Az új Sarj: ősök és Ivadékok 1. 1d74t

ERDŐS RENÉE

AZ ÚJ SARJ ŐSÖK ÉS IVADÉKOK

ELSŐ RÉSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-920-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

FELAJÁNLÁS

Szülőföldemnek – A helynek, hol a Duna gazdag keble Hét szigetet ringat, Hét szigetek közt a legnagyobbnak: Csallóköznek, hol bölcsőm állott – Komáromnak, a hős Martyrnak, Győrnek, a Három Folyó városának – Szent Pannonhalma Áldott emlékezetű fiának: Apa Benedek szellemének – Minden emlékemnek, Mely a gyermekkor sugaraival Engesztel és melenget – Agg édesanyámnak – Két kicsi lányomnak: Cornéliának és Veronikának – A gyermeki álmok e könyvét Alázatos és hálás szívvel

Felajánlom.

A GYERMEK

A gyermek a kert végében, egy beomlott szökőkút kövei fölött ült és gondolkozott. A szokásos gondolatai voltak ezek a kertről, amely szomorú volt és elhanyagolt, s ahol a gyümölcsfák gondozatlan álltak, a csalán és egyéb gaz burjánzott. A százszor, de mindig változatosan visszatérő gondolatok voltak, a kert újjászületéséről, lugasokkal, megnyírt fákkal, virágos bokrokkal, igen szép kanyargó utakkal. A gyermek, Betti, elgondolta, hogy magas talapzatokon fehér szobrok fognak állani mindenütt az utak mentén. Egy meséskönyve volt, abban a várkastély kertje volt leírva, ezekkel a fehér szobrokkal és lugasokkal. Miért ne lehetne itt is úgy? Éppen úgy – gondolta a gyermek –, de mikor beszélt róla a testvéreinek, azok kinevették. Ellenben ha a „szőke kisasszonynak” beszélt róla, az azt felelte, hogy nagyon sok idő és nagyon sok pénz kellene ahhoz, hogy a kert olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Pénz! A gyermek agya nem tudta felfogni, hogy mi összefüggésben lehet a pénz a kerttel. Egyáltalán csak kevéssé tudott felfogni reális dolgokat. Az idő! Mennyi idő? Két év? – Nem – mondta a szőke kisasszony –, négy, öt, esetleg hat év is. Ettől türelmetlen és szomorú lett. Hat év! Akkorra ő már nagy lesz és ki tudja, hol lesznek az iskolatársnői, akik néha fölkeresik a kertben! Az kellene, hogy az egész változás egy hét vagy egy nap alatt történjék, hogy ő elmehessen hozzájuk és mondhassa: – A kertben magas talapzatokon fehér szobrok állnak. A szökőkutak csobognak.

És a lugasokhoz fehér, kavicsos utak vezetnek. Jöjjetek el és nézzétek meg. De várni, várni – ez sehogy sem ment a fejébe… Betti hatéves volt és már eddig is sokat beszélt az iskolában a kertről; az iskolában, ahova ötéves korában beíratták, mivel írni és olvasni tudott már akkor, anélkül, hogy valaki tanította volna rá. A társnői csudálkozva hallották, amiket mondott: hogy a beomlott szökőkút alól zene hallatszik és ott, a föld alatt kastély van. Kissé kételkedtek benne, de azért nem tartották éppen lehetetlennek. Ellenben meg akartak győződni róla ők maguk is. Mikor Bettiéknél voltak, kimentek a kövekhez és soká hallgatóztak fölöttük, de természetesen nem hallottak semmit. – Te hazudtál! – mondták Bettinek. – Ezek alatt a kövek alatt nincs semmi. Nem is lehet. Nem szoktak a föld alatt kastélyokat építeni. Mindig hazudsz! A gyermek lángoló arccal és komor tekintettel mondta, hogy ő nem hazudott. Csakugyan hallatszik máskor a zene a kövek alól, de most ő sem hallja; úgy látszik, a zene csak akkor szól, mikor ő egyedül van a köveknél. Hiába, azért rajta maradt, hogy hazudós és ezt a testvérei is mondták neki sokszor, ezért nem is szeretett beszélni velük a gondolatairól. A „szőke kisasszonyt” szerette, akivel egész délutánokon át beszélgetett, s aki mindig elhitt neki mindent, amit mondott. Ez a szőke kisasszony a háziasszonyuk leánya volt. Harminc év körüli, csodálatos szép, szőke hajú, karcsú és légies teremtés. Ők voltak az urak, a gazdag emberek Betti szemében, mert övék volt a ház, a kert, minden. Ők laktak az emeleten és az ő lakásukban jó illat volt. Különösen azért a „jó illatért”, amit nem tudott magának megmagyarázni, szeretett Betti följárni az emeletre. A kisasszony zsámolyra ültette és beszéltetett vele mindenfélét, és a gyermek beszélt örömest, órákig, természetesen csupa elképzelt dolgokat.

A pusztáról, ahol azelőtt laktak, mielőtt leégett volna a házuk; a pusztáról, amire hiszen alig emlékezhetett, mert csak kétéves volt, amikor onnan elhozták. De azért komolyan emlegette a kutyát, a Drud nevű kutyát, ami fehér volt és őt egyszer kimentette a Dunából, mikor beleesett. Természetesen sohasem esett bele a Dunába, ezt a kisasszony is jó tudta, valamint azt is, hogy a kutya, a Drud, melyről Betti azt állította, hogy éjszakára mindig átváltozott emberré, nem is létezett, vagy ha igen, közönséges falusi bundás volt és sohasem hívták Drudnak. Ezt a mesét maga a gyermek találta ki, mint mindazokat az eseményeket, amik Drudhoz fűződtek. A szőke kisasszony és az anyja sokat nevettek ezen, de sohasem előtte. Komolyan hallgatták és elhalmozták szeretetükkel, édességeket adtak neki, cukorkákat, fügét és cukrozott gyümölcsöt. A gyermek ezeket mindig megette náluk. Kissé nyalánk volt és nem szívesen osztotta meg ezeket a holmikat a testvéreivel. Ellenben mikor lement az emeletről, kitüzesedett arccal és lelkesedve beszélt arról, hogy egy madarat kapott cukorból, ami előbb énekelt, de aztán, mikor a szájába vette, elhallgatott és egyszerre elolvadt. – Csak hazudj! – mondta a fiatalabb nénje, a Róza, aki valami érthetetlen oknál fogva még húszéves korában is selypített. Ő ezt a nővérét nem szerette, mert igen indulatos természetű és durva volt. Azt, hogy nem tudta az „s” betűt kimondani és s helyett mindig sz-et mondott, zs helyett j-t, annyira restellte, hogy néha az iskolában kijelentette, hogy Róza nem is a testvére. De persze ezt nem hitték el neki. Az idősebb nővére, Jolán volt az ideálja. Ha Rózára azt mondták, hogy nagyon szép, mindig elcsodálkozott, nem értette. Ő nem tartotta szépnek. Ellenben Jolánban, aki akkor már huszonkét éves volt, a föld legszebb teremtését látta. Valósággal rajongva nézte a csaknem térdig érő két gazdag hajfonatát, örült, hogy olyan színű szeme van, mint az ég. Megbámulta, hogy derékban milyen karcsú, vállban milyen széles, milyen kicsiny lába van, milyen szép a járása – és mivel Jolán megígérte neki, hogy Betti, ha felnő, egészen olyan lesz, mint ő –

szinte szenvedélyesen szerette. Büszke volt, ha az utcán mehetett vele, megfogva a kezét. Ilyenkor észrevette, hogy férfiak és asszonyok utánuk fordulnak és mondják: „Ejnye, de szép leány!” Vagy akik ismerték őket és így szóltak: „A szép Eblen leány!” Valóban nagyon szép volt mind a két nővére – de ő, Betti, nem hasonlított hozzájuk. Azok kékszeműek és világos hajúak voltak és az anyjukhoz hasonlítottak. Betti feketehajú volt, feketeszemű és az egyetlen volt a családban, aki az apjára ütött. A vakarcs! Így nevezték őt, mert ő volt a legkisebb és már senki sem gondolta, hogy több gyermek születik a családban, mikor ő váratlanul megérkezett. Hét évre született a legifjabb bátyja után, s ezért azt mondták rá, hogy szerencsegyermek. A két fiú, Jóska az idősebb, Ferenc a fiatalabb, nem igen törődtek vele. Tudták, hogy titokban az ő könyveiket olvassa és ezért néha megcibálták a haját. Betti komoly, erős ökölcsapásokkal felelt ezekre a támadásokra, amik, úgy érezte: megalázzák. És valóban azokon a napokon, mikor a fiúk meghúzták a hátára lógó copfját, vagy oldalba lökték, nem tudta elgondolni a színes szép gondolatokat, valahogy kiesett abból a világból, ami képzeletében élt, s ahol ő mindig oly előkelő szerepet játszott. De persze erről a világról senki sem tudott. Hogy ő képzeletében egy hercegkisasszony volt és selyemuszályt vittek utána kicsiny apródok, és hogy neki a szolgák így feleltek: „Igenis hercegnő”. És ezt a sonorus, előkelő két szót hallotta mindig és hozzá látta a mozdulatot: a meghajló fejet, a finom mosolyt. A szolgák mind rózsás arcúak voltak és piros bársonyruhát viseltek. – Igenis, hercegnő – mondták szüntelenül, reggeltől estig, olyankor is, mikor Bettinek a bútorokról le kellett törülni a port, olyankor is, mikor a cipőjét kellett kitisztítani. – Igenis, hercegnő – hangzott a piros bársonyruhás szolgák szava, mikor Bettit átküldték a szomszéd fűszereshez sóért, szappanért, s egyéb ilyen prózai dolgokért. Ugyanezt hallotta, ha az anyját a teknő mellett látta együtt mosni a mosónővel,

egy terebélyes, vörös arcú, fehérre lúgozott kezű asszonnyal, és hallgatta beszélgetésüket, ami a piaci árakról folyt, a drágaságról, a lakbérek emelkedéséről és arról, hogy szegény ember vízzel főz, és hogy a pusztán kéthárom cselédet tartottak, tehén volt, ló volt, lisztet a maguk búzájából őröltek, a zöldség megtermett a ház körül. A majorságból is ki lehetett árulni valamit. – Igenis, hercegnő – mondták a piros ruhás szolgák Bettinek, míg a mosóteknő mellett ült és nézte a szappanhabot, ami szép fehér volt és magasra nőtt. A mosónőnek tízóraira pálinkát adtak és egy darab vajaskenyeret. Az asszony a kenyeret a mosóteknő szélére tette, ahova a szappanos víz gyakorta odafröccsent, és úgy harapott belőle mosás közben, hogy a kezét meg sem törülte előbb. A gyermek nagyon csodálkozott ezen és arra gondolt, hogyha őt rákényszerítenék arra, hogy abból a kenyérből harapjon, inkább meghalna, de nem tenné meg. Így undorodott más, egyszerűbb dolgoktól is, például kezektől, amik megsimogatták az arcát, és leginkább szagoktól. Az iskolában, ha az arca közelért valamelyik társnője fejéhez, hirtelen olyan utálat fogta el, hogy szeretett volna elfutni. A kis külvárosi iskolatársnők nem voltak mindig tiszták. Az ő sűrű haját az ő anyja minden két hétben igen forró szódás vízben mosta meg és ilyen alkalmakkor igen kemény fésűvel addig fésülte, míg a gyermek fejbőre vérzett. Ilyenkor hiába mondták a bársonyruhás szolgák: igenis, hercegnő. A gyermek, mialatt a széken ült, és az anyja erős, tiszta kezei között volt a feje, titkon keserves könnyeket hullatott, míg a „fekete kóc” alól meleg szappanos víz csurgott az arcára. Az anyját nagyon szerette, de nem akkor, mikor munkában látta, kék festett kötény volt a derekán és mosogatott, hanem a péntekestéken, mikor tisztába öltözött és a fejére, amin különben állandóan keszkenőt hordott, szép fekete álhajat tett, olyat, aminőt vallásának rítusa megkívánt. Az álhaj fölé pedig fekete csipkefőkötőt tett, amin gyöngyök csillogtak. A gyöngyök leértek egészen a homlokáig, oldalt a halántékára, és a gyermek úgy találta, hogy ez nagyon jól áll neki. Ilyenkor hízelegve simult az anyjához és megcsókolta kezét, amin érezte a friss háziszappan illatot.

Ilyenkor mellette volt és hűségesen kísérte a szobából a konyhára, ahol azalatt a vacsora főtt, a rendes péntekesti hal, a libaaprólék paradicsommártással és azok a nehéz, zsíros, de édes sütemények melegedtek a sütőben, amikből ha egyet megevett, úgy érezte, hogy szégyellnie kell magát az apródok előtt, és ilyenkor a piros ruhás szolgák hangját sem hallotta. Óh, ezek a péntekesték! Bettiék zsidók voltak, még pedig vallásos zsidók, akik az ünnepre előírt szertartások közül egyetlenegyet sem mulasztottak el. E szertartások között sok volt olyan, ami Bettinek nem volt ínyére, mert megakadályozta őt szokott foglalkozásaiban. Az ünnep miatt papirost tépni, firkálni nem volt szabad, ellenben egy könyvből héber imádságokat kellett olvasni, amikből egy szót sem értett; magát a szöveget sem ő olvasta, hanem az idősebb nővére, Jolán, ő csak utána mondta egyik szót a másik után. Maga az ünnep nem is érdekelte annyira, mint inkább az ünnep jövetele, ez a péntekeste, amelyre a ház minden zugát kitisztogatták és rendbe rakták. Az anyja fehér arca, tiszta kék szeme a gyöngyös főkötő alatt, ilyenkor a gyermeket szinte meglepte. Hétköznap nem vette észre, hogy szép. De ilyenkor a derekán kis fekete selyemkötényt hordott, aminek olyan különös jó illata volt – selyemillata. Betti, míg egészen be nem esteledett, az ünnepélyes gyertyagyújtásig, az anyja mellett guggolt az ablaknál és ebbe a selyemköténybe temette az arcát. Ilyenkor hihetetlen édes és gyöngéd szókat mondott magában befelé, az anyja számára. Gazdag és virágos kifejezéseket a szépségéről, a jóságáról, és szíve ilyenkor túláradt a szeretettől. De a szók közül sohasem mondott ki egyet is hangosan, mert ösztönből érezte, hogy az anyja nem értené meg, sőt talán ki is nevetné érette. Mikor aztán az est leszállt, az anyja fölállt az ablak mellől és szólt: – Feljött az esti csillag… most meg kell gyújtani a gyertyákat. És a csillogó réz gyertyatartók előtt álltak, ahol a fehér abroszon porcelántálban az otthonsült fonott kenyér állt: a szombati kenyér. Betti látta, hogy ragyog fel anyja arca a gyertyák fényében, látta a homlokába hulló kis fekete üveggyöngyök csillogását, és valami megmagyarázhatatlan áhítat vett erőt rajta. Az ünnep szentségét érezte, és mikor az anyja kiterjesztette kezeit a kenyér fölött, és susogva áldást mondott rá: könnyek szöktek a szemébe.

Ezalatt a két gimnazista testvére is félrerakta könyveit, megmosta arcát és kezét, és belépett feltett kalappal – ahogy a szokás megkívánja – a szobába. A két nővére, akiknek foglalkozása a varrás volt, odaát a műhelyben rendbe rakott mindent és a varrólányokat elküldte. A vásznakat, selymeket és szöveteket (az egyik fehérneműt varrt, a másik ruhákat), mind a félbemaradt munkát berakták egy szekrénybe, rendbe hozták a hajukat, más ruhát vettek magukra, gyorsan elővették az imakönyvüket, elmondták a szombat jövetelére szóló imádságot és fáradtan, éhesen, de ragyogva az egészségtől, a szépségtől és fiatalságtól, ők is bejöttek és leültek a meggyújtott gyertyák szomszédságába. Nem az asztalhoz – ez nem volt szabad addig, míg az apjuk meg nem érkezett a templomból. Ezek vidám és békés pillanatok voltak. A fiúk Bettit az ölükbe vették, csiklandozták és hancúroztak vele. A leányok előadták anyjuknak a nap kis eseményeit, beszéltek a munkásnőikről, a Kundschaftjaikról, akik jöttek, a munkáról, amit elvállaltak vagy bevégeztek. Az anyjuk büszkén és örömmel nézett rájuk. Oly szépek és jók voltak, oly munkásak és kedvesek! – Az Isten megáldott engem veletek – mondta nekik, és a szemei, e meleg kék szemek, mint két békés, szelíd csillag ragyogott reájuk… Künn a köves udvaron erős, nehéz léptek közeledtek. Valaki felrántotta az ajtót és belépett a konyhába. Az anya fölállt és elkomolyodott. – A papa – mondta halkan. – Róza, mehetsz, tálalhatod a levest. A fiúk leeresztették ölükből Bettit, aki mögéjük húzódott. Az anya az ajtó felé ment és kinyitotta. Az apa belépett a szobába. – Jó ünnepet! – mondta mély, teli hangján, anélkül, hogy valakire csak egy pillantást is vetett volna. A többiek komoly, ünnepies csöndben álltak, elfogódva, megfélemlítve, tétova

tekintettel és alig hallhatóan adták vissza a köszöntést. – Jó ünnepet! Az apa a kis tarisznyát, amiben az imakönyvét hozta, átadta az anyának, aki rögtön eltette a szekrénybe. Egymásután mentek most a mosdótálhoz. Előbb az anya, aztán a gyermekek kor szerint, hogy elvégezzék a szokásos kézmosást. Azután az asztalhoz ültek. Az apa az asztalfőre. Egyetlen szó nélkül fölemelte a fonott kenyérre terített kis fehér kendőt, kezébe vette a kenyeret, megáldotta és megszegte, és az anyán kezdve, egyenként szelt egy-egy kis karéjt minden gyereknek és elosztotta köztük sor szerint, mindegyiknek külön-külön susogva az áldást. Akkorra behozták a levest. Az apa most körülnézett az asztalnál: helyén van-e minden, nem hiányzik-e valami? Komolyan ülnek-e, nem nevet-e valaki, a fiúk nem felejtették-e el a kalapot fejükre tenni? Nem hallatszik-e susogás? Nem lóg-e a leányoknak arcába a hajuk? Minden rendben volt. Mereven ültek, maguk elé néztek és kezük az ölükben volt. Az apa ekkor, még mindig egyetlen szó nélkül, telemerítette tányérját a gőzölgő levessel és visszatéve a kanalat a tálba, odatolta az egészet az anya elé, aki aztán kiosztotta a levest a többieknek. Senki sem mert szólni. Az egész egyetlen hang nélkül történt. Éppen úgy nem lehetett mondani, hogy már elég, mint ahogy nem lehetett volna mondani: kérek még. Szemben az asztalfővel, a legutolsó helyen ült a legkisebb gyermek, Betti, és nagy, sötét szemei merev bámulattal néztek a szemben levő komor, patriarchális szép fejre, a hosszú, őszbevegyült szakállra, a széles, erősívű szemöldökre, a piros, szép metszésű és mosolytalan szájra, amiből erős, fehér fogak látszottak ki épen, hiánytalanul.

A gyermek nézte az apját, mint valami különös félelmetes idegent, aztán nézte az anyját, a testvéreit, és látta mindegyik arcán a mély, megtört alázatot, a néma engedelmességet, a hideg félelmet. – Mi volna – gondolta a gyermek és elhűlt a vére e gondolattól –, mi volna, ha most hirtelen valamelyikük hangosan elnevetné magát? De erre igazán senki sem gondolt kívüle. A többiek mereven, szinte szégyenlősen ültek és komoly igyekezettel szürcsölték a levesüket. Az apródok és szolgák elérhetetlen távolságban lebegtek e percben és csak messziről, nagy messziről hangzott, mint elfojtott, bizonytalan sóhajtás, a két, annyira kedves és előkelő szó: – Igenis, hercegnő…

A CSALÁD

Egyszer a gyermek a következő párbeszédet hallotta az apja és anyja között: (Civakodtak, mint gyakran és ebben a civakodásban az anya hangja olyan volt, mint egy elfáradt madárnak a panaszos, szakadozott nyögdécselése. Az apja hangja erős volt, mély és rekedt a türelmetlenségtől.) – A te természeteddel nem fogsz boldogulni sehol. Te nem hallgatsz senkire. Te mindenkinél több akarsz lenni. Többet akarsz tudni. Te nem fogadsz el tanácsot senkitől – mondta panaszosan az anya. – Hát mit csináljak? Mit csináljak? – zúdult fel viharosan az apa hangja. – A fejemet verjem a falba? Menjek neki a Dunának? – Elfogy az a kis pénz, elfogy. Mit teszünk aztán? Itt éljünk a leányaid nyakán? Értünk dolgozzanak? Nem szégyellnéd? Nem elég, hogy a két fiú rajtuk marad? Azokat ruházzák, iskoláztatják. Mi lesz velük is szegényekkel? Itt volna az ideje, hogy férjhez menjenek! Ki veszi el őket egy krajcár nélkül? Annyijuk sincs, hogy egy kis stafírungot varrjanak maguknak. Tizenhat éves korukban elküldted őket a háztól. Azóta robotolnak. Most magadat is velük tartatnád el? Mindent az a két rongyos varrótű teremtsen elő? Rossz apa vagy, rossz, rossz! – Te jó anya vagy, te jó. Te a piacra mész, ha pénzt adnak a kezedbe. Ebédet főzöl, ha van miből. Te jó anya vagy. Neked könnyű, mert nincs gondod semmire. Csak panaszkodol, ahhoz értesz, csak szemrehányásokat teszel, ez a legkönnyebb – te jó anya vagy. – Talán nem dolgoztam eleget, nem dolgozom eleget, mondd csak, mondd. A hét gyerek után nem mostam, súroltam eleget? Nem kínlódtam eleget értük, meg érted? A cseléded voltam. A kutyád. Vertél is, most is vernél, ha nem szégyellnéd magadat a nagy leányaid előtt. Mit tehetek többet annál, amit teszek? Mit tettem a pusztán? A cselédek nevettek rajtam, mert a parasztasszony úgy nem dolgozik, ahogyan én dolgoztam. A teheneket én fejtem, a ludakat én tömtem. A kocsmát én láttam el. A nagy kosarakat tele tojással, baromfival, nekem kellett a hajóhoz vinnem. Esőben, sárban, kora hajnalban, hideg télben.

Sohasem kíméltél. Mit tehetek én? Öregasszony vagyok. Az erőm is elfogyott. Én dolgozzam érted? – Ne dolgozz. Csak hallgass. Még nem ettem meg a leányaidat. Még itt vannak. Nem kell féltened őket. Mert te csak az ő pártjukon vagy, mindig is előbbre valók voltak nálam. Ellenem uszítod őket. Náluk panaszkodol rám. Úgy beszéltek rólam, mint ellenségetekről. – Az vagy. Az ellenségük vagy. Nem úgy bánsz velük, mint apjuk. Nincs benned szeretet hozzájuk. Se hozzám. Senkihez a világon, csak magadhoz, önző vagy. Az ember elordította magát és a földön toporzékolt. – Ezt mondod nekem? Ezt mondod? Ki voltál? Mi voltál? Árvaleány, cseléd a mostohaanyád házánál. Cipőd nem volt, mikor elvettelek. Az anya zokogott és zokogás közben mondott néhány szót töredezve keservesen. Most már nem vághatott vissza. El kellett fogadni az igazságot, ami ily könyörtelenül lecsapott reá a régi emlékekből. Íme a leánykori szegénységét, a harminc év előttit is a szemére vetik. Gyönge asszonyi szíve elszorult, haragudott, most már csak bántani akart ő is. – Az, az – mondta elszántan –, lettem volna csak olyan feleség, mint a te anyád volt! Az, az a te anyád, a Leah! Bezzeg azt tiszteli az egész megye! Bántam volna úgy veled, ahogy ő bánt az első urával! Télvíz idején kergette el a háztól. Szegény feje tízszer visszakullogott. Fagyoskodott, könyörgött az ablak alatt. Be nem eresztette. Hallották hogyan sírt. Úgy-e a papné, a szép papné, a Leah! A híres Leah, akiről azt mondták, több esze volt, mint az urának, a rabbinak. De szíve nem volt. A szíve olyan volt, mint a tied. Ott ült engesztelő napon a karzaton, a főhelyen, fehér ruhában, fehér főkötővel a fején, amin csak úgy lebegett a sok finom szalag. Virágcsokor az ölében, virágcsokor a mellén. A zsebkendője olyan szagos volt, hogy már lenn az udvarban érezték. Úgy ült ott, mintha a templom nem az Isten számára épült volna, hanem neki. A híres Leah! Lettem volna én olyan! Hogy magamnak főztem volna titokban finom ételeket, neked nem! Étlen-szomjan hagytalak volna betegségedben, mint ő az urát. Csuktam volna rád az ajtót! Mentem volna a szomszédba! Akkor jó lettem volna. Olyan lettem volna, mint az anyád, az a… – Hallgass, hallgass! A cipője talpa is többet ér még ma is, mint te

mindenestül… – Az, az – mondta az anya egy galambnak a kárörvendezésével –, pajta tövében találták megfagyva a papot. Szégyellt bekérezkedni éjszakára az emberekhez. Egy évre rá férjhez ment a papné! A tudós Leah, a te apádhoz, aki paraszt volt. Ha a zsidó paraszt: az a legkutyább dolog. Úgy ült a lovon, mint egy bakonybéli haramia, az a lókupec apád. Az kellett neki, a Leahnak. Te meg olyan vagy, mint ő… Verés lett belőle… ebből a beszédből. Az anyjához pipaszárak, botok, és kisebb mozgatható tárgyak repültek. Két fölemelt karjával fogta föl őket, és kék szemei gyermekes, dacos rémülettel meredtek az irtózatos emberre. A gyermekkel, aki a kuckóban összehúzódva ült, nem is törődtek, mintha ott sem lett volna. Az pedig szívdobogva gondolta magában: mi lesz most? A homloka lüktetett a félelemtől, a kezei egészen meghidegedtek. Túl a harmadik szobában, ahol a varróműhely volt, és ahova szakadozott, artikulátlan hangjai jutottak el a civakodásnak, a két nagy leány egymásra nézett és szégyenkezve ült hat-nyolc munkásnő között. – Már megint – gondolták. – Micsoda élet! És erőlködtek, hogy vissza tudják fojtani a sírásukat. Betti nem sírt. Noha az ilyen jelenetek mindig nagyon megijesztették, tudta, hogy a vége megint csak kibékülés lesz. Sokkal jobban lekötötte érdeklődését az, amit a civakodásból most hallott először. Hogy neki nagyanyja van, akit Leahnak hívnak. Ezt eddig nem tudta. Az anyja nyilvánvaló rosszakarattal beszélt róla. Miért? Nem értette egészen jól. Kicsi fejében a fogalmak zűrzavara támadt. Elkergette az urát a háztól! Hát az asszony elkergetheti a férjét? Hát el lehetne

kergetni az ő apját? Hogyan? Hiszen betörné a kaput, az összes ajtókat! Erőszakkal visszajönne, fölemelné a nagy öklét és akkor nem merne mukkanni senki! Hogy lehet elkergetni egy férfit? És éjjel, mikor sötét és hideg van, és kutyák járnak az utcán? Vagy olyan erős volt a Leah? És milyen erős lehetett, hogy ezt merte tenni egy pappal, aki mindenkinél különb, és aki a templomban prédikál az embereknek; akinek mindenki előre köszön, és akinek a gyermekek kezet szoktak csókolni? Milyen erősnek kell lenni az asszonynak, milyen bátornak, aki ilyet tud tenni? Bizonyos, hogy az ő anyja erre nem volna képes. A gyermek képzeletében az ismeretlen nagyanya alakja gigantikus arányokat kezdett ölteni. Úgy képzelte őt, mintha két fejjel nagyobb volna, mint a hosszú levélhordó, akit naponta újból megcsodált, amint az utcán látta. Úgy képzelte, mintha iszonyatos erős karjai és nagy kezei lettek volna. És hogy az ura visszakullogott hozzá… Könyörgött, sírt a téli éjszakában az ablak alatt… Betti élénk fantáziája látta azt a jelenetet, de nem tudott eligazodni rajta. Vajon miért, mi végre tette ezt? Miért nem ment el örökre? Vagy miért nem ment be erővel is? Betti lázongó agyában csak úgy égtek ezek a rejtélyes kérdések. A szép Leah! De hogy van, hogy ilyen óriás asszony szép is lehet? Vagy talán még nagyobb, mint a hosszú levélhordó? És hogy tudta megállni, hogyha éjszaka volt, hideg és sötét, és a kutyák jártak odakünn, és az a szegény ember félt és sírt, hogy mégsem bocsátotta be? A gyermek lelkében sajgó fájdalom támadt, mély és titkos részvét az ismeretlen ember iránt, aki az ablak alatt állt és sírt. Látta őt menni a hideg téli éjszakában… kifelé a városból, neki a nagy havas mezőknek.

Hosszú szakállú, kis öregember – így képzelte el és ilyen is volt valóban –, aki sír és megy hontalanul, neki a mezőknek, ahol a szénakazlak állnak. Megy a tanyák között, míg el nem fárad, és el nem álmosodik. Akkor lefekszik a pajta alá és megfagy. Bezzeg, bánhatta aztán a kegyetlen Leah! Vagy nem bánta? Még akkor sem sajnálta az urát? Milyen borzasztó lehet az ilyen asszony! Betti úgy érezte, hogy sohasem merne a Leah-val egyedül lenni egy szobában. Hátha megkötözné őt és megverné, ha nem engedelmeskedik? Félt a nagyanyjától és irtózatosnak találta, mégis egyre rá kellett gondolnia ezután. Szeretett volna felőle valamivel többet és részletesebbet hallani, és egyszer, mikor az anyjával egyedül volt, megkérdezte tőle: – Mama, miért kergette el a Leah az urát? Az anyja ijedten nézett rá, nem tudta, honnan vette a gyermek ezt a kérdést, a civakodásukra akkor már régen nem is emlékezett. – Ne kérdezz ilyeneket – mondta szigorúan –, nem illik. – Mama – könyörgött a gyermek –, én úgy szeretném tudni, mondja meg! – Hát elkergette. Nem kellett neki. Nem szerette. Kis, töpörödött öreg ember volt, mindig beteg. Ez a magyarázat a maga rusztikus egyszerűségében még jobban megzavarta a gyermeket. Az anyja látta arcán a tűnődést és összeszidta, hogy kicsiny és ostoba leányka létére miért kérdez ilyeneket, és miért töri ilyesmiken a fejét. – De miért kergette el? Miért kergette el? – könyörgött Betti. Nem lehetett vele bírni. Rácsimpaszkodott az anyja nyakára, úgy kérte hízelegve, minden gyermeki rábeszélését elővéve, hogy mondja meg neki.

– A Leah keményszívű volt, hát azért. Olyan, mint a papa, olyan kegyetlen, azért kergette el az urát. – És az miért ment vissza hozzá, ha keményszívű volt? – kérdezte a gyermek. Anyja a falusi asszonyok egyszerű nyíltságával, mialatt szinte elfelejtette, hogy gyermeknek beszél, mondta: – Mert szerette a Leaht. Szerette. Oda volt érte. Nem tudott nélküle élni. – Szerette! – gondolta a gyermek Keményszívű volt és szerette. Rossz volt és szerette. Elkergette és visszament hozzá. Nem tudott élni nélküle! Szerette! Milyen különös ez! Hogy ilyen asszonyt is lehet szeretni! És miért? A gyermek gondolkozott és szólt: – Ha mamát elkergetné a papa, mama is visszamenne hozzá? Az anyja elmosolyodott. – Vissza hát. Mit csinálnék? Az asszony olyan, mint a rabszolga. – Én soha – gondolta a gyermek –, én soha nem mennék vissza! És erre a gondolatra különös öröm lepte meg. Valahol, szunnyadó ösztönei mélyén egy percre, egy futó percre olyasformát érzett, amit érezhetett a kegyetlen Leah… valami ős, királynői erőt és büszkeséget… valami megokolatlan uralkodásvágyat… és e pillanatban némi kis sajnálattal nézte az anyját, aki, bizonyos, sohasem érzett effélét. Aki nem ismer mást, csak panaszt, megadást és engedelmességet. Leah nem volt olyan. Leah egészen másforma volt – de hogy milyen: voltaképpen maga sem tudta. Ám e perctől fogva izzó érdeklődéssel foglalkozott vele gondolatában, különösen éjszaka, ha fölébredt, és nem tudott elaludni a rögtön éberré lett gondolatai miatt. Magában, titkon, kis lelke legmélyén vonzódott a távoli nagyanya tragikus erejű alakjához, nem félt tőle többé… és ha magára és a jövőre gondolt, inkább kívánta, hogy hozzá hasonlítson, mintsem

anyjához, a rabszolgához. Ezért a nagyanyáért később egyszer nagyon megszidták, mert két kis leánytársának azt mesélte róla, hogy egy nagy várban lakik, és sok-sok szolgája van, és aki azok közül nem engedelmeskedik neki, azt sötét börtönbe csukja, kenyéren és vízen tartja, míg csak meg nem javul. Azt mondta róla, hogy nagyon gazdag és mindenki fél tőle, s hogy az egész városnak ő parancsol. De a pajta alatt megfagyott emberről nem beszélt semmit. Azt elhallgatta ösztönből, részvétből és félelemből. Az konkrét tény volt, éppen ezért nem volt rendben vele – és mert ez sehogy sem illett bele a gondolataiba. Betti egy kissé szentimentális volt. De az apja szemeit, homlokát, állát örökölte, az apja fekete haját és erős, keményen ívelt szemöldökeit – és az apja egész erőszakos lelkét…

*

A szombatok és általában az ünnepnapok azért voltak leginkább kedvesek Betti előtt, mert a több kényelmet, a jobb ételeket, a szebb ruhát jelentették. Szombaton reggel nem kellett korán fölkelni a munka miatt. Más napokon a varróleányok már pontban hétkor ott voltak, és akkorra a lakásnak rendben kellett lennie, hogy dolgozni lehessen. De szombaton a leányok nem jöttek, tovább lehetett az ágyban feküdni a pihés dunna alatt, aminek a huzata piros- és kék-kockás kanavász volt. Ilyenkor átmászott a nővérei ágyába a maga szűk kis bőrkanapéjáról, ahol aludt – és ott hancúrozott és énekelt nekik és nagy táncokat lejtett, mindenféle bolondos mókákat rögtönzött, hogy azok néha halálra nevették magukat rajta. Róza hamar megunta és elkergette, de Jolánnal mindent lehetett csinálni ilyenkor. A nagy leányt, akinek a temperamentuma szelíd és nyugodt volt, magával ragadta a gyermek féktelen jókedve és játékos fantáziája, maga is gyermekké lett mellette. Az pedig hízelgett neki. – Csak ilyen hajam legyen, ilyen fényes és hosszú, mint neked van, akkor

tudom, hogy szép leszek. Róza közbeselypített: – A te hajad sohasem lesz szőke. A te hajad mindig csak fekete lesz. – Nem igaz, nem igaz! – Az én hajam is fekete volt, mikor kicsiny voltam – mondta Jolán, talán csak azért, hogy örömet szerezzen neki. – Én nagyon szép akarok lenni – mondta a gyermek komolyan. – A te formáddal – mondta gúnyosan Róza, aki nagyon ellenezte a gyermek hiúságát –, hiszen olyan vagy, mint egy kis tuskó. Fönn-lenn egyforma. Mi nem voltunk ilyenek, úgy-e Jolán? Ezzel a kijelentéssel a gyermeket kétségbe lehetett ejteni. Valóban egy kis tuskó volt, nagycsontú és nem kecses. A bordái kifelé álltak, és valahányszor új ruhát kapott, ezen mindig búsult. Róza folyton azt jósolta neki, hogy nem lesz karcsú és ettől félt is. Ő ilyennek akarta magát látni a jövendőben: a haja szőke és hosszú, a termete karcsú és magas. Az arca olyan rózsásan halvány, mint a kisasszonyé, fönn az emeleten. Egyelőre az arca csöpp kis sápadt gyermekarc volt, és egészen eltűnt a két nagy szeme nyitott fényében, a homloka alacsony és szép rajzú, az orra hihetetlenül finom és kicsiny, csaknem fitos. De az álla máris erős, a szája máris finom, érzékeny, minden kifejezésre született száj… Jolán volt, aki rendesen megnyugtatta. – Majd megnyúlsz később – mondta neki –, majd meglátod, hogy karcsú leszel. És a gyermek bízott ebben az ígéretben. A szombat hangulatát különben elrontották mindenféle apró körülmények. Az, hogy ezen a napon egy öreg bejáró asszony jött, hogy tüzet rakjon a kályhákba, mivel ez a munka nekik tilos volt. A gyertyatartókat és a lámpát, ami az asztalon állt, ezen a napon szintén nem volt szabad érinteni, mert az a

szombat megszentségtelenítése lett volna. Betti irtózva nézte a piszkoskezű cselédet, amint a szobákban járt-kelt, elrakta a lámpát, a gyertyatartókat, és járkálás közben valami hideg és rosszillatú atmoszférát terjesztett maga körül a csizmáival és a sok szoknyájával. Ez a gyanús külsejű lény vagy tíz-tizenöt olyan házban végzett szombatonkint hasonló szolgálatot, ahol cselédre nem telt. Mindenütt tíz-tíz krajcár tiszteletdíjat élvezett ezért, és Bettiéknél külön egy darab kalácsot, amit közömbösen, alig köszönve meg, csúsztatott a piszkos zsebébe. A gyermeknek nagyon ellenszenves volt ez a dörmögő hangú némber, aki esetlen mozdulatokkal járt-kelt az idegen házban – belefújt a tűzbe, ami nem akart égni. Mosdatlan szavakkal szitkozódott, ha esett, az eső ellen, ha havazott, a hó ellen. A kezei el voltak fagyva és fel voltak repedezve. Betti undort érzett, valahányszor ezeket a kezeket látta. Ez asszony lénye természetszerűleg alárendelt volt – társadalmi és etikai szempontból tekintve egyképpen. Cseléd volt és olyan dolgokat végzett, amit Isten eltiltott. Tisztátalan volt tehát és törvényen kívül állt – és mégis, a gyermek valamely érthetetlen ösztönből úgy érezte, hogy az asszonyban egy kis lenézés van, úgy a munka iránt, amit végez, mint a környezet iránt, amelyben azt végzi. És ettől az érzéstől nem tudott szabadulni. Az asszony reggel jött; elvégezte a dolgát, megrakta a tüzeket és elment. Délfelé visszajött, rakott a tűzre, hogy estig tartson a meleg, akkor elment és nem jött vissza többet. Ez volt tehát az összes dolga és mégis, ezt úgy tudta végezni, hogy mindenkire kényelmetlen, sőt bosszantó volt a jelenléte, és a gyermek észrevette, hogy amíg ez az asszony a lakásban van: mindenki, még a nővérei is németül beszélnek. Holott pedig nem volt mit titkolózniok előtte, semmi, amit az nem hallhatott volna. Ez csak annak a különbségnek a kiélezéséért történt, ami ez asszony közt és közöttük volt, és ezt a gyermek némán tudomásul vette, de úgy, hogy mégis mindig feszélyezte őt az egész dolog. A német beszéd, a cseléd rosszakaratú tekintete, otromba járás-kelése. Érezte benne az idegent, a más fajtát, és nem tudta miért: ellenséget látott benne és mindig föllélegzett, ha az asszony kiment a házból. Ami a gyertyatartókat illeti, és azt, hogy szombaton nem volt szabad egy szál cérnát elszakítani, levelet felbontani vagy egy darab papirost széttépni: ezekről

igen beható kérdéseket intézett a nővéréhez, Jolánhoz, aki minden ilyen dologban a bizalmasa volt. Az vállat vont és azt felelte: – Ez már így szokás. Én nem tudom, miért. A papa tudja. Amit egyszer nem szabad, azt nem szabad. Az anyja ellenben azt mondta neki, hogy a legnagyobb bűn volna mindezeket a tilalmakat megszegni, és aki megtenné, azt Isten büntetése nem kerülné el. A gyermeket ez a kijelentés hideg aggodalommal töltötte el, és több szombaton át erős kísértésben volt, hogy hozzányúljon a gyertyatartókhoz. Egyszer aztán, amikor a szobában senki sem volt, megfogta az egyiket… először csak óvatosan, a két ujjával, aztán az egész kezével. Megfogta, szorította, fölemelte. Aztán hirtelen letette. Nem látta senki. Nem tudta meg senki. De aznap nem tudott az apja szemébe nézni. Az ebédnél nem akart enni. Délután fázott, alkonyat felé dideregve bújt az anyjához és fejét beletemette a fekete selyemkötényébe, aminek az érintése, illata kissé megnyugtatta. Az anyja csendes, nyugodt hangon beszélt hozzá és érdes, munkás ujjaival simogatta hűvös arcát, rakoncátlan hajfürtjeit. A gyermek szótlanul bújt meg az ölében. A szemei nyitva voltak, a nagy, különös nézésű gyermekszemei és meredten, aggodalmasan néztek a növekvő alkonyatba. Várta, várta az Isten büntetését… Nem jött… egyelőre nem. Az apja érkezett meg a templomból, és ekkor kezdetét vette a rendes szombatesti szertartás, az ünneptől való búcsúzás, a hálaadás. Különös, szimbolikus, a gyermek lelkének érthetetlen és éppen ezért izgató dolog volt ez. Egy pléhtálcára az apja valami szeszt öntött és azt meggyújtva, kiterjesztett kezekkel imádkozott fölötte, és a végén az ujjait belemártotta a lángba, és ezt tették a család többi tagjai is. A gyermek, mint a családban a legfiatalabb, volt, aki a kis színes viaszkanócot tartotta és a kis ezüst kannát, amiben holmi ártatlan fűszer volt: szegfűszeg, fahéj és egyéb holmi. És a kis ezüst kanna körbe járt, ezt

mindenkinek meg kellett szagolni, és mikor ismét visszakerült a gyermekhez, akkor ez az arcához emelte, és lecsukott szemekkel olyan rejtelmes arccal szagolgatta, hogy mindenki nevetett rajta. De ez titok volt – az ezüst kannácska cirádáin kiáradó illat – ez szimbólum volt – az ünnep illata és az égő láng volt maradéka annak a tűznek, amit Lábán és Jákob gyújtottak a mezőn, a kőoszlop tetején, a béke jeléül. És amikor a gyermek így látta apja arcát a láng kékes fényében: valami messzi, ismeretlen, komor és fenséges istentisztelet érzése hatotta át. Komolyan állt, és ujjai között megható ünnepélyességgel tartotta az egyenesre nyújtott kanócot. Ez volt az ünnep befejezése. Ez volt az utolsó fénye a napnak, mely a válogatott érzések és hangulatok számára teremtődött. A korlátlan álmok és illúziók számára, amiket elősegített a nyugalom, a munka távolléte, a jobb ételek, a szebb ruha. Az ünnep elmúlása mindig nagy gond és szomorúság volt a gyermek lelkének. Nem szerette a hétköznapokat, amik a munkát, a közönséges életfeladatokat jelentették számára. Vagyis: az anyja parkétréklijét, kendővel átkötött fejét, amit sokkal szebbnek látott a fekete csipkefőkötő alatt, a kis üveggyöngyök csillogó fényében; a nővérei lázas szorgalmát, akik reggeltől estig szabtak, varrtak, Kundschaftokhoz szaladgáltak és alig volt idejük arra, hogy vele csak szóba is álljanak; az apja mogorva arcát, a csikorgó csizmáit – mert csak szombaton és ünnepnapokon viselt cipőt –, a fiúk foltozott ruháit, gyűrött kalapját és végül – a saját maga dísztelen állapotát, ami még mindennél jobban fájt neki. Hétköznap nem viselt kalapot. Egy nagy, kék, kötött pamutkendőt jó szorosan rákötöttek a fejére, így küldték iskolába. Ez a pamutkendő minden reggel újabb megalázást jelentett számára. De ezt rajta kívül nem tudta senki, nem árulta el még Jolán előtt sem, akinek majdnem állandó erkölcsi tanítása az volt, hogy egy szegény kis leánynak, amilyen ő, szerénynek kell lennie. Ment tehát bekötött fejjel, és vele ment a szomszédból egy vele egykorú fiú, akit az anyja mindig az ő őrizetére bízott, hogy az úton védje meg a csavargóktól. Ez a kis fiú igen sápadt, vörös hajú és szeplős volt, és nyilván nem mert volna Betti nélkül az iskolába menni, mert nagyon félt az utcagyerekektől. Mindig rengeteg uzsonnát vitt magával – lekváros- vagy vajaskenyeret, ezenkívül minden zsebe tele volt igen kemény aszalt körtékkel és almákkal, amiket Betti

fogyasztott el. A fiú szüleinek fűszerkereskedése volt és Betti azt hitte róluk, hogy nagyon gazdagok, mivel cselédet tartottak.

A CSODA

Hétéves korában két csodálatos dolog történt vele. Az egyik, amely egy álom valószínűtlenségével hatott rá, a következő volt: Az iskolából jött hazafelé két kis társnőjével, akik közül egyiknél csodálatos szép üveggolyókat látott. A kislány az üveggolyókat ledobálta útközben a földre és megint fölszedegette. Labdázott velük, és az üveggolyók, amik belül színesek voltak, nagyszerűen csillogtak a napon. Betti heves vágyat érzett az üveggolyók iránt, amikről a társnője azt mondta, hogy azok nagyon drágák, és hogy egy más városban lakó rokonától kapta őket születésnapjára. Betti semmit sem tudott születésnapokról és hogy azokkal ajándékok szoktak együtt járni. Egyszerűen csak sóvárgott az üveggolyók után, és kérte a kisleányt, adna neki belőlük egyet. Az kereken megtagadta a kérést, és tovább játszadozott a golyókkal, folytonosan gurítva őket maga előtt a földön, és ezáltal folyton szítva a gyermek vágyakozását utánuk. Egyszerre az egyik golyó úgy elgurult, hogy Betti kis társnője nem találta. A másik gyermek segített neki a keresésben. A gyalogjáróról a kocsiútra mentek, és a cipőjük orrával piszkálták a sarat, de hiába. Betti mozdulatlan állt, és nem segített a keresésben. Ő látta az üveggolyót, látta, de nem mondta meg, hol van. Nem akarta megmondani. Nézte a másik két leányt, és részvétlenül hagyta, hogy keressék az üveggolyót. Később, mikor azoktól elvált, visszament, hogy fölvegye a golyót és hazavigye. Visszaszaladt a helyre, ahol a golyó elveszett. Egészen jól emlékezett, hogy hol maradt: a házereszről lefutó csatorna mellett, egy kő mögött. A gyermek lihegve szaladt, az örömtől és izgalomtól dobogott a szíve. Megtalálta a házat, a csatornát – lehajolt a földre – a golyó, a kis üveggolyó nem volt ott többé… Nem volt ott… Valaki arra ment, véletlenül meglátta csillogni a földön és fölvette. Igen, bizonyára. De a gyermek testén hideg borzongott végig. – Isten büntetése – gondolta magában ijedten. Most nem is kívánta többé. Elszégyellte magát… a lelkiismerete bántotta. Maga

előtt látta a két leányt, amint a golyót keresik… És ő tudta hol van, és nem szólt. Nem olyan ez mintha lopott volna? Most a golyó eltűnt, nem lehet az övé, nem volt szabad az övének lennie… Isten nem akarta. Isten, aki látja, mit gondolnak az emberek. A nagyok és kicsinyek. Oh, Isten mindent tud és mindenért büntet! Fáradtan érkezett haza. Otthon szidással fogadták, mert későn jött. Hol csavargott, kérdezték tőle. De ő nem felelt. Félreült egy sarokba és panaszkodott, hogy fázik. Azt mondta, belül fázik… valahol egészen belül. És mert a szemei valóban nagyon szomorúak voltak, és a kezei mint a jég, oly hidegek; egy nagy kendőt tettek a hátára és békén hagyták. A vacsoránál tetette magát, hogy beteg, mert nem volt kedve enni, és mert szeretett volna hamar az ágyban lenni, hogy lehunyhassa a szemét, és zavartalanul gondolkodhasson az eset fölött. Mivel nem evett, csakugyan elhitték, hogy beteg és lefektették, aztán adtak neki egy csésze teát rummal, hogy melege legyen. Ez jól esett neki, melege is lett tőle, és miután még egyszer elgondolta az egész történetet az üveggolyóval: elaludt, lelkén nyomasztó tudatával annak a titkos hatalomnak, amely nem engedte, hogy az üveggolyó az övé lehessen. Elaludt, de még az elalvás előtti utolsó percekben, kissé kábultan a rumos teától, elképzelte azt, hogy ő kimegy a kertbe, kedvenc helyére, a beomlott kút mellé, és ott a kövek alatt kapirgálni kezd egy hegyes bottal. És amint kapirgál, egyszer csak talál egy üveggolyót, aztán egy másikat, egy harmadikat, sok-sok kis üveggolyót… Ezzel aludt el. Másnap délután csakugyan kiment a kertbe a kövekhez. Még a tegnapi szomorúság benne lappangott a lelkében. Eszébe jutott az is, amit előző este elalvás előtt gondolt, és most hirtelen elhatározta: megpróbálja. Nem tud róla senki, nem látja senki… Vett egy hegyesvégű karót, amiből elég hevert szanaszét a kertben, és elkezdett vele ásni a földben. Ásott, ásott, egyszer csak valami csillogó holmi kerül a szemei elé. Lehajol, fölveszi. A kezei reszkettek, a szemei extatikusan kitágultak. Egy golyó volt, de nem olyan, amilyent előző napon látott, hanem egészen fehér és sima kis márványgolyó, alig látható finom, szürke erezettel. Tovább kapirgált. Egy második… Egy harmadik… egy negyedik. Vagy tíz kis fehér golyót talált a kövek alatt. A köténye zsebébe tette és berohan vele a házba, be a varróműhelybe. Ott lelkendezve, nagy izgalommal adja elő a regényes történetet. Mutatja a golyókat.

Elmondja, hogy hogyan ásta ki őket a kövek alól. Senki sem csodálkozik rajta. Miért ne lehetne játékgolyókat találni egy régi szökőkút kövei alatt, azon a helyen ahol egykor bizonyára gyermekek játszottak? Ekkor elkezdi mondani az előző esti vízióját az üveggolyókkal, hogy az ágyban gondolt rá, mielőtt elaludt, hogy ugyanazon a helyen találta a golyókat, ahol félálomban elképzelte. Az egész varroda kacagni kezdett. A lányok ölükbe ejtették a munkájukat. Jolán, a nénje, röstelkedve szólt az egész műhely füle hallatára: – Sohasem tudsz semmit mondani hazugság nélkül. Hát való ez? Jó, találtad a golyókat, de minek ehhez egy egész mesét kitalálni? Róza, a selypítő, közbevágott: – Ejedj ki innen ezekkej az ostobaságokkaj! És a gyermek kiment, megszégyenülve, égető szomorúsággal a lelkében. Nem hittek neki. Azt mondták, hazudik. Hogy bizonyítsa be, hogy lehet bebizonyítani, hogy a tiszta igazságot mondta? Mennyire fájlalta, hogy olyan kicsiny, és semmi értéke a szavának! Most már nem is tudott örülni a golyóknak. Kicsit idegenkedve rázogatta őket a köténye zsebében. Tűnődött, honnan jöhettek ezek a golyók? Ki tehette oda őket? És mikor? Oh, bizonyára régen, nagyon régen hevernek ott, senkitől sem látva! De miért, hogy éppen erre gondolt az előző este? És hogy keresni kezdte? Miért volt mindez? A dolog titokzatossága olyan volt, hogy egyedül sehogy sem tudott vele megbirkózni. Fölment a „szőke kisasszonyhoz”. és ott is híven előadta az esetet, anélkül azonban, hogy az előző esti előérzetéről beszámolt volna. Most már félt attól, hogy nem hisznek neki A szőke kisasszony az ablaknál ült, és valami puha pamutból kendőt horgolt. A keze finom és illatos volt, a haja szépen ragyogott az ablakkeretben. Ámulva hallgatta a históriát és azt mondta, sohasem hitte volna, hogy ott a kövek alatt valamit lehessen találni, és hogy Bettinek nyilván nagy szerencséje volt. A gyermek habozott: szóljon-e valamit a tegnap történtekről, a színes golyóról, ami elveszett? De szégyellte magát és nem szólt. A kisasszony anyja azt mondta, hogy a jó tündérek tették oda Betti számára a golyókat. Ez a magyarázat tetszett neki legjobban és csodálatosképpen egészen megnyugtatta. Nem talált benne semmi rendkívülit, semmi valószínűtlent. Hanem a golyókkal többé nem játszott.

Még aznap visszavitte őket arra a helyre, ahol találta. Egyenként visszadobálta a gödörbe, és föléjük kaparta az előbb kiásott földet. Eltemette őket, még egy követ is hengerített reájuk. Este a két gimnazista, hallván a golyók történetéről, folytonosan csúfolta őt vele. – Álmodtál, Betti – mondták neki. – Álmodj nekem is valamit! Álmodj nekem egy pár új cipőt, Betti. A másik azt mondta: – Álmodhatnál nekem egy pár korcsolyát és kikaparhatnád a kövek alól! Betti megvetéssel nézett végig rajtuk. A szeme csakúgy villámlott a gyűlölettől és a méltatlankodástól. – Ostobák – gondolta magában –, milyen ostobák ezek! El fogom tagadni, hogy a testvéreim, és ha jönnek hozzám, az apródoknak azt fogom mondani, hogy dobják ki őket. Ez volt az egyik történet. A másik? A másik ez volt.

APÁTI BENEDEK

A külvárosi utca, amelyben laktak, egy széles és nyílt utca volt, és a folyó mellett húzódott végig, amely, amíg nem szabályozták, sokszor elöntötte a várost. A Rábca vize folyt itt, a magas part alatt; lefelé a városba, egyenesen a püspöki vár alá, ahol találkozott testvérével, a Rábával, s azután együtt békésen belefolytak a Dunába, amely ugyancsak ott a vár alatt, már várakozott reájuk. A házhoz tartozó elhanyagolt kertből, rozoga deszkaajtó vezetett föl a Rábcatöltésre. Itt, a vízparton, tavasztól késő őszig a vadvirágok nyíltak buján, és csodálatos kis bogarak mászkáltak a fű között; nagy dongók csillogtatták szárnyaikat a napon, és méhek szelíd zümmögéssel kalandoztak a virágok között, és pillangók, fehérek, kékek, nagy rajban libegtek a levegőben. A gyermek lopva, ha szerét ejthette, kinyitotta a kert kis ajtaját, fölmászott a töltésre és lebámult a folyóra. Szerette volna tudni, milyen színe van a Rábcának. Azt tudta, hogy a Duna vize szőke, s hogy a Rába vize az iszaptól sárga. De a Rábca vizével nem volt tisztában, mivel nagyon sötét volt, csaknem fekete és szinte átláthatatlan. Ellenben a virágok kékek, pirosak, fehérek és sárgák voltak a Rábca partján, s ezeket szerette nagyon. Estefelé a városból emberek sétáltak arra, gazdag emberek, akiknek hétköznap is lehet sétálni, urak és hölgyek szép ruhában. A gyermek néha elfeledkezett a virágokról, és utánuk nézett. A hangjukra figyelt, és elleste a feléje csapó szavaikat. Vajon ugyanazokat a szókat használják, amiket a közönséges, szegény emberek? És miről beszélnek, és miért mennek ilyen sietve a víz partján, holott ülni sokkal szebb a magas fűben, ahol a virágok olyan közel vannak, hogy egészen hozzáérnek az ember arcához? És egyszer, amint így ült a virágok között, kibomlott fekete copfjával a vállain, kurta szoknyájában, a hátán gombolós kötényében, valaki megállt a töltésen, és mosolyogva nézett le reá.

– Kisleány – mondta egy barátságos, kedves, meleg, öreg hang –, kisleány, nem fél, hogy beleesik a vízbe? A gyermek fölpillantott. Egy magas, feketeruhás papi alakot látott a töltésen, két jóságosan nevető öreg, kék szemet. És nyomban egy kéz a széleskarimájú fekete kalaphoz nyúl, és mélyen megemeli előtte. A gyermek talpra ugrott. Neki köszöntek így, neki, ezzel a leemelt kalappal? Rajta kívül csak a füvek, lepkék, bogarak és vadvirágok voltak ott a víz partján. Neki szólt tehát csakugyan ez a szíves, soha nem látott, előkelő köszöntés. Elfogadta, a fejét megbólintotta hozzá, és kisimította homlokából a kócos haját. A feketeruhás öreg pap, arcán a két nevető gödörrel, és azzal a csodálatos muzsikaszerű hanggal, amelyhez hasonlót Betti még sohasem hallott, leszólt a gyermekhez: – Jöjjön fel kicsikém és mondja, hogy kerül ide, ilyen egyedül a vízpartra? – Mi itt lakunk – mondta a gyermek, és kezével a deszkakerítésre mutatott, amely mögött a kert volt. – Ah, úgy, tehát itt laknak! És hogy hívják magát, kedves gyermekem? A gyermek kimeresztett nagy szemekkel nézett az öreg pap mosolygó arcába. – Eblen Betti – mondta kissé elfogult hangon. – Úgy, Eblen Betti; dehát kis Bettiké, nem jó itt egyedül lenni a parton, nem gondolja? Könnyen beleeshet a vízbe, ha nem vigyázz! Öreg, puha kezét jóságosan végighúzta a gyermek hűvös arcán és szólt:

– Tehát itt laknak, a kert mögött, úgy-e? – Ott abban a sárga házban – magyarázta Betti –, de nem az emeleten, hanem csak az udvarban a földszinten. Az emeleten a háziasszony van. Mi lakók vagyunk és a ház nem a mienk, sem a kert, de nekem szabad benne játszani. A kisasszony megengedte. – Hogyne, hogyne, ilyen kedves, jó gyermeknek, mint a kis Betti, hogyne engedte volna meg a kisasszony? A gyermek most hallotta először, hogy kedves, jó gyermeknek nevezik, és ez nagyon hízelgett neki. Ránézett az öreg úrra, aki a Benedek-rend fekete öltönyét viselte és szólt, most már kissé bátrabban: – Én mindig itt ülök a parton. De magát még nem láttam erre jönni. – Nem látott? Pedig én húsz év óta minden délután erre sétálok. – Húsz év óta – mondta a gyermek és elgondolkozott, komoly képet vágott ehhez az évszámhoz. A pap hangosan felkacagott, és megint rátette puha, fehér kezét a gyermek fejére. – Maga kicsoda? – kérdezte kíváncsian a gyermek. – Én? Hát nem ismer engem? Sohasem hallotta az öreg Apáti Benedek nevét? Hát hogy lehetséges az? Nincsenek kis barátnői? – Vannak. A Fehér Katica. A Gröbler Ilon. – No persze, a Gröbler, hiszen az is az én kis pajtásom, meg a Fehér Katica. Itt laknak a szomszédban, úgy-e? Hát a Sas Irén? – Azzal egy osztályba járok. – No lássa! Hát azok nem beszéltek soha magácskának Apáti Benedekről? No, nézze meg az ember ezeket a kis leányokat! Kézen fogta, és tovább sétáltak a töltésen. A nagy pap és a kis kócos leány.

Beszélgettek. – Én a belvárosban lakom, a Szentháromság-téren. Ismeri azt a nagy, barna, kétemeletes házat, ami előtt a szobor áll? – A szobor? – mondta a gyermek. – A Szentháromság-szobor. Nohát, az a mi rendházunk. Oda szoktak jönni az én kis barátaim, ha meg akarnak látogatni. Jöjjön el maga is. Jöjjön el a Gröblerrel. Majd szólok neki, hogy menjen el magáért. Milyen nap van ma? Csütörtök. Hát jöjjenek el vasárnap, akkor úgy sincs semmi dolgom. Eljön hát, kis Betti? A gyermek tétován, ijedten hallgatott. Nem tudta, mit feleljen. A dolog annyira meglepte! Hogy ő idegen helyre menjen el látogatóba! És mit szólnak hozzá otthon? – Nos, Bettike? – Nem tudom, megengedik-e otthon – mondta kínos zavarban a gyermek. – Már hogyne engednék – mondta nevető gödreivel az öreg pap. – Mondja meg csak a kedves mamának, hogy az Apáti Benedekhez megy. A kedves mama bizonyosan ismeri az én nevemet. Mondja, hogy tiszteletemet küldöm és kéretem, engedje el a többi gyermekekkel. De hiszen a Gröbler majd elmegy magáért, és odakíséri hozzám, nehogy eltévedjen! No és akkor, ha eljön, megmutatom mind a kis madarakat, amik a kalitkákban vannak. Majd lesz zenebona! Szereti Bettike az énekes madarakat? – Óh, igen. – Hát a virágokat? – Óh, nagyon. – És mennyi virág van Apáti Benedeknél a kertben – majd meglátja! Majd szedünk sok szép jácintot! Vannak-e testvérei? Azoknak is hozunk. Meg az édes mamának. Szereti a kedves anyja a virágot? A gyermek kissé megdöbbent. Az anyja? Mit is feleljen erre? Ő igazán nem tudja, szereti-e az anyja a virágot? Mintegy mentegetődzve szólt:

– Az én mamámnak sok dolga van, mert nekünk nincs cselédünk, mint a Gröbleréknek, és ezért nincs ideje a virágokat szeretni. A nővéreim pedig már nagyok, és mindig varrnak a Kundschaftoknak – és… Megakadt – nem tudott tovább menni –, ijedt kis gondolatai a szokatlan helyzet és szokatlan kérdezősködések folytán egészen összekuszálódtak. – Mi szegények vagyunk – mondta aztán mintegy magyarázatul és kiegészítőleg. Gyámoltalan két ijedt gyermekszeme szinte alázatosan tapadt az öreg pap arcára. – Szegények? – nevetett az jókedvűen. – Már hogy volnának szegények? A jó emberek sohasem szegények, mert azokat szereti a jó Isten. Hát lássuk csak, miért szegények? No, mondja el! Hát nincs más ruhája, csak ez az egy, amit most visel? – De igen – mondta élénken felcsillanó szemmel a gyermek. – Van egy fehér meg egy tegetof, meg egy matrózgalléros, amihez sapka is van, meg egy szürke, de az téli, mert nagyon vastag. – No lássa! Ekkorka kis leány, akinek ennyi szép ruhája van és közte egy tegetof! Hiszen ez nagy gazdagság! Hát mért mondja, hogy szegények? – Mert nincs cselédünk – csevegett a gyermek, most már egészen belebátorodva a mondanivalóiba. – A mama maga mosogat. és a víz olyan szürke és kormos! A pusztán volt cselédünk. De a mama ott is csak sokat dolgozott, mert a papa úgy akarta. De a puszta leégett, meg az istálló, meg a tehenek – a malom is leégett. A papa éppen nem volt otthon, és éjjel volt. A mama úgy megijedt. Azt mondta, csak a gyermekeimnek ne essék baja, és engem kikapott az ágyból, mert aludtam és így futott velem. És a cselédek mind sírtak, és azt mondták, mi lesz, ha hazajön a papa! És a tehenek bőgtek az istállóban, mert már égtek, és senki sem mert közel menni, hogy kinyissa az ajtót… Az öreg Apáti Benedek nagy részvéttel csóválta a fejét. – Nos és azután? – Azután? Hát azután szegények lettünk. A papa hazajött a komáromi vásárról, és azt mondta a mamának, most végünk van, tudod? És egy dunyha sem maradt, és csak az a pénzünk volt, amit a papa a vásárról hozott a zsebében. És a mama akkor engem egy nagy kendőbe csavart, és egy dereglyére ültünk, ami a Dunán

volt, és addig jöttünk, míg ide nem értünk. Itt kiszálltunk, mert itt a Jolánnak és a Rózának varrodája van, és azóta itt lakunk. De nagyon szegények vagyunk, és a papa mindig veszekszik a mamával, a mama pedig sír, hogy mindent a piacról kell venni. És van még két bátyám, akik a gimnáziumba járnak. A Feri és a Jóska. De a Feri rossz tanuló, és mindig arról beszél, hogy tengerész szeretne lenni. És van egy bátyám, messze, az katona és ritkán jön haza. Én még nem láttam soha. És egy másik testvérem is van, ez a pusztán maradt a báróné mellett, és az talán örökbe fogadja, és akkor gazdag lesz. És így tovább… Végig a parton Betti folyton beszélt, és a bencés pap mosolyogva hallgatta. Nem ütődött meg a kissé zavaros előadási modoron. Ez az öreg úr jobbára gyermekekkel vette körül magát. A rengeteg könyvtárán kívül csak a madarakat, a virágokat, és a gyermekeket szerette, és a városban legendákat meséltek arról, micsoda türelemmel és jósággal hallgatja ki ennek a kis társaságnak apró-cseprő bajait. Az anyák ismerték és szerették, és egy lépést sem tehetett az utcán anélkül, hogy egy gyermek kezet ne csókoljon neki. Folyton kalap leemelve ment, jobbra-balra nyájasan integetett népének, a kisváros kissé elhanyagolt gyermekseregének. Vontatott, himbáló és kissé csoszogó járása, magas, daliás alakja, ami hatvanöt éve dacára sem roppant meg, muzsikáló hangja, folyton nevető szája utcahosszat ismerős és kedvelt volt. Fiatal asszonyok emlékeztek arra az időre, mikor még ők is a bencés rendház kedvéért kötöttek vasárnaponként világoskék szalagot a hajukba. Egy generáció ismerte és szerette Apáti Benedeket, és gondolt vissza hálával a nála eltöltött délelőttökre, amik mind a gyermekkor legszebb emlékei közé tartoztak. Mert amint a gyermekekből serdülő lányok lettek, amikor már nem vonzotta őket a szelíd zárdakert, az éneklő rigók, a kanárik, az Apáti Benedek szekrényében felhalmozott édességek, akkor rendszerint beszüntették látogatásaikat. És Apáti Benedek nem sajnálta őket, a serdülő leányokat. Azok már nem voltak gyermekek. Azoknak a gondjuk, álmuk, de a modoruk is megváltozott. Nem illettek többé a csodálatos lelkű, szent ember környezetébe, a virágok, madarak és a régi, pergamentkötéses könyvek közé. Akkorra már ott voltak nála ezeknek a felserdüli leányoknak a húgai, és azok fogyasztották el a rájuk eső mandulás süteményporciókat. Apáti Benedek a gyermekek barátja volt, és mint ilyent, kissé hóbortosnak is tartották a városban, és különösen azért nevették ki, hogy a legkisebb gyermek előtt is kalapot emelt.

Most, hogy a gyermek előadását végighallgatta, és egészen tisztába jött családi körülményeivel, megállt a parton, a kis deszkaajtó előtt, ami Bettiék házához vezetett és szólt: – Örülök, hogy ilyen őszinte volt hozzám, kis Betti, és ilyen szépen megismertetett a kedves családjával. Remélem, személyesen is lesz majd szerencsém hozzájuk. Addig is örülök, ha a maga barátja lehetek, és ha megajándékoz engem a bizalmával. Betti szédülve hallgatta ezt a beszédet. Mindig arra vágyott, hogy ilyen választékos szavakkal szóljon hozzá valaki, de azt hitte, ez az idő még nagyon messze van. Most úgy érezte, mintha az álmai kezdenének megvalósulni, mintha az elképzelt nagy előkelőség, amivel a jövendő életét kiszínezte, már is kezdetét vette volna. Komoly arcot vágott tehát, és a szemöldökeit összehúzta. – Igen – mondta és hozzátette: – remélem –, anélkül, hogy tudta volna, mit remél. De ezt a szót most nagyon illendőnek találta a helyzethez. – Most vacsorázni fog, úgy-e? – kérdezte tőle a barátja. A kis leány megvetéssel vont vállat. Ebben a pillanatban igen közönséges dolognak találta az evést, és szégyennel töltötte el a tudat, hogy Apáti Benedek most fölteszi róla, hogy enni fog. Eszébe jutott, hogy bizonyosan marhahús lesz, olyan, amiből délben levest főztek, és amit este szósszal öntenek le – és elhatározta, hogy egy falatot sem fog enni. Nem rontja el ennek a napnak a szép emlékeit. – Hát Isten vele, kis Betti – mondta a pap, és kezet nyújtott. Betti büszkén tette bele kezét a pap kezébe. Ez volt életének az első kézszorítása, és szinte átszellemült tőle. – Jó éjt – mondta finoman, noha még csak akkor ment le a nap. – És a viszontlátásra, még pedig mielőbb – mondta Betti barátja. – A viszontlátásra, vasárnap – mondta Betti.

Az öreg pap udvariasan kalapot emelt, és elment lassú, méltóságos, kissé himbáló lépteivel. A gyermek az örömtől, a büszkeségtől mámorosan szaladt le a dombról, kinyitotta a kerítés kis deszkaajtaját, és keresztülrohant a kerten, az udvaron, be a házba. – Egy gróf – mondta lihegve –, éppen most beszéltem egy gróffal. – Ki az? Hol? Mit beszélsz? – kérdezte tőle az idősebb nővére, Jolán. – Fönn, a töltésen, egy gróf, igen öreg és sétáltunk együtt. És azt mondta, menjek el hozzá vasárnap a Gröblerrel. Ő a bencéseknél van a téren, és kezet fogott velem, és köszönt. A kalapjával. Egészen eddig emelte, és azt mondta: a viszontlátásra! – Hogy hívják? – vágott közbe a nénje. – Apáti Benedek, és azt mondta, hogy ő az én barátom. – Óh – kiáltott fel egy a varrólányok közül –, az öreg Apáti Benedek, aki mindig köszön a gyermekeknek és beszélget velük az utcán! Tele van a zsebe cukorral és fügével, és olyanokat kacag, mintha maga is gyermek volna! Sokan azt is mondják, hogy bolond! Közbeszól egy másik a lányok közül. – Dehogy bolond. Inkább azt mondják, hogy nagyon is nagy tudós. Hogy tíz nyelven beszél. A lakása tele van könyvvel, meg virággal, meg éneklő madarakkal. És akkor boldog, mikor a gyermekek és a madarak együtt lármáznak. Akkor áll a szoba közepén és úgy kacag, hogy csak úgy reszket bele. Én magam is láttam egyszer, mikor a kis húgomat hozzá kísértem. Micsoda csetepaté volt az! Igen jó ember Apáti Benedek! – És én vasárnap elmegyek hozzá – mondta lelkendezve a gyermek. – Abba még más is beleszól – mondta szelíden és figyelmeztetőleg a nénje. – Miért? Miért? Ha a Gröbler Ilon elmehet, én is elmehetek.

– A Gröbler, az más. A Gröbler Ilon az keresztény. Teneked ott semmi keresni valód. Te nem vagy keresztény. A gyermek szívét elöntötte a keserűség, és sírva fakadt. – Azért mégis elmegyek – mondta dacosan –, én már meg is ígértem. Róza, a fiatalabb, gúnyosan fölnevetett. – Óh, a te ígéreted sokat ér – mondta neki. A gyermek szepegett és gyűlölködve nézett rá. – De én elmegyek. Azért mégis elmegyek. Most már az anyja is közbeszólt. – Hallgass és elég legyen ebből. Csak merd kiejteni a papa előtt. Csak merd mondani, hogy te egy keresztény paphoz akarsz menni. Majd ád az neked. – Ha a Gröbler mehet – kockáztatta meg síró hangon Betti. – Elég – mondta szigorúan az anyja –, és kivezette őt a szobából, és menten kezébe nyomta a kötését. – Dolgozz valamit! – mondta neki –. Ne járjon az eszed folyton haszontalan dolgokon. Mi lesz belőled, ha nem akarsz dolgozni? A gyermek megnézte a kötést, amibe a tűk bele voltak rozsdásodva, oly lassan és lustán dolgozott rajta. A szemeket lehullva találta, és azokat most föl kellett szedni. Míg kereste őket, a könnyei hulltak az arcáról le a harisnyára. Vad, kegyetlen fájdalom szorította össze a szívét, ha arra gondolt, hogy a Gröbler érte fog jönni, és ő nem mehet el vele. És mit fog mondani a kedves öreg papnak, ha megint találkozik vele, és az kérdezni fogja, miért nem ment el hozzá? Hogy fogja megmondani az okot? Úgy szégyellte magát már előre is! Mit mondjon neki? „A mamám nem enged.” „A papám megtiltotta.” E percben haraggal gondolt reájuk. Nem szerette őket. Sem a szüleit, sem a testvéreit. Szeretett volna bosszút állani rajtuk. De hogyan? Ha talán nagyon

megbetegedne és meghalna, hogy azoknak sírni kellene. Rögtön látta magát holtan feküdni az ágyon, és az anyját, amint föléje borul és zokog; a két nővérét fekete ruhában, ahogyan a földön ülnek és jajveszékelnek. – Meghalt a kis Betti, meghalt a mi drága kis leányunk. Miért is nem engedtük elmenni Apáti Benedekhez! És ő, aki nem halt meg egészen, csak egy kicsit, fölébred és így szól: – Úgy-e mondtam nektek? Úgy-e mondtam? És akkor azok megörülnek, és Róza szalad a szekrényhez, előveszi a matrózruhát a sapkával, és öltöztetik, öltöztetik és küldik: – Eredj! Eredj Apáti Benedekhez! De mindez nem történt meg. Bettinek le kellett törülni a könnyeit, hogy az apja ne lássa meg, hogy sírt. A fiúk az iskolából hazajöttek, szintén meghallották az esetet, és elkezdtek csúfolódni vele. – El akarsz menni Apáti Benedekhez? Kellene Apáti Benedek? S rögtön utánozták ennek a járását, szétterpesztett lábakkal mentek, hosszúkat léptek, kitolták a gyomrukat, himbálták magukat, nagy kalapleemelgetéssel köszöngettek, fölfújták a képüket, és öblös hangon beszéltek: – A viszontlátásra, Bettike, kedves kisasszony, a viszontlátásra! Remélem, vasárnap lesz szerencsém nagyságodhoz! És úgy kacagtak, hogy belevörösödtek. – Milyen utálatosak! – gondolta Betti, és azt a gyűlölettől szikrázó pillantást vetette reájuk, amit azok már jól ismertek. Ha egy napon váratlanul kiderülne, hogy nem igazi testvérei ezek a goromba fickók! Erre vágyott! Milyen diadal lenne az! Ha azt mondhatná nekik: semmi közöm

önökhöz, csavargók. Mert így akart velük beszélni, megvetéssel, de előkelően, ahogy hozzá, Eblen Bettihez illett.

*

Az e napot követő szombat hosszú volt és szomorúságokkal tele. Nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy vasárnap reggel eljön hozzá a Gröbler, és ő nem mehet vele. Hogy le fogja őt nézni ezért, és miket fog mondani felőle Apáti Benedeknek? Ez a Gröbler úgy is nagyon büszke leány volt, aki egyszer szemébe mondta Bettinek, hogy az ő szülei műveletlenek, és hogy az anyja úgy öltözik, mint egy parasztasszony. Betti erre a támadásra nem tudott felelni semmit. Megdöbbenve állt és hallgatott, mert érezte, hogy Gröblernek igaza van. De aztán meglátta a Gröbler apját, aki nagy, vörös ember volt, igen szeplős és kövér, s ettől fogva csodálatosan megnyugodott. – Az én apám legalább szép ember – gondolta magában –, ámbár csizmában jár hétköznap. És most elgondolta, hogy Gröbler mesélni fog Apáti Benedeknek a csizmákról és arról, hogy az anyja kendőt visel. Másnap a kisleány csakugyan eljött érte. Igen szépen fel volt öltözve, és a kezében napernyő volt. Belépett a konyhába, és csaknem parancsoló hangon mondta: – Betti siess, megyünk Apáti Benedekhez. Betti anyja csöndesen, de nem nagyon barátságosan szólt: – Maga elmehet, Ilonka. Betti nem megy. Semmi keresnivalója ott.

Betti a félig lesütött szempillája alól, alázatos és megszégyenült pillantást vetett kiöltözködött társnője felé. – Úgy? – felelte az csodálkozva, és köszönt, és kiperdült az ajtón. Betti azt hitte, hogy a szíve szakad meg tehetetlen fájdalmában. Az anyja, ki látta, hogy szomorú, azt mondta neki: – Ne törődj vele. Vedd a kötésedet, és eredj ki a kertbe, dolgozz. Betti vette a kötését, és kiment a kertbe. Gondolkodott. Majd ha nagy lesz és gazdag, és nem parancsol neki senki, akkor fog menni Apáti Benedekhez, amikor csak eszébe jut, és ha Gröbler Ilon ott lesz, nem is beszél hozzá. Délután megint kiment a folyó partjára a virágok közé: Amint ott ült a magas fűben, és nézett le a vízbe, a múltkori kedves, szelíd hang szólította őt a töltés felől: – Bettike! Apáti Benedek volt. A gyermek izgatottan futott fel hozzá. – Óh, Apáti Benedek – mondta és a könnyei megint kitörtek. – Vártam, kis Betti, vártam ma reggel, és nagyon sajnáltam, hogy nem jöhetett el hozzám. – Nem jöhettem – mondta zokogva a gyermek –, mert mi zsidók vagyunk, és a mama azt mondta: nekem nem szabad. Az öreg pap jóságosan fölnevetett. – No, nem tesz semmit, édes leányom, nem tesz semmit. Ezért nem kell sírni. Nem kell szomorúnak lenni! A kedves mamának engedelmeskedni kell. Aztán én sem felejtettem ám el az én kis barátnőmet, azért ha nem is jött el hozzám.

Amit pedig készítettem a számára, elhoztam magammal. Itt van a zsebemben, no nézze. Betti ámuló szemei elé egy csínos kis papírdoboz került, rózsaszín selyemszalaggal átkötve. – Ez egy kevés cukorka. Fogadjunk, hogy szereti Bettike a vaníliás csokoládét. Ez pedig töltött datolya. Ez pedig, ez az utolsó, egy kis képeskönyv, amit Bettikének szántam. A gyermek remegve nyúlt az ajándékok után, és örömtől csillogó szemekkel vette át őket. – Látja – mondta az öreg pap –, milyen jó, hogy magammal hoztam őket. Gondoltam, hátha megtalálom Bettikét és igazam volt. Ezentúl majd mindig jöjjön ki ide, ha nem esik az eső, hogy egy kicsit beszélgessünk. A kedves mama ezért, remélem, nem fog haragudni. De a gyermek nem szólt erről a megbeszélésről az anyjának semmit. Az ajándékokat is csak félve mutatta meg és várta, hogy szemrehányásokat fog kapni értük, amiért elfogadta őket. De az anyja nem szólt semmit, csak mikor később magukra maradtak, figyelmeztette őt. – Ha a papa tudná, kitekerné a nyakadat. De Betti ettől fogva, ha valami különös akadály nem jött közbe, minden délután ott várta barátját a vízparton. Ha meglátta, messziről elébe szaladt, és rajongva csókolt neki kezet, aztán kezét a kezébe téve megindultak együtt a víz partján, és elmentek egészen addig, ahol az alacsony és kisablakú házak kezdődtek. Ott visszafordultak. – Itt laknak a cigányok – mondta a gyermek. – Ezek ellopják az idegen gyermekeket, kitörik a kezüket, meg a lábukat, kiszúrják az egyik szemüket, és akkor elküldik koldulni. – Fél tőlük, Bettike? – kérdezte a pap.

– Nagyon félek. A némáktól is félek, akik oly furcsán beszélnek, hogy nem lehet érteni. A vakoktól is félek, és akiknek nincs egész kezük. A koldusoktól is félek. És én majd ha nagy leszek, szép akarok lenni. – Miért, miért, Bettike? – Azért, hogy a herceg szeressen. – Miféle herceg? – A férjem. És én akkor egy nagy várban lakok majd, ami akkora lesz, mint a püspökvár és még sokkal szebb. És a kertben magas talapzatokon fehér szobrok fognak állani, és sok szolgám lesz, mind piros bársony ruhában… A pap, a szentlelkű öreg tudós, aki senkivel sem barátkozott a könyvein kívül, csak a gyermekekkel, a madarakkal, és a virágokkal, megindulva hallgatta ezt a beszédet. Ő, nyájas, egyszerű kérdéseivel kinyitotta ezt az álmokkal, ábrándokkal színes, és fantasztikus káprázatokkal teli gyermeklelket, és úgy olvasott benne, mint egy rendszertelen, rapszodikus szövegű könyvben, amiben tarka-barka illusztrációk vannak. A gyermek egy napon elmesélte neki a játékgolyók csodálatos történetét, kíváncsian arra, vájjon megint kinevetik-e és ráfogják-e újra, hogy hazudott? Legnagyobb meglepetésére a pap komolyan bólintgatott bele a történetbe, mint aki valami nagyon egyszerű és természetes dolgot hall, és egyetlen szóval sem mondta, hogy nem hisz benne. Ez Bettit nagyon megnyugtatta. Így sétáltak ők ketten a bizonytalan színű folyó partján, naplementék idején, a hatvanöt esztendős bencés pap és a hétesztendős gyermek, és beszélgettek meghitt dolgokról, igen közeli, és igen távoli dolgokról. A közös kisleányismerősökről, Bettike napi élményeiről, az ebédekről, a vacsorákról, a lefekvésről, és az apró házi eseményekről, és arról is, hogy mi értelme van a csillagoknak, amik nappal nincsenek sehol, s amik rögtön feljönnek, mihelyt a nap lenyugodott? És hogy ez mindig így volt-e, vagy csak azóta, hogy Bettike él? A pap elárulta Bettinek, hogy ez mindig így volt és így lesz, akkor is, ha már

Bettike nem lesz a földön. A gyermek nem szeretett a halálra gondolni, félt tőle és elszomorította. Szerette volna hallani valaki felől, hogy nem hal meg soha, de az anyja már értésére adta, hogy minden embernek meg kell halni. És aki meghal, azt fekete ládába leteszik a földbe, és akkor ott lenn a férgek megeszik. A gyermek azt mondta a papnak: – Én nem akarok meghalni. Én nem akarok lemenni a földbe. – Nem is – mondta az vigasztalólag –, ha Bettike meghal, akkor a mennyországba megy, ahol az angyalok vannak. – A mennyországba? – kérdezte a gyermek tágranyílt szemekkel. Először hallotta ezt a szót. Ettől fogva sokat kérdezősködött barátjától a mennyország felől, amiről mindent biztosan, és részletesen akart tudni. S az öreg pap szívesen, derűsen, egyszerűen, úgy, hogy a gyermek megértse, beszélt neki a mennyországról…

JÁTÉKOK ÉS ÁLMOK

A Gröblerék udvarán folyt a játék a fák alatt, ahol jó hűvös árnyék volt. Öt-hat kisleány összefogódzott, köztük Betti is, és énekelték az ismert gyermekjátékot:

Sárgalábú kis kakas kiugrott a gyöpre, Patyolatos töröknek gyöngy a felesége. Mért jöttél, mit akarsz, nem az enyém vagy te, Mert az enyém nem olyan titye-totya, mint te.

És utána rögtön a másikat:

Fehér liliomszál, ugorj a Dunába, Támaszd meg magadat, két arany pálcába. Meg is similkodjál, meg is mosakodjál. Törüld meg magadat valaki kötényébe.

Itt az egyik leány megfogta egy társát a kötényénél fogva, és behúzta a körbe, és forgott vele. Betti ki volt hevülve a játéktól. Annyira neki való dolog volt ez! Forogni körbe, színes szavak, messzi, nem egészen világos értelmű szavak puha ütemére! Oly szép volt ez, oly pompás, oly távolálló a közönséges valóságtól.

Támaszd meg magadat, két arany pálcába…

És akik megnőnek, azok nem játszanak többé. Akik megnőnek, azok dolgoznak. Mindig csak dolgoznak, mint a nénjei, akik valamikor szintén énekelték a sárgalábú kis kakast. És most milyen komolyak, milyen ritkán van jókedvük! Betti haraggal és szomorúsággal gondolt a munkára, ami a messze jövő függönye mögött, mint egy borzasztó rém leselkedett rá. Nem mondták-e máris a nővérei, hogyha kijárta a négy polgárit, varrni fog ő is velük? És akkor hárman lesznek „Eblen nővérek.” Megrémült, ha erre gondolt. Mi lesz akkor az ő álmaiból? A várkastélyból? A hercegből? Úgy fog varrni ő is reggeltől estig, oly komolyan? És ő is haragudni fog, hogyha a leányok sokat énekelnek, és az udvarlóikról beszélnek susogva, munka közben? Ő, aki annyira szereti a dalokat hallgatni, s aki oly kíváncsi arra, hogy mit beszélnek a legények a leányoknak? De addig még úgyis sok év van, és addig még történhet valami, valami nagyszerű dolog, valami csoda! És a gyermekek egymás kezét fogva énekeltek.

Kis kacsa fürdik fekete tóba, Anyjához készül Lengyelországba. Lengyel mosdjál, szép kis menyecske, Ölelj, csókolj, akit szeretsz, kapd be.

Betti megbomlott haja csak úgy repült, az arca egészen kitüzesedett. A többiek csak játszottak, és élvezték a játék örömét egyszerűen, gyermekesen,

ösztönből. Bettinek ez több volt egyszerű játéknál. Nála a boldog korszak tudatos élvezetét jelentette, amikor még nem kell dolgozni. Nála az élet előkelő szépségét jelentette. Mert hallomásból úgy tudta, hogy a gazdag emberek nem dolgoznak: nála ez a játék a gazdagságot jelentette.

Lovakat is fogtam, föl is kantároztam. Árkon ugrottam, tón áthajtottam, Lengyel mosdjál, szép kis menyecske, Ölelj, csókolj, akit szeretsz, kapd be…

Óh, és a mesék, a mesék! Ezeket Jolántól, a nagyobbik nővérétől hallotta, aki a meséket még a pusztáról hozta, egy öreg béresasszonytól, aki valamikor a dajkája volt. Nem voltak valami előkelő történetek. Maga a nénje is tudta ezt. Igen gyakran volt szó bennük hazajáró lelkekről, rémes átváltozásokról, boszorkányokról, akik seprűn lovagoltak, és így tovább. A gyermek lelkét hihetetlenül felizgatták, anélkül, hogy tulajdonképpen gyönyörűséget szereztek volna neki. De magáért, ezért az izgalomért, szerette hallani őket, noha éjszaka mindig félt tőlük, ha eszébe jutottak, sőt ha éjfélkor történetesen ébren volt: rémülve hallgatta az óraütéseket, és meredt szemmel nézett a sötétbe: nem jön-e valami lélek? Talán ama elkergetett ős lelke, aki a pajta tövében fagyott meg? Vagy egy más, egy ismeretlen kísértet, aki sírjában nem tud nyugodni? Barátjának, az öreg papnak, ösztönszerű szégyenérzetből nem beszélt soha ezekről a mesékről. Valahogy érezte, hogy ezek nem hozzá valók, és restellte a gyöngeségét, hogy mégis mindig újból akarta hallani őket. A nővére nem is sejtette, hogy ilyen nagy hatással vannak reá ezek a dolgok. Őreá magára, nem voltak hatással, mikor hallotta őket. Tudta jól, hogy meséket hall, aminek semmi köze a valósághoz. Ellenben a gyermek nem volt egészen tisztában annak lényegével, amit hallott. Nála a mesét a valóságtól nem választotta el nagy köz. Elméje mindig e kettő bizonytalan határai között

bolyongott, és mivel a mesében több volt a szín és a fantasztikum, mint a valóságban: hajlandóbb volt a mese pártjára állni. – Hol vannak azok a szellemek – kérdezte egyszer a nénjét –, hol vannak azok a szellemek nappal, akik éjszaka kísértik az embert? A nővére rábámult. – Mi az? Te csak nem hiszed, hogy a szellemek csakugyan léteznek! – Ha nem léteznek, miért mesélnek róluk? – mondta a gyermek. Ez az, amire a nővére – különben józan és okos teremtés – nem tudott válaszolni. Másképp állt a dolog Apáti Benedekkel. Ő ugyanis azt felelte: – Természetes, hogy vannak szellemek, csakhogy azokat nem láthatjuk. – És amikor kísérteni eljönnek? – Akkor még kevésbé – felelte mosolyogva az öreg pap. Ez szöget ütött a gyermek fejébe. Sokat tűnődött rajta: hogy lehet, hogy Apáti Benedek, akit mindig nagy tudósnak és igen okos embernek tart, mégis hisz a szellemekben, holott a nővére azt mondta, hogy csak a műveletlen béresasszonyok hisznek bennük, mert azok babonásak. Apáti Benedek is babonás volna? A mese, a játék, az egyhelyben való mozdulatlan elmélkedés mindama érthetetlen dolgok fölött, melyekkel a gyermekkor tele van, ezek voltak az időtöltései. Ezenkívül volt egy bizonyos időközökben visszatérő öröme, amely ahányszor csak jött, új volt számára és érdekesen izgató. Ez az öröme egy kicsiny, piros arcú, nevetőszemű, de hófehérszakállú öregember képében jelentkezett, aki egy messzi faluból jött időnkint, egyikével azoknak a gabonaszállító hajóknak, amelyek a Dunán oly hallgatagon és méltóságosan úsztak, és amiket a parton nagy lovak húztak egészen a püspökvár alá, ahol aztán

kikötöttek. Ezt az öreg embert Péter bácsinak hívták. Ha jött, egy tarisznya volt a hátán, a tarisznyában pedig mindenféle holmi Betti számára, aki az öreg embernek kedvence volt. Finom fehér orda, puha, mint a vaj és édes. Igen barna és különös illatú kenyér. Hogy kakastejjel és varjúvajjal volt sütve, azt az öreg sohasem mulasztotta hozzátenni, és Betti mégsem unta meg hallani, mert mindig ugyanaz a hamiskás mosoly, és kedvesen hunyorító szempillantás követte. Ezenkívül volt még a tarisznyában Betti számára egypár kemény aszaltkörte, amin a Péter bácsi padlásának egész illata érzett. Dió, mogyoró, s más efféle, mindezek fejében pedig Betti, egy csókot tartozott adni Péter bácsinak. Ott marasztották ebédre is. – Egyék, Péter – mondta szívesen az anyja. De Péter csak keveset és szégyenlősen evett, Betti mellett ült, és még az ebéd alatt is vele tréfálkozott. Betti szerette. A fehér szakálláért, de a nevető szemeiért is. Mégis leginkább a beszédéért, és azért, hogy ámbár szegényes ruhában, de nagyon tiszta volt. A legeslegjobban azonban azért a bálványozásig menő szeretetért, mellyel az öreg ember őt szerette. Ez a Péter bácsi pedig az apja testvérbátyja volt, és annak kiáltó ellentéte. Csupa szelídség, csupa jóság és türelem. Amíg ott volt, Bettivel a legkülönbözőbb dalokat énekelték együtt, és egyszer a gyermek azt mondta neki: – Miért nem vagyok inkább a maga leánya, Péter bácsi! Az öreg ember egészen elpirult a boldogságtól erre a kijelentésre, és akkor megpendítette az eszmét, hogy adják neki Bettit, magával viszi egy hétre. Akkor nem adták, azt mondták: úgyis elég rossz, miért kényeztetné Péter bácsi még jobban. Később azonban az öreg ember könyörgésére elbocsátották vele. És akkor Betti egy egész éjszakát töltött a hajón, a szabad ég alatt, ahol is neki ágyat vetettek az üres gabonazsákokon, és betakarták egy pokróccal, aminek friss zöldségszaga volt. És Péter bácsi egész éjszaka mellette volt, és mesélt neki, amíg csak el nem aludt, és együtt nézték a csillagokat, amik így éjjel, a hajóról, a Duna közepéről, egészen mások, mint a városban, szobából nézve. És a gyermeket különös mámorba ejtette ez az éjszakai út. Körülötte a többi zsákokon férfiak és asszonyok ültek, és csöndesen beszélgettek. Az éjszaka, a víz, a szelíd hullámoknak a hajó oldalához való ütődése egész más színt adott a

hangjuknak, és a nevetésüket olyan különös dallamossá tette, hogy Betti úgy érezte, mintha valami mesében volna mindez: a hajó és a hajón ülők, ő maga és Péter bácsi. Néha elnézett a part felé, és csodálkozva látta, hogy a fák mintha mennének! Ennek okát kérdezte Péter bácsitól, de ez vagy nagyon komplikáltnak találta a kérdést, vagy maga is elbóbiskolt már: nem felelt rá. Bettinek ez volt az első utazása, és nagyon meg volt elégedve vele. Reggel érkeztek meg a Duna-menti kis faluba, és mentek rögtön a Péter bácsi házába. Ez olyan volt, mint a többi parasztház, alacsony, nádfödeles. És a Péter felesége is olyan volt, mint a többi parasztasszonyok, kicsi, sovány, feketeszemű, barátságtalan némberke, aki nem is fogadta őt valami szívesen. Péterrel négyszemközt sokáig beszélt indulatosan, amiből a gyermek azt következtette, hogy haragszik, amiért őt elhozta. Ez a látogatás különben egyéb kellemetlen fölfedezést is tartogatott Betti számára. Péter bácsi ugyanis otthon, a saját házában, nem volt oly vidám és kedves, mint amikor hozzájuk látogatóba jött. Nem mert. Félt a feleségétől, szótlanul ült az asztalnál, és csak ha az öregasszony, akit Marinak híttak, kiment valamiért, nevetett rá hirtelen Bettire, akit ez a változás nagyon kínosan érintett. És ezenkívül még valami. Alig hogy megérkeztek, Péter bácsi elővett egy bőrkötényt, azt a nyakába akasztotta, és leült egy alacsony, háromlábú székre, és elkezdett ott ócska lábbeliket javítani csirizzel és szögekkel, szorgalmatosan kopogván egy kis kalapáccsal. Kié ez a sok rossz cipő? – kérdezte csodálkozva a gyermek. – Hát azoké, akik idehozzák – felelte Péter bácsi. – És kik hozzák ide? – kérdezte tovább Betti. – Hát az asszonyok meg az emberek, akik elszaggatták, hogy reparáljam meg nekik. Ez a magyarázat elég egyszerű és világos volt, de Betti hiúságának megadta a halálos döfést. Péter bácsi hát foltozó suszter! Péter bácsi, akiről ő már tavaly az iskolában

annyit beszélt a társnőinek, s akit mindig úgy mutatott be, mint igen gazdag és előkelő embert, mint földbirtokost! És aki olyan kedves és jókedvű volt mindig, mikor a városba jött! Itthon pedig bőrkötényt visel, és rossz lábbelit foltoz, és még csak énekelni sem mer! Bettit nagyon elkedvetlenítette ez a dolog. Legjobban szeretett volna rögtön hajóra ülni és visszamenni, de a hajók csak pénteken indulnak útnak, és így kénytelen-kelletlen ki kellett várnia az egy hetet. Mikor hazavitték, akkor egy időre kiábrándult Péter bácsiból, de később, mikor megint jött és hízelgett neki, a gyermek megbocsátotta oly kevéssé előkelő foglalkozását, visszafogadta kegyeibe, játszott és énekelt vele, csak éppen az iskolában nem mondta róla soha többé: – Péter bácsi, a földbirtokos… Egyszer, egy vasárnap délelőtt, valamiért beküldték a városba, és a gyermek, amikor a főtérre ért, ahol a benedekrendiek zárdája volt, megállt és felnézett az ablakokra. – Vajon, melyik lehet az ő szobája? – gondolta magában. – Ha most véletlenül kinézne az ablakon és meglátna! Vagy negyedóra hosszáig állt ott, akkor egyet gondolt, és megindult a rendház kapuja felé. A szíve dobogott, amint lábujjhegyre ágaskodott, hogy a kissé magasan csüggő csengőt elérje, és a szolgára, aki ajtót nyitott, megfélemedett nagy szemekkel nézett. – Itthon van Apáti Benedek? – kérdezte elhaló hangon, de nem minden büszkeség nélkül, hogy erre a nagy lépésre vállalkozni mert. A szolga, aki ezekhez a látogatásokhoz hozzá volt szokva, barátságosan szólt: – Fönn az emeleten, ajtó tizenhat. Betti fölment az emeletre, és megkereste a tizenhatos számú ajtót. Félénken kopogott.

– Szabad! – hangzott belülről harsányan a kedves, ismerős hang. Betti belépett. Apáti Benedek az ablaknál ült egy nagyon magas székben, és a kezében könyvet tartott, amit majd hogy le nem ejtett meglepetésében, amint a gyermeket meglátta. – Ohó, nem álmodom én? Jól látnak az én öreg szemeim? Maga az, kis Betti, maga az? – Igen, én vagyok – mondta büszkén a gyermek. – Ez szép, ez szép! Isten hozta kis barátnőm, Isten hozta nálam! És Apáti Benedek mind a két kezét kinyújtotta vendége elé. – És minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét? – kérdezte az agg bencés. – A kedves mama végre megengedte, hogy nekem ezt a nagy örömet szerezze, Bettike? – A mama nem engedte meg – mondta őszintén a gyermek –, én magamtól jöttem és otthon nem is tudják. Apáti Benedek sugárzó arca egy percre elsötétült. – Óh, ezt sajnálom, ezt nagyon sajnálom – mondta kissé nyugtalanul –, a kedves mama, ha megtudja, bizonyára haragudni fog, és az nekem rosszul esik. De hát, hogy jutott eszébe, Bettike? – Csak eszembe jutott, amint ott lent álltam és fölfelé néztem, és gondoltam, mi volna, ha Apáti Benedek most lenézne és meglátna? És akkor feljöttem. – Jól tette, jól tette, majd írok levelet a kedves mamának, hogy ne haragudjon ezért. No, de most engedje, hogy örüljek a viszontlátásnak, ennek a nem remélt váratlan látogatásnak! Leültette a gyermeket egyikére a zsölyéknek, amik a nagy, gömbölyű asztal körül voltak, és miután előbb az asztalt kellőképpen fölszerelte mindenféle édességekkel, és Betti kedves mandulás-süteményeivel: kezdetét vette a beszélgetés, amely Bettit mindig oly boldoggá és büszkévé tette, mert azt a hitet keltette benne, hogy ő érett, okos teremtés, és egy előkelő hölgy. Ez volt az a

tónus, amiről érezte, hogy őt megilleti; ez a választékos beszéd, ez a finom hanghordozás, ami olyan jól esett a gyermek fülének, s amit önkénytelenül utánzott is néha. Ez az utánzás otthon, a család körében mindig meghozta a kacagtató hatást, mivelhogy a hétesztendős gyermek és a hatvanöt esztendős bencés hangja között meglehetős nagy volt a különbség. Apáti Benedek nem úgy beszélt Bettivel, ahogy általában gyermekekkel szokás. És ez volt, ami Bettit elbűvölte. Ha neki a pap azt mondta: barátnőm, ő ezt a titulust egészen komolyan és méltósággal alkalmazta magára, akár egy királynő, az őt megillető rangot. Szerette, hogy nem tegezi őt, mert a tegezést valami érthetetlen okból gyűlölte, azt hívén róla, hogy az egészen közönséges dolog. Szerette, hogy kezet fogott vele, mint a felnőttekkel szokás, vagy ha meghajolt előtte. És ha az öreg pap néha olyan dolgot mondott, ami a gyermek intelligenciáján felül állt – bár ez ritkán fordult elő –, a gyermek nem árulta el tudatlanságát, nem kért magyarázatot arról, amit nem értett meg, lesütött szemekkel mosolygott, mintha egészen tisztában volna a dolog értelmével, nehogy a barátja észrevegye, és őt, mint buta gyermeket tekintse. Miután elég sok mandulás-süteményt evett meg, sőt Apáti Benedek egyenes unszolására a zsebébe is tett egypárat, és miután mindent pontosan elmondott, ami egypár nap alatt vele történt, fölálltak, hogy megnézzenek mindent, ami a házban van. Betti szédült a sok könyv láttára, ami a földtől a palyig ért, nem értette, hogy lehetett ennyi könyvet elolvasni, és ezt meg is mondta a barátjának. Az mosolygott. – Óh, Bettike, az ember nem olvashat eleget. A könyvek egyre szaporodnak, az évek pedig fogynak. Apáti Benedek egy napon meg fog halni, és ez neki azért fog különösen fájni, mert sok könyv marad utána, amit még nem olvasott el. Szép puha kezét a gyermek erősszálú hajára tette, és mintegy megvigasztalódva tette utána: – Az igaz, hogy itt marad a kis Betti, aki majd elolvassa a többit. Igaz-e? – Igaz – mondta komolyan a gyermek. Ezután megnézték a madarakat, és Betti láthatta, hogy sugárzik az örömtől öreg barátja arca, amint a kalitkák előtt állt. – Ez az én kedvencem, ez a hamis feketerigó. Nagy huncut ez, mindent tud! Még azt is megérzi, mikor fáj a fejem: akkor nem énekel. Ilyen jó szíve van ennek a kis madárnak.

A gyermek csodálkozva ment egyik kalitkától a másikhoz, és hallgatta a madarak nagy erényeit, és a lelkében nagy örömet érzett afölött, hogy itt lehet ezen a helyen, ahol egy madárról is ilyen ritka dicséreteket hallani. Magában meg volt róla győződve, hogyha ezt odahaza elmondaná, nevetnének rajta, de ő ezt megértette, élvezte, és egészen beleélte magát ebbe a finomultabb légkörbe, amely a látszólag kis dolgok jelentőségét is annyira megnöveli. De mindezeknél most jobban érdekelte őt az a kép, amit a karosszék fölött látott, ahol Apáti Benedek ült, mikor ő a szobába lépett. Ez egy szép meztelen ifjút ábrázolt, aki egy oszlophoz volt kötve. Ez ifjú fölfelé tartotta a fejét és mosolygott, ami annál csodálatosabb volt, mert a teste tele volt nyilakkal, és a vér csak úgy csurgott a sebeiből. A gyermek szeme minduntalan ezt a képet kereste, és végre nem állhatta meg, hogy félénken meg ne kérdezze: – Kicsoda ez, akinek a teste így vérzik? – Az szent Sebestyén vértanú – mondta a pap. – És miért van a testében annyi nyíl? A pap kissé zavartan hallgatott. – Óh, ez kissé hosszú történet, amit Bettike tán meg sem értene egyszerre. Hanem, ha nagyon érdekli, majd adok egy könyvet, amiben meg van írva az egész történet, és amikor kedve lesz rá, elolvashatja, és ha sokszor egymásután elolvasta, akkor talán meg is fogja érteni. – És ez kicsoda itt, ez a szobor? – kérdezte ismét a gyermek, megállván egy kis kopott fafaragás előtt, ami egy állványon állt. – Az a mi szent atyánk, az áldott szent Benedek. – És ő hol van? – kérdezte érdeklődve a gyermek. – Fönn a mennyországban, a jó Istennél – válaszolta a pap. – Meghalt?

– Bizony, és jó ideje. – És miért halt meg? – kérdezte tovább a gyermek. – Mert Isten magához szólította őt, egy hosszú szenvedéssel teli élet után. – És miért szenvedett? Beléje is nyilakat lőttek? – Nem – mondta a pap. – Krisztusért szenvedett. Hiszen Bettike tudja, ki volt Krisztus! – Tudom, a Feri megmondta. Egy ember volt, akit egyszer nagyon régen, keresztre feszítettek, és ezért a Feri a múltkor is összeverekedett a csavargókkal, és dagadt homlokkal jött haza. – Hogy-hogy? – kérdezte a pap, hallván Krisztusról e különös magyarázatot. – Úgy, hogy a Feri jött haza az iskolából, és nem tett semmit, csak jött haza, és ekkor elébe álltak a csavargók, és azt mondták neki: zsidó, fölfeszítettétek a Krisztust! És elkezdték cibálni a táskáját, amiben a könyvei voltak. Feri nem akarta engedni a táskáját, és pofon vágta azt, aki hozzá nyúlt, erre a többiek mind neki támadtak, és volt nagy verekedés, majd kiütötték a Feri szemét. A mama úgy meg volt ijedve! A pap hallgatott, és Betti folytatta: – Mindenki szent, aki Krisztusért szenved? – Mindenki – mondta Apáti Benedek. – Akkor a Feri is szent, mert borzasztóan fájt neki a daganat, és azonfelül még a papa meg is verte, hogy miért áll ki a csavargókkal verekedni. A pap jónak látta ezt a teológiai vitát elejteni, minthogy itt már Bettinek kifejlett nézetei voltak. Csak annyit mondott még, hogy Krisztus nemcsak ember volt, hanem Isten is, és hogy mindezekről a dolgokról akkor fognak majd beszélni, amikor Betti nagy lesz. Ezek után Apáti Benedek megírta a levelet a gyermek anyjának, egy igen szép bocsánatkérő levelet, amely így kezdődött: Mélyen tisztelt nagyságos

asszonyom! És így végződött: Legalázatosabb szolgája, Apáti Benedek. Bettiéknél ez a levél nagy hatást keltett. Ilyen levelet ennek a családnak még senki sem írt, valahogy büszkék kezdtek lenni Bettire, hogy ilyen barátja van, és többé nem ellenezték, hogy látogatásokat tegyen nála. Ettől fogva hetenként egyszer végigkopogott Betti cipője a rendház folyosójának világos márványkockáin. Hetenként egyszer, egy egész délelőttön át, az öreg pap a kis leányt tanította mindarra, amiről azt hitte, hogy otthon, a családja körében nem tanulhatja meg. Nagyszerű és felejthetetlen délelőttök voltak ezek, melyek után Betti lelkiállapota rendszerint nagyon emelkedett volt. Annyira, hogy a világért sem vett volna kezébe kötést ezeken a napokon. Nem tudta összeegyeztetni a hangulatával, ami a magasabb szférákban úszott. Ha szerét ejthette, elmenekült kedvenc helyére a kertbe, és a beomlott szökőkút mellett szövögette tovább regényes álmait az életről, saját magáról, és az álmok folytán megrögzött lelkében egy hit, egy tudat, amit gondolatban így fejezett ki: – Én nem fogok varrni. Én el fogok szökni hazulról. Én egy hajóra fogok ülni, ami a Dunán messze megy, és akkor a hajó a viharban el fog süllyedni, és egy úszó deszkaszálon csak én magam menekülök. És majd egy szigetre sodornak a hullámok; ezen a szigeten csodálatos emberek lesznek, akik nagyon fognak engem szeretni. Én leszek köztük a legszebb és a legnagyobb. Én leszek a sziget királynője. Uralkodni fogok. Az uralkodás! Óh, az uralkodás! Ezt sóvárogta, ezt szomjazta már akkor, amikor még a szoknyája csak térdig ért, valami megfoghatatlan módon erre készült már akkor, amikor jóformán azt sem tudta, hogy kell egy ember előtt megállni. Félszeg volt és elfogódott, és néha a legegyszerűbb kérdésre, amit hozzá intéztek, nem tudott helyes feleletet adni. A hangja szégyenlős és suttogó volt, a tekintete riadt. Magában pedig pompás párbeszédeket folytatott alattvalóival és udvartartása volt, amely csillogva vette körül uralkodói lényét. Hanem azokkal az emberekkel, akikről tudta, hogy szeretik, fesztelen és bátor tudott lenni. Volt rá eset, hogy így szólt Péter bácsihoz: – Mit gondol, Péter bácsi, szép leszek én, ha nagy leszek? Olyan szép leszek, mint egy királynő? – A legszebb leszel a világon – felelte lelkesedve a kis öreg ember.

– Ha maga akkor meglátogat, nem szabad, hogy azt mondja: te! Szépen leveszi a kalapját és köszön nekem, és mélyen meghajol előttem. – De amit a tarisznyában hozok neked, azt átadhatom? – kérdezte a kis öreg, akit nagyon mulattatott Bettinek ez a képzeletbeli előkelősége. – Igen. De csak mikor senki sem látja – mondta okos megfontoltsággal. Mert az aszalt körtékről és a vajas pogácsákról mégsem tudott olyan könnyen lemondani…

A FALU

Nyolc esztendős volt, mikor egy reggel a nénje, Jolán könnyes szemekkel ezt mondta neki: – El fogsz menni a papával meg a mamával. Ti hárman el fogtok költözni innen. Aztán vigyázz, és jól viseld magadat. A gyermek nem akart hinni a füleinek! Oly lehetetlennek tetszett előtte, hogy ő most el fog menni a városból, hogy itt hagyja az iskolát, aminek harmadik osztályát járta, hogy itt hagyja Apáti Benedeket, akivel egy idő óta franciául tanulgattak, s aki neki szebbnél-szebb ifjúsági könyveket ad kölcsön, akinek ő a kedvence! S hogy itt hagyja az iskolatársnőit, a Gröblert, aki mindig henceg, de azért nagyon jó leány és nagyon gazdag. Hogy ő mindezektől most egyszerre megváljon, sehogy sem ment a fejébe. Mindazonáltal nem szomorkodott el túlságosan. A dolog a változás ingerét hozta magával, s egy új helyzetet. Kalandos természete rögtön beleilleszkedett a dolgok menetébe. Futólag hallotta, hogy ott megint lesz egy kocsma, ahol az apja a parasztoknak bort mér, és ahol vasárnap muzsikálnak. Hallotta, hogy egy darab szántó- és kukoricaföldet is meg kell vennie az apjának, és a régi tulajdonos, aki onnan elmegy, egy tehenét és lovát is rájuk akarja sózni. Ezek fölött eleinte nagy tárgyalások folytak, a dolgok nem igen akartak egyezni, de a végén mégis csak rendbe jöttek valahogy, és akkor kitűzték a költözködés napját is. Ősz volt, esős őszi nap, amikor két rozoga szekér jött be az udvarba, amire aztán fölrakták a két szoba bútort, csak a leányok holmiját hagyván meg a lakásban és a fiúk két ágyát. A két szekér zsákokkal és pokrócokkal letakarva egész éjjel ott várt az udvaron. Kora hajnalban, még öt óra sem lehetett, a gyereket fölkeltették, felöltöztették, és föltették a kocsira, a bútorok és ládák közé. Jolán, a nénje, sírva nézett rá, amint ott ült egy nagy kendőbe bónyálva, sápadtan és kialvatlanul. Még Róza is meg volt hatva és ő is sírt, a fiúk pedig öltözetlenül és fogvacogva álltak a küszöbön, és várták, hogy a kocsik meginduljanak.

Az apja egy kis kézilámpával járt-kelt a kocsik körül, megnézte a köteleket, az ülést, nem lóg-e kifelé valami, nem veszhet-e el az úton valami a holmikból? Betti nyugodt érdeklődéssel nézte, a lámpa által különös világítást nyert arcát, energikus mozdulatait, a báránybélésű bekecsét, amit ez alkalommal viselt, és a szarvasbőrnadrágot, aminek a két szára két hosszú csizmában veszett el. Betti nem szerette az apját, de e percben tetszett neki, hogy olyan energikus és elszánt minden szava, minden mozdulata, és hogy nem olyan, mint az a férfi, aki a pajta tövében meghalt. Amint ott gubbaszkodott az ócska bútorok között, a biztonság enyhe érzése szállta meg az ismeretlen szürkületi levegőben, és úgy érezte, hogy akár a világ végéig is el merne menni ezen a kocsin, ha az apja a bakon ül. Aztán a leányok még egyszer megcsókolták ott a kocsiban, ahol ült. Kezet csókoltak az anyjuknak, és összecsókolództak vele, aztán, mikor már az egyik kocsis a bakon ült, és a másik is kérdezte: no, mehetünk már?, akkor az apjuk felé közeledtek. Betti szeméből kiment az álom, és kíváncsian nézte, hogy búcsúzik az apja a nővéreitől. Egypár félszeg és ügyetlen mozdulatot látott a félhomályban. Most már a lámpát az egyik fiú tartotta. Jolán lehajolt és kezet csókolt, utána Róza, és a kézcsók után mind a ketten megálltak az apjuk előtt, mintha azt várták volna, hogy az megcsókolja őket. Ez azonban nem történt meg. Betti csak azt látta, hogy az apja fölemeli a kezét, és ráteszi előbb a Jolán, aztán a Róza fejére, miközben egypár érthetetlen szót susogott. A leányok után következtek a fiúk. Mikor mind a négyet sorba megáldotta, elfordult tőlük, anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzájuk. Megkérdezte az egyik kocsistól: – Nyitva van a kapu? – Aztán felült a bakra, kezébe vette az ostort, a lovat meglegyintette vele és egy hosszú „gyűűű” szóval kihajtott a kapun. – Az Isten áldjon meg benneteket! Írjatok gyakran!– szólt vissza az anyja, és a könnyek szakadtak a szemeiből. Mindnyájan sírtak most, csak az apja nem, aki annak a kocsinak a bakján ült, ahol Betti volt az anyjával.

És ő sem sírt… Betti sem sírt. Az előző estén hallotta, hogy sok falun fognak keresztül menni, amíg új otthonukba érnek, és sok erdőn, ahol hajdan zsiványok és útonállók várták az utasokat, hogy megöljék és kirabolják. Betti ezekre az erdőkre gondolt, és a falukra, amiket látni fog, és az új házra, ahol neki külön szobája lesz. És elképzelte, hogy a falu fönn van egy magas hegy tetején, ahonnan messze el lehet látni, és estefelé megkondulnak mind a kis harangok, és jön haza a nyáj a mezőkről. Az anyja megígérte, hogy tarthat magának egy macskát, és az első csirkék közül egyet kiválaszthat magának, és olyan nevet adhat neki, amilyet akar. Viszont meg kellett ígérni, hogy nem fog játszani a paraszt gyermekekkel, akiktől csak rosszat tanulhat, és ha valaki valamit kérdez tőle, nem fog olyasmit felelni, aminek semmi értelme és csak hazugság! Betti minderre komoly ígéretet tett, mégis a paraszt gyermekekre gondolva egész sereg csodálatos dolog jutott eszébe, amit nekik mesélni fog a városról, az iskoláról, Apáti Benedekről és a kútról, a rejtelmes kútról, ami a városi kertjükben volt, s ami már régóta beomlott, de alatta mélyen egy palota van, és onnan sokszor zene hallatszik. Igen, azt fogja mondani, hisz azok úgy sem mehetnek oda megnézni, igaz-e… azt fogja mondani, hogy ő is volt lenn egyszer a földalatti palotában. És ha nem hiszik, kérdezzék meg Apáti Benedeket, aki szintén vele volt… És míg a két zörgős szekér az őszi hajnalban kifelé igyekezett a városból, az országutak felé, Betti a nagykendő alatt, míg mellette az anyja szomorúan ült, ennek a palotának a leírásával foglalkozott: – Előbb egy terem, ami csupa bársonyból volt, és itt meg kellett állanunk, és megmondanunk, hogy kik vagyunk. – Aztán egy terem rózsaszín selyemből, ahol a muzsikusok ültek. – Aztán egy terem, ami a palyig csupa tükör volt. Apáti Benedek itt azt mondta… És így tovább… A két szekér pedig nagyokat zökkenve ballagott előre az úton. Az apja szó nélkül hajtotta a lovat, és feléjük sem nézett. A másik szekéren a kocsis fütyült. Betti anyja elaludt, és a fejét odahajtotta egy

lelógó ágylábhoz. A gyermek ébren, izgatottan, a színes meseképek szövésétől égő kíváncsisággal nézett előre az ismeretlen országutak felé.

*

Az első csalódás… A falu nem feküdt hegycsúcson, közönséges síkon feküdt, és nem voltak tornyai, oly kicsiny és szegényes volt, hogy még temploma sem volt. Egy utca volt az egész, és ez utca kellő közepén volt egy harangláb, amit, ha el nem felejtettek, meghúztak néha, ha delelőn állt a nap. Különben pedig csak vasárnap délután, amikor a kis falu népe elzarándokolt a falu végére (ahol egy kis emelkedésen, amit Golgota-dombnak híttak, egy esővert pléhkereszt állt, magányosan a kakukkfüvek között) és ott elénekelte a litániát. Minthogy az a kereszt a falu végén állt, és mivel a falu utolsó háza a Bettiék kocsmája volt, a gyermek minden vasárnap délután kikönyökölt a kis ablakon, ami a keresztre nézett, és vidáman énekelt a többiekkel. Ez volt a vasárnapi szórakozása, amiről természetesen még az anyja sem tudott. Különben pedig a gyermek egész élete tökéletesen megváltozott attól fogva, hogy a városból eljöttek. Elsősorban: nem járt iskolába. Nem azért, mintha a faluban nem lett volna iskola… sőt. Az iskola ott volt a kocsma mellett, egy szál kerítés választotta el tőle. És amikor Bettiék megérkeztek, a tanító első dolga volt, hogy átszólt a kerítésen, és megkérdezte a kis leánytól, aki ott ácsorgott: – No, kis leány, eljössz-e hozzám tanulni? – Eredj oda, köszönj, az a mester! – súgta oda neki az anyja. Itt még mesternek hítták a tanítót, aki különben egy hatvanon túl lévő hófehér

hajú és szakállú emberke volt, igen nyájas kék szemekkel. A gyermek odament a tanítóhoz, és félénken köszönt. – Igen, eljövök – mondta. El is ment egypárszor, és hallgatta, amint a szurtos kis parasztgyermekek az ábécét magolták, és a kétszer-kettővel gyötörték magukat. Bettit ez a dolog nemcsak untatta, hanem mélyen meg is sértette önérzetében. Hol volt már ő ezektől a parasztgyermekektől, ő, aki német meséket olvasott, és a gimnazisták könyvéből Cicero beszédeit kívülről tudta! Hol volt ő e rossz-szagú kis gyülekezettől, amely nedves orral és hájjal kikent csizmákban jött az iskolába, ő, aki Apáti Benedeknek a „Contes à mes filles” című olvasókönyvből naponkint megtanult kívülről húsz sort, és vasárnaponkint az egészet fölmondta. Vagy két hétig csak bejárt a húsz-harminc gyermek közé, de akkor elunta, és mert a mester húga, egy szintén fehérhajú öregasszonyka, nagyon megszerette őt, hát bement ahhoz, és annak mesélt aztán egész délutánokon át csodálatos történeteket, amiket az öregasszony nem értvén, mind készpénznek vett, és nagyon mulatott rajtuk. – Beszél ez, mint két pap – mondta a bátyjának a kis leány jelenlétében –, többet tud ez, mint te. A mester is ezen a véleményen lehetett, mert a gyermeket úgy tekintette ezentúl, mint a ház barátját. Ő átvitte neki azokat a könyveket, amiket Apáti Benedektől ajándékba kapott, és együtt olvasgatták. Mikor a könyvek elfogytak, a gyermek újakat követelt, de bizony könyv az egész házban nem volt másfajta, mint azok a füzetes regények, amiket egy utazó úgyszólván erővel hagyott ott, s amit úgy a mester, mint a húga már ismételten elolvasott. E könyveknek, illetve füzetes regényeknek szenzációs címeik voltak, mint például: „Olaf a fattyú vagy a tengeri haramiák”. Vagy pedig: „A véres kéz vagy a hercegnő titka”. Ezeket a füzeteket a gyermek nyalábszám hordta haza, és olvasta órákon keresztül, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. Nagyon sok szó esett bennük

szüzek elcsábításáról, törvénytelen gyermekekről, tengeri és szárazföldi kalandokról, álarcos rablókról stb. stb. Este ezekkel aludt el, éjszaka ezekről álmodott, és most már a saját külön kis álombirodalma is megváltozott ez olvasmányok hatása folytán. Most már ő volt a hercegnő, akit gyermekkorában elloptak; ő volt az, akit aztán a rablófőnök sátorában fogva tartott, az ő erénye ellen történtek a szörnyű támadások, amiknek sikerültét valami előre nem látható csodálatos esemény közbejötte akadályozta meg. A mester átjött, és megmondta őszintén az anyjának: – Nem tudom én mire tanítani! Olyanokat kérdez tőlem, amikre nem tudok felelni. Fogadjanak neki nevelőt, valami diákos embert, vagy adják városi iskolába! Dehogy fogadtak mellé nevelőt! Nem kell leánynak tanulni! A többiek sem jártak sokkal tovább iskolába! Csak éppen, hogy kijárták a négy elemi osztályt, aztán még egy évig volt mellettük tanító, mégis, hogy felnőttek, milyen okos és derék leányok! Hogy megkeresik a kenyerüket! A mester bólintott. – De ez nagy ördög, ez a legkisebb! Hogy mik jutnak ennek eszébe! A minap azt kérdezte, hogy nappal a csillagok hol vannak? Hát honnan tudjam én azt? Nem vagyok úristen! Azt mondtam: alusznak. Éjjel világítanak, elfáradnak, hát nappal kell aludniok. Erre elkezd nevetni és mondja, hogy az gyermekbeszéd, hogy a csillagok nappal is a helyükön vannak, csakhogy nem látszanak, mert a nap fénye elhomályosítja őket. Hát, uram Isten, valamikor tán én is tanultam ilyeneket, de hol vannak már azok az idők? Az ember öregszik és napról-napra többet felejt. Meg azután az én időmben nem is kellett még ezeket a dolgokat tudni. – No nézze, mester uram – mondta Betti anyja őszintén –, engem mostoha anya nevelt, még olvasni sem taníttatott, mégis itt vagyok. – No persze – mondta a mester –, csak dolgos legyen a fehérnép, ez a fő. Így hát Betti neveltetése nyolc éves korában közös elhatározással befejeztetett.

Az apja amúgy sem szerette, hogy együtt volt a parasztgyermekekkel. Hát szépen otthon tartották. A gyermek lusta volt és egyhelyben ülő. A kocsmaszobába nem volt szabad bemennie, hogy ne hallja, amit a parasztok beszélnek. Az apja szavai szerint a gyermek kinézte az ember szájából a szót, és már kezd mindent megérteni, és nevet, ha valami durvaságot hall. S ez így volt valóban. A gyermek, miután a korának megfelelő környezete és foglalkozása hiányzott: mohón kezdett figyelni a körülötte folyó dolgokra. A „falu kútja”, ahol az asszonyok a ruhát mosták, ott volt a házuk előtt. Az asszonyok, amint térdig feltűrt ruhában ott sulykoltak, megbeszélték a falu összes ügyeit. Ki ment férjhez, ki szült gyermeket, kinek mi baja, itt vagy amott, erről vagy amarról mit hallottak? Közben a saját dolgaikat is szabadon szellőztették. Az urukról, a házaséletükről nagy nyíltsággal beszéltek, nem éppen komoly modorban egymást csipkedték, megvádolták, a leglehetetlenebb föltevések repültek a levegőben, harsány nevetések kíséretében. Arra ment egy férfi, valami tréfás durvaságot kiáltott oda nekik vagy kérdezett tőlük. Kórusban feleltek oda neki; leplezetlen kifejezésekkel. A gyermek a kerítés mellett állt és figyelt, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmét. Vajon megértette amit hallott? Valószínűleg, úgy nagyjában és anélkül, hogy a dolog lényegével tisztában lett volna. Tudta, hogy amit hall, nem szép, és olyan, amit gyermeknek nem szabad hallani, de érdekelte őt mind e sok furcsa és ismeretlen dolog. Nem találta szépnek, óh, nem! Ellenkezőleg, azt gondolta, hogy inkább meghalna, semmint egyikét is kimondaná a szóknak, amiket ott hallott. Valami élénk fájdalom is sajgott meg valahol mélyen, a lelke mélyén, ha arra gondolt, hogy mindez így, amint előtte folyik, a nagyok élete, és ha felnő, hasonló dolgok várnak reá is. – Inkább meghalni – gondolta sokszor, mélyen elszomorodva és kétségbeesve. Volt a faluban egy leány, akit Terának hívtak. Első gazda leánya volt és igen jómódú. Ez a leány el volt jegyezve egy szomszédfalubeli legénnyel. A gyermek látta, amint egy vasárnap délután a jegyespár lejött a kertek alatt. Senki sem látta őket. Egymást átölelve jöttek, és mielőtt még kitértek volna a kocsiútra, megálltak egy percre, megcsókolták egymást, és a legény a leány mellére tette a kezét. Ettől a mozdulattól, amiben a legény egész szerelmes gyöngédsége kifejeződött, a gyermek valósággal rosszul lett. Szégyenkezve lopódzott el onnan, és a

torkában olyanforma égést érzett, mint egyszer, mikor sok fagyos körtét evett, és attól egy hétig beteg volt. De dacára ennek az undornak, ez ismeretlen dolgok egyre jobban érdekelték. Nem értette, hogy lehet, hogy a leányok oly szívesen mennek férjhez, holott ez olyan dolgokkal jár együtt, mint az a mozdulat a kertek alatt. Hogy nem halnak meg szégyenletükben azok a leányok! Egyszer bátorságot vett magának, és megpendítette a tárgyat az anyja előtt. Az leszidta érte. – Már mit töröd a fejedet ilyen ostobaságokon? Majd ha megnősz, és megérik az eszed, magadtól megértesz mindent, addig pedig úgy sem kell tudnod. Ha nagy lesz! Mindig csak: ha nagy lesz! Miért kell egy gyermeknek mindenre olyan soká várni! Betti meg volt győződve róla, hogy ő már most megértene mindent, ha valaki őszintén megmagyarázná. Azt tudta, hogy a história a gólyával nem igaz. A gyermekeket az anyjuk szüli éjjel, mikor mindenki alszik. Reggel csak fölébrednek, és ott van a kis gyermek. A kis gyermek a házasságból születik, ezt is tudta. Ha valakinek nincsen férje, nem születhetik gyermeke, és ha mégis születik, az nagy szégyen, és az ilyennel nem beszél senki. Ezt különben még a városból tudta. Járt a nővérei műhelyébe egy fiatal, tizenhat éves leány, aki egyszer az ő jelenlétében összeveszett az egyik társával. Valami ostobaságért, egy teljesen jelentéktelen kis ügy miatt; a másik leány igen föl volt háborodva, és a civakodás hevében odaszólt neki: – Maga hallgasson, a maga testvérének gyereke született lány létére! Az egész varroda olyan lett egyszerre, mint a hangyaboly. Egyik-másik nevetett. Valaki a rosszallását fejezte ki; az a fiatal leány, akinek a testvéréről szó volt, bíborvörös lett és sírva fakadt. A nővére, Jolán, ekkor fölugrott, lecsapta kezéből a munkát, és rákiáltott arra, aki a szörnyű vádat kiejtette. – Nem szégyelli magát, paraszt! Vigyázzon magára! Még maga sem úszta át a Dunát!

Csak ekkor vették észre, hogy ő ott ül egy sarokban, és csak miután már mindent hallott, pöndörítette ki Jolán az ajtón. De ez a kifejezés egész plasztikájával a fejébe rögződött: még maga sem úszta át a Dunát! Szóval, azzal a másik leánnyal is megtörténhetik ugyanaz a szégyen! De hát miért is szégyen ez tulajdonképpen? Leány létére – mondta az, aki a sértést kimondta – tehát ettől függ minden? Sok faggatózás után Jolán megmagyarázta neki, hogy amely lánynak gyereke születik, az a lány tulajdonképpen beteg. Az a gyermek-betegség. És senki sem szereti, ha a betegségét a szemére vetik. Ez a magyarázat a gyermeket nem hogy megnyugtatta volna, ellenkezőleg, halálos aggodalommal töltötte el. Ha egy napon őt is meglátogatná ez a betegség! Hiszen őrá éppen úgy áll, mint a másikra, hogy még nem úszta át a Dunát! Mindenki megbetegedhet! Jolán megnyugtatta őt, hogy ne féljen! Csak legyen jó és szófogadó, és sohasem lesz semmi baja. Egyszer azonban – titokban az egész család mulatott rajta – éppen, mikor a fagyos körtékkel elrontotta a gyomrát és lázt kapott, sírva kérte Jolánt, hogy ha most ebből gyerek lenne, ne mondja meg az apjának, csak az apjának ne. Hanem vigye el őt valahova, esetleg Péter bácsihoz, és ott, mert ő attól bizonyosan meghal, temettesse el. Most falun lévén, sokszor volt alkalma effélét hallani. A nyugtalansága mindig újból visszatért, és ilyenkor, hogy megnyugtassa magát, az anyjához húzódott, hízelgett neki, csókolta a kezét, mintegy védelmet keresett nála az ismeretlen és titokzatos veszedelem ellen, amely minden leány feje fölött ott leselkedik. És nyolc éves korában rendesen ezzel a furcsa és megható imával aludt el: Istenem, tedd, hogy nagyon szép legyek, és ne engedd, hogy gyermekem szülessen!

TITKOK

Az első tél, az első tavasszal így múlt el a falun a kocsmaházban. Néha, a nagy ünnepekre a leányok is hazalátogattak, és ilyenkor a ház, amennyire lehetett, fölvidámult. Nyárra a fiúk jöttek haza, és a vakációjukat azzal töltötték, hogy az apjuknak segítettek a pincében és a kis gazdaságban. Sőt Feri, a kisebbik, akinek igen kalandos és vállalkozó szelleme volt, egy reggel azzal lepett meg mindenkit, hogy egy új felírást festett a kocsmának az országútra néző falára, egy új és hangzatos felírást, amiért az apja előbb agyon akarta ütni, de amikor látta, hogy mindenki elismerésével találkozik, nem bántotta, ott hagyta. „Eblen József vendéglője a kék csillaghoz” – így szólt a felírás. – Miért éppen kék csillag? – kérdezték a falubeliek. – Hát a csillag hol marad? – kérdezte nevetve a mester. De a fiú azt mondta, hogy a csillagot mindenki gondolja oda, mint ahogy ő odagondolta, és ezzel rendben volt. A nyár nagyon szép volt a kis faluban. Rengeteg volt a virág a mezőkön, rengeteg volt a lepke a virágokon. A gyermek szerette a mezei munkát nézni, és az apja szekerén sokszor kiment a két-három holdnyi földjükre, amikor a krumplit, a kukoricát kapálták. Szerette látni az apját, amint dolgozik ingujjra vetkőzve a paraszttal, aki náluk béres, háziszolga, kocsis és csapos volt egy személyben, és mindezt két forint bérért. Szeretett menni a földekre azért is, mert az ő kis birtokukkal volt szomszédos a Mesterházi Katáék földje. Ez a Mesterházi Kata volt az ő szívének a falusi eszményképe. Nagy, igen sovány leány, igen fehér arccal, kék szemekkel, és olyan hollófekete hajjal, hogy az már csaknem ijesztő volt. Az egész lényében nem volt semmi parasztos. Sőt valami túlontúl légies volt, a vékony derekában, a ki nem fejlett mellén, a szűzi, keskeny ajkán, átlátszó arcbőrén. A kezdődő hektika költészete érintette meg ezt a senyvedő falusi virágot, akihez a gyermek megmagyarázhatatlan szeretettel ragaszkodott. Valami titokzatosat látott benne, és ha tehette, reggeltől délig is

elült a szobájában, és nézte, hogy fésüli az lassan énekelgetve, a térdig érő, szénfekete haját. A feje olyan kicsiny volt e parasztleánynak, és a mozgása olyan úrias és a hangja finom, mint egy kis ezüst harangé. Óh, a hangja különösen hatott a gyermekre. A dalokat, amiket ő tudott, nem tudta senki. A Sági bírónét, a Vér Julcsát, a Halálbált. A kicsiny, földes parasztszobában, melynek egyetlen ablaka a kis kertre nyílt, ahol muskátlik, szegfűk és fehér violák nyíltak, ültek ők ketten órákig, és a beteg, ezüstösen csengő hang énekelte a gyermeknek a mélabús románcokat, a súlyos hangulatú balladákat, amikben oly csodálatos egyszerűséggel és feltartóztathatatlanul történnek a véres események.

Jó napot, jó napot, Sági bíróné asszony. Itthon van-e a lánya, az én kedves galambom?

Itthon van, itthon van, A belső szobába, Zöld selyem cipőiét húzza a lábára.

Hogy viszi el a legény mátkáját a mulatságra, hogy adják a legények kézrőlkézre, hogy táncoltatják halálra, hogy esedezik a leány a legénynek:

Édesem, kedvesem, Hagyjatok pihenni. Zöld selyem cipőmből a vért kiönteni…

Mire a legény ádázul felel:

Édesem, kedvesem, Nem lehet pihenni Zöld selyem cipődből a vért kiönteni…

Míg végre a leányt holtan viszik haza reggel az anyja házához, és a történet vége az, hogy az anyja megátkozza magát, miért nem vigyázott jobban az egyetlen lányára. A gyermek nem érezte a balladában az igazságot és sokszor mondta az énekes lánynak, hogy nem érti, miért hogy éppen a tulajdon vőlegénye táncoltatta halálra a leányt. Amire Kata azt felelte, hogy ez már így van a dalban. Hogy miért van így? Ki találta ki ezt a dalt? Kata azt felelte, hogy nem találta ki senki, ez való igazság és Zenden. a harmadik faluban, ahol ez a dolog megtörtént, még sokan emlékeznek rá. Betti megborzongott. Milyen borzasztó az élet! Mennyi benne az érthetetlen és ijesztő! Például itt vannak a cigányok, akiktől mindenki fél. Miért kell, hogy cigányok legyenek a földön, akik éjszaka kilopják a lovat az istállóból, és a libákat az ólból, és néha föl is gyújtják a házat, sőt a gyermekeket is, akikre az anyjuk nem vigyáz eléggé, ellopják és megnyomorítják. Kata erről is tudott egy nótát. Kata mindenről tudott nótákat, és Kata a gyermeket elvitte magával a kálnoki erdőbe, ahol a kis Duna folyt, és aminek közepén a csodatevő kút állt, ahol a boldogságos szűz Mária egyszer megjelent. Kata megmagyarázta a gyermeknek a boldogságos Szűz kilétét, mert iránta ő különös nagy és rajongó tisztelettel viseltetett.

– Egyszer álmot láttam – beszélte a gyermeknek –, a boldogságos Szűz eljött hozzám, karján hozva a mi Jézus urunkat, mint kisdedet, és azt mondta nekem: Négy Gyertyaszentelőt várj, Kata, addig ne menj férjhez, akkor összeházasítalak téged az én szerelmetes fiammal. Egy Gyertyaszentelő már elmúlt azóta… – És te megvárod mind a négyet? – kérdezte a gyermek érdeklődve. – Megvárom, Szűz Mária megparancsolta. – És akkor? Hogy lehetsz az ő fiának a felesége, ha az még oly kicsiny? – Oh, te boldogtalan, te! Hát nem tudod, hogy a szent Szűz már régen meghalt, és az ő szent Fia is, a mi Krisztus urunk, és hogy én csak az égben lehetek az ő hitvese, mint az angyalok vagy a mártírok? – Az égben? A gyermeknek sehogy sem fért a fejébe ez a misztikus jegyesség, és szeretett volna többet és bizonyosabbat tudni róla – És hogy fogsz te az égbe menni, Kató, Katókám? – Úgy, hogy a szent Szűz lejön értem, és magával visz. – Élve? – kérdezte kétkedőn a gyermek. – Élve, mert a lelkem élni fog. A mi lelkünk megmarad, mert mi keresztények vagyunk. Csak a zsidók lelke pusztul el, mert azt Jézus Krisztus nem váltotta meg. Titok, még több titok! Rettenetes sok titok, amiket Kata nem tud megmagyarázni. A gyermek igazságtalannak tartotta, hogy a Kata lelke élve menjen az égbe, és ott lakodalmat tartson, míg az övé meghal, hiszen olyan jó barátnők voltak. És hát tehet ő róla, hogy zsidónak született? Nem tehet… ezt Kata is beismerte, de hát ez már így van a világon, ezen nem lehet változtatni. A gyermek a parasztleányt ettől fogva úgy tekintette, mint kiváltságos és megkülönböztetett lényt. Elkísérte őt mindenüvé, mint egy hízelgő kis macska dörgölőzött a ruhájához. A kálnoki kúthoz is mindig vele ment, és nézte, amint a leány a szegényes, fehérre meszelt tabernakulum előtt, ami a kút fölött állt, suttogva és meghajtott fejjel imádkozott térden órákig is.

Nem értette. Neki az a durván mázolt Mária-kép nem mondott semmit. Kissé csodálkozott rajta, hogy felnőtt emberek is, elhaladván előtte, leveszik a kalapjukat. A dolog később már untatta is, és mialatt Kata imádkozott, ő bement mélyen az erdőbe, és hallgatta a madarak énekét, a kakukkot, a rigókat, utánozta a kiáltásukat, nézte a gyíkok játékát a fűben és a fatörzseken, virágot szedett, és mohából apró várakat épített magának, teletűzködte a haját, keblét, ruháját folyondárral és mindenféle kúszónövénnyel, és Kata csengő kiáltásaira úgy tért vissza az erdőből, mint egy gyermek-nympha. A parasztleányt meglepte az a fantázia, amivel a gyermek magát ékesítgetni szokta. Sokszor, ha egy színes szalagot talált, azt úgy kötötte át a homlokán, mint egy diadémot, és nem restelt ezzel a dísszel a falun végigmenni, ahol ha valakivel találkozott, az kinevette és kicsúfolta. De Kata nem, Kata soha. A nagy, tizennyolc esztendős leányt az a szeretet fűzte a gyermekhez, amelyet a többi, az ő korabeli parasztleányok iránt nem érezhetett. Azok túlságosan durvák és köznapiak voltak hozzá. Egészségesek lévén, mindig csak a legényekről és táncról, mulatságról, férjhez menésről beszéltek. Katának mind e dolgokhoz nem volt semmi köze. Ő sohasem táncolt, és sohasem játszott futósdit a többiekkel. A mély vallásos érzés, ami Máriához és ahhoz a sajátságos álomhoz kötötte, egészen elszigetelte az életét a mások életétől. Úgy tekintette magát, mint Jézus kiszemelt jegyesét, és méltó akart lenni ekkora tisztességre. Sokat imádkozott, sokat ábrándozott, és a gyermek a legalkalmasabb médiuma volt ezeknek az ábrándoknak. Vele meg lehetett beszélni mindent. Ő megértett minden olyan dolgot, amit a többiek nem értettek volna meg. Vagy ha nem is értett meg mindent, legalább nem volt bántó és megszégyenítő a tudat, hogy neki ezeket a dolgokat elmondta. Hányszor ültek kettesben a Kata kis violáskertjében, nyári csillagos estéken! A gyermek a misztikus szűz sima, keskeny mellére hajtotta színes, álmokkal és bizonytalan sejtésekkel teli erős fejét, fölfelé néztek a csillagokra, és mindketten a maguk legszentebb vágyakozásával gondoltak a jövőre. – Szűz anyám, engedd, hogy méltó legyek a Te Fiad szerelmére! – imádkozott fázósan a hűvös estében a fiatal parasztleány… – Istenem, adj nekem nagy hatalmat, és legyek olyan szép, és olyan nagy, amilyen még senki sem volt! – fohászkodott a gyermek pogány, szomjas, türelmetlen lelke…

*

„Nádas Imrénének ikrei születtek. Egy hétig éltek, nem keresztelhették meg szegény bogarakat. Egy hét múlva meghaltak, eltemették őket. A pap beszentelte kicsi holttestüket, Nádas Imréné ott se volt, beteg volt, majd meghalt maga is. Hát a temetés után való éjszaka Nádas Imréné éjféltájban fölébred, mert gyereksírást hall az ablak alatt. Megijed, küldi az urát: Eredj, Imre, nézd meg, micsoda sírás az az ablak alatt! Az ura felkel, odamegy, kinyitja az ablakot és mond: nem látok én senkit, semmit, bizony álmodtál te. Visszafekszik az ember az ágyba, kis idő múlva megint megszólal az asszony: Eredj, Imre, nézz ki az ajtón, most meg onnan hallom a gyereksírást. Az ura fölkel, kinyitja az ajtót. Nem látok én senkit, semmit, bizony rosszat álmodtál te! Sóhajtozik az asszony: Nem álmodtam Imre, hallom az ikrek sírását, megkereszteletlen gyönge két halottam sírását. Ártatlan lelkük ott ég a purgatóriumban, az én vétkem miatt, engemet hívnak, Imre! És így volt ez hét éjszaka egymásután. Ha az ajtón néztek ki: az ablakról jött a sírás, ha az ablakot nyitották ki: az ajtó felől. A nyolcadik napon fölbonttatta az ikrek sírját Nádas Imréné, és megkereszteltette a halott gyermekeket. A nyolcadik éjjel aztán nem is jöttek sírni többet sem az ajtóra, sem az ablakra. Nádas Imréné attól fogva sohasem hallotta többé a sírásukat, mivelhogy a Paradicsomba mentek és ott boldogok voltak…” – Miért beszélsz te mindig a Paradicsomról, Kata? – mondta Betti azzal a megmagyarázhatatlan idegenkedéssel, mellyel ezeket a kegyes és rejtelmes históriákat hallgatta. A hollóhajú leány meglepetve nézett a barátnőjére. – Tudod, hogy ezek babonák, amit csak ti parasztok hisztek el, mert nektek nincs műveltségtek? Ezt mondta Jolán, aki okosabb, mint te vagy, mert ő városi leány,

és szombaton egész délután könyveket olvas. Ezt mondta Józsi is, aki gimnazista, és még Jolánnál is többet tud. – De a Nádas Imréné históriája igaz, és nem is régen történt, ő maga beszélte el mindenkinek, ha nekem nem hiszed, eredj el, és kérdezd meg tőle. Ettől a gyermek még jobban megijedt. Ha ez igaz, akkor ez borzasztó… Viszont ha maga beszélte… Ismerte Nádas Imrénét, még fiatal és csinos, tehetős parasztasszony volt. Az ikrek után egy évre csakhamar született egy kis leánykája, a második évben egy másik, a harmadikban egy fia, és az asszony olyan volt, mint az egészség és frissesség eleven szobra. A gyermeket a kíváncsiság nem hagyta nyugton, és egyszer, mikor a Nádasék a mezőről jöttek haza, fölkérezkedett a szekérre a friss sarjú közé, és ott nagy beszélgetést kezdett az asszonnyal. Folyton az ikreket kerülgette, míg végre szerencsésen rájuk került a szó. – Igaz-e, hogy éjszaka visszajöttek sírni az ablak alá? – kérdezte izgatottan a gyermek. A parasztasszony elpirult. – Igaz lehet – én nem tudom. Én akkor nagyon beteg voltam. Talán csak álmodtam. Semmi bizonyosság! Sehol semmi bizonyosság! A gyermek lelke fázott ezektől a sötét titkoktól. Hogy a lelke nem marad élve, és nem megy föl a mennyországba, ezt nem is bánta már annyira. Sokkal jobban érdekelte az az élet, amely még a mennyországon innen van. A maga vallásáról nem tudott semmit, de ösztönből jobban szerette, mint azt a másikat, ami telve van sötét félelmekkel, látomásokkal, kísértetekkel, szentekkel, akiknek a teste tele van lőve nyilakkal és vérzik. A gyermek irtózott a testi fájdalmaktól. Tulajdonképpen nem is volt alkalma látni soha beteget vagy szenvedőt. Az anyja egy falusi asszony szívósságával dolgozott reggeltől estig a házban, soha még azt sem hallotta tőle, hogy fáradt. Az apja szükség esetén fát vágott, kapált és ásott, egy ősember nagy erejével.

Ő maga nem emlékezett, hogy valaha beteg lett volna. Kivéve a fagyoskörte esetét. De volt a faluban egy asszony, egy zsidó szatócsnak a felesége, aki már évek óta nem tudott fölkelni az ágyból, s akit az anyja néhanapján meglátogatott. Egyszer, mikor az anyja őt is magával vitte, alig volt benn öt percig a betegnél, elhalványult, és majdnem elájult, úgy, hogy ki kellett őt vinni a levegőre. – A szagtól – panaszkodott útközben az anyjának –, borzasztó betegszag van ott. Ez a sok ellentétes és bizonytalan érzés még inkább feltüzelte érdeklődését abba az irányba, ahol ismeretlen szépségek ígérkeztek felé a távolból, és az életnek az a formája, amit a maga számára elfogadhatónak tartott – és a szerelemnek az a formája, amely gyermekfantáziájának megfelelő volt, amiben igen sok volt a földfeletti, úgyszólván tündéri elem, a lehetetlen káprázatok és minden meseszín, minden mesefény. A piros bársonyruhás szolgák jobban, mint valaha, szerepeltek a képzeletében. Most már a kálnoki erdő közepén állt a kastély, és az egyik udvarhölgye Mesterházi Kata volt, és minden gyorsan lokális színezetet vett föl a megváltozott körülményekhez képest.

*

Úgy nőtt, mint a vadvirág, amely sötét szemét nyitva tartja a fény felé, az élet felé. Úgy nőtt, mint az erdei madár, aki néha megbolondul a maga kedvétől, és ittasan zengi tele az erdőt. Bettiben csodálatos, a korának meg nem felelő fölujjongások voltak. Néha, ha egyedül volt a szobájában, hirtelen, látszólag minden ok nélkül elkiáltotta magát, olyan hangon, amely saját magának is idegen volt: – Óh, Istenem, milyen boldog vagyok!

Néha, különösen ha künn volt a szabad mezőn, valami megfoghatatlan érzés arra ösztönözte, hogy elkezdjen táncolni a fűben, maga körül sebesen forogni, hangosan énekelni – és egyszer ilyenkor valami megmagyarázhatatlan ösztönből az úton rohanva, megállt egy fiatal akác előtt, átölelte és megcsókolta, sokszor egymásután, és azt mondta neki: szeretlek. Ha nem kilenc, hanem tizenöt éves lett volna, úgy ezt az érzést igen könnyen lehetett volna az ébredő ösztöneinek rovására írni. De így inkább annak a féktelen és lázadozó életörömnek a kitörése volt, amely neveltetésénél fogva a helyes formákban kifejezésre nem juthatott. Ha előkelő család gyermekének születik, úgy bizonyára nagyszerű testedző játékokban vezetődött volna le ez a sok fölösleges és veszedelmesnek ígérkező energia. Így azonban küszködött vele, mint egy csodával, és mert meg volt győződve, hogy más gyermeknek nincsenek hasonló érzései, önmagának ezeknél fogva különös jogokat vindikált. Nagynak és érettnek érezte magát sokszor az érzéseinek a sokféleségénél fogva, és szinte megütődve nézett arra, aki őt gyermeknek mondta.

*

Hol volt ezalatt a kedves, a jó, a bölcs Apáti Benedek, a barát, a tanító, a bizalmas tanácsadó egy személyben? Mikor Betti eljött a városból, az öreg pap fölírta számára egy papírosra a címét és kérte, hogy írjon neki levelet. A gyermek ezt a papirost eldobálta, és soha eszébe sem jutott többé, hogy öreg barátjának írjon. Nem érezte szükségét. Új dolgok voltak körülötte és új személyek, most azok érdekelték. Kis lelke nem volt berendezve a hála, a hűség, az emlék megtartására. És senki sem volt, aki erre figyelmeztette volna… Az öreg bencés tudós kedves, mosolygó képe teljesen eltűnt a gyermekmúlt könnyű, fehér felhői mögött.

*

Az élet, ami még a mennyországon innen van… Az élet, az élet, az élet… – Miért beszélsz te mindig, ha magadban vagy, fennhangon? – kérdezte egy napon az anyja. – A bolondok tesznek így. Betti elvörösödött a hajáig. – Csak úgy – mondta –, magam sem tudom. – Azt pedig meg ne lássam még egyszer, hogy te a Katával csókolózol, mert akkor ellátlak. A gyermek szemei elborultak. Utálta, hogy veréssel fenyegették, holott soha még egy ujjal sem nyúlt hozzá senki. Az üres fenyegetés bosszantotta: – Miért nem szabad megcsókolni a Katát? – kérdezte kissé ellenségesen. – Mert az nem tehozzád való, nem a te pajtásod, nem hozzád illő. – Tudom, miért mondja ezt, azért, mert a Kata keresztény. – Akár miért mondom, neked szót kell fogadnod. – Azért sem – gondolta daccal a gyermek –, és elrettent ezen az igazságtalanságon. Attól fogva csak annál többet csókolta, és a leány, az átlátszó arcú, egészen kipirult e gyermekcsókok heves özöne alatt, és sokszor mondta neki hálás, könnyben úszó szemekkel: – Az Isten áldjon meg! Az Isten áldjon meg! Egy este azonban – egész nap esett az eső – a leány kicsit köhécselt.

A gyermek, aki ölében ült és a nyakát átölelve tartotta, egyszer csak fölkiáltott: – Kata, vérzik a szád! A leány elővette a zsebkendőjét. – Nem a szám vérzik – mondta sápadtan –, az a torkomból jön, már többször észrevettem. A gyermek ijedten nézett rá. Sejtelme sem volt a vércsepp jelentőségéről, ami a torokból jön, de ettől fogva különös ösztönnel kerülte el, hogy nagyon közel érjen a leányhoz, és soha többé a száján meg nem csókolta.

*

Az ősz, a hideg ősz kissé elválasztotta őket egymástól. Kata mindig otthon ült, a kemence mellett font és varrt. A gyermeknek nem volt szabad sokat átjárni hozzá. Az apja szólt bele a dologba, és annak a fenyegetésétől komolyan megijedt. Úgyszólván senkije sem volt most a mesteren kívül, akivel mégis csak el lehetett barátkozni néha. De a tél szörnyű keservesnek ígérkezett, és a gyermek most már néha elfáradt az álmodozásba is. Néha határozottan unatkozott, noha az anyja kötést és horgolást kezdett a számára, de az ilyen munkákat nem szerette. A városba vágyódott vissza, és könyörgő leveleket írt Jolánnak, hogy hadd mehessen hozzájuk, ő szeretne ott lenni és iskolába járni. A Gröbler jövőre már a polgáriba iratkozik be, és őt kivették a harmadik osztályból, és most nem tanulhat soha többet, és rajta mindenki nevetni fog, olyan buta lesz. Jolán erre a levélre azt felelte, hogy ő nem tehet semmit. Ő szívesen beleegyezne, hogy a városba jöjjön, de gondoljon szegény mamára, aki akkor

egyedül maradna, és akinek már úgyis szüksége volna egy kis segítségre a ház körül. Legyen jó, viselje magát szépen, segítsen mindenben, a szegény leányoknak úgy sem való sokat tanulni. A Gröbler az gazdag, annak műveltnek kell lenni. És így tovább. Betti ezen mélyen elszomorodott. Az anyjának, aki nem tudott olvasni, föl kellett olvasnia a levelet. Az elkezdett rajta sírni. – Úgy, hát te nem szeretsz itt lenni velem? Te szeretnél elmenni hazulról? Te itt tudnál hagyni engem, hogy hét gyermekem közül egy se legyen velem? Hát nincs neked itt jó dolgod? Hiányzik valamid? Nem úgy tartalak, mint egy grófkisasszonyt? Mondom én neked valaha, hogy segíts mosogatni? Nem én vetem meg még az ágyadat is? Dolgozol te valamit a ház körül? A nénjeid a te korodban teheneket fejtek már, és úgy dolgoztak, mint a cselédek. Neked jó dolgod van, mert te vagy a legkisebbik. Még a papa is, aki pedig kegyetlen ember, jobban szeret téged, mint a többit. Hát miért akarsz innen elmenni? A gyermek nem tudott mit felelni ezekre a kérdésekre. Sohasem hallotta még az anyját így beszélni, és hogy a kék szemeit könnyeseknek látta, olyan szánalom fogta el irányában egyszerre, hogy maga is sírni kezdett. – El akarsz engem hagyni, rossz leányom? – mondta zokogva az anyja és magához ölelte. – Nem mama, nem mama – mondta az sírva, és boldogan kitörő szeretettel ölelte át és csókolta összevissza. Szép és ünnepélyes pillanat volt ez, amire még sokáig gondolt büszkén és élvezettel. Egyszerre érezte, hogy ő fontos személyiség, és e tudat elég volt arra, hogy kibékítse sorsával. Katának így mesélte el a dolgot: – Ekkor az anyám szemei könnybe lábadtak, szívszaggató hangon kezdett zokogni, elibém térdelt a földre és így szólt: Hálátlan gyermek, azt akarod, hogy a szívem meghasadjon az irántad való szeretettől? Azt akarod, hogy az én életem egéről a napfény eltűnjön? Ilyen kegyetlenül tudnál bánni szerető anyáddal? Kata meghatódva hallgatta a regényes előadást, aminek valószínűtlen stílusa anélkül, hogy tudta volna miért: zavarta kissé. Azonban olyan szépnek találta

mégis, hogy megindult rajta, és büszkén nézett Bettire, aki ilyen ritka pillanatoknak a hősnője tud lenni. Ekkor, a második tél elején, kezdte Betti fölfedezni a padlást, aminek egy része léccel volt elkerítve, s ahol még a régi tulajdonosnak otthagyott ócska limlomai voltak. A padlás volt most Betti számára az, ami hajdan a beomlott szökőkút: az a hely, ahol az ódonság és az ismeretlenség titokzatos illata szállt, a hely, amely az álmodozásra a legalkalmasabb volt. Kora délután föllopózkodott, és ott ült a nagy gerendák egyikén, a lábait lóbázva, önmagával érdekes beszélgetéseket folytatva vagy énekelve rögtönzött énekeket, furcsa, akkor kitalált áriákat, amiket igen kifejezésteljes arccal tudott előadni. A padláson a kiterített fehérneműek száradtak, egy sarokban ládák álltak üresen, zsákok tele kukoricával, babbal, liszttel. Egy láda fölfordított tetején pedig aszalt gyümölcsök, a portól és pókhálótól lepve. De ami Bettit e helyen különösen érdekelte, az az elkerített rész volt, ahol azok a holmik voltak, amikhez neki sűrű fenyegetések terhe alatt tilos volt közeledni. Ezen az elkerített helyen egy düledező sokfiókos szekrény állt, ami nyilván ott állhatott már hosszú esztendők óta, s amit helyéből kimozdítani nem is lett volna érdemes. A gyermek érdeklődése egészen e szekrény felé volt irányítva, aminek lepattogzott politúrja, hiányzó lábai, kitört tükörajtajai és félig kihúzott fiókjai kalandos fantáziájának egészen új anyagot szolgáltattak a tépelődésre. Néha bizonyosra vette, hogy egyszer, minden tilalom ellenére be fog jutni a szekrényhez, és abban egy titkos fiókot talál, amiről már régen nem tud senki. És a fiókban – mi is lesz a fiókban? Egy kenőcs, ami láthatatlanná tesz. Egy kenőcs, amitől át tud változni, amivé akar. Nem. A titkos fiókban egy sereg drágakő lesz, amit ő elvisz magával és csak titokban, éjjel fog viselni, miután az ajtót jó gondosan bezárta. Vagy nem. Egy csomó levél lesz a fiókban, amiből ő meg fogja tudni, hogy egy bizonyos kastélyban egy bizonyos grófkisasszony helyébe egy idegen gyermeket csempésztek. Ő a levelet magához veszi, később, ha nagy lesz, el fog menni oda

és fölfedez mindent. Egy hosszú és fáradságos regényt gondolt ki így, hasonlót azokhoz a regényekhez, amiket a mester könyvtárából olvasott. De aztán ezt is megunta, és belefáradt az álmok szövésébe is. Szomorú lett, és Katának sokszor mondta összeráncolt homlokkal, hogy boldogtalan és érzi, hogy nemsokára meg fog halni. A parasztleány most már sokszor feküdt az ágyban, piros kockás kanavászon dunyha alatt, ami alól sápadt, szenvedő feje alig hogy kilátszott. Az apja is ott ült a szobában és a kemencében tököt sütött, s annak a párolgó beléből a bicskájával szelt. A gyermeket is kínálta vele, de az, bármily torkos volt is, nem fogadta el, mert utálta a kést, amit a paraszt minden egyes falatnál a szájába vett. De a sült tök szaga kellemesen áradt szét a szobában, ahol meglehetősen meleg volt, és a levegő különösen fülledt, miután az ablakot, ami tele volt téli muskátlival, sohasem nyitották ki. – Mit mondasz te, hogy meg fogsz halni? – kérdezte Kata, és lázas szemeit a barátnőjére függesztette. – Igen – felelte komolyan a gyermek –, meg fogok halni, mert boldogtalan vagyok és nem szeretek itt lenni. Ha még nyár volna, jobb volna. Nyáron az ember nem boldogtalan, mert akkor sok virág van és sok madár, és lepkéket lehet fogni, és az egész rét olyan jószagú. De télen az ember nem szeret semmit és mindig szomorú. A mama este tollat foszt, és azt akarja, hogy én is segítsek neki. De én inkább belefújok a tollba, mert akkor repül és szép. De a mama ilyenkor megharagszik és szid, és azt mondja, hogy nem vagyok már kis gyerek, és mindig játékon van az eszem. No, látod, ez van a télből. Kata köhögött. Neki az volt a télből, hogy folytonosan fázott, akármilyen meleg volt is a szobában, és szíves örömest fosztott volna tollat, csak tudott volna fönn ülni, de a dereka folyton fájt, és az ebédet is csak nagy kínnal tudta megfőzni az apjának. Különben orvos a harmadik faluból járt nála, és az apjának bizalmasan azt mondta, hogy jó lesz, ha Kata ki tudja húzni a telet.

A Kata apja ezt egyszer a kocsmában elmesélte az ő anyjának, és akkor Bettit komolyan elővették, hogy ne merje többet a lábát betenni a szomszédba, mert akkor elkapja a Kata betegségét és ő is meghal. Ettől a gyermek úgy megijedt, hogy hetekig nem nézett tájékára sem Katáék házának. Akkor aztán a kíváncsiság mégis rávette, hogy bemenjen. De csak kevés ideig volt ott, és nem mert lélegzetet venni. Fuldokolva rohant ki a szabadba, és ez egyszer először örült a hónak, a hidegnek és a metsző levegőnek. Attól fogva, hogy megmondták neki, hogy Kata meg fog halni, nem is szerette már a parasztleányt úgy, mint azelőtt. A halálos betegség tudata éket vert közé és a leány közé. Elhidegedett tőle, és most már többet tartózkodott a padláson, az elkerített hely közelében. Egyszer aztán nem tudta megállani tovább, kihúzta az egyik lazán álló lécet és bebújt a tilalmas helyre. Szívdobogva közeledett a szekrényhez, ami fáradó képzeletének már-már roskadozó kastélya volt. Kihúzta az egyik fiókot, és keze elkezdett reszketni. Kihúzta a másik fiókot, aztán a harmadikat, és mind sorba valamennyit. Az ócska szekrény valóban az Eldorádó volt, amiből bűvös illatok szálltak föl a gyermek arcába és ahonnan a drágakövek fényénél melegebb csillogás tört elő. Ahonnan ismeretlen élettörténetek és szövevényes kalandok egész serege kínálkozott felé. Ezer titok és rejtelem, gyönyörűség és az ismeretlen, messze élet. A szekrény minden fiókja színültig telve volt könyvekkel…

MEGINT A TŰZ…

Nem tudott róla senki. De az anyját be kellett avatnia a titokba, az anyját és öreg barátját, a mestert. Ez utóbbi mindjárt tudott is valamit mondani a könyvek eredetéről. A régi kocsmárosnak valami unokaöccse élt egy idegen országban, valami tudós vagy afféle bolond ember, akinek nem volt semmi rendes foglalkozása, mindig csak a könyveket bújta, meghalt fiatalon, és nem maradt utána csak egy kevés adósság és egy csomó könyv. Az adósságon is, a könyveken is megosztoztak a rokonok, és egy csomó ide is került belőle, de azt ugyan nem háborgatta senki, csak épen tartogatták emlékül. Mikor aztán a gazda meghalt, az özvegye nem sokat törődött már vele, ott hagyta az egereknek és a pornak. Még jó szerencse, hogy Bettiké megtalálta, legalább lesz, aki hasznát veszi. Valóban ez olyan szerencse volt Bettire, amit akkor még maga sem értett. Az unalomnak egy csapásra vége volt, és a tél nem látszott többé olyan borzasztónak. Délutánonként, ha az iskolának vége volt, Betti átment a mesterhez és neki, és a nővérének felolvasott a könyvekből. „Zadig, vagy a végzet” különösen megnyerte az öregek tetszését. Míg a gyermek olvasott, azok vele szemben ültek. Az öreg leány harisnyát kötött igen vastag fehér pamutból egy rokona számára, aki a katonaságnál volt. Az öreg ember csendesen pipázott, s velük szemben a gyermek égő szemmel, kipirult arccal olvasta Zadig hőstetteit. Azonközben a fehér cserépkályhában sercegve sült számára egy alma, amit a felolvasás végén mindig jó étvággyal költött el, egy darab illatos, fehér, köménymagos kenyérrel együtt. Másféle étellel nem kínálták őt soha, mert tudták, hogy nem szabad elfogadnia a keresztények konyháján főzött ételt. De a szekrény tetején sorban elhelyezett befőttes üvegek nagy fogyatkozásokat szenvedtek e gyakori látogatások által. A görögök ezer isteneinek története a vén leánynak nem tetszett, meg is rótta a gyermeket érte, hogy ilyeneket minek olvas, ezek csak bolondságok, és csak romlására vannak az elmének. Hogy Athenae az apja fejéből született?

Valóban nem az araki mesterház volt hivatott arra, hogy ezeknek a dolgoknak a szimbólumát világossá tegye. Az első és második isteni dinasztia, Kronos? A mester rászólt a húgára: – Ugyan hagyd már, ha neki öröme telik benne! – De mikor ezek csak afféle hiábavaló dolgok! – mondta az öreg leány. Betti azonban boldog volt, ha elmagyarázhatta neki a tejút keletkezését, amin a néni halálra szégyenkezett. De jöttek aztán a csudásnál csudásabb regék. Meleáger törénete. Jáson és az aranygyapjú, a trójai háború, az atridák házának története és így tovább. A gyermek elemében volt. Mert minél távolabb állt tőle a világ, amiről olvasott, annál inkább otthonosan érezte magát benne. Most már nem is a földön élt, most már abba a légkörbe jutott, ahol a képzeletének határai nem voltak. Nem nyugtalanította őt a dolgok valószínűtlensége. Sőt. Meg volt győződve róla, hogy mind e dolgok léteztek valaha, de már nagyon régen, és az emberek elfelejtették, és elszoktak tőle. Hogy szerette ezeket a pompás isteneket, akik az emberekkel oly közeli és bizalmas viszonyban álltak! Hogy szerette Odisseust és kalandjait! Hogy szerette Prometheust, akinek máját a saskeselyű tépte, amiért az isteni tűzből lopott. És Ariadnét, aki Theseusnak a fonalat adta, hogy kivezesse őt a Minothauros labyrintjából. Ez végre neki való társaság volt, és a gyermek nem győzte örömmel, lelkesedéssel ezeket az olvasmányokat. És volt ott más is, sok minden. Ott volt a görög irodalom története, amelyekben a mythologia alakjait újra megtalálta. Szép volt és látványnak különös, ahogy a sercegő alma illatában a gyermek Sophoklesről, Aeschylosról és Euripidesről olvasott fel az öreg iskolamesternek, aki igen komolyan bólintgatott ezeknek a dolgoknak, és nagy hozzáértéssel mondta: – Bizony, azok a régi emberek sem voltak ostobák. Aztán regények jöttek. Jósika, Eötvös regényei. Költemények. Petőfi, Arany, Tompa és Vörösmarty. Ott volt egy-két Jókai kötet: Szeretve mind a vérpadig. A tengerszemű hölgy. Véreskönyv.

Az ezeregyéj meséinek csodái. Nagyszerű hősköltemények. És itt elébe állt egy fájdalmas akadály: német és francia könyvek voltak, amiket nem tudott olvasni. Mert amit a „Contes à mes Filles”-ből Apáti Benedekkel tanult, nem volt elegendő arra, hogy ezeket a könyveket megértse. Az egész faluban pedig senki sem tudott németül, még kevésbé franciául. A gyermek úgy nézte a könyveket, mint csodálatos elzárt birodalmakat, amikbe bejuthatna, ha a hozzávaló tudása volna. A Gröbler, aki most az első polgáriba jár, bizonyára jól tud már franciául, különben is gazdag és talán nevelője is van. A gyermek szívét mint jeges fuvalom járta át, hogy ő most azon a Gröbleren alul marad, és az őt le fogja nézni a műveletlensége miatt. Mert hiába mondták neki, hogy a szegénynek nem kell tudni semmit, mégis izgatta őt ez a tudat, hogy ő itt falun olyan lesz, mint egy parasztleány, míg azok ott a városban egyre finomabbak és műveltebbek lesznek. Ezeket az aggodalmait elmondta a mesternek is, az pedig csakhogy meg nem haragudott rá. – Ne beszélj már ilyeneket Senki a világon nem tud annyit mint te, és nem olyan művelt mint te. Látod, én hatvan esztendős lettem, míg ezekről a dolgokról hallottam, amik neked mind a kisujjadban vannak. Hiszen látod, hogy még én is tetőled tanulok. A mester nem tréfából mondta ezeket. Ő valóban úgy tekintett a gyermekre, mint egy csodára és ezt unos-untalan ki is fejezte előtte. Ettől pedig az hihetetlenül gőgös és elbizakodottá lett, úgy, hogy az anyja már néha nem is bírt vele; egyszer a gyermek megkérdezte tőle, hogy tudja-e, kik voltak a Nibelungok, és feleletül az anyja, aki éppen a tűzhely mellett rántást kavargatott, a kezére ütött a főzőkanál nyelével, ami őt halálos szomorúságba döntötte úgy, hogy azt mondta a mesternek és a húgának: – Miért nem inkább maguk az én apám és az én mamám. Maguk sokkal finomabbak. – Azt nem szabad mondani – mondta az öreg leány megzavarodva –, különben sem lehetnénk, mert a mester úr az nem az én uram, hanem a testvérbátyám. De mit zavarta ez a körülmény őt, Bettit. Nem azért volt tízesztendős és nem azért voltak fejében a mithológia összes regéi, hogy őt az ilyen kis dolgok

zavarba hozzák. Amíg a főzőkanál piros nyomát viselte a kezén, nem bánta volna, ha őt a mester és nővére örökbe fogadják, hogy így bosszút álljon az anyján. De aztán, hogy az ütést elfelejtette, és egy kicsit a torka fájt este, és az anyja borogatást tett rá, és mellé ült az ágy szélére, és a fejére tette a kezét: visszaszállt szívébe a régi szeretet, elérzékenyült és boldog volt, hogy ilyen jó anyja van és kiszámította gyorsan, hogy hány éves és megkérdezte, hogy még hány évig élhet, mert ő azt szeretne, hogy ne haljon meg addig, míg egyforma öregek nem lesznek. – Ahogy a jó Isten akarja – sóhajtotta az anyja –, bizony már holnap is elmehetek. – Akkor én is – mondta bensőségesen a gyermek és lehunyta a szemét, mert szégyellte, hogy sír. Most már nem bánta és nem szégyellte, hogy az anyja nem művelt és nem finom. Örült, hogy ott ült mellette és érezte a friss, kidolgozott keze hűvösséget a homlokán, és parkét zubbonyának a tiszta illatát, és magában keservesen megbánta, hogy zúgolódott ellene, és Istent kérte, hogy bocsásson meg érte és ne engedje, hogy meghaljon előbb, mint amíg mind a ketten egyformán öregek nem lesznek.

*

– Óh, alig vártam ezt a pillanatot, amelyben végre láthatlak, úrnőm! Ha tudnád, mennyit epedtem utánad! Minden éjszakám százszoros gyötrelem éretted. Óh, én drága asszonyom, nincs a világon szerelem, amely hasonló volna az enyémhez! Nincs a világon kín, ami égetőbb volna, mint az enyém! – Hallgass, lovag, az égre kérlek! Elveszünk! Tudod, hogy mindenütt ólálkodó fülek vesznek körül és kíváncsi szemek. Vigyázz! – És ha szörnyek ólálkodnak körülöttünk, óh, asszonyom, amíg ki nem mondod a szót, amelyre oly régóta áhítozom…

– Lovag – szakította félbe Betti a beszélgetést, illetve saját magát, miután egyedül volt a padláson, ahol ezt a romantikus jelenetet játszotta, és egy méltóságos mozdulattal csendre intette a lovagot, akit a hangja mélyítésével mímelt! És most egy királynői fejmozdulat következett, ami után Betti olyan mozdulattal hátrált néhány lépést, mintha mögötte egy hosszú uszály kígyóznék a földön. – Csak egy szót még, csak egyetlenegyet, imádott asszonyom – esdekelt a lovag, de Betti ezúttal kérlelhetetlen volt a lovag, illetve saját maga iránt, és egy „nem sohá”-val odább lejtett. Komikus volt így a kék parkét ruhájában, amely hátul gombolódott. s ami úgynevezett félhosszú ruha volt, tehát térden valamivel alul ért. Mivel a tél tartós és hideg volt, és a faluban minden leány és asszony csizmát viselt, Bettinek is ilyen csizmát hozott az apja egy hetivásárról. Betti, mikor meglátta, elsápadt és elpirult felváltva az ijedségtől, de az apjának mégse merte mondani, hogy nem akarja viselni, kelletlen felhúzta és járt benne, bár törte hátul a sarkát. Ám az apja azt mondta, hogy majd megszokja a lába, ha egyszer egy hétig jár benne, és úgy is volt. Betti most ezekben a csizmákban, amiken elől egy kis sárgarézvasalás volt, játszotta a kérlelhetetlen várúrnőt, szemben a szerelmes lovaggal, és a fekete, erős szálú haja két copfban függött rendetlenül a két vállán, le a kék, vállas kötényre, nehogy a ruháját hamar bepiszkolja. A kezét még előkelően csókra nyújtotta a képzeletbeli alaknak, és akkor arcán egy leírhatatlan boldog mosollyal – lemászott a padlás rozoga, hiányzó lépcsőfokain. S amint ment lefelé, az udvarból zűrzavaros hangok törtek hozzá. Az anyja lent kiabált valamit, az apja futott keresztül az udvaron, a kút felé. – Ég a kémény – kiáltotta a béres és fölkapott egy dézsát, és ő is a kúthoz szaladt vele. Az anyja most hozzá rohant. – Hol mászkálsz mindig? Nem látod, hogy ég a kémény? Gyere ide! A kémény égett, és nemsokára a háztető is, ami náddal volt fedve.

Emberek jöttek be szaladva és oltották, ahogy tudták, de a szél föltámadt, és ugyancsak szította a tüzet. – Ki kell hordani a házból mindent! – kiáltott az apja. Az anyja kétségbeesetten tördelte a kezét. Most mindenki beszaladt a házba és hozott ki, amit tudott. Először az ágyneműt hozták, aztán egy pár bútordarabot. Székeket, szalmazsákokat. Ruhaneműeket. – A könyvek! – kiáltotta Betti. – Hozzák ki a könyveimet. – De senki sem hallgatott rá. A tűz egyre terjedt és nem lehetett megakadályozni. Pár perc múlva az egész nádfödeles ház lángokban állt és Betti, az apja és az anyja egy pár ócska bútor, ágynemű és gondosan eltett ünneplőruha között ott állt a falu végén a kereszt előtt a dombon és nézte, hogy szakad be egyik gerenda a másik után. – No, most mehetünk koldulni – mondta az anyja és sírt. Az apja, aki eddig kétségbeeséssel meredt a tűzbe, most megfordult és villámló szemekkel nézett az anyjára. – Hallgass – mondta neki –, még talán nem vagy éhes. És amíg én a földön leszek, nem is fogsz éhezni, ne óbégass. Ez vigasztalás lett volna, de úgy volt mondva, hogy Bettit megijesztette. Sokkal jobban tetszett neki az anyja kijelentése, hogy most már koldulni fognak. Abban a pillanatban átvillámlott a fején, hogy majd egy kastélyhoz érnek és ott, amikor alamizsnáért könyörögnek, a kastély ura – stb., ahogy már Betti szokta. De most, amint itt állt az égő házzal szemben, úgy érezte, mintha ezt a helyzetet, ezt a hangulatot már egyszer átélte volna. Mintha már egyszer hallotta volna az anyját így sírni, egy égő ház előtt, s mintha az apjának komor, dacos kifejezésű szemét is látta volna. Nem így volt-e nyolc évvel ezelőtt, amikor még egészen kicsiny volt és leégett a pusztán a házuk? Eddig sohasem emlékezett erre és most hirtelen emlékezett. S ez olyan különösen hatott rá, hogy nem tudta megállani, fölkiáltott: – Mama, mi mindenütt leégünk!

És e percben eszébe jutott, hogy a tűz volt az oka, amiért a pusztáról elmentek akkor és a városba költöztek, és most megint a tűz az oka, hogy el kell menniük innen. – Bizony – mondta az anyja – az Isten ezzel ver bennünket. Tűz kerget el mindenünnen. – És úgy nézett az égő ház felé, mintha egy személyes ellenségét látná ott. Betti pedig megborzongott. – A tűz kergeti őket – gondolta magában. Vajon ezután is így lesz ez? És meddig kergeti? És hova? A keze fázott, be kellett dugnia a köténye alá. A feje födetlen volt. Hullámos sűrű haját arcába csapkodta a szél… – Hol hálunk ma éjszaka? – kérdezte anyja az apjára, és ránézett félve és alázatosan. Az dühvel vállat vont és nem felelt…

BETTI NEVELŐJE

A rendház kapuján csöngettek. A szolga kijött és egy pirosarcú, nagyszemű, riadt nézésű gyermeket látott a kapu előtt, akinek, télidő lévén, a feje be volt bónyálva egy nagy hárászkendőbe, aminek a csücske a vállán fityegett. A lábain cipő helyett magassarkú parasztcsizmák voltak, és valami sárga szövetből készült télikabát volt rajta, a kezein pedig nagy fekete kötött kesztyűk. – Itthon van Apáti Benedek? – kérdezte félénken. – Itthon. Első emelet, ajtó tizenhat – mondta gépiesen a szolga és ügyet sem vetett a látogatóra. A gyermek végigkopogott a márványkockákkal kirakott folyosón és szívdobogva állt meg az ajtó előtt. – Szabad – felelte belül egy zengő, meleg hang a kopogtatásra. És az ajtó kinyílt, és Apáti Benedek ámulva állt meg a látogatója előtt. Kutatott az emlékezetében, hogy hol is látta ő ezt az arcot, ami szinte tündökölve égett a színektől, az egészségtől és a hidegtől. – Hogy hívják, kis leányom? – kérdezte udvariasan. – Eblen Bettinek – mondta egy elfogult, reszkető hang. Apáti Benedek a homlokára ütött – Én jó Istenem! Betti Az én kis Bettim az Újvárosból! Az én kis barátnőm! Hát mi újság? Visszajöttek? Mikor jöttek? – Már a múlt héten – mondta a gyermek. Apáti Benedek sietett kibontani Betti fejét a nagy kendőből, és lehúzta róla a sárga kabátot és a fekete kesztyűket. – Üljön le, üljön le kis Betti. Így ni! Legalább látom a fejét. Óh, hogy megnőtt!

Mekkora kisasszony lett belőle! Hát hogy vannak? A kedves mama és a papa? Ők is visszajöttek? – Igen, mert leégtünk – mondta a gyermek, és szinte egy szuszra előadta a nagy eseményt. – A lovat, meg a kocsit, meg a tehenet ki lehetett hozni, azok nem égtek meg. Akkor a papa a tehenet eladta, és annak az árából hazajöttünk a Jolánékhoz. És most már itt is maradunk. A Jolánnak van egy kuncsaftja, akinek az uráé a nagy gőzmalom a Hosszú-úton. Ez a nagysága adott a papának állást a malomban, a raktárban. Fizetés nincs sok, de kapunk szabad lakást, úgy hogy ezentúl nem lakunk a lányoknál, hanem külön, és a fiúk is hazajönnek, és én is a mamáékkal leszek, csak bejárok a Jolánhoz a városba, mert most varrni tanulok. Először csak hímezni, később pedig, ha nagyobb leszek, ruhákat, felsőruhát, és azt mondja Jolán, hogy majd ha lesz annyi pénzünk, én elmegyek Bécsbe, szabni tanulni, és akkor hazajövök, és nekünk lesz az első műhelyünk a városban, és hárman leszünk Eblen nővérek. Apáti Benedek komolyan hallgatta ezt az elbeszélést, ezt a programot, amit Betti egy lélegzetre és igen rapszodikusan adott elő. És miután vége volt, az öreg pap fölkelt, kihúzta a gömbölyű asztal fiókját, fügét, datolyát, cukros gyümölcsöt szedett elő és a gyermek elé tette. Betti bátortalanul nyúlt hozzá és evett. Közben pedig körülnézett. A kép, szent Sebestyén ifjú, meztelen teste a nyilakkal ott függött a régi helyen. A sarokban ott állt a sötét fafaragás, szent Benedek kis szobra. A szobába két nagy ablakon át beözönlött a vakító, hideg téli napsugár, és ott ragyogott a könyves polcok régi pergamenkötésein. A szoba olyan meleg volt! A fehér cserépkályhában a szén csak úgy harsogott, és a fali polcok előtt a kalitkák álltak az énekes madarakkal, és egy pár cserépvázában friss virágok nyíltak. Betti egyikén ült a zöld ripszzsöllyéknek, amikre úgy emlékezett vissza, mintha sokkal, de sokkal nagyobbak lettek volna. És a szobában a tisztaságnak, a melegnek, a könyveknek és a virágoknak különös, összevegyülő ismerős illata volt, és Betti a szőnyegre nézett, ami a lábai előtt volt, a szőnyegről pedig a csizmáira, és hirtelen olyan különös, fájdalmas érzése támadt, hogy sírni szeretett volna. – És az iskolával mi lesz kis Betti? – kérdezte most Apáti Benedek. – Hiszen magának iskolába kell járni.

– Nem járok többet. Jolán azt mondta, hogy eleget tudok ahhoz, hogy mint varrónő megkeressem a kenyeremet. Különben én akartam, és a Józsi elment a tanítóhoz, az azt mondta, hogy mivel a harmadikból kimaradtam, most újra a harmadikon kell kezdenem. Ezt pedig szégyellem, hogy azok közt a kicsinyek közt üljek, amikor már a második polgárit kellene járnom. Hát inkább otthon maradok. – No, no – mondta Apáti Benedek –, azért nem kell mindjárt mindenről lemondani. Majd gondolkozom, hogy lehetne ezt a dolgot megoldani… Egypárszor föl és alá járt a szobában, és szólt: – Miért nem akarják a két évet, amit falun tanult, beszámítani a tanévek közé? Betti elpirult, mint a rák. Most be kellett vallania, hogy a két év alatt nem járt iskolába. Az öreg pap elbámult. – És miért nem? – kérdezte. – Mert a mester nem akarta. Mert azt mondta, hogy többet tudok, mint ő. Apáti Benedek fölkacagott. – Nos hát akkor, ha iskolába nem járt, mivel foglalkozott az egész idő alatt? – Ábrándoztam. Apáti Benedek fölkapta a fejét erre a szóra, amit a parasztcsizmás kis leány olyan egyszerűen és elfogulatlanul ejtett ki, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog. – És miről ábrándozott, Bettike? – Magamról – mondta a gyermek –, arról, hogy milyen leszek, ha majd nagy leszek, és ha férjem lesz, és valami igen előkelő hölgy leszek. Arról ábrándoztam, hogy majd egyszer történik velem valami olyan dolog, amitől nem kell varrónővé lennem. – Úgy!

– És találtam könyveket a padláson egy szekrényben, és azokat mind többször elolvastam. Sok szép dolgot. És – és magam is próbáltam valamit – én magam is találtam ki valamit. – Mit? – Egy költeményt. Egy balladát. Apáti Benedek hitetlenül nézte. – Azt nekem el kell hoznia egyszer, hogy olvassam el. – Még nincs leírva – mondta a gyermek –, még csak a fejemben van, de tudom az egészet és el is tudom mondani. – Hát mondja. A gyermek fölállt, miután előbb ruhájáról a morzsákat lesöpörte a földre; komoly és fájdalmas arcot vágott, és belekezdett a balladája szavalásába:

Bethulia véráztatta halmán. Ki gyújtott tüzeket?

– Ez talán Judithról szól? – kérdezte a pap, aki egy kicsit el volt fogódva és meg is volt hatva. – Nem. Csak a város nevét vettem kölcsön a bibliából. És tovább folytatta:

Ki jár a síró csatatér felett? A nap lealkonyadtán?

– Ezek ölelkező rímek – tette hozzá magyarázólag és aztán folytatta. Volt vagy harminc strófa, és a harminc strófában egy szerelmi történet, amiben a leány, akinek jegyese elesett a csatában, beleszeret abba a harcosba, aki a jegyesét megölte, és szenvedéllyel a karjába omlik. A pap csodálkozva hallgatta végig a költeményt. A gyermek ráfüggesztette a szemeit és várta, hogy mit fog mondani. – Miért szerette meg a leány éppen az ő jegyese gyilkosát? – kérdezte a pap. – Nem gondolja, hogy ez valószínűtlen? A gyermek megijedt és szólt: – Hiszen éppen az a szomorú benne, hogy abba a harcosba szeretett. Azért roskadt le a végén és mondja:

Oh, Istenem, ne büntess meg érte Hogy ilyen hitvány, gyenge nő vagyok…

És miután így magyarázta a költemény belső törvényét, leült, arcán egy diadalmas mosollyal. A pap úgy nézte, hogy a szemei könnybe lábadtak. Ez a kis ragyogó embervirág itt előtte, a nagy fényes fekete szemeivel, lelkes homlokával, zengő, és máris teli hangjával boldoggá és szomorúvá tette egyszerre. A szeméből kisugárzó lélek, az ébredő képzelőtehetsége, a szépség iránt való szomja, a vágya, a serkedő tehetsége, mintha unszolták volna az agg papot, hogy lépjen oda hozzá, tegye fejére a kezét és szóljon hozzá így: – Bízzék bennem, én nem hagyom el magát, én segíteni fogok abban, hogy tovább is ábrándozzék, hogy még sokáig ábrándozzék, és hogy ábrándjai váljanak valóra. Ehelyett így szólt: – Bettike, az nem jól van, hogy maga az iskolát félbehagyja. Mondja meg az

édesmamának vagy a Jolánnak, hogy jöjjön ide, mert szeretnék velük beszélni. Aztán majd meglátjuk. Betti elbúcsúzott régi barátjától és vitte haza az izenetet. A nővére vállat vont. – Ugyan hagyj már békét a te Apáti Benedekeddel! Mi a csudát keresnék én nála? – De beszélni akar veled – rimánkodott a gyermek –, azt mondta, okvetlen elvár. És ekkor eszébe ötlött egy szó, egy alkalmas kifejezés, ami az ügy jelentőségét volt hivatva növelni és szólt: – Az én pályámról van szó, a pályámról. A nővére rábámult. – Miféle pályáról beszélsz, hol a te pályád? A gyermek nem tudott helyes feleletet találni erre és szólt: – A jövőmről. Róza gúnyosan felnevetett és selypítve mondta: – Hallottál már ilyet? A jövőjéről beszél. Neki jövője van! Ez már igazán szemtelenség. Hát a mi jövőnkkel ki gondol? A mi jövőnkről ki beszél? Talán mi azért vagyunk itt, hogy csak te veled törődjünk? Más gondunk nincs is. És Róza valósággal dühbe jött, hogy a szemei szikráztak és az r-eket végképp tönkretette. Jolán nem válaszolt, de látszott az arcán, hogy a két szó: pálya és jövő, nem tévesztette el hatását nála. Gondolkozott és szelíd, kék anyai szemei valami különös gyöngédséggel nyugodtak a gyermeken. – Jó, jó – mondta aztán – hiszen nem sürgős, majd beszélünk még róla. És egy délelőtt, amikor a városba kellett mennie, hogy munkát vállaljon valahol,

felöltöztette Bettit és azt mondta: – Nohát nem bánom, menjünk el Apáti Benedekhez. A gyermek ujjongó örömmel fogta meg a nővére kezét és elindultak együtt a főtér felé, ahol a bencés rend kollégiuma volt. A kisleány Jolánt olyan büszkén vezette végig a márványkockás folyosókon, mintha minden lépésnél azt mondta volna neki: látod, milyen szép itt minden? Érzed, milyen más levegő ez itt? És én itt otthon vagyok. Bekopogtak az ajtón és Apáti Benedek nyájas válaszára benyitottak a szobába. Jolán kissé elfogult volt, de Apáti Benedek annyi gráciával és oly tökéletes reverenciával fogadta, és kedves öreg arcának mosolygó gödreiben annyi finom kedvességgel, hogy lassanként fölbátorodott és előadta, hogy Betti kérésére jött el, aki nem hagyott neki békét, és ezért bocsánatot kér, ha netalán zavarná a főtisztelendő urat. – Szó sincs róla! – Ő volt az, aki ezt a kegyet kérte, miután nagyon szeretett volna a Bettike dolgáról beszélni. Hogy hogyan is lesz ezentúl a tanulással? Bettike azt mondja, hogy nem folytatja az iskolát. De ez nagy kár volna, mert a kisleány igazán arra való, hogy tanuljon, mivel örömest és könnyen tanul. Nem lehetne-e módját ejteni valahogy, hogy a hiányzó két évet privát úton elvégezve, levizsgázzon és beiratkozzék a polgáriba, és onnan a felső leányiskolába? Jolán szerényen és okosan megmagyarázta, hogy az ő körülményeik közt ez szinte lehetetlen. Két fiút kell taníttatni, akik közül az egyik már Pesten van az egyetemen és nagyon sokba kerül, a másik pedig gimnazista és az ő taníttatásának gondja is rajtuk van, mert az apjuk csak éppen annyit keres, amennyiből szűkösen meg tudnak élni. Elmondta továbbá, hogy az ő családjukban egy leánynak sem adtak rendes nevelést, mert az apjuk ellene volt, és hogy Bettire is csak az a sors vár, ami őket érte, hogy a keze munkájával kell majd megkeresnie kenyerét. Hogy neki is csak varrni kell egy pár év múlva. S hogy talán jobb is, ha egy szegény leány nem tanul oly sokat, mert akkor a tudás és műveltség elégedetlenné teszi sorsával. Hogy Betti már is többet tud, mint amennyire szüksége van. A feje tele van regényes dolgokkal, amiket a könyvekből szedett, és nem tud olyan egyszerű lenni, mint a többi hozzá hasonló leányok. Ha beszél, mindenféle furcsa kifejezéseket használ, amik egészen szokatlanul hangzanak, úgy, hogy a végén

még kinevetik Bettit. Mindezt Jolán előadta szépen, egyszerűen és bizalommal, s az öreg pap végighallgatta, s gondolkozott közben, majd egy kis hallgatás után azt kérdezte Jolántól: – És mit szólna hozzá kisasszony, ha Bettikéből tanítónő lenne? – Isten mentsen meg tőle! – kiáltott fel Jolán őszintén. – Hiszen a tanítónőknek sincs jobb helyzete, mint a többi munkásnőnek. Ők is csak vesződnek, szűkösen élnek, az életük cifra nyomorúság. Ő, Jolán tudja ezt, mert akárhány tanítónő ismerőse van! Azok mind irigylik őt és szíves örömest cserélnének a sorsával. S mennyi időbe kerül, míg Betti oklevelet kap és mennyi pénzbe! – Nem – mondta Jolán –, a varrás tisztességes munka, nem szégyen! És különben is Bettit arra szánták, hogyha már egy pár esztendőt náluk tanult, felküldik Bécsbe egy előkelő műhelybe, hogy ott szabni tanuljon, s ha hazajön, akkor együtt nagy szalont nyitnak hárman, s együtt dolgoznak. A gyermek elfogultan hallgatta ezt a tanácskozást és nem vette le a szemeit Apáti Benedek arcáról, aki komolyan ült az asztal túlsó felén, míg ők mind a ketten a díványon ültek. A gyermeknek tetszett, hogy Jolán olyan bátran elmondta a véleményét a dolgokról, és e percben szinte elfeledkezett arról, hogy reánézve milyen fontos ügyek vannak szőnyegen. Nem szerette a gondolatot, hogy varrni fog ő is, mint a nővérei, de mikor a szalon szót meghallotta, akkor képzeletében egy nagy, tükrös termet látott, virágokkal és pálmákkal, ahol hölgyek járnak, kelnek, és ő köztük uszályos ruhában, és beszélget velük, és mosolyog rájuk, és mindenkinek ő parancsol, és mindenki neki hízeleg. A „szalon” szó szeget ütött a fejébe és azt gondolta, hogy ha nekik szalonjuk lesz, ő egész nap ebben a szalonban fog ülni egy könyvvel a kezében, amit csak akkor fog letenni, ha a Kundschaftok jönnek. Akkor ők úgyis gazdagok lesznek és semmi esetre sem kell neki a többiekkel együtt dolgozni. Elég, ha Jolán és Róza dolgozik. És most Apáti Benedek kezdett beszélni. Azt mondta, hogy belátja, mennyire igaza van Jolánnak, amikor Bettit a mesterségbe beakarja vonni, és nincs is ellene kifogása, másrészt érzi, hogy túlságos felelősség volna így a gyermek sorsába beleszólni, s azért csak azt tanácsolja, hogy még egy pár évig engedjék

Bettit otthon tanulni, olvasgatni a könyvekből, amiket majd ő, Apáti Benedek küld neki, és jöjjön el Betti hozzá hetenként egy pár órára, hogy ő foglalkozhasson vele. Mert hiszen egyik dolog nem válik a másik kárára. Bettike lehet nagyon ügyes varrónő és emellett mégis művelt kisasszony. Nem igaz? Jolán belátta, hogy ez igaz. Különben sem akarták a tízéves gyermeket rögtön munkára fogni, csak tanuljon előbb valami könnyű kézimunkát, s később, ha nagyobb és erősebb lesz, úgy tizennégy, tizenöt éves korában lásson komolyan a varráshoz. Így hát ebben megegyeztek. Betti a nap egy részét olvasással és tanulással fogja eltölteni, a másik részét pedig varrással. Jolán meg volt elégedve a tervvel. A gyermek magában ujjongott. Megállapodtak abban, hogy Betti minden héten kétszer fölmegy Apáti Benedekhez, aki őt tanítni fogja. Ezenkívül Apáti Benedek könyveket küld Bettinek minden héten, amiket az olvasson el szabad idejében, mikor nincs a varrodában. Jolán, elbájolva a pap modorától, mindenbe beleegyezett, és szívélyes búcsúzásokkal váltak el. És ettől fogva így oszlott meg Betti életrendje: Reggel elment a nővérei műhelyébe, és ott délig ült egy hímzőkeret mellett és munkálkodott. Hallgatta a leányok éneklését és maga is énekelt, amíg csak a dühös Róza meg nem elégelte és rá nem szólt, hogy ne rikácsoljon folyton. Délben föltette a kalapját, hazament, megebédelt, aztán bezárkózott a szobájába a könyvei közé és olvasott estig, amíg a vacsorához nem hívták. Az öreg pap most kezébe vette az ő rendszeres nevelését és különösen egy irányban, ami neki is a legkedvesebb stúdiuma volt: az irodalom felé. A gyermek németül tanult, és a verseken, regényeken kívül irodalomtörténeti munkákat olvasott. Apáti Benedek azt mondta neki: – Ez mind jó dolog, szép dolog, de mind csak gyerekjáték. A görögök, tudja meg, már megírtak mindent, ami fontos. Utánuk jöttek még egypáran, akik jó könyveket írtak, később majd megismeri őket. De ami a legfontosabb, azt a

görögök mind megírták már. A gyermek komolyan bólintott erre a megállapításra és titokban egy kicsit félt a görögöktől. Apáti Benedek, aki a klasszika filológia tanára volt, már alig bírta kivárni, hogy a gyermeknek odaadhassa Sophokles, Euripides és Aeschilos tragédiáit De addig is, míg ennek az ideje elkövetkezik, nem felejtette el hetenként figyelmeztetni arra, hogy a görögök már mindent megírtak.

SZIDI HAZAJÖN

Visszaköltöztek abba a folyóparti házba, ahonnan két év előtt elmentek. A leányok a varróműhelyt a városba tették át, és így most Betti teljesen egyedül lakott otthon a szüleivel. Ott lett volna még Feri, a kisebbik fiú, de azzal a következő dolog történt. Egy este későn jött haza: lehetett már tizenegy óra is, és minthogy azon a szobán kellett keresztül mennie, ahol az apja és anyja aludt, s mert az anyjának fel kellett kelni az ágyból, hogy neki ajtót nyisson: az apja is fölébredt és nekirontott a tizenhét éves fiúnak, aki akkor járta a gimnázium hetedik osztályát. – Hol voltál te ilyen sokáig? – kérdezte tőle dühösen. – Miért nem tudsz itthon lenni este hét órakor? Feri, a fiú, nem tudott szólni. Bot volt a kezében, egy új bot, amivel nem is lett volna szabad járnia az utcán, mert hiszen, ha valamelyik tanárja meglátja, rögtön felelősségre vonja érte. Ezen a boton ólomgyűrűk voltak végig, jó súlyos ólomgyűrűk, és a fiú kissé álmosan és félénken akarta dugdosni az apja elől. – Micsoda bot ez a kezedben? – kérdezte tőle az apja. A fiú dadogott. – Most vettem… kaptam… becseréltem… úgy cseréltem be… – Mivel cserélted be? A fiú elsápadt Betti a nyitott ajtón keresztül, az ágyból látta ezt a jelenetet és figyelt. Az apja még egyszer kérdezte: – Mivel cserélted be?

– A késemmel. A zsebkésemmel. – Hazudsz! – ordított föl az apja. – Hadd lám az órádat. Hadd lám az ezüst zsebórádat. A fiú hátralépett és rémülten dadogta. – Tőr is van benne. Nagyon drága bot. Tőr van benne. Az ember mehet vele az utcán, éjjel nem kell félnie, a tőrt ki lehet húzni. Nagyon nehéz bot, nehéz… – Nehéz bot? – kérdezte a Betti apja, haragtól eltorzult arccal. – Nagyon nehéz bot? Úgy? Majd meglátjuk, majd megmondod te mindjárt, hogy milyen nehéz bot. – Szent Isten! – kiáltott fel az anyja és felült az ágyban. – Feri, Feri! Fiam! – De akkor már késő volt. Az ember a nyurga fiút levágta a földre és úgy, ahogy volt, éjjeli ruhában, pőrén, megfogta a súlyos, ólomgyűrűkkel kivert botot és irtózatos ütésekkel vágta, ahol érte, és a szemei szikrákat szórtak a veszett haragtól. – Te barom, te barom! – kiáltott az anyja. – Megölöd azt a gyereket! Megölöd! – De az ágyban maradt ülve, nem mert mozdulni, nem mert segítségére sietni. Feri üvöltött. Valami irtózatos, sohasem hallott hangon. Arccal feküdt a földre és a fejét eltakarta. De a botütések lezuhogtak a kezére, a derekára. A gyermek kiugrott az ágyból és olyan indulattal, amitől a szíve dobogása szinte elakadt, ugrott oda a fiúhoz. – Elég! – kiáltott oda az apjának. – Ha meghal, magát a börtönbe viszik, gazember! Az apja meglepetve nézte. Olyan furcsa volt, ahogy a kislány, térdig érő ingben, kibontott hajával, sápadt arcával, és az izgalomtól kitágult szemeivel egyszer csak odaugrik eléje és azt mondja: gazember, magát a börtönbe viszik – hogy nem is tudta, mit tegyen az első pillanatban. Aztán fújt egyet, a sarokba dobta a botot és rájuk sem nézve, visszafeküdt az ágyba, de előbb még a füstölve égő petróleumlámpát lecsavarta, hogy koromsötétség lett körülöttük.

Most az anyja szemrehányó beszédét hallotta, amire az apja nem felelt semmit, csak mikor ez a beszéd még tíz perc múlva sem szűnt meg, kiáltott fel: – Hagyd abba már, mert aludni akarok. – Komisz vagy – mondta megvetéssel az anyja. – Hagyd abba, mondom, mert fölveszem azt a botot! Erre mély csönd lett. Betti ezalatt a bátyját felhúzta a földről és bevezette a saját szobájába, ahol együtt szoktak aludni. A fiú sírt, a könnyei omlottak és a füle egy helyen véres volt. – Megvert, úgy-e most megvert? – mondta Betti békítőleg és simogatta a fejét. – Látod, minek jössz ilyen későn haza? – Elcsaltak – mondta a fiú –, egy kocsmába csaltak. – És az órád, az ezüstórád? – kérdezte a gyermek. – Az már odavan. Azt odaadtam. De mit is csináljak vele? Már untam. Egy óra, ami mindig jár. Mindig ugyanazt teszi, reggeltől estig. Úgy is rossz volt már, mert sokszor kibontottam. Úgy sem ért sokat. Zsibárusnál vették tizenkét forintért. A bot többet ér, mert tőr is van benne. Mialatt ezt mondta, a könnyei egyre hulltak és csendesen vetkezett le, és letette a ruháit egy székre. – Nézd a karomat – mondta –, milyen csíkos. Valóban a fiú karján a súlyos botütések nyoma volt, úgy, hogy az ólomkarikák sem hiányoztak róla. – A hátad is – mondta a gyermek, mikor a bátyja a fején át lehúzta az ingét –, a hátad is. – Hogy fáj! – mondta a fiú és még keservesebben sírt.

– Ilyen apánk van nékünk – mondta a kisleány –, csak halna meg! Csak még ezen az éjszakán halna meg! – Te sem szereted? – kérdezte a fiú. – Én sem. Más gyermekek szeretik az apjukat. Más apa nem ilyen. Ez olyan, mint egy vadember. Az erdőben kellene élnie a majmok között. A leány reszkető kezével simogatta a bátyja karján és hátán az ütéseket, és a szemei tele voltak könnyel. – Feküdj le – mondta neki –, feküdj le szépen Feri és aludj. – Még nem is vacsoráztam – vallotta be a fiú –, még semmit sem ettem dél óta, csak egy pohár bort ittam és az a fejembe szállt. Azért is adtam oda olyan könnyen az órámat a botért. Lefeküdt a díványra, ami az ő rendes helye volt és fölszisszent. – Nem birok – nyögte –, nem birok feküdni rajta – nagyon kemény. – Feküdj bele az én ágyamba – mondta Betti –, majd én fekszem a díványon. A fiú lefeküdt Betti ágyába és ott csendesen sírdogált tovább. A kislány izgett-mozgott egy darabig, s akkor fölkelt és ő is odament az ágyhoz és lefeküdt a bátyja mellé. – Adj egy kis helyet – mondta neki –, nem bírok ott feküdni. Folyton csúszok. A fiú beljebb húzódott a falhoz. – Fáj még? – kérdezte Betti és odasimult a bátyjához. – A hátam, a derekam, nagyon – nyögte a fiú, akiben nem tudott megállni a sírás. Betti átölelte a fiú derekát és kérdezte: – Hol? Itt? – Ott és mindenütt. Csak kibírjam, csak bele ne haljak.

– Nem halsz bele – mondta vigasztalólag a gyermek, de azért ő is meg volt ijedve komolyan. Simogatta a fiú sovány, meztelen hátát, és mikor az felszisszent, megkérdezte tőle: – Fáj az, ha hozzányúlok? – Nem fáj. Inkább jó. Nagyon jó. A karomat is simogasd! A fejemet is. Lassan elcsitultak a fájdalmak. A fiú egészen magához ölelte a gyermeket és a fejüket összedugták, úgy lélegzettek bele forrón, egymás arcába. Mikor már nagyon melegük volt, akkor a fiú kiszabadította az egyik karját és rátette kezét a kisleány zilált fekete hajára. – Eredj innen – mondta neki. – Így nem tudok aludni. Betti kérdezni akarta: miért? De aztán olyanforma érzése támadt, mintha nem volna jó, hogy így egymáshoz bújva feküsznek és lemászott az ágyról, visszament a díványra, ami nagyon hideg volt, s ott próbált elaludni. Egyszer a fiú halkan, anélkül, hogy feleletet várt volna, odaszólt hozzá: – Én nem bírom tovább ezt az életet itthon. Ez nem élet. De Betti ezt már csak félálomban hallotta, amikor is agya kis, meleg ködökkel volt tele és már nem érdekelte őt semmi. S az erre következő napon a fiú, egy barátjától pénzt kölcsönözve, megszökött hazulról, egy szó írást sem hagyva hátra. Otthagyta a gimnázium hetedik osztályát, a tanárait, a várost, nem vitt magával semmi egyebet, csak az új botot, amiben tőr volt. Egy hét múlva jött tőle levél. Bécsben volt és egy gyarmatáru cég alkalmazottja. Egy kevés pénzt kért, hogy hajóra szállhasson, mert nagy utat akart tenni idegen világrészekbe. A levélre Jolán felelt. Hogy jöjjön haza rögtön és ne komédiázzon, hanem folytassa a tanulást. A levélhez húsz forint volt mellékelve. A fiú ellenben nem jött haza a húsz forinttal. És nem jött haza később sem, soha

többé. Így maradt Betti egészen egyedül az öregekkel. Vagy félévvel azután, hogy a fiú megszökött hazulról, levél érkezett Sziditől. Szidi a Betti három nővére közül a középső volt, az, amelyik már tizenhat éves korában elkerült a háztól, s aki azóta idegenben volt. Az uraság, akié a puszta volt, ahol Betti született, a Hámory báró családja vette magához Szidit. Az öreg báróné, aki mindig betegeskedett, gyakran felkérette Szidit a kastélyba, hogy olvasson fel neki. Később annyira hozzászokott, hogy mikor Bettiék leégtek és otthagyták a pusztát, a báróné magánál tartotta Szidit, az apja sok súlyos ellenvetését azzal az ígérettel győzve le, hogy Szidinek tízezer korona hozományt ad, amikor férjhez akar menni. Ettől fogva Szidi lett a családban az, akit a „szerencsés” jelző nélkül nem is lehetett emlegetni. Szidi szerencséje, a tízezer korona, közmondássá vált. A másik két leány csillogó szemekkel beszélt róla, s az anyjuk büszkén emlegette. Csak az apjuk hallgatott komoran, ha erről esett szó. Nem szerette tudni, hogy a leány, Szidi, ott van egy keresztény családban és azoknak a tisztátalan ételét eszi, s azoknak az istentelen levegőjében él. Az öreg bárónéról viszont tudták, hogy feszült viszonyban él az urával, akinek Pesten színésznő szeretője van. Az öreg Hámory Zoltán színésznő szeretőjéről csaknem annyiszor esett szó, ahányszor Szidiről. Aztán Jani báróról, a legidősebb fiúról beszéltek sokat, aki együtt lakott az anyjával. Bálint, a középső, folyton utazott. Géza, a fiatalabb Angliában volt, tanult. Szidi minden levelében sokat írt a fiatal bárókról és csak úgy nevezte őket bizalmasan: Jani, Bálint és Géza. Szidi a bárónéval télen át vagy a Riviérán volt vagy Rómában, nyáron pedig rendesen a birtokon, a kastélyban. A fővárosba a báróné betegsége miatt csak ritkán mentek. Szidi azt írta, a betegség miatt még csak mehetnének, de az öreg báróné szégyelli magát a társaságban az ura viszonya miatt. Betti csak homályosan tudott Szidire visszaemlékezni, ötéves korában látta utoljára, akkor a báróné valami szanatóriumban feküdt és őt hazaengedte kéthárom napra, hogy a családját meglátogassa.

Betti úgy emlékezett rá, mint egy erős, vállas, középtermetű leányra, igen világosbarna hajjal, igen kék szemekkel, aki folyton és szívesen nevetett, és mindig olyan dolgokról beszélt, amit a többiek szájtátva hallgattak, de amit ő alig értett meg. Szidi a Hámory család intim ügyeit szellőztette folyton, és ezek valóban oly komplikáltak voltak, hogy egy ötéves gyermek nem nagyon érthette meg. Szó volt a többek közt egy rokonról, akit Kálmán bárónak híttak, és akinek a családjában a legfurcsább dolgok történtek. Betti az tudta, hogy ezek a Kálmánék elszegényedtek és folyton valami örökségre vártak. Néha, ha nagyon érdekfeszítő és izgalmas részletek jöttek, Bettit kiküldték a szobából. És most, hogy mindezek a dolgok a gyermek emlékezetében már szinte elfakultak, megjött a Szidi levele, amelyben értesíti a családot, hogy az öreg báróné Meránban meghalt, s ő ennélfogva hazajön. A levél olvasása után komor csend következett. A leányok egymásra néztek és a szemük kifejezésében benne volt a kérdés: Miért jön, mit akar Szidi? Csak nem gondol arra, hogy itthon maradjon? Az anyjuk részvétlenül ült, mindenbe belenyugodva, semmin meg nem lepődve, a maga rendes zivitásával fogadva ezt a legújabb hírt. Betti örült annak, hogy valami történik, ami változás. Hogy jön egy nővér, egy idegen, új nővér, akivel csak ezentúl fog megismerkedni. S hogy otthon fog lakni, és talán sok érdekes és szép dolgot fog beszélni az életről, a világról, s az előkelő emberekről, akik közt az élete folyt. Az apjuk, mikor Szidi jövetelének hírét meghallotta, röviden csak annyit mondott: – Szeretném tudni, hogy a tízezer koronát megkapta-e? Három nap múlva már megtudták, hogy megkapta. Szidi megérkezett, fekete ruha volt rajta, amit neki rögtön szóvá tettek, s amit vele az anyja az első nap levettetett. Három kofferrel jött, mert az összes ruháit és fehérneműit is magával hozta. Szidi elegáns volt. Aranylánca volt és aranyórája, és púderezte az arcát, s a zsebkendője illatos volt. Szidit megrohanták kérdésekkel, amikre ő csak lassan, kimérten válaszolt.

– Mi baja is volt tulajdonképpen az öreg bárónénak? – Cukorbetegsége volt. A végén már egészen meg volt dagadva. A lábát le kellett volna vágni, mert azon seb támadt. Nem engedte. Azt mondta: engem ugyan nem nyirbálnak az orvosok. A lábammal születtem, azzal akarok sírba menni. Szidi hozzátette: – Ha nem lett volna a nagy bánata az ura miatt, nem kapta volna meg a cukorbetegséget. Ezt ő a báróné egyik közeli rokonától hallotta. Mialatt ezek a beszélgetések folytak, Szidi a kofferekből kiszedegette a holmikat, amikre leginkább szüksége volt. Idegesen nézett körül és szólt: – Hová rakodjam? Hiszen itthon nincs egy becsületes szekrény sem, ahová a ruháimat beakaszthatnám. – Bizony, mi nem vagyunk bárók – mondta szelíden, de nem minden él nélkül az anyja. Betti észrevette, hogy Szidivel egy kicsit idegenül bánnak és beszélnek. Mintha a hazajövetelének nem is örültek volna valami nagyon. A két leány ugyan körülötte sürgött-forgott, nézegették a holmijait, kérdésekkel halmozták el, de Betti látta, hogy néha összenéznek, egyetértő, komoly, sőt szinte feddő pillantással, ha Szidi valamit mond. Betti is érezte, hogy Szidi mondásaiban van valami különös, szokatlan, s hogy egész lénye, modora elüt a testvérei lényétől és modorától. Szidi valóban idegen volt és valami ismeretlen légkört hozott magával, ami mindnyájukat nyugtalanná tette, még magát Bettit is, aki kissé csalódva járt-kelt Szidi körül, hogy magát észre vétesse vele, mert eddig még a megérkezésnél adott közömbös csókon kívül, egy pillantást sem vetett rá, és mintha a gyermek a világon sem lett volna. Szidi pakolt, pakolt és egyszer csak kétségbeesetten szólt:

– Azt hiszem, jobb, ha mindent a kofferekben hagyok, itt ha gyűrődnek is, de legalább nem veszik magukba ezt a szagot, ami itthon van. – Miféle szag van itthon? – kérdezte Jolán meglepődve és kelletlenül. – Ti nem érzitek, mert beleszoktatok már és mert mindig ebben éltetek. Ez a szag, ami van egy szobában, ahol alusznak is és ebédelnek is, és közben nem szellőztetnek eléggé, hogy a meleg ki ne menjen. Jolán és Róza némán egymásra néztek és nem szóltak. Betti előbb rájuk, aztán az anyjára nézett, aki viszont a két lányra vetett jelentős pillantást, akik erre nagyon elkomolyodtak. – Az úgynevezett szegényszag – folytatta Szidi kíméletlenül és fölkacagott hozzá. – Talán parfümöt fújjunk mi is a levegőbe, mint a te bárónéd – mondta most élesen az anyja. – Örülünk, ha élünk. – Nagyon finnyás lettél – mondta Róza. – Nem lettem, mindig ilyen voltam. Nem tehetek róla – mondta Szidi. Ekkor a két leány, Róza és Jolán, azt mondták, hogy hazamennek a műhelybe, mert a varróleányok egyedül vannak, és bizonyosan nem dolgoznak, hanem kinéznek az utcára a katonatisztek után. Ők ott hagyták a munkát, hogy megvárják Szidit a vonatnál és hazavigyék. Most eleget téve tisztüknek, a munkára gondoltak megint. – Este vacsora után hazajövünk, és akkor majd beszélgetünk – mondta Jolán, aki legkevésbé látszott neheztelni a Szidi gőgös megjegyzéseiért. Ő mindig és mindenkivel szemben toleráns volt. – A papa mikor jön haza? – kérdezte Szidi, mikor a másik két leány már elment. – Este hat órakor – felelte gyorsan a gyermek, örülve, hogy szólhat valamit, mert már fájt neki, hogy Szidi eddig egy szóra sem méltatta. Ez most hirtelen ránézett, mintha a gyermek hangja meglepte volna, és a szeme

megakadt annak nagyra nyitott szemein és sűrű fekete haján. De csak egy pillanatig. Akkor hirtelen végigfutott rajta, bejárta tetőtől talpig és szólt: – Hány éves vagy te tulajdonképpen? – Tavasszal leszek tizenegy – mondta a gyermek és elpirult anélkül, hogy erre valami oka lett volna. – És persze már nem jársz iskolába. Mire Betti előadta az ügyet a két elmulasztott évvel, Apáti Benedekkel, a szalonnal, a bécsi tanulással etc. Szidi szenvtelenül hallgatta, s egyszer csak megszólalt. – Mivel van megkötve a harisnyád? – Gumival. – Mért lóg le akkor? – Mert kitágult a gumi. – Nem tudsz magadnak más gumit varrni? Hogy járhatsz ilyen pötyögős harisnyában? Letérdelt a gyermek elé és próbálta felhúzni feszesre a harisnyáját. Ekkor a keze egy világosbarna parget toilette-cikken akadt meg, ami a harisnya folytatása volt és hangosan felkacagott. – Pargetnadrág! És világosbarna! Mért nem hupikék? Miért nem mindjárt hupikék? És te ezt elbírod magadon? Az anyjuk közbeszólt: – Hát te talán nem olyat viseltél az ő korában? Talán árt neki azért, mert barna! No még éppen csak az kell, hogy te is tele beszéld a fejét. Nem elég hivalkodó anélkül is? Szidi kacagott, ahogy csak a torkán kifért.

– Hivalkodó! No hiszen látszik! A mama könnyen mondja, hogy olyat viseltem. Mert olyat adtak rám. Nem húzhattam le magamról, mert fáztam. És ott a pusztán jó volt. De hogy városi gyerekre ilyen pargetnadrágot adjanak, ehhez már kell valami. Betti fülig vörösödve állt és nem tudta, kínjában mit csináljon. A pargetnadrág sárgásbarna színét ő sem szerette valami nagyon, de eddig azt hitte, ez az ellenszenv megint onnan ered, hogy körülötte a láthatatlan apródok mind piros bársonyban jártak, s ezért köztük és e toilette-cikk közt a különbség meglehetősen nagy és rikító volt. De a szolgák nem szóltak semmit, mert hiszen nem láthatták a Betti nadrágját. Szidi volt az első. aki szóvá tette és most Betti majd elsüllyedt előtte szégyenletében. Most Szidi, a kofferjére ülve, egy kis rögtönzött szónoklatot tartott. – Látom, hogy nálunk minden úgy van most is, ahogy volt tíz év előtt, meg húsz év előtt. A világ változhat, de itthon nem változik semmi. Ezek ugyanazok a görbe székek, amikről két éves koromban leestem. És ez az a tükör, ami már akkor is zöld és foltos volt. Jaj, meg ne mozdítsanak semmit, az istenért. Kétszer leégtünk, de azért ezeket a bútorokat megmentették és tovább cipelték. Ha ezeket otthagyták volna, talán nem lennének még mindig olyan szegények. De ez az örökös gubbaszkodás a régiben, mindig a régiben. A papa most is csizmát visel még? – Azt hát – mondta az anyjuk. – Persze. Fogadni merek, a tíz év előtti bekecs van rajta most is és az a szarvasbőrnadrág. Mintha vadászatra készülne. – De sok kifogásod van ellenünk! – mondta az anyja. – Dehogy. Bánom is én. Csak beszélek, a levegőbe, mert úgy is tudom, hogy hiába. Kíváncsi vagyok: hogyha a fiúk emberek lesznek, a Józsi doktor és ez a másik, aki megszökött, gazdag ember: hogy ezek tudnak-e majd valami változást hozni ebbe a házba és kidobják-e innen ezeket a székeket? – Bizony innen ki nem dobják – mondta az anyjuk –, nekünk jó már ez, kitart, amíg élünk. Nem vagyunk mi nagyravágyók. Mindig szegények voltunk, mindig szegények maradunk.

– Ez az! Ez a belenyugvás mindenbe! Hiszen bár nagyravágyók lettek volna, másképp volnánk mindnyájan. – Hát te elég nagyravágyó voltál mindig, mi hasznod van belőle? – Hogy mi hasznom van belőle? Ezt nem magyarázom meg, a mama úgy sem érti. – Mindig elégedetlen vagy mindennel. Semminek nem tudsz örülni, mint a másik két testvéred. – Nem is akarok olyasminek örülni, aminek ők örülnek. Hogy mi hasznom van? Már csak hogy nagyravágyó voltam, az is haszon. – Azért nézel le bennünket. Mindig is lenéztél. Szidi vállat vont, nem felelt. Az anyja kenetesen folytatta: – Azokon a gyermekeken, akik lenézik a szüleiket, soha sincs az Isten áldása. Vigyázz magadra egy kicsit. Azért, hogy neked pénzed van, mert te gazdag vagy, ne gondold, hogy mindig neked van igazad. Szidi élesen fölnevetett. – Hogy én gazdag vagyok? Hogy pénzem van! Ezt pénznek nevezi a mama? Ezt a rongyos tízezer koronát? Ez gazdagság! Ez a nyomorult pár forint, amiért tíz évet adtam oda az életemből? Tíz évig egy szeszélyes, beteg, öreg asszony mellett ültem, mint a rab. Még levegőt sem szívhattam eleget. Tíz évig, ami alatt, ha másutt vagyok, megcsinálhattam volna a szerencsémet. Most huszonhat éves vagyok. Mit kezdjek ezzel a tízezer koronával? Mit kezdjek az egész életemmel? Menjek el megint társalkodónőnek egy másik vénasszony mellé? Vagy kezdjek én is varrni? Vagy mit csináljak, mondja meg? – Amit más leány csinál, ha már összegyűjtött egy kis pénzt: menj férjhez. Ez a legjobb. Legyen meg a magad háza, a magad asszonya légy. Úgy sem igen férsz meg másokkal. – Aztán kihez menjek? – kérdezte Szidi. – A papa majd keres valami derék, becsületes fiatalembert.

– Egyék meg, egyék meg – kiáltotta Szidi hevesen – a derék fiatalemberüket. Valami falusi boltost vagy kocsmárost? Akit a papa keres! A papa! Bizonyosan arra lesz a legfőbb gondja, hogy szíjjal imádkozik-e minden reggel? Rácsavarjae a szent szíjakat a karjára és a fejére? És megy-e templomba szombaton reggel pontosan? És nem szivarozik-e? És nem visel-e cipőt és nyakkendőt? Tudom már, milyen férj volna az, akit a papa keresne nekem. – Hát talán valami istentelen emberhez akarnál menni, akinek se hite, se becsülete? – Eh, hagyjuk – mondta Szidi. – Talán valami gavallérhoz akarnál menni, valami városihoz, aki elverné azt a kis pénzt, aztán nem tudna eltartani. Hány eset van ilyen… – Ugyan, mama, nem is érdemes erről beszélni. De az anyja most már belejött a neki való témába és mindenáron folytatni akarta. – Hát milyen embert akarsz te? Hogy még ne is imádkozzon? Hát aki nem imádkozik minden reggel a szíjjakkal, az aztán hogy viseli magát a többi dolgokban? – Hogy viseli magát? Jó, hogy ezt éppen a mama kérdi. Hisz itt van a példa előtte! A papa mindig imádkozik. Hát nem úgy bánt a mamával egész életében, mint egy utolsó cseléddel? Talán már nem emlékszik rá, hogy régebben mi leányok vettük ki a kezeiből, hogy agyon ne üsse? – No, csak emlegessétek mindig ezt az egy dolgot Hát a papa ilyen. Nem minden ember ilyen. Örökké az apátokkal van bajotok, pedig titeket sohasem bántott. Nem tehet a természetéről. Te sem tehetsz arról, hogy mióta a világon vagy, mindig mindennel elégedetlenkedel. – Nem elégedetlenkedem mindig – mondta Szidi egy kis gondolkozás után. – De ahogy az ember idősebb lesz és gondolkozik a dolgokon, és kérdi magától: miért nem tudok én odajutni, ahova én szeretnék? Mi az, ami utamba áll? Mi az, ami miatt nem mozdulhatok? Mi ül rajtam, mint a kő? Akkor az ember a gyermekkorára gondol, a neveltetésére és akkor ott találja meg mindennek az okát. Ha a papa egy kicsit más lett volna, csak egy kicsit más! Csak egy kicsit lett volna civilizáltabb, ma én sem volnék ott, ahol vagyok.

– Hát hol volnál? Mit mulasztottál el? – Mindent – mondta Szidi és csendesen lóbálgatta a lábát a kofferen. – Mindent, mindent elmulasztottam. – Mi az a minden? Mivel kínáltak meg? Miért nem mondod meg? – Minek mondjam? A mama úgy sem értené. Vagy ha értené is, még megdicsérne érte. Hát minek mondjam! Elég az hozzá, hogy nem tudunk az életünkből csinálni semmit. Miért? Mert az apánk vére van bennünk, az apánk természete és annak a sok hibája, és gyámoltalansága, elfogultsága és maradisága. És hogy nevelt bennünket, Istenem, ha rágondolok… Rágondolt: most e percben Szidi a gyermekkorára gondolt és egészen elsötétült az arca. Betti hozzá közel, hallgatta a beszédet és most nézett az arcába, és szinte követte annak távoli fájdalmas, szomorú emlékeit. Nagy csend volt. Az anyjuk sem szólt semmit, talán érezte, hogy Szidinek igaza van. Vagy talán csak részben értette mindazt, amit az mondott. S ekkor Szidi hirtelen felkapta a fejét és rámutatott Bettire: – És most ez a gyermek is! Miért vették ki az iskolából? Nem engedik tovább tanulni? Miért akarnak ebből is varrónőt csinálni? Hát senkinek sem szabad miközülünk valaminek lenni? Valamivel többnek, mint volt a mama? Hát itt a gyermekek hiába születnek, ott maradnak abban az állapotban, ahol a szülők voltak? Mi lesz ezzel is? Miért nem törődnek vele jobban, ha egyszer tanulni akar? No, te is megjártad – mondta most keserűn, Betti felé fordulva. – Betti, te is megjártad. És a neved is milyen kitűnő. Akárcsak az enyém! Hogy mennyit kellett szenvednem nekem már csak a nevem miatt is! Szidi, Betti, no, ugyan jól kikeresték! Hát mit lehet ilyen névvel csinálni? Mihez foghat az ember, ha Szidinek vagy Bettinek hívják? A gyermeket halálos aggodalommal töltötte el ez a beszéd. Nem mintha csupa ismeretlen dolgokat tárt volna fel előtte, de, mert éppen megerősített sok mindent, ami az ő lelkében eddig úgyszólván csak öntudatlanul lappangott. Hiszen Betti is szívből utálta a saját nevét. De hát nem is használta valami sokat.

Ő egy külön álomvilágban élt, ahol minduntalan más nevet adhatott magának, ami éppen a legjobban és legszebben hangzónak tűnt fel előtte. Sokáig volt Emerencia, sokáig Bianka. Erikának is hítta magát egy ideig, de csaknem állandóan viselt egy szép és puha spanyol nevet, ami hozzá a legjobban illett: Eleonóra. Most, hogy így egyszerre durván, világosan rámutattak a nevére, az igazira, s még ilyen jóslatot is fűztek hozzá, a gyermek megdöbbent. Hogy az ember semmi szép és nagy dologhoz nem foghat, ha Eblen Bettinek hívják: igen, ez valószínűnek tetszett előtte. És mégis átvillant a fején, hogy hátha neki sikerülni fog, ami Szidinek nem sikerült! Hogy mi nem sikerült Szidinek, nem tudta határozottan. De bizonyos, hogy itthon van és ül a koffer tetején, tehát az útja nem vezetett el olyan messzire a családtól. Hanem ha ő egyszer elmegy hazulról és visszatér, akkor előbb külön házat vesz, és azt gyönyörűen berendezteti, a szüleit odaküldi előre és ő is oda fog szállni. Ö nem jön így haza és nem tesz szemrehányásokat senkinek. Ő nem fog vádolni senkit. Ő hazajön ragyogva és tele szépséggel, és a piros bársony ruhás apródok közül magával hoz kettőt, hogy azok mindig az ő szolgálatára álljanak. Igen, igen, igen. Az más dolog lesz, ha egyszer ő, Betti elmegy és visszajön… A délután eltelt ezekkel a dolgokkal, és hat órakor megérkezett Betti apja és Szidi elébe ment, hogy üdvözölje. A gyermek látta, hogy az apja egy futó pillantással végigméri Szidit, odanyújtja neki a kezét csókra, s aztán anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna hozzá, elfordul tőle, leteszi kalapját és az anyjától megkérdi: – Nem eszünk még? Akkor leül és Szidi leül vele szemben, és várja, hogy az apja kérdezzen tőle valamit. Szidi csak várt, csak várt, de az apja nem kérdezett tőle egy árva szót sem. Ekkor Szidi felállt és bement a másik szobába, a gyermek utána. Mikor belépett, látta, hogy Szidi szeméből a könnyek szakadnak, anélkül azonban, hogy igazán sírna. Csak hullanak a könnyek a szeméből és a szája reszket. Ez így tart öt percig, akkor Szidi feláll és így szól: – Öt éve nem látott és még csak azt sem kérdi: no hát megjöttél, eb vagy kutya? Betti hallgatott. – Öt év után – folytatta Szidi – még csak azt sem kérdi: no hát, most mi lesz veled?

Az anyjuk dugta most be a fejét az ajtón és szólt rémülten: – Szidi, Szidi, mi jutott eszedbe? Miért mentél ki a szobából? – Hát mit csináltam volna ott tovább? – A papa nagyon haragszik. Azt mondta, csak ültél előtte, mint egy faszent és egy szót sem szóltál hozzá. – Én szóljak? – mondta Szidi. – Mit szóljak én? Neki kellett volna kérdezni valamit! – Ugyan hagyd el már, ne légy olyan fejes. Most kiment a konyhába a kezét mosni. Mire visszajön, te légy a szobában. Beszélni akar veled. S erre Betti anyja visszahúzódott az ajtóból. – Azért sem – mondta Szidi –, csak azért sem megyek be most. Ott voltam, miért nem szólt hozzám? Most várjon a vacsoráig. És Szidi nem ment be, ami Bettit megfélemlítette. – Jobb volna, ha bemennél – mondta a nénjének. – Tudod, hogy a papa milyen. – Bánom is én – mondta az –, nekem már nem parancsol. Ha kedvem hozza, még ma elmegyek innen. – Elmégy? Hova? – kérdezte Betti kíváncsian. – Ezt nem tudom – mondta Szidi és az arca megint beborult. – Hiszen ha tudnám, hogy hova menjek? Egy ideig hallgattak. Szidi az ablak mellé ült és kinézett rajta. – Milyen utálatos udvar – mondta –, semmit sem látni, csak ezt a pár fát és a szomszéd lakásokat. Miféle emberek laknak ott? Betti magyarázta: – Egy szabó, az a rücskös, aki már öt év előtt is itt lakott, akit te is ismersz.

– Akinek a felesége… – Az, az – mondta sietve Betti. Ennek a szabónak a feleségéről az egész ház, az egész utca, sőt talán az egész város tudta, hogy szereti az urának első házasságából született fiát, s hogy együtt hárman tisztességes, de megosztott családi életet élnek. Betti is tudta, megmondták neki is, és hogy ez nagyon erkölcstelen dolog, de mint mindenki, a kisleány is belenyugodott, csak nagy szemekkel nézte mindig a szabó feleséget, aki szintén nem volt fiatal többé, és ennek a mostoha fiát, aki egy kis majomformájú emberke volt és alig látszott ki a földből. – És aztán? – kérdezte Szidi. – Aztán balra a Steinék, gabonaügynökök. Elől pedig a lépcső mellett egy postahivatalnok az anyjával. Itt mellettünk pedig egy rossz öreg asszony, akinek egy bolond leánya van. – Miért bolond? – kérdezte Szidi. – Este mindig kiszökik a katonákhoz. És ha látnád, milyen szép ruhái vannak. – Honnan veszi? – érdeklődött Szidi. – Van egy másik nővére Párizsban, valami nagyon gazdag. – Úgy? – kérdezte Szidi és hirtelen nagyon felélénkült. – Párizsban férjnél van? – Nem tudom. De Jolán azt mondja, hogy az még rosszabb, mint ez, aki itthon van. – Honnan tudja Jolán? – Hallotta valakitől. De az anyjuk, az a legrosszabb. Az valóságos boszorkány. A mamával össze szoktak pörölni, mert a mi ajtónk elé önti a mosogató vizet. – És a háziasszonyok? A szőke kisasszony? Szép még? – kérdezte Szidi. – Szép – mondta Betti. – Most itthon van az öccse, a katonatiszt. – Milyen ember?

– Épen olyan magas és szőke. Csak a hangja vastagabb. – Holnap meglátogatom őket – mondta Szidi. Aztán eljött az ablaktól és körülnézett a szobában. – Itt fogunk lakni együtt – mondta kesernyés arckifejezéssel. – Most majd neked kell a díványon aludnod. Kibírod? – Oh, hogyne – mondta a gyermek, és hozzátette félénken: – Mindig itthon fogsz maradni ezentúl? – Tudom is én? Tudom is én, mi lesz még velem? Bár a világon se volnék! Odalépett a rozoga etagèrehez és meglátta rajta Betti könyveit. Közülök egyet a kezébe vett, aminek a címe volt: Goethe élete. – Te ilyeneket olvasol? – kérdezte Szidi. – Igen. – És megengedik? A papa megengedi? – Nem tudja. Nem igen jön be az én szobámba. – És ha egyszer bejön? – Nem tesz semmit. Engem nem mer bántani. Szidi rábámult a gyermekre. – Nem mer bántani? Hogy tudod? – Nem mer bántani, tudom. Észrevettem. Amikor rám néz és én vele szembe nézek, és nem veszem le róla a szememet, akkor nem bír rám nézni tovább, félrefordul. – Ez érdekes – mondta Szidi és most figyelmesen nézett a húgára. – Egyszer egy boltos rózsaszín szappant küldött ajándékba, nagyon jó rózsaszín szappant, és Jolán egy darabot nekem adott belőle és azzal mosakodtam, és a papa észrevette a szagáról. Akkor bejött a szobámba és megkereste a rózsaszín

szappant, és kidobta az ablakon és kiment a konyhába a mamával veszekedni, hogy miért nem látta, hogy nekem rózsaszín szappanom van, hogy talán azt akarja, hogy rosszlány legyen belőlem? A mama persze visszafeleselt és akkor olyan lármát csaptak, hogy szörnyű! Akkor én kimentem az udvarra és fölvettem a szappant, és lemostam tiszta vízzel, és megint visszavittem a szobába. Másnap a papa megint észrevette. Bejött és rám kiáltott, hogy miért nem hagytam ott a szappant, ahová ő dobta? Erre én azt mondtam neki, ha megkért volna engem, hogy ne használjam a szappant: otthagytam volna, de mivel csak fogta és kidobta az ablakon, hát azért is behoztam. – Ezt merted neki mondani? – kérdezte Szidi a lélegzetét is visszafojtva. – És mit felelt erre? – Azt mondta, hogy mit szólnék hozzá, ha egyszer engem magamat dobna ki az ablakon? – Ahá! – mondta Szidi. – Erre azt mondtam neki: ezt még a kutyák sem teszik a kölykeikkel. Erre elszégyellte magát és kiment a szobából, és azt mondta a mamának, hogy nekem úgy sem lesz jó végem. Az már most látszik rajtam. – Ez ő – mondta Szidi, aki szinte lelkendezve hallgatta a történetet és még kíváncsibb lett erre a viszonyra, amiben a húga az apjával állt. Csak ez kellett Bettinek! Most elmondta neki sorra és igen körülményesen mindazokat az apró és nagy családi perpatvarokat, amik történtek a házban, amióta ő csak emlékezni tud. Elmondta a Feri esetét a bottal és azt, hogy egyszer az apja – ez akkor történt, mikor falun voltak – az ő kedvenc macskáját az ajtó közé szorította és úgy verte, amiért az torkoskodott az asztalon az ő vacsorájából. S hogy akkor Betti, hogy ugrott oda az ajtóhoz és hogy kiáltott rá: ereszti el rögtön azt a macskát? Mire az apja eleresztette a macskát, az azonban még egész nap sírt fájdalmában. Este aztán az anyja bejött hozzá és azt mondta, hogy ne merjen még egyszer olyan szemekkel nézni az apjára, mint ma, mert az apja azt mondta, hogyha még egyszer úgy néz rá, kiszúrja a szemeit. – És te nem ijedtél meg? – kérdezte Szidi. – Nem hát. Nem meri kiszúrni a szememet. Ha csak ránézek, nem mer csinálni semmit. Ezt már észrevettem.

– És mit gondolsz, miért van ez? – Nem tudom – mondta a kisleány. – Egyszer már megpróbáltam a tükörben úgy nézni, ahogy akkor néztem rá, mikor a macskát ütötte, de nem bírtam, mert nem dobogott úgy a szívem. Mikor a szívem olyan nagyon dobog, akkor egészen másképpen tudok nézni. És amint veszekedés kezdődik, rögtön dobog a szívem. Akkor is dobogott, mikor másodszor bejött a szappanért. Akkor olyan izgatott voltam, hogy úgy éreztem, mintha a hangom nem a torkomból jött volna, hanem felülről a fejemből. – No, téged is szépen tönkretesznek – mondta Szidi. És így folyt köztük a beszélgetés, ezekről a családi ügyekről mindaddig, amíg anyjuk a vacsorához nem hívta őket…

JANI BÁRÓ

Az egész vacsora alatt egy szót sem szóltak, csak úgy ültek és ettek. Szidi alig evett egy pár falatot, csak megpiszkálta az ételt a villahegyével, megízlelte és otthagyta. A szigorúan rituális konyha nem felelt meg az ízlésének többé. Mindent ízetlennek és rossznak talált. Az apjuk rájuk sem nézett, mintha ott sem lettek volna. Néha az anyjukhoz szólt egypár rövid szót, dolgokról, amik benn a malomban történtek, s amik a két leányt nem érdekelték. Egyszer Szidi odaszólt Bettihez félhangon, hogy az apjuk nem hallhatta: – Rosszul fogod a kést meg a villát. A végén fogd meg, egészen a végén. Így csak a parasztok esznek. Az apjuk fölemelte a fejét: – Micsoda sugdosás az? – kérdezte komoran. – Azt mondtam meg Bettinek, hogyan fogja kezébe az evőeszközt – mondta Szidi éles hangon. – Nem kell őt nevelned! – felelt vissza az apja. – Csak te ne neveld őt! – Nem is akarom, eszemben sincs. De nem bírom nézni, ha valaki mellettem ül, és úgy eszik, mint egy paraszt. Az ember valamit felelni akart, de elhallgatott. Ám a sűrű, heves lélegzetén is hallatszott, hogy indulatban van, és szeretne valami nagy gorombaságot mondani az újonnan jött leányának. Az anyjuk érezte a vihart és szólt: – No, keljetek föl az asztaltól, mindjárt itt lesznek Jolán és Róza. A két leány sietve fölkelt az asztaltól és visszament a másik szobába, s ott

mindketten a díványra ülve, halkan és fojtottan nevettek, hogy ki ne hallatsszék a másik szobába. – Kedélyes vacsora volt, mi? – kérdezte Szidi és egyik lábát keresztül vetette a másikon. Félcipő volt rajta a tél dacára és igen vékony harisnyák. A kisleány fejét az ölébe húzta és simogatta. – Itt a nyakadon, hogy megmaradtak a himlőhelyek! – kiáltott fel egyszerre. – Én azt hittem, ezek el fognak múlni. No, ha te láttad volna magadat, milyen himlős voltál, csupa seb! Orvost egy világért sem hívattak volna! Még jó, hogy az arcodon nem maradt semmi nyoma! Másfél éves lehettél. Kevéssel azelőtt, hogy leégtünk. Oly utálatos voltál, hogy senki sem tudott rád nézni. Mind a ketten nevettek és Szidi simogatta a húga fejét. – Nem hittem volna, hogy fekete hajad lesz valaha. Te is szőkének születtél. Úgy látszik, te a papához fogsz hasonlítani. Kinn az ajtó nyílt és hangos köszönések hallatszottak. A leányok érkeztek meg. Egyenesen Betti kis szobájába jöttek, körülvették Szidit, s csakhamar élénk beszélgetésbe merültek. – Hát Jani báró most hol van? – kérdezte Jolán. Szidi egy percig hallgatott. – Ő? – mondta aztán vontatottan. – A temetés után visszautazott Pestre az apjával. Bálint ott sem volt a temetésen. Géza, a legfiatalabb, éppen csakhogy megérkezett. – De Jani ezentúl is a pusztán marad? – kérdezte Róza. – Nem tudom, nem tudom, mit fog csinálni – mondta Szidi és látszott rajta, hogy erről a tárgyról jobban szeretne nem beszélni. – Ezek a fiúk sohasem szerették az anyjukat – mondta Jolán. – Emlékszem az öreg báróné már akkor mindig panaszkodott a mamának, hogy a fiúkból semmi öröme nincs és irigyelte mamát, hogy neki négy leánya van. – Az egyetlen Jani, aki mindig mellette volt – vetette közbe Róza selypítve.

– De az meg borzasztó komoly ember lehet – mondta Jolán. – Te mondtad, hogy mindig könyveket olvas. – Vagy vadászik – mondta Szidi. – Ha nem vadászik, olvas. A báróné őt szerette legjobban. A másik kettő inkább az apjára ütött. – Még mindig megvan a színésznője az öreg embernek? – Persze, hogy megvan – mondta Szidi –, látnátok, milyen gyönyörű palotát építtetett neki! Most egy tízéves leánya van annak a nőnek. Azt mondják, gyönyörű leány, én sohasem láttam. – És milyen szerepeket játszik a színpadon? – kérdezte Róza. – Semmilyeneket. Már régen nem játszik. Mióta a kisleány született, a báró nem engedi. – Igaz, hogy foltozósuszter volt az apja annak a nőnek? – kérdezte Jolán. – Nem igaz. Valami vasúti bakter, vagy mi. És milyen szerencsét csinált! Egyszer láttam őt a színházban, páholyban. Csupa előkelő úr jött be hozzá és kezet csókoltak neki. Csak úgy csillogott az ékszertől. És milyen szép volt. Az olyan nők nem öregszenek meg. – Persze jól élnek és nem dolgoznak semmit – mondta Róza. – De mégis milyen élet, Istenem, milyen élet! – sóhajtotta Jolán. – Az ellenségemnek sem kívánnám. Szidi gúnyosan mosolygott. – Nem olyan szörnyű élet, mint hiszed. Palotában lakni, öt-hat cseléddel. A leánya mellett angol kisasszony van. Úgy nevelteti, mint egy hercegnőt. – Köszönöm szépen! – mondta Jolán. – Egy törvénytelen leány! Sohasem lesz annak becsülete senki előtt. – Ugyan kérlek, hagyj fel már azzal a becsülettel – mondta Szidi. – Ti mindig ezt az egyet hajtogatjátok: becsület, becsület! Azt se tudjátok, mi az a becsület. A világban kinn erről egészen másképpen gondolkoznak. Biztosítalak benneteket,

hogy senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy a Karolina nem becsületes azért, mert az öreg báró szeretője. Mindenki tiszteli. – No, hát, csak tiszteljék. Azért én mégsem lennék a Karolina helyében. Hát te, Róza? – kérdezte tréfásan a nővérét Jolán. – Bizony én sem – mondta Róza harciasan és lenézéssel húzta el a száját. – Ti itt ültök a négy fal közt évről-évre és varrtok, varrtok és semmit sem tudtok az életről és aztán ítéltek mindent a magatok belátása szerint. – Hát te talán szeretnél ilyen Karolina lenni? – kérdezte Jolán. – Ha palotát adnának neked és sok pénzt, cselédséget és sok ékszert? Szidi egészen váratlanul a hajáig elpirult. – Nem rólam van szó. Mi már ilyenek vagyunk, így nőttünk fel, erre tanítottak bennünket, hogy így gondolkozzunk. Mi sokkal gyávábbak vagyunk, hogysem ilyesmit mernénk. De azért nem tudom, hogy ki okosabb, mi-e vagy Karolin? – Nem kérek az olyan okosságból – mondta Jolán –, hogy az embernek mindene meglegyen, a világ szemében pedig ne legyen becsülete… Szidi nem felelt semmit, s ekkor áttért a beszéd Kálmánékra, s erre mindnyájan nagyon felélénkültek. Szidi elmondta, hogy Kálmán urat az apja egyszerűen elkergette a kastélyból, és az most egész családjával Pest mellett, egy kis falun lakik. Ellenben, hogy az apja elvette a házvezetőnőjét, aki már húsz éve nála van, és hogy bosszút álljon Kálmánon, adoptálta ennek, már mint Kálmánnak egy törvénytelen fiát, akiről eddig senki semmit sem tudott, s ezt a törvénytelen fiút tette meg örökösének. A két leány és Betti nyitott szájjal hallgatta ezt a történetet. Különösen Betti lett izgatott nagyon. Egyszerre eszébe jutottak azok a füzetes regények, amiket a falun a mesternél olvasott. Azokban is családi viszálykodások, törvénytelen gyermekek és több effélék voltak. Lám az élet nem is nagyon különbözik attól, ami a rémregényekben írva van.

– És most mit csinálnak Kálmánék? – kérdezte Jolán. – Amit eddig csináltak. Kínozzák az öreget, de most messziről. Egy irgalmatlan nagy pert akasztottak a nyakába, tiltakoznak az örökbefogadás ellen, szidják és rágalmazzák az új asszonyt, az egykori házvezetőnőt, és kikeresik ahány szeretője csak volt a húsz év alatt, míg az öreg urat babusgatta. Kétségbeesett harc folyt közöttük, de érthető. Kétmillió forintról van szó, amit most ez a senki fia, ez a törvénytelen gyermek, aki eddig egy szegény falusi tanítónál volt elbújtatva, fog élvezni, ha nagykorú lesz. Érdekes hallani, amint Kálmán felesége szemrehányásokat tesz az urának a fia miatt. Hogy miért van ez a fiú? Mert persze, ha az a törvénytelen fiú nem volna, most az öreg nem beszélne oly könnyen és Kálmán urat sem tagadhatta volna ki olyan sebtén az örökségből. – A te erkölcstelenséged az oka mindennek – mondja az urának egy nap alatt százszor! Kellett neked ez a fiú, kellett! Látod így büntet most az Isten a te gazságaidért. És ekkor Kálmán úr rákezdi: Nem a fiúért büntet az Isten, hanem érted. S ebben igaza is van. Mert hiszen az öreg úr az asszony miatt nem szívlelheti őket. Gyűlöli az asszonyt, mert múltja van, nagy múltja. Azt mondják fiatal korában – pedig katonatisztleány volt – valami mulatóhelyen volt alkalmazva, mint meztelen táncosnő. Bécsben persze, az ura is ott szeretett bele. – Igazán? – szörnyűködött Róza. – Ezt te eddig sohasem mondtad! – Én magam is nemrég tudtam meg. – Kitől? – kérdezte Jolán. – Jani bárótól – felelte Szidi. – Ő mondta el Kálmán úr családi tragédiáját. – De elvenni egy leányt, aki meztelenül táncol mindenki előtt, szörnyű! – Hja, ez már így van! – mondta Szidi. – Sokat nem értetek meg ti ketten. Még más dolgokat is mesélhetnék, de nem akarok. – Az urak rosszabbak, mint a szegény emberek – jelentette ki Róza hideg bölcsességgel… A gyermek csak úgy nyelte ezeket az intimitásokat. Most már előtte beszéltek, nem küldték ki a szobából, mint régebben, ha Kálmánékról volt szó. Most már megértett Betti mindent, és a távoli dolgok káprázatos világításban álltak előtte. Csodálatosképpen nem ijesztették meg, amiket hallott. Sőt valahogy mintha

megnyugtatták volna. Ő képzeletében egészen másnak látta az előkelő emberek életét és félt tőlük, mint olyanoktól, akikhez ő a maga gyámoltalanságában és tökéletlenségében soha fel nem juthat. Az ő regényeiben a bárók és grófok mind igen eszményi lények voltak, akik csak kilovagoltak és sétáltak a parkban, szerelmet vallottak vagy párbajt vívtak, vagy egyetlen kártyára feltették a vagyonukat és aztán főbe lőtték magukat. De soha inkorrekt, becsületbevágó dolgot nem követtek el, soha a hétköznapi élet forgatagába le nem szállottak. Mindig körülöttük lengett a magas születés, a finom neveltetés és előkelő erkölcsök illata. Hogy emilyenek is vannak, akik alig különböznek a többi embertől, ez a gyermekre jó hatással volt, mert így egyszerre úgy látta, hogy nincs közte és köztük az a felmérhetetlen távolság. Ami azonban a Karolin-ügyet illeti, ezzel még nem volt tisztában. – Karolin bukott nő – gondolta –, hogy van, hogy előkelő urak odamennek hozzá és kezet csókolnak neki? Karolinnak törvénytelen gyermeke van, hogy tud élni mégis ebben a szégyenben? Bizonyos – gondolta a gyermek –, hogy az ilyen nők valahogy egészen másképpen vannak berendezve a természettől. Vagy tán nincs apjuk, akitől félniök kellene. Vagy este nem imádkoznak soha és nem gondolnak arra, hogy Isten megbünteti őket, ha valami helytelen dolgot tesznek. Bizonyos, hogy így van. Ettől az időtől fogva, hogy az esti beszélgetések megismétlődtek, a gyermek csaknem állandóan Szidi nyakán lógott és faggatta őt mindenféle dolgok felől. Sokat szeretett volna tudni, és kérdései néha nemcsak hogy meglepték Szidit, de zavarba is hozták. Egy alkalommal például azt kérdezte tőle: – Milyen ember a Jani báró? Szép? Szidi egy kis szomorúsággal mondta: – Nagyon szép. Miért kérded? – Mert úgy gondoltam, hogy bizonyosan szép. Szőke? – Nem, inkább barna. Magas, vékony. De kék szeme van. Akarod látni? Itt van az arcképe.

És Szidi nem átallotta lenyúlni az egyik koffer fenekére és onnan egy skatulyából, számtalan apróbetűs levél közül, kikeresni egy kicsiny, rossz arcképet, ami egy vadászruhába öltözött, magas, karcsú férfiút ábrázolt két kutyával. – Ez ő – mondta Szidi és a hangja megváltozott ebben a pillanatban. Betti áhítattal nézte a képet és látta, hogy rajta írás van. Csak egy pár szó: „A kis Szidinek, Hámory Jani” és a dátum, ami már három év előttről szólt. – Nagyon szép ember – mondta Betti és érezte, hogy szíve mélyén valami titkos érzés támad a vadászkutyás magas férfi iránt. Holott ekkor Betti érzelmei már más irányban is le voltak foglalva kissé. Most, mióta Szidi itthon volt, ez utóbbi sokszor ment föl az emeletre, ahol a szőke kisasszonnyal órákat töltött el bizalmas beszélgetésben. Szidi oly otthonosan érezte magát fönn az emeleten, mintha csak odatartoznék. Oly hangosan nevetett ott és olyan vidám volt, mint valaki, aki elemében érzi magát. Hímzésről és egyéb kézimunkákról nagy tapasztalatai voltak. Új mintákat rajzolt elő a szőke kisasszonynak, és az anyját beavatta a befőtt-főzés és mindenféle gyümölcsízek magasabb titkaiba, amint azokat a báróné konyháján elsajátította. Szidinek fönn az emeleten nagy becsülete volt, s már egy hét múlva minden receptjét, amit az öreg asszonyságnak leírt, kezdték kipróbálni, s hozzá őt meghívni, hogy mondjon ítéletet. Szidi Bettit is magával vitte és együtt bírálgatták meg a tortákat, krémeket és Szidi mindig nagy szakértelemmel és komoly arccal mondott ítéletet. – Egy kicsit sok a vanília benne, nagyon érzik. Ide egy kis finom angol szóda kellett volna. A mandula keserű volt, ez adja a mellékízt. Máskor minden mandulát tessék megízlelni – és így tovább. Sütöttek, főztek odafönn az emeleten, mert otthon volt a katona fiuk, akit tejbevajba kellett füröszteni. A szép, nagy, mindig illatos fiatal tiszt, ha Szidit meglátta, már mondta: – Ahá, egy újabb merénylet ellenem. A lovam, ha visszamegyek, nem fog rám ismerni, úgy meghizlalnak a Szidi kisasszony receptjei. És csábító mosollyal nézett a belépő leányra, és lesegítette róla a kis kabátot,

amit magára vett, míg keresztülment az udvaron. Szidi is szívesen beszélgetett a tiszttel, de minden különösebb emóció nélkül. Ellenben Betti… A gyermek egyszerűen magánkívül volt, amint a katona finom fehér kezét és fényesre csiszolt körmeit látta. Ha egy hindu bálvány elevenedik meg előtte, nem nézhetett volna reá annyi babonás imádattal, mint erre a ragyogó katonára, aki folyton évődött a nagyszemű gyermekkel, és már a második találkozásukkor megígérte neki, hogy ha felnő, elveszi feleségül. Persze, hogy Betti milyen komolyan vette ezt az ígéretet, arról sejtelme sem volt. Mindenféle mókákat csinált vele. A fejére tette a sapkáját, rákötötte Bettire a kardját, viszont ő is kivette a leány hajából a szalagot és a homlokára kötötte, és megkérdezte: – Bettike, nagyszemű, tetszem így magának? – Igen – mondta halkan a gyermek és nézte a kis gyűrött szalagot a katona homlokán, és a szíve tele volt megnevezhetetlen örömökkel. – No, ha maga a feleségem lesz, mind a ketten egyforma szalagot fogunk viselni. Jó? – kérdezte a katona. A húga és az anyja nevették ezt a játékot, de Betti komoly szemei valahová messze elnéztek és követték az ígéretet. – Akkor mindig krémet eszünk – folytatta a katona –, ilyen Szidi-féle rózsaszín krémeket, mi? Akkor lesz csak jó dolgunk! A gyermeket bántotta a vidám nevetés, ami erre támadt. Még Szidi is nevetett. Jó ég, mi van ezen nevetni való? Ő öt év múlva már tizenhat éves lesz, akkor a katona elveheti, és mért ne jöhetne el Szidi hozzájuk, hogy a krémeket csinálja, amik csakugyan nagyon jók voltak? És történt egy délután, hogy a katona egyedül volt a szobában, mikor Betti bement. A pamlagon feküdi és éppen egy nagyot ásított. Mikor a kisleányt meglátta, fölugrott és szólt:

– Jaj, de ellustulok. Bettike, nem akar maga az én súlyzóm lenni? – Súlyzó? Mi az? – kérdezte a gyermek bután. – A súlyzó egy darab vas, amivel az ember tornázik, ha nagyon lusta. No lássuk, milyen nehéz maga. S ezzel odalépett a kisleányhoz, megfogta két kézzel a derekát, és mint egy pelyhet, a levegőbe emelte és letette megint. Letette, meg újra felemelte és tartotta fönn a levegőben, jó magasan, kissé kipirult arccal, fölnézett rá nevetve és tréfásan fenyegetve mondta: – No most lepottyantom, nagyszemű! De a kisleány nem ijedt meg, ahogy a katona várta. Nem sikoltott fel és nem kapálódzott. Nyugodtan maradt a kezei között és lenézett reá valami oly érthetetlen, különös és csaknem érett tekintettel, hogy a katona azt hitte, egy asszony néz le reá onnan felülről és kissé zavarodottan tette le a földre. Mikor letette, azt mondta neki: – Ejnye, de nehéz maga! Nem is hinné az ember. – Én már tizenegy éves vagyok – mondta a gyermek komolyan és a tiszt szemébe nézett. – Ne mondja! – felelte az, csakhogy éppen feleljen valamit. De ettől fogva eszébe sem jutott többé, hogy súlyzónak használja a gyermeket, és soha többet a hajából a szalagot ki nem bontotta. A nővére már egyszer szóvá is tette előtte a dolgot, hogy miért hanyagolja el Bettit. – A gyermeken – úgy mondta – látszik, hogy emiatt szomorú és olyan epedő szemekkel néz reá mindig, hogy az csoda. – Nem gyermek az! – mondta a katona nevetve. – Kész asszony az már most! És elmondta a jelenetet a súlyzóval és a gyermek különös, komoly tekintetét, és

hogy milyen méltósággal viselkedett fönn a levegőben. Ebben az időben Betti a katonáért rajongott és csak mikor a vadászruhás Jani bárót látta, osztotta fel érzelmeit a báró és a katona közt. De erről senkinek sem beszélt soha, egy árva szót sem. Tudta, hogy úgy sem értenék meg. Ám, egyszer az utcán, ahogy épen Apáti Benedekhez tartott, megismerkedett egy kisleánnyal, aki mellé csatlakozott és egy darabig együtt mentek. Ez a kisleány nem ismerte Bettit, sem Betti őt, ez tehát jó alkalom volt arra, hogy Betti elmondja neki, hogy ő egy háztulajdonos leánya és ez idő szerint két kérője van. Egy báró és egy katonatiszt, de nem tudja, melyiknek mondjon igent, és mert a szülei azt mondják, hogy még nagyon fiatal a férjhez menésre, és várni kell legalább öt esztendeig. Az ismeretlen kisleány ámulva hallgatta ezt a beszédet. Nem tudta, elhiggye-e vagy nem, de mikor Betti a vadászruhás báróról beszélt és a kutyáról, és hogy a képen az volt írva: Eleonórának, az én kis menyasszonyomnak!, akkor a kisleány kénytelen-kelletlen meg volt győződve a dolgok valóságos voltáról és irigykedve nézett Bettire, sőt elkísérte egészen a rendházig. Ott Betti egy kézszorítással elvált tőle és megígérte neki, hogy meg fogja hívni az esküvőjére, amikor is ezüsttel díszített fehérselyem-ruhában lesz. Az idegen kisleány annyira tele volt a Betti által előadott dolgok nagyszerű hatásával, hogy amikor az már eltűnt a rendház kapuján, még akkor is ott állt egy helyben és nem tudott tovább menni, csak nézett a kapura, irigyen, megbabonázva…

AZ EVANGÉLIUM

A tanulás pedig ezalatt folyt tovább. Apáti Benedek, amilyen kitűnő ember volt mint barát, éppen olyan tökéletes pedagógusnak bizonyult. A gyermeket sohasem gyötörte elméleti dolgokkal. Például a matematikát, mint tudományt, teljes tökéletesen elsikkasztotta. Ő maga sem érdeklődött a számok iránt túlságosan és nem tűnt fel neki, hogy a gyermek sem érez irántuk hajlandóságot. A magyar történelmet tanulták, irodalomtörténetet, franciául és németül olvastak, és az öreg pap egy napon elárulta a gyermek előtt, hogy a világ tulajdonképpen öt részre van felosztva, de minthogy a másik négy rész igen messze esik a kis várostól, ahol ők éltek, elég, ha erről az egy részről tud Betti valamit, amihez némileg közük van: Európáról és annak államairól. Bettinek meg kellett tanulnia az országok neveit és azok fővárosait, de nemsokára kitűnt, hogy a földrajz iránt sem mutat túlságos sok lelkesedést, s ezt Apáti Benedek megint csak nem bánta. Egy kis természetrajzi tudásra akarta kényszeríteni és ezért sokat mesélt neki az ősállatokról, aminek hatása az lett, hogy a gyermek egy ilyen óra alatt elaludt. Így maradt számukra egyetlen terrénum, amelyen mind a ketten jól és otthonosan érezték magukat: az irodalom és az irodalomtörténet. Betti sokat olvasott ebben az időben, többet, mint amennyit valójában szabad lett volna olvasnia. A memóriája csudálatos volt. Majdnem szó szerint emlékezett egyes regényfejezetekre vagy novellákra, és Madáchból egész jeleneteket szavalt el az öreg pap előtt. Emellett a Feri otthonhagyott latin könyveiből is tanulgatott, Cicero beszédeinek egyes töredékeit nagyon kedvelte, és maga is igyekezett ebben a stílusban holmi szónoki írásműveket szerkeszteni. Mikor egyet ezek közül az öreg papnak elvitt, az majd halálra nevette magát örömében, az írás oly tökéletes gyermeki, naiv paródiája volt a cicerói stílusnak. És még fokozta hatását a választott téma is, mely rendesen apró, a ház körül történt ügyeket tárgyalt vagy egyszerűen a szerelemmel foglalkozott. Így tanulás és tanítás tulajdonképpen nem volt más, mint öröm és játék. S Apáti Benedeknek gondja volt rá, hogy az órák végével a gyermek a szokott édességeit megkapja, s ezzel aztán különösen harmonikusan fejeződjék be a látogatás. Ha a gyermek elment, az öreg pap mindig végigkísérte őt a folyosón, egészen a lépcsőkig, ott még egyszer kezet fogott vele, meghajolt előtte, ígéretét vette egy

legközelebbi látogatásnak, s amikor a gyermek leugrált a lépcsőn, csak akkor tért vissza a lakosztályába, arcán a boldog és mosolygó gödrökkel. Egy napon Apáti Benedek egy kis fekete bőrbe kötött könyvet adott a gyermeknek és így szólt hozzá: – Ezt adom emlékül Bettinek, arra az időre, ha majd én már nem leszek a földön, hogy amikor előveszi és olvas belőle, énrám gondoljon. De most még ne olvassa el. Vagy ha igen, hát csak olyankor, amikor senki sem látja. Nehogy az édes szülei megharagudjanak, és többé ide ne engedjék hozzám. Érti? – Értem – mondta a gyermek, akit meghatott, hogy Apáti Benedek arról az időről beszélt, amikor már nem lesz a földön. Eszmetársulásnál fogva rögtön megkérdezte tőle: – Talán beteg, Benedek atya? – Nem, nem – mondta nevetve az öreg bencés –, most még nem vagyok beteg. De beteg lehetek egy napon és akkor többé nem láthatom az én kis barátnőmet. Vagy egy éjszaka hirtelen a jó Isten elszólít magához, anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna egy szóval is magától. Az embernek erre készen kell lenni. A gyermek arca szomorú lett. A pap ezt észrevette. – Hát aztán rossz volna az Bettinek, ha engem többé nem láthatna? – Nagyon rossz – mondta Betti és hirtelen nagyon, nagyon elhagyatva érezte magát és a cukrozott gyümölcsök is eszébe jutottak, amik akkor Apáti Benedekkel szintén örökre eltűnnének. – Hát majd találkozunk a mennyországban megint. Ott mindnyájan találkozunk, akik itt a földön jó barátok voltunk – mondta megnyugtatólag a pap. – Igen ám – mondta Betti –, csakhogy a zsidók nem jutnak föl a mennyországba! Nekem ezt megmondta Mesterházi Kata, aki ezt tudta. – Ki az a Mesterházi Kata? – kérdezte Apáti Benedek elámulva, mert sejtelme sem volt, hogy a gyermeket már ilyen teológiai titkokba avatta valaki. – A Kata, az Arakon volt, egy parasztnak a leánya. Igen szép és énekelni is

tudott, csakhogy a tüdejéből vér jött, s ezért nem volt szabad vele barátkozni. Ő azt mondta, hogy Jézusnak a jegyese és rögtön, mihelyt meghal, szűz Mária érte jön és felviszi magával. Talán már meg is halt azóta, mert nagyon beteg volt. Ő mondta, hogy nekünk nem szabad a mennyországba menni. Igaz ez? Benedek atya kissé zavarba jött erre a kérdésre. Nem volt szándéka a gyermekkel ezekről a dolgokról beszélni és most is kitért előle. – Bettike még nagyon kicsiny ahhoz, hogy ezt megértse. Majd ha nagy lesz és érdekli, bizonyosan meg fog tudni róla mindent. Most még korán van. Jónak kell lenni és az Istent szeretni. A mennyország a jóknak mindig nyitva van. Bettike pedig jó akar lenni, ugye? – Igen – ígérte a kisleány, akit nem elégített ki ez a magyarázat, sőt némiképpen sértett is. – Hogyan – gondolta magában –, olyan egyszerű parasztleány, mint a Mesterházi Kata, megérti azokat a dolgokat, amiket ő még nem ért meg, amire neki várnia kell? Csak tud ő is annyit, mint Mesterházi Kata, ha nem is olyan öreg még? Kedvetlenül ment haza, kezében a kis könyvvel, amit Apáti Benedek gondosan becsomagolt egy kék papirosba és átkötött egy kis puha zsinórral. Persze első dolga volt, ahogy hazaért és egyedül maradt a szobájában, hogy kibontsa a könyvet és megnézze, miről szól. Apróbetűs, vastag papírra nyomott könyvecske volt, és első lapján nagy betűkkel állt ez a felírás: „A mi Urunk Jézus Krisztusnak Új Testamentoma, melyben vágynak az Evangélisták könyvei, az Apostolok cselekedetei és levelei, a szent János Jelenésével együtt.” S alább ez a sor: „Ez az én szerelmes fiam, kiben megnyugodtam, őtet hallgassátok. Máté 17.” Majd alább megint egy sor: „A Krisztus beszéde lakozzék tibennetek bőséggel, minden bölcsességgel.”

Betti csak most látta, hogy az új bőrkötésű tábla tulajdonképpen egy nagyon régi, elsárgult kis könyvet takar, amit már évszázadok előtt nyomhattak. A papirosnak olyan ódon szaga volt, a betűk öreges betűk voltak, s az írás is egészen más volt, mint ahogy az emberek mostanában írnak. Betti sokkal kíváncsibb volt a könyvre, semhogy rögtön el ne kezdte volna olvasni a Máté evangéliumát. De előbb még eszébe vette, ami az első fejezet fölött írva volt: „Az Evangélium Görög ige és Magyarol annyit teszen, mint Örvendetes izenet”. S aztán, ahogy elkezdte olvasni a Jézus nemzetségét, hirtelen úgy érezte, mintha egy jól ismert atmoszférába jutott volna. – Mi ez? – gondolta magában. – Miért tilos nekem ezt a könyvet olvasni, ami így kezdődik: Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát és az ő atyafiait. Gyorsan átfutotta az ősök neveit és mikor odaért a Jézus születéséhez, olyan izgalom futotta el, hogy le kellett tennie a könyvet és egy pillanatig mozdulatlanul állnia, mert azt hitte, hogy a szíve ki akar ugrani a helyéből. Soha még mesét, novellát, regényt, színdarabot ilyen érdeklődéssel olvasni nem kezdett, mint ahogy olvasta a Jézus születését megelőző eseményeket. „Íme az Úrnak angyala álmában megjelenek neki és monda: József, Dávidnak fia, ne félj elvenni a Máriát feleségül, mert ami őbenne fogantatott, a szent lélektől vagyon”. Ezt az első részt elolvasta háromszor egymásután és akkor újból kezdte. Állva az asztalnál olvasta mindaddig, amíg az első fejezetet kívülről nem tudta, egészen addig, ahol írva áll: „És nem esméré őtet, míglen szüle amaz elsőszülött Fiát és nevezé az ő nevét Jézusnak”. Ekkor a könyvet becsúsztatta a dívány párnája alá, és nem mert hozzányúlni, míg csak este nem lett és le nem feküdt. Ekkor, amint szokása volt, hogy Szidi szemét a lámpa fénye ne bántsa, a szék támlájára rátette ruháit, a lámpát a ruha elé állította a székre és úgy olvasott. Bettiék korán feküdtek le, mivel az apjuk már nyolc órakor az ágyba ment és

nem igen tűrte, hogy azután még járás-kelés legyen a házban. Szidi és Betti kilenc órakor feküdtek le, és még akkor Szidi sokáig feküdt nyitott szemekkel és gondolkodott, de nem zavarta a gyermeket az olvasásban. Az, a kis petróleumlámpa mellett félig felkönyökölve olvasta a könyvet, a Máthé evangéliumát. Fejét a kezére hajtotta, hajfonata kétoldalt lelógott, s amint a lámpa világa az arcába tűzött, olyan volt, mint egy gyermek-Sybilla a nagy szemeivel és sápadt, értelmes arcával. Szidi egy ideig nézte, s akkor behunyta szemét, hogy gondolkozzon a maga dolgairól, és hogy aztán elaludjék. A nagy, szép leánynak súlyos, elintézetlen életkérdései voltak, amikkel nem tudott megküzdeni. Nyugtalanul forgott ágyában, sóhajtott, vergődött, és szinte kényszerítette magát rá, hogy elaludjék, hogy ne kelljen tovább gondolni a kínos és fárasztó gondolatokat. S egyszerre, amint nyűgösen fordítja fejét egyik oldalról a másikra, hirtelen hallja, hogy a gyermek ott a lámpa mellett fejét a párnába nyomva, kétségbeesetten zokog. Szidi meglepetve ül föl az ágyon és susogva kérdi: – Mi az, Betti? Mi bajod? A gyermek nem felel, tovább sír, mire Szidi ijedten leugrik az ágyról és hozzászalad. – Mi történt veled, Betti? Valami bajod van? – kérdezte tőle izgatottan. – Miért sírsz? – Semmiért! – mondta a gyermek és tovább folytatta a sírást. – De mégis, mi történt veled? – kérdezte az, mikor látta, hogy Betti nem hagy fel a zokogással. A gyermek fölemelte könnyázott arcát a párnákról és a legmélyebb emberi fájdalommal, amit Isten valaha egy érzékeny lélekbe oltott, szólt: – Ezek megölték Krisztust. Fölfeszítették. Semmit sem csinált, semmi rosszat. –

Mindenkinek jót akart. És fölfeszítették. Most már vége. Most már vége… – És fuldokolva vetette vissza fejét a vánkosra és tovább sírt. – De Betti, megbolondultál? – kérdezte tőle Szidi. – Ezért sírsz? Ezért sírsz? – Csak ott állt – mondta a gyermek felcsukló hangon, míg a könnyei a szájába folytak –, csak ott állt és mikor kérdezték őt, nem szólt semmit. Hallgatott. És arculütötték, megrugdosták és akkor sem szólt, csak állt és hallgatott. Nem mondta: Én Isten vagyok, engem ne bántsatok, mert akkor jaj lesz nektek! Csak állt és engedte magát ütni! Engedte magát csúfolni, engedte magát… A zokogás most már hangosan, elemi erővel tört ki a gyermek torkán. Szidi a takarót hirtelen, ijedten a fejére húzta: – Csönd! – mondta neki. – Egy pisszenést se! A papa meghallja és bejön! Elment az eszed? Ne sírj! Hagyd abba! Betti, ez bolondság! Hiszen ezek a dolgok már régen történtek! Te azt hiszed, ez tegnap volt? Ne okoskodj, Betti, ne légy gyermek, hiszen te okos leány vagy! No hallod, ezt nem hittem volna, hogy te ilyesmiért sírsz. Hisz ez csak írva van így, hát nem gondolsz erre? És ez már régen volt. És nem kell ezt úgy a szívedre venni. A gyermek egész teste görcsösen rázkódott a sírás alatt. Majd megfulladt és azt hitte, a torka szétszakad a fájdalomtól. – Nem bírom abbahagyni – mondta –, ha te olvastad volna, ahogyan én! Hogy elvitték és fölfeszítették, és nem is bántott senkit, és olyan jó volt! Miért nem szólt? Miért nem mondott valamit? Miért nem repült el? Elrepülhetett volna, mert Isten volt és azokat mind megölhette volna… – Csitt, csitt, csitt! – mondta Szidi, aki már azt sem tudta, mit csináljon a gyermekkel, akiben a zokogás nem bírt megállni. – Gyere hozzám, gyere az ágyamba és beszéljünk erről. Te bolond vagy és nem érted jól a dolgokat. No, gyere. Ha még tovább sírsz, a papa észreveszi és bejön. Egy mukkanást se többet! – Megfogta a gyermek kezét, felhúzta a díványról, elvitte az ágyba és betakargatta annak reszkető karjait, vállait a dunyhával. – Ne légy ostoba! – mondta neki szelíden. – Nem szabad olyan komolyan venni azokat a dolgokat, amik a könyvekben állnak, mert akkor egyebet se tehetnél, mint folyton sírj!

– Én nem szoktam sírni – mondta a gyermek –, én sohasem szoktam sírni, most először. Te is sírnál, te is sírnál, ha ezt olvastad volna. – Hiszen én is olvastam – mondta Szidi –, de hányszor! És a bárónénak is felolvastam! Hiszen csaknem kívülről tudom az egészet. De én nem sírtam. Az ember olvassa és elfelejti. Ki fog mindent szó szerint venni? Csak az ilyen fantaszta gyermek, mint te vagy. – De hisz ez megtörtént dolog – mondta a gyermek –, a keresztények mind tudják, hogy ez megtörtént dolog! – Jó, jó, ha megtörtént dolog is! Te azt hiszed, hogy ezen azért sírni kell? Hogy a keresztények mind sírnak rajta, ha elolvassák? – Nem sírnak? – kérdezte a gyermek csodálkozva és egyben kissé aggodalmasan. – De nem ám– mondta Szidi. – Jó is volna, ha mindenki sírna rajta! Te azért sírsz, mert most olvasod először. Mert nem kellett volna még olvasnod, mert ez csak felnőtteknek való. Nem tudom, a te Benedek atyád mit gondolt, mikor ezt a könyvet neked adta. Ha én beszélnék vele, majd megmondanám, hogy ne adjon ilyen dolgokat olvasni, amiket még nem értesz, s amik csak felizgatnak. A gyermek fölkapta fejét a vánkosról. – Miért mondod, hogy nem értem meg? De igenis, hogy megértem. Senki sem érti meg jobban, mint én. – Igen, igen, de másképpen érted, mint ahogy kell. Túlzottan fogod fel – magyarázta Szidi okosan. – Ha majd többször elolvasod: megszokod, és nem fogsz rajta sírni többet. – Te is sírtál, mikor először elolvastad? Szidi egy percig gondolkozott, hogy ne hazudja-e a gyermeknek, megnyugtatásul, hogy ő is sírt, de aztán meggondolta és így szólt: – Nem sírtam éppen, de nagyon elszomorított engem is. – És sajnáltad Jézust te is?

– Persze, hogy sajnáltam. – És amikor másodszor elolvastad, akkor már nem annyira? – Akkor már nem annyira. A gyermek ezen elgondolkozott. – Hogyan? – gondolta. – Hát meg lehet szokni ezt a gondolatot és bele lehet nyugodni, hogy egy Isten élt a földön és azt így bántalmazták, ily csúfosan megölték, mint egy utolsó tolvajt? Hát bele lehet nyugodni ebbe? Azt kérdezte Sziditől, hol voltak akkor a keresztények, amikor ez történt, miért nem mentek oda és védelmezték meg Jézust a zsidóktól? – Látod, milyen buta vagy? – mondta Szidi. – A keresztények akkor még nem voltak sehol! Csak azután jöttek. Jézus volt az első keresztény, azután jöttek a többiek. Úgy-e mondtam, hogy nem értettél meg semmit? – Mert nagyon fájt a szívem – mondta a gyermek, akinek a szeméből a könnyek még mindig szivárogtak, s aki most mégis nagyon szégyellte, hogy nem értette meg a dolgot. Persze, hogy akkor még nem voltak keresztények! Csak a tanítványok voltak, de ezek mind elfutottak. Ha ő ott lett volna, ha ő, Betti ott lett volna, nem futott volna el. Elébe vetette volna magát, mikor viszik és azt mondta volna: inkább engem öljetek meg, inkább engem, csak azt ne bántsátok! – Aztán azért sem kell sírnod, mert hiszen harmadnap feltámadt, ezt tudod? – Feltámadt? Eddig nem olvastam. Én csak addig olvastam: „Éli, éli, lama sabaktani”. Ez azt teszi: „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” Tovább nem bírtam, mert akkor már sírnom kellett. – No látod, pedig nincs miért. Harmadnap föltámadt. – És aztán? Élt még? – Nem élt. Legalább is nem látták többé a földön. – Hát hová lett? – Fölment a mennyországba. Így mondják. Így van megírva. De ki tudja, igaz-e

ez? A keresztény gyermekeknek az iskolában már ezt tanítják. Így hát azok el is hiszik. De tulajdonképpen senki sem bizonyos benne, hogy így volt-e vagy nem? – Senki? – kérdezte a gyermek olyanforma ijedtséggel, mintha valamijét valaki el akarná venni. Nem akarta, hogy ezekben a dolgokban valaki kételkedjék. És már félt attól, hogy ő is kételkedni fog benne. Úgy akarta, hogy amit olvasott, annak az igazságából el ne vesszen semmi. Nem akarta, szégyellte volna, hogy ő egy kitalált dologért így sírt. Mert a könnyei a valóságnak, a megdönthetetlen valóságnak szóltak. Ezen az estén későn aludtak el mind a ketten. Szidi a gyermek fejét a karjára vette és gondolkodott rajta, milyen különös istenteremtése is ez a leány, és hogy vajon hogy jutott ez az ő családjukba és mi lesz belőle, ha felnő? Bizonyos, hogy el fog vágyakozni hazulról igen hamar. De hova és mit fog kezdeni kinn a világban? Szidi úgy látta, hogy a gyermekben, dacára az éles eszének, igen furcsa hiányosságok vannak. Például az is, amit kérdezett, hogy hol voltak akkor a keresztények? Pedig hát könnyű lett volna megérteni… De úgy látszik, az egyszerű és közelfekvő dolgokhoz érzéke nincs, és csupa regényesség minden gondolata. Hogy fog az életben boldogulni? – gondolta Szidi, aki magáról sem tudta még, hogy fog az életben boldogulni, de aki most a húga jövője fölött tűnődött. S ha hozzá még szép is lesz! – pedig valószínű, hogy az lesz. – Mi lesz akkor vele? Vagy ő volna mégis, aki valahogy ki tud szállni a családi tradíciók fülledt levegőjéből? De hogyan? Hogy kezd hozzá? És lehetséges ez egyáltalán? Valamit kezdeni, valami újat, ami őket egyszerre messze viszi az eddigi életüktől? Ő, Szidi is akarta volna! Egyszer. Akkor nem ment. Nem ment. Valami visszatartotta. Igaz, hogy az nem lett volna éppen valami tökéletes dolog. De boldogság lett volna mégis és új élet, és szépség, és gazdagság, nem a hétköznapi komisz gondok, a kenyérért, az olcsó ruhákért. De hát nem ment, hiába! Az apjára gondolt, aki leköpte volna, ha valaha a házába mer lépni, talán elkergette volna, kövekkel, mint egy rossz kutyát. Mert az ortodox zsidók ilyen tekintetben még hatszáz évvel hátra vannak. De meg aztán neki sem volt éppen kívánatos a szerep, a Karolin-szerep. Nem bírta magát beleélni. Jani báró azt mondta: honnan magában ez a rettenetes gőg? Honnan szedte? Hát Isten tudja, honnan szedte. Itt van, és nem lehet ellene tenni semmit. Most emlékezett Jani báró kétségbeesett könyörgéseire:

– Hát nem szeret engem, Szidi, hát nem szeret? – De szeretem – mondta ő neki. – Hát akkor mit akar. Feleségül nem vehetem. Úgy-e ezt belátja, hogy nem tehetem? – Belátom – mondta neki akkor Szidi alázatosan. – Hát legyen az enyém így. Higgye el, nem lesz belőle semmi rossz. Sohasem fogom elhagyni. Sohasem fogok más nőt feleségül venni. – Nem is azért, mintha ettől félnék… – mondta Szidi. – Hát miért? Miért nem? – Nem tudom. Nem bírom megtenni. Nem bírom. Inkább meghalnék. Inkább a Dunába ugornék. Nem erre való vagyok. Nem erre születtem. – Fél az apjától, hogy az megtudja? – Nem tudom. Lehet. Mindentől félek. Nem tudnék boldog lenni. – Nem szeret maga engem! – mondta Jani báró. – Lehet – mondta Szidi… És most, ahogy ezen a beszélgetésen végigment gondolatában, elismételte könnyezve az utolsó szókat: – Nem szeret maga engem. – És olyan nyilalló fájdalmat érzett a szívében, hogy az egész teste remegett bele. Odahajtotta fejét a kishúga fejéhez és most már az ő könnyei is kezdtek lassan leperegni a szeméből. A kisleány megérezte. – Te is sírsz? – kérdezte tőle. – Én is – felelte az remegve, súgva. A kisleánynak eszébe jutott, hogy így sírt már ebben az ágyban Ferivel, mikor kikapott az ólmos bottal és szólt: – Jó volna, ha mi is elszöknénk innen, mi ketten.

– Miért? – kérdezte Szidi. – Csak. Hogy ne legyünk itthon. Feri is elszökött. Te miért sírsz? – Nem tudom – felelte Szidi –, csak jött, hogy sírjak. – Valami eszedbe jutott? – Igen. – Jani báró? – kérdezte a gyermek hirtelen. – Hogy jutottál erre a gondolatra? – kérdezte Szidi meglepődve és a könnyei elálltak. – Csak úgy, magam sem tudom, miért. Hát nem reá gondoltál? – De igen – mondta Szidi meggondolatlanul, mert örült, hogy végre valakinek beszélhet erről a dologról. – Szerelmes vagy bele? – kérdezte a gyermek. – Igen. – Én is az voltam – mondta őszintén Betti – a múlt héten és egész mostanig. De most már nem vagyok az. Szidi könnyein keresztül elmosolyogta magát. – Úgy? – mondta. – Ezt nem is tudtam. És miért nem vagy az többé? – Mert mától fogva csak Jézust szeretem. Csak őt. Szidi nem szólt erre semmit. Belátta, hogy a kisleánnyal még nem lehet okosan beszélni, mert ennek a fejében a fogalmak, képek és lehetőségek úgy össze vannak zavarodva, mint ahogy egy varrókosárban összezavarodik a sok selyem, pamut, fonál, tű és egyéb gombolyagok, szalagok és zsinórok, kapcsok és gombostűk. Szidinek ez a hasonlat jutott eszébe a rendetlen varrókosárral, és ezzel aztán lassanként maga is lecsillapodott és elaludt.

A gyermek szintén. De még az elalvás előtti pillanatban kinyújtotta két karját a dunyha alatt, és csaknem hallhatóan susogta: – Jézus…

A MENNYORSZÁG

Amit Szidi jósolt az evangélium többszöri olvasásának hatásáról, nem vált be. A rákövetkező napon, mivel éppen szombat volt és Szidi bement nővéreihez a városba, Betti, miután apja, anyja a templomba mentek, egyedül maradván otthon, folytatta az olvasást ott, ahol abbahagyta. A feltámadás, ahogy azt Máthé evangélista röviden és szűkszavúan megírta, nem elégítette ki a gyermeket. Ő most valami szörnyű nagy dolgot várt, ami történni fog, ha feltámad a meggyalázott és igazságtalanul elítélt Isten. De nem történt semmi. Semmi különös. A Feltámadott elment Galileába és ott megáldá az ő tanítványait és útnak bocsájtá őket e szavakkal: Íme, én tiveletek vagyok a világ végéig. A gyermek nyugtalanul kezdett bele szent Márk evangéliumába, azt remélve, hogy ebből talán többet tud meg a csodáról, ami Jézussal a halál után történt. A mennybemenetel volt, ami a fantáziáját legjobban izgatta. Oh, ha valami bizonyosat tudna meg erről a dologról! És ahogy olvasta az evangéliumot és ismét elérkezett Jézus kínszenvedéseihez: erős akart lenni és visszafojtani magába a fájdalmakat, amik ellepték. Júdásra gondolt, égő gyűlölettel és letevén a könyvet, hogy magát az elérzékenyüléstől megóvja, rettenetes átkokat talált ki ennek számára és azokat hangosan ki is mondta. De a szokatlan, még soha ki nem ejtett szók megijesztették, amint a magányos szoba csendjében hallotta őket. A legrémesebb átkok, amiket valahol olvashatott, s amik most eszébe jutottak, s amikhez maga is kitalált újakat, hangzottak és szálltak a régi Júdás fejéhez. Krisztus halála óta talán senki ilyen őszintén és igazán el nem átkozta az árulót, mint Betti. De hasztalan volt minden, a hangulat erőszakos eltávolítása, a dühbe és méltatlankodásba való belelovallása önmagának. A nagy elkeseredésen és bosszúvágyon keresztül, melyet Júdás iránt érzett, ott volt a leküzdhetetlen fájdalom és részvét a szelíd Szenvedő iránt, és amikor eljutott ahhoz a helyhez, ahol a százados mondja: „Bizony ez ember Istennek fia vala”, akkor a gyermek nem tudta magát tovább türtőztetni. Ráborult az asztalra, ahol a könyv volt és zokogott percekig, olyan

mélységes és átérzett keserűséggel, hogy a szívét fájni érezte tőle! S ahogy leborulva zokogott, belépett nagy csizmakopogással az a szombati cseléd, aki a tűzre felügyelt, s ahogy a gyermeket sírva találta, rászólt: – Hát magának mi baja, Bettike? Miért sír? Részvéttel hajolt oda hozzá és a durva, kormos kezével megérintette a gyermek vállát. Az fölemelte könnyes szemeit és ránézett az asszonyra, akitől különben undorodott és szólt: – Tudja maga, ki volt Jézus? – Már hogyne tudnám! – felelte álmélkodva a cseléd. – Olvasta maga az új testamentumot? – Nem a, mert olvasni nem tudok. De hallottam, ahogy a pap beszélt róla a templomban, a nagyböjt idején. – Hát akkor tudja, hogy mi történt Jézussal? – Tudom hát. A maguk fajtája megfeszítette. Az izraeliták, hogy a… A cseléd káromkodni akart, de aztán eszébe jutott hivatala a zsidóknál, a szombati szolgálat a lámpákkal és a fűtéssel, és jónak látta hirtelen megenyhülni, és pártfogólag mondta: – Semmi no. Azért maguk, lelkem, nem tehetnek róla, mert ez már régen volt. Csak hát az ember nem felejti el soha ezt a komiszságot. S ezzel lekuporodott a tűz elé, belefújt, még bele is nyúlt, anélkül, hogy a parázstól félt volna, a tüzes fadarabokat forgatta puszta kézzel és szólt: – Hja bizony, lelkem, ez így van. De már hogy jutott ez magának eszébe? – Azért – mondta Betti –, mert éppen most olvasom a testamentumot és azon muszáj sírnom.

– Szegény! – mondta részvéttel a cseléd és csak hajtogatta a fejét a gyermek előtt, és nézett rá, anélkül, hogy tudta volna, mit feleljen, s aztán kicammogott a szobából, egyre a fejét hajtogatva. Bettinek átvillant agyán a gondolat, hogy utána megy, átöleli őt, megsimogatja az arcát és bocsánatot kér tőle egész fajtája nevében a kétezer évvel ezelőtt elkövetett sérelmekért, és azt mondja neki: – Mától fogva legyünk testvérek, Zsófi! De félt, hogy a bárdolatlan, buta cseléd kineveti őt, másrészt pedig annyira utálta ruháinak a szagát, hogy inkább türtőztette magát és lemondott erről a humánus tervről, más, jobb alkalomra téve félre. Ám e naptól fogva nem volt nagyobb vágya, mint hogy a Mester tanításait kövesse. Noha ezen a ponton nagy confuziók támadtak benne. Nem értette, hogy vághatja le valaki a kezét és vetheti el magától, vagy hogy vájhatja ki a saját szemét és dobhatja el. Ezek a dolgok túlerősek voltak Betti számára, minthogy pontosan szó szerint vette őket. A megtartóztatás sem ment olyan könnyen, mint ahogy maga is szerette volna. Ami megmaradt, és amit végrehajthatott a maga kevés képességei szerint, az a szelídség, türelem volt és az alamizsnaadás. Betti mellett e naptól fogva nem mehetett el koldus úgy, hogy ő oda ne menjen hozzá, és a zsebében levő krajcárt oda ne adja neki. Ezt csakhamar az anyja és nővérei is észrevették, de nem szóltak érte semmit. Bettinek úgyis kevés pénze volt. Hol az anyjától, hol Sziditől, hol a nővéreitől kérencsélt el egy-két krajcárt, s ha éppen semmije sem volt, akkor azt mondta a koldusnak, aki levette előtte a kalapját: sajnálom, magamnak sincs. Betti titkon keresztény életet kezdett élni és egyszer egy leánynak, akit sohasem látott azelőtt, odaadta a kis korallfüzért, amit Szidi hozott neki ajándékba. Szidi ezért nagyon megneheztelt rá és szemére vetette, hogy nem becsülte meg az ajándékot és odaadta valakinek, akit nem is ismert. Betti erre ezt felelte, hogy Krisztus azt tanította: „Add oda mindenedet, amid csak van és kövess engem”. Ő pedig, Betti, követni akarja őt. Egy napon aztán megjárta a krisztusi cselekedetekkel. Ment az utcán és mellette hirtelen hanyatt vágta magát egy szegény munkásasszony. Levágta magát a földre, a szemei felfordultak, a kezei összeszorultak és a szája tajtékot hányt. Betti a következő percben letérdelt az asszony mellé és föl akarta emelni a fejét.

Már akkor többen nyúltak felé, férfiak, asszonyok, és az egyik azt mondta: – Nyavalyatörős ez, ismerem, sokszor rájön az utcán! Csak az ujjait feszítsék ki, akkor mindjárt jobban lesz. Két erős, munkásforma ember megfogta az asszony irtózatosan összeszorított kezét és próbálta az ujjait kifeszíteni. Ez nagy nehezen sikerült is. Betti ezalatt a kövezeten térdelt és az asszony fejét fogta a két karjában, és mikor az irtózatos kínjában fellélegzett, Betti arcába odaköpött a habzó nyálból, ami a szájából folyt. A gyermek hirtelen eleresztette az asszony fejét és elővette a zsebkendőjét, letörülte vele az arcát, és ijedten iramodott tovább a tömegben. A beteg asszony nyála a szemét, a száját érte és azt hitte, míg megy az utcán, meg kell halnia az undortól. Szerencsére éppen Apáti Benedekhez ment és ott előadhatta az esetet. Az öreg pap fejcsóválva vitte őt a mosdóasztalhoz, vizet töltött a fehér porcelántálba, egy kis gyönge otkolont öntött bele, tiszta törülközőt vett elő és mondta a gyermeknek, hogy csak mosakodjék meg jól, nem lesz semmi baja. – Nem kapom el a nyavalyatörést? – kérdezte gyáván a gyermek. – Mert ez nagyon csúnya betegség! Barátja biztosította, hogy nem kapja el, hogy az nem ragadós. Aztán érdeklődve kérdezte: – De hát miért ment oda, Bettike, ahhoz a beteg asszonyhoz? – Mert elesett ott mellettem az utcán, segíteni akartam neki fölállni. Azt hittem, csak elcsúszott, mert síkos volt az utca. a hótól. – Hát sajnálta Bettike azt a szegény asszonyt? – kérdezte a pap. – Nem sajnáltam – felelte őszintén a gyermek. – Csak odamentem, mert éppen Jézusra gondoltam és ő azt mondta, hogy gyámolítani kell az elesetteket. Az az asszony pedig elesett. A pap fölfigyelt. Most volt közöttük először szó erről a dologról azóta, hogy a gyermeknek a könyvet adta. Még azt sem tudta, hogy olvasott belőle, és íme, mit kell hallania.

Betti Jézusra gondol az utcán és felsegít egy nyavalyatörős asszonyt. – Hát olvasott már az Evangéliumból? – kérdezte tőle. – Elolvastam mind – mondta a gyermek. – Nagyon szeretem olvasni, bár sokat kell sírni mellette és Szidi mindig pöröl velem. – Sírni kell? – kérdezte meglepődve a pap. – Hát Bettike sír mellette? – Mindig – mondta a gyermek. – Pedig Szidi azt mondta, hogy csak előszörre sírok, hogy aztán megszokom. De én azután is sírtam. Akarom magam visszatartani, de nem tudom. A múltkor este szomorú voltam, mert ők hárman, a Szidi, Róza, meg Jolán elmentek színházba és engem nem vittek el, hanem ahelyett adtak tíz krajcárt, hogy vegyek rajta selyemcukrot. Azt hitték, elég, ha nekem tíz krajcárt adnak. Nagyon szomorú voltam és nem tudtam, mit csináljak. A fejem elkezdett fájni és a mama azt akarta, hogy segítsek neki tollat fosztani. Azt mondta: jobb az egy kislánynak, mint a színház. Nagyon haragudtam a mamára is és nem feleltem neki semmit. Bementem a szobámba és elővettem a testamentumot, és elkezdtem olvasni. És mikor azt olvastam: aki téged megdob kővel, te dobd vissza kenyérrel: akkor megbocsátottam nekik, amiért a színházba mentek és engem otthon hagytak. És később, mikor azt olvastam, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik: akkor bementem a mamához és segítettem neki tollat fosztani, pedig a pihe mindig beleszállt az orromba és úgy csiklandozott, hogy folyton tüsszögnöm kellett, de azért csak fosztottam a tollat és a papa már aludt az ágyban. És úgy szerettem volna már menni, de gondoltam: megalázom magamat, mert utálom a tollfosztást. Egyszerre csak a mama azt mondja: Eredj már a fenébe, mind széttüsszögöd a tollat, amit fosztok és a fele az asztal alá repül. Semmi hasznodat sem lehet venni. Ekkor aztán lefeküdtem és örültem magamban, mert persze a mama nem tudta, hogy én miért fosztok tollat? Apáti Benedek elmélázva hallgatta ezt a kis előadást a színházról, a tollfosztásról és az evangéliumról. – Bettike sír – mondta egy kis idő múlva –, ejnye, ezt nem is hittem volna. És hol sír, milyen ponton? – Ott, ahol megvesszőzik és megütik az arcát, ott már nagyon kezd fájni, de ott még nem sírok, még vissza tudom tartani. De mikor a keresztfán függ és ecetet iszik, akkor már lassan kezdek sírni, mert akkor már nem bírom tovább. És

mikor odajutok, ahol mondja, eli, eli, akkor úgy szeretnék kiabálni, hogy az egész ház meghallja, hogy jöjjön be mindenki, a szomszédok, az egész utca és még a papától sem félek ilyenkor. Apáti Benedek ragyogó szemekkel nézett a gyermekre. – Igaz ez? – kérdezte tőle, de a másik percben már látta, milyen fölösleges volt ez a kérdés. Betti az emlékek hatása alatt felizgatva, kipirult arccal állt előtte és a szemeiből patakzottak a könnyek. – Szegény Krisztus! – mondta –. Én nem tehetek róla, úgy-e Benedek atya? Sem az én mamám? Sem a papám? Ő goromba, de azért, azt mondják, jó ember. Úgye, mi nem tehetünk róla? – Nem, nem, nem, kislányom! – mondta az öreg pap és magához húzta a gyermeket és reszkető puha kezeivel meghatva simogatta meg annak kigyúlt arcát. – Senki sem tehet róla, édes kislányom! Annak úgy kellett lenni. Az előre meg volt az Isten akaratában. Meg kellett halnia a mi Megváltónknak, a mi bűneinkért. – Szidi azt mondja, hogy az nincs minden úgy, ahogy a könyvben írva van. Hogy azt csak úgy mondják, és csak tanítják. De senki sem bizonyos abban, hogy csakugyan Isten volt és föltámadt és fölment a mennyekbe… Apáti Benedek most maga felé fordította a gyermek arcát, a szemébe nézett olyan tekintettel, amilyent a gyermek még sohasem látott és így szólt hozzá: – Ha a kedves nővére még egyszer ezt mondja, felelje neki azt, hogy Apáti Benedek azt mondta: igenis Isten volt, a mi jó Megváltónk és bizony feltámadott és ott ül az Isten jobbján. És hogy ez nemcsak írva van, hanem így igaz. A gyermek megborzongott. Apáti Benedek úgy beszélt most hozzá, ahogy még soha. És az arca, a nevetős, gödrös arca úgy megváltozott e néhány szó alatt, hogy Betti alig ismert rá. Komoly lett és valami nagy, nagy ünnepélyesség ült rajta. A szemeit lehunyta és az ajka mozgott egy kicsit.

Betti megfélemedve nézte, és nem mert mozdulni. A szobában körülöttük a csend olyan nagy volt, hogy a falióra ütése úgy hallatszott, mint valami erős harangszó. – Ha Benedek atya azt mondja, akkor bizonyosan igaz – gondolta a gyermek. – Mert Benedek atya a legokosabb a világon és ő sohasem hazudik. És most állt elfogulva az előbbi kijelentés alatt. Tehát igaz! Egy Isten járt a földön elevenen és járt a vizeken, és nem merült el, és meggyógyította a nagy betegeket a kezének egyetlen érintésével. És a halottakat feltámasztotta! – Igaz – gondolta a gyermek és valami csodálatos nagy nyugalom szállta meg egyszerre. Nem mese, nem kitalálás. Apáti Benedek ezt tudja, mert ő mindent tud és ismeri mind a régi könyveket, és görögül és héberül is tud, és ha ő mondja, akkor minden igaz. – Igaz! Igaz! – ujjongott föl a gyermekben a hit, és egyszerre megrohanta ezer kérdés, amire mindre feleletet akart volna. – Többet nem jön vissza soha? – kérdezte. Apáti Benedek egy percig gondolkozott, s aztán szólt: – Ő itt van. – Itt van? – kérdezte megdöbbenve a gyermek, mert nem tudta, mit értsen alatta. – Hát nem halt meg? – Ő él – mondta Apáti Benedek –, és itt van köztünk. És mindenki megláthatja őt, aki az ő tanítása szerint él. Mindenki, a legszegényebb és legnyomorultabb ember is. – De hogyan? – kérdezte a gyermek, akinek az agyában akkor már ott volt a lázas vágy: meglátni Krisztust. – Aki mindig igaz, mindig jó, becsületes minden dolgában, alázatos, türelmes és engedelmes, az meglátja Krisztust a saját lelkében. – De nem igazán? – kérdezte a gyermek. – Nem úgy, ahogy én most látom

Benedek atyát? – Nem úgy – mondta a pap óvatosan –, úgy nem is szabad kívánnunk őt látni. Úgy csak a legnagyobb szentek látták őt. Akik szenvedtek érte, és akiket ő mindenekfelett szeretett. A mi jó Atyánk is, szent Benedek! És Apáti Benedek felmutatott kezével a szoborra, ami az állványon állt. – Ő látta? – kérdezte a gyermek, az áhítattól nyitott szájjal és szemei odaszegődtek a kis szoborra. – Ő látta? – Igen – mondta a pap –, aztán hogy elejét vegye a további veszélyes kérdezősködéseknek, így szólt: – Akarja, Bettike, hogy imádkozzam a mi atyánkhoz, szent Benedekhez, hogy vegye pártfogásába Bettikét és tegye őt olyan jóvá, kedvessé, igazzá, hogy a mi Urunknak öröme legyen benne? A gyermek elfogulva hallgatott. Nem tudta, mit feleljen, annyira új volt előtte a kérdés, a szituáció. – Akarja, hogy imádkozzam szent Benedekhez, hogy az én kislányom lelkére vigyázzon és vezesse el őt Krisztushoz? Akarja? – Igen – mondta lesütött szemekkel a gyermek és feszült vágyakozással figyelt. Ekkor Apáti Benedek fölállt, elbocsátotta a kezét, bement a másik szobába és ott a két ablak között, ahol a magas feszület állt, a térdeplőre letérdelt, összekulcsolta a kezeit, lehajtotta a fejét, és ott maradt némán, mozdulatlanul, mintha semmit sem látna, semmit sem hallana, mintha a kisleány ott sem volna. Betti csak nézte. Háttal volt hozzá, az arcát nem láthatta, csak a meghajtott fejet, az ősz, gyér hajszálakkal, egy kicsit a nyakából, és az egész hatalmas, öregségében is délceg alakját a térdeplőn meghajolva, mintha odaborulna valakihez. Percek teltek el a csöndben és a gyermek alig mert lélegzeni. Érezte, tudta, hogy ami most történik, az valami egészen szokatlan és új dolog, amiről majd nem beszélhet senkinek, amit el kell rejtenie mindenkorra! Hogy Apáti Benedek szent Benedekhez imádkozott érte, Bettiért, aki pedig csak egy kis senki, még hozzá nem is keresztény, és soha fel nem juthat a mennyországba.

Állt, nézett, és figyelt a gyermek, mígnem Apáti Benedek egyszerre csak felállt és ismét előtte termett mosolyogva, valami egészen fiatalos vonással az arcán és szólt: – Bárcsak a jó Isten hallgatna meg engem, és úgy lenne, ahogy én gondolom. Erre lehajolt a gyermek fölé és először, amióta ismerte, megcsókolta homlokát a sűrű fekete haja alatt. Bettit az öröm és büszkeség érzése öntötte el. Milyen szép volt ez, ami itt most vele történt! Minden más milyen csekélység ehhez képest! Az, hogy Róza és a másik két nővére elmentek színházba és őt nem vitték el! Mi ez ahhoz, hogy Apáti Benedek érte imádkozott és most megcsókolta! Az arca sugárzott az örömtől és ugrálni szeretett volna, ha nem érezte volna, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban nem lehet ilyet tenni. Így csak megfogta a barátja kezét és fölnézett hozzá, olyan rajongó és boldog tekintettel, hogy az elfordult meghatottságában. – Így ni – mondta Apáti Benedek, mikor megint leültek egymással szemben az asztal mellé –, mától fogva Bettikét úgy tekintem, mint szent Benedek leányát, akire ő a mennyországból vigyáz. – És akkor én is odamehetek? – kérdezte a gyermek, kapva a szón. – Ha szent Benedek akarja, és ha Bettiké jó lesz, bizonyosan – mondta a pap. – És akkor Benedek atya is odajön? – kérdezte tovább a gyermek. – Mindnyájan együtt leszünk, akik itt a földön igazán éltünk és szerettük egymást – fejezte be a beszélgetést Apáti Benedek és elbocsátotta magától a gyermeket, mert már későre járt. Alkonyodott, mikor Betti hazaért a folyó menti házukba. Olyan ünnepélyesen ment végig az utcán, és beszédes arca úgy sugárzott valami megmagyarázhatatlan hévségtől és lelkesültségtől, hogy egy pár embernek feltűnt, és ámulva néztek a térdig érő ruhás, muffos és kis nemezkalapos leány

után, aki, mintha angyalokkal társalogna, folyton fölfelé néz, a szája mozog, és az arca mosolyog. De Betti nem vette észre, hogy feltűnést kelt. Izgatottságában úgy rohant előre, mintha szárnyai lettek volna. A ma délután történtek nagyon is fölhevítették! Olyan perceket élt át, amikről tudta, hogy megkülönböztetik őt minden vele egykorú és egyforma sorsú kisleánytól. A maga kivételességének tudata egyszerűen mámorossá tette. Ha ezt elmesélhetné! Ha volna valaki, akinek ezt elmesélhetné úgy, ahogy megtörtént, csak kissé színesebben, megtoldva nagyszerű szavakkal, beleszőve érzékeny és patetikus részleteket! De nem lehet elmondani senkinek, mert csak kinevetnék érte! Ez a körülmény sokat elvett az öröméből, mert szerfelett közlékeny természet volt, de az önérzetét csak annál inkább növelte. Ő, Betti, Eblen Betti, ki hinné, hogy amint így megy az utcán és éppen olyannak látszik, mint más szegény kis leány, hogy vele olyan nagyszerű dolgok történtek! Hazaérve, mikor Szidi, aki már kezdte kissé ismerni a karakterét, megkérdezte tőle, miért ilyen lázas és felhevült, nagy izgalmában, s mivel a dolgok már leegyszerűsítve a maguk szintézisében álltak előtte, csak annyit mondott: – Föl fogok menni a mennyországba! Azért, ha zsidók is vagyunk. Fölmegyek, de csak én magam, Apáti Benedek megígérte! Biztos! Szidi elnevette magát és úgy kritikájának, mint spontán meggyőződésének csak ezzel a két szóval adott kifejezést: – Bolond vagy.

SZIDI ELMEGY HAZULRÓL

A tavasz eljött és Szidi még mindig otthon volt. A másik két leány, ha hazajött és Szidi nem volt a szobában: az anyjukkal megbeszélte ezt a különös körülményt, mint valami tünetet: mi az, hogy Szidi ilyen sokáig kibírja idehaza? – El van a kislánnyal – mondta az anyjuk. – Két semmittevő összeülik. – De így, minden munka nélkül! – selypítette Róza. – Egész nap ölbe tett kezekkel! Én nem bírnám ki. – Ezek kibírják – mondta az anyjuk, rámutatva a kisleányra, aki akkor ott lebzselt. – Ezek nem olyanok, mint ti. Aztán hozzátette egy kis meggondolás után: – Nekem különben jó. Minden hónapban húsz forintot ad és alig eszik valamit. Vacsorára dugva hoz magának valamit a boltból, vagy a hentestől, valami rondaságot, mert már a másfajta kosztra van szokva. Bizonyosan sonkát eszik. Mikor ezt a szót: sonka, kimondta, az utálatnak minden kifejezése az arcán ült. Betti elnevette magát. Mert igaz volt, hogy Szidi vacsorára sonkát evett. Annyira igaz, hogy neki is adott belőle egyszer-másszor, és noha a kislány eleinte félt és rettegett az Isten haragjától, a nővére unszolására, és mert a dolog ízlett neki, másodszor is és mindig újból torkoskodott a nővére vacsorájából. – Csak meg ne lássam, hogy valami tányérhoz hozzányúlsz! – mondta az anyja Szidinek négyszemközt. Tudta a bűnt, de nem volt energiája határozottan tiltakozni ellene, hát inkább elleplezte. Ha az ura egyszer észrevenné, jaj volna mindnyájuknak! Tavasszal azonban a gyermek, Betti hirtelen beteg tett. Tulajdonképpen nem lehetett ezt betegségnek mondani. Fájlalta a hátát és mohón evett friss pörkölt kávét, és olyan csúnyán járt, hogy mindenki megütközött rajta!

– Te – mondta neki Jolán –, ha nem jársz egyenesen, nem lesz szép alakod. Húzd ki magad! De Betti nem tudott egyenesen járni és nem tudta kihúzni magát. Húsvétra a nővérei új ruhát varrtak neki, és mikor ezt próbálták, Jolán ijedten felkiáltott: – Te, Róza, ez a gyerek görbe! Róza odament és nézték a kisleány hátát, ami csakugyan rendellenes emelkedést és süppedést mutatott. – Ez a gyermek púpos! – mondta Róza. – Én már többször gondoltam, csak nem akartam mondani. – Mindig fáj a hátam! – panaszkodott a gyermek és halálos sápadt lett az ijedtségtől. – Csak nem lesz púpos! – mondta Jolán szomorúan és nézte a gyermek görbe hátát. – Oh, dehogy! – mondta az egyik segédnő, aki ott dolgozott. – A gyerek, aki gyorsan fejlődik, mind ilyen. Egyszerre csak meghajlik és meggörbed. Én is ilyen voltam és mennyi kávét ettem és citromot és krétát! Olyan vérszegény voltam, hogy az orvos azt mondta, csoda, hogy sorvadást nem kaptam. De kinőttem mindent és nem lett semmi bajom. – Talán meg kellene kérdezni az orvost – kockáztatta meg Jolán. – Ejh, majd elmúlik – mondta Róza és nem akart törődni tovább a dologgal. De Jolán nem nyugodott és másnap elvitte a gyermeket egy öreg orvoshoz, aki, ha valaki beteg volt a családban, ingyen kezelte, mert a lányok varrtak az orvos feleségének és leányainak. Az öreg orvos szemlét tartott a gyermek hátán, figyelte, mozgatta a karjait, lehúzta a szemhéjait, megnézte az ínyét, megfogta a pulzusát, aztán csak ennyit mondott:

– A gyermeknek nem szabad sokat ülni. Mentől többet mozogjon a friss levegőn, táplálkozzék erősen, zöldséggel, ha lehet. Párna nélkül aludjon, hogy a feje ne legyen magasan, és hozassanak neki Bécsből egy gradhaltert, majd fölírom, hogy milyent. Aztán egy-két hónap múlva hozzák el megint, hogy lássam. Betti e naptól kezdve nem ment el a varrodába. Minthogy a háta fájt, minthogy ülnie nem volt szabad, egész délelőtt Szidivel sétált és a többi idejét olvasással töltötte el. – Még csak ez a betegség kellett – sopánkodott az anyja –, azóta már éppen semmi mást nem tesz, csak olvas. Miből fog ez megélni, ha nagy lesz! Jolán nem gondolt semmivel, csak a gyermek púpos ne legyen! Kényeztette, tápláltatta, mindenféle kedveskedésekkel elhalmozta. Róza ezért haragudott, de nem tehetett ellene semmit. Betti volt a legkisebbik és így mindenki kedvence. A nyár aztán meghozta az ellenséges kitörést Szidi és az apja között, ami ha eddig nem is lépett fel nyíltan, de erősen lappangott. A leány, aki az ortodox apja házában titokban sonkát evett, nem lehetett kedves senki előtt. Még ha erről a sonkaevésről az apja nem is tudott, nyilván a leány lényén ez valahogy kiütközött, úgy, hogy az apja megérezte. Egyszer kifogásolta az anyja előtt, hogy Szidi a haját göndöríti. Miért göndöríti a haját? A többiek nem teszik. Ő nem akarja őt látni az asztalnál felkunkorított fürtökkel. Az anyja ezt Szidinek tudtára adta és akkor Szidi egyszerűen nem sütötte a haját, hanem odaült az asztalhoz úgy, hogy a sok hosszú haja mind a szemébe és az arcába lógott. Az apja ezt dühösen nézte, de nem szólt semmit, csak később, mikor az anyjukkal magukra maradtak, akkor mondta: – Látod azt a leányt, hogy mit mivel az én bosszantásomra? Nem szégyell odaülni az asztalhoz, azokkal a kócokkal az arcában! Te meg nem tudod mondani neki, hogy ez gyalázatos viselkedés! – Te mondtad, hogy ne süsse ki a haját! Hát mit csináljon vele, ha hosszú? – védte Szidit az anyja.

– Hogy mit csináljon vele? Fésülje föl! Fésülje a többi közé. Ne botránkoztasson engem, mikor egész napi munka után hazajövök és enni akarok, hogy azt a tisztességtelen haját lássam! Hogy utálkodjam! És jött a parancs Szidihez az anyja útján: fésülje föl a haját és ne üljön máskor az asztalhoz lelógó hajfürtökkel. Szidi felfésülte a haját és ez nem állt jól neki. Mikor a tükörbe nézett és meglátta magát, idegességében sírva fakadt és a fésűjét úgy vágta a földhöz, hogy az száz darabba törött. – Nem bírja látni, ha valakinek emberi formája van – mondta sírva a dühtől. – Nem bánná, ha bekötött fejjel járnánk valamennyien, mint a parasztasszonyok. – És kétségbeesetten igazgatta a haját, ami így, hogy hátra volt simítva, sokat elvett az arca csinosságából. – Utálat! Utálat! – mondta az anyja jelenlétében. – Hogy még ilyenekbe is beleszól. – Tudja, miért teszi – mondta ingerülten az anyja, aki ilyen esetekben, ha nem róla volt szó és az ura távol volt, mindig annak fogta pártját. – Ő az apátok, neki joga van parancsolni! – Igen – mondta Szidi haraggal –, joga van parancsolni! Ugyan miért? Talán, mert tizenhat éves koromtól fogva a magam kenyerét eszem, a magam keresményét! – Ugyan ne hánytorgasd már mindig ezt! – A mama meg ne védje mindig őt! – De igenis védem. Mert nem rossz ember az, csak egy kicsit különös. De ti nem úgy viselkedtek vele szemben, ahogy az neki kijár. Semmi szeretetet nem mutattok hozzá. – Talán ő mutat irántunk egy kis szeretetet? – mondta Szidi. – Az más! Ő férfi. A férfi nem olyan. Az kemény. Nektek kellene szelídebbeknek lennetek.

– Betti – mondta Szidi a kislányhoz fordulva –, ha hazajön, ugorj a nyakába és csókold meg. Megteszed? A mama ezt szeretné. – Nem mondom, hogy csókoljátok meg, de legalább ne nézzetek rá úgy, mintha már valamelyikőtöket megölte volna. – Mindnyájunkat megölt – mondta Szidi sötéten. – Sohasem volt nekünk életünk, örömünk a szülői házban! Minden másképp lehetne, ha ő nem olyan volna amilyen. – S ezzel, hogy dühös méltatlankodását megint kiönthette az apjára, Szidi a tükörbe nézett, csúfondáros megjegyzést tett az új frizurájára, és egy ideig megint béke volt köztük. Ám ez nem tartott sokáig. Szidinek újból csak kellett hallani, hogyha valaki vendég jött a házba, ő beszél a leghangosabban, ő nevet legtöbbet! – Máskor ne nevess hangosan, ha a papa is a szobában van – tanácsolta az anyja, aki tisztára egy szelíd porkoláb és egy békebíró vegyes tisztét viselte az ura és gyermekei között. De Szidibe az ördög bújt és csak annál hangosabban beszélt, és annál nagyobbakat nevetett, bár valami különös, üres hangon, erőltetve és minden jókedv nélkül, tisztán, csakhogy apját bosszantsa vele. Ez a viselkedés Bettit is felbátorította kissé. Az apja egyszer szólt neki, hogy miért engedi, hogy az anyja mossa fel mindig a konyha kövét, miért nem mossa fel ő, Betti, ha már a Szidi kisasszonynak ez a munka nem megfelelő! Hogy mit gondol ő: az anyjuk cseléd-e, aki csak rájuk dolgozik, míg ők leülnek a készhez, a terített asztalhoz? Erre a szemrehányásra a gyermek azt felelte, hogy nem arra született, hogy a konyha kövét felmossa. Maga is megdöbbent, amikor ezt a választ adta, de már késő volt. Kinn volt és az apja fellobbant arca egyszerre megmutatta neki, hogy kár volt hetvenkednie. – Hát mire születtél, te ostoba? – kérdezte tőle. A gyermek elkeseredett erre a gorombaságra.

– Azt még nem tudom – mondta –, mert még kicsiny vagyok. De arra nem, hogy a követ mossam. – Hát én meg majd megmutatom neked, hogy igenis fel fogod mosni ezentúl a követ és mindig te. Mindig te, értetted? Sohasem az anyád többet! Soha! Majd megtanítlak én benneteket! Majd rendet csinálok én köztetek! Várjatok csak! Ezzel kirohant a konyhába és ott ordította a felesége fülébe: – A konyhát ezentúl nem te mosod föl, hanem ez itt. Majd megmutatom, hogy nem tartok a házban kisasszonyokat, akik csak szappanozzák magukat, sétálnak és a hajukat sütik! Csak még egyszer lássam, hogy te mosod fel a követ, majd adok nektek! – Jó, jó – csitította az anyjuk –, hát majd felmossa ő, csak ne kiabálj ezért. – De én lássam! – kiáltott az ember. – Én azt látni akarom! A szemem előtt történjen. Nehogy azt hidd, hogy összejátszol velük! – Jó, jó, meglesz – mondta reszketve az anyjuk és hirtelen, minden átmenet nélküli haraggal, rákiáltott a kisleányra: – A követ ezentúl te mosod fel, nem fog megártani. Úgyis a doktor azt mondta, hogy többet kell mozognod, mert különben megpúposodol! Majd én megmutatom, hogy nem fogsz itthon munka nélkül járni, mint egy úri kisasszony. És Bettinek másnap fel kellett mosni a követ, még pedig az apja előtt. Annyi vizet öntött ki, úgy bepiszkolta köröskörül a sárgára súrolt vizesdézsákat, úgy leöntötte a falat és végül, mikor térdig lucskos lett, hogy egészen át kellett öltöznie, az anyja megsokallta a dolgot és így szólt: – Majd én bizony nézem, hogy ügyetlenkedel itt. Még a kezed sem áll rá! Eredj be, te mihaszna, nem értesz semmihez! Titokban örült, hogy kivehette a padlómosó rongyot a gyermek finom, fehér kezéből, ami vörös és piszkos lett ettől a munkától. A szíve fájt érte, amint ott hajladozni látta az asztal alatt és a tűzhely mellett, és minden oldalon megütötte magát a kiálló bútorokban.

Inkább kivárta, míg az ura ebéd után visszamegy a raktárba, addig nem csinált a konyhán semmit, és amikor az elment, akkor hirtelen felmosta a követ. Szidi ezt a munkát közömbösen nézte. Az ő nézete az volt: hogy, aki követ mos, és azt szívesen teszi, bizonyára arra való, hogy követ mosson. Aki pedig ezt nem teszi szívesen, az nem arra való. Így nyugodt lelkiismerettel elnézte, hogy az anyja minden durva munkát elvégezzen a ház körül, míg Bettit ezentúl mindig zavarta a dolog és titkos szégyenkezéssel ment végig a konyhán, ha az anyját ott kuporogni látta a kövek fölött. A vége az lett, hogy egyszer anélkül, hogy erre felszólította volna, az anyja otthon sem volt, elővett egy dézsa vizet és felmosta a konyhát, az ereje és intelligenciája minden megfeszítésével, szépen, pontosan, kifogástalanul. Az anyja, mikor hazajött, csak bámult. – Látom – mondta neki –, hogy lassacskán megérik a te eszed is, és nem hagyod az anyádat annyit dolgozni. Ezentúl Betti, ha szerét ejthette, felmosta a követ. A kezét sajnálta kissé, amikor olyan piszkosan látta. Mert hihetetlenül szép és finom kezei voltak. A színük, mint az elefántcsont, átlátszók és bársonyosak, finom ujjakkal és az ujjak fölött apró gödröcskékkel. Ha rokonok, szomszédok jöttek látogatóba – bár igen egyszerű emberek voltak – feltűnt nekik a gyermek szép keze és nyíltan bámulták, mint valami csodát, ami a gyermek hiúságát módfelett kielégítette. Azért a konyhamosás után nagyon gondosan megmosta a kezét, bekente glicerinnel, amit Sziditől kapott, egy ócska kesztyűt húzott rá és leült olvasni valami regényt, vagy verseskönyvet, és nem érezte, hogy magához méltatlan dolgot cselekedett. Amióta az evangéliumot olvasta, a dolgokat másképpen látta. Minthogy ott a szegénység dicsérete állt, ő sem szégyellte már olyan nagyon, következésképpen a szegénységgel járó munkát sem. Szidi csak nevette őt, amint látta a konyhán állni, feltűrt ruhaujjakkal és dolgozni. – Úgy látszik, kezdesz már beleszokni! – mondta neki gúnyosan. – Csak rajta, még sokra viheted. A gyermek nem tudott mit felelni. Minthogy fájt neki, ha az anyját dolgozni látta és sokkal könnyebben elviselte, ha maga dolgozik, inkább ezt az állapotot választotta, mert ilyenformán ez volt a kényelmesebb és jobb.

Apáti Benedeknek is elmondta, s ő még külön is megdicsérte őt érte. Így hát a lelkiismerete is rendben volt, a méltósága sem szenvedett csorbát. S az ilyen rusztikus munka után, ha leült, hogy valami szép könyvet olvasson, akkor a szellemi munka csak annál nagyobb gyönyörűséget szerzett neki. De Szidi és az apja között a viszony egyre feszültebb lett. Nem volt titok, hogy Szidi néha leveleket kap. De miután a leveleket ő maga bontotta fel és sohasem beszélt róluk, senki sem tudta, honnan és kitől jönnek ezek a levelek. Betti sejtette ugyan, hogy Jani bárótól, és szerette is volna olvasni őket, de erről szó sem lehetett. Szidi a leveleket mindig gondosan elzárta abba a kis fadobozba, ami az egyik ládája fenekén volt; ennek külön kulcsa volt, amit állandóan magánál hordott. Egyszer aztán jött egy levél, ami kitörésre késztette a lappangó ellenségeskedést Szidi és az apja között. Vasárnap délben történt ez, amikor Szidi benn járt a városban és csak Betti, az anyja és az apja volt otthon. A levél jött és odaadták az apja kezébe. Az nyugodtan, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, felbontotta és olvasni kezdte. Betti ott volt a szobában és nézte. Szólni szeretett volna, hogy a levél Szidié, de nem mert. Csak nézte, hogy az apja hogy olvassa az ablak mellett, magasra tartva kezében, hogy jobban lássa. És amint olvassa, Betti látta, hogy az arca elsötétül, és olyan kifejezés ül ki reá, mintha most rögtön rá akarna rontani valakire. Lihegni kezdett, nehezen lélegzeni és a szemei szikrákat szórtak olvasás közben. De még be sem fejezte egészen, amikor Szidi benyitott az ajtón. Csak egy pillantást vetett az apjára és rögtön látta, hogy az ő levelét olvasta. Elsápadt és odament hozzá. – Ez a levél az én számomra jött – mondta – adja ide. Az apja egy percig ránézett, mintha keresne, de nem találna szót, amivel Szidinek válaszoljon. Fogta a levelet, kétfelé hasította és egy rettenetes

mozdulattal, ami olyan volt, mint egy ütés, a Szidi arcába vágta! – Itt a leveled! – mondta neki. – És most már tudom, hogy ki vagy! Eddig is tudtam, de nem mondtam. Szajha vagy, szajha, szajha! Szidi fölkiáltott! Úgy kiáltott, mint egy ragadozó madár. Az arca elveszítette minden színét, a szemei kitágultak. Először hátralépett, aztán hirtelen fölemelt kézzel rohant az apjára. – Hazudik! – sikoltotta kétségbeesett, szörnyű hangon. – Hazudik, hazudik! – és összeszorított öklét magasra emelve, az apját meg akarta ütni. Betti, mint egy macskakölyök ugrott oda közéjük. Nem tudta mi történt, nem tudta mi volt a levélben, csak egyet látott, hogy Szidi a kezét az apjára emelte, hogy meg akarja ütni. Ebben a pillanatban csodálatos változás ment végbe a gyermek lelkében. Ő, aki azt hitte, hogy Szidi pártján van, az elnyomottak között, ebben a pillanatban csak azt látta, hogy nem szabad megtörténni annak a rettenetes dolognak, hogy Szidi megüsse az apját. Hirtelen szánalom és részvét fogta el irányában, amint a sápadt arcát, őszülő szakállát és szomorú tekintetét látta. Odaugrott hozzá és rákiáltott a nővérére: – Szidi, nem szabad! Szidi, Szidi, nem szabad! És két karját védőleg terjesztette ki az apja előtt. Leírhatatlan jelenet tört ki erre. Az apja félrelökte őt, rárohant Szidire és megragadta annak a karját. – Micsoda? – mondta neki. – Te engem meg akartál ütni? Te ringyó! Engem, az apádat, aki becsületben őszültem meg, aki értetek dolgoztam, törtem magam egész életemben! Azért, mert nem neveltethettelek benneteket, mint úri dámákat? De azért én becsületesnek neveltelek! Én rosszra nem tanítottalak. Te engem meg akartál ütni? – és rázta a leány karját irgalmatlanul. – Azért, mert az arcodba mondtam, ki vagy? Az vagy, az urak ringyója! Ezt láttam rajtad! Ezt éreztem rajtad! Más is látja, más is érzi! Szégyellek az utcára menni miattad, mert nem tudom, az emberek nem tudják-e rólad? Nem nevetnek-e rajtad és én rajtam. Te, te, te!

Ekkorra már az anyjuk is köztük állt, és ő is igyekezett kiszabadítani Szidit az apja kezéből. Az még egyet, kettőt kiáltott, rekedt, csaknem hörgő hangon: – Nem igaz! Becstelen! Hazudik! Hazudik! Az Isten verje meg! Nem igaz! – aztán hirtelen kimeredt szeme a levegőbe, a lélegzete elakadt és élettelenül esett le a földre… – Szent Isten, mit tettél! – kiáltott most az anyjuk. – Megölted a leányodat, megölted, megölted! Betti ijedten borult Szidire és rángatta: – Szidi! Szidi! – de Szidi nem mozdult. – Megölted, te embertelen! – zokogott az anyja. – Mi lesz most veled, mi lesz most velünk! – Nem öltem meg! – kiáltott az ember. – Csak fogtam a karját. Nem ütöttem meg, nem bántottam. De ha meghalt, annál jobb. Gyalázatot hozott ránk, gyalázatot. – Ecetet! Hol egy kis ecet! – mondta most az anyja, és Betti kiszaladt a konyhára ecetért. Az apjuk most bement a másik szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Az anyja Szidi arcát az ecettel mosta, de az nem éledt fel. – Orvost kell hívni! – mondta Betti, aki e percben csodálatosan nyugodt volt és megtartotta hidegvérét. – Eredj, hívd a papát, hogy segítsen fölemelni, aztán szaladj el orvosért. Betti bement a másik szobába, hogy az apját hívja, és ekkor megrettent attól, amit látott. Az apja ott ült az ő díványán, amin ő aludni szokott, és a két kezébe hajtva fejét, sírt. – Papa – mondta Betti félénken, amint a síró embert meglátta –, a mama azt

mondta, hogy jöjjön be, segítsen fölemelni Szidit. Nekem el kell mennem az orvosért. És az ember a két kezével letörölte a könnyeit és fölállt. Szó nélkül ment vissza a szobába és segített fölemelni a földről az ájult leányt. – Csak nem tudsz te uralkodni magadon – mondta neki a felesége sötéten. – Nem nyugszol addig, míg valakit meg nem ölsz. Akkor aztán megkötöznek, elvisznek a börtönbe, ott majd magadhoz térsz. – Hagyj nekem békét – mondta neki az ember –, nevelted volna másképpen őket! Ne nevelted volna úgy, hogy ellenségeim legyenek. – Hát mit tett ez, hogy így neki rohantál? Mit követett el! Mit tudsz róla? Hogy levelet kapott valami fiatalembertől? Más leány is kap! Mindenki kap! Azt hiszed, hogy most is olyan még a világ, mint volt akkor, mikor te engem elvettél? Hogy csak jöttél, rám sem néztél, egy szót sem szóltál hozzám és megkértél a mostohámtól, az meg odaadott szó nélkül, mert örült, hogy szabadul tőlem, hogy nem kellett tovább etetnie. Hát talán rosszat tett azzal, hogy levelet kapott? Az ember nem válaszolt. Az ablakhoz ment és kinézett. Az asszony az ájult leány mellé ült és részvéttel nézte. Betti ezalatt orvos után járt. A szomszéd utcában tudott egyet, egy csinos, fekete szakállú embert, aki mindig kocsin járt. Ezt megtalálta és együtt jött vele vissza. Az orvos elrendelte, hogy Szidit vetkőztessék le és fektessék ágyba. Mikor ez megtörtént, lassan, óvatosan elkezdte dörzsölni a szíve tájékát a leánynak, de előbb a patikából valami szert hozatott, amit Szidi orra alá tartott. A leány lassan fölébredt és az első dolga volt, hogy hangos sírásra fakadt, nem törődve azzal, hogy egy idegen férfiú ül az ágya mellett és fogja a kezét. – Kisasszony, vegyen erőt magán! Ne izgassa fel magát még jobban, kisasszony! – mondta szelíden a fekete orvos. Szidi nagy nehezen legyőzte a sírást. Bettit látta meg az orvos mögött, magához húzta őt és hozzászorította a fejét.

– Bárcsak meghalnék! – mondta neki. – Miért nem haltam meg már előbb? Miért nem haltam meg! Az orvos csak bámult, sejtette, hogy itt valami családi tragédia volt, úgy gondolta: a szegény embereknél gyakorta előforduló családi tragédia, és kíváncsian nézte a hisztérikusan zokogó szép leányt. – Összeveszett az apjával – magyarázta az orvosnak az anyjuk – valami csekélységen, amiről nem is érdemes beszélni. De egyik olyan keményfejű, mint a másik. Én nem is tudom, hogyan történt, hogy elájult. – Estére jó lesz minden – mondta az orvos –, csak hagyják őt nyugodtan feküdni és ne zavarják. Majd írok valami csillapítószert. Megírta a receptet és elment, de azt mondta, ha szükség volna reá, csak hívassák rögtön. Reméli azonban, hogy most már minden jó lesz! Egy nagyobb fokú felindulás volt és nem lesz semmi következménye. Betti kikísérte a doktort, részben, mert tudta, hogy ez így illik, részben, mert még egy kicsit vele akart lenni. A konyhaajtóban a fiatalember mosolyogva kezet nyújtott neki és annyit mondott: nem kell félni. Az apjuk ezalatt elment hazulról, és mikor Betti visszament a szobába, meglátta a földön a széttépett levelet. Fölvette, összeillesztette és elolvasta. Valóban a Jani báró írta. Milyen szép levél volt! Míg Betti olvasta: valósággal nyelte a sorokat. Az állt benne, hogy Szidi ne makacskodjék tovább, nincs semmi értelme, hogy Szidi jöjjön vissza és hadd folytatódjanak az elmúlt szép napok! Szó volt benne egy éjszakáról, amikor ők ketten a parkban sétáltak, holdvilág volt, és bár húszszor be akartak menni a házba, nem tudtak elválni egymástól. És szó volt csókról, amiket a báró adott Szidinek, s amiket Szidi oly édesen viszonzott. Hogy miért kellett ezeknek a boldog óráknak elmúlniok? És emlékszik-e Szidi, hogy a tóparton mi történt? És emlékszik-e Szidi arra, mikor egyszer éjjel váratlanul megérkezett a pusztára, amikor őt senki sem várta, Szidi sem? És emlékszik-e Szidi mindarra a sok édes és felejthetetlen dologra, ami történt egy kirándulás alkalmával, mikor a mama, a bárónő, őket, kettőjüket küldte az erdőbe epret szedni? Egyszóval emlékszik-e mindenre, amire ő, Jani báró oly élénken emlékszik, hogy néha azt sem tudja, mit csináljon. Legjobban szeretne vonatra ülni és odajönni, ahol Szidi van, és elrabolni őt éjszaka az ablakon át, és rohanni vele valahova, messze, ahol csak ők lennének ketten

együtt és a szerelem! A levél végén pedig ez állt – de már azt az apjuk nem olvasta el. „Ne bolondozzék Szidike, ne bolondozzék. Gondolja meg a dolgot és jöjjön. Pesten csinos lakást rendezünk be magának, ahol úgy fogunk élni, mint két szerelmes galamb. Senki nem tud róla. Ne féljen a világtól és ne adjon rá semmit. A világ sem ad magának semmit. Én szeretem és mindig maga mellett leszek, amíg csak élek. Dobja sutba már azokat a buta, régi, nem a mai világba való elveket. Az apjától se tartson. A szegény embernek, ha koronként egy kis summa pénzt küld, még boldog lesz, nemhogy szemrehányásokat tegyen. A mai világban a pénz minden. A becsület semmi. Különben is ki mondja, hogy Szidi azért elveszti a becsületét? Ha minden nő, akinek viszonya van egy férfiúval, már tisztességtelen volna, akkor a világ csupa ilyen nőből állna, mert bizony még a férjes asszonyok is szeretőt tartanak a mai világban és senki sem ütközik meg rajtuk. Szóval, Szidi határozzon és írja meg hamar, hogy tudjam magam mihez tartani.” Így szólt a levél, a Jani báró kissé egyszerű és rusztikus dialektikájában. Betti bámult és meg is ijedt egyben. Mint a hideglelés borzongatta át egyszerre a gyanú, hogy hátha az apjának igaza van abban, amit Szidiről mondott! Hiszen itt van írva világosan, hogy csókolódzott vele a parkban, egy egész éjszaka, mikor a hold sütött! És mi történt a tóparton? És mi történt az erdőben, ahol epret szedtek? És mennyi gondolatjel volt ezen a ponton a levélben… Betti ekkor már értette a gondolatjeleket és mégis, nem tudott hinni abban, hogy Szidi valami rosszat cselekedhetett. Eszébe jutott, hogy egyszer, a Szidi otthon tartózkodása kezdetén, mikor Szidivel a városból hazajöttek, keresztülmenve az udvaron éppen szembe jött velük a boszorkánynak a bolond leánya. Feketebársony kabát volt rajta és kicsiny kalap, feltűnő kék tollakkal, lakkcipő a lábán, igen magassarkú és hozzá még csat is volt rajta, ami úgy csillogott, mintha csupa gyémántkövek lettek volna benne. – A párizsi nővér garderobejának hazaküldött darabjai… Elmentek mellette szótlanul, s mikor már pár lépésnyi távolságban voltak tőle, Szidi, aki akkor látta a leányt először, lopva utána nézett és súgva megkérdezte: – Ez az?

– Ez – felelte Betti éppen olyan halkan. – Tudod mit mondanak rá? – Mit? – kérdezte Szidi. – Csúnya szó, nem mondhatom ki. Sz-el kezdődik. – Pfuj! – kiáltotta Szidi haraggal. – Hogy jut eszedbe ilyen szó? Szégyelld magad. Nem szabad efféléket tanulni. – Nekem a Feri mondta – védekezett akkor Betti és most visszaemlékezett erre az esetre, Szidi megbotránkozására, s hogy mily utálattal nézett a leány után. És most neki mondták ugyanezt a szót! És még hozzá az apja! Neki, Szidinek! Betti gondolkozott. Az apjának az ő szempontjából igaza volt, mikor rosszra gondolt. De Szidinek is igaza volt, mert Szidi azért nem rossz, ha egy kicsit csókolózott is a báróval. Lám azért tisztességes leány maradt és nem akar Pestre menni lakni, és nem akar a báróé lenni. Viszont Szidinek azért nem lett volna szabad az apját megütni akarni. Hát a tízparancsolat? Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön! – jutott eszébe Bettinek. Milyen jó, hogy Szidi nem ütötte meg az apját! Hátha nyomban meghalt volna! Hiszen így is elájult, hogy alig lehetett fölkelteni. Betti kisimította a levelet és bevitte Szidinek. Az szomorúan vette át és rejtette a vánkosa alá, és bár már felhagyott a sírással, megint könnyezni kezdett. De azért folytatta anyjával azt a beszélgetést, amit Betti távollétében megkezdték. – Így legyen az ember tisztességes, lássa mama! Hát érdemes? Mondja, hogy érdemes? Kellett ez nekem, hogy ilyen förtelmes dolgot halljak? Megérdemeltem ezt? Volt joga ezt mondani nekem? Én még annak sem mondanám azt, aki igazán az! És ő a saját leányának az arcába vágta. Mit tud rólam? Semmit sem tud rólam. Kérdezett valaha engem? Tudta, hogy olyan házban vagyok, ami mindig tele volt urakkal, akik vadászatra jönnek. Mondta-e valaha egy szóval is: Te, aztán vigyázz magadra! A mama sem mondta. De én úgyis tudtam, hogy hogyan kell viselkednem. Én ellenem soha kifogás nem lehetett. A Jani báró, hogy udvarolt nekem? Azért mindig finoman viselkedett velem szemben. Sohasem éreztette velem, hogy egy zsidó kocsmárosnak a leánya vagyok. – A mi Szidink –, azt mondta és soha meg nem sértett engem. Most a papa jön, és azt mondja nekem. Azt sem tudtam, mit csinálok. Az az érzésem volt, hogy meg kell ölnöm.

– Hát aztán mi van abban a levélben? – kérdezte az anyja, aki nem tudott olvasni. – Bizonyosan a régi dolgok. Hogy menjek hozzá, és legyek az övé, és lakjam Pesten! – Azt pedig ne tedd egy világért sem – mondta gyorsan az anyja –, látod a papa milyen! – Nem a papáért! – kiáltotta hevesen Szid. – Magamért nem teszem. Ha meg bírnám tenni, miattam a papa akár a fejére állhatna. De nem bírom, erről nem tehetek. Nem vagyok rá képes. És megint sírni kezdett… A ház olyan szomorú volt, mintha meghalt volna valaki. Szidi egész nap, sőt egész másnap is az ágyban feküdt. Nem evett semmit és nagyon gyönge volt, s folyton a szívét fájlalta. Az apját azóta a jelenet óta persze nem látta. A nővérei jöttek ki még aznap este, amikor is mindent elmondott nekik és együtt elhatározták, hogy Szidi mihelyt föl tud kelni az ágyból, beköltözik hozzájuk és ott marad náluk, amíg állást nem kap: mert most rögtön utána néz, hogy mint társalkodónői valahol alkalmazzák. A báróék majd küldenek neki jó bizonyítványt. – Inkább leszek az utolsó cseléd mások házában, minthogy itthon még egy napot is töltsek – mondta keserűen. És úgy is lett. Szidi beköltözött a leányokhoz, noha azok nagyon szűken laktak, de addig is, amíg állást kap, Szidi a műhelyben aludt egy földre vetett ágyon. Úgy ment el hazulról, hogy az apját nem is látta. Nem is köszönt neki, az sem volt kíváncsi reá. Így Betti megint teljesen egyedül maradt az öregekkel. S hogy egyedül maradt, folytatta a megszokott életét, az álmodozásait. Oly minden reális alapot nélkülöző, imaginatív életet élt, ami hogy kárára válik, mindenki észrevette, kivéve Apáti Benedeket. Ő nem látott semmit. Ő örült a gyermek lelki fejlődésének, ábrándozásainak, annak, hogy magát valami különleges piedesztálra állítja, s hogy ott jól érzi

magát, örült, hogy reális dolgok iránt, dacára fejlődő értelmiségének, nincs érzéke, mert ebből azt látta, hogy a gyermek a legjobb úton van arra, hogy elvont és mindentől megkülönböztetett életet éljen. Hogy milyen életet, azt az öreg pap maga sem tudta. Ő éppen olyan naiv álmodozó, olyan imaginatív természet volt, mint a védence. Most már a gyermek gyakrabban vitt hozzá verseket, amiket maga írt. Ezeket nagy emfázissal szavalta el. Majd mikor tizenkét esztendős lett, egy kis dramolettet írt: „Echo és Narcis” címmel, aminek kettős szerepét eljátszotta az öreg pap előtt, lehetetlen gesztusokkal és teljesen hamis hanglejtéssel, de úgy, hogy az ágytakarót le kellett venni és engedni, hogy magára aggassa, mint görög jelmezt, mert anélkül nem tudott játszani. Az öreg papnak nagy öröme telt ezekben a dolgokban. Dicsérte értük, talán kissé túlságosan is, és most már többször mondta, leplezetlen bizalommal a gyermek előtt: – Magára valami vár, valami nagyszerű dolog. De nem tudom mi, talán míg élek, nem is fogom megtudni. Tizenkét éves koráig igen kevés dolog történt a gyermekkel. A legidősebb bátyja, aki eddig a csendőrségnél volt és már őrmesterségig felvitte, egyszer hazajött, valami nagyszerű tollas kalapban, fényes csizmákkal, komoly egyenruhában, és bejelentette, hogy kilép a katonaságtól és megházasodik. Ennek a lakodalmára elvitték és ott szavalt az egész vendégseregnek egy költeményt, amit erre az alkalomra írt. És ott volt egy idegen kisasszony, a menyasszony egy távoli rokona Pestről, ez azt mondta: Ez a gyermek valóságos színpadi zseni. Ki kellene képeztetni a színpadra. Persze senkinek eszébe nem jutott, hogy ezt a tanácsot megfogadja, de a gyermek fejében az eszme megragadt, és aztán egyre többet szavalt, úgy, hogy a ház csak úgy csengett a hangjától, s az összes lakók összebújtak az ablak alatt és nevetgélve hallgatták. A kisleány ezt észrevette, de nem törődött vele. Sőt szerette, ha az ablak alatt hallgatói voltak, mert így jobban és tüzesebben tudott szavalni. Szidi is elkerült nagy sokára hazulról. A Kálmán úr felesége, akivel levelezésben állt, írt neki, hogy jöjjön el hozzá, mind a két leánya hazajött az angolkisasszonyoktól, és azok mellé kellene valaki, aki néha velük menne sétálni, vagy színházba, vagy hangversenyre, mert ő nem ér rá, neki mindig az ügyvédek után kell futkosni, mivel a per folyik, és legnagyobb idejét Bécsben

tölti, ahol üzleti kilátásai vannak. Hogy milyenek ezek az üzleti kilátások, Szidinek nem írta meg. De Szidi erre nem is volt kíváncsi, örült, hogy alkalma volt szabadulni hazulról a nyomasztó viszonyok közül, a földre vetett ágyról és mindazoktól a szomorú emlékektől, amik az otthonlétéhez fűződtek. Noha fizetést csak keveset ígértek neki: negyven koronát és teljes ellátást, tehát annyit, amit egy jobbfajta cseléd is kap, mégis elment hozzájuk, mert úgy tekintették őt máris, mint családtagot, és mint a leányok barátnőjét. Bettitől érzékenyen búcsúzott el és azt mondta neki: „ha valami bajodban szükséged lesz reám, csak írj nekem. Mi ne hagyjuk el egymást!” A gyermek megígérte, hogy írni fog neki, és írt is, de olyan leveleket, amikből Szidi nem tudott kiokosodni, és azt sem tudta, mit válaszoljon reájuk. A legkevesebb szó esett bennük az otthon történő dolgokról és magáról, Bettiről. Ehelyett olyanok voltak, mint magasabb stílusgyakorlatok, és szóltak a Homeros Odisseájáról vagy a Nibelungokról. Ki volt Ossián és kik voltak a Bárdok, és hogy kezdődött a francia irodalom. Szidi ezeket a furcsa leveleket megmutatta a két baronesznek és azok elbámultak rajta, a szép íráson és a választékos kifejezéseken. – De hiszen – mondták Szidinek –, a maga kis húga nagyon művelt leány! Kár, hogy otthon tartják, és nem képeztetik ki valamire. – Színésznő szeretne lenni – mondta Szidi –, de persze nem engedik. – Miért nem? – kérdezték a baroneszek. – Azért – mondta Szidi –, mert a mi családunkban halálos szégyen volna, ha valamelyikünk színésznő lenne. A két baronesz összemosolygott erre a kifejezésre: a mi családunk. Valóban, Szidi úgy ejtette ki ezeket a szókat, mintha legalább is az Eszterházy vagy Pálffy hercegi dinasztiáról beszélt volna. Olyan komolyan és annyi meggyőződéssel és merev tisztelettel. De persze a két baronesz nem volt olyan intelligens, hogy tudja, hogy itt a család

fogalma nem azon múlik, hogy egyszerű falusi kocsmárosokról van szó. Hanem érteni kell alatta a régi patriarchiákat. Jákobot és Izsákot, a prófétákat és Dávid királyt és mindazt, ami aztán ezekhez tartozik…