A Pálya Szélén 395g1e

MÁNDY IVÁN

A PÁLYA SZÉLÉN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-918-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

…………………………… Mindég lesz a nagyvárosok határán egy-egy letarolt-gyepü rét, hol hűvös alkonyati órán hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához labdaéhes diákot és inast, s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, ki eltűnődve dől a kapufához.

(Jékely Zoltán: Futballisták)

Valaha neki is lehetett neve. Miért éppen neki ne lett volna? Csak aztán szétfoszlott, elrongyolódott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek. Most már csak úgy szólították, ha lejött a lépcsőn Habácsné pincéjébe: – Szervusz, Csempe-Pempe. Valaki mindig megkérdezte: Emőd, Barasics vagy Sebők Laci. – Hogy áll fel vasárnap a Titánia? Csempe-Pempe odalépett a székhez, ahol a hálóinge volt, apró, rendes kis mozdulatokkal vetkőzni kezdett, és közben azt mondta: – A Miatoff Iván kimarad. – Biztosan megint sokat ivott – hallatszott a pince mélyéből. – Miatoff Iván sose iszik. – De akkor már felöltözött. Micsoda rétegeket vett magára! Csak éppen inget cserélt – ing nappalra, ing éjszakára –, aztán egy hatalmas, zöld szvetter, mellény, még egy mellény, és végül magára kapta a zakóját. Emőd, aki már lefeküdt az ágyába, magához intette. – Szeretném, ha tájékoztatna. Helyes kis rézágyban feküdt Emőd. Zöld paplan, párna, mindez egy rendes lakásból. Emőd talán ezzel az ággyal, paplannal menekült el egy lakásból. Mellette hokedli, azon állólámpa. Emőd szeretett ágyban olvasni. Egyik kezével a paplant paskolgatta, és közben olvasott. Csempe-Pempe átlépett két szalmazsákon, megállt Emődnél. Olyasformán, mintha azt várná, hogy Emőd leülteti az ágy szélére. Emőd nem ültette le az ágy szélére. A könyv fedelén kopogtatott, mint aki tulajdonképpen már bánja is, hogy idehívta Csempe-Pem-pét. – Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett valakire.

Csempe-Pempe kissé szédülten bámult. Ez az Emőd mindig ilyeneket tud mondani. „Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett.” Biztos, hogy magándetektív, figyel valakit, talán éppen Habácsnét. Sebők is mondta, hogy Emőd miatt még baja lesz valakinek. Mit akar itt az ágyával, a zöld paplanával? – Csak azt szeretném tudni, miért marad ki Miatoff Iván a csapatból, ha egyszer nem iszik. – Aztán magyarázatképpen: – Zuglói fiú. Sose tudtam, hogy Emőd zuglói, gondolta Csempe-Pempe. Különben nem is zuglói, nem erzsébeti, Vay Ádám utcai… – Egyre kevésbé tetszett neki ez az Emőd. Sebők Laci felé pislogott. De az őszes, hegyes szakállas Sebők Laci teát szagolgatott a szalmazsák szélén. Egy kis zacskóból a tenyerébe szórta a teát, és azt szagolgatta. – Miatoff Iván nincs formában. – Csempe-Pempe megnyugodott a saját hangjától. Akárki lehetsz te a zöld paplanod alatt, és akárki akárki lehet, de hogy Miatoff Iván miért nem játszik a Titániában, azt csak én tudom. – Nincs formában. – Emőd a takarója alá csúsztatta a kezét, és figyelmesen bólogatott. – Ez mindig így van, ha valaki kis csapatból kerül nagy csapatba. Három hét után letörik. Legalábbis átmenetileg. – Átmenetileg – bólintott Emőd. Láthatóan tetszett neki ez a szó, és most már várni lehetett, hogy Csempe-Pempét leülteti az ágy szélére. – Úgy gondolja, hogy szokatlan a környezet? – Nézzük meg, ki volt Miatoff Iván szélsője a Danuviában, és ki a szélsője a Titániában. – Csempe-Pempe lenézett a földre, és egy arcot pillantott meg a lába előtt. A padlón feküdt az arc, lehunyt szemmel, rezdületlenül, mintha valaki itt felejtette volna. – Breznainak más a stílusa, mint Kovács III-nak. És ezt a Miatoff Iván meg kell hogy szokja. Csempe-Pempe már egy szárítókötélen lógott. Ott lógott néhány alak között, akiknek már nem jutott más hely. Belekapaszkodtak a kötélbe, így aludtak, így

szálltak mozdulatlanul a kifeszített kötélen. (Bánta is ő! Bánta is Csempe-Pempe, amikor Habácsné azt mondta: – Új vendégem jött. – Felkelt a szalmazsákról, és feldobta magát a kötélre. Helyszűkében voltak, és mindig jött valami új vendég. Helyszűke miatt maradt a pincében a két párhuzamosan lógó szárítókötél, és akárcsak Csempe-Pempe hóna alá nyúltak volna, mint két mogorva testvér.) – Breznai rövid zokkal dolgozik. – Egy hát emelkedett és süllyedt CsempePempe előtt. – Kovács III pedig hosszú lábakkal dobta előre Miatoffot. Sötét volt a pincében. A kis állólámpa világított csak az ágy fölött. Csempe-Pempe elhallgatott. Érezte, hogy most nem volt elég szakszerű, és ettől zavarba jött. Az összekötő dobja ki a szélsőt, az összekötő küldi rohamra a szélsőt, akár körömzal, akár szépen, hosszan csúsztatott labdával. De hát Emőd ezt úgyse érti. Vagy érti? Talán titokban futballtréner – nála sose lehet tudni. – Érdekes dolgokat mond – Emőd mellett kialudt a villany. Csempe-Pempe lehunyta a szemét, két kézzel kapaszkodott a kötélbe. „Érdekes dolgokat mond.” Ez megint olyan furcsán hangzott. Emőd nem is figyelt. Vagy talán nagyon is figyelt. És most a sötétben leírja, amit mondtam. Van egy kis világító hegyű ceruzája, és azzal ír. Ki lehet ez itt előttem? Ugyanaz, aki tegnap? Á, itt mindig mások vannak. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen őslakó. „Mint a száradó ingek.” Ezt egy fiatalember mondta. Vagy kétszer lógott itt mellettem, és azt mondta, olyanok vagyunk, mint a száradó ingek. Valaki kikérte magának. – Köszönöm szépen, nem érdekelnek a megjegyzései. – Ez nem megjegyzés, ez egy hasonlat. Érdekes, mintha csak tegnap hallottam volna. Azt is tudom, mit felelt rá a másik. – A hasonlatai se érdekelnek, és vegye tudomásul, ez sose történt volna meg velem, ha nem csúszik ki a talaj a lábam alól. – Mit röhög? – Ez Sebők Laci volt. – Maga alól is kicsúszott a talaj? – kérdezte Csempe-Pempe a kötélről.

– Csak azt nem értem, miért nem tudott annyit összehozni, hogy legalább egy szalmazsákra kerüljön. – Egy időben három ember dolgozott a kezem alatt. – A maga keze alatt? – Száraz és józan volt Habácsné hangja. Csempe-Pempe elnémult. Most már abban se volt biztos, hogy akár csak egy ember is dolgozott a keze alatt. Habácsné hangja is a sötétből jött. A kis szobájából. Félig nyitva hagyta az ajtót, és figyelt, mindig figyelt. Vagy azt akarja, hogy bemenjen hozzá valaki? Mi bajod vele, Csempe-Pempe? Amikor kórházban feküdtél, bejött hozzád. Azzal kezdődött, hogy a nővérke megállt az ágy lábánál, és azt mondta: – Látogatója van. És akkor már jött Habácsné, azzal a mosolytalan arcával. Sört hozott és narancsot. Bakosi bácsi átjött a szomszéd ágyból, és ő is ivott a sörből. Bakosi bácsi többet beszélt az asszonnyal, mint Csempe-Pempe. – Ismertem a férjét – bólintott Bakosi bácsi. – A Práter utca ötvenkilencben volt bútorfényező. Az asszony az ágy sarkán ült, Csempe-Pempe pedig sportlapot olvasott. A csapat-összeállítás… – Mert magának akkor is csak az volt a fontos – mondta Sebők Laci. – A csapatösszeállítás. Pedig ha egy kicsit foglalkozik a nővel… – A nővel! Nagyon buta képet vághatott, mert Sebők dühbe gurult. – Hát milyen nőre vár?! Bemegy magához Habácsné, egy rendes, komoly asszony, és akkor maga a sportújságot olvassa! Talán a Gloria Swanson fogja meglátogatni vagy Anita Page? Különben lehet, hogy akkor is a csapat-

összeállítással törődne. – Aztán arról kezdett beszélni, hogy egyszer őt is meglátogatta Habácsné. – Amikor egy bizonyos ügy miatt kellemetlenségem támadt. Egy biztos: Habácsné nem hagyja cserben az embert. Narancsot és sört hozott. Csempe-Pempe a kórházra gondolt. Arra a mozdulatra, ahogy kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, majd újra betolta. És feküdt, feküdt! Ez ugyan nem izgatta túlságosan, de most valahogy mégis… A keze a takarón. Ha még egyszer láthatná, ahogy a keze a takarón fekszik! Ez az alak itt előtte mikor aludt utoljára ágyban? Nagyon is rácsavarodik a kötélre, aztán majd lepottyan. Ez így nem megy. Csak szép könnyedén, mintha hintázna, hinta-palinta… Azt mondják, egyszer egy herceg is idekeveredett. Egy svéd herceg. Elüldözték, mert ivott, meg nőkkel bolondozott. De hát miért ne ihatna egy herceg, miért kell mindjárt elkergetni. Egy uralkodó persze más, annak nem lehetnek ilyen kilengései. És talán trónörökös volt az illető. – Hagyjon békén. – Sebők hangja távoli volt. – Nem emlékszem semmiféle svéd hercegre. – Hercegek járnak ide! – nevetett egy nő. Lefelé jött a lépcsőn, a felcsapódó fényben, és nevetett. – Hol vannak a hercegek? Mögötte megjelent egy kalauz, és ő is megkérdezte: – Hol vannak a hercegek? Körültáncolták Emőd ágyát, aztán csönd lett és sötét. Mintha már régen útra készen állt volna, amikor odafent megszólalt egy hang. – Csempe-Pempe! Egy pocsolya fényben állt, és felfelé bámult. Lassan köréje gyűltek a többiek is. Sebők Laci, Habácsné, Béres Gabi. Emőd nem kelt fel az ágyból. A takaróját paskolgatta, ahogy azt mondta:

– Ezt szeretem. Nem csinálnak kavarodást. Azt szólítják, akire szükségük van. Sebők vállat vont. – Azért várja meg, amíg lejönnek. – Mindig történhet valami – mondta hátul egy hang. Emőd az ágyból: – Én már csomagolnék. Csempe-Pempe mozdulatlanul állt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy csomagolni akarna. A hang a magasból újra megszólalt. – A vörös Hungler akar veled beszélni. Csempe-Pempe megmozdult. De hiszen ez a Balla Tóni a Titániából! Ha a vörös Hunglernek kell valami, csak int: – Tóni, nézd meg, mi van ezzel meg ezzel. – Tóni elrohan, és megnézi, mi van ezzel meg azzal. – Mindjárt! – Lavórba mártotta az arcát, aztán magára kapott valami pokrócot. Érezte, hogy többen ugrálnak körülötte. Valaki megigazítja rajta a pokrócot, és megkérdi: – Ki az a vörös Hungler? Mire Emőd: – Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából. Csempe-Pempe hálásan nézett az ágy felé. Az előbb utálta Emődöt, amikor a rendőrségre célozgatott, meg arról a csomagolásról beszélt, de most, hogy ezt mondta: „Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából.” Ezt mindenki hallotta. És ezt örökké hallani fogják, akik valaha is megfordulnak Habácsnénál. Akár szalmazsákon fekszenek, akár kötélen lógnak. Mint ahogy azok is hallják, akik örökre eltűntek ebből a pincéből. A svéd trónörökös rábólint: – Szép dolog, Csempe-Pempe, kérem, ha az embert egy jelentős személy keresi a klubjából.

– Lordom! Csempe-Pempe kint az udvaron könnyedén meghajolt Balla Tóni előtt. A répaorrú fiú kissé meggörnyedve állt. Halottmerev arcával akárcsak egy kútfigura. Befagyott, elromlott szökőkút. – Mit csináltál ilyen sokáig? Ahogy az utcán elmentek a pince ablakai mellett, Csempe-Pempe el se tudta képzelni, hogy itt lakik. De hát erről szó sincs, ebben a hatalmas, ormótlan kabátban lakik. Morzsa egy leszakadt zsebben. – Miről van szó? – kérdezte. – Mit akar a vörös Hungler? – Hozott már néhány tisztességes játékost a Titániába, hozott már néhány jó kis focistát. Hungler le-föl sétált Csempe-Pempe előtt. Rövidre nyírt, őszesvörös haj, zömök alak, enyhén karikalábak. Sose volt komoly játékos, gondolta Csempe-Pempe. És mégis mindig biztos helye volt a csapatban. Az igaz, hogy tudott küzdeni, és ha egyszer ráállították valakire…! Lent ültek az irodában, a nagy tribün alatt. A falon fényképek. A Titánia csapata 1903-ból. A legtöbb játékos bajusszal, oldalt egy meghatóan szelíd tekintetű családapa guggolt. A Titánia az uruguayi turnéról. A legendás hírű fedezetsor: Lovas, Kondik, Szabadits. Egyszer, évtizedekkel később, egy osztrák szakember itt a Titániapályán látta a csapatot. Nézte, hogy működik a halfsor, nem volt reménytelen eset, azt aztán nem lehetett mondani, de az osztrák mégiscsak a fejét csóválta. – Gurigáznak, gurigáznak, de a Lovas, Kondik, Szabadits… – Felsóhajtott, és szinte könnybe lábadt a szeme. – Aber, Lovas, Kondik, Szabadits – sóhajtott Csempe-Pempe. – Mióta tud maga németül? – nézett rá Hungler.

– Én nem tudok németül, de egyszer Billy Weissner azt mondta itt ezen a pályán… – Billy Weissner! – Hungler megrándította a vállát. – Túlságosan szeszélyes volt, egy szövetségi kapitány azért nem lehet ennyire szeszélyes. Felsorolta Billy Weissner kedvenceit. A legtöbb olyan játékos, akinek szerinte nem lett volna szabad bekerülni a válogatottba. – És a Noschkét éppen egy Közép-európai Kupa mérkőzésen próbálta ki! Csempe-Pempe a fiúkat nézte, a régi fiúkat azon az uruguayi pályán. Lovas, Kondik, Szabadíts, a legendás hírű fedezetsor. Az első mérkőzést megnyerte a Titánia, 3:0-ás félidő után 4:3-ra. A világbajnok Uruguay ellen, saját otthonában. – Ha azt mondom, hogy az oroszlánbarlangban, akkor keveset mondok. És az a 3:0-ás félidő sok mindent elárul. Hogy úgy játszottak a világbajnok együttessel, mint egy vidéki csapattal, vagy mondjuk, a Soroksárral. A második félidőben egy kicsit engedni kellett, ha épségben akarták elhagyni a pályát. – Én nem mondom, hogy Billy Weissner homokos volt. – Hungler maga alá kapott egy széket, és leült. Látszott rajta, hogy nagyon feldühödött Billy Weissneren. – Akkoriban ilyesmiről beszéltek, de én egy pillanatig se hittem a dologban. Billy Weissner még csak homokos se volt, semmi se volt! Az a közönség ott Uruguayban felgyújtotta volna a pályát, forradalmat robbantott volna ki, ha a második mérkőzést is megnyeri a Titánia. – Senki se tudott úgy faultolni, mint a Szabadits Gabi. – Csempe-Pempe szédült a gyönyörűségtől. – Senki a világon. Hungler, aki még mindig Weissnerről és Weissner kedvenceiről magyarázott, elvigyorodott. – Szabadits Gabi! – Olyan szeretettel nézett Csempe-Pempére, mintha ő volna a Szabadits Gabi. – Megnyomott valakit, szépen, finoman… – …de olyan finoman, hogy senki se vette észre. – …még az sem, akit megnyomott, csak éppen összecsuklott, húsz perc múlva csuklott össze a pálya túlsó felén.

Már nem is beszéltek. Valósággal énekeltek, elandalodva, egyszer az egyik énekelt egy strófát, aztán a másik, majd kórusban. – Húsz perc múlva a pálya túlsó felén! Vonítottak, visítottak, hemperegtek a kéjtől. – Szabadits Gabi! Szabadits Gabi! Aztán Hungler ránézett Csempe-Pempére. Az pedig egyszerre abbahagyta a nevetést. Összeszűkült vállal ült, és azt gondolta: jó, hát akkor mondja meg már végre, hogy mit akar. – Mi a véleménye Rózsavölgyiről? – Rózsavölgyiről? – Csempe-Pempe hátradűlt. Az volt az érzése, hogy rövidesen megkínálják egy szivarral. Ha már egyszer megkérdik, hogy mi a véleménye a Rózsavölgyiről. – Fiatal kapus, és azt hiszem, hogy… – Nézze – Hungler felállt, és eléje lépett. – Ha azt hiszi, hogy Rózsavölgyit én hoztam a Titániába, hát akkor nagyon téved. Úgyhogy ne halandzsázzon. Különben pedig nagyon jól tudom, hogy mi a véleménye róla. Csempe-Pempe akárcsak egy kellemes langyos fürdőben ült volna. Adnak a véleményemre, semmi kétség, adnak a véleményemre. Hiába röhög a Bednarik, azért a Hungler mégiscsak tőlem kérdi meg, hogy mit tartok erről vagy arról a játékosról. – Szóval? – kérdezte Hungler. – Baj van a reflexekkel. – Reflexek! – Hungler legyintett. És ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha nem is nagyon törődne Csempe-Pempe véleményével. Az meg beszélt, beszélt, egyre izgatottabban. – A kifutások… egyszerűen nem tudja, mikor kell kifutni. Egyszer korábban indul, aztán meg bent ragad a kapuban. Hiába, ha valakinek nincs tempóérzéke! De a magas labdákat szépen védi. – Hungler arcát figyelte. Arról a száraz,

közönyös arcról próbálta leolvasni, hogy tulajdonképpen mit is mondhat Rózsavölgyiről. Aztán elhallgatott. Nem, ez reménytelen. Hungler nem is figyel. Hungler előtte állt, az állát dörzsölgette, lassan, elgondolkozva. Aztán egyszerre megszólalt. – Új kapus kell a Titániába. Csempe-Pempe megmerevedett. Új kapus kell… Hát az más, akkor Rózsavölgyinek vége, akkor Rózsavölgyi kirepült a kapuból. – A harmadik mérkőzésünket veszítjük el miatta. – Ráförmedt CsempePempére. – Ne beszéljen itt arról, hogy nincs formában, meg hogy hullámvölgyben van, engem ilyesmivel nem lehet megetetni. – Ordított. – Nagyon jól tudom, hogy miről van szó! Rózsavölgyi nem kapus! Csempe-Pempe hallgatott. Nem, itt neki már nem kellett beszélnie. – És ha jól meggondolom – folytatta Hungler –, a Lakos Náci óta nem volt klasszis kapusa a Titániának. Egyszóval, éppen itt az ideje, hogy… Csempe-Pempe bólintott. Csönd volt. Ünnepélyes csönd. Most már akármit is mond Bednarik, Nagy Béla meg Irsay úr, akkor is csak mi ketten tudjuk a Hunglerrel, hogy éppen itt az ideje… Talán még az Elnök se tudja. Bizonyos dolgokról Hungler előbb tud, mint az Elnök. Jó, rendben van. Akkor hát új kapusa lesz a Titániának. Klasszis kapusa. – Volna valaki. – Hungler Csempe-Pempéhez hajolt. – Volna valaki – ismételte áhítattal Csempe-Pempe. Üres a Titánia kapuja. De egy pillanat, és beáll valaki. Most még egy téren ugrál, két földre dobott kabát között, odakiáltják neki: – Vigyázz! Lövöm a tizenegyest. – Ő pedig a térdét dörzsölgeti, összehúzza magát, és ugrásra készül. – Ha szerda délután kinézne a Dohánygyár-pályára, tudja, a Dohánygyári

Lendület-pályára. – Hungler elkezdte sétáját a kis szobában. – Lehet, hogy kinézek – suttogta Csempe-Pempe. – Nagyon örülnék, ha kinézne. – Várt egy kicsit, aztán valami olyat mondott, hogy Csempe-Pempe majd elszédült. – És a Titánia elnöksége is nagyon örülne. – Élesen szembefordult Csempe-Pempével, és most már katonásan pattogott a hangja. – A Hálókocsival játszik a Dé Lendület. Szeretném, ha megfigyelné a Hálókocsi kapusát, szeretném, ha beszélne vele mérkőzés után vagy félidőben, vagy guruljon be labdának mérkőzés közben, bánom is én, de beszéljen vele, mert azt a fiút meg kell szerezni. Érti?! Ez a fiú hozzánk kell hogy kerüljön. Ember! A Titánia elnöksége bízik magában! De mit az elnöksége…?! Nem, ez már sok volt. Ezt már nem lehetett elviselni. – A Titánia közönsége! Csempe-Pempe már a nagytribün zúgását hallotta. – Kivédte! Egy férfi odafordult a szomszédjához: – Én már a hálóban láttam a labdát, és akkor ez a fiú… – Micsoda kapus! – Ki hozta ezt a kapust a Titániába? – Csempe-Pempe. Mi az, talán nem hiszi? Igenis, hogy a Csempe-Pempe. Igenis, hogy a Csempe-Pempe hozza a legjobb játékosokat a Titániába. És akkor már kórusban üvöltötte a tribünök közönsége, az állóhely, a lelátó közönsége, és azok is, akik odakint ácsorogtak a pálya körül. – Csempe-Pempe! Csempe-Pempe! Hungler folytatta sétáját.

– Figyelmeztetem, nem lesz könnyű dolog. Mások is felfigyeltek a fiúra. Az Atalanta is szívesen látná a kapujában, nem is szólva a Kossuthról. Azt pedig már nem is kell mondanom, hogy az Atalantának is meg a Kossuthnak is megvannak a maguk emberei. – Megvannak – sóhajtott Csempe-Pempe. – Császár Miklós és Stetcz. – Ezek az urak nem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen. Császár már Spanyolországból is hozott játékost az Atalantának. – Nőnek öltöztetve. Mert másképp nem tudta kicsempészni. – Nem, az más volt. A Tokics léptetett meg egy arab játékost a Kossuth részére. Aztán a hajón majdnem elkapták. – Ennek az arabnak volt cukorkaüzlete az Üllői úton? – Ennek, ennek. Különben pedig Tokics is ott lesz a Dohánygyárpályán. – Kis szünetet tartott. – De mi bízunk magában. Kifelé tolta Csempe-Pempét. Szűk, repedésszerű szobákon át pörgette kifelé. Emeletes faágyak voltak az egyik szobában, pokróccal letakart faágyak. Aztán valaki egyedül kártyázott egy asztalnál. Bőrszagot lehetett érezni, átizzadt dresszek szagát. Csempe-Pempe forgott, Hungler meg ordítozott. Nagy krekkeket küldenek azért a fiúért, de mi mégis magát választottuk. Mégis! Ez a szívébe nyilallt. Éppen a zuhanyozóban voltak, amikor végre megkérdezte. – És mi lesz a…? – Két ujját összedörzsölte. Hungler elengedte Csempe-Pempét. Csak nézte, valósággal bámulta. – Maga eddig még sose beszélt ilyesmiről. Ettől Csempe-Pempe dühös lett. Most már aztán igazán dühös lett. – Azt hiszi, hogy ingyen fogom megszerezni azt a fiút? – A klubszeretet…

– Hagyjuk a klubszeretetet! Császárban nincs semmiféle klubszeretet, és a Tokicsot is megfizetik, én tudom, hogy napidíjat kap, de még milyen napidíjat, persze, neki nem is merik mondani, hogy mi mégis a Tokicsot küldjük. – Jó, jó, hát majd maga is megtalálja a számításait. – Nem hiszem. – Kint álltak a pályán. Csempe-Pempe a kaput nézte, az Alapító szobrát a kapu előtt. – Szerezze meg nekünk azt a fiút. Csempe-Pempe mereven nézte az Alapító szobrát. – Megszerzem. – Aztán, ahogy lassan kifelé indult a pályáról. – Legalább villamospénzt adjon. Az utcán már tudta, hogy éppen ezt nem lett volna szabad. Császár Miklós, Stetcz vagy Tokics sose kérnek villamospénzt. Mást mondok. Azt szeretném látni, hogy valaki ezeknek az uraknak villamospénzt merjen adni! – Mit csináljak – mondta Csempe-Pempe a léggömbárusnak. – Fölingereltek. – Sose találom meg a számításaimat – mondta a pattogatottkukorica-árusnak. Egész nap ezt magyarázta. – Mert nézzük meg a dolog anyagi oldalát. (Akárcsak Emődtől hallotta volna.) – Az ember ne hagyjon magával kibabrálni. – Annyit érek, amennyit… – Nem tudta tovább folytatni. Kért egy féldecit, felfújta az arcát, és sértődötten hallgatott. – Maga egy nagy szamár – mondta Habácsné a pincében. – Sokkal határozottabban kellett volna fellépnie. – Maga most egy valőr – szólalt meg Emőd az ágyból. – Valőr – suttogta elragadtatva Csempe-Pempe. – Akkor, ha megengedi. – Leült az egyik szalmazsákra. – Holnap pihenten kell csatába indulnom. – Elhallgatott. Érezte, hogy Habácsné nézi.

Felállt, feldobta magát a kötélre. A fiú a Titánia-pálya körül keringett. Benézett a kőkerítés apró, vágott kis résein. Akárcsak a lőrések, ahonnan az ellenségre tüzelnek. Lement a teniszpályáig. A pálya üres volt, de ő úgy bámult, mintha játszanának. Sipos II a Titánia teniszcsapatát is erősíti. Sipos II, aki pillanatnyilag talán a legjobb középcsatár, most mint teniszjátékos is… Igen, ezt olvasta a sportújságban, és most úgy nézte a pályát, mintha Sipos II-t látná trenírozni. Aztán megint a futballtribünök. Üres tribünök, üres pálya. De ő látta, ahogy a Titánia kifut, hogy összemérje erejét az olasz Ambrosianával a Közép-európai Kupa döntőjén. – Elkapjuk őket – bólintott a fiú. Látta, ahogy odabent a játékosok bemelegítettek. Bene Gabi egy helyben ugrált, mintha egyszerre csak fel akarná lőni magát az égbe. Fitos és Kállai összefejeltek, Rózsavölgyi fölhúzódzkodott a felső kapufára, Sipos II, a csapatkapitány előrement, hogy kezet szorítson Rosettával, az olaszok csapatkapitányával. Sipos mosolygott, kedvesen, kisfiúsan. A levegőbe dobott pénzdarabot nézte. – Helyes – mondta a fiú –, tehát az első félidőben nappal szemben játszunk. – Eredj haza – hallatszott egy hang. A fiú hátrébb húzódott. Mi ez? Honnan jön a hang? Látni nem látott senkit. – Nem szeretem, ha a pofámba bámulnak. – Kedvetlen hang. Mint amikor kiráznak egy törlőrongyot. A falból jött a hang, a kerítés falából. Vékony, borotvált arc. Mikor csúszhatott be a repedésbe? – Jó napot kívánok – mondta a fiú. Legszívesebben elfutott volna, de mozdulni se tudott. – Ma nincs iskola? – kérdezte az arc.

– De van, csak én… – Értem. Inkább kijöttél ide. Pedig nincs mérkőzés, még csak tréning sincs. – Elővétel? – kérdezte a fiú. – Mi az, hogy elővétel? – Felhúzta a szemöldökét. – Itt lehet elővételben jegyet venni vasárnapra? – Itt semmit se lehet venni. – Nézte a fiút, aztán megismételte. – Eredj haza. A fiú nem ment el. És most már nem is félt ettől az arctól. Kicsit közelebb ment, ahogy megkérdezte. – Mit tetszik itt csinálni? – Drukkolok. – Nincs is meccs. – És ezt éppen te mondod? Azt hiszed, nem láttam, hogy ugráltál itt, és hogy kiabáltál. Ti-tá-nia! Ti-tá-nia! – Ki tetszik nézni az utcára. – Mindegy, hogy merre nézek, teljesen mindegy. – Nézte a fiút szomorúan, sajnálattal. Majd hirtelen ingerülten. – Különben miért ne fordulhatnék meg! Ki tiltja meg nekem?! – Senki – dadogta a fiú. – Tessék csak nyugodtan. – El fognak húzni félévben – mondta az arc a repedésben –, és év végén is el fognak húzni. – Még javíthatok. – Ha tanulsz. De nem tanulsz. Örökké itt lődörögsz a pálya körül. A fiú nagyon szeretett volna másról beszélni, inkább valami másról.

– Ki tetszik jönni vasárnap? Elkínzott nevetés a falból. – Vasárnap! Melyik vasárnap? – Most vasárnap, amikor az Ambrosiana ellen játszunk. – Az Ambrosiana ellen? – Ez mintha egy kicsit meglepte volna. – Nem is tetszik tudni? – Ki mondta neked, hogy nem tudom?! – A hang dühös volt. – És mit akarsz azzal, hogy játszunk? Talán te is játszol? Talán te leszel a jobbösszekötő? – Én nem, de… – …de mindenesetre itt leszel. Ha ki tudsz csalni pénzt a kedves papától, akkor bejössz, ha nem, akkor kint a kerítésnél várod, hogy az utolsó tíz percben mindenkit beengedjenek. – Győzni fogunk? Mit tetszik gondolni, győzni fogunk? – Az olaszok ellen nem lehet tudni. Van valami az olaszok stílusában, ami ellen nincs ellenszerünk. – Elhallgatott, aztán kiejtett egy nevet. – Boross Gyurka. – Boross Gyurka? – Ne erőltesd magad, te erre a névre nem is emlékezhetsz. De én itt voltam, amikor Boross Gyurka először kifutott erre a pályára, én itt voltam, amikor lefutott a jobbszélen, és kiabáltam: „Boross! Boross!” Én itt voltam, amikor a Turner Vili bombalövése kiszakította a hálót, amikor a Csiszarik Zolit hordágyon vitték el, akkor beszaladtam a pályára. – És ismerni is tetszett azokat a…? Az arc még sötétebb lett. – Amikor Csiszarikot levitték a pályáról, odakiáltottam neki: „Semmi baj, Zolikám!” Akkor egy pillanatra rám nézett. Az öltözőig kísértem a hordágyat. – Elhallgatott.

A fiú nem mozdult. Még hallani akart valamit. Az meg beszélt odabentről. – Vasárnap jönnek a szüleim, mondta a feleségem, vasárnap jön édesapám és édesanyám, itthon kell lenned. – És mert a fiú kicsit értetlenül nézett rá. – Mit bámulsz? Már kora délelőtt itt voltam, már a kölyökcsapat mérkőzésénél itt voltam. A fiú hátrálni kezdett, lassan távolodott a faltól. – Van fia a bácsinak? – kérdezte, csak hogy kérdezzen va-lamit. – Lehet, hogy van. – Összehúzott szemmel figyelte a fiút. – Meg fogsz bukni, idén is és jövőre is, és amíg csak egyáltalán meg lehet bukni. – Nem! Nem! – iszonyodva hátrál a villamosmegálló felé. Az meg csak vigyorgott odabent. – Erős mérkőzésünk lesz vasárnap, össze kell magunkat szednünk vasárnap, ó, nagyon össze kell magunkat szednünk! – És aztán itt van a kapuskérdés. Bódé a kispesti határnál. Egy elűzött piac utolsó bódéja. Kenyér, péksütemény, dobostorta kövülete. Könyvek egy toronyban. Maga a bódés zsebre tett kézzel áll odakint. Mellette zöldesfekete arcú férfi, kabátgombján kis csomaggal. – Az, az… – megbillenti a csomagot, mint egy mérleget. – Mert a Rózsavölgyivel aztán nem oldottunk meg semmit. – Vár egy kicsit. – Szívesen látnák mást a kapuban. Teherautók, motorbiciklik, szekerek karavánja vonul Kispest felől. Valaki lekiált az egyik kocsiról. – Fábián bácsi, mi lesz vasárnap? A bódés mosolyog, és utánaint. – Nem félek az Ambrosianától.

A másik mereven nézi a csomagját. – Baj van a védelemmel. – De nem sokáig. – A bódéja körül kering. – Nem mondom, hogy a jövő héten már új kapussal állunk fel, de talán már egy-két hét múlva. – Pedig hogy bíztam a Rózsavölgyiben. – Sose bíztam a Rózsavölgyiben. A másik komoran nézi a csomagját, majd hirtelen: – Miféle kapusról beszél, miféle új kapusról? A bódés egy motorosnak integet, kicsit utána is megy, majd ahogy visszajön: – Párducmozgása van annak a kapusnak. És a reflexei! A labdafogásai! Egyelőre még a Hálókocsi kapuját őrzi, de ma délután elmegy érte Csempe-Pempe. – Csempe-Pempe? A bódés beül a bódéjába. Kolbászt eszik kenyérrel. Elgondolkozva falatozgat. – Talán mást is küldhettek volna, mondjuk, Bednarikot vagy Felkait. – Csempe-Pempe? – Közelebb megy a bódéhoz. A kis csomag ingerülten himbálózik a kabátgombon. – Az a nyamvadt alak? – No, no. – A bódés felemeli a kezét. – Én inkább Bednarikot küldtem volna, de azért Csempe-Pempéről nem lehet így beszélni. A másik körbejárja a bódét. – Miért nem lehet róla így beszélni? Ragyogó tekintetű, fekete nő merül fel odabent, átfogja a bódés nyakát. Mögöttük kis ágy. Mindjárt lehevernek, aztán majd szétválnak, de közben a bódés egyre csak arról beszél.

– Nem olyan tutyimutyi az a Csempe-Pempe. Buldogtermészete van, és ha egyszer ráeresztik valakire… Az meg ott kint körbejárja a bódét, legalább ötször körbejárja a kabátgombjára kötözött csomaggal. Közben olyan képet vág, mint aki egyáltalán nem hisz Csempe-Pempe buldogtermésze-tében. – Ide figyeljen. – A bódés megint kint van a bódé előtt. – Egyszer eltett valakit láb alól. – Kicsoda? Megáll a sétában, valósággal megmerevedik. – A felesége fölcsalt valakit a lakásba, leitatta, picsi-pacsi, és akkor jött a Csempe-Pempe. Ronda munkát végeztek, a felesége most is ül. – És ő? – Kiengedték. – Belehajol abba a megkövült arcba. – Nekem a Felkai elmondta az egészet. Hozzátette, hogy még ő is fél a CsempePempétől. – Vacak kis pofa. – Azt maga csak úgy gondolja. – És megint arról beszél, hogy Csempe-Pempe megszerzi azt a kapust a Titániának. A másik előhúzza az óráját. – Mennem kell. – Megpöccinti a csomagját. – Kórházi látogatás. – Ki van bent? – A feleségem. – Javulást. – Köszönöm. – Aztán ahogy elindul, visszaszól. – Nem hiszem, hogy a CsempePempe bárkihez is hozzányúlt volna, ne is meséljen ilyesmit.

Bundák lógnak a falon, szőrmebundák. Fehér női bunda a pultra dobva. A pult mögött egy színtelen arcú férfi. Hátrateszi a kezét, fejét oldalt hajtja, mint aki mindig figyel valamire. Kövérkés, ősz nő a vaskályhánál. Felnéz a divatlapból. – Nagy kérésem van, Császár úr. Császár a pult előtt áll, kékesszürke nyakkendőjét igazgatja. – Mindent megteszek, nagyságos asszony. – Tud nekem nercet szerezni? Volna egy megrendelésünk. A színtelen arcú férfi megszólal a pult mögött. – Tényleg van valami abban a fiúban? Az asszony még mondana valamit a nercről, de Császár a pulthoz fordul. – Sárosi úr – kezdi lassan és ünnepélyesen –, bízik az ítéle-temben? Sárosi alig észrevehetően bólint, mire Császár még ünnepélyesebben. – Az évtized legnagyobb kapustehetsége. Az asszony hol az egyikre, hol a másikra néz. – Már megint kezdik! És most már nincs nerc, nincs semmi, csak az az átkozott… – A divatlap után nyúl. Azok ketten meg mintha párbajra készülnének. Sárosi: Miért nem jó az Atalantának a Benedek Pubi? Császár: Majd ha azt a fiút meglátja az Atalantában, maga is rájön. Sárosi (éllel): És ezt én még megérem? Császár eltávolodik a pulttól. – Nyugodt lehet.

– Mi lesz a nercemmel? – Skaja óta nem volt ilyen kapus, nemcsak az Atalantában, de sehol. – Megfogja a pult szélét. A következő pillanatban talán ráveti magát Sárosira. – Skaja óta. – Az arca rezdületlen, vérlázítóan rezdületlen. – Mondja mindjárt, hogy Kéri óta, mondja mindjárt, hogy Zamora már gyufát árul Madridban, mert hallotta, hogy valaki feltűnt a Hálókocsi kapujában. – Átmegyek ebédért. – Sárosiné kibújik a divatlapból, fogja a kis ételhordót, és eltűnik. A két férfi az ajtóig kíséri. Aztán ott állnak hátratett kézzel, és kibámulnak az utcára. Sárosi a szemben levő üzletet nézi. – A lúdtalpas szerint maga a feleségem miatt jár ide. – Régi tisztelője vagyok a nagyságos asszonynak. – Milyen régi? – Mindig a keretek között maradtam. – Nagyon kérem, maradjon továbbra is a keretek között. (Fáradt, szomorú hang.) Állnak, kifelé bámulnak. – És az Atalantáé lesz az a kapus? – Magam megyek el érte. Higgye el, Sárosi úr, nem a pénz miatt. De ezt a fiút én akarom megszerezni az Atalantának. Mozdulatlanul, mereven állnak az ajtóban. Akár a bábuk. – Mindenkinek tudnia kell – mondja Császár –, hogy ezt a fiút én hoztam az Atalantába.

– Hallom, komoly megbízatásod van, Csempe-Pempe. – Szálljon le rólam. – Miért? Én mindig mondtam, hogy téged foglalkoztatni kell. – Jó, jó… – Hungler most is behívott. Nézze, Bednarik, volna magának valami. – Ezt mondta? – Miért? Általában velem szokott tárgyalni, de most itt van ez a belgrádi út. Két játékost kell megfigyelnem. Mi az, hova megy, meg se iszik velem egy féldecit? – Nem érek rá, és csak figyelje azokat a játékosokat Belgrádban.

Két széles hát egymás mellett: Tokics és Brüll. Szótlanul jöttek át a kis udvaron, aztán megálltak az ajtó előtt, és Tokics bekopogott. Mocorgás hallatszott, majd mintha egy vaságy csikorogna. Kaparászás az ajtón. Bedagadt szemű, őszes férfi hálóingben. – Ki az? Tokics nem felelt, ahogy benyomult az ajtórésen. Brüll se szólt semmit. – Ki az? – A hálóinges a szoba közepén állt. De akárcsak valami álomban állna, és úgy nézné, hogy mit művelnek azok ketten. Tokics egy mozdulattal felhúzta a redőnyt, de úgy, hogy majd leszakadt, aztán körülnézett a kis szobában. Brüll nem is nézett körül. Megfogott két széket, és vitte az ud-varra. – Maguk! – És megint, mintha a vaságy nyögne. – Pártos úr küldött bennünket – Tokics kinyitotta a szekrényajtót.

– De hiszen a Pártos úr tudja, hogy fizetek. – A hálóinges férfi Tokics körül topogott. Az elmaradt lakbérről beszélt meg a haladékról, aztán megint csak azt mondta: – A Pártos úr tudja, hogy fizetek. – Még akart valamit mondani, de el kellett kapnia egy kabátot. Tokics kihajigálta a holmikat a szekrényből. Brüll visszajött az udvarból, és akkor elkapták a szekrényt, vitték kifelé. A két szék már várta a szekrényt. Az asztal is megérkezett. A vaságy is megérkezett. Az öreg kint állt az udvaron, és megint azt mondta: – Haladék. Ajtók, ablakok nyíltak a kopott, kis kertes házakból. Megjelent egy asszony, aztán még egy. – Ők vannak itt – mondta valaki. – Tokics és Brüll. – Pártos úr elküldte az embereit. Az öreg hol egy bútordarabot, hol egy lavórt kísért ki az udvarra. Tokics és Brüll mindent kirámolt. Közben rémült suttogás szállt át az udvarokon. – Itt van Tokics és Brüll. – Pártos úr elküldte Tokicsot és Brüllt. Hallgatagon, módszeresen rámolták ki a holmikat, letarolták a lakást, nem maradt egy szög se. Az öreg leült egy székre, és most már azt se mondta, hogy haladék. Valaki egy bögre kávét hozott ki neki. Eltolta maga elől, és csak nézte, hogy Tokics és Brüll az udvar közepén leülnek a vaságyra. Leültek a vaságy szélére. Brüll elővett egy kék sportlapot. – Ha a Viennával kerülünk össze a KK-ban, akkor nem félek.

Mire Tokics: – Én még emlékszem, amikor az Adamák úgy hidegre tette a Nemes Pistát, de úgy hidegre tette… Egész kis gyűrű támadt a vaságy körül, egész kis gyűrű vette körül azt a két embert. De azok csak a sportlapot böngészték. – Hogy állunk fel? – kérdezte Brüll. – Katona Feri kimarad – bólintott Tokics. – Nem való nagycsapatba, vágja a labdát, igazi mezei futballista. – Hirtelen fölpillantott. Asszonyok és férfiak a vaságy mellett. Vékony, fekete vonalak a hideg reggeli fényben. – És a kapuskérdés! – mondta Brüll: – A kapuskérdés! – Az öreg felnyögött a széken. – Idejönnek hajnalban, kiraknak az udvarra, és akkor a kapuskérdés! – Eszméletlen mozdulattal nyúlt a bögre után, eszméletlenül kortyolgatta a kávét. – Ide figyelj – Tokics olyan mozdulatot tett, mintha be akarna ugrani az ágy közepére. – A kapuskérdés az én kezembe van letéve. A gyűrű tágulni kezdett. Egy fiú megkérdezte. – Új kapusa lesz a Kossuthnak? Tokics pedig, mintha senki más nem volna itt, csak ő meg a Brüll. – Szerdán délután kimegyek a Dohánygyár-pályára. Brüll felcsillant. – Azért a fiúért? – Azért a fiúért. – Milyen fiúért? – nyöszörgött az öreg.

– Azt hallottam, hogy Császár is ott lesz az Atalantától, aztán a Titánia is felfigyelt a fiúra, a Titánia is kiküld majd valakit, Bednarikot vagy CsempePempét. – Csak küldje! – Tokics alatt felzendül a vaságy. – Megeszem Bednarikot, és megeszem Csempe-Pempét. Felőlem Császár is ott lehet, az orra elől fogom elhalászni azt a fiút. Igenis! A többiek ott álltak körülöttük, és hallgatták. Az öregre ráadtak egy kabátot, ahogy még mindig a bögrét fogta, és megkövesedett tekintettel nézte Tokicsot és Brüllt. – Érdekes – mondta Tokics a sportújság fölött. – A Wacker az idén nem tud feljönni.

Habácsné leszedte a kötélről, mint egy összeaszott, fonnyadt gyümölcsöt. – Már megágyaztam. Megvetett szalmazsák Habácsné ajtajánál. A szalmazsák mellett szék. CsempePempe leteheti a ruháját – a kabátját, a nadrágját – szépen egymás mellé. Ünnepélyes csöndben ment a szalmazsákhoz. Emőd kezében könyvvel megfordult az ágyban. Sebők meg Csempe-Pempe nyomába szegődött. Olykor megállt, akárcsak vetített képes előadásokat akarna tartani Csempe-Pempéről, de csak ilyeneket mondott. – Erős napja lesz holnap. – Nekem is erős napom lesz – hallatszott a kötélről. Meg se hallották. Most csak Csempe-Pempére figyeltek, aki Sebők kíséretében ment, ment a szalmazsák felé. – Átgyúrja az egész Titániát – magyarázta Sebők.

