Sába Királynője 3z5j4j

RÉZ BÁLINT (ERDŐS RENÉE)

SÁBA KIRÁLYNŐJE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palladis Rt., 1991

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-338-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A KÉK ÁLOM

Ott állt a kőfalhoz támaszkodva a tenger fölött és a messzeségbe nézett. A hajókat várta. Már a negyedik alkonyat volt ez, mikor így állt a függőkertek legutolsóján és sóvárgó szemmel nézte a tengert. A hajók nem jöttek. India messze van! Amikor először küldte hajóit a titokzatos földre, akkor is egy esztendő múltán jöttek vissza. Most az esztendő letelt. A tenger fölött kék felhők úsztak. Nézte őket. A felhők, mint lomha gályák, vonultak nyugat felé és megálltak Hadramoth öble fölött, a szigetek fölött, amelyek még pirosan égtek a lepihenő nap utolsó sugaraitól. Ezek voltak a kincses szigetek a pálmák olajával, az opolbalzsam cserjéivel, a kassziával, a nárdussal és kiváltképpen a tömjénnel és fahéjjal, amelyeket a birodalom hajói vittek szerteszét a Földközi-tenger szigeteire, és a karavánok Szíriába, Damaszkuszba, Tíruszba, Egyiptomba és még messzebb… A hajók mentek és visszatértek, a karavánok útra keltek és megérkeztek. Hozták az arany- és ezüstpénzeket idegen királyok képeivel. Hoztak arany- és ezüstedényeket a különös ábrázolásokkal és vésetekkel. Hozták a sok drágakövet, a fehér gyémántot, a vérző rubint, a zöld smaragdot. Hozták a fehér márványból és csillogó bronzból való idegen isteneket, a bíbort, az arany- és ezüsthímzéseket, a szöveteket és vásznakat. Hozták a gyönyörű kancsókat Korinthoszból és Krétából a nagy olajosvedreket. És oltárokat hoztak és arany ékszereket, öveket és remekmívű fegyvereket. Minden kincsét a világnak, minden szépségét az emberi gondolatnak, és a hajósnép mesélte a csodákat, amiket messze földön látott… Ez a kert, ahol állt, a legelső volt a függőkertek között, és úgy hívták: a Várakozás kertje. Bizonyára így álltak elődei is, a régi királynők a fal fölött, a messzeségbe néző szemmel és kémlelték a tengert, melyen a hajóknak jönniük kellett. Rájuk gondolt most, akiknek nevét és történetét már gyermekkorában megtanulta, és

szíve megdobbant a büszkeségtől. Ők még nem küldtek hajókat Indiába. Még nagynénje sem, Gera, aki után ő következett az uralkodásban. De Gera már megépítette a hajókat, s ezek ott feküdtek Sába kikötőjének nagy raktáraiban. A tíz- és húszevezős hosszú és karcsú hajók s a sok vitorlás gályák, mint alvó testek, akik az ébredésre várnak… Megmozdult, indult fölfelé a sziklába vájt lépcsőkön és megállt a függőkertek második magaslatán. Újra a kék felhők után nézett, amelyek most összetömörültek a látóhatár szélén és magukra öltötték a nap aranyszínét. Ez volt a Béke kertje, melynek közepén a nagy kőmedence állt. A kőmedencéből magas, fúrt oszlop emelkedett ki, és likacsain ontotta a vizet a nagy fehér liliomokra, a papiruszokra, a fehér és rózsaszínű lótuszokra, melyek ott éltek a medence vizében és most lehunyták nagy, álmos kelyheiket, mintha aludni készültek volna. „Kék gályák” – gondolta magában a felhők felé nézve, és szíve egy percre megremegett. Éjszakai álmára gondolt, melyet nem tudott elfelejteni. Különös álom volt ez. Nagy kék csarnokban állt, amilyenhez hasonlót sohasem látott. A falakból jött a fény, és ebben a fényben egy férfi állt, aki nézte őt. Ő is nézte a férfit, de nem volt bizonyos felőle, hogy valóban élő ember-e, vagy pedig festett szobor. És ennek a szemében két drágakő égett, és ennek a fénye is kék volt, és kezének középső ujján gyűrű, amelynek köve fénylett és szikrázott, mint egy parányi nap – kék fénnyel. Minden kék volt ebben az álomban, és mikor fölébredt, elhívatta a bölcsek egyikét, hogy fejtse meg az álmot. De a bölcs már megint azt válaszolta, amit akkor, amikor megkérdezte tőle, mit jelent az, hogy neki álmában szárnyai vannak és repülni tud keresztül a folyókon, a városokon, a hegyek és tengerek fölött. – Sok nagy titok van a földön – mondta az öreg –, de minden titok között legrejtelmesebbek a szüzek álmai.

Ismét a sziklalépcsőre tette a lábát és fölment a harmadik magaslatra, mely az Örömök kertje volt. Itt rózsák égő sokasága volt, mely lugasokra futott föl és egészen elborította a védőfalakat. Olyan volt az Örömök kertje, mint egy óriási piros nyoszolya. A kék gályák pedig úsztak a nap után és egyre ragyogóbbak lettek. Már lángoltak és tündököltek és úgy égtek, mint az üszkösödő fahasábok a kialvó máglyán. Az ég lila fényét füsttel és vérrel csíkozták át. A negyedik magaslatra érve leült a kő oroszlánokra fektetett padra és megpihent. Ez volt az Álmok kertje, és illattalan aszfodéluszok hallgatag bokrai borították el. Le kellett hunynia szemét a nehéz, fűszeres tavaszi alkonyatban. A vándorlás a függőkerteken át kissé elfárasztotta. Különben is minden alkonyatkor fáradt volt és nem tudta, miért. Az orvos ilyenkor néhány csöppet öntött tenyerébe abból a folyadékból, aminek üvegét mindig magánál hordta. Ezt fölitta tenyeréről, és ilyenkor az arca kigyúlt és a szemei fényesebbek lettek és egész testét erő és vidámság járta át. Az ötödik kert volt a Mosoly kertje, és itt kék violák nyíltak. A hatodik volt a Balzsamok kertje, teli illatos cserjékkel, melyek részegséget leheltek magukból. A hetedik volt a Palota kertje, és mire ide fölért, ajka kiszáradt és melle zihált a fáradtságtól. Pálmák álltak itt és nagy kőmedencékben azok az idegen virágok, amelyeknek magvait hajósok hozták a messze szigetekről… És a pálmák közt kőkagylók álltak, melyekből vizek zuhogtak alá a csatornákba, amik az alsó kerteket öntözték. Mire ide jutott, a nap már lenyugodott, és a felhők elszíntelenedtek. Megállt a pálmák között és gondolkozott. Tizennégy éves volt, mikor a bölcsek eljöttek atyja házába és így szóltak hozzá: – Az öreg királynő megtért az istenekhez. Add most nekünk Makédát, hogy királynőnk legyen.

Akkor még elhitte, hogy Gera csakugyan meghalt, és végignézte a díszes temetést, amelyet rendeztek számára. De ennek már hat esztendeje, és azóta tudja, hogy Gera nem halt meg, hanem elment a hajón a göröggel, otthagyva a trónt és az országot, holott már öreg volt, negyvenesztendős. És mielőtt elszökött volna az idegennel, megölette a testőrét, aki húsz évig állt szolgálatában. Minden királynő mellé adnak egy testőrt, amikor a huszadik évét betölti… Még egypár holdforduló, és akkor ő is húszéves lesz… Megborzongott és összehúzta mellén a köpenyt. Valamit látott maga előtt. Valamit, ami megváltoztathatatlan, mint az Assuerahegység, mint Kassala síkja, mint a tenger. Ez a valami a törvény. Elmúlt királynőkre gondolt, akiket, mint őt, fehér elefánt hátán fölvont sátorban vittek Ámon Ré templomába és fölszentelték királynővé az Isten színe előtt és annak nevében. Mind szüzek voltak, és szüzeknek kellett maradniuk, mert ok voltak Ízisz helytartói a földön, az istennő eleven képmásai, akik a hármas koronával fejükön mentek az istennő ünnepén az agyagból készült emlő mögött, melyből tej csöpögött le az asszonyok fejére, akik énekelve kísérték. Nemcsak királynők: istennők voltak és vérük nem találkozhatott halandó ember vérével soha. A szépség, a gazdagság, a termőföld és a termékeny anyaság istenségei voltak, de nekik maguknak tilos volt megismerni az anyaság örömét és szenvedéseit. Ők voltak a tökéletesek és az érintetlenek. De voltak köztük – most már tudta –, akiknek elméje elborult, és voltak köztük, akiket a férfiak tanácsa halálra ítélt, mert megszegték a törvényt. Gera pedig elszökött a kalandor göröggel… Mindezek a királynők elmúltak, de a törvény megmaradt és meg fog maradni

örökké. Ki az, aki meg merné bontani?… Ember – soha! Talán egy másik isten, aki erősebb, mint Ámon Ré. De van-e ilyen?… S ha van, eljut-e ide, Sába földjére? És ha eljön is – lesz-e bátorsága hozzá, hogy a törvényt lerombolja? A törvényt, ami öröktől fogva való? Mert Meroéban királyok uralkodnak, és ezek úgy élnek, mint a többi ember. És Akszúmnak királyai vannak, és Napatában férfiak uralkodnak, és Egyiptomban és Damaszkuszban és Tíruszban mindenütt férfiak uralkodnak. Csak Sábának vannak királynői öröktől fogva, akikben az istennőt tisztelik. Istennőnek lenni! Ez olyan, mint a halálos ítélet! Még emlékszik a táncokra, amiket tizennégy éves koráig táncolt. Még tagjaiban érzi a zene ütemét, ahogy forgott lánytársai között a kiterített szőnyegen. Még fülében zsongnak a dalok, amiket énekeltek a telihold ünnepén, a kertben, a réten, a bokrok között. Tizennégy éves kora óta nem táncolt és nem énekelt többé. Csak uralkodott. Uralkodni jó. Csak ne volna ott koronájának jelvényei között Ízisz jelvénye is! Csak ne szólítanák őt isteni Felségnek! Ez a megszólítás mindig figyelmezteti őt arra, hogy élete nem az övé, hanem az istennőé, akit a földön helyettesít. Uralkodni jó! De nem meri fölemelni szemét, ha idegen fejedelmek látogatnak el udvarába, mert e férfiak szeméből olyan különös sugárzás árad az ő arcára, hogy megremeg bele. És ilyenkor mindig mellette vannak a papok, a bölcsek és a tanácsadók, akik figyelik minden mozdulatát, ajkának és szemének minden rándulását, vajon nem árulja-e el magát a földi asszony, aki benne él. Szépnek kell lennie, a legszebbnek a földön! De szépségének diadalát nem szabad éreznie, és örülnie nem szabad ennek a diadalnak. Uralkodni jó. De, amíg a lakomák és nagy ünnepek alatt a táncosnők előtte táncolnak; hányszor irigyli meg őket, és két keze néha görcsösen kapaszkodik a trón elefántcsont és aranyozott karjába, nehogy teste a ritmusnak utána hajoljon… Nagyon nehéz nem táncolni! És, ha a dalokat hallja, a torkában kis sírás van, hogy nem dúdolhatja együtt az éneket a lányokkal és az ifjakkal, akik előtte térdelnek a földön, és oly szépek virágkoszorús fejükkel!

Ha ő egyszer letehetné hármas koronáját és virágkoszorút tehetne a fejére!… Most távolról lépteket hallott, amint lefelé jöttek a palota lépcsőjén, és megálltak a háta mögött. Figyelt, nem mozdult. – Isteni Felség – hallatszott most a háta mögött –, a te alázatos szolgád, Tamrin, a karavánok minisztere megérkezett útjáról és várja a királynőt, hogy hódolatát bemutassa neki. – Tamrin – mondta Makéda, és hirtelen a szolgáló felé fordult, aki most a földön térdelt és parancsra várt. – Vezesd őt a kihallgatási terembe, és mondd neki, hogy örülök a jövetelének. Ezt mondva fölsietett a palota belsejébe, ahol azok a szobái voltak, ahova asszonyokon kívül senki sem léphetett be, és szolgálóit hívta, hogy öltöztessék más ruhákba.

II. FEJEZET

TAMRIN

A karavánok minisztere ott állt a terem közepén és az ajtóra nézett, amelyen a királynőnek be kellett lépnie. Magas, szikár férfi volt, a negyven év határán. Sápadt, olajszínű arcában mély fekete szemek égtek fénnyel és nyugtalanul. Hosszú, eres kezei voltak és magas homloka körül a három csimbók fehér szálakkal tarkállott. Ahogy a nyitott ajtón keresztül a női ruhák suhogását és az ékszerek, láncok csilingelését meghallotta, fehér köpenye szárnyát a fejére húzta és leborult a földre, ahol mozdulatlan maradt. Makéda királynő elsuhogott mellette az asszonyok kíséretében, s amikor ezeket egy kézmozdulattal elküldte magától és leült székére, megszólalt, édes meleg hangján: – Állj föl, Tamrin! Tamrin felállt és még mindig homlokához szorítva a köpenye szélét, letérdelt a királynő előtt, fejét mélyen meghajtotta és megcsókolta a ruhája szegélyét. – Üdvözöllek, Tamrin – mondta a királynő nyájasan és megérintette vállát az arany kígyó fejével, amit a kezében tartott, és amely Ízisz jelvénye volt. Tamrin odaértette homlokát a hideg jelvényhez és fölemelkedett a királynő előtt. – Ülj le és beszélj – mondta a királynő. – Kíváncsian várom, mit végeztél Júdeában. – Isteni Felség – mondta Tamrin, és szeme káprázva nézte az úrnő gyönyörű fejét és nemes alakját a királyi széken. – Mindent nagyon jól elvégeztem. – Magával a királlyal beszéltél? – kérdezte a királynő kíváncsian és érdeklődve. – Vele magával – mondta Tamrin –, és ő maga nézett meg mindent, amit a karavánok vittek.

