Istentől Kaptad.....ezért Ne Add Fel Az álmaid! 724z4w

Istentől kaptad..., ezért ne add fel az álmaid

Keresztény interaktív önismereti kalauz

Antonio P. Marino

2014

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

„Krisztiánnak, Richinek, Martinnak”

Teréz anya: Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan! Az élet szép – csodáld meg! Az élet boldogság – ízleld! Az élet álom – tedd valósággá! Az élet kihívás – fogadd el! Az élet kötelesség – teljesítsd! Az élet játék – játszd! Az élet vagyon – használd fel! Az élet szeretet – add át magad! Az élet titok – fejtsd meg! Az élet ígéret – teljesítsd! Az élet szomorúság – győzd le! Az élet dal – énekeld! Az élet küzdelem – harcold meg! Az élet kaland – vállald! Az élet jutalom – érdemeld ki! Az élet élet – éljed!

Egy új népbetegség ütötte fel a fejét világszerte: a céltalanság.

„Ugyan minek? Úgysem sikerül!” – hangzik az ismert szlogen.

Miért, próbáltad már?

A világ jól működött a létezésünk előtt is.

De Isten előre elgondolt rólunk egy csodálatos tervet, létrehívott minket és élete részeseivé tett.

A világ már soha többé nem lesz olyan, mint nélkülünk volt!

Hiszen most már mi is alakítjuk, gazdagítjuk azt bennünk rejlő kincseinkkel.

Isten elgondolása rólunk kivétel nélkül mindig sikertörténet!

Mindenki értékes képességeket, tehetségeket

és egy boldog, kiteljesedett élet csíráit hordozza magában!

Neked milyen kincseid vannak? Ne mondd, hogy csak hibáid vannak!

Mindenkinek vannak hibái, de nem ez a lényeg.

Személyes motivációkat, csodás elgondolásokat hordozol, amelyek csak benned születhetnek meg, mert egyedi vagy!

Isten személyes kapcsolatban van veled!

Mert Ő személyes Isten. És te milyen kapcsolatban vagy Istennel?

A boldogság nem egyenlő a komfortérzettel. Változnod kell, és ez mindig kényelmetlen, mert közben a megszokott körülményeink is változnak.

Csakhogy te a célod felé mozdulsz! Az út nem lesz könnyű, de megéri, mert így végre irányítója és főszereplője leszel életednek, nem pedig másodosztályú statisztája!

E keresztény útkereséshez kíván segítséget nyújtani ez az interaktív könyv, amelyet a kedves olvasónak írnia is, nem csak olvasnia kell.

Írnia magáról, saját magának.

Olyan előadásaim anyagát gyűjtöttem itt össze, amelyeket pályakezdő, érettségire készülő fiataloknak, fiatal házaspároknak, egyetemistáknak tartottam.

Az ezeken a szemináriumokon nagy sikerrel használt,

az önismeretet fejlesztő, a céltudatosságot növelő, segítő feladatlapok

e műben is fontos szerepet kapnak!

Ez a kis könyvecske igazi lelki naplóvá válhat az olvasó kezében,

útmutatást nyújtva

az öntudatos, értékes keresztény élet elkezdéséhez.

Miért van mindenkinek külön célja?

A válasz egy nagy titok kulcsa: Isten egyedinek és megismételhetetlennek teremtett minden embert! Olyannyira így van ez, hogy a sok milliárd ember között nincs két egyforma. Lehetnek hasonmásaink, az arcvonások lehetnek nagyon hasonlóak, megtéveszthetik a szemünket. Bár igazából ezek a hasonmások sem egyformák. A jellemünk teljesen egyedi, és az érdeklődési körünk is.

Önálló, egyedi megjelenései vagyunk Isten létrehívó, teremtő szeretetének! Hiszen Ő teremtett minket, tőle kaptuk személyiségünket, ezzel együtt elgondolt rólunk egy csodálatos „tervet”, amelynek a megvalósításához képességeket, tehetséget is adott.

Ez a te személyre szabott célod, amit ha elérsz, akkor leszel igazán boldog, akkor vagy a helyeden. Ez a „terv” csak a tiéd, rajtad áll, hogy megvalósítod, és sikeres leszel, vagy nem teszed, és leéled az életed anélkül, hogy valóban kibontakoztattad volna csodálatos képességeidet.

Jézus beszél a talentumokról – igen, aki elássa és őrizgeti, vagy nem vesz tudomást a magában hordozott tehetségről, annál az nem kamatozik. Ha pedig vállaljuk a kockázatát a kudarcnak, még ha kis kockázatát is, megkétszerezzük a talentumainkat. Van, aki ennél is tovább megy, és merészen majd kreatívan úgy forgatja tehetsége kincseit, hogy minél jobban kihasználja az elé táruló lehetőségeket, ő bizony igazán nagy haszonra talál.

Isten mindenkivel egyedi, mély, személyes viszonyban van. Vannak, akik beengedik az életükbe és rá hagyatkoznak tetteikben, vágyaik megvalósításában. Ők azok, akiket nem érdekel a divat, a „trendi” világ történései. Nekik saját

értékrendjük van, amely egyenesen Istenben gyökerezik.

Ugyanakkor vannak olyanok is, akik nem hallják, vagy nem akarják hallani Jézus kopogtatását szívük ajtaján. A szív ajtaja különleges: csak belül van kilincs rajta, csak te tudod kinyitni. Az ajtó kulcsa pedig a szeretet. A Mester tiszteletben tartja az akaratunkat, még akkor is, ha zárva tartjuk előtte az ajtót. Szabad akaratunkkal kell beengednünk Őt az életünkbe. Hiszen a céljainkat egyedül nem érhetjük el.

A célhoz vezető út sohasem könnyű. Sőt, nagyon is nehéz. Azért van ez így, mert mindenki „úttörő” a maga útján, hiszen eddig még senki sem járt rajta előttünk. Mindenkinek az útja más egy kicsit, mint a többieké. Ezért fontos, hogy megtaláljuk önmagunkat, és merjünk azzá válni, amit Isten eltervezett rólunk!

Merj másnak lenni, mint a többiek, még akkor is, ha sokan nem értik meg az utadat! De hogyan is érthetnék meg, hiszen ez a te utad, és nem az övék. De abból még nem következik, hogy a te utad nem jó, vagy te nem vagy jó, mert mások ezt mondják!

Nem attól vagyunk jók vagy rosszak, mert ezt „mondják rólunk”. A tetteink gyümölcsei és szívünk kincsei határozzák meg, hová is tartozunk.

Nem számít, milyen nehéz az út a célig, mennyien értenek félre vagy néznek rossz szemmel rád, te csak menj a szíved után! Mert minden jó, ha a vége jó! Amikor az álmodat elérve a csúcson állsz, már nem számítanak az oda vezető út nehézségei! Csak az számít: Sikerült! Megcsináltad! Minden mást elfúj a szél... Így gondolj a nehézségekre, csak „por”, semmi más!

„Az első lépés a legfontosabb lépés. Nem csak azért, mert kijelöli az útirányt, hanem mert abban már – mint magban a növény – minden benne van.” (Müller Péter)

Akit még sohasem ért kudarc vagy nagy nehézség az igazából még nem lépett ki az életbe. Az a fájdalom, ami nem öl meg, megerősít – mondja egy bölcs hindu mondás.

Az utadon megélt minden nehézség nem kudarc, hanem pusztán egy lecke. Nézd inkább azt, mit tanulhatsz belőle. Néha az élet nehézségei mindenki lába alól kihúzzák a talajt, de csak te döntheted el, mikor állsz fel. Senki nem állhat fel helyetted!

Figyeljünk meg egy éppen járni tanuló kisgyermeket, milyen sokszor próbálgatja a mozdulatokat, mire nagy nehezen meg tud állni a lábán. Azután újra a földre huppan. Próbálja 10-szer, 20-szor, 50-szer, és nem mondja: ez nekem nem megy, képtelen vagyok rá, úgysem sikerül. Elszántan próbálgatja, és a végén tényleg sikerül neki. De honnan a kisgyermek elszántsága?

Isten ajándéka, vele, velünk született. A kisgyermek tele van önbizalommal, szereti önmagát és a környezetét, és ez a sugárzó szeretet betölti a családja életét

is. Szereti a világot is, amelyben él, és biztos benne, hogy a világ is szereti, és igenli az ő létezését. A kisgyermek egyszerűen nem tudja, hogy van olyan, hogy „nem vagyok képes rá”, vagy „úgysem sikerülhet”. Hiszi, hogy képes rá, és az is. Nem csak akkor gyakorolja elszántan a felállást, amikor a szülei látják. Tehát nem másnak akar tetszeni. Saját maga örömére, már-már „megszállottan” próbálgatja a mozdulatokat, és amikor sikerül, sikít, nevet, tapsol – tudtára adja a világnak, hogy „Győztem! Igen, képes vagyok rá!”

Hová tűnik belőlünk ez az elszántság, ez az optimizmus?

Gyermekkorunkban szépen lassan belénk nevelődik a szüleink példája. Eltanuljuk tőlük, hogy vannak gondjaik, anyagi, munkahelyi, családi gondok. Utánozzuk őket. Már az óvodás korosztályban is látok sopánkodó, aggódó gyermekeket, akik szüleik szlogenjeit ismételgetik:

„Nincsen pénzünk, ez az oka mindennek!” Milyen szörnyű hallani ezt egy kisgyermek szájából, akinek normális esetben gondok nélkül kellene játszadoznia.

Ezek az otthonról hozott benyomások rendkívül mélyen beivódnak a lelkünkbe, olyan mozgatórugóvá válva, amely befolyásolja az érzelmeinket, a gondolkodásunkat, a világlátásunkat.

Valójában ez egy bekódolt program. De ha egyszer bekódolták a szüleink, tanáraink, barátaink, akkor át is lehet kódolni. Igen, ha akarjuk, és készek vagyunk ezért tenni is, akkor önneveléssel felülírhatjuk önneveléssel ezeket a helytelen szokásokat, gondolatokat.

Egyáltalán nem új keletű módszer ez, hiszen a keresztény aszketika már régóta mesteri szinten tanítja az önnevelést, a negatív gondolatok letiltását, az érzelmi túlfűtöttség korrigálását.

De ahhoz, hogy sikerüljön jobbá válnunk, és így a célunk eléréséhez közelebb kerülnünk, meg kell ismernünk önmagunkat, és fel kell tennünk a kérdést:

Milyennek gondolom magam, és milyen vagyok valójában?

„A különbség aközött, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” (Mahatma Gandhi)

Ki vagyok én?

Hogy megtaláljuk célunkat, először önmagunkat kell újra felfedeznünk, megtalálnunk. Ezért vissza kell térnünk a gyökerekhez, létünk éltető gyökeréhez.

„…áttekintése van a saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását.” (Keményné dr. Pálffy Katalin: Bevezetés a pszichológiába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1989)

Az ember öntudatra ébredésének első nagy kérdése: ki vagyok én? Ezt a kérdést csak az ember teszi fel magának. Csak az ember képes önálló személyiségként látni önmagát. S mint ilyen, képes meghatározni, hogy honnan hova tart, kihez tartozik, mit lát jónak és mit nem. Fontos, hogy soha ne felejtse el, honnan indult, hogy vissza tudjon nézni a kezdetekre, hiszen az ember csak ekkor értékelheti igazán az életében elért sikereit. Ez ad számára önbizalmat, megerősíti jó tulajdonságait, így hasznosnak, értékesnek ítéli önmagát. Csak az értékelheti magát és cselekedeteit reálisan, akinek az önismerete is reális. Az önismerethez nyújtanak segítséget az alábbi, egyszerűnek tűnő (igazából nagyon is komoly) kérdések. Őszinte megválaszolásukkal közelebb léphetsz valódi énedhez!

Tedd fel a kérdést magadnak: Ki vagyok én?

Milyennek látod magad?

Milyen jó tulajdonságaid vannak?

Milyen nemkívánatos tulajdonságaid vannak?

Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket mások gondolnak rólad, de szerinted nem is léteznek? (lehetnek jó és nemkívánatos tulajdonságok egyaránt)

Miért gondolják ezeket rólad?

Szereted magad?

Napközben hogyan beszélsz magaddal? (Ha elrontasz valamit, leszidod magad? – Hogy lehettem ennyire béna?! Folyton elrontok mindent! Vagy vigasztalod magad? Semmi gond, majd kijavítom!)

Szerinted jó, ha még te is korholod magad?

Mit szeretsz különösen magadban?

Mi az, amit nem szeretsz magadban?

Mely hibáidon változtatnál szívesen?

(Nagyon hasznos, ha gyakran átgondolod a kérdésekre adott válaszaidat.)

Tehát ahhoz, hogy életutunk sikeres legyen, ismernünk kell személyiségünk erősségeit és gyengéit, mindezt őszinte tisztasággal. Fontos, hogy tudjuk, mire támaszkodhatunk és hol kell erősítenünk lelkünk „várkastélyát”. Természetesen mindenkinek vannak gyengeségei és erősségei egyaránt. A sikeres és sikertelen életpályák közötti különbség abban rejlik, hogy akik jellemük és tehetségük erősségeit alapnak használják és azt kamatoztatják, ugyanakkor a gyengéiket próbálják kiművelni, azok sikeresen elérik céljaikat. Nem mindegyikük szerepel a híradóban, az újságok hasábjain. És az sem biztos, hogy mindegyikük gazdag üzletember. De igazából mindannyian győztesek, és kincset hordoznak! Mert a legnagyobb győzelem nem a világ, hanem önmagunk legyőzése! És ők éppen ezt tették!

Tízéves keresztfiammal egy hétvégén elmentünk kirándulni. Már nagyon vártuk ezt a jeles alkalmat, mert most volt az első olyan lehetőség, amikor csak mi ketten mentünk. Közösen elterveztük, hogy a délutáni túránkon melyik erdőbe megyünk. Nagyon élvezetes séta volt. Simon, a keresztfiam autista. Most tapasztaltam, mennyire másként éli ő a saját világát, mint én az enyémet. Egy nagy dombot meghódítva halvány mosoly derengett az arcán. De amikor lefelé indultunk a lankás úton, leült a földre, és pókjárásban indult lefelé, nagyon lassan araszolva. Félt! Félt a mélységtől. Majd végül leült és nem mozdult. Odaültem mellé, és hogy oldjam a feszültségét, beszélgettünk, csodáltuk az előttünk elterülő tájat, a mellettünk nyíló mezei virágokat.

– Félek lemenni! – mondta Simon minden átmenet nélkül. – Ezt mások meg tudják csinálni? – kérdezte.

– Igen, ezt többnyire „meg tudják csinálni” – mondtam. – Szerintem, Simon, te biztosan meg tudod csinálni!

– Jó! De segíts! És akkor mondd majd meg apának, hogy én is megcsináltam! Nem csak „a mások”!