Csempe-Pempe mosolygott, integetett, hogy hát az azért túlzás, de akkor már pergett a film. „Csempe-Pempe ott áll a Titánia-pályán, és átgyúrja a csapatot.” Sebők Laci, mint a filmfelirat. – Először is a védelmet veszi kézbe. És akkor mindenki láthatta, ahogy Csempe-Pempe kézbe veszi a védelmet. A kapust egyszerűen lekergeti a pályáról. A hátvédeket megtanítja a helyes lestaktikára. Meginti a válogatott jobbhátvédet, hogy ne bízzon annyira a gyorsaságában, nem szabad könnyelműsködni. Csempe-Pempe és Sebők a szalmazsák szélén ültek. – Látja – mondta Sebők –, én a maga helyében foglalkoznék Habácsnéval. Nem hagynám futni. Még mielőtt felelhetett volna, Sebők Laci eltűnt. – Félreérthetetlen gesztus – mondta Emőd az ágyból. Felkapta a fejét. Szerette volna megkérdezni, hogy mégis, mire gondol Emőd. De attól az ágytól semmit se lehetett megkérdezni. Másnap reggel, ahogy az udvaron állt, egy nő leszólt az emeletről. – Megveszi a kutyának a húst? Mire Habácsné a mélyből: – Nem veszi meg, és mondja meg a Rabnecnénak, hogy az ő kutyájának se veszi meg, és a Gnadentürné kutyájának se. – Ma nem ér rá ilyesmire. – Sebők Laci ott állt Csempe-Pempe mellett, és megfogta a karját. – Bagatell ügyek – hallatszott lentről Emőd hangja. Ő meg csak állt az udvaron. Mintha valami olyasmit akarna mondani, hogy hát ő igazán nagyon szívesen megveszi a kutyának a húst, de a mai napon nem lehet.

– Egyáltalán nem akar megnősülni? – kérdezte Sebők. A tejcsarnokban ültek, egy apró kis asztalnál. – Azt nem mondtam. – Tulajdonképpen nem is tudta, miről beszélnek. Az Elnök volt előtte, a Titánia elnöke, ahogy odafordul Hunglerhez. „Szóval akkor Csempe-Pempét küldjük.” – Már elhullatta a csikófogait. – Sebők elgondolkozva nézte Csempe-Pempét. Majd váratlanul. – Szereti a joghurtot? Nem is tudta, mit mondjon. Ha bevallja, hogy szereti a joghurtot, akkor talán feleségül kell vennie Habácsnét. – Firkás ember maga. – Maga meg trotli. – Sebők Laci csöndesen dühbe gurult. – Higgye el, hogy ha valakit nem értek, hát az senki más, mint Habácsné. Hogy miért éppen magára harap…? Már megbocsásson, de azért mást is találhatna.

Kicsapódik az öltöző ajtaja, és dobogva befut a Titánia csapata. Lantos Árpi levágja magát a gyúrópadra. – Hát így aztán nem lehet győzni! Egyszerűen nem kapunk labdát a fedezetsortól. – Kalló felemeli a kezét. – Azt hiszem, két félidőből áll a mérkőzés, azt hiszem, a második félidő még hátravan. – Különb férfit is találna, én tudom, hogy Emőd is szívesen foglalkozna vele. – Szünet. – Remélem, nem akarja magát összehasonlítani Emőddel, akit különben utálok? Csempe-Pempe bólogatott. A Titánia öltözőjéből bólogatott, ahol most éppen Béri Totót hallgatta, a trénert. – A csatársorral is baj van, be akarjátok vinni a kapu torkába a labdát, mintha arról még nem is hallottatok volna, hogy szét kell húzni a védelmet. – De ha egy nő egyszer kiszemelt magának valakit, akkor többé nem lehet vele beszélni. – Közelebb hajolt Csempe-Pempéhez. – Maga már egyszer nős volt.

– Nem, nem – Csempe-Pempe a fejét rázta. – Nem vettem el Bagdi Arankát. A vásárcsarnok körül sétáltak időtlen idők óta. – Én mást hallottam, nem adok a szóbeszédre, de valami egész mást hallottam. – Nem tudom, mit hallott. – Nem szeretek mások ügyeiben turkálni, de magát otthagyta a felesége egy jéghokizóval, és akkor történt, hogy megcsúszott maga alatt a talaj. – Ugyan kérem! Elhagyatott, kis utcán jártak. Sebők megállt egy kapu előtt, úgy magyarázott. – Ehhez persze még hozzájárult, hogy a társa is csúnyán elbánt magával, tudja, akivel sportszerüzletük volt. – A sportszerbolt, az igen, de hogy nős lettem volna? Mondom, hogy nem vettem el Bagdi Arankát. – Hagyjon már ezzel a Bagdi Arankával! Ha nem Bagdi Arankát, akkor valaki mást. – Nem, mást se. Egy kéz benyúlt az uborkásüvegbe, és kivett egy uborkát. Sötét tajték támadt utána. A Marton-kocsmában ültek. Sebők rendelt valamit. De tulajdonképpen ők úszkáltak ott az üvegben, abban a mérgeszöld lében. Tíz évig se néz feléjük senki, és aztán egyszer benyúl egy kéz. – Miért nem felel?! Felrezzent, Sebők Lacira bámult. Az meg áthajolt az asztalon, úgy kérdezte, szinte könyörögve. – Miért nem mondja meg, hogy mit akar ezzel a nővel? – Milyen nővel?

Sebők Laci úgy hajolt feléje, mintha imádkozni akarna. – Ne fölényeskedjen, ne csináljon úgy, mintha nem tudná, hogy Habácsnéról van szó. Habácsné! Harangzúgás hallatszott, és ebben a harangzúgásban vezette CsempePempe oltár elé Habácsnét. A templom szőnyege teleszórva virággal, Habácsné mereven előrenéz, Csempe-Pempe pedig jobbra-balra bólogat. Aztán mindez eltűnt, és nem hallatszott más, mint Sebők Laci csöndes, átható hangja. – Ha nincs vele semmi szándéka, mondja meg neki. Vagy – egy pillanatra elakadt – mondja meg nekem. – Magának? – Miért? Higgye el, én olyan életet tudnék neki biztosítani. Nem mondom, hogy fölvet a pénz, de azért mégis… Csempe-Pempe bólogatott, hogy persze, persze, Sebők mégiscsak más életet tudna biztosítani Habácsnénak. Sebők meg hirtelen elhallgatott. Figyelmesen nézett Csempe-Pem-pére, majd megrázta a fejét. – Nem kellek neki. Nagyon jól tudom, hogy ha a fejem tetejére állok, még akkor se kellek neki. Csempe-Pempe mondani akart valamit, de akkor hirtelen fölpillantott. Többen álltak az asztal körül. – Ő az – bólintott egy szürke pulóveres férfi. – Ő az, aki kapust szerez a Titániának. Lehajtotta a fejét, az asztalterítő szélét tépkedte. Égett az arca a büszkeségtől. – Szereti a krumplisalátát? – kérdezte egy fehér bajuszos alak. – Krumplisalátát rendelek magának.

Nézték, hogy eszik. Nem ültek oda az asztalhoz. Csak nézték, hogy ebédel az a férfi, aki új kapust hoz a Titániának. Sebők Laci a tenyerébe dűtötte az arcát. Csak akkor szólalt meg, amikor Csempe-Pempe már a tésztával is végzett. – Elkísérem a villamosmegállóig. A többiek nézték, ahogy Sebők Laci elkíséri azt a férfit, aki új kapust szerez a Titániának. A villamos még nem indult. Ott álltak az üres peronon. Aztán, ahogy megjelent a kalauz, Sebők Csempe-Pempére nézett. Gonoszul, ellenségesen. – Azért ne kívánja, hogy megváltsam a jegyét. Azzal leszállt. A férfi, aki új kapust szerez majd a Titániának, pénzt guberált elő a zsebéből. – Egy átszállót. Orrát az üveghez nyomta, kifelé bámult. Félelem fogta el. Hogy ő megszerzi azt a fiút? Hogy ő elhozza Császár és Tokics orra elől? Nem, ez a kép valahogy nem volt előtte. Legjobban tenné, ha leszállna, aztán bebújna Habácsné odújába. Bepréselte magát a sarokba. Nem volt egyéb, mint egy zsák, amit otthagyott a gazdája. Csak azért küldtek ki, hogy leégessenek. Jól kifőzték ezt az egészet. Hungler összeült Bednarikkal, és akkor megbeszélték, hogy lehet engem lemosni a pályáról. – Ne félj – mondta Hungler Bednariknak –, Csempe-Pempe nem áll többé az utadba. Most aztán úgy lejáratjuk… Lejáratnak. A fiút már biztosan leszerződtette az Atalanta. Az Atalanta vagy a Kossuth. És mire én kimegyek, már hiába megyek. Hungler most együtt ül Bednarikkal, és ráhunyorít. – Már úton van a barátunk. –

Mire Bednarik: – Csak aztán nézd meg, hogy jön majd vissza. – Sört isznak, és jókat röhögnek. Lejáratnak. Mindig is nyomták azokat a játékosokat, akiket én hoztam a csapatba. Varga Bélát vidékről hoztam fel. Higgye el, Hungler úr, hogy nem sok olyan összekötőnk van, válogatott klasszis. És mégis, mit tettek vele? Mindjárt bedobták az első csapatba. Persze hogy lámpaláza volt, és labdába se tudott rúgni. Ó, Hungler úr, nagyon könnyű összetörni valakit, és ha engem most csak azért küldenek ki a Dohánygyár-pályára, hogy… Az lesz a vége, hogy majd odaszól valaki, ha elmegyek a nagytribün mellett. – Szervusz, Csempe-Pempe! Igaz, hogy elhoztad Franzlt, a bécsi csodakapust? Ilyeneket mondanak, és még majd mást is mondanak. Hát akkor meg fütyülök rájuk! A röhögőkre, a bólingatókra, a vállvonogatókra. Elmegyek a fiúért, és elhozom a Titániába. Akkor is elhozom, ha már leszerződtette az Atalanta vagy a Kossuth. A tökénél fogva hozom el. Aztán majd egy fénykép a Képes Híradóban. – Hübner az utolsó pillanatban vetődéssel ment Simándi elől. Háttérben Keczeli II. (Pobuda-felvétel.) Ő, Csempe-Pempe sehol sincs a képen, de azért mindenki tudni fogja, hogy kinek köszönheti Hübner kapust a Titánia. Háttérben Keczeli II. A hátvéd kétségbeesetten robog Simándi felé, de az úgy tör kapura, olyan ellenállhatatlanul, hogy itt már semmit se lehet csinálni. És akkor Hübner rádobja magát Simándi lábára, leszedi a lábáról a labdát. Pobuda a kapu mögött fényképez. Ott áll ezen a sáros, ködös mérkőzésen, már alig várja, hogy félidő legyen, és kicsit megmelegedjen a klubhelyiségben. De erre a vetődésre felfigyel. – Hübner vetődéssel ment.

Egy fiú nézi a sportlapot. Fejek hajolnak át a vállán. Hübner vetődéssel ment Simándi elől. Mégpedig az utolsó pillanatban. – Add már ide azt a lapot! – Nekem is. Csempe-Pempéről nem beszélnek, a nevét se ismerik. Nem baj, azért mégiscsak az ő zsákmánya Hübner kapus. Hübner kirúgja a labdát. Keczeli II, aki a háttérből aggódva figyelte a fejleményeket, odamegy hozzá, és átöleli a vállát. – Ha kezet csókol neki, még az is kevés – mondja valaki a tribünön. – Majmot csináltak belőle, és ha nincs Hübner… – Vészes legyintés. És ha kézcsókra járulnak hozzám, még az is kevés. Hübnerről már lemondott a Titánia, az Elnök, Hungler, mindenki, és akkor én kimentem érte a Dohánygyárpályára. Hogy nem mondtak le róla? Akkor nem engem küldtek volna, hanem Bednarikot vagy valaki mást. Tessék csak nekem elhinni, ismerem én ezt a társaságot, de nem fognak leégetni, azt megígérhetem. Az üres sínpárt nézte. Nem is tudta, mikor szállt le a villamosról. Havas bucka, beledöfve egy fadarab. Apró, havas buckák, amerre csak nézett. Mi az, tél van, téli idény? Holtszezon? De hát amikor elindult… Jövő vasárnap Titánia-Ambrosiana. Télen nem játszanak KK-át. Télen semmit se játszanak. Takács Csibinek labdaundora van. Igaz, a téli portyák, a nagy téli portyák Spanyolországba, Olaszországba… Az ott egy őrház? Tudja a fene, de ronda hely, az biztos.

Tél van. Télen csöndesek a pályák de ez a csönd csupa készülődés. Honigberger: Csapatom szorgalmas tréninggel készül a tavaszi idényre. Feltűnt egy biciklista, éthordóval. Visszanézett Csempe-Pempére, mereven bólintott. Ő meg egy lépést tett, aztán megállt. De hiszen ez Skaja, a párduc, akinél még nem volt nagyobb kapus. Ételt visz haza, vagy ételt szállít? Akkor mégis itthon maradt. Szebehelyi azt mondta, hogy kiment Portugáliába. Mit keresett volna Portugáliában? Amikor az Atalanta túladott rajta, már nem volt kapus. Egy darabig még a Húsosban védett, aztán eltűnt. Szebehelyi azt mondta, hogy kiment Portugáliába trénernek. De nem ment ki, hanem ételt szállít. A hátáról megismerem, de hát még intett is nekem. Mindig jóban voltunk. Egyszer, amikor egy válogatott mérkőzés után úgy hoztuk le a vállunkon, azt mondta: – A vendégeim vagytok! A hivatalos muri után majd összeülünk egy kicsit. Lehet, hogy hazaviszi az ebédet, talán beteg a felesége. A konyhában ebédelnek. Skaja a tányér fölött belebámul a leve-gőbe. Majd megmondom a Szebehelyinek, hogy Skaja nem ment ki Portugáliába. Topogott, ahogy a villamosra várt. Régen kint kéne lennie a Dohánygyár-pályán. Császár, Tokics és a többiek már ott vannak. Császár már el is szipkázta Hübner kapust. És akkor megint elöntötte a düh, hogy villamossal kell kimásznia a világ végére. És nem csak ez dühítette. Szebehelyi nem fogja elhinni, hogy látta Skaját. – Más volt, biztosan más volt, ugyan kérlek! Múlt héten mutatott egy levelet a Skaja nővére, Portugáliából! Mert a Szebehelyi mindig ilyeneket tud mondani, hogy a Skaja nővére meg Portugália. Még egy játékost se hozott a Titániába, de azért hallgatnak rá. Mérkőzés előtt megkérdezik a véleményét. Úgy meglepődött, amikor előtte állt a villamos, hogy alig akart felszállni.

A gyászos kupacok elmaradtak a villamos mellett. Széles, kövezett utat lehetett látni, oldalt meg apró, vágott kis utcákat. Sáros kis utcákat. Egyszerre csak valaki fölkelt egy ágyból Csempe-Pempe előtt. A kocsi továbbrohant, de az a mozdulat még mindig előtte volt, ahogy egy kövér férfi kilép egy ágyból. Későn kel, gondolta Csempe-Pempe, biztosan beteg, és most kimegy egy pohár vízért. Én bármikor kaphatok egy pohár vizet. Azt aztán bármikor kaphatok! De ágyat… Bár, ha foglalkoznék Habácsnéval… A szomszédjára nézett, mintha tőle akarná megkérdezni, hogyan is kéne hát foglalkozni Habácsnéval. Komor, kerek képű férfi ült mellette, ujjait összefonta a hasán. – Úgy kezdődött az egész, hogy Czilleinek nem adtak kulcsot. Ezt mondta a kövér férfi, és a másik oldalról előrehajolt egy vékony kis ember. Akár egy dühös kis mókus, úgy ugrált a tekintete. – Ezt maga csak úgy olvasta valahol. – Természetesen, olvastam, hiszen nem lehettem jelen, amikor Czilleinek nem adták oda a vár kulcsát. Csempe-Pempe hallgatott, fülelt. Ez valami olyan lesz, amit majd elmondhat odalent Habácsnénál, igen, ezt még Emőd is meghallgat-hatja. – Szóval – a kis mókus le-föl ugrált a terebélyes szomszédján – azt akarja velem elhitetni, hogy Czillei Ulriknak tíz után be kellett zörgetnie a kapun. Aztán kint ácsorgott, amíg Hornusné nem jött a kulccsal. – Komolytalankodik. – Én komolytalankodok? Azt hiszem, sokkal inkább maga! Hát csak nem akarja velem elhitetni, hogy ezért robbant ki az ellentét Czillei Ulrik és Hunyadi László között?

– Szögezzük le: Czilleit nagyon sok méltánytalanság érte Buda várában. – Súlyosan döngött a hang… Csempe-Pempe a lélegzetét is visszafojtotta. Sok méltánytalanság érte Czilleit!… – Na nem, ezt nem hallgatom tovább! – A kis ember izgatottan fészkelődött. – Hogy Hunyadi László csalt a kockajátékban?! – Ezt nem én mondom, ezt Czillei mondta, amikor meghívta magához Hunyadit. – Csak azért hívta meg, hogy tőrbe csalja. – Persze hogy ezért hívta meg, de közben kockáztak, és Hunyadi mindig nyert, és akkor Czillei iszonyúan feldühödött, és kardot rántott. Aztán olyasmi következett, amitől az apró termetű férfi vonítani kezdett. – Szóval még ezt is el akarja velem hitetni?! Hogy Czillei körbekergette Hunyadi Lászlót a szobában, és hogy Hunyadi László magára húzta az asztalt, és onnan kiabált, hogy „Istenem… Istenem!”. A kalauz is előttük állt, és úgy hallgatta, hogy kiabált Hunyadi László az asztal alól. – Én láttam az operát – szólalt meg valaki a villamos túlsó feléből –, de ott másképpen van. – Másképpen van. – Összefont ujjak végtelen nyugalma egy terebélyes pocakon. Több szó nem esett. Csöndesen gurult a villamos. – Sok minden másképpen van – bólintott Csempe-Pempe. Kibámult az ablakon, majd odafordult a kövér férfihoz. – Hogy tetszett mondani? Czilleinek levágták a fejét? – És még mi minden történt…! – Mi minden… – suttogta Csempe-Pempe. Hirtelen fölugrott, és valósággal ledobta magát a villamosról.

Még csak az hiányzik, hogy továbbutazzon, amikor már mindenki kint van a pályán. Átkelt a síneken. Üres, elhagyott mező. Távolabb apró kis házak. Akárcsak valahol vidéken. Rendben van, gondolta, majd leülök a szénakazal mellé, és onnan figyelem a játékot. Lehet, hogy közben megszakad a mérkőzés, mert áthajtanak egy tehéncsordát. Marhabőgés tölti be a pályát, az emberek kiabálnak, a kapu a futballistákkal elvész a porban. De aki tud játszani, az ilyen pályán is tud játszani. És akinek van szeme, hogy észrevegye azt, aki… Beleütközött valakibe. Úgy állt előtte az a férfi, mint egy fa. – Keresse a Schlemmert. Ezt mondta az a férfi, aki ott állt a sínek között a mezőn. – Amint kiér a pályára, keresse meg a Schlemmert. Csempe-Pempe bólintott. Hol láttam én ezt az alakot? Talán a Hungler irodájában vagy csak a pálya körül? Ki tudja, mióta követ, vagy talán éppen itt várt rám. – Siessen. – Megfogta Csempe-Pempe karját, és előrelódította. Ő pedig ment, és nem nézett vissza. Tudta, hogy az a férfi még mindig ott áll mozdulatlanul. Miért küldik utánam? Nem bíznak bennem? Magamtól is eszembe jutott volna, hogy… Behúzta a nyakát. Nem jutott volna eszembe, sohase jutott volna eszembe. Egészen meggörnyedt, ahogy ment a pálya felé. Az a férfi lángoló tekintettel néz utána. Hungler meg az irodából nézi. Irsay pedig azt mondja a nagytribün alatt: – Csempe-Pempe tökéletesen megfeledkezett Schlemmerről. Közben már futott. Zsebre dugott kézzel, meggörnyedve futott a Dohánygyár-

pálya felé. De hát hogyan is feledkezhetett meg Schlemmerről? Amikor mindenki tudja, hogy a Hálókocsi gyúrója a Titániának dolgozik. Valaha ő maga is a Titániában játszott. A második csapatot erősítette, az egybe, a nagycsapatba nem tudott bekerülni. Más, kisebb csapatok szívesen átvették volna, de Schlemmer nem ment. Schlemmernek Titánia-szíve volt. Lehetetlenül vékony fák között futott Csempe-Pempe. Most már az is eszébe jutott, amit egyszer Schlemmer mondott neki a Titánia–S. K. Beogradski mérkőzés után. „Én a Hálókocsiban is mindenkit a Titániának nevelek.” Szép védés volt. Félmagas lövést fogott ki egy fiú két fa között. Kiabált, ahogy kirúgta a labdát. – Most te lősz, Lencsés! Fekete hajú fiú állt neki a lövésnek. – Megy a Lencsés-bomba – mondta igen komoran. Egyelőre csak készülődött. Előrehajolt, a lábát dörzsölgette, aztán a cipőjén igazított valamit. – Lássuk már azt a Lencsés-bombát. – Csempe-Pempe állt, és várt. Lencsés fölnézett rá. Aztán nyakát válla közé húzta, és rászúrta a labdát. Majd egy lépést hátrált. Vele együtt hátrált Csempe-Pempe is. Sarokra megy. Sarokra helyezett, magas labda. A kapus meg valósággal úszik a levegőben… robinzonád, fiacskám, ez bizony robinzonád! Csempe-Pempe odarohant a fiúhoz, fölemelte, és az arcába kiáltotta: – Robinzonádát csináltál! Maszatosan csillogó tekintet a felhúzott térdek között. A labda még mindig ott volt a kezében. Ő meg úgy guggolt, mint aki többé nem is akar felállni. Minek is? Mi történhet még vele, ha már egyszer robinzonádot csinált?

Lencsés a sarkán pörgött, és ordítozott. – Én már bent láttam! Csempe-Pempe a kapushoz hajolt. – Talán nem is tudod, hogy mi az a robinzonád. – Dehogynem. Egyszer már csináltam ilyet. Többen is álltak körülöttük. – Igen – mondta valaki –, már láttunk robinzonádot a Fémingertől. Féminger, a földön: – Arról az angol kapusról nevezték el, akinek nem lehetett gólt lőni. És akkor Féminger beszélt Robinzonról, akinek nem lehetett gólt lőni. A stukker meg oda volt akasztva az egyik kapufára, és amikor egyszer, egyetlenegyszer mégis megtörtént, hogy Robinzon hiába vetődött a labda után, ugrás közben elkapta a stukkert, és durr! Főbe lőtte magát, aztán ott mindjárt meg is halt a kapuban. A csatár, aki belőtte a gólt, úgy maradt, mozdulatlanul, és a többi játékos se mozdult, a nézőtéren pedig senki se tapsolt, mindenki dermedten állt, és nézték Robinzont, ahogy ott fekszik véres fejjel, nézték a labdát a hálóban, és nem akadt senki, aki odament volna, hogy kivegye. – Majd én is így csinálok, hogy a revolvert odaakasztom a kapufára, és ha egyszer gólt kapok, akkor: durr! Féminger a homlokához illesztette két ujját, és hanyatt dőlt. – Persze – bólintott Csempe-Pempe. Aztán fölállt, és továbbment. Éppen erre van időm!, gondolta. Már úgyis elkéstem, teljesen elkéstem, de hát nekem a gyerekeket kell bámulni, mert az a legfontosabb! Nahát, akkor rákapcsolni!

– Rákapcsolni! – zúgták a Titánia-dukkerek. – Tempó, CsempePempe! Őket hallotta vágtatás közben, őket, akik láthatatlanul kísérték ezen az úton. És ebből a zúgásból is kivált egy hosszan elnyújtott hang. – Pempe, mi lesz?! Pempeee! Ő meg rohant. És egyszerre csak ordítozni kezdett. Angol ligacsapatok nevét kiabálta ebben a tébolyodott futásban. Régi és új csapatok nevét. Akik valaha bajnokok voltak, és akik most törnek az élre. – Bolton Wanderers! Arsenal! Aston Villa! – Majd, mint aki megveszett. – Bolton – Wan-de-rers! Bol-ton – Wan-de-rers! Elhallgatott. Elszállt belőle a hang, és csak nézte azt a fehér autót a pálya közelében. Ellenszenvesen tömpe orrú, fehér autó. Közel hajolt, hogy megnézze a márkát. – Nem kell megszagolni. Egy kéz kihajolt a kocsiból. Aztán Császár kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem szállt ki. Onnan bentről beszélt. – Puch kocsi. Már sofőröm is van, az öcsém személyében. – Fölényes nevetés. – A legügyesebb és legolcsóbb sofőr. Csempe-Pempe a vezetőülésre nézett, de ott nem volt senki. – Estefelé versenyeket rendezünk a barátaimmal – folytatta Császár. – A Kéményseprőtől az Oktogonig tart a verseny, és mondhatom, hogy… – Én is olvastam az eheti Színházi Életet – mondta Csempe-Pempe. Bekönyökölt a kocsiba. Császár arcán elakadt a kocsiverseny. Hallgatott odabent, nem szólt rá, hogy na, legyen szíves, kedves Csempe-Pempe, azért mégse könyököljön bele a pofámba!

Csempe-Pempe meg egészen kivirult. – Láttam Halmay művész urat, a fehér Puch kocsijában, igazán megérdemelte, olyan ragyogóan táncolt, és remélem, hogy az öccse tényleg olyan jól vezet, és amikor azt olvastam, hogy Lukács Palit mindig lehúzza azokon az éjszakai versenyeken, a Kéményseprő és az Oktogon között… Elhallgatott. Tokics állt mellette, két pohár sörrel. Összehúzott szemöldökkel, bizalmatlanul nézett rá. Az egyik poharat beadta a kocsiba. Császár meg olyan savanyú képet vágott, mint akinek már nincs kedve a sörhöz. – Nem látta az öccsét? – kérdezte Csempe-Pempe, és bebökött a kocsiba. Tokics morgott valamit, a vállát vonogatta. Császár hallgatott, még akkor is hallgatott, amikor Csempe-Pempe azt mondta: – Az öccse vezeti a kocsit, akárcsak Halmay Tibor művész úrnak. A legügyesebb és a legolcsóbb sofőr. – Mit locsog itt? – kérdezte Tokics a söröspohár mögül. Csempe-Pempe azt gondolta: Ezek ketten összejátszanak. Talán megegyeztek, hogy Császár viszi Hübnert az Atalantának, de azért Tokicsnak is leesik valami a pénzből. Csakhogy Tokics nem olyan, aki beéri azzal, ami leesik. Akkor meg miért hoz sört Császárnak? Talán együtt is jöttek az autóval? – Jó pofájú kocsi – Csempe-Pempe körbejárta a Puchot. Aztán megállt Tokics mellett, rátette lábát az autó lépcsőjére. – Milyen mérkőzést látunk ma? Nem is tudtam, hogy így érdekli magukat a Dé Lendület–Hálókocsi. Császár még mindig nem szólt odabent. Fogta a poharat, lassan iszogatta a sört. Összerezzent, amikor Tokics beszólt.

– Mit gubbaszt ott, mint egy gyomorsavas majom?! – Én nem mondtam, hogy hozzon sört. – Kiszállt a pohárral. – Nem mondta, nem mondta, de azért mégse maga ment sörért. – Rászólt Csempe-Pempére. – Szálljon be! – Köszönöm, jobban szeretek itt kint. – (Köszönöm szépen, aztán majd szépen elgurítanak valahová, vagy Tokics beugrik, és egyszerűen leüt.) Mosolygott, és a fejét rázta, hogy nem, nem. Mind a hárman ott álltak az autó előtt. Tokics egyik kezével átfogta CsempePempe vállát. Császár is átfogta a másik oldalról. A három vidám fiú. Még csak az hiányzott, hogy énekeljenek. – Ezt itt sose veti fel a pénz. – Tokics szeretettel csapkodta Csempe-Pempe vállát. – Le merném fogadni, annyi sincs nála, hogy egy pohár sört megigyon. Császár tétova képet vágott, mint aki nem tudja, hogy most adjon-e valamit Csempe-Pempének. – Elkaparják, öregem! – Tokics atyai gyöngédséggel veregette a vállát. – A végén majd elkaparják. Ez volt az a pillanat, amikor Csempe-Pempe kicsúszott Tokics és Császár közül. Levágott a pálya mellett, az öltözők felé. „Azért a Császárt mégiscsak benyomták egy Puch kocsiba, nekem meg klubszeretetről beszélt a Hungler!” Féloldalasan a pályára nézett. Lapos, szürke tenyér – ez volt a pálya. A kapuk meg bármely pillanatban készen voltak elsüllyedni valamilyen lassan leereszkedő ködben. Alig egypáran ácsorogtak a pálya körül. Valaki Csempe-Pempe után fordult, és azt mondta: – Maga is örökké csak lót-fut. Mennyit látta ezt az arcot! Sejtelme se volt a névről, de ez a ráncos, fekete arc

úgyszólván minden pályára elkísérte. Most pedig nagyon is jól tudja, hogy miről van szó, és majd elmondja. „Én láttam Csempe-Pempét, amikor bement az öltözőbe, ott voltam, amikor kijátszotta Tokicsot és Császárt.” Amikor kijátszottam Tokicsot és Császárt! Ugyan, ugyan, hol vagyok én még attól! De mégis… ezt az alakot eszi a penész, hogy… no, szóval hogy most nem jöhet velem. Benyitott egy kis ajtón a tribün alatt. Bádogfolyosó, akárcsak a mosdó a kaszárnyában. Hol a csudában vannak itt az öltözők? Üvegajtó. Azon névtábla: Ormos Tibor. Mi ez, lakás? És ki lakhat a tribün alatt? Miért nem adnak nekem egy szobát a tribün alatt? Egy tribünpáholyban is megvolnék. Bent ült a kissé korhadt, sötét tribünpáholyban, és reggelizett, lassan, elgondolkozva evett, és közben az üres pályát nézte, mellette lavór, törülköző, a páholy oldalán száradó harisnya, egy zöld-fehér mezes játékos kijött a pályára, fölintett neki, ő meg visszaintett. A páholy eltűnt. Maradt a szűk, homályos folyosó. Az öltözők… hol vannak az öltözők? Lehetetlen, hogy ne legyenek öltözők. Miért volna lehetetlen, ez azért mégse a Titánia-pálya. A Dohánygyár kis csapat. Egy kis csapat is öltözik. És nem csak olyan egyszerű kis csapat… mögötte áll a Dohánygyár, az mégiscsak jelent valamit. Vagy ez egy ház? Véletlenül beszaladt egy házba? Miért ne? A Dé Lendület játékosai talán egy lakásban öltöznek, aztán úgy dresszben lemennek az utcára – és ki a pályára. Ezen az ajtón nincs tábla. Üres szoba, fényképekkel. Futballisták… középen egy nagy bajuszos férfi mellényben. Az alapító. Itt meg… – lábujjhegyen közelebb ment a fényképhez – a Titánia csapata. Amikor egyszer itt játszottak tréningmérkőzést. Csordás Laci,

Szűcs, Hermann, Birkás I, Birkás II. Felkapta a fejét. Labda döngött a folyosón. – Schlemmer! – Mit kiabál? Magas, kefefejű férfi állt előtte a folyosón. Gyanakodva nézett rá. – Feljött egy rokona vidékről – mondta Csempe-Pempe. – Csomagot hozott, meg üzenet is van. – Maga akkor se mászkálhat itt. – Lassan elindult, maga előtt tolta CsempePempét. – Még csak az kéne, hogy mindenki bejöjjön az öltözőbe. Mire Csempe-Pempe ártatlanul: – Úgy ostromolják ezeket az öltözőket? Majd megint Schlemmerről beszélt, meg arról a vidéki rokonról. Aztán megkérdezte, hogy hol öltözik a Hálókocsi. – Azt mondták, hogy ott megtalálom. – Nem találja meg, mert nincs itt. – Nincs itt? – Beteg. Ha valami üzenet van, adja át nekem. – Nincs itt? – Süket csönd vette körül. A saját hangját is messziről hallotta. Közben már kint volt a pálya szélén. Hátrafelé pislogott, mintha azt várná, hogy utánahajítanak valamit. A labda döngött odabentről, akár egy harci dob. És akkor már tudta, hogy nem lett volna szabad kijönnie. Schlemmer odalent van az öltözőben, csak ez az alak nem akarta, hogy beszéljek vele, nem akarta, hogy a közelébe kerüljek, mert ez

az alak a Császárnak dolgozik, a Császárnak vagy a Tokicsnak. Egyre közelebbről hallotta a labda döngését. Akárcsak egy derbimérkőzésen. KK-n vagy rangadón. Kifutnak a csapatok. Még egy perc, és kifutnak a csapatok. Előrehajolt, és most nem érzett semmi mást, csak ezt az izgalmat, ami minden mérkőzés előtt elkapta. Egy kénsárga dresszes játékos kimászott a lyukból. Megállt a pályán, fázósan dörzsölgette a karját. Az egyik harisnyája kissé lejjebb csúszott. Na né, a Hargittay Bimbi! Csempe-Pempe a pálya szélén állt, ott, ahol a játékosok kijönnek, és a Hargittay Bimbit nézte. Hát ide került, a Dohánygyárba? Nagy esés a Kossuth után. Azt mondják, egyszer összeugrott a trénerrel, ráborította az asztalt. – Örülök, hogy megszabadultunk tőle – mondta Tokics. – Ő volt a csapat rossz szelleme. – Csempe-Pempére hunyorított. – Nem akarja átvinni a Titániába? – Nem azért vagyok itt. – (Mit lóg a nyakamon? Így nem tudok beszélni Schlemmerrel, aki majd mindjárt kijön a Hálókocsival.) – Persze, miért is akarná átvinni a Bimbit? A Bimbit vagy valaki mást? Csak úgy kinézett ide – mondta Császár. – Az ember mindig láthat valamit. Csempe-Pempe ránézett. Császár mosolygott. A tekintetében se volt semmi gúny. – Egy biztos: ezek a fiúk szívvel játszanak – szólalt meg valaki. Kint voltak a csapatok. Lassan szállingóztak elő az öltözőből. A Dohánygyár kénsárga dresszben, a Hálókocsi pirosban. Valaki megjegyezte: – Ezek mind hálókocsi-kalauzok. Mire egy száraz hang:

– Soha életükben nem láttak hálókocsit. Két merev, mozdulatlan arc Csempe-Pempe mögött: Tokics és Császár. Mintha meg se látták volna azt a fehér dresszes fiút, aki kijött a Hálókocsival. – Hübner. Úgy dobta be valaki ezt a nevet, akárcsak egy pénzdarabot. Hübner meg elindult az egyik kapu felé, lehajtott fejjel, arcát masszírozva, mint akit éppen felpofoztak. Most még itt van a pályán, gondolta Csempe-Pempe. A kapujában ugrál, a felső lécet ütögeti, felhúzódzkodik, de aztán majd elviszik. Schlemmer? Hol a Schlemmer? Mi történt? Miért nem jött ki a csapattal? Mégis beteg? Vagy leitatták, hogy ne legyen itt, amikor… Hátul a Puch kocsi, Császár Puch kocsija, az Atalanta Puch kocsija. Majd szépen felpakolják a fiút, és aztán gyerünk! Csempe-Pempe átment a pálya másik oldalára. Talán mégis jobb, ha nincs mellette Tokics és Császár. Meg aztán miért is nézné őket? Arról nem is szólva, hogy majd olyanokat mondanak…! Egyik se ért a futballhoz, de azért olyanokat tudnak mondani! – Az ilyeneket ki kéne tiltani a pályáról. – Milyeneket? – A ráncos képű kis ember állt mellette. – Egyesek azt hiszik, hogy mindent tudnak, pedig nem tudnak semmit. – Csempe-Pempe egy kis kör közepén állt. Tíz éve állhattak így együtt. Húsz éve. Olykor valami forgószél felkapta őket, hogy átrepítse egy másik pályára, de csak azért, hogy ott folytassanak tovább egy beszélgetést: – A Hirman volt az első – mondta valaki. – Emlékszem, hogy a Hirman ment ki elsőnek Olaszországba, amikor megindult a nagy játékosvándorlás. Egy jeges hang:

– Először is a Hirman Bécsbe ment ki, ahol nem balszélsőt játszott, mint itthon – balösszekötőt, másodszor pedig a Kutas Sanyi kezdte el a vándorlást, de ő se Olaszországba ment, hanem Spanyolországba. Pillanatra csönd lett. A pályán felálltak a csapatok. Csempe-Pempe egy régi kamaszmozdulattal előrehajolt. Benyúlt a zsebébe, tört a kenyérből, aztán már potyogtak körülötte a morzsák. – Na tessék – mondta –, na tessék, így indít a center! A Dohánygyári Lendület középcsatára indította el a labdát, közben megcsúszott, és majdnem fölbukott. A labda a Hálókocsihoz került, a Hálókocsi lendült támadásba. – Veszélytelen akció. Az összekötőnek már régen le kellett volna adnia a labdát. Csempe-Pempe nem törődött az akcióval. Hübnert nézte, ahogy összefonja a karját, és odadől az egyik kapufához. Úgy nézte Hübnert, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban Tokics berohan a pályára, zsákot dob Hübnerre, és aztán már viszi is. Hübner levált a kapufáról. – Na… na – Csempe-Pempe a nyakát nyújtogatta. Nem, semmi, a dohánygyári szélsőt leszerelték. Egy hang hátulról: – A Dohánygyár nem tud kibontakozni. Valaki felvonított. – Kibontakozni! Még hogy kibontakozni! Labdába se tudnak rúgni, én még ilyen csetlést-botlást nem láttam! – Emlékszik arra a cseh-magyarra? Öt… nem is, hat évvel ezelőtt. Akkor játszott először a Kapatos Gyuri a sérülése után?

– Igen, igen, mindjárt be is tették a válogatottba, hogy erősítse a csapatot. – Csakhogy nem nagyon erősítette – mondta Csempe-Pempe. – Alig volt egy-két megmozdulása, ami persze nem is csoda egy olyan sérülés után. Hát csakugyan! Azon a mérkőzésen mintha meg lettünk volna babonázva… úgy potyogtak a játékosok. És akkor már az a régi cseh–magyar volt előttük. Rajnai Sanci dobta támadásba a csatársort, olyan forint húszas labdával, amire a közönség felzúgott. – Magyarok! Tempó, magyarok! Csordás, a középcsatár átlépte a labdát, de a közelében nem volt magyar játékos. És már Kolenaty, a cseh fedezet hozta fel a labdát. – Na tessék! – kiabált Csempe-Pempe. – A csatársorunk nem tud labdát tartani. – Dermedten bámulta Kolenatyt, aztán feljajdult. – Hogy jön ez a Kolenaty, hogy jön…! A Kakas-paszta táblája alatt állt. Nem volt egyéb, mint egy megfagyott, párás lehelet azon a nyirkos őszi délutánon. Valaki megérintette a karját. – Fázol? – kérdezte Csempe-Pempe, anélkül, hogy odanézett volna. A vékony kis nő összehúzta a kabátját. – Kint voltunk a Budapest–Prága mérkőzésen, az ifjúsági mérkőzésen, és már kora délelőtt kijöttünk, hogy helyet kapjunk. Ez volt az a pillanat, amikor Kapatos Gyuri megint elesett a labdával. – Már legalább hatodszor! – ordított Csempe-Pempe. – Hogy lehetett beállítani! Lelkiismeretlenség! Az állóhely közönsége átvette a hangot, és már a tribün is azt bömbölte. – Lelkiismeretlenség! – Egy kis teát – nyöszörgött a nő –, hol lehetne egy kis teát inni?

Csempe-Pempe valami olyasmit morgott, hogy „eredj a büfébe”, de a nő már mozdulni se tudott. Odalent a pályán Kapatos a szélső háta mögé adta a labdát. Csempe-Pempe meg, mint egy sötét sakál: – Kapitány! Látja ezt a szövetségi kapitány?! – Majd amikor Kapatos ismét felbukott. – A kapitány mondjon le! Az állóhely közönsége átvette a hangot, és már a tribün is azt bömbölte. – A kapitány mondjon le! – Le is mondott – bólintott Csempe-Pempe a kör közepén. – Abba a cseh– magyarba belebukott. A többiek bólogattak, és a sötét képű alak azt mondta: – Az a mérkőzés megpecsételte a sorsát. – Ugyan kérem – hallatszott egy hang –, Csempe-Pempe pecsételte meg a sorsát. Csempe-Pempe megfordult. Császár állt mögötte. – Nincs ember, aki ne tudná, hogy Csempe-Pempe buktatta meg Hunyor Béla szövetségi kapitányt. Mire Csempe-Pempe csak annyit mondott: – Ha én autóval jöttem volna, onnan nézném a mérkőzést. – Miért? – Császár vállat vont. – Igazán nem akartam megbántani. Csempe-Pempe a levegőbe fúrta az orrát, és hallgatott. Mit akar itt Császár, minek jött utánam? Le akar velem paktálni? Tokicstól akar megszabadulni? Aztán egyszerre elfelejtette Császárt. Az a kapus, a Hübner…! – Micsoda védés volt!

Egy vonalban dűltek Hübner kapuja felé. Kapu és kapus eltűnt a porban. Aztán, ahogy a porfelhő eloszlott, Hübner még mindig ott feküdt a gólvonalon. A hátvéd hozzárohant, és felsegítette, úgy emelgette, akár egy zsákot. – Párducvetődés volt – mondta Csempe-Pempe. – Ezt a saroklövést így kifogni! – Hát látja, ez az, amit nem ért meg a feleségem – fordult hátra egy bajuszos arc. – Hogy az ember olyan dolgokat láthat… ez is kérem, valóságos artistabravúr. – A maga felesége – Császár belehajolt Csempe-Pempe nyakába. – A maga felesége, azt hiszem, nagyon is jól megérti az ilyesmit. A hátvéd végre talpra állította Hübnert. – Minden meccsre elkísérte a felesége. Tudja, hogy irigyeltem? Egy ilyen megértő asszony! – Kis szünet. – Mostanában nem látom. – Szedd le a ruhát. – Ezt mondta az asszony, amikor odakint ebédeltek a konyhában. – Ha végeztél az ebéddel, szedd le a ruhát. Száradt ruhák a fregolin. Ing, alsónadrág, pizsama. Csempe-Pempe alattuk ült, és a levest kanalazta. – Nem szeretem, ha erről beszélsz. Legalábbis ebéd közben. – Hát mikor? Csempe-Pempe meg folytatta. – Már azt se szeretem, hogy a konyhában ebédelünk, és akkor még, hogy szedjem le a ruhát. – Hol ebédeljünk? Tudod, hogy kiadtuk a szobát. – Csöppet se volt ingerült a hangja. – Erről talán még te is tudsz. Csöppet se volt ingerült az asszony hangja, de Csempe-Pempe már érezte, hogy elfogja a remegés.

Lecsapta a kanalat. Ordított, ahogy lerángatta a ruhákat. – Tudom… nem törődtem az üzlettel… tudom! mert engem csak egyvalami érdekel, és te már torkig vagy velem, de elmehetsz, én senkit se tartok vissza! Az asszony eltűnt a potyogó ruhák mögött. Ő meg csak kiabált, aztán be se fejezte az ebédet, és rohant a Titánia–Simontornyai BTC-re. – A Nyergesre! – kiabált a tribün alatt. – A Nyergesre játsszatok! – De még mindig csak azt látta, ahogy potyognak körülötte az ingek és az alsónadrágok. – A Nyergesre játsszatok! Valaki megérintette a vállát. – Miféle Nyergesre? Elhallgatott, zavartan hunyorgott. Egy sárga trikós játékos botladozott a labdával, a végén szabályosan rácsücsült. – Tiszta kabaré! – Császár nevetve ingatta a fejét. – Most már legalább tudom, hogy miért jöttem ki. – Hirtelen Csempe-Pempéhez fordult. – Az előbb a Nyergest emlegette, nahát, szép kis alak volt a maga Nyergese! Ellopta Szabó Bandi kabátját. Egy diáksapkás fiú úgy nézett Csempe-Pempére, mintha ő lopta volna el a Szabó Bandi kabátját. Mire Csempe-Pempe védekezett: – Azért tudott futballozni, igazán nem lehet mondani, hogy nem tudott futballozni. – Akkor is! Hogy az öltözőből ellopja egy játékostársa kabátját! – Így mondta: „egy játékostársa kabátját”. És ez megsemmisítően hangzott. Dohánygyári támadás futott végig a pályán. A jobbfedezet a szélsőhöz gurította a labdát, az két lépést tett, és a balösszekötőhöz játszott. Valaki elismerően füttyentett. Császár pedig megjegyezte:

– Akárcsak egy komoly mérkőzésen.

A balösszekötő mozdulatlanul állt szemben a kapuval. Dermedt mozdulatlanságban volt az egész pálya. Egy elkeseredett hang bekiáltotta: – Támadjátok meg! Nem támadták meg. Még ahhoz is volt ideje, hogy egy kicsit igazítson a labdán – és aztán már zúgott a lövés. Hübner ujjheggyel tolta a léc fölé. A balösszekötő állt, és nézte, ahogy a labda kivágódik a felső kapufa fölött. – Ez a fiú… – hallatszott a nézőtéren. – Miféle fiú? – Hogy hívják? – Ördög tudja, valami Hübner. – Jó lesz megjegyezni ezt a nevet – mondta egy profetikus hang. Ott állt Csempe-Pempe mögött a sovány, ősz hajú férfi, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Egy szót se szólt, ahogy feléje fordultak az arcok, de ezt a nevet, hogy Hübner, láthatatlanul beírta a pálya mezőnyére, odarótta a tribünre és a kerítésre, hogy belereszkessenek azok a kapusok, akik azt hiszik, hogy nekik már mindent lehet, hogy nekik már bérelt helyük van valamelyik nagycsapatban vagy talán éppen a válogatottban. – Szerencsés keze van – bólintott Császár, és a következő pillanatban eltűnt Csempe-Pempe mellől. Utánamegyek! Még ebben a pillanatban utánarohanok, gondolta Csempe-Pempe, hiszen most indít el valami akciót.

Közben az ősz hajú férfi még egyszer megszólalt: – Mit mondott ez az ember? Hogy szerencsés keze van? Szerencsés kéz! – Még valami nevetés hallatszott, mint a villámlás és mennydörgés, aztán az ősz hajú férfi elhallgatott. Időtlen, kőbe vésett arc! Mióta látja ezt Csempe-Pempe? Amikor először kiment a Titánia-pályára, már ott volt, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Talán a kis Szenes mondta, hogy Stuttgartban katedrája volt, de el kellett jönnie, és aztán „itt se alakultak valami jól a dolgai”. Az őszhajú pedig mintha a Játékosokról a közönségnek című könyvéből olvasna fel egy részletet. – Burghardt valósággal vonzza magához a labdát. Verő a vetődésben félelmetes, Köves Karcsi kifutásai káprázatosak, de ez a fiú mindent egyesít magában. Mire egy méla hang: – Nem is lesz sokáig a Hálókocsiban. – És akkor még azt mondják, hogy szerencsés keze van! – Csempe-Pempe reszketett a felháborodástól. – De nagyon jól tudom én, hogy miért mondja. Kifelé sodródott a hátak közül. Mert akkor már sodródni kellett. Egész kis tömeg gyűlt össze. Vajon miért? Vajon miért? Honnan szagolták meg, hogy ma itt egy olyan kapust láthatnak…?! Belebámult az arcokba, mintha feleletet várna. Gúnyos nevetés hallatszott. – Siess, Csempe-Pempe, mert lemaradsz. Visszanézett. Ki lehetett? Ki tudja, hogy én miért vagyok itt? Előrefúrta magát a pálya mellett. Egy vonalban futott a szélsővel. Úgy festett a dolog, mintha a Hálókocsi szélsője neki akarná lezolni a labdát, hogy aztán ellenállhatatlanul törjön kapura.

A fiú összehúzta magát a padban, hogy a tanár úr ott elöl meg ne lássa, amint előveszi a Sportot, és olvasni kezdi: „Hübner ragyogó teljesítményt nyújtott a Titánia kapujában.” De nem kezdi olvasni, mert Hübner semmiféle teljesítményt nem nyújt a Titánia kapujában! Talán inkább az Atalanta vagy a Kossuth kapujában. Csempe-Pempe elkapott egy vállat. – Schlemmer? Hol a Schlemmer? A vékony bajuszos férfi feléje fordult. – Megvált a Hálókocsitól. Akár egy hivatalos jelentés. – Az nem lehet. – Miért? – A vékonybajuszos sértődött képet vágott. – Azt hiszi, mindent eltűrünk a Schlemmertől? Az utóbbi időben túlságosan sokat ivott, és ez a játékosokra se volt éppen jó hatással. – A szaktudás – mondta Csempe-Pempe. – Azért mégis meg kell gondolni, hogyha valakinek ilyen szaktudása van. – Szaktudás? Mit akar a szaktudással? – Becski úr! – Mi az? – A vékonybajuszos visszanézett rá. – Talán maga pályázik a Schlemmer helyére? – Felnevetett. – Ne féljen, majd pártolom az ügyet. Csempe-Pempe két lépést tett, aztán megállt. Tehát kitették a Schlemmert. Egyszer beteg, aztán kitették, mindenki azt mond, amit akar. Szép dolog, az már igaz. És éppen most! Ebben valakinek benne van a keze. A Császár meg közben talán éppen odalent tárgyal a Hálókocsi-vezetőkkel.

A Puch kocsi felé indult. De úgy, mintha magával az autóval akarná megbeszélni ezt az ügyet. Ketten ültek odabent a Puchban. Tokics és egy szőke nő. Tokics átfogta a nő vállát, és Csempe-Pempére hunyorított. – Azért nem kell mindjárt elszaladni, azt hiszem, maga se nőgyűlölő. Csempe-Pempe állt, és bámult. Hát ez meg mi a csoda?! Tokics berendezkedett a Császár kocsijában? És ez a nő? Mit lehet tudni, talán a Császár felesége vagy a Császár lánya. Tokics, úgy az állánál fogva, Csempe-Pempe felé fordította a nőt. – Hát nem olyan, mint Laura La Plante? No persze, én nem vagyok Reginald Denny. A nő felnevetett. Csempe-Pempe meg olyan képet vágott, mint aki komolyan gondolkozik azon, hogy Tokics mégiscsak olyan, mint Reginald Denny. – Nyugodtan eljátszhatta volna a Zendai fogoly főszerepét. – Tokics még mindig nem engedte el a nő állát. Aztán Csempe-Pempe felé intett, és lehúzta az autó függönyét. – Na! – mondta Csempe-Pempe, ahogy lassan eltávolodott! – Na! – Visszanézett a kocsira. Mégis, hogy egy ilyen nő a Tokiccsal…! Butuska lehet, de helyes. És ahogy rám nevetett… Ki tudja, talán szívesebben volna velem. Igaz, én se vagyok éppen Reginald Denny, de hát Sebők Laci azt mondta, hogy a Habácsné bármikor… A Habácsné! – Ettől úgy elkeseredett, mintha egy mosogatórongyot dobtak volna az arcába. De ez a nő a Tokiccsal! Mintha egy osztrák–magyaron láttam volna, meg a Titánia–Atalantán, tavaly ősszel. Mindig csak nagy mécsesen, és akkor most mit keres itt? Valaki megfogta a karját. A hosszú Krammer. Megfogta Csempe-Pempe karját, és elkezdett vele le-föl sétálni a pálya mellett. Csempe-Pempe nem is igyekezett szabadulni. Ha egyszer a Krammer elkapja az embert, akkor úgyis reménytelen.

– Emlékszik a Stefanek Dodóra? – kérdezte Krammer. – Persze hogy emlékszem. Az Optikában halfolt. – Az Optikában halfolt! – Türelmetlen nevetés. – Megmondaná, honnan került az Optikába? – Valahonnan vidékről. – Igaza van, valahonnan vidékről. Azt is elárulhatom, honnan. A Kaposvári Turulból. Csempe-Pempe a pálya felé pislogott. (Hübner még a kapuban volt.) A Puch kocsi felé pislogott. (A Puch kocsi még nem hullámzott.) – Egy napon vonatra ült, és feljött Kaposvárról. Én tudom, hogy maga a Herczenik várta a Nemzeti Kávéházban, tudja, ott, a pályaudvar mellett. Az arcok a Nemzeti Kávéházban merevek és mozdulatlanok, akárcsak bélyegre ragasztották volna őket. Tamkó Vili előveszi a Sportot. – Nézzük ezt a szennylapot. – Mi baja a Sporttal, Tamkó úr? – Ugyan kérem, amióta azt a cikket írták! – Magáról cikket írtak? – Ne hülyéskedjen, nagyon jól tudja, hogy miről van szó. „Hitelrontás Törökországban.” Hogy én rontottam az Atalanta hitelét! – Hát jól tönkretette azt a túrát, a végén harmadosztályon utazott haza a csapat. – Én csak azt mondtam a Baubach Vilinek, aki évek óta tréner Törökországban, hogy az Atalanta csatársora akár a Nyomorék F. C.-ben is játszhatna, mert itt van Komora, az örökös húzódásával, aztán az Engelhardt… Elakad. A nyeszlett, esett vállú fiút nézi. A fiú az ajtóban áll, aztán egy félfordulattal odavágódik Herczenikhez. Súg

valamit. Herczenik a következő pillanatban már kint van. Ahogy a pályaudvar peronján megfordul: az egész társaság ott van előtte. Tamkó Vili, Kardos bácsi, Nádai. Mintha csak fel akarnák köszönteni. – A nagybátyámat várom – mondja Herczenik. – A nagybátyját, persze. – Én is a nagybátyámat várom. – Ha hiszi, ha nem, én is! Együtt sétálnak, sétálgatnak. Kardos bácsi szelíden karon fogja Herczeniket. – És még magára mondják, hogy ravasz róka. Herczenik legyint, az órájára néz. Ahogy befut a vonat, szaladni kezd a sínek mellett. Mögötte a többiek. Belevesznek a gőzfelhőbe, majd megint felmerülnek. Egy férfi a vonat lépcsőjén. Hegyes arc, elnéző mosoly. – Miféle versenyfutás? – Ezt mondja a férfi a vonat lépcsőjén. Aztán még hozzáteszi: – Nem mondom, Herczenik úr, nem árt, ha lead egypár kilót, de Kardos bácsi… ebben a korban és a maga szívével! Az arcok odalent, mint a kipukkadt léggömbök. – Az Ószer – dünnyögi valaki. – Örülök, hogy végre megismernek. – Ószer még mindig nem mozdul a lépcsőről. Majd leugrik, és megfogja Herczenik kabáthajtókáját. – Akarnak egy szép párt látni? Egy olyan igazi, szép fiatal párt? Az arcok, mint a fonnyadt léggömbök. Ebben a pillanatban Ószer ünnepélyesen félreáll, hogy utat adjon egy kockafejű fiatalembernek és egy magas, fekete nőnek.

Kardos bácsi felnyög. – A Stefanek Dodó! – Á, hát maga is ismeri! – ragyog Ószer. – Csakugyan Stefanek Dodó, a menyasszonyával. – A menyasszonyával? – Uraim! Ilyet csak filmen lehet látni. – Egy pillanatra elfordul a csoporttól, Dodó után integet. – Csak üljetek taxiba, én majd később utánatok megyek. – Miért megy később utánuk? Ószer meg se hallja a kérdést. Úgy folytatja, elandalodva. – Ha mástól hallom, el se hiszem: szerelem az első látásra! A fiú bent ül a kupéban, a lány benyit: „Bocsánat, van egy szabad hely?” A fiú már el is veszi a lány bőröndjét, beszélgetés kezdődik az útról, a tájról, tudom is én, miről, és közben már mind a ketten érzik, hogy… – Szünet. – Uraim! Én nem tudok erről meghatottság nélkül beszélni… ez… ez… valami gyönyörű… felemelő! – Felemelő! – hunyorog Tamkó Vili. – Vannak még érzések! – Ószer elindul a taxiállomás felé. A többiek úgy követik, mint egy letört dalárda. Ószer lelkesen magyaráz. – Én csak az érzelmekben hiszek! Két fiatal szív találkozásában. És tudják, mi a legszebb? – Megáll egy taxi előtt. – A kislány vérbeli futballdrukker! – Igazán? – Mármint hogy a kislány? – Úgy bizony! (Mintha nem is látná ezeket a savanyú arcokat.) Minden Optikameccsen kint van. És az csak természetes, hogy Stefanek Dodó ezek után az Optikában rúgja a labdát. – Elhallgat. És akárcsak most venné észre az arcokat. – Mi az, nem is örülnek? – Felsóhajt. – Á, hát minden érzés kiveszett már

magukból! – Beugrik a kocsiba. – Csak egyet mondjon meg! – Herczenik a kocsi után rohan. – Ki csempészte be azt a nőt a Stefanek kocsijába? – Maga ócska felhajtó! Krammer megállt a sétában, megfogta Csempe-Pempe kabátgombját. Csempe-Pempe a Puch kocsit nézte, és nagyon nyomorultul érezte magát. Laura La Plante… Hát ez aztán gyönyörű! Mert egyelőre ugyan még mással van elfoglalva, de bármelyik pillanatban… Az ám, bármelyik pillanatban bemutathatják Hüb-nernek. – Honnan szerezzek egy nőt? – Mit beszél! – Kéne egy nő. – Ez már egészen kétségbeesetten hangzott. – Kéne. – Krammer a vállát vonogatta. – Nekem is. Majd gyanakodva. – Mi történt, hogy ilyen hirtelen? – Á! – legyintett Csempe-Pempe. – Úgyse értené meg. Otthagyta Krammert, és odament a Puch kocsihoz. Csönd, még mindig csönd. Persze, az ember ilyenkor csöndben van. Milyenkor? Talán nem is történik semmi, talán csak beszélgetnek. Beszélgetnek! Ó, hogy te micsoda állat vagy! Néhányszor körüljárta a kocsit. Különben miért ne beszélgethetnének? Ki tudja, talán éppen most főzik ki a tervet, hogy mutassák be a nőt Hübnernek. Hübner kifutott, és elszedett egy labdát a dohánygyári balösszekötő elől. – Ruganyos mozgás – mondta valaki. – Ruganyos – bólintott Csempe-Pempe. – Nem sokáig lesz ilyen ruganyos. – Miért? – Majd lenyúzzák a nők. – (Ez már borúsan, vészjóslóan hangzott.)

– Olyan nőbolond? Csempe-Pempe nem válaszolt. Elnézte Hübnert, ahogy visszamegy a kapujába. Talán nem is izgatják a nők, legalábbis nem annyira. Vagy csakugyan olyan nőbolond. Eszi a nőket? Dohánygyári támadás indult. Hübner előregörnyedt, kezét térdére tette. Ha sok nőt fogyaszt, akkor rendben van. Akkor egy ilyen Laura La Plante nem tudja levenni a lábáról. Bár, ha éppen ez az esete… Hübner keze levált a térdéről, ő maga pedig kiegyenesedett. Elhalt a dohánygyári támadás. Talán már nős, vagy éppen menyasszonya van, és akkor nem érdekli más. Ha a Tachauer Lili itt volna! Tachauer Lili mindent megtesz a Titániáért, mindent. Igazán elhozhattam volna. Sokkal csinosabb, mint az ott, az autóban. Különben, ízlés dolga. Mindenesetre, ha Tachauer Lili rászáll Hübnerre… – Ugye, a Gyár utca sarkán volt? – Császár állt mellette. – Mi volt a Gyár utca sarkán? – A patikája. Emlékszem, egyszer éppen ott kapott el a fogfájás. – Sose volt patikám. – Ugyan ne beszéljen! Ha valaki patikus, hát akkor patikus, igazán nincs abban semmi. Egyébként nagyszerű port adott, mindjárt elmúlt a fogfájás, és akkor én elmondtam magának, milyen összeállításban verte meg a BTC 1902-ben a Slavia csapatát. Csempe-Pempe mondani akart valamit, de akkor egy fej közéjük hajolt, és elfújta, hogy milyen összeállításban győzte le a BTC a verhetetlennek hitt Slaviát. – A Rumbold balhátvédet játszott – mondta egy távoli hang.

Ez már régen nem a BTC volt, és nem a Slavia. – A Rumbold jobbhátvéd volt. – Micsoda fölfedezés! – Éles, csikorgó nevetés. – De azon a mérkőzésen mégis balhátvédet játszott. – Várjon csak, lehet, hogy igaza van. – Lehet! Még hogy lehet! Csempe-Pempe hirtelen megfogta Császár karját. – Kiüldözték onnan? Az autó felé intett. – Hogyhogy kiüldöztek? De hát csak nem ülhetek bent az egész meccs alatt! Persze, ha az ember elfárad… – Karon fogta Csempe-Pempét, és vitte a Puchhoz. – Nem! Nem! – Mit nem, nem! Vagyunk mi olyan jóban. Éppen ezért azt is megmondhatom, hogy kár volt elkönnyelműsködni a patikát. – Sose volt patikám! – Majdnem sírt. Aztán, ahogy a kocsihoz értek, megnyomta a dudát. Nem tehetett róla, de meg kellett nyomnia egyszer, kétszer, háromszor. Lesz, ami lesz… legalább abbahagyják, vagy sose tudják abbahagyni, és akkor úgy kell őket elszállítani, mint azt a szerelmespárt a moziból, akik… – Megőrült? Már többen is odanéztek. – Jól működik. – Elengedte a dudát. Rettenetesen elfáradt, leült az autó lépcsőjére. – Sportszerüzletem volt – mondta összetörten. – Patikám sose volt. – Akárcsak egy tárgyaláson vallana. Közben várta, hogy kinyíljon fölötte az ajtó. – Mit ül a lépcsőn? – Császár benyomta a kocsiba. Talán a nő ölébe, talán Tokics ölébe.

Összehúzta magát, de nem szólt rá senki. Császár kintről integetett, ő meg visszaintett. Még mindig nem mert oldalt nézni – de aztán mégis… Egyedül volt a kocsiban. Hová tűntek azok ketten? Mikor szálltak ki? Mindegy, egy kicsit ülök, kifújom magam. Hajcsat az ülésen. Igazán nem csoda, még mást is találhattam volna. Furcsa innen a pálya. Ki is mondta, hogy autóból minden más? Hübner a kapufához dőlt, összefonja a karját. Nagy kapus lesz, válogatott klasszis. Majd írnak róla, és a fényképét is közlik a lapokban. A fiú a fák között futott, labdáját a magasba dobta. Felugrott, és lehúzta a labdát, szépen húzta le, úgy parádésan: két tenyere között a melléhez szorítva. Úgy hullott vissza a földre. Közben pedig ezt kiáltotta. – Hübner lehúz egy magas labdát Swoboda elől! Megint feldobta a labdát, hogy belebokszoljon. – Hübner lebokszolja a labdát Gibisch fejéről! Futott a fák között, a labda repült, ő meg ugrott, vetődött, kifutott, labdára dobta magát, és közben kiabált: – Hübner félmagas labdát hárít! – Hübner kornerre tolja De Secchi bombáját! – A barna bombázó tehetetlen… – Hübner véd! Hübner véd!

Csempe-Pempe behúzódott a Puch kocsi sarkába. Hübner a kapuban mászkál. Rólam persze egy szót se szól majd, meg se említ, ha az újságíró megkérdezi: „Ki volt az, aki fölfedezte? Ki hozta a Titániába?” Egyelőre még nem hoztam át a Titániába. Ha Hungler látná, hogy itt ülök egy

autóban…! Valaki megkocogtatta a Puch kocsi ablakát. A nő, Laura La Plante. Szétázott, felpuffadt arccal bámult Csempe-Pempére. Egy darabig csak bámult, aztán elmosolyodott. Valósággal ráterítette a mosolyát Csempe-Pempére. – Édes. Csempe-Pempe rábólintott, majd megrázkódott. De hiszen ez a nő tökrészeg! A nő elkomorodott, behajolt az ablakon. – De a barátod egy ronda alak. Azt mondta az anyámnak, hogy majd vigyáz rám, és akkor… – Eltűnt az ablakból, a kocsi oldalát döngette, majd leült a lépcsőre. Csempe-Pempe kihajolt, a nő haját, vállát nézte. Nehezen tudta elképzelni, ahogy Tokics a nő anyjával beszél. És miért kéne vigyázni erre a… Megérintette a vállát. – Miért nem ül be? A nő megfordult. Akárcsak lemosták volna az arcát: hideg volt és ellenséges. – Melléd?! – Felállt, figyelmesen nézte Csempe-Pempét. – Hogy kerülsz ide? Te nem voltál velünk, ne is mondd, hogy velünk voltál. – Egy szóval se mondtam. – Mit uraskodsz itt? Ugyan, mit lehet erre mondani? Még hogy ő uraskodik? Valaki elment a kocsi előtt, megemelte a kalapját, és meghajolt. – Ez ki volt? – A nő hol le-, hol felcsavarta az autó ablakát. És ez olyan volt, akárcsak magát Csempe-Pempét csavargatná. – Itt fogadod a barátaidat?

Vállat vont. Ebben a pillanatban éppen lecsavarták. A nő megkerülte az autót, és most a másik oldalról tűnt fel. – Mindenkit idecsődítesz? – Szó sincs róla. – Legszívesebben kiszállt volna. De akkor a nő nekiugrik és megveri. Hübner a térdére tette a kezét, előrehajolt. – Ez egy majom. – A nő rákoppintott Csempe-Pempe vállára. – Ismerik egymást? – Igyekezett nyugodt képet vágni. Most mind a ketten Hübnert nézték. – Hogy én kiket ismerek…! – A nő hátrébb húzódott. Csöppet se volt kérkedő a hangja, ahogy azt mondta. – Múltkor Bécsből hívott fel valaki. A Száguldó Csoda. – Kis szünetet tartott, majd egyre csüggedtebben. – Legalábbis ti így hívjátok… engem nem nagyon izgat, se ő, se az a spanyol majom. – És mert Csempe-Pempe még mindig Hübnert nézte. – Ne féltsd tőlem a fiúkát, én ugyan nem teszem tönkre a kondícióját. – Megint a spanyolról kezdett beszélni, hogy az mi mindent akart tőle. – Azt hiszem, felesége van – mondta Csempe-Pempe. – Legalábbis azt olvastam. – Úgyse akartam hozzámenni, de azért megmondhatta volna. – Megmondhatta volna – bólintott Csempe-Pempe. Császár tűnt fel a nő mögött. Rávert a vállára, majd félretolta. – Ne barátkozzatok. A nő eltűnt. Csempe-Pempe meg egyszerre kint volt a ko-csiból. – Azt hiszem, most már kipihenhette magát. – Nem voltam fáradt. – Otthagyta Császárt, Hübner kapuja mögé ment.

Ha azt a nőt ráeresztik a fiúra…! Lehet, hogy Zamorát sose látta, de azért ennek a fiúnak még mindig éppen elég. Erezte, hogy valaki áll mellette. Rá se nézett, ahogy megkérdezte. – Nem tudja, hogy Zamorának van-e felesége? Az meg úgy felelt, mintha már évek óta Zamoráról beszél-nének. – Két gyerek is van. Az asszony és a nagyobbik fiú minden meccsre kimennek. Nézik, ahogy Zamora kijön a csapattal, na, de ez nem is olyan közönséges dolog ám! Spanyolországban nem jöhet úgy ki egy kapus, mint nálunk. – Miért nem jöhet ki? – kérdezte Csempe-Pempe kissé sér-tetten. – Mert egyszerűen kifütyülik. Ott mindig kell valamit csinálni, a közönség megköveteli. Zamora például az ujja hegyén pörgeti a labdát, a mutatóujja hegyén, és mindenki őrjöng, amikor így megy körbe a pályán. – A futball nem cirkusz. – Csempe-Pempe maga is elcsodálkozott, hogy milyen szigorú a hangja. Az az alak ott mellette meg egyszerűen szétfoszlott. Hübner le-föl sétált a kapuban. Pillanatra megállt, majd élesen szembefordult Csempe-Pempével. – Most! Csempe-Pempe szinte öntudatlanul előrelépett, mintha így akarna begurulni a hálóba. De akkor valaki megfogta a vállát. A kefefejű, aki elkergette az öltöző elől. – Nem beszélgetünk a játékosokkal. – Ennyit én is tudok. – (Ocsmány pofa, és a Császárnak dolgozik, a Császárnak vagy a Tokicsnak.) Az meg úgy folytatta, mint egy tornatanár.

– Mit kuncsorog itt? A nézőnek nincs helye a kapu mögött. Fél fordulattal megkerülte a kaput, de közben azért még beszélt, társalgott. – Érdekes ez a dolog a spanyol kapusokkal, éppen az előbb hallottam, hogy… – Ide figyeljen! – Elkapta Csempe-Pempe vállát, és úgy rántotta vissza. – Engem nem érdekelnek a spanyol kapusai, és én nagyon is jól tudom, hogy mit akar itt. – Közel hajolt hozzá. – Maga ócska kis felhajtó! – Én… hogy én? – Azt hiszi, nem tudom, hogy a Meitner Sándor küldte? Azt hiszi, nem tudok a Meitner Sándor-féle mulatságokról? Azokról a szolid kis mulatságokról? – Miféle mulatságokról? – Elvékonyodott az arca. Pofont várt az arca. Alig tudta kinyögni: – Összetéveszt valakivel. – De itt nem talál anyagot, azt megmondhatom… innen nem fogja elvinni se a Hübnert, se a Szőke Il-t… na nem! – Kikérem magamnak! – Égett az arca, ahogy elvágtatott a kapu mellett. Ez hülye! Mit képzel rólam, kinek tart engem? Nem ismerem Meitner Sándort, de még csak nem is láttam. Hallottam róla, de hát ki nem hallott róla? Az Atalanta pártoló tagja, pártoló… no igen, tavaly a Szecskát levitte magával Olaszországba, mindig levisz valakit, nem szeret egyedül utazni. És azok a házi mulatságok! Egy biztos: a Titániában nem tűrnének meg ilyen pártoló tagot. És akkor még velem mer pofázni ez a hintáslegény, ez a… Könnyen lehetséges, hogy ő is eljár azokra a mulatságokra, vagy pedig anyagot szállít. Csak még egyszer akadjak vele össze! Széttolt két vállat, és beleordított egy csoportba: – A Sinka Jancsinak a saját kapusa törte el a lábát! A Verebes! Továbbvágtatott. Közben kísérte a szöveg.

– Ha éppen tudni akarja, a Szombathelyi VSC így állt fel a Gradjanski ellen: Török – Hollós, Károlyi – Jendrolovics, Kéri, Fekete – Maróti, Bartos II, Lakatos, Tilki, Tuboly. – A Tuboly el volt tiltva. – El volt tiltva, de a szövetség felfüggesztette az ítéletet. Csempe-Pempe rábólintott, mint aki ezzel eldönti a vitát. Aztán megint lent volt azon a bizonyos folyosón. El kell kapnom Hübnert. A félidőben elkapom, ahogy majd lejönnek a csapatok. Árnyék imbolygott az egyik üveg mögött. Az árnyék előredűlt, majd megint fölegyenesedett. – Schlemmer – Csempe-Pempe meg mert volna rá esküdni, hogy a Schlemmer van az ajtó mögött. Lenyomta a kilincset. Szappanos arc fordult felé egy mosdó tükréből. – Bocsánat. – Vissza akart húzódni, de valósággal megmerevedett. – Mit csináljak? – Tokics vállat vont. – Így délutánra már megint kinő a szakállam. Dermedten rábólintott. Mi az? Tokics itt lakik? – Maga hányszor borotválkozik naponta? – kérdezte Tokics, miközben az arcát kaparta. – Naponta?! – Olyan rémülten kapott az arcához, mintha le akarnák nyúzni a bőrét. – Persze, akinek nem olyan erős a szakálla, mint például a Császárnak… – Pillanatnyi szünetet tartott. – A Császárnak minden könnyebb. – Elhallgatott, majd váratlanul megkérdezte. – Remélem, meg van elégedve a lányommal? – Nem ismerem a lányát. – Ugyan, ugyan, hát akit az előbb bemutattam.

Ez megint olyan volt, mintha lasszót dobott volna Csempe-Pempére. – Akit az előbb bemutatott? A Laura…? – Aki ott az autóban… Maga mondta, hogy hasonlít Laura La Plantéhoz. – Hasonlítani hasonlít, de azért Klárinak hívják. Tokics Klárinak. – Tokics Klárinak! – Ájulás környékezte. Ahogy ezek ketten az autóban ültek, ahogy Tokics átfogta a lány vállát, és ahogy leeresztették a függönyt…! – Szeretném, ha hegedülni tanulna – mondta Tokics. – Ma este bemutatom egy úrnak a konzervatóriumból. Csempe-Pempe kicsúszott az ajtón. Egy darabig még nézte azt az árnyat az üveg mögött. Szörnyeteg…! De nem, az nem lehet, hogy a lánya… Akkor meg miért mondta? Mire volt jó ez az egész? Kik ezek itt a hajó fedélzetén? Az Atalanta csapata sildes sapkában, akár a diákok valamilyen kiránduláson: El Puertos. Ez áll a hatalmas mentőövön. A mentőöv mellett Szilágyi szakosztályvezető. Valaha régen a Titániában rúgta a labdát, aztán átment az Atalantába. De ha megiszik két pohár bort, elbőgi magát: – Titánia! Tempó Titánia! – Akkor meg miért ment át? Ki tudja! Régi ügy, akárcsak ez a hajózás. No, a Hajdú Feri, az Atalanta mókamestere! Most is hogy vigyorog, amint átfogja Kompóti Pubi vállát. Könnyen lehetséges, hogy borotvapenge van a kezében, és szépen, észrevétlenül felhasítja Pubi zakóját, úgy vállban. El Puertos… A hajó elindult, hogy Portugáliába vigye az Atalanta legénységét, a büszke tizenegyet és a tartalékokat. Először egy kombinált csapattal mérték össze erejüket. 6:1-es, gyászos vereség. – Hat egy – bólintott Csempe-Pempe a kép előtt. Ez volt az első mérkőzés, így kezdődött a túra. A Klub Kávéház olyan volt, akár a siralomház. Csak egy ember evett a kassza mellett, csak egy ember rendelt

kombinált reggelit, miközben a sportújságot lobogtatta, Bednarik a Titánia törzsdrukkere. Jobbra köszönt, balra köszönt, előtte a kiterített újság, és evett. Sonka, vaj, dzsem, tojás… és micsoda kávé! – Nem – Csempe-Pempe a fejét rázta –, én ezt soha nem tudtam volna megtenni, de Bednarik mindenre képes. Vereség vereség után… Bednarik beköltözött a Klub Kávéházba. És aztán kimaradt. – Nem szeretek temetőbe járni – mondta Bednarik. Sírkövek ültek a Klubban, elhagyott, régi sírkövek. – Fiaskó – mondta valaki. Mire egy másik, úgy félóra múlva: – Katasztrófasorozat. Aztán ültek, és hallgattak. Ronggyá verték az Atalanta aranycsapatát. És még csak ezután jött Argentína! Az Atalanta-drukkerek esténként meg se jelentek az eredményhirdető tábla előtt. Mellékutcákon sompolyogtak, hogy kikerüljék a táblákat. Bednarik még egyszer bement a Klubba: – Gratulálok a döntetlenhez. Valaki felnyüszített. A tálcákat verdesték, akár a gyászdobokat. – Köszönjük! Köszönjük! Ez volt az egyetlen döntetlen ez egész túra alatt. Mert a többi… – Fiaskó – mondta Csempe-Pempe –, katasztrófasorozat. Mi történt az aranycsapattal? A bajnokkal? Egyszerre csak szétzüllött, vége volt. És ezen a túrán kezdődött, igen, amikor ott a hajón Hajdú Feri átfogta Kompóti

Pubi vállát. Akkor még semmit se sejtettek. Mi történt, hogy huszonnégyhuszonhat éves játékosok már csak árnyai voltak önmaguknak? – Árnyai önmaguknak. – Csempe-Pempe közelebb hajolt a képhez, majd eltávolodott. Hajdú Ferire, Kompóti Pubira rá se lehetett ismerni. Kiestek a csapatból, és hogy aztán hová kerültek…? Az Atalanta pedig, az ötszörös bajnok Atalanta, évekig nem nyert bajnokságot. – Bele se szólhatott a bajnokság sorsába – bólintott Csempe-Pempe. Miféle átok ült a csapaton, hogy egyre lejjebb csúszott a tabellán? – A kiesés réme fenyegette. Igen, a kiesés réme kísértett az Atalanta mögött, és egyes drukkerek már el is hagyták a csapatot. Bácskai, a vendéglős, egyszerre csak elkezdett kiabálni egy mérkőzésen. – Kossuth! Tempó, Kossuth! Csak nézték, és elhúzódtak mellőle. Ő meg egyre eszeveszettebben ordítozott. – Kossuth! Tömjétek ki az Atalantát! Csak jól tömjétek ki! Meccs után a vendégeim vagytok! Kossuth…! Aztán ököllel verte a homlokát, és elrohant a pályáról, de még akkor is egyre azt kiabálta: – Kossuth! Kossuth! De voltak olyanok is, mint az a színész, a Paja bácsi, aki csöndesen csak annyit mondott: – A második osztályba is elkísérem a csapatot. Bednarik, a sötét lelkű Bednarik, átfogta a vállát. – Hosszú útja lesz, Paja bácsi.

Mosolygott. Ebben az aljas mosolyban megnyílt az alvilág: a másodosztály, a harmadosztály, ahová majd a nagy múltú Atalanta együttese alászáll a megmaradt drukkereivel. Azért erre már nem került sor. Angol trénert hozatott az Atalanta, és lassanlassan megint feltornázta magát. – Nem, nem, Bednarik – rázta a fejét Csempe-Pempe. – A Ti-tánia ne úgy legyen bajnok, hogy más csapatok letörnek. Aztán megint csak nézte a képet, az Atalanta régi játékosait azon a hajón. Hogy került a Dohánygyárba ez a kép? Ki hozta ide, mint egy átkot, mint a szégyen bélyegét? Az Atalanta klubjában látni se akarták a hanyatlásnak ezt a jelképét, így hát inkább odaajándékozták a Dé Lendületnek. Jó emberek, áldott jó emberek! Talán a Császár hozta át a képet, talán még egy olyan meghitt kis ünnepélyt is tartottak. Nézte a képet, és azt mondta: – Ezt nem lett volna szabad megtenni. A fejét csóválta, le-föl sétált a folyosón. Valakinek szólni kéne a kép miatt, valakivel meg kéne beszélni.

Kint állt a pálya szélén. Figyelt. Akció futott végig a pályán. – Több minden szól ellene. – Bednarik a papírstanicli fölé hajolt. – Mindjárt megvilágítom, hogy miért tartom veszélyesnek Hübner szerződtetését. A Turul mozi előcsarnokában álltak: Hungler és Bednarik. Hungler egy nyurga, szőke lányt nézett, és már bánta, hogy magával hozta Bednarikot. Mit fecseg ez itt mindenféle veszélyről, és mit akar megvilágítani? – Azzal kezdem… – Bednarik mindjárt el is hallgatott. Hungler ellépett mellőle,

a lány után nyomult, aki a képeket nézte a falon. Hagyni kell, gondolta Bednarik, ilyenkor hagyni kell. A lány nem vette észre, hogy valaki hozzá lépett. John Barrymore-t nézte, ahogy egy háztetőn lovagol. Hungler a képre bökött. – Ismertem ezt a Barrymore gyereket. – Félrebeszél. – Átment egy másik képhez. – Miért? – Utánacsúszott. – Itt ugrált a Práter utcában, és nagyon szeretett volna bekerülni a Titániába. A Titánia kölyökcsapatába, de én elzavartam. A lány rámosolygott az estélyi ruhás Anita Page-ra, és ettől Hungler még jobban felbátorodott. – Akkor persze még Bereckinek hívták, Berecki Jenőnek. Ha jól meggondolom, hálás lehet nekem. Itt legfeljebb egy közepes focista lehetett volna, Amerikában pedig… no, de hiszen erről azért talán nem kell beszélnem. Pofon lesz, botrány lesz. – Bednarik vett egy Képes Mozit, és onnan figyelt. – Ez aztán a keménykötésű fickó! Ahogy itt áll a hajó ormán, és átölelve tartja… – Legyen szíves! – Bocsánat. Igazán nem akartam bizalmaskodni. Egyébként ezek itt férj és feleség, és minden filmben együtt játszanak. – Ezt maga nélkül is tudom. – De azt már nem tudja, hogy ez a kis nő csudára kitol ezzel a langalétával, és a fiúnak azért is olyan ráncos a homloka. Mintha valami táncot járnának, gondolta Bednarik. A lány oldalt lép, Hungler után. Mindenkire rászáll, és mindenkire reménytelenül. Például az a kézilabdázó kislány… Ha én rámegyek, megkapom, mert azt csak megkapni lehet.

– Ezt utálom a legjobban. – Hungler dühösen fújtatott Bednarik mellett. – Már amikor bejöttünk, szemezett velem, gondoltam, megteszem neki ezt a szívességet, aztán tessék, a végén felhúzza az orrát! – Nem kell vele törődni! – Ki törődik vele! Csöngettek. Lassan elindultak befelé. – Nem is szeretem az ilyen vékony kis csirkéket – morgott Hungler. Tekintetével a lányt kereste. – Hogy visszatérjek Hübnerre… – Akkor már egymás mellett ültek. Hungler a nyakát nyújtogatta. Láthatóan nem nagyon törődött vele, hogy Bednarik visszatér-e Hübnerre. – Egyelőre még messze van attól, amit klasszis kapusnak nevezünk, ígéret, elismerem. De nem klasszis. Ez tehát elesik. – Mi esik el? – (Áhá, ott ül egy katona mellett.) – A második, ami Hübner ellen szól, hogy nem Titánia-nevelés. Tehát sohasem lesz meg benne az, amit úgy hívunk, hogy Titánia-szív. (Az a pasas miért cserél helyet a katonával?) Bednarik elhallgatott, aztán majdnem suttogva: – Tudok egy kapust Belgrádban. – Én meg Madridban. – De az a kapus szívesen átjönne a Titániába. – Maradjon Belgrádban. – Akkor is, ha elárulom a nevét? Hirtelen sötét lett.

Az akció elhalt. – Ki se tudott bontakozni – mondta valaki Csempe-Pempe mellett. Felfigyelt erre a kedves, rekedtes hangra. De hiszen ez a Vida Gyurka! Hogy zengett a pálya ettől a névtől! – A Vidának! A Vidára játsszatok! – Hogy zúgott fel a közönség. – Vida-fej! – És Vida felugrott a magasba, fejelt. Nem lehetett elnyomni a leve-gőben. – Nem tud kombinálni a Lendület – mondta Vida. Elhallgatott, de úgy, mint aki még sok mindenről szeretne beszélni. Csempe-Pempe egyszerre úgy érezte, hogy jó volna továbbmenni. Lehetőleg a pálya túlsó felére. De azt is érezte, hogy nem fog elmozdulni. Néznie kell ezt a hatalmas biztosítótűt. Biztosítótű a kabáton. Félelmetes, megrozsdásodott biztosítótű. Gomb sehol. Na jó, hát látott már ilyet Csempe-Pempe Habácsné pincéjében. De mégis, hogy a Vida…! Az meg magyarázott. – A szélsőnek már régen le kellett volna adni a labdát, különösen amikor látta, hogy a center tisztán áll. – Fejét csóválta. – Mezei futballista, nincs benne fantázia. – Hát az nincs benne. Csöndben álldogáltak egymás mellett. Vida köhögni kezdett. Csempe-Pempe egyre szomorúbb lett. Nem tudok neki pénzt adni, hiába, nem tudok. – Nem említett véletlenül valamit a Hungler úr? – Nem, semmit. – Miklósy Jaszti? – Beharapta az alsó ajkát, úgy figyelt. Egyetlen várakozás volt

az egész ember. Majd, mintha Csempe-Pempe nem tudná, kiről van szó. – Tudja, a gyúró. Most már derengett valami Csempe-Pempe előtt. Nem Miklósy Jasztitól hallotta, hanem az egyik tartalék játékostól. „Itt volt valami vén rozmár, próbajátékra jelentkezett.” – Megmondhatod, akármit hallottál, engem az ilyesmi nem tör le. Egy mozdulatot tett. Különféle csuszamlások indultak el a biztosítótű mögött, a kabát rétegei megindultak, az egyik váll leereszkedett. Mindjárt kiesik a kabátból! Kell hogy mondjak valamit. – A kondíció – mosolyogni próbált. – Jaszti azt mondta, hogy bárki megirigyelhetné a kondíciódat. – Elszégyellte magát. Ilyen ócskaságokkal etetni valakit! De Vida fölragyogott. – Arra mindig vigyáztam, ezt megtanulhatják tőlem a fiatalok. És a labdakezelés? Arról nem volt szó? – Legfeljebb a Nagy Béla labdakezelését lehetne a tiedhez hasonlítani. – Elfordította a fejét. Nem tudta látni azt az alázatos kutyatekintetet. – A gyorsaságom már nem a régi. – Na Istenem. – Most kimondja, most mindjárt meghallom azt a kérdést! Meddig gubbaszthatott az odújában, amíg eszébe jutott ez a hülyeség, vagy valaki a fejébe ültette, abba a sötét fejébe? A kérdés elhangzott. Csempe-Pempének felelnie kellett. Egy üres sörösüveget bámult a földön. – Nem, nem hallottam róla, hogy visszavesznek a Titániába. – Pillanatra elhallgatott, majd nagyon gyorsan. – Persze az még semmit se jelent, hogy én nem hallottam, attól még vígan bekerülhetsz a nagycsapatba – (még hogy vígan!) –, nem velem beszélik meg az ilyesmit.

– Azért csak tudnál róla. – A biztosítótű közelebb nyomul. – Á, ne hidd. – (Menj, menj, és még csak ne is szagolj a Titánia-pálya közelébe, örülj, ha egypáran emlékeznek rád, de hogy magadra húzd a dresszt, azt a dresszt, amelyben valaha kifutottál a pályára…!) – Azért mégiscsak tudod, hogy ki jöhet számításba. – A biztosítótű eltávolodott. Talán elmegy, imádkozott magában Csempe-Pempe, és akkor véget ér ez az egész… De újra hallotta azt a csöndes, vontatott hangot. – A technikámnak még ma is hasznát vehetnék. Még akart valamit mondani, de Csempe-Pempe közbevágott. – Hogy is volt az, amikor a narancsligetben sétáltatok? Valami déli szigeten vendégszerepelt a csapat, és ti betévedtetek egy narancsligetbe. Vida hallgatott, így hát Csempe-Pempének kellett beszélnie. – A Kaiblinger Zotyi mászott fel egy fára? Vagy te voltál? – (Csak beszélni, beszélni!) – Azt hiszem, a Zotyi. – A Zotyi, hát persze! Rázta, rázta a narancsot, aztán amikor végre az elsőbe beleharapott, majd elájult, mert citrom volt. Az újságok meg is írták róla ezt az esetet, meg hogy egy díszebéden… – Sosem voltam jóban a Zotyival. Csempe-Pempe elnémult ettől a szánalmas, védekező hangtól. Majd vállat vont, ahogy azt mondta: – És hajóban voltál vele! – (A Zotyi, igen, az rendes fiú, felszívódott, eltűnt, nem jutott eszébe ilyen őrültség, hogy vén fejjel próbajátékra jelentkezzen.) Kapuskirúgás következett. A Dé Lendület kapusa kirúgta a labdát. Éppen egy Hálókocsi-csatár elé. – Ezt is meg kéne tanítani, hogy kell kirúgni a labdát – bólintott Csempe-

Pempe. – Ezért a kirúgásért alaposan megmosnám a fejét. – Zotyi azt akarta, hogy én is részt vegyek abban a dologban, de nem, uram, köszönöm szépen! – Miféle dologban? Na, cipeld azt a labdát, lehetőleg még félóráig! – Zotyi akkor már teljesen kikészült, így, ahogy mondom. A csarnok körül őgyelgett, de csomagot se bíztak rá. Most megint jön valami! Valami olyan… Kétségbeesetten próbált arra figyelni, ami a pályán történik, de azért eljutottak hozzá a szavak. – Azt mondta, könnyű dolgunk lesz, az öregasszony akkor már egyedül van a trafikban, úgy zárás előtt már nemigen bukik be hozzá senki, őrá meg nem gyanakszik az öregasszony, hiszen régen ismeri, valamikor még kisebb szolgálatokat is tett az öregasszonynak. Mik lehettek azok a kisebb szolgálatok? – gondolta Csempe-Pempe. És aztán mi történhetett, hogy az öregasszony már egy levél feladását se bízta rá? – Azt mondta, nekem semmit se kell csinálni, elég, ha vele megyek, ha éppen ott vagyok, ő akkor is megosztja velem a pénzt. (Úristen! A pénzt…) – De hát én éppen azt nem akartam, hogy vele legyek, hogy ott legyek, amikor… és még mondtam is neki, „felejtsd el, Zotyi, vedd úgy, mintha egy szót se szóltál volna nekem erről az egészről”. Csempe-Pempe arcán remegni kezdett a bőr. Lehet, hogy nem remegett, de ő úgy érezte. – Az öregasszonyt egyedül találta a trafikban, teljesen egyedül. Bélyeget kért tőle, azt kérdezte, hány filléres bélyeg kell egy vidéki levélre. Vékony fej emelkedett ki a sötétből. Ráncos és mogorva, akár egy férfié. Előtte a pulton levelezőlapok szipkák és néhány darab ólomkatona. Mögötte, a sötétben, egy szürke függöny. Kis vaskályha a sarokban.

