant és rárivallt:

Csaltál, vén szemfényvesztő! Álalakban jöttél! Hogy akkor mit súgtál fiad fülébe, egyedül te tudod a kerek világon!

Haragjában feléje sújtott a kardjával, de az idegen sólyommá változott, és kirepült a tetőablakon. Heidrek tudta, hogy magára vonta Valhall urának haragját, és hirtelenkedését nem sokkal élheti túl. Úgy is volt. Még aznap éjjel behatolt hálószobájába két rabszolga, és álmában leszúrták. Nem az ő népéből valók voltak, egy viking útján ejtette rabul őket, és mivel nagycsaládból származtak, még nehezebben tűrték a rabszolgasorsot, mint az egyszerű emberek. Összeszedték, ami kincset a szobában találtak, leakasztották a falról a Vasbamarót, és elmenekültek. A népgyűlés Angantyrt kiáltotta ki királlyá, de az nem akarta elfoglalni a királyi széket, amíg apja halálát meg nem bosszulja. Elindult, hogy felkutassa a gyilkosokat. Sokáig járta az erdőket, hangásokat, nádasban bujkált, mocsárban gázolt, de nem akadt nyomukra. Éppen fekhelyet készített magának éjszakára a folyó partján, mikor meglátott egy halászcsónakot. Két ember ült benne, az egyik akkor húzott fel egy jókora csukát. Elég közel voltak a parthoz, beszédüket is hallhatta. Lebújt a bokrok alá, és jól kinyitotta fülét. – Add csak ide a halászkést – mondta az egyik, amelyik a halat kifogta. De a másik éppen a késsel dolgozott, azt mondta, most neki kell, de ott a kard, azzal is lefejezheti a csukát. Angantyr látta, hogy az ember feláll, átemeli lábát a padokon, és a csónak farából elővesz egy kardot, majd visszabotorkál a helyére.

Tisztán hallotta azt is, amit halnyakazás közben félhangosan mormog: – Ez a jó kard se hitte volna, hogy valaha még halfejet nyisszant. Gyanús volt a királyfinak nemcsak ez a pár furcsa szó, de a kardpenge szokatlanul erős villogása is. Megvárta, míg az emberek a szárazra húzzák a csónakot, és bebújnak sátrukba. Akkor lelopakodott a partra, megnézte közelről a kardot – a Vasbamaró volt. – Halat nyakaztak vele – sziszegte foga közt Angantyr. – Már ezért is halált érdemelnek a mocskosok! Mikor a két gyilkossal végzett, megnyugodott a lelke. Visszament a palotába, és felmutatta a kardot annak bizonyságául, hogy megbosszulta apja halálát. Megülték a halotti tort reggelig tartó evés-ivással, amint a szokás kívánta. Még javában iszogattak, mikor jelentették a királynak, hogy váratlan vendége érkezett. Testvéröccse van odakinn, de bejönni nem akar. Angantyr kisietett, és asztalához hívta öccsét, mert valóban Hlöd volt, Heidrek és a hun rableány fia. De az mogorván elutasította a barátságos meghívást. Hun rokonai elhitették vele, hogy ő éppen olyan törvényes örököse Heidrek királynak, mint Angantyr, ehhez mérten viselkedett hát:

Nem hasamat tömni jöttem messze Hunföldről hozzád. Apám örökéből add ki, mi illet, mindenből felerészt! A földet, fegyvereket, vitézek és szolgák seregét, s mindent, ami rád szállt,

osszuk el egyformán, ha békességet akarsz.

Erre még a szelíd lelkű Angantyr is bosszúsan felelt:

Sok pajzsot ront még jó vasam, mielőtt kettévágom a kedvedért! De kérj kincset, beborítlak aranyakkal tetőtől talpig, testvéröcsémtől nem sajnálom.

Éppen ott állt közelükben Heidrek öreg nevelőapja, Sólyom, és fennhangon mondta:

Sok lesz, király, amit kínálsz egy szolgáló fiának!

Hlöd meghallotta a becsmérlő szavakat, sarkon fordult, és kifelé indult, Angantyr hiába próbálta engesztelni, lovára kapott és hazanyargalt. Nagyapjának, a hun királynak azt mondta, hogy bátyja hallani sem akar osztozkodásról, még azt is eltűrte, hogy az egyik vén tányérnyaló őt, Hlödöt,

szolgáló fiának gúnyolja. A király vad haragra lobbant, és megígérte, hogy olyan sereget gyűjt neki tavaszra, amilyent még nem látott a világ. Megtorolhatja a sértést százszorosan, gótok népét elpusztítja, gótok népét hun igába hajtja, jobbat úgyse érdemelnek. Ígéretének egyik felét be is váltotta. Aki fegyverfogható férfi vagy akár fiú csak volt az országban, azt mind Hlöd zászlaja alá terelték. Felvonult a tengernyi sereg, és üzenet nélkül betört a gótok földjére. A várat, amely útjukat állta a határon, ostrom alá fogták. Hervör, mert ő volt a parancsnok, hősiesen küzdött vitézeivel együtt a betörők ellen, de a sokszoros túlerőt feltartóztatni nem bírták. Hervör maga is elesett a csatában. Angantyr, mikor hírül vitték neki, hogy húga vitézi halált halt, és a hunok hatalmas sereggel közelednek, megmarkolta szakállát, és sokáig szótlanul nézett az üres levegőbe. Végül félhangosan, inkább csak magának, ezeket mondta:

Jobbat érdemelt testvérnénéd tőled, Hlöd, hunok neveltje.

Majd felemelte fejét, és híveihez fordult. – Sörözőasztalnál soknál többen voltunk, de most nem tolongtok körültem, vitézek, pedig nagy munka vár. Megkérdezte, melyikük vállalná a „kihívó” veszedelmes tisztét, mert azt előre megjutalmazná. Az öreg Sólyom, ugyanaz, aki Hlödöt szolgáló fiának nevezte, vállalkozott a nehéz feladatra, de jutalmat nem fogadott el. Vértet, pajzsot öltött, felragadta hosszú nyelű lándzsáját, és megkérdezte, hol akar megütközni Angantyr a hunokkal, hová idézze őket. – A Don síkjára – mondta a király, és az ősz vitéz elnyargalt. Mikor éppen egy lándzsahajításra volt a hun seregtől, felállt a nyeregben, és így kiáltott:

Királyom harcba hív, hunok, Don széles síkjára. Ódin segítse lándzsáinkat, hunokra halált küldjön! Váltsa valóra szómat!

Ősi szokás szerint a vitézek közé hajította lándzsáját, aztán megfordította jó lovát, és elvágtatott, a hunok nyilai mögötte fúródtak a földbe.

Nyolc napig dúlt Don széles síkján kardvasak vihara, vértől vöröslött a föld. Derék csatafák sorra kidőltek, tombolt a tusa életre-halálra. Gótok harci kedvét hatalmas Ódin szította, tüzelte,

gótok lándzsáit célba segítette.

Angantyr a nyolcadik napon kitört hívei gyűrűjéből, hogy megkeresse az ellenség vezérét, és megvívjon vele. Rá is akadt a gomolygásban. Összecsaptak, és Hlöd elesett. A sereg maradéka szétszóródott, megfutott. Mikor elcsendesedett a véres zivatar, a győztes vezér végigjárta a csatateret. Öccse holttesténél sokáig állt elkomorodva:

Kincset kaphattál volna, amennyit lovad elbír, és barátságot. Most se kincs, se föld, se fegyver, itt fekszel holtan, Hlöd. Hervör, a bátorlelkű, lányfejjel tért meg Hélhez. Mindhármunk sorsa kegyetlen – én testvért öltem, örök folt ez nevemen.

A TÓVÖLGYI NEMZETSÉG TÖRTÉNETE

Aronsdali Ketil hatalmas vezér volt, termetre is majdnem óriás. Nagy tiszteletben állott országszerte, de öregségét borússá tette a fia miatti gond. Ez a fiú, Thorstein, nem nőtt olyan nagyra, mint apja, és sem erejét, sem bátorságát nem dicsérte senki. Abban az időben, amikor Thorstein a tizennyolcadik évét betöltötte, rablók kezdtek garázdálkodni az országban. A mind sűrűbben szálldosó rossz hírek felzavarták az emberek nyugalmát. Hol itt, hol ott fosztottak ki egy utast. Sőt a nagy kísérettel utazó kereskedők sem érkeztek el mindig oda, ahová szándékoztak. Volt, amelyik örült, ha a csupasz életét megmenthette, volt, amelyiknek nyoma veszett. Ketil már öregedett, nem bízott erejében, és mivel oka volt azt hinni, hogy a haramiák sokan vannak, nem is remélte, hogy el tudna bánni velük. Alattvalói zúgolódtak. Jóformán egyik faluból a másikba se mert menni, akinek halaszthatatlan dolga nem volt, és a merészebbek kimondták, amit a többi csak magában gondolt, hogy valamirevaló vezér nem tűrheti országában az ilyen állapotokat. Az öreg jarl erősen bánkódott magában. Egy napon ilyen szavakkal fordult a fiához: – Ami igaz, igaz, Thorstein fiam. Nagyot változott a világ az én időm óta. Akkoriban az ilyen magadfajta fiatal legény igyekezett kimutatni bátorságát, erejét, ügyességét, kereste az alkalmat, hogy végbevihessen valamilyen nagy tettet, nem üldögélt otthon a kemencesutban a söröskancsójával. De talán neked van igazad. Senkitől se várhatjuk, hogy bátorsága nagyobb legyen az erejénél. Az utolsó szavak különösen bántották a fiút. Nem szólt semmit, kiment a szobából. Estéig színét se látták. Néhány nappal később ebéd után lóra ült, és elügetett a nagyerdő felé. Az erdő szélén egy fához kötötte lovát, és magában elbúcsúzott tőle. Tudta, hogy abban az erdőben tanyáznak a rablók, és ha szembetalálkozik velük, ő húzza a rövidebbet, hiszen egyedül van és fegyvertelen. De inkább meghal, gondolta, semhogy apjának szégyenkeznie kelljen miatta. Na meg most legalább kipróbálja, hogy örökölte-e a család szerencséjét. Mert apjától sokszor hallhatta, hogy nem annyira erejének,

bátorságának köszönheti, amit elért, hanem ennek a legbecsesebb családi örökségnek. Jó darabot haladt, időnként körülfigyelve, az egykor sűrűn járt, de most ugyancsak elhagyott országúton, amikor hirtelen megállította valami. Alig észrevehető kis csapás ágazott el az útról, és mintha lópaták nyomát látta volna rajta. Némi tétovázás után elindult a csapáson, még megkettőzve az óvatosságot. Nagy fáradsággal átfurakodott a sűrű bozóton, ügyelve, hogy ág se reccsenjen, haraszt se zörögjön, de érdemes volt fáradnia. A bokroson túl, a tisztáson takaros fehér házikó állt. „Itt nem jó szándékú emberek laknak, annyi bizonyos – okoskodott Thorstein. – Csak azt kéne tudni, egy zsivány tanyázik-e benne vagy egész zsiványbanda. El kell bújnom valami jó helyen, és kilesni, amit tudni kívánok. Lesz, ami lesz. Ha idáig eljöttem, most már nem fordulok vissza dolgomvégezetlen. Annál kevésbé, mert az út se biztonságosabb.” Jó darabig fülelt. Néma csend volt köröskörül, a házból se hallott semmilyen neszt. Belopakodott a pajtába, és gyanúja egyszeribe bizonyossággá lett: egyik falnál felfeszített fedelű ládák voltak, tele aranyakkal, drága serlegekkel, hímes szövetekkel, cifra kendőkkel, selymekkel, amit csak az utazó kereskedőktől rabolhattak el a zsiványok. A ház ajtaja résnyire nyitva volt. Bedugta a fejét, fülelt, és mikor meggyőződött, hogy egy lélek se mozdul odabenn, lábujjhegyen beosont. Most nézett csak nagyot. Sose hitte volna, hogy egy zsivány tanyája ilyen csinos legyen. Az ajtóval szemközti falnál hófehér párnákkal vetett óriási ágy volt, jó rőfnyivel magasabb az ő otthoni ágyánál, és olyan hosszú, hogy az apja, aki pedig jól megtermett férfiú, elveszett volna benne. No – gondolta –, ez a zsivány, ha csak egyedül van is, hárommal felér. És milyen kényes, úri ízlése van! A csuda vigye el! A szoba közepén szépen terített asztalon a legválogatottabb ételek, drága italok várták a ház urát. De a fal mellett felhalmozott zsákokban megint csak rablott portékát látott. Lebújt a zsákok mögött, és várt. Már-már elunta magát, amikor lódobogást hallott, majd más neszeket, hangokat, amiből kitalálhatta, hogy valaki leszáll a nyeregből, és bevezeti lovát az istállóba. Kevés vártatva sarkig tárult az ajtó, és egy öles termetű ember lépett a szobába. Szép férfi volt, haja fényes, szőke és hosszú fürtös, termete szálas, arca nemesen formált. Thorstein lélegzetét visszafojtva figyelte minden mozdulatát, ahogy zubbonyát leveti, kardját a székre teszi, mosdóvizet hoz be, megmosdik, majd asztalhoz ül, vacsorázik,

jóllakottan feláll, és körülnéz a szobában. Bárcsak lefeküdne már – gondolta és eloltaná a gyertyát! Kívánsága hamarosan teljesült. Nem akarta elsietni dolgát, várt még egy darabig, és mikor a rabló szuszogását hallotta, próbaképpen kicsit megzörgette az egyik zsákot. A szuszogás csakugyan megszűnt egy pillanatra. Valami mocorgást is hallott az ágyból. „No, akkor még nem alszik elég mélyen” – mormogta magában Thorstein, és megint csöndben maradt egy darabig. De mikor az alvó már hatalmasan horkolt, és az újabb neszezésre se mozdult, előmerészkedett rejtekhelyéről, megmarkolta a kardot, és odament az ágyhoz. A zsivány hanyatt feküdt arannyal hímzett hálóingében, széles melle dagadt, süllyedt, ahogy a levegőt beszívta, kifújta. Thorstein érezte, hogy ha még fél pillanatig vár, nem tudja megtenni, amire elszánta magát, mert sajnálja az embert. Felemelte hát és teljes erővel beledöfte kardját. Abban a pillanatban megragadták, és a magasba emelték. Moccanni se bírt a kemény marokban. – Ki vagy? – kérdezte egy rekedt, de még egyáltalán nem elhaló hang. És mikor Thorstein megmondta nevét, így folytatta: – Apád, Ketil, jeles vezér, sok jót hallottam felőle. De amennyire tudom, nincs számadása velem, az ő fiától hát nem tartottam. Ámbár az is igaz, hogy gonoszul éltem, számítottam rá, hogy előbb-utóbb rossz végre jutok. Te gyorsan mozogsz, megelőztél, mert eltökéltem, hogy abbahagyom a zsiványkodást. No de most már egyre megy, és úgyse tartozik rád. Más, amit mondani szeretnék. Kiszoríthatnám belőled a szuszt, Thorstein, de ha megteszed, amire kérlek, hajad szála se görbül. Tudd meg, én Ingemund gót jarl fia vagyok, nevem Jökul. Kincsekre vágytam, mint a nagyok fiai általában. De nem becsületes harcon szereztem, amim van, apámnak, anyámnak sok keserűséget okoztam. Talán jobb is, ha elpatkolok. Rád bízom utolsó üzenetemet, figyelj szavamra: menj el anyámhoz, úgy intézd, hogy egyedül találd, add át neki ezt a zöld köves gyűrűt, akkor elhiszi, hogy én küldtelek hozzá, és mondj el mindent becsületesen. Arra kérem, békítsen össze apámmal, és mivel úgy látom, szerencsés ember vagy, szeretném, ha feleségül vennéd a húgomat, Thordiszt. Anyám mindent el fog követni, tudom, hogy ez az utolsó kívánságom teljesüljön, húgom se vetett ki szívéből. Ha fiatok vagy fiú unokátok lesz, nevezzétek rólam, így tovább él majd valami belőlem, és remélem, hogy nem az, ami rossz. Nem kicsiség, amit rád bízok, de meg kell tenned, amiért életedet kíméltem. Most pedig húzd ki sebemből a kardot, vedd le

ujjamról a gyűrűt, és fogadd meg esküvel, hogy vállalod és végbeviszed a megbízást. Thorstein mindenben úgy cselekedett, ahogy a nagyúri zsivány kívánta. Kihúzta melléből a kardot, levette ujjáról a zöld köves családi gyűrűt, és mellette maradt, amíg utolsót nem sóhajtott. Aztán kiment, bezárta maga mögött az ajtót, és felült Jökul lovára, sajnálta otthagyni a derék állatot az elhagyott tanyán. Hazamentében vagy félúton szembetalálkozott apjával, aki éppen keresésére indult. Nagyon megörült, hogy fiát épségben látja, de az mogorván nézett rá. – Csodálom, apám, hogy ennyire aggódtál – mondta. – Az olyan fiúért, aki naphosszat csak a tűz mellett hever, s kortyolgatja a sört, igazán nem kár, ha odavész is. Ám nem sokáig dohogott, kikívánkozott belőle a sok nagy újság. Megnyugtatta Ketilt, hogy ezentúl nem kell majd rablóktól tartani az erdei utakon. Különben is csak egyetlenegy zsivány garázdálkodott a környéken, igaz, hogy nem akármilyen. Elbeszélt mindent töviről hegyire, megmondta, hogy találhatják meg a rabló házát. A kulcsot odaadta egyik jó emberüknek, és azt ajánlotta, hogy több lóval menjenek majd, ha a rablott holmit mind el akarják hozni. Aztán hívják össze a kárvallottakat, válogassa ki mindenki a magáét, és ami marad, azt hagyják meg neki. Három napig otthon pihent, aztán felkerekedett néhány bizalmas emberével, és elindult Gótföldre, hogy teljesítse, amit vállalt. Fáradságos és hosszú volt az utazás, de nagy sokára mégis végére értek. Betértek egy kis fogadóba, és ügyesen tudakolódtak, milyen ember Ingemund jarl, mikor találják otthon. Nem árulták el, hogy éppen azt akarják tudni, mikor nincs otthon a vezér. – Jót alhattok addig – mondta a fogadós. – A jarl vadászaton van, holnap este előtt aligha ér haza. De a felesége eszes és jó szándékú asszony, talán ő is el tud igazítani benneteket. Thorsteinnek több se kellett. Embereit a fogadóban hagyta, és egyes-egyedül állított be Jökul anyjához. Mihelyst magukra maradtak, átadta a zöld köves gyűrűt, és megmondta, hogy

aki küldi, már nem él, ne várja haza. Az asszony a bámulattól szinte képéből is kikelt. Végre megszólalt: – El kell hinnem, hogy igazat beszélsz. De nem tudom, mit gondoljak felőled. Mi vihetett rá, hogy idegen létedre ilyen nagy utat megtegyél csak azért, hogy velem a rossz hírt tudasd? Barátja voltál a fiamnak? Nehezen hihetem, a jóravaló emberek kerülték, mióta görbe útra tért. Thorstein egyenesen és röviden felelt: – Nem voltam barátja fiadnak, akkor láttam először és utoljára, amikor megöltem saját fegyverével. A nagyasszonynak arcába kergette a vért a harag és megdöbbenés. – Náladnál merészebb legény még nem lépte át házam küszöbét! Ha férjemet itthon találnád, nem is lépnél már emberlakta házba többször. Fia megölőjét az apa nem kímélné, s ezt tudnod kellett! Thorstein erre elmondta, hogy Jökul is összeroppanthatta volna, keze között volt, de nem bántotta, mivel rá akarta bízni utolsó kérését és üzenetét. S így végezte beszédét, nyugodt hangon és illő tisztelettel: – Én, amint látod, szavamat álltam, a többit rád bízom, nagyasszonyom. A jarl felesége nyomban megenyhült iránta, s most már féltette a derék ifjú életét. Azt tanácsolta neki, hogy térjen vissza a fogadóba, és lehetőleg ne mutatkozzék a városban, amíg ő nem üzen érte. Mindent elkövet, hogy férjét összebékítse vele, és szegény fiának legalább ez az utolsó kívánsága teljesüljön. Másnap este, amikor Ingemund már pihent egy sort a vadászat után, és vacsoráját is jóízűen elköltötte, bement hozzá. De a jarl kiolvasta szeméből, amiről szája még hallgatott. Rákiáltott: – Meghalt a fiunk! Ezt akarod tudatni velem! Mondd ki, ne kerülgesd! Az asszony összeszedte erejét, bátorságát, eszét, és kevés szóval sokat mondott: – Így van, Ingemund, és ez nem minden. Jökult megölték, s megölője maga

hozta a halálhírt. Itt van házamban. A jarl jó ideig csak nézett rá tágra meredt szemmel, és ezalatt felesége elmondhatta, hogy és mint esett az egész dolog. Meg hogy Jökul mit üzent, mit kíván apjától. De mikor odáig jutott, hogy ha fia utolsó kívánságát nem akarja megtagadni, Thorsteinhez kell adnia a lányát, a jarl mégis felcsattant: – Elfajzott a fiú! Csúnya foltot ejtett nevemen! Vakmerősködött még halálos ágyán is, általütött szívvel! Eszeveszett kérés! Megölője kötelet érdemel! Nagy léptekkel járt fel-alá, melle zihált. De mivel igazságszerető, nemes lelkű férfiú volt, fékezte indulatát. Visszaült az öregszékbe, két kezébe temette fejét, és gondolkodni próbált. Aztán megkérte feleségét, hogy vezesse be hozzá a merész hírhozót, látni akarja, mielőtt kötelet hurkoltat a nyakára. Thorstein jól megválogatta a szót, és ügyesen szőtte, anélkül hogy bármit is elhallgatna, vagy mentegetné magát. Miután nevét és apja nevét megmondta, így folytatta:

Fiad megölője áll előtted, fegyvertelenül jött, jószántából. Nem bánthatod azt, nagylelkű vezér, ki becsületből kezedbe adta életét.