– Ő maga? – figyelt fel a királynő. – Különös király! – mondta Tamrin. – Megszámlálta az olajos korsókat és űrmértéküket kimérte a maguk mértékével. Nagyítókristályon keresztül vizsgálta meg a drágaköveket, és az elsőrendű tömjént az első pillanatra megkülönböztette a másodrendűtől. Az ébenfát és az elefántcsontot a szeme láttára vitték föl a királyi raktárakba. Mindent maga nézett át, és mindennel nagyon meg volt elégedve. – Alkudott? – kérdezte a királynő. – Nem alkudott. Bőkezűen fizetett mindenért, és számodra, Felséges, gyönyörű ajándékokat küldött. – Hol vannak az ajándékok? – kérdezte a királynő izgatottan. – Máribban hagytam őket a házamban, erős őrizet alatt. Én magam előresiettem, mert mielőbb… „látni akartalak” – szerette volna mondani, de ijedten elharapta a szót és így folytatta: – Mert mielőbb be akartam számolni utamról. – Helyesen tetted – mondta a királynő kegyesen és Tamrinra nézett, aki előtte ült, egy az övénél alacsonyabb széken, és kezeit a mellén összefonva beszélt a királynőhöz. Ez tovább kérdezősködött: – És a hírek, melyek szerteszállnak róla a világban? Meggyőződtél róla, hogy nem túloznak ezek a hírek? – A hírek nem túloznak – mondta Tamrin, és sötét szeme a csillogó fényekkel, megint átfutotta a királynő fejét. – Valóban az ő, akinek mondják. A föld legbölcsebb, legnagyobb, leggazdagabb és legjobb királya. – Legjobb? – kérdezte a királynő. – Hogy lehet jó valamely király? Hát nincsenek tanácsadói, akik az ő dolgait intézik? Tamrin elmosolyodott. – Mindent ő maga intéz, és tanácsadója csak egy van, s ez Izrael Istene.

– Mit mondasz? Maga az Isten ad tanácsot neki? Hogy lehet ez?… És a papok?… Mit művelnek az ő papjai? – Ezek az ő Istenét szolgálják, de a kormányzásban nem vesznek részt. – Lehetséges ez? – ámult a királynő és izgalmas kíváncsisága egyre nőtt. – És ez az Isten?… Te láttad őt?… Milyen ez az Isten? – Én nem láttam az ő Istenét, királynő – mondta Tamrin elkomolyodva. – Ezt az Istent nem látta soha senki, mert ez láthatatlan. – Maga a király sem látta? – Ő sem. Makéda izgatottan hajolt előre. –Hogyan hihet benne, ha sohasem látta?… Ezt nem értem, magyarázd meg, ha tudod. – Nincsenek róla faragott képek, sem falra, sem vászonra nem festik az Istent. De az ő ősatyáik és prófétáik szemtől szembe látták, és törvénykönyvüket maga Isten keze írta. És szövetséget kötött velük az Isten időtlen időkig, s amíg ők el nem hagyják őt, Isten sem hagyja el őket. A királynő arca égett. – Ki mondta ezt neked? Ki beszélt neked erről a szövetségről? – Maga a király. Mikor dolgunkat elvégeztük, meghívott magához lakomára. Csak ketten voltunk az asztalnál… És ő beszélt. Elhallgatott most, és mintha emlékei körülfolyták volna, merengve nézett maga elé. A királynőt meglepte arcának ez a kifejezése és nézte. – Beszélj tovább – mondta aztán türelmetlenül. – Gyönyörű templomot építtet számára, és ezért a világ minden részéből összegyűjti a drágaságokat, amikkel a templomot díszíteni akarja. Már atyja,

Dávid, a kincsek tömegét hagyta hátra a templom számára. Annyi arany- és ezüstedényt, hogy emberi szó azt ki nem fejezheti! És annyi drágakövet és ércet, és annyi nemes cédrust, hogy az ember szédül, ha látja. – Te láttad? – kérdezte a királynő. – Én láttam. És a kárpitokat, amiket India küldött, és a bíbort, a pirosat és kéket, amiket a szigetekről hoznak. Sohasem volt még Istennek ilyen háza, aminőt Salamon király épít az ő Istenének. Ott voltam az építkezéseknél. A kézművesek ezrei dolgoznak a belső falakon. A hófehér és rózsaszínű márványt, amit Thébából hoztak, aranylemezekkel borítják, és láttam a két óriási kerubot, akiket a szentély két oldalán fölállítanak, és testem megborzongott tekintetüktől, és lelkemet elfogta a félelem. – A félelem?… Mitől? – kérdezte Makéda. – Nem tudom. Valami föltámadt bennem, mélyen a bensőmben, valami vágy és szomorúság és valami aggodalom, aminek nem tudom a nevét. Később a király megmagyarázta nekem… – Ő magyarázta meg?… És honnan tudta ő?… Hát belelát ő a lelkekbe? Tamrin lehajtotta fejét és nem szólt. Makéda türelmetlenül unszolta. – Miért nem beszélsz? Mit mondott neked? Hogy tudhatta, hogy mit érzel te belül? – Tudta – mondta Tamrin tompa és fénytelen hangon –, mert a pogányok és bálványimádók tévelygéseiről beszélt, és azt mondta, hogy ezek egyszer mind meg fognak térni az igaz Istenhez. Mind, akik követ, fát, állatot és faragott képeket imádnak. És azok is, akik a napot vagy a holdat imádják, mint mi, etiópiaiak. Mert úgymond, a természet nagy és halhatatlan, de a természet nem maga az Isten. Hogy Isten a természet fölött áll és az ő keze irányítja a csillagok futását és a nap és hold útját az égen, s hogy ez az Isten: szellem, s hogy ennek az isteni szellemnek egy része az ember lelkébe van letéve, ezért az örök nyugtalanság, ami az emberi lélekben van, és ezért az örök keresés a földön, mert az a kis rész, ami az emberi léleknek adatott, keresi a nagyot, az egészet, és nem tud megnyugodni, míg meg nem találja. És innen a pogányok tévelygései…

Makéda összerezzent. – Tévelygései?… Így mondta? És te mit feleltél? – Én hallgattam. – Nem védelmezted meg isteneinket?… Íziszről nem beszéltél neki? – Ő többet tud Íziszről, mint én magam, Királynő. Mind ismeri az isteneket. A királynő kezei ölébe hulltak. Az aranykígyó ott feküdt térdei között, és rubinszemei fölfelé néztek a királynő arcába. Remegve és elfogódottan szólalt meg. – Szólt neked valamit Íziszről a király? – Azt mondta róla, amit a többiekről. Hogy csak jelképe valaminek, ami maga is jelkép. Az árnyék árnyéka… azt mondta. Valóság csak egy van, az Isten, aki szellem és lélek, Izrael Istene. Most csönd lett közöttük, és a csöndben két elfojtott lélek forró hulláma vergődött. – Azt mondják róla – szólalt meg kis idő múlva a királynő –, hogy minden bűvészetet ismer. Téged is megbabonázott. Tamrin nem felelt, s a királynő folytatta. – Pedig én téged nem azért küldtelek hozzá, hogy a lélek rejtelmeiről beszélj vele, vagy hogy isteneink lekicsinylését halljad tőle. Te a vám-szerződések dolgában mentél mint az ország legfőbb tanácsadója a kereskedelemben. És Gáza dolgában. Úgy látszik, megfeledkeztél erről a küldetésről. – Nem feledkeztem meg róla, Királynő – felelte Tamrin. – Elmondtam neki panaszaidat és kívánságaidat. – És mit felelt rájuk? – kérdezte Makéda türelmetlenül. – Felelt valamit? – Levelet küldött neked – mondta Tamrin és fölállt, övébe nyúlt, kihúzta onnan a papirusztekercset, amelynek tokján a király pecsétje függött és átadta a

királynőnek. Makéda izgatottan vette át a tokot, aztán letépte róla a pecsétet, kihúzta belőle a pergamentekercset, kibontotta és belenézett. E pillanatban meglátta, hogy Tamrin, hátrálva előtte, az ajtó felé indul, és rákiáltott: – Hova indulsz? Maradj… A te jelenlétedben akarom elolvasni a levelet. Tamrin visszaült helyére és karjait megint keresztbe fonta mellén. A királynő a viaszgyertyák fényénél elkezdte olvasni a levelet.

Dél királynőjének, Makédának, a Felségesnek, a hasonlíthatatlanul dicsőségesnek, Sába uralkodójának, szépségben és hatalomban ragyogónak. Salamon, az Isten szolgálja, hódolatát küldi. Királynő, fogadtuk követedet, akit küldtél hozzánk a karavánnal, mely a templom számára szükséges tömjént és mirhát, valamint az áldozáshoz való olajakat hozta a drágakövekkel egyetemben. Mindezt átvettük és árát kifizettük, reméljük, legfőbb megelégedésedre, s erről Tenéked, Felséges, pecsétes írást is küldöttünk, nevünk aláírásával. Ezek után pedig szóba került köztünk a Te panaszod, Királynő, mely szerint országom határain a vámszedők és az arra kirendelt hivatalos emberek túlontúl nagy sarcot szednek karavánjaidtól, melyek országod termékeit viszik keresztül Izrael birodalmán, Szíria és Damaszkusz felé. Engedtessék meg a Te szolgádnak, Felséges, hogy megkérdezze tőled, vajon úgy vonulnak-e végig karavánjaid más országokban is, mint az enyémen?… Hol sem vadállatok, sem útonállók reájuk nem támadnak, sem a vízhiány, sem járványos betegségek őket meg nem tizedelik? Ha tevéid közül csak tíz elhullana víznek hiányában, avagy ha szolgáid közül csak tízet megölnének a ragadozók vagy az útonállók, akik elviszik a tevék rakományait, avagy ha táborozván, éjnek idején a gyilkos láz meglepné őket: nem szenvednél-e nagyobb kárt és veszteséget, mint így, ha a köteles vámot megfizetvén embereid az ország törvényének védelme alatt sértetlenül és békességben vonulhatnak át anélkül, hogy törvénytelen zsarolók tőlük sarcot

vehetnének és őket útjukban hamis ürügyek alatt feltartóztathatnák, mint ahogy ez némely helyen történik a karavánokkal. Izrael földjén a béke és igazságosság uralkodik, Királynő, s ennek szellemében arra kérlek téged, hogy nyugodj bele a kiszabott vám összegébe. Ami pedig Gáza tartományát illeti, hogy te azt megvásárlod tőlem azért, hogy áruidnak szabad kikötője legyen, erre a te szolgádnak nem felelhettem. Sem az árat meg nem jelölhettem, amelyért Gázát hajlandó lennék neked átengedni. Ez olyan súlyos kérdés, amelyről még gondolkoznom kell, mielőtt felőle határoznék. De ha olyan fontos számodra Gáza, miért nem jössz el te magad, Felséges, hogy róla beszéljünk? Minden királyok megjelentek immár udvaromban. Miért, hogy te csak követedet küldted el hozzám! Miért nem jöttél magad? Uralkodók jobban megértik egymást, ha nincs közöttük idegen közvetítő. Én és népem nagy hódolattal fogadna téged, ha eljönnél. Végezetül még egyet! Tamrin, a Te szolgád, akivel mind e dolgokról beszéltem, megmutatta nekem azt az elefántcsontot, amelyet mindig magánál hord, hogy felséges képed színe előtt legyen, s amelyre a Te udvari festőd a Te felséges képmásodat festette, ahogy a Teremtő megalkotott Téged, egész szépséges mivoltodban és ragyogó ifjúságodban. Sokáig nézvén e képet, nem tudtam többé megválni tőle és engedelmeddel magamnál tartottam, hogy benne gyönyörködvén szemeim ismerjenek Téged. És megmutatom azt a királynéknak, a feleségeknek és az asszonyoknak, akik palotámban vannak, és ők mind ámulattal és elragadtatással szemlélték tündöklő szépségedet, mely elhomályosít minden asszonyi szépséget a földön. Ámbár, a királynék között volt egy, aki azt mondta: vajon a művész nem túlozta-e ecsetjével a színek és vonalak pompáját, amelyekkel Téged ábrázolnak? De én ezt nem akarom hinni. Küldött ajándékaidat köszönöm, és hiszem, hogy amelyeket én küldtem neked, megnyerik tetszésedet. Ebben a reményben ajánlom magamat kegyeidbe és emlékedbe. Salamon

Tamrin ült a királynő előtt és nézte arcát, mialatt ez a levelet olvasta. És látta, hányszor változik el arca a levél olvasása alatt. Előbb a kíváncsiság, később az izgalom kifejezése ült rajta. Szemei hol fölnyíltak, hol lecsukódtak egy pillanatra. Látta ajkán a mosolyt, később a remegést. Amikor pedig a levél végére jutott, látta, hogy reszket kezében a papirusz, s hogy a királynő arca zavart, mint a serdülő leányé, és szemeiben szokatlan tűz csillog. Hallgatott, kis fájdalmas vonással a szája szélén, és várta, hogy a királynő megszólaljon. Ez összecsavarta a tekercset és egy pillanatig szótlanul nézett vele szembe. – Te az én arcképemet magadnál szoktad hordani? – kérdezte tőle halkan. Tamrin arcán szétfutott a pirosság. Letérdelt a földre a királynő elé és könyörögve szólt: – Bocsáss meg érte, Királynő. Az én hűségemért tettem azt. A királynő fölnevetett. – Nem tudtam, hogy a hűségedet csak az tartja meg számomra, ha a képemet szüntelenül magad előtt látod – mondta játékosan, és lenézett a férfi fejére, mely meghajolt lábai előtt. – De te megmutattad a királynak is. Miért mutattad meg? – Akartam, hogy lásson téged, s hogy megértse, miért kellett visszajönnöm hozzád. – Hogyan? – kérdezte a királynő meglepetten. – Te nem akartál visszajönni? – A király nem akarta, hogy visszajöjjek. Kedvét találta bennem és kért, hogy maradjak szolgálatában. – Ah – mondta Makéda felindultan –, és te… te talán ott akartál maradni? – Amint látod, visszajöttem – mondta Tamrin. – Igen – mondta a királynő, és most fölállt, végigsétált a termen. – De ő a képet megmutatta a királynéknak, és ezek közül az egyik kételkedett a kép hűségében. Mit gondolsz, a király is kételkedett benne?