– Régen láttalak – mondta az öregasszony. – Tudja, Rác néni, a Sim. BTC-vel tárgyalok. – Kivel tárgyalsz? – Mosoly árnya jelent meg a ráncokon. – A Simontornyai BTC-vel, hogy oda megyek trénernek. Már régen hívnak, de valahogy nem volt kedvem elmenni Pestről. – Pedig jobban tennéd, ha valami tisztességes foglalkozás után néznél. Hogy mondtad, minek hívnak le? – Trénernek. így nevezik azt, aki a fiatalabbakat tanítja. – Közben kifelé pislogott. – Szóval lemegyek, Rác néni, és most írni akarok nekik, de valami lapot is küldenék, olyan képeslapot, és ha keresne egyet… A meggörbült, barna ujjak elindultak a képes levelezőlapok között. Zotyi meg az öregasszony fölé hajolt, mintha úgy kedvesen, családiasan együtt keresnék a lapot. Tologattak a pályán, pilinckáztak. A Dohánygyár középcsatára a jobbösszekötő elé tálalta a labdát. Az összekötő egyik lábáról a másikra helyezte a labdát. Hübner intett az egyik hátvédnek, hogy ne álljon eléje. Csempe-Pempe úgy érezte, hogy a következő percben berohan a pályára, mert már nem tudja tovább hallgatni azt az elnyűtt, nyekergő hangot. – Nem lehet tudni, mikor ugrott rá a kutya, talán éppen abban a pillanatban, amikor le akarta szúrni az öregasszonyt, de az biztos, hogy teljesen megzavarta, ami nem is csoda. Vida kis szünetet tartott. Aztán arról beszélt, milyen jó, hogy nem mászott bele a dologba, mert nincsenek sima ügyek, az már valahogy úgy történik, hogy soha sincsenek sima ügyek. – Meghallották az ugatást meg az öregasszony kiáltozását, és akkor már rendőr is jött. Zotyi menekülni akart, de hát ott volt a kutya, és az öregasszony is belecsimpaszkodott, de azért még sikerült kiugrani a bódéból. Azt mondják,

akkor kapta az első lövést. – Az első lövést? – (Mi lesz még!) – Újságkivágásokat találtak a zsebében. Visszavitték a trafikba, az orvos is odajött, de akkor már készen volt. Megtalálták nála a válogatott játékosok igazolványát. A jobbösszekötőt leszerelték. Addig tologatta egyik lábáról a másikra a labdát, míg végül elvették tőle, és most megint a Hálókocsi jött fel. Csempe-Pempe arca megkövült. A válogatott játékosok igazolványa! Az a mozdulat, ahogy előhalászták egy csomó elrongyolt újságkivágás közül…! A rendőr hangosan olvassa a nevet, néhányan áthajolnak a vállán, belehajolnak abba az arcba, próbálják felismerni. – Úgy kéne eltemetni, meggypiros trikóban, címerrel. – Mit beszélsz? – kérdezte Vida. – Akármit is csinált, válogatott játékos volt. – Már eltemették, de nem hiszem, hogy címeres trikóban. – Elhallgatott, majd megint azt motyogta, hogy ő nem volt benne a dologban. Lehet, hogy elkövetett apróbb disznóságokat, de ilyesmit… – Úgy kellett volna eltemetni – ismételte makacsul Csempe-Pempe. – Ellépett Vida mellől. A másik kapu felé indult. Szétrúgom azt a kefefejűt, ha összeakadok vele. Rettenetes düh szállta meg. Tán attól, amit Vidától hallott. És ha Tokics vagy Császár valami megjegyzést tesznek, hát ők is megkapják a magukét. Kölcsönbe kapta Császár azt a kocsit, és a nőt is kölcsönbe kapta. Közben mintha langyos eső kísérné. – Közvetlenül a háború után indult el a Törekvés a diadalmas lengyelországi portyára. – A Hirman öt gólt fejelt! Képzelje! Egyetlen mérkőzésen öt gólt. Ezt se csinálta meg senki, se azelőtt, se azután.

– Pedig nem volt éppen a legjobb fejelő. – Hogy a Hirman nem volt a legjobb fejelő?! – Nem hát, csak szerencséje volt, mindig is szerencséje volt. Amennyivel a Vida jobban fejelt. Csempe-Pempe megtorpant. Ott állt előtte a kefefejű, de úgy, mintha már régen lesett volna rá. Akart valamit mondani, de aztán elhúzódott. Ő meg továbbment, a torkában vert a szíve, de azért továbbment. Egy szót se mert szólni! Kussolt a fickó. Igen, ez a helyes kifejezés. Pedig láttam rajta, hogy akart valamit mondani. Kussolt a fickó. – Mennyit kap maga a Titániától? – Császár állt mellette, kissé félrehajtott fejjel. Csempe-Pempe szólni se tudott. Akárcsak mellbe vágták volna. – Mit képzel? – mondta végül. – Én nem képzelek semmit. És tényleg olyan volt az arca, mint aki nem képzel semmit. – Azt hiszem, nem becsülik magát eléggé. – Úgy nézett Csempe-Pempére, akár egy dobozra. Az meg csak hümmögött. Hogy őt nem becsülik eléggé? Erre még sohasem gondolt. Nem, ez még eszébe se jutott. Császár két ujjal megfogta Csempe-Pempe vállát, hátrébb tolta, és azt mondta: – Sok szó esik magáról a Livornóban. – Rólam? – Ez a kép valahogy nem akart előtte megjelenni. Mellények és szvetterek ülnek a Livorno Kávéházban, az Atalanta új törzshelyén. – Megbeszélik a csapat ügyeit, mi lesz a legközelebbi vezetőségi ülésen, hogy oldjuk meg a régóta vajúdó balszélső-kérdést, nyáron lebonyolítunk egy rövid olaszországi túrát, egy-két mérkőzés… nem szabad túlterhelni a csapatot, és akkor valaki bedobja Csempe-Pempe nevét. – Aztán már mindenki csak róla

beszél. Nem, nem hagyjuk ezt. – Friedman doktor föl van háborodva. – Császár olyan arcot vágott, mint aki maga is föl van háborodva. – Friedman doktor? – kérdezte Csempe-Pempe. – És miért? – Jelen volt annál az esetnél – Császár minden szót külön hangsúlyozott –, amikor Hungler nem köszönt vissza magának a Titánia-pályán. Igen, igen, egyszerűen nem fogadta a köszönését. Csempe-Pempe ebben a pillanatban valóban nem volt több, mint egy elszálló köszönés. – Ezzel az üggyel a legkomolyabb formában foglalkoztak a Livornóban. – Majd mielőtt a másik megkérdezhette volna, hogy mégis, mit jelent az, hogy „a legkomolyabb formában” – gyorsan folytatta. – A Titánia elnöksége előre kéne hogy köszönjön magának! Arról a csibészről már nem is beszélek, a Hunglerről. Ki szerzett annyi játékost a Titániának, mint maga? Ki hozta át Jezsabeket a Fősörből a Titá-niába? Ő meg hallgatott és mosolygott. Hirtelen Császárra nézett. Ez az ember akar tőled valamit! – Nem, egy ilyen emberrel, mint maga, nem szabad így bánni! (Vigyázz, te állat! Talán már leadta mindenkinek, hogy már nem vagy a Titániánál, hogy hiába is tárgyalsz Hübner kapus ügyében, annyi a szavad, mint a semmi. Ugyanakkor táviratozott a Titániának, hogy egy bécsi csapatnak akarom átjátszani Hübnert.) – Nekünk is dolgozhatna. – Császár mosolygott, és bólogatott. – Bevallom, én vetettem fel ezt a gondolatot. Ő is bólogatott, de ez a kép se akart előtte megjelenni: „amint Császár felveti a gondolatot”. – Vidékre utazhatna. Ki ismeri úgy a vidéket, mint maga? – Nem mondom. – Nem sürgős a dolog, és ami a diszkréciót illeti… Szóval számíthatunk magára?

Nekem egy szó is elég, egyetlenegy szó. Előrelépett, mintha bele akarna hatolni Csempe-Pempébe. Az meg iszonyodva hátrálni kezdett. Hirtelen megfordult, és eliszkolt. – Ronda átejtés! – kiáltozta. – Ronda átejtés! Tribünök kísérték a futását, hirdetések a tribün tetején – Kakaspaszta. – Darvas Gábor férfiszabó. – Cordatic. – Bohém-mulató. És ezek már a Titánia-pálya tribünjei voltak. A Titánia-pálya öreg tribünjei látták Csempe-Pempe gyászos árulását. Mert persze hogy elkövette az árulást! Mert mutassanak valakit, akit nem főznek puhává, ha azt mondják neki: „Magáról szó volt a Livorno Kávéházban, Friedman doktor beszélt magáról.” Ó, a Friedman doktor! Az Atalanta atyja! Az Atalanta megteremtője! Csempe-Pempe ott ül Friedman doktor jobbján, a Livornóban. Kávé párolog előtte, amit Friedman doktor rendelt. A kávé gőzén át egy arcot lát, Hungler arcát, ahogy éppen nem köszön vissza, még csak meg se biccenti a fejét. De itt, a Livornóban, más a helyzet, az Atalanta tanácsa megbecsüli az embert. – Az árulót – bólint bele Hungler a kávégőzbe. De ha egyszer kiejtik az ember nevét az Atalanta fellegvárában…! – Hozzál nekünk egy jobbszélsőt, Csempe-Pempe! – Hozd el nekünk a Faragó–Lengyel jobbszárnyat! – Hozz egy kapust! – Tedd naggyá az Atalantát, Csempe-Pempe! – Teremtsd meg az Atalanta második aranycsapatát! – Ide figyeljen, Hungler úr, ha ezt Bednariknak mondják, elájul a gyönyörűségtől. Akárcsak Irsay, Gorilovics vagy a többiek. – De én hű maradtam!

– Mit magyaráz? – A hosszú Krammer ment el Csempe-Pempe mellett. – Ide figyeljen! – Utánakapott. Akárhogy is, ezt el kell mondja valakinek. – Volt már úgy maga, hogy ajánlatot kapott? Krammer a fejét ingatta. Nagyon megrovóan ingatta a fejét. – Nem tudom, mire céloz, miféle ajánlatra. – Majd elgondolkozva. – Kaptam már egyet-kettőt. – Bólogatott, aztán valami távoli mosoly jelent meg az arcán. – Nevetni fog, de egyszer egy évre ki volt fizetve a szállodám, nem azt mondom, hogy a Szigeten, de a Kenyérmező utcában, a Hotel Adria. Most persze arra kíváncsi, hogy miféle nő volt. Nos, elárulhatom… – Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi… – Hogyhogy? – Krammer összeráncolta a homlokát, és hátrább lépett. – Nagy dolog ajánlatot kapni. – Csempe-Pempe kifeszítette a derekát. – De még sokkal nagyobb, ha az ember visszautasítja az ajánlatot. – Írta: Sajó Sándor. – Krammer legyintett. – Nekem ne szavaljon költeményeket, mikor voltam én abban a helyzetben, hogy vissza tudtam volna utasítani! – Eltűnődve. – Egy év a szállodában…! Ebben a pillanatban békésen feküdt egy szállodai ágyon, gondtalanul szunyókált egy szállodai ágyon, valahonnan zajok hallatszottak, lépések a folyosóról, de semmi esetre se a portás lépései, aki a számla miatt zavarta volna. – Egy év! – sóhajtott Krammer. – Soha senkivel nem tárgyaltam. – A Titánia-pálya tribünjeinek mondta. Mint ahogy mindig mindent ezeknek a korhadt tribünöknek mondott. – Ha az Atalanta vezérkara élén jön el értem Friedman doktor – akkor se tárgyalok vele. – Csak tudnám, hogy én miért tárgyalok magával! – Azzal Krammer faképnél hagyta Csempe-Pempét. – Egy csapat van – mormolta Csempe-Pempe eszelős makacssággal. – Egyetlenegy csapat van. – Fölnézett az égre, mint aki azt várja, hogy ott robog át az az egyetlenegy csapat, amiért az ember drukkol otthon, drukkol a pályán, kimegy minden mérkőzésére, még vidékre is, ha meg külföldön játszik a csapat,

akkor ott ácsorog megmerevedett nyakkal az eredményhirdető tábla előtt. Pálya nyílt a pályából, és a nagy Titánia kifutott az öltözőből, a verhetetlen Titánia, akinek tengeren túl is rettegték a hírét, kifutott, hogy a közönség fergeteges biztatása közben elsöpörje ellenfelét. – Titániaaa…! (Őszes, kövér nő ül egy szobában. Könnytelen, fakó hangon mondja a magáét.) – Beadtam a válópert, a lányom nem akarta, én adtam be helyette, mert ezt nem nézhettem tovább, mégiscsak az anyja vagyok, és nem hagyhatom, hogy a lányom így menjen tönkre… soha, érti, soha nincs otthon az ura, pedig még a fekhelyét is lesimítjuk, semmit se kell, hogy csináljon, csak az az egy, hogy a fát felhozza a pincéből, de még azt is csak a szomszéd miatt, szóval hát igazán, de igazán mindene megvan, és akkor… Az üzlet…! Hol van már az üzlet?! Kérem, az uram betette társnak egy sportszerboltba, hát azt hiszi, hogy megbecsülte magát, arról nem is beszélve, hogy ha egy futballista bejött, hát az elvihette a fél üzletet, a Kukán még pénzt is kért tőle, mert nincs ennek más, csak a csapat, a csapat! – Tempó, Titánia! Csempe-Pempe hátul ténfergett a pálya mögött, ahol már csak homok volt meg kavics. Lehajolt, kivett egy ólomkatonát a homokból, gondosan letisztogatta, aztán felállította. – Tempó, Titánia! – mormolta, ahogy megint Hübner kapuja felé közeledett. Felállt egy fűvel benőtt dombra, a kapu mellett. Kicsit arrább Krammert látta, az ősz férfit, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Arcok, akik mindig vele voltak a Titánia-pályán, és most ide is eljöttek. Legszívesebben odaszólt volna nekik: „Ne féljetek, akármi is történik, megszerzem Hübnert.” Tokics tűnt fel a pálya túlsó felén. Kis csoport közepén állt, akárcsak haditanácsot tartana. Császár a bal oldalon. Szikáran és magányosan állt a pálya szélén. Olyan gőgös

arccal, mint akinek mind a két csapat a zsebében van. Semmi sincs a zsebedben, bólintott feléje Csempe-Pempe, legkevésbé Hübner. Hárman keringtek a pálya körül: Tokics, Császár és Csempe-Pempe. Olykor megálltak egy ponton, lehorgonyoztak valahol, hogy aztán megint tovább körözzenek. Tokics és Csempe-Pempe összeakadtak a lelátó alatt. – Egy perc – mondta Tokics. Csempe-Pempe elcsúszott mellette. Egyszerűen nem érdekel, gondolta, nekem ne beszéljen arról a Laura La Plantéról, akár a lánya, akár nem a lánya, és ha ő is azt mondja, hogy a Kossuth S. C. dumavárában csak rólam van szó, hát akkor meg beletalpalok. Egy köpcös férfi benyújtott egy vajas kenyeret a Hálókocsi jobbszélsőjének. A bíró a sípjába fújt, a csapatok lejöttek a pályáról. Vége az első félidőnek. Ketten jöttek le a lépcsőn. Az anya meg a lánya. A lány jött elöl, hátranyújtotta kezét az anyjának mintha már az egész városon végigvonszolta volna. Féloldalt tartotta az arcát, sértetten, mereven. Egyébként mintha minden vonást lesikáltak volna erről az arcról. Talán az út kezdetén még egyszer-egyszer hátraszólt az anyának, de most már hallgatott. – Sose jöttem volna magamtól – mondta az anya. – Senki se mondta, hogy jöjjön. – Habácsné odalent állt, és az ételhordóját rendezgette. – Sose mossák ki rendesen – szólt oda valakinek. – Öngyilkos lett érte… egy ilyen gyerek! – Akkor már mind a ketten az utolsó lépcsőfok alatt álltak. Az asszony a lányára mutatott. – El se tudják képzelni, mennyi jóság van benne. A lány eltávolodott az anyától. Most már el se lehetett képzelni, hogy együtt jöttek. Odament Emőd ágyához, és megérintette.

– Ez az ő ágya? Sebők Laci egy földszínű inget foltozgatott az asztalnál. Letette az inget, és ő is odament Emőd ágyához. – Ez nem az ő ágya. – Tudja, hogy kik ezek? – kérdezte Habácsné. – Én mindig mondtam, hogy van felesége – bólintott Sebők. – Csempe-Pempe tagadta, de én mindig mondtam. – Nem úgy hívják a férjemet – hallatszott az ágy mellől. – Mondjuk, hogy Vidor Gyulának hívják. – Megfogta, és elvezette az ágy mellől. – Vidor Gyulának hívják. – De már elváltak – Az anya kihúzta magát. – Legalább ennyit sikerült elérnem. – Megfogta Habácsné éthordóját. – Olyan szíve van ennek a gyereknek! Egyszer meglátott, amint mentem a Rókus előtt, és erre leugrott a robogó villamosról, és a villamos levágta az egyik lábujját. Habácsné úgy nézett a lányára, mintha az volna a levágott lábujj. Egy nyurga, zöld szvetteres férfi előrejött. – Sok a közlekedési baleset mostanában. Az anya ránézett, és a fejét ingatta. A lánya meg kóborolni kezdett a szalmazsákok között. Megállt az egyik előtt, és Sebők felé fordult. – Melyik az övé? – Egyik se az övé – felelt Habácsné Sebők helyett. Sebők széttárta a karját, és visszatért az ingéhez. De mindjárt félre is tolta az inget, ahogy azt mondta:

– Kár, hogy nincs itt Emőd úr. Széles látókörű, művelt ember, jól el tudnának vele beszélgetni. – Miről? – kérdezte Habácsné. – Miről kell itt elbeszélgetni? Különben is szeretném végre tudni, hogy mit akarnak itt? – Hol alszik a férjem? – A férje! – nyögött fel az anya. Habácsné hol az egyikre, hol a másikra nézett, majd rámutatott a kötélre. Lobbant egyet a tekintete, és mintha rá akarná magát vetni Habács-néra. – Csak nem azt akarj a mondani, hogy…? Az vállat vont. – Semmit se akarok mondani. Az anya megállt a kötél alatt. – Szóval idejutott? – Bólogatott, és a kötelet nézte. Majd hirtelen elkapta Habácsné kezét. – Kemény lecke volt, de köszönjük. Ez talán majd kigyógyítja a lányomat. Habácsné elhúzta a kezét. – Nekem ahhoz semmi közöm. – Ez ki kell hogy józanítsa! – Nekem ahhoz semmi közöm. Ő meg, akit mindig csak úgy nevezett, hogy „a lányom”, tágra nyílt szemmel nézte a kötelet. (– Becsületszavamra, mint egy eszelős – mesélte később Sebők Laci Emődnek. – És én már igazán a legrosszabbtól féltem. – Attól függ, hogy mit nevezünk a legrosszabbnak – bólintott Emőd az ágyból,

és erre Sebők elnémult.) – Láthatod, hová süllyedt. – A lánya körül repkedett, és egyre azt ismételte: „Most már neked is rá kell döbbenned, hogy ki ez az ember.” Elindult a keze a kötélen, mintha ki akarná tapogatni a férje helyét. Az anya mögötte ment, és a nyakába súgta. – Láthatod, mire vitte az életben. A lány egy szót se szólt. A keze olykor megállt a kötélen, mintha már nem bírná tovább ezt az utat, aztán megint csak továbbcsúszott. Sebők Laci is mögötte volt. Mögötte volt, és magyarázott. – Tessék elhinni, kérem, hogy egészen kiváló vendégeink voltak, például egy miniszteri tanácsos. – Kis szünetet tartott. – Persze akkor már nem volt éppen miniszteri tanácsos. De másokat is tudnék említeni. – Végigsimított a kötélen. A fiatalasszony kedvéért igazán földobta volna a miniszteri tanácsost meg a többieket. – Mikor lesz vége a látogatásnak? – Habácsné az anyához lépett, de aztán hirtelen Sebőkhöz fordult. – Nekem sose beszélt a feleségéről. – Egyenesen tagadta. – Sebők a fejét ingatta. – Pedig ha az ember jobban megnézi, nincs mit szégyellni rajta. – Mit beszél? – csattant fel az anya. – Elragadó teremtés. – Nem vagyunk kíváncsiak a megjegyzéseire! – Mi se a magukéra. – És ez már Habácsné volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy mindjárt kivágja ezt a két nőt, de aztán fogta az éthordóját, és átment a konyhába. Valamelyik szalmazsákról felnyúlt egy kéz, és végigsimított a fiatalasszonyon. – Moderáld magad. – Sebők lecsapta a kezét. Majd ünnepélyes képet vágott.

– Elárulhatom, hogy a kedves férje ma nem itt töltötte az éjszakát. A fiatalasszony értetlenül rázta a fejét. – Hol töltötte? – Teljesen mindegy, hogy hol töltötte. – Az anya hangja türelmetlen volt. – Mi már elmegyünk innen. – Hol töltötte az éjszakát? – Kitűnő helyet kapott, és egy fillérrel se kellett többet fizetnie, mint… – Elhallgatott. Nem akarta kimondani azt a szót, hogy: kötél. – Mert neki fittnek kell lennie a mai napon, mert neki ma nagy napja van. – Neki mindig nagy napja van – legyintett az anya. Sebők nem törődött az anyával. Annak a figyelmes, várakozó arcnak beszélt. – Megbízást kapott, egészen különleges megbízást, nem is volna szabad erről beszélnem, de hát a feleségének… – Már nem a felesége. – Milyen megbízást kapott a férjem? – Meg kell szereznie valakit. – Közel hajolt a fiatalasszonyhoz. – Egy játékost a Titiniának. Az anya arca megrándult. – Már megint! A lánya egy darabig mereven nézte Sebőköt, majd rábólin-tott. – Meg is szerzi azt a játékost. – Én is azt hiszem. – Amolyan huncut mosoly jelent meg az arcán. – Pedig nem lesz könnyű dolga. – Akkor is megszerzi.

– Ne beszélje tele a fejét! – könyörgött az anya. – Nagyon kérem, ne beszélje tele a fejét. Egy kar megint felnyúlt a fiatalasszony felé. – Visszaestem az influenzába. – Az ágy melege – mondta a fiatalasszony, anélkül, hogy a szalmazsákra nézett volna –, az tesz most a legjobbat. A szalmazsák felnyerített. – Az ágy melege! Sebők megfogta a fiatalasszonyt, és a lépcső felé vezette. (– Azt azért mégse akartam, hogy elkapják – mesélte később Emődnek. – Előbb-utóbb az lett volna a vége.) – Minden más lesz, ha a férje megszerzi azt a játékost. Könnyen lehet, hogy rendes fizetést kap majd a Titániától. – Hogy ő? Rendes fizetést! – Az anya már majdnem sírt. – És akkor majd nem kell hogy itt éljen, ezen a helyen. – A lánya ment Sebők után. Akárcsak bárhová elkísérné. – Majd elkerül innen. – Elkerül, elkerül. – Megbolondítja ezt a gyereket! Tisztára megbolondítja! Kint voltak a pincéből. Sebők hátrafordult. – Azért ne higgye, hogy a férje az egész napját itt tölti. – Ugye nem? – Mondja neki, hogy állást kapott valamelyik minisztéri-umban! Egymás körül keringtek az utcán. Sebők arról a bizonyos helyről beszélt, ahol Csempe-Pempe a napjait tölti, vagy legalábbis a napjai egy részét. – Az iral mozi előcsarnokában.

– Portás lett? – Most még az anya hangjában is volt némi reménység. – Ugyan kérem! A társaság miatt megy oda, meg aztán – és ez már egész bizalmasan hangzott – meleg van. – Látnom kell azt a helyet. – Miért kell látnod? – Elkapta a lánya kezét. – Nem volt elég ez a pince? Mit kell még látnod? Sebők elindult az iral mozi felé – a két nő utána. – A múlt héten új ügyvezető igazgatót kaptunk, nem éppen a legbarátságosabb, no de majd kezelésbe vesszük. – De ugye, az még nem történt meg, hogy a férjemet kiutasította volna? – Mit képzel?! – Hová visznek? – botladozott utánuk az anya. – Hová kell még mennem? A Hálókocsi jobbszélsője vajas kenyeret evett, és közben kibámult a közönségre. – El fog hízni – bólintott Csempe-Pempe. – Pedig még milyen fiatal. – Kevesen tudnak vigyázni a kondícióra – mondta Krammer. – Kevesen vannak olyanok, mint Bíró Árpád, aki még negyvenkét éves korában is bekkelt. Csönd, majd valaki beszúrta. – Rosszul. Újabb csönd. Állt a levegő. Krammer szétesett darabokra, de majd mindjárt összeszedi magát, és megint elkezdődik egy régi vita. – Rosszul? – ismételte Krammer tompa, fátyolos hangon. De aztán már ordított. – Mondja mindjárt, hogy egy harmincötszörös válogatott nem tudott játszani! – Harminckétszeres. – A hang kimért volt.

– Nem baj, ha valaki nem ismeri a dolgokat. – Krammer hangja remegett. – De akkor ne is beszéljen. Bíró Árpád harmincötszörös válogatottságához nem is fér kétség. – Ha beleszámítjuk a városközi válogatottságot – szólt közbe egy újabb hang. – Meg az ifjúságit. – Ez már megint a gonosz, kimért hang volt. – Meg hogy hányszor játszott a Klauzál tér válogatottjában, a Lehel piac válogatottjában. – Ide figyeljen…! – Krammer elcsuklott. Nekiugrik, gondolta Csempe-Pempe, most mindjárt nekiugrik. Eszébe jutott, hogy sírt Krammer, amikor Bíró Árpád vagy tizenöt évvel ezelőtt eltörte a lábát. Egy osztrák csapat ellen játszott a Kossuth, és az osztrák balösszekötő csúnyán belement Bíróba. Krammer feljajdult, majd berohant a pályára, ahol már egész kis tömeg vette körül a földön fetrengő hátvédet. Krammer segített hordágyra tenni, majd bekísérte a hordágyat az öltözőbe. Aztán pedig a pálya körül keringett. A mentőkocsi már régen elvitte a hátvédet, de ő még mindig nem mozdult a pálya mellől. – Vége van! – Miért volna vége? – Csempe-Pempe ott állt mellette, és megfogta a karját. – Sohase lesz az, aki volt! Én ismerem, én tudom, hogy milyenek az idegei… minden összecsapásnál erre a törésre fog gondolni, nem lesz ő már a régi… Még aznap este el kellett vele mennem a kórházba. Kint ültünk a padon, Bíró Árpád szobája előtt, amikor a felesége kijött, Krammer felállt és meghajolt. Es akkor most ez az alak… – Az ötödik gólt is beragasztotta Apostol hálójába – mesélte az az alak valami kedves, lágy, emlékező hangon. – Apostol meg csak állt a kapuban, mint aki teljesen meghülyült. – Igen, igen – nevetett Krammer –, öt gólt kapni egy vidéki csapattól!

Mintha sose beszéltek volna Bíró Árpádról, mintha sose veszekedtek volna. Furcsa, tűnődött Csempe-Pempe, miért nem vonulnak be az öltözőbe? Még akkor is, ha csak harmadosztályú csapatokról van szó. Mit lézengenek itt a pályán? Miért nem tartanak taktikai megbeszélést? És én minek állok itt! Elöntötte a düh. Akár valami lázroham, úgy öntötte el a düh. Talán azért jöttem ide, hogy éppen csak körülszaglásszak egy kicsit? Nincs is más dolgom, mint hogy a csapatok taktikai megbeszélésével törődjek? Esetleg majd néhány tippet adok: a hátvéd jobban vigyázzon a szélsőjére, a fedezetek vigyék le a földre a labdát, és a csatársor miért nem tud labdát tartani? Hübner az egyik hátvéddel kifelé indult a kapujából. Karját összefonta, lehajtott fejjel bólogatott. Jól felnyírták hátul a haját, gondolta Csempe-Pempe. Közben ő is megindult, mintha be akarna sétálni a pályára. Ellépett Krammer mellett. Az meg utánaszólt. – Maga szerint ki volt a legdurvább hátvéd? Nem felelt, nem mondta meg, hogy ki volt a legdurvább hátvéd. Császár tűnt fel vele szemben, oldalt pedig Tokics. Most megint csak ők hárman keringtek a pálya körül: Csempe-Pempe, Tokics és Császár. És a pályabejárónál az autó. Gyűlöletes volt ez a Puch kocsi. Csempe-Pempe esküdni mert volna rá, hogy valamelyik Atalanta-drukker ültette be Császárt: „Ülj be a kocsimba, és ezen hozd el nekünk Hübnert.” (A szőrmekereskedő kibámult az üzlet üvegajtaján. Színtelen, fakó arccal bámulta az utcát. A hangja is színtelen volt, ahogy megkérdezte: – Miért kellett odaadni Császárnak a kocsit? A felesége nem felelt mindjárt. Egy bundát nézegetett, fölemelte az ujját, aztán visszaejtette. – Azt mondtad, valami nagy ügyről van szó. – Remegett a hangja a nevetéstől. – Klubügyről. Neked mindig klubügyeid vannak. – Aztán, ahogy elsétált a bunda mellett: – Az Ottáwiné nem kapja meg ezt a bundát.

– Ottáwiné? – Annak a csatárnak a felesége. Azért az árért nem kapja meg ezt a bundát, még akkor se, ha veled már megbeszélte.) És a nő… – Csempe-Pempe most szinte egy vonalban volt Hübnerrel. Úgy tűnt, mintha be akarná kísérni az öltözőbe, mintha mindenhová el akarná kísérni – az a nő, aki nem Tokics lánya, aki utálja Tokicsot, de mégis kijött vele ide a pályára –, kijött, mert bedobják Hübnernek. A hátvéd lekopott Hübner mellől. Hübner felemelte a fejét. Szürke macskaszemek egy gyerekarcban. Csempe-Pempe meg állt, és bámult. Mint aki eszét vesztette, hogy Hübner itt van előtte. Császár kalapja tűnt fel a pálya túlsó felén. Mindjárt idejön. Aztán Tokics is idejön, meg az a kefefejű alak… Távolról, talán a Titánia-pályáról hallott egy hangot: „És akkor odalépett hozzá, képzeljétek, egyszerűen csak beszólt neki a pályára ez a mi Csempe-Pempénk!” Hübner összehúzta a szemöldökét, fejét ingatta, mint aki végképp nem ért valamit. – Mit tetszett mondani? És az a poros, csikorgó hang megismételte. – A Titánia számít rád, fiam! – A vállán érezte Tokics kezét, valósággal a vállán érezte. Most mindjárt kilök innen ő vagy valaki más. Közben pedig beszélt. A pálya szélén állt, mint egy taccsbíró, és beszélt. – Mérkőzés után itt várok rád – (most már akkor is végigmondom, ha laposra vernek) –, és aztán elmegyünk a Hungler úrhoz, a Titánia-pályára. – Kis szünetet tartott. – Lehet, hogy más ajánlatot is kapsz… A fiú elmosolyodott. Akárcsak tej ömlött volna végig az arcán. – Sose mennék máshová, mint a Titániába. – Elkomolyodott, csaknem mogorva

lett az arca. – Az én fejemet nem lehet telebeszélni. – Úgy, úgy – bólintott Csempe-Pempe. – Mert te tudod, hogy a Titániában nem kallódik el egy fiatal játékos. A Titánia nem játékost-emető, mint az Atalanta vagy a Kossuth. – Lehunyta a szemét, és mosolygott. Ahogy felnézett, a fiú már nem volt mellette. Bement az öltözőbe, és a többiek is eltűntek a pályáról. Egypár néző sétált ott szemben. Arcot nem lehetett látni. Talán Tokics vagy Császár. Ő meg állt, mozdulatlanul. Most aztán nem mehetek el! Itt álltam, itt beszéltem a fiúval, mindenki szeme láttára. Talán az időjárásról beszélgettünk, talán másról. – Nézd, fiam, a helyezkedésed még nem éppen tökéletes, persze nekem semmi közöm hozzá. Állt mozdulatlanul. Ha eliszkol, a nyomába erednek a sakálok. Két lépés, és lekapcsolják. Igen, hogy Hübner rosszul helyezkedik? Erről beszéltetek? Na, ide figyelj, Csempe-Pempe… Valaki megszólalt mellette. – Szeretném tudni, mit keres itt a Hámori? – A Hámori? – Értetlenül nézett arra a fakó bajuszos alakra. Az meg magyarázott. – Hámori nem olyan ember, aki csak úgy kimegy valahová. Pláne egy harmadosztályú mérkőzésre! – Az már igaz. – Nézte a fakóbajuszost, és úgy megszerette. A merev bádogkabátját, a bajuszát, a csöndesen mélázó hangját. Megfogta a karját, és elindult vele, sétált. „Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csüccs!” Legszívesebben ezt a régi gyerekdalt énekelte volna. Közben vissza-visszanézett arra a helyre, ahol majd a mérkőzés után találkozni fog Hübnerrel. „Sose mennék el máshová, mint a Titániába.” – …mert a Titániában tudnak bánni a fiatalokkal. – Tessék? – nézett rá a fakóbajuszos.

– Na miért, mindenki tudja, hogy csak úgy tódulnak a Titiniába a fiatalok. Mert ott mindenkivel foglalkoznak, már aki ér valamit, akiben egy kis fantáziát látnak, akiben semmit se látnak, annak pedig megmondják: „Édes fiam, még azt is felejtsd el, hogy futballpálya van a világon.” – Visszanézett oda, ahol majd Hübnerrel találkozik. – Mert nézzük csak meg, hány fiatal játékos ment tönkre a Kossuthban! Elhallgatott. Nem kell erről beszélni. Titánia, Kossuth, Atalanta meg fiatal ígéretek… Mit lehet tudni, mit gondol magában ez a pasas! De az megint a Hámoriról beszélt. – …már be se engedik egy rendes pályára, és minden tréningmérkőzésről kitiltották. – Ez komoly? – Ide figyeljen, arról van szó, hogy a Hámori… Igen, arról volt szó, hogy Hámori tréningmérkőzésekre járt. Ott állt a Kossuth S. C. tréningjén. Vén sas, dohánybarna arccal, üveges tekintettel. Egyedül állt, senkit se lehetett elképzelni mellette. Időtlen volt a tekintete. Mint aki nem is ezt a tréningmérkőzést látja, hanem egy tizenöt évvel ezelőtti spanyol–magyart. De azért nagyon is jól látta, ahogy Bordács nekikészülődik a szabadrúgásnak. Meg ahogy feláll a sorfal. Utasi Jancsi pedig ugrálni kezd a kapujában. A felső kapufán csattant a szabadrúgás. Úgy, hogy a kapu beleremegett. A következő lövést Utasi alig tudta szögletre tolni. És akkor Hammerman odament Bordácshoz. Az öreg Ham-merman. Hámori tekintete felcsillant. Legalább két évtizeden át látta ezt a ravasz rókát a Kossuthban meg a válogatottban. Egy időben bérelt helye volt a válogatottban. Az eszével játszik, mondták rá. – Szép, szép – bólogatott Hammerman –, jól rászúrod a labdát, lehet, hogy fölé megy, lehet, hogy a kapust is beviszi a hálóba. Hanem most ide figyelj. Bordács figyelt a pályán, Hámori figyelt a pálya szélén.

Hammerman lehajolt, a jobb lábát dörzsölgette, masszírozta, mintha hirtelen elfogta volna a fájdalom. Egész váratlanul lőtt. Labdája elszállt a sorfal fölött, aztán megperdült a levegőben, rondán megcsavarodott, és a felugró Utasi mellett bent volt a hálóban. Kopasz és elhízott, gondolta Hámori, de a lövése még a régi. Senki se tud úgy szabadrúgást lőni. Talán majd Bordács. Bordács egyelőre nem sok jóval biztatott. A következő szabadrúgást belelőtte a sorfalba. – Nem árt, ha az ember gondolkozik egy kicsit. – Hammerman krétával egy jelt tett Bordács cipője orrára. – Ennek el kell tűnni. Utasi szépen védte a felső sarkos lövést. Hammerman magához intette Bordács Ferit. – Mutasd a cipődet. Ott volt a jel, tisztán, érintetlenül. – Akkor próbáld meg még egyszer. Bordács megpróbálta még egyszer, aztán még egyszer. Míg végre a labda megcsavarodott a levegőben, és Utasi mellett kikötött a há-lóban. – Mutasd a cipődet! A jelnek nyoma se volt. – Hát akkor így próbáld. Bordács az Atalanta ellen is így lőtte a szabadrúgást. Bordács lőtt – és az Atalanta kapusa védett. Sinka Matyi remek zát is elfogták, amikor támadásba dobta a csatársort. És két hónap múlva az Atalanta cselei vallottak kudarcot a Titánia ellen. Hámori kint állt a tréningmérkőzéseken, azzal a dohánybarna arcával, üveges tekintetével. És akkor a Kossuth-pályán valaki odasúgta neki.

– Tűnés – de pillanatokon belül. Nem mozdult. Két fiatalember ment oda hozzá. Megfogták a karját, levitték az öltözőbe. Már a folyosón ütni kezdték. Pokrócot dobtak rá, és lavórral verték a fejét. – Alaposan megkapta a magáét – mondta a fakóbajuszos. – De hát nem csak az Atalantának kémkedett. – A végén már az osztrákoknak is dolgozott. Hámorit nézték, aki magányosan állt elnyűtt kabátjában. – Mindenhonnan kikopott – bólintott a fakóbajuszos. – Most meg kijött ide, a Hálókocsi–Dé Lendületre. A játékosok kiszállingóztak a pályára. – Észre se lehetett venni, hogy eddig nem voltak a pályán! – nevetett valaki. – Jó kis mérkőzés, az már igaz. – Hogy is állunk? – Null-null. Csempe-Pempe tekintete lecsúszott Hámoriról. Megint csak azt a helyet nézte, ahol majd Hübnerrel találkozik. A játékosok kiszállingóztak. Hübner is megjelent két Hálókocsi-játékos között. Csempe-Pempe majd szívbénulást kapott. El is lophatták volna! Császár vagy Tokics simán ellophatta volna a félidőben, amíg én ezt a históriát hallgattam a Hámoriról. De itt van, itt a pályán, és szépen bebandukol a kapujába, ahogy a csapatok felállnak a második félidőben.

Nem tudott a filmre figyelni. Előrehajolt, aztán visszahúzta a fejét. Előrehajolt, aztán megint vissza. Valaki rá is szólt hátulról. – Mit mozog örökké? Morgott valamit. Aztán megint csak Hungler arcát nézte. Lehetetlen, hogy ne érdekelné a dolog, gondolta. Vagy csak azért nem érdekli, mert az én tippem? Semmi bajunk nem volt egymással. Akkor meg mi van vele? – És ha megmondom a nevét? – kérdezte suttogva. Tenyere a térdét sikálta. – Biztos benne, hogy akkor se érdekli a dolog? Hungler meg se hallotta. Mereven bámult a vászonra, ahol a koldusok éppen lakomázni kezdtek. Párizs városának rablói és koldusai. „Válasszunk kolduskirályt!” – ugrott eléjük a felirat. A zongorista a Tolvaj szarkából játszott. Bednarik a vászonra pillantott, aztán megint Hunglerre. Még egy pillanat, és megmondja a belgrádi kapus nevét. Ami pedig óriási butaság. Bárki meghallhatja. – Nem érdekli? – Fellobbant benne a sértettség. Ezt azért mégse lehet vele! Csempe-Pempével talán igen, de vele nem! – Siflis – mondta elgyöngült hangon. – A Siflisről van szó.

A kapufán csattant a lövés. Aztán megint a Dohánygyár csatára kaparintotta meg a labdát. A balösszekötő kicsit hátrált a labdával, a Hajógyár hátvédje meg előtte ugrált. – Támadd meg, te szerencsétlen! A hátvéd szerelni próbált, de akkor már a jobb oldalon volt a labda. – Ügyes kis csel. – Lehet, hogy gólt látunk?

– Ezen a mérkőzésen…! A jobbszélső megbotlott a labdával, de nem ment rá senki, és így még a lövéshez is volt ideje. Hübner vetődve védett. – Mintha gumiból volna. – Azt hittem, hogy csak magas labdát tud védeni, de most látom, hogy… – Az előbb is kifogott egy lapos lövést. Csempe-Pempe nem szólt. Megdicsőült arccal hallgatott. „Hübner mindenféle labdát tud védeni. Persze még sokat kell fejlődnie, de ez más lapra tartozik, és ha megfelelő környezetbe kerül…” Megborzongott a gyönyörűségtől. Egyik a másiknak fogja mondani, egyik a másiknak beszél majd róla. A sötét, megfeketedett tribünök hírül adják egymásnak: egy nagy játékos tűnt fel a pályán, egy világklasszis futott ki előttünk a pályára, és aki felfedezte, az nem volt más, mint CsempePempe! Valaki megérintette a karját. Császár. Ott állt mellette, csendes, megilletődött mosollyal, akárcsak egy karácsonyi ünnepélyen. – Nem bánja meg, ha velem jön. Ez meg huncutul hangzott. Mint amikor egy gyerekjáték indul. Talán komámasszony, hol az ollót fognak játszani, vagy ipi-apacsot. – Kellemes meglepetés éri. Csempe-Pempe úgy nézett rá, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy őt valami kellemes meglepetés éri, de azért elindult vele. – Egyszóval – kezdte Császár –, gondolkozott az ajánlatomon? – Miféle ajánlatán?

– Hát, hogy átjönne hozzánk, az Atalantába. – Nem, nem! – Megállt. – És ha ilyesmiről akar velem beszélni, hát akkor hagyjuk az egészet. – Másról van szó. Csak éppen sajnáljuk. Az Atalanta vezérkara sajnálni fogja, erről biztosíthatom. Csempe-Pempe gyanakodva pislogott rá. Az Atalanta vezérkara! El se tudta képzelni, ahogy ott ülnek, és hamut szórnak a fejükre: Csempe-Pempe nem a miénk! – Azért, ha egyszer meggondolja magát, ha mégis meggondolja magát, engem mindig megtalál. Csempe-Pempe erre már nem is szólt semmit. Lementek az öltözőbe. Császár megállt az egyik üvegajtó előtt, és diadalmas képpel nézett CsempePempére. Aztán benyitott. Többen voltak a szobában. A kefefejű, a szőke nő, csípőre tett kézzel, hátravetett fejjel (Laura La Plante? Tokics lánya?), aztán néhány ismeretlen arc. Körbeálltak valakit. A kefefejű, ahogy meglátta Csempe-Pempét, elvigyorodott. Aztán megfogta a karját, és behúzta a körbe. A nő meg olyan elismerően nézett rá, mintha tulajdonképpen már régen őt bámulnák. De nem őt bámulták. Tokicsot, aki a szőnyegen feküdt, lilavörös arccal, kezében egy expanderrel. Császár kissé közelebb tolta Csempe-Pempét. – Nézze csak. Tokics háton fekve kifeszítette az expandert. Az ezüstszalagok remegtek, mintha minden pillanatban el akarnának pattanni. Aztán Tokics lassan felült, feltérdelt, és most úgy húzta ki az expandert.

– Hagyja már abba! – A nő tapsolt. – Ezt már nem lehet tovább nézni. – Most fél térden! – A hátán feszíti ki… – Feláll! Feláll! Tokics felállt: négy pattanásig feszült ezüsthúr egy széles mellkason. – Akár egy szobor! – tapsolt a nő. Tokics valóban olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor. Aztán megmozdult, és a következő pillanatban Csempe-Pempe kezében volt az expander. – Tessék. – Ezt mondta Tokics, és ránézett. Az arcok feléje fordultak. Ő meg csak állt, kezében az expanderrel. Mit akarnak ezek? Talán most ő produkálja magát?! Előbb húzza ki állva, majd lassan térdeljen le, hogy végül is hason fekve vagy talán a hátán? Miféle mutatványt akarnak? Tokics hozzálépett, lekapcsolt egy húrt. – Először próbálja hárommal. És mert Csempe-Pempe nem mozdult, lekapcsolt még egyet. – Kezdje kettővel. – Kezdje kettővel – bólintott a nő. Nem kezdte kettővel. Leengedte az expandert, mint aki hegedülni próbált, de nem sikerült. – Eggyel. – Császár hozzálépett, és most már csak egy húr maradt. Senki se nevetett. A nő olyan képet vágott, mint aki bekukucskál egy ajtón. Tokics pedig Csempe-Pempe fülébe súgta.

– A sajátjával csak meg tudja csinálni! – A sajátjával. – A nő a nyakára csavarta az egyik ezüstszalagot, és egy-két tánclépést tett. Az expander értelmetlenül fityegett Csempe-Pempe kezében. Leengedte a földre, egyik lábát betette a kengyelbe, aztán kifeszítette a sodronyt. Ha pofán csapná, gondolta, az volna a legjobb. Kibújtatta a lábát. Az expandert letette az asztalra. Mögötte a nő csalódott hangja. – Azt hittem, indul valami. – A maga boltjában vettem annak idején. – Tokics elhúzta előle a sportszert. – Érdekes, hogy magát milyen ritkán lehetett látni abban a boltban – mondta Császár. – És aztán egyre ritkábban. – Tokics felkapcsolta a sodronyokat. Az expander most megint komplett volt, ahogy úgy hanyagul elkezdett vele gyakorolni. Ő meg az üres asztalt nézte. És most, akárcsak az üzletben volna. Előtte egy vevő. – Volt egy síléc, de kérem, múltkor vettem itt önöknél három pingponglabdát, és meg kell mondanom… – Parancsol, kérem? – Ez már a Társ volt. Csöndes, kellemes hang, és mégis olyan lehengerlő. – Majd mi megbeszéljük a dolgot, biztos vagyok benne, hogy megértjük egymást. – A hangok eltávolodtak egyedül maradt az asztalnál. Előtte a bajnoki tabella, aztán egy cetlin a Titánia összeállítása. Egy bekerített név. Földesi. Ifjúsági játékos, vasárnap próbálják ki először, és ha nem lesz lámpaláza… Múltkor láttam valakit Soroksáron… Holnap megnézem, holnap délután újra megnézem. – Nem próbálja meg? – Tokics a két lába között feszítette ki az expandert. Felrezzent. Mit akarnak itt körülötte? Mit tornázik itt ez az alak? – Gyakorolja magát – mondta Tokics, és azzal otthagyta.

A többiek is kimentek. Csempe-Pempe egyedül maradt a szobában. Vállán a tornaszer. A nyakába vette, a nyaka köré tekerte. Így tett egy-két lépést. (Az én üzletemből van? Abból az üzletből, ahol társ voltam.) Lehet, hogy bezárták az ajtót. De ha nem zárták be, akkor is mindegy. Többé már úgyse megy ki. Hübner ott fog játszani, ahol Császár akarja, ahol Tokics akarja. Ők ketten majd megegyeznek egymás közt. Egyik se jár rosszul. Hübner a Titániába akar szerződni, de azzal senki se törődik. Aztán majd Hübnernek is mindegy lesz, hogy az Atalantában véd-e vagy a Kossuthban. Császár elől elvinni valakit! Vagy Tokics elől! Budapest utcáin elalszanak a lámpák, ha Császár úgy akarja. Elalszanak, és aztán újra kigyulladnak. Leállítja a forgalmat. Kifeszítette az expandert. Az agya recsegett, de azért kihúzta a húrokat. Szédülten nekiesett a falnak. Az arcát fogta, és akárcsak kirepült volna önmagából. A fél arcát fogta, ahogy végigcsúszott a fal mellett. – Mi történt? – Krammer megfogta a vállát. Elment a pálya mellett. Egész valószínűtlen volt, hogy itt lépked, hogy van pálya, és hogy a pályán alakok keringenek. – Gyakoroltam magam. – Visszanézett Krammerra. – Maga sose vásárolt nálam? Abban az üzletben, ahol társ voltam?

Egy menet kelt át az úttesten. Elöl Sebők Laci, mögötte Vidorné (CsempePempe elvált felesége) és az anya. Autó robogott el előttük. Sebők megállt, vele együtt megálltak az asszonyok is. Ránéztek: tovább lehet-e menni? Sebők röviden biccentett, és akkor folytatták útjukat. – Én hoztam fel a tejet. – Az anya váratlanul Sebők elé került. – Minden reggel felhoztam a paszterizált tejet a kis boltból, és elkészítettem a reggelit.

– Szerény étvágyú ember volt – mondta hátul a lánya. Az anya zavartan pislogott, aztán vállat vont. – Egy szóval se mondtam, hogy sokat evett, de akkor is…! – és ismét támadásba lendült. – Elnézte, hogy elkészítem a reggelijét! Sebők egy szót se szólt. Továbbvezette a két nőt. – Ez nem a férfi dolga – mondta Csempe-Pempe elvált felesége. – Utálom az olyan férfiakat, akik a konyhában sündörögnek. – Nahát, ő aztán nem sündörgött a konyhában! – Az anya Sebők körül pörgött. – Mivelhogy alig is volt itthon, de az üzletben se volt. – Messze van még a mozi? – kérdezte a lánya. – Fáradt? – fordult hátra Sebők. (Az azért mégis túlzás, hogy villamosra ültessem őket, hogy még én váltsam meg a jegyüket.) – Nem vagyok fáradt, és nem is bánnám, ha sokáig tartana az út. – Miért nem bánnád? – Az anya ettől újabb dührohamot kapott. – Erre szokott járni. – A fiatalasszony jobbra-balra forgatta a fejét. – Biztosan mindig megnézi ezeket a kirakatokat. Tudja, hogy még a gyerekjátékok előtt is elácsorgok, de azért az is megtörténik, hogy nem néz se jobbra, se balra, csak megy a célja felé. – A célja felé! Még egynek a jegyét megváltottam volna, gondolta Sebők de kettőnek…! – Miért állt meg? – kérdezte a fiatalasszony. – Nem, semmi. – Csak éppen eszébe jutott, hogy Habácsné nem nagyon örül majd ennek a dolognak. Hogy ő Csempe-Pempe feleségét sétáltatja. Habácsné már annak se nagyon örült, hogy egyáltalán beszélni kezdett ezekkel a nőkkel. Habácsné legszívesebben kivágta volna mind a kettőt. Pedig tudta, hogy Csempe-Pempe nős volt, de mégis, most, ahogy előtte állt ez az asszony…! Mit

szeret Habácsné Csempe-Pempében?! Sebők hátrasandított. Az anya úgy gurult mögötte, mint egy dühös zsömle. A lánya pedig megakadt egy-egy kirakatnál. (Amit Csempe-Pempe is megnézhetett.) A nagyherceg pénzügyei. Főszerepben Alice Terry és Ramon Novarro. Ez állt a mozi homlokzatán. Ramon Novarro, a tiszti egyenruhás Ramon Novarro, csibészes mosollyal átfogta Alice Terry vállát. Lehet, hogy le kell tennem az egyenruhát, tudod, egy kis adósságba keveredtem, de ez téged ne zavarjon. Alice Terry bizakodó mosollyal nézett fel rá. – Alice Terry kiszorította nálam Barbara La Marre-t – mondta Sebők Laci. – Sokáig Barbara La Marre volt a kedvencem. Bűntudat volt a hangjában. Mi lesz, ha Barbara megtudja? „A Sebők dobott engem…!” A két nő a képeket nézte. – Azt hiszem – mondta az anya –, Rudolf Valentinónak kellett volna adni ezt a szerepet. – Miért Rudolf Valentinónak? – kérdezte a lánya. – Én egyáltalán nem szeretem Rudolf Valentinót. – Alacsony férfi. – Az anya Ramon Novarrót nézte. – Majdhogynem törpe. Olvastam valahol. – Amikor kikötöttem Barbara La Marre-nál, el se tudtam képzelni, hogy egyszer majd jön valaki, és… – Elmosolyodott, a fejét ingatta. – Jelzem, már Norma Talmadge-nál meginogtam. – Azt mondják, Várkonyi Mihály nagyon rendes a Hollywoodba került magyarokkal, nem úgy, mint az a másik.

Sebők egy pillanatra el nem fordult volna Alice Terrytől. Aztán Csempe-Pempe felesége megfogta a karját. – Ja igen! – Azzal Sebők belépett a hatalmas előcsarnokba. Tükrös oszlop, szemben a pénztár ablakával. És a tükörben ők hárman: Sebők, a két nővel. Mögöttük egy piros libériás jegyszedő. – Már megkezdődött az előadás. – Sebők kilépett a tükörből. Maga előtt hajtotta az asszonyokat. A hátán érezte a jegyszedő tekintetét, aztán már a hangot is hallotta. – A következő előadásra? – Mi az? – hunyorgott az anya. – Semmi, semmi – hátrafordult a jegyszedőhöz. – Ugyan hagyjon már, Velenczei! Nagyon jól tudja, hogy a múltkor vettem jegyet. A jegyszedő beékelődött Sebők és az asszonyok közé. – Amióta én ebben a moziban vagyok, még sose váltott jegyet. – Olyan mozdulatot tett, mintha galléron akarná ragadni Sebőköt, hogy kipenderítse, de aztán oldalt lépett, és eltűnt. – Nem rossz fiú a Velenczei, csak örökké morog. – Átfogta a két nő vállát. Diadalittasan ragyogott az arca. Egy házigazda, aki megmutatja a lakását a vendégeknek. Nem akar kérkedni, de ami van, az van. – Az ember le-föl sétálhat, ha elfárad – leülhet, értesülhet a filmújdonságokról. (Egy mozdulat a „következő műsorainkból” képei felé.) – Hol szokott ülni? – kérdezte Csempe-Pempe felesége. – Az a kedvenc helye. – Beintett a büfés pultja felé. Ott már lefelé süllyedt az előcsarnok, és az apró kis zsöllyéket alig lehetett látni. Elindult, hogy megnézze a férje kedvenc helyét, de aztán visszafordult. – Kellemes hely. De igazán, milyen kellemes hely. – Rámosolygott Sebőkre.

Most mosolyodott el először, és Sebők ettől valósággal zavarba jött. Egész csinos, gondolta. Fiatal és csinos. Nem tudom, hogy Habácsné versenyezhet-e vele. – Itt üldögél, mert nincs más dolga, itt üldögél, mint a többi léhűtő. – Nem, ne higgye, kérem. – Sebők az anyához fordult. – Egész jó társaság szokott itt összejönni. Nyugdíjasok meg minden. Ha egyszer hallaná, hogy mi mindenről beszélgetünk! Az anya elhúzta a száját. Ebben a pillanatban olyan volt, mint valami elégedetlen kelt tészta. „Csak beszéltek a levegőbe, mert nincs jobb dolgotok, és te se vagy különb, mint a többi.” Sebők hozzáhajolt. – Tíz fillérért már szódát is lehet kapni. Az anyát ez se nagyon rendítette meg. A kesztyűjét húzogatta, mint aki már unja az egészet. Mire Sebők, végső érvként: – És akár egy félóráig is elüldögélhet az ember a mellékhelyiségben… (– Piszoárt kellett volna mondani – javította ki később Emőd, amikor Sebők elmesélte az esetet.) – Ott jó meleg van. Az anya elfordult. Még valami olyasmit mondott, hogy nagyon is el tudja képzelni, kik ülnek órák hosszat abban a helyiségben, ahol jó meleg van. – Nagyon sajnálom, hogy nincs itt senki az urak közül – mondta Sebők Laci. – Esz a penész, hogy senkit se tudok bemutatni a társaságból. Az anya a „következő műsorainkból” képei felé fordult. Milton Sills kockás ingben állt a konyhában, és elszánt arccal nézett kifelé az ablakon. Mögötte egy barna hajú nő az asztalra borulva.

– Kiteszik őket a házból – mondta Sebők az anya mögött. – Milton Sills nem tudta kifizetni a járadékot, és most a feleségével együtt kikergetik a farmról. – Miféle járadékot nem tudott kifizetni? – Bizalmatlanul nézett Sebőkre. – A farmereknek mindig járadékot kell fizetni. Egyszerű kis vidéki templomban állt Milton Sills. Haja simára fésülve. Oldalán menyasszonyi díszben a barna nő. – Itt még boldogok – mondta Csempe-Pempe felesége. – Ne féljen, később Milton Sills bosszút áll azokon, akik ki akarják kergetni a farmról, és végül is minden rendbe jön. – Így ismeri a filmeket? – szólalt meg egy csöndes hang Sebők Laci mögött. A sötét ruhás férfi oldalt dűtötte a fejét, és igen figyelmesen nézett Sebőkre. – Igazgató úr – hebegett Sebők. – Meglepő tájékozottság – mondta az igazgató. Sebők olyasféle mozdulatot tett, mintha be akarna lépni Milton Sills konyhájába, majd egyszerre csak elmosolyodott. – Gratulálok a kinevezéséhez, igazgató úr, eddig még nem volt alkalmam. – Majd a két nő felé. – Ő a mi új igazgatónk. Az új igazgató észre se vette a két nőt. Hátul összekulcsolta a kezét. Mozdulatlanul állt, és hallgatott. – A Plutóból jött át, igazgató úr? Nagyon kedves kis mozi a Plutó, de hát ez mégiscsak más… bár a felelősség is nagyobb. – Pillanatra elhallgatott, majd igen rejtélyesen. – Úgy hallottam, hogy rövidesen az Olympia élére tetszik kerülni. – Remélem, ott is lesz szerencsénk önhöz. – Mosolygott, és bólogatott. – Remélem, oda is elhozza a kedves családját. Ha két percen belül nem tűnnek el, rendőrt hívok. Az utolsó mondatnál is mosolygott. Meghajolt a hölgyek felé, aztán eltűnt.

– Nem jósolok neki nagyjövőt – mondta Sebők. Kint voltak az utcán mind a hárman. – Mindent az apósának köszönhet. Jól nősült, ennyi az egész. Kint álltak Alice Terry és Ramon Novarro plakátja alatt. Az anya nem szólt. Mint aki még várja, hogy Sebők mondjon valamit az új igazgatóról. Majd váratlanul a lányához fordult. – Itt az ideje, hogy hazamenjünk. A lánya megfogta Sebők kezét, valósággal megkapaszkodott ebben a kézben, és azt mondta. – Menjünk el hozzá. Menjünk el oda, ahol most van. Tokicsot kereste. Nem is törődött a mérkőzéssel, csak azt nézte, hol lehet Tokics. „Mit akart az expanderrel? Miért csinálta ezt velem?” A Puch kocsi körül keringett, de egyiket se látta a három közül. Se Tokics, se a nő, se Császár. Be akart ülni, hogy majd ott megvárja őket. Az autó be volt zárva. Ha kiszúrná a gumiját! És csak nézné, ahogy az autó lassan letérdel előtte! Legyintett, és otthagyta a kocsit. Itt kell hogy legyen a Tokics. Majd hátulról elkapom a gallérját, lerántom a földre, és mindenki előtt rátérdelek. Csak akadjon a kezem közé! Aztán arra gondolt: „Megérezte, hogy veszély fenyegeti. Egyetlen ütés a tarkójára, és leterítem. Értsék meg, nem tehettem mást.” Ez már a bíróságnak szólt. „Nem bántam meg semmit, az ítéletet önökre bízom.” Megállt egy kis kőrakás előtt, és megismételte. – Nem bántam meg semmit. Elbutult, üres tekintettel nézte az egymásra dobált köveket. „Miért csinálta ezt velem? Miért?” – Elment a jó dolga! Mit dobálózik itt?

Csempe-Pempe hátrafordult. Krammer állt mögötte, értetlen, csodálkozó arccal. – Akár egy kölyök – mondta Krammer. – Lehajol, és a két lába közül dobálja a kavicsot. Csempe-Pempe a tenyerébe bámult. Apró kavics ragadt a tenyerébe, homokszemek. – Ha unja a banánt, menjen haza. A fejét ingatta, hogy nem, nem, azzal otthagyta Krammert. Két lépés után megállt, és a játékot nézte. Hübnert, ahogy a kapufához támaszkodik. Ahogy leválik a kapufáról, kezét térdére teszi, és elszántan, de milyen elszántan, ugrásra készen előrehajol. A Dé Lendület balszélsője átverekedte magát a Hálókocsi hátvédjén, és kapura tört. – Legalább egy gólt látnék – mondta valaki Csempe-Pempe mögött. A Dé Lendület balszélsője lerázta magáról a hátvédet, és kapura húzott. – A bőr megfeszült ezen a szürkésfekete arcon. Ez akar valamit, gondolta Csempe-Pempe. Elszánta magát valamire. Még úgy röhejesen hozzátette magában: Talán hogy gólt rúg. Aztán amit még hozzátett, az már egy cseppet se volt röhejes: Vagy a labda, vagy a baba. Az egyiket biztosan elrúgja a dohánygyári szélső. Ha a labdát nem sikerül, hát akkor… A szélső úgy rohant a labdával, mintha egyenesen be akarná vinni a kapuba. – Begyalogol a labdával. Most már senki más nem volt előtte, mint Hübner. Hübner meggörnyedve indult ki a kapujából. Lomhán és meggörnyedve, mint egy lajhár. Keze sután, élettelenül lelógott. Micsoda tenyere van! Micsoda hatalmas lapáttenyere van! Csempe-Pempe már tudta, hogy vagy Lapátnak, vagy Lajhárnak fogják majd hívni.

Hübner, akit majd egyszer Lapátnak vagy Lajhárnak fognak hívni, kissé szögletes mozdulattal lehajolt, és felkanalazta a labdát a csatár elől. A csatár úgy maradt, megtorpanva. – Mint akit meghipnotizáltak – mondta Krammer. A szélső csak akkor mozdult meg, amikor Hübner ki akarta rúgni a labdát. Rázott egyet a fején, aztán elkezdte üldözni a kapust. A Hálókocsi hátvédje közéjük ugrott. A szélső ellökte, és úgy tűnt, hogy a következő pillanatban a labdával együtt berúgja Hübnert a hálóba. A közönség felmorajlott. – Bíró! Nem látja ezt a bíró?! – Ellökte a hátvédet, amikor nem is volt nála a labda! – Hol a bíró?! – Elaludt – hallatszott egy kedélyes hang. – Nem is csoda, egy ilyen mérkőzésen. A szélső és Hübner fogócskát játszottak. A kapus az ölében cipelte a labdát, de sehogy se tudott kirúgni, mert a Lendület-csatár, mint egy megdühödött fal, ugrott eléje. Rövid fekete nadrágban megjelent a bíró. – Na végre! – bólintott Csempe-Pempe. – Én már régen nem tűrtem volna ezt a jelenetet. Egyszerűen nem tűrtem volna. Fáradtan jött a bíró, mint aki irtózatos messzeségből mászik elő. Várni lehetett, hogy mire odaér a „jelenethez”, már nem is lesz ereje megszólalni, simán összeesik. Azért mégiscsak megszólalt. Mondott valamit a szélsőnek, mire az hátrébb húzódott. Úgy hátrált, hogy egy pillanatra se vette le a szemét Hübnerről. – A szívébe zárta. – De hát nem olyan volt, mint akit megbűvöltek? Amikor Hübner eléje sétált…

– Fiatal kapus, ilyen hidegvérrel. – Csempe-Pempe elismerően bólogatott. Majd igen szakszerűen hozzátette: – A hidegvér az egyik legnagyobb kapus-erény. Még akart valamit mondani a kapus-erényekről, de érezte, hogy figyelik. Megfordult. Császár egyedül állt, és mintha már nagyon régen figyelné Csempe-Pempét. Valami szomorkás, réveteg kifejezés volt az arcán. Talán bocsánatot akar kérni tőlem, gondolta Csempe-Pempe, hogy az előbb azt csinálta velem. Nem érdekes, most már nem érdekes. Ha akkor mindjárt a képébe vágom az expandert… Na, mindegy. Aztán egyszerre csak ott volt Császárnál. Szótlanul álltak egymás mellett, a játékot figyelték. Majd Császár csöndes, vontatott hangon megszólalt. – Magától indult ki az egész. – Tőlem? Mi indult ki tőlem? Császár körbejárta Csempe-Pempét. Lehajtott fejjel, elgondolkozva. Akárcsak be akarná keríteni. – Remek síbakancsokat lehetett kapni abban a boltban, európai nívó. – Rendületlenül körözött Csempe-Pempe körül. – Nem is csodálom, hogy Jezsabek megszédült, végeredményben mit várhat az ember egy ilyen egyszerű fiútól. – Mit akar ezzel? – Na, semmit. Mindenki tudja, hogy Jezsabek szeret síelni. Azt mondják, félelmetesen vakmerő. Jó lesz vigyázni, egyszer még kitöri a nyakát. – Mi indult ki tőlem? – Azt hiszem, félreértett. – Császár abbahagyta a körözést, és most megint ott állt Csempe-Pempe mellett. – Én tulajdonképpen bámulom magát. Hogy valaki ilyen önzetlenül harcoljon a csapatáért, a Titániáért! Később át is vitte Jezsabeket a Fősörből. Később! – Az Atalantánál is jelentkezett, de onnan elküldték. – Leszegett fejjel állt, összekulcsolt kézzel. – Príma szakemberek vannak az Atalantánál, elég, ha egy

játékos kifut a pályára, és abból máris mindent látnak. Csönd. Császárt akárcsak elfújták volna Csempe-Pempe mellől. Aztán mégis megszólalt: – Én Jezsabek szerződtetése mellett voltam. Ha tudni akarja, én voltam az, aki kihívta a tréningre. – Vállat vont. – De hát azt mondták, hogy gyönge felépítésű fiú, hamar kifullad. – Hamar kifullad! Úgy bírja az iramot… – Császárra nézett. – Mi indult ki tőlem? Most mondja meg! Császár elővette a cigarettatárcáját, Csempe-Pempe felé nyújtotta. Az a fejével intett, hogy köszöni, nem kér. – Persze, nem dohányos – bólintott Császár. Majd, ahogy rágyújtott: – Akkoriban azt tartották, hogy túlságosan szigorú volt a szövetség ítélete. Mégis, hogy visszaminősítse a Fősort a második osztályba! – Kifújta a füstöt. – Azért, mert lefeküdt a Titániának. – Lefeküdt? – Elképedve nézett Császárra. – A kilencedik helyen levő Fősor a bajnok Titániának! – Várjunk csak. A Titánia bajnoksága egyáltalán nem volt biztos abban az évben. Csak gólaránnyal állt az Atalanta előtt, és ha jól emlékszem, két ponttal a Kossuth előtt. – De akkor a Titániának nem volt már más hátra, mint a Fősor meg a Cukrász. – A gólarány! A gólarány! Nagyon fontos volt a gólarány. Igen, így álltak maguk, amikor a mérkőzés előtt Jezsabek bement az üzletbe. Spangnis kabátban volt Jezsabek, ahogy odament Csempe-Pempéhez. Átnyúlt a vállán keresztül, és leemelt az egyik rekeszből egy pár síbakancsot. – Ez a bakancs meg ötszáz ficcs, és akkor lehetne velem beszélni. A Társ előjött a raktárból. Csempe-Pempére nézett, de nem szólt semmit.

Különben is nyílt az ajtó, vevő jött. – Könnyen lehet, hogy vasárnap nem találom meg a góllövő cipőmet – mondta Jezsabek. Elhallgatott, várt, figyelt. – Bár felkeresett egy úr az Atalantából, aki nagyon szeretné, ha vasárnap megtalálnám a góllövő cipőmet. – Remélem, jól megy majd a játék. Jezsabek meg se hallotta. – Nyolcadik vagy kilencedik hely, ez már mindegy a mi csapatunknak. De a Titániának egyáltalán nem mindegy, hogy bajnok lesz-e, vagy pedig… – A síbakanccsal játszadozott. – Rákapcsolunk – mondta Csempe-Pempe. – Úgy fogunk küzdeni, akárcsak az Atalanta vagy a Kossuth ellen játszanánk. – Persze. – Végigsimított a bakancson. – Csak tudja, formában vagyok. Azt mondják, válogatott formában vagyok. – Én se tennék be mást a balösszekötő helyére. – Ha maga volna a szövetségi kapitány! – Jezsabek felnevetett. – De hát egyszer én is kifoghatok egy gyengébb napot, az embernek nem mindig megy a játék. – Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. – Lehet, hogy fekete napom lesz vasárnap. – A bakancs orrával megkopogtatta a homlokát. – Mit is mondtam az előbb? Ez a cipő és ötszáz ficcs. Csempe-Pempe kivette Jezsabek kezéből a cipőt, és visszatette a dobozba. A Társ elment mellettük, és odaszólt: – Nem tudnak megegyezni? – Az attól függ. – JezsabekCsempe-Pempére nézett. – Szeretném, ha formában lennél vasárnap – mondta Csempe-Pempe. – A Kulcsár Dodó majd vigyáz rád.

– És mégse volt formában – bólintott Császár. – Legalábbis, ami a góllövést illeti. – Ólomcipőben játszott – szólalt meg mögöttük Tokics. – Az egész Fősör ólomcipőben játszott. Császár meg végre kimondta: – Tőle indult ki az egész megvesztegetés. – Csempe-Pempe felé intett. Arrébb húzódott, mint aki azt várja, hogy a másik nekiugrik. Nem ugrott neki. A gyomra remegett, a halántéka majd szétpattant, de nem ugrott neki. Hiszen arra várnak, arra spekulálnak, hogy valami olyan történjen…! És akkor majd kivezetnek innen. Botrány, rendőr, jegyzőkönyv. A végén el kell hogy hagyjam a pályát. De nem, uraim, önök nagyon tévednek, azért még én se estem fejre! Hidegvér – mondta magában Csempe-Pempe. Közben pedig magyarázott: – El tudom képzelni, hogy a Fősor lefeküdt azon a mérkő-zésen. – El tudja képzelni! Amikor a lapok egyébről se írtak akko-riban. – A Titánia tisztán került ki abból az ügyből. – És maga? – Gyalázatos kis vihogás. – Olvasta valahol a nevemet? – Vállat vont. – Az előbb már elmondtam, hogy küldtem el Jezsabeket. – Maga! – Tokics közéjük lépett. – Maga elküldte, de a Saguly Bélánál tett látogatása egyáltalán nem volt eredménytelen. Császár arca elkedvetlenedett. Mint aki elől elhalászták a zsákmányt. Látszott rajta, hogy a legszívesebben már el is ment volna. Még nem megy el, gondolta Csempe-Pempe. Még marad, még megpróbálja

kivetni a hálót. – Saguly Bélát a Titánia kizárta a vezetőségből. – Ezt mondta Csempe-Pempe, és a pálya felé fordult. – Saguly Bélát a mérkőzések látogatásától is eltiltották. (Ti pedig, Császár és Tokics, nagyon szeretnétek, ha engem is eltiltanának, de abból nem esztek.) Tokics vállat vont. Valami olyasmit mondott, hagy Saguly Béla bizony leszúrta a dohányt Jezsabeknek. – Mindennek Jezsabek menyasszonya az oka – bólintott Krammer. Nem lehetett tudni, mióta hallgatta ezt a beszélgetést, ahogy közéjük hajolt, és bedobta Jezsabek menyasszonyát. – Semmi se volt elég annak a lánynak, különben pedig a nagy botrány a Fősör–Vérhalom meccs után tört ki. Csempe-Pempe Császárra pillantott. Az gyomorbajos arccal hallgatott, és érezni lehetett, hogy most már meg se szólal. Közben már megint együtt voltak az arcok, akik pályáról pályára kísérték egymást, akik pályáról pályára folytatták a beszélgetést. – Rettenetes ítéletet hozott a szövetség Jezsabek és a megtévedt Fősör-játékosok ügyében. Ezt egy apró termetű férfi mondta. Fenséges feje volt, zord kőtábla arccal. – Örök időre szólt Jezsabek eltiltása, Tóthé és Glauberé pedig három-három évre. – Csak aztán felfüggesztették az ítéletet – bólintott Csempe-Pempe. Császár tekintete megcsillant. Na, talán most előrukkolsz valamivel, hogy azért mégiscsak volt egy kis közöd a Jezsabek-ügyhöz. Ő meg Császárra nézett. – Amióta a Titániába került, nincs vele baj. – Persze – biccentett Császár. – A Titánia légköre csodát tett Jezsa-bekkel. – Egy darabig hallgatott, majd egész váratlanul bevágta. – Micsoda kis pofa lehetett

maga az iskolában! – Mit akar az iskolával? – Csempe-Pempe zavartan hunyorgott. – Mindig fájt a füle! – Tokics felnevetett. – Meg mernék rá esküdni, hogy örökké fájt a füle, és apu meg anyu azt mondták: „Ha ez a gyerek megéri a tizedik évét…” – A fejét ingatta, nevetett, majd ráordított Csempe-Pempére. – Így volt, vagy nem így volt?! Hallgatott, bután és döbbenten hallgatott. Valósággal arcul vágta ez a kép: Kivonulnak a tábla elé: Rakota, Orbán, Pozderka… Apró kis pöttyök, mintha valaki gombokat lőne ki sorban, egymás után. A tanítónő kinéz az ablakon, csendes, derült arccal. Akárcsak beszélgetést folytatna valakivel, az utca túlsó feléről. Olykor a tábla felé fordul, magához int egy fiút, végigsimít az arcán. Valakinek azt mondja: „Nem kell annyi mindent hoznod tízóraira, hiszen akkor nem tudsz ebédelni.” Nem figyel arra, aki előtte áll, a saját szavaira se figyel. Ők meg elvonulnak a tábla előtt. Rakota Orbánnak adta át a krétát, Orbán Pozderkának, az meg valaki másnak. Kövesi leejti a krétát. – Meglöktek – mondja, ahogy fölemeli. – Valaki hátulról meglökött. A tanítónő összeráncolja a homlokát, de már megint kifelé néz. Elveszett pillanat, ha visszafordul az osztály felé. Aztán mégiscsak az osztály felé kell hogy forduljon. – Mi ez a dobogás? Az egyik váll megnyomja a másikat, aztán mintha mind rá akarnának zuhanni arra, aki ott áll a tábla előtt. Ott áll a tábla előtt, kezében a krétával. A csoszogás, a suttogás hol erősödik körülötte, hol meg elhal. De csak akkor lesz csönd, amikor Elli néni feláll, és odalép hozzá. Most már csönd van, de Elli néni újra megkérdi: – Mi ez a dobogás? – Nem néz mindjárt rá. Mintha valaki mást akarna felelőssé tenni azért, hogy itt áll a táblánál mozdulatlanul, kezében a krétával.

Közben a többiek már kijönnek a táblához. De nem lehet, mert már Elli néni is ott van. – Mi van veled? – Megfogja az állát, és fölemeli. Nincs gyengédség ebben a mozdulatban. Inkább mintha le akarná radírozni az állát. Nem felel. Fölnéz a tanítónő arcába, de nem felel. És akkor egy náthásan vihogó hang hátulról: – A Vidor nem tudja! – Mit nem tudsz? – Úgy néz rá, mintha ő szólt volna. Aztán már ingerült a hangja. – Mit lehet ezen nem tudni? Újra megindul a dobogás és a csoszogás. Recsegnek a padok. De akármi is történik, semmi ahhoz képest, amit ott elöl… A hátsó padsorokból is kijönnek. Egy szőke, körbenyírt hajú fiú éppen odaáll Elli néni mellé. – Nem, nem…! – Abban a pillanatban kitör belőle a sírás. Legszívesebben elhajítaná a krétát. – Mit nem, nem?! Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz krétával pontot tenni a… – Elkapja a fiú kezét, és krétával együtt odanyomja a táblához. – Ezt nem tudod?! – Odanyomja a pontot. – Küldd be édesapádat. Krétapor száll a tábla előtt. Még látja a száraz spongyát, aztán az út vissza a padba. Nem nevet senki, nem szól senki, csak belebámulnak az arcába. Sorban kimennek a katedrához, hogy krétával egy pontot tegyenek a táblára. Belebámulnak az arcába. Fölfelé fordított, ócska lavóron ül a ház mögött, a fűben, és a két Hagara belebámul az arcába. – Ki fogják venni az iskolából – mondja suttogva a nagyobbik Hagara. – Behívatták a papáját. A kis Hagara szólni se tud. Valósággal megdermed a rémülettől. Nézi a fiút a lavóron, akinek behívatták a papáját, és akit kivesznek az iskolából.

– Nem baj – mondja egy lány –, majd jövőre. Erre se szól semmit. És arra se, amikor valaki azt mondja: – Egyetlen betűt se tud rendesen leírni. Senki sincs körülötte. Apró kis buckák a ritkás fűben. Egy elhajított, sötétzöld üveg. Előrenyúl, hogy felvegye, de egy másik kéz előbb ér oda. Rakota vele szemben leül, kezében az üveg. Egy darabig hallgatnak, aztán Rakota megszólal: – Én csak lefogtalak, de nem én tömtem a szádba a krétát. – Elhallgat, majd szinte könyörögve. – Az Orbán is lefogott, a Heverdle is lefogott. – Előrehajol, vár. – És közben a Mézi… – Ő meg nem szól semmit. Rakota elhajítja az üveget, feláll, leporolja a térdét. A nadrágját porolja, ahogy lassan elindul, vissza-visszanéz, és egyre csak azt ismétli. – Én csak lefogtalak!

Hárman ültek a tér padján: az anya, Sebők Laci, és Csempe-Pempe elvált felesége. Talán az anya mondta, hogy most már aztán üljenek le egy kicsit, talán Sebők, de semmi esetre se a fiatalasszony. Az menni akart, megállás nélkül. (– A mozitól a Dohánygyár-pályáig – mesélte később Sebők Laci Emődnek – Szép kis út, mondhatom.) Sebők a poros cipőket nézte. Arra gondolt, hogy szépen elmagyarázza az utat: merre menjenek, milyen villamosra üljenek, ha éppen fel akarnak ülni – aztán köszöni szépen, de részéről be van fejezve a séta. Vagy mégis váltsa meg a három átszállót…? – Sose gondolt arra, hogy megnősül? – kérdezte az anya. Félig lehunyta a szemét, mintha aludna. Sebők egy hintázó gyereket nézett. Egy cseppet se lepte meg ez a kérdés. Tulajdonképpen mintha egész úton ilyesmiről beszéltek volna. – Kiütöttek a nyeregből. – Ezt mondta Sebők, és elhallgatott. Szemrehányóan pislogott a fiatalasszony felé. Igen, kedves, és aki kiütött a nyeregből, az senki

más, mint a maga férje, bocsánat, a volt férje. De aztán még csak annyit tett hozzá. – Tulajdonképpen nem is voltam nyeregben. – Nem mindenki tud megbecsülni egy tisztességes, komoly embert. – Az anya belehajolt Sebők arcába. – Pedig maga tudná, hogyan is bánjon a feleségével. Sebők hallgatott. Ki ne nyisd a pofád! Vagy a lányát akarja rád sózni, vagy pedig… De hát erre ne is gondoljunk. – Szereti a paradicsomlevest? Sebők egyre komorabban nézte a hintázó gyereket. Az anya egy kis kaktuszról kezdett beszélni, ami nála már majdnem elsatnyult, de amikor odaadta Brumiller Árpádnénak (persze csak gondozásra), hát el se lehet képzelni, hogy kifejlődött. – Pedig Brumillerné is ugyanúgy kapja a napot, mint én. És mégis! Nála megmarad, nálam pedig… Fehér köpenyes orvos ment át a kerten. Sebők végigkísérte a tekintetével, amíg csak el nem tűnt a szemben levő kórház kapujában. – Mindig érdekeltek a boncolások, azt hiszem, jó orvos lett volna belőlem. – Valami biztatásfélét várt, de az asszonyok egy szót se szóltak. Erre majdnem ellenségesen fordult a fiatalasszonyhoz. – A maga férje nem tudja a vért látni. – Nem, ő nem. – A fejét rázta, majd azt mondta: – Meg fog bocsátani nekem. Az anya felkelt a padról, és odalépett a lánya elé. – Mit kell, hogy megbocsásson neked? – Mit? – visszhangozta Sebők. – Tudnia kell, hogy nem szerettem a Meggyesit. – Még ilyet! – Egy darabig a lányát nézte, aztán elkezdett sétálni a pad előtt. – Egyszer-kétszer elmentem vele sétálni a temetőbe, cukrászdába is hívott…

Sebők biztatóan bólogatott. Elkezdett drukkolni Meggyesinek. Legalább Csempe-Pempe is megtudja, mi az, ha valakit kiütnek a nyeregből. – Semmiféle szemrehányás nem érhet. – Megállt a lánya előtt. – Ha valakinek soha sincs otthon a férje, hát akkor igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy… – Otthon volt – bólintott a másik –, akkoriban azért még otthon volt. – Abban sem volt semmi köszönet! – Az anya úgy nézett Sebőkre, mintha föl akarná rántani a padról. – Képzelje, csak ül otthon és hallgat, harapófogóval se lehet belőle kihúzni egy szót se. – Az biztos, hogy nem sokat beszél, néha leül az ágyam szélére, és órákig nem szól semmit. A kezét nézi, előrenyújtja a kezét, és azt nézi. Egyszer meg mit mondott! – Fejét csóválta. – Ült az ágyam szélén, az előrenyújtott kezét nézte, és azt mondta: „Ha megint este lesz, levágom a kezemet.” – Ez nem beszámítható! Mond maga ilyet? Mondok én ilyet? – Felragyogott az arca. – A Meggyesi mindenhez értett, mindenhez a világon. Feljött, és megcsinálta a szekrényzárt, az ablakot is ő hozta rendbe, és emlékszel, amikor a fürdőben az a dolog történt… Arról nem is szólva, hogy vödörszámra hordta a vizet, tudja, a fürdőszobát elöntötte a víz, és akkor a Meggyesi… Pedig már nyugdíjas ember volt! A lánya: – Azt mondta, szédül, és tartsam a létrát, amíg a villanykörtét becsavarja. Az anya valósággal ráförmedt Sebőkre: – Maga még sose szédült? – Föl kellett adnom a villanykörtét. Hátranyúlt, és megfogta a karomat, akkor már tudtam, hogy ez nem lesz jó, de nem szóltam semmit, és később se szóltam semmit, amikor lejött a létráról. – Elhallgatott, mint aki rettenetesen belefáradt ebbe az egészbe. Majd újra megszólalt, valami rémült csodálkozással. – Aztán meg nem akart elmenni, szivarra gyújtott. Az anya rosszallóan nézett Sebőkre. Nem szégyelli magát, hogy ilyesmit végighallgat?

– Akkor is szivarozott, amikor az uram hazajött. „Becsavartam a villanykörtét.” Ezt mondta, és vigyorgott. „Jól becsavartam.” – Hirtelen elmosolyodott. – Úgy örültem, amikor az uram képen törölte. Akkor egy kicsit még hősködött, de amit aztán kapott…! – Micsoda? – Sebők úgy ugrott fel, mintha egy ismeretlen Csempe-Pempét löktek volna elé. – Megverte? – Nagyon megverte. – Egy idősebb embert…! – Nekem soha nem tett szemrehányást egy szóval se. – Még szép! Még szép! – De nem tudott rám nézni. A fiatalasszony még mondott valamit, de Sebők azt már nem hallotta. – Hogy valaki így pofára ejtse az embert! Azt hittem, hogy soha, még csak egy hangos szót se, és akkor tessék! – Meg fog bocsátani – ismételte Csempe-Pempe felesége. – Meg fogja érteni, hogy az csak egy rossz óra volt. Hirtelen felállt. – Üljünk villamosra. Sebők engedelmesen rábólintott. (– Helyesen tette, hogy megváltotta a jegyeket – mondta Emőd. – Maga tudja, hogy mi az a gentleman-like.)

A hátvéd rombolt.

Valósággal szétspriccelte a Hálókocsi-csatárokat, aztán előretört a labdával. – Meddig viszi még azt a labdát? – Nekem egy hátvéd ne játsszon csatárt. A hátvéd nem törődött a közönséggel. Lerázta magáról a Hálókocsi-fedezetet, és a tizenhatos sarkáról hatalmas bombát zúdított Hübner kapujára. Hübner kornerra tolta a lövést. A balszélső a labdát igazgatta, a kornerre készülődött. – Gólt akar lőni – mondta Csempe-Pempe. – Ez most már mindenképpen gólt akar lőni Hübnernek. Ezen igazán nem lehet csodálkozni. – Különösen, amióta Hübner majmot csinált belőle. Az egész Hálókocsi hátrahúzódott. A Dé Lendületből pedig a romboló hátvéd is elöl tanyázott. – Úgy látszik, megelégelte a csatársor tehetetlenségét. A balszélső lehajolt, nyakát válla közé húzta, aztán elzúgott a lövés a jobb felső kapufa fölött. – Egy hajszállal – mondta Csempe-Pempe, olyan dermedten, mintha ő állt volna a kapuban. Két mozdulatlan pont a pályán. A balszélső és az előrehúzódott hátvéd. „Most megúsztad.” Mintha csak ezt akarta volna mondani a szélső Hübnernek. De most nem üldözte. A nadrágját porolgatta, ahogy behúzott nyakkal befelé indult. – Na tessék! – kiabált Krammer. – Most aztán szabadon fut a center. Zavartalanul tört előre a Hálókocsi középcsatára. És akkor egyszerre csak a hátvéd rajta volt. Nem is lehetett látni, mikor érte be, de most már rajta volt, és egy pillanat alatt elválasztotta a labdától.

– Látta ezt? – Érdekes, az első félidőben semmit se mutatott. – Most meg akárcsak Salem, az egyiptomi hátvéd. Nevetve indult a mondat, de ahogy aztán a Salem név elhangzott…! Süvített ez a név. A fekete hátvéd szelleme végigsöpört a pályán. – Mindent neki köszönhetünk – nyöszörgött valaki. – Végig támadtunk azon az Egyiptom–Magyarország mérkőzésen, és mégis három nullás vereséggel hagytuk el az olimpiai stadiont. – Mit kell erről beszélni – ingatta fejét Krammer. – Mindnyájan tudjuk, mi történt akkor Párizsban. – Mindnyájan – bólintott Csempe-Pempe. Sportújság az asztalon. Azon hatalmas, fekete betűkkel: Egyiptom–Magyarország 3:0 – Csempe-Pempe nézi a címet, és tudja, hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Az olimpiai csapat katasztrofális vereségét. Salem pusztító szelleme száguld végig a pályán. A falakon meghasadnak a táblák, papírcafatok a földön. – Nem! – hallatszik egy hang a tömegben. – Ez nem lehet igaz. Az olimpiász nagy esélyese, a magyar válogatott, vonatra ülhet, és jöhet haza. Ki fogja várni azt a vonatot? Egy másik hang a tömegből: – Többé nem lesz futball Magyarországon. Most hallottam, hogy fel fogják oszlatni a futballcsapatokat. – Hülye – mondja komoran Csempe-Pempe. Füstölög az ég a Modiano-ház fényreklámja fölött, kékesvörös fénnyel porzik az

ég. Mi lett az álomból? Valaki felkapaszkodik a lámpaoszlopra. – Miért állították be a Gutmant, amikor tudták, hogy nincs formában?! – Miért? Egy fiú a falhoz préselődik, maszatos, könnyes arca, akár egy átázott rongycsomó. – És ez már biztos? Biztos, hogy ez a végeredmény? Senki se felel. Valaki azt mondja: – Újrajátsszák a mérkőzést. Végigfut a hír a körúton és a mellékutcákon. Kiderült, hogy botrányos volt a magyar csapat elhelyezése, a legrosszabb szállodát kapták. Biri egész éjjel le se hunyta a szemét. Megismétlik a mérkőzést. – Nem. – Csempe-Pempe átmegy a hideg fényű hajnali kávéházon. – Nem ismételnek meg semmit. – Kilép az utcára, elindul a pályaudvar felé. Sötét, álmos vonatok, dohányszagú kupék. Csempe-Pempe átkel az üres síneken. Én megvárom a vonatot, akkor is megvárom, ha a vesztes csapatot hozza haza. A fekete Salem elsöpörte a magyar tizenegyet. Az áttörhetetlen, a romboló, a száguldó. – Mit motyog itt? – Császár úgy hajolt Csempe-Pempe fölé, akár egy fortyogó üst fölé. – Megfigyeltem, hogy maga mindig motyog. – De olyan kedves! – Laura La Plante egyszerre csak ott termett. Kezével könnyedén Császár vállára támaszkodott, és rámosolygott Csempe-Pempére. Most mindenki Csempe-Pempét nézte, aki olyan kedves. Ő meg kissé

félrecsúszott vállal, hátul összekulcsolt kézzel állt. Vadító, gondolta, valami vadító ez a nő. Majd csöndesen csak annyit mondott. – Ne szédítsen. A szőke nő Császár nyakába borult. Rázta a nevetés. – Hát nem drága? Azt mondja, ne szédítsem. Ezt Csempe-Pempe már nem hallotta. Elcsúszott egy hát mellett, hogy aztán a pálya túlsó végén bukkanjon fel. Lehet, hogy rám eresztik a nőt. Csakhogy én… – és akkor megint átfutott rajta. – Vadító ez a nő. Na, legyen eszed, hiszen nem vagy már mai gyerek. De ha, mondjuk, a nő beléd esik… Legyen eszed! Egyáltalán, volt valaki, aki… Meggyesi volt előtte, ahogy ott áll a szobájában, mosolyog és szivarozik. És most megint elöntötte a düh. Két nagy pofon. Belenyomni a szivart a pofájába. Ha nem volt még kirúgva valahonnan, hát akkor most röpül! Becsavarta, jól becsavarta? Végigpofozom a gangon. – Pofozd! Pofozd! – tapsolt valaki a szoba túlsó felében. A felesége legszívesebben felállt volna egy székre, hogy önfeledten tapsoljon. Iszonyatos szomorúság fogta el. Elengedte Meggyesit. Meggyesi akkor már laposra is verhette volna. Nem érdekes. – Hová mész? – hallatszott bentről. Nem felelt. Pillanatra visszanézett. Riadt volt az asszony arca. Ő pedig hátat fordított a szobának.

– Siflis… na és? – Hungler egy pillanatra elfordult a vászontól. A mozi vásznán Villon, a költők és csavargók királya, leszánkázott egy

háztetőről. Bednarik arca megmerevedett. – Csak nem akarja azt mondani, hogy nem érdekli? Két éles, sötét profil. Pillanatra közelebb hajoltak egymáshoz, majd eltávolodtak. – Tudja, kiről van szó? – (Úgy érezte, hogy lefordul a székről. Nem, ezt Hungler nem mondhatja komolyan!) Gúnyos, suttogó hang: – Most magyarázza meg nekem, ki az a Siflis? – És mégis azt mondja, hogy…? – Bednarik elnémult. Majd szinte szűkölve. – Magának talán nem nagy klasszis? Hátul pisszegni kezdtek. – Csönd! Mi lesz már? – Jó. – Bednarik a film felé fordult. – Magának Siflis nem klasszis. Hagyják abba ezt a hülye filmet, és gyújtsák fel a villanyt, ha valaki ilyet tud mondani, hogy Siflis… – Ide figyeljen! – Hungler elkapta Bednarik karját, és valósággal magához rántotta. – Kiégett. Mit kezdjek egy kiégett kapussal? – Visszalökte Bednarikot. – Nekünk egyvalaki kell, és az Hübner. Bednarik most már valóban nem tudott mit mondani. Összekuporodva ült, majd elővett egy cukorkászacskót. – Ne zörögjön! Dühödten oldalt fordult, és közben lenyelte a cukrot. Az óriási savanyúcukrot… Előreesett, és köhögött. Villon a vászonról belecsúszott az arcába. Hungler a hátát döngette. Hiába… minden hiába.

Egyszer csak kint volt a büfé pultjánál. Valaki egy pohár vizet adott neki, aztán leültették a sarokba, egy zsöllyére. Ott ült fulladozva, köhécselve, kezében egy pohár vízzel, a sötét, magányos zsöllyén. Végtelen köröket rótt a pálya körül. Elment Hübner kapuja mellett, elment Császár mellett, a szőke nő mellett. (Megfordul? Nem fordul meg?) Megállt, elgondolkozva nézett egy elhajított cipőpasztás dobozt. Ha lehajol érte, kincset talál, csak gondolni kell valamire. És amire gondol – az benne lesz a dobozban. Aztán elfelejtette az egészet, és tovább rótta a köröket. Nem, engem nem fog elszédíteni ez a nő. Engem senki se fog elszédíteni. Különben is, hogy nevetett rajtam, amikor ott álltam az expanderrel. Pedig hiába nevet, mert vele is csak kibabrálnak. – Nem, ne tapsikolj. – És ezt már a feleségének mondta. – Ne is magyarázz meg semmit, hagyjuk. Az anyósa felelt rá, nagyon messziről. – Hagyjuk… persze, mindenre csak ezt mondja. – Majd kis szünet után. – Hiszen nem is szereti a lányomat. Bagdi Arankát szereti. – Ne vegye a szájára ezt a nevet. Bagdi Aranka… Zúgnak a fák a kórház kertjében, ő meg ott ül egy padon, és a haragoszöld leveleket bámulja. Aztán az egyik vörös téglás épület felé fordul. Jön, gondolja. Most már jönnie kell. Egy barna pulóveres férfi áll az épület kapujában, lusta, álmos mozdulatokkal masszírozza a derekát. Ahogy meglátja Csempe-Pempét, feléje int, majd ásítva elindul. Ott van mellette, leül, de még mindig nem szól. Most előredűl, és a lábát dörzsöli. Majd hirtelen Csempe-Pempéhez fordul. – Ja, igaz! Az Aranka nővér azt üzeni, hogy ne várja, nem tud lejönni. – Ennyi az egész, aztán megint csak a lábával foglalkozik.

Csempe-Pempe lassan feláll, nézi, ahogy a másik a lábát nyomkodja. – A Balla doktor nem fogja feleségül venni Bagdi Arankát. Otthagyja a padot. Elindul a kórház kertjében, olykor megáll egy épületnél, benéz az ablakon. Sötét, üres rés. Lejön egy sétányon. A gólya szobra a szülészet előtt. Pólyás a gólya csőrében. Itt mondta Bagdi Aranka: – El se tudom képzelni, hogy más legyen a gyermekem apja. Kolostorba akart vonulni, én beszéltem le, ott, annál a padnál. Üres a pad, üres a kórház kertje.

– Magát fizetik ezért? A hosszú Krammer mosolyogva csóválta a fejét. – Csak figyelem, hogy mióta járkál. Csempe-Pempe megállt a kis csoportnál. Mint már annyiszor, odaragadt egy hát mellé. – Becsületszavamra ő volt! – mondta egy hajlott hátú férfi. – Mégpedig azon a reggelen, amikor a frankhamisítás botránya kipattant. – Összetéveszti valakivel. – Senkivel se lehet összetéveszteni. Az az arc… az a bajusz! Olyan nincs több. Különben is éppen eleget láttam. – Mondja mindjárt, hogy ismeri! A legjobb barátok. Valaki közbeszólt. – Miért? Maga talán még nem látta a fényképét?

– Mondom, hogy ő volt – ismételte makacsul a hajlott hátú férfi. – A Szigeten teniszezett, mintha semmi gondja se lett volna. A miniszter-elnök. – A miniszterelnök. Hallgattak. Valaki zsíros kenyeret evett papírból. – Pedig azt mondják, nagyon is benne volt a dologban. – Ha nem éppen ő főzte ki az egészet! – Vagy legalábbis az ő boszorkánykonyháján. Ahogy megláttam a Szigeten, azt mondtam magamban: A hidegvér mintaképe. Csönd. Majd egy félénk hang. – És hogy teniszezett? A hajlotthátú szivarra gyújtott. – A sógoromat hazaküldték Párizsból. Sok magyart hazaküldtek akkoriban. – Csodálkozik? Egy bajuszos férfi meg azt mondta: – És amikor Napóleon ellopta a pápát! – Mit akar ezzel? – Majdnem elhajította a szivarját. – Azért az se volt éppen csekélység. – Diadalmasan hunyorgott. – Azt se merte volna mindenki megtenni. – Először is a pápa nem egy váza, amit ellopnak. – Az iskoláskönyvek oktató hangján: – A pápát legfeljebb elrabolták. – Jó kis stikli volt. Ért annyit, mint a frankhamisítás. – Ezen az alapon fel lehetne sorolni az egész… Mondjuk, onnan, hogy Romulus agyonütötte Remust.

– Agyonütötte? – Ez láthatóan megzavarta a bajuszost. A Dohánygyár kapusa a földön csücsült, a labda a hálóban csücsült. A két hátvéd hátrafordult a kapus felé, a jobbhátvéd csípőre tette a kezét. – Gól! – mondta valaki elképedve. – Igazán nem hittem volna, hogy még ilyet is látunk. – Talán most lesz egy kis iram. A bagósok rákapcsolnak. A kapus felkelt, kikotorta a hálóból a labdát. Közben odaszólt a jobbhátvédnek, az vállat vont, és ő is mondott valamit. – Nem beszélünk a pályán! – süvített egy hang. Csempe-Pempe volt. Olyan izgatottan hajolt előre, mintha a következő pillanatban be akarna rohanni, hogy rendet teremtsen. Egyre dühödtebben kiabált. – Mind a ketten benne voltak a gólban! Igaz, hogy a hátvéd a kapus elé állt, de a kapus meg elaludt. Középkezdés! Gyerünk! – Ez meg már úgy hangzott, akárcsak ő vezetné a mérkőzést. Aztán már csak akkor szólalt meg újra, amikor a Lendület centere útjára indította a labdát. – Egy biztos: Hübner sohasem követne el ilyen hibát. – Komolyan mondja? Nem fordult mindjárt a hang felé. A mérkőzést figyelte, mint aki attól tart, hogy majd megint egy olyan jelenet adódik. A hang újra megszólalt: – Az előbb említett valamit. Magas, sovány férfi állt mellette. Sárgásfehér haja kétoldalt kilógott a kalap alól. Kezét zsebre tette, és figyelmesen nézett Csempe-Pempére. Az hallgatott. Sejtelme sem volt róla, hogy mit is mondott az előbb. – Amikor a gólt rúgták. Ön szerint kapushibából.

Csöndes bosszúság fogta el Csempe-Pempét. Mi az ördögnek faggat ez engem? Talán bejárt az üzletbe? Nem, ez nem olyan, mint aki sportszert vásárol. Esetleg egy öreg turista, és talán valami bakancsot… Nem vagyok köteles rá emlékezni, semmire se vagyok köteles emlékezni. Az öreg nem mozdult. – Kapushibából történt. – Csempe-Pempe vállat vont. – Mindenki láthatta. Egy hang: – A maga fia is kaphat még potyagólt. A maga fia! Mintha csak ebben a percben vette volna észre az öreget, mintha csak a levegőből dobták volna ide le, egyenesen eléje. – Ön szakember. – Még mindig olyan figyelmesen és várakozóan nézett Csempe-Pempére. – Az ilyesmit mindjárt észre lehet venni… néhány elejtett szóból, megjegyzésből. Csempe-Pempe elvörösödött. Valami olyasfélét motyogott, hogy hát igen, látott már egy-két futballmeccset. Közben pedig csak arra gondolt: Hübner apja! Itt áll előttem Hübner apja! – Tudja, nekünk nagyon fontos volna, ha valaki megmondaná. – Ha valaki, hát akkor ő aztán meg tudja mondani, hogy mi van a fiúban! – Krammer előretolta Csempe-Pempét. Diadalmas arcot vágott, mint aki összehozott egy házasságot. Ez a Krammer is mindenhol ott van, gondolta Csempe-Pempe. Mindig mindenhol ott van. – Nem is hinné, hányan köszönhetik pályafutásukat a barátomnak! Nem tudhatom, miért van itt Krammer, talán a Titániából küldték, hogy legyen a segítségemre. Majd elszédült a büszkeségtől, ahogy kimondta magában. Hogy a kezemre játsszon! – Gondolom – bólintott az apa. Majd kis szünet után. – Mi nem nagyon örülünk

annak, hogy a Miki éppen ezt választotta. Természetesen még tanul, és elárulhatom, hogy nem is rosszul. Krammer helyeslően biccentett. Mint aki el is várja, hogy a kis Hübner rendesen tanuljon. – Ha látná a rajzait! Azt hiszem, műszaki rajzoló lesz. – Na, na! – Krammer ravaszkásan Csempe-Pempére hunyorított. – Előbb hallgassuk meg, hogy mit szól ehhez a barátom. Csempe-Pempe várt egy kicsit, majd azt mondta: – Lehet, hogy mint műszaki rajzoló is megállja a helyét, de mint futballkapus világhírű lesz. Az apa tekintete felcsillant, de aggodalom volt a hangjában, ahogy megszólalt. – Gondolja? Mert azért mi sokat beszélünk erről az anyjával, és mondhatom, hogy ha a Miki nem olyan önfejű, hát akkor most nincs itt. Csempe-Pempe közben észrevétlenül kihúzódott az apával a körből. „Tisztára játszotta magát.” És ebben Krammer is segített. Az arcok közé hajolt, és bedobta: – Feladok maguknak egy kérdést: Melyik a földnek az a helye, ahová nőt nem engednek be, de még nőstény állatot se, ahol nem születik semmi, ahol nincs semmi, csak a halál? – Jókat kérdez! Ennyit hallott még Csempe-Pempe, aztán már egyedül állt az apával. Egyedül – de meddig? Minden pillanatban lecsaphat Császár vagy Tokics. Örökké itt köröznek, és ha megtudják, ha valahogy megtudják, hogy Hübner bácsi kijött a mérkőzésre… – Hübner úr! – kezdte igen ünnepélyesen. – Nem, nem mondom, hogy ez olyan egyszerű… nem, nem, a világhír nem pottyan csak úgy egykettőre a Miki ölébe. (A Miki ölébe! ez olyan családias.) Rengeteget kell még fejlődnie a Mikinek. – És ha közben lerúgják? Éppen tegnap mesélt valaki egy esetet…

– Nem tudom, mit mesélt az a bizonyos valaki – vágott közbe Csempe-Pempe –, de én még sokkal cifrább esetről tudok. – Akkor ez nagyon veszélyes?

– Még annál is veszélyesebb. Ha nem is éppen arra gondolok, hogy a Mikinek szétrúgják a fejét… Az apa megrezzent. Úgy nézett Csempe-Pempére, mint aki éppen arra gondol. – De arra az állandó munkára, ami nélkül semmit se ér az egész. És még akkor is megtörténhet, volt már rá példa, hogy valaki a siker csúcsán megszédül. Higgye el, Hübner úr, úgy tönkre tud menni egy játékos, pocsékká tud menni… éppen ezért olyan emberek kellenek a Miki mellé, olyan környezetbe kell hogy kerüljön… Tekintete találkozott az apa tekintetével. Rettenetesen elszégyellte magát. Mit maszlagolok én itt? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a fiúból, a Mikiből! – Tréningben kell lenni – dünnyögte. – Örökké tréningben kell lenni.

A tribünök se tudnak semmit. Sok mindent láttak már, de hogy mi lesz egy játékosból, azt ők se tudják. A csapatok elvonulnak a tribünök előtt. Olykor egy-egy új arc is felbukkan, hogy a jövő héten aztán már ne legyen sehol, vagy pedig hogy hosszú időre elfoglalja helyét a csapatban. Mi mindent láttak már a tribünök! Játékosok felemelkedését és porba hullását. A kis pályák tribünjei ezt éppen úgy látták, mint az első osztályú pályák tribünjei, ahol a válogatott mérkőzést tartják, az örök rangadót. Ha egy kis pályán, a salakdombok között feltűnik valaki, a korhadt, roskadozó tribün már nem felejti el. Továbbszáll a név pályáról pályára, tribünről tribünre, ahogy a játékos is továbbmegy egyik csapatból a másikba. Az egyik héten ragyogóan megy a játék, a másik héten sehogy. A fiú eltűnik odalent a tribün alatt az alagútban, és többé már nem kerül elő. Vagy pedig ott császkál a kő- és homokhegyek között, a tribünök mögött.

Két játékos összefut, az egyik ott marad a pályán, a közönség bezúdul, kiabálás, füttykoncert. Hordágyon viszik ki a fiút, hogy aztán hosszú ideig ne lépjen pályára, vagy pedig soha többé. Ints föl a tribünre mérkőzés előtt a menyasszonyodnak, a barátaidnak, ints föl, mert most császár vagy, de egy hét múlva talán már nem leszel sehol. Ott állsz a címeres dresszben, könnyű szél fúj, ahogy kissé oldalt fordulsz, és látod a többieket, a fiúkat, akikkel együtt veszed fel a harcot az olasz tizenegy ellen, szól a zene, a Himnuszt játsszák, te meg ott állsz, és dagadsz a büszkeségtől. Ott állsz megmerevedve a néma csöndben, amikor a bíró jelt ad az egyperces gyászszünetre. Halálos csönd van a pályán meg a közönség között. Veletek van ő is, aki miatt elrendelték a gyászszünetet. Ebben a percben ott állnak mind a játékosok, akik valaha is kifutottak a pályára. Mindent végignéznek a tribünök, mindenkire emlékeznek, de hogy kiből mi lesz…? Csak mondják, egyre mondják a neveket, a végtelen névsort, egymásnak felelve. – Zsák, Plattkó, Bíró, Borbás, Schlosser, Orth, Konrád II, Nyúl I, Nyúl II, Eisenhoffer, Jeny… Oszi lecsatolta a lábát, és rálőtt egy vendégre. Az a szívéhez kapott, és rázuhant az asztalra. Oszi visszahúzódott a zongora fedezéke mögé, végiggépfegyverezett a vendégek között, aztán letette a lábát a billentyűkre. Halált osztott a zongora mögül. Ők meg úgy maradtak, arccal a kockás térítőre borulva. Egy nő felsandított a söröspohár mögül. – Nahát ez az Oszi! Valaki a nyakára csapott, mire ismét elterült az abroszon. Oszi, mint egy óriás hal, a zongora mögött. Minden kerek volt rajta: a feje, a szeme. A tekintete meg olyan iszapos, ahogy körülnézett. – Oszi, az Aidát! – hallatszott a terem végéből.

Oszi a műlábához kapott. – A halottak ne beszéljenek! Egy kövér, fekete nő engedelmesen ráborult az asztalra, két karja élettelenül lecsüngött. Oszi kiszólt a zongora mögül. – Magát nem lőttem le. A kövér nő mosolyogva felemelkedett, de mindjárt vissza is hanyatlott, mert Oszi kétszer rálőtt. – Oszi ma zabos – motyogta valaki a terítőbe. – Nna! – Oszi végignézett a letarolt asztalokon. Lecsuklott fejek a művirágok között, a sörös- és fröccsöspoharak között. Oszi várt egy darabig, aztán beleordította a halott terembe: – Hol az én barátom? Hol van Csempe-Pempe? Mikor hozza már el azt a kapust a Titániának? Leadott még egy sorozatot, aztán felcsatolta a lábát, és eljátszotta a Titániaindulót. De akkor már mindenki feltámadt, és vele énekelt. Hacker úr az ajtóhoz támaszkodott. Együtt énekelt a vendégekkel, és közben odaszólt a feleségének: – Oszit kirúgom, az idegeimre megy. Oszi rámosolygott Hacker úrra, aztán egy mozdulattal lerántotta a lábát, és hozzávágta.

A sportsapkás fiatalember a bódé oldalához támasztotta a biciklijét, megkopogtatta az üvegablakot.

A bódés feje megmozdult a cukorkásüvegek között. Egyébként, akár egy igazolvány-fénykép. El se lehetett képzelni, hogy lába is van. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt. – Hallottál valamit? – Nagy a rumli. – A sportsapkás bekönyökölt a kisablakon, akárcsak háztűznézőbe jött volna. – Valakitől azt hallottam, hogy verekedés van a Dohánygyár-pályán. A bódés erre kijött a bódéból. – Olyan izgalmas a mérkőzés? – Nem a mérkőzés, hanem az az ember, akit a Titánia kiküldött. – Csempe-Pempe – bólintott a bódés. – Mit csinált Csempe-Pempe? – Egy Kispest felé robogó teherautó után nézett, és rossz érzés fogta el. Talán mégse Csempe-Pempét kellett volna elküldeni azért a fiúért. – Összeakaszkodott a kapus apjával. – A sportsapkás szárazkolbászt kért és kenyeret. Evés közben elmesélte, hogy mit hallott. – Agyafúrt, öreg fickó, a fiából akar meggazdagodni. Eladta az Atalantának, és eladta a Kossuthnak. És ezek után kezdett tárgyalni a Titánia emberével. – Csempe-Pempével. – Micsoda név! Honnan szedte ezt a nevet? – Talán Baki Totó mondta neki először. Mit akarsz, Csempe-Pempe? Szóval? – Szóval – folytatta a másik –, ez a Csempe-Pempe valahogy megszagolta a dolgot. És ez annál jobban feldühítette, mert közben már fixre megegyezett Hübnerrel. – Tudott vele beszélni? – A bódés elragadtatva ingatta a fejét. – Hiába, én mindig is bíztam ebben a Csempe-Pempében. – Hiába bízott benne, mert semmi se lesz a dologból. Beszéd közben kibukott az öregből, hogy már két szipkacsapattól is felvette a dohányt. Erre aztán Csempe-

Pempe… szóval, a végén ki kellett vezetni a pályáról. A bódés az utat bámulta, és hallgatott. – Ha ez kipattan… – mondta kis idő múlva. Majd teljesen letörve. – Azazhogy már ki is pattant. A sportsapkás vállat vont. – Én nem bánom, hányingerem van már ezektől az örökös szipkázásoktól. De azért Hübnert még szívesen láttam volna. – Irtózatos botrány lesz. Még sokkal nagyobb, mint a Fősör lefekvéséből. – Hátranyúlt, és szódát spriccelt egy pohárba. – Itt fejek fognak hullani.

Nem tudott szabadulni attól a tekintettől. Végigkísérte, ahogy megint elkezdte sétáját a pálya szélén. Csempe-Pempe egy konzervdobozt rugdalt, és már nem is mert fölnézni. – Mindenkivel történhet valami – zörgött a konzervdoboz. – Ismertem egy fűszerest, akit megtámadtak zárás után. Én nem mondom, hogy ez egy sima dolog, egy szóval se mondtam. Az apa hűségesen kísérte, és arról beszélt, hogy a Miki anyja mennyire nem akarta ezt az egészet. – Kicsit gyönge a szíve a gyereknek, de én tudom, hogy nem is ez a legnagyobb baj. – Megállt. Csempe-Pempe is megállt. – Nem ismerünk senkit, aki futballista volna vagy ilyesmi. – Szinte bocsánatkérő volt az apa hangja. – Nincs egyetlen ismerősünk se. A Lendület támadásban volt, amióta gólt kaptak, erősen szorongatták a Hálókocsi kapuját. Most éppen a jobbfedezet hozta fel a labdát. – Mindjárt meglátjuk, mit tud a Miki. Csempe-Pempe előrenyújtotta a nyakát, de nem látták meg, hogy mit tud a Miki,

mert a jobbfedezet pontosan az ellenfél játékosához zolta le a labdát. – Ez a csapat sem érdemli meg, hogy bejusson a második osztályba – mondta valaki. – Pedig már erősen döngeti a második osztály kapuját. – Még sokáig fogja döngetni. – Két évvel ezelőtt már eljutott az osztályzóig. Azt hiszem, a Soroksárral játszottak. – És ki is kaptak kilenc kettőre. (Barlai tréner: „Csapatomat a hetedik gól letörte.”) – Jó kis csapat a Lendület, jó kis harmadosztályú csapat. Az okosok, gondolta Csempe-Pempe. Mindenre tudnak valamit mondani. Az apa tovább beszélt. – A környezet… már ne is haragudjon, de gondolja, hogy ez a környezet nem fog megártani a fiúnak? Nem azt mondom, hogy mi valami előkelő emberek vagyunk, hiszen manapság egy kistisztviselő… Ez volt az a pillanat, amikor Csempe-Pempe megszólalt. – Nem ismertem műveltebb embert Konrád Csáminál. – Kit tetszett említeni? – Talán azért ön is hallott már Konrád kettőről? Vagy ha egyszer elbeszélgetne Orth Gyurival… – Orth Gyurival! Az apa szinte megsemmisült. Csempe-Pempe érezte, hogy most neki is engednie kell. – Persze nem mindenki Orth Gyuri. Éppen ezért megfelelő környezetbe kell

hogy kerüljön a Miki. – Hogy érti ezt? Csempe-Pempe oldalt sandított. Császár sehol – Tokics sehol. Ő pedig, mint egy családtag, karon fogta az apát. – Erről komolyan kell beszélnünk.

Mi ütött ebbe az alakba? Akármit is mondok, nem felel, csak néz, bólogat és vigyorog, a tekintete meg olyan szennyesen fénylik. Császár legszívesebben faképnél hagyta volna Tokicsot. Vagy még inkább azt mondta volna: „Nézze, öregem, semmi szükség rá, hogy örökké a nyakamon lógjon.” Közben megkopogtatta a Puch kocsi orrát. – Elég költséges a karbantartása. – Magának? – szólalt meg Tokics. – Mit beszél? Császár most már érezte a sörszagot, a keserű, áporodott sörszagot. Persze, jól leszívta magát, hiszen egész nap iszik. A szőke nő a Színházi Életet olvasta odabent a kocsiban. Föl se nézett a lapból, ahogy megkérdezte: – El tudják képzelni, hogy egy nő megcsókolja egy férfi kezét? Mert itt azt írta valaki. – Talán, ha az apja – mondta Császár. – Nem az apja. És ráadásul a nő szép, a férfi meg… hogy is írják? „Rezgett az őszes szakálla.” És ennek a rezgőszakállúnak a nő megcsókolja a kezét, és azt mondja, boldog lennék mester, ha modellt ülhetnék önnek. – Akkor a férfi festő.

– Azért még nem kell, hogy egy nő a kezét csókolgassa. – Talán ünnepelt festő. – Akkor se kell… – Minden elképzelhető. – Császár vállat vont. – Magának már talán megcsókolták a kezét? – Tokics odalépett Császárhoz, és ebben határozottan volt valami támadó. – Persze, aki előtt a nők sorfalat állnak! – Sose dicsekedtem ilyesmivel. A nő egy pillanatra fölnézett, és elmosolyodott. Tokics meg váratlanul az édesanyjáról kezdett beszélni. – Házmesterséget szeretett volna kapni, de sose sikerült. Azt mondták, hogy egy özvegyasszony nem tud rendben tartani egy házat, de hát persze nem erről volt szó. Császár a mérkőzést figyelte. Egész jó megmozdulásai vannak annak a balszélsőnek, és nem szívbajos, a Hálókocsi-fedezet most is a földön van. Füttykoncert, akár valami nagy meccsen. Császár elnézően mosolygott. Csempe-Pempe is, hogy hadonászik, annak az öreg mandrónak magyaráz valamit. Meg kell zabálni ezt a Csempe-Pempét. És ekkor becsúszott a kérdés: – Megegyezett velük? Császárt ismét megcsapta a sörszag. Tokicsra nézett, és arrább húzódott. Tokics utánanyomult, és újra megkérdezte. – Megegyezett velük?

Császár a mérkőzést figyelte. – Tudja jól – mondta csöndesen. – Velük is megegyeztem, és magával is megegyeztem. Fénylett a Tokics tekintete. Mint amikor egy mocsár fölfénylik. – Persze, van, akinek minden az ölébe pottyan. A bíró szabadrúgást ítélt. Csempe-Pempe elrohant mellettük, és odakiáltotta. – Ki kellett volna állítani! Életveszélyesen játszik. Császár mosolyogva bólogatott, és beszólt a kocsiba. – Itt volt a szerelmed. Mosolygott, bólogatott és beszélt. Közben csak arra gondolt: mi az ördögöt akar Tokics? – A vonatjegy már a zsebében van? – Miféle vonatjegy? – Már majdnem hányt a sörszagtól. – Vagy repülővel mennek? – Fejével a nő felé intett. – Őt is viszik? – És mindjárt felelt is. – Persze hogy viszik. Nem árt, ha ott van a fiú mellett… lehet használni honvágy ellen. – Ide figyeljen. Sose szerettem a keresztrejtvényeket. Tokics a sarkán hintázott. Hirtelen megfogta Császár fejét, és balra csavarta. – Ott azt az alakot egyszer alaposan kikészítették, pedig nem is csinált semmi különösebb disznóságot. – Legyen szíves, és engedjen el. – Persze hogy elengedem. – És ne tartson nekem oktató előadást. – Á, kisfiú vagyok én magához képest. – Legyintett. – Átengedtem Hübnert,

pedig a Kossuth tárgyalt először azzal a Hálókocsi-mukival. – Nem jár rosszul. – Senki se járt rosszul, csak az Atalanta vezérkara csodálkozik majd egy kicsit. A nagy vezérkar. A fiú tud erről? A Hübner? Hülye vagyok. Minek is tudna róla? – Elhallgatott, a sarkán hintázott. – Azt hallottam egy spanyol csapatról, hogy tíz emberrel állt fel a mérkőzésre. A jobbszélső helye üres volt. A közönség meg csak bámult: mi ez? Abban a pillanatban, amikor a bírónak a sípjába kellett volna fújni, megérkezett egy repülőgép, leszállt a pályára, és lepottyantotta a jobbszélsőt… úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva: dresszben, stoplis cipőben. – Elismerően bólintott. – Így kell megérkezni. – Jó kis történetei vannak. – Nem is tudom, kitől hallottam. – Ő is a mérkőzést figyelte, ahogy odaszúrta. – Azért ez a mérkőzés még nincs lefújva.

– Na, nézzük azt a csodakapust! Ezt aztán nem is mondhatta volna más, mint a karvalyképű Bednarik. Ott állt Csempe-Pempe mellett, olyan arccal, mint aki nagyon, de nagyon kíváncsi, hogy mit is tud hát ez a kapus. Csempe-Pempe egy kicsit arrább húzódott. – Azt hittem, már Belgrádban figyeli a kapusait. Bednarik arca megrándult. – A napokban utazom. Szívesen lemondtam volna az egészről, de hát… – Értem – bólintott Csempe-Pempe. – Ezen múlik a Titánia jövője. Bednarik hallgatott. Csempe-Pempe érezte, hogy fölényben van, de azért mégse tetszett neki a dolog. Mit akar itt ez a karvalyképű? Nyugodtan otthon maradhatott volna.

– Mit mondott ez az úr? – kérdezte aggodalmasan Hübner apja. – Nem kell vele törődni. – Én várok – mondta Bednarik –, hátha látok valamit attól a csodakapustól. Majd látsz te még valamit Hübnertől! – gondolta Csempe-Pempe. – És akkor aztán elhiszed, hogy mégiscsak érdemes volt kijönni ide a Dohánygyár-pályára. Majd amikor a Titánia dresszében véd, és ti mind azt kiáltjátok, ez igen, ez tud! Te és azok a kis sündörgők, akik sosem hisznek semmiben. Sakálok, pálya körüli sündörgők, akik ha meglátnak egy új focistát, elhúzzák a szájukat: ez is játékos? Ez is futballista? Akik legyintenek, és a fejüket lógatják, ha vesztésre áll a Titánia. A legszívesebben elsomfordálnának. De nem, ezek a sakálok nem hagyják el a pályát, inkább odagyülekeznek Csempe-Pempe köré. Egyenként odaszállingóztak hozzá, és elkezdik. – Szóval te azt mondod, hogy nekünk áll a mérkőzés? – Megnyerjük – suttogja valaki –, mondd mindjárt, hogy fölényesen megnyerjük. Mire egy harmadik: – Tekintve, hogy még csak három egyre vezet az Atalanta. – Tekintve, hogy még kettőt benyomnak. Csempe-Pempe a játékot nézi, mintha mindezt nem is hallaná. De minden szót hall, és az arcokat is látja, ahogy felbukkannak körülötte, majd megint elmerülnek. – Mi lesz már, Csempe-Pempe? – Csinálj már valamit, hogy támadjon fel a csatársor. Ez olyan, mintha a következő percben kőzáport zúdítanának Csempe-Pempére. Ő meg egyre csak azt kiabálja. – Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

A körülötte állók mind feléje fordulnak, nézik az arcát – a hit kőtábláját –, és vele együtt zúgják a harci kiáltást. Ez a kiáltás zúg végig a tribünön és a tribün alatt, fergetegesen zúg a kiáltás, és ebben a hangorkánban támadást támadás után vezet a Titánia csapata. A pálya felborul, a Titánia a kapuhoz szegezi nagynevű ellenfelét, a régi riválist. Valaki Csempe-Pempe nyakába borul. – Góóóól! Ő meg azt kiáltja: – E-gyen-lí-teni! Fergetegesen zúg végig a kiáltás a tribünön és a tribün alatt. – E-gyen-lí-teni! Aztán eljön az a pillanat, amikor már a győztes gólért harcolnak. – Mindent bele! Mindent bele! És a csapat bele is ad mindent. – Nincs elveszett mérkőzés. – Csempe-Pempe egyedül áll a pálya szélén. Nézi, ahogy a többiek berohannak, és vállra kapják Boross Gyurit, aki a győztes gólt belőtte. Bednarik is bent van, a jobbszélső vállát veregeti. Ő csak áll a tribün alatt, és aztán, ahogy kifelé indul, megint azt mondja: – Nincs elveszett mérkőzés. – Mikor veregettem én a Lestár Karcsi vállát? – kérdezte kissé sértődötten Bednarik. – Mindegy – legyintett Csempe-Pempe. – Persze beszélhetnék arról a mérkőzésről is, amikor maga azt hitte, hogy csúfos vereséggel hagyjuk el a pályát, és aztán a végén… tudja, a Rapid ellen! De mindegy, hagyjuk! – Nem tudom, miről beszél. – Nem tudja, miért is tudná, de amikor majd a Hübner magára húzza a címeres

trikót… – A címeres trikót! – Hübner apja végtelen áhítattal nézett Csempe-Pempére. – Le merném fogadni, hogy a Bednarik. – Császár szivarra gyújtott, és a fejét csóválta. – Csak neki van ilyen spenótszínű kabátja. Tokics az autóhoz ment, leült a lépcsőre, mint aki nagyon elfáradt. Császár még mindig Bednarikot nézte. – Úgy látszik, a Titánia erősítést küldött. – Nem ártana, ha az Atalanta is erősítést küldene. Császár megfordult, és odament Tokicshoz. – Mi baja van velem? – Semmi. – Felállt, és otthagyta Császárt.

Csempe-Pempe is kilépett az öreg Hübner és Bednarik közül. Pedig érezte, hogy azért ez nem éppen a legokosabb. Ki tudja, miket mond majd Bednarik a Miki apjának – mivel tömi tele a fejét! Talán úgy megijeszti az öreget, hogy az többé a pálya közelébe se engedi a Mikit. Csempe-Pempe elmosolyodott. Ilyen nincs. Ha valaki focizni akar, azt nem lehet eltiltani. Ha egyszer valaki magára húzta a trikót, azt nem lehet többé elza-varni. Csempe-Pempe elindult a pálya szélén, megint elkezdte végtelen sétáját. Ez még nagy mérkőzéseken is megtörtént vele: keresztülfúrta magát a tömegen, és már a pálya másik felén bukkant fel, majd az Alapító szobra mögött. Ilyenkor aztán nem volt nyugta. Mintha ellenőriznie kéne a pályát. Hangok kísérték. – Ugyan kérem! Igenis, hogy a Wednesday–Sheffield United volt az első mérkőzés, amikor a bíró a határbírókat bevonta az ítélkezésbe.

– Szó sincs róla, hanem amikor a skótok… – Hagyja békén a skótjait! Nekem elhiheti, hogy így volt. – A skótoknak volt az a királynőjük, aki teljesen kopasz volt, de ez csak a vérpadon derült ki, amikor lenyisszantották a fejét? – A skótok ezt sose tudták megbocsátani az angoloknak. – Szerencsére a síp John Lewis kezében volt! – Maga miket tud! Ki az a John Lewis? – A skótok még jobban gyűlölik az angolokat, mint az írek. – Ezt hol olvasta? – Minden művelt ember tudja, hogy a skótok… – Nem telt el öt perc, és a Wednesday balhalfja mehetett öltözködni. John Lewis nem ismerte a tréfát. Csempe-Pempe örökké ezeket a hangokat hallja: a pályán, Habácsné pincéjében, az utcán, vagy ha véletlenül beül valahová. És most egy női hangot. – Nem, Gyula, Balla doktor komolyan foglalkozik velem. Megállt, mint aki már egy lépést se tud tenni, oly hirtelen merült fel előtte Bagdi Aranka. A tribün oldalát nézte, ahogy azt mondta: – Vigyázzon, Aranka, Balla doktornak felesége van. – Elválik, nem szereti a feleségét, és már nem is élnek együtt. A Kis Kakasban ültek Bagdi Arankával, és túrós palacsintát ettek. Sehol se lehetett olyan túrós palacsintát kapni, mint a Kis Kakasban. Csempe-Pempének most mégse ízlett a palacsinta, és Bagdi Aranka is alig evett. – Tudja, hogy én… hogy mindig… – Áthajol az asztalon, a nő felé. – Maga a múlt, Gyula.

A tribün oldalát nézte, és megismételte. – Maga a múlt, Gyula. – Miért vagyok én a múlt? Jó kérdés! Miért? – Sose szerette a kislányomat. Egymás mellett ültek a villamosban, akárcsak előbb a tér padján. Az anya belebámult a levegőbe, és egyszerre arról kezdett beszélni, hogy az a férfi sose szerette az ő kislányát. Sebők Laci beékelődött a két nő közé, hol az egyikre pillantott, hol a másikra. Csak már letehetném őket! Hogy miért kellett nekem ebbe belemásznom? Csempe-Pempe elvált felesége kinézett az ablakon. – Elvitt sétahajózni. És ebben a pillanatban ott volt a kivilágított sétahajón férjével, CsempePempével. Szólt a zene, ők a korlátnál álltak, a vizet nézték. – Megvan még a szalmakalapja? – fordult Sebőkhöz. – Kevés férfi mutatott olyan jól szalmakalapban, mint a férjem. – Nem tudom. – Sebők a vállát vonogatta. – Nem emlékszem rá, hogy szalmakalapban láttam volna. – Hol van már az a szalmakalap! – sóhajtott az anya. – Egyébként, hogy valaha is mutatós ember lett volna, hát azt aztán igazán nem lehet mondani. Felsorolt néhány mutatós embert, akik nagyon szívesen vették volna, ha az ő kislánya… – Nem – mondta a fiatalasszony –, nem maradhat azon a helyen. Sebők megint csak a vállát vonogatta. Kicsit elege volt már belőle, hogy mindig azt a helyet emlegetik. Közben Csempe-Pempe feleségét nézte. Egész kedves így profilból, különösen ha elmélázik. Mint amikor az előbb a sétahajózásról beszélt. Azt hittem, még beszél róla egy kicsit, de aztán abbahagyta.

Aztán valami olyasmit hallott, hogy majdnem leesett az ülésről. – Még ha maga lenne a kislányom mellett! – Az anya szembefordult Sebőkkel. Úgy nézett rá, mintha csak most fedezte volna fel. Sebők hápogott valamit, és akkor megszólalt egy epés, gúnyos hang. – Még habozik! Amikor ilyen ajánlatot kap. Habácsné ült velük szemben, a lábasaival. Sebők félig fölemelkedett, aztán visszacsúszott. – Maradjon csak – intett Habácsné. – És ragadja meg ezt az alkalmat. Ahogy így nézem, máris olyanok, mint egy kis család. – Értse meg… – Átült Habácsnéhoz. – Mindössze egy szívességről van szó. – Üljön vissza, a hölgyek megsértődnek. Az anya olyan képet vágott, mint akinek megfricskázták az orrát. A lánya Sebőköt nézte, és elgondolkozva ingatta a fejét. – Nem, ezt nem tudom elképzelni. – Hallja! – biccentett Habácsné a lábasok mellől. – A hölgy nem tudja elképzelni. A kalauz elsétált közöttük. Néhányan a két nő elé álltak, és ezzel mintha függönyt húztak volna. – Maga is tudja, hogy miről van szó! – mondta Sebők egy szuszra. – Látni akarja a férjét, mindenáron látni akarja. – Mereven nézte Habácsnét. – Ki tudja! Talán el se váltak. A függönyt félrerántották, és a két nő megint előttük volt. – Nyugodtabb mederbe szeretném terelni az életedet. – Az anya egyre csak Sebőköt nézte. Habácsné igen megelégedett arcot vágott. – Sebők úrról igazán csak jót

mondhatok. – Szinte kifüggesztette a táblát: „Nyugodt meder.” – Kérem! – Sebők a lábasokon kapirgált. (– Akkor aztán igazán megtudhattam, hogy fütyül a fejemre – mesélte később Emődnek. – Akkor megtudhattam, mi vagyok én neki.) – Azt hiszem, egy helyre megyünk – mondta Habácsné könnyed, társalkodó hangon. – Igazán nincs rá semmi szükség, hogy így méregessük egymást. Sebők elsötétedett. Hogy megszerette őket! Egyszerre hogy megszerette őket. Fogta magát, és visszaült a hölgyekhez, mintha valami társasjátékot játszana. Ellenségesen nézte Habácsnét. Biztosan fánkot visz neki meg tyúkhúslevest. Mi az ördögöt akar attól az alaktól? Ha Emődről van szó, jó, rendben van, takarodót fújok, de hogy éppen CsempePempe!? De ha már éppen erről az asszonykáról van szó, Csempe-Pempe elvált feleségéről, hát ki tudja, talán nem is járnék vele rosszul. Ez az asszonyka már tudja, mi az élet, szagolt valamit az életből. – Mérlegeljük józanul a dolgokat – hallotta valahonnan messziről Emődöt.

Letette a Színházi Életet, és kiszállt a kocsiból. – Megnézem azt a kis pofát. – Császárra mosolygott, és elindult. Az meg utánabámult. Az előbb Tokics tűnt el, most meg ez a nő. Ki az a kis pofa? Semmi esetre se Tokics. Hol lehet Tokics, egyáltalán, mi az ördög van vele? – Volt egy olyan érzése, hogy nem ártana Tokics után nézni, de fáradtság fogta el, és beült a kocsiba. Elégedetlen arccal nézte a pályát. Mindig ilyenkor történik a baj. Csempe-Pempe majdnem belesétált a szőke nőbe. Az megfogta a vállát, és megállította. – Ilyenkor bocsánatot szoktak kérni. – És mielőtt még a férfi mondhatott volna valamit: – Magát kerestem.

– Engem? Csempe-Pempe kicsit kábultnak látszott. Mintha valóban Laura La Plante állna előtte. Előbb még Reginald Denny fogta a kezét egy kastély kertjében, de aztán otthagyta Reginaldot, és eljött ide. – Ne ijedjen meg, csak látni akartam. Unom már azt a két hólyagot. – Hirtelen gyanakodóvá vált a tekintete. – Egyszer mintha már megkérdezte volna, hogy miért jöttem ide? – Csavart egyet Csempe-Pempe orrán. – Nem kell kíváncsiskodni. – Felnevetett. – Talán éppen maga miatt vagyok itt. – Nem énmiattam van itt. – Szikáran állt a pálya szélén. Nem is volna olyan rossz, ha ez a nő… Aztán megint csak arra gondolt: átejtés. – Miért nem játszunk? – Tehetetlen szenvedés volt a nő arcán. – Kérjen egy labdát magának is meg nekem is. Csempe-Pempe a nőt nézte, ahogy előtte áll, gyöngysorral a nyakában. – El fogom intézni. – Elnevette magát. – El tudja intézni? – A nő tekintetében megcsillant valami remény. – Mert az itt a kérdés, hogy el tudja-e intézni. – Csakis én tudom elintézni. – És akkor focizunk. Magának is lesz egy külön labdája, meg nekem is lesz egy külön labdám. – Én is éppen így gondoltam. Mintha egy pillanat alatt fellocsolták volna a pályát. Ők ketten meg akárcsak ott kergették volna saját, külön labdájukat a zöld gyepen. Ott, a pálya zöld gyepén. De már nem csak ők vannak a pályán. Krammer is ott futkos a labdájával, Császár, Tokics, Bednarik és Hübner Miki édesapja – mind a labdát kergetik És közben kis színes zászlókkal integetnek egymásnak. Lefutnak a pálya szélén, aztán be a középre, kicselezik egymást. Senkinek se szabad elveszítenie a labdáját, de nem is veszíti el senki. Csak Bednarik egyszer megcsúszik és ráül a labdára, és akkor nagy a nevetés.