Csak bólogattam, mert a torkomban lévő gombóctól nem tudtam megszólalni. Ez az alig tízéves fiúcska hatalmas harcra készül, legyőzni a láthatóan nagy és bénító félelmeit. Apáért! Mert ha „a másoknak” megy, neki is fog!

Simon bizonytalanul felállt. Megfogta a kezemet, és olyan hihetetlen erővel szorította, hogy attól féltem, eltöri. Görcsösen a lába alá nézett, és igazából nem lépett csak vonszolta a lábait, közben elszánt kis arcát hideg veríték öntötte el. De ment és nem akart megállni. Közben parancsolóan rám szólt: Beszélj! Hát beszéltem, már nem tudom, miről is meséltem neki, talán a tájról meg a madarakról.

De a gondolataim csak akörül jártak, hogy egy igazi kis hős kezét fogom, akit bár nem ünnepel nagy aréna, és nem lesz benne az esti híradóban, és talán egyedül majd önálló életre sem lesz képes, de mégis a szeretet igazi bajnoka!

A sikeres emberek életpályájának másik jellemzője, hogy terveik nagystílűek, mernek merészet álmodni! Talán, hogy olimpiai aranyérmes úszók vagy híres üzletemberek lesznek, vagy egyetemi tanárok!

Mindenkiben él egy ilyen kép, egy „szuper én” kép, amivé válni szeretne.

Fontos, hogy legyen ilyen ideálod, mert ez motivál majd téged minden nehézségen keresztül. Ez vezeti a te csónakodat az élet háborgó vizein, ez a

kormányrúd, amelybe kapaszkodsz a viharok idején.

Ez a „szuper én” kép néha már kisgyermekkorban elemi erővel a felszínre tör. Ez annak a tervnek a kezdete, amelyet Istentől kaptunk!

Prokop Péter atyáról, a híres festőművészről mesélik, hogy 3 éves kisgyermekként bemászott édesapja nagy munkaasztala alá. Míg a család segédkezett édesapjának, aki szabómester volt, addig az ifjú „művész” összerajzolta az asztalról lehúzott összes szabásmintát. Ezt a lelkesedését mindvégig megőrizte, amire lehetett rajzolni, festeni, mindent kihasznált: zsákvászont, mindenféle textilt, farostlemezt, kartont... Megtalálta hivatása forrását, és az olyan erővel tört fel szívéből, hogy mindenekfelett helyet és teret követelt.

Mivel szabad akaratunk van, dönthetünk úgy, hogy elfogadjuk ezt az ajándékot és kifejlesztjük, kiműveljük magunkban, mint ahogy Prokop atya is tette. De ugyanakkor ezt el is utasíthatjuk.

Vagyis életünk nagy terve eljátszható. Isten nem csak egy munka elvégzését tervezte el nekünk, amit elvégzünk, aztán mehetünk az utunkra. Egy élethivatást gondolt el rólunk! Ha nem felelünk a szívünkben a hívására, könnyen kerülőútra tévedünk. Isten azonban „nem adja fel”, próbál terelgetni minket, de sok tévút nem fér bele az életünkbe, mert lejár az időnk!

„Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” (Albert Einstein)

Egy kedves plébános ismerősünk mesélte egyszer, hogy ő bizony majdnem eljátszotta a papi hivatását.

Mindig nagyon szeretett focizni, és nagyon tehetséges is volt, olyannyira, hogy egy neves klub leigazolta az ificsapatába. Ezzel a focista karrierje elkezdett meredeken ívelni felfelé. Mélyen vallásos fiúként szentmisével kezdte a napot, és már akkor érezte, hogy Isten a papi pálya felé hívja. De most, hogy ennek a híres klubnak lett a focistája és ezt már több mérkőzésen gólokkal is koronázta, rendre elhessegette magától Isten másfelé hívó szavát.

Közben érettségizett, szép eredménnyel. Már nemzetközi mérkőzésekre is kivitték, benne volt az állandó keretben! Naponta legalább 6 órát edzett, gyakran még otthon is erősített valamit. Templomba már csak vasárnap jutott el, a rangadók miatt akkor sem mindig. És régen nem gondolt arra, hogy esetleg pap legyen. Elragadta a csillogás, a siker, a hírnév.

Egy alkalommal, amikor hazafelé indult az edzésről, szokás szerint kerékpárra szállt. Sietnie kellett, ezért jól megtekerte a pedált. Sajnos nem vette észre, hogy a gyalogátkelőhelyen óvodások készülődnek sorba állni, és indulnak a túloldalra a zebrán. Hiába fékezett, a nagy sebessége miatt, bár a fékek blokkolták a kerekeket, a kerékpár tovább csúszott.

A gyermekeket kísérő óvónő szerencsére észrevette a kétségbeesetten megállni

próbáló fiút, és elrántotta útjából a két kisgyermeket. Így itt szerencsésen átjutott, ám ahogy besodródott a kereszteződésbe, egy szabályosan arra haladó teherautó elütötte.

A kórházban tért magához, szülei az ágya szélénél ültek, édesanyja sírdogálva fogta a fia kezét.

A sérült fiú halványan emlékezett az eseményekre, de fájt a feje, rosszul volt, kavarogtak benne az emlékképek.

Két nap múlva már sokkal jobban érezte magát, agyrázkódása, hála a gyógyszereknek szépen javult. De volt ennél sokkal nyomasztóbb dolog is. Deréktól lefelé megbénult...

A főorvos ekkor beszélt vele először nyíltan az állapotáról.

– Fiam – kezdte az orvos kissé nehézkesen –, az újabb vizsgálatok, amelyeket elvégeztünk, igazolják a feltevésünket. Bár a gerincedet nem törted el szerencsére, de nagyon megütötted, ennek következtében bevérzések, zúzódások keletkeztek. Ezek nem szoktak részleges bénulást okozni, de ez most mégis fennáll.

Nagyon furcsa volt ez egész, mert bármivel próbálkoztak, nem járt eredménnyel, nem javult a sportoló állapota.

Végül már ő is kezdte feladni. Hisztériás rohamokat kapott, nem volt hajlandó

enni. Nem beszélt a szüleivel sem, és az egész világgal haragban állt.

Egy alkalommal a plébánosa jött el hozzá látogatóba. Látta, hogy a fiú nagyon nehéz krízisen megy át, ami nem is csoda, hiszen egy mindig aktív ember volt, aki most még megmozdulni sem tud. Az atya tapintatosan csak ennyit mondott:

– Fiam, elhoztam a Bibliát, ebben biztosan választ találsz a kérdéseidre! Letette az ágyra a szép kötésű, láthatóan új könyvet, megáldotta tanítványát, majd csendben kiment. A fiú nem mozdult, dacosan nem nyúlt a könyvhöz. Mígnem az egyik ápoló nővér el akarta tenni az ágyról. A fiú megelőzve a nővért fölkapta és magához ölelte a könyvet.

Napja nagy részét azzal töltötte, hogy kereste a könyvben a magyarázatot a miértre! Miért pont ő? Miért így? Mi lesz most? Hogyan tovább?

Már két hónapja volt a kórházban. Közben a csapata sorra nyerte a mérkőzéseket, és gyógyulása után őt is visszavárták.

Gyógyulás? Miféle gyógyulás? – kérdezte a fiú az edzőt, aki meglátogatta. Semmi változás nincsen az állapotomban! – mondta hallhatóan beletörődve.

Sok éjszakát virrasztott át imádkozva, könyörögve, hogy Isten adja vissza a „lábait”, hogy focisztár lehessen.

Édesanyja behozta neki a kedvenc imakönyvét is. Az egyik álmatlan éjszakán ezt olvasgatta, amikor a kezébe került egy régi szentkép. Az egyik felén Jézus szíve

kép, a másik oldalon pedig az ő gyermekkori írása: Egészen a tied Uram bárhol, bármikor és bárhogyan! Minél többször olvasta el az írást, annál keserűbb lett a szíve.

Most valami összetört a lelke legmélyén, csak sírt, csak sírt... és megszületett az új hivatás is.

Reggel a kórterembe, ahol feküdt, véletlenül betévedt egy kisfiúcska, kezében egy szép piros pöttyös labdával. Mosolyogva szaladt be a kórterembe, és ijedten megtorpant, amikor látta, hogy rossz helyen jár, nem azt találta meg, akit keresett. De nem jött zavarba, megkérdezte a beteg sportolót, játszana-e vele?

– Persze, z ide azt a lasztit! – volt a válasz.

Mire a nagyvizit ideje eljött, a kisfiúcska fent ült a focista ágyán, és elmélyülten megvitatták a focimeccs részleteit, amit előző este közvetített a televízió.

– Te mi leszel, ha felnőtt leszel? Kérdezte a fiúcska. A sportoló már nem volt olyan biztos a válaszban. Régen gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy híres focista. De most így félig bénán? Talán mondja, hogy pap? De vajon kell-e még Istennek így, betegen? Beteg testtel és beteg lélekkel? Hiszen elhagyta Jézusát a sikerért... bár vissza lehetne fordítani!

Míg ezen töprengett, könnyek szöktek a szemébe, és csak hallgatott. Kis barátja megfogta a kezét: Én orvos leszek és majd meggyógyítalak, jó?

A sportoló kérte a plébános atyát, jöjjön el hozzá, amilyen hamar csak tud.

Az atya délután már a kórteremben volt. A fiú azt mondta neki: – Már nem baj, ha nem gyógyulok meg, mert így is tanulhatok, és elvégzem a teológiát. Már nem focista akarok lenni, Isten egy sokkal nagyobb csapatba hívott meg, csatárnak! Ha még most is „kellek Neki” akkor pap akarok lenni! Vak voltam és önző, hogy ezt nem vettem észre, és majdnem eljátszottam a hivatásom!

Most már megvolt a helyes cél és küzdött is érte! Isten kegyelmét is bőven kapta ehhez, mert rohamosan javult az állapota, és a saját lábán jött ki a kórházból. Pappá szentelték lassan már 20 éve. És a foci? Minden héten van egy focis délután a hittanos gyerekeknek, ami nagyon népszerű minden korosztályban!

„Ha hajót akarsz építeni, akkor az embereket nem favágáshoz kell összetoborozni, nem feladatokkal kell őket ellátni, hanem beszélni kell nekik a tengeren utazás gyönyörűségéről.” (Antoine de Saint-Exupery)

Az önismeret

Önmagunk vizsgálata rendkívül összetett folyamat. Különböző nézőpontból más és más képet alkotunk magunkról.

Általában az első fő szempont az önvizsgálat során, hogy kívülről milyenek vagyunk, milyen a megjelenésünk, a mozgásunk, magasak vagyunk-e vagy alacsonyak stb. Társaink is a külső jegyeink alapján alkotják meg az első benyomásokat rólunk. És gyakran ezek után ítélnek meg minket, sokszor nagyon is tévesen!

A testkép

Az egészséges testképpel rendelkező ember pozitívan értékeli külsejét, testét. Ennek kialakulását befolyásolja a saját tapasztalatunk magunkról, mások véleménye, és a kornak, amelyben élünk, a szépségideálja.

Mindannyian emlékszünk, hogy testünk megítélésének legkritikusabb korszaka a pubertáskor volt. Amikor tinédzserként órákat álltunk a tükör előtt, és próbáltuk beigazítani azt a rosszul álló tincset a frizuránkon, miközben rémülten vettük észre, hogy újabb pattanás jelent meg az arcunkon.

Sajnos a világ azt sugallja, hogy akkor vagy értékes, „trendi”, ha „menőn” nézel ki. Ezért a kamaszok is kritikusabbak magukkal szemben, mint ahogy helyes lenne. És sajnos ez a későbbiekben is megmaradhat.

Él egy kép bennünk arról is, hogy hősök, bátrak, igazak vagyunk. Legalábbis így gondoljuk magunkról. És persze majd mi megvédjük a gyengéket, kiállunk a jó ügyért. Azután amikor a barátunkat bántják a nagyok az osztályban, csak kicsit hajba kapnak, de máris mindenki kimenekül a teremből. Most hol is van a hős, aki megvédi a gyengét? Aki hú, de nagyon bátor?

Tehát a morális képünk nem mindig a realitást mutatja. És bizony, ha nem tesszük valóságos alapokra ezt a területét önismeretünknek, akkor nagyot csalódhatunk. Mert olyan tulajdonságunkra építünk a későbbiekben, ami nem is létezik. A kudarcot úgy fogjuk megélni, hogy csalódunk önmagunkban: Még erre sem voltam képes...

A helyzet az, hogy senki sem születik gyengének vagy bátornak stb. Mindenkinek tanulnia és gyakorlással fejlesztenie kell a személyiségét.

Önismereti kérdések:

Szépnek tartod magad?

Meg vagy elégedve a testeddel?

Ha igen, miért? Ha nem, miért?

Ha van, ami nem tetszik magadon, tudsz rajta változtatni? Érdemes? Mivel lesz jobb az életed ettől a változástól?

Azért változtatnál magadon, mert mások kritizálnak?

Ha életed szerelme azt mondaná, hogy így szeret, ahogy vagy, és így akarja leélni veled az életét, akkor is változtatnál a megjelenéseden? Vagy akkor már nem számítana mások véleménye?

Milyennek ismered magad, bátor vagy?

Honnan tudod? Kipróbáltad már éles helyzetben?

Milyennek ismered magad, ki tudod mutatni, hogy fontos neked a partnered, barátod, munkatársad?

Hogyan csinálod?

Értékelik a próbálkozásodat?

Ha nem, mi lehet a hiba?

Vagy inkább olyan természet vagy, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, de elvárja, hogy szeressék?

Szerinted, ha nem gondoz mind a két fél egy kapcsolatot, barátságot,

szerelmet, mi lesz vele?

Jézus tanítása szerint azt add a felebarátodnak, amit szeretnél, hogy te is kapj. Ha szeretetet szeretnél kapni, mit kell neked adnod először?

Az önismeret egyik legjelentősebb része az, ami meghatározza, milyenek szeretnénk lenni külsőnkben, belsőnkben. Ezt a pszichológia idealizált énképnek nevezi.

Vagyis tökéletesek szeretnénk lenni, mind testi adottságainkban, mind szellemi képességeinkben, és erkölcsi szinten is.

A kisgyermek is választ ilyen ideált, a mesék hős, bátor, igazságos hercegét, vagy a kedves, állatszerető, csodaszép királylányt. Később sajnos, főleg a celebek köréből kerülnek ki a fiatalok példaképei.

Többször tapasztaltam, hogy vannak kamaszok, akik egyáltalán nem választanak maguknak példaképet. Az ilyen személyiség általában harcban áll az egész világgal, és legfőképpen saját magával. A harc oka pedig nem más, mint a megfelelési kényszer és a kudarctól való félelem. E kettő általában kézen fogva jár, mert aki folyton-folyvást mindenkinek meg akar felelni, az nagyon fél, hogy ez nem sikerül és kudarc éri. A legkisebb kudarcélménynél is elkeseredik, kedvét veszti. Alulértékeli önmagát, nem hiszi, hogy vannak jó tulajdonságai. És mivel legjobb védekezés a támadás, így támad is, ellenkezik mindenkivel, beszédében, viselkedésében, ruházatában. Bár nagyon szeretne, főleg a szüleinek megfelelni, de mivel ezt az ő sajátos módján teszi, nem értékelik azt. A szülők elvárásának nem tud, és végül már nem is akar megfelelni.

Ezért olyan társaságot keres magának (pótcsaládot), aki befogadja, elfogadja olyannak, amilyen. Itt erősnek, bátornak, vagánynak, fontosnak érzi magát. Szerencsés, ha ez egy olyan közösség, amely konstruktív és értékeket hordoz. De általában sajnos nem ez a tapasztalat...

Ugyanakkor gyakori az a szülői attitűd is, amikor éppen hogy túlértékelik gyermeküket, de nem a korának megfelelően. A már önállósodó gyermeket a legkisebb helyes viselkedést követően is elhalmozzák dicsérettel. A gyermeket tízévesen is még óvodásként kezelik, aki emiatt az önállósodásban és a személyiség fejlődésében megreked. A legtöbb esetben az ilyen nevelés következménye, hogy ezeknek a gyermekeknek sincsen példaképük, hiszen egy aranykalitkában élnek, nem is tudják magukról, hogy képesek nagy dolgokra.

Egyik eset sem helyes értékeket megtartó követelményrendszer, amelyben a gyermek teljesíteni tudna, és tapasztalná: igen, én értékes vagyok, elfogadnak, én is hoztam áldozatot a családomért, ide tartozom.

Főleg a kamaszkor éveit keseríti meg a küzdelem önmagunkkal. Sajnos ez a harc kritikusabb időszakokban önutálattá is válhat. Ebben az életszakaszban a belső értékek háttérbe szorulnak, átveszi a helyét a külső megjelenés fontossága, a divat, a kisportolt izomzat. Ha megfigyeljük a média reklámfogásait, mindegyik az idealizált énképre akar hatni, és nagyon is eredményesen teszi ezt: Szép leszel, ha ezt a terméket megveszed! Egészséges leszel! Férfias leszel! stb.! Olyannyira hat ránk az idealizált énképünk, hogy a reklámok elérik a céljukat, és vásárolunk, vásárolunk, még többet vásárolunk.

Idealizált énképre szükségünk van. És ha céltudatosan használjuk, akkor még nagy hasznunkra is lehet! A kamaszkorból kinőve nem a külső, hanem a belső értékek felé kell fordulnunk (gondoljuk meg, nem lehet a szépség vagy a fiatalság megőrzése életünk fő célja), ha valóban az értékes életcélunk megvalósítására összpontosítjuk erőinket, akkor ismét szükségessé válik egy ideál, egy olyan példakép kiválasztása, amilyen majd lenni szeretnénk a csúcson!

De a helyes ideál kiválasztásához összhangban kell lennünk elveinkkel. Ez komoly feladat, ennek tisztázása érdekében tudatosan nevelnünk kell magunkat. Az első nagy lecke, amit az önnevelés elején kaptam, így hangzott:

Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy! Az önismeret első és talán legnehezebb lépése, hogy elfogadjuk, nem vagyunk tökéletesek. De ez a legfontosabb lépés. Isten így szeret, amilyen vagy, te is szeresd magad! Csak aki szereti és elfogadja magát a hibáival együtt, az tud békében élni saját magával és másokkal is. Csak a szeretetet hordozó ember szerethető, és képes feloldódni mások szeretetében! Tehát magunkra is úgy kell tekintenünk, mint értékes, hasznos emberre, akivel Istennek nagy céljai vannak. De ezeket a célokat csak úgy érheted el, ha képességeidet kibontakoztatod, gyengeségeidet értékké csiszolod, bűneidet elhagyod. Ha Isten szeret és tisztel téged, te is tiszteld és szeresd magadat!

A főiskolán az évfolyamtársaim között volt egy mozgássérült és beszédhibás lány. Diplomavédésre készült. A könyvtárban jegyzetírás közben beszélgettünk. Elmondta, hogy négy nyelvvizsgája van, a hébert is szeretné megtanulni, de sajnos, a beszédhibája miatt nem ment. Már két diplomája van, ez lesz a harmadik. Csodálkozva hallgattam őt, a mindig visszahúzódó lányt, aki most mosolyogva lelkesen osztotta meg velem hihetetlennek tűnő energiájának és optimizmusának nagy titkát:„Azért tanulok, mert Isten számít rám! Lehet, hogy nem tudok jól járni vagy beszélni, de szeretni igen, velem is van valamilyen terve Istennek… különben nem lennék itt!”

Senki sem tökéletes, és nem is lesz azzá. Viszont jobbá válhatunk, sőt ez istengyermeki kötelességünk! Megismerni hiányosságainkat, gyengeségeinket és kiművelni azokat.

És ez csak rajtunk áll! Soha nincs késő, akárhány évesek vagyunk is!

Ha másnak sikerül, neked miért ne sikerülne? A képességed megvan hozzá! De előbb meg kell határoznod, miben szeretnél változni, és azután azt, hogy milyenné szeretnél válni. Szilárd elhatározás kell hozzá, hogy valóban akard! Most választanod kell egy példaképet, egy ideált, egy olyan személyt, akit követni akarsz. Ha olyan akarsz lenni, mint ő, akkor utánoznod kell. Nemcsak egy példaképed lehet, ha valakinek a bátorsága, másnak meg az elszántsága tetszik, mindkettő, sőt több is lehet választott követendő példa.

Fontos azonban tudnunk, hogy a személyiségünk nem oldódhat fel mások „utánzásában”!

A te életed, mint mindenkié, egyedi, így a személyiséged is az! Nem kell valaki mássá alakulnod, mint aki vagy. Pusztán azt kell megtanulnod, hogy más hogyan teszi mesterien azt, ami neked nehezen megy. De ettől te még te maradsz, csak gazdagodsz egy elsajátított képességgel, egy pozitív mentalitással, vagy éppen egy vasakarattal. Mert mindez tanulható!

Mindenki előtt hatalmas lehetőségek állnak, ha hajlandóak vagyunk elismerni, hogy vannak hibáink, és szándékunkban áll javítani ezen.

Tehát az egészséges személyiségnek szükségszerűen kell egy példa, akit követhet! Igen, felnőttként is fontos, hogy legyen példaképünk!

Mi, keresztények azért olvassuk a szentek életét, mert erőt merítünk belőlük,

látva, hogy ők is emberek voltak, nekik is voltak nehézségeik, „csak” éppen mertek krisztusi módon élni, akár az egész világ ellenében is. És igazuk lett!

De ugyanígy példát ad nekünk az Evangélium is. Érdemes elgondolkodnunk Jézus mindenkor aktuális, és nagyon is nekünk szóló szavain, tettein. Ennek a gyümölcse pedig, hogy megtaláljuk életünk útján a következő lépést.

Ezért is kérdezzük mindennapi imánkban: Uram, Jézus, mit tennél az én helyemben?

Isten rejtőző istenség, személyes Isten. Tehát időt és teret kell adnunk az életünkben, hogy ő beléphessen oda. Időt az elcsendesedésre, a mindennapi beszélgetésre vele, és teret a szívünkben, halaszthatatlan dolgaink között, megbántásaink dacosságában, félelmeink viharaiban.

Talán félsz megnyitni szívedet a Mester előtt? Mindenkinek van a szívében egy titkos zug, ahol féltve elrejtetten a lelke legmélyén, fájdalmas emlékek roncsait őrzi. Amit még maga sem mer elővenni. Nos, a lélek fekélyes sebeit csak az isteni orvos gyógyíthatja meg. Takargathatjuk pótcselekvésekkel, menekülhetünk… de hova? A szívedet mindenhova magaddal viszed. Tehetsz kitérőket, de ezek a sebek előbb-utóbb elfertőződnek, és egész életedet tönkretehetik. Fájdalmas, de ezeket a góontokat ki kell tisztítani. És ezt csak a szeretet teheti. Aki maga is sebeket kapott, méghozzá halálos sebeket, helyetted és érted. Ne félj egy cseppet sem szívedet teljesen kitárni Jézus előtt. Mert Ő nem töri össze a gyenge nádszálat! A naponta Jézussal eltöltött csendben kérdezgesd gyakran: Uram, te mit tennél a helyemben? És tudni fogod a helyes irányt. Minél többször kéred az útmutatást és járod a krisztusi utat, annál inkább a részeddé válik, te pedig Krisztus részévé. Kezeid Krisztus segítő kezei lesznek, szavaid az Ő bátorító, szelíd szavai.

A helyes életcél megválasztása

A helyes életcél elengedhetetlenül fontos a sorsát tudatosan irányító ember számára. Istennek terve van velünk. Legfőbb terve és végtelen ajándéka, hogy mindenkit meghívott az üdvösségre. Emellett mindenki kapott egy sor olyan adottságot, amelyek használatával kiemelkedő eredményeket érhet el. Az önismeret fejlesztése során törekednünk kell ezen területek megtalálására.

Isten rólunk szóló terve mindig sikertörténet! De nem a világ szerinti, hanem a szeretet szerinti sikertörténet! Azonban ennél is fontosabb, hogy konkrétan meghatározzuk célunkat, ami felé tartunk. Egy olyan fő irányt, amely egész életünket átszövi, és mivel ez mindennél értékesebb számunkra, mindent alá is rendelünk e cél elérésének érdekében.

Az útirány nélküli hajó csak bizonytalanul hánykolódik a tengeren, és ötletszerűen egyik parttól a másikig sodródik, mígnem értékes rakománya végül tönkremegy. Tehát nem elég kitűznünk a célt, a hozzá vezető utat is meg kell terveznünk, lépésről lépésre!

Tűzd ki a célod! Először a fő célod keresd meg, amely meghatározza életed irányát, majd a kisebb célokat, végül a mindennapok céljait. Ahhoz, hogy megtaláld a tervet, amelyet Isten elképzelt rólad, magadban kell kutatnod, mert a „tervrajzot” Ő már megadta neked, magadban hordozod mint elrejtett lehetőséget, amelyből neked kell felépítened a nagy tervet! Isten csodálatos tervét rólad!

Sokan mesélték már nekem, hogy kisgyermekkoruktól kezdve szerettek festeni, és szépre is sikerültek a tájképek, csendéletek, amelyeket alkottak. Gyermekkori nagy álmuk az volt, hogy híres festőművészek lesznek. De akivel megosztották

ezt az álmot, szülők, barátok, tanárok, sajnos kinevették őket. Ugyan már, pont te leszel majd híres festő? Nézz magadra, nem is vagy jó tanuló! Á, ahhoz jó kézügyesség kell, neked meg minden kiesik a kezedből!

És valóban nem is lettek híres festőművészek, mert szívük féltett vágyát a sárba taposták, összetörték!

Ezért fontos, hogy célunkat ne verjük nagydobra. Ha elmondjuk, akkor olyanoknak tegyük, akikről tudjuk, hogy megértenek minket és biztatni fognak. Azoknak mondjuk el, akik szintén küzdenek egy célért, mert ők értékelni fogják a mi erőfeszítéseinket is.

És fontos, hogy mi se legyünk negatívak mások céljaival szemben, ne tedd tönkre mások álmait! Még ha nagynak és hihetetlennek tűnik is a barátunk terve.

Csak azt mondd másnak, amit szeretnéd, ha neked mondanának. Biztass mást is és biztasd magadat is!

Évekkel ezelőtt megkeresett egy tanítványom, hogy biológus szeretne lenni. A gimnáziumban közepes eredményei voltak, és az osztályfőnöke nem támogatta, hogy ilyen gyenge teljesítménnyel beadja a jelentkezési lapját az egyetemre. Ő mégis megtette. Amikor megkapta az értesítést a felvételi vizsga idejéről, megkeresett engem. Kezében az egyetem levelével rémülten magyarázta, hogy neki ez nem sikerülhet, hiszen a tanárai is megmondták, és már előre félt a hatalmas kudarctól és a szégyentől, ami azután rá vár.

Azt már tudom, hogy a tanáraid mit gondolnak rólad – mondtam –, de te mit gondolsz magadról?

A fiú elgondolkodott, majd határozottan ezt válaszolta: – Sokkal több van bennem, mint amit mások gondolnak, érzem, hogy a biológia nagyon érdekel, nagyon izgalmas terület! Ezt akarom csinálni, de…

Itt nincsen de! Azt a tanácsot adtam neki, hogy amikor csak teheti, készüljön a felvételire, és ha lehet, kerülje azokat a barátokat, akik visszahúzzák a célja elérésében. Harcoljon a célért! Dolgozzon, szánja rá az idejét, energiáját, ez legyen az élete közepe – mindezt lelkesen motiválva: „Mert Isten a boldog adakozót szereti!”

Így is tett, elsős egyetemista korában már szaklapok publikálták a kutatásait, amelyeket a biológus professzorával együtt végzett, aki nagyra értékelte a fiú ambícióját. A fiatalember ma már jó nevű biológus.

Mi volt a titka? Meghatározta a célját és küzdött érte. Nem hallgatott mások negatív, visszahúzó kritikáira, hanem csak a szívére!

A sikerért dolgozni kell, lépésről lépésre haladva. A kisebb sikerek örömei majd még nagyobb motivációt adnak.

Fel kell kutatnunk a kiemelkedő adottságainkat, amelyeket Isten bízott ránk. Mindegy, hogy milyen körülmények között élünk, milyen kultúrába születtünk, feladatunk, hogy jó cselekedeteinkkel, tehetségünkkel úgy világosodjunk Krisztus kezében, mint a lámpatartóra tett mécses!

„Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!” (Walt Disney)

Hogyan fedezhetjük fel magunkban a különleges adottságainkat? Segíthetnek az alábbi kérdések.

1. Melyik az a témakör, amit ha meghallasz a rádióban, televízióban rögtön felkelti a figyelmedet, odaülsz és meghallgatod?

2. Melyik az a téma, amely ha olvasol róla, rendkívül érdekel, és ha nem érted az olvasottakat, hajlandó vagy kutatómunkát is végezni érte?

3. Melyik az a témakör, ahol már elképzelted magad sikeresnek?

4. Melyik az a témakör, amelyet már kipróbáltál, és örömödet lelted benne?

Fontos azt is tudni, hogy a siker a sok-sok elhibázott próbálkozásból születik. Minden sikertelenség egy-egy állomás.

Minden ilyen állomásnál meg kell állnunk, megvizsgálva, hogy hol és mit rontottunk el, hogyan tudjuk helyrehozni, és azt is, hogy mit tanulhatunk belőle.

Egy bennünket ért sikertelenség sohasem jelenti és jelentheti azt, hogy a továbbiakban már semmi sem sikerül, és hogy a nagy célunkat sem érjük el soha.

Éppen ellenkezőleg, csak próbáld újra és újra… és újra. Egy kínai mondás szerint: 101 sikertelen kísérlet az 101 lelkes próbálkozást jelent, és nem 101 kudarcot! A sikertelen kísérlet igazából nem is sikertelen, hiszen kincset találsz! Napfényre hozza egyik rejtett hibádat, amely gátol a célod felé vezető úton, és ezen most végre javíthatsz! Amikor hibázol, akkor is szeresd önmagad, és biztasd magad a javításra, ne mást hibáztass, hanem állj fel, és indulj tovább!

Ezért az útra úgy kell indulnunk, hogy igen, lesznek nehéz és kemény küzdelmeink, legfőképpen magunkkal és gyengeségeinkkel. De aki akarja a célt, annak akarnia kell az eszközöket is, amelyek a célba segítik!

Az őserdőben él egy törzs, ahol a férfivá avatás szertartása olyan módon történik, hogy a kamaszfiúknak bizonyítva bátorságukat, a tengerből kiálló nagy sziklát kell megmászniuk. A biztonságosabb mászás érdekében a meredek sziklafalon erős liánokat bocsátottak alá, hogy a próbálkozóknak legyen mibe kapaszkodniuk.

Eljött a próbatétel nagy napja. A lelkes ifjak a partról beúsztak a szikláig, míg a rokonság kenukon kísérte őket. A liánokba kapaszkodva az erősebbek jó ütemben, biztonságosan haladtak a csúcs felé, amikor hirtelen (ahogy arrafelé lenni szokott) feltámadt a szél. Olyan heves lökésekkel érkezett a tengeri áramlat, hogy a liánba erősen kapaszkodó fiúkat sorra nekisodorta a sziklafalnak. A szülők gyermekeiknek biztatás helyett hangosan azt kiabálták: – Gyere le! Úgysem sikerül! Nagyon fúj a szél!

Tíz fiatalember indult neki a nagy próbának. Közülük kilenc magas, erős, mármár férfias izomzatú, míg a tizedik egy vékony, alacsony termetű, gyermekarcú fiú.

A nagy szél és a destruktív kiabálások hatására egyre többen engedték el a kötelet és estek vissza a tengerbe. Rövid idő múlva már csak egy próbázó mászott, lassan, de elszántan a meredek sziklapárkányon. Nem nézett semerre, csak a feladatra koncentrált. A vékony fiú volt az. Mászás közben gyakran megállt pihenni, hiszen a gyengébb fizikuma újabb és újabb erőgyűjtést kívánt. Sohasem nézett le. Egyedül csak az ő szülei ültek nyugodtan a kenuban, és nem kiabáltak. Csendben aggódva nézték fiukat, aki egyre magasabbra kúszott a meredek sziklán, és végül megérintette a célként kitűzött dárdát. Hatalmas üdvrivalgás köszöntötte a győztest, aki ebből mit sem hallott, mert a „vékony fiú” siketen született. A törzsben a vele egykorúak mind lenézték testi gyengesége miatt, pedig micsoda lelkierőt hordozott! Apja ezt a tanácsot adta (mutogatta) fiának, mikor az félve elindult megmászni a „próba hegyet”:

– Fiam, mi így szeretünk, amilyen vagy! Csak higgy és előre nézz, gondolkodj, és ne siess! Én tudom, hogy képes vagy rá!

Ez a mi mottónk is lehet:

HIGGY MINDENEKFELETT,

ELŐRE NÉZZ A CÉL FELÉ,

GONDOLKODJ, HOZZ BÖLCS DÖNTÉSEKET,

NE SIESS, NE AKARJ RÖGTÖN NAGY, LÁTVÁNYOS EREDMÉNYEKET.

(Csak lépésről lépésre, fokozatosan.)

„Kettős úton halad az emberi élet: Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.” (Arany János)

A célok fontossági sorrendje

A céljaink között is rangsort kell tennünk. Mindenkinek sok olyan célja van, amit szeretne megvalósítani.

1. A legfőbb cél

Az első lépés az, hogy legyen az életünknek egy fő, legfőbb célja! Egy olyan cél, amelyért érdemes egy életen át dolgozni, törekedni. A keresztény ember egész életvitelét, tetteit, gondolatait, beszédét átszövő végső és legfőbb célja Isten! Mindent Isten dicsőségére tesz, és a szentségek segítő szent erejével, a tízparancsolat erős védőgátja mögött lépésről lépésre próbálja jobbá nevelni magát, és ezzel jobbá teszi mások életét is.

Fogalmazd meg, mi a te életed fő célja!

Életem fő célja:

2. A személyes miliőt érintő célok

Ha életünk legfőbb célját megválasztottuk, akkor közvetlen környezetünket is meg kell vizsgálnunk. A következő „célkategória” a szűkebb környezetünket érintő célok, a magánéleti célok.

Ide tartoznak a családdal, gyermekekkel, férjjel, feleséggel kapcsolatos céljaink. De ide tartoznak az autóval, a család megélhetésével, nyaralással stb. kapcsolatos terveink is. Tehát minden olyan elgondolás, amely a szűkebb, intimebb életterünket érinti. Fogalmazzunk meg ezekből a terveinkből hetet. Előre írjuk azt, amelynek a megvalósulását fél éven belül tervezzük, és a legutolsó legyen az, amelynek a kivitelezésére öt évet szánunk.

1

2

3

4

5

6

7

Ugye, milyen felemelő érzés szép terveket szőni? A pozitív élettervezés a gondolatainkat is pozitívvá teszi. A pozitív gondolkodás pedig kulcsfontosságú. De erről a későbbiekben esik szó.

3. A karrier

Fontossági sorrendben a következő „céltípus” a karrierünk tervezése. Mit akarunk elérni? Hasznos, ha ezt a célt részletesebben fogalmazzuk meg a magunk számára. Milyen cégnél, milyen beosztásban szeretnénk dolgozni? Milyen tanulmányokat kell folytatni ezért? Vagy milyen tulajdonságokat kell fejleszteni a cél eléréséhez?

Céljaim:

4. A szabadidőre vonatkozó célok

Fontos, hogy legyen mindenkinek egy hobbija! Olyan örömteli elfoglaltság, amelyben elmerülve megszűnik körülöttünk a világ, megnyugszunk. És ami a legfontosabb, alkotunk, és tudunk örülni a kész alkotásnak, sikerélményünk van. Jó, ha napi szinten, de legalább hetente „hobbizunk” egy kicsit. De fontos, hogy ne vegye el a családunktól az időt. Ez nem menekülés a problémák megbeszélése elől vagy pótcselekvés, hanem örömteli, aktív kikapcsolódás! Ezért ebben is szükséges a tervezés.

Ezenkívül tervezést igényel a társasági életünk is. Pozitív feltöltődést nyújt, ha barátainkkal együtt közös programokat szervezünk. Érdemes ezeket is előre betervezni. Esetleg közös nyaralás, sportolás stb.

Az én hobbim:

Barátainkkal azt tervezzük, hogy:

5. „Mi lesz, ha” célok

(Igazából ezek nem is célok, hanem félelmek, de ide sorolom ezeket is, mert sokan úgy tekintenek félelmeikre, mint bekövetkező negatív célokra.)

Az emberek nagy része a jövőre nézve negatív eseményeket vizualizál, képzel el. És mivel sokat foglalkoznak ezzel a negatív gondolattal, végül is elhiszik, hogy ez meg fog történni.

Valójában negatív terveket szőve a motivációjuk is negatív lesz. Ennek eredményeképpen előbb-utóbb tényleg bekövetkezik az (vagy valami hasonló), amitől féltek. Valójában ezek a negatív félelemképek az értékes célok megrontói.

Viszont, ha leírjuk a jövőre vonatkozó, negatív félelmeinket, szembesülhetünk azokkal. Hiszen ahhoz hogy leírhassuk, konkrétan meg kell fogalmaznunk, mi is az, amitől félünk. Hasznos, ha megkeressük a gyökerét, amelyből táplálkozik ez a félelem. A legtöbb esetben arra kell rájönnünk, hogy igazából nincsen reális alapja az esemény bekövetkeztének, ha mi nem készítjük elő az utat.

Vagy ha mégis reálisnak találjuk a félelmünket, akkor tegyünk ellene. Legyen tervünk, hogy elkerüljük a bekövetkezését (nyilván amikor negatív érzelmekről és félelmekről beszélek, nem szeretteink elvesztésére vagy a természeti erők okozta katasztrófára stb. gondolok.)

Ha csak a gondolatunkban él a negatívum, a gondolatot kell pozitívra változtatni. Vagyis gondolkodjunk optimistán! „Egy pohár nem félig üres, hanem félig tele van!”

Jövőbeli negatív félelmeim:

Jó állításaim, terveim:

Nem hiszed? Pedig gazdag vagy!

Mindazt, amire Istentől a kitűzött célunkhoz szükségünk van, már létünk hajnalán ajándékba kaptuk.

És ezt senki nem veheti el tőled! Ez felelősség is, mert mindazt, amit kaptál, kamatoztatni is kell. Ez a te alaptőkéd, ami nem kevés!

Születésünk előtt, amikor még kevéssé számíthattunk szüleink segítségére, hiszen még kérni sem tudtunk, ennek ellenére mégis megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Miért lenne ez másként életünk további részében? Isten gondoskodik rólunk, „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk!”(ApCsel. 17,28)

Amikor megszülettünk, semmit sem hoztunk erre a világra, és amikor meghalunk, semmit sem viszünk el innen.

Igen, a koporsón nincsen vonóhorog… nem vontatod magad után sem a drága kocsidat, sem a bankszámládat, de még a házat és jól jövedelmező kapcsolataidat sem.

Csak egy kincsgyűjtési lehetőségünk van, a szívünk! Mielőtt megszülettünk, a világ tökéletes volt nélkülünk is. De Isten létrehívott minket, és tervei fontos részesévé tett. És a világ már soha többé nem lesz olyan, mint a létezésünk előtt. Születésünkkel a szeretet hivatását kaptuk.

Olyan gazdagság birtokában vagyunk, amit a zajos, rohanó világ embere egyre

inkább elfelejt értékelni és használni.

Nagy gazdagságunk a szeretet!

Nagy kincs a minket körülvevő Szeretet, és ugyanilyen nagy kincs a mi szeretetünk mások iránt. Különleges dolog ez, minél többet adunk belőle másoknak, annál inkább gyarapodik bennünk, minél inkább pazaroljuk, talán olyanokra is, akik nem viszonozzák felénk, annál jobban megtisztul a szeretetünk. De ha görcsösen ragaszkodunk hozzá, és féltjük, méregetjük, kinek mennyit adjunk belőle, bizony elapad a forrása, és boldogtalanok leszünk. Az igazi szeretet nem csupán érzelemben, hanem a mások áldozatos szolgálatában mutatkozik meg teljességében.

Másik kincsünk a boldogság.

A boldogságunk kulcsa a kapcsolataink minőségében rejlik.

Először is abban, hogy milyen az Istennel való kapcsolatunk. Mennyire hagyatkozunk az Ő szeretetére, mennyire bízunk abban, hogy a számára értékesek vagyunk. Kutatjuk-e Isten szent akaratát? A mindennapi imáinkban, gyakori szentségekhez járulásainkban fonjuk szorosabbra kapcsolatunkat Jézussal.

Tehát a boldogságunk első fontos alapja a lelki élet gondozása. Nem csak az él lelki életet, aki a templomban a szentmisén tevékenyen részt vesz, vagy otthon csendben imádkozik, esetleg szentolvasmányokat folytat, persze ezek mind nagyon fontosak.

Teljes, Istenben elmerülő lelki életet él az is, aki Isten és ember iránti szeretetből tesz valami jót. Mások szeretetteljes szolgálata imádság! De ez a szolgálat gyakran nem könnyű. A boldogság nem egyenlő a komfortérzettel!

A boldogságérzet a helyes önbecsülés mértékétől is függ. Nem az boldogít, amim van, hanem ami én magam vagyok. Tehát nem attól boldog valaki, ha sok mindent birtokol, pénzt, autót, házat stb. Ha emellett silányak, szeretet nélküliek a kapcsolatai, nem tud adakozni, nem gyakorol empátiát embertársai felé, valójában nagyon szomorú és magányos életet él.

Nemrég kedves ismerőseimnél töltöttem pár napot. Reggel, amikor az édesanya felébredt, még mindenki békésen aludt. Ő már betöltötte a mosógépet, megfőzte a kávét, mire – korán kelő lévén – én is kiértem a konyhába. Éppen a férjének készítette a szendvicset, és a gyerekeknek a tízórait az iskolába.

A férj is hamarosan kiért a konyhába, a szokásos reggeli morcosságban. Határozottan a nagy kávésbögrére koncentrált, szinte egy húzásra lehajtotta a kicsit gyengébb feketét. Akkurátusan táskájába tette a szendvicset, megcsókolta feleségét, majd intett, és elindult az ajtó felé. Mielőtt azonban elment volna, visszakiabált: – Milyen? – Szalámis! – jött a válasz a konyhából.

Már nyolc éve minden reggel megkérdezi, milyen a szendvics… Így reggeli szertartássá vált ez a párbeszéd. „Olyan jó hallani, hogy szereti a feleségem – mondta –, mert még az apró részletekre is figyel! Én a szalámis szendvicset szeretem. A napomat átragyogja a kedvességeivel, a szendvics mellé csempészett sütivel, gyümölccsel vagy éppen álmaim autójának újságból kivágott képével. Nagyon találékony, így szeretem!

A boldogságunk másik alkotópillére az embertársi kapcsolatainkban rejlik. Fontosak számunkra a szeretetből jövő megerősítések! Nap mint nap szükségünk van a pozitív megerősítésekre, főleg azoktól, akik szeretnek minket, és akiket mi is viszontszeretünk. Egy kapcsolatban tisztelnünk kell a partnerünket. Akár szorosabb, akár tágabb partnerviszonyról beszélünk. Mindig olyan végkifejletre számíthatunk hosszú távon a kapcsolatainkban, amilyen magokat vetettünk bele. Ha a szeretet, elfogadás, figyelmesség magjait hintettük bőségesen, és elfogadtuk a partnert olyannak, amilyen, a hibáival együtt, akkor tartós, őszinte kapcsolatra számíthatunk.

Azonban ha válogatunk, csak a számunkra kellemes dolgokat fogadjuk el, és a negatív tulajdonságait nem toleráljuk, akkor sajnos ez a kapcsolatunk nem lesz hosszú távú. Mert igazából nem őszinte, pusztán érdekkapcsolat. Nem lehet egy személyt feldarabolni, mondván – ezt szeretem benne, ezt meg nem.

A társad megérzi, hogy fenntartással viseltetsz iránta, nem tud feloldódni a kapcsolatotokban. És ennek semmilyen szinten sincsen így jövője.