– Salamon nem kételkedett. Megmondtam neki, hogy a valóságban sokkal szebb vagy, mint a képen. – Köszönöm – mondta Makéda –, bár nem azért küldtelek, hogy rólam beszélj a királynak. – Nem tehettem mást. Ő kérdezett. A te híredet éppen úgy elvitték hozzá, mint ahogy az ő hírét hozzád. – Gondolod? – kérdezte a királynő és elcsodálkozott ezen a mondáson. – De hiszen őt a bölcsek bölcsének mondják, a legnagyobb királynak! Én pedig csak egy tudatlan nő vagyok, és hozzá még, amint ő mondja: pogány és bálványimádó. Tamrin ránézett és csöndesen mondta: – Ő tudja, hogy te ki vagy! A két aranyszem csillaga fönnakadt a hosszú, fekete pillák közt. – Mit mondasz? Honnan ismerhet ő engem? A te lelkedbe beleláthatott, mert ott voltál előtte és elárultad magad. De engem? Hogyan ismerhetne engem? – Azt mondta, hogy rajtam keresztül megérzett téged – felelte halkan a férfi. – Rajtad keresztül? A királynő megállt Tamrin előtt, és egy pillanatig tűnődve nézett az arcába. Ez az arc most némán, mélységes szomorúsággal nézett reá vissza. – Eredj már! – mondta a királynő, és megint az a kislányos zavar látszott rajta. – Miket mondhattál te neki rólam! Tudod, hogy meghívott, hogy látogassam meg? Miért mennék? Hogy megszégyenítsen engem bölcsességével és hatalmával? Mit gondolsz, Tamrin? És az ő asszonyai, akiknek a képet megmutatta? Mi közöm hozzájuk? Milyen asszonyok ezek? Te láttad őket? – Láttam – mondta Tamrin, és csak nézte a királynőt. – Valamennyit láttad? Igaz, hogy ezer asszonya van?

Tamrin elmosolyodott. – Nem. Tízszer túlzott a hír. Csak száz. – Csak?… Ez is éppen elég! Száz asszony! S ezek mind szépek? Tamrin vállat vont, elmosolyodott. – Miért nem beszélsz? – rivallt rá a királynő. – Ha láttad őket, tudod, hogy szépek-e vagy nem. – Mind nagyon szépek – mondta Tamrin. – De a száz asszony együtt sem olyan szép, mint te magad vagy. Makéda arca földerült, de azért gyanakodva nézett az emberre. – Ezt azért mondod, mert az én alattvalóm vagy és tudod, hogy a királyoknak hízelegni kell… Száz asszony! – mondta eltűnődve –, ezért kell neki annyi fahéj, nárdus és mirha, és annyi ékszer és drágakő. Erről eszembe jut, mikor lesznek itt az ajándékok, amiket nekem küldött? – Holnap – mondta Tamrin –, holnap estére itt lesznek. Meghagytam a szolgáknak, hogy kora hajnalban útra keljenek velük. – Jól van – mondta a királynő mosolyogva –, meg vagyok veled elégedve. A küldetést, amit rád bíztam, jól elvégezted. Meg foglak érte jutalmazni. Tamrin ajkán gúnyos mosoly futott át. – Én gazdag vagyok, Királynő – mondta –, nincs szükségem sem aranyra, sem kitüntetésre. A királynő szemöldökei összerándultak. – Azt akarod mondani, hogy semmit sem adhatok neked? – kérdezte sértődötten. – Adhatsz valamit – mondta Tamrin és hangja megremegett –, ha egyszer Ízisz jelvénye helyett a kezedet nyújtanád nekem, hogy ajkaimmal megérinthessem. A puszta és meztelen kezedet, Királynőm… A királynő riadtan nézett az ember arcába.

– Milyen arcátlan és gonosz vagy te, Tamrin – mondta fölháborodottan –, az idegen királyok udvaraiban tanultad, hogy így beszélj a királynőddel? Menj előlem. Szégyellem magamat miattad! Tamrin a földig hajolt, aztán lehajtott fejjel ment az ajtó felé. Mielőtt a küszöböt elérte volna, a királynő utána kiáltott: – Tamrin!… Megállj csak! Tamrin megfordult és állva maradt a küszöb előtt. Makéda odasietett hozzá és egy percig kíváncsian nézett az arcába. – Te különös ember vagy – mondta neki –, s mióta csak ismerlek, mindig ilyen voltál. Azt hiszem, ha arra kérnélek, hogy halj meg értem, szívesen megtennéd, igaz? – Igaz – mondta Tamrin fojtott hangon, és szemét a földre szegezte. Ekkor a királynő fölemelte jobb kezét, és feléje nyújtotta kissé félrehajtott fejjel, kíváncsi mosollyal, és lágy mozdulata az erős férfit térdre kényszerítette. – Megengedem, hogy megcsókold a kezemet – mondta neki bájjal és mosolyogva. De, ahogy a férfi ajkát a kezén érezte, megdöbbent és elsápadt. Hirtelen otthagyta őt, visszament a helyére, kezébe vette az istennő jelvényét, az aranykígyót, és úgy ült ott mereven és kinyúlva, mint ahogy ülni szokott a processziók alatt az ébenfa trónon, amelyet négy ember vitt a tömeg feje fölött, s amelyre a baldachin bíboros fénye borult. És visszaszólt az embernek hidegen, parancsolón, anélkül hogy rápillantott volna: – Ma este a vacsorán látni akarlak.

III. FEJEZET

A HERCEGNŐK

Ahogy Tamrin, a külső terem oszlopcsarnokába lépett, két árnyat látott elsuhanni a fal mentén. Úgy tett, mintha nem látta volna őket, és továbbment. De a két árnyék, mintha csak a fal festményeiből lépett volna elő, pár pillanatnyi tanakodás után feléje indult és föltartóztatta őt. – Tamrin! – mondta az egyik, mire a férfi megállt és visszafordult. Sziána és Bilkisz voltak, a királynő unokahúgai, a két hercegnő, akiket anyjuk egyszerre szült a világra, és akik gyermekkoruk óta az udvarnál nevelkedtek. Makéda mindenkinél jobban szerette őket, és pihenőóráiban szívesen részt vett mulatságaikban. Noha ezek nála négy évvel ifjabbak voltak, és semmi nem érdekelte őket más, csak a tánc és a szórakozások, szeretett elbeszélgetni velük és kikérdezte apró titkaikat. Most kíváncsian közrefogták Tamrint és mind a ketten egyszerre beszéltek hozzá. – Te visszajöttél?… Mit hoztál? – Láttad Salamon királyt? Beszéltél vele? – Igaz, hogy a legszebb férfi a földön, mondd? – Mit láttál a palotájában? – Nem félelmetes, nem? – Küldött ajándékot?… Mit küldött? – Igaz, hogy kitalált egy olyan kocsit, ami a levegőben szárnyakon repül? – Láttad a kocsit? – Láttad az aranypajzsokat?

– Láttad az ő testőreit, az aranyfejüket? Tamrin mosolyogva nézett egyikről a másikra. – Hercegnők – mondta –, mindent láttam, de hogyan kívánjátok, hogy beszéljek, ha nem engedtek szóhoz jutni? A két ikertestvér egymást átkarolva nézett föl Tamrinra. – Mi olyan kíváncsiak vagyunk, Tamrin – sóhajtotta Sziána –, de nekünk nem szabad kérdezni semmit, és kérlek, ne árulj el bennünket, hogy találkoztál velünk. – Nem vagyok árulkodó – mondta Tamrin mosolyogva. – Nekünk semmit sem szabad tudnunk – mondta Bilkisz –, és a királynő nem szereti, ha férfiakkal beszélünk. Nem írhatnád le nekünk, amit ott láttál? – Éjszaka elolvasnánk, mikor egyedül vagyunk – mondta Sziána. Tamrin tanácstalanul nézett rájuk. Olyanok voltak, mint két karcsú gyík az egyforma zöld ruhában, amibe aranypettyek voltak szőve, s ami szorosan tapadt bimbózó, vékony testükre. – A királynő el fogja nektek mondani az újságokat – ígérte nekik. – Ne akarjátok, hogy tiltott dolgot cselekedjek. – Ő nem mond el mindent – mondta Sziána. – A legszebbet nem mondja el, és nekünk nem szabad kérdezősködnünk – mondta Bilkisz. – Ma este, a királynő asztalánál vacsorázom – mondta Tamrin. – Ti is ott lesztek és hallani fogjátok az újságokat. Addig legyetek türelemmel, hercegnők! Ezt mondva meghajolt előttük és folytatta útját a termen keresztül. A két kis hercegnő durcásan és elszomorodva nézett utána, amint magas alakjával, széles vállaival a fehér köpenyben eltűnt az oszlopok mögött. – Ez nem beszél – jelentette ki Sziána.

– Szereti Makédát – súgta testvére fülébe a másik oly halkan, mintha attól félne, hogy az oszlopok és a falak meghallják. – Nem olyan a szeme, mint más férfié, amikor Makédára néz. – Hatalmas ember – mondta a másik –, és a legszebb az egész országban. Kár, hogy már olyan öreg! – Nem öreg – ellenkezett Bilkisz –, csak mi vagyunk nagyon fiatalok, s ezért beszél ilyen szigorúan velünk. – De öreg – mondta Sziána –, fehér szálak vannak a hajában és a szakállában is. – Ez azért van, mert neki van a legtöbb gondja az egész országban – mondta Bilkisz –, de nem öreg. – Nem kérdeztük meg, hogy Salamonnak van-e szakálla! Te mit gondolsz? – Én azt hiszem, nincs. Nem szeretném, ha volna. – Én sem szeretném – mondta Sziána –, de mit gondolsz, fiatal? – Azt mondják, van egy bűvös szere, amivel távol tudja magától tartani az öregséget. – Nem. Te arra a kenőcsre gondolsz, amivel láthatatlanná tudja tenni magát. De ez csak kitalálás. – A föníciai rabszolganő mesélte… Ő pedig csak tudja. – Honnan tudná? – kérdezte Sziána. – Jeruzsálemből hozták ide. Ott hallotta. – Lehet, hogy igaza van. Csodálatos dolgokat mondanak róla, amiket az ember még nem hallott. – Talán mások hallották? Előttünk mindent eltitkolnak – mondta Bilkisz. – Most menjünk és kérjük meg Makédát, hogy ott lehessünk a vacsorán. Hátha nem engedi meg…

– Meg fogja engedni, ha szépen kérjük. Hiszen szeret bennünket. Menjünk. Továbbsiklottak az oszlopok árnyán és eltűntek az ajtón, nesztelenül és puhán, mint a gyíkok. S mikor megtalálták a királynőt és előadták kérésüket, ez rájuk nevetett. – Ti kedvesek – mondta nekik –, ez a csodálatos király sokat foglalkoztat benneteket. Hát nem bánom, legyetek ott a vacsorán. De ne nézzetek föl az asztalról és tegyetek úgy, mintha semmit sem hallanátok. – Úgy teszünk – ígérték, és nagyon boldogok voltak.

IV. FEJEZET

A VACSORA

Makéda nem evett a többiekkel egy sorban. Az ő kisasztala emelvényen állt, míg a többiek alatta ültek sorban, a hosszú asztal két oldalán. És nem evett abból, amiből a többiek. Kicsiny, illatos olajban sült halat hoztak neki, és gyönge madarak húsát tálalták elé, utána cédrus levében főtt gyümölcsöt. Bor helyett erjesztett gyümölcslevet ivott, míg amazok a nehéz és csillogó borokat itták. Az udvari orvos és a papok vigyáztak rá, hogy szűzi vérét ne ingereljék föl a fűszeres ételek és a szőlő kerítő nedve. Minden újholdkor elmentek a papok az istennő templomába, és Ízisz fából faragott szobráról levették a drágakövekkel kirakott, aranyból kovácsolt övet, és felpróbálták az ő derekára. Ha az öv csatja könnyen beérte a derekát, akkor a papok az övet visszavitték a templomba. Ha az öv szűk volt, addig kellett hordania, míg ismét illett a derekára. De ez idő alatt koplalt, nem aludt az ágyában, hanem a puszta kőre leterített szőnyegen, és az asszonyok a fürdő után kemény kézzel dörzsölték testét, mígnem elérte az istennő karcsúságát. Ez gyötrelem volt számára, és ezért ritkán és csak keveset evett, hogy az istennő övét ne kelljen viselnie. Tamrin a vacsora alatt jeruzsálemi útjáról beszélt a többieknek, akik nagy figyelemmel és ámulva hallgatták. Minden, amit Tamrin mondott, csodálatosnak tűnt előttük. Irigység és félelem töltötte el lelküket, hallván a távoli király nagy hatalmáról és mesés gazdagságáról. – Negyvenezer lovat tart istállóiban – mesélte Tamrin –, és harci szekereinek száma megszámlálhatatlan. Föld alatti kincsesházakat építtetett szerte a birodalomban, a Mia és Megiddo nevű városokban és másutt. Ezeknek helyét senki sem tudja, mert a kőművesek, akik építették őket, idegenek voltak és eltűntek az országból. Megerősítette országának határait várakkal, falakkal és tornyokkal, amik bevehetetlenek. Jeruzsálem körül hármas falat húzott és tornyait megtöltötte katonákkal. Olyan templomot épít a láthatatlan Isten számára, amilyenben még soha isten nem lakott. És a maga számára olyan palotát, aminőben még nem laktak uralkodók. Én láttam a termet, melyet úgy