Orth Gyuri nevet a legjobban, aki szintén itt kergeti a labdáját. A fekete Salem vágtat el mellette, és majdnem összeütközik a bécsi Uridillel, de nincs semmi baj. Csempe-Pempe odaint Krammernak, aztán kidriblizi Braun Csibit meg a kis Takit, és a kapu felé tör. Hohó, itt nehéz lesz gólt rúgni…! Ott állnak egymás mellett: Zsák, Plattkó, Zamora és a fiatal Hübner. Zsák helyezkedik, lapos labdát vár Csempe-Pempétől, Zamora félmagasat, Plattkó sarkos bombát, Hübner talán pedig már a legszívesebben kifutna. Egymás mellett ugrálnak a kapuban, és várják Csempe-Pempe bombáját. – Fiúk, jövök! – integet Csempe-Pempe. – Fiúk! A kavics elrepült, és a nő legyintett. – Te is csak a magad szövegét fújod! Csempe-Pempe újabb kavicsot tologatott a cipője orrával. A két lába között zolgatta a kavicsot. – A technikámmal nem volt baj – dörmögte –, de kifulladtam, nem bírtam a kétszer negyvenöt percet. – Én se bírom. – Kurtán felnevetett. Egy darabig vizsgálódva nézte CsempePempét, aztán a fejét csóválta. – Ne haragudj, de te se vagy valami szórakoztató. Azaz, bocsánat, maga. Elindult, de még hallani lehetett, ahogy azt mondja: – Kit érdekel a technikája? – Sikerei vannak. – Krammer Csempe-Pempe mellett állt, és a nő után nézett. – Elbeszélgettünk – mondta Csempe-Pempe. – Idejött, és egy kicsit elbeszélgettünk. – Azért ne lógassa úgy a fejét. – Megfogta a vállát. – Valami baj van? – Nem, semmi.

Egy labdára várt. A balszélen állt, teljesen elhagyatva, és egy jó labdára várt. Egy olyan igazi forint húszas labdára, amivel aztán kapura húzhat. Csípőre tette a kezét. Itt jó labdát? Kitől? Majd talán a Bazsótól? Ideteszik balösszekötőnek… amikor a Bazsó jobblábas? Ballal bele se tud rúgni a labdába. Valaki bekiáltott. – Mit állsz ott, mint egy szobor?! Azért is úgy maradt. Különben is a Hálókocsi van támadásban. Nem megy hátra segíteni, annyira nem veszélyes a helyzet. Akkor se megy hátra segíteni, ha annyira veszélyes. Csakis azért tették ide a Bazsót, hogy őt leégessék. De miért akarnak leégetni? Azt mondják, egyéni játékra török, nem vagyok csapatjátékos, nincs bennem semmi csapatszellem, az ördögbe is! Az ember gólt akar rúgni. Gólt? Ilyen alakok mellett?! A hosszan előrenyúló árnyékát nézte. – Robbanékony – mondta egy úr az Atalantából. – Tud küzdeni, és néha olyan szögből is gólt lő, hogy az már teljes képtelenség. – Ezt mondta az az úr, de mégse lett semmi a dologból. Mert még mást is mondott. A Tornai később elmesélte. – Mit csináljak? Nem tetszett neki a tekinteted, azt mondja, van valami a tekintetedben, ami nem tetszik neki, és hogy biztosan durva játékos vagy, azt is megkérdezte, melyik csapatból kerültél a Dohánygyárba. Mi van a tekintetemben? Le-föl sétált, és akkor fütyülni kezdték. – Mi az, unatkozol? – Újságot ne adjak? A közönség felé pislogott. Szét tudná rúgni a pofájukat. Jöjjenek ide be, és játsszanak szélsőt a Bazsó mellett! Álljanak, és várjanak a labdára.

– Téged nem szeret a közönség – mondta egyszer valaki. – Teszek rá! Még akkor se tapsoltak, mikor két héttel ezelőtt… Indult valami. A jobbhátvéd végre kikotorta a kapu torkából a labdát, keresztbe vágta bal felé. A balfedezet előreperdítette – és akkor már nála volt a labda. Bazsó egy vonalban futott vele. – Leadás! – ordították kintről. Egy vonalban futott a csatársor. Mintha valami szélroham vitte volna őket előre. Bazsó feje előrehajolt, majd hátra, mellette a center, aztán a jobbszárny. – E-gyen-lí-teni! – zúgott a közönség. – E-gyen-líteni! Oldalról vágódott rá a hátvéd, de nem tudta elválasztani a labdától. Majdnem a taccsvonalig sodródott. Éles szögben látta a kaput – abban egy vékony alakot. Egy lépést tett a labdával – és aztán… – Góóól! – zúgott a közönség. Dermedt csönd. A szélső úgy maradt megmerevedve egy mozdulatban. És akkor egy kábult, csodálkozó hang. – Kivédte! A léc fölé tolta… A taccsvonalnál állt, és nem mozdult. A lábában érezte a gólt, a cipőjében. – Már a hálóban láttam – mondta valaki a háta mögött. Lassan leereszkedett a földre, ordítani tudott volna a dühtől. Mint aki csak most értette meg, hogy nem sikerült. – Megsérültél? Bazsó állt mellette. Görcs szorította a gyomrát, ahogy fölnézett az összekötőre. Valami olyasfélét

akart mondani, hogy eredj a pokolba, amikor Hübner kiszaladt a kapuból, megfogta, és fölemelte a földről, enyhén hátrafeszítette, és rázta, mint egy zsákot. Taps csattant. – Ez igen! Ez a fiú tudja, mi a sportszerűség. A szélső tehetetlenül vergődött Hübner kezében. Amikor végre talpra állt, még mindig tapsoltak. Érezte, hogy oda kéne nyújtani a kezét, de elfogta a keserű gyűlölet, ahogy ezt a tiszta, derült arcot látta. Leszegett fejjel elindult visszafelé. Leszegett fejjel és behúzott nyakkal, mint aki mindjárt lemegy a pályáról és felöltözik. – A vérében van a sportszerűség. – Csempe-Pempe ragyogó arccal fordult Hübner apjához. – Látta ezt a jelenetet? Az apa szólni se tudott a meghatottságtól. Csak némán bólintott, hogy látta, látta. – Finom fiú – mondta Bednarik. Kipofozom, gondolta Csempe-Pempe. Kipofozom innen. – Nézze csak! – Krammer megfogta Csempe-Pempe karját. – Az a szélső most átmegy a jobb oldalra. A balszélső átmegy a jobb oldalra, mert ő akarja a kornert rúgni. Ő akarta a kornert rúgni. Félretolta a jobbszélsőt, de akkor a tréner beordított. – Azonnal visszamész a helyedre! Valaki megjegyezte. – Gólszag van a levegőben.

Lent akadt rá, az öltözők mellett. Egy kis teremben állt, a pingpongasztalnál. Az ütővel a fehér kaucsuklabdát veregette, mintha laposra akarná kalapálni. – Elege van a mérkőzésből?

Tokics nem felelt. Elgondolkozó arccal ütögette a labdát. Mintha csak azért jött volna le, hogy ezt a labdát tönkretegye. Császár megkerülte az asztalt. A háló kifeszítve, Tokiccsal szemben, a túlsó mezőnyben, ott az ütő, igazán nem kell egyéb, csak hogy valaki felemelje. – Unalmas kis mérkőzés. – Császár rákoppintott az asztal szélére. Meddig ütögeti még azt a labdát? Csak tudnám, hogy mi jár a fejében? Ha egyszer egy ilyen sötét agyban megakad valami… Reménytelen! Egy kép a falon! Tömött, prémsapka hajú férfi. Micsoda sűrű haj! Császár végigsimított a haján. Még nincs baj, még nem veszélyes, de mondjuk, négy-öt év múlva… Nem, annyi se kell. Elszomorodott. Elfelejtette Tokicsot, azt is, hogy miért jött utána. Állt a fénykép előtt, és a haját simogatta. Egy színészre gondolt, egy hősszerelmesre, aki tulajdonképpen már kopasz. Pubiképe van, de kopasz. Ez se vigasztalta meg. A labda az asztalon kopogott. A kopogás betöltötte a termet. Császár elfordult a fényképtől, és szemben találta magát Tokicscsal. Srófarca van, gondolta. – Ide figyeljen, Tokics – közelebb ment hozzá. – Játszunk egyet? Császár átnyúlt az asztalon, szinte végighevert, ahogy megérintette a hálót. – Nem tudom, mire célzott az előbb. – Mondtam valamit? Császár fölegyenesedett. Megpillantott egy széket. Egyszerű, barna szék az ajtó mellett. De akárcsak ülne rajta valaki, aki minden szóra figyel. A labda kopogott az asztalon. – A szerváért megyünk – mondta Tokics. Császár felemelte az ütőt. Elmebaj, hogy én itt ezzel az alakkal…! Nem is kellett

volna lejönnöm. A hálónak ütődött a lab-dája. – Szerva itt – mondta Tokics. Pötyögtettek, mint akiknek nem fontos az egész. A labda az asztal szélére pottyant, Császár visszaütötte, Tokics nyesett labdákkal játszott, majd megint csak szelíden pötyögtetett. – Azt hiszem, megegyeztünk, ami a fiút illeti. – Császár az ablaknak vágta a labdát. Tokics a fejét csóválta, ahogy a labda után ment és felvette. – Csúnya ütés volt. – A srófarc mozdulatlan volt, majd úgy váratlanul el-pottyantott egy kérdést. – A Rémiás Torinóba került? – Nem tudom, semmi közöm a Rémiás-ügyhöz. – Érezte, hogy dühös lesz. Nem, azt nem szabad, ennyi előnyt nem adhatunk Tokicsnak. Érzelmesre váltott. – Maga titkol előttem valamit, öreg harcostársa előtt. Ebben a pillanatban Tokics a pofájába vágta a labdát. A szoba, mint egy üveggömb, szétpattant előtte. A fél arcát fogta, és a könyökével ellökte Tokicsot. – Sokat enged meg magának. – Bocsánat. – Tokics előtte állt, segítségre készen. Az arcát nyomkodta, és megismételte: – Sokat enged meg magának. Tokics az asztal alá bújt a labdáért, onnan beszélt. – A Hálókocsi vígan nélkülözi majd Hübnert, az Atalanta is. – Fölegyenesedett, Császár előtt állt, kezében a labdával. – Ezt a fiút is ki akarja csempészni? – Nahát! Hallja… Elment az esze! – Elkapta a fejét, mintha Tokics megint hozzá akarná vágni a labdát. Tokics az asztalra gurította a labdát, nézte, ahogy végiggurul az asztalon.

– Nem marad itthon senki. – Magának szíve van? – Császár Tokics mögé ment, és nézte a labdát. A labda elérte az asztal szélét. Egyszerre kaptak utána. Kéz a kézen. Tokics rányomta Császár kezét a labdára, rányomta, mint egy prést. Majd hirtelen elengedte, és kipofozta alóla a labdát. – Szerva ott. Mendelényi tegnap délután felszállt a trieszti gyorsra. A fiú kezében megremegett az újság. A szomszéd szobából zajok hallatszottak, a konyhából edénycsörömpölés és anya hangja. – Nahát, ez a fiú úgy el tud tűnni! Mendelényi felszállt a trieszti gyorsra. Már vagy ötödször olvasta. Vasárnap délután még a nevét kiabálta, egy pillanatra megérintette a karját, amikor a mérkőzés végén a többiekkel együtt berohant a pályára. – Szíve van ennek a Mendelényi gyereknek – mondta valaki. – Odateszi a csülkét. – Ott hal meg a pályán, a csapat színeiért. – A sírból hozta vissza a két pontot. Ilyeneket lehetett hallani, amikor mérkőzés után a drukkerek ellepték a pályát, hogy vállra kapják Mendelényit. Igen, a fiú is ott volt a tömegben, megérintette Mendelényi karját, aztán arrébb sodorták, és akkor már csak a tekintetével követte, ahogy felemelik a magasba. Ez volt vasárnap. És akkor most, alig pár nap múlva… Tovább olvasta.

– Tudósítónk éppen az indulás pillanatában beszélt Mendelényivel. Arra a kérdésre, hogy mióta tárgyal a Lazio vezetőivel, az ördöngös középcsatár azt felelte… Nem, ezt nem lehet tovább olvasni. Vasárnap már tudta, hogy mindent itt hagy! Kijött a pályára a csapatával, felcsattant a taps, ő odaintett a tribünnek, és akkor már tudta, hogy nem látja többé ezt a tribünt, nem hallja a hangokat. Játszott meg játszott, de akkor már nem is volt itt. – Tudósítónk megkérdezte Demény trénert, mit szól Mende-lényi távozásához. – Nem tarthattuk vissza – felelte a népszerű tréner. – A Laziótól valóban fényes ajánlatot kapott. Fényes ajánlat! A fiú az asztalt rugdalta. – Mi lehet az a fényes ajánlat? Többé nem húzza magára a lila-fehér dresszt. Ezekben a színekben futott ki először a pályára, de ennek most már vége, mert fényes ajánlatot kapott. – Távozása szabályszerű körülmények között zajlott le. Szabályszerű körülmények! Csörögnek a dobozok. Csörögnek a gombokkal teli dobozok, ahogy előrángatja őket a fiókból. Mindegyiken rajta a címke. Atalanta–Titánia–Kossuth. – A Kossuth csapatát kiveszi a dobozból. A Kossuth már kint van a rajztáblán. (Két kapu, középvonal, taccs-vonal: ez a pálya.) A Kossuth játékosait felállítja a pályán. A tartalékok felsorakoznak a kapu mögött. Ott áll a pályán a Kossuth S. C. csapata. A kapus, a két hátvéd (betonvédelem), a félelmetes fedezetsor és az ördöngös csatársor, középen a csatársor motorja: Mendelényi. – Mendelényi – mondja a fiú. A centert előrepöcköli a körmével. – Mendelényi elhagyja a csapatot, mert fényes ajánlatot kapott.

A középcsatár egyre jobban távolodik a többiektől, már eléri az ellenfél üres mezőnyét. – Olaszországba megy, talán bekerül az olasz válogatottba, de akkor se fogja elfelejteni, sose fogja elfelejteni, hogy itt játszott köztetek, hogy ti voltatok az összekötői: Deák és Pamlényi, mindig emlékszik majd rá, hogy állt fel a Kossuth S. C. csapata, vagy ha mégis elfelejti… Rászúrta a gombot, jól rászúrta – és Mendelényi lent volt az asztal alatt. – …ha mégis el tudja felejteni… Nyelte a könnyeit, fuldoklott… Berúgta Mendelényit a szekrény alá, hogy soha többé ne kerüljön elő, és ha mégis előkerül, ha valaki kikotorja onnan – ő többé meg se ismeri. – Kacat! Lom! Hulladék! Anya beszólt. – Mi van veled, mit kiabálsz? – Kacat! Lom! Hulladék! – Fellökte a rajztáblát, a gombok szétgurultak. – Kacat! Lom! Hulladék!

Csempe-Pempe a pálya szélén állt. „A center lövése Hübner zsákmánya lett.” A pálya szélén állt Krammer, Hübner Miki apja és Bednarik között, és megint hallotta a kiáltást, ahogy átzúg a Titánia-pályáról, a kültelki grundokon keresztül. – Hozd el nekünk Hübnert! – Tempó, Csempe-Pempe! – Pempeeee…! Valaki megjegyezte. – A levegőben lóg a Lendület egyenlítő gólja. A borostás arcát vakargatta, és közben Csempe-Pempére bámult. Valami

megnevezhetetlen düh volt a vizenyős tekintetében. Mint akit hirtelen kirángattak az ágyból, hogy végignézze ezt a mérkőzést, és erről senki más nem tehet, mint Csempe-Pempe. Kockafejű férfi, tüskés bajasszal. Álla nem volt. Három ingerült kis zsírpárna. Az álla meg csak csúszkált, nem tudta eldönteni, hogy melyik zsírpárnába költözzön. Lehet, hogy láttam, lehet, hogy nem láttam, gondolta Csempe-Pempe. Talán ő volt az, aki egyszer beordította a pályára: – Mi lesz? Menj rá, törd el a lábát! – Talán mindig ilyeneket kiabál, amilyen arca van. Felőlem bámulhat, engem aztán nem zavar. Nagyon is zavarta. Mintha egyszer összeakaszkodott volna vele. Igen, most már emlékezett is rá, hogy egyszer rászólt: – Most megvan az öröme? – Hárait éppen akkor tették fel a hordágyra odalent a pályán. A tüskebajuszos meg egyszerűen eltűnt. De csak egy pillanatra, mert most meg a másik oldalról bukkant fel. Egy darabig mereven bámult Csempe-Pempe arcába, aztán megkérdezte: – Miért mondtad rám, hogy piszok csibész? Csempe-Pempe hallgatott. Ahá, botrányt akar a fiatalember, de abból nem eszik. Azért még nekem is van annyi eszem. Azt akarja, ami az előbb Császárnak nem sikerült. Hogy összeugorjunk, és botrány legyen. A Császár embere vagy a Tokicsé. Alig volt ingerültség az idegen hangjában, ahogy újra megkérdezte. – Miért mondtad, hogy piszok csibész vagyok? – Várt egy kicsit. – Meg azt, hogy ócska tróger. Csempe-Pempe megrázta a fejét, mintha leintené magát. Nem, ezt az embert nem a Császár küldte, és nem is a Tokics. – Csak azért – az idegen váratlanul Krammerhez fordult –, mert kővel megdobtam egy borjút! – Rántott egyet a vállán. – Éppen homlokon találtam, és hát… – Elhallgatott, karját csüggedten lelógatta.

– Te?! – Csempe-Pempe felcsillant. – Ha akkor a Kulcsár nem ugrik közénk, szétverem a fejedet. – A földet nézte, ahogy dühödten megismételte. – Piszok, csibész, ócska tróger, és még valami más is volt, még mást is mondtál. – Kis szünet. – Az ember szórakozik. Egy olyan rohadt helyen, mint a katonaság… – Ez nem szórakozás – Csempe-Pempe elkomorodott. – Már akkor is megmondtam. – Együtt voltak katonák? – Bednarik a fejét ingatta. – A két bajtárs, a két hű bajtárs. – Elordította magát. – Die Grenadiere! – Mi baja van? – nézett rá Hübner Miki apja. – Én is voltam katona. Igaz, hogy csak egészségügyi, de akkor is… – Melyik fronton voltak? – kérdezte Krammer. Aztán mindjárt elkezdte magyarázni, hogy ő egész jól megúszta a dolgot. Könnyű sérülés mindjárt a háború elején, aztán egy ápolónő, de nem is olyan egyszerű ápolónő. – Auguszta főhercegasszony – bólintott Bednarik. – Magát Auguszta főhercegasszony ápolta. – Ha nem is Auguszta, de mindenesetre… – …valaki a családból. A tüskebajuszos Csempe-Pempe elé furakodott. – Egész nap nem csináltam mást, mint köveket dobáltam. Úgy volt, hogy leszerelnek, aztán mégse szereltek le, hát tehetek én róla, hogy az a hülye borjú…?! – Bajonettel jöttél rám – mondta Csempe-Pempe. – Szóval maga katona volt? – Bednarik fél karral átölelte Csempe-Pempét. – Hol szolgált? A császárvadászoknál? A tüzérségnél? Esetleg a flottánál? – Gyalogság – felelte Csempe-Pempe helyett a tüskebajuszos. – És egyszer ő írta meg helyettem a levelet a menyasszonyomnak.

– Elvetted? – kérdezte Csempe-Pempe. – Nem lett semmi az egészből. – A régi história – biccentett Krammer. – Mire hazakerült a frontról, a kedves menyasszony… – Ez nem úgy volt. – A régi história! – Várj, még a nevére is emlékszem… valami Franciska. – Győri Franciska. – Győri Franciska. – Maga katona volt? – Bednarik ezzel nem tudott betelni. – Bátor harcos! Igazi hős! Csupa kitüntetés. – Olyan mozdulatot tett, mintha kitüntetéseket szórna Csempe-Pempe mellére. Majd legyintett. – Képzelem, hogy be volt rezelve. – Jobb, ha nem képzel semmit – mondta Csempe-Pempe. – Én azt hiszem, hogy bátor volt – Hübner Miki apja úgy nézett CsempePempére, mint egy katonai emlékműre. – Frászt – mondta Csempe-Pempe –, frászt voltam én bátor. – Ráförmedt Bednarikra. – De azért nem voltam berezelve, mint maga gondolja! Bednarik egy mozdulatot tett: kérem, kérem. Hübner bácsi hátul összekulcsolta a kezét. – Néha meglepő dolgok történnek. – Miféle meglepő dolgok? – kérdezte Bednarik. – Már ami a bátorságot illeti. Néha olyanok bátrak, akikről az ember nem is sejtené. – Még motyogott valamit a bátorságról, aztán elhallgatott. – Meccsre jársz? – Csempe-Pempe mosolyogva bólintott.

– Meccsre? – Zavartan hunyorgott, aztán körülnézett, mint aki tulajdonképpen nem is tudja, hogy hol van. Lagymatag támadás. A Lendület balösszekötője állítgatta a labdát. Mintha még nem döntötte volna el, hogy leadja, vagy pedig rálövi. Aztán kiadta szélre, de közbenyúlt egy Hálókocsi-láb, és ezzel a támadásnak vége volt. A balszélső csípőre tette a kezét, úgy nézett az összekötőjére. – Csak egyszer kapnék tőled egy rendes labdát! Csempe-Pempe a szélsőt nézte, és a fejét csóválta. – Nem szeretem, hogy mindig csípőre teszi a kezét. A régi bajtárs kissé eltartott szájjal kísérte a labda útját. Összehúzta a szemöldökét, és most meg roppant szigorú képet vágott, mintha rá akarna szólni valamelyik játékosra. Ilyen szigorú arccal fordult vissza Csempe-Pempéhez. – Én mindenhová járok. – Világjáró! – vakkantotta el magát Bednarik. Az meg Bednarikra pillantott, majd megint Csempe-Pempére, a hosszú Krammerra. – Én csak úgy kijöttem ide. Még egyszer végignézett az arcokon, aztán valami köszönésfélét mormolt, és elsomfordált. – Attól félt, hogy pénzt kérnek tőle – mondta Krammer. – Nem lehet bővében a pénznek – mondta az öreg Hübner. – Kővel agyonütött egy borjút? – fordult Bednarik Csempe-Pempéhez. Csempe-Pempe nézte, ahogy a Dohánygyár kapusa kirúgja a labdát. – Jobb, ha hallgat – mondta végül.

A mérkőzést nézték, és Hübner Miki apja megszólalt. – Úgy látja, hogy a Miki jövője biztosítva van? – Rémülten behúzta a fejét, mert a labda elsüvített mellette. Egy Hálókocsi-játékos állt a taccsvonalnál, kitárt karral kérte a labdát. Csempe-Pempe és Krammer a labda után nyargaltak. Valóságos versenyfutást rendeztek. – Hogy spuriznak! – ingatta fejét Bednarik. Csempe-Pempe érte el előbb, a két kezében vitte a pálya széléig, valósággal dajkálta, aztán nem adta oda a Hálókocsinak, hanem megállt a taccsvonalnál, és berúgta a pályára. – Micsoda lövése van! – vigyorgott Bednarik. – Majd ajánlani fogom a Titániába. Elmozdult Krammer mellől, és megint elkezdődött a séta. Olykor megállt, előrehajolt, valósággal áthajolt a pályán. Azok ketten… hol vannak? Eddig még mindig föltűntek valahol a pálya szélén. Tokics és Császár. Most meg nincsenek sehol. Talán beültek az autóba Laura La Plantéhoz. – Megfordult, hátrament a Puch kocsihoz. A nő keze kilógott a kocsi ablakán. Kedvetlenül, fáradtan. Az ujjak legyezőszerűen szétnyíltak. Ezekben az ujjakban még volt némi vidámság, és akárcsak külön életet akarnának kezdeni. Odament a kocsihoz, gyöngéden megfogta a nő kezén a bőrt, és felemelte. – Csip-csip csóka, vak varjúcska! – Hülye – hallatszott bentről. Ellépett a kocsi mellől. A nő egyedül van odabent. Tokics és Császár? Eltűntek, egyszerűen eltűntek.

Lehetetlen. Nem hagyják itt Hübnert, nem olyan fiúk ezek. Vagy pedig annyira biztosak a dolgukban? Annyira biztosak? Nem kellett volna megfogni a nő kezét. Csipicsóka! Ha Tokics meglátja, lemázol egy akkorát! Bár nem a lánya… Annál inkább! Csipicsóka, vak varjúcska. Nem kell hülyéskedni. Leguggolt, és elkezdett bikázni. Öt darab barna kavicsot talált a földön, mintha csak neki készítették volna oda. Ennek sohase tudott ellenállni. Ha meglátta, hogy ketten játszanak a tér padján, odaállt melléjük, és megvárta a mérkőzés végét. Akkor beszállt. Megmérkőzött a győztessel. Most egyedül dobálta a kavicsokat. Az alapfiguránál kezdte. Egy kavics felrepült a levegőben, közben egyet besöpört a tenyerébe. Aztán két kavics repült fel, három… – Egy kipottyant. A nő állt fölötte. Nem lehetett tudni, mióta nézi Csempe-Pempe bikázását. – Egyet kiejtett. – Mostanában nem játszottam. A nő egy türelmetlen mozdulattal kinyújtotta a kezét. Csempe-Pempe fölállt, és a nő tenyerébe tette a kavicsokat. – A házban én voltam az egyetlen lány, aki tudott bikázni. A házban… Nyurga lány volt, és iszonyú pofonokat kapott. Az anyja kiugrott egy ajtó mögül, és lekevert kettőt. – Már megint fiúkkal mászkálsz! A nő a barna kavicsokat nézte a tenyerében.

– Kihívom magát. – Rendben van – bólintott Csempe-Pempe. A nő hirtelen összecsukta a tenyerét, és az autóhoz ment. A kavicsokat szép sorban lerakta az autó orrára. Mintha fel akarta volna díszíteni a kocsit. Egy darabig nézte a művét. Hátrafordult Csempe-Pempéhez, akárcsak valami elismerésre várna. Ha Császár meglátja, egy mozdulattal lesöpri a kavicsokat, gondolta CsempePempe. Egy pillanatig se tűri, hogy ott díszelegjenek. Most biztos volt benne, hogy Császár kölcsönbe kapta a kocsit. Hajaj! És így viszi vissza, összekarcolt orral… A nő roppant megelégedetten nézett Csempe-Pempére, majd azt mondta. – Miben egyeztünk meg? – Semmiben. Kihívott egy mérkőzésre. – Én kezdek. – Rendben van. Csempe-Pempe már az első két mozdulat után látta, hogy ő itt nem nagyon jut levegőhöz. Az autó körül keringett, mint valamikor régen egy pad körül. Egy kavics felrepült, a nő kettőt besepert a tenyere alá, úgy kapta el. Besepert hármat, besepert négyet. A kavicsok felrepültek, hogy aztán visszahulljanak a tenyerébe. Fürgén és halálos biztonsággal dolgoztak az ujjai. És valami teljesen önfeledt örömmel, mint akik hosszú-hosszú évek után ismét megtaláltak egy mozdulatot. Csempe-Pempe odaállt a nő mögé. A nő az ujjak hegyére rakta a kavicsokat. Fel a levegőbe! És a barna kavicsok már megint a tenyerében csörögtek. Ezt megcsinálta háromszor. Aztán megint az alapfigurát. Aztán feldobott kettőt, besepert hármat, feldobott hármat, besepert négyet.

Soha nem hagyja abba. Ellépett a nő mögül. Pár lépés után visszafordult. A nő még mindig az autó orránál állt, és bikázott. – Még jó, hogy találtam neki öt kavicsot! Elfordult a nőtől, és valósággal megmerevedett. Tokics a pálya másik oldalán. Mögötte Császár, mintha magyarázna valamit. – Csak azt mondja meg végre, hogy mi baja van velem? – Császár lépésről lépésre követte Tokicsot. Attól kezdve követte, hogy Tokics abban a teremben lecsapta a pingpongütőt, és elindult kifelé. A folyosón mindenféle értelmetlenséget kiabált utána. – Be akar fűteni nekem?! Tokics egy pillanatra megfordult. – Ki mondta? – Jó, jó! – Császár türelmetlenül legyintett. – Akkor meg menjünk már végre vissza, és nézzük a mérkőzést. – Erről van szó. – Tokics figyelmesen nézte Császárt. – Most szépen visszamegyünk, és nézzük a mérkőzést. – Sarkon fordult, otthagyta a másikat. Az meg úgy állt, mint akivel hirtelen elszavaltattak egy költeményt. De csak egy pillanatig. Aztán már ment Tokics után. – Ne nézzen hülyének! – Nem a mérkőzés miatt megy vissza… Tokics meg se hallotta. Elszántan ment a pálya mellett. Egy lakótelep apró házai a pálya másik oldalán. Roskatag, félig földbe süllyedt házak. Tokics bármelyik pillanatban beugorhatott volna az egyik házba, hogy leüljön a konyhában, és egy pohár vizet kérjen. Ingujjas férfi állt az egyik ajtóban. Kezében lavór, úgy nézte a mérkőzést.

Tokics elment mellette, és megdöngette a lavórt. Császár is megdöngette a lavórt. Aztán már csak szürkésfekete dombok. Salak? Szemét? Esetleg onnan is előbújik valaki, hogy néhány pillanatig bámulja a mérkőzést. Rozsdás vasak egy halomban. Tokics lenyúlt, és kiemelte egy ágy megfeketedett vaskorlátját. Kiemelte és visszadobta. Császár is kiemelte a vaskorlátot, aztán elhajította. Közben pedig csak Tokicsot nézte, azt az átkozott hülyét, akiről nem lehet tudni, hogy mit akar. Tokics megállt a Lendület balszélsője mellett. A szélső a stopliján igazgatott valamit. Teljesen fölösleges volt minden mozdulata. Az is, ahogy előrehajolt, és az is, ahogy majd felemelkedik. Messziről látta Hübnert a kapujában. Látta, ahogy Hübner kezét a térdére teszi, aztán ahogy fölegyenesedik, és odaül a kapufához. A kapus, aki fölszedte előle a labdát, és aki aztán úgy dobálta, mint egy zsákot. Ki ez a kapus? Még a mérkőzés előtt hallotta, hogy nagy ígéret. Ismerjük az ilyen nagy ígéreteket! – Egykettőre a fejükbe száll a dicsőség. Azzal is csak tapsra pályázott, hogy engem felemelt. Bohóc, közönséges bohóc. Ezért persze harcolnak a nagycsapatok. Ki is mondta, hogy az Atalantába kerül? Valaki meg már azzal állt elő, hogy a Titánia szerződtette. Le-föl sétál a kapujában, összefonja a karját. Valaki megjegyezte. – A Lendület visszaesett, úgy látszik, beletörődött sorsába. Nem egyenesedett föl, úgy nézte Hübnert. A Titániába kerül… Most lépett a pályára, és máris… Ettől úgy elkeseredett, hogy legszívesebben lefeküdt volna a földre. (Nyugodtan, nyugodtan, hiszen amíg itt labdát kap…!) Ebben a pillanatban Tokics ráordított. – Ne aludj!

Fölegyenesedett, és rémülten pislogott kifelé. – Mozgás! – ordított Tokics. Belerúgott az alacsony drótkerítésbe. – Mit ordítozik? – Császár Tokics mögött állt. Sejtelme se volt, hogy mit akar Tokics a szélsőtől. Az meg beintett a pályára. – Miért nem adtok ki labdát a szélre? Széthúzni a mezőnyt! Széthúzni a Hálókocsi védelmét! – Ezt nem lehet – mondta Csempe-Pempe. – Nem lehet a játékosokkal beszélgetni. – Egy ilyen rangadón! – nevetett Bednarik. – Sehol se lehet. Küldjék el onnan. Csempe-Pempe közben már megint odasodródott Bednarik, Krammer és Hübner bácsi közé. – Ha az az úr így viselkedik – mondta Hübner bácsi –, akkor én is beszólhatok a Mikinek. Bednarik ránézett, és azt mondta: – Maga csak ne szóljon be a Mikinek. – A Tokics… – Krammer a fejét csóválta. – Mit akar a Tokics? A Császár meg mintha a karját ráncigálná. – Csempe-Pempéhez fordult. – Érti ezt? – Én csak azt értem, hogy… – félbeszakította önmagát, és bekiáltott a pályára: – Civil a pályáról! – (Hübnerrel akar valamit ez az alak, most készül valamire. Ha ő bemegy, én is bemegyek!) – Mit izgul? – Bednarik a vállát vonogatta. – Egyelőre senki sincs a pályán. – Azt hittem, jó barátok – tűnődött Krammer. – Igaz, hogy Császár olyan előkelő, meg aztán olyan női vannak…! – Felsóhajtott. – Tokics meg egész más, de hát a pályán valahogy mindig együtt látni őket.

– Tokics börtönőr volt – mondta Bednarik. – Börtönőr? A felső kapufa fölött zúgott el a balszélső bombája. Hübner a földön feküdt, keze a bokáján. A földön feküdt, és nem mert hátranézni. – A kapus verve volt. – Bednarik belehajolt Csempe-Pempe arcába. A szélső átugrotta Hübnert, és berohant az üres kapuba. Két kézzel rázta a hálót. – Legalább ő van bent – mondta Krammer –, ha már a lövése nem tudott bejutni. – Én már bent láttam. Hübnertől mindenesetre… Hübner Miki apja elgyávultan pislogott Csempe-Pempére. Az nem szólt egy szót se, a szélsőt nézte, aki egyáltalán nem akart kijönni a kapuból. Két kézzel fogta a hálót, valósággal beleragadt a hálóba. Csak akkor mozdult meg, amikor meghallotta azt a hangot. – Mit tornázol ott?! Tokics elszáguldott a pálya mellett, beordított a kapuba. – Mássz ki onnan! Abból nem élsz meg. A szélső kijött a kapuból. Hübner bement a kapuba. Meg akarta érinteni a csatár vállát, talán hogy megnyugtassa, talán hogy gratuláljon ehhez a bombalövéshez, ami kis híján utat talált a hálójába. A csatár lesöpörte a kezet, visszament a szélre, Tokics mellé. Tokics úgy állt a kerítésnél, mint egy második balszélső, aki egy váratlan pillanatban majd beveti magát. – Tömd ki! – Úgy csikorgott a hangja, mintha homokot nyelt volna. – Nyomj be neki két simát! Hármat! Zsákban vigye haza a gólokat! – Dühösen csillogó, szénporos tekintettel nézte a szélsőt, és aztán megint kiabálni kezdett. – Tömd ki a hálóját! Tömd ki!

– Mi ebben az érdekes? – Császár vállát vonogatta. – Leég a kisfiú! – Tokics szembefordult Császárral. – Itt… ezen a pályán fog leégni! És majd azok is láthatják, hogy milyen príma kapus! – Azok? – A barátai. A maga külföldi barátai. – Elment az esze! Tokics a fejét ingatta, és vigyorgott. – Hát most az egyszer nem fog sikerülni. Miért kell, hogy magának minden sikerüljön? – Mondom, hogy elment az esze! El akarta kapni Tokics vállát, de az lefutott a szélső mellett. Közben már különféle alakok ékelődtek közéjük. Előjöttek a házakból, a dombokból, a rét gödreiből, és most itt voltak, és egyre csak azt üvöltötték. – Lendület! Tempó, Lendület! Császár úgy érezte, hogy mozdulni se tud. A „külföldi barátai”, hallotta Tokicsot. Hol vannak itt külföldiek? Itt csak ezek az alakok vannak, álmomban se lássak ilyeneket. És miért éppen azt a balszélsőt szúrta ki Tokics? Mit akar tőle? Át akarja vinni a Kossuthba? Nem valószínű. Igyekvő játékos, olyan rakkoló, de semmi különös. Különben bánom is én! „A maga külföldi barátai!” Tokics megint áthajolt a kerítésen, és beszólt a szélsőnek. – Nem szabad a játékossal beszélni! – kiáltott át Csempe-Pempe. – Egyesek azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. – Börtönőr volt? – Nekem elhiheti. Valaki megjegyezte.

– Ismét feljött a Lendület. – A szabályok mindenkire egyformán érvényesek! – dühöngött Csempe-Pempe. Gyerekek jöttek elő. Egy kék inges fiú valami ócska edényt döngetett. – Lendület! Tempó, Lendület! – Végre van egy kis iram – mondta Krammer. – Most megmutathatja a fia, hogy mit tud. – Megmutathatja – bólintott Hübner bácsi. Bednarik közel hajolt Krammerhez. – Tudja, hogy Tokics átzolta a lányát Császárnak? – Mit csinált? – Átzolta a lányát. így, ahogy mondom, a saját lányát. Csempe-Pempe feléjük fordult. – A lányát? – A szőke nő volt előtte, a Laura la Plante, aki talán még most is ott bikázik az autónál. – Nem, az nem lehet. – Maga ne figyeljen ide – hunyorgott Bednarik. – Ez nem magának való. Csempe-Pempe egy darabig Bednarikot nézte, aztán visszafordult a pálya felé. Császár odaát a másik oldalon, szutykos kis gyerekek között állt. Az egyik olyan bizalmasan vigyorgott rá, mintha a következő pillanatban be akarna nyúlni a zsebébe. „Csak már vége lenne a mérkőzésnek, csak már vége lenne.” Csak már vége lenne, gondolta Csempe-Pempe. Azok ketten kifőztek valamit. Császár egy kicsit lemarad Tokicstól, de azért ő is benne van a dologban. Tokics most pedig megint magyaráz valamit a balszélsőnek. Hol van ilyenkor a bíró? A tréner? Miért tűrik? Tokics, aki a lányával ezt tette. Az a szőke nő nem lehet a lánya, nem, azt azért nem hiszem. – Korner! – Bednarik beintett, akár egy taccsbíró. – Korner – ismételte megrettenve Hübner bácsi.

– Nyugalom. – Csempe-Pempe áthajolt a fejek fölött. Ő csak egy arcot látott, a Tokicsét. A bíró persze nincs sehol, és a Hálókocsi trénere sincs sehol. Egyetlenegy ember nem akad, aki figyelmeztesse. De ha senki se szól, hát akkor majd tőlem megkap-hatja! – Jól összejöttünk. – Krammer megelégedetten mosolygott. – Egész szép kis közönség verődött össze. – Az ám. – Mi van itt? – bámult egy kalauz Csempe-Pempére. Az nem felelt. Előrehajolt, figyelt. – A válogatott csapat tartja a titkos tréningjét – mondta Bed-narik. – A válogatott? – A kalauz gyanakodva nézett Bednarikra. – És melyik a válogatott? – Azt nem lehet tudni. – Bednarik vállat vont. – Éppen azért titkos tréning. A kalauz morgott valamit, aztán hátat fordított, és elment. A Lendület jobbszélsője felállt a kornerhez. A Hálókocsi egészen behúzódott, csak a center tanyázott a másik csapat térfelén. A balszélső, a Lendület balszélsője középre jött, aztán visszament a helyére. Hübner a bal kapufánál helyezkedett, mint egy ugrásra készülő macska. A Lendület jobbszélsője kornerrúgáshoz készülődött. – Most mit csinálnak? – Az anya Sebők Lacira nézett. – Ez a korner – mondta a lánya Sebők helyett. És aztán már folytatta. – A másik csapat védőiről pattanhatott ki a labda a kapu mögé. Mire az anya sértetten: – Nem érdekel túlságosan. – Meglehetősen unatkozva nézett körül. CsempePempe elvált felesége valami régi leckefelmondó hangon: – A szélső rúgja a kornert, de ez nem szabály, rúghatja más is. – Várni lehetett,

hogy elmondja, hány játékosból áll egy csapat (ezt is megtanulta!), mi a tizenegyes, a szabadrúgás (ezt is megtanulta!). Hallgatott. A férje figyelmes arcát nézte, ahogy a pálya fölé hajol. Mindjárt fölfedezte ezt az arcot, mindjárt kivette magának a többi arc közül. Ők hárman voltak itt: Csempe-Pempe elvált felesége, az anya és Sebők Laci. Habácsné, ahogy leszálltak a villamosról, azt mondta: – Még nem vettem meg a Tolnai Világlapját. – Azzal eltűnt az éthordójával. Az anya utánanézett, és azt mondta: – A hölgynek, úgy látszik, derogál velünk jönni. – Utánunk jön – bólintott Sebők. – Nem kell félteni. – Ahogy beértek a pályára, úgy helyezkedett, mintha minden pillanatban le akarna lépni. „Mit lehet tudni!” Az anya méltatlankodva ingatta a fejét. Különösen, amikor egy férfi hozzáhajolt és megkérdezte: – Hol láttam én magát? – Legyen szíves! (A házban elmesélte, hogy kikezdtek vele. „Nem a lányommal, velem! De amit az az alak kapott…!”) A lánya beállt egy hát mögé, és várt. Nem először tette. Úgy várt, akárcsak négy évvel ezelőtt egy osztrák–magyaron vagy egy Titánia–Kossuth kölyökmérkőzésen. Sebők feléje intett. „Szóljak neki?” Ő meg visszaintett. „Eszébe ne jusson!” (Majd később odamegyek hozzá, és beszélek vele, talán csak a mérkőzés végén, aztán majd hazamegyünk, nem történhet más, mint hogy hazamegyünk, meg fog érteni engem, hiszen mindig is megértett, és szépen hazajön velem.) A jobbszélső beívelte a kornert. Jó érzékkel ívelte középre, a felugró centercsatár fejére. – Micsoda reflex! – Krammer megmarkolta Hübner bácsi vállát. – Ha egy

pillanattal később ugrik fel, már zörög a háló. Hübner, ahogy lebokszolta a center fejéről a labdát, valósággal visszapattant a kapuba. A védelem nem tudott felszabadítani. Igaz, hogy egy Hálókocsi-hátvédhez került a labda, de az röviden továbbította, és már az ellenfél balhalfja dobta támadásba a csatársort. Az összekötőnél volt a labda, de az, mintha megrettent volna tőle, egy pillanatig dermedten bámulta, majd elkezdett driblizni. – Lövés! – ordított Tokics. Aztán, ahogy az összekötő csak cipelte a labdát. – Mit driblizel? Be akarod vinni a kapuba?! A balszélső is a kapu körül tanyázott. Most megint bekeveredett a center helyére. – Mit mászkálsz ott?! – kiabált Tokics. – Gyere ki szélre! – Én odamegyek. – Csempe-Pempe hangja megremegett. – Odamegyek, és szólok neki. Aztán mégse ment oda Tokicshoz. Úgy oldalról látott valamit, és akkor elmosolyodott, mint aki álmában mosolyog. Mint aki fekszik az ágyban, és hajnalfelé megborzong a hűvös levegőtől, és akkor egyszerre minden nagyon jó lesz, mert valaki takarót terít rá. A felesége indult el feléje, ugyanúgy, mint régen, évekkel ezelőtt, aztán megállt, és várt. – Jövök – mondta Csempe-Pempe, bár tudta, hogy a felesége egyáltalán nem sürgeti. Ennek jó, ennek a Csempe-Pempének, gondolta Császár. A felesége kijött utána. Úgy látszik, kibékültek. Kedves kis asszonyka, emlékszem, egyszer ősszel engem is megkínált teával. Termoszban hozott teát a férjének. De aztán eltűnt, és sokáig nem lehetett látni. Akkoriban kezdték mondani, hogy Csempe-Pempe elzüllött, és valami rémes helyen lakik. Úgy látszik, visszakönyörögte magát a feleségéhez. – Hány óra? – Egy összehúzott szemöldökű fiú felnézett Császárra. Igen szigorúan nézett.

– Nem tudom. – Császár arrább húzódott. Egyre rondábban érezte magát ezek között az alakok között. Soha többé nem dolgozom Tokiccsal… csak tudnám, mit akar? Mindenesetre rászállt erre a balszélsőre. – Égesd le! – Tokics ráhajolt a kerítésen. – Égesd le! A külföldi megfigyelő, gondolta Császár. Igen, talán itt van az az úr a Barcelonától. De hát Hübner hálóját nem fogják kitömni ezen a mérkőzésen! – Köszönöm – mondta Csempe-Pempe, és beleharapott egy fánkba. A kéz nem a felesége keze volt. Habácsné állt egy kőrakásnál a lábasaival, mint aki már kifőzdét nyitott. Olykor egy pillantást vetett a pályára. Ki tudja, talán mérkőzés után a játékosoknak is kosztot szállít. Az anya a lábasokat nézte, és azt mondta: – A gyomrán keresztül nem lehet megfogni, sose volt gyomorember. – Ingerülten rántott egyet a vállán. – Ez még enni se szeret! Csempe-Pempe ebben a pillanatban az anyósa felé fordult. – Tőlem ne kérdezzen semmit! – Az anyósa felfújta az arcát, és megint csak a lábasokat nézte. Sebők Laci egy bocsánatkérő mozdulattal széttárta a karját. (– Olyan képet vágott, mint aki azt hiszi, hogy álmodik – mesélte Emődnek. – De nem is csoda, gondolja csak el: egyszerre ott van az elvált felesége, az anyósa, hogy Habácsnéról ne is beszéljek. – Fátyolos lett a hangja – Fánkot adott neki, fánkkal tömte.) Csempe-Pempe elfordította a fejét ettől a képtől. A mérkőzést kell nézni, semmi mást, csak a mérkőzést! Engedelmesen rágcsálta a fánkot, tekintetével a labda útját követte. A labda útját, ahogy még mindig ott táncolt a Hálókocsi tizenhatosán belül. – A fiam reflexe! – hallotta Hübner bácsi templomi hangját.

A mérkőzést kell nézni. Az összekötő a centerhez zol, és akkor egy láb közbenyúl, de még mindig nem sikerül kihozni a labdát a bolyból. A Hálókocsi-védelem nem tud rombolni, még mindig nem szabadul fel Hübner kapuja. A fiú mintha ki akarna futni. „Nem, nem, maradj csak a kapuban!” Elindul, kicsit közelebb jön felém, talán teát hozott termoszban. A fedezet megint röviden tisztáz. Taccs! Jó, jó, Bednarik, én is láttam, hogy a Lendületet illeti a bedobás, nem kell a fülembe kiabálni. Milyen hatalmas taccsdobása van ennek a Lendület-játékosnak! Az ám, de hová dobja, kinek dobja? Egyenesen egy Hálókocsi-hátvédnek. Most… most végre felszabadítani a kaput! Lehet, hogy megint teát hozott, és akkor elkezdi mondani… „Legalább a konyhában ki kéne festetni, a sparheld fölött, hull a fal.” A sparheld fölött hull a fal, egy másik fal lép elő a falból. „Én nem is bánnám, de mégis, a szomszédok miatt, vagy legalább anyámnak mondd azt, hogy majd a nyáron rendbe hozatjuk.” Ezt mondja a felesége, és a fény lassan rámegy a falra. – Adj egy szöget, a naptár le fog esni. – A felesége mögötte áll, nézi, ahogy a szöget beveri a falba. – Tavalyi naptár. – Megáll kezében a kalapács, a naptárt nézi. Ulrik napja. Hübner kapuja nem szabadul fel. A center tisztán kapja a labdát. Miért nem őrzik a centert? Miért nem megy rá senki? Egyáltalán nem érdekelnek a szomszédok, anyádnak se mondok semmit, de mégis, ez a naptár… Ulrik napja. Igen, ezt ki kell cserélni egy ideire. Hol kapok ilyenkor naptárt? – Most mit csinálnak? – kérdezte az anya. Dühödten meredt a lányára. – Tessék, magyarázd meg, hiszen te úgyis mindent tudsz. A lánya Csempe-Pempe körül körözött.

Az anya segélykérően nézett Sebőkre. Egy pillanat alatt megöregedett az arca. Sebők bólintott. – Odamegy, persze hogy odamegy, ha már egyszer kijöttünk. Habácsné a Tolnai Világlapját kezdte olvasni. Mint akit egy cseppet se érdekel, hogy azok ketten esetleg beszélgetni kezdenek egymással. Az asszony elhagyta Bednarikot, Hübner apját, Krammert, aztán megállt a férje mellett. Az rátapadt a pályára. Igen, most már valósággal eggyé vált a pályával, ahogy a labda útját követte. Hübner kapuja felszabadult. A balfedezet végre kihozta a labdát a bolyból, és keresztbe vágta. A jobbszélső mellel levette, maga elé tette, és megindult vele. – Mint egy igazi futballista – bólintott Bednarik. Közben a nőt nézte, CsempePempe mellett. Már volt vele, vagy itt beszéltek meg valamit? Akárhogy is, de túl jó neki. – Kétszer voltam futballmeccsen – mondta az anya. – Életemben kétszer tudtak kicipelni, de azt is bánom. Egyszerűen érthetetlen, hogy komoly, felnőtt emberek… – Közel hajolt Sebőkhöz. – Nézze meg azt a nyakat! Sebők kissé tétován bámulta Csempe-Pempe nyakát. Egy nyak… na, Istenem! – Le van nőve a haja – suttogta az anya. Ő is azt a nyakat nézte. Mitől olyan vörösesbarna? És azok a ráncok! Akárcsak összeszabdalták volna. Vagy valami kötél nyoma? A parton kellett dolgoznia, a kirakodásnál. Milyen kirakodásnál? – Próbálta elképzelni, ahogy a férje gyümölcsösládákat hord le a hajóról. De hát az ilyen munkát maguk a matrózok végzik. Talán őt is felfogadták. Vagy csak a parton lődörög? Ahogy most előrehajol – az megint a régi mozdulat! Ahogy egy pillanat alatt körbenyalta a fagylaltos tölcsért, akár egy gyerek. „Hogy tudod ezt ilyen gyorsan?” Így kell, különben lecsorog.

Csak bámulja, joga van hozzá, hiszen a felesége. És ha engem nem ismer meg, hát azért még nem fogok megsértődni. – …Azért ide még leülhet. – Krammer egy felfelé fordított sörösládára mutatott. Az asszony a fejével intett, hogy: nem. Gondolhattam volna, pedig egyszer beszélgettünk is, tőlem kérdezte meg, hogy a kék-sárga milyen csapat? – Azzal Krammer leült a sörös-ládára. – Ki tudja, mióta hever itt, és csak most vettem észre. – Fölfelé pislogott Csempe-Pempére. – Páholyból nézem a mérkőzést. A Hálókocsi jobbszélsője kapura húzott. – Biciklizik – mondta Csempe-Pempe. – Tisztára úgy fut, mintha biciklizne. És akkor meghallott egy hangot. – …veled beszélte meg ezt a dolgot, és mással nem is akar tárgyalni. – Az asszony kis szünetet tartott, majd megismételte. – Azt mondta a Meszes, hogy veled beszélte meg ezt az egész kályhahistóriát. – Velem – de mikor? – Szembefordult a feleségével. Még hallotta, ahogy a szélsőt biztatják. „Lövés! Mire vársz?!” Félrehajtotta a fejét, és azt mondta: – Legalább háromnegyed éve, hogy beszéltem a Meszessel. Vagy már több is. Persze hogy több! – Lenézett a ládán ülő Krammerra, majd váratlanul kitört belőle. – És azóta még mindig nem rakta át a kályhát? Ócska tróger! – Teljesen szétrepedezett a samott, és már a csempék közül dől ki a füst. – Ócska, link tróger. – Elmentem érte, magam kellett hogy elmenjek érte. – Közben egyre csak a férje fejét nézte. Szerette ezt a fejet reggel, a párnán, nagy volt és kerek. „Telealudtad a fejedet” – mondta, ahogy leült mellé az ágy szélére. Minden reggel újra felfedezte ezt a kerek, telealudt fejet. Most már csak a váza maradt meg, de az is mintha minden pillanatban összeroskadna. – Legalább háromszor voltam a Meszesnél az Akácfa utcában.

– Igen, ott lakik. Akácfa utca… át kell menni az udvaron. – De csak a felesége volt otthon, az meg végképp nem tudott semmiről. Végre aztán őt is elcsíptem. – Elcsípted? – Csempe-Pempe szemében megcsillant valami. Úgy nézett az asszonyra, mint egy huncut kölyökre. Az meg belekapaszkodott ebbe a szóba: – Elcsíptem. – Valami biztatásfélét várt, de a férje szemében kihunyt a fény. – Elcsíptem. – (Ez már gyáván hangzott.) – Lent ült a Tulipánban, a barátaival, és azt akarta, hogy én is vele igyak. – Sohase ittál. – Döbbent csodálkozással nézett a feleségére. – Még egy pohárral se lehetett beléd diktálni. Az asszony hallgatott, és várt. Most majd még mond valamit a férfi. Talán megemlíti azt az esetet, amikor beültek egy kerti vendéglőbe, és akkor mégiscsak ivott néhány pohárral. Világos sört ivott, és egy kicsit a fejébe is szállt. „Azt mondtad, hogy már kezded elfelejteni azt a nőt.” A férfi a poharat tologatta az asztalon, a sörösplattnival játszott. Ő meg hirtelen kiabálni kezdett. A férfi arcán nem jelent meg az az este a kerti vendéglőben. – Be volt sikálva a Meszes – folytatta az asszony –, és azt mondta, hogy csak veled tárgyal. Csempe-Pempe Krammer vállát nézte, aztán lassan elfordult. – Nem szabad, hogy elforduljon! – gondolta az asszony. Nem szabad, hogy megint azokat nézze ott a pályán! – A cipőfűződ! – Mi van a cipőfűzőmmel? Egy poros cipő volt előtte. Idegenül, mintha nem is az ő lábán volna. A szakadozott pertli minden második lyukba belefűzve. Valamikor barna lehetett,

de most már csak a bél fehér szalagja, aztán az is megszűnt, eltűnt valahol a cipőben. – Vehetne már egy másikat. – Krammer egy olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná fűzni Csempe-Pempe cipőpertlijét, de aztán megint csak a meccset nézte. – Povedálnak – mondta az anya Sebőknek –, nézze, hogy povedálnak. CsempePempe felesége éppen egy szomszédjukról beszélt. – Emlékszel a Bornyiékra? – A gyerekek örökké kint ültek a gangon, és te mindig dühös voltál, hogy nem tudtál eljönni mellettük. Nahát, a Bornyi Teri férjhez ment. – Kihez? Nem kellett volna válaszolni, nem volt ez kérdés. De az asszony lelkesen kezdte magyarázni, hogy egy énekes vitte el a Terit, aki külföldre kapott szerződést, Németországba, és már el is utaztak mind a ketten, a fiúnak nagyon szép hangja van, énekelt, amikor az esküvőt tartották. – A templomban? – Nem, nem a templomban, hogy te miket tudsz mondani! Hanem amikor esküvő után hazamentek… rengeteg vendég volt, téged is meghívtak volna. Csempe-Pempe arcán nem látszott különösebb bánat, hogy nem volt ott a Bornyi Teri esküvőjén. Aztán fölemelte a fejét, mert meghallotta Tokics hangját a túloldalról. – Megy a csatársor! – De hova megy? – Császár még mindig ott állt a gyerekek között. Egy lépést hátrált, és majdnem beleesett az ócskavaskupacba. – Hol van itt csatársor? – Miért nem mondja meg a bácsi, hogy hány óra van? – Hagyj békén. – Nincs órája a bácsinak?

– Most aztán már elég volt!

Csempe-Pempe kissé szédülten nézett a feleségére. – Hová vittem be a csónakot? – Jó mélyen bevitted a Dunába. Azt mondtam, hogy majd én is evezek egy kicsit, de te nem engedted. – Azon a nyáron volt, amikor… – Átadtad az üzletet. – Átadtam. – Megint Krammerra nézett, mintha vele akarná megbeszélni, hogy mi is történt az üzlet átadása körül. – Mogyoróssy Paliék is velünk akartak jönni, de te azt mondtad, jobb, ha egyedül megyünk, és így aztán nem mondtuk meg nekik, hogy mikor indulunk. – Mogyoróssy… az a doktor? – Nem, katonatiszt volt, de otthagyta a katonákat. A felesége nagyon szeretett a te csónakodban ülni. Csempe-Pempe elvakkantotta magát. – Két evezőcsapást se tettem, és ő már énekelni kezdett. – Hübner Miki apjához fordult. – Miért kell valakinek mindjárt énekelni, ha meglátja a vizet? – Elfogta a hangulat – nevetett az asszony. – Mindig a arról beszélt. – De hogy valaki csak úgy elkezd énekelni…! – De akkor nem volt velünk. Senki se volt velük. Az asszony a csónak végében ült, és a férje arcát nézte. Lassan szétmállott ez az arc az egyre jobban leereszkedő sötétben.

– Azért nem volt szép attól a doktortól, hogy még a kórházból is kirúgatta. Hogy is hívták? – Balla. Balla doktor. – És aztán mi lett vele? – Nem tudom. – Lehet, hogy csak átkerült egy másik kórházba. – Lehet. – Azért persze nem volt szép attól a doktortól. Közben egyre csak arra gondolt: Hagyd már abba! Nem kell arról a nőről beszélni. De nem volt ingerültség a férje hangjában. Inkább mintha még több kérdést várt volna. Többet nem kérdezett Bagdi Arankáról. Csak amikor már visszafelé jöttek a csónakkal, és a férfi eleresztette az evezőt. Eleresztette az evezőt, a csónak meg hozta őket lefelé. – Mindig bement hozzád? – Nem. Csak amikor vizit volt, meg amikor orvosságot hozott. – Már álomból jött a hang. Egy vontató ment a túlsó oldalon, sötéten és irtózatos lassúsággal. Egy hang hallatszott valahonnan a hajó mélyéből. – Ötvenhetes! Ötvenhetes! Aztán a partról kiabált valaki, de azt már nem lehetett érteni. Már nem érdekli Bagdi Aranka, gondolta az asszony. És az se olyan nagy baj, hogy az üzletből kitúrták, majd megint kitalálunk valamit. Belelógatta az ujját a vízbe. A víz fodrozódott. – Ötvenhetes! Ötvenhetes!

Csendesen felnevetett. Az volt az érzése, hogy a férje átment a vontatóra, és onnan kiabál, de közben mégis itt van mellette. – A fák bent álltak a vízben, sorban egymás mellett bent álltak a vízben. – Arrafelé nem voltak fák. – Csempe-Pempe megint Krammert bámulta. – Nem tudom. – De még te mondtad, hogy… – Elakadt. Az a mozdulat akasztotta meg, ahogy a férje megfogta Krammer vállát. – A tizenhatosig se tud eljutni a Hálókocsi – mondta Csempe-Pempe. – Nem is értem, hogy nyomták be azt az egy gólt – csóválta a fejét Krammer. – …és már nem is úszol?! – Mint amikor a tű megcsikordul a lemezen. – Kimegyek a B. S. E.-re… néha. – Visszanézett a feleségére. Aztán megint lecsúszott a tekintete Krammerra. A hátát lehetett látni, a hajjal benőtt nyakát. Azt a mozdulatot, ahogy előrehajol, és a játékot figyeli. Mitől olyan vörösbarna a nyaka, gondolta a felesége. És meddig kell még néznem, meddig? Krammer üvölteni szeretett volna a ládán. Miért hagyja elmenni ezt a nőt? Mindenki tudja, hogy valami rémes pincében lakik, a felesége meg összevakarná, de ő csak azokat a szar srácokat nézi. Egy árny távolodott, Krammer lelógatta a kezét. A labda útja… Csempe-Pempe rátapadt a pályára, és megint csak a labda útját követte. A dohánygyári jobbfedezet jött fel a labdával. Zavartalanul jött a labdával, nem tört rá senki, meg se próbálták leszerelni. Mintha az egész Hálókocsi meg lett volna babonázva. Mintha beletörődtek volna, hogy a fedezet besétál a kapuba az egyenlítő góllal.

– Most mi történik? – Az anya Habácsnéra nézett, majd Sebők Lacira. Habácsné megint a Tolnait olvasta, Sebők meg egy kicsit felágaskodott. – Mindjárt gól lesz, mindenki ordít! Mindenki ordított. Hogy mit, azt nem lehetett pontosan érteni. Aztán egy elnyújtott hang. – Eltolta…! – Eltolta – jelentette Sebők. – Valamit eltoltak. Az anya még kérdezősködni akart, de akkor egyszerre előtte állt a lánya, és azt mondta: – Nem megyünk még? – Hová? – hunyorgott az anya. A másik megfordult, és elindult. – Látott már ilyet?! Kijövünk ide… kijövünk utána, és akkor egyszerre csak…! – A lánya után kiáltott. – Azt hiszed, lehet ilyet csinálni?! – És ahogy már ment a lánya után. – Beszéltetek? Mit beszéltetek? Sebők utánuk baktatott. A fiatalasszony hátát nézte. Mi történhetett? Talán gorombáskodott Csempe-Pempe? Nem, az nem lehet… hát akkor? Közben egyre csak az anyát hallotta. – Kirángatsz ide, aztán egyszerre csak tessék, gyerünk! Beszéltetek? Legalább azt mondd meg. A hang megszakadt. Sebők egyedül állt a palánk mellett. – Felpakolta a hölgyeket? – Habácsné a villamos után nézett. – Totál hülyeség… totál. – Miért? A férfi megmondta az asszonykának, hogy köszöni szépen, de elege volt a dologból. Így történt, nekem elhiheti.

– Az nem olyan biztos. – A nő felé fordult, és egyszerre elfogta a keserűség. Egy darabig csak nézte Habácsnét, aztán valósággal ráordított. – Mit eszik rajta?! Mondja meg nekem, hogy mit eszik rajta? – Hátrább az agarakkal! – Ennyit mondott Habácsné, azzal elindult a pálya felé. Menj csak, gondolta Sebők. Én meg felszállok az első vilingerre, szépen összepakolok, aztán estére már nem vagyok sehol, bánom is én! Mit tud ez a Csempe-Pempe, hogy így vadulnak utána a nők? Beton bulója van?! Egy villamos elhúzott mellette, de nem szállt fel. Nem is ment vissza a pályára. A palánkot nézte. – A hülye fejem – morogta –, a fene azt a hülye fejemet! – Mondja csak, ismerem én azt a nőt? – Milyen nőt? – Hátrafordult Bednarikhoz. – No, azért nem nyüzsögnek úgy a nők maga körül! Szóval aki az előbb itt volt. Csempe-Pempe körülnézett, mint aki nem érti, hogy a felesége már nincs itt. – …akit azzal főzött, hogy maga az ingyenuszoda bajnoka. – Mivel főztem? Bednariknak tetszett a dolog. Harsányan ismételgette: – Az ingyenuszoda bajnoka! Azt hiszi, nem hallottam? Krammer felnézett a ládáról. – Most már befejezheti. – Jól van, na. – Vállat vont, és elhallgatott. – Lehet, hogy ismeri – mondta Csempe-Pempe. – Lehet… Ketten futottak a balszélen: a szélső és Tokics.

– Egyedül! – ordított Tokics. A közönség átvette a hangot. – Egyedüüüül! Ő meg kapura tört. Ez volt a labda, több ilyen labdát nem kap. A jobb oldalról vágta át az összekötő, szinte nem is tehetett róla. Senki se számított rá – ő legkevésbé. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a labdával. Csak akkor indult meg, amikor Tokics rászólt a kerítés mögül. – Elaludtál?! Akkor aztán megindult. Lerázta a fedezetet. Az úgy jött rá, kétségbeesetten, hadonászva, mint aki nem is akarja leszerelni. Ahogy leperdült róla, leült a földre, és úgy nézett utána. A hátvéd előtte táncolt. Kezét ökölbe szorította, úgy hátrált előtte, apró, táncoló lépésekkel. – Etesd meg! – kiabált Tokics. Egy mozdulatot tett befelé, és a hátvéd rajta volt. Ő pedig átgurította a két lába között a labdát. Egyedül állt szemben a ka-puval. – Ha ezt kivédi a fiatalember! – Bednarik megérintette Hübner bácsi vállát. Az mondani akart valamit, de elcsuklott. Csempe-Pempére nézett, mintha attól várna segítséget. De Csempe-Pempe nem volt egyéb, mint egy mereven előrenyújtott, megfeszült nyak. Krammer felállt a ládáról. Csönd volt a nézőtéren. Azok ketten mozdulatlanul álltak egymással szemben. A többi nem számított, más játékos nem volt a pályán. A szélső úgy állt, mintha ki akarná csalogatni Hübnert a kapuból. Az egész csak egy pillanatig tartott. Aztán a Dohánygyár balszélsője újra megindult. Megindult, mint a fergeteg.

Akkor ugrott eléje Hübner. Nem lehetett tudni, mikor indult ki a kapuból, de most előtte volt. Tempókapus volt. Csupa tempóérzék – semmi egyéb. Tudta, mikor kell kijönni a kapuból. Közben, akárcsak egy távoli, gyönge hangot hallott volna. „Talán mégse!” De akkor már csak egy óriási talpat látott. Akkorát, mint a tribün. Minden egyéb eltűnt. Úgy hevert a szélső előtt, mint egy elhajított csomag. A karja rádobva a vállára. A fejét nem lehetett látni, akárcsak eldugta volna. A kinyújtott láb mozdulatlansága. Körülöttük a pálya csöndje. Egy fűcsomó, gyufaskatulya, villamosjegy. Már nem is fűcsomó volt, hanem valami bozót. Majd megint összezsugorodott. A letarolt, kiégett föld túlsó feléről integetett valaki. „Mit integet? Miért nem állnak fel a csapatok középkezdésre? Gól volt.” Megtántorodott, ahogy az arcába vágtak. – Csibész! Egyszerre megtelt a pálya. Dresszek és civil ruhák hullámgyűrűje. Mindenki egyszerre beszélt. Valaki elkapta a karját, kifelé rángatta. – Tudod, mit csináltál?! Rábámult, és hagyta, hogy továbbrángassák. Egy játékos közéjük ugrott. – Miért nem mondja mindjárt, hogy gyilkos? – Mondom! Most megint más valaki kapta el a szélső karját, és befelé rángatta a pályára. – Nézd meg! Nézd csak meg! Zúgott a feje, az orrából vér szivárgott. „Mit nézzek meg? Már biztosan fölkelt, vagy mindjárt fölkel.”

Hátulról lökdösték, és egyre azt kiabálták: – Nézd meg! És ő ment volna, hogy megnézze, de kitépték a gyűrűből. – Mit akarnak tőle? – Még kérdi?! – Már nem húzhatta vissza a lábát… – Át kellett volna hogy ugorja! – Benne volt a lendületben, maga okos! – Át kellett volna hogy ugorja! – Na, mondjon még valamit… Közben ide-oda taszigálták. Egy csomó ember – dresszben és civilben –, akik mintha mind őt akarnák elkísérni, egymás karjából tépték ki. Hülye cirkusz, gondolta a szélső, de mindjárt vége lesz, mert a fiú felugrik, megigazítja sapkáját, kezét melléhez szorítja, és beszalad a kapuba. A bíró pedig majd feldobja a labdát. Egy klubtársa megfogja a karját. – Gyere, az öltözőbe. Kitört a füttykoncert. – Ne engedjék meglógni! – Ne engedjék! Nem szabad, hogy lássa, semmiképpen sem szabad, hogy lássa! Átfogta az apa vállát, és megpróbálta kivezetni a pályáról. Közben csak a tekintetét szerette volna elkerülni. Olyan volt ez a tekintet, akár egy rémült, öreg lóé.

Csempe-Pempe úgy érezte, hogy már időtlen idők óta tart ez a csöndes birkózás az apával. Ahogy berohantak a pályára, megragadta a karját. Már akkor tudta, hogy az öregnek nem szabad látnia azt, aki ott fekszik. (Mire várnak? Mikor viszik már el?) Az öreg, savanyú szagú fej a vállán csüngött, és ő egyre azt hadarta. – Semmi értelme! Minek akarja most látni? Semmi értelme… Szuszogás, nyöszörgés jött az öreg fejből. Makacs, sírós hang. – Mellette kell hogy legyek! – Dehogyis! Majd később, majd aztán együtt lehetnek. (Nem tudta kimondani, hogy a Mikivel!) – Most miért nem? Mint egy iszonyatosan lassú tánc, ahogy visszafelé tolta az apát. Ahogy lépésről lépésre visszaszorította. – Meg kell várni a mentőket. – A mentőket? – Elengedte Csempe-Pempét, és csak bámult. – Ilyen esetben kijönnek a mentők. – Megfogta az apa vállát. – Meg kell állapítani, hogy nem történt-e valami komolyabb zúzódás. – Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a következő szót ki tudja-e még mondani, de azért csak beszélt, beszélt, és közben megpróbálta az apát kijátszani a pályáról. – Mentők! – Megtántorodott tekintet. – Ezt nem szabad megtudni a Miki anyjának. – Nem is kell, hogy megtudja, és addig mi szépen beülünk ide valahová. – Nem, nem ülünk be sehová! – Megint nekilódult, és újra elkezdődött a birkózás. Közben egy pillanatra elengedte Csempe-Pempét, és megkérdezte: – Azért ma még hazajöhet a Miki? – Talán ma még bent tartják.

– Bent tartják?! És akkor én egyedül menjek haza az anyjához? – Megcsillant a tekintete. – De a kórházba már bekísérhetem? Ugye, oda már bekísérhetem?… ahol a kivizsgálás lesz? – Aztán elfelejtette az egészet, és oda akart rohanni a fiához. – Majd a kórházban… – Csempe-Pempe elkapta, mielőtt még nekiiramodott volna. Akkor jelent meg Krammer. Kiemelte az öreget Csempe-Pempe kezéből, valósággal kihámozta. – Most vitték be a fiút. – Bevitték?! – Az öltözőbe. Nem szabad zavarni a vizsgálatot. – Nem, azt nem szabad. – Hübner bácsi összecsuklott Krammer kezében. – Majd megvárjuk az eredményt… hogy mit mutat ki a vizsgálat. – Krammer most már úgy vezette az öreget, mint egy gyereket. – Tudok itt a közelben egy kis kávézót. Elindultak lefelé a pályáról: Krammer és az öreg Hübner. Apró kis csoportok mellett mentek el. Beszélgető csoportok mellett. Valaki azt mondta. – Ez az apja. És akkor csönd lett. Végig a pályán csönd lett, amerre elmentek. Csempe-Pempe utánuk nézett. – Menjünk mi is – mondta Habácsné. – Magának itt már semmi dolga. – Semmi az égvilágon. – Bednarik, a karvalyképű Bednarik, mögöttük állt. – Itt már senkinek semmi dolga. – Várt egy kicsit, aztán hozzátette: – Nem hiszem, hogy ezt a fiút a Titánia színeiben látjuk. Csempe-Pempe szó nélkül képen törölte Bednarikot. És akkor már lángolt a dühtől. A dühtől és a keserűségtől. Elrohant a csoportok mellett… azt a kettőt

kereste, azt a két alakot, akik kifundálták ezt az egészet. – (Mert azok főzték ki, ebben biztos volt, erre esküdni mert volna!) – Bravó, gratulálok! – Meghajolt előttük. – Ez aztán sikerült. Tokics és Császár az ócskavaskupac mellett álltak, és mintha már régen vitatkoztak volna valamin. Tokics arca vörös volt, ahogy egyre azt ismételte. – Csak nem képzeli?! Le akartam égetni, nem mondom, de hát csak nem képzeli, hogy… – Aztán, ahogy megpillantotta Csempe-Pempét: – Még csak ez hiányzott! Elhallgatott, egyszerre megszűnt, mert Csempe-Pempe felrohant az ócskavashalom tetejére. Valami vasvázon állt, megrozsdásodott vasvázon, és onnan kiabált: – Jól kitervezték! Most aztán már nem játszik se a Titániában, se az Atalantában, se a Kossuthban! Soha, sehol se játszik. Ebben a pillanatban sípszó hallatszott. Gyönge, tétova sípszó. Csempe-Pempe kihúzta magát. Félszeg vigyázzban állt a vasvázon, így állnak a játékosok, ha egyvalaki eltűnik a pályáról, és aztán már csak üveg mögött látni a képét, üveg mögött egy csöndes, homályos folyosón. A Hálókocsi csapata. 1927/28. bajnoki évad… Ott van ő is a többiek között. Mellette a fiúk, a csapat tagjai, alul a tartalék játékosok, akik talán csak egyszer-kétszer léptek pályára, de részt vettek ebben a bajnokságban. 1927/28… Mind ott vannak az üveg mögött. Hübner Miklós. Oldalt választott haj, bizakodó, tiszta tekintet. Valaki elmegy a kép előtt, fölnéz. – Igen, láttam egypárszor… ígéret volt. Még ennyi se. Az ilyen képeket nem szokták megnézni. A Hálókocsi csapata, 1927/28. bajnoki évad… A sípszót lehetett hallani. A bíró lefújta a mérkőzést.

– Jókor! – biccentett Császár. – Vége a mérkőzésnek – Csempe-Pempe leszállt a vasvázról. – Ennek a pályának is vége, be fogják zárni ezt a pályát. – Elment Császár mellett, elment két másik alak mellett – …meg fogják büntetni ezt a pályát… előbb a kapukat viszik el, aztán felszántják a földjét, aztán majd kerítéssel veszik körül, igen, kőkerítéssel veszik körül a megbüntetett pályát. Feléje fordultak az arcok, ahogy elhagyta a pályát, és mondta, mondta a magáét. – …arról a kerítésről majd mindenki tudni fogja, hogy mi történt itt, a csapatokat föl fogják oszlatni… soha többé nem rúghatnak labdába, akik ezen a mérkőzésen játszottak, és ha bárki meglátja majd a megbüntetett pálya kerítését… Még egyszer visszanézett a pályára, aztán nekiiramodott. – Tiltsák be! Tiltsák be a pályákat, ha ezt lehet… a többit is – mind! Gyújtsák fel a tribünöket! Így hagyta el a pályát átkozódva. – Mit ordítozik ez a kis muki? – Hagyd. Egy hozzátartozó.

A fiú kitört. Nem volt könnyű dolga. Lapaj és Potyi komiszul ollóba fogta. Potyi majdnem elkaszálta, de ő azért ellenállhatatlanul húzott kapura. Bruncsi kifutott – akkor várt egy pillanatig, aztán szépen begurította mellette a labdát. Mindez észrevétlenül történt. Bruncsi még mindig úgy állt a mezőnyben, mintha vetődni akarna. Pillanatra csönd volt, aztán egyszerre felzendült a tér. – Góól! Valaki hozzászaladt, és homlokon csókolta. Kuttogó fejre állt.

– Öregem, így megetetni a kapust! A fiú meg továbbfutott a labdával. Átszaladt a két fa között – a gólvonalon –, és már a tér sarkán volt. A többiek csak nézték. Szólni se tudtak a megdöbbenéstől. Egy darabig éppen olyan csöndben voltak, mint az előbb a gólnál. Majd egyszerre elkezdtek ordítozni. – Mit csinálsz azzal a labdával? – Állj meg! – Ezt a dilist… Minden elmaradt mögötte, ahogy száguldott a labdával. Szárnyakat kapott, ő volt a repülő csatársor. Kicselezett egy gyerekkocsit, átgurította a labdát egy teherautó alatt, aztán már megint egy tér sétányán robogott. De ez már nem is a tér sétánya volt, hanem maga a pálya. És a repülő csatársor, a legendás hírű ötösfogat, a közönség fergeteges biztatása közben tört előre. – Ti-tá-nia! Ti-tá-nia! Nem lehet feltartani a félelmetes, nagy csatársort, az ellenfél védelme tehetetlen. A jobbösszekötő körömzal kiugratja a centert, az kapura húz, és a bal felső sarokba ragasztja a Titánia vezető gólját. Eget verő éljenzés a nézőtéren. Az olasz hátvédek széttárják a karjukat. Nem, itt semmit se lehet csinálni, ez a nap az olasz futball fekete napja. A levegőben van az olasz csapat, az Ambrosiana veresége. Hiába győztek odahaza, a Közép-európai Kupa döntőjén 2:1-re, itt a Titánia-pályán megtáltosodott a magyar bajnokcsapat. És csakugyan! Középkezdés után már ismét a Titánia támad. – Ti-tá-nia! Ti-tá-nia! Egyöntetű a vélemény a nézőtéren: ilyen formában már évek óta nem játszott a

Titánia. A csapat minden megmozdulása veszélyes. Ez még a vendégeket is elkápráztatja, azokat is, akik ideutaztak Olaszországból. Rosita Moreno, a híres filmcsillag a Titánia jobbösszekötőjét nézi, ahogy a labdával átkígyózik az Ambrosiana védelmén. Az olasz kapus a földön fekszik, a labda a hálóban. A nézőtéren egymás nyakába borulnak az emberek. És zeng a harci kiáltás. – Ti-tá-nia! Ti-tá-nia! Rohamot rohamra vezet a Titánia. Csempe-Pempe csak akkor fordult meg, amikor már vagy harmadszor rúgták neki a labdát. Akkor aztán megfordult, és körülnézett. De úgy, mint aki semmit se ért. Hogy került ide, erre a térre? Micsoda iszonyatos rohanás volt ez! Elrohant egy tűzfal előtt, de olyan ötemeletes, magányos tűzfal előtt, amelyik nem is gondolt rá, hogy valaha is házat építenek elé, aztán sikátor következett, majd bérházak: szoba-konyha, lépcső, szoba-konyha, lépcső, szoba-konyha, lépcső… egy hokedlin gatya szárad. Az egyik szobába be is kiáltott valamit. Egy férfi utánajött, és egyre azt kérdezte. „Mi az eredmény?” Megint a rohanás. Sóskifli egy tejesüveg mellett. Valósággal odaragadt a kirakathoz. Elbutulva nézte a kiflit meg az üveget. Egy hang ébresztette fel. – Helyben is lehet fogyasztani. Hatalmas, fehér köpenyes nő állt az ajtóban. Kikeményített, piros arc, kikeményített köpeny. Nem tudni, mióta nézte Csempe-Pempét. Az ráemelte a tekintetét. – Helyben… mit? Aztán már odabent ült, egy kanna mellett. Ikszlábú asztalnál ült, egy helyes kis széken, és kiflit rágcsált. Előtte tej, papírpohárban. Egy lélek se volt a boltban. A nő eltűnt hátul, egy függöny mögött, de csak azért, hogy egy pillanat múlva már megint ott legyen Csempe-Pempe előtt.

– Nem is volna semmi baj – mondta derűsen –, csak a lábaim… Csempe-Pempe még mindig a kannát nézte. Az árukat a pulton. Vaj, csokoládé, tehenes csokoládé. – Hiába, a sok álldogálás. És a tejet is mindig akkor hozzák, amikor a legnagyobb a rumli. – Kis szünetet tartott. – De maga is jó fáradt lehet. Csempe-Pempe behúzta a nyakát. A kifli morzsáit tologatta az ujja hegyével, és közben gyanakodva pislogott a nőre. „Mit akar ezzel a fáradtsággal?” Egy kislány jött be az üzletbe. Lángoló, piros kötényben állt, kezében tejesüveggel. Mielőtt még egy szót is szólhatott volna, a nő kivette kezéből az üveget, és letette Csempe-Pempe elé az asztalra. – Így hozza le…! Valósággal ragad. Hányszor mondtam, hogy mossátok el rendesen, hát nem lehet ezt megérteni!? Szürke üveg, nem lehetett átlátni rajta. Csempe-Pempe egészen beleveszett abba a tejesszürkeségbe. Úgy érezte, hogy az üveg oldalán mászkál, aztán lent van az alján, majd megint elindul fölfelé. Közben hangokat hallott. – Anyukám azt üzeni, hogy tessék felírni. – Én meg azt üzenem, hogy nem írok fel semmit. A gyerek mondott még valamit, aztán a szürke üveg felemelkedett. – Nem szeretem, ha visszaélnek a türelmemmel – mondta az asszony. Akkor már megint egyedül voltak a boltban. – Azt az egyet nem szeretem. Maga mit csinálna a helyemben? – Nem tudom. – Á, magával kitolnának! – És közben letett elé egy mákosat. – Velem… miért? – Eltolta a mákosat, és fölállt. Pénzt tett az asztalra, valósággal menekült az üzletből. (– Csak beszélni ne kelljen, csak senkivel ne kelljen beszélni!)

A kislány kint állt, kezében az üres üveg. Reménykedve nézett CsempePempére. Mintha azt várná, hogy a tejesnéni vele üzent: „Meggondoltam magam.” Csempe-Pempe pár lépést tett, aztán visszanézett. A gyerek még mindig ott mászkált az üzlet előtt, kezében az üveggel. Eltávolodott az üzlettől, a kislánytól. Apró kis házak. Apró kis kertes házak. Óra ketyegett valahol. Közelről, otthonosan. Csempe-Pempe megállt, és hallgatta. Belezsibbadt ebbe a ketyegésbe. Egy kávédaráló zötyögött előtte. Megállt a töltés oldalán, és a szerelvényt nézte. Irtózatos lassúsággal pöfögött előre a mozdony, a kocsik csikorogtak. Két szürkéskék és egy rozsdaszínű kocsi, akár az összebilincselt fegyencek. Egy pillanatra megálltak, mintha szét akarnák lökni egymást, aztán megint csak tovább. Már eltűntek, de a lökdösődő csattogásuk még mindig hallatszott. Csempe-Pempe megfordult, néhány lépést tett lefelé, aztán leereszkedett a száraz fűbe, mint aki felfedezett valamit. Nem volt az semmi egyéb, mint egy elhajított újságpapír. Csak a sportról ne legyen semmi, csak a Titániáról ne kelljen olvasnia, vagy ilyesmiről! Nem is mert ránézni az újságra. Úgy guggolva kezdte hajtogatni. Szép gondosan hajtogatta, és végül már olyan volt, mint egy levél. – Mindenfélét elszórnak. Széles, enyhén szeplős arc. Maga a férfi vasutasruhában. Megértően nézett Csempe-Pempére. – Ha tudná, miket talál itt az ember! Csempe-Pempe egy szót se szólt. Guggolt a fűben, kezében az újságjával, és félig hátrafordulva bámult fel a vasutasra. – De hát mit csináljon az ember a pengéivel? – A vasutas vállat vont. – Az ócska pengéivel?

Csempe-Pempe felállt, az újságot még mindig nem eresztette el. – Nem tudom kiélesíteni. Már próbáltam a pohár szélén is, de hiába! – Végigsimított az arcán. – Túl erős a szakállam. Egészen elfeledkezett Csempe-Pempéről, ahogy az arcát dörzsölgette. Ő meg arra gondolt: mindjárt megkér, hogy én is nézzem meg, milyen erős a szakálla. Ki tudja, meddig kell az arcát dörzsölgetnem? Zsebébe csúsztatta az újságot, és újra elindult, nekilódult. Lehet, hogy futott, vagy csak gyanútlanul baktatott – de megint házak közé ért. Köpésnyi tér. Jó, rendben van, most már mindig ez lesz: házak, utcák, terek. Egyébként már nem is látta a házakat, utcákat, tereket, valósággal belehülyült ebbe a gyaloglásba. Hová megy, mit akar? Egy hírt visz végig a városon, amit ő maga is el akar felejteni? Mindenesetre ment, és csak akkor fordult meg, amikor már ki tudja, hányadszor rúgták neki a labdát. Mit pörög ez a fiú megvadulva a labdájával? Tisztára meg van vadulva. Leállítja a labdát, lő, aztán utánarohan. Közben motyog valamit, mintha önmagát biztatná. Na, ennek se sok hiányzik! Most meg fejel, az ám! A homlokán táncoltatja a labdát, fellövi, utánaugrik, és leveszi lábbal. Most meg… Ismét hozzáperdült a labda. Belerúgott, de akkorát, hogy szinte ő maga is elszállt. – Eredj a frászba azzal a labdával! Ugyanaz a düh fogta el, mint előbb a pályán. – Eredj a pokolba! De a fiú megint körülötte keringett, mintha mindebből semmit se hallott volna. (Vagy egyáltalán meg se látta, észre se vette Csempe-Pempét?) Feldobta a labdát, mellel szépen levette a levegőből, aztán már a lábfején táncoltatta, és önmagát szöktette, ahogy előrerohant (de nem is ő, hanem a nagy csatársor!) majd megint ott volt Csempe-Pempe mellett, Oxfordot csinált, és azt

mondta: – Gól! – Gól! – bólintott Csempe-Pempe, ahogy nézte ezt a magányos mérkőzést. – Mondd mindjárt, hogy nincs kapus, aki kivédje. – Egy pillanatra eltűnődött. – Hol tanultad ezt az oxit? – Aztán még mielőtt a fiú felelhetett volna, legyintett és továbbment. (– Igazán nem vagyok kíváncsi az oxijára!) A labda körülötte pattogott. – Szállj le rólam! Hátranézett. A fiú megint fejelt, fejelgetett. – Van valami a fejjátékában… talán a kis Takira emlékeztet, és általában, ahogy mozog… – Bosszúsan félbeszakította önmagát. – Se ő nem érdekel, se a kis Taki! És fütyülök a fejjátékára, fütyülök rá! Futott. Mellette a fiú, a labdával. Megpróbálta elrúgni előle a labdát, de csak a levegőt érte a lába. A fiú elhúzott mellette. A fiú egyik lábával a másiknak zolta a labdát, majd hirtelen hátragurította, és most megint mögötte volt. – Azt hiszed, hogy tudsz valamit! – kiabált Csempe-Pempe. – Ennyit mindenki tud, aki valaha is labdát rúgott. Nem nézett hátra, érezte, hogy a fiú követi (anélkül hogy egyáltalán tudna róla!). És aztán majd megint eléje kerül. – És ha tudsz is – hát az se ér semmit! A labda körülötte pattogott, ő pedig valósággal menekült. (Megint elkezdődött a rohanás, mint az előbb, amikor otthagyta a pályát!) Utcákon és tereken futott át, és közben kiabált. – …mit érsz vele, ha véletlenül bekerülsz egy csapatba, azt mondd meg nekem?

Egy pillanatra megállt, és kifújta magát. – Hát majd inkább én mondom meg neked. Semmit se érsz vele ezen az égvilágon. Egy ház faláról pattant vissza a labda. – Leégetnek! – kiáltotta oda a falnak. – Úgy leégetnek a saját, drága klubtársaid, hogy olyat még nem is álmodtál. A fiú lábteniszt játszott a fallal. Csempe-Pempe mögötte állt, és magyarázott. – …ha nem zsugázol velük, vagy nem mész velük inni, vagy nem tetszik nekik az orrod hegye, úgy kicsinálnak, hogy elmegy az étvágyad az egésztől… de akkor már egy kifacsart rongy vagy, ha éppen tudni akarod! Elhallgatott. Nem hallatszott más, csak a labda pattogása. – Ide figyelj! Nem tesz jót, ha örökké gumilabdával játszol, ez csak amolyan zsonglőrködés, és nagyon is hozzászoktat ahhoz, hogy… Olyan képet vágott, mintha fenékbe akarná rúgni önmagát, és otthagyta a fiút. A labda utánagurult. Elrúgta. – Ha véletlenül van nálad egy bicska, szúrd ki a labdádat! Ezt mondta, és közben már benne volt a futásban. Akárhogy is futott, a fiú vele tartott. Hol egy kicsit lemaradt mögötte, hol megelőzte, aztán megint egy vonalban voltak. – Szúrd ki! Érted! És felejtsd el az egészet, mert a végén úgyis szétrúgják a pofádat! Hallod? Egyszerűen szétrúgják a pofádat… és nincs az az Isten, aki összedrótozzon… és aztán senki se fog rád emlékezni, senki! Senki! Nem bírta tovább. Leesett egy padra. Nézte, ahogy a labda elgurul mellette, eszméletlen tekintettel követte a labda útját. Összezsugorodott a padon. Aztán alig lehetett hallani,

ahogy nagy sokára megszólalt. – Pénteken gyere ki a Titánia-pályára… fél háromkor, a kölyökcsapat tréningjére. A fiú még néhány lépést tett, még egy kicsit vezette a labdát, aztán megállt, és visszanézett. – Ott leszek.