Az igazán tartós kapcsolat mindenkor őszinteséget feltételez. De ez az őszinteség is szeretetteljes, figyelmes és önzetlen. Mert nem terhelhetjük szeretteinket minden velünk történt krízissel. Tehát a családapa az összes munkahelyi konfliktusát nem zúdíthatja a családjára, feleségére, gyerekeire. Mondván, kötelesek meghallgatni. Ez a család életét teljesen feldúlná. Hiszen nem ők hivatottak orvosolni az apát ért munkahelyi konfliktust, így kénytelenek lesznek hordozni azt, ami a családon belüli kapcsolatok megromlásához vezethet. Az viszont valóban helyes, ha érzelmektől mentesen tanácsot kérünk a partnerünktől olyan kérdésekben, amelyekben a segítségünkre lehet. És természetesen a közös, mindenkit érintő gondok, problémák közös megoldást kívánnak.

Egy Angliában élő üzletember mesélte, hogy mivel a nyugodt családi vacsorákat nem akarta tönkretenni, idegességével, ami általában az otthoni nyugalomban

tört elő belőle, saját módszert talált ki. Lakásukhoz közel dolgozik, így gyalog sétál a munkahelyére és délután haza. Az útja egy szép parkon vezet keresztül, ahol mindig megcsodálja a hatalmas fákat, virágzó bokrokat. Van egy különösen szeretett fája. Hazafelé jövet mindig „meglátogatja” ezt a hatalmas tölgyet. Nekidől a fának és elsorolja „barátjának” a napi nehézségeket, sérelmeket, mindent, amit a munkahelyén megélt. Lélekben leteszi a terhét. Amíg az úton hazafelé sétál, már a feleségére gondol és a gyermekeire, eltölti az öröm és a hála, hogy Isten ilyen szép, békés élettel és szerető családdal ajándékozta meg! De ezért ő is tudatosan harcol saját negatív érzelmeivel, hogy a béke meg is maradjon.

A legtörékenyebb életben is csodálhatjuk a Teremtő végtelenségét. De ennek látásához szív kell!

Következő gazdagságunk a külső-belső értékeink.

A kiemelkedő képességeink, a testi egészségünk, az életkörülményeink mind olyan ajándékok, amelyekért méltán lehetünk hálásak.

Lehet, hogy most nem álmaid házában laksz, de mégis van hol laknod. Van honnan elindulnod az álmaid felé.

Mindig találunk olyan dolgot, méghozzá sokat, amelyért mindennap hálát adhatunk. Csakhogy megszoktuk, és természetessé vált a jelenlétük. Pedig nem az.

Egy idős bácsi mondta nekem: „Akkor kezdtem értékelni az egészséget, amikor már nem volt, a fiatalságot, amikor megöregedtem. Senki ne így csinálja! Értékelje és becsülje meg, amikor benne él, boldogabb lesz!”

Becsüljük meg a kis dolgokat is! „Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem

érdemli!” Milyen bölcs ez a közmondásunk!

Mindent Istentől kaptunk, és ő éltet minket. A hála legszebb szava a „köszönöm”! A kisgyermekek is első szavaik között tanulják meg, és ők még hálásan, nem megszokásból mondják. Használjuk mi is gyakran mind Isten, mind az embertársaink felé. Azzal, ha valakinek megköszönjük a felénk nyújtott segítségét, kedvességét, emeljük az önértékelését. És ami érdekes, hogy ezáltal a mi önértékelésünk is gazdagodik.

Magunk és mások értékeinek megbecsülése kiszélesíti a jövő felé a perspektívánkat!

Nagy tévedések, amelyek gátolhatnak

A világ egészen más értékrendet sugall, mint a keresztény meggyőződés.

Ezért sokan a világra hallgatva téves célokat tűznek ki maguk elé, és téves értékrend szerint élik és tervezik életüket. Most öt olyan téves meggyőződést részletesen is megvizsgálunk, amelyek negatívan befolyásolhatnak minket és társas kapcsolatainkat.

Szinte a legnagyobb tévedés

Az vagyok, amim van! Minél több értékes dolgom van, annál értékesebb vagyok én is! Értékes autó, drága, divatos ház, ruhák, ékszerek stb. Ha gazdag vagyok, mások felett állok! Pénzért mindent megvehetek!

Az ilyen ember az eszközökkel azonosítja magát, és sajnos a gyermekeit is erre neveli. Élete fő célja a vagyon, a pénz gyarapítása. Pedig nagy itt a tét, mert ha azonosulsz a gazdagsággal, a pénzzel, akkor igazi kincseiddel együtt te magad is elveszel. A pénz utáni vágyakozásban feloldódik a személyiséged, önazonosságod, és Isten rólad elgondolt csodás terve sohasem valósul meg. Valójában sohasem élhetsz így kiteljesedett életet.

Akik az eszközzel azonosítják magukat ahelyett, hogy felhasználnák azt céljaik elérésére, maguk is eszközökké válnak valaki más céljaihoz asszisztálva. Nem arra kell törekednünk, hogy többünk legyen, hanem hogy lelkiekben többek legyünk!

Érdemes itt megállnunk egy kicsit, és a pénzről mint eszközről bővebben beszélnünk.

A pénz nem jó vagy nem rossz dolog. Eszköz, amelyet lehet jóra vagy rosszra használni. Mivel csak eszköz, nem lehet az élet fő célja sem. Vannak, akik valamiféle előítélettel közelítenek felé, és már alapból elítélik azt is, akinek van. Sokan éppen ellenkezőleg, a pénztől várják a boldogságukat, a lehetőségeket, és ha majd lesz pénzük, akkor fognak tervezni is. Addig minek terv, amíg nincsen hozzá pénz? És honnan lehet sok-sok pénzt szerezni könnyen, kényelmesen, erőfeszítés, tervezés nélkül? Lottó stb.

Ez a gondolkodás nagyon téves. A lottónyertesek 80%-a a pénz átvétele után három évvel már nem tud felmutatni a nyereményből jóformán semmit. Sőt, ugyanolyan szegényen élnek, mint a nagy „szerencséjük” előtt. Eddig sem tudtak bánni az anyagiakkal, és ezt a nyeremény sem változtatta meg. Legtöbbjük nem fektetett be semmibe, csak költött. Aki pedig merészen befektetett, igazi célok és tudás, utánaolvasás, tanulás nélkül tette. Így tervük hosszú távon nem volt nyereséges. Egy eszköz akkor ér valamit, ha használjuk, méghozzá hozzáértéssel.

Egy gazdálkodó mondta nekem egyszer: amíg csak kis kapára tellett addig azt használtan, de ügyesen. Béreltem földet, és én kapáltam, műveltem, bizony eleinte kézzel. Most, hogy nagyobb eszközre is tellett (traktor), már azzal művelem a háromszor akkora területemet.

Ez a gazda mondhatta volna, hogy: Á, nem művelek én semmit, még traktorom sincsen.

Tehát ha valaki tervszerűen használja, fejleszti tudását, lépésről lépésre fejleszti eszközeit és ragaszkodik a céljához, csak az lehet sikeres. Már magában hordozza a siker csíráit.

Tervező kérdések:

Miben látnál fantáziát, amibe befektetnéd a pénzed, ha nyernél a lottón? Írd le lépésről lépésre!

A második nagy tévedés

Minél híresebb vagyok, annál értékesebb vagyok! A „celebek” korában a legtöbb fiatal híres akar lenni, hogy megismerjék az utcán, és akkor ő lesz VALAKI. Tehát mindenkit le kell győznöm, hogy tiszteljenek, értékeljenek! Nyernem kell! Majd én megmutatom! – hangzik az ismert szlogen. A családban, a munkahelyen, az iskolában és minden társas kapcsolatban én vagyok a legjobb!

Alapjában véve egyáltalán nem rossz, ha valaki híres, sőt, ha pozitív példát ad másoknak, nagyon is hasznos és lélekemelő! De az ilyen emberek alázatosak is.

De nem így van ez a mindent elsöprő akarnok ember életében, ahol mély lelki sérelmek, megbántások szegélyezik erőszakos útját. Minden kapcsolatát csak ugródeszkának használja az előmenetele érdekében ugródeszkának használja.

De az ember nem csak az, amit tesz! És az egyáltalán nem normális reakció, hogy mindig mindenkit le kell győzni. És az sem igaz, „hogy ha első leszek, kiváló és tiszteletre méltó is leszek!”

Jézus így tanít minket: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul sokakért.” (Mt. 20,26–27)

Egy mélyen hívő birkózó tanítványommal beszélgettem. Érdeklődtem, mit jelent

számára a siker.

Az ember igazi értékét nem kiváló sportteljesítménye adja, hanem az út nevelő hatása, amely során eljutott a csúcsra. Az igazi kincseket akkor szereztem – mondta –, amikor megtanultam a kitartást, a csapattársak szeretetét, az engedelmességet, a pontosságot, tűrni a fájdalmat, az elcsüggedést. Az ilyen értékes kincseket hordozó sportoló sírja el magát a himnusz alatt, amikor a dobogó legfelső fokán áll, mert átéli, hogy ennek az egész hatalmas, lépésről lépésre felépített „sikernek” minden perce ajándék volt. A legcsodálatosabb, hogy ezzel az ajándékkal a hazámat is gazdagítom, mert példát adok, sok-sok honfitársamnak.

Példát, hogy higgy, és előre nézz, tedd az „ekeszarvára a kezed”, ahogy Jézus mondja, és bátran haladj előre! Az eredmény nem marad el!

„Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy elegem van (...), de mindig sikerült új célokat kitűznöm magam elé, és ez elég volt ahhoz, hogy tovább koncentráljak. Ha az ember egyszer megérzi a siker ízét, és látja, hogy a befektetett munkának megvan az eredménye, akkor tovább tud küzdeni.” (Oliver Kahn)

Van igazi barátod, aki ha kéred, bármikor segítene neked?

Szoktál segíteni önzetlenül (nem pénzért) másoknak? Milyen érzés?

Szeretnél híres lenni? Miben lennél híres? Miért?

Szerinted jó lenne az, ha mindenhol felismernének mint híres embert? Miért?

A harmadik nagy tévedés

Mindent úgy kell tennem, mint mások! Nem jó, ha más vagyok, mint a többiek, másmilyen a ruhám, másként gondolkodom, beszélek, mert akkor kiközösítenek. Követnem kell a divatot! Engedelmesen bele kell vegyülnöm a szürke tömegbe. Mindenkinek meg kell felelnem, nehogy rosszat mondjanak rólam! Minden tettemet meg kell magyaráznom.

Milyen szomorú és veszélyes tévedés ez! Mernünk kell másnak lenni, mert

nincsen „sor”, ahova beállhatnánk. Önálló és megismételhetetlen személyek vagyunk, személyre szabott értékekkel és tervvel.

Senki életcélját nem valósíthatod meg, és senki nem fogja a tiédet sem megvalósítani. Egyedül kell az utat megtalálnod, és az mindig más, mint a többieké.

A pedagógia tudománya tanítja, hogy a tehetséget nem lehet nem észrevenni, mert egyszer csak kitör a szürke tömegből.

Istenadta jogod van kibontakoztatni a képességeidet! Sőt, kötelességed is! Persze a világ gyakran nem tolerálja a másságot. De nem vagy köteles mindig mindent megmagyarázni.

Ez a szinte már kóros magyarázkodás abból fakad, hogy személyiségünket alulértékeljük, túlzottan függünk mások véleményétől, és folyton bizonygatni akarjuk az igazunkat, hogy mit miért tettünk. De nem kell! Önálló egzisztenciák vagyunk, szabad akarattal.

Bölcsen különbséget kell tennünk a jó szándékú figyelmeztetés és a negatív, vagy éppen irigy kritizálás között. Vannak a környezetünkben olyan szeretetteljes emberek is, akik tényleg a javunkat és előmenetelünket akarják. Hasznos az ilyen barátaink társaságát keresnünk, míg a negatívan kritizálóinkét, bár szeretjük őket is, de érdemesebb mégis kerülnünk.

De ugye tudod, hogy mert valaki rosszat mond rólad, még nem leszel rossz, és ha valaki jót mond rólad, nem vagy jobb, mindaddig, míg nem azonosulsz azzal, amit mondogatnak neked. Ezért válogasd meg, mit akarsz hallani.

Érdekes módon, amikor rágalmaznak minket, általában olyan érzésünk támad, hogy elvettek tőlünk valamit… a becsületünket. Pedig „mid van, amit nem kaptál? (1 Kor. 4,7) Amikor megszülettünk, nem volt egzisztenciánk, becsületünk, ilyen-olyan elért sikereink, a társadalom legkisebb porszemei voltunk. „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Ő neve!” (Job. 1,22)

Ettől nem lettél rosszabb, gyengébb vagy szegényebb. Emeld fel a fejed és haladj tovább! Istennek ezzel is terve volt, amiből tanulnunk kell. Keresd meg, mit tanulhatnál az esetből, és a javadra válik! Tehát ne embereknek akarjunk megfelelni, hanem állhatatosan tegyük a jót. „Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében” (Ef. 5,10) Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. (Mt. 6,6)

Önismereti kérdések:

Sorold fel értékes tulajdonságaidat, személyiségjegyeidet!

Sorold fel azokat a tulajdonságaidat, amelyek másokat idegesítenek!

Szerinted van egyéni stílusod? Miben mutatkozik ez meg?

Szereted a munkatársaidat, osztálytársaidat? Ugye van, akit igen, és van, akit kevésbé. Min múlik ez?

Mi a véleményed Jób bölcs mondásáról (szövegben)?

Olvasd el az egész történetet a Szentírásban! Most változott a véleményed Jóbbal kapcsolatban? Milyen ember volt ő?

Mit tanultál Jóbtól?

A negyedik nagy tévedés

Csak az én akaratom teljesülhet, így vagy úgy, de ebből nem engedhetek! Én jól ismerem a szakmámat, és nekem ne magyarázzon senki! Ha az akaratom nem valósul meg, akkor én sem tudok megvalósulni. Az lesz, amit én mondok, mert akkor majd tisztelnek és elfogadnak! Vegyék észre, hogy az ő javukat szolgálja, amit én akarok!

Milyen gyakran találkozunk ilyen beállítódású emberrel. Görcsösen ragaszkodik az elképzeléséhez, nincs benne sem szeretet, sem alázat a partnere iránt. Nem érdekli, hogy más mit szeretne, diktátorként ő parancsol, és úgy véli, ha korlátozzák szándékában, személyiségét sértik meg. Igazi akarnok, diktátor.

A családi attitűdökben gyakran találkozunk diktatórikus szülőkkel. Általában az egyik szülő diktatórikus, a másik pedig az elnyomott kiszolgáló, alattvaló. A gyermekek az ilyen családban bátorító, elismerő szeretetet nem kapnak, hiszen a családi légkör is félelmet sugároz.

Tapasztalataim szerint az ilyen körülmények között élő gyermekek vagy szintén diktatórikusan viselkednek társaikkal már az iskolában (később az életben is), vagy az elnyomott, kiszolgáló szülő „áldozat vagyok” viselkedését veszik fel.

A diktatórikus viselkedés szeretet nélküli, és rendkívül egocentrikus. Hiszen az ilyen embernek semmi és senki nem számít, csak ÖNMAGA!

Az ilyen embernek nem lehet tanácsot adni, mert mindent jobban tud. Segíteni sem lehet nehéz élethelyzetén, mert nem ismeri el, hogy segítségre van szüksége.

Az az ember tud segítséget kérni, aki alázatosan elismeri, egyedül nem megy, és bizalommal fordul társa felé. Ez nagyon is kiszolgáltatott helyzet, hiszen az egónk tiltakozik az ellen, hogy bevalljuk, ebben vagy abban nem vagyunk olyan jó, mint mások, és segítségre szorulunk.

Jézus is csak azon tudott segíteni, aki kérte, és hitte, hogy Jézusnak módjában áll segíteni, és hogy ezt irgalmas szeretetében meg is teszi.

Egy történet szerint, egy híres úszóbajnokkal készítettek interjút. Helyszínnek egy csodálatos tengerparti, homokos részt választottak. Ez a partszakasz rendkívül népszerű volt, sokan napoztak, úsztak és élvezték a délutáni nap kellemes sugarait.

Az úszó elmesélte életét, sikereit. Miközben beszélt, egy izgatott, fürdőruhás férfi szaladt a sportolóhoz, és a rémülettől zihálva fojtott hangon kiabálta: „Fuldoklik!”, „Fuldoklik!”, közben egyenesen a tenger közepe felé mutatott.

Mindenki abba az irányba nézett. És valóban, nem sokkal a parttól egy fiú hevesen csapkodott a kezével, kiabált, láthatóan tényleg nagy bajban volt.

Az úszóbajnok, aki a vízimentésben is járatos volt, a tenger felé fordult, majd azt mondta: Még nem jó…! És mindenki megdöbbenésére folytatta az interjút.

Egyre több ember gyűlt össze a parton, de senki sem mert a nagy hullámok miatt a bajba jutott fiú segítségére sietni. Többen szóltak ismét a bajnoknak, hogy segítsen. De a válasz még mindig az volt: Még nem jó…!

A fuldokló fiú ereje elfogyott, már nem volt képes a természet erőivel harcolni. Egyre többször tűnt el a nagy hullámokban, és nehezen tudott újból a felszínre kerülni. Ekkor az addig szinte közömbös úszóbajnok gyorsan ledobta a pólóját, és hatalmas lendülettel indult menteni a fiút. Most látszott igazán, milyen klasszis úszó, a nagy hullámok nem tudták elsodorni. A már elmerült fiúért alábukott, gyakorlott mozdulattal a partra húzta, majd szakszerűen ellátta. A fiú jól volt. Az ijedtségen és a néhány korty lenyelt vízen kívül nagyobb baja nem esett.

Ennek ellenére az emberek mégis döbbenten néztek az életmentőre. Miért nem ment előbb? Miért mondta, hogy még nem jó?

A bajnok elmosolyodott, és megmagyarázta: Azért nem volt „még jó”, mert még nem hagyta magát megmenteni!

Maga akarta megoldani a nehéz helyzetet egyedül, és amikor látta, hogy nem megy, egyre vadabbul csapkodott maga körül. Ezért megvártam, míg elfogadja a segítséget.

Bizony időnként mi is így vagyunk ezzel... Makacsul magunk akarjuk megoldani a nehézségeinket, és ha nem sikerül, egyre dühösebbek, ingerültebbek, elkeseredettebbek leszünk. Elkezdünk magunk körül csapkodni, ezzel pont azokat bántva meg, akik közel vannak hozzánk és a legjobban szeretnek minket, és akiket mi is nagyon szeretünk.

Ha olyan problémával találkozunk életünk során, amelyet sehogy sem sikerül megoldanunk, akkor érdemes megállni és megvizsgálni, miért nem járunk sikerrel:

Talán erőnket meghaladó eseményről van szó? – egy kínai bölcsesség azt mondja: Miért idegeskedsz olyasmi miatt, amit nem tudsz megváltoztatni? Felesleges és hiábavaló!

Esetleg a jövő miatt aggódsz? „a mai napnak elég a maga baja” (Mt. 6,34) A „most”-ban kell élnünk, mert csak a „most”-ot tudjuk alakítani. A múlt elmúlt, hibáival, örömeivel együtt. A jövő pedig Isten titka, nem a mi dolgunk. De a most, ez a pillanat a mienk! Amit most teszel, az irányítja az életedet! Ha bizakodóan nézel a jövőbe, akkor azt építed!

Amit sugároznak a gondolataink, afelé hajlunk mi magunk is. Bölcs mondás: Amilyennek gondolod magad és jövődet, az olyan is lesz! Aki folyton fél valamitől és ezzel foglalkozik, észre sem veszi, de megalkotja félelme tárgyát. És aki mindig mindenben a jót, a szépet látja, bizakodik, hogy majd megjavulnak a dolgok, hozzáállásából fakadóan olyan lehetőségeket talál, amelyek segítségével valóban képes lesz változtatni helyzetén. A változásért tenni is kell!

Számodra melyik értéktárgyad a legfontosabb?

Ha saját dolgaid közül kellene elajándékozni valamit, mit választanál?

Olyat választottál, amit te már úgysem használsz, mert régi, nem divatos, rossz? Vagy a szép, „menő” dolgaid közül választottál?

Ha te ajándékot kapnál, milyen ajándéknak örülnél? Régi, lehasznált

kacatnak, vagy szép dolognak?

Ha te a szépnek örülnél, milyen ajándékot kell választanod a saját dolgaid közül felebarátodnak?

Milyen érzés adni?

Milyen érzés ajándékot kapni?

Milyen érzés azt a jutalmat megkapni, amelyért keményen dolgoztál?

Ötödik nagy tévedés

Én csak jót akartam! Én csak úgy gondoltam, segítek! Én csak szerettem volna, ha boldog leszel, csak jó szándékból csináltam!

Ugye hallottuk már ezeket az „Én csak” kezdetű mondatokat? A jellemzőjük, hogy az ilyen ember elgondol valamit, általában mások dolgaival kapcsolatban, és anélkül, hogy egyeztetne az érintettel, hogy neki is olyan jó lesz-e, önfejű módon megvalósítja. Nekiáll takarítani, és minden olyan dolgot kidobál a gyermeke, férje dolgai közül, amit szemétnek tekint, mondván, ő most takarít. Azt feltételezi a másikról, hogy az képtelen megválni a „kacatoktól”, de ő majd segít.

Ez nem így van. Mennyire hamis beállítottság. Nem tiszteli a személy önálló akaratát, valójában lekiskorúsítja, hiszen kérdezés nélkül dönt helyette. Nem tiszteli a személyes tulajdont sem, mert más dolgait kéretlenül kiszanálja. Nem egy családban okoztak komoly konfliktust ezek az „én csak jót akartam” akciók. „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve!” – mondják, nem véletlenül.

Ennek az attitűdnek a másik változata, amikor a fiatal házaspár új házba költözik. Adnak egy kulcsot a szülőknek is. Míg az ifjú pár nászúton van, addig a szülők átfestik más színűre a szobákat, és saját ízlésük szerint rendezik be, csak mert jót akartak. A változások láttán joggal háborodik fel a pár, hiszen intimszférájukba beavatkoztak, kérdezés, megbeszélés nélkül.

Isten tiszteli szabad akaratunkat, egyéni döntéseinket. Nekünk is így kell tennünk.

Hagyod, hogy döntéseidet, terveidet mások negatív, pesszimista gondolkodása befolyásolja?

Miért hagyod? „Nem bízol a saját megérzéseidben”?

Mit teszel, ha valaki egy jó ötletet mond a tervedhez? Elfogadod vagy leinted, hogy ez a te terved, ne szóljon bele?

Milyen könnyen tudod azt mondani a partnerednek, hogy bocsánat, tévedtem, neked van igazad?

Szerinted gyenge és kiszolgáltatott leszel, ha bocsánatot kérsz?

Aki tőled kér bocsánatot, vajon hogyan érezheti magát?

Történt veled olyan, hogy biztattad magad valamilyen cél (még ha kicsi is) elérésére, és végül sikerült? Mi volt az?

Szerinted működhet ez nagyobb célok esetében is?

Milyen nagyobb céllal próbálnád ki? Érettségi, diploma, tudományos fokozat? Szakmai, magánéleti, üzleti, sportsikerek?

Reálisan mennyi idő alatt tudnád elérni ezt a célt? Mennyit kell tanulni érte, mennyit kell edzeni érte stb.?

Mit kell tenned, hogy elérd? Írd le a lépcsőfokokat, amelyeken át eljutsz a célig!

Amiket most leírtál, azok a céltudatos tervezés első lépései. Gratulálok!

De vajon a célod kitűzésében Isten szent útmutatását is kérted? Ha igen, akkor keresztény öntudattal választottad életed egyik elérendő állomását. Most ezt meg is kell valósítanod. Ha valóban ez a célod, dolgozz érte! A tervezet itt van előtted!

Ami visszahúzhat: félelem a változástól

Mindenkinek az életében számtalan lehetőség adódik az előrejutásra. De a célok megvalósítására tett törekvéseink az életünkbe változásokat hoznak. Ez a fejlődés természetes velejárója.

„Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba!”(Hérakleitosz) Mindenki tart a változástól, mert az kizökkenti a megszokott, kényelmes életviteléből. A hozzánk nőtt körülményeink megváltozása, elvesztése pedig bizonytalansággal, félelemmel tölt el. Mi lesz most? Hogyan tovább? De ha céljainkat követve mi magunk idézzük elő a változásokat, még ha azok néha sikertelenségnek is tűnnek, mégis közelebb visznek a nagy álmunk megvalósításához.

A sikeres emberek legtöbbje elmondhatja magáról, hogy komoly, nagy nehézségeket kellett leküzdenie, mire elérte vágyai megvalósítását. A megszokott életvitelük felborult, gyakran szinte létbizonytalanságban éltek. De volt tervük, méghozzá nagyszabású tervük! És keményen dolgoztak a célért. Nagyon is igaz, hogy a változások ugyanakkor olyan új lehetőségeket is hoznak életünkbe, amelyekkel élve, pozitív megerősítések érnek majd minket. Ez még nagyobb lelkesedést ad a további munkához.

„Az élethez türelem kell, De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, amikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz.” (Márai Sándor)

Pozitív gondolkodás

„Nincsen lehetetlen, csak tehetetlen van.”(Muhammad Ali)

Mi okozza azt a rezignált, minden mindegy tehetetlenséget, amelyben értékes emberi egzisztenciák mennek tönkre? Éppen a pozitív gondolkodás hiánya.

Mindenki pozitív lelki beállítódással születik! Nincsen depressziós kisbaba! Azonban, ha a családi körülmények hiányosak, érzelmileg negatívak, ez mint tanult viselkedés, jellemzővé válik a felnövekvő gyermekre. De az ős bizalom, amelyet lelkünk mélyén hordozunk, soha nem alszik ki. Ott virraszt létünk gyökerei között, és arra vár, hogy ismét helyet kapjon az életünkben. Mint ahogy a negatív gondolkodás tanulható, ugyanígy a pozitív gondolkodás is az.

A tanulási folyamat ez esetben abból áll, hogy át kell programoznunk a szemléletünket negatívról pozitívra. Persze szép ezt így elmondani, de nem olyan egyszerű megvalósítani. Aki hajlandó saját maga (és nem mások) nevelésére, az élethosszig tartó tanulmányokba kezd! De ezzel az erőfeszítéssel élhetőbbé teszi a saját és mások életét is. A pozitív beállítottságú ember mindenért képes hálát adni, a szép lepkéért, ami leszállt a fűszálra pihenni, a napsütésért, de az esőért is, egy szép felhő láttán is hálát ad. De azért is, hogy van családja, van ruhája, van víz, amit ihat, van levegő, ami élteti stb. Mennyi mindenért hálát adhatunk, és milyen gazdagok vagyunk! Olyanoknak kell lennünk, mint a gyermekek (nem infantilisnek) – az „ovisok” rendszeresen úgy mennek haza, hogy a zsebeik „kincsekkel” vannak megrakva. De milyen csodás kincsek ezek! Szép kövecskék, üres csigaház, színes virágfejek, magvak stb. Hálásan rácsodálkoznak Isten teremtő szépségére, és értéknek tekintik, ami az övék. És mindenkié, csak szív kell, hogy meglássuk, és alázat, hogy megköszönjük.

„Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. (Mt. 13,12)

Aki szívében hordozza a bizakodást, a szeretetet, a békét, a hálát, és mindennek alapját, a gyakorló istenhitet – így a mennyország egy darabját –, az még kap hozzá, hogy teljes legyen az öröme. De akinek ugyan vannak jó gondolatai és tenne is érte, de negatív a beállítottsága, illetve mások destruktív megjegyzéseire hallgat, elveszti még ezeket is.

Sok évvel ezelőtt egy késő esti „beszélgetős” rádióműsorban arra kérték a hallgatókat, hogy mondják el, mi az az esemény az életükben, amiért a leghálásabbak. Többek között egy fiatalember is betelefonált.

– Hálát adok az Istennek az autóbalesetért, amelyet túléltem, de megvakultam! – mondta.

A megdöbbentő kijelentés után a rádió stúdiójában érezhetően feszült csend támadt. Majd egy elcsukló női hang kérte a telefonálót, hogy legyen kedves, magyarázza meg ezt a nem szokványos kijelentését.

A férfi elnevette magát, ami szintén idegenül csengett ebben a furcsa hangulatban...

A balesetem után újra megtanultam közlekedni – kezdet mesélni –, tudják, fehér bottal. Munkahelyem is lett, egy közeli telefonközpontban.

De ami mindig problémát okozott, az a metró mozgólépcsőjére való fellépés. Nem javaslom, hogy csukott szemmel kipróbálják, nem kellemes elesni rajta. Hangjából a kellemetlen tapasztalat bizonyossága érződött.

Szóval azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy megvárok valakit, és megkérem, hogy segítsen.

Nagy bizalommal voltam az emberek felé, de be kellett látnom, hogy nem mindenki segítőkész – mondta kissé csüggedten.

Egy alkalommal, amikor várakoztam, hogy végre jöjjön valaki, nagyon orrfacsaró szagot éreztem. Majd egy kellemes női hang megkérdezte, hogy segíthet-e. Elfogadtam a segítséget, és közben azon tűnődtem, mi a csoda lehet ez a szag?

Másnap a szokott időben ott álltam ismét segítségre várva, amikor ismét megéreztem a lassan már ismerőssé váló szörnyű szagot. És a kedves női hang ismét felajánlotta a segítségét.

Ez így ment sokáig, közben azt is megtudtam, hogy a hölgy a közeli halfeldolgozóban takarít.

Ma ez a kedves hangú hölgy a feleségem! Elvégezte az egyetemet, amit félbehagyott, született két szép, és egészséges kislányunk.

Ugye most már értik, miért adok hálát Istennek, hogy megváltoztatta az életemet.

Isten nélkül nem találtam volna meg az igazi szerelmet, és nem lenne ilyen szép családom. Isten mindig tudja, mit miért tesz!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A férfi letette a telefont. A stúdióban még sokáig nagy csend volt…

A pozitív gondolkodás tanulható, amely azután életstílusunkká válik! Létezik pár olyan hasznos módszer, amelyet könnyen és nagy haszonnal alkalmazhatunk.

Az első lépések:

Mindig azok a bizonyos első lépések a legnehezebbek, igen, ez így van. Ráadásul ezek a lépések nem is nagy lépések, és eleinte látható, feltűnő eredményt nem is hoznak. Ezek a lelki ház alapjai. Mielőtt alapot építenénk, először mélyre kell ásni, hogy az alap biztonságos vastagságú legyen, a rá épülő ház súlyát elbírja.

Nekünk is először lelkünk mélyére kell hatolnunk, visszatérni a gyökereinkhez. Itt megtaláljuk azokat a pozitív megerősítéseket, amelyeket gyermekkorunktól magunkban hordozunk, csak éppen nem vettünk róla tudomást: Isten nagy tervét rólunk, a tehetségeinket, a szeretet csíráit, melynél fogva szeretjük a jót és a szépet, és vágyunk is rá.

Ezek azok az első lépések, amelyek megerősítenek minket. A kapaszkodópontok, amelyeket felhasználhatunk majd az elő-elő törő negatív

érzelmeink leküzdéséhez.

A módszer egyszerű: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval!” (Rom. 12,21)

Tehát a negatív gondolatainkat egy inspiráló pozitív gondolattal fékezzük meg. Nap mint nap találkozunk azokkal a negatív gondolatainkkal, amelyek makacsul előtörnek, nyugtalanítanak minket. Ezek visszahúzó hatásúak, hiszen elménket folyamatosan lefoglalják, és befolyásolják érzelmeinket is. Ezért gyakran éppen az ellenkezőjét mondjuk vagy tesszük annak, amit helyesnek vélnénk.

Valójában a félelmeink, indulataink beszélnek belőlünk, irányítanak minket. Ha ez így van, akkor egy fő fontosságú elem hiányzik belőlünk, amely fontos a kiteljesedett élethez: ez a lelki béke.

Aki magában hordozza a lelki békét, csak az tud maga körül is békét teremteni. A békességes ember mindenhol jót lát, a szépet keresi, és mindenkiben értékeli a jót. „Similis simili gaudet.”, vagyis „A hasonló a hasonlónak örül.” – tartja a latin mondás.

Hogy igazán boldogok és kiteljesedettek legyünk az életünkben és céljaink elérésében, istengyermeki szabadságunkkal is élnünk kell. Isten szabad akaratot adott nekünk! Ezt tudatosan használnunk is kellene!

Ha sok gátló tényező befolyásolja döntéseinket, akkor már nem mi irányítunk, hanem félelmeink, indulataink irányítanak minket. És ha ezt engedjük, akkor

nem vagyunk szabadok, hanem érzelmeink, félelmeink rabjai. Ezért életünk sem arra veszi az útját, amerre mi szeretnénk, hiszen nem is mi irányítjuk.

Hogyan lehet ezen segíteni?

Erre szolgál az önkontroll. Folyamatosan vizsgálni kell tetteink, szavaink indítékait. Eleinte ez kicsit nehézkesen megy, hiszen valamivel hosszabb időbe telik, míg rábukkanunk az irigységre, a haragra, a féltékenységre, a türelmetlenségre, a tévesen eltúlzott bűntudatra, kisebbségérzésre, helytelen ragaszkodásra mint gyökerekre, amelyeket ha nem gyomlálunk ki, akaratunkon kívül befolyásolnak minket. Ezért érezhetjük, bár tévesen, hogy: Nem is akartam ezt tenni, így nem is vállalom érte a felelősséget.

– Minek idegesített fel, most megkapta! Az ő viselkedése hozta ki belőlem ezt! Mindig felidegesítesz, olyat teszek, amit magam is megbánok!

Ezek mind az indulatai által vezérelt ember szavai, akit az érzelmei rabságban tartanak. Már nem szabad, és így egyáltalán nem is boldog. Észre sem veszi, hogy elhatalmasodó negatív érzelmi beállítottsága miatt már csak negatív dolgokról tud beszélni, számára csak az a hír ér valamit, ami „szaftos”.

Úgy véli, élete alakulásába nincs beleszólása, tőle független „erők” játszadoznak vele, és ő nem tehet semmit! Tehetetlennek érzi magát, és valójában az is.

Viszont életünk célját csakis tevékenykedve, méghozzá felelősséggel, célirányosan dolgozva érhetjük el.

Az, aki szavaiért és tetteiért nem vállalja a felelősséget, és mindig bűnbakot keresve mentegetőzik, igen távol van a szabadság birtoklásától, amit Isten ajándékozott neki.

De ki lehet és ki is kell lépni ebből a szorult helyzetből!

A legnagyobb harcot magunkkal kell megvívnunk. „Erősítsétek meg a megrogyott térdeket!” (Zsid. 12,12)

Hogy ebből a már eleve kudarcra ítélt élethelyzetből kilépjünk, korlátoznunk kell negatív érzelmeinket. Hiszen ha azok kialszanak, lelki békénk ismét kibontakozhat. A negatív érzelmeinket, bár nem is tudunk róla, de mi magunk gerjesztjük, mégpedig azzal, hogy folyton-folyvást beszélünk róluk. Vannak, akik ismerőseikkel délutánokat, estéket, és telefonbeszélgetések óráit töltik el, hogy újra és újra bizonygassák nehéz helyzetüket és saját igazukat. Igazi áldozatoknak tartják magukat, aki most jogosan haragszik, féltékeny, dühös, gyűlölködő stb. Pedig valójában elhatalmasodó negatív érzelmeik miatt pocsékul érzik magukat.

Az első lépés tehát, hogy ne beszéljünk folyton a negatív érzéseinkről. A magunk lelkét is kitisztítjuk, és másokét sem szennyezzük vele! „A szív bőségéből szól a száj!” (Lk. 6,45)

És ha szívedben bőségesen van a jó, ez az életedben is visszatükröződik. Ugyanígy a rossz is....

Egy minket érő esemény következtében különböző érzelmek kavaroghatnak bennünk, ezért fontos, hogy tartsuk irányítás alatt reakcióinkat. Nem könnyű, de

tanulható! Nem is kell olyan sok gyakorlás, és a komoly helyzetekben is higgadtak tudunk maradni.

Csak így gondolhatjuk végig józanul a tetteink következményeit, és végül vállalva a felelősséget értük, dönthetünk. Mindig imádságos időt kell hagynunk magunknak a döntés meghozatalára, főleg ha fontos ügyben kell állást foglalnunk. A céltudatosságot és felelősségvállalást a gondolatainkban is meg kell valósítanunk.

Ezzel kezdődik a nagy cél elérése.

A negatív érzelmeket tápláló másik forrás: az emberek iránti felebaráti szeretet hiánya. Vagyis górcső alatt vizsgáljuk a másik embert, és ha végre találunk benne akár egy kis gyarlóságot is, máris kritizáljuk! „Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből!” (Mt. 7,4)

Jézus a legfőbb parancsban tanítja: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, felebarátodat, mint saját magadat.” (Lk. 10,27)

Fontos, hogy egy felmerülő probléma esetén ne kezdjük el újra és újra a felelős személyét számon kérni, vádolni, „szapulni” még akkor sem, ha tényleg hibázott. Ezzel csak negatív érzéseket (és indulatokat) gerjesztünk, magunkban is és másokban is, amelyek nehezen gyógyuló sebekké mélyülnek, amelyeket végül nekünk is hordoznunk kell. Pedig nem törvényszerű, hogy sebeket kapjunk, és adjunk!

Arra kell inkább az energiánkat fordítani, hogyan orvosoljuk a problémát. A

szeretet nagylelkű, a megbocsátásban még inkább. A megoldáskeresés előremutat, kivezető irányt ad, és aki irányítani akarja életét, annak előre kell néznie. Nem pedig siránkozni, áldozattá válni vagy vádaskodni.

Tartsuk meg, szerezzük vissza istengyermeki szabadságunkat, mert csak így lehetünk kiegyensúlyozottak, és Istenben boldogok! És csak így mehetünk a saját utunkon!

A témához tartozó elgondolkodtató és hasznos kérdés:

1. Hogyan fogalmaznád meg az istengyermeki szabadság jelentését?

2. Mi befolyásolhatja hathatósan a döntéseinket?

3. Sorolj fel öt olyan negatív érzelmet, amelyet a leggyakrabban érzel konfliktushelyzetben!

4. Szeretsz panaszkodni? Panaszkodás után megoldódik a problémád?

5. Ha a partnered elront valamit, ami számodra nagyon fontos volt, kritikus vagy vele? Jól megmondod neki, milyen „béna” volt?

6. Szerinted ha hibái, rossz döntései miatt leszidunk valakit, attól jobbá válik, vagy akar jobb lenni?

7. Előfordult veled, hogy mások előtt, a munkahelyeden, az iskolában, otthon nagyon leszidtak, vádoltak, felelősségre vontak, mert elrontottál valamit? Milyen érzés volt? Gondolj vissza, a nagy megaláztatások után akartál jobbá válni? Vagy kiborultál, és „pocsékul” érezted magad?

8. Szerinted mit érezhet a közeli, távoli partnered, ha leszidod, vagy mások előtt kiteregeted a hibáit és ezzel megalázod?

„Úgy kell imádkoznunk, mintha minden Istentől függene, és úgy dolgozni, mintha minden tőlünk függne!” (Szent Ágoston)

Vigyázz, hogy mit, kit engedsz be lelked szentélyébe!

Izaiás 33,15: „Ki lakhat Isten hegyén? Aki igazságban jár, és igazat beszél, aki megveti a zsarolással szerzett nyereséget, és nem fogad el megvesztegetést ártatlan ellen, aki bedugja fülét, hogy ne halljon vérontásról, és bezárja szemét, hogy ne lásson gonoszat. Magasságban fog az lakni...”

Talán meglepő, hogy mennyire „korszerű” Izaiás próféta intelme. A pszichológia tudománya már régen hangoztatja, hogy tetteinket mennyire befolyásolja, mit nézünk, mit hallunk, és mit gondolunk, képzelünk.

Az agyunk nagyon különleges módon működik. Tudósok sportolókkal végzett kísérlete érdekes eredményt hozott! Atléták fejére és testére elektródákat helyeztek, és arra kérték őket, hogy gondolják végig, hogyan hajtják végre a versenyszámukat. Minél életszerűbben, szinte élményszerűen tegyék ezt. A vizsgálat után a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a sportolók, miközben lépésről lépésre elképzelték a már olyan sokszor begyakorolt ugrási folyamatot, agyuk nem tudott különbséget tenni az elgondolt és a valóban megtörténő cselekvés között. Így az agy kiadta a parancsot az izmoknak, amelyek bár „képzeletben” fejtettek ki munkát, a valóságban is összehúzódtak.

Persze ez a vizualizálás nem csak a sportolók módszere. Hallottam olyan színészről, aki ugyan már évek óta nagy darabokban szerepel, de előadás előtt gondolatban mindig végigveszi az éppen aktuális szerepének mozzanatait. Ezért amikor kilép a „világot jelentő deszkákra”, elpárolog minden lámpaláza. Agyunknak ez a különleges működése nagy „veszélyt” is rejt magában. Még összeszámolni is szörnyű lenne, hogy a televíziónak köszönhetően, élete során mennyi gyilkosságot és mindenféle erőszakos cselekményeket lát egy átlagember.

A televízió ma már minden családnál megtalálható, és központi szerepet játszik. Szinte családtaggá vált. Olyannyira fontos „családtag”, hogy amikor „ő” beszél, mindenki hallgat, és inkább „őt” figyelik a munkából hazaérő emberek, mint egymást. Sokan válogatás nélkül mindent „fogyasztanak” a műsorválasztékból.

Ugye a szobádba te sem engednél be egy fegyveres bűnözőt? A helyzet az, hogy nemcsak a szobádba engeded be, hanem a lelkedbe is. Azzal, hogy nézed a filmet, agyad kódolja a látottakat. Teljesen feltölt a film élményével. Ha pozitív és szép, akkor azzal, ha negatív és erőszakos, akkor azzal töltekezel. Gondolom, veled is előfordult már, hogy egy filmet közösen megnéztetek a barátaiddal, és még napok után is arról beszélgettetek. Lefoglalta a gondolataitokat, az érzelmeiteket, és az értékes kommunikációtokat. Ha ez pozitívan inspiráló film volt, az szerencsés eset...

Hogy negatív érzelmeinket kordában tudjuk tartani, kritikusan meg kell válogatnunk, hogy mit nézünk meg, és mivel „szennyezzük” vagy gazdagítjuk a lelkünk békéjét!

Egy „sokgyermekes” családnál voltam látogatóban. Amikor beléptem a nappaliba, öt gyermek közül hárman a televízió előtt ültek, és láthatóan nagyon lefoglalta őket a film. Az anyukával a konyhában ültünk le beszélgetni. Hamarosan megérkezett két középső, „nem tévézős” gyerek, akik leültek a nagy családi asztal végéhez rajzolni. Kérdeztem, hogy a többiek milyen filmet néznek. „Valami verekedőset” volt a kislányok válasza. Láthatóan ők nem szerették az ilyen filmeket. Kellemesen elbeszélgettem az édesanyával, már éppen indulófélben voltam, amikor nagy trappolással megérkezett a konyhába a tévézős gyerekcsoport. Éhesek voltak. Léna, az anyuka megnyugtatta gyerekeit, mindjárt tálalja a vacsorát. Marasztaltak, de már volt estére vacsorameghívásom, így elköszöntem, és már indultam volna, amikor a nappaliból jövő nagy sikításra kaptuk fel a fejünket. Berohantunk. A nappali szőnyegén az egyik rajzolós kislány feküdt zokogva, láthatóan nagyon megijedt

és fájdalmai is voltak. Kiderült, hogy a két nagyobb fiú a filmben látott mozdulatokat a húgukon próbálták ki, majd miután a kislány a földre esett, nevetve elkönyvelték, hogy ez tényleg hatásos ütés, és milyen jól működik.

Az akciófilmből sugárzó agresszió, a negatív indulat „kódolta” a gyermekek érzelmeit. Olyan sok erőszakot láttak a kétórás filmben, hogy hozzászoktak. Közömbösek lettek mások szenvedései iránt, és húguk szenvedése semmitmondó lett számukra. Ennél sokkal véresebb, borzasztóbb dolgot is néztünk már! – mondták később. Felfűtött indulataik elnyomták az empátia érzését. Felelősek vagyunk, hogy mit nézünk a televízióban és gyermekeinknek mit engedünk megnézni. Ugyanez igaz a számítógépes játékokra, a világhálóról nem is beszélve!

Jó, de akkor mit csináljunk szabadidőnkben? Kérdezték a tanítványaim az egyik előadás után. Olvassatok könyvet! A fő olvasmány a keresztény családok otthonában a könyvek könyve, a Biblia. Milyen szép lenne, ha minden keresztény családban szokás lenne a közös Szentírás-olvasás! Minden nap olvasd a Bibliát!

Érdemes olvasni inspiráló könyveket, amelyek buzdítanak, jóra tanítanak. Ez lehet egy izgalmas regény is. Az a jó könyv, amit érdemes többször is elolvasni. Vannak könyveim, amelyeket időnként leveszek a polcról, és találomra felnyitva, onnan olvasom végig. Hiszen már annyiszor olvastam, mindegy, hol nyitom ki. Az írott szónak különleges kisugárzása van! Szeretem a régi klasszikusokat is. Az olvasás nagy kincse, hogy kikapcsol, mert elképzeled, amit olvasol, a képzelet fejlesztése magasabb szintre emeli a kreatív megoldóképességet. Az olvasás bővíti a szókincsedet és így a helyesírásodat is, amellett, hogy nagyon szórakoztató! Van egy kedves történetem, ami egy indiános könyvvel kezdődött:

Egy közeli barátunk – nevezzük őt Annának – jó pár hetet töltött a könyökműtéte utáni rehabilitációs kezeléssel egy szanatóriumban. Szabadidejében indiános könyvet olvasott. Nagyon szerette a régi, „vadnyugatos” történeteket. A gyermekkora jutott róluk eszébe, amikor a bátyjával folyton „indiánost’

játszottak, családjuk hatalmas kertjében.

A legjobban az tetszett neki, amikor az apacsok lovagolva nyilaztak. Elhatározta, ő is fog így lőni nyíllal. A kezelőorvos jót mosolygott ezen a terven, de végül az mondta: Asszonyom, én fogok ennek a legjobban örülni, mert akkor biztos, hogy helyrehoztuk a könyökét. Mert most ilyen könyökízülettel nem fogja tudni kifeszíteni azt a nyilat.

Na igen, az alkarját még kinyújtani sem tudta, de ez Annát nem érdekelte. A fürdőszobájában a tükör előtt gyakorolta, hogyan is tartották a kezüket az indiánok, ahogy a könyv részletesen leírta. Esténként elgondolta, hogy otthon van, a családja körében. Férjének nagy gazdaságot kellett most Anna betegsége miatt egyedül vezetnie, igaz, gyermekeik, két fiú már sokat segített az állatok körül. A gazdasághoz egy szép, frissen felújított istálló is tartozott öt lóval.

Elgondolta, hogy az istállóból kivezeti az ő kedves lovát, Csinost, aki valóban szép küllemű félvér kanca volt. Anna a férjétől kapta „tanuló hátasnak”. Szóval Csinos hátán ülve, oldalra fordulva kifeszítette a nyilat és lőtt. Nap mint nap elemezte a mozdulatot, már-már megszállottjává vált a gondolatnak. Felvette a kapcsolatot olyan sportszakosztállyal, ahol ilyenfajta nyilak használatát is oktatják, és tanácsokat kért.

Végül 8 hét múlva hazajöhetett. Kicsit megviselve, gyengén, de végre itthon volt! Mivel Anna az orvoson kívül senkinek nem mondta nagy tervét, így otthon nem tudnak róla – gondolta. Délután hátraballagott az istállóhoz, hogy megsimogassa lovait, mindegyiket külön-külön. Csinost különösen megpaskolta, aki láthatóan örült a barátja hazajöttének. Anna már éppen kifordult Csinostól, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy valamilyen tasak lóg a falra akasztva. Amikor közelebb lépett, látta, hogy a fekete bőrtokon felirat is van: Anyának! Kíváncsian bontotta ki a vastag bőrtokot. Álmai nyila volt benne, majdnem teljesen olyan, mint a könyv borítóján lévő apacsoké. Anna elsírta magát... A család Anna orvosától tudta meg a nagy tervet.

Másnap férje unszolására bemutatót kellett tartania, mit is „tanult”. Anna pont úgy vezette ki az istállóból Csinost, ahogy olyan sokszor eltervezte. Felült a hátára, kicsit járatta a lovat, majd lassú vágtában oldalra fordult a lovon, kifeszítette a nyilat és lőtt. Talált! A család elcsodálkozott, sohasem volt nyíl Anna kezében, most pedig olyan meggyőző rutinnal használta, mintha folyamatos edzésben lenne. Abban is volt. Elméletben már minden mozdulatot kidolgozott.

Egy férfi a kedves feleségének nem a szál rózsával vásárolja meg a szerelmét, de milyen szép, hogy ezzel a figyelmességgel kimutatja ragaszkodását. (Böjte Csaba ferences atya)

Váltsunk pozitívra!

Mivel a régi, visszahúzó gondolkodásmódunkat sokáig sajátunknak tekintettük és használtuk, bizony eltart egy ideig, mire „újrakódoljuk” magunkat.

Sok hasznos módszert ajánlanak, hogy már napunk elején, reggel pozitív hangulatra emeljük gondolkodásunkat, érzelmeinket. Több kísérletezés után a következőt találtam a legegyszerűbbnek, és egyben a leghatásosabbnak is. A módszer két fő részre épül: a reggeli rész, ami útirányt ad gondolatainknak, míg az esti szakasz a megnyugvásnak, a nap eredményeinek, kudarcainak a számbavételi ideje.

Reggel, ébredés után még félálomban hangosan mondogassuk:

– Köszönöm, hogy ma jó napom van, és hogy olyan sok jó történik ma velem!

– Köszönöm, hogy szeretnek engem, és én is szeretek másokat!

Legalább háromszor ismételjük meg ezeket a reggelindító kijelentéseket. Ezzel az egyszerű feladattal kiadjuk agyunknak az utasítást: Keresd a jót! Az agy pedig arra fordul, amerre az akarat utasítása vezérli. Tehát elkezdi keresni mindenben a jót!

Tanítványaimmal együtt egy héten keresztül teszteltük ezt a módszert. Minden reggel még kissé félálomban mondogatták, mondogattam én is: Ma jó napom

van... Köszönöm, hogy ma jó napom van...

Minden tanítványom arról számolt be, hogy amikor ezzel a módszerrel indították a napjukat, olyan dolgokban is észrevették a jót, a szépet, ami eddig nem tűnt fel a számukra.

Volt egy érdekes eset is. Egy egyetemista tanítványom egyik reggel elaludt és lekéste a buszt. Míg rohant a buszmegállóba, mondogatta: Ma jó napom van... Köszönöm, hogy jó napom van ma és jó dolgok történnek velem! Ekkor az orra előtt elment a busz... nagyon csalódott volt. Még hogy jó napom van! – pufogta magában. Leült a buszmegállóban, álmosan nézte a komótosan poroszkáló embereket. Eszébe jutott, hogy nem mondta végig a reggeli „leckét”. Na, most van időm – gondolta –, és elkezdte mondogatni:

– Köszönöm, hogy ma jó napom van, és hogy olyan sok jó történik ma velem!

– Köszönöm, hogy szeretnek engem, és én is szeretek másokat!

Saját maga is csodálkozott, de ettől valahogy vidámabb lett.

Jobban körülnézett és észrevette, hogy az út túloldalán egy hirdetésekkel felmatricázott, parkoló autóba most szállnak be. Gondolt egyet, odaszaladt. Megkérdezte, elvinnék-e az iskoláig? Elvitték, útközben beszélgettek, és kiderült, hogy egy számítógép-javítással foglalkozó, fiatal cég dolgozói.

A fiú nagyon örült, mert ő pedig hobbi „számítógép-építő mester” volt, minden idejét és spórolt pénzét erre költötte. A szakemberek felfigyeltek az egyetemista fiú szakmai képzettségére, lelkesedésére, így telefonszámot cseréltek. Ma már a fiatalember ennek a cégnek dolgozik. Ha akkor nem kési le a buszt...

A módszer második része: „esti kincsgyűjtés”. Ez szintén nagyon fontos. Röviden végiggondolva az elmúlt napunkat, hálát adunk a jó dolgokért, amelyeket megélhettünk. Vagyis meg kell köszönnünk mindezeket!

Előfordul, hogy konfliktushelyzetek is érnek minket, ezeket most kielemezhetjük.

Mi volt a gyökere saját viselkedésünknek? Higgadtak tudtunk maradni? Vagy éppen tudtunk-e kellő határozottsággal kiállni az érdekeink mellett? Jófelé haladunk-e?

Célszerű rendszeresíteni erre a célra egy füzetet, ahol feljegyezhetjük tapasztalatainkat, majd később újraolvasva, tanulhatunk belőlük.

A pozitív gondolkodás nagy példaképe Oloffson Placid bencés atya, akit 1946ban internáltak a Szovjetunió munkatáboraiba. Tíz évet töltött a Gulagon, és elhatározta, hogy tartani fogja a lelket a fogolytársaiban. Nagyon nyomorúságos, gyakran embertelen és megalázó körülmények között, kevés élelemmel ellátva, nehéz fizikai munkát végeztek. Ezeket a körülményeket túlélni csak Istenben gyökerező, céltudatos élettel lehetett.

Ezért Placid atya kidolgozta a saját túlélési szabályzatát:

„Háromezerötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát:

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.

Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes. A következő fordulóban a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt

egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este:

– Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.”

(Ézsaiás Erzsébet: A hit pajzsa – Olofsson Placid atya élete. Papirusz Book, 2008)

Ezeket az útmutatásokat nagy haszonnal alkalmazhatjuk mindennapi életünkben is! Amikor az első találkozásra készültem Placid atyával, olvasva a sok szenvedést, megaláztatást, amit sziklaszilárd hittel és szeretettel túlélt, arra gondoltam, hogy egy megtört, idős emberrel fogok találkozni. Az előadáson azonban egy mindig vidám, mosolygós szemű, Isten kegyelmét hordozó, egyszerű szerzetes papot láttam, aki nem mutatja magát erősnek, hősnek, hanem olyannak, aki Krisztust hordozó, mindenhol és minden körülmények között.

Esti hálaadás, kincsgyűjtés kérdései:

Milyen jó dolgok történtek ma veled?

Saját szavaiddal adj hálát ezekért! (Csak egyszerűen.)

Milyen konfliktusok értek ma? (Csak a komolyakat kell feljegyezni.)

Véleményed szerint a konfliktushelyzetekben helyesen cselekedtél? Vagy úgy

érzed, hogy helytelenül tettél vagy szóltál valamit?

Miért érzel így?

Mi volt tettednek, reakciódnak a mozgatórugója? Érzelmek? Indulat? Védekezés? Vagy éppen támadás? Vagy higgadtan meg tudtál maradni a szeretetben, és határozottan döntöttél?

Talán legközelebb okosabban, nyugodtabban oldanád meg a konfliktust? Hogyan?

Ha hibáztál, holnap hogyan tudod helyrehozni?

Ha más hibázott és megbántott téged, keresztényként késznek kell lenned a megbocsátásra.

(Persze ez nem azt jelenti, hogy továbbra is fenn kell tartanod a kapcsolatot vele, ha nem akarod. Békében, kihúzva a megbántások tüskéit kell lezárni a kapcsolatot, ha nem akarjátok már fenntartani.) Megbántás esetén törekednünk kell a békülésre. Alkalmat, időt és megértést kell szánnunk arra, hogy megbeszéljük a dolgot! Nincsen olyan probléma, amit kölcsönös szeretetben ne lehetne megoldani.

Hogyan próbálod feloldani a keletkezett feszültséget kettőtök között?

Miben szeretnél fejlődni?

Holnap milyen napod lesz? Könnyű, nehéz, szép, izgalmas? Mit tervezel holnapra?

Mi az, aminek holnap különösen nagy figyelmet szeretnél szentelni? Miért?

Újból idézd fel az elmúlt nap szép pillanatait, a téged ért sok jó dolgot! Ugye most egy kicsit más szemmel látod a pozitív eseményeket, mint a kérdések elején?

„Az emberi lények csak úgy élhetnek értékes és harmonikus életet, ha képesek – az emberi természet korlátain belül – megszabadulni attól, hogy folyton az anyagi természetű vágyaik kielégítésére törekedjenek. Az igazi cél a társadalom szellemi értékeinek gyarapítása.” (Albert Einstein)

A végére...

Szóval, nincsen vége, most kezdődik igazán, mármint a terveid megvalósítása. Ahogy már olvastad, egész életet körülölelő tanulmányok ezek! Valósítsd meg a terveidet, és ne add fel, mert Istentől kaptad azokat!

Isten rólad szóló terve sikertörténet! Még ha a körülötted élők mást is mondanak! Mindent megkaptál hozzá, hogy életed főszereplője, és ne csak statisztája legyél! Gyakorló keresztényként keresd az utadat Krisztusban! Légy bátor és erős, a kudarcokat tekintsd a barátaidnak, hiszen megmutatják a rejtett hibáidat, amelyek gátolnak a célod elérésében!

Másokat is segíts a céljaik elérésében, légy önzetlen, mert megint mások téged fognak segíteni.

„Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian, repülni csak akkor tudunk, ha átöleljük egymást.” (Luciano de Crescenso)

És végül ne feledd:

HIGGY MINDENEKFELETT,

ELŐRE NÉZZ A CÉL FELÉ,

GONDOLKODJ, HOZZ BÖLCS DÖNTÉSEKET,

NE SIESS, NE AKARJ RÖGTÖN NAGY, LÁTVÁNYOS EREDMÉNYEKET.

(Csak lépésről lépésre, fokozatosan.)

Én tudom, hogy képes vagy rá! Imádkozom érted, értetek!

Könyv címe : Istentől kaptad.....ezért ne add fel az álmaid!

Könyv szerzője : Antonio P. Marino

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-397-243-4

Tartalomjegyzék

Teréz anya: Az élet himnusza

Miért van mindenkinek külön célja?

Ki vagyok én?

Az önismeret

A helyes életcél megválasztása

A célok fontossági sorrendje

1. A legfőbb cél

2. A személyes miliőt érintő célok

3. A karrier

4. A szabadidőre vonatkozó célok

5. „Mi lesz, ha” célok

Nem hiszed? Pedig gazdag vagy!

Nagy tévedések, amelyek gátolhatnak

Szinte a legnagyobb tévedés

A második nagy tévedés

A negyedik nagy tévedés

Ötödik nagy tévedés

Ami visszahúzhat: félelem a változástól

Pozitív gondolkodás

Vigyázz, hogy mit, kit engedsz be lelked szentélyébe!

Váltsunk pozitívra!

A végére...