hívnak, a Libanon erdeje. Itt a cédrusfa oszlopok olyan sűrűsége van, hogy ha az ember belép, elfogja a szédület. És ennek falain kétezer aranyból vert pajzs függ, és a márvány, a cédrusfa, az arany- és ezüstdíszítés annyi benne, hogy a szem elkáprázik és elfárad a látásuktól. És láttam a királyi trónt, az elefántcsontból és aranyból valót, mely két oroszlán hátán nyugszik, s amelyhez magas lépcsők vezetnek fel. És sok egyebet is láttam még, aminek elbeszéléséhez nem lett volna elég ez az este, sem tíz este egymás után. Bevezetett engem az ő királyi kincsesházába, hogy lássam. Mikor ámulásomat észrevette, nevetett és azt mondta, hogy mindez csak kis része annak, amit a föld alatti várakban elrejtett országa többi városaiban. A drágakövek itt nagy aranyvedrekben fekszenek, és ő belemártotta kezét és felmarkolva belőlük elém tartotta és így szólt: „Mi ez? Meg tudnád nekem mondani?” Erre én azt feleltem: „Király, ez a te hatalmad és gazdagságod jelképe.” Mire ő a fejét rázta és így szólt: „Tévedsz, Tamrin! Ez pelyva, amit a szél szárnyára vesz és elhord szanaszéjjel. Minden gazdagság pelyva. Csak a lélek láthatatlan drágakövei, amiket Isten keze helyezett oda: azok örökkévaló értékek, amiket nem vehet el senki.” A királynő, aki aranykanalával kis üvegcsészéből a gránátalma magvait szedegette ki, most felemelte fejét és Tamrinra nézett. Ez visszanézett rá, és szemében búsongás és vágy volt. – Beszélj tovább – kérte őt az, aki mellette ült –, miket láttál még? És megfeledkeztek ételről, italról, minden szem felé fordult és várta, hogy beszéljen. – Láttam, amint bírói székén ült és ítéletet mondott. Ez a király igazságos és jó. Nem tesz különbséget ember és ember között. S a szegények és a gyöngék ügyét védelmezi a gazdagok és erősek ellenében. Azt mondja: a hamis ítélet megsérti Istent. Egyszer magával vitt az épülő templom belsejébe, ahol munkások ezrei dolgoznak a falakon, a magas állványokon és lajtorjákon. És íme, jön egy munkás, aki hátán nehéz márványdarabot hozott, vállán pedig vedret, ami tele volt vízzel, kezeiben pedig két nehéz dorongot tartott. Ruhája testén szakadozott volt, és sarui fel voltak kötve a lágyékára, és kenyerét is ott hordta. És az ő verejtéke szakadt róla és lehullott arcára, mellére és lecsorgott a lábaira. A király azt mondta neki: „Állj meg!” És az ember megállt. Ekkor így szólt hozzám a király: „Nézd meg ezt az embert! Miben vagyok én különb őnála? Mennyivel vagyok több mint ő, és hol az én felsősségem

őfölötte?… Éppen úgy por és hamu vagyok, mint ő, és holnap, úgy lehet, éppen úgy a férgek martaléka leszek, mint ő, ha a sírba fektetik. És íme, mégis e percben úgy tűnhetek előtted, mint aki halhatatlan. Ki emelhetne panaszt Isten ellen, ha neki adná mindazt, amit nekem adott, és ha engem tenne az ő helyére?… Nem vagyunk mind a ketten egyformán emberek? Amilyen az ő élete, olyan az enyém is, és a halálban is egyenlők vagyunk. De ez az ember az ő munkájában erősebb, mint amilyen én lennék, mert Isten mindenkinek megadja azt a képességet, ami az ő feladatához kell. És nekem is megadta…” Ezt mondván odaszólt az embernek: „Menj a te munkádra”, s az ember továbbment. Az asztalnál ülők izgatottan néztek egymásra. – Ki hallotta valaha, hogy így beszéljen egy király? – suttogták egymás között. – Még sok mindent mondott nekem, amiket nem fogok elfelejteni soha – mondta Tamrin –, s amiknek értelmével lelkem küszködik azóta, s amik megterhelnek engem és kényszerítenek, hogy olyanokra gondoljak, amikre eddig nem gondoltam soha. Az ő bölcsessége mint szikla nehezedik rajtam, és ha az ő Istenére gondolok, nem tudok éjjel aludni. És megszólalt a hadsereg vezére, aki Makédához legközelebb ült, szemben a főpappal. – El kellene menni hozzá, megtanulni tőle az ő hadviselési módját és az ellenséggel szemben való védekezését. – Igen – mondta Makéda halkan –, erre gondoltam én is. – Ha az ő Istene ekkora hatalmat adott neki – mondta a főpap, akkor ez az Isten nagyobb és erősebb a többi isteneknél, és… ki tudja, nem kötne-e szövetséget más néppel is, aki hűséget fogadna neki? – Valóban – mondta a bírák feje –, ez nem lehetetlen. Ha az ő törvényeit más nép is elfogadja, úgy, mint Izrael elfogadta, miért ne állna más nép mellé is, és miért ne fogadná be a szövetségébe? – Igazad van – mondta a földművelők minisztere –, meg kellene környékezni titokban ezt az Istent, hogy a szabeusok mellé álljon. – Hajdan a miénk volt egész Etiópia a Kék-Nílus forrásával, a Tana-tóval, és

miénk volt Meroé és Akszúm és elvétetett tőlünk – mondta a hadsereg vezére. – Ki tudja, nem szerezhetnénk-e vissza ezen Isten segítségével? Makéda szeme csillogott és keblét emelte a heves lélegzés. – Valakinek el kellene menni hozzá, hogy megtanulja az ő bölcsességét – mondta a tudósok feje, egy tiszteletre méltó aggastyán, aki a vezér mellett ült –, és az ő Istenének törvényeit ide kellene hozni, hogy a nép megismerje, és országunk hasznára fordítsa. De ki volna az, aki ezt a küldetést vállalná? A messze utat és annak viszontagságait? A tenger és a szárazföld veszélyeit? S akit a király méltónak ítélne arra, hogy vele tudományát közölje? Ki volna az?… A teremben csönd támadt, és a főurak mind tanácstalanul egymásra néztek. Ekkor, a nagy csöndben, mintha egy hangszer húrjáról pattant volna el, megszólalt csengőn a királynő hangja: – Én! Mindenki az emelvény felé nézett, ahol a királynő asztala állt, s ahol Makéda most felállt és utána felállt a vendégek gyülekezete is. – Salamon király levelet küldött nekem – mondta a királynő –, és meghívott, menjek el udvarába, mert ismerni szeretne. És ajándékot küldött Tamrinnal és a barátságát kínálta fel nekem. Ha ti jónak látjátok, az ajándékok átvétele után felkészülök az útra és elmegyek hozzá és mindazt, amiről beszéltetek, megcselekszem a népért és az országért. A király csak a hozzá hasonlókkal szemben mer nyílt és őszinte lenni. Én királynő vagyok. Ajándékaiért cserébe majd ajándékot viszek neki én is, mindenből a legszebbet, amit az ország termel, és aranyat is viszek magammal, annyit, amennyit csak elbírok. És megvesztegetem a szívét és rajta keresztül az ő Istenének a szívét. És megveszem tőle Gázát kikötőjével, és ennek a királynak minden tudományát és bölcsességének minden titkát el fogom lesni. Ezt értetek teszem és a birodalom hatalmáért. És teszem Meroéért és Akszúmért s az elveszített Tana-tóért. Napatáért és a tengerekért, amelyek a régi Etiópiát gazdaggá és hatalmassá tették. De csak úgy, ha ti erre engem jónak ítéltek, és ha akarjátok. Ha bíztok bennem és tudjátok rólam, hogy mindennél előbb való nekem népem boldogulása és jövendője. Csak ha ti akarjátok, hogy elmenjek a királyhoz, akkor megyek el.

Azok elragadtatással néztek rá, az aranyszínű bálványra, akibe most valami új, különös élet lopódzott, erő és elszántság, és egy szóval mondták: – Akarjuk! De ekkor megszólalt Tamrin, és féltékeny hangja túlkiáltotta az örömteljes zsivajt, mely a királynő szavait követte. – Megálljatok! Az út Jeruzsálemig hosszú, fárasztó és veszélyes. Vajon elengedhetjük-e királynőnket erre az útra, kitéve életét a viszontagságoknak? – Te ne félts engem! – mondta a királynő hidegen. – Katonáim, akiket magammal viszek, majd megvédenek a veszélyek ellen. – De ki véd meg a sivatag forró napja és a tenger viharai ellen? – kérdezte újból Tamrin. – A királyok élete kedves az istenek előtt – mondta a királynő –, s ha téged nem ért veszedelem az úton, miért érne engem? Vagy az istenek előtt nem ér annyit az én életem, amennyit a tiéd? . – És ki véd meg Salamon ellen? – kérdezte Tamrin. – Te nem ismered a királyt. Bölcs, ravasz, erőszakos és telhetetlen. A világ aranya kevés neki, és kevés minden hatalom. Egyetlen vágya, hogy minden népet leigázzon és kiterjessze hatalmát az idegen királyok fölött. Tírusz minden terméke hozzá vándorol. Kalmár király. Ad és vesz. De mindig több, amit kap annál, amit cserébe ad érte. Edom és Moáb őt szolgálja. Damaszkusz adót fizet neki. Egyiptom és Szíria a lába előtt fekszik. A királyok királyának hívják. Testőrei idegen hercegek. Tudománya megszégyeníti a bölcseket. Hogy állhat meg előtte egy asszony? Ha befon téged és kelepcébe ejt, drágán fizeted meg Gáza kikötőjét! – Ne ijesztgess, Tamrin! – kiáltott a királynő hevesen. – Vagy balgatagnak tartasz-e engem és elfelejted, hogy én is király vagyok? Nem bölcsek tanítottak-e engem is? És azt hiszed, a sima beszéd és a fondorkodás tőrbe ejthet engem? És nem viszem-e magammal azt, aki megvéd engem minden árulástól és veszedelemtől? Ezt mondván fölemelte Ízisz jelvényét, a kis aranykígyót, és magasan tartotta az emberek feje fölött.

Azok elnémulva néztek rá, és utána leborultak a földre. Csak Tamrin állt kinyúlva, dacosan és lázadón, és összeszorított ajkai mögött küszködtek a szavak, amiket nem mert kiejteni többé. – Most pedig menjetek el – mondta a királynő –, mert ez az éjszaka kell nekem, hogy magamban legyek az én terveim és gondolataim közt, és hogy megfontoljam, kik lesznek azok, akiket magammal viszek az útra, és hogy megállapítsam a tevék és öszvérek számát, amikből majd a karavánt összeállítom, és az ajándékok mennyiségét, a kíséretet és a szolgákat és mindent, amire még szükség van. Az emberek megmozdultak, fölkeltek a földről és egyenként elhagyták a termet. Legutolsónak maradt Tamrin, és mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer visszanézett a királynőre. Szemében a villámok kialudtak. Tekintete szomorú volt és aggodalmas. De ez nem nézett rá. Mereven és mozdulatlanul állt és szemét a földre sütötte. – Elment – súgta oda neki Sziána, mikor Tamrin után lehullott az ajtó szőnyege. Bilkisz lekuporodott elébe a földre és átölelte a királynő térdeit. – Ugye, minket nem hagysz itthon? Elviszel magaddal bennünket is? A királynő egyikről a másikra nézett. – Ti velem akartok jönni? A hosszú útra? Elhagynátok otthonotokat? Ti nem féltek? – Mi nem akarunk elhagyni téged – mondta Sziána, és körülölelte nyakát és hízelegve szorította arcát a királynő arcához. – Ahol te vagy, mi is ott akarunk lenni – kérlelte Bilkisz. – Hát jó, legyen – mondta a királynő –, velem jöhettek. És jobb kezét, melyben Ízisz kígyóját tartotta, Bilkisz vállára téve, a másik kezével Sziána vállát átölelve, mélyen elgondolkodó arccal kiment a teremből.

V. FEJEZET

KÉSZÜLŐDÉS AZ ÚTRA

Másnap megérkeztek az ajándékok. A kincstárnok és Tamrin jelenlétében megnézte őket Makéda királynő, és elbámult azon, mennyi asszonyi csecsebecse volt köztük. Mennyi szövet, selyem, fátyol, mennyi ékszer, fésűk, csatok és övek! Női saruk és köpenyek, nyakláncok és gyöngyök! Aranyperecek, karra és bokára valók. Hajtűk és apró tőrök. Fülbevalók és gyűrűk. Csupa, csupa asszonyi holmi. „Ötven aranytalentumot viszek neki helyette” – gondolta magában a királynő, mikor ezeket a holmikat látta. Aztán felbontották a zsákokat, amelyekbe indiai szőnyegek voltak bevarrva, és Makéda bámulva nézte a csodálatos rajzokat. A himbálódzó piros pávákat és papagájokat, a majmokat és a különféle állatokat. A virágokat és folyondárokat és azok tündöklő színeit. És bámulta a szőnyeg erősségét és selymességét, és akkor azt gondolta magában: „Száz aranytalentumot viszek a királynak.” Aztán Tamrin felbontatta a faládákat, melybe az ezüstedények voltak rakva. Makéda azt gondolta: „Bizonyára szegényes dolognak tűnnék, ha csak száz talentumot érő aranyat vinnék. Azt hihetné, hogy országom szegény és kincsesházam üres. Legyen százötven talentum.” Legutolsónak hagyta Tamrin a huszonnégy aranykelyhet, amelynek mindegyikébe más betű volt bevésve, s a huszonnégy betű Izrael nyelvén azt jelentette: Makéda, Dél királynője. A kelyhek gazdagon voltak díszítve gyönyörű cirádákkal, amiket a föníciai mesterek keze vésett reájuk. Igazán királyi ivópoharak voltak! Makéda nagyon megörült nekik, és egyben meg is szégyenült a százötven aranytalentumra gondolva, és elhatározta magában és kiadta a rendeletet a kincstárnoknak: – Legyen kétszáz aranytalentum. De még ezenkívül volt az, amiket a tevék hátára rakatott: a sok fűszer és drága kenetek, az olaj, az orvosságnak való gyógyító füvek és az opolbalzsam, mely

sehol a világon nem termett másutt, mint Sába földjén, s amiért drága kincseket adtak az idegen fejedelmek. – Nehogy lenézzen engem Salamon – mondta Makéda, és maga elé rakatta a kincsesház legszebb zafírjait, és a smaragdokból is a legnagyobbakat, nehogy a hebreusok királya azt higgye, hogy legyőzhet engem ajándékok dolgában. Egy hétig tartottak az előkészületek. Akkor hétszázkilencvenhét teve állt útra készen, és az öszvérek és szamarak sokasága. Szolgálói közül harmincat jelölt ki az útra, és háromszáz katonát kíséretül és ezek mellé három hadnagyot. Tanácsnokai közül tízet rendelt maga mellé és a bölcsek közül hármat, hogy mellette legyenek, és szükség esetén ellássák tanáccsal. És szakácsokat vitt magával és ötven embert, hogy éjjelre a sátrakat fölverjék, és csatlósokat, akik a tevéket, s a többi állatot gondozzák. És ezenkívül még sok szolgát és szolgálóleányt, s ezek mind útra készen álltak, hogy vele menjenek Jeruzsálembe. S eljött az utolsó nap az utazás előtt. És Makéda újra leszállt a függőkerteken át a tengerpartra, hogy utoljára lássa a hajók útját, amelyek India felől jönnek. Nem volt benne a régi türelmetlenség. Nem bánta a hajókat és nem volt kíváncsi azok rakományára. Gondolatai lázasan és égve futottak kelet felé, és úgy érezte magát, mint a hadvezér, aki nagy csatára készül, amelytől élet és halál függ. Most szabad volt, mint gyermekkorában, amikor még nem adták kezébe az istennő jelvényét és nem ültették az ősök trónjára. Mosolygott, ha eszébe jutott, milyen sokáig nem fogja érezni testén az istennő aranyövét, s hogy először fog szemtől szemben állni a férfiúval, akinek látása is tilos volt eddig számára. Most ezen a férfiún keresztül akart elérni mindent. A régi hatalmat és nagyságot. Az elvesztett szigeteket és tengereket. Mert a hármas korona, amit viselt, már csak jelkép volt Napata, Meroé és Akszúm nélkül. Voltaképpen csak az az egy korona illette meg, amelyet Sába helyezett fejére. De senki a régi királynők közül nem mondott le az álomról, hogy ezek a birodalmak egyszer még visszakerülnek Ízisz jogara alá. Íme ő az, aki kiszemeltetett az álmok valóra

váltására. Most elindul, hogy meghódítson egy királyt, s rajta keresztül ama láthatatlan Istent, aki hatalmassá és diadalmassá teszi a népet, mellyel szövetséget köt. Salamon nem sejti, mi viszi őt hozzá, és nem is fogja megtudni soha. Száz asszonya van bár, de száz közül egy sincs, aki uralkodott volna, aki ismerné azt a mámort, amit a hatalom ad. Ők csak azt a mámort ismerik, amit a férfi szerelme ad, és ami közös a rabszolganők mámorával. Ó, Salamon nem tudja, ki indul el felé a Dél partjairól! Azt hiszi, hogy egyszerű asszony. Kis barbár királynő, tudatlan szűz, akit papok és vének őriztek eddig, merev földi bálvány egy másik bálvány szolgálatában… Nem tudja, hogy kivont kard az, a mi felé villan, tűz, amely lecsap rá. „Salamon” – susogta magában, és a levélre gondolt, amit Tam-rinnal küldött neki. Ravasz levél, sok rejtett zuga van, és hogy megkörnyékezte benne asszonyi hiúságát! De ez jó! Azt fogja hinni: ez a hiúság viszi őt hozzá, hogy bebizonyítsa, hogy szép. Annál jobb! Júdea oroszlánja beleesik a saját hálójába. Mert száz asszony sem elég a férfinak arra, hogy megismerjen egy asszonyt, ha ez az asszony más, mint a többi. És Tamrin hogy ijesztgette őt vele! Ki az, aki fél? Aki férfitól fél, akármilyen tudós és hatalmas is! Aki száz asszonyt szeret: egyet sem szeret. Ki ismeri e király lelkének szomját, aki egy láthatatlan Istent szolgál? Megindult fölfelé és elbúcsúzott az ősök kertjeitől, ahol a magány legszebb óráit töltötte. Mert e kertekbe rajta, s a hercegnőkön kívül nem léphetett senki, csak a kertek őrzői és gondozói. Itt gondolatai mögé nem lesett be senki. A virágok, a lepkék, a madarak, a gyíkok, a fűben mozgó kis rovarok mind hallgatag és titoktartó lények voltak és nem árulhatták el vágyait a papoknak és a bölcseknek. Ha körülfutott a falak mentén, ha lábujjhegyre állva forgott a virágok között, ha két tenyerébe fogva a rózsa fejét csókot nyomott rá, ha levetette ruháit és a holdfényben belépett a medence vizébe a lótuszok közé, vagy ha a hold tiszteletére egy kis dalt dúdolt halkan, ha lefeküdt az aszfodéluszok bokrai közé és kitárt karokkal fölnézett a csillagokra, ha tomboló és megláncolt ifjúsága korlátai közül kitörve, szilaj forgásban, szökdécselésekben és hangos kiáltásokban adott kifejezést a szűzies vér vágyának és örömének: ezt nem látta és nem hallotta senki, csak a kertek. A kertek pedig hallgattak.

Most magában megáldotta őket, nevén nevezte valamennyit, aztán összefogva köpenye két szárnyát nyugodtan és méltósággal lépdelt felfelé a hetedikbe és utolsóba, a Palota kertjébe, a pálmák közé. Itt egy árny állt előtte a pálmák homályában és mozdulatlanul várta, míg közeledik felé. Fölismerte és megállt előtte. – Te vagy az, Tamrin? – kérdezte tőle meglepetten. – Mit keresel te itt? – Isteni Felség – felelte az ember –, jöttem, hogy kérjelek, vigyél magaddal engem is az útra! Makéda egy pillanatig hallgatva nézte. – Téged? Nem – mondta aztán határozottan. – Kell, hogy te itt maradj, míg én távol leszek… ki tudja meddig?… Az ember hallgatott. – Neked itt a helyed – folytatta Makéda –, az ország nem nélkülözhet téged. – Te sem – mondta Tamrin halkan. A királynő bosszús, türelmetlen mozdulatot tett. – Vajon ki több? Az ország vagy én? – Nekem te több vagy – felelte Tamrin. A királynő hangja most felcsattant. – Esztelen! – mondta. Aztán kissé lecsöndesülve kérdezte tőle: – Te féltesz engem? Miféle veszély fenyegetheti a vendéget, aki látogatóba megy? Egy királynőt a király házában? Rémeket látsz, és nem tudod, mennyire sért engem a te aggodalmad! – Bocsáss meg – mondta Tamrin szomorúan –, nem akartalak megbántani. De újra kérlek: vigyázz magadra! Aki az oroszlán barlangjába megy, sohasem tudhatja, hogyan jön ki onnan, s hogy kijöhet-e egyáltalában? Csak ezt akartam

mondani! Makéda válla haragosan rándult meg. Elfordult Tamrintól, és megindult befelé a palotába. Tamrin csak állt és nézett utána, s amikor a királynő gyönyörű alakja eltűnt az előcsarnok oszlopai mögött, megmozdult, arcára húzta köpenye szárnyát és kiment a Palota kertjéből. Bement szállására és magára zárva az ajtót leborotválta szakállát, és hajának hosszú csimbókjait levágta. Levetette gazdagon hímzett ruháját, és letette nyakáról az aranyláncokat és karjáról az aranypereceket. Egyszerű ruhába öltözött és útravalóját batyuba kötötte és hátára véve kiment oda, ahol a karavánok táboroztak és szólt azok vezetőjéhez. – Nézz rám jól! Fölismersz te engem? Az ember – fölismervén őt hangjáról, tekintetéről és legkivált testtartásáról – habozva nézett rá és mondta: – Nem ismerlek föl, uram, ha te úgy akarod. – Én pedig úgy akarom – mondta Tamrin –, hogy ne ismerj föl engem se te, se a többiek. Veletek megyek és köztetek leszek, mint egy, aki közületek való. De senkinek sem szabad tudnia, hogy köztetek vagyok. Mert őrizni akarom a királynő minden útját és az ő épségét és biztonságát a hosszú úton és az idegen földön. Megértettél? – Megértettelek, uram – mondta az ember és alázattal hajolt meg előtte. – A te sátorodban fogok lakni, mint a te atyádfia – mondta neki Tamrin –, és az én nevem Chalsim. – Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram – mondta az ember. És akkor levette válláról a batyut és odatette a maga holmija közé. – Itt biztonságban lehetsz, és senki sem fogja tudni, ki vagy. Van-e fegyvered, amit féltesz, s amit el kell rejtenem? Tamrin előhúzta tőrét, ami ruhái közt volt a keblén.

– Csak ez az egy fegyverem van, és ezt magam rejtem el – mondta nyugodtan –, te ne tarts semmitől. Ezzel elment tőle és végigjárta a karavánokat anélkül, hogy bárki is felismerte volna.

VI. FEJEZET

KIRÁLYOK TALÁLKOZÁSA

És hosszú, hosszú hónapok múltán, vízen és szárazon, a hegyek és rengetegek útján, a sivatagon, az oázisokon keresztül, a karaván megérkezett Egyiptom földjére. De nem mulatott ott sokáig, és jöveteléről a fáraót nem értesítette, nehogy az vendégül hívja őt és késleltesse útjában, hanem megpihenvén ott hamar felszedette sátrait és tovább folytatta útját Gáza felé. – Most itt maradunk – mondta, megérkezvén az áhított földre –, és követeket küldünk a királyhoz, hogy értesítsük jövetelünkről. És fölverték a sátrakat a város és a tenger között, és az állatokat karámba terelték, s amíg a követek Jeruzsálembe mentek, ott táboroztak. Gáza népe kitódult a falak közül, hogy lássa ezt a sokaságot és ennek fényét és pompáját. Megbámulták a királynő hatalmas sátorát, amely magasan állt a többi sátrak fölött és fegyveres őrök gyűrűje vette körül. És esténként bámulva nézték a falakról a fáklyák és őrtüzek tündöklő fényét, amely a tábort megvilágította, és hallgatták az ismeretlen hangszerek játékát, és az idegen dalokat, melyek felhangzottak hozzájuk, és kiszálltak a tengerre, föl a csillagokig. És megtudván, hogy Dél királynője az, aki látogatóba jött urukhoz, a város népe ajándékokat küldött a táborba. Eleséget az embereknek és állatoknak, bort és gabonát, gyümölcsöt és gyapjúból szőtt meleg takarókat. S a harmadik napon az őrök jelentették a királynőnek, hogy Jeruzsálem felől nagy sereg közeledik Gáza felé, s ezek bizonyára a király emberei, akiket eléjük küldött, hogy kísérjék őket Jeruzsá-lembe. Ekkor Makéda bevonult sátora belsejébe, és szólt az öltöztető asszonyokhoz: – Öltöztessetek fel, mert valami azt súgja nekem, hogy maga a király közeledik felénk. Ekkor az asszonyok megmosták a királynő testét és bekenték a nárdus kenetével.

Aztán az egyik elővette a hosszú, fehér patyolatból való pólyát és a királynő keblei alatt összetűzte azt és szorosan belecsavarta a királynő törzsét, aztán megtűzte a smaragdból faragott szkarabeuszbogárral. A másik asszony pedig elővette a derékra való drága és hímzett fátyolinget, mely oly sűrű volt, hogy a királynő aranyosbarna bőre nem látszott át rajta. És az ingen elöl két szikrázó fehér gyémánt volt, mely úgy fénylett, mint két kicsiny pajzs a királynő keblének közepén. Az ing pedig a királynő bokájáig ért, és szélein nehéz aranyrojtok csüngtek. Erre adták az elöl nyitott és hasított ujjú drága és hímzett ruhát indiai szövetből, és a ruha fölé a hosszú és drágakövektől súlyos köpenyt. Lábaira a damaszkuszi arannyal hímzett sarukat kötötték, amelyeknek szíjai is keskeny aranyszalagokból voltak, s amelyeknek magas sarkai a királynőt egy fejjel nagyobbnak tüntették föl, mint amekkora valójában volt. Mikor mindezzel készen voltak, fejére tették a hármas koronát, kezébe adták Ízisz istennő kis aranykígyóját és felültették a székre a sátor közepén, hogy ott várja be a jövevényeket. Valami villámlott az úton. Valami ragyogott a napfényben, mintha aranyfelhők tömege úszott volna a levegőben. Alabárdok hegye csillogott ott, aranyozott sisakok tündököltek és csillogó vértek verték vissza a nap fényét. Jöttek egyiptomi fekete méneken a király testőrei, a nemes ifjak, királyok fiai, hercegek és eljövendő uralkodók. Előttük a száguldó kürtösök a hosszú réztrombitákkal. S a fekete méneken lovagló ifjak ruhája fehér volt, és sisakjuk alól a hosszú, fürtös hajuk a vállukat verte, és ezek a fürtök csillogtak az aranyportól, amellyel be voltak hintve, úgyhogy a nép Salamon király testőreit úgy hívta: az aranyfejűek. És közöttük lovagolt hófehér ménen, két csatlós között maga Salamon király. Az egyszerű, sötét köpeny egészen körülfolyta sudár, fiatal alakját, és kétfelől lecsüngött a paripa szügyéig. Fejére sűrű, gesztenyebarna haja körül vérvörös hosszú kendő volt csavarva, amelynek két lecsüngő vége a halántékától a melléig ért. Semmi pompa nem volt rajta, semmi ékszer, csak a jobb kezének középső ujján volt egyetlen gyűrű, benne egy óriás kék gyémánttal, de a gyűrűnek köve is befelé volt fordítva.

A sátor nyílásán keresztül, melynek függönyeit a szolgálók kétfelé húzták, a királynő kifelé nézett, és látta, amint a tábor előtt leszállt lováról és jött befelé hozzá – mögötte a testőrség elmaradt –, jött a sátrak közt, emelt fővel és mosollyal az ajkán, és a katonák és őrök és minden élő lélek leborult előtte. Akkorra a királynő sátora körül már összegyülekezett a belső kíséret. A tanácsok, a bölcsek s a katonák tisztjei. Ott álltak merev tisztelettel és nézték a mosolyogva közeledő királyt. És a táborban hangos ujjongás tört ki. Az öröm láza elkapott mindenkit és éltették a királyt, és üdvözlő szavuk mint a harsonaszó hatott a fülébe. De a király csak ment előre és belépett a sátorba és megállt ennek küszöbén. Ekkor Makéda felkelt, és a hármas korona fénye alatt sápadtan közeledett a királyhoz, mialatt a két hercegnő, Bilkisz és Sziána remegve állt a szék két oldalán, és nyitott nagy szemük a festett pillákkal megbabonázottan tapadt a királyra. Makéda megállt és mozdulatlanul, feltartott fejjel nézett a királyra. Egyikük sem szólt. Csak nézték egymást rövid szempillantásig. Ekkor Salamon jobb kezét a mellére téve letérdelt a királynő előtt és fejét meghajtotta. Színes arca egy árnyalattal még színesebbé vált, ahogy fölnézett a komoly bálvány arcába. „Aranyból öntött szépség” – gondolta magában. Makéda viszonozni akarta az üdvözlést és megkísérelte, hogy ő is letérdeljen szemben a királlyal, de a merev köpeny, mely úgy állt teste körül, mint az abroncs, és fején a nehéz korona megakadályozták ebben a mozdulatban. Ekkor feltámadt benne a régi megszokott mozdulat, melyet alattvalóival szemben használt, és kinyújtotta jobb kezét, melyben az istennő jogarát tartotta, s az aranykígyót a király felé nyújtotta. Salamon vagy nem ismerte a szabeusok szokását, és nem tudta, hogy az aranykígyó fejét meg kell érinteni a homlokával, vagy pedig úgy tett, mintha nem tudta volna: fölemelkedett a földről, megfogta kezével a kígyó fejét és azt erősen tartva, ránézett a királynőre. Most ketten fogták az aranykígyó két végét és néztek egymásra, s a király megszólalt:

– Isten hozott, Királynő! Köszönöm, hogy eljöttél! Aztán elbocsátotta az aranykígyó fejét, felállt, jobb kezével megfogta a királynő bal kezét és visszavezette székéhez. – Te hívtál! – mondta Makéda, és helyet mutatott Salamonnak a mellette levő széken. – És én elfogadtam a meghívást. – Remélem, jó utad volt – mondta Salamon –, és nem értek útközben viszontagságok? – Köszönöm kérdésedet – mondta a királynő –, szerencsésen érkeztünk ide, én és kíséretem. Salamon most kissé közel hajolva hozzá halkan odasúgta neki. – Küldd el embereidet és az asszonyokat, hadd beszéljek veled egyedül. A királynő intett, a szolgálók eleresztették kezükből a sátor nyílásának két függönyszárnyát, s a súlyos szövetek összecsapódtak. De a két hercegnő állva maradt a királynő mellett, és felcicomázott fejük ragyogott a sátor homályában és gyöngyeik csillogtak a nyakukon. – Kik ezek? – kérdezte a király, és szeme először pihent meg rajtuk játékos fénnyel és rejtett derűvel. – Az én húgaim ők, Bilkisz és Sziána, akiket magammal hoztam, mert nem akartak megválni tőlem – mondta a királynő. – Gyermekek – mondta Salamon –, elhagytátok bábuitokat, hogy a messzeséget megismerjétek? – Szeretnek engem s én szeretem őket – mondta a királynő, aztán feléjük fordulva szólt: – Most menjetek el, később találkozunk. A két hercegnő szó nélkül meghajolt a király és királynő előtt, aztán kiment a sátorból. – Így – mondta a király –, négyszemközt akartam megmondani neked, mennyire

boldog vagyok, hogy láthatlak! – Én is boldog vagyok, hogy láthatom a királyt – felelte Makéda hűvösen. – Nagyon szép vagy – mondta neki a király mosolyogva –, fekete vagy, de szép! – Ősöm a Napistentől született – felelte Makéda gőggel –, azért van, hogy fekete vagyok. – Ha ősöd a Napistentől született – mondta komolyan a király –, akkor ősanyád csak a hold úrnője lehetett, aki aranyszínt kevert a fekete közé, innen van rajtad az arany zománca. És nézte őt sötétkék szemével Salamon, és nem tudta levenni róla pillantását. – Hízeleg nekem a király – mondta Makéda szerényen. Letette kezéből az aranykígyót és összefonta kezeit ölében. – Mit mondhatnék neked, ami méltó volna hozzád? – mondta a király, és szemei egy pillanatra lecsukódtak a hosszú pillák alatt. Makéda mereven ült helyén, fölemelt fejjel a korona súlya alatt. – Te megszoktad, hogy istenítenek és dicsőítenek téged – mondta Salamon –, és én még soha nem mondtam asszonynak azt, amit neked mondok. Kérlek, ha ügyetlen szavaim megbántanának, feledd el. – Szavaid örömet szereznek nekem – mondta Makéda. – Dél királynőjének alattvalói nem beszélhetnek a királynő szépségéről. Ez olyan volna, mint a szentségtörés. – Tudom, te az istennő képmása vagy, és csak néma hódolat illet meg. De hatesztendős uralkodásod alatt elvesztegetted azt, ami az asszony életében a legfőbb. Hogy szépségeddel örömet szerezz magadnak és még valakinek. – Az istennőnek szereztem örömet vele – mondta Makéda –, nem több ez, mintha magamnak és más halandónak szereztem volna örömet? Salamon elmosolyodott.

– Mit tudsz ez istennőről? – kérdezte. – Mindent tudok, amire a bölcsek tanítottak, a papok és a hagyományaink. – Ismered a mineusokat? – kérdezte most a király. – Te engem nagyon tudatlannak vélsz – mondta Makéda gőggel –, szomorú volna, ha nem ismerném szomszédjaimat, akiket népem annyiszor legyőzött. – De ismered Minószt, az ő első királyukat? Tudod, hogy adóba szüzeket követelt magának, akiket aztán feláldozott? Miben különbözött ez a halandó a te istennődtől? Makéda hallgatott, nem felelt. – Különben – mondta Salamon –, ne beszéljünk erről. Engedd, hogy újból üdvözöljelek földemen és felajánljam magamat és kíséretemet az útra. Íme, ott áll a szekér az ő felvont sátrával. És hat ló van belefogva, amelyek isteni Felségedet városomba viszi! És fullajtárok a lovak mellett és csatlósok előtte. Készülj fel az útra, Királynő! Ezt mondva meghajolt előtte, hogy kilépjen a sátorból és visszamenjen kíséretéhez. De a királynő egy mozdulata visszatartotta. – Egy szóra csak, Salamon király – mondta. – Honnan ismered ilyen jól az én népem nyelvét, hogy ezen beszélsz velem, mintha egyazon föld szülöttei lennénk? A király kissé lehunyta szemét, szája körül valami réveteg mosoly játszott, jobb kezének mutatóujját ajkához emelte és szólt könnyed, félig tréfás hangon: – Titok! Most titok még! De később, majd ha már jobban megismerjük egymást, és még mindig kíváncsi leszel rá: elmondom! Megindult, de a királynő mellette ment a sátor nyílásáig, s ott ismét szembeálltak egymással. – Még egyet, Királyom! – mondta és fölnézett Salamonra a magas és imbolygó

sarutalpakról, és látta, hogy még így is nagyon kicsiny mellette s alig ér a válláig. – Te azt hiszed, hogy én áldozat vagyok, mert nem ismerem a férfi szerelmét. De nem tudod, mit jelent, hogy nő létemre uralkodó vagyok, egy nép királynője, s hogy ez kárpótol mindenért! – Te nem tudod – mondta Salamon mosolyogva –, mert szűz vagy, és fel sem tudod fogni az áldozat nagyságát. De erről majd még beszélünk. – Ezt mondva fölemelte kezével a sátor függönyeit és kilépett rajta. Ahogy továbbment, úgy érezte, mintha ujja és a gyűrű között valami volna. Kinyitotta tenyerét és ekkor látott benne valamit, ami olyan volt, mint egy kőnek a törmeléke vagy apró piros üvegszilánk. Lerázta tenyeréről a földre és továbbment anélkül, hogy utánanézett volna. Talán rá is lépett… De ahogy végigment a sátrak során, az egyik nyílásából két szempár nézett utána. Sziána és Bilkisz álltak a függöny mögött és dobogó szívvel lestek kifelé. Tekintetük követte a király alakját, amíg csak láthatták, s utána ragyogó szemmel egymásra néztek. – Láttad a szemét? – kérdezte Bilkisz. – Láttam – felelte az. – És emlékszel a hangjára, ahogy azt mondta: gyermekek… – A hangja itt van a szívemben – mondta Sziána. – A tekintete pedig az én szívemben, és mint a napfény melegít és éget. Ki látott valaha ilyen szépet és hatalmast, mint ez a király? – Irigylem Makédát, hogy vele lehetett egyedül és a hangjával és a tekintetével – mondta Sziána. – Bennünket gyermekeknek nézett és kiküldetett rokonunkkal a sátorból. „Elhagytátok bábuitokat?” – kérdezte. Milyen jó neki, aki vele egyenlő és szembenézhet vele. – De láttad? Megfogta Ízisz kígyójának fejét – mondta Sziána, és kuncogva felnevetett. Bilkisz szájára tapasztotta a kezét, hogy ki ne törjön belőle a hangos nevetés.

– Megfogta a kígyó fejét és szorította a kezében. Szegény Makéda, láttad hogy nézett rá? Nem tudta, mit tegyen! – És nem tudott letérdelni a király elé a köpenye miatt. Én levetettem volna a köpenyt az ő helyében. – Mit gondolsz, ezt nem szabad! És láttad, milyen sápadt volt Makéda a korona alatt? – És reszketett, te láttad? – Én is reszkettem. – Mind a ketten reszkettünk. – Jó lehet királynőnek lenni! Mi sohasem leszünk – mondta Bilkisz. – Én nem akarnék királynő lenni, ha Salamon asszonya lehetnék – mondta Sziána. – Akkor én sem – mondta Bilkisz. – De mi nem lehetünk azok. Azt mondta rólunk: gyermekek! – Talán mert kicsik és soványak vagyunk. Az ő asszonyai pedig mind nagyok, kövérek és fehérek, ahogy a tíruszi rabszolganő mondta… – Én nem akarok nagy lenni, sem kövér, sem fehér. De azt szeretném, ha tudná, hogy már hajadon vagyok. – Ezt én is szeretném. Majd Jeruzsálemben, ha találkozunk vele, megmondjuk neki. – Hiszed, hogy szóba áll velünk? – kérdezte Bilkisz. – Miért ne? Vagy nem vagyunk-e a királynő húgai? – De Makéda talán megharagszik érte, ha megmondjuk a királynak, hogy már nem vagyunk gyermekek. – Ó, ne hidd! Neki csak Gáza kell és az idegen Isten. A többivel nem törődik.

– Igen! Már húszéves és ő csak a hatalomra gondol, és tudod, hogy neki tilos a szerelem. – Tudom. Azért hozta magával Ízisz aranykígyóját, hogy őrködjön erénye felett… Most egymásra néztek, és megint kibuggyant szájukon a nevetés. Levetették magukat az ágyra és belefúrták fejüket a selymek és takarók közé, hogy nevetésük ki ne hallatsszék a sátorból. És addig nevettek, amíg egészen elfáradtak bele… Salamon pedig ment tovább a sátrak utcáján, s az utolsó sátor előtt meglátott egy embert, aki egy teve nyergére hajolva a szíjakkal bajlódott, s aki, meglátva a királyt, egy pillanatra fölemelte fejét és ránézett, aztán újból lehajolt a nyereg fölé és folytatta munkáját. A király egy pillanatra rajta felejtette szemét, aztán továbbmenvén gondolta magában: „Különös! Mintha láttam volna valahol ezt az embert, mintha már beszéltem volna vele!” De mikor még egyszer visszapillantott rá, az ember eltűnt a nyereggel a sátor belsejében. Chalsim volt.

VII. FEJEZET

JERUZSÁLEMBEN

Egész Jeruzsálemben szertefutott a hír, hogy Sába királynője eljött Salamon király látogatására. Ettől a hírtől megtelt a város örömmel, és a lakosság kitódult az utcákra, a terekre és a kapuk elé, hogy lássa az idegen királynőt. Mert ámbár szokva volt Jeruzsálem népe a királyok látogatásához, ilyen messze földről való uralkodót még nem látott soha, aki király létére asszony lett volna, s hozzá egy harcos nép parancsolója. Nagyon öregnek és tiszteletre méltónak hitték, s ahogy meglátták őt a szekéren ülve a csatlósok és a fullajtárok között sötét, idegenszerű szépségében, kitört ajkukon a csodálkozás és tetszés moraja, és kiáltozva nyomultak utána. Az asszonyok kendőiket lengették, és apró gyermekeiket magasra tartották, hogy lássák a királynőt. A férfiak tapsoltak vagy tenyerüket nyújtották felé üdvözlésül. Sokan gallyakat és virágokat hoztak ki a kertekből, és a lovak lábai elé szórták. Nevettek és ujjongtak és ezrek ajkáról szállt felé a kiáltás. – Szép!… Szép!… Szép…! A királynő hallotta ezt és mosolygott, fényes és hideg mosollyal, ahogy szokott a nagy ünnepi menetek alkalmával, mikor saját népe ujjongását és tomboló tetszésének zsivaját hallotta. A király pedig, jobb felől lovagolván a kocsi mellett, odaszólt hozzá etióp nyelven, nem leplezett büszkeséggel. – Látod Jeruzsálem népét, milyen nyílt és értő szeme van a szépség iránt? – Nem vagyok-e a király vendége? – szólt vissza halkan a királynő. – Ez a nép akkor is így üdvözölne téged, ha nem mint vendég jöttél volna hozzám – felelte Salamon. – Nem mint vendég? – kérdezte a királynő, és arcát elfutotta a pír. Aztán

lesütötte a szemét és nem kérdezett tovább. S amikor megérkeztek, a király kijelölte Makéda lakását, a királyi palotában a saját szobái mellett, és attól fogva mindennap nagy ünnepségeket szervezett számára, amelyeken megismerhette mindazokat, akik a király szolgái voltak, a vezéreket és a papokat, és a király vendégeit, akik látogatóban voltak nála, és mind az ország főembereit és kincstárnokait s az előkelőségeket, akik a király szavát hallgatták és bölcsességének tisztelői voltak. És elámult a fényen és gazdagságon, amely a király személyét körülvette, és az ő kormányzatán, mely annyi idegen fejedelmet tett hűbéresévé és olyan töméntelen kincset szerzett az országnak. És titokban várta az ünnepségek végét, hogy végre egyedül lehessen a királlyal és kérdéseket intézhessen hozzá, mert folyton szeme előtt lebegett a titkos cél, amiért hozzá jött, és már csak nehezen tudta fékezni lelke türelmetlenségét és nyugtalanságát. De még sokáig kellett várnia, mert mindig újabb vendégek jöttek, királyok és azok fiai, és vége-hossza nem volt az ünnepléseknek, melyeket Salamon ezeknek tiszteletére adott. És arra is várt, hogy egyszer látni fogja a királynékat, Salamon asszonyait, de ezek az ő házaikban voltak és nem jelentek meg a lakomákon. Egy este – miközben ettek – súgva megkérdezte a királytól: – Vajon a királynék mindig az ő házaikban maradnak-e és soha nem jönnek a vendégek közé? És vajon a te szolgálód sohasem fogja őket látni? Mire a király nyájasan felelte neki, anélkül hogy szemét felemelte volna tányérjáról. – Ki az, aki a csillagok után kérdezősködik, mikor a nap fenn van az égen? Én a te szépségeddel és fenségeddel nem szégyeníthetem meg őket, mert szeretnek engem és én szeretem őket. Majd ha a nap letűnt az égről, feljönnek a csillagok… – Azt akarja a király, hogy máris visszamenjek házamba – kérdezte tőle ijedten –, holott még át sem adtam ajándékaimat?

– Miért hoztál ajándékot nekem – kérdezte Salamon –, ha arra gondolsz, hogy elmenj tőlem? – Nem azért jöttem, hogy itt maradjak – súgta a királynő halkan. – Azért jöttem, hogy bölcsességed fénye beragyogjon engem és megismerjem a te Istenedet. De te nem adsz nekem alkalmat arra, hogy egyedül beszéljek veled. – Holnap, majd holnap – mondta a király, és ezt mondta még sok napon és heteken át és a királynő szíve egyre türelmetlenebb lett a vágytól, hogy egyedül lehessen vele és őt megismerhesse. Végre a vendégek elmentek, ki-ki a saját hazájába, s ekkor egy reggel a király bement a királynő szobáiba, és leültek egymással szemben, hogy beszélgessenek. – Mi az, amit tudni akarsz? – kérdezte tőle Salamon. – Íme, szolgálatodra állok. Kérdezz, és én felelek neked. A királyné pedig ott állt az ajándékok sokasága között és így felelt: – Íme, ezeket hoztam számodra az én hazámból, és ennél sokkal többet, amit szolgáim őriznek számodra, és ezekben a ládákban kétszáz talentumot érő aranyat hoztam, hogy kedvet leljek szemed előtt. – Királynő – felelte az mosolyogva és bele sem nézett a ládákba, amelyek födelét Makéda felemelte előtte –, a legnagyobb ajándék számomra a te ittléted, és ennél többet akkor sem adhatnál nekem, ha aranyakkal hintenéd be birodalmamat az Eufrátesztől a Vörös-tengerig, és ha annyi fűszert és drága olajat hoztál volna, hogy vele a Holt-tengert beillatosíthatnám és annyi opolcserjét, hogy vele beültethetném Júdea sivatagát. Ha nem azért jöttél, hogy az én asszonyom légy, mit érnek nekem az ajándékok? Mire Makéda gőgösen felelte: – Nem Dél királynője vagyok-e én? És méltó-e hozzám, hogy én legyek asszonyaid között a százegyedik? Salamon elgondolkodván megfordította ujján a gyűrű kövét, mely eddig a tenyere felé volt fordítva, és merengően maga elé nézett.

A királynő meglepetten nézett a gyűrűre és hirtelen eszébe jutott az az álma, amit Sába palotájában álmodott a függőkertek fölött, amikor a hajókat várta vissza Indiából. Ez volt az a gyűrű, a szikrázó kék nappal foglalatában, amit álmában látott. Megzavarodott a lelke és szólt: – Miért akarsz eltéríteni engem az én népemtől és kötelességemtől? Mint királynő és mint vendég jöttem ide hozzád, s az én népem visszavár engem. Mert a törvény szerint én nem lehetek a te feleséged soha. – Miféle törvényről beszélsz? – kérdezte a király. – Az én népem törvényeiről… és a tiédről is. – Mit tudsz te a törvényről? – kérdezte Salamon mosolyogva. Nem tudod, hogy van egy törvény, amely minden törvények fölött áll? Ez a szerelem, íme, én e birodalom királya vagyok. És mit gondolsz, az én anyám, Betsábé, a törvények szerint lett-e atyámnak, Dávidnak hitvese? Holott már ura volt anyámnak, mikor Dávid megszerette őt, és Dávid anyám urát elküldte a harcba, hogy megöljék ott, és utána anyámat magához vehesse? És Izrael Istene megbocsátotta ezt a bűnt, mert látta szívében a szerelmet, amely mindennél nagyobb volt, és látta vezeklését, mely keserű volt és őszinte. Mi volna az Isten, ha nem értené meg az emberek szívét, s ha nem bocsátaná meg azok gyöngeségét? Mi volna az Isten, mit gondolsz? – Sába királyi trónján csak szűz ülhet – mondta Makéda hűvösen, de szíve remegett attól, amit a király mondott, és nem mert Salamon szemébe nézni. – Sába – mondotta a király tűnődve. – Sába! Úgy beszélsz erről a kis földnyelvről, mintha a világ testének egyik hatalmas része volna. Holott csak levágott kar ez, behajlított könyökkel, és ennek a karnak minden mozdulatára éhes fenevadak lesnek, hogy szétmarcangolhassák. A mineusok, az arrhabiták, a himyariták mind kimeredt szemmel, lihegő nyelvvel lesik, mikor kaphatnak össze rajta. – Lehet – mondta Makéda sötéten –, de az a kinyújtott kar az ujjak hegyéig fegyverben van. – És Egyiptom – kérdezte a király –, róla megfeledkezel?

– Te elfelejted – mondta Makéda és fölnevetett–, hogy a fegyvereim között ott van kettő, ami minden többinél hatalmasabb: A Kék-Nílus és a Fehér-Nílus! Az én birodalmamon folynak keresztül, tudod! Ha felhúzatom a gátakat és betömetem a zsilipeket, Egyiptom földje kiszárad és népe éhen hal! A krokodilusok elhagyják az üres folyómedret és fölfalják az embereket! Ó, Egyiptomtól nem félek! Szeme most villogott, keble emelkedett az indulattól. Oly erővel szorította össze öklét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek. A király gyönyörködve nézte és ébredező szerelme kiült az ajkára, a szemeibe és egész arcára. – Etiópia szép – mondta a király –, a régi, ami volt: a tengerek ölelésében, fűszeres partokkal, gazdag kikötőkkel… Hová lettek ezek? Ha szemed a Vöröstenger túlsó partjára téved: nem fáj, hogy szomszédjaid uralkodnak ott helyetted? A kinyújtott kar könyökével érinti őket, és mégsem érheti el soha. Férfinak való az uralkodás. Asszonynak az, hogy a férfit szolgálja szívével, lelkével. Minek tagadod meg önmagadat? A királynő zavartan hallgatott. – Miért tagadod meg a legfőbbet, amiért a Teremtő alkotott téged? – kérdezte megint Salamon. – Azért születtem, hogy uralkodjak – mondta most Makéda, de nem mert a kék szemekbe és a tündöklő fehér arcba nézni és hangja bizonytalan volt. – Mi a te uralkodásod? – kérdezte a király. – Szolgálja vagy a népnek és rabja az ő babonájának, mely megtiltja, hogy asszonyi életedet éld, te, a legfőbb asszony? Makéda fölrántotta vállát, sértetten és haraggal. – Te mindig erről az egyről beszélsz velem. Miért csak erről? Az én szolgámmal, Tamrinnal, aki nálamnál sokkal kevesebb, másról beszéltél. – Ő férfi volt – mondta Salamon nevetve és ráragyogott szeme a királynő arcára. – Vajon azért jöttem-e, hogy csak a nőt lásd bennem? Mi neked egy asszony, még ha, mint te mondod, a legfőbb asszony is? És miért kísértesz szavakkal

engem, holott tudod, hogy engem isteni törvények védenek meg a szavak bódulatától? Tamrin sokat beszélt nekem a ti törvényeitekről és arról az Istenről, aki veletek szövetséget kötött, s én azért jöttem ide, hogy saját fülemmel halljam az ő igazságait, amiket a te kezeidbe tett le. De te megvetsz engem, hogy kitérsz a róla való beszélgetések elől. Miért? Féltékeny vagy talán erre az Istenre? Salamon felkacagott, hogy hangjának csengése betöltötte a termet. – Miért nevetsz? Nem tudod elfelejteni egy pillanatra sem, hogy asszony vagyok? Hogy úgy beszélj velem, mint egyik uralkodó a másikkal? Ott Gázában, ahova elém jöttél, csak egy egyszerű kérdést intéztem hozzád, hogy honnan ismered az én népem nyelvét. Erre sem feleltél. Azt mondtad: titok! Elhatároztad magadban, hogy egy kérdésemre sem fogsz felelni? – Ha csak ez bánt, most már felelhetek erre is. Vannak házamban asszonyok, a te földedről valók, Etiópia szépei, feketék és aranyosak, mint te. – Azért tartasz idegen asszonyokat magadnál, hogy megtanuld tőlük a messzi népek nyelvét? – kérdezte gúnnyal Makéda. – Ezért is – mondta a király –, és másért is. – Miért? – kérdezte a királyné kíváncsian és türelmetlenül. A király maga elé nézett, és ragyogó szemében valami messzire lobbanó, titokzatos fénnyel mondta: – Az asszony és a föld: egy. Ha magamhoz ölelem az idegen asszonyt, annak a földjét ölelem magamhoz, és fiat ad nekem. Ez a fiú uralkodója lehet az ő földjének, a próféta szerint, aki azt mondta: „Megsokasítom a te magvadat a világ minden népe fölött, hogy uralkodjék a földön, kelettől délig és déltől északig”… A királynő elnémulva nézett rá egy pillanatig, aztán mint a kilőtt nyílvessző pattant le ajkáról a kérdés: – Sok fia van Salamon királynak az idegen nőktől? Erre a váratlan kérdésre a király összerezzent és arca elkomorult. Fejét megrázva mondta:

– Nem. Egy sincs. – Hogyan? – kérdezte a királynő, és a titkos asszonyi öröm lappangva elborította szívét és felszállt az arcára. – A száz asszonytól?… egy sincs? – Nincs – ismételte a király és szeme szikrázó csillaga eltűnt a lecsukott szemhéjak mögött. – Sem az egyiptomiak, sem a kánaániták, sem az edomiták, sem a moábiták, sem a damaszkusziak, sem a szíriaiak nem szültek fiakat nekem, és még a saját földem asszonyainak méhe sem nyílt meg előttem. – S ezért szomorú vagy? – kérdezte a királynő titkos kárörömmel. – Nem vagyok szomorú. Izrael Istene tudja, miért akarta így. Valakinek jönnie kellett, akinek vére az enyémet keresi a tenger és a sivatagok távolságán keresztül. S ez a valaki eljött hozzám, s ez te vagy… Fölállt és közeledett Makédához, hogy megfogja kezét, de ez hátrált előle egészen a falig, ahol az istennő kis oltára állt, és fölötte az istennő kicsinyített szobra, lábai előtt az aranykígyóval. Hátrált előle játékosan és ingerkedőn, hogy el ne érhesse, és keze ne érinthesse meg a kezét, mert félt a varázslattól, ami érintéséből árad, és a láng előtt, mely a király szemében égett, lesütötte szemét. A király pedig követte őt a falig és megállt előtte ott, ahol már nem mehetett tovább, és lélegzete érintette a királynő aranyzománcos arcát. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Makéda, és hirtelen hátranyúlt, fölemelte az aranykígyót és védekezőn tartotta Salamon elé, aki egy lépéssel meghátrált az aranykígyó előtt. – Mi ez? – kérdezte Salamon nevetve és a kígyóra nézett. Egyszer már elém tartottad Gáza sátorában. – Egy kígyó? – Ízisz kígyója, igen – mondta a királynő, és izgatott szeme rátapadt a király nevető arcára. – Ez a te jogarod? No lám! Lehajolt föléje és figyelmesen nézte.

– A kígyónak csak egy szeme van – mondta jelentőségteljesen –, hát ez a te jelvényed? Az egyszemű kígyó? Makéda rémülten nézett az aranykígyóra. Valóban, a két rubinszemből az egyik hiányzott. A király, az ő ijedelmét látva kacagott. – No lám – mondta kegyetlen enyelgéssel –, olyan jelvényt tartasz kezedben és fordítasz ellenem, amely esküdt ellensége a szüzességnek. Vagy nem ismered a hinduk könyvét a szerelemről? S hogy a királynő reszketett és hallgatott, ebből megértette, hogy ismeri a könyvet, és kedvteléssel nézte. – Amint látod, Gáza földjére érve az istennő hátat fordított neked és megtréfált az ő jelvényével. Dobd el! A barbárok asszonyai viselik nyakukon ezt a jelvényt. – Uram – mondta a királynő lángpiros arccal, s az aranykígyót ijedten ledobta a földre –, te játékot űzöl velem és elfelejted, hogy a vendéged vagyok. – Nem felejtem el – mondta a király –, és ha nem akarod, az ujjad hegyéhez sem érek és a ruhád redőjét sem fogom meg kezemmel. De akard királynő, akard! Eltikkadok a szomjúságtól, ami bennem ég utánad, és először életemben sajnálom, hogy király vagyok és nem vad martalóc, aki rátámad a nőre… Ne szégyeníts meg engem! Könyörgő hangon mondta ezt, és kék szeme vágyó szomorúsággal nézett a királynőre, aki reszketett pillantása alatt. – El akarsz szédíteni engem, védtelen asszonyt – mondta panaszosan a királynő –, hogy ágyadba végy engem és elválassz népemtől, aki megutál majd engem és leveszi fejemről a hármas koronát, amelyre méltatlan lettem és nem enged többé vissza őseim trónjára? – Ó, te! – mondta a király –, hát azt hiszed, visszatérnél hozzájuk valaha? Hogy én visszaengednélek, hogy nem tartanálak itt örökre? A királynő megrettenve nézett Salamon kigyúlt, szerelmes arcába.

– Én nem maradhatok itt örökre. Én nem tehetem azt, amit nagynéném, Gera tett, hogy cserbenhagyjam őket az idegen férfiért! Te kevésre becsülsz engem, amikor azt hiszed rólam, hogy itt maradok! Salamon lehajtotta fejét. – Kegyetlen vagy – mondta neki –, kegyetlen vagy hozzám és magadhoz. Eljöttél, hogy megalázd férfiúságomat. Én sohasem szenvedtem még asszonyért. Most szenvedek életemben először, és tudom, hogy ez a szerelem. És magadhoz is kegyetlen vagy… Vagy talán ismersz a királyok közül valakit, aki méltóbb hozzád, mint én vagyok? Ha igen: akkor hagyd el országomat és menj hozzá. Amíg itt vagy: szenvedek. Ezt mondva megfordult és otthagyta a királynőt, aki ijedt szemekkel nézett utána, amíg csak láthatta. S, amikor a szőnyeg összecsapódott mögötte, lehajolt a földre, fölemelte a kis aranykígyót és babonás rémülettel meredt abba az egy szembe, ami a fejében maradt. Most idegen volt előtte, félt tőle és nem merte kezébe venni. Hirtelen elrejtette a szobor talapzata mögé, hogy ne is kelljen látnia. Tamrinra gondolt és megbánta, hogy nem hozta magával, amikor kérte őt. Tamrin megértette volna, és tudott volna tanácsot adni neki. Mert Tamrin titokban szereti őt még gyermekkora óta, s ő ezt mindig érezte. Neki elmondhatna mindent, és megkérdezhetné tőle, mit tegyen. Mert nem akarta elveszíteni a király szerelmét, és magát sem akarta elveszíteni, íme, igaza volt Tamrinnak, mikor az oroszlán barlangjáról beszélt neki! Most itt van a barlangban, és kimenni belőle nem tud, benn maradni fél, és Ízisz csúfosan cserbenhagyta, elvéve egyik szemét a kígyónak, mely őrködött eddig tisztasága felett. „Mit tegyek?” – kérdezte önmagától, és lehajtott fejjel, csukott szemekkel így állt sokáig, mintha ama láthatatlan Isten segítségét várná, intést vagy jelet, ami megsúgná neki, mit cselekedjék.

VIII. FEJEZET

A TEMPLOMBAN

Másnap reggel elvezette Makédát Salamon az épülő templomhoz. Ott jártak a márvánnyal borított falak közt, az állványok és lajtorják közt, amelyeken a munkások ezrei dolgoztak. Már készen állt a templom fala és teteje, már álltak az oszlopai, csarnokai és udvara. A folyosók, a papok lakásai, minden készen volt immár, csak a díszítésén dolgoztak a munkások. Az arany- és ezüstlemezeket verték a falra, és az oszlopfejek levéldíszét vonták be arannyal, és csiszolták a márványt és a bronzvedreket, és fényesítették a padló márványkockáit, és mind e márvány-, arany- és ezüstművesek szorgos kezekkel dolgoztak, s a király jövetelére sem hagyták abba a munkát. És azok is, akik a cédrusoszlopokat festették, hallgatagon dolgoztak tovább. És a szentély ajtaja előtt már ott állt a két kerub és kiterjesztett szárnyuk egymást érintette és úgy álltak ott és drágakő szemükkel néztek le a sokaságra, mely körülöttük nyüzsgött, mint a méhek raja. A királynő lelkére pedig ránehezült ez a nagy pompa és szépség, mint egy nehéz teher, és – állva a szentély előtt – így szólt a királyhoz: – Vajon Izrael Istene parancsolta neked, hogy ilyen sohasem látott gyönyörű hajlékot építs neki? Úgy tudom, eddig sátrakban lakott ez az Isten, és nem neheztelt rátok azért, hogy nem volt kőből épített temploma. – Amíg Izrael népe sátrakban lakott, ott lakott az ő Istene is – mondta a király. – De atyám, Dávid, már palotát épített magának kőből és cédrusfából, és én is építtetek palotát magamnak. Nem volna méltó, hogy a szolgának szebb hajléka legyen, mint az ő Urának. Ahogy Izrael népének hatalma emelkedik, úgy növekedik látható fénye az ő Ura hatalmának is. Mert nem én építettem e templomot, hanem maga az Úr, és bizony egyetlen kőkocka sem maradhatna a helyén, ha ő nem akarná, és egyetlen oszlopa sem állhatna, ha ez ellenére volna. És továbbmentek a templomban és bejárták annak minden részét, s a királynő hallgatott és tűnődött. A király pedig sorra elmagyarázta neki a templom részeit és az egyes dolgok

rendeltetését. De mikor az óriási oltárok elé jutottak, a királynőből egyszerre kiszakadt a kérdés. – Vajon mi történik akkor, ha ellenséges népek hírét veszik a templom szépségének és gazdagságának, s – megrettenvén hatalmadtól – haddal támadnak ellened és lerombolják ezt a temp-lomot? – Ezt a templomot nem rombolhatja le senki, csak maga Izrael. – Hogy érti ezt a király? – kérdezte Makéda csodálkozva. – Úgy értem – felelte Salamon –, hogy Isten mindaddig nem hagyja el népét, amíg ez el nem hagyja őt és a szövetséget, amit vele kötött. – Boldog vagy, Salamon – mondta a királynő –, hogy nincs kétely benned és nincs félelem az Isten felől. De nem tudhatod, hogy nem jön-e majd egy másik, aki a tiednél hatalmasabb, és aki ledöntheti a te templomodat? – Ki jöhet? – kérdezte Salamon és mosolygott. – Nézz körül a földön! Mely népnek van olyan istene, akit szemmel nem láthat és kézzel meg nem foghat, s akinek cselekedetei nem hasonlók az ember cselekedeteihez? Vajon a krétaiak isteneitől féljek-e vagy a perzsákétól? Vagy az egyiptomiakétól, a tírusziakétól vagy a damaszkusziakétól?… Ezek mind bálványok és szörnyek és állatok. Vajon győzedelmeskedhetnek-e ezek az Isten fölött, aki szellem és lélek, és ezért megfoghatatlan és megközelíthetetlen, és akinek hatalma végtelen és határtalan? A kiválasztottak tudják, hogy ő az egyetlen, aki győzhetetlen, és akinek oltalma örökkévaló. – S ha egy új Isten születik, aki hasonló lesz a tiedhez? – kérdezte Makéda. – Aki születik, az meg is hal – mondta Salamon mosolyogva. – Izrael Istene nem született, hanem öröktől fogva volt és élni fog azután is, amikor már minden világok megszűntek. Makéda megrettenve nézett Salamon szemébe. – Rettenetes dolgokat mondasz – susogta aztán –, a te néped előtt is voltak már népek. Miért nem kereste azokat ez az Isten, hogy szövetséget kössön velük? Miért éppen titeket választott ki? Mennyivel vagytok ti jobbak, mint azok voltak?

Salamon lenézett a királynőre, és szemében különös tűz lobbant fel, mely egész arcát megvilágította. – Most én kérdezek tőled valamit, királynő, felelj nekem erre. Megtarthatod-e a vizet, ha nincs tömlő, amibe tölthetnéd? Avagy az olajat és a bort megtarthatode, ha nincs kőkorsó, ami azt befogadná? Így van ez az igaz Istennel is. A királynő bámulva nézett rá és nem értette. A király észrevette ezt és tovább beszélt. – Isten, aki öröktől fogva volt: nem ismertethette meg hatalmát a barbárokkal, akik maguk faragják isteneiket és azokba magukéhoz hasonló tulajdonságokat helyeznek. Bosszút, vérszomjat, harci vágyat, kapzsiságot és falánkságot, kegyetlenséget és minden rosszat. Isten, hogy kinyilatkoztathassa erejét, ehhez olyan lélek kellett, mely ezt az erőt magába tudja fogadni. És ezt a lelket hozta Izrael. A királynő testén borzongás futott át és szemei átnedve-sedtek. – Vezess el engem ehhez az Istenhez – kérte a királyt –, ha méltónak tartasz engem arra, hogy őt szolgáljam. – Bizonnyal méltónak tartalak – mondta a király, és kivezette őt a templomból, de sem aznap, sem a rákövetkező napon nem beszélt vele erről és mintha kerülte volna a találkozást vele.

IX. FEJEZET

ELOHIM

Egy este a vacsoránál ketten ültek az asztalnál. Előttük, a terem márványpadlóján, táncosnők imbolyogtak az oszlopok között és virágfüzéreiket magasra tartva, kipirult arccal forogtak lábuk hegyén. Fekete szemük ragyogott. A háttérben, az ajtó nyílásának két oldalán a zenészek a földön ültek hangszereikkel, a sípokkal, a lantokkal, a citerákkal és a dobokkal. Játszották a király kedvenc dalait. – Küldd el őket – kérte a királynő Salamont. A király megérezte hangjában a türelmetlenséget, hogy egyedül akar maradni vele. Intett, s a zene elhallgatott, s a táncosnők megálltak. Újból intett, és a zenészek felkeltek helyükről és hangszereikkel kimentek a teremből. A táncosnők követték őket. Az ajtó becsukódott mögöttük. Salamon vidám volt. Fölemelte az előtte álló aranykelyhet Ciprus szigetének gyöngyöző borával, a királynő felé tartotta és szólt: – Kár, hogy nem iszol bort, hogy összekoccinthatnám poharamat a tiéddel. De neked minden mámor tilos. A legkisebb és a legnagyobb. Azért mégis iszom az egészségedre. Hogy a Teremtő tartson meg téged még sokáig a te szépségedben és ragyogásodban. Ivott és letette a kelyhet. Aztán nézte az asszonyt, aki mellette ült, oly közel hozzá, hogy ruháinak bódító illatát érezte, és mégis oly messze, mintha közöttük volna a tenger, az Assuerahegység a havas csúcsokkal és a Kassala végtelen síksága. A királynő nyugtalan lett hosszú és makacs pillantásától, és megszólalt: – Miért nézel így engem, és mire gondolsz ezalatt? – Arra gondolok – felelte a király –, hogy milyen messze vagy tőlem, te, akinek a ruhája érinti ruhámat.

– Nem vitetted el ajándékaimat – mondta Makéda szomorúan. – Ez azt jelenti, hogy nem fogadod el őket? De akkor én nem maradhatok itt. Ez ellene volna minden szokásnak és illendőségnek. Ez azt jelenti, hogy nem látsz szívesen engem. – Te jól tudod, hogy ez nem így van, ahogy mondod. Elfogadom ajándékaidat, de csak veled együtt. Ám én nem kérlek többé. – Idegen vagyok a házadban, és azt akarod, hogy úgy menjek el innen, mint idegen. Nem mutattad meg nekem asszonyaidat és elhallgattad előttem a te Istened nevét. Vendégszeretet ez? – Én téged úgy fogadtalak, mint vendéget szokás. Hanem mikor megláttalak Gázában, a szívemet mintha erős ütés érte volna. Megéreztem, hogy te vagy az én igazi asszonyom, és szépséged átjárt engem, mint az éles tőr, s azóta ezt a tőrt hordom szívemben. Már ott a sátradban megfogadtam magamban, hogy nem bocsátalak el magamtól az életben többé. – Vajon csak rajtad áll-e, hogy ne bocsáss el magadtól? Annyit beszéltek rólad az emberek, és én sokszor gondoltam reád, és ismerni szerettelek volna. Amikor pedig leveled hozzám jutott, útra keltem a te meghívásodra. De nem azért, hogy a hitvesed legyek. Nem azért. – Hát miért – kérdezte Salamon, és szeme megtelt gyanakvással. – A híremet szeretted meg, és mert úgy találod, hogy én magam kevesebb és rosszabb vagyok, mint a hírem? – Jobb vagy annál – mondta a királynő. – Hogy asszonyaimat nem mutatom meg neked, azt fájlalod? – beszélt tovább a király. – De én nem akarom, hogy lássanak, és látván téged, sírjanak miattad. Nem szeretem az asszonyok könnyét. – Hónapok óta itt vagyok immár, és megmutattad nekem a palotát, a kerteket és láttam a templomot, de semmit sem tudok arról, akinek számára a templomot építtetted. – Nem mondtam-e el, kicsoda Izrael Istene? – kérdezte Salamon. – Ha nem értetted meg, mit mondjak róla többet?

– A nevét… a nevét szeretném tudni – kérlelte a királynő. – Mi neked a név? – kérdezte a király. – De legyen, hogy lásd, mennyire a kedvedben akarok járni. Most felállt az asztaltól, eltolta maga elől a kelyhet. Alakja megnyúlt a fáklyák fényében, arcát elborította valami ragyogás és fenség. Két karját előrenyújtotta az asztal fölött, aztán lecsukta szemeit, és lehajtott fővel halkan suttogva mondta: – Elohim! A királynő reszketve állt fel és nézte. E percben úgy rémlett neki, mintha a teremben rajtuk kívül még valaki volna. Elfogta testét a reszketés, és kezét rászorította dobogó szívére. – Elohim – suttogta ő is, anélkül hogy tudta volna miért, és szemei megnedvesedtek a könnytől. Így álltak ketten a fáklyák fényében egymás mellett, a láthatatlan Isten nevének varázsa alatt. Most felnyíltak a király szemei, és ránéztek az asszonyra, és fényükben benne volt az Isten. – Mit kell tennem – kérdezte a királynő –, hogy méltó legyek hozzá és befogadjon engem szövetségébe? – Ha hinni tudsz benne – mondta a király –, elfogad téged és kiterjeszti hatalmát és jóságát reád. – Én hiszek benne – mondta a királynő –, mert látom, milyen hatalmassá tett téged és a te népedet a szövetség által, amit veletek kötött. De vajon befogad-e ő engem ebbe a szövetségbe? – Befogad, ha aláveted magad az ő parancsolatainak, melyeket a mi törvénykönyvünk őriz. – Beszélj nekem ezekről a parancsolatokról – kérte a királynő.

– Jöjj – mondta Salamon, és elