Anyák Napalmja 1v6k1l

PODMANICZKY SZILÁRD

ANYÁK NAPALMJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-234-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Podmaniczky Szilárd

Néhány évvel születésem után, mérhetetlen zenei vágyakozástól hajtva két darab fekete bakelitlemez vásárlására határoztam el magam. Életemben először indultam útnak egyedül. Fűtött a kalandvágy, valami mégis azt súgta: „Vigyázz magadra, te gyerek! Mindennek van határa!” Reggeli ébredésem után pár perccel fölhúztam a rövid szárú kertésznadrágomat, alá a Wild Horses feliratú pólót, bal zsebemet teletömtem negróval, a jobbat aprópénzzel, és kisétáltam a buszmegállóba. A sárga lécekből összetákolt bódé előtt némán hullámzott a tömeg, cekkerek és átizzadt nejlon ingek (36-ostól 45-ösig), nyakkendőket himbált a langyos szél, s valahogy az volt az érzésem, mindenki a lemezért utazik a városba. Beálltam a sor végére, és csakhamar megpillantottam a könnyű, széntalpú cipőjében közeledő bajszos sofőrt. Tekintete, mint a bérgyilkosé, kit soha nem hordott anyaöl. Középső ujját fölmutatta az utazóközönségnek, akik tudták, nem merészelhetik elérteni, mert ez az ujj fog benyúlni a busz eleje alá, és ez az ujj nyomja meg a légkompressziós ajtót működtető gombot. Ssz! Felszisszent a jármű. A tömegnek immár a közepén sodródtam. Aki fölszállt, gyorsan lehuppant a fél marhanyelv nagyságú menetjeggyel, s biztonságos fedezékből bámulta amaz fölszállót, aki zergemód tekergette nyakát, maradt-e még szabadon hely, vagy egyvalaki az összeset elfoglalta. A sofőr indulás előtt belenézett az úgynevezett utaspillantó-tükörbe. Ezt a tekintetet illett mindenkinek állni, jelezve, készen áll az útra. A busz felremegett, az ajtó csapódva kattant, s a méretes kerekek gumijai lassan, ám biztató nyugalommal fordultak el alattunk. Ezt most még egyszer: Oly puhán fordultak a kerekek, hogy még megnyalni is maradt volna idő a gumi radiális és axiális mintáit. Ez idő tájt a távolban felrémlett egy futó alak.

Az asszony kövér volt, barna lapdzsekit hordott bokáig, hajából hullottak a csatok, két kezében egyfelől tömős liba, másfelől tíz csomag fagyasztott csirkefarhát. A sofőr fölhúzta az orrát, órájára nézett, benyomta a kuplungot, a gép szabadon futott tovább. A külső visszapillantóba már csak akkor nézett bele, mikor az út szélén fölkevert por elnyomta az asszony körkörösen hullámzó szitkozódását, a liba elfúló, rekedt torokhangjait, s amit már nem hallhattunk: a dermedt farhátak lassú, necces labdák zizzenését utánzó neszfoszlányait. Az utazóközönség teljes odaadással tobzódott az utazás körülményeiben. Akadtak párok, akik összeismerkedtek, s legott zoknit cseréltek. Mások tartották a távot, tudták, a szó fegyver, de a hallgatás olykor atombomba. Megint mások régi ismerősként üdvözölték egymást, puszi-puszi. De akadt ott félszeg párocska, már évek óta szemező lány és fiú, akik, ha a térdük összeért, mintha olajkályha tombolna belsejükben, s előkerült a már évek óta tartogatott avas dunakavics, vagy zacskóba olvadt mandarinzselé. Ám többnyire a biznisz ment a buszon is, márkát jenre, tojást 24-es biciklibelsőre, ópiumpipát leokoplasztra, zsírégető teát karmonádlira, rádiós bézbólsapkát önbeöntést segítő tölcséres gumicsőre cseréltek, s mind azonnal tudta, a csere jól sikerült: átvágta a másikat. A sofőrnek jó kedve volt a sikeres éjszakai benzinlopás után, s ahogy a hatvan marmonkanna anyag szemébe ötlött az út egyhangú csíkozásán hajtva, bekapcsolta a rádiót. A kis hangszórókon szolidan ömlött az utastérbe a friss tánczene, hangulatossá tette a hangzavart. A busz megállói néhány kilométerenként követték egymást, s a busz lassacskán megtelt, mind lomhábban dübörgött alattunk. Ám egyszer csak nagy csönd támadt. Már az első sorokban ülők adták tovább: a közelgő megálló szélén ott toporgott piros disznóbőr táskájával az arany karszalagos ellenőr. „Rutinmunka az enyém – nyilatkozta hetekkel ezelőtt az ellenőr –, rutinmunka, mert bízom az utazók becsületében. Fizetésemet nem az istentelen potyázók kiszűrésére kapom, hanem e szép erkölcsi tézis, a bizalom megerősítésére.” Az ellenőrt három napra rá elverték az árokparton, szájába menetrendet tömtek, hozzáláncolták a buszmegálló táblájához, a bokái és kézfejei közé egy méteres rudat erősítettek. Gatyáját térdig letolták, a füleit telitömködték petrezselyemzölddel, ingét szellősre megnyitották, s azt írták oda megnyálazott

tintafilccel, hogy „így jár az…”, de hogy hogy’, azt már befejezni nem maradt idő. A megyei rendőrkapitány egynapos szakértői tanácskozást hívott össze, hogy megfejtsék a szöveg „eredetijét”, s hogy majd a megfejtéssel megnyugtassák a lakosságot: A létező erkölcs ma Magyarországon nincs veszélyben! Az ellenőr leszállt, s már a külvárosban haladt a busz, mikor súlyos teher nehezedett a mellkasomra, mintha kívülről és belülről feszülne egymásnak lét és nemlét. Néni, kérem, asszonyom, mondtam fennhangon. Mi van fiúcska, válaszolta hetykén, s poggyászát leemelte a csomagtartóról, a mellkasomra támaszkodó kezét huncut szavakkal levette: Milyen magasan ül maga, az ember eltéveszti a funkcióját. Az asszony körmein zöld és lila lakkcsíkok húzódtak, a kézfején át a csuklójára fordulva folytatódtak. Versenyző vagyok, mondta kacsintva, és ott hagyott ezzel a magyarázattal. A busz befordult a központi pályaudvarra. A lenyűgözően grandiózus méretű kormányt izomból forgatta a sofőr, mintha az óriásinál is nagyobb üstben rotyogó lekvárt kavarna. Kíméletlen pillantásokkal követte a cserjék között sétáló munkatársait, akik fehér inget és kék egyennadrágot viseltek. Sofőrünk bezzeg nem viselt egyenruhát, mintha ezzel is jelezni akarná: egyedi élet az övé, mely soha, de soha nem retten vissza sem a haláltól, sem a nyugdíjtól. Nyugdíjas korában is ugyanúgy fog borotválkozni, és már most fogadalmat tehet, hogy alacsony nyugdíját soha, de soha nem fogja kicsiny kertjének mezőgazdasági művelésével kiegészíteni. Állatot is csak egyet tart, egy házőrző kecskét, egy bakot, amely mindamellett, hogy eszeveszett hangjával bárkit elriaszt, remekül alkalmazható a kerti gyepszőnyeg féken tartására is. Épp ideje volt leszállnom a bűzlő buszról a friss levegőbe. Az utazóközönség kilenc a kettő arányban műszálas felsőruházati termékekből választotta öltözékét. A műszálas ruha illata mosás, vasalás vagy szárítás után kiváló, és a bogrács alatt gyújtott tűzben igen különleges és szimbolikus képet mutat, mikor az elasztikusan felhajló műszáltömeg görcsös marokként még utoljára rákap és

ráfonódik a bogrács aljára. De viselni!? Dante mesélhetne erről sokat. Átvágtam a buszpályaudvaron, a tér túlsó oldalán bedobtam egy szem negrót. Számban a mentol íze gömbhéjszerűen terjedt tovább, s ha valaki kívülről megszagol, érzi, a gömbhéj túlnőtt az arcomon. Egészen rövid időre kiszaladt a fejemből, miért is jöttem, mikor a merészen gallyazott akácok mögött megláttam a lemezboltot. A gyomromban bizsergés indult, a mellkasomon át feltört belőlem a nevetés: ha ezt a két lemezt majd otthon fölrakom az öblös teraszon a lemezjátszóra, sem répa, sem retek, sem mogyoró nem marad szárazon. Megfogtam a lemezbolt kilincsét, de a fogást valami elnehezítette. Fölnéztem az ajtó fölötti homlokfalra. Gömbös Gyula Bábszínház. Ez állt a táblán. Nofene!? Hátraléptem, a negró beleragadt a fogamba, a nyelvem izomgörcsöt kapott a feszegetéstől. A kirakatot hosszú perzsa szőnyegek fedték, pedig a múltkor még csillárt, poplemezt, hajsütővasat árultak itt. A betyárját, ha csak a fele gonosz tréfa, mi a másik fele? Megfordultam, látja-e ezt még valaki. Újra megpillantottam a sofőrt, olajos rongyba törölte a kezét, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, s akkorát köpött egy törpefenyőre, hogy az beleremegett, majd úgy dobta vissza a nyál- és huruttömböt a sofőr arcába, hogy annak nem maradt ideje még gondolkodni se. Visszafordultam. Lehet, hogy mégis ez a lemezbolt? Úgy nyomtam le a kilincset, mint aki dugig teli hátizsákba versenykerékpárt gyömöszöl. Az ajtó kinyílt, becsukódott mögöttem, egyedül maradtam a sötétben. A levegő nem mozgott, én is alig, vagyis azt hittem, nem mozdulok. Hogy az egyensúlyomat megtaláljam, hátranyúltam az utolsó kapaszkodóért, a kilincsért. Megfogtam egy perzsa szőnyeget. Gyufa sercent a sötétben, de nem lett világosság. Ilyen gyufával gyújtanak rá a kommandósok, gondoltam. Gázégő egyre erősebben vibráló fénye gyúlt egy középen lyukas üvegtábla mögött. A pénztárban Hazel O’Connor ült, inget vasalt egy liliputi méretű satupadon, melyben beszorítva tartotta vakítóan fehér vádliját. A vasalót felállította, hosszú szivart vett elő, beledugta a gázlámpába, rágyújtott, méretes karikát fújt felém a pénztárablak üvegkörén át.

Anyád hol van, kérdezte, s amikor látta, hogy megszeppentem, alul, mert a pénztárbódénak nem volt alja, nesze, mondta, és elém rúgott egy tábla rizses csokit. A rizses csoki karnyújtásnyira hevert előttem a moziaulában, de nem vettem fel. A gázégő lángja sárgára festette a falat, a padozatot barnára, engem pedig kék színűre, a szembogaram feketén világított. Ha elkezdődött az előadás, már nem engedhetünk be, mondta Hazel O’ Connor, csak késedelmi bírság lefizetése ellenében, ami postai csekken, három napon belül esedékes, és a csekk fénymásolatával a moziüzemi vállalat igazgatójánál jelentkezzél. Én, mondtam elhaló hangon, csak a lemezekért jöttem, egy kis és egy nagy bakelit lesz. De befejezni már nem maradt erőm, gyöngeség szállt meg, abból a fajtából, amelynél az „én” elvesztése testsúlycsökkenéssel is jár. A moziterem bejárata melletti két tűzoltószéken egy belga nő és egy ukrán férfi csecsemőfényképeket cserélt egymás között. A nő mellzsebéből késedelmi pótlék befizetését igazoló csekkszelvény fénymásolata kandikált elő. Ránéztem. Zavarában szívéhez kapott egy csecsemőfényképet, és a férfire mordult mély, bengáli medve hangján: Ó, nem gondolol, hogy ezt a kissé lányt át kellenék keresztelkedni valami másra a Feriről? Az ukrán férfi felemelte mutatóujját, mint aki biztos helyet mutat a plafonon, ám szemével nem követte az irányt, s ráripakodott a belga nőre: Bezzeg-bezzeg, mikor még nem ismerték az alkoholt, lehetett mondani bármit, nem volt mire fogni a furcsa beszédet! A belga nő elsírta magát, cigarettát vett elő. Hátrébb húzódtam. Az ajtó túlfelén álló nyugdíjas jegyszedőnő kék köpenye fölött beletúrt a hajába, majd lecsatolta hátáról a korbácsot, s egy próbasuhintás után kicsapta a belga nő szájából a cigit, s a tépőzáras nyelű korbácsot visszanyomta a hátára. A belga nő azonnal abbahagyta a sírást. Ajka azonban továbbra is készen állt egy kiadós bömbölésre, s mintha egy nevet ismételgetne bizonytalan lassúsággal. Az ukrán férfi fölállt, letérdelt az asszony elé: A háborút elveszíthetjük, de a gyerekünket soha! Furcsának találtam a hangját, de tudnom kellett volna: a rend részleteiben a káosz lakozik.

Az ajtó fölött a mai előadás plakátja: Fenyőaggató Salamon, második rész: Rúdmágnes a patkóbélben, helyszíni hangalámondással. A jegyszedő nyugdíjas hátán megreccsent a tépőzár: Menjen mán befelé, maga senkiházi!, mondta, s egy lépést tett hátra, a dohányzásra kijelölt hely felé. Benyitottam a moziterembe, fejének sziluettjéből ítélve egyetlen néző ült közvetlenül a vászon előtti sorban, fogai alatt hangosan ropogott a frissen sütött disznópörc. Még egy percet állok itt, gondoltam, aztán leülök. Fogalmam sem volt, milyen hosszú lehet a film. Ekkor fölharsantak a mozielőzetest hirdető trombiták, s nekidőltem a hideg lakkfestékkel lefújt falnak. Canada die!, írták a címet a vászonra, s mindjárt utána az otthoni nappali szobánkat láttam, ahogy ott ülök a szépen feldíszített fenyőfa mellett, ugyanebben a ruhámban, összekulcsolt kezem az ölemben, fejem lehajtva, szemeim türelmesen lesütve, és egy szó nélkül várom a Jézuskát. A széksorok közt botorkálva leülök. Ekkor egy államtitkár lép a szobába, akit mintha ismertem volna az előző életemben. Asztalt és széket húz elém, leül, lóbőrből készült „semmi szöglet – csupa ív” aktatáskáját az asztalra helyezi, felnyitja, nem látom, mi van a táskában. Elővesz két decis poharat, és egy üveg vegyes gyümölcspálinkát, mindkettőbe tölt. Kinézek a képből, hogy mit csináljak, csak pár éve születtem, még soha nem ittam pálinkát. Ekkor mintha a szüleim arcát látnám a kép szélén erősen felnagyítva, bólogatnak, helyeselnek. Megfogom a poharat, koccintok az államtitkárral, aki ekkor barátságosan azt mondja (hangalámondás nélkül): „Egészségedre!” Meghúzom, leöntöm egyből, az arcom rezzenetlen, a ruhám sem mozdul, csak a szemeimben indul nedves csillogás. Az államtitkár tátog, valószínűleg nem működött a mikrofonja, vagy nem akarta a hangját adni a filmhez. Három csomagot vesz elő, leteszi elém az asztalra, a fénylő asztallapra. A csomaggal már tudom, mi a dolgom, bontani kezdem. A fenyőfán csendben zizeg az angyalhaj. Az államtitkár hol a kezemre, hol az arcomra néz, olvasni akarja arcomról a hatást, a kezeimről, a bontási sebességből a kíváncsiságot, s megint arcomról majd az örömöt, ami neki is örömöt okoz. Mindhárom csomagot kibontom, de nem mozdítom el őket. Az egyik csomagban egy könyv,

a másikban kettő, a harmadikban három. Az első csomagban: Jézus élete I.; a másodikban: Jézus élete I-II.; a harmadikban: Jézus élete I-II-III. Az államtitkár felém nyújtja tenyerét, valamit mond is, arra bíztat, lapozzak bele. A kezem még elég pici, bátortalanul, de egyetlen mozdulattal lapozom föl az egykötetes könyvet, a kezemet visszahúzom az ölembe. Látom, zavarban vagyok, de egy pár centit megemelkedek a székben. A könyv lapja csillog a bevilágítás fényében, nem látom a képet. Lapozok még egyet, megnyújtom a nyakam, mintha belefeledkeznék. Az államtitkár elmosolyodik, áthajol az asztal fölött, megsimogatja a fejemet. Újra lecsavarja a vegyes gyümölcspálinkás üveg kupakját, de ezúttal csak magának tölt, felhajtja, majd mindkét poharat és a már visszazárt üveget berakja az aktatáskába. Feláll, kezet nyújt, én is fölállok, kezet fogunk, kezem elveszik a tenyerében. Az államtitkár a kamerába pillantva kifordul a képből. Ott állok a szék előtt, hol magam elé, hol a könyvekre nézek. A rendező nem akarja leállítani a gépet. Akkor hirtelen sötétség robban a moziteremre, a fekete por lassú iramban száll a végtelen légtérben. Megkapaszkodok a karfában, talpam alatt a hideg kövezet, hátam mögött háttámla. Az ülőke egyszerre minden bizonyosság. Megpróbálom visszaképzelni, amikor még láttam, de már éppen ment el a látásom. Láttam-e valamit? Határhelyzet. Talán igen, talán nem. A székem megroppan, mintha az egész széksor szakadozna; számban rézkilincs íze. „Miért félsz, kisfiam? Mitől félsz?”, hallom egyszerre a terem minden irányából csöndesen, de mélyen rám törő ismerős női hangot. Azt hiszem, mondanom kellene valamit. Kérdeztek, de nem kérdeznek tovább. Lehet, hogy nem is félek, gondolom magamban, de azért nem nagyon mozgok, ha lehet. A székem újra reccsen, egyre lejjebb és lejjebb szakadok. Fém lemezek, fém lapok súrlódását hallom, aztán csobogást. Mintha zsilipek nyílnának. Csobogás balról, csobogás jobbról. Fém lemez súrlódik mögöttem, csobogás. Tökéletes hanghatás, dolbival dolgoznak már ezek is, semmi alapzaj. Most már a szagát is érzem, szagolom. Édeskés hideg pára száll fel a sötétben. Egy toppanás ballról, egy középről, szürcsölés, és, és nyávogás. Megemelem a lábam, leejtem, tocsog. Lehajolok a székek közé, a kezemmel tapogatok lent: te szentséges ég, ezek tejjel árasztják el az egész termet! Lehet, hogy tejnap van? Nem néztem meg a jegyet.

Várom, megmozdul-e az első sorban ülő, akinek a fejárnyát láttam. Vagy bábu volt? Csak a macskák szaladgálnak, az egyik beleszaltózik az ölembe, megrázza magát, csupa tej és macskaszőr vagyok. A macskát elhajítom a hátam mögé, félig behajlított térddel, előre rogyva osonok a széksorok között, mint aki gyomorgörcsből vizsgázik; kapaszkodom a háttámlákba. Minden újabb széknél arra gondolok, belebotlom valakibe, vagy megfogom a fejét a támla fölött, és a hajába markolok. Rémes napom van. És ami a legrosszabb: elfogynak a székek. Mozog, imbolyog velem az egész mozi. A falból dugó süvít a levegőbe, mögötte még erősebb sugárban megindul a tej, örvények csavarják lábamra a nadrágom. Gondolom, a macskák úszva isznak, habzsolnak, a tej a haláluk. Lassan térdig ér a körülbelül 2,8-3,6 százalékos zsírtartalmú tej. A túlsó falon zárlatot kap egy kialudt vészfény, berobban, a robbanás fényénél meglátom a falat, a tejben hömpölygő macskaáradatot. Néhány biztosabb lépés után elérem a kijárati oldalajtó függönyét, az alja vaskosan megszívta magát tejjel, széthajtani is alig bírom, inkább átlépek a függönyzáron, de a lábam beleakad, és teli pofával zuhanok a tejbe, a fejem az ajtónak vágódik, ami az ütéstől kinyílik. Fény zúg a terembe, a tej kiáradva ömlik, s mintha apró vércseppeket látnék az örvényben elmerülni. Fogom a fejem, a fogam a helyén. Egy erősebb tejroham átsöpör az ajtórésen, a korlátnak vágódok, majdnem átlendülök rajta, a kezem csúszik, éppencsak megkapaszkodok. A tej vagy húsz métert zúg alá a korlát mögött, iszonyú meleg van, folyamatos rezgés rázza a korlátot. A tejzuhatag odalent egy széles vályún át eltűnik a falban. Szétnézek odalent, a moziteremnél tízszer nagyobb gépházban vagyok, dugattyúk zakatolnak, turbina pörög. A vas korláton egyensúlyozva fölmászok, egy rácsra kapaszkodok, alant húsz méter. A tériszonyom nincs ellenem most, átnyúlok a másik korlát irányába, amit már nem ér el a tejár. A zuhanástól való félelem minden pillanatban más-más alakban rohan rám: hol szét tudnám roppantani a vasat, hol annyira elgyöngülök, hogy kinyílik a kezem a vascsövön. A teremből kihallom, hogy benyit a jegyszedőnő: A rohadt életbe, kellett nekünk azt a kölköt beengedni! Hogy néz ki az egész terem. A rohadt életbe, ide többet be nem teszi a lábát, az a kis sátánfajzat-fattyú senkiházi.

Aztán Hazel O’Connor hangját hallom a pénztárból: A kurva életbe, hajtsa ki a macskákat! Ha ezt meglátja a vezérigazgató, visszaminősíti mit tudom én minek! Rábaszik, Gulyás néni, ha még egyszer a tejiparral szponzoráltatja a Clint Eastwood filmmúzeumot, csak azért, hogy az állatmenhelyének menjen a percent! Épp elég volt ennyi, hogy elvegye a figyelmemet a tériszonyról, átmásztam a másik lépcsőkorlátra, szedtem a lábam, ahogy bírtam: a vaslépcső döngöttcsattogott alattam, a gépház apró ablakain át fénytömbök keresztezték egymást, mintha ide minden oldalról besütne a nap. Még le sem értem a lépcső aljába, mikor a terem egyik sarkában megláttam egy iszonyatosan koszos férfit. Koszos trikót, koszos nadrágot viselt, s minderre hosszú, selyem nyakkendő lógott rá, amibe keresztbe, sorozatban ugyanazt a mintát hímezték. A koszos férfi egy kempingszékben ült, a haja égnek állt, jobb keze alatt ernyős fém sörasztal feküdt, a piros festék lemezekben pattogott le róla. A koszos férfi hosszú tőrkést tartott a kezében, a másikban fél kenyeret, disznócsülköt, és sárga-zöld erezetű spanyol primőr paprikát. Lépésenként vettem már a lépcsőfokokat, de még mindig nem emelte fel a fejét felém. Ahogy közelebb ereszkedtem, leolvastam a nyakkendőjét. Amit távolról sormintának láttam, egy név volt: Umberto Eco. A koszos férfi föl sem nézett, tömte magába a csülköt meg a többit, úgy magyarázta: Fiatalember, maga és én egy hajóban evezünk. Úgy hívják Umberto Eco csatahajó. Szicília felé tartunk, a parttól mintegy ötszáz méterre megállunk, és szét fogjuk lőni az olasz maffiát. Mondanom se kellett, hogy én csak a kis és nagy bakelitlemezért indultam el otthonról. A férfi lepakolt az asztalra, zsebébe kotort, egy cédulát nyújtott felém: Nesze, egy buszjegy! Mi az az Umberto Eco, egy visszhang?, kérdeztem a koszos férfit. Megállt a szájában a falat, aztán lassan, mintha robot bújt volna belé, kinyújtotta a karját, egy ajtóra mutatott: Menj és nézd meg!, mondta szájbarágósan. A fénytömbök keresztül-kasul szabdalták a teret, mintha azok tartanák a falakat. A gépteremben három ajtó állt egymás mellett, s abból a szögből még csak sejteni se lehetett, melyikre mutatott.

Kiválasztottam a középsőt, beléptem. Keskeny csőfolyosó futott hosszan, fényes fémfalán két oldalt torz tükörképem jött velem, mint valami kísértet. A folyosóról alig látható, parabola alakú ajtók nyíltak a falban. Az ajtó és a fal közötti finom rés csak szabályos karcolata miatt tűnt föl. Se zár, se kilincs, nem is tudom, miért gondoltam ajtóra. Talán néha minden ok nélkül is ajtóra gondolok, gyerekes lelkivilágom folyton a szabadba kívánkozik, s szeretem látni, ahogy porzik az út mögöttem. Az egyik ajtó mögött hangot hallottam, mintha azt mondta volna: g 8. Aztán egy távolabbi ajtó mögül válasz jött: m 63. És én még mindig a lemeznél voltam leakadva, azt gondoltam, ezek az új bakelit-fordulatszámok. Erős légáram csapott meg, ritmikusan suhogó hangon elindult egy ventillátor. A szél irányába kanyarodtam a folyosón, egy, a gépháznál kicsit nagyobb, üres terembe értem, falai fémesen csillogtak. A szél föltúrta a hajamat, néhány túlterhelt hajszál le is szakadt. A ventillátor úgy tíz méter magasan a plafon tetején pörgött, s a plafonba vésett körkörös jelek egy iránytű szabályos rajzolatát adták. Észak és Dél, Kelet, meg a Nyugat, köztük ÉNY, vagy ÉK-K. Mindjárt eszembe jutott, amit az iskolában énekeltünk: Előttem van vérszag, hátam mögött vér, jobbra a pap nyugszik, balra pedig én. Az erős légáram süvítve rohant a szájüregembe. Megpróbáltam énekelni a visszhangoktól zajos acélteremben, de a hang nem kifelé, hanem egyenesen vissza a tüdőmbe tartott; egyetlen szó nem jött ki a számon. A ventillátor búgó hangja egyre mélyebb lett, majd ütemes kattogásba lassult, végül dél-délnyugati irányban megállt. A folyosó üres kabinjaiból hangfoszlányok törtek elő: kettő féle hangfoszlány: „nyertem”, „vesztettem”. Fölnéztem újra a ventillátor-iránytűre, a magam módján érteni véltem az iránytűrulett elrendezését, illetve a fogadókabinok teljesen zárt világát. Hogy is mondta a koszos férfi? Szicília partjai előtt megállunk, és szétlőjük az olasz maffiát? Hm. Ez a hajóruletthez képest rokonlelkek háborújának néz ki. De hát nagyon fiatal voltam még, nem érthettem mindent.

Tőlem néhány lépésre, éppen a hátam mögött hosszú, fekete létra indult a terem teteje felé, fönt csavarós fogantyú, mintha körajtóhoz vezetne. Ahogy néhány lépést megtettem a létrán, eszembe jutott az a délután, amikor a régi, zománcos, egyliteres tejhordó edény helyett új, ugyanilyen fémlemezből hajtott tejhordót nyertünk a tejvásáron. A tálcán több száz pohár tej, a poharak mögött szétdohányzott kezű férfi magyarázta: Igaz, dupla áron van a tej, de ugyanolyan egészséges, mintha olcsóbb lenne, és ami még nem volt, minden pohár belső alján, ha megisszuk a tejet, számot találunk, nálam meg van egy lista, és megmondom, hogy nyertek vagy nem nyertek, a főnyeremény az acél tejhordó. A nagybátyám befizetett három pohár tejre. Az első pohár után megkordult a gyomrom, szemvillanás alatt megtaláltam a vásári forgatag szélén fölállított árnyékszéket. Mikor a harmadik pohárral is megittam, a pasas átböngészte a listát, és közölte, nem nyertünk semmit. Akkor a nagybátyám úgy csinált, mintha kezet akarna fogni az árussal, az jött is felé, hogy fogadja a gratulációt az elmés játékért. Mikor megfogta a kezét, átrántotta az asztalon, másik kezéből kikapta a számsort tartalmazó kartonlapot. Egyetlen számhoz se írt tejeskannát. Tudta az árus, a játéknak vége, akkor ezt még így mondtuk; a nagybátyám szúrós szemekkel hallgatott, az árus meg csakhamar átnyújtotta a tejeskannát. Ilyen kannát még soha nem láttam, megnéztem kívülről, a kezelt lemez vékony bordázatán zizegve súrlódott az ujjam. De amire a leginkább kíváncsi voltam, az a belseje. Milyen ez belül? Ám ahogy fölé hajoltam, rögtön sötét lett a kannában, nem láttam semmit. Két, brikettből bányászott robbantózsinórral összekötöttem egy laposelemet meg egy izzót, és leengedtem a kanna fenekére, aztán a homlokcsontnál rápréseltem a fejem. És percekig néztem ezt az óriássá növő teret, ami épp ilyen volt, mint a létra fokáról visszanézni az acélteremre. Egyre magasabbra értem, de ezúttal nem fogott el szédülés, mintha a térérzék végleg megvált volna tőlem. Ezt még egyszer: mintha a teret zártságában is végtelennek látó szemem elveszítené az örökös zuhanásra hangolt félelemérzetemet. Fönt tűzforró volt a levegő. Mikor a körfedél gumifogantyújához értem, egy hang szólt a fejemben: „Lágy disznóba nyúltál, fiam!”. S hogy a fogantyút volt gusztusom mégis eltekerni, köszönhetem annak, hogy szőrt nem éreztem. A lágy és szőrös fogantyúk érinthetetlenek.

Lábammal toltam magam följebb, a tetőt kihajtottam: … és a kék égbolt fölöttem! Láttam már valaha ilyen szépet? Lélegeztem. Még a könnyem is kicsordult. De ahogy kidugtam a fejem a nyíláson, agytömörítő dudakürt szakította át a dobhártyámat, és akkora pofont kaptam, hogy majd’ leszállt a fejem. A kikeményített nemzeti színű vászon zászló egyik tasli után kevert a másikat is, mint egy pofozógép. A hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzeti színű lobogó fém rúdjában. A fém rúdon írás futott lefelé: „Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz.” Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll. Mi lesz már, öcsi, lemászol vagy anyagi okokból maradsz!?, üvöltötte egy tagbaszakadt pasas a korláthoz kötve, át-átcsaptak rajta a hullámok. Fekete szakálláról hasára pisilt a víz. Másztam, mint a fába szorult féreg, mindenféle emberi tulajdonságok keveredtek bennem. Ahogy padozatot fogtam, a nagy darab szakállas már ott állt, s ha hinni lehetett a szememnek, Bud Spencer egypetéjű ikertestvére volt az. Már rád vár mindenki, fél óra múlva kezdődik a balatoni halfőző verseny!, és azzal a helikopterbe tuszkolt, fejhallgatót nyomott a fejembe, hogy mire megérkezünk, a verseny összes szabályát megismerjem, így hát azt a kérdését, hogy tudok-e filézni, már nem hallottam, csak a szája mozgásából olvastam le, miközben rágózott. A helikopter hamarosan kiszállt a viharból, föltűntek a parti sziklák, s a sziklákon néhány helikopterroncs. Kisütött a nap, szemgolyóm fehérje megcsillant a fényben. Az időeltolódás miatt hamarabb fogunk megérkezni; az, hogy félóra van még a versenyig, csak abban az időzónában állt, elfelejtettem átszámolni. Nem haragszol, ugye, öcsi?, olvastam ismét Bud szájáról, aki füle mögé ragasztotta a rágóját, és áttért a kétszáz grammos, cukormentes háztartási kekszre, ami olyan

undorító alapanyagokból készül, mint a növényi ételzsír, térfogatnövelő szerek (E 466, E 500, E 503), de volt benne bőven emulgeálószer és antioxidáns is. Bud, mióta megtért, állítólag elfelejtett olvasni. Havat kavart a rotor, a Balatont sok tonna jég borította. A verseny kezdetéig a teasátorba húzódtam, ahol néma siratóasszonyok ülték körbe a szamovárt, néha csapoltak egy-egy pohárral, felhörpintették, és mintha azt suttognák egymás között: Harold Pinter, Harold Pinter, Harold Pinter… Odakint szakemberek vitatkoztak a napsütésben arról, olvad-e a jég, rámehetünk-e? Egy vita például így hangzott három ember között: Olvad? Nem. De. Nem. De. Nem. Akkor jól van. A verseny kezdete előtti öt percet, a felkészülést egy gitárszóló jelezte, amely néhány másodperces vad improvizáció után halkuló szájgitárba ment át, majd az üveghangok lepengetésével belefúlt a hótakaróba. Kiléptem a teasátorból, a siratóasszonyok most aztán igazán bömböltek és jajveszékeltek; lehet, hogy elfogyott a tea. Ahol a kőkemény part jégkemény páncéllal találkozott, felsorakoztunk a versenyhez, kábé harmincan lehettünk, az én nevezési díjamat állítólag Bud utalta át egy perui bankszámláról. Megmarkoltam én is a jégre tett gáztűzhely oldalát, melynek hátuljára turista gázpalackot kötöztek bőrhevederrel. Elnéztem a távolba, a koporsóhegy

irányába, onnan vissza a jégtükrön, egészen egy fekete koromcsíkig: odáig szaladhattunk a gáztűzhellyel, hogy lendületet vegyünk, onnantól viszont már csak egy utolsó erős lökés következhetett. A gitáros belecsapott a húrokba, megindultak a versenyzők. Volt, aki már az első lépésnél elcsúszott, szétcsapta az állát a tűzhely peremén, mások meg egymásnak rohantak, elveszítették uralmukat mind a tűzhely, mind pedig maguk felett, s a csillogó jégpáncélon süvítve-pörögve csúszott és száguldott versenyző és tűzhely. A napnál is világosabb volt, hogy ezt a versenyt nem én nyerem meg, ezért a nagy lékfúróval komótosan tekertem ki a jeget, és afelől se volt kétségem, hogy a lékben nem fogok egy árva halat se. Azt viszont tudtam, hogy ettől még nem ért véget az élet. A rianás olyan gyorsan jött, hogy eszmélni se maradt időm. Ha Bud nem lógatja a helikopterről a létrát, itt most igen gyorsan és minden magyarázat nélkül véget érne a történetem. Olyan erős napfolttevékenység rázta meg a Földet, hogy mire a helikopterbe értem, a jég eltűnt, a parton kirügyeztek a fák, s azon nyomban levelet bontottak. Bud nem sokat teketóriázott, vele is röpült az idő, egy szalmakazal fölé hajtott, majd hatalmas lábával egyszerűen kirúgott a gépből, s így kiáltott utánam: Inkább halálomig Musilt olvasok, de rád nem fogadok többet. Ha sok az adósságod, majd megtanulod, hogyan törlessz! Elfelejtette volna, hogy elfelejtett olvasni? Bud mind szellemileg, mind fizikailag megviselt, gyerekkorom utolsó bálványát veszítettem el benne, s úgy döntöttem, soha nem leszek se szakállas, se kövér. A szalmából kikászálódva láttam, beköszöntött a tavasz, s éppen valami városka felé haladok. Ennyi erővel akár a Holdon is járhattam volna. Alig hogy elértem az első házsort, azonnal szöget ütöttem a fejembe: ha egy virágkertész nekem azt mondja, szépek a rózsái, akkor azt nekem el kell hinnem? De nem vártam meg, amíg megszólal, a kerítés mellől intettem: Szépek a rózsái!

A kertész rátámaszkodott a kapanyélre, szemei úgy szikráztak, mint egy összetört szódásüveg, a fogai olyan fehérek voltak, mint az a bicikli, amit két év hiábavaló keresés után találtak meg a meszesgödörben. Ó, bocsánat, most látom, hogy maga egy néger férfi, ha jól sejtem, nyögtem ki, és azonnal a számhoz kaptam, nehogy hozzátegyem: ó, bocsánat, most látom, hogy maga ültetvényen dolgozik. Olyan gyerek voltam, amilyen csak lehettem. Én-e?, kérdezte a férfi meglepetten, majd lassan arcához nyúlt koszolni. A kezéből kicsúszott a kapa, majd azt mondta: Mostan járt nálam tegnap a Bruce Dickinson, megittunk egy pár csésze teámat, de aztat nem mondta, hogy néger vagyok. Szerinted átver?, kérdezte a földmunkás, a rácson át valahogy kinyújtotta a kezét, megpróbáltam kezet rázni vele, de csak a dróthálós kerítést rángattam az alkarcsontjával. Én csak a lemezeimet akarom, vagyis szeretném!, tompítottam az indoklást, mert semmi kedvem nem volt belemászni a néger és Bruce Dickinson viszonyába. A néger intett a szemével, az aprócska kapun át beléptem a kertbe. Gyönyörű rózsák voltak tényleg, a férfin meg tarka ing, az összes rózsa színét magán viselte. Színes itt az élet, fater, mondtam magamban, mert azért én se avatok be mindenkit a saját gondolkodásomba. A néger egyszer csak seggre ült a kertben. Atyaisten, kezdett sipákolni, pontosan nem te vagy az a kicsiny fiú, aki a lemezeit keresi? Ha te vagy, sokat hallottam rólad ám. Rosszat sejtettem, s megértettem azt is, a férfi nagyot hall. A napfényben megcsillant a kapa éle, s valami szörnyű emlék ébredt bennem arról, miként neveznek el írókról folyókat, melyekbe ismeretlen körülmények között fulladnak bele. Úgy, mint Edgar Allen Poe, állítólag.

Kirázott a hideg, s azt válaszoltam: Á, szóba se jönnek nálam a bakelitlemezek. Éppen csak erre jártam. Anyám mondta, nézzem meg errefelé, járnak-e kóbormacskák, vagy biztonságos a környék, mert ha az, vesz itt egy kis telket, amin ibolyát akar termelni. Meg kellett őriznem inkognitómat, így is félő volt, elég egy rossz mozdulat, egy szó, a zoknim szakadt sarkának kivillanó része, valami, amiről nem tudhatom, hogy félreismerhetetlenül kifejezi az egyéniségemet. Ekkor váratlanul elborult az ég. Rosszat sejtettem újfent. A néger befogta a fülét az égzengés előtt: Fiam, fiam, te egyre hülyébben vagy, ha így folytatod, nem visznek el az oroszok se tégedet! Aztán kisütött a nap. A kertész megnyugvással nézett szét a rózsáin. Én meg széttártam a karomat, jelezve, sajnálom, de velem mindig történik valami. Barátocskám, ha már itten vagy, váltott témát a férfi, nagy segítségedre lenne szükségem. Bólintottam, hogy momentán nincs más dolgom. A lemezekre nem hivatkozhattam, még telenyom valami borzalmas reppel, vagy fölkötözi a hátamra az összes szétkarcolt, használhatatlan bobmerlijét. Biztos így lenne: mióta beszélgetünk már, és Jimmy Hendrixet szóba se hozta. Az ilyen pofák imádják az ősi kultuszt, mint a vizet. A néger férfi berohant a kerti lakba, egy újságot hozott elő: Tudod, pajtás, el akarok utazni Afrikába, szeretném meglátogatni Rejtő Jenő síremlékét. Állítólag ottan fölhúzták neki egy emlékkocsmát, és folyamatosan verik benne egymást. És nézzed csak, pajtás, itt ez a rejtvény, tíz utat lehet rajta nyerni, ötöt oda, ötöt vissza, de nem megy, az istennek se megy. Először ebben is csapdát sejtettem, ezért próbára tettem az öreget. Kérdezzen nyugodtan, csak először fújja ki az orrát, mer’ annyira nazális, mintha négy zsák krumpli közül beszélne. A gülbaba krumpli, aztat mondják, pajtás, jó hangszigetlő, mondta a férfi, és fújta és fújta az orrát, mígnem elnehezült a keze: a Tom és Dzseris zsebkendőt ledobta a földre, kis arcszeszt locsolt rá, aztán egy kézi szivargyújtóval fellobbantotta.

Ami itten a legnehezebb, ez a szó itten, ez, nézzed: elemzés, és rám nézett gyönyörű kék szemével függőlegesen. Tíz betű, mondta. Egy percet töprengtem, néztem a rózsák duzzadó fejét, a kis méhecskéket, ahogy a hátukra szerelt helikopterrel beleszállnak a bibékbe. Onanizálás, vágtam rá a töprengési idő letelte után. Ez az, pajtás, örülgetett a néger, elővett egy zacskó savanyúcukrot. Köszönöm, nem ehetek cukrot most, mert nem fog jól esni rá az eper, túl savanyúnak érzem majd. A néger nem is figyelt rám, töltögette a rejtvény kockáit, de hirtelen olyan kerekre nyílt a szeme, mint egy tengerszem a Variszkuszi hegységrendszerben. Valami hibádzik itt, öcsém-pajtás, mert keresztbe az jön ki, hogy Malter Wattau. Nekem se kellett több, tudtam én, hogy kelepce, s azzal úgy futásnak indultam, mint Joe Cocker, mikor észrevette, hogy minden bankkártyáját benne hagyta a tisztítóba adott ruhákban. Akkor írta azt a számot, hogy díra-tam-dam, bébi! Futtomban iszonyatos hasmenés fogott el. Nem, ezt újra kérjük: Nem is maga a hasmenés volt az, hanem az érzés, amikor egy pillanatra megtorpan az ember, a gyomra maró-égető anyagként megfordul, a szemei acélosan lecsapnak a földre, majd szétnéz, mi, milyen távol esik tőle, s aztán agyának legalább 100 megabájtos adatátviteli sebességével megpróbálja apróra feldolgozni a helyzetet, amelynek megoldása mégis csak egy toaletthelyiség képében jelenik meg. A keskeny falusi utcán nagy forgalom volt, az útszéli árkot igen sekélyre vájták a szakmunkások, nyilván errefelé kevés a csapadék. Megmászható fa nem mutatta magát, meg hát az egy külön technika. Nem volt mit tenni, a hozzám legközelebb álló ház kapuját feltéptem, és berohantam a házba. De nem találtam a vécét, és nem is találhattam, egy hatalmas háziasszony elállta előttem az utat:

Nézd már, apuci, itt egy kisgyerek. Nem ilyent akartál te is egyet? A férfi a konyhában tömte magába a véres hurkát sültburgonyával, és hagymás savanyú káposztával. Acce ma ha fomna ba e gerek, mondta apuci Mi bajod van?, kérdezte anyuci. S abban a pillanatban a férfi torkára szaladt egy hosszú káposztacsík, és megkezdte nagy ívű fulladozását. Nem, pontosabban, újra: A férfinek nem volt módja válogatni a pillanatok között, hiszen már minden eldőlt akkor, mikor a spájzban véletlenül a céklás üveg helyett a hagymás káposztásat vette le, s most, hogy a fulladásos halál közelébe került, átfutott rajta a bizonyosság: a legutóbb csak eljátszotta a kezével, hogy papírpénzt gyömöszkél Szentantalnak a perselybe. Az asszony nem sokat teketóriázott, a férje fuldokolt. Összeszedte minden erejét, és a hátára csapott. A férfi nem állt kötélnek, fulladt tovább. A nő megint lesújtott, de most kétszer egymás után. Én meg csak néztem, mint egy kis fityfiritty. Az asszony nem keseredett el, sőt, eszébe nem jutott orvosért telefonálni, vagy kikeresni a padláson a könyves szakajtóban az Életmentési abc 1963-as kiadását, amelynek rajzait felkérésre a helyi sírköves készítette. Hanem akkor már adva volt a helyzet. Nekiesett az urának, csak úgy cifrázta a csapkodást, érezte, most végre eljött a pillanat, és csak nyúlik és csak nyúlik, és végre minden sérelemért elégtételt vehet, minden szemrehányásért, a kocsmából hazatérve elkövetett erőszakos nemi közösülésekért, amely szédült állapotok odáig fajultak, hogy a férfi egyik heréje fönnakadt és beszakadt az ágy kerevetén, s a műtét komplikációi miatt feleségét többé nem juttathatta magzathoz, legfeljebb kisebb fajta, jól előkészített örömhöz. De hát milyen öröm az, amit folyton mocskos bűntudat körít? A férfi fuldoklott, torkából lógott a több méter hosszú káposztaszál, a nő meg csépelte, tízszeres vadsággal, ahogy Iluska mossa Jancsi zakóját Pornóapáti térségében, a jó sodrású Pinka patak partján.

Én se haboztam sokáig, a konyhaablakon át megláttam az udvari rötyit, és mint aki amerikai nehézbombázók elől menekül reménye utolsó sugarán, magamra csaptam, bekallantyúztam a vécéajtót. Szerencsémre a fertőtlenítő klórmész szaga elnyomta a mélyből fölszálló bűzt. A körgyűrűs hússzelep kioldott alul, s azon pillanatban karom és lábam is megkönnyebbült, s nem csak a bélrendszerem, a kellemesség, mint valami rugalmas életösztön, végigszántott rajtam. Aztán hallgattam. Odakint iszonyú, rejtélyes csend járkált, a szél nem mozgott, a szagok is elültek. Próbáltam elképzelni, mit mondok majd a nyomozónak: Ó, mister Bean, azt hittem, ez előjáték, fogalmam sem volt róla, hogy verekedés! De túl voltam a lényegen, és idejét láttam lelécelni. Felhúztam a gatyácskámat, kilöktem a kallantyút, aztán az ajtót. Ott állt előttem a férfi és a nő, egybekarolva, közöttük tálalókocsin óriási torta, rajta körkörösen színes gyertyák lobogtak, mint egy rendes vendégségben. Légy a gyermekünk!, mondta a nő azonnal, hogy rám, mint tárgyra térjen: látjuk, az emésztésed jó, még hasonlíthatsz is apádra. S akkor mintha megmozdulna a fűben a gumislag, óvatosan fölkúszott a tortára, átfúrta magát a krémen és a piskótatésztán, majd lassacskán a két kővé meredt „szülőre” tekeredett, végül ismerős hangon szólt hozzám: Eszedbe ne jusson mástól bármit is elfogadni! Főleg ha vécé után nem mostál kezet. Bármit adnak, mondd azt, hogy nem vagy éhes! De ha mégis erősködnek, kérd meg őket, csomagolják be, és hozd hazanekem! Csodálkozni sem maradt időm, már az utcán voltam, s kissé arrébb egy padra támaszkodva végiggondoltam a helyzetem, és mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy valahová nagyon messzire kerültem a céltól, a kezeim üresek voltak, mint egy fal. Vissza kell jutnom a lemezbolt bejáratához, ez járt a fejemben, és futásnak eredtem.

Szerencsére a kreszt hozzám hasonló gyerekek találták ki, ezért könnyedén eligazodtam a vasútállomásra vezető táblák között. Indiánszökdelésben fütyörésztem a porban, bátorságot merítve a könnyen jött dallamokból megpróbáltam szöveggel ellátni azokat: „Hull a pelyhes fehér hó, adjon isten, télapó, mizus van, mizus van, tán még nem is ugorhatsz! Minden gyermek várva vár, páncélszekrény tárva áll, hull a hó, hull a hó, raboljál el télapó! A karácsony jaj de fényes, átfut rajtam egy-két krémes, csilingel, csilingel, a belügyi miniszter! A szeretet ünnepén, fent ülünk egy nagy tevén, hová mégy, hová mégy, tán csak nem a Györgyire?” Így danolásztam az úton, mikor hirtelen pisztolypárbajba keveredtem. Ó, de jó, ezt a filmet még nem láttam, csaptam össze a kezem. Kikerestem egy lővonalon kívül eső helyet, hogy végignézzem a csetepatét. Állj, bocsánat, állj!, szóltam bele magam számára is igen udvariatlanul a párbajba. Ne haragudjanak, de én csak most érkeztem, tudják, én vagyok az a kisfiú, aki a bakelittel van annyira oda, és meg kell mondanom, nagyra tartom az önök fegyverkészségét, de mindjárt újra hozzáteszem, épp csak most érkeztem, és ahhoz, hogy rendesen tudjam élvezni a párbajukat, tudnom kellene, mi volt a kiváltó ok. Kuss!, mondta a borostás, és a földre köpött egy olyat, hogy ha az nünükénél kisebb bogarat talál el, menten vihetjük az állatkórházba törött lábakkal és fél vesével. Hogy beszélsz te ezzel a gyerekkel, mondta a másik, hiszen még gyerek, nem fogtad fel, te barom, hogy én se legyek kevésbé kemény!? A gyerekek kíváncsiak, te barom, nem tudtad ezt? Megkérdeznek mindent, te barom! Azt is, hogy mér van két kezük, mikor látják, hogy kettő van, te barom! És azt, hogy mér mindig olyankor romlik el a gázcsap, amikor apa Japánban turnézik a londoni filharmonikusokkal!? He? Te barom! Jól van öregem, te győztél, föladom! Álljunk meg egy szóra, mondta megint a másik, szóval föladod!? És elismered, hogy a föld legnagyobb gleccsere nem a Fedcsenko a Pamír hegységben, hanem a Malaspina a St. Éliás-hegységben!?

Hogy beszélsz a gyerek előtt!?, és újra köpött egy nagyot, de most akkorát, hogy látszott, az ádámcsutkája fölugrott a szájába. Szóval elismered, te barom, végre, hogy én vagyok Charles Bronzon!? Figyelj, aranyapám, nekem telj’mindegy, hogy bronzon vagy, vagy kaucsukon, tőlem lehetsz az eperfán is, az is biztos, hogy… És ebben a pillanatban elsültek a fegyverek. Olyan rutinosan csinálták a figyelemelterelést, hogy ezt majd a következő sakk-versenyen alkalmazni fogom. Bár itt ez remivel végződött. Lelőtték egymást mind a ketten. Mint két biztonsági őr. Az egyikből balra, a másikból jobbra folyt a vér, az egyikből Rh+, a másikból: Rh–. S ekkor szellő pattant az égből, és a felhők, melyek a párbaj alatt vastagra szaporodtak mindkét fickó feje fölött, most minden irányba szétnyíltak, mint egy édesen örvénylő kehely, és három angyal szállt alá, kettő csupasz kézzel, a harmadik szaxofonon kísérte társait. Ott lebegtek egy darabig a holttestek fölött, precízen nézték a karórájukat, várták a beavatkozásra legmegfelelőbb időpontot, mígnem az egyik rám nézett. A nemjóját, ez a fiúcska lát minket, angyaltestvérek. Az egyik angyal egy igen szép kislány volt, olyan, akit napestig szívesen temetgetnék a homokbányában; arany fürtjei körüljárták piros és pufi arcát, az az érzésem támadt, mindig aranygaluskát kap ebédre vaníliamártással, vagy pedig tojásos galuskát harmatgyenge ecetes-cukros salátával. Bár csak megpuszilhatnálak, mondtam félhangosan sopánkodva, mire a szaxis teljesen berágott. Mondtam, hogy lát minket, Elvira testvér, ezt nem engedhetem meg. Mi lesz később szegény gyerekkel? Mindenki hülyének fogja nézni. Ne bájologjál, Elvira testvér, mert olyat beleszaxofonozok a füledbe, hogy hazáig kísér! A nemjóját! Majd állandóan a túlvilági élményeiről fog beszélni környezetismeretórán, tornából meg viszi haza a nagy léceket. Gyorsan, testvérek, kapjuk föl ezt a

két szeszszagú banditát, amíg a fiúcska koraidején nem ejakulál. Ne undorodj, Bernadett testvér, a te mentorod napi négy liter bort ivott, mikor kikönyörögte, hogy a mentőcsapatba kerülj! Akkor segíts nekünk, mondta Elvira testvér, ne csak a szád járjon, Brinkmann testvér, tudsz papolni erkölcsről, Kant testvértől is tudsz ezer idézetet, az objektív szubjektivációját, és a szubjektív objektivációját, de most fogjad ezeket a cowboy-hullákat, és vigyük föl az égbe őket, amíg át nem megy rajtuk a locsolókocsi. Huss, egy szaxofonszóló, és már mentek is a mennybe, de ahogy eltűntek az égről, megszólalt egy hang: Ugyan már, kis tökös, addig játszol a lányokkal, amíg éjjel be nem pisilsz! Tudod te egyáltalán, hogy mi után vágyakozol? Hülye csibész! A felhők bezárták kapuikat, s kissé csalódottan egy keskeny csatorna mentén haladtam tovább, amely fölött egyszer csak vasúti sín húzott át. Tőlem balra, a szépen festett állomásépülettől nem messze hatalmas tölgyfa állt, oldalának támasztva a makkszedő létra. A tölgy ágai magasan a sínpárok fölé lógtak. Odalopóztam és fölmásztam rá. A tehervonat éppen kifelé húzott az állomásról, kicsit elbizonytalanított, szabade ugranom, vagy nem. Vártam, mert mindig van másik megoldás. Fölnéztem az égre, de nem jött eligazítás. Akkor nekilódultam, és ahogy kézzel-lábbal hadonásztam a levegőben, mégis csak megszólalt a hang: Mozgó járműbe soha ne ugorj bele, mert könnyen az életedbe kerülhet, és különben is, kárba vész minden, amit eddig érted tettünk, ott fogja kettészelni a vonat a szeretetünket! Nem viselem valami jól a stresszt, állandóan földagad a hólyagom. És a mozgásomat is megváltoztatja. Mire kihúztunk a rendezőn át, csupa szén- és kőpor lettem. Reszketve szorítottam a gatyámba a tökvirágot.

Mindig ezt énekelték a jó kedvű emberek: Sárgát virágzik a tök! Aztán meg röhögtek, hogy ez mást jelent, mint amit. Azóta minden mást jelent. Nagyon meg kell gondolni, mit beszél az ember, annyira oda kell figyelni, mint egy nyugdíj előtt álló főrendőrnek. A szenes kocsi tetején elővettem a fütyülőmet, és a szénkockák közé sárga, gőzölgő levet spricceltem. Tulajdonképpen hugyoztam. Akkor jutott eszembe, milyen buta vagyok, eltalálok valami elektromos vezetéket, aztán annyi. Vagy valamennyi. Idegesen fogtam a kis pöcsöt, reméltem, mielőbb abbahagyom, és nem vág belém a vizeleten átcikázó áram. Dolgom végezve mindjárt jobban éreztem magam. Nézelődtem a kocsi tetejéről, integettem a termőföldön dolgozó munkásoknak, parasztasszonyoknak és parasztférfiembereknek, a besegítő, iskolából kimaradt parasztgyermekeknek, akik most ugyan irigyelnek, milyen úri módon utazok, de ha tudnák, hogy töri a seggem a brikett, biztos, hogy maradnának a kapanyél mellett. Aztán útközben voltak gazfickók, akik megdobáltak apró kavicsokkal, sőt, akadt egy ilyen torz fejű gyerek, aki csúzlival lőtt rám, meg még sőtebb, egy idősebb pasas, amelyik légpuskával, csak úgy csattant a vagon oldalán. Akkor elgondolkoztam az emberiségen, s a gondolatok egy életre szóló tőrt döftek a hátamba, az orromba, a fejembe, a kezembe, a seggembe, és döfnek azóta is, és mint egy rossz álomnak, nem akar vége szakadni; mint egy emberből font ketrecben, úgy keringek itten, de hagyjuk a fenébe, így csak még siralmasabb lesz az, ami voltaképpen kacagásra ingerlő. Az állomásokon lekuporodtam, nehogy az állomásfőnök „leészleljen”. De valahogy nem jól kuporogtam, mert már vagy fél órája feküdtem mozdulatlanul, mikor fölnéztem, egy osztag rendőr vett körül. Puskával, pisztollyal, bombával, és azzal az értetlen, végső gyűlölettel a szemükben. Fölkaptak, mint egy kismalacot, és bevittek az állomás épületébe. Nem volt jó a lámpa, ezért az epidiaszkóp fényével, és a szélsebesen pörgő ventillátor lapátjait közelítve arcomhoz vallattak: Kinek kémkedsz te, zombi? Igaz-e, hogy a besenyőknek? Igaz-e, hogy elefántcsontparti gerilla vagy? Igaz-e, hogy az az ember vagy, aki az Amerikai Egyesült Államokban vattacukorral fojtja meg áldozatait, majd csicseriborsóval hinti teli a helyszínt, hogy a kiérkező rohamosztagosok seggre essenek?

Nem, nem, nem, tagadtam bátran, hisz semmi nem volt igaz. Én az a kisfiú vagyok, aki elindult a lemezboltba két bakelitlemezért, egy kis- és egy nagylemezért, és soha nem leszek más, mint ez, ez, ez – üvöltöttem. Akkor egy kapucnis csibész lépett az állomás épületébe, nem volt sokkal idősebb nálam, megfogta gyengéden a főhadnagy vállát: Hagyd, Marszel, majd elintézik a parasztjaim. Két hétig tulipánt etetnek vele, tudod, amit visszahozunk a piacról, jó rohadt, aztán jön a szegfűkúra, az aranyeső, legvégül a Bülbül rózsái, csak kérlek, Marszel, fizess a munkámért, adok számlát, sehová be nem sorolható gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatásról. Köszönöm, Pier, mondta a felügyelő, aztán arra biztatta Piert, üssön meg nyugodtan, ha jól esik neki. Pier undorító, nyálas módon masszírozta a tenyerét meg a hosszú ujjait, de engem se abból a fából faragtak, amit leáztat a nyál. Elnézést, mondtam, és tapogatni kezdtem a zsebeimet. Nem látták véletlenül az aranytárcámat? Még szegény fogadott ükapámtól örököltem, bele van írva a neve, báró Podmaniczky Frigyes Alajos. Nem látták valahol? Biztosan kiesett. Mindig az ilyen értékes dolgok tűnnek el a legváratlanabb helyeken! Az összes rendőr és tiszt kirohant az épületből, csak a csuklyás fickó maradt bent. Megöljelek?, kérdezte. Bólintottam, és hozzátettem: Tedd meg, akkor legalább nem tudok elmondani semmit a sajtónak az ügyeitekről, és kibólintottam az ablakon a rendőrök felé. Honnan a francból tudsz te a bolgár olajról!? Benne van mindenki, tudom, ebből éltek. Akinek nincs szíve, az pénzből él. Pier annyira elfoglalta magát a gyilkolás gondolatával, nézte undorító kezeit, hogy észre sem vette, mikor leugrottam az asztalról, vagy kiugrottam a székből, a fene se emlékszik már rá, és futottam, mint akinek jobb híján ezt tanácsolták. Csak úgy zengett a fülemben: Soha ne felejtsd el, a testmozgás olykor bénítólag hat az agyra. De néha lassítsál, elkopik a tornacipőd, és nem vehetünk minden

hónapban újat! Hirtelen fényesség gyúlt a szememben, mintha a napba néznék, vagy azon is túl. A világosságot szédülés követte. Rohanó lábaim elhagyták a talajt, majd átfordultam vízszintes tengelyemen és megkönnyebbülve, minden súlyomat elveszítve zuhantam a föld belseje felé. A középpontban megálltam, ezer darab fényes csillag szálldogált a szemem előtt. Feküdtem ott a fényben, és egy kis egér jelent meg előttem, bajszának minden szálán egy-egy cukorka lógott, aminek jelentősége később sem derült ki. A háta mögül előkapott egy kis kempingszéket, kényelmesen elhelyezkedett, keresztbe csapta lábait, napszemüveget tolt az orrára, bundáját kissé megnyitotta a mellkasán, naptejjel bedörzsölte magát, majd így szólt: Te is szolizol? Vagy te haldokolsz? Tiéd ez a szép túlvilági fény? Meglepődtem, milyen jó kiejtése van az egérnek. És hogy nem szivarozik. De nem, ez az egér diszkrét volt, mint egy darabka sajt. Nem mertem válaszolni az egér kérdésére, csapdát sejtettem benne, vártam, hátha jobban megmutatja magát. Mondom, jó fényed van, mondta hangosan az egér, manapság satnya egy ájulások vannak. Bekajálnak és akkor, vagy megáll bennük az ütő. Neked nagyon jó fényed van. A rémület a legjobb, a legegészségesebb a fénye, nincs benne egy vektornyi káros sugárzás se. Nagyon csípem az ilyet, mondta az egér. Lehet, hogy én is szolizhatok? A saját túlvilági fényemben?, kérdeztem, bár a hangomat nem hallottam. Lehet, hogy, ja, mondta az egér, egy kicsit megigazította a szemüvegét. Csak arra kell vigyáznod, meg ne halj közben. Akinek nincs arányérzéke, az könnyen bekampózik. A múltkor is volt egy csávó, annyira meg volt döbbenve, hogy hiába ültem be a fényébe szolizni, azt mondta, ő ilyen csodálatosan még nem érezte magát, és sutty, már benne is volt az alagútban, a fénylény elkapta a tökeit, és kész, besötétedett. Az a jó, ha meg bírod állni, hogy ne dőljél be a fénylénynek. Kevés ma az ilyen haldokló, ezért is vagyok ilyen szürke. Nincs kinek a fényében szolizni eleget. Minek neked állandóan szolizni?, kérdeztem.

A mi nemzetségünk a szolizós egerek nemzetsége. Remélem, ez kielégítő válasz. Utálok magyarázkodni. És amikor ti haltok meg? Ne gyerekeskedj! A szolizós egerek örökéletűek, ezért nem is szaporodnak, csak a szemüveget kell újratermelni, mert néha ráülünk, vagy a haldokló magával ragadja a kezünkből, hogy azért lásson is valamit. Nem nagy kunszt! Nem szaporodunk, ezért örökké élhetünk. Viszont a szexuális életünk kiváló. Napozunk, piálunk, meg csajozunk. Ez az igazi egérélet. Ha meg úgy adódik, golfozunk is. Egér, mondtam így, egér, nem tudod véletlenül, melyik út vezet a lemezboltba? Az egér lábai közt előhúzta a farkát, aminek belső oldalán, úgy láttam, keskeny nyílás nyílt, a füléhez emelte, és cincogott: Szevasz, tahó, gesztenyebarna arclabdáid cuppanásra érettek? Aha…, aha…, aha… Az egér ledobta a farkát, lekapta a szemüveget, fölemelte a kempingszéket, s diszkréten beszélt felém: Köszönöm, gyermek, remekül szórakoztam, de nem adhatok útbaigazítást hanghordozók ügyében, ugyanis mi a fénnyel vagyunk elfoglalva. Most szólt az egyik csajom, hogy útjára indult valami eksztatikus haláleset, ahol tömegesen szolizhatunk, és állati sok kaja is maradt a buliból. Állítólag lakkbenzint meg nitrót ivott az egész család. Na, viszlát! Ha meg nem, kösz az ingyenszolit. És azzal beballagott a fénybe az egér, és úgy eltűnt, mint mozdony a hatalmas fa lombjai között, vagy extrémebb esetben, mint mozdony a lekvárban. De alig hogy eltűnt, megjelent a fénylény az alagútban, csodálatos érzések áradtak belőle, nem szólt egy szót sem, csak áradt és áradt, az ujja nagyon fényes volt, és azzal így csinált, hogy: gyere, gyere! Eszembe jutottak az egér szavai. Mik is voltak azok?

Nem mozdultam. De hisz nem is mozdulhattam, immár nem létezett a testem, egészen szuper volt. A fénylény ekkor megmutatta magát az alagútban teljes egészében. Bekapcsolta a ködgépet, az alagút faláról leakasztott egy mikrofont, s hosszú, fényesen izzó ruhájában megindult felém, hogy elkapja a tökeimet. Jött-jött, mégse haladt egy métert se, mintha futószalagon lépdelne. Vagy nem is lépdelt, mert nem láttam a lábát. Hosszú, fehéren izzó ruhája – fejét kivéve – mindent eltakart. Hogy milyen volt az arca? Jóságos. Egyszerre volt férfi és nő, öreg és fiatal, de mindinkább popénekes. És akkor rázendített. Megszólaltak mögötte a harmóniumok, s azt énekelte, mennyire, de mennyire szeret, s már most 25 százalékban eláraszt a szeretetével, mint tavaszi réteket a hegyekből lezúduló eső, csak egyet kér cserébe, hogy nézzük át együtt, majd helyezzem tulajdonába azt a mikrofilmet, amit még a születésemkor varrtak be a lábaim közötti zacskóba. Odakaptam, s tényleg, éreztem valami mikrofilmszerűt, de azt is, hogy a mozdulat nem volt túl szerencsés. A fénylényt, mintha porszívó kapná el, beszippantotta az alagút. Lehet, hogy az ő tökeit kaptam el!? Majd meglátjuk! Talán ha legközelebb lesz rajta szuszpenzor… Ejnye már, meddig lustálkodsz! Ráérünk majd aludni a föld alatt, visszhangzott a fejemben. Az égre néztem, s mellettem a földet fogtam marékra. Fölültem. Szemeim körül szürke por lepte az arcom. Akkor most hol is vagyunk, néztem jó előre. A távoli nádasban megpillantottam Alice Coopert, buzogányt szedett egy fiatal költőnővel, aki hangosan üvöltve sírt, mert hatalmas, párás üvegbúra szorult a fejére. Öblös fejhangon könyörgött a sztárnak, darálja le elevenen, különben publikálja az iránta érzett érzelmeit. Alice meg csak bicskáját villogtatta, hogy ugyan, bébi, túl ornamentikus a te poétikád, húsból húst akarsz, szellemtelen gagyi, inkább tedd magadévá Phil Collinst, hátha benne lesz a hármasbefutóban, és lovaggá ütik. Az a ti vesszőparipátok. Fölpattantam, hátha Alice tudja, merre van a lemezbolt. De mire fölálltam, addigra olyat csinált a költőnővel, hogy el kellett fordítanom a fejem, s ha valamikor beszélni fogok róla, azon a napon, amikor majd már mindent szabad lesz.

Szomorúan ballagtam az erdő felé, és eszembe jutott, milyen szomorúan tudok ballagni az erdő felé, és keveset is nevettem életemben, és ettől még szomorúbb lettem, annyira, hogy dalra fakadtam: „Érzem minden porcikámban, hogy egy kislány Korzikán van…” Idegtépő pillanatok voltak ezek, de ahogy haladtam egyre beljebb és beljebb az erdőbe, a sötétség nagy nyugalmat kölcsönzött, azt mondta, elég lesz tíz év múlva visszaadnom. És akkor bánatomban, ha nem hallom azt a szép dobszólót, biztosan eltévedtem volna magamban. A hang irányába fordultam, s mikor kiszűrtem a visszhangokat, megszaporáztam lépteimet. Egy kis tisztáson Cozy Powell dobolt. A Tánc az ördöggel dobszólóját nyomatta, teljesen belegabalyodott. Amikor épp belépett volna a gitár, újra fölvette saját ritmusát, a gitáros meg üres lendülettel állt és bámult. Cozy kacsintott, és a háta mögé intett. Így megy ez végestelen végek óta, mondta hirtelen, és megint a háta mögé kacsintott, fölengedte a lábcsint, s egy csavarkulccsal állított rajta, s így végre beláthattam a háta mögé. Mi a szösz?, mondtam magamban, s a legkevésbé ismert változatra gondoltam, amely szerint a szösz a tilolt és gerebenezett len vagy kender rostjainak megfonható tömege. Lassan oldalazva mozogtam, nehogy a szemem fényét kioltsa a látvány, mikor is a hang felzúgott fejemben: Ez a gyerek olyan körülményes, hogy ha elküldöm szódáért, vajat hoz, és csak a saját temetésére ér vissza. És: Már megint mit csinálsz!? Ne szerencsétlenkedjél!, szólt a hang, s egyre kevésbé hittem, hogy angyalok társalognak velem. Megráztam a fejem, netán rosszul látom: a dobos háta mögött, egy szép görögkeleti-mintás pamlagon ott feküdt a hatalmas fekete nyúl. Fehér lepedővel volt letakarva, s a nyúl lábai között szorgalmasan térdepelt egy ember. Úgy láttam, John Updike az, és minden igyekezetével azon van, hogy segítsen a nyúlnak a szülésben.

John fél szemmel rám pillantott: Ez lesz az első húsvéti tojás, mondta. Mellette Günter Grass ült egy sámlin, noteszt kucorgatott meztelen térdein, s szemüvege fölött így beszélt: Itt nem lesz többé probléma! Soha! Följegyzek mindent. Fölírom, hogy mi volt előbb! A nyúl vagy a tojás! És az utókor meg fogja tudni! És hálás lesz nekem ezért! Mindenki hálájának fénye fogja beragyogni a múltamat, a jövőmet, és a jellememet. Ugyan, tati, be kéne venni a gyógyszeredet!, mondta a mellette ülő fiúcska, aki valahonnan a peloponészoszi félszigetről származott, japánul verselgetett, és a multikultúra volt a szakterülete. Azt akarta megtudni, milyen hatással van saját magára. John hátraszólt: Günter testvér, szólj, légy szíves Cozy testvérnek, hogy valamivel lassabban dolgozzon a lábgéppel, mert erre a ritmusra nem találok fogást se a tojáson, se a nyúlon. Günter fölhagyott a jegyzetekkel, átment Cozyhoz intézkedni. Én meg lehajoltam. Találtam a fűben egy papírlapot. Valami hirdetés állt rányomtatva. Egy lemezbolt hirdetése. De a címet már elmosta az eső. Fölemeltem, odalépdeltem Cozyhoz, Johnhoz, Günterhez. A fejüket rázták, nem tudnak semmiféle lemezboltról, különben is nekik dolguk van. Méghozzá nagy. Jól van, rázzátok csak a fejeteket!, mondtam, mikor láttam, hogy a pamlagon fölemeli fejét a húsvéti nyúl, a füleivel felém integet, de már nincs ereje megszólalni a végtelen szüléstől. Szánalmasan a nyúlhoz léptem, megfogtam a kezét, mintegy részvétileg, s ebből némi erőt merítve mégis megszólalt: Volt itt lemezbolt, fiacskám, itt a sarkon, a metrólejáró mellett, de csak délután tartott nyitva. Az bizony nagy baj, válaszoltam a nyúlnak, mert nem tudjuk, hogy hány óra van, arról nem is beszélve, hogy egy feneketlen erdő kellős közepén vagyunk. Nem hallgattad a híreket, kérdezte a nyúl, bemondták-e már a tudományos

bizottság döntését? Hogy akkor emlős vagyok vagy kloákás? Borzasztó ez a halogatás, hogy nem tudom mi lesz. Most akkor véletlenül belém szorult ez a tojás, vagy tényleg szülök egyet? Ó, szegény nyúl barátom, mondtam a nyúlnak, jobban járnál talán, ha beáldoznád magad egy kis pörköltnek. Nem is rossz, nem is rossz, mondta Updike, és fogást váltott a nyúlon. A peloponészoszi félszigetről származó, multikulturális japán verselő az óriás tojáshoz illő festékmintázatokat vetett össze a laptopján, miközben így szólt: Fel kell készülni időben mindenre! Mi lesz, ha megszül a nyúl!? Itt áll majd Günter bácsi minta nélkül. Hisz nem írhat le egy csupasz tojást, amin nincs semmi! És akkor hirtelen szél támadt, fázni kezdtem, egy apró kéz nercbundát terített a hátamra, s mutatta, ott a házban vendégül lát. A nőnek bóléillata volt. Rengeteg bólét iszom, hogy tűrjem a magányt, mondta, mikor benyitottunk a kis vadászkastélyába, ahol óriási trófeák tapadtak a falra: szörnyű medve vicsorgó fogakkal, röhögő ló, ájult lazacmama, hároméves nyeretlen rénszarvas, s állt ott egy fej, amely emberé volt. Igaz, nehezen lehetett kivenni a vonásait, mert üvegbúra alatt tartotta, mint egy cipót. Én itt félek, mondtam a nercbundában, s a nőre pillantottam, akinek homályos vonalai abszolút barátságtalanra változtak. Maga embert is gyűjt?, kérdeztem. Csak egy van, ne félj, válaszolta a bóléillatú nő, ez az első űrhajós, Gagarin trófeája. Biztos? Biztos, hogy nincs több?, kérdeztem tőle nyersen, mert a félsz lassan teljes uralma alá hajtott. Nem, ezt most még egyszer: A borzongás és a félelem, mint valami sötét tinta, szivacsszerű sejtjeim falán felszívódott, apránként árasztotta el egész lényemet, s most a végkifejlet felé kacsintva kanyarodott, és én gondolni se mertem arra, mi tévő legyek, ha 100%-ban hatalma alá kerít e félsz.

Félek, ismételtem egyre vékonyabb hangon. Na, jó, beismerem, mondta a nő, van még egy trófeám. Úgy hívják, hogy Hemingway. De neki nincs meg a feje, csak a csontváza. A dolgozószobámban. Megmutassam? Oda van ragasztva a csontváza az íróasztalom oldalára. Érdekel? Igen, érdekel, csak most nem vagyok rá kíváncsi, motyogtam, s megpillantottam a nappaliból nyíló vécéajtót. Bólintott, hogy bemehetek. Topogtam a mosdó felé, és szaporán szőttem a tervet, hogyan szabadulhatnék ki a fogságból. Mert rágondolni is borzalom, hogy évek múlva mutogat majd az itt túrázó írószövetségi tagoknak: Tessenek befáradni a játszószobába, ahol a legújabb szerzeményemet tartom, egy gyermeket, a bőrébe véstük Juhász Gyula szonettkoszorúit, amit egy hagyományos, mezei lemezjátszón is meghallgathatunk! És hosszú, erős taps! A nő bekapcsolja a készüléket, a bőrlemezem elfordul, ráhelyezi a tűt, s megszólal a Várszegi Aszterix Szinitanoda növendékének sápadt, túlvilági hangja: „József Attila: „A” mama.” Pardon, pardon, mondja a nő, vállán a nercbunda, elnézést, ez a B oldal, már fordítom is a kis köcsögöt. Eddig értem a gondolattal, mikor a vécé ajtaját zárva találtam, megfordultam. Meg akarsz szökni, mi!?, mondta a nő, s közelebb lépett. Most láttam csak, vörösre van festve a haja, s ahol a frizura szétnyílik, a hajszáltövek ezüstösen csillognak. Mit nézel a fejemen?, üvöltött rám. A haja, mondtam. Mi van a hajammal? Őszül.

Te nekem ne hazudozz, mondta, s azzal berángatott a toalett-szobájába, leült a tükör elé: „Tükröm, tükröm, beszélj szépen, őszbe hajt itt minden génem!? A festék is hiába? Mártsam inkább gyerekből főtt piába?” Nem volt más hátra, a tükörhöz ugrottam, s a fésűk közé helyezett kalapácsot belevágtam az üvegbe. Te kis hülye, ordított a nő. Maga a hülye! Mit gondol, bármit megcsinálhat velem!? Ki vagyok szolgáltatva, az biztos, de a magam módján akkor is megvédem magam! A nő fölkacagott. Ugyan hogyan? Tökön rúgsz, te kis nyikhaj!? Nem, válaszoltam, elég hogy egyet gondolok, itt vannak kint a háza mellett a Günter Grass meg a John Updike bácsi, csak gondolok egyet, és a tudatátvitellel minden információt átadok magáról, és meg fogják írni, milyen gonosz és ostoba. Márpedig az ilyen figurák mindig is kelendőek voltak, úgyhogy még a lektori jelentésben is kikurziválják magát. Hülyéskedsz, mondta most már valamivel higgadtabban. Ajánlok egy üzletet. Csupa fül vagyok, mondtam magabiztosan, rátámaszkodtam a széktámlára, ahogy a fodrásznál láttam a férfiaktól, mikor elkéredzkednek sörözni a dauerba rakott asszonytól. Ha befested a hajam, szabadon engedlek!, mondta a nő. Szóval beismeri, hogy fogságban akart tartani!? Mindjárt elengedek egy gondolatgalambot a Günter bácsinak! Ne, ne, inkább hozom a festéket! Elolvastam a használati utasítást, kendőt dobtam a nő vállára, hozzáláttam a festéshez, de azért azt előre kikötöttem, hogy nem vállalok felelőséget a hajszínért. Karmesteri mozdulattal nekiláttam, ám mire végeztem a festéssel, a nő elaludt.

A nappaliban egy székre kuporodtam, sorban végignéztem a szörnyű trófeákat. Borzongástól kísérve a konyhában némi eleséget vettem magamhoz, mert már ki tudja, mióta nem ettem semmit. Csak turkálod az ételt! Tedd fel a másik kezedet is! Hogy nézel ki? Mint akit lehánytak. Legszívesebben letagadnálak. Minek születik az ilyen a világra? Beleharaptam a sajtba, és csend lett. Ültem a székben és rágcsáltam a darabka sajtot a kastély óriási nappalijában. A kis falatokat apránként forgattam a számban, kesernyéstől a sóson át egészen az édesig játszott az íze. Bambultam. Csak néztem magam elé, a fogaim őröltek. Beesteledett. Egy személyautó állt meg a kastély előtti udvaron, aztán még egy, aztán még egy, aztán még egy, aztán még egy, aztán egy teherautó, aztán egy kamion, aztán egy utánfutós billenős tehergépkocsi, aztán egy terepjáró, majd valaki végül gyalog besétált a ropogó murván. Előbb az egyik ablakkeret, aztán a másik ablakkeret függönyén villant meg a künti fény, a künti sok tíz reflektor fénye. Előbb suttogás sikolyok nélkül, majd éles-fémes kattanás. Bekapcsolt a szájhangszóró. Kisfiam! Hallasz, kisfiam? Megállt a sajt a számban. Én vagyok az, az anyád. Ezt nem hiszem el, gondoltam, óvatosan a függönyhöz másztam, a párkányba kapaszkodva kidugtam a homlokom, alatta az egy szempárt. Mondjon még valamit! Próbálkozzon, ne adja fel! Ki kell billentenünk a kis szarost!, mondta az asszony mellett alig hallhatóan egy férfi, a vállai csillogtak a csillagoktól, mintha ő maga lenne az éjszakai horizont.

Az asszonyt nem láttam jól, elvakítottak a reflektorok, messzebb vagy száz távcsöves puska lencséje csillogott a lombok között. Beszaladtam a szobába, hogy a vörös hajú kastélytulajdonos boszorkányt fölrázzam. De már nem volt benne élet. Egy könyvet tartott jéghideg kezében, szemei fölakadva álltak, s mintha utolszor azt akarná mondani a szája: frajd, vagy fjord, vagy fúrjál, vagy orvel, te mákosguba! Pocsékul és egyedül éreztem magam, mintha ezer irányba rohanó állatok hátán állva billegnék. Visszatotyogtam az ablakhoz. Rémisztő sötétség örvénylett körülöttem, a sötétségbe bele-belevillantak a künti reflektorok. Kisfiam…, szólt ismét az asszony, …gyere szépen elő, ne makacskodj tovább, itt van mindjárt a tanárod is, még pár perc, csak korrepetál egy hülyegyereket. Arra kérünk szépen, ismerd el, hogy utálod a kötelező olvasmányokat, hogy szarsz az egész irodalomoktatásra, kisfiam, valld be, nagyon kérlek, a tanárod megígérte, hogy nem írja be a naplóba az egyest, csak egy kis fekete pontot tesz az osztályozó füzetébe, amit még kijavíthatsz, ha elolvasod a kivonatolt klasszikusokat, és legalább egy szereplő jellemzését el tudod mondani a saját szavaiddal… A tiszt kikapta az asszony kezéből a szájhangszórót, körbemutatott a lombosan csillogó fákon: …különben agyonlövünk, te selejt! Méltatlan gondolkodásra adtam a fejem: az nem lehet, hogy ekkora ribilliót hozzanak ki ellenem, főleg az nem stimmelt, hogy egy könyvet se olvastam. Mert egy könyvet azért elolvastam. Anyám is látta, meg is dicsért érte. Nem tudom, nem tudom, könyörögtem a lehetetlenbe szorulva: fakó kis vasmadarak, segítsetek rajtam, segítsetek, nyüszögtem gyerekesen. És akkor a padlás felől, pontosabban a kastély tetőtéri szobáiból zörgést hallottam. Valaki járt fent. Behúzódtam egy kieső sarokba.

Léptei tompán koppantak a gerendákból ácsolt lejárón. Szerbusz, kispöcsös, mondta a hang, de még csak a lábait láttam, s mellette feketén suhogó kabátszárait. Ki maga? Maga is kommandós?, kérdeztem szorongva, egyre szaporábban és erősebben vert a szívem. Mi a művészet, arra felelj!?, kérdezte rekedten, és apró léptekkel megindult lefelé. Két kezében egy-egy nagybőgőtok, s amit kabátnak véltem, szárnyak voltak. S mikor a feje is előbukkant, majdnem elájultam: egy madár feje volt az. Ki maga?, nyöszörögtem remegve. Mi a művészet? Arra felelj!, nem tágított a kérdéssel. De hirtelen megenyhült: Na, mindegy, majd visszatérünk rá. Én vagyok a Vörös Rébék, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Micsoda! De hiszen tök fekete!, motyogtam. Ne akadjál föl a részleteken. Átöltöztem. Változnak az idők, a divatok, de azért nevet nem változtatunk!, mondta, és a két bőgőtokból egy-egy fegyvert húzott elő. A nappaliban bekapcsolta a magnót, istentelenül dübörgött a basszus, a gitár úgy nyúlt bele, mint valami rakás szemét az éjszakába, aztán a többi gép is lomha tonnás testtel beindult… Átdobta a szobán a fegyvert: Na, gyerünk, kispöcsös! De most itt le fogunk lőni mindenkit? Anyám meg… …fogd be a szádat! Megbízol a Vörös Rébékben, vagy itt hagylak…? Oké!, mondtam, és kirúgtam az ajtót. Odakint óriási szél kerekedett, és már csak az udvari lámpák halvány fénye világított. A Vörös Rébék kiugrott az ajtón, meghempergőzött a murván, ellőtt egy

sorozatot, de hát senki nem állt már az udvaron. Most mi van?, kérdeztem a Vörös Rébéket. Mi van, mi van?, válaszolta gúnyosan: Eldumáltuk az akciót! Na, szevasz, aranyom!, és azzal fölröppent a fekete éjbe, és amilyen sötét volt, ma sem látok magam előtt mást, csak egy nagy fekete foltot, ami eltűnik az éjszakában. Olyan álmos lettem a kastély udvarán, hogy azonnal elaludtam, mint egy rongy, amit meleg cipóra dobtak. Álmomban krumplit szedtem egy végtelenbe tetsző krumpliföldön. Előttem néhány lépésre ott vonult Bartók Béla bácsi, és Kodály Zoltán bácsi egy darabját játszotta zongorán. A zongora egy nagy vetőgépre volt fölszerelve, annak kifordított rugós ülésében ült Bartók Béla bácsi átszellemült arccal, mint akinek a fejében az összes csillagrendszerek forognak, és centrifugaszerűen ontja magából a hangokat. A traktor egyre nagyobb tempót diktált, nem tudtam vele versenyezni. Végül föladtam a küzdelmet, így csak a dobogó második fokára állhattam Bartók Béla bácsi mellé. Jó volt fölébredni. A murván kissé átfagytam az éjjel, és a reggeli harmat is a fülembe folyt, és valami olyan éhség fogott el, hogy háromlábú serpenyő lettem volna, ha mihamar nem ehetek meg egy süteményt. A kastély másik oldalán néhány fasorból álló erdősáv húzódott, mögötte bicikliút futott, amin, hogy átfagyott tagjaimat fölmelegítsem, a cukrászdáig futottam. A cukrászdában egy szép nagy Melinda-krémest kértem, sok habbal, és kiültem a kerthelyiségbe. Anyád tudja, hogy itt vagy?, kérdezte a cukrász, miután letette a krémest a műmárvány körasztalra. Tudja, hazudtam olyan könnyedén, ahogy egy marék sörét fúródik a törökmézbe. De várjunk csak!, mondta a pincér, te nem a Lómüller gyereke vagy? A villa lapjával kettéroppantottam a Melinda-krémes cukros fedlapját, s ha a cukrász olvasott az arcomról, akkor azt olvashatta: elmégy te a búsba, hapsikám,

ha még annyi arcmemóriád sincs, mint egy fazék levesnek! És kiolvasta, mert nem kérdezett többet. Megpörgette középső ujján az óarany tálcát, és kivillanó fehér zoknis bokájával visszasétált az üzletbe. A krémest nagy türelemmel habzsoltam. A zsebemben összekapartam a pénzt, megszámoltam tövirül hegyire. Az asztal aljába szerelt rendelőgombbal visszahívtam a cukrászt, és mutattam neki a pénzemet: Sajnos, uram, azt kell mondanom, hogy nem tudok fizetni, ugyanis ezt a pénzt valójában nem krémesre szántam, hanem két lemezre, de már napok óta keresem a lemezboltot, és sehol nem találom. Higgye el, uram, hogy nagyon megéheztem, s ha van önben még csöppnyi emberi érzés, szeretet és rokonszenv egy ekkora gyermek iránt, aki becsülettel megvallotta önnek, hogy mire szánja hosszú hónapok alatt összegyűjtött kis pénzecskéjét, akkor most szó nélkül utamra enged, s napi borravalójából bedobja a kasszába azt a kis aprót, amit krémesem kiszorít a pénztárgép feneketlen gyomrában. Fölálltam, és további szók nélkül elhagytam a cukrászdát. Csak két utcával arrébb vettem észre, hogy az orrom alatt meg a fülemnél is húzódik egy-egy tejszínhabcsík. A kirakatüvegben törölgettem az arcomat. Hirtelen szétrántották előttem a függönyt, s már nem magamat láttam, hanem Colombo hadnagyot, amint ijesztő szemeivel meredt az arcomba, kezében egy műpéniszt tartott, s mintha csak a hangját próbálná, francia sanzonokat dúdolt a műpénisz makkjába. Belehasított a fejembe, mintha a mikrocsippen akarna valaki állítani a mágneses mező megváltoztatásával. Megint a hang szólt: Arra tanítottalak, hogy szerény és becsületes legyél. Fújd ki az orrod! És soha nem szabad hazudni, különben elevenen fogsz elégni a pokolban. Az ilyen gyereknek le kell keverni két nyaklevest, különben sose tanulja meg, hogy hun lakik az úristen, bassza meg! Végre elhallgatott, de ez a hang most nem emlékeztetett az eddigi hangra, mintha valaki oldalról dumálna bele az emlékezetembe, ráadásul milyen fülsértően.

Colombo intett, hogy menjek be. Letette az asztalra a műpéniszt, az egy fordulóval a gömbölyű herékre támaszkodva lepottyant az asztalról. Kissé zavarban volt, és rögtön ecsetelni kezdte, hogy nem túl régen, úgy három éve gyűjti csak az ilyen műpéniszeket, mert a felesége telhetetlen, neki meg merevedési problémája van, mert a sok logika és empátia megeszi az ember nemi életét, a felesége meg szereti a változatosságot, de nem akarja túlzásba vinni, csak két pornólapot járat, kazettát meg csak hetente egyszer néznek, és a korbácsuk is már olyan régi, hogy két rojt teljesen leszakadt róla, úgyhogy, ha gondolom, szívesen ad egy autogramot, és részéről el van felejtve az egész. Tudod, mit?, mondtam, és fölraktam az asztalra a legurult műpéniszt, nyomozd ki nekem, hogy hol van a lemezbolt, mert az előbb is már majdnem elköltöttem a lemezre szánt pénzt a cukrászdában. És akkor hallgatok, mint a sír! Ó, igen, válaszolta, nekem is hatalmas lemezgyűjteményem van otthon. Amikor még jó voltam az ágyban, minden este föltettem egy lemezt, szép dallamosat, és amikor a tű elérte az akadási helyet, az volt a mindenem, reggelig meg se álltam… Ekkor lépett ki Colombo felesége a próbafülkéből egy újabb műpénisszel. Akkora volt, mint egy nyújtófa, s nem hallva előbbi beszélgetésünket, már mondta is: Ez lesz a csúcs, szívem! Ez nem is a feleségem, mondta Colombo, az az igazság, hogy még soha nem láttam a feleségem. Ezt hogy érti? Ugye nem azzal akarja magyarázni, hogy későn jár haza, amikor már alszik a felesége? Nem, válaszolta Colombo, nem, ez eszembe se jutott, s akkor a homlokához kapott: amindenit! Lehet, hogy ezért nem látom a feleségem, mondta Colombo, fölkapta az asztalról a műpéniszt, és magára húzta a próbafülke függönyét. Nem vártam meg, amíg fölüvölt, sebtiben kifordultam az ajtón. Kavicsokat, lámpaburát, ceruzabélt, dióhéjat rugdalva haladtam tovább. Nem tudtam kiegyezni a helyzetemmel, a boltba vezető útnak nyoma sem volt.

Életemben először úgy éreztem: elhagyott a szerencsém. Nem, még egyszer, elölről: bár nem sok évet tudok magam mögött, tapasztalatom nyúlfarknyi, mégis gyökeret vert fejemben az a gondolat, hogy az utóbbi napokban a véletlenek mindig úgy sülnek el, hogy még csak véletlenül se az én kedvem szerint. Például mentem tovább a Teller Ede sétányom, kóbormacskák nyújtóztak a kövek között, vizeletük foltokban jelölte a fákat. Mikor már nem bírtam tovább a bűzt, lefordultam egy szűk, betonozott sikátorba. Ott láttam meg azt a kislányt, akivel először a sikátorban találkoztam, aztán amikor később összefutottunk, elmeséltük egymásnak, hogy mindkettőnknek volt egy egészen hasonló sikátorélménye. A sikátor kövére ugróiskolát rajzolt, s ugrálókötéllel a kezében játszotta a sántaiskolát. Mikor meglátott, ellépte magát, a kötéllel pedig a tarkójára suhintott. Bocsánat, mondtam hiába. Tudod, mit? Ha már itt vagy, játsszunk papás-mamást, olyan jó nagy a kezed. Hiába magyaráztam az utam, a lemezeket, nem érdekelte. Azt mondta, az ilyesmi mindennapos ebben a korban. Neki is volt már egy hasonló kalandja, ilyenen minden gyereknek át kell esni, különben beszárad az agya, a fantáziáját pedig megeszik a hangyák. És akkor elfütyülte az egyik gitárszólót a lemezemről, megpengette a hasát, és ezzel a mozdulattal letolta térdig a bugyiját. Hagyjál már, nem látod, hogy az utcán vagyunk?, kiáltottam rá, és megpróbáltam elszaladni mellette, de elkapta a kezem, bepörgetett. Akkorát estünk a betonon, hogy fölszakadt és kivérzett a térde. Az apja a nagy hangzavarra kinézett az emeleti ablakon. Csak annyit látott, hogy a lánya egy fiúval fetreng a földön, nagy a kiabálás, a kislánya csupa vér, a bugyija letolva. Hát mi másra gondol ilyenkor egy apa? Megerőszakoltad, te szemét, agyonverlek!, üvöltött, és a szemei úgy villogtak, mint egy gyilkos bikáé. Alig, hogy fölálltam a földről, már lent is volt, nem menekülhettem. Egyenesen a

tenyerébe futottam. Durr! Fölrepedt a fülem töve. Annyira fájt, hogy sírni se bírtam; annyira, hogy egyből elzsibbadt a nyakam. Belém akart rúgni, de látta, hogy ahhoz túl kicsi vagyok, és túl messzire repülnék. Úgyhogy inkább fölállított, és újra ellendült a keze. De nem ütött többet, mert a lánya hangosan kacagni kezdett. Aztán a lány elmondta, hogy mi történt, de már későn, be kellett ragasztani a fülem. A lány apja, aki egyébként szerintem dél-amerikai származású férfi volt, nem győzött bocsánatot kérni. Hogy mentse magát, ajánlatot tett: Ha majd egyszer valami szörnyen rosszat teszel, és nem kapnak el, akkor vegyed úgy, hogy a büntetés már megvolt érte. A házba tessékelt, megetetett rizzsel, majd bemutatkozott: Mihail Dosztojevszkij vagyok, mondta, s percekig érzékenyen figyelt, mintha hazugságait akarná visszafojtani. Tőlem ugyan hazudhat, nem érdekel, de ha tud valamit a lemezboltról, mondjon igazat. Nehéz kérdés ez, magyarázta karba font kézzel, mindkét csuklóján egy-egy ezüst óra csillogott. Jó lemezboltot találni manapság felér egy hegymászással. Meg kell érte szenvedni, de ha eljutsz a csúcsra, az minden bűnödért kárpótol. Miféle bűnömért, kérdeztem, s világosan láttam és hallottam is, ahogy egy apró hajszálér elpattan a szemgolyójában. Minden ember bűnös, fiam, eleve így jövünk a világra. A bűn a tudás, amivel kilógunk az élők sorából. De halálunkkal minden tudás az Úré lesz. S ha az életünkben békét akarunk, folyamatosan és általánosan szenvednünk kell. Ez a tapasztalat, ennyi a tudásunk. Láttam, a kislányának végig bent lubickolt a keze a bugyijában, mozdulatlan szemekkel figyelte az apját, aki folytatta: Tehát ha el akarsz jutni a jó, nem, a legjobb lemezboltba, meg kell érte szenvedned. Nem tudom, hogy hogyan, de meglehet, embert is kell ölnöd érte, ami az egyik további legsúlyosabb bűn, és ettől majd még jobban szenvedsz, s ez elvihet a megfelelő irányba. Áldásom rád, és most menj, holnap leveheted a

füledről a kötést, és mondd meg édesanyádnak, ha egyedül él, hogy én is egyedül élek, és szenvedek, mint Zlatkó a prés alatt. Más?, kérdeztem, mert úgy tűnt, ennél többet is tud mondani, ha akar, de csak megrázta, majd lehorgasztotta a fejét, és előbb szipogni, majd hangosan rázkódva zokogni kezdett. A kislánya becsukta a szemét, ő is sírt, közös könnyeik a hasukra folytak. Csendben kijöttem a lakásból, jól megnéztem a házszámot, az ajtót, az ajtó szerkezetét, a postanyílás méretét, a küszöb vasalását, amit soha többé nem vagyok hajlandó átlépni, gondoltam. A dél-amerikai férfi minden szava ott motoszkált a fejemben, főleg az a rész, hogy valakit meg kell ölnöm ahhoz, hogy megtaláljam a lemezboltot. De kit? Az utcán leültem egy padra, megvártam, amíg eltűnnek körülöttem az emberek. Nem bírtam tovább magamban tartani, ki kellett üvöltenem magamból: Ezt nem bírom tovább hallgatni! Jól esett. Karomat átvetettem a pad támláján, föltámadt a szél, kis szélrohamok szaladtak az arcomon; nagyon egyedül éreztem magam, és olyan üresnek a szívem, mint egy pöcegödör. Aztán meg hirtelen olyan szabadnak, hogy az már keserű. Föl s alá játszottam az érzelmek végtelen tágasságán. A szabadságon belül céltalannak tűntem, ettől minden összezsugorodott, minden csak én lettem, én lettem a szabadság, belül, ami nem hasonlított semmire kívülem. Lehetséges, ez a pillanat sok mindenre magyarázatot ad utóbb, noha például arra nem, hogyan képes egy ekkora gyerek ilyen biztosan járkálni a világban, miért nem esik össze az első széllökésre vékony és érzékeny ideg- és lélekhálózata? Talán mert másfajta a veszélyérzete? Varázsütésre föltámadt a szél, a nap a felhők mögé úszott, s a földön fekvő száradt fűszálak lassú forgószélként jártak körül. Összébb húztam magamon a pólómat, széjjel néztem a kihalt, lerozsdállt játszótéren. A piros mászókáról lemezenként pergett a festék, alatta mély gödör, s a játékok is mind elhagyatva, a szélnek képeztek némi akadályt. A szél fütyülve járt az ágak és hosszú csövek

között, a levegő lehűlt. Nagyot lélegeztem, mint aki holnap akarja kifújni. Lehunytam a szemem, és szólítottam fejemben a hangot: Na, mi lesz? Mit csináljak? Hogyan tovább? Tessék nekem tanácsot adni! S ahogy csukott szemmel ott üldögéltem, a szemem előtt egy egész estét betöltő akvárium képe jelent meg. Az akvárium lélegeztetőjén gyöngybuborékok sora szállt a felszín felé, a változatosan kiképzett meder alján élő növények között hétköznapi nyugalommal lebegtek a halak, pikkelyeik ezer és ezer színben pompáztak. Az akvárium peremén apró, centis kéz jelent meg, fölhúzta magát, és bebillent az akvárium oldalán egy búvár. A hátára akasztott zsákból egész kenyeret húzott elő, s mivel a búvár is alig volt nagyobb a díszhalak testének felénél, a kenyeret egy kaszás királyhal szájába illesztette, aki a halaktól szokatlan módon lehunyta a szemét, és láthatóan minden ízét és zamatát kiélvezve a friss kenyérnek, apró szájmozdulatokkal tűntette el. Aztán jött a következő búvár. Egyszerre hárman is. Már nem csak kenyeret, hanem hatalmasra sütött kakaós csigát is hoztak, fokhagymás lángost, az egyik pedig családi pizzát. Ám a halfőnök csak ezután látott lakmározáshoz. Neki négy búvár hozta az ételt fényesen csillogó krómfedél alatt, ne ázzon szét annyira. A halfőnök kényelmesen elfoglalta helyét, a búvárok hozzáláttak, etették. A csillogó fedél alatt illatosra sütött, jó tejfölös rakott krumpli pihent, amibe ezúttal friss cukkínit és némi hagymát is szeletelt a szakács. Az étel minden bizonnyal házi tojással készült, mert a szeletelt tojás sárgája sárga, a fehérje fehér volt, ahogyan kibukkant a prézlis sajttal sütött étel belsejéből. Az egytálhoz ecetes uborkát kapott a főhal, és egyedül ő evett teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret. Némelyik búvárnak annyi nyál összegyűlt a szájában, hogy kénytelen volt kiemelkedni az akváriumból, kivenni és kiöblíteni a csutorát. A búvárokhoz képest hatalmas villával rakták a főhal szájába az ételt, de jól látszott a gyakorlott mozdulatokon, hogy szabvány szerint dolgoznak, nem először etetnek. Mikor a maradékot is kitunkolták a búvárok, szempillantás alatt a felszínre emelkedtek, s helyettük díszes, mégis egyszerűen díszített ruhába bújt búvár

merült alá egy optikailag csöppet sem torzító üvegharang belsejében. A halak az akvárium másik végében, a levegőztető verte gyors hullámok ellenére szabályos oszlopokba gyülekeztek. Zsakk Kusztó vagyok, mondta a férfi, de szólítsatok csak Kusztó kapitánynak! A halak nem válaszoltak, ám ez nem zavarta a kapitányt. Azért gyűltünk ma itt össze, mert szeretnék, ilyen egyszerűen szólva, legénységet toborozni a soron következő, nagyszabású tengeri kutatásaimhoz, amelyeknél a halak jelenléte mind biztonsági, mind pedig expedíciós célok miatt elengedhetetlen. A kutatási program kissé hosszú, most nem részletezem, de szeretném látni, kik azok, akikben első szóra megbízhatok. Tegye fel a kezét az, aki vállalja! A halak próbálkoztak, próbálkoztak, de nem sikerült felemelni a kezüket. Ez apró trükk volt csak a részemről, mondta Kusztó, nem szeretném, ha álruhás emberek bújnának meg köztetek. Nos, első lépésben, mivel ti édesvízi halak vagytok, sósvízi kiképzést kell kapnotok. A sós vízben egészen más merülési paraméterekkel dolgozunk, illetve az úszóhólyag gázösszetételén is módosítani kell. Nem szeretném, ha kutatás közben bármelyikőtök is szétrobbanna. Ez egyrészt rövid időre rontaná a látási viszonyokat, másrészt egy ekkora vízlökés tönkreteheti a víz alatti kamera szigetelését. A kutatás sikere ötven-ötven százalék. A részleteket majd holnap, délután kettőkor. Addig is: énekeljük el a francia himnuszt! – mondta Kusztó, s az üvegharang csengő-bongó rezgő falán át az egész vízben a francia himnusz hanghullámai keringtek, s a tátogó halnépség meg volt róla győződve, ez egyszer tudnak énekelni. A himnusz után Kusztó a magasba mutatott, megkapaszkodott az üvegharang oldalában, segédei kiemelték az akváriumból. Csend támadt, s valami furcsa eljövendő szikrája fénylett a levegő mögött. Az akvárium kettős falán túl ekkor feltűnt egy alig látható, homályos szerkezet, melynek közepén mintha piros címkével ellátott fekete bakelit forogna, ami a legfeledékenyebb embert sem emlékeztetheti másra, csakis lemezjátszóra. Bár a szemem csukva volt, mégis úgy éreztem, majd kigúvad, hogy a magam elé képzelt akvárium üvegén át meglássam a fal mellett álló lemezjátszót, s rajta a

némán forgó bakelitlemezt. A fülemben robbanást hallottam, mintha az akvárium robbanna ezerszáz darabra, bele a szemembe. Vagy mintha a szemem robbanna- roppanna bele a megfeszített figyelembe. A fájdalom a fülemtől a szememig hasított, a nyelvem belezsibbadt, s a fejemben egy nőies férfi hangja szólalt meg: Nem ember az ilyen, el kell tüntetni a föld színéről. Nincs helye a világban. Bűnös és átkozott. Fölnyüszítettem, ahogy sokszor álmomból ébresztett hasonló hangzavar, s tovább az átizzadt ágyneműk közt úsztam hajnalig, mikorra kegyelemből fölszáradt körülöttem minden, s reggel úgy fordulhattam ki az ágyból, mint aki az igazak álmát aludta. Az üvegcsörgés utolsó szilánkjait még hallottam. Elállt körülöttem a szél, a játszótér túloldalán valaki felém hahótozott. „Hahó! Hahó!” A hang irányából egy idős asszony integetett az erkélyről, mögötte szabályos körben betört ablaküveg. Nekem, vagy a hátam mögé integet valakinek? De mert fáztam, fölálltam a padról, nem figyeltem az asszonyra, s mintha futáshoz készülnék, karlendítéssel és törzsdöntögetéssel bemelegítettem magam. Nem. Újra: Annyira fáztam, hogy minden porcikámat külön éreztem, külön a kezem, a hátam, a lábam, mintha az előbb én magam robbantam volna szét egy egészen hajszálnyi távolságra, csak épp annyira, hogy a testrészek elváljanak, s ez az apró testszakadék elég legyen ahhoz, hogy fölébresszen, és erőt vegyen rajtam, és azt mondjam, ha bármit akarsz, össze kell szedned magad, semmit és senkit nem kímélve. Egy vaskos tölgy mögül köhécselést hallottam. Hogy köhög a fában valaki, még én sem hihettem.

Előbb a tornacipője bukkant elő, amely igen régi modell volt, majd a tréningje, ami meg ennél is régebbi, ám látszott mindkettőn, a szegénység halálos figyelme a lehető legépebb állapotban tartotta ki. A mosott-kék tréning felső része lazán szétnyitva, benne középütt sárgaréz síp madzagon. A férfi nagyjából idős volt, a fejtetőn ragyogó bőr enyhítette kopaszságát, azt a pár hajszálat méltósággal viselte. Arra kérlek, fiam, mondta egyetlen hangtónusban, s ekkor benyúlt a vaskos tölgy mögé, és előhúzott egy nálamnál húsz évvel idősebb férfit, aki körszakállt viselt, s markáns arcát sehogyan sem viselte a szemem. Arra kérlek, ismételte, legyél ennek a férfinek a futópartnere. Olyan szerencsétlen, álladóan fölbukik és összetöri magát. Soha nem találja a ritmust. A kondíciója kiváló, versenyeket nyerhetne nekünk, de a ritmusérzék hiánya egyszerűen képtelenné teszi a versenyszerű sportolásra. Engem viszont a kondíció hiánya tesz képtelenné arra, hogy futópartner legyek, válaszoltam, s gondolatban olyan erősen kondícióhiányosnak képzeltem magam, hogy majd’ összeroppantam. Pedig úgy hallottam, te szereted a zenét, ahhoz jó fül kell, különben nem élvez semmit az ember. A körszakállas férfi úgy pislogott, mint akinek dínószauruszok voltak az ősei, s erről egy pillanatig sem tud megfeledkezni. Köszönöm, de én…, motyogtam. Szólíts nyugodtan Szentpéternek, mások is így hívnak, ha egyáltalán hozzám szólnak, mondta higgadtan. Kedves Szentpéter, én nem akarok ezzel a férfivel rohangálni, mert egyáltalán nem szimpatikus. Még be sem mutatkozott. Nem is fog. Az nem az ő műfaja. Az övé a futás. De már hogy lehetne a futás, ha egyszer nincs ritmusérzéke!? Jó, változtassunk a stratégián, mondta Szentpéter. Ez az ember, akit meg kéne tanítanod futni, az egész ország, a te országod büszkesége lehetne, minden futószámot megnyerne, és minden futószám végén a ti himnuszotokat játszanák,

vagyis játszanám, mert elég jól zongorázom… Szóval a himnuszjáték utáni jogdíjat akarod…? Félreértesz! Tehát tovább egyszerűsítek. Tanítsd meg futni, és olyan közel juttatlak a lemezeidhez, amilyen közel csak lehet. Honnan veszi ezt, kérdeztem, s bár az éhség uralta minden porcikámat, szúrósan figyeltem az arcán a kis ráncok rezdülését. Mindenről tudok, válaszolta. Mi maga, titkosszolgálati tiszt? Ejnye, te gyerek, mindjárt elseggellek. Tudtam, hogy erre fog kilyukadni, növeltem bizalmatlanságomat, ha nem megy szóval, jöhet az erőszak. Nem úgy értem. Ennek a férfinek futnia kell, méghozzá abban a ritmusban, amit te diktálsz neki, ahogy napok óta hajszolod a lemezeket. Úgy. Nem kötök alkut, Szentpéter, még ha jó dolgot szolgálsz is. Nem kötök alkut. Ez az utolsó szavad?, kérdezte Remélem, nem. Önfejű kisgyerek, azt hiszed, neked mindent lehet? Van az úgy, hogy csak magában bízhatik, csak magára hallgathat az ember. És egyre többször van az úgy, Szentpéter. Nos, egyél valamit, látom, éhes vagy, mondta, s a körszakállas futóbolonddal eltűnt a tölgy mögött. Hahó! Hahó!, kiabált újra az özvegyasszony, akit nem is oly rég láttam az erkélyen, ott mögötte körben ripityára törve az ablaküveg. Most műanyag ételhordót himbált a kezében, óriási ó-lábakon közeledett, vaskos vádliját úgy mozgatta a földön, mintha repült volna az égben. Aztán ahogy elért

hozzám úgy húsz méterre, mintha nem haladna, mintha ott megakadna, mint kézfejben a biztostű. A tölgyfa mögül köhécselést hallottam; tudtam mindjárt, Szentpéter sziporkázik ilyen fesztelen. De újra elvesztettem a fonalat, ha hinni lehet nekem, ez már az éhség utolsó jele: az őszi fák bátorítóan forogtak fölöttem, a nap átütött rajtuk, mint vékony hártyagyűjteményen, és sárga fényben úsztam nyakig, unszoltak a forgó tölgyek: ájulj el, ájulj el mihamar, kisgyerek, nincsen neked keresnivalód ezen a földön, a föld a fáké, kisgyerek, ájulj el, ájulj el, mihamar! Megkapaszkodtam a pad támlájában. Három vad hányingert leküzdve a padra ereszkedtem, és önerőből lebírva a távot, üdvözölt az özvegyasszony: Szervusz, már régóta figyellek az erkélyről, hogy itt ücsörögsz. Talán bizony nincs hová menned? Mélyeket lélegeztem, s mintha minden ugyanolyan távolságra lenne tőlem. Mindenki. Mindenki jön-megy, én meg sehová nem haladok. Éppenséggel lenne hová mennem, mondtam udvariasan, s a jól záró piros műanyagfedél ellenére pompás illatokat szimatoltam. Na, mindegy is, mondta, hoztam neked egy kis elemózsiát. Szeretek gondoskodni, ennyi az egész. Fölnyitotta az ételhordó minden rekeszét: az egyikben sárga húsleves, a másikban hosszú metélt tészta áfonyalekváros mákkal leöntve. Egyél, mondta gusztusosan az özvegyasszony, szalvétába csomagolt műanyag villát és kanalat rakott az ülőkére. Habozásnyi időt sem engedve falatozni kezdtem. A kis műanyag kanálba húsz milliliternél több nem fért bele, de jó ízű volt a leves, sós, eperlevéllel, kis zöldborsóval és húsos zöldségdarabokkal. Beleszállt az a hülye galamb az ablakba, most mondd meg, mehetek a biztosítóhoz, de legalább lett neked belőle egy kis galambleves.

Megállt a kanál a számba, a földre meredtem. Nyugodtan eheted, nincs benne üvegszilánk, mondta az özvegyasszony, és hangosan nevetett. Óvatosan ettem tovább, vártam az első korcanást. Közben láttam magam előtt a hülye galamb a szemeit, ahogy a tükröző üvegtáblában saját tükörképébe húzva tulajdonképpen kivégzi magát. És most akkor én eszem… Némiképp lehiggadtam a gondolattól, hogy csak a tükörképét eszem. A csontokat illedelmesen leszopogattam, a szárnyról is. Pedig hányszor mondtam, de hányszor, hogy azt, aminek szárnya van és repül, elvből nem szabad megenni. És most mégis. Eszem. Talán már magam sem tartom semmire a szavaimat? Biztos voltam benne, hogy állításom értelmét az összes szárnyason át keresték. Hiába. Az én szárnyasom nem volt más: csak egy angyal. Látom, jól esik, mondta száját törölgetve vastag csuklójával az özvegyasszony, mikor magam előtt kicseréltem az üres levestányért a mákkal kevert áfonyalekváros tésztára. Mielőtt belekóstoltam, a galambhoz képest megállapíthatatlan eredetére gondoltam. Ugyan, legföljebb összehordott ételmaradék. Kilenc férjem volt, kezdte az özvegyasszony a mesét, amiről, tudtam, nem maradhatok le, nem várható el senkitől az önzetlenség. Kilenc férjem, és egyetlen gyerekem se született. Micsoda pech. Pedig hogy szerettem volna egyet. Pont olyat, mint te. Kerekképűt, pirospozsgást. Mindent megadtam volna neki. Finom a tészta. Ezt melyik ablakon hajították be?, próbáltam kizökkenteni. És egyik férjem se a háborúban esett el, folytatta tehát, autóbaleset, szívroham, munkahelyi baleset, fertőzés, immunbetegség, repülőszerencsétlenség, fulladás, öngyilkosság, orvosi műhiba. De legalább egy unokám lenne! Pont olyan, mint te. Ennyi férfi, és egy gyerek se!, mondtam szuszogva, lassacskán eltelt a hasam.

Egy se. Mindegyikkel voltunk orvosnál is. Vizsgálatok százezerért, de mind csak azt szajkózta, hogy bennem van a hiba. Mindig a nőben. Pedig kilenc férj, ez pont azt bizonyítja, hogy egyikük sem volt képes teherbe ejteni. Ilyenek a férfiak, hazudnak, mint a vízfolyás. Elég önálló a néni logikája, mondtam súlytalanul, s megköszöntem az ételt, összeraktam a tányérokat, a szalvétában tisztára töröltem a műanyag villát és kanalat, fölálltam, legyen bármekkora a gyerekhiány, s hasonlítsak rá bármennyire is, most mennem kell, várnak a lemezeim. Kisfiam, mondta az özvegyasszony, ne okozz szomorúságot, szívesen örökbe fogadlak, mondta, s csak egy percig gondoltam piszkosul önzőnek, aztán megértettem. Attól, hogy valaki magának akar valamit, nem feltétlenül önző, csak ha figyelmen kívül hagyja, hogy a másiknak esze ágában sincs „az” lenni. Akkor viszlát, kiáltottam vissza a mozdulatlan özvegyasszonyra, és semmi hálát nem éreztem, és azt sem, hogy hálátlan vagyok. Mire kifordultam a parkból, ismét besötétedett. Harang szólt egy negyedet. Visszanéztem a hűvös lombok alatt, s ahol a kigyúló neonok fénye épp elveszett, megláttam egy párt. Az özvegyasszony és Szentpéter ölelkezett. Félő volt elképzelni, miféle halálnem lesz a tizedik, avagy, ha csak, ha csak nem: valami más megoldás születik. De én se tarthatom mindenütt a gyertyát, még ha gyertyatartó lennék se. Úgy tűnt, mintha messziről gitár hangját hozná a szél. De csak gitár. És ismétli a dallamot, és kiráz a hideg. Pont azt a dallamot ismétli, amit lemezen venni akarok. És egyre közelebb, közelebb, és most befordul be a sarkon. Ismétli. Hangok nélkül egy tapodtat se. Mintha húros gitár csattanna szét a sötét kövön. De nem is csattanás ez, valami más, talán inkább harckocsi esett szét gombostűkre tizedmásodperc alatt. Egy versenyző feküdt a földön, sisak nélkül, számozott mezben, lába közt négysebességes versenykerékpár. Kerekét az útkátyú megdobta, a sebességtől nem tartott irányt. Feküdt és vérzett. És nem dúdolt. Közelebb léptem, és dúdoltam neki tovább. Kinyitotta a szemét, rám nézett. Vége a koncertnek, nyöszörögte, de már röhögött, becsukta a szemét és magában röhögött tovább. És ismételte.

Segítettem felállni, a versenybiciklin egy horzsolás se, rajta is csak egy, a térdnél súrolt, piros seb. Miattad estem el, kérdezte támolyogva, mire megráztam a fejem. Küzdök az egészségemért, folytatta, és apró felhőkben szállt róla az alkoholpára, és megint csinálta tovább szájjal a gitár hangjait. Nyújtottam a kezem, bemutatkoztam, ahogy tanultam. Mondtam a nevem, aztán röhögött. Engem is úgy hívnak, röhögött. Ismételt és csuklott. És fájt a feje attól a szar bortól, ahogy mondta. Legszívesebben megdöglene, ahogy mondta, ha már nem élhet úgy, ahogy akar, mondta, de ezek csak szavak, majd holnap másképp mondom, mondta. Fölállt a biciklivel, belőtte az irányt és elindult, én meg mögötte kullogtam, mint egy kiskutya. Mert ha valaki, ő tud valamit a lemezekről. Mit akarsz, fordult hátra egyszer a sötétben, nem láttam az arcát, de dühös volt, a hangja fáradt, kimerülten részeg. Ezt a lemezt keresem, amit…, tértem a lényegre. Istenverte jó zene, néha olyan erőt ad, máskor meg idegesít. Hol vetted a lemezt? Hol. A boltban. A központban. Voltam ott, de már nincs ott a bolt. Mi az, hogy nincs ott a bolt? Mozi van a helyén. Meg valami szőnyegbolt. Nem is hallottam. Te, tényleg úgy hívnak, ahogy engem? Hát, úgy! Elképesztő. De nem kéne hazamenned? Látod, ilyenkor már a részeg disznók is hazatérnek.

Már jó ideje eljöttem otthonról, az az igazság, de haza se találok, meg a lemezboltot se találom. Te, figyelj, hogyha te csak egy delírium vagy, akkor hagyjál most szépen. Ígérem, holnaptól rendezem a dolgokat. Nem vagyok delírium. Egy ilyen kisgyerek vagyok. Én itt lakom, mondta és megállt a bejáratnál, előkotorta a kulcsot. Tényleg úgy hívnak? Ha téged is tényleg így hívnak, akkor ugyanaz a nevünk. Most mit csinálsz éjszaka? Kimegyek az állomásra, ott meleg van, mondtam. Gondolkodott, mint aki végső választás előtt áll, becsukta a szemét, a bicikli első kerekét ráemelte a lépcsőre, és megindult zörögve-magyarázva a lengőajtón át. Bejöhetsz, ha akarsz, aztán holnap megkeressük a lemezboltot. Azt mondod, mozi lett belőle? A fenébe. Mozi. Zenéből mozi. Jó hogy nem gumigyár. Nem válaszoltam, mentem utána befelé, s valahogy fájó szívvel néztem ezt a szélütött fickót, akit pont úgy hívnak, ahogy engem, de csöppet se hasonlít rám, vagyis egy kicsit. A folyosón lezárta a biciklit, beléptünk a lakásba, melegen állt bent a levegő. Ledobta a cipőt, mutatta, hogy kell, aztán egyenest bementünk a szobájába, ahol apró fényt gyújtott, de még ez is zavarta a szemét. Egyedül laksz itt?, kérdeztem. Nem válaszolt, lenyitotta a bárszekrény ajtaját, egy kis pohárba töltött valami fekete szeszt, meghúzta, nagyot sóhajtott, aztán a konyhából behozott egy üveg sört meg egy poharat. Az üvegen gyöngyözött a pára, a pohárban a hab. Egy újságlapra rakta őket az asztalon. Kapcsold be a magnót, aztán tekerd vissza!, hangzott az utasítás.

Amíg a magnó tekerte a kazettát, körbenéztem a szobában, ahol semmi különöset nem láttam, de a virágok mintha ugyanazok lennének, mint nálunk. A kazetta hangosan surrogott, egy kattanással megállt. Kapcsold be!, mondta, ivott a sörből, opálos szemekkel elnézett a fejem fölött. Rágyújtott egy cigarettára, a füstöt a homlokomra fújta. Meleg volt a füst, és csöppet sem büdös. Fölnéztem a füstre a gyenge fényben, és otthonosan nevettem: Füst a kisgyerek felett. Bekapcsoltam a magnót, a fickó letette a cigarettát, húzott a sörből, aztán hátra vetette fejét a fotelben. Úgy tűnt, egyhamar elaludt. A hangerőt visszavettem, ne zavarja az alvásban, s hogy nyugodtan nézhessem az arcát, ami úgy hasonlított az enyémre, mint két pogácsa másik két pogácsára. Hozzáértem a homlokomhoz, letapogattam a szemöldök-orrnyereg-állgödör útvonalat, és közben az ő arcát figyeltem. Érzésem határtalanul hasonlított ahhoz, mintha tükörben nézném magam, bizonyos fokig az ujjhegyeim tükrében. Elég rosszul hangzik, de némi bizonyosságot éreztem afelől, hogy saját magammal találkoztam. Azzal, aki hosszú évekkel később vagyok/leszek. A hajam csapzott és hosszú volt, zsíros, az arcbőröm helyenként püffedt az alkoholtól, a fénylő homlokon hurkás redőkbe gyűrődtek a ráncok. Az elnyomott cigaretta bűze betöltötte az egész lakást, melyben ismét körülnéztem, s felismertem jó néhány tárgyat, könyveket, bútordarabokat, majd visszatértem jövőbeli önmagamhoz, és kis híján elfogott a félsz, amit e megrendítő ember látványa okozott. Nem akarok ilyen lenni, mondogattam magamban, nem akarok. És még az se vigasztalt, ha tehát most itt az a zene szól, amiért útnak indultam, akkor tehát végül sikerül megszereznem a lemezt. Hogy mindez valóban megtörténik velem, igen kis valószínűséggel hittem, ugyanakkor be kellett látnom, akármibe is keveredtem, egyelőre képtelen vagyok belőle szabadulni. Nem, másképpen: Mindaz a tudás és érzékenység, mely eddigi életem során önmagam hivatalos megtapasztalására késztetett, most sem tesz mást, mint azt

súgja, a csodálkozás ugyan helyénvaló, ám a történtek béklyója ugyanolyan erővel tart itt, mint halban a szálkát, amelyen persze semmi csodálkoznivaló nincsen, valóságossága egyívású bármely különös, tántoríthatatlan pillanatod eredetével. Jól vagyok, kérdeztem magamtól. Zsibbadt lábamat megtornáztattam a levegőben, ám a mozdulat bántóan rosszul sikerült, a fejemben megkongatta a vészharangokat: Nincs ebben a gyerekben semmi élet. Nagy csalódás ez nekem. Nem képes megtalálni helyét a világban, de csak azért, mert nem is akarja. Lusta, mint a porcukor. Itt egy pillanatra leragadtam, mert a hang ezúttal közeledett hozzám, pedig a koponyám akusztikai kiképzése nem alkalmas efféle térhangok megjelenítésére. Nem gondolhattam másra, a hangok ezúttal kívülről szűrődnek befelé. Az előszobában villany gyúlt, ami csak megerősített iménti feltételezésemben. Gondolkodás nélkül – ami kedvenc időtöltésem – föltéptem az erkély ajtaját, három mozdulatot követően az erkély párkányán találtam magam. A sötétben nem volt könnyű megállapítanom az alattam húzódó, úgynevezett lakómélységet, de mert a mélység középső felében egy igen széles koronájú fa húzódott, gyors gondolatkísérlettel megelőzve, a fa lombjai közé vettem magam. Ugrás közben szürke, szőrös majom képe jelent meg előttem, amely ügyes farkmozdulattal irányítja magát a suhogó levegőben, s lábai olyan ruganyosak, mint egy macskáé. Ám ezen nem sokáig tűnődhettem, csakhamar recsegve akadtam fönn az első gallyak tartásában. A recsegés veszélyesen rosszul hangzott, hentesnél hallottam ilyet több ízben, mikor a karajcsontokat törte ketté puszta kezével. Épségem és egyensúlyom egyazon faág két oldalát jelentette, melyről tovább zuhanni nem sok bizalmat ébresztett bennem, de mert fázni kezdtem egy északról jött jeges léghullám nyomán, bal kezemet óvatosan kinyújtva fogást kerestem a sötétben. E pillanatok egyikében a szomszédos emeleti ablakban halvány fény gyúlt, amely azonnal tisztázta előttem a fa ágazatának szerkezetét, s mert egyetlen csontomat sem éreztem eltörve, lassacskán, mint egy gyanakvó majom, lemásztam a fáról, s midőn lábam a porhanyós anyaföldet elérte, kísérteties szerencsém gondolata ütött tanyát a fejemben, miszerint mégis csak van gondviselés, mert annak jótét keze nem hosszú és hegyes tövisekkel tűzdelt

fát ültetett az erkély alá, amelyről menekülni kényszerültem. De vajon miért is menekültem? Erre adjon nekem választ valaki? Hiszen ennyi erővel a bejárati ajtót is használhattam volna mintegy kijárati ajtóként, s kisurranva megspórolhattam volna magamnak egy halálugrást, amelynek kimenetele igencsak kétséges volt. Én minderre egyetlen magyarázatot tudok, aminek hitelességét magam se tartom túl sokra, ám ha azt vesszük, hogy cselekedni és gondolkodni nem minden esetben ugyanaz, akkor belátásaink sem minden esetben kívánnak törvényszerű magyarázatot. Mondhatni, legbensőbbemig taszított annak lehetősége, hogy a lakásba belépő emberek személyazonossága visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul bizonyítsa, hogy a fotelben alvó eltorzult, zsíros férfi valóban én vagyok, s ezt még akkor sem viseltem volna el, ha satöbbi, satöbbi… Megátalkodottan ragaszkodtam ahhoz, hogy én magam döntsek a sorsomról, s életem során mindvégig megmaradjak azon képességem birtokában, mellyel a belátható választási lehetőségek közül a számomra legildomosabbat választom. Gondoltam gyerekfejjel, s mert fáztam, nem gondolkoztam tovább. Hogy a hűvös levegőt ne szívjam sokáig, a fáról az állomás épülete felé vettem az irányt, s miközben üres zsebeimben kotorásztam a negró után, amit vélhetően már jóval ezelőtt elveszítettem, menthetetlenül megbántva éreztem magam. Mi mindent meg nem teszek a két lemezért, s egyszerűen sehol, senki és semmi nem kínál fel olyan választási lehetőséget, amellyel akár csak egy lépést is közelebb kerülhetnék hozzá. Hideg fejjel elhatároztam, hogy a keresést föladom, találok én más elfoglaltságot is, ami nem gyalulja tövig az önbecsülésem, és ha valami elérhetetlennek mutatja magát, majd közelebb jön, ha akar valamit. Ha meg nem, elbújhat a menyét seggébe! Alig hogy megkötöttem magammal az alkut, mintha visszafogott vaku villanna a szemembe. A butiksor bejárata mellől elébem libbent egy ezüstös flitterekkel sűrűn fölszerelt, középmagas pompomlány. Helló, köszönt szépen. Hokizni mégy? Egy felesleges utolsó lépés után megálltam, a pompomlány felé fordultam, s a birkák türelmét és eszességét alulmúlva visszaköszöntem: Szia!

Hokizni mégy?, kérdezte újra, és a pompomokkal bemelegítő gyakorlatokat végzett. A bokáján és a térdén is volt egy-egy, vagyis két-két pompom, hosszú, kontyba kötött hajában pedig egy végső fejpompom. Egész testét beborította a flitter, kivéve a combjait, amit sötét, vélhetően pamutból készült vastag harisnyanadrágba bújtatott. Nagyon szimpatikus lány volt, az arca kerek, mint egy tükör, a szemei egyszerűek és nevetősek, mint aki csecsemőkorában annyit kacarászott, hogy a puha csontozat és bőrözet ebben a rendkívül derűs alakzatba csontosodott. Az orra kicsi volt, és éppen merőlegesen állt a szájára, amely arcának kerek labdácskái alatt nyiladozott, megfelelő összhangban a csöppet sem kiugró állcsonttal. Kezet nyújtottam, ami nálam a feltétlen barátság jele. Elfogadta, de mintha ezzel választ is kapott volna a kérdésére, egy darabig nem említette a hokit. Eltévedtem, mondta barátságosan a pompomlány, s oly természetességgel állította mindezt, hogy mély tiszteletet váltott ki belőlem, s a magam önmarcangoló út- és lemezkeresését nevetséges, félresikerült harakirinek állítottam be. Úgy tudta mondani, hogy eltévedtem, mintha ez minden jónak a kezdete lenne: a fékevesztett optimizmus irányába mutató első értelmes hangsor. Már-már kimondtam, hogy én is, de megéreztem a tüdőmben készülődő, mérgezett hangok méltatlanul ügyetlen készülődését, mellyel legfeljebb sajnálatot válthatok ki ebből a szó szerint ragyogó teremtésből, aki apró korom legpompásabb leányélménye volt. És merre tartasz?, kérdeztem ügyetlenül, mint egy útjelző tábla, akit kedvük szerint hugyoznak körbe vérebek, és egér az nagyságú, gumis lábtörlőbe csomagolt szobakutyák. Szereted a disznóvágást?, kérdezte kíváncsisággal telítve ajkát a pompomlány. Nem igazán! Én se, csak enni szeretem. S mert e kettő közötti összefüggés általában elrontja a kedvem, a gyomrom, és a világegyetemben megtűrt emberiség mocskosan bunkó, csúcsra járatott

hazugságállományát juttatja eszembe, igyekeztem másra terelni a szót. Szép vagy, mondtam, és magam elé néztem a földre ferdén, mintha vak lennék, vagy legalábbis kínzó izomgyulladást viselnék a nyakamban. Köszönöm szépen, mondta. Nagyon aranyos vagy. Na, már csak ez hiányzott, fülig pirultam, meg mertem volna esküdni, hogy ilyen dumának csak a baráti találkozásokon hencegve fölidézett párbeszédekben dőlnek be a lányok. De hát a fenébe is, őszintén mondtam. És szerintem tudja ő ezt? Nem, másképp: A csajozás a világon az egyik legbonyolultabb dolog; hamarabb átlátom bármely technológiával megépített részecskegyorsító alaprajzát, mint hogy a lányok aktív vagy deaktív szenzibilitásán eligazodok. Ma mi disznót vágtunk, mondta, és pompomjaival ismét lassú táncba kezdett. Tudom, hogy nincs itt az ideje, kényszervágás volt, mondta nem kímélve szépségét. Apu ragaszkodott hozzá. Hiába mondtam neki, hogy csak a bélmosásig érek rá, utána hokimeccsre kell mennem, mert megígértem, és amire a szavamat adom, annak úgy kell lennie. De az apám hajthatatlan, mint egy pedál nélküli bicikli. Hajnalban leszúrta a disznót, rossz volt hallgatni. De annyira rossz időpontra tette a vágást, hogy a disznónak se felelt meg, és késsel a nyakában elszaladt. Áttörte a kerítéseket, végül a szomszéd padlásán találták meg, pedig nem is volt létra, ott zokogott a kéménynek dőlve. De már nem lehetett mit tenni, a kés fölsértette a szívburkot, az állatorvos is azt mondta, ilyen helyzetben faramuci lenne egy utólagos műtéti beavatkozás. Apám ott zokogott a disznóval együtt a padláson, és akkor már kőkeményen biztos voltam benne, hogy lekésem a hokibuszt. De hát a szavamat adtam. Vajon érezhettem volna-é másképp magam, mint hogy ugyanúgy testileg, mint lelkileg elolvadok? Lehet, hogy ismered az apámat, mondta a pompomlány, úgy hívják, hogy Pick Márk Alajos. „Pick Márk Alajos, Pick Márk Alajos”, ismételgettem a pompomlány apjának nevét, mintha valóban egy igen ízes kolbászt kóstolgatnék. Fejemben már összeállt az ízre leginkább jellemző gondolatforma, ám sehogyan sem bírt

szavakba ömleni. Azt hiszem, mintha már hallottam volna róla, s azonnal elpirultam, mint mikor hazudni vagyok kénytelen. Nem és nem, másképp: A hazugság ellen minden porcikám hadakozva azonnal vért pumpál az agyamba, figyelmeztetésül, ha még egy lépéssel a hazugság útvonalán tovább megyek, a véráram dúsításával kénytelen lesz lerobbantani nyakamról a fejemet. Hát így élünk mi kettecskén, én és a testem. Ekkor mintha mély, visszhangtalan csend ülne rám a koponyámon belül, mintha ezúttal nem tudná, hogyan égesse porig önbecsülésemet a rám morduló hang:

„ …………………………………………………………………………………………………… …………. ”

Lassacskán szünetjel sípolására hasonlított. Éreztem, figyel, de nem mond semmit. Nem tud, vagy nem akar, eldönthetetlen. Én mégis inkább csúnya ravaszságot hallottam a hallgatás mögött. A pompomlány mintha centiket nőne a vakítóan fehér neonfényben, hasa előtt összefont, lelógó karral állt előttem, a járda betonját nézte kettőnk között, ott, ahol egy repedés indult felém, és a cipőm orránál egy váratlan jobbkanyarral kelet felé fordult. A révületből fölkaptam a fejem. A pompomlány karját gyengéden átfogva az állomás irányába tereltem, s olyanokat motyogtam, hogy „hideg van itt a szabad levegőn, a hokimeccsnek már biztos vége, apád rég leitta magát a disznó miatt”, s mielőtt magamról kezdtem volna beszélni, a számban összesűrűsödött a nyál, benne megdermedt a nyelvem. Mikor beléptünk az állomás épületébe, még mindig fogtam a pompomlány könyökét, akit mintha mindez hatástalanított volna, egy szó nem hagyta el a

száját. Életemben először éreztem, hogy vezetek valakit, aki egy szó nélkül rám bízza magát. Ettől mintha egy réteg viasz keletkezne rajtam, ami ugyan összébb tart, ám súlyánál fogva folyamatosan emlékeztet az eredetére, valamiféle magabiztos felelősségre, ami eddig ismeretlen volt számomra. Nem mertem a pompomlányra nézni, ki tudja, talán ezúttal tényleg lerobban a fejem. Az állomás épületében halovány égők világítottak, nem is fénnyel, inkább valami fényes mázzal vontak be mindent, a láthatóságnak azon a határán, amelyen ide-oda lépeget a szem, hol lát, hol nem lát. Mindebben a pompomlány volt a legvalószerűbb. A rózsaszín márványkövezetet fűrészporcsíkok borították, ettől kissé síkossá vált, arra csábítva az embert, hogy csúszkálva lépegessen rajta. A levegő meleg volt és használt, a falakat szintén rózsaszín kövezet borította, s ezzel együtt mintha éppen egy kilégzés után megállt tüdőben ácsorognánk. Az óriási várócsarnokban rajtunk kívül csak két férfi kuporgott a szemközti sarokban, láthatatlanul fekete ruháikban ültek a kövön, közöttük zsebkendő nagyságú sakktábla állt, mellette egy literes üveg, benne víz vagy pálinka, amit fölváltva húzogattak – a húzogatás módja inkább pálinkára utalt. A rossz fényben nem láttam pontosan, hogy a leütött bábukat megették, vagy csak megcsókolták. Hány óra lehet, kérdezte a pompomlány, szemközt a hatalmas számlapjával ránk ásító órával. Az órára néztem, mutatva, az idő számára is hozzáférhető, leolvasható, de csak tovább nyaggatott: Hányóravan? A könyökét elengedtem, hátha visszanyeri önállóságát. Megfordult, s azonnal egy lefüggönyözött üvegablak előtt találta magát, a hátáról lecsatolta a hátizsákot, letette az ablak előtti párkányra, majd mélyen belényúlt. Nézd, ez én vagyok, mutatta felém a képet, mintegy csalogatót.

Kezembe kaptam a fekete mappabőrrel keretezett, fekete-fehér fotográfiát, s percekig néztem az anyaszült meztelenül hasaló kisbabát. Szemei oldalt néztek, de különös fény csillogott bennük, mint két fekete flitter. Melegség öntött el, s eleddig valami egészen ismeretlen otthonosság sugárzott szét bennem, s változott azon nyomban félelemmé, mintha a világ legtörékenyebb pohárkészletével egyensúlyoznék a Bering-szoros fölött kifeszített acélkötélen. Visszaadtam a képet, nem mondtam semmit, mintha mélyen összeomlani készülne bennem valami. Nem kell hazamenned?, kérdeztem a padlókövön kavarva a fűrészport. De, mondta egészen egyszerűen, mintha láncfűrész villanna az éjben, mely a villanással egy időben deréktől csípőig kettéhasít. A lány újra a táska mélyére nyúlt, szalvétába csomagolt szendvicset húzott elő, szalvétástól kettécsavarta, egyik felét a kezembe nyomta. Egyél, én csináltam, mondta. Percekig szótlanul falatoztunk. Hogy milyen ízű volt a szendvics, fogalmam sincs már, mert egész idő alatt azon törtem a fejem, vajon miért nem foglalkoztatnak a lemezeim, miért érzem magam biztonságban ebben a sivár csarnokban, és ellenben miért foglalkoztat annak a pillanatnak a keresése, amely esetleg alkalmas lehet arra, hogy a pompomlány arcát barátságból megcsókoljam? A lány két falattal előbb végzett, a táska mélyéről megint előhalászott valamit. Kipróbálod? Nem, kösz, mondtam teli szájjal, s a választ meg sem várva csatolta lábára a görkorcsolyát. Az áporodott levegő csendjét csakhamar olajozott görgők surrogása váltotta fel. A pompomlány kibontotta a haját, ami hosszabb volt, mint gondoltam, egészen a

combjáig leért. Szélsebesen rótta a köröket, a két sakkozó is felfüggesztette a partit. Mérd az időt – kiáltott rám a lány –, mennyi idő alatt teszek meg tíz kört. Oké – mondtam – óra in-dul! A haja úgy lebegett, mint egy halálosan könnyű fátyol, de emlékeztetett arra is, mikor valaki sebtében hagyta el a szobám, s a nyitott ablakon át reszketve lóbálta a függönyt az ablakszárnyakat csilingelve csapkodó huzat. Na, mennyi!?, kiáltott rám a lány, s én azon kaptam magam, nem figyelek rá, nem számolom a köröket, annál inkább foglalkoztat, ki járhatott akkor a szobámban. Azóta sem tudok rájönni. Hallgatásomat és a csapágyak surrogását az épületen kívülről, a vágányok felől érkező ropogás választotta ketté. A hang ütemes volt, és ettől ijesztő. Életemben először gondoltam ahhoz hasonlóra, hogy talán a rend, a ritmus, az egyensúly sokkal pusztítóbb, mint a káosz. Volt idő, mikor még életemben először történtek a dolgok. Az állomás épületébe beszűrődő egyenletes és ritmusos ropogás hangja egyre erősödött. Mintha a pompomlány semmit nem hallana az egészből, kizárólag a korcsolya mozgására figyelt. Hátizsákja összecsuklott, leesett a párkányról. A terem kétszárnyú ajtaja úgy roppant ketté középütt, mintha maga az akarat óhajtaná átlépni a küszöböt. Mintha fekete gipszbe öntötték volna a férfi lábát. A két méter magas katonatiszt vakító és koromfekete csizmáját a rózsaszín márványhoz verve díszlépésben masírozott át a várótermen. De nem volt egyedül. Pár lépés után feltűnt mögötte a menetoszlop, hármasával egyszerre lépve dübörögtek a katonák. Arcvonásaik nem tették egyértelművé, férfiakból vagy nőkből álló alakulat masírozik előttem. Arcukon vastagon festékréteg, erősen kiemelve a szem és a száj ívét. Férfias nők, vagy nőies férfiak. A bizonytalan kép nem hatott rám egy másodpernél tovább.

Kiáltani akartam a pompomlánynak, álljon le azonnal, ezek nem tréfálnak, de nem tudtam a nevét, vagy nem jutott eszembe, csak egy elhaló nyögés hagyta el a számat. Gondolkodásom oly lassúnak és megereszkedettnek tűnt, hogy mire bármi cselekvésre szánhattam volna magam, a menetoszlop eleje már a terem közepén járt, s egy szempillantás alatt a pompomlány eltűnt mögöttük. Magamba lendületet képzelve át akartam törni a közénk húzott falat, de valami visszatartott, valami rémületesen komplikált gondolkodás, amely kétségeit lobogtatva azonnal feltette kérdéseit, mint például: „Nem értem-e félre az egészet? Érdemes-e bármit tenni, amíg nem látom át a helyzetet? Nem lehetséges-e, hogy ezek nem katonák, hanem próbáló színészek? Stb.” És mintha választ várnék, újra megszólalt fejemben a régi hang: Gyáva vagy, mindig is az voltál, egy szerencsétlen gyáva kisnyúl, semmi férfias nincs benned, ugyan, hogy gondolhatsz arra, hogy akár egyetlen lány is odafigyeljen rád. Nevetséges és szánalmas vagy. Ez nem igaz, ez nem igaz, üvöltöttem hangosan a csizmák csattogása alatt, s a fejemet kezeim közt roppanásig préselve, mint egy migrénes, rémálmokkal küszködő alak hullottam a földre, a pompomlány üres hátizsákja mellé. Üres voltam, mint egy üvegdoboz. A csizmák zaja távolodott, lassanként magamhoz tértem. A várótermet újra csönd töltötte meg, a nyitott ajtón át hideg és nyirkos levegő suhant felém. Nem néztem föl, de már láttam az üres termet. Először az lepett meg, hogy a két sakkozóból csak az egyik kuporog a sakktábla melletti sarokban, kezében nagy tábla csokoládé, az ezüstös fóliát a szélére hajtva nagyokat harap a barna lapocskába. A pompomlány korcsolyái szemközt a földön hevertek, ő maga sehol. Mintha csak kiszaladt volna valamit megnézni. Egyedül éreztem magam, elhagyva, elbizonytalanodva, mint akinek úgy kell tovább élnie, hogy már semmi dolga nincsen az égadta világon. A váróterem félhomálya álomszerűvé festette a korcsolyákat, és mellettem a

hátizsákot is. Jól esett visszatérnem ahhoz a gondolathoz, hogy lemezeim nem sokára meglesznek, csak még egy kis kitartás, egy kis munka és szenvedés. Elgyöngülve bámultuk egymást a magányosan sakkozó alakkal. Én is a földön, ő is a földön, köztünk úgy ötven év. A kő lassan hűlt a tenyerem alatt. Akkor egy kis tündér szállt alá a terem kupoláját borító freskóról. Olyan szárnyai voltak, mint egy szitakötőnek. Fehér sportnadrágot viselt, rövid ujjú fehér pólót, a haja kissé izzadt volt, a kezében egy teniszütőt tartott. És mintha ott se lennék, megállt velem szemben a rózsaszín márványon, zsebéből apró labdát húzott elő, s köröttem a falra zolgatva játszott. Könnyed, olajozott mozgása, testének arányos építettsége bámulattal töltött el, eszembe nem jutott, hogy egy rosszul irányzott labda a fejemen csattanhat. Ó, ó, fiatal barátom, csak nem evett meg a fene? Ha engem valami baj ér, mindig azt kérdem magamtól, csak nem evett meg a fene?, mondta a tenisztündér játék közben, a labdát oly sebesen zolgatta, hogy némi időbe telt fölfognom, hozzám beszél. A játék örömét soha nem szabad elveszíteni, fiatal barátom, különben a játék öröme veszít el a téged!, oktatott a tündér. Ha valami mégse úgy megy, ahogy szeretnéd, csak gondolj rám, én segítek rajtad. Én leszek a te türelmed. Okszi? Mire megkérdezhettem volna, hogy a többi jó tulajdonságom mikor fog jelentkezni, a fejem fölött függöny súrlódását hallottam a karnison, s az belém fojtotta a szót. A tündér elkapta a visszapattanó labdát, gyors szitakötőszárnyain a magasba emelkedett, s a mennyezet freskójába olvadt, mintha ott se lett volna. Mars vissza a síkba!, hallottam fejem fölött a határozott uta-sítást. A sakkozó férfi a túloldalon, mintha fekete hóember volna, lassan olvadva szétterült a padlón. Gyorsan a lábaimra néztem, nem tán én is?

A pénztárablak párkányán fölkapaszkodva, a széthúzott függönyön át a vakító fénybe néztem. Aki ott ült, nem volt más, mint csurom ragyogás, a ragyogásban pedig pompás vonalvezetés. Olyan vonzalmat éreztem feléje, mint még soha. Mennék is, maradnék is, mondtam ki önkívületlenül, hogy a szám se mozgott. Hát akkor maradj. Maradj és eredj!, válaszolta, szájának legkisebb mozdulása nélkül, s csak sugározta a fényt, kifogyhatatlanul. Az ablaktól elindulva, végig a falon tartva a kezem, mint akit mágnessel irányítanak, megkerestem az ajtót, ami a fülkébe vezet. Beléptem, s egyenesen a műtőasztal felé vettem az irányt. A kinti kis ablakon át nem látszott, hogy odabent ekkora szabad tér van, de ezen akkor nem gondolkoztam. Levetettem a ruháimat, a vakító fehérségben mind a földre dobtam. Egy kéz elölről és hátulról is szépen lemosdatott, a nagy és meleg szivacsból nyugalom és frissesség áradt belém. Mint akit megkérnek rá, fölfeküdtem a műtőasztalra, magamra húztam a fehér lepedőt, és mélyeket lélegeztem. Nem kell félni, nem fog fájni, mondta egy hang a hátam mögül. Langyos és hűvös kéz tapadt a homlokomra, úgy simította végig, mintha összecsiszolni kívánná a két felületet. De azért rád bízom, kérsz-e fájdalomcsillapítót vagy nem, szólt a hang, a mondat végére egészen elcsendesült, mintha ez idő alatt több száz métert távolodna tőlem. Nem tudom, válaszoltam, szemem előtt a körkörösen fénylő izzók párájában. Akkor aludj, szólt a hang ismét mögöttem, megkezdjük a beavatkozást. Szemeimet lehunytam, mintha utazáshoz készülnék, s vártam az első mozdulatot, amely szabaddá tett testemen kijelöli a megfelelő pontot. A műtőasztal körlámpái még átütöttek a szemhéjamon, de nem sokáig láttam a

fényt, a homlokomat simító kéz álomba ringatott. Pillanatok múlva úgy tűnt, hasító fájdalmak nélkül hatol belém valami, talán egy forgó, gyémántfejű tű. Mély álom után ébredtem. Az ébredés határán színes természeti képeket láttam, de mielőtt részletesen megfigyelhettem volna, hová vezetnek az ösvények, ki néz ki a pirostetős ház ablakán, a szarvas lombok között kibukkanó agancsa értékes trófea-e, a kép pörögni kezdett, és a sok szín egyszer csak fehérbe olvadt. Ugyanabban a hanyatt vetett pózban találtam magam, mint amiben elaludtam. A lámpák nem égtek már, a mellkasomra tekert vászonlepedő finom illata nyugalmat árasztott. Valaki figyelmeztető köhögéssel köszörülte a torkát a sarokban. Nem mozdultam. Hogy van?, kérdezte egy mély, de barátságos férfihang. Lapok suhogását hallottam még, noteszt vagy könyvet lapozgatott. A műtőágyon lassan fölültem, s mielőtt megállapíthattam volna, hogy kör alakú teremben vagyok, a férfi hátra tolta a székét, kezében a notesszel fölállt, lassú léptekkel közeledett felém, s karnyújtáson túli távolságban megállt. A szemei jóindulattal teli fénnyel csillogtak. A csillogás nyilván sötét öltönyének ellenpontjaként kapott helyet öltözködésében, fekete lakkcipőjén nyoma nem volt sárnak. Inge fehér volt, gallérja magas, nyakkendője szivárványosan vibrált, hol zöldnek, hol sárgának, hol pedig pirosnak láttam, ami persze lehet az én szemhibám is. Köszönjük, hogy befáradt a stúdióba, a bizottság meghallgatta, és reméljük, kellő körültekintéssel alakította ki véleményét, mondta puhán és kellemesen. Igen. És?, mondtam rekedt, érces hangon. A lejátszás jól sikerült, bár az elején nem igazán találtuk a maga fordulatszámát, vagy ha szabadna tegeznem, a fordulatszámodat. Persze, tegezzen csak, mondtam, az nekem is sokkal jobb. Szerinted hányas a fordulatszámod?

Úgy érti, mint a lemezeknél? Máshogy nincs értelme. Maguk engem lejátszottak? Természetesen. Másra ez a készülék nem való. És hányas a fordulatszámom? Sajnos nagyon magas. Mégis mennyi? Száznegyvenhárom. Száznegyvenhárom? Nem kevés, főleg ebben a korban. Külön stroboszkóplemezt kellett fölrakni. És mi az eredmény? Kifejezetten muzikális alkat vagy, de azért még messze attól, hogy a profi világba beszállhass, és aranylemezről álmodozzál. De én nem azért indultam el, hogy engem lejátsszanak, hanem… Nagyon jól tudjuk, miért. Ezt is mérlegeltük, de sajnálom, csak előszerződést tudok kötni, amely ugyan nem kötelez senkit semmire, de arra jó, hogy pár év múlva, mikor valamelyest csökken majd a fordulatszámod, újra visszagyere, persze, ezzel az előszerződéssel, és akkor meglátjuk, mit hoz a jövő, és persze, ne gondolj cinikusnak: mit vitt el a múlt. Rendben. Ha maga szakmabeli, tudnia kell, hol találom a lemezboltot. Az utca, végén balra, mondta, és valamilyen irányba mutatott, ami a szobából kintre tekintve használhatatlan információ volt. Köszönöm, mondtam, ne gondolja azt, faragatlan vagyok, faragatlan az ő jó nagynénikéje, aki éjjel-nappal uborkákat boncol, hogy megtalálja bennük a gyermekkorában kilőtt, a földre vissza soha nem térő petárdáját.

Lemásztam a műtőasztalról, a pénztárfüggöny mögött már lázasan nyüzsgött a tömeg a váróteremben. Az asztal alatt kis sámlira csomagolva álltak a ruháim. Ne ijedj meg, az ilyen sebek elkerülhetetlenek, ha az embert le akarjuk játszani, mondta és mutatta, a hasamon és hátamon egyező magasságban apró hegeket találok. Nem érdekes, mondtam, s bámulatos gyorsasággal bújtam vissza ruháimba. Az alsód egy kicsit koszos volt, aztán a többit is kimostuk. Nem érdekes, ismételtem, néha be-bedurrantok a gatyámba, de a fehér alsó még mindig egészségesebb, mintha barnát hordanék, nemde? Az én színem a kék, mondta a férfi, rágyújtott egy pipára. Akkor maga nyugodtan szopogathatja a tintaceruzáját, válaszoltam, mire a férfi úgy elkezdett röhögni, hogy előbb bugyborékolt, majd valami narancsos és sárga színűt hányt az iratgyűjtőjébe, nyilván bébirépát és konzervkukoricát, a maguk emésztetlen állapotában. Mielőtt nyálas búcsúcsókot nyomhatott volna az arcomra, kiléptem a teremből. Pihent voltam és nyugodt, mintha már túl lennék ezen az egészen. Az épületből kilépve szép idő fogadott, a hajnali friss levegő illatos volt, zöld növények és cirmos virágok gondolata szállt a levegőben. A taxik hosszan sorakoztak a főbejárat mellett, s mint akik nem tudják hogyan folytatni a mondatot, állandóan vissza kell térniük a kulcsszóhoz, így fogalmaztak: taxi, taxi, taxi, taxi, taxi… Kicsit arrébb más természetű mondat rekedt meg a kezdeteknél, de ezt furcsa műszőrmébe öltözött nők mondogatták: cigi, cigi, cigi, cigi, cigi… A hajnali harmat nem tett jót a műszőrmének, távolról ázott muflonnak néztem őket.

Valami madárhangot inkább elhallgatnék, gondoltam, s útnak indultam abba a határozott irányba, amerre a lemezproducer keze állhatott. Nem múlhatott még hét óra, de mindjárt egy férfire akadtam, aki alacsony volt, nagyon kemény és kopott, hosszú bőrkabátot viselt az évszakkal ellenkezve, és olyan keservesen sírt, hogy azt hittem, Jimmy Hendrix az. Gitár nem volt nála, ezért aztán Sami Davisre gyanakodtam, de minden okom megvolt arra is, hogy Tina Turnerre változtassam véleményem. Tina tud ilyen kocsonyásan rángatózni a bőrkabát alatt. Hapci, mondtam bevezetőül, gondolva, egy tüsszentés még nem felkérés keringőre. A hüppögés lassan elcsitult, az alak felemelte tekintetét a kabát gallérjai között. Joe Papa?, kérdeztem megrökönyödve. Csóválta a fejét. Hammer Limuzin? Csóválta a fejét. Barbara? Rázta a koponyáját. Nem, óriási nagyokat tévedtem. Webber Lloyd volt az. Mi van öregem, de nagyon össze vagy törve!?, váltottam hangnemet, mert elég sok képen láttam már, úgy éreztem, ismeretségünk nem ma kezdődött. Webber nagy levegőt vett, látszólag megkönnyebbült a sírástól, hátát a pad támlájának vetette, adtam neki egy zsebkendőt, kifújta az orrát, bányászott is egyet zsigerből. Ebből minden jó szemű ember látja, kizárta magát a külvilágból. Mi történt?, faggattam a nagymestert találkozásunk örömére. Ajkait csücsörítve, fejét lassan hátra döntve a fölötte lévő ágbo-gakra tekintett. Isten?, kérdeztem kisvártatva. Ne is törődj vele, kezdtem a vigasztalást,

némelykor úgy rendezi, mintha elhagyott volna, némelykor meg mintha te magad lennél az isten, ez mind csak a te érzékenységed, pajtás, isten semmit nem érne a te érzékenységed nélkül, te vagy az ő hatalmának egyetlen médiuma, kicsit megszorongatod a tökeit, majd észhez tér. De Webber csak csóválta a fejét, pici könnye megint szemsarokba szökött, és csak ennyit mondott: Nem isten, a galamb. Figyelj, folytattam, és éreztem, milyen jót pihentem az éjjel, szinte teljesen újjászülettem, ha most kéne meghalnom, bizony nagyon bántana. Figyelj, ezek csak szimbólumok, galamb vagy isten, egyre megy, végül is isten is szárnyas lény, ha úgy vesszük, vagyis inkább szárnyas, mintsem gyalogos parajelenség. A galamb, folytatta egyre gyöngülő hangon Webber. Mi a fasz van a galambbal?, láttam, leragadt, mint árnyék a forró aszfalton. Az asszony nem enged be, ha nem viszek neki egy galambot, mondta Webber, és újra könny öntötte el a szemét, sós könny, akár a Holt-tenger maga. Csak nem arra gondolsz?, gyanítottam valamit. De-de-de, s könnyei mögött jókorát röhögött. Elég modern feleséged van, közöltem vele, mintegy kifejezve, hogy művészi ambíciói mellett nem ártott volna a gyakorlatiasabb dolgokban is jártasságot szereznie. Öregszem, máshogy értem már a szavakat. Látod, ez szép tőled. Már nem gerjedsz annyira. De mégis, ha nem találod túlságosan megalázónak, mit mondott az asszony? Konkrétan. Webber a vállam fölött egy kicsavart derekú aktszobron pihentette a tekintetét, majd hirtelen az arcomba kapta a szemét. Azt mondta: Te, Andrew Lloyd Webber, most, hogy ezredszerre hallgattam meg a Macskákat, elbizonytalanodtam. Mit tudsz te a macskákról? Emberi szimbólumokat bújtatsz beléjük, miközben a macskát kiüresíted. Hová lett a macska? Hova raktad, Webber? Ezzel etetsz engem? Gyerünk, látni akarom,

hogy elmélyülsz a macskák életében, pontosan szeretném látni, mindennek a fordítottját, hogy lényed macskává lényegül. Menj, és fogj egy galambot! Addig ide be nem teszed a lábad, amíg nem állsz négykézláb az ajtóban, szádban egy verdeső galamb véres szárnyát tartva. És Webber mélységesen mély, a föld felszíne alól jövő, bugyborékolós sírásba kezdett. Megvártam, míg lecsillapul. Erre te?, kérdeztem, mint férfi a férfitől. Nem volt választásom. Ne-e-em? Becsukta mögöttem az ajtót. A sajtó tudja már? Nem, nem hiszem. Nézzük a dolgok jó oldalát!, és ezen elgondolkodtam. Szereted a feleséged vagy csak a szürke és banális nagyvilági konvenció köt hozzá. Szeretem. Ez nem volt túl meggyőző, de kezdő iránynak jó lesz. Kezdő iránynak? Ha szereted, galambot kell fognod. Én megmondom őszintén, állatkereskedésre gondoltam. Na, ebben tévedtél. A feleséged ugyan nem mondta, de én biztosra veszem, hogy ő nem házi galambra, hanem vadgalambra gondolt; nem verébre és nem struccra, hanem vadgalambra. Nem tudsz te túl sokat a feleségemről? Ki vagy te egyáltalán, te gyerek. Tudod, kivel beszélsz?

Tudom. Egy rakás szerencsétlenséggel. Na, megállj csak! Hogy beszélsz te velem! Szétrúgom a seggedet, te kis vakarcs! Kitépem a szemöldöködet, és mély kútba szóróm mind egy szálig! Ez az, Webber úr, látja, kezd életre kelni. Akkor Webber fölugrott a padról, és a súlyos, páncélszerű bőrkabátban megpróbált a valagamba rúgni, de ami neki egy mozdulat volt, az alatt én százat is megcsináltam. Ki készítette ezt az agyrém szobrot, he? Szegény nő teljesen ki van csavarodva, mint egy banán. Na látja, Webber úr, már talpon is van, ideje megküzdeni a feleségéért, és bizonyítani a művészi teljességet, nem csak macskából ember, de emberből macska is reális művészi vágyálom. Mit javasolsz?, kérdezte Webb, arcán macskaherényi pásztortüzek gyúltak. Fel kell másznia, és elkapni a galambot, mondtam, s friss ruháim előtt karba fontam a kezem, mint aki elmondta végső jó tanácsát. Nem tudok fára mászni. Soha életemben nem másztam fára. A tejet szereti? A nyers húst? Micsoda? Talán még későn is eszmélt a felesége! Hogy érted ezt? Benned, Webb, semmi macska nincsen, ráadásul, ha jól emlékszem, még oroszlán se vagy a horoszkópod szerint. Mit tudom én, mi vagyok! Másznod kell, öregem! Nem mászok.

Mutató ujjamat az orrom alatt a számra helyeztem, s mélyen magam elé néztem. Akkor vesd le a kabátodat! Kabát nélkül se mászok. Vesd csak le! Nagy nehezen kibújt a hatalmas, barna kabátból, súlya az öt kiló felé közelített. A padra terítve összehajtogattam, az övével körbetekertem, szorosan meghúztam, és az így kapott szerkezetet lógatva a kezébe nyomtam. Mi ez?, kérdezte. Parittya, barátom, válaszoltam, parittyaszerű gyilkos fegyver. Webber tekintete elhomályosult, majd ismét fény gyúlt benne, elhomályosult, fény gyúlt, és így tovább, mintha rulettgolyó köröznék odabent, s rövid pillanatonként esélyt kapna, hogy a megfelelő rubrikában végezze. Aztán megállt. Nyert. Szóval, üssem le a galambot?, kérdezte. A macskák ugyan másképp csinálják, de szerintem tanulságul bőven elég lesz remegő ajkaid közé csippenteni az élettelen, vérző állatot. Webb megmarkolta a kabátról lógó övet, benézte a galambot, de nem hajított, inkább behátrált, keresve a dobás ideális szögét. Szememet hosszabban zárva biztattam-nyugtattam, ott jó lesz. Webb visszabólintott, és minden erejét összeszedve egyre gyorsabb és gyorsabb körökben pörgette a bőrkabátját. Láttam rajta, a feladat lényegét megértette, mozdulatai arról árulkodtak, hogy teljességgel magáévá tette a célt. Már majdnem rászóltam, hogy mehet, mikor ő maga is megérezve a röppálya pontosságát és a centrifugális erő nagyságát, elengedte az övet, mely a kabát hatalmas, repülő tömege után, mint jópofa, érzékeny, repülést irányító farok lebegett. Ahogy a kabát a galamb felé közeledett, egyre biztosabbak lettünk abban, hogy a

lehető legmegfelelőbb íven engedte el az övet Webb, s gondolom, ő is érezte otthonában a lassan nyíló zárreteszt, amelynek elforgatásával felesége elismeri egyedi művészetére adott inverz válaszát. A galamb, mintha mit sem törődne a feléje suhanó kabáttal, békésen és nyugodtan gubbasztott tovább, holott nyilvánvaló, hogy a röppálya a galamb látómezején belül helyezkedett el. A galamb nyugodtságát csak egyképpen magyarázhatjuk, azzal, ami történt: a galamb orra előtt alig húsz centivel, nagyot nyekkenve, egy Y gally útját állta a repülő kabátnak. A galamb három apró lépéssel távolodott a kabáttól, melynek lelógó övrésze oly élethűen lengedezett, mintha önmagába zárt, sötét bőrű állatka üldögélne a faágon, melynek tekintetét elkapni még tapasztalt fotoriporternek sem sikerülhet. Webb rám pillantott egy gyors mosollyal, de aztán rögtön sírásra állt a szája. Apám kabátja, mondta Webb, csípőre tette a kezét. Te gyerek, ide figyelj, mi a bánatos manóra vettél te rá engem!? Semmi másra, mint amire te magadtól is hajlandó voltál. Nem sikerülhet minden mindjárt elsőre, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez lett volna az utolsó dobásod. De ez egy szent emlékű kabát! Hogy kerül vissza hozzám? Úgy látom, Webb, megtetted az első lépést azon az úton, melyre rálépni oly nagy kétségbeesésedben nem mertél. Most már fönt a kabát is, a galamb is. A tét megduplázva. Nincs mese, másznod kell! Webb leült a földre, mely még hideg volt és nyirkos, de láthatólag a természet szervezetre gyakorolt hasznos vagy ártalmas hatásai a legkevésbé sem érdekelték. Fölhúzta a térdét, átvetette rajta a karját, s az így keletkezett üregbe belógatta a fejét. Nem volt szívem ott hagyni, úgyhogy elhatároztam, segítek ennek a sokat látott férfiúnak. Fölmászok a fára, megfogom a galambot, és lehozom a kabátját. Ami nem lesz egyszerű feladat, de jobban járok, ha már ilyen fiatalon átesek az efféle erőpróbán. Nem akarom megvárni azt a kort, melybe Webb is nyugodtan behajózott, miközben számtalan esemény, történet ismeretlen maradt számára, lásd fentebb.

A kicsavart derekú szobornő talapzatáról két kimozdult, testesebb kőtömböt hordtam a fa tövéhez, hogy onnan ugorva elérjem a legalsó ágat. A földről füvet és elszórt magvakat szedtem a zsebembe, melyekkel pillanatok alatt megszelídíthető egy vadgalamb, ha a megfelelő füttyhangon és pampogással közelítünk felé. Webb mozdulatlanul ült a földön, talán az erős stressz hatására álomba is szenderült. Fölálltam a kövekre, karjaimat, ujjaimat ellazítottam, s mikor ruganyos térdeimet behajlítottam, a fa mögött balra megpillantottam egy fura alakot. Fél lába lelógott a biciklijéről, másik fél lába kecsesen támaszkodott a pedálra, ugyanez oldali kezével fogta a kormányt. Sötétbarna, gyűrött esőköpenyt viselt, alatta rövidnadrágot és fekete ingpólót. Az esőkabát kapucnija a fejébe volt húzva, úgyhogy az arcából más nem látszott ki, csak a hosszú, dús, fekete szakálla. A köpeny alól bojtban végződő vékony övszíj lógott a földre, mintha csak földelésként szolgálna áramütés esetén. A kerékpár nem tartozott a legjobb minőségűek közé, nehéz, vastag váz, széles csomagtartó, de láthatóan a legkisebb részletekig rendben tartva és olajozva. Meglehet, nem egészen jól figyeltem meg, mert tekintetem mindegyre visszatévedt a bicikli részleteiről a másik kezében tartott széles pengéjű kaszára. A kaszát visszakézből egyensúlyozta a vállán, a penge pedig a háta mögött messzire kifutva már emez oldalán villogott. Jól látszott a friss fenés minden egyes mozdulata. Tudtam, ha mászni kezdek, már nem a kabáttal és a galambbal leszek elfoglalva, hanem ezt a különös fickót figyelem majd, aki a legkisebb kontaktus hiánya ellenére is mintha reám várna. Leszálltam a kövekről, Webbre pillantottam, aki ölébe köhintve pihent tovább. Eltávolodva a kőrakástól, egy közeli fa tövéhez döntöttem a hátam, cipőm talpát ugyanitt nekitámasztva pihentettem, s mintha figyelmeztetni akarnám magam, ügyetlenül nekivertem fejem a fatörzs kemény és durva lapjának. A fejem úgy kongott, mint egy gumiharang, melyben tompán rezdülve ismét megszólalt a hang: Az isten szerelmére! Nem tudsz magadra vigyázni? Mindenért nekem kell vállalni a felelősséget? Elegem van. E-le-gem van belőled! Más gyereket hoz a világra, én pedig téged.

Talpammal nagyot csaptam a fa törzsére, hogy fejemben is éreztem a lábam. A csukja kissé megmozdult, a kasza is a vállon. Na, mi lesz?, mondta. Ha beszélnek, mindig azt hiszem, hozzám szóltak. Zavar, hogy itt így figyel, válaszoltam szúrós szemekkel. Másszál nyugodtan, az én dolgom úgyis csak utána következik, mondta a kaszás férfi, hangja finom volt és selymes, mint egy igazán jó minőségű tréningruha. Mászik a halál, feleltem dacosan, jelezve, még nem estem a fejemre. Akkor bizony itt elidőzünk egy darabig, felelte kényesen. Láthatnám az arcát? Majd idővel azt is. Minden kívánságod teljesül. Ezt komolyan mondja? Persze, hogy komolyan. A lehető legkomolyabban. Ajánlok egy üzletet, mondtam, zsebemből előhúztam a maréknyi füvet, és a magok közül megtörtem egyet. Te!?, érdeklődött. Ne legyen rest, hozza le a kabátot! Meg azt a galambot is. És mi ebben az üzlet? Nekem csak annyi volt beírva, hogy itt és itt fára mászik egy gyerek, nyakát szegi, begyűjteni. Darab-darab, nem igaz? Végül is, volt már rá példa. Ha lehozza a kabátot meg a galambot, magáé lesz az az amúgy is félholt pasi. Áll az üzlet?

Belecsapni nem fogok, de üres kézzel se szeretnék visszatérni. Kössön a derekára egy jó vastag kötelet, mint a hegymászók, biztonságból, én addig vigyázok a biciklijére, mondtam fegyelmezett komolysággal. Ej, te gyerek! Mibe bele nem rángatsz!?, mondta, és már kezembe is adta a kormány egyik szarvát. Megpróbáltam benézni a fickó kapucnija alá, vajon milyen arcot rejt a sötétség, de a szakáll tövénél tovább nem jutottam, mintha nem is lenne arca, csak a kapucni árnyéka. A bicikli csomagtartójáról vastag kötelet oldozott le, a végét a derekára kötötte, s a fa törzséhez illesztett kőtömbökön fölmászott az első vastag gallyakig, kezéből ki nem engedte volna a kaszát, majd biztosan haladt tovább a kabát, és a továbbra is mozdulatlan galamb felé. Webb ekkor emelte fel először a fejét, nyilván az ágak ropogása zavarta meg félálmában. Kérdőn nézett rám, aztán a kabátja felé igyekvő esőköpenyes alakra. Hosszan hunyorítottam, ajkamat is bepréseltem, jelezve, csak csendben, minden a legnagyobb rendben. A férfi rövid mozdulattal elkapta a kabát farkát, majd az ágak közt a földre pottyantotta. Webb megmozdult, de visszaintettem. A férfinek ekkor mintha kétméteresre nyúlna a keze az ágak között, egy szempillantás alatt elkapta szegény gerlicét; az egyet nyikkant és már vége is volt. A mozdulat nagy szakértelemről árulkodott. A galambot a kabát légi útján hajította a föld felé. Nekem se kellett több, elkiáltottam magam: Gyerünk, Webb! Webb úgy fölpattant, mintha szuperrugalmas humuszon ücsörögne, majd mindketten elkaptuk a férfi derekára kötött kötél végét, amely oly hosszú volt, hogy bőven leért a földre. A csukja egy pillanatra hátra nézett azzal a benne foglalt sötét lyukkal, de másra már nem maradt ideje, lerántottuk. Hadd ne részletezzem, hogyan ért földet, s ebben milyen szerepet játszott az

elengedhetetlen kasza, de a lényeg az, hogy ilyen csúnya látványban még soha nem volt részem. A város forgalma megélénkült körülöttünk, de nagy szerencsénkre a legtöbben még félálomban bandukoltak, az autóvezetők pedig el voltak foglalva a különböző váltók és gombok kapcsolgatásával, a kormányzással, a benzin, a vízhőmérséklet és a sebességet mutató műszerek figyelésével. Webb azonnal begyűjtötte a kabátot és az élettelen vadgalambot, s láttam a szemében, hol hálát, hol teljes zavarodottságot érez. Egy tőlünk pár méterre fölhalmozott levélkupacra mutattam, Webb azonnal vette a lapot. Az esőköpenyes fickóra rátettük a biciklijét, majd vastagon bevontuk száraz falevéllel, hogy senkinek ne tűnjön föl. A kasza hegyét Webb elhajlította. Olyan magasan állt ki a levélhalom alól, hogy nem bírtuk volna betemetni. Az efféle apróságok pedig könnyen szemet szúrnak a járókelőknek. Akár a fiam is lehetnél, mondta Webb elérzékenyülve, majd elgondolkodott, aminek az lett a végeredménye, hogy meghívott hozzájuk ebédre. Galambleves megint, gondoltam, majd udvariasan visszautasítottam a meghívást, már csak azért is, mert nem akartam túl soká késlekedni a lemezvásárlással, könnyen elkapkodják, ha nem vagyok résen. Szeretnék ma az első vevő lenni, magyaráztam, majd búcsút intettem Webbnek. De alig hogy elindultam, Webb utánam szólt. Nézd!, mondta, és a szélörvénnyel kavart levélhalomra mutatott. A szélörvény előbb lassan járta körbe a halmot, mint mikor kan kutya szagolja a nőstény punciját minden oldalról, biztos akar benne lenni, mert ős is tudja, a legmegalázóbb és leghitványabb trükk az, amelyben mirigyfantomra kell ugrania. A forgószél egyre erősödött, és egyre szélesebb körben terítette szét a levélfüggönyt, s mire a levelek lenyugodtak, a szél elszállt. A napfény simán úszott be a levelek közé, ekkor vettük észre, a köpenyes férfinek nyoma veszett.

Webb láthatóan örült a tökéletes gyilkosság látszatának, amit vagy lidérces álomként elfelejt egy idő után, vagy ha nem bánik olyannyira kesztyűs kézzel a kottával, tán még inspirációs forrásnak is használhatja. Ég veled, Webb!, intettem a mosolygós férfi felé, aki meg volt győződve arról, hogy az ő lemezeit is árulják abban a boltban, ahová mindenekfölött igyekszem. A napkorong begyorsult, egyre magasabbra hágott az égen, csendes szellők motoszkáltak az arcomon, miközben rátalálva a jól ismert útvonalra, a lemezbolt felé gyalogoltam. Fejemben az elmúlt időegyveleg furcsa zümmögése hallatszott, mint mikor kihúzzák a magnó dugóját a bekapcsolt erősítőből. Lépteim ütemesen kopogtak az utcakövön, ritmusát átvette körülöttem minden. Pattogtak és kattogtak a házfalak, a fák bordázott oldalai, az ablaküvegek ritmust pattantak a lépteimmel, s ez zengett vissza a fűszálakról is, mikor csak próbaképpen egy pillanatra megálltam. De hát mi ez? A lépteim zaja továbbra sem ült el, verődött az mindenhonnan, még a mellkasomból is. Ez ám a furcsa érzés: menni úgy, hogy nem menni. Szándékaim immár nyíltak voltak, csak pár utcányira a lemezbolt. S most még egy utolsó erőpróba, ezúttal a hallásom kerül górcső alá. De tévedtem. Benyúltam kertésznadrágom mellső zsebébe, és igen lapos kis szerkentyűt találtam ott, mely erős drótozattal volt a nyakamba fogatva. Rajta digitális számlap, visszafelé pörgő vörös számsorral. Hirtelen minden világossá vált, meggyőződéssel állíthatom, hogy a műtőben varrták a nyakamba. Nem tudtam rendesen a szemem elé emelni, de mintha három perc és egynéhány másodpercet mutatott volna. Próbáltam kitépni a nyakamból, de nem engedte a vastag drótfonál, ráadásul, mintha a saját fejemet akarnám letépni. „3 perc, 24 másodperc.” „3 perc, 23 másodperc.” „3 perc, 22 másodperc.” „3 perc, 21 másodperc.” „3 perc, 20 másodperc.”

Ménkű nagy fájdalommal borult rám: az én időm lejár! Alig három perc, és ha nem találom meg a lemezboltot, végem van. Futásnak eredtem, s a hajnali jó kedvem és fizikai erőnlétem csúcsmagassága már koránt sem tűnt olyan egyértelműnek. Mikor egy kereszteződésben átugrottam a csikorogva fékező automobil motorháztetejét, újból megszólalt fejemben a hang: Fuss csak, te marha, amíg még futhatsz! Rohansz csak örökké, de nem haladsz egyről a kettőre. Esélyed 0. Te magad is egy nagy 0 vagy. Futottak még… Szervusz, cserebogár, te vagy a nagy, az igazi hurkatöltő. Tiéd a baktertojás! Bántott ez a vészes hangzavar, de szerencsére nem tartott sokáig. Már láttam az utca végén a főteret, ahol balra kanyarodva a bolt elé vetem magam. A fejem fölött galambok csapkodták egymást a csőrükkel, egész csomónyi tollat kiszakítva a másikból. Egy billentéssel a táblára néztem, még két perc fölött vagyok, nyugtattam magam, s ahogy visszanéztem le a földre, már ugranom is kellett egy nyitott kábelalagútból kimászó férfi, csak nyaktól látható, dermedten figyelő feje fölött. A sarkon vízszintesbe fordulva kanyarodtam balra. A porcelánbolt után a lemezbolt kirakata következett, melyben mindenféle elektronikus berendezést árultak, például órát. A kirakat mögötti félhomályban láttam, az egyik árus már bent mozog az eladótérben, s biztosra vettem, mielőtt időm lejárna, lemezeimhez juthatok. A kilincset nagy erővel nyomtam alá, de az legalább ekkorával vágott vissza, s bár túl közel voltam az üvegajtón lengő táblához, tisztán láttam, hogy „Leltár miatt zárva”. Elöntött a víz, a hajszálaim menekülni próbáltak, miközben kétségbe esve ököllel vertem az ajtó üvegét, másik kezemmel a nyakamba akasztott tábla villódzó és egyre fogyó számsorát mutattam. Az árus, kezében gőzölgő kávéval, mérgesen lépett az ajtó elé, és határozottan mutatta, eredjek a fenébe.

Nem lehetsz ennyire marha, barátocskám!, üvöltöttem torkom szakadtából, hogy nyilván az üveg túlsó részén is jól hallható volt a mondat minden egyes jelentéssel bíró hangsora; s hogy a kiáltás hatását biztosra vegyem, a nyakamból lelógó számtáblát mutattam megint kocogtatva. A férfi szürcsölt egyet a kávéjából, ajkait lebiggyesztve megvonta a vállát, majd széttárta a karját, kissé kilöttyintve a finom reggeli italt. Pár lépéssel behátrált, majd szemmel láthatóan eltűnt. A mellkasom számlapján kettő perc alá csökkent a hátra lévő idő. Kezemmel kitakarva a tükröző üveglapot megpróbáltam a bolt mélyére pillantani. Kétség sem fért hozzá, ez a lemezbolt, ahová egész utam során igyekeztem, és most itt állok előtte, és valami papírmunka miatt képtelen leszek bejutni. Oldalt néztem, az egyik polc mögött megláttam az iménti férfit, telefonkagylót tartott a fejéhez, és hadarva gesztikulált, a karját lengetve magyarázott, majd lecsapta a kagylót, s újra az ajtóhoz lépett. Arcán nagyon furcsa vigyor jelent meg, mintha elektromos áram hatására mosolyogna. Levette az ajtóról a táblát, kulcsot halászott elő kék köpenye zsebéből, s a zárat két kattanás után kinyitotta. De hát leltároznak nem!?, kiáltottam végső elkeseredésemben. Nem lehet minden nap minden pillanatában leltározni, próbált sziporkázni, de le se vette szemét a nyakamon lógó tábláról, melyen egy perchez közeledett az idő. Ha minden nap minden pillanatában leltároznánk, folytatta, egy idő után nem marad mit leltározni. A férfi, sárgás tenyerét előttem vezetve, a bolt belsejébe invitált, fejét vállára biccentette, mint aki megbolondult. Észre se vettem, a táblát újra visszaakasztotta az ajtóra. Mit parancsol, uraságod?, parányi bajsza reszketett az izgalomtól, nyelvével nyaldosta a szájszegletbe gördülő izzadságcseppeket. Kettő lemezt, de gyorsan, mert letelik az időm, mondtam, s e szavak hallatán a férfi két spirálfüzetet tépett elő a fiókból, olyan veszettül lapozgatta, mintha már megmondtam volna, melyik az a két lemez.

Menjen innen! Minek jött ide?, üvöltött felém a férfi, száját egészen a füléig felhúzta, két ezüstfog, mint két töltényhüvely villant a bal fölső sorban, a haja remegni látszott, mint a fecskendővel készített, bálaszerű kocsonyahalmaz, homlokán három vadul mélyülő ráncot gyúrt azonnal, bizony talán egy fogkefét is elbírt volna a redőkben billegtetni. A nyakamba akasztott óra zavarodott sípolásba kezdett, s ezzel engem is megadásra késztetett; de talán visszaemlékezni túl szép arra, ahogy az ember utolsó percét bejelző készülék mintegy megszólítja őt. Nem is igen kívántam már mást, mint hogy leteljen ez az egy perc, és legyen vége valahára. De mintha a szám nem venne minderről tudomást, tovább beszélt. A kislemezen két szám van, az egyiknek az a címe, hogy Soha azelőtt, a Boldalon meg a Mikor a vak ember sír című . De ezt az utóbbit nem értem egészen. Miért sír a vak ember? Nem elég neki, hogy vak? Még sír is? Ez nekem egy kicsit sok. De hát B-oldal nélkül nincs lemez… És mi a másik, mi a másik?, hadarta élénken kipirulva, egyik kezével a tökét vakarta, nyilván az izgatottság pattogatott kukoricákat sütött a gatyájában, a másik kezével pedig vakon kereste a kislemezt. A másik lemezt csak a borítójáról ismerem föl, csupa ezüst vagy tükör, úgyhogy saját magát látja benne az ember. Ez a borító. Nem valami eszes, de hát a korszellem mindig féléves csúszással éri el a rockzenét, mondtam, s a számláló közel harminc másodpercet mutatott a pultról visszatükröződve. Akkor hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán semmi köze a számlálónak a lemezeimhez, nemesen és egyszerűen bombát akasztott nyakamba a lemezproducer, így a rólam levett nagy fordulatszámú hangfelvételt jogdíj nélkül használhatja. Eszembe jutott, de mindjárt el is vetettem, értelmetlennek tartottam a bizalom nélküli kritikát. A lemezboltos olyan gyors volt, mint a kolibriszárnyra kötött borotvakés. A borító szélével megvágta magát, ujját a szájába kapva szívta és szívta a saját vérét. A lemezek a pulton voltak. Előttem. Nagy megelégedettség töltött el, úgy éreztem, akár lebegni is képes vagyok. Olyan jól érzem magam, mondtam lassan, belső derűmet csak részben

megjelenítő szavaimat a boltosnak, aki hirtelen felkapta a fejét, szemei elkerekedtek, mint mikor mechanikus hurkatöltővel dolgozik az ember, s miután egy pillantást vetett az utcára, elrohant a raktár felé. Éppen hogy felszedtem az asztalról a lemezeket, és csekély zsebembe nyúltam a pénzért, amit kilenc hónapon át gyűjtöttem, az utca felől nagy robajjal tört be a kirakat, az ajtó a leltározási táblával együtt, és mintha a szomszédos porcelánbolt kirakatát is betörnék a biztonság kedvéért. Szerettem volna megnézni, vajon megáll-e mellkasomon a piros számláló, mikor magamhoz veszem a lemezek, de egy pillanattal lekéstem, nem maradt rá időm. Két hatalmas, egyenruhás ember ugrott rám, előbb könnyedén letepertek, majd könnyedén fölkaptak, és az utca felé rohantak velem. Az utcán is várakozott belőlük vagy négy, sárga, plexis sisakot viseltek, térdig érő overallt sárga csíkkal, vaskos bakancsot, és szinte láthatatlanul vastag nadrágot. Az egyiken, mikor megfordult, jól láttam a feliratot: Tűzszerész. A lemezeket még időben elrejtettem a kertésznadrágom pántja mögé, a kezemből biztosan kiverték volna. Az utcán óriási, masszív betonurna tátongott előttem, ahogy magasra emelve beleláttam. S feltűnt a távolban a buszvezető komótos arca is, vele érkeztem nem is oly rég otthonról. Még mindig az allergiájával küszködött, nem hiszem, hogy észre vett volnaengem. Három tűzszerész tartott a vasbeton urna tetejét, elég nehéz lehetett, mert remegett a kezük. A fekete lyuk fölé tartottak, majd a bélelt urnába ejtettek; meg se ütöttem magam. A fedőt nagy dörrenéssel csapták fölém, már azt hittem, a bomba robbant föl a nyakamban. De nem. A koromsötétben csak a számláló vörös fénye világított. Ránéztem, s láttam, van még hátra bő hét másodperc.