A jarl figyelmesen hallgatta, vizsgáló szemmel nézte az ifjút, majd így szólt hozzá: – Tetszel nekem, Thorstein. Nem szaporítod a szót, szíved is a helyén van. Jökul kérését első hallásra esztelennek véltem. De most, hogy látlak, azt kell hinnem,

halófélben tért észre. Vérdíjat nem kérek tőled, kincsem elég van. De öregszem már, osztozz gondjaimban, segíts szóval, tettel. Szegény, megtévedt fiam helyett legyen végre egy jóravaló fiam. Thorstein hát ott maradt a jarl házában. Hamarosan mindenki megkedvelte, mert nyájas természetű volt, eszével nem kérkedett, a perlekedőket összebékéltette, és mindig az igaz ügy mellé állott. Később feleségül kérte és meg is kapta Thordiszt, Jökul húgát. Hanem azért nem akart élte fogytáig idegenben maradni. A jarl halála után hazatért feleségestül szülőföldjére, hogy átvegye apja tisztét és örökét. Első fiát Ingemundnak nevezte, és később, amint az nagyobb családokban szokás volt, egy jó barátjához, Ingjaldhoz adta nevelőbe. Az apák gyakran vendégeskedtek egymásnál, Ingemund is haza-hazalátogatott, és két fogadott testvérével nagyon összebarátkozott. Egyszer azzal állított apja elé, hogy ő már nem kisfiú, szeretne viking portyára indulni. De úgy illik, hogy a hajókat Thorstein szerelje fel neki, és nem a nevelőapja, ámbár az se tagadná meg kérését, ha őhozzá fordulna. Thorstein helyeselte a tervét, azt mondta, kiállít neki egy hajót minden hozzávalóval, mire a fiú olyasmit felelt, hogy kevesebbel csakugyan nem indulhat, de talán sikerül néhányat még hozzászereznie a tengeren. Ingjald is felszerelt egy jó sárkányhajót nagyobbik fiának, Grimnek, hogy a két vitéz együtt indulhasson. Csak arra intette őket, hogy legyenek óvatosak, maguknál erősebbel ne bocsátkozzanak harcba: az okos alant kezdi, hogy aztán feljebb hágjon; a bolond mindjárt magasra hág, és nagyot esik. A két ifjú megállta helyét. Ősszel öt hajóval és gazdag zsákmánnyal tértek haza. Ingemund nemcsak bátor és ügyes vezér volt, de nemes és nagylelkű. A becsületes hajósokat sohase támadta meg, de azokkal, akik a partok dolgos népét fosztogatták, keményen elbánt, és a rabolt holmit elvette tőlük. A telet otthon töltötték, nyáron a tengert szántották, és mindinkább megkedvelték ezt az életet. A harmadik nyár végén történt, hogy keleti-tengeri útjukról hazafelé tartva idegen hajót pillantottak meg. A hajó teljes sebességgel közeledett feléjük, és Ingemund, hogy a másik meg ne előzze, egyenest oda kormányzott, és jelt adott a támadásra. Keményen küzdöttek egészen napestig, de egyik fél se mondhatta, hogy győzött. Ingemund és Grim emberei már visszaugráltak hajóikra, hogy búcsúvétlen elvitorlázzanak, amikor az idegen hajó orrában felállt a szálas, deli termetű vezér, és átkiáltott nekik:

– Hadd tudjam legalább, kikkel verekedtem! Miért ne válthatnánk szót? Viking becsületünkön ezzel csorbát nem ejtünk. A válasz nem késett: – Kilétünket nincs miért titkoljuk. Én Thorstein fia, Ingemund vagyok, társam a helgelandi Grim, az apja Ingjald. Mire a másik visszaharsogta: – Nevem Szeimund, híremet talán hallottátok. Norvég vagyok én is. Azt ajánlotta, hogy mivel egyikük se méltatlan a másik barátságára, okosabb, ha ezentúl nem egymás ellen harcolnak, hanem összefognak, és az idegen martalócokat szabadítják meg rablott kincseik terhétől. Ingemund elfogadta az ajánlatot, megkötötték a fegyverbarátságot, és Szeimund, embereivel együtt, elkísérte őket Aronsdalba, hogy áldomással is megpecsételjék a szövetséget. Mielőtt elváltak, megbeszélték, hogy jövő nyáron már együtt indulnak portyára. Úgy is tettek. Nemcsak azon, de a következő két nyáron is együtt szántották a tengert, és mindannyiszor kincsekben és dicsőségben meggyarapodva tértek haza.

Ebben az időben volt, hogy Harald oslofjordi jarl, a későbbi Nagyhajú Harald király, egész Norvégiát hatalma alá akarta hajtani. Sorra legyőzte az ellenszegülő kiskirályokat, és minden diadala után önként meghódolt előtte jó néhány a kevésbé hatalmasok közül. A legyőzöttek földjét, vagyonát elkobozta, embereiket a maga zászlaja alá terelte, úgyhogy gazdagsága és hatalma gyorsabban nőtt, mint maga is remélhette. Elérte, amit akart. Kemény, de sikeres küzdelmek után elmondhatta, hogy ő, Harald Harfagr, egyedüli ura, királya egész Norvégiának. Akadt azonban olyan is a szabadparasztokból lett büszke vezérek közt, aki inkább lemondott földjéről, házáról, hatalmáról, és kivándorolt az akkor még majdnem lakatlan, távoli Izlandra, ahol nem kell fejet hajtania senki előtt. Utóbbiak közt volt Szeimund is. Ingemund ellenben hűséget esküdött a királynak, úgy vélte, jobban jár, ha sorsát a nagyravágyó és szerencsés

uralkodóéhoz köti. Így hát a két jó barát útjai különváltak, noha barátságuk megmaradt. Ingemund vitézül harcolt a hafrsfjordi döntő csatában, és Harald nem volt szűkmarkú. Azokat, akik híven kitartottak mellette, a győzelem után gazdagon megajándékozta, Ingemundot pedig magához intette, és ráadásul még egy kis ezüstképecskét is nyújtott neki, ezekkel a szavakkal: – Ha hiszed, ha nem, ez a kis ezüst Frej felér egy láda arannyal. Féltve őrizd, mint szemed fényét! Nem sokkal ezután furcsa dolog történt. Szokás volt akkoriban nagyobb lakomákra, ünnepekre meghívni egy-egy „látó”-asszonyt vagy varázslót, akivel azután a vendégek jövendőt mondattak maguknak. Ingemund nevelőapja is hódolt a szokásnak. Egy alkalommal a magas székre ültetett, aranykarikákkal, láncokkal teleaggatott lapp látóasszony, miután a jelenlevők közül már jó néhánynak megmondta, mi vár rájuk a jövőben, Ingemundra mutatott, és megkérdezte, hogy hát az a délceg ifjú miért nem járul elébe. Talán nem kíváncsi a jövőjére? Ingemund azt felelte, hogy minden napnak elég a maga gondja, és ő különben se kíváncsi természetű. A jósolóasszony nem szokta meg, nem is tűrte, hogy csak így egyszerűen lerázzák. Folytatta, amit elkezdett:

Nagyra vagy, vitézem, de alább adod majd, ha kérdezetlen megmondom jövődet: elhagyod házad, szülőfölded, a messze Jégszigetre költözöl, hogy ott új életet kezdj.

Ingemund nehezen fékezte bosszúságát, de nem akarta megzavarni az ünnepet, hát csak annyit mormogott maga elé, hogy esze ágában sincs itt hagyni jó földjét, rokonait, kegyes királyát csak azért, hogy a kopár Izlandon elölről kezdjen mindent. De amit a látóasszony most mondott, az meghökkentette:

Nem hiszel az igazmondónak, büszke Ingemund? Nézd meg, a féltve őrzött Frej-kép megvan-e erszényedben. Ha nincs, oda tűnt, tudd meg, ahol majd új házad öregszékének oszlopait leásod!

Ingemund egy szót se felelt, felállt és kiment. Amikor senki se láthatta, leakasztotta nyakából erszényét, és belenézett. A kis Frej eltűnt. Kifordította a zacskót, kereste minden csücskében, de nem találta. Napokig töprengett, tépelődött, és végül elhatározta, hogy beszél nevelőapjával. Ingjald is gondolkodóba esett. Azt mondta, hogy a kis Frej eltűnése valóban az asszony igaza mellett szól, és sorsa elől nem térhet ki senki emberfia. Azzal vigasztalta Ingemundot, hogy nem egy jeles férfiú vándorolt már Izlandra, úgy mondják, sok jó föld és kövér rét van ott még foglalatlan. Ingemund is bizonyosan boldogul, sőt amilyen szerencsés ember, új hazájában is az elsők közt lesz. Mikor látta, hogy nevelt fiát ezzel se deríti jobb kedvre, mentegetni kezdte magát. Ő igazán csak jót akart, mondta, mikor a látóasszonyt meghívta házába. De Ingemund nem tudta lenyelni bosszúságát, és búcsúzóban olyasmit mormogott, hogy sokat köszönhet nevelőapjának, de ezért az egyért ne várjon

tőle köszönetet. Azt a telet apja házában töltötte, és nyár elején ismét tengerre akart szállni. Fogadott testvéreit is hívta, hogy tartsanak vele, ám azok elhatározták, hogy nem hajtanak fejet Harald király előtt, és inkább Izlandra költöznek. Egyébiránt akkoriban már sokan úgy vélték, hogy a kalózkodás ideje lejárt. Ingemund hát hazament apjához, és vele maradt egész nyáron. Thorstein érezni kezdte már az évek súlyát. Egy este, mikor magukban üldögéltek egymás mellett, a csendes öregemberből kikívánkozott a szó. Arról beszélt, hogy ő egész életében szerencsés volt, és igyekezett ezt meg is érdemelni. Erőszakos cselekedetre sohase vetemedett, senkit jogában meg nem sértett, a fölösleges vérontást elkerülte. Nyugodtan hal meg, mert fia sorsa miatt nem kell aggódnia. Még eddig Ingemundnak is kedvezett a szerencse, és elmondhatja, hogy nem érdemtelenül jutott magas tisztségre, gazdagságra. Mivel az öreg vezér közeledni érezte halálát, és – amint az gyakran megesik a nem mindennapi emberekkel – elméje megvilágosodott, és homályos szemével messzebbre látott, mint a sasszemű ifjak, megmondta, mit lát fia jövőjében. Házasságában boldog lesz, és a szerencse hű marad hozzá. Meglehet, hogy el kell hagynia szülőföldjét, de új hazájában is sokra viszi, fiai, unokái se hoznak rá szégyent. Kevés nappal ezután meghalt az aronsdali vezér. Fia eltemette tisztességgel, és hazaköltözött – mint hitte – egyszer és mindenkorra, hogy átvegye apja örökét meg a szép birtok és nagy ház kormányzását. Szerette norvég hazáját, ahol most Harald király jóvoltából rend és béke uralkodott. A király barátságába fogadta, nagyra becsülte eszét és férfiúi érdemeit, gyakran meghívta házába is. Egy alkalommal iszogatás közben, miután jó darabig dicsérte Ingemund bölcsességét, mértékletességét, bátorságát, tréfásan megjegyezte, hogy sajnos van egy hibája, ami leronthatja összes érdemeit. Rideg legényként él még mindig, ahelyett hogy asszonyt vinne házába, és magához méltó, derék fiakat nemzene. Azt is hozzátette, hogy ő tudna valakit: Vigdisz, Thórir jarl lánya, szép és gazdag, korát tekintve is éppen hozzá illő, és nem is kell messzire utazni érte. Ingemund meggyőződött, hogy a király mindenben igazat mondott. Az apa szívesen fogadta, a lány is hajlott hozzá, nem is halogatták hát, hamarosan megülték nagy pompával a lakodalmat. Alig egy évvel ezután megszületett az első fiú, és mivel szelíd, nyugodt és okos szeme volt, apja a Thorstein nevet adta neki, remélve, hogy apai nagyapjára ütött, és a névvel annak szerencséjét is örökli. Mikor második fiát térdére vette, hogy

annak rendje-módja szerint családjába iktassa, és a gyermek villogó szemébe nézett, így szólt: – Kemény legény leszel, forrófejű, de bátor harcos és hű barát. Jökul legyen neved, anyád bátyjáról, a jóban kövesd, a rosszat hárítsák el rólad kegyesen a nornák. Az apa jól olvasott a gyermekszemekben. Thorstein eszes volt és meggondolt, nyugodt, Jökul indulatos, de bátor és becsületes. A két kisebb fiú, Högni és Thórir, kevés vizet zavart, minden dolgukban bátyáikhoz igazodtak. Ingemund hát nyugodtan élhetett volna. Gazdag volt és hatalmas, hívei tisztelték, szerették, fiai se hoztak rá szégyent. De a lapp látóasszony szavait sehogy se tudta kiverni fejéből. Igazmondásában most már nem kételkedett, és nem is lázadozott sorsa ellen. Csak az nyugtalanította, hogy a maga erejéből bizonyosan nem találja meg a helyet, ahol a varázserejű képecske rejtőzik, a nélkül meg aligha lesz szerencséje új hazájában. Végül sok tanakodás, töprenkedés után három nagyhírű látót hozatott Lappföldről, és egyezséget ajánlott nekik: a lappok utazzanak el helyette a Jégszigetre, tudják meg, hol rejtőzik a kis ezüst Frej, aztán majd írják le pontosan a helyet, hogy ő is odatalálhasson. Szolgálatuk fejében annyi fehér ónt, halzsírt ad nekik, amennyit kívánnak. A lappok bezárkóztak egy lakatlan házba, és megmondták, hogy három álló napig senki a közelükbe se jöjjön. A mondott idő leteltével Ingemund maga ébresztette fel őket révületükből. Nagyot, mélyet lélegzettek, lassan kinyitották szemüket, és elmondták, hogy messze jártak, nehéz utakon. Ott, ahova érkeztek, három fjord vágott be északkeletről, és az egyik felett sok nagy tavat láttak. Aztán leereszkedtek egy mély völgybe, és a völgy fenekén, a kopár sziklák meg az erdő közt szép nagy gyepes zöldellt. Ott, egy gödörben megpillantották a kis Frejt, de nem tudták felvenni, mert mindig kicsúszott a kezükből, meg nem is látták pontosan a helyét, ködök lebegtek felette. Éppen ezért úgy vélte mind a három látó, hogy ha Ingemund vissza akarja szerezni a szerencsehozó képecskét, neki magának kell oda utaznia. Így hát – tetszett, nem tetszett – rá kellett szánnia magát a nagy költözködésre, sorsával nem hadakozhatott. Fényes búcsúünnepet rendezett, és lakoma után tudtára adta barátainak, hogy mit határozott. Nem mintha elvágyna

szülőföldjéről, de mert nem tehet másként, a nornák így rendelték. Hívei döbbenten hallgattak egy darabig, majd megpróbálták eltéríteni szándékától, nem tudtak egykönnyen belenyugodni, hogy Ingemund, akiben annyira bíztak, elhagyja őket. Mikor látták, hogy nem lehet megingatni, sokan közülük követték a példáját, elhatározták, hogy vele tartanak. Mikor Ingemund partra szállt Izlandon, fogadott testvére, Grim, ilyen szavakkal köszöntötte: – Tudtam, hogy így lesz, ha nem is egyhamar. Mire Ingemund csak annyit mondott: – Igen, testvérem. Akármerre induljon az ember, csak oda ér, ahová sorsa indította. A telet rokona házában töltötte családjával és híveivel, de mihelyt kitavaszodott, elindult, hogy alkalmas helyet keressen a letelepedésre. Egy magas hegy tetejéről megpillantotta a völgyet, amelyről a lappok beszéltek neki. Nyomban megismerte: ott volt a három északkeletről bevágó fjord, feljebb, a hegyoldalon a sok nagy tó és a völgy fenekén a zöld gyepes. Jó legelőket is látott, úgyhogy nem volt miért tétovázzon. Lebocsátkozott, elkerített magának egy jókora darab földet, és a Tóvölgy nevet adta új lakóhelyének. Nemsokára megépült a ház, a Szállás, a templommal az udvarán, és mikor az öregszék oszlopait leásta, az egyik gödörben megtalálta az ezüst képecskét. Embereinek is kiosztotta a házhelyeket, földeket, jókedvvel, bizakodva munkához láttak, senki se panaszkodott. Ingemund elmondhatta, hogy szerencsefűre hágott. Rövid idő múlva már szép nagy nyájak legeltek a kövér réteken. Egy őszön vagy fél tucat birkája elkódorgott, és a pásztorok sehol se akadtak nyomukra. Tavasz felé aztán egy bojtár véletlenül rájuk bukkant. Az állatoknak semmi bajuk se volt. Elég füvet találtak télen át is, megéltek a maguk erejéből. Márpedig ahol a birkának van mit enni egész évben, ott az ember se koplal. Nem bánták meg, hogy új hazát választottak. Idő multával Ingemund elhatározta, hogy tágasabb és módosabb házat épít magának, mert soknépű családjával már nem fért el a régiben. Hosszú, erős gerendáknak való szálfát azonban Izlandon nem talált, Norvégiába hajózott hát, hogy Harald király segítségét kérje. A király úgy fogadta, mint régi jó barátját. A maga erdejében vágatta ki az alkalmas fákat, le is hordatta a hajóra, és

búcsúzóban neki ajándékozta egyik legjobb hullámparipáját, a Száguldót, amelynek addig minden útja szerencsés volt. Ingemundékat is épségben hazavitte Izlandra. Hamarosan megépült az új Szállás, a völgy is benépesedett, és magától adódott, hogy Ingemund lett nemcsak a Tóvölgy, de az egész környék népének feje. Közös akarattal megválasztották „godi”-nak, ami annyit jelentett, hogy ő látta el a papi és elöljárói tisztet, a népgyűlésen, a „thing”-en is ő vezette a tanácskozást. Egy nyáron norvég kalmárhajó futott be a fjordba. Ingemund, mihelyst tudatták vele a hírt, lelovagolt a partra, hogy kiválassza a kereskedők portékájából, ami kedvére való. Őt illette az elsőség ebben is, mint másban, nem is akarta azt elvitatni tőle senki. Meghívta házába a norvégot, bár magában úgy gondolta, hogy nem lesz nagy öröm egy fedél alatt tölteni vele a napokat. A kalmár tudniillik – neve szerint Holló – nagyhangú, hivalkodó ember volt. De kardja annál jobban tetszett a tóvölgyi vezérnek. Annyira, hogy néhány nap múlva meg is kérdezte vendégét, nem adná-e el neki. Holló dölyfösen végigmérte, és elég kurtán felelt: – Nem vagyok éhenkórász, aki kénytelen eladni kardját! Hozzátette még azt is, hogy Ingemund nagyon is sokba számítja azt a pár napi vendéglátást. A csúfondáros hang még jobban bántotta a vezért, mint az, hogy kérését megtagadták. Feltette magában, hogy megtréfálja a pöffeszkedőt. Másnap, mikor vendége szokása szerint úti kalandjaival, hőstetteivel dicsekedett, és csak úgy ontotta a szót, felállt mellőle, és átment a templomba. De gondja volt rá, hogy Holló kövesse, még biztatta is, hogy folytassa az érdekes történetet. Az meg beszélt, beszélt, észre se vette, hogy közben áthaladtak a cintermen, ahol a fegyvereket le kellett tenni. Ingemund, mint gondolhatjuk, nem figyelmeztette. Csak akkor fordult hozzá, mikor már szent helyen álltak, és színlelt megdöbbenéssel kiáltott rá: – Fegyverrel lépsz Frej oltára elé?! Nem félsz, hogy megtorolja az otromba sértést? Holló gyanította ugyan, hogy lépre csalták, de azt is tudta, hogy hibát követett el, és valóban félt a büntetéstől. Megkérdezte, hány arannyal engesztelhetné ki a

hatalmas istent. Ingemund úgy tett, mintha fontolóra venné a dolgot, és csak nagy sokára felelt: – Aranya, ezüstje, gondolom, elég van, de ezt a jó fegyvert, úgy lehet, szívesen elfogadná. Holló fanyalogva ugyan, de beleharapott a savanyú almába, és mindjárt azután elhajózott anélkül, hogy a vendéglátást megköszönné. Így jutott a tóvölgyi vezér birtokába a dali kard, a Családéke. Néhány évvel később két új bevándorló érkezett a szigetre, Szeimund csatában elesett testvérbátyjának özvegye a fiával. Egyenest rokonukhoz mentek, aki nem nagy örömmel fogadta őket. Az anya, Ljot, ugyanis veszedelmes boszorkány volt, és a fiú, Hrolleif, kötekedő, torzsalkodó, gonosz természetű. Sehol a világon nem látták volna szívesen őket, ahová hírük már eljutott. Szeimund jól tudta, hogy fedél nélkül nem maradhatnak télen át, és rokonait köteles befogadni. De megpróbált beszélni a fiúval: – Rokonom vagy, Hrolleif, nem is tagadlak meg. De attól félek, anyád fajtájára ütöttél. Intelek jó szóval, jó szándékkal: itt békés, büszke, szabad parasztok élnek, ha fittyet hánysz orruk alá, viszályt, perpatvart szítasz, rossz végre jutsz. A fiú elég nyersen csak annyit felelt, hogy baljóslatokkal nem lakik jól sem ő, sem az anyja, és elvárja nagybátyjától, hogy tavaszig gondoskodik róluk, a többit majd aztán beszéljék meg. Szeimund meg is tett mindent, amit jó házigazda a vendégért megtehet, de amitől félt, hamar bekövetkezett. Hrolleif meggyűlöltette magát a háznéppel, fenn hordta orrát, gorombán félrelökte, aki útjába került, belekötött nemcsak a szolgalegényekbe, de, ami a nemes vezért leginkább bántotta, egyetlen fiával, Geirmunddal is örökösen piszkálódott, sokszor már-már verekedésre került a sor a rokonok között. Geirmund elég indulatos, hirtelen természetű ifjú volt, de apja kedvéért türtőztette magát, Hrolleif ellenben minden tőle telhető módon megnehezítette a dolgát. Siket volt az intő szóra, nyelvét se tartotta féken. Ha nagybátyja szemére vetette, hogy megkárosította, vagy megbántotta egyik-másik emberét, még neki állt feljebb, megvetően legyintett a kezével. Mit számít egy rabszolga vagy cseléd sérelme! Nagybátyja nem jó rokon, ha ilyen semmiségeken fönnakad, ahelyett hogy testvéröccse fiának igazat szerezne a házában.

Tavasszal Szeimund kiköltöztette, házat, földet adott neki, ahol maga gazdálkodhat, remélve, hogy kevesebb baj lesz vele, ha nem élnek egy fedél alatt. De ott meg a szomszédokkal veszekedett. Felrúgta a szokást, törvényt, az egész környék békességét. Mondták is az emberek, hogy csak Szeimund kedvéért kímélik, de türelmük nem fogyhatatlan. A környék egyik legderekabb, legmódosabb parasztjához egyszerűen beállított a békebontó, és nem kevesebbet kért, mint hogy adja feleségül hozzá a lányát, mivel, mint mondta, az ilyen nyavalyás fészekben csak annyi öröme van az embernek, amennyit magának szerez. És, noha a lány egy csepp hajlandóságot se mutatott iránta, az apa is tudtára adta, hogy nem ilyen rossz természetű embert kíván vejének, a kellemetlen szomszéd nem ment le nyakukról, és végül orcátlanul kijelentette, hogy ha másképp nem kapja meg, majd balkézről veszi el a lányt, az is több, mint amennyit az ilyen koldusivadék érdemel. Ezt nem nyelhették le. Mikor legközelebb megint hívatlanul akart be állítani, a gazda fia néhány szolgalegénnyel rátámadt. De nem fogta a fegyver, mert a bűbájos anyja megvarázsolta a köntösét. A vége az lett, hogy a dulakodásban a lány testvérbátyja esett el. A parasztok megvitték a hírt Szeimundnak, követelték, hogy tegyen igazságot az emberölés dolgában, és szabadítsa meg őket a betolakodótól. A nagylelkű vezér szó nélkül kifizette saját erszényéből a vérdíjat, és rokonát visszaköltöztette a házába. De hamar kiderült, hogy nem tudja megváltoztatni a természetét. Kínos helyzetében fegyverbarátjához, Ingemundhoz fordult segítségért. Megkérte, hogy fogadja ő be Hrolleifet, hátha ott megembereli magát. – Nagyeszű ember vagy, és szerencse fia, mint mondják. Neked tán sikerül a lehetetlen. Ingemund azt felelte, hogy meg kell fontolnia a dolgot, mert az ő fiai sem a legjámborabb természetűek. De végül mégis igent mondott. Nem vitte rá a lelke, hogy barátját cserbenhagyja. Csodát tenni azonban nem tudott. Hrolleif a Tóvölgyben is csak galibát csinált, kapcáskodott, piszkálódott, felforgatta az életük rendjét. Ingemund látta, hogy fiai egyre nehezebben türtőztetik magukat, és már attól félt, hogy vendége vérével mocskolják be házát. Talán ha nem botlanak ilyen sűrűn egymásba, gyérülnek a civódások is – gondolta. És kitelepítette Hrolleifet anyjával együtt a völgy túlsó végébe egy külön házba. Ellátta mindennel, de megmondta neki, hogy a patakra nem mehet halászni, ha az ő fiai vagy rabszolgái ott vannak, mert az elsőség azokat illeti. Hrolleif

mindent megígért, de nem állta szavát. Egy szép reggel kedve szottyant lazacra, hát fogta a hálót, és lement a patakhoz. Ingemund szolgái már ott voltak, éppen a hálót készültek kivetni. Előbb jó szóval kérték, hogy ne zavarja el a halakat. De Hrolleif foghegyről csak annyit felelt, hogy rabszolgák neki ne parancsolgassanak, mire azok visszakiáltottak, most már élesebb szóval: – Itt a Tóvölgyben más a szokás, mások az emberek is, mint akikkel eddig volt dolgod! Megbecsülik a rabszolgát is, ha az megbecsüli magát. A békerontó ettől csak mérgesebb lett, rájuk rivallt, hogy emberek közt a szolga fogja be a száját, és kővel kezdte hajigálni őket. A legények okosabbat nem tehettek, összeszedték a szerszámot, és hazamentek, de mindent elmondtak uruknak. Jökul felcsattant. – Sok, ami sok! Ma szolgáinkkal, holnap velünk beszél így. De ráncba szedem! – Dárdát ragadott, kirohant, és felkapott lovára, hogy elzavarja a patakról a tolakodót. Ingemund utána küldte Thorsteint. – Te ésszel élsz, fiam, fékezd meg ezt a forrófejűt. Rokonát rám bízta Szeimund, derék fegyverbarátom. Nem akarom, hogy földemen bántódása essen. Thorstein szót fogadott, noha tudta, hogy öccse vérét nehéz lehűteni, ha már felforrt, kivált ha ráadásul még igaza is van. Szerencsésen utolérte, együtt lovagoltak le a patakhoz, Jökul már messziről meglátta a halorzót, mert az ő szemében az volt, és rárivallt: – Hordd el magad, hitvány rendbontó, mert velem gyűlik meg a bajod! – Gyere csak, vagy gyertek akár négyen is egy ellen, hős Ingemundfiak! – hetvenkedett a másik. Jökul se tett lakatot a szájára. – Csak kérkedj, nyavalyás, a kuruzsos anyád tudománya segít, anélkül nem

sokra mennél! De most – lesz, ami lesz! – megtanítalak. Thorstein nyugodtabb hangon, de ugyancsak intette: – Jobban tennéd, Hrolleif, ha megtanulnád a mi törvényünket: a másét ne bántsd, magadét ne engedd! Jökul közbekiáltott: – Eh, az okos szó nem fog rajta, ne fecséreld! Ha belé nem fojtjuk a szuszt, fejünkre nő, s kiszorít mindenünkből! Hrolleif válasz helyett felkapott egy jókora követ, és feléje hajította. Ingemund egyik hű és okos szolgája, mikor látta, hogy itt többről van szó, mint a megszokott civódásról, hazanyargalt, és elmondta urának, hogy az ifjak kővel kezdenek hajigálózni, és dárda is van mindeniknél. Ingemund lóra segíttette magát. Benne volt már az időben, szeme, karja gyengült, de lelke nagyságát és erejét nem kezdték ki az évek. A szolga mellette lépkedett. Thorstein messziről meglátta őket, karon ragadta öccsét. – Gyere, Jökul, látom, apánk jön ott. Tudod, mennyire bántja, ha békétlenkedünk. Talán ha magára marad, eszére tér az orcátlan. A két testvér hát elment. Ingemund közben a másik úton leért a patakhoz, és átkiáltott Hrolleifnek, aki a túlsó parton állt, dárdával a kezében. – Szedd össze a szerszámot, fiú, és eriggy haza! Holnap te halászol majd. Megegyeztünk, hát álld a szavad! Abban a pillanatban dárda repült át a víz felett, és mellbe találta. Az öreg vezér megfordította lovát, és hű szolgája segítségével, ha sokára is, de hazaért. A legény betámogatta, és leültette az öregszékbe. Ingemund még egy szolgálatot kívánt tőle: most nyomban keresse meg Hrolleifet, és figyelmeztesse a veszedelemre, hagyja el a völgyet még napkelte előtt, mert ő, Ingemund, már nem védheti meg a fiai bosszújától. Meghagyta, hogy világot ne gyújtsanak a házban, amíg a fiúk haza nem jönnek, aztán hátrahanyatlott és meghalt.

A legény teljesítette a megbízást. Mikor Hrolleifet meglátta, így szólt hozzá: – Jó gazdám utolsó üzenetét hozom, mert megölted, kutya! Hagyd el a völgyet még virradat előtt. Megvédett, amíg tehette, de több szava nem lesz. Óvlak, de csak az ő parancsára. Jobban örülnék, ha fiai itt kapnának, és szemem előtt csapnák le fejed. Hrolleif olyasmit morgott, hogy szemtelen beszédéért drágán fizetne, ha nem ilyen üzenetet hoz. Azzal otthagyta. A testvérek az erdei ösvényen indultak hazafelé, és egész úton a boszorkánysarjadékot szidták. Házuk ajtajában Thorstein hirtelen megállt. – Attól tartok, öcsém, hogy a legrosszabbat még eztán tudjuk meg – mondta elkomorodva. Ahogy átlépett a küszöbön, megcsúszott. – Ej, mi ez, csak nem vér?! Gyújtsatok világot! Odakiáltotta a szolgákat, és abban a pillanatban, hogy világos lett az asztal körül, meglátták apjukat az öregszékben, azt is látták, hogy halott. Jökul feljajdult: – A legkeserűbb, hogy őt, a nagyszívűt, egy söpredék terítette le! Hogy hitvány kézből kapta a halált! De most végzek vele! Sokkal nem éli túl apánkat! Indulni akart, hogy megkeresse az átkozottat, és agyonvágja, de bátyja visszatanácsolta. Előbb a szolgalegénnyel kell beszélniük, aki Ingemundot kísérte, elvégre bizonyosat nem tudhatnak. Szólongatták, kerestették a legényt, de senki se tudta megmondani, hová tűnt. Thorsteinnek nem kellett sokáig tanakodnia, amilyen gyorsan váltott az esze, kitalálta az igazságot. Öccséhez fordult. – Ha nem akarsz hiába fáradni, anyja házában ne keresd, se másutt a környékünkön. Várnunk kell egyelőre. De nyakát törjük, ne aggódj! Csak most maradj nyugton! Elhallgatott, mintha gondolkodna valamin, majd felemelte fejét, és így zárta be

szavát: – Egy vigaszunk van. Apánk nagy volt, s nagy maradt utolsó pillanatáig. A Hrolleif rossz pénzét aranyban fizette vissza. Éppen akkor lépett be a szolgalegény, és elmondta, hol járt, milyen üzenetet adott át a boszorkány fiának. Jökul rátámadt, meg akarta ütni, amiért figyelmeztette a gonosztevőt, és módot adott neki arra, hogy elszökhessen a jogos bosszulok elől. De Thorstein lefogta a karját. – Ne bántsd, esztelen! Apánk utolsó akaratát teljesítette. Hű szolga mi mást tehet?

Ingemundot az egyik hajóján ravatalozták fel. Fiai megadták neki a vezért illető végtisztességet, de helyét az asztalnál üresen hagyták, és megfogadták, hogy úgy is marad, amíg halála bosszulatlan. Nem jártak se gyűlésekre, se vitézi játékokra, nevetni se látta őket senki. Hrolleif a gyilkos dárdavetés után hazament anyjához, és nyugodtan elmondta, mit művelt. A banya vállat vont. Elvégre Ingemund öreg volt már, mormogta, és hogy kicsivel előbb végezte, az nem számít. De azt tanácsolta Hrolleifnek, hogy térjen ki az Ingemundfiak útjából, amíg lelkük valamennyire meg nem csillapodott. – Aztán majd elválik, mi a többet érő, az én tudományom vagy a Thorstein esze és szerencséje. Hrolleif dohogott, mert nem számolt azzal, hogy magának is bajt csinálhat, de a kétszeres figyelmeztetés mégis hatott. Útra kelt még jóval pirkadat előtt, és fáradságos vándorlás után beállított Geirmundhoz. Szeimund tudniillik már nem élt. Fiára szállt a háza, földje és minden tisztsége. Rokonát nem nagy örömmel fogadta, hát még amikor megtudta, miért keres menedéket nála. Elkeseredve kiáltott fel: – Ó, te föld terhe, te ocsmány fajzat! Dehogy fogadlak be, edd meg magad, amit főztél! Hrolleif megszokta a kelletlen fogadtatást, most se törődött vele. Egyszerűen

kijelentette, hogy ha már idáig eljött, itt is marad, és Geirmund szégyene lesz, ha a saját házában nem tudja megvédeni rokonát. Geirmund nem dobatta ki szolgáival. De megmondta, hogy ha ott keresik a jogos bosszulok, ő bizony kiadja nekik. – Ilyen rossz ügy miatt ujjat húzni velük eszem ágában sincs! – Tőled még ez is sok – gúnyolódott Hrolleif, és ott maradt. Elbújt egy pajtában.

Az Ingemundfiak egész télen otthon ültek, csendben voltak. Az asztalnál az öregszék üresen állt, az ivóteremből nem hallatszott se pohárcsengés, se hangos beszéd vagy nóta. De tavasz felé Thorstein egy reggel jókor felkelt, felébresztette három testvérét, és azt mondta, készüljenek, mert nagy út van előttük. Indulás előtt ilyen szavakat intézett hozzájuk: – Abban egyetértünk, tudom, hogy legfőbb ideje megbosszulni apánkat. De nem lesz könnyű feladat. Egyetlen rossz lépés elronthat mindent. Válasszunk vezetőt. Az lesz a fej, a többi szót fogadó kéz. Testvérei, amint gondolhatjuk, őt tették meg fejnek, és megígérték, hogy mindenben úgy cselekszenek, ahogy Thorstein mondja, nem kérdik, mit miért. Elindultak a hajnali szürkületben, de négyük közül csak Thorstein tudta, hová mennek. Mikor Geirmund házához közeledtek, úgy tett, mintha csak pihenőre akarna betérni, hogy másnap reggel friss erőben folytathassák útjukat. De vacsora után félrehívta a házigazdát, és megmondta neki, amit testvérei előtt egyelőre elhallgatott: – Okom van hinni, hogy Hrolleif házadban rejtőzik. Mindenki más kirúgta volna, de te rokona vagy. Nem kívánom, hogy kiadd nekünk, ennél kevesebb, amit kérek, s azt meg kell tenned. Apád küldte nyakunkra ezt a föld átkát, ne feledd! Geirmund azt mondta, hogy mindenben igaza van, kivéve egyet: Hrolleif nincs a házában. – Jó, akkor szétnézünk kinn az udvarodon. Megbújhatott pajtában, fáskamrában

tudtod nélkül – mondta Thorstein, és ezzel kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Geirmund megvallotta az igazat, és most már könnyebb volt szót érteniük egymással. Thorstein megnyugtatta, hogy rokonát nem bántják, amíg az ő háza táján vagy akárhol a birtokához tartozó földön van, de mondja meg neki, hogy Ingemund fiai ott vannak mind a négyen, fegyveresen, tudják, hogy nála keresett menedéket, és ha elkapják, agyonvágják. Ha Geirmund hajlandó ennyivel megkönnyíteni a dolgukat, ő kész még kárpótlást is fizetni az alkalmatlanságért, és jó barátok maradnak. Okos beszédével, nagylelkű ajánlatával elérte, amit akart. Geirmund voltaképpen még örült is, hogy becsülete csorbítása nélkül lerázhatja nyakáról a kellemetlen rokont. Kiment hozzá a pajtába, megmondta, hogy a bosszulók ott vannak a házban, átkutatnak mindent, és bizonyosan benéznek az ólakba, pajtákba is. – Énrám ne számíts, nyavalyás! Nem vagyok bolond, hogy magamra bőszítsek négy ilyen jó barátot miattad. – Tudtam, hogy inadba száll a bátorságod, mihelyst megszorítnak – vágta oda neki dühösen Hrolleif. Hanem azért szót fogadott. Odébbállt még pirkadat előtt. Thorstein ezalatt visszament testvéreihez, leült az asztalhoz, és felvette poharát, mint akinek semmi különös mondanivalója nincs. Öccsei nem merték faggatni, ámbár gyanították, hogy nem az esőről, szélről beszélgetett négyszemközt a házigazdával. Másnap reggel annak rendje-módja szerint megköszönték a vendéglátást, elbúcsúztak és továbbindultak. A ház mögött jó magas domb volt. Felkapaszkodtak, és a tetőn megálltak, kifújták magukat, de Thorstein nem mondta, hogy „gyerünk tovább”. Ahelyett leült egy lapos kőre, és letette tarisznyáját, fegyvereit. Testvérei nagyot lélegzettek, tudták, hogy most vége a titkolózásnak. Úgy is volt. Bátyjuk mindent elmondott nekik. Hogy mit végzett Geirmunddal, mi a terve, mi a teendőjük. – Amit fületek most hallott, szemetek láthatja – mondta végezetül, és a lábnyomokra mutatott, amelyek jól látszottak a szűz hóban. Geirmund udvaráról indultak, és odább, a többitől különválva folytatódtak a dombokon át. Jökul felpattant, és vadul kiáltott rá: – Fából vagy miből vagy, Thorstein?! Nyugodtan ültél egy fedél alatt apánk

gyilkosával! Ha én ezt tudom, zajosabb lett volna a Szeimundfi háza ma éjjel! – No látod. Ezért nem szóltam előbb – bólintott Thorstein. Megnyugtatta őket, hogy nem mulasztottak el semmit. A nyomok elárulják, hol kell keresniük a gyilkost: anyjához ment, és most már csak az a fontos, hogy jókor odaérjenek, mielőtt a banyának sikerül bemutatni az áldozatot. Mert ha a rossz lelkek is segítik, nem boldogulnak vele. – Utána! – kiáltotta Jökul, és már-már futásnak eredt, de bátyja visszatartotta. Azt mondta, előbb hazamennek. Ő már kigondolta, mi a teendő. Mihelyst a Szállásra értek, behívatta az egyik pásztorgyereket, és megkérdezte, melyik éneket tudja a legjobban. A gyerek sorolni kezdte az énekeket, nem azért volt izlandi, hogy csak egyet tudjon. De Thorstein nem akarta az időt vesztegetni. Azt mondta, válassza, amelyiket akarja, csak az a fontos, hogy éppen ilyen jól tudja majd a többit is, amit tennie kell. Zörgessen be a banyához azzal, hogy két birkája elveszett, megnézné, nem oda tévedtek-e be. – S most jól figyelj, fiam! Vésd jól eszedbe, hány verset mondtál végig, mire a banya bebocsát. Benn a szobában nyisd ki a szemed, füled, figyelj mindenre, a semmiség is fontos lehet. Éjfél is elmúlt, mire a pásztorfiú visszajött. Tizenkét verset mondott végig, mire a banya ajtót nyitott neki. – No, akkor sok mindent kellett eltüntetni előled – bólintott Thorstein, és azt is megkérdezte, égett-e a szobában a tűz, vagy sötét volt a tűzhely. A fiú azt felelte, hogy nagyon frissen ropogtak a fahasábok, alighanem éppen akkor gyújthattak be. És a földön fura nagy ruhásbatyu volt, de a vörös micsoda, ami kiállt belőle, nem lehetett ruhaféle, mivel mozgott. Thorstein az asztalra csapott és felpattant. – Maga Hrolleif volt az, áldozóköntösben! Ruha közé dugta sebtében az anyja! Akkor itt az idő! Most kell rajtuk ütni, különben késő lesz! Köszönöm, fiam, te sokat segítettél, megkapod jutalmad.

Felkapták fegyvereiket, és rohantak ki az éjszakába. A Ljot háza sötét volt, nesz se hallatszott belülről. De a falnál, az ajtó két oldalán tűzifa volt felrakva majdnem egészen az ereszig. Thorstein a különálló kis épületre mutatott az udvar végében. – Az az áldozóház, oda vezetik majd – vagyis csak vezetnék, akarom remélni – Hrolleifet, ha anyja elvégezte a varázslást, kuruzslást. Elmondta tervét. Ő felül a farakás tetejére, testvérei meg rejtőzzenek el a ház mögött, és ha egy hasábot hátradob nekik, ugorjanak elő a segítségére. De Jökul morgott, hogy megint magának akarja a dicsőséget, és mivel drága volt minden pillanat, Thorstein ezúttal engedett, hátrament két öccsével a ház mögé. Jökul elfoglalta őrhelyét, de alig ült ott fél pillanatig, nesztelenül kinyílt a ház ajtaja. Egy ember kidugta fejét, körülnézett, és mikor látta, hogy az udvar üres, suttogva hátraszólt, mire kilépett még valaki, s kézen fogva vezetett egy harmadikat. Ez a harmadik Hrolleif volt. Jökul olyan hirtelen kapta fel a karját, hogy majdnem lezuhant, megingott alatta a farakás. De szerencsésen sikerült talppal érnie a földet. Rávetette magát a vörösruhásra, dulakodni kezdtek, hol egyik, hol másik került felül, mert egyforma erősek voltak. Még nem dőlt el a küzdelem, mikor a három fiú előrontott a ház mögül. – Mi az ott? Kísértet? Azzal nem verekszem! Nem fogja tűz, se vas! – kiáltotta rémülten Högni, és felemelt karja megállt a levegőben. De Thorstein mellette termett, és még jókor észre térítette. – Vigyázz! A boszorka! Ha megigéz, végünk! Az győz, aki gyorsabb! Csakugyan Ljot volt az. Háttal jött kifelé a házból, szoknyáját a fejére borítva, és a két lába közül meregette rájuk a kifordított szemét. Jökul abban a szempillantásban lecsapta Hrolleif fejét, és a boszorkához vágta. Ezzel megtörte a bűbájt úgy, hogy vele magával is végezhettek. Kevésbe múlt, hogy nem fordítva történt. Ha Thorstein nem előbb látja meg a boszorkát, mint az őt, és villámgyorsan ki nem találja szándékát, talán sikerül a gonosz igézés. Az ilyen hatalmas bűbájos, kivált ha a rossz szellemek segítik, hihetetlen dolgokra képes. Elvarázsolja körülöttük az egész tájat, úgyhogy

tótágast állnak a fák, házak, hegyek, még az emberek is. Összezavarodnak, karjuk elernyed. De így mégis a Thorstein esze és szerencséje győzött, a banya múlt ki a világból, gonosz tudományával és gonosz természetű fiával együtt. Az Ingemundfiak hazalovagoltak nyugodt lélekkel, és felosztották az örökséget. Thorstein a Szállást kapta, a velejáró földekkel, legelőkkel, rabszolgákkal, Jökul a kardot, a Családékét, Högni, aki kereskedő volt, a Száguldót, és Thórirnak jutott apjuk tiszte és helye a népgyűlésben. Most, hogy halálát megbosszulták, az öregszéknek se kellett üresen állni az asztalnál, legidősebb fia elfoglalhatta a családfőt megillető helyet.

Thorstein mindenben igyekezett apját követni. Nemcsak testvéreitől és saját háza népétől kívánt becsületes, emberséges magaviseletet, de mélyen bántotta az is, ha egy rokona vetett árnyékot hírére, nevére valamilyen rút cselekedettel. Mikor megtudta, hogy lánytestvérének fia, Thorgrim, felesége rábeszélésének engedve, kitetette a gyermeket, akit nem hitvesi ágyban nemzett, a jeles vezér nagyon elkomorodott. Abban az időben az újszülöttek kitevését már sokan nem helyeselték, és Thorgrim tette annál elítélendőbb volt, mivel a kisfiú anyja, noha rabnőként élt házukban, jó családból származott. A vikingek rabolták el egy partra csapás alkalmával, és magukkal hurcolták Izlandra. Thorstein tudta, hogy rokonával hiába próbálna beszélni. A hites feleség halálosan gyűlöli a fattyút, és bizonyosan nem enged, Thorgrim pedig, mint hasonló esetben a legtöbb férfi, nem mer sarkára állni. Sürgősen kellett ugyan cselekedni, de mégis a kerülőutat választotta. Legkisebb öccsét, Thórirt már régen nem látta, gondolta, nem fog gyanakodni, hogy valami különös szándékkal jön, ha most beállít hozzá. A testvérek, szokásuk szerint, miután az örvendetes és aggasztó vagy botránkoztató eseményeket megbeszélték, önmagukra terelték a szót. – Mit mondanál, Thórir, ha megkérdeznék tőled, melyik a legkülönb négyünk közül? – fordult öccséhez Thorstein félig tréfásan. Mire az gondolkodás nélkül és komolyan felelt: – Te vagy a legkülönb, senki se tagadja. Éles eszednek, bölcsességednek köszönjük, amit elértünk.

Thorstein közbevetette, hogy ésszel, bölcsességgel se mentek volna sokra, ha Jökul bátorsága, erős karja meg nem védi őket. – Ezt is jól mondod. Igaz ember vagy, nemcsak eszes. Högni is megállja helyét. Jó kereskedő, nem csal, nem is kapzsi. Csak én vagyok félember, semmit érő, mióta rám jött ez a kórság. Ha elfog, farkasdühömben tajtékot hányok, zúzok, török, nem bírok magammal. Te tán megszabadíthatsz, Thorstein, nincs olyan nagy ár, amit sokallnék érte. Thorstein megkérdezte, rá tudná-e szánni magát arra is hogy az ő fiainak engedje át a tanácsfő, a thingvezető tisztét. – Örömest – felelte Thórir. – Ilyen szolgálatért ezt az árat dehogyis drágállom. Egymással hát megegyeztek volna, a jó szándék is megvolt mind a kettejükben, de tudták, hogy ez nem elég. Thorstein hosszasan gondolkodott, és végül úgy látta, hogy nincs oka titkolni, miért jött voltaképpen. Hátha összekapcsolhatják ezt a két, egymástól annyira távol eső dolgot. Elmondta, hogy rokonuk, Thorgrim olyasmit cselekedett, amit ő erősen rosszall, sőt egyenesen szégyenletesnek vél családjukra nézve. Kitétette az erdőbe sasok étkéül az újszülött fiúgyermeket, akit ő maga nemzett, csak éppen nem a hitvesi ágyban. Thórir meg nem foghatta, mennyiben tartozik ez az ő dolgára, de bízott bátyjában. Ha elmondta, hát oka volt rá. Sokáig szótlanul néztek egymás szemébe. – Én is szeretném, ha nem volna ez a csorbád. Talán csakugyan megszabadítlak – szólalt meg végre Thorstein egészen más hangon, majdnem ünnepi komolysággal. – Imádkozom ahhoz, aki a napot teremtette, úgy hiszem, nagyobb erejű, mint Ódin. Vegye le rólad a farkasságot, s ennek fejében megmentjük s felneveljük Thorgrim kitett fiát. Sokáig mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt, halkan mormolva a maga kigondolta imádságot. Aztán lóra ültek és elindultak, hogy megkeressék a gyermeket, jobban mondva a rabszolgát, aki ráakadt az erdőben, és házába vitte. – Alig volt már élet szegény kis porontyban – mondta az ember. – Még valami kendőt, mit is terítettek az arcára, hogy ne tudjon lélegzetet venni. Kapkodott a

csöpp kezével, mintha le akarná rángatni. Thorstein hazavitte a kis kehest, a Thorkell nevet adta neki, és mivel minduntalan orrához, arcához kapott, Kapkodónak hívták, és a tréfás név rajta is maradt. Thórir pedig tökéletesen kigyógyult a farkasságból, attól fogva nem volt oka kevesebbre becsülni magát a két bátyjánál. Hogy Thorstein mindegyiküknél különb, abban egyik se kételkedett. A gyermek, a kis fattyú nekivette magát, évről évre szépült, erősödött, okosodott. Mindenki kedvelte, csak apja nem akart, vagy nem mert törődni vele. Thorstein halála után két fiára szállt a nagy ház, vagyon, vezéri és tanácsfői tisztség. Ingolf anyai nagybátyjára, Jökulra ütött, indulatos volt és bátor, amellett olyan szép, hogy minden lány őhozzá akart férjhez menni. Még nótát is költöttek róla:

Az eladó lányok mind Ingolfot kívánták férjül, a kislányok sírtak, hogy nem nőttek még eladó sorba.

Gudbrand inkább apja természetét örökölte, szelíd volt és nyájas, de félig se olyan eszes és messzelátó, mint az. Mind a két fiú korán halt meg, elestek egy csetepatéban. Thorkell olyan deli ifjúvá serdült, és annyit emlegették érdemeit az egész Tóvölgyben, sőt még a hegyeken túl is, hogy apja végül mégis törvényes fiává fogadta. Magával vitte a népgyűlésekre, és bonyolult ügyekben akárhányszor az ifjú Thorkell ítéletét fogadták el. Apjával sokat utazott idegen országokban is, mindenütt tanult valami újat, de nem nézte le a magánál tudatlanabbakat, erejét se fitogtatta. Mikor a Tóvölgyben megüresedett a tanácsfő széke, őt ültették bele. Megtették vezérüknek, és mindenki azt mondta, hogy Thorstein óta nem volt a népnek olyan jó atyja, mint az ifjú Thorkell. És minél idősebb lett, annál

hívebben követte példaképét, nevelőapját. Úgyhogy végül ő volt az, aki ismét magasra emelte a tóvölgyiek már-már hanyatló dicsőségét. Az Ingemundfiak szerencséje is hozzá szegődött, és mellette maradt késő öregségéig.

A VÖLSUNG-MONDA

Szigurd, a Völsung, már születésekor elárulta, hogy nem közönséges gyermek. Hjalprek király – aki az anyának menedéket adott, és olyan tisztességben részeltette, ami asszonyembernek ritkán jut – örömmel nézte a fiúcska éles fényű szemét, és a Szigurd nevet adta neki, ami annyit tesz, mint „győzedelmes”.

Völsungok fénye leszel, nevedet nem felejtik, valamíg ember él a földön!

– mondta, miközben vízzel meghintette a gyermeket. A jövendölés beteljesedett. Szigurd még tizenöt telet sem ért, máris fölébe emelkedett a legjobbaknak bátorságával, délceg termetével és lelki nemességével egyaránt. A szkáldok, akik később megénekelték a hajdani nagy idők hőseit, a legelsők között említik az ő nevét. Hjalprek kevés idővel a gyermek születése után rangjához illő jegyajándékot adott Hjördisznek, és feleségül vette. Szigurdot édesfiaként szerette, és mikor esze nyiladozni kezdett, nagy tudományú udvari kovácsa, Regin gondjára bízta a fiút. Nevelője meg is tanította mindenre, amit királyfinak tudni illett akkoriban: ostáblázni, fortélyos játékokkal mulattatni a vendégeket, idegen népek nyelvén szólani. Minden a legjobb rendben lett volna, ha Regin nem az, aminek neve mondja, vagyis „galibás”. De nem szenvedhette a békességet maga körül. Ha senki se hallotta beszédüket, mostohaapja ellen próbálta izgatni az ifjút. Teszem azt, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy jobb gúnyában járathatnák, hiszen aki nem tudja, kicsoda, lovászgyereknek nézi ebben a kopott ruhában. Vagy azt akarta elhitetni vele, hogy nem részesítik rangjához illő bánásmódban. Szigurd nem sokba vette az efféle rosszmájú célozgatást. Azt mondta, semmiben nem szűkösködik, és akármit kíván, mostohaapja mindent megtesz neki.

– Akkor legalább kérj egy jó lovat tőle – mormogta Regin, és ez egyszer nem hiába beszélt. Szigurd kapott a szaván. Még aznap bement a királyhoz, és előállt kérésével. – Eriggy, édes fiam, válaszd ki te magad, amelyik kedvedre való – mondta Hjalprek nyájasan. Az ifjú másnap jó hajnalban már az erdei ösvényt tapodta. Tudta, hol legelnek a király lovai, oda igyekezett. Az úton szembejött vele egy magas termetű, fekete köpönyeges idegen, és megkérdezte, mi járatban van, mit keres ilyenkor az erdőn. Szigurd megmondta. És mivel nemigen tudott a lovakhoz, még hozzátette, hogy nagyon megköszönné, ha segítene neki a választásban. Az öreg így felelt: – Segítek, miért ne? Megmondom, hogy csináld: behajtod az egész falkát a folyóba; amelyik átússza, az a legjobb mind közt. Azt válaszd magadnak. Úgy is tettek. A lovak mind megijedtek a mély víztől, és visszakapaszkodtak a szárazra. Csak egyetlenegy, egy szürke méncsikó úszott tovább, át is ért szerencsésen a túlsó partra. Az öreg Szigurdhoz fordult, és minden szót jól megnyomva, ezeket mondta:

Tudd meg, ez a ló táltos ivadék. Őse Ódin ködszínű Suhanója. Felhőnek nevezd, gondosan neveld, s légy jó gazdája.

Mire Szigurd megköszönhette volna a segítséget, eltűnt a titokzatos vándor.

Regin hát megint csak nem ért célt. Nem sikerült éket vernie Szigurd és mostohaapja közé. De nem azért volt tudós kovács, hogy csak egy vasat tartson a tűzben. Mikor ismét alkalom adódott, arról kezdett beszélni, hogy aki nagyra törekszik, nem bízhatja magát csupáncsak eszére, karja erejére. Sokra nem viheti, ha arannyal tömött ládái nincsenek. Mi sem könnyebb, mint a kincsvágyat felszítani, hiszen alig van ember, akiben egy kis szikrája ne pislogna. Szigurd is nagy figyelemmel hallgatta ilyenkor nevelőjét, és kiváltképpen a Fafnir kincséről szeretett volna minél többet tudni. Regin elmondta, hogy a roppant erejű sárkányszörnyeteg csupa vasból építette házát egy szikla belsejében, és ott őrzi töméntelen aranyát, ezüstjét. De mikor arra fordította a szót, hogy ő, Szigurd, elejthetné Fafnirt, és megszerezhetné a sok drágaságot, bosszúsan a szavába vágott:

Hagyd a botor beszédet, Regin! Hogy győzhetné meg a gyilkos erejűt, ki félig gyermek?

De a Galibás nem egykönnyen hagyta abba, amit elkezdett. Ahelyett szurkálódni próbált. – Völsung vagy, fiú, de szíved félénk. Fájától messze esett az alma! Apád aligha sokallta erejét annak, kit elejteni kívánt. Az ifjú nem akarta nyelvét köszörülni tanítóján. Azt mondta, lehet, hogy elfajzott nemzetségétől, most azonban inkább azt akarná tudni, miért olyan sürgős Reginnek ez a sárkányölés, mit vétett neki Fafnir. Erre aztán félretette a csúfolódást a vén ravasz, és elmondott, amennyit elmondani jónak látott a maga történetéből. – Ott kezdődik, hogy apám dúsgazdag és hatalmas jötün volt, Fafnir a

testvérbátyám. Ő volt a legöregebb hármunk közül, Oddur a középső, én a legkisebb, nemcsak koromra, termetemre is. Ha verekedésre került a sor, nem mérhettem hozzájuk magamat, de volt, amit jobban tudtam náluknál. Kitanultam a kovácsmesterséget, sok jó fegyver és szemnek tetsző arany– és ezüstmarha került ki a kezem alól. Kisebbik bátyám többnyire vidra képében úszkált, halakat fogdosott a folyóban. Mígnem egyszer arra jött a három isten, Ódin, Hönir és Loki, és Loki – szántszándékkal-e avagy véletlenül, ki tudhatná? – egy kővel agyonvágta a vidrát. Apám tetemes vérdíjat követelt a fiáért, és meg is kapta. Ez a kincs eredete. Nem ok nélkül nevezik néhol Vidrakincsnek. De Fafnir gonosz és kegyetlen. Álmában megölte apánkat, hogy kincsét magának kaparinthassa, és még csak meg se osztotta velem, a testvérével. Addig se volt éppen nyájas természetű, de attól fogva, hogy a kincset megszerezte, még zordonabb. Felöltötte ezt az iszonytató alakját, hogy minden lelkes és lelketlen állatot elijesszen. Még azt se tűrheti, hogy valaki ártatlanul gyönyörködjék a kincseiben. Engem is elüldözött, ezért jöttem Hjalprek király udvarába. Most hát ezt is tudod. – Nagy sérelem esett rajtad, Regin. Bátyád veled is gonoszul bánt – mondta elgondolkodva az ifjú vitéz, és most már nem volt annyira kedve ellen a feladat. Csak azt kívánta, hogy Regin kovácsoljon egy jó kardot neki, mert hiába erős a karja, szíve, közönséges fegyverrel nem pusztíthatja el a roppant sárkányszörnyeteget. Regin nem ellenkezett. Megtüzesítette, kikalapálta a vasat, és kisvártatva átadta a kész kardot. Szigurd gyanakodva tapogatta a pengét, és kicsit gúnyosan kérdezte: – Így remekelsz, Regin? Rávágott kardjával az üllő vastőkéjére, és a penge eltört. Félredobta, és másikat, jobbat kért helyette. A kovács morogva ugyan, de munkához látott. Mikor elkészült az új kard, ilyen szavakkal nyújtotta át neki: – Nehéz a kedvedre tenni, engemuccse! Megizzasztod a kovácsot. Szigurd felemelte kardját, és úgy, mint az imént, teljes erővel az üllőre sújtott vele. Ez se állta ki jobban a próbát, mint az első.

– Te is hamis vagy, nemhiába véred a förtelmes Fafnir! – mondta bosszúsan, és otthagyta. Hazament anyjához, megkérdezte, igaz-e, amit beszélnek, hogy Szigmund király, mielőtt meghalt, őrá bízta kettétört nagy erejű kardját. Hjördisz azt felelte, hogy nem szófia beszéd, amit hallott, és előhozta rejtekhelyéről a két féltve őrzött vasdarabot. – Add nekem, anyám! Nem lesz méltatlan kézben – mondta Szigurd, és mihelyt megkapta, amit kívánt, visszament a kovácsműhelybe Reginhez. Most már nem kért, hanem parancsolt:

Ezt a két darabot illeszd össze nekem úgy, hogy a munka dicsérje mesterét!

Lobogott a láng, szuszogott a fújtató, izzadt a kovács. De mikor kiemelte a vasat a tűzből, kicsibe múlott, hogy el nem ejtette, mert lángok csaptak fel a műhely négy sarkában. – Ha ez sem elég jó, mondd kontárnak Regint, kalapácsát üsd ki kezéből – mondta, és átadta Szigurdnak a vakító fénnyel villogó fegyvert, amelyen forrasztásnak nyoma se látszott. Az ifjú vitéz megforgatta feje felett, és belevágta az üllőbe. Most nem csalatkozott. A vastőke két darabba esett, de a penge éle ki se csorbult. Dicsérte kardját, elnevezte Tüzesharagnak, és még egy próbát akart tenni vele. Fogott egy gyapjúfürtöt, és lement a folyóhoz. A gyapjúfürtöt a vízbe dobta, és kardját elébe tartotta a sodrásba. Mikor a kis ázott csomócska odaért, a kard kettévágta, bizonyságául annak, hogy nemcsak elég erős, de elég éles is a vasa.

Szigurdot most már nem aggasztotta, hogy Fafnir sokkal nagyobb nála. Tudta, hogy kezében a Tüzesharaggal, szívében a Völsungok bátorságával, győzhetetlen. Meg is mondta Reginnek, hogy vállalja a feladatot, igyekszik minél hamarabb megszerezni a Fafnirölő nevet. Csak egy van, ami előbbre való: meg kell bosszulnia apját és nagyapját. Hjalprek király ellátta hajókkal, fegyveresekkel, mindennel, amire szüksége volt, és amikor együtt volt az erős viking sereg, tengerre szálltak. Két-három napig jó széllel futottak a büszke sárkányhajók, de akkor hirtelen bősz vihar kerekedett, tombolt, tajtékzott a tenger. Szigurd félelem nélkül állt a hajó orrában, és nem engedte bevonni a vitorlákat, noha szinte bizonyosnak látszott a pusztulás. Egy hegyfok alatt repültek el, amikor harsány szót hallottak a magasból. Nagy szakállú, fekete köpönyeges öregember állt fönn a szikla csúcsán, és azt kérdezte, ki vezényli a csapatot. – Szigurd, Szigmund fia áll a vezérhajón. Félelmet nem ismer! – kiáltották vissza, és mivel látták, hogy fel akarja vetetni magát a hajóra, parthoz álltak, és nevét tudakolták. A válasz elég különösen hangzott:

Sok néven neveznek, Ezerarcú vagyok. Feketegúnyás és Viadalt-intéző, Kívánság-betöltő, Győző és Félszemű. Nevezz, ahogy tetszik, s végy fel a hajódra, nemes Völsung!

Alighogy az idegen a hajóra lépett, elült a vihar, és a bosszuló sereg hamarosan partra szállt a Hundingfiak földjén. A fekete köpönyeges öregnek akkor már nyoma se volt, eltűnt. Lyngvi, Hunding fia ugyancsak megrémült, mikor hírül vitték neki, hogy ellenséges hadak özöne borítja el partjait, és a vezér nem más, mint Szigmund fia. Lyngvi addig szentül hitte, hogy Szigmunddal az utolsó Völsungot sikerült kiirtania a földről, és Eylimi királynak, aki szintén elesett abban a csatában, csak egy leánya van, bosszulótól hát nem kell tartania. Most aztán fejvesztetten kapkodott ide-oda. Hiába voltak négyen Hundingfiak, hamarjában összeszedett seregükkel akkor se számíthattak volna győzelemre, ha nem a kerek föld legbátrabb vitéze jön ellenük. Rövid küzdelem után elesett Lyngvi és mind a három testvére. Hunding nemzetségének magvát szakasztotta a bosszuló, elvégezte, amivel véreinek tartozott, és visszatérhetett anyjához. Nem sokáig pihent otthon. Néhány nap múlt csak el, és már lóra ült, hogy Fafnir ellen induljon. Regin mellette ügetett. Ismerte az utat, hamarosan oda is értek a Kövespusztára, amelynek túlsó végén a sziklavár sötétlett. Könnyen meglátták a hosszú, mély árkot is a szikla tövétől a folyóig, ott kúszott végig a szörnyeteg nap mint nap, valahányszor inni kívánt, és roppant teste mély nyomot vájt a puszta földjébe. Szigurd elnézte az árkot, majd így szólt: – Azt mondtad, nem nagyobb, mint a közönséges sárkánykígyók, ám ha nyomát nézem, alig hihetem, hogy igazat beszéltél. Regin megnyugtatta. – Mit bánod, mekkora? Sisakjában bízik a balga. Még eddig nem akadt élő állat, kit a Rettenet el nem rémített. De ereje rajtad nem fog, ha Reginre hallgatsz. Megmondta, hogy csinálja: ásson egy mély gödröt az árok mellett, és mikor Fafnir majd elkúszik mellette, döfje szívébe kardját. Alulról nem vár támadást, a mérget is csak előre tudja fújni. – A szerencse kedvel, kardod is jó kard, nincs mitől félned. Arra gondoljon, mondta még neki, hogy úgy emlegetik majd, mint a hősök legdicsőbbikét, híre holta után is élteti.

Szigurd megkérdezte, mit tegyen, hogy a sárkány kiömlő vére el ne borítsa, nem szeretne belefulladni. Regin kedvetlenül dünnyögött:

Eh, kár a szóért, nagyba ne fogj, ha félsz minden kicsiségtől.

És megint apáit hozta elő, akik bezzeg nem okoskodtak ennyit, hanem cselekedtek. De csak a szájával vitézkedett, nagyon is féltette a bőrét. Mihelyt látta, hogy Szigurd ásni kezdi a gödröt az árok bal oldalán, elsomfordált őkelme, és lebújt a folyóparti bokrok alatt, hogy minél messzebb legyen a tetthelytől. Szigurd maga maradt a széles pusztán, és serényen hányta a földet. Egyszer csak honnan, honnan nem – elébe toppant egy magas termetű, félszemű öreg, és megkérdezte, minek való az a nagy gödör. Ő megmondta az igazat, mire az öreg rosszallóan csóválta fejét. – Így nem lesz jó, fiam. Megfulladsz a kiömlő vérben. Azt tanácsolta, hogy ásson lejjebb még néhány gödröt, és azokat kösse össze árkokkal, hogy a vér lefolyhasson. Még jóformán be se végezte mondókáját, eltűnt. Szigurd biztató jelnek vette a váratlan segítséget, és még kétszerte buzgóbban lapátolt. Éppen félretette az ásót, és beállt a gödörbe, mikor éktelen dübörgést hallott, a föld is megrendült alatta. A sárkányszörnyeteg közeledett, fején a rémisztő sisakkal, orrlyukain gyilkos mérget fújva. Szigurd egy szikrányit se félt. Nyugodtan várt, amíg odaért, és a kellő pillanatban a kellő helyre döfte kardját, pontosan oda, ahol a szívét tudta, a bal lapockája alá. Aztán kiugrott a gödörből, kardját is magával rántotta. Fafnir érezte, hogy halálra sebezték, vadul kapkodott, csapkodott fejével, farkával, rekedt ordításától reszketett a levegő köröskörül.

– Ki vagy?! Hadd tudjam nevedet, vakmerő! Szigurd nem akarta elárulni nevét. Erősen hitték abban az időben, hogy a haldokló átka megfogan. Így felelt hát a kérdésre:

Nincs apám, se anyám, nevem Csodaállat. Egyedül járom utamat.

– Apa, anya nélkül hogy születhet élő? Halófélben valónak ne hazudjon, ki jót akar! – mondta Fafnir. Erre elszégyellte magát a vitéz, és most már – lesz, ami lesz – megmondta, hogy Szigmund fia, neve Szigurd. – Apád nagy hírű vitéz volt, de te még fölébe nőhetsz! Hogy mertél megtámadni? Ki biztatott a véres tettre? Szigurd így felelt:

Kardom, karom erős, szívem helyén van, hírre-névre vágytam.

Ám hiába próbált füllenteni, Fafnir bölcsessége újra megszégyenítette. – Öcsém, Regin küldött rám. Halálom régóta kívánja. Végezne örömest veled is. Nevetség lesz, ha elérsz útközben, s együtt lépünk Hél kapujához.

Intette, hogy ne higgyen a vén ravasznak, és ami a fő, a kincshez ne nyúljon.

Halált hoz rád a Vidrakincs, ne kívánd, hallgass szómra, szökj nyeregbe ezen nyomban, s vágtass el, vissza se nézz!

Szigurd azt felelte, hogy megfogadná a bölcs tanácsot, most nyomban lovára pattanna, elvágtatna Fafnir pusztájáról, a kincsre nem is nézne, ha tudná, hogy örökké élhet. Ám előbb-utóbb úgyis meg kell halnia, és az ember utolsó leheletéig azon iparkodik, hogy ami jót megszerezhet, azt megszerezze magának. Aztán ránézett Fafnirra, és így zárta be szavát:

Te pedig, Fafnir, ezen a földön jót nem érsz többet, rosszat se művelsz. Véged van, látom.

Jól látta. Fafnir utolsót vonaglott, és kimúlt a világból. No de most hagyjuk el kis időre a sárkányölőt, és próbáljunk közelebbről

megismerkedni azokkal, akik a nagy erejű fegyvert örökül hagyták rá.

Völsung, a családalapító, már fiatalon hírnevet szerzett. Vitézei nem győzték bámulni halált megvető bátorságát, az istenek is kedvelték. Mikor férfikorba jutott, megházasodott. Házát, mint mondják, egy vén tölgyfa köré építette, mégpedig olyanformán, hogy a fa a tetőre borította koronáját. Felesége, a hatalmas Jégszakállú Jötün leánya, elsőre ikreket szült, egy fiút meg egy leányt. A fiút, Szigmundot, az évek során még tíz fiú követte, de Szigni egyetlen lány maradt testvérei között. Mikor eladó sorba került, apja odaígérte Sziggeir gót királyfinak, akit Szigni egyáltalában nem kedvelt, sőt valósággal irtózott tőle. Sziggeir a kitűzött napon bevonult kíséretével a tölgyfa köré épített terembe, hogy megülje lakodalmát kijelölt menyasszonyával. Javában folyt az eszemiszom, amikor – honnan, honnan nem – ott termett egy fekete gúnyás vándor, mélyen a szemébe húzott karimás kalappal a fején, karddal az oldalán. Egyenest a fához lépett, és markolatig döfte kardját a vén tölgy derekába, majd a vendégekhez fordult ilyen szóval:

Vén fa törzsébe vágtam jó kardom, aki onnan ki tudja húzni, tartsa meg, viselje szerencsével.

Alighogy végigmondta, eltűnt, még az ajtó nyílását se lehetett hallani. Az asztalnál egy ideig néma csend volt. De mikor az ámulat bilincsét lerázták, a fa köré csődültek a vendégek. Elsőnek maga a vőlegény ragadta meg a kardot, ám hiába erőlködött, meg se bírta mozdítani. Hívei se mentek többre. Aztán Völsung

emberei következtek, de mind orrát lógatva tért vissza helyére. Utolsónak Szigmund lépett a fához. Megfogta és olyan könnyedén húzta ki a kardot, mintha hüvelyéből vonná ki. Sógora irigykedve nézte, és annyi aranyat kínált, amennyit a kard súlya nyom, ha neki adja. De Szigmund azt felelte, hogy ő nem tolakodott, előrebocsátotta apja vendégeit, sógora is kiemelhette volna a fából a kardot. Ha nem volt elég ereje hozzá, bizonyosan nem is illeti meg. És végezetül még ezeket mondta: – Most, hogy kezemben van, kínálhatod érte, ami aranyad van, mind utolsó szemig, akkor se kapod meg! A válasz éktelenül bosszantotta Sziggeirt, de értett a képmutatáshoz, úgy tett, mintha tréfára venné, és titkon már a bosszú tervét forgatta elméjében. Az éjszakát Szigni ágyában töltötte, de már másnap reggel kijelentette, hogy hajóra száll feleségestül. Ma még szép az idő – mondta –, ám holnap már rosszra fordulhat, és nem szeretne viharba kerülni. Se Völsung, se a fiai nem tartóztatták. Szigni, mihelyt kis időre egyedül maradt apjával, könyörögve kérte, hogy bontsa fel a házasságát. A gót se testének, se lelkének nem kell, és egy hang azt súgja benne, hogy ez a frigy szerencsétlenséget hoz valamennyiőkre. De Völsung nem hallgatott rá. Azt mondta, adott szavát nem szegheti meg. Talán akkor se cselekedett volna másként, ha tudja, amit Szigni asszonyi lelke eleve megérzett. Becsülete előbbre való volt neki az életénél. Amitől Szigni félt, elkövetkezett. A vő kegyetlenül megbosszulta a hiúságán esett sérelmet. Búcsúzásnál barátságot színlelt, meghívta házába ipát és sógorait. Azt is mondta, jöjjenek olyan nagyszámú kísérettel, amilyet az alkalomhoz illőnek vélnek. Völsung elfogadta a meghívást, és a mondott időben hajóra szállt tizenegy fiával és kíséretével. Hosszú és fárasztó hajózás után késő este érkeztek Gótföldre. Szigni titokban elébük jött, és könyörgött apjának, hogy forduljon vissza, mert férje nagy sereget gyűjtött, és orvul meg akarja támadni.

Völsung, mondják, még anyja méhében megfogadta,

hogy nem fut el se vas, se tűz elől…

– felelte az apa. Azt is mondta, hogy sokszor harcolt kevesedmagával nagy sereg ellen, és még eddig mindig győzött. Bízik a szerencséjében és karja erejében. A halál így is, úgy is eléri az embert, és fiai jó hírén nem akar csorbát ejteni. Szigni a rimánkodással, keserves sírással csak annyit ért el, hogy apja felkészült a harcra. Sziggeir valóban orvul megtámadta vendégeit. Keményen küzdöttek egészen napestig, noha a támadók sokkal többen voltak. Völsung és fiai két karddal vagdalkoztak, de végül mégis az áruló maradt felül. Völsung elesett, tizenegy fiát foglyul ejtették, és a király, amint gondolhatjuk, halált mondott fejükre. Szigni mindent elkövetett megmentésükért, de egyedül ikertestvérét, Szigmundot sikerült az erdőbe szöktetnie, és hű emberei segítségével elrejtenie. Boldogtalan életének immár egyetlen célja a bosszú volt. Titkos követeivel nemcsak ennivalót küldözgetett Szigmundnak, de újra meg újra eszébe juttatta fiúi és testvéri kötelességét. Együtt eszelték ki a tervet, és mikor elérkezettnek látták az időt, végre is hajtották. Sziggeir király bizonyos volt abban, hogy Völsungnak nem maradt bosszulója, és ez valamennyire megkönnyítette a testvérek dolgát. Szigni a söröshordókba rejtette el bátyját a segítőkkel, és lakoma után, mikor a király már mélyen aludt, rágyújtották a palotát. Szigmund hát megbosszulhatta rokonait, de a fölösleges vérengzést nem szerette. Miután visszafoglalta apja országát, bölcsen, igazságosan kormányzott, dicsőséggel harcolt a betörők és fosztogatók ellen, ládáit is megtömte kincsekkel. A boldogsággal azonban csak későn, már-már öregedő fejjel találkozott. Ez pedig így esett. A vitéz és nemes lelkű Eylimi királynak volt egy lánya, Hjördisz, akihez fogható szépet, eszeset, mint mondják, még nem látott a világ. Híre elfutott Szigmundhoz, és az látatlanban megszerette. Maga se tudta, miért, de szentül hitte, hogy Hjördisz, noha sokkal fiatalabb nála, az egyetlen asszony a föld kerekén, aki hozzá illik. Akkor már hosszú évek óta magányosan élt. Első

feleségét elűzte, mert felfedezte, hogy hűséget csak színnel mutat iránta, titkon ellenségeivel tart. Érezte, hogy Eylimi lányát más fából faragták, ha őt elnyerheti feleségül, hű és igaz társa lesz. Követet küldött Eylimihez, bejelentette látogatását, és a király visszaüzent, hogy ha nem ellenséges szándékkal jön, örömmel és nagy tisztességgel fogadja Völsung fiát. Állta is a szavát. Rogyásig rakott asztalok és díszes vendégsereg várta Szigmundot, különb fogadtatást nem kívánhatott. Csakhogy nem ő volt az egyetlen kérő a háznál. Hunding király fia, Lyngvi is Hjördiszt akarta feleségül venni, és ebbeli szándékát már tudtára adta az apának. Ott ült az asztalnál, és haragos szemmel nézte vetélytársát. Eylimi is tudta, hogy akármelyik lesz az elutasított kérő, jót nem várhatnak tőle. Lányához fordult hát ilyetén szóval: – Mondd meg te magad, nagyeszű lányom, két kérőd közül melyiket választod. Hjördisz így felelt: – Nehéz a választás, jó vitéz mind a kettő, de Szigmund híresebb, s noha sokkal öregebb nálam, őhozzá húz a szívem. Eylimi azt mondta, hogy Hjördisz erős akaratú, makacs lány, kicsi kora óta mindig maga akaratán járt, semmi jó nem származna abból, ha szíve elleni házasságra kényszerítené. Ám hiába válogatta meg okosan és ügyesen a szavait, nem érte el, amit akart. A szégyen annál jobban éget, mennél inkább le akarják mosni. Lyngvi felállt, kurtán elbúcsúzott, és hajóra szállt, kupáját is ürítetlen hagyta. Szigmund jól tudta, hogy ingyen nem kaphat az ember semmit, a boldogságért fizetni kell. De nem bánta, ha élete lesz is az ára. Megülte lakodalmát Hjördisszel, vége-hossza nem volt az örömnek, vigasságnak. Mikor nagy sokára elszéledt a vendégsereg, és a mulatozásba is belefáradtak, Szigmund hajójára vezette ifjú feleségét, hogy palotájába vigye. Ipa, Eylimi is velük tartott. Ezenközben a megvetett kérő sereget gyűjtött. Eltökélte, hogy ő lesz az, aki megtöri a Völsungok gőgjét. Követet küldött Szigmundhoz ilyen üzenettel: – Nem szándékom orvul támadni, de harcra hívlak, Szigmund. Mérjük össze erőinket.

Szigmund visszaüzent, hogy elfogadja a kihívást, csakhogy kevés ideje maradt a felkészülésre. Hjördiszt egy szolgálóval az erdőbe küldte, hogy ha ő ott marad a csatatéren, a győztes rá ne találjon, és meghagyta, hogy ami kincs a palotában van, vigyék magukkal. Aztán sebtében összeszedte embereit. Jóformán kardot se kötöttek, már látták, hogy befutnak az öbölbe az ellenség hajói, és csak úgy ontják a partra a fegyvereseket. Szigmund és Eylimi kibontották zászlóikat, megfúvatták a kürtöket, és sokáig keményen állták a harcot. Szigmund király két karddal vagdalkozott, akárcsak ifjabb korában, és jó szellemei most is megvédték a repülő lándzsák és sújtó vasak ellen. Legelöl járt vitézei élén, széles utat vágott az ellenség sűrű sorain keresztül, és hívei, akik sokszor megérték a győzelmet az ő vezérletével, és sohase nézték, hányan vannak ellenük, olyan bátran harcoltak, hogy Lyngvi már-már kételkedni kezdett a sikerben. Akkor azonban vakot vetett a Szigmund kockája. Váratlanul elébe állt egy magas termetű, fekete köpönyeges idegen, és ráemelte lándzsáját, ő feléje sújtott teljes erejével, de kardja kettétört a lándzsán. Tudta, hogy ezzel vége a szerencséjének. Úgy is volt. Derék vitézei egymás után hullottak el mellőle. Ipa, Eylimi is elesett, ő maga sok sebből vérzett. Mikor elnémult a csatazaj, és Lyngvi látta, hogy mind a két ellenséges vezér a földön fekszik, a palotába sietett. Nem is kételkedett, hogy rabul ejti Hjördiszt, és megszerzi a Völsungok kincsét. Ám se asszonyt, se kincset nem talált. A csalódás feletti haragjában elfoglalta az országot, és mivel bizonyos volt abban, hogy a Völsungok nemzetségét utolsó szálig kiirtotta, bosszulótól nem kell tartania, mindjárt ki is jelölt minden főemberének egy-egy országrészt. Mikor leszállt az éj, Hjördisz végigjárta a csatasíkot. Apja kihűlt testénél megállt, de látta, hogy semmit se tehet már érte, hát továbbment elnehezült szívvel. Férjét kereste, rá is talált a véres halottak közt. Szigmund még élt, de nem engedte, hogy gyógyító füveket rakjon sebeire. Így szólt:

Nem egyet visszahoztál, ki már útban volt Valhall mezejére, Hjördisz, hű társam.

Gyógyító rúnák s füvek titkát tudod. Engem ne tartóztass. Sorsom betelt, kardomat Ódin maga törte ketté.

Hjördisz nagyot sóhajtott.

Hjördisz holtáig nem kívánna tőle semmit, ha ezt az egyet megadná a Hatalmas! Engedjen élni téged, bátor férjem, s bosszuld meg apámat.

Szigmund vigasztalni próbálta:

Ne bánkódj, kedves, a bosszú nem marad el, noha késik. Fiút szülsz, mielőtt az év leforog. Eltört kardomat megőrizd, s neki add majd,

félelmes fegyver lesz a kezében. Tüzesharagnak nevezi, sok viadalban forgatja dicsőséggel, s véreit megbosszulja.

Hangja egyre gyengült, feje hátrahanyatlott. Hjördisz mellette maradt, amíg az élet ki nem szállt a megfáradt harcos testéből. Akkor felvette a drága vasdarabokat, és visszatért erdei rejtekhelyére. Mindenben úgy cselekedett, ahogyan férje meghagyta neki. Hjalprek dán király talált rá, oltalmába fogadta, és hajójára vezette. Hjördisz, amint már tudjuk, gondosan megőrizte az aranynál drágább vasdarabokat, és Szigurd, kezében a Tüzesharaggal, szívében a Völsungok bátorságával, megbosszulhatta rokonait, és végbevihette, amire addig a legderekabb vitézek se vállalkoztak: megszerezte a Fafnirölő nevet.

Jó ideig elgondolkodva nézte a földön elnyúlt sárkányt. Aztán megtörölte kardját egy fűcsomóval, és maga is meg akart mosdani a folyóban a véres munka után. De akkor odalépett hozzá Regin, és dicsérni kezdte erejét, bátorságát. Szigurd bosszúsan félbeszakasztotta: – Gyávák szájából a dicséret nem sokat ér. Szemére vetette, hogy elbújt, reszketve kucorgott a bokrok alatt, amíg ő életét kockáztatta. Erre az öreg más húrt kezdett pengetni. Fölemlegette a saját érdemét: – Fafnir még vígan élne, vagy te feküdnél itt vérbe fagyva, ha Regin kezedbe nem adja a világ legjobb kardját. Szigurd így vágott vissza:

– Harcban a férfi szíve legyen helyén, másként kardja erőtlen. Még jó ideig feleseltek volna egymással, ha Reginnek eszébe nem jut, hogy kérni akar valamit az ifjú sárkányölőtől. Barátságosra változtatta hát ábrázatát, és így szólt: – Hagyjuk a civódást, fő, hogy hajad szála se görbült, és Fafnirt Hélhez küldted. Megint hízelkedni próbált, és végül nagy kerülő után elérkezett oda, ahol voltaképpen kezdeni akarta. Megkérte Szigurdot, hogy vágja ki és süsse meg neki a sárkány szívét, mert azt megenné. Szigurd nem tagadta meg a kérést, elvégre köszönettel tartozott neki. Kivágta a szívet, aztán nyársra tűzte, és lassan forgatta a tűz felett. Kevés idő múlva, amint azt a közönséges pecsenyék sütésénél teszik, alája tartotta ujját, és a rácseppent levet lenyalta, hogy lássa, átsült-e már. Abban a szempillantásban, hogy a sárkány szíve vérének egy cseppje a nyelvére került, különös dolog történt vele. Megértette a madarak szavát. Amit addig csirikolásnak hallott a füle, most értelmes beszélgetésre változott.

„Jobban tenné, ha maga megenné!” „Eltöltené a sárkány bölcsessége, nem csalnák lépre!” „Ha tudná, Regin miben sántikál, megadná neki, ami jár!” „Megrövidítné egy fejjel, s elnyargalna a kinccsel!” „Az ám, tüstént lóra szállna, a Szarvasbércig meg se állna.”

„Felserkentené a Vértes lányt, világhíres valkíriát. Elűzné szeméről a bűvös álmot, mit rá Ódin bocsátott.” „Brünhild múltba és jövőbe lát, tudja az erős rúnák titkát.” „Szigurd, ha reá hallgat, bölcsességet tanulhat. A farkast juhbőrben is megismeri, kora vesztét tán elkerüli.”

Szigurd hegyezte fülét, de amit utoljára hallott a fürjektől, olyan lélegzetelállító újság volt, hogy a sárkányszívet majdnem odaégette. Szerencsére az orrcsiklandozó szag eszébe juttatta, hol van, miért van ott, és mi a legelső dolga. Evett egy falatot a sárkányszívből, a többit eltette. Aztán lecsapta Regin gonosz fejét, felkapott a Felhőre, Fafnir bűvös erejű sisakját a nyeregkápába tette, és elnyargalt a sziklavárba. Az ajtókat nyitva találta, és rögtön meglátta a kincset. Azt hitte, ennyit nem bír elvinni még az ő jó lova sem. Megtömött két nagy zsákot, felrakta lovára, de maga nem ült fel, gondolta, annyival is könnyebb lesz a teher. Csakhogy a Felhő nem akart elindulni, hiába nógatta, amíg gazdáját is hátán nem érezte. Akkor nekiiramodott, és repült, mint a szél, vagy annál is sebesebben. Vitte deli lovasát, vitte megállás nélkül délnek, egyre délnek a végeláthatatlan utakon, mígnem elérkeztek a frankok földjére. Ott is haladtak még jó darabon, amikor Szigurd meglátott valamit. Egy magas hegy tetejéről mintha lángok csaptak volna fel az égre vakító fényességgel. De nem tűz volt, ami olyan erősen fénylett, hanem egy pajzsokból rakott roppant várfal. A nemes mén szinte repült

a meredek kaptatón, és biztatás nélkül általszökött a falon. A vár udvarának kellős közepén állig vasba öltözött vitéz feküdt, és mélyen aludt. Szigurd odalépett hozzá, és levette fejéről a sisakot. Akkor látta, hogy nem férfiú a csodálatos való, hanem asszony. Kardjával felmetszette a vasinget előbb a nyakától lefelé, azután a két karján. Jó kardja olyan könnyen, simán szelte a gyűrűket, mintha vásznat vagy selymet vágna. A leányvitéz felserkent, és ámultan nézett körül.

Ki vert fel mély álmomból? Vasingemet ki vágta le rólam?

– kérdezte. Mire az ifjú így felelt:

Szigurd, a Völsung, ki megoldotta szárnyát az álommadárnak. Rázd le a bágyadást, s beszélj, leányzó. Mondd meg neved, s hogy miért s mióta fekszel itt pajzsfalaid közt.

A leány felült, mélyen beszívta a friss levegőt, gyönyörködve nézett körül, és így fohászkodott:

Köszöntelek, napvilág, s téged is, egek koronája! Örvendeztesd meg sötéthez szokott szemem!

Azután beszélni kezdett. Elmondta, hogy neve Brünhild, és a valkíriák közül való. De Ódin megharagudott rá, mivel a két vezér párharcában nem az ő kedveltjét, az öreg Sisakost segítette, hanem a maga választottját, az ifjú Kincsest. Ezért a hatalmas Félszemű megszúrta álomtövissel, és átengedte a halál testvérének. Még azt a büntetést is kimondta rá, hogy több csatában nem győzhet, és férjhez kell mennie, mint a földi asszonyoknak. Az ítéletben megnyugodott, hiszen rászolgált a büntetésre, de a maga részéről azt a feltételt szabta, hogy csak olyan férfié lesz, aki nem ismeri a félelmet. Szigurd, miután végighallgatta, arra kérte, hogy ossza meg vele bölcsességét, mert arra szüksége lehet, hiszen csak a bölcs tudja vidám orcával fogadni mind a két szerencsét. Brünhild felállt, és egy sörrel teli kupát nyújtott neki ilyetén szóval: – Ürítsük együtt a kupát, s kérjük az isteneket, adjanak erőt szavaimnak, s neked, Szigurd, hogy elmédbe fogadd s követni tudd a tanítást. Rúnák titkaira megtanít Brünhild, s ki legbátrabb vagy a földön, legbölcsebb is leszel. Halld hát, s vedd eszedbe: Győzelmet hoznak győzelemrúnák, nagylelkű Völsung, ha tudod, melyiket hova vésd, kardod lapjára, hegyére, markolatára. A sörrúnákat kupádra ródd s kezed fejére, bűbájos asszony italvarázsa úgy meg nem ronthat. Igerúnákkal rosszakaródat, rágalmazódat megfogod, megkötöd, befonod, beszövöd, körülkeríted.

Segítőrúnát, ha tenyeredbe metszed, terhétől megszabadítod a szülő asszonyt. Keze tövét fogd szorosan, s hívd a jó szellemeket. Viharrúnákat hajód bordájára vésd, s hullámparipádat nem töri össze haragos tenger, épségben partot érsz a vészben. Szigurd figyelmesen hallgatta minden szavát, és arra kérte, hogy ha már ilyen nagylelkű és adakozó kedvű, ajándékozza meg más jó tanáccsal is, amire az életben szüksége lehet, és ne titkolja előtte azt sem, amit jövőjében lát. A fogyhatatlan bölcsességű valkíria akkor imigyen intette és oktatta: Rokonaival békességben éljen, inkább tűrje a méltatlanságot, hagyja bosszulatlan a sérelmeket, hogysem dicstelen perpatvarkodásba keveredjék. Rossz hírű vidéken, ahol gonosz lelkek vagy bűbájosok tanyáznak, ne térjen be idegen szállásra, még ha egész éjszaka nyeregben kell is ülnie. Óvakodjék a két rossztól: se lányt, se asszonyt ne próbáljon elcsábítani, és ne engedjen szézonyok csábításának, kísértsék bár álmában is a gyönyörűségre hívogató képek, mert az efféle örömökért, úgy lehet, igen nagy árat kell fizetnie később. A halottnak adja meg a tisztességet, akár csatában elesett, akár vízbe fúlt vagy betegségben pusztult ember holttestére akad útjában, temesse el annak rendjemódja szerint. Hamis esküvésre ne nyissa száját soha, mert azt kegyetlenül megtorolják az istenek. Ne bízzon abban, akinek apját, testvérét vagy más közeli rokonát megölte, gondoljon arra, hogy farkas rejtőzhet a kicsiny gyermekben is. Szigurd szívvel is, szóval is dicsérte a nagylelkű és nagytudományú valkíriát. Meg is mondta neki, amit érzett:

Nálad bölcsebbet, jobbat, szebbet

a széles földön nem találok. Nélküled nem élhet Szigurd.

Mire Brünhild így felelt:

Ha téged szánt férjemül Ódin, sorsommal megbékélek. Férfit ne ismerjen holtáig, ha tiéd nem lehet Brünhild.

De mikor Szigurd hűséget akart esküdni, lefogta karját. – Az esküvéssel várj még, vitéz! Ha kimondtad, késő a bánat. Életed útjából keveset látok, ködök takarják, de szívem rosszat sejdít. Korai halál… rokon kezétől… Most még választhatsz… szólj vagy hallgass, én nem kötlek meg. Ám Szigurd állhatatos maradt. Ő már választott, azt mondta. Jöjjön, aminek jönni kell. És így zárta be szavát:

Visszajövök hozzád, vagy megkereslek világ végén is, mátkámmá teszlek. De most elhagylak,

kardom nem nyughat hüvelyében.

Hűséget esküdtek egymásnak, és elbúcsúztak. Kevésvártatva Szigurd már lovon ült, új vitézi útra indult, hogy hírét, dicsőségét még gyarapítsa. Vakító fénnyel ragyogott ló és lovasa, ahogy a völgyben léptetett királyfiúi méltósággal. Sárarannyal bevont pajzsára egy sárkány volt festve, felső fele sötétbarna, az alsó bíborvörös, a sisak, nyereg, kardszíj és hüvely, minden csupa aranydísz. A sárkány azt hirdette pajzsán, hogy legyőzte a félelmes Fafnir szörnyet, a sok aranydísz pedig azt, hogy ő a legkülönb minden vitézek közül a föld felett s az ég alatt. Láthatta is, aki ránézett, hogy valóban az, mindenképpen. Haja barna volt, és hosszú fürtökbe csavarodott, szakálla sűrű és rövid. Arca erős csontú és szépen formált. Tekintete olyan éles volt, hogy kevesen tudtak a szemébe nézni, termete tökéletes szabású, noha óriási. Ha egy érett rozsföldön ment át, a kalászok hegye derékszíjáig ért, és válla szélessége is elegendő lett volna két férfinak. Egyaránt mester volt a kardforgatásban, lándzsahajításban, nyíllövésben. Vitézi játékokon se mérkőzhetett vele senki. De ami ennél is több, értette a madarak beszédét, és látta azt is, ami még nem történt meg, előre megmondta a jövőt. Szavát mindig megfontolta és megválogatta, nem szaporította fölöslegesen. Éppen ezért, ha mondott valamit, senki se kételkedett, hogy úgy van, ahogyan ő mondja. Szerette a csaták viharát, hogy bátorságát kimutassa, kincseit gyarapítsa, és amit ellenségeitől elvett, azt szétosztotta barátai között. Ha mégolyan hirtelenváratlan szakadt is reá a veszedelem, soha meg nem rettent, ijedtséget, félelmet valójában nem ismert. Sokáig való lovaglás után egy nagyvárosba érkezett. A város királya Brünhild nevelőapja és sógora, Heimir, vagy mint magát nevezte, a „Ház Ura” volt. A királyfi amolyan magaformájú fiatal legényekkel a palota előtt mulatozott éppen, amikor szemükbe tűnt az úton közeledő lovas. Már látszatra is szokatlan és csodálatos volt. Lova jó kétakkora, mint más lovak, ő maga valóságos óriás, de csöppet se félelmetes, inkább ékes, szép tekintetű. Elébe futottak, körülfogták, és kérlelték, hogy állapodjon meg, térjen be a palotába.

Szigurdnak megtetszett a királyfi, a város is kedvére valónak látszott, engedett hát a kérésnek, és a palota kapujához léptetett. A Ház Ura, mikor megtudta, ki a jövevény, nagy örömmel és királyokat megillető tisztességgel fogadta. Négy markos szolga rakta le a kincseket a Felhő széles hátáról, és hordta be a házba, az ötödik magát a pompás mént vezette el. Ennyi drágaságot, díszes karpántot, remekbe készült aranyserleget, -kupát, fegyvert egy rakáson még a Ház Ura se látott, holott éppen nem volt szegény ember, az udvari asszonyságoknak és uraságoknak meg szeme-szája elállott a csodálkozásban. Szigurd ott maradt, együtt vadászott a királlyal és főembereivel, és ha úgy fordult, együtt harcolt vitézeivel. Vendéglátója mindent elkövetett, hogy minél tovább ott marassza, mert ugyancsak meggyarapodott a hatalma és becsülete, mióta a világhíres Völsung hozzá szegődött. Ellenségei ajándékokkal igyekeztek elfelejtetni a bosszúságot, amit addig okoztak neki. Egyszer aztán különös dolog történt Szigurddal. Vadászaton a kedves sólyma elrepült ökléről, és egy torony ablakának aranyos rostélyára ereszkedett. Szigurd felhágott a madara után, hogy megfogja, és véletlenül benézett az ablakon. A toronyszobában egy asszony ült, és aranyhímes szőnyeget szőtt. Csodálatosan szép volt a szőttes, de kiváltképpen az asszony. Elnézte volna napestig, ha illetlenségnek nem véli a leskelődést idegen ablakban. Brünhild volt, akinek szépsége megfogta szemét és szívét, de nem ismerte meg az ékes asszonyi öltözetben. Kevéssel azelőtt érkezett oda rokonaihoz. Így tett mindig, ha megelégelte a vitézi életet. Asszonyi ruhát öltött, és szövőszékével, szolgálóival bezárkózott a toronyba, amelyet nevelőapja építtetett neki. Szebbnél szebb szőnyegeket készített, mert akármibe fogott, mindenbe beleadta lelke fékezhetetlen tüzét, erejét. Szigurd ezt nem tudta, nem is tudhatta. De mikor visszament barátaihoz, szótlanul üldögélt, nem tréfált velük, ételhez, italhoz se nyúlt. A királyfi megkérdezte: – Mi bánt, nemes Szigurd, mért veszett el a kedved? Mit szíved kíván, szád kimond, én mindent megcselekszem, hogy visszahozzam! Szigurd így felelt:

Bánat avagy öröm, ki mondhatná meg? Titkukat őrzik a nornák…

Elbeszélte, hogy sólyma egy magas toronyablakra szállt, ő meg utána hágott, és mikor megfogta a szökevényt, véletlenül benézett az aranyrostélyos ablakon. Azt az asszonyt, noha arcát alig-alig látta, soha el nem felejti. És így végezte szavát: – Be kell jutnom hozzá, akármi áron, legyen bár hét lakattal zárva ajtaja. Ifjú barátja nagyon elszomorodott, mikor ezeket hallotta, és így szólt:

Kár elepedned olyan asszony miatt, ki férfit pillantásra se méltat. Brünhild, a Vértes leányzó, csaták örömére vágyik, nem férfi ölébe.

Szigurd szívét megdobbantotta a szó, azt hitte, nem jól hallott. – Brünhild, azt mondod? Hogy kerül ide Brünhild?… Beszélj, barátom! – sürgette. Mire az ifjú készséggel elmondta, amit mondhatott. – Brünhild féltestvére anyámnak. Nem hinnéd, ugye? Az egyik otthonülő, csupa szelídség, a másik féktelen, szilaj, vitézi tettekre vágyik, vért ont örömmel, férfi módra. De néha megsokallja, ledobja vértjét, itt időzik nálunk, de nem velünk. Bezárkózik szövőszékével s szolgálóival, apámon kívül férfit látni nem kíván.

Verd ki fejedből! Miért törekednél te, világ első vitéze, olyanra, amit el nem érhetsz? Szigurd, mint gondolhatjuk, nem hallgatott rá. Azt mondta, felajánlja Brünhildnek szívét és minden kincsét, de vagy ő lesz a felesége, vagy senki. Másnap felment a toronyba. Brünhild bebocsátotta, de szótlanul fogadta köszöntését. – Mért nem szólsz hozzám, szépséges leányzó? Nem szívesen látsz? – kérdezte Szigurd. Mire Brünhild így felelt:

Kerülj beljebb, ha úgy jössz hozzám, mint jó barát avagy rokon. De máskülönben inkább szót se váltsunk. Ki ésszel él, az édességen nem kap, ha tudja, hogy végezetül keserűre válik.

Bevezette, maga mellé ültette az asztalhoz. Szigurd csak most nézett körül a toronyszobában. Csodálkozva látta, hogy a padló, mennyezet a legdrágább kárpitokkal van bevonva, a falakat aranyhímes szőnyegek borítják. És ami legkivált meglepte, a szőnyegeken a pompás képek az ő régebbi hősi tetteit ábrázolták. – Ezt a széket itt magam mellett apámon kívül még senkinek nem kínáltam – mondta Brünhild, és bort hozatott.

Négy szolgáló lépett be, kezében mindenik egy-egy remekbe készült nagy aranyserleggel. Brünhild felállt, elvette az egyik serleget, és vendége elé lépett ilyen szavakkal: – Üdvözlégy, vitéz! Kedves vendégem vagy, jó szívvel kínállak. Szigurd a serlegért nyúlt, és azzal együtt kezét is átfogta, maga mellé vonta, megölelte, megcsókolta, és így beszélt hozzá:

Legszebb asszony te vagy a földön, s ha fedeled megosztanád velem, én férfiak közt legboldogabb lehetnék.

Brünhild a fejét ingatta.

Hiú reménnyel ne áltasd magad, egymásé nem leszünk mi ketten. Én vértet öltök, vitézek sorsát intézem véres csatasíkon. Te elfelejtesz más asszony ágyában, szíved megveszi Gudrun, Gjuki leánya.

Szigurd hevesen tiltakozott:

Esküszöm a hatalmas istenekre, szívem állhatatos! Más asszony tőled el nem tántorít, csábítson bár ezer bűbájjal.

Brünhild balsejtelmeit szétoszlatták a forró szavak, mint ködöt a napsugarak. Újra megölelték, megcsókolták egymást, és mind a ketten megesküdtek, hogy csak a halál választja el őket. Szigurd egy arany karpántot adott kedvesének, aztán elbúcsúzott tőle, hogy még nagyobb dicsőséggel térjen majd vissza hozzá. Gjuki nagy nemből való király volt, módfelett gazdag, és messze földön híres, de inkább gyermekeinek köszönhette dicsőségét, semmint a saját érdemeinek. Három fia közül a két idősebb – Gunnar és Högni – máris hírt, nevet, becsületet szerzett. Mindenki tudta róluk, hogy sohase álltak odébb a veszedelem elől, adott szavukat nem szegték meg, barátaikat nem hagyták cserben, és a kincset, amit győzelmes csatákon szereztek, bő kézzel osztogatják. De a király legfőbb büszkesége leánya, Gudrun volt, akinek, mint mondják, szépségben nem akadt mása az országban, sőt úgy lehet, az egész föld kerekén. Szigurd azután, hogy Brünhildtől elbúcsúzott, a Rajna mentén haladt dél felé. Sokszor látta már lemenni meg felkelni a napot, amikor megpillantott messziről egy pompás várat a folyó partján. Megsarkantyúzta és odaigazította jó lovát. Gjuki, mert az volt a vár ura, nem éppen barátságos szavakkal fogadta: – Ki vagy, merész idegen, hogy engedelmem nélkül benyargalsz váram kapuján?

Mire a vitéz így felelt: – Szigurd, Szigmund fia nem kér bebocsátást, sarkig tárul előtte minden kapu kéretlenül. Ám ha nem szívesen látsz, máris megfordítom lovamat. No, erre mindjárt más húrt kezdett pengetni a mogorva király. – Tiszteld meg házamat, világhíres Völsung! Mit szemed-szád kíván, mindent megadok neked – mondta örvendezve. Szigurd hát leszállt nyergéből, ménjét, a táltos ivadékot, a szolgák és lovászok gondjára bízta, ő maga pedig belépett a vendégfogadó szobába. Az ott lévők majdhogy szájukat el nem tátották ámulatukban, mikor meglátták. Jó két fejjel meghaladta a legtermetesebb vitézeket, fegyverzete és öltözete vakította szemüket fényességével. A két idősebb királyfi nyomban hozzá szegődött, és attól fogva jóformán el se mozdultak mellőle. Mindenüvé elkísérték, mindenben kedvét keresték. És, noha nem mérkőzhettek vele erő, bátorság avagy bölcsesség dolgában, vitézi játékokon se hághattak nyomába, sohase irigykedtek rá. Annál jobban rágta az irigység a nagyravágyó királynét. Sajnálta Szigurdot Brünhildtől, tudta ugyanis – mivel többet tudott, mint amennyit jószerivel tudhat valaki –, hogy a széles világnak ez a legdélcegebb vitéze a Vértes leányzót szereti, holott az meg se érdemli szerencséjét, hiszen inkább férfi, mint asszony. Azt is könnyen kitalálta a sötét lelkű királyi hölgy, hogy ezért nem csábítja vendégüket Gudrun szépsége. Elgondolta magában, mennyire emelné házuk fényét, dicsőségét, ha a Fafnirölő a családba számítana. Ha összefognának hárman – Szigurd meg az ő két derék fia –, senki a világon nem mérkőzhetne velük, az egész Rajna-mellék nekik hódolna. Na meg Szigurd nemcsak a fegyverforgatáshoz ért – szőtte tovább a gondolatait a királyné –, öröm ránézni, szavát hallgatni. Gudrun a föld legboldogabb asszonya lenne, ha őt mondhatná férjének. Addig töprenkedett, tanakodott, amíg kifőzte tervét. Egy este, mikor az asztalnál ültek a tágas ivóteremben, a királyné felállt, és poharát vendégükre köszöntötte: – Üdv, nemes Völsung! Ürítsük egészségedre poharunkat. Odalépett hozzá, és egy teli serleget kínált neki ilyen szóval: – Áldjuk a szerencse szelét, mely házunkba hozott, ám félve félünk, hogy el is

vihet. Nyugtasd meg szívünket, s mondd: „Itt maradok, fiatok leszek mától fogva!” S amink van, mindent megosztunk veled. Szigurd kiitta a sört utolsó cseppig. Bezzeg ha tudja, mi az, amit torkán leönt, nem oda önti. Mert a királyné bűbájos volt, szerelemfelejtető italt adott neki. Abban a szempillantásban Brünhild kiesett az eszéből, szívéből, úgy elfelejtette, mintha sohase látta volna.

Telt az idő, járt az idő. Vagy fél éve lehetett Szigurd ottlétének, mikor a királyné megint gondolt egyet. Ezzel állított férjeura elé: – Házadhoz állt a szerencse. Ha eszed el nem hagyott, akármi áron itt marasztod. Fedeled alatt él a hős Fafnirölő! Add hozzá Gudrunt feleségül, s napjaid gond nélkül telnek, bátorságban, biztonságban. A király fölcsattant: – Ki hallott olyant, hogy apa leányát kéretlen kínálja?! Ám némi berzenkedés után általlátta, hogy nem bolondság, amit felesége mond. Való igaz, hogy Szigurdot jó volna ott marasztani egyszer s mindenkorra. Végezetül hát olyasmit dünnyögött, hogy ha már ilyen szokatlan cselekedetre szánja magát, inkább Szigurdnak kínálja lányát, mint másnak. Aznap este Gudrun töltötte a sört a vendég poharába, és amire addig nem volt szeme az ifjú daliának, most meglátta a lány szépségét, kedvességét. „Gyönyörű szép ez a leány – gondolta magában. – Minden mozdulata kellemes. Soha életemben hozzá foghatót nem ismertem.” Arra ocsúdott fel, hogy a király őhozzá intézi szavát. – Sokat köszönünk neked, Szigurd. Hatalmunkat megkétszerezted karod, nagy neved erejével. Gunnar is felállt, és mintha barátja ki nem mondott gondolatára válaszolna, így szólt hozzá:

Szemünk fényénél becsesebb vagy nekünk, Szigurd. Megyünk utánad, ha tűznek-víznek viszel is. Csak válni ne kelljen tőled. Ím halld: Gudrunt, házunk legdrágább kincsét, kit sok királyfi kért hiába, neked ajánljuk feleségül, ki nem is kérted.

Szigurd megköszönte a szívből jött szavakat, és azt mondta, Gudrunnál szebb lány nincs a földön; ha őt megkaphatja, többet kap, mint amennyit érdemel. Testvérekül fogadták egymást Gunnarral és Högnivel, megesküdtek, hogy egymás iránti kötelességüket mindenben mindenkor mindenáron teljesítik, mintha egy apa nemzette, egy anya szülte volna őket. Aztán kezdődött a menyegzőre készülés. Kora reggeltől öreg estéig sürgölődtek a szolgák, szolgálók, kocsisok, szakácsok, lovászok. De volt is foganatja a serénykedésnek! Háromszor se ment le a nap, máris megülhették a fényes lakodalmat. Vége-hossza nem volt a vigasságnak, eszem-iszomnak. Szigurd és Gudrun boldogan éltek, később egy fiuk is született, akinek a Szigmund nevet adták. Szigurd azonban, mint gondolhatjuk, nem sokáig ült otthon. Esküdt testvéreivel hajóra szállt, és új viking útra indult. Szerencséje most se hagyta el, minden csatában győztek, és kincsekkel megrakodva tértek haza. Nem is lett volna semmi baj, ha a királyné nyugton marad. De jól mondják, hogy

a nagyravágyás lerontja, amit szeretet és okosság épített. Egy napon ezzel állt a fia, Gunnar elé: – Hallgass rám, Gunnar. Dúsgazdag vagy, hatalmas ország vár rád örökül, vitézi neved fénnyel tündököl. Csak egy hiányzik: asszonyt hozz a házhoz, magadhoz méltót. Azt tanácsolta, hogy Brünhildet kérje feleségül. Annál különbet keresve se talál. Ha Szigurd és Högni elkísérik, bátran vállalhatja a nehéz feladatot, mivel nem lesz könnyű bejutni hozzá. Ódin bűvös tűzfallal vette körül várát, hogy hozzá méltatlan kérők ne zaklassák. Ennek fejében Brünhild megfogadta, hogy aki általugrat a lángok felett, azt nem utasítja el. Gunnarnak tetszett a terv, mindjárt el is mondta Szigurdnak és Högninek, azok is jónak vélték. Néhány nappal később már lovon ült a három deli vitéz. Szigurd nyargalt elöl. Messziről meglátták az aranytól csillogó pompás palotát és körülötte a sárgán, vörösen kígyózó lángok falát. Gunnar megsarkantyúzta lovát, hogy nekiugrasson az akadálynak, de a ló csak ágaskodott, nem ugrott. – Mi lelt, testvérem, csak nem félsz a tűztől? – kérdezte Szigurd. De Gunnar azt mondta, hogy csak a ló ijedt meg, nem ő, és adja kölcsön neki a Felhőt. Lovat cseréltek hát, csakhogy a Felhő meg se mozdult Gunnar alatt, hiába nógatta. No – gondolták –, ide több kell, mint lócserélés. Szigurd felöltötte Gunnar képét, nyeregbe pattant, megszorította táltosa oldalát, és nekiugratott az akadálynak. A tűz megdördült, majd lohadni kezdett, a nemes mén átrepült a lankadó lángok felett, és leereszkedett a palota előtt. Szigurd belépett a kapun, és benyitott az első ajtón. Egy igen szép szobában találta magát. Az egyik aranyozott hátú széken ott ült Brünhild vértesen, sisakosan, és meglepetten nézte a jövevényt. – Ki vagy, vitéz, és mit keresel váramban? – kérdezte. Szigurd így felelt: – Gjukifia Gunnar, aki általugratott a lángfalon, hogy elnyerjen feleségül. Te magad szabtad a nehéz feltételt, mátkám vagy, ha szavad nem szélbe szórt

pelyva. Brünhild lelkét kétség és bizalom hullámai himbálták, mint hattyút a habok. Szigurd kardja markolatára támaszkodva állt előtte, nem sürgette a választ. Nagy sokára megszólalt a Vértes leányzó: – Gondold meg, Gunnar, minden szavadat. Ha igazat szólsz, harcban is meg kell mutatnod, hogy bátorságban felülmúlod a világ minden vitézét. Én Ódin lánya vagyok, kardomat férfivér festette sokszor, fegyverek zaja kedves fülemnek. Ha csak egy van vitézebb nálad a széles föld hátán, ne mondd magad méltónak hozzám. Szigurd jól megválogatta szavát. – Nekem vagy rendelve, szép valkíria. Kincset is kaphatsz, amennyit kívánsz jegyajándékba. Magad ígérted oda magadat a lángfékezőnek, ne feledd. Brünhild nem tagadhatta, hogy igazat szól. Felállt, itallal kínálta vendégét, és szívesen látta. Szigurd három napot, három éjjelt töltött vele, ám este, mikor lefeküdtek, kettejük közé tette kardját, gyilkos méregbe mártott élével fölfelé. Brünhild megkérdezte, miért cselekszi ezt. – Nornák rendelése, kedvesem. Ha megszegem, halál a büntetés. Mátkámmal hálnom három napig tilos – felelte Szigurd. Mielőtt elváltak, levette Brünhild karjáról az aranypántot, és a magáéra tette, neki pedig egy másikat, éppen olyan becseset adott. Aztán visszanyargalt társaihoz, felöltötte a maga képét, és Gunnar is Gunnar lett újra. Nem sokkal ezután Brünhild lóra ült, és nevelőapjához vágtatott, mindent elmondott neki. Nem titkolta, hogy lelke nyugtalan. A vitéz, aki feleségül kérte, nem Szigurd, holott végbevitte, amit egyedül Szigurd vihetett végbe, általugratott Ódin bűvös tűzfalán. Heimir csak annyit mondott, hogy ha így történt, bizonnyal így kellett történnie, és ha Brünhild nem akarja magára vonni haragját, okvetlen menjen férjhez. Gjukifia gazdag és nagynevű, jeles vitéz, különbet nem kívánhat. Brünhild, mivel mást nem tehetett, szót fogadott. Csak annyit kért nevelőapjától, hogy viselje gondját leányának, a kis Aslögnek, és elbúcsúzott tőle nehéz szívvel, de

emelt fővel. A lakodalmi vigasság harmadik estéjén Gunnar poharazás közben a pohárral együtt mátkája kezét is átfogta, hogy magához vonja és megölelje. Szigurd véletlenül ott állt mellettük, és abban a pillanatban fellobbant emlékezetében minden, amit a gonosz varázslat kioltott. De nem árulta el magát. Tudta, hogy most már semmit se tehet, ha újabb esküszegéssel nem akarja tetézni bűnét.

Brünhild nem volt boldog, férje nem tudta szerelemre gyújtani szívét. De bánatát a büszkeség páncélja alá rejtette. Este, mikor sógora és sógorasszonya ágyasházukba tértek, néha úgy elborította lelkét a keserűség, hogy órákig bolyongott kinn a sötét éjszakában a havas hegyek között, és azoknak panaszolta fájdalmát.

Szőke Gudrunt öleli szerelemmel, kinek karjában boldog volt Brünhild. Gjuki lányának jut az öröm, mit gonosz ármány tőlem rabolt. S én búban sínylődöm nappal, éjjel. Mért sújtasz, kegyetlen norna?

Egy napon a két asszony lement a folyóra fürdeni. Már a vízben álltak, hajukat akarták megmosni elsőbben, mikor Brünhild hirtelen megfordult, és feljebb gázolt. Gudrun megkérdezte, miért tesz így.

Nem állok melléd

vízben, se szárazon. Mindenképp feljebb van helyem…

– felelte Brünhild gőgösen, és azzal hozakodott elő, hogy apja, helyesebben nevelőapja, hatalmasabb Gjukinál, és férje is különb vitéz, mint Szigurd, végbevitte, amit az félt megtenni: átugratott a lángok felett, hogy őt megszerezze feleségül. És ami a fő, sohase volt rabszolgasorban. Itt arra célzott, amit rosszmájúak híreszteltek, hogy Hjalprek dán király annak idején kegyelemből fogadta házába Szigurdot, és lovászainál nem sokkal többre becsülte. Gudrun felháborodva kiáltott rá: – Kevély vagy, Brünhild! A kevélység kificamítja eszedet! Különben nem ócsárolnád a világ első vitézét, kit magasztalva emlegetnek mindenütt, s nevét nem felejtik, míg ember él a földön. A vetekedést fürdés után is folytatták, és mivel a harag Gudrunnak elvette eszét, kimondta, amit bizony jobb lett volna elhallgatnia: – Valóban azt hiszed, boldogtalan, hogy Gunnar bírta le a tűzkígyókat? Szigurd volt, tudd meg! Ha nem hiszel szavamnak, higgy szemednek! És megmutatta neki a Vidrakincsből való karpántot, amelyet Szigurd levett kedvese karjáról, hogy a magáéval cserélje el, amikor hűséget esküdtek egymásnak. Brünhild megismerte. Hogyne ismerte volna meg ezer közül is! Orcája halálszínűre vált, szó nélkül megfordult és hazament. Egész este hallgatott, az ételhez se nyúlt, csak bámult maga elé az üres levegőbe. Később, mikor lefeküdtek, Gudrun megkérdezte férjétől, nem tudja-e, mért olyan kedvetlen a sógorasszony. Szigurd azt felelte, hogy nem tudja, de bizonyosan megtudják hamarosan. – Meg nem foghatom, mi híja boldogságának. Férjül azt kapta, kit magának kívánt, tárháza tele kinccsel – okoskodott tovább Gudrun. – Ő maga mondta, hogy azt kapta férjül, kit magának kívánt? – kérdezte Szigurd,

mire felesége megvallotta, hogy a szavakat nem Brünhild szájából hallotta ugyan, de holnap majd megkérdi tőle magától, így van-e. – Azt ne tedd, megbánnád, attól tartok – intette Szigurd. De Gudrun mégis bement másnap sógorasszonyához. Engesztelni próbálta, kérte, hogy felejtse el a tegnapi civódásukat, vagy ha más bánata van, mondja el neki, azzal tán könnyít a szívén. – Az okos nem firtatja, mit tudnia nem jó – felelte Brünhild komoran, majd így folytatta: – Neked könnyű, azt kaptad férjül, kit magadnak kívántál. Dicsérd szerencsédet. Gudrun a fejét csóválta. – Időnap előtt senki se dicsérje szerencséjét, s ahogy most szólsz, abból sok jót nem olvasok ki. De mondd, miért gyűlölsz, mit vétett neked Gudrun? – Szigurd a tiéd, nem elég ez? – fakadt ki Brünhild, és most már kiöntötte szívét, ámbár nem úgy, ahogyan Gudrun szerette volna. – Irigyellek, tudd meg! Irigylem tőled Szigurd szerelmét s aranyát is. Gudrun így védekezett: – Én nem vagyok vétkes, mit sem tudtam arról, ami köztetek volt. Apám hibázott tán, amiért férjhez adott engedelmed nélkül? – Mátkaságunkat nem titkoltuk. Tudhatta, aki tudni kívánta. Rútul rászedtetek, gonosz játékot játszottatok hátam mögött. Anyádat kérdezd, mit kevert Szigurd sörébe, hogy elölje szívében régi szerelmét! Ő a legfőbb bűnös, átkozott legyen! – felelte Brünhild keserűen és kíméletlenül. Gudrun tiltakozott, hevesen tagadta, hogy anyja szerelemfelejtető italt lopott Szigurd poharába. – Megháborodtál, Brünhild! Bosszú beszél belőled. Rút rágalom minden szavad! – Annyi örömöd legyen Szigurd karjában, amennyi igazság szavadban! De ne folytassuk a feleselést, elég sokáig tűrtem szótlan, s most eleget mondtam. Azzal sarkon fordult az erős haragú Brünhild, egyenest hazament, megvettette

ágyát, és lefeküdt. Szolgálói azt hitték, beteg, behívták hozzá férjét, de az hiába szólongatta, hiába kérdezgette, mi baja, Brünhild csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, arca sápadt volt, mint a halottaké. Végre nagy sokára felkönyökölt. – Hol a vert arany karpánt, vitéz férjem, mit a tiédért kaptál tőlem? – kérdezte sötét tekintettel. Gunnar elsápadt, nem szólt semmit. Brünhild pedig felült az ágyban, most már nem kellett szóra biztatni. Kiöntötte haragját, keserűségét: – Mindent tudok, ne tagadd: Szigurd volt, aki általszökött a lángsövényen, te megijedtél! Ő az, kinek magamat odaígértem esküszóval. Brünhild becstelen esküszegő lett, anyád gonosz bűbájjal megrontott, meggyalázott, boldogságomat gyötrelemre fordította. Gunnar sokat eltűrt tőle, de most felfortyant. – Anyámat ne szidd! Jobb ő százszorta nálad, szívtelen! Brünhild erre felkapott egy kardot, és ledöfte volna, ha jókor félre nem ugrik. A dulakodás zajára bejött a szobába Högni, és meg akarta kötözni a dühöngőt, de Gunnar nem engedte. Azt mondta, nem akarja megkötözve látni feleségét. Brünhildet ez sem enyhítette meg iránta. – Neked, Gunnar, ugyan mindegy lehet, ha megkötöznek, ha nem. Becstelen játékod meg nem bocsátom, jó szót tőlem nem hallasz többet, mosolyogni se látsz. Ha nekem csak üröm jut, neked se jusson öröm. Vad fájdalmában összeszabdalta gyönyörű szőtteseit, amelyeket annyi türelemmel, szeretettel készített. Aztán ágyára vetette magát, és sarkig táratott minden ajtót, hogy jajgatásai az egész palotában hallják. Gunnar átlátta, hogy minden szavával csak ingerelné, hát inkább kiment. A szolgálók rémülten, kétségbeesetten futkostak szobáról szobára, nem tudták, mitévők legyenek, de szólni nem mertek úrnőjükhöz. Húga rábeszélésére Gunnar másnap újra bement a feleségéhez, kincseket kínált neki kárpótlásul a sérelemért. Mindent elkövetett, hogy megkérlelje, de hiába.

Szigurd éppen vadászaton volt, csak harmadnapra jött haza. Gudrun elmondta neki, mi történt és mi történik a házban. – Brünhild napok óta nem nyúlt ételhez. Jajgat, vagy alszik, talán nincs is észnél. Eredj be hozzá, rád inkább hallgat. Hívd asztalunkhoz, kínálj neki kincset, engeszteld meg akármi áron. Ha meghal, bátyám túl nem éli, szereti a bolondulásig. – Én úgy sejdítem, észnél van, s ellenünk forral kígyókövet – felelte Szigurd, de azért bement hozzá, lehajtotta arcáról a takarót, és szelíden szólította: – Ébredj, sógorasszony, kelj fel ágyadból, a nap melegen süt odakinn, vesd le a bánat köntösét. Brünhild haragosan kiáltott rá: – Hogy mertél szobámba lépni, hitszegő?! Gonoszabb játékot asszonnyal nem űztek ezen az átokverte földön, mint te énvelem! – Beszéded sötét és zavaros, Brünhild. Mondd meg, mi háborítja lelkedet, én tudva nem vétettem neked. Ne vádolj oktalanul! – Hogy nem vétettél? Gunnar képében jöttél hozzám, hű kedvesedhez. Lelkemre köd borult és kínzó nyugtalanság. Szemed Szigurdom szeme volt, de arcod, hangod idegen. Mi mást tehettem, hittem hazug szavadnak szívem ellen. Szigurd arról kezdett beszélni, hogy Gunnar éppen olyan derék vitéz, mint ő, legyőzte a dán királyt, párharcban elejtette a hunok három legjelesebb vezérét, és nem sajnálta mátkájától az ajándékot, azóta is minden kívánságát kész örömest teljesíti, Brünhildnek semmi oka panaszra. De érezte, hogy hiába vesztegeti a szót. Brünhild csak a magáét hajtogatta: – Gunnarra szívem nem nevet. Gyötrődöm mellette. Te vagy oka nyomorúságomnak. Nem nyugszom, amíg kardom szíved vérétől nem vöröslik. – Kívánságod hamar betelik, Brünhild. Kardot mártanak szívembe. De soká nem örülsz bosszúdnak, ifjan költözöl te is Hél honába – felelte Szigurd mélységes

nyugalommal. Brünhild ajkán ellenben kicsordult szíve keserűsége: – Vesztem kívánod, mindig is ellenem voltál. De ne hidd, hogy szavad rémít! Öröm nélkül nyomorúság az élet, jó, ha minél rövidebb. – De nagyot tévedsz, Brünhild! Mindennél jobban szeretlek, bár esküm megszegtem. Való igaz, hogy nem ismertelek meg, csak amikor már másé voltál. Varázsitallal ölték meg bennem az emlékezést. Szenvedtem én is titkon, tudd meg. Odaadnám örömest életemet, ha ezen az áron enyém lehetnél – mondta Szigurd igaz fájdalommal, de Brünhild úgy eltelt a maga keserűségével, hogy másra nem volt se füle, se szeme. – Ha esküm be nem válthatom, ne érjem meg a holnapot! – felelte vadul. Szigurd tudta, hogy ez nem üres beszéd, nagy lelke lángba borult. – Nem akarom, hogy meghalj! Elhagyom Gudrunt inkább, s elveszlek feleségül! – tört ki belőle az elfojtott szerelem tüze, és a hatalmas mellében viharzó vágy olyan erősen feszítette bordáit, hogy vasinge kettérepedt. – Késő, Szigurd, a csalást csalással ne tetézzük. Sem a tiéd, se másé nem leszek – felelte Brünhild csendesebben, de elszántan. Szigurd némán állt előtte, majd lassan, lehajtott fejjel kiment a szobából. Gunnar az ivóteremben már türelmetlenül várta, és mihelyt meglátta, hozzá lépett. Elsőbben azt tudakolta, sikerült-e megoldania Brünhild nyelvét. – Szóltunk egymással, ha nem is sokat – felelte Szigurd. – Neked tán többet mondhat. Gunnar hát bement a feleségéhez, újra megkérdezte, nincs-e mégis ír a fájdalmára, nem tehet-e valamit, amivel megenyhíti maga iránt. A válasz ezúttal nem sokáig késett: – Szigurd elárult, s hűtlenül elárult téged, esküdt testvérét is, mikor áttört lángfalamon, s ágyamba szállt. Két férjjel egy fedél alatt nem akarok élni.

Kettőtök közül egyik haljon meg, vagy én mártok szívembe kardot! Gunnart megrendítette és megzavarta, amit hallott. Sokáig nem tudott szólni. Brünhild igazmondásában nem kételkedett, de nehezen hihette, hogy Szigurd becstelenséget művelt. Brünhild eközben, mint akit lábáról levert a fájdalom, a földre csúszott, hátát a falnak támasztva ült, hangosan panaszolva keserves sorsát. Majd megfenyegette férjét, hogy ha el nem pusztítja Szigurdot, ő hazaköltözik nevelőapjához, és ott éli le hátralevő napjait. Gunnar lelke hányódott, mint törött hajó a szélben. Szigurdnak testvéri hűséget esküdött. De ha felesége valóban hazatér rokonaihoz, és, ami szinte bizonyos, kincseit is magával viszi, azt nem éli túl. Högni a békéltető, már sok bajából kisegítette, most is hozzá fordult tanácsért. – Nagy gondban fő a fejem, Högni öcsém. Szigurdot meg kell ölnünk. Rútul elárult. Mátkámat megszeplősítette. Högni felkiáltott: – Megbódult elméd, Gunnar! Esküszegéssel mocskot s átkot idéznél fejünkre. És Szigurd kardja, karja nélkül harci szerencsénk is hűtlenül elhagy. De tudom én, honnan fúj a szél, te szegény! Brünhild a bajkeverő. Szépségével megbabonázott, s ujja köré tekerhet. Ám hiába beszélt, Gunnar megkötötte magát. Szigurd férfiúi becsületébe gázolt, halált érdemel. Ha nem végeznek vele, ő, Gunnar, pusztítja el magát. Brünhild, mikor látta, hogy férje megkeményítette szívét, valamennyire lecsillapodott, de azt mondta, ágyába nem ereszti, amíg a tettet végre nem hajtották. Hosszas viták és tanakodások után eltökélték, hogy öccsüket, Guttormot uszítják Szigurdra. Farkas- meg kígyóhúst adtak enni az amúgy is hirtelen haragú ifjúnak, és naphosszat sógoruk égre kiáltó bűneiről beszéltek neki, na meg kápráztató kincséről, amit megszerezhet, ha a hitszegőt Hél országába küldi. Guttorm végül már halálosan gyűlölte Szigurdot, és vérét szomjúhozta, mintha legalábbis az ő becsületébe gázolt volna.

Beosont hozzá, mikor azt hitte, alszik, de Szigurd felrezzent szunnyadozásából, és kinyitotta szemét. Próbált vitézek se állták a Fafnirölő erős nézését, ki csodálhatja, ha ezt a fiatal legényt visszahőköltette? Másodszor is ugyanaz történt. Ám mikor harmadszor orozott be hozzá, Szigurd mélyen aludt, biztonságban elkövethette az undok és szörnyű gonosztettet, amelyhez hasonlót még abban a véres, kegyetlen időben is ritkán követtek el – markolatig döfte kardját az alvó mellébe. Szigurd felébredt, és halálra sebzetten is elég ereje volt ahhoz, hogy a Tüzesharagot a menekülő gyilkos után hajítsa, és derékban kettészelje testét. Gudrun ébredése még iszonyúbb volt. Édes álmából arra riadt fel, hogy ágya vérben ázik. Felsikoltott, és olyan erővel csapta össze kezét, hogy a poharak csörömpölve ütődtek egymásnak az asztalon. Szigurd csitította: – Ne jajongj, Gudrun. Elért a sors, mit megjövendöltek régen. Brünhild kívánta halálom, de vádja hazug. Esküszöm, Gunnar ok nélkül gyűlöl, mátkájával tilos szerelembe nem estem, kardom volt kettőnk között. Ennyit mondott még utolsó erejével, és meghalt a vitéz, akit tízen se ejthettek volna el, ha szemből támadnak reá. Gudrun hangos jajszóval borult férje testére. Brünhild a másik ágyasházban meghallotta a keserves kiáltást, és felnevetett. Gunnar borzadva nézte. – Nevetsz, de nem szívből. Arcod halálszínű. Iszonyú, ami történt, s jóvátenni a világ minden kincse kevés. Brünhild gúnyolódott:

Sok szerencsét a jól végzett munkához! Vitéz Gjukifiak, fényeskedhettek immár!

Ha meg nem ölitek, gubbasztanátok a Győzedelmes árnyékában. Kincsét se hordanátok kamráitokba.

Most megszólalt nagy komoran Högni: – Elérted, amit akartál, Brünhild, de ujjongani semmi okod. Bűnünk az égre kiált. Gudrun ezalatt a túlsó házban némán és mozdulatlanul ült férje leterített holtteste mellett. Majd szétvetette mellét a fájdalom, de könnye nem volt. A ház asszonynépe köréje gyűlt, ki-ki elmondta, mi mindent kellett kiállania élete során. Az egyik hét szép fiát vesztette el egyazon nyáron, a másiknak férje és nyolc fia esett el, és a holttesteket ő maga vonszolta a máglyához. Azt hitték a jó lelkek, hogy ezzel könnyítenek a kora özvegységre jutott Gudrun szívén, pedig az meg se hallotta, hogy szólnak hozzá. Olyan volt, mint a holteleven. De amikor kishúga hirtelen lerántotta a halott arcáról a leplet, és ő meglátta a tört fényű szemeket, fölengedett a dermedtsége, és kibuggyant szeméből a könny. Szava is megjött. Most már el tudta siratni férjét.

Jó lovad, a Felhő földig lógatja fejét, árván maradt, akárcsak én. Te voltál házunk fénye, ragyogtál férfiak seregében, mint kövecsek közt a drágakő. Gudrun emelt fővel járt,

első hely illette mindenütt. S mi vagyok most? Szegény, szánalmas koldusasszony, ki csak tengődik, sorsát siratva. És nem ellenség, önnön véreim kárhoztattak keserves árvaságra! Gyáva gyilkos kezétől esett el, ki legbátrabb volt a világon, s nem vétett senkinek! De megbűnhődtök, hitvány eskütörők, harci dicsőségetek elhanyatlik, az ellen nyakatokra hág, nyomorultak. Szigurdot visszasírjátok százszor!

Nehezen, de végre Brünhild is felkelt ágyából, és átment a halottas szobába. Úgy állt az ajtóban az oszlopnak támaszkodva, mintha őt is fából faragták volna. Megkeményítette derekát és szívét. De mikor a tátongó sebet meglátta Szigurd mellén, szeméből láng csapott ki, és most már kéretlenül felfedte minden titkát, világgá kiáltotta fájdalmát, sérelmét:

Gonosszal fizettél, Gunnar, a jóért! Halálba küldted a leghűbb testvért, legbátrabb bajtársat. Te megtorpantál tűzfalam előtt, ő megfékezte a lángot. Behatolt váramba, ott mulatott három nap, három éjjel. Ágyam megosztottam vele, de kettőnk közt volt méregbe mártott meztelen kardja. Tehozzád hű volt, engem elárult! Gonosz játékot űztetek Brünhilddel, bosszúja utolért, megfizetsz te is a hitszegésért, hamarább, mint hinnéd! Senyvedtem melletted, átkoztam hitvesi ágyad.

Szigurdot szerettem, hozzá kötött szívem és szavam! Irigyeltem őt a húgodtól! Így jól van – Szigurd nem ölel más asszonyt, s a máglyán igazi mátkája fekszik mellette.

Gunnar, mikor látta, hogy halni készül, ráborult, átfogta nyakát, és könyörögve kérte, hogy ne hagyja őt szomorú özvegységre. A szolgálók is körülvették úrnőjüket, rimánkodtak, hogy tegyen le szándékáról. De Brünhild eltaszította férjét meg a többit, s azt mondta, úgy fog cselekedni, ahogyan ő maga jónak véli, ebben senki meg nem akadályozhatja. Behordatta kincseit, aranyakkal, drágaságokkal, hímes szőttesekkel teríttette be a szoba földjét, és így szólt: – Aki kész követni úrnőjét utolsó útjára, kincsekkel körülrakva éghet mellette a máglyán, s királynőként léphet be Hél kapuján. A lányok nem nyúltak a kincsek után. – Elég vér folyt már, úrnőnk. Engedd, hogy szerény szolgáid az életet válasszák a dicső halál helyett – mondta csendesen az egyik. Brünhild nyugodtan kijelentette, hogy beéri a nyolc rabszolgával és öt rabnővel, akiket apjától kapott, a szabadon születetteket nem kényszerítheti kíséretébe, és nem is kell neki az áldozat, ha nem önként való. Mihelyt ezt végigmondta, megmarkolta az ágya mellett álló kardot, és hónaljába döfte. Arca meg se rándult, hangja se gyengült. Tisztán, érthetően beszélt tovább, most már Gunnarhoz intézve szavát: – Utolsó kérésem hallgasd meg, Gunnar, s ne hárítsd el. Roppant máglyát rakass kinn a mező közepén, tetejére fektesd a Fafnirölőt, fejéhez két szolgát, lábához is

kettőt, két kedves sólymát add a kezébe. Jobbjára engem fektess, közénk kivont kardját. Körülötte égjen az én nyolc szolgám és öt szolgálóm, kiket házadba hoztam. Így méltón vonul be Hélhez, s a nehéz vaskapu sarkára nem csapódik. Ám most elég, többet nem mondhatok. Sebem kinyílt, erőm fogy, érzem. Azzal hátrahanyatlott ágyán és meghalt a Vértes leányzó. Gunnar pedig teljesítette a kérést. Óriási máglyát rakatott, arra fektették a halottakat, és a testekre egy embervérrel festett szőnyeget terítettek. Aztán meggyújtották a máglyát, amint az ősi szokás kívánta. És mivel régtől fogva így mondták, hitték, apáiktól, nagyapáiktól így hallották, a máglyát körülállók bizonyosan látták is, ahogy Szigurd és Brünhild kiemelkednek a lángok tengeréből, és elnyargalnak kíséretükkel Hél asszony sötét országa felé. Szigurd, a Fafnirölő, a nornák akaratából ifjúsága virágában tűnt el a földről, de hírneve azóta is él dalban, regében, hősi énekekben, amint azt Hjalprek király annak idején megjövendölte volt.

UTÓSZÓ

A hat hősi-romantikus történet az 1000–1500 évvel ezelőtti nagy európai népvándorlás korából veszi tárgyát. Térképük tágas, a gótok és hunok lakta Donvidéktől Izlandig terjed, és ha nem mindegyikük játszódik is Északon, a Keletitenger valamely partvidékén: szemléletük, történetformáló erejük, az emberi sorsról való vélekedésük jellegzetesen skandináv. A homéroszi–vergiliusi hősepikának sem széles-terjedelmes elbeszélésre törő kedvét, sem napsugaras, mediterrán derűjét nem leljük fel bennük. Az Észak: emberek északja, szürke tengerek, viharos szelek, ködök, meddő sziklatájak közönyével naponta megvívni kényszerülő emberek világa, gyéren lakott világ is, a személyes-egyéni, gondokba gubancolt emberség terepe, és a ritka napfény, rövid nyár szenvedéllyel ünnepelt kurta ünnepeinek égöve is. Az észak-európai hősepika nem teremtett sok ezer soros, eposzi szerkesztésű műveket, ennek a hat történetnek az ősei is néhány száz soros versek, vagy velük összefüggő prózadarabok, de drámai sűrítésük, tömörségük, nyelvi és képi gazdagságuk és e gazdagságot szuggeráló-kiemelő „csendjük” olyan művészi fokú, hogy azt a nyugalmasabb-harmonikusabb eposzi elbeszélőtechnika föl nem éri. Azon a határmezsgyén járunk itt, ahol majd a verses epika a drámai-realista prózába csap át, az európai anyanyelvi prózaírás kezdetébe, a XII–XIV. századi izlandi sagairodalomba. A hat történet különben – egy kivételével – középkori izlandi pergamenek soraira támaszkodik. Ebben a kicsiny, sarkvidéki szigetországban, a roppant korán szerzett, igen eleven írásbeliséggel bíró irodalmi kultúrában jegyezték fel nagy módszerességgel ezeket a történeteket is, érintsék bár a dánok–norvégok– svédek vagy a délibb germánok múltját. A Völund, a kovács c. történet, amelynek törzsanyaga az ún. Verses Eddában található, olyan régi, hogy földrajzilag el sem helyezhető. Különféle utalásokbólábrázolásokból már a VIII. században ismeretes volt, tanúskodik róla az angliai Clermontban levő elefántcsont ládika, egy ugyanakkori délkelet-svédországi sziklakép, de a legrégibb német költészet néhány részlete is. A békés életű, műves kezű, boldog szerelmet érző mesterember-művész megalázásának, majd

lassan kiforralt, goromba bosszújának históriája még 1849-ben is drámavázlatra ihlette Richard Wagnert, aki – helyesen – a társadalmi és művészi önfelszabadítás hősévé, jelképévé emelte a végül győztesen, daidaloszi szárnyakon elszálló kovácsot. Egy 1200 körül írott ún. „hajdankori” sagára (Skjöldunga saga) alapozódik A Pajzsfiak, az ősi dán múlt egyik legendás királytörténete. A kódex a XVII. század elején elkallódott, apró töredékek maradtak csak fenn belőle. Hogy mégis ilyen részletesen ismerjük: Arngrimur Jónsson (1568–1648) izlandi humanista tudósnak köszönhetjük, aki latin nyelvű kivonatot készített belőle. Eredetileg Hagbart és Szignének hívták azt a dán vagy talán svéd földről származó történetet, amelyet itt Ami erősebb a halálnál címen olvashatunk. Ennek két őse is van, az egyik a latin nyelven verselő, dán Saxo Grammaticus (1150–1220 körül) Gesta Danorumjának (A dánok cselekedetei) megfelelő részlete, a másik egy igen régi skandináv ballada, illetve annak több változata. Évszázadokig nagy népszerűségnek örvendett, a XVIII. században többször kiadták népkönyv formában, és persze történelmileg is hitelesnek vélték, kivált mióta egy sjællandi dán paraszt egyszer egy akasztófát szántott ki földjéből. Ki tudhatná, milyen régi hagyományok vagy pergamenek nyomán írta 1250 körül művét – Hervarar saga ok Heidreks konungs – az az izlandi szerző, akinek munkáján az itteni A nagy erejű kard alapszik? Tudós és tapasztalt ember lehetett, egybedolgozott mindent, ami a gót–skandináv–hun őstörténetből tudnivaló volt: csatát, népforgatagot, babonás erejű fegyverek hitét, hajdani versmaradványokat és – ami történetének gerince – a tragikusan lebukó, majd felemelkedő nemzedékek sorát. És az öldöklések láncolata valahogy mégis az emberiség szakadatlan fennmaradásának reményét sugallja: az elesett apaAngantyrok helyébe a fiú-Angantyrok lépnek, a kardforgató Hervör-anyák után a Hervör-lányok folytatják a harcot, a tenger ugyanaz, még ha hullámaiban formát vált is. Népvándorlásról – a IX–X. században Norvégiából Izlandra tartóról –, boszorkányságokról, babonákról szól az 1300 táján írott saga (Vatnsdaela saga) is, amelynek főképp első, mesésebb részét kapjuk A tóvölgyi nemzetség történetében. Itt azonban már, ha csak futólagosan is, felbukkan az izlandi nemzetségi sagákra annyira jellemző motívum: a bölcs békességszerzésé is; a zsúfolt európai történelemből kirajzott, lakatlan földeket hódítás nélkül birtokba vevő izlandiak aranykori irodalmának ez a legpompásabban kinyilvánított

vonása. A könyv záródarabja, a legsúlyosabb, legterjedelmesebb Völsung-monda az egész skandináv hősepika legkorábbról ismert, legnépszerűbb története. Mint epizódok sorozata benne van a Verses Edda gyűjteményben, majd az annak alapján 1260 körül prózába átírt Völsunga sagában, ott immár folyamatosan elbeszélve. A Völsunga sagából lehet visszaállítani a Verses Eddából később elkallódott lapokat is. Köszönheti még széles körű ismertségét a történet annak is, hogy sokhelyütt egybevág a középfelnémet Nibelung-énekkel, cselekményben, főalakjaiban is (pl. Szigurd = Siegfried, Gudrun = Kriemhild, Gunnar = Gunther), és Wagner 1863-ban szövegezett Nibelung-kör c. operatetralógiája, ha jócskán felromantizáltan is, de erre támaszkodik. Maga a történet egy nevezetes nemzetség eredetmítoszát, az utódnemzedékek sorsát, majd a dán–svéd királytörténetbe való beépülését tartalmazza. Népszerűségéhez igencsak hozzájárult Szigurd és Brünhild vérbosszúkkal feldúsított szerelmének későbbi nyomatékos hangsúlyozása. Legfontosabb mondanivalója mégis a Fafnirtól elrabolt „kincs” köré csoportosul: jelképszerűen ebben összegződik a népvándorláskori déli germán népek találkozása a széthulló római birodalom „kincsével”, hatalmával, technikájával, Szigurd személyes tragédiájában pedig a „kincsen” levő átok fogan meg, békétlenséget és torzsalkodást hordoz magával, ez viszont számos germán törzs pusztulását, kihalását okozta.

Az európai történelem e zord, de nagy emberi tanulságú tragédiái a szó- és írásbeli kifejezés, költői-írói megfogalmazás számos-számtalan műfaji próbáján, fokozatán át örökítődtek ránk. Lehetetlenség tudnunk, mi volt első formájuk. Vers voltak-e vagy próza? Mind a kettő lehetséges, egymás után, sőt egyszerre, vegyesen is, mindkét irányú műfaji átalakulásának több jeléről tudunk. Gyakran találkozhatunk a Verses Edda epizódjainak későbbi prózafeldolgozásával, de tudunk XV–XVI. századi izlandi történeti énekekről is, amelyeknek viszont próza volt az előzményük. Akárhogy van is, műfaji sorsuk jelenlegi változatában, G. Beke Margit ritka szép magyarságú, meseszerű prózai feldolgozásában is illő formát öltenek a hajdan volt pogány északi hősök történetei, amint öltöttek volt már rúnakövön, borjúbőr pergamenen, nyomtatásban is több tucat nyelvén a világnak, versben és prózában

is. BERNÁTH ISTVÁN

JEGYZETEK

6. oldal valkíriák: „akik az elesetteket kiválogatják”. Lányok, akik teljes fegyverzetben, többnyire csoportosan száguldoznak lovaikon, szárazon-vízenlevegőben, és irányítják a csatában harcolók sorsát; képességük volt alakot váltani, pl. hattyúvá változni; a háborúk szüneteiben békés foglalkozást űztek Ódin főisten parancsnoksága alatt. (Németül: Walküre) 15. oldal jarl: eredeztetésében csupán harcost, hőst jelent; az államalapítások előtti időkben a jobb módú, gazdag nemzetségfőket hívták így; a királyok alatt bizonyos kerületi főnöki tisztséget töltöttek be. A szó eredetében és jelentésében megfelel az angol earlnek. 16. oldal vikingek, viking portya: fegyveresen hajózó, VII–X. századi dánok, norvégok, svédek, akik Angliát, Skóciát, Írországot és Nyugat-Európa partvidékét, főképp Normandiát, de a Földközi-tenger több pontját is érintő hadjárataik során rövidebb-hosszabb ideig fennállott államokat is alapítottak. A Keleti-tenger belvizein tavasztól őszig gyakran kószáltak zsákmányra lesve egykét hajóból álló viking csapatok is. 16. oldal öregszék: két vagy négy oszlopon nyugvó, díszes, kényelmes, magas szék, amelyen vagy a nemzetségfő, vagy az általa megtisztelt vendég foglal helyet 19. oldal medve, farkas, Nagyfarkas: a hadvezér, király mellett vagy az élcsapatban harcoló legvakmerőbb harcosokról van szó, akiket berszerkereknek, vagyis medvebundásoknak hívtak; így medvéknek, farkasoknak is nevezhetők, a vezetőjük pedig Nagyfarkasnak. Halált megvető, mámoros bátorságuk és az ütközetek utáni elernyedésük, elalvásuk különleges tiszteletet ébresztett irántuk. A néphit szerint alakváltoztatásra is képesek voltak, tehát fel tudták ölteni egy medve vagy egy farkas alakját is 33. oldal Hél: az ármányos Loki isten szörnyszülött lánya, a közönséges – tehát nem a csatában elesett – halottak birodalmának úrnője. Neve azonos a „pokol” angol (hell) és német (Hölle) megfelelőjével 41. oldal Valhall: a harcban elesettek túlvilági csarnoka (németül: Walhalla). Az

Ódin főisten vezérlete alatt itt élő halott hősök tovább lakomáznak, csatáznak, mint földi életükben 52. oldal Frej: eredetileg Freyr. Az északi istenek „régibb” családjából, a ván istenek közül való termékenységisten, egyben a jólét és a béke istene is. Tőle eredeztették az első svéd és norvég királyi családokat 71. oldal sárkányhajó: a viking hajók orrát különféle fejek díszíthették; a sárkányfejjel, többnyire tátott szájú sárkányfejjel díszített hajó 72. oldal Nagyhajú Harald: más néven Széphajú vagy Loncsoshajú Harald (kb. 860–940 közt), Oslo környéki dúsgazdag nemzetségfő, kiskirály, aki sereget gyűjtött, és az első kísérletet tette a mai Norvégia területén élt népek egy országban való egyesítésére. Állandó melléknevét állítólag azért kapta, mert megfogadta, hogy az ország egyesítéséig nem vágatja le a haját 73. oldal hafrsfjordi csata: az ellenálló nemzetségfőkkel, kiskirályokkal 890 táján vívott csata, amely után Harald király megszilárdította uralmát. E csata után menekültek el több tízezren Izlandra 77. oldal nornák: a skandináv mitológia sorsistennői, a „titkosan közlők”. A három norna neve: Urd, Verdandi és Skuld, vagyis a Volt, Való és Levő. Megfelelnek a görög mitológia Párkainak 99. oldal kitétette a gyermeket: a természeti népeknél általános szokás volt mind a torzszülött, mind azoknak az újszülött gyermekeknek a kitétele, akiket a rossz gazdasági körülmények, szűk esztendő stb. miatt nem tudtak volna felnevelni. A születésszabályozásnak ez a formája a skandinávoknál még a kereszténység utáni egy-két évszázadban is szokásban volt 102. oldal szkáldok: skandináv királyok udvari költői, haditetteik megverselői 104. oldal Suhanó: eredeti nevén Sleipnir, Ódin főisten nyolclábú lova, melyen bárhová a leggyorsabban elérhet 105. oldal jötün: a skandináv mitológia óriásainak fajtájából 121. oldal rúnák: mágikus-kultikus célt szolgáló ősi skandináv rovásírásszerű írásrendszer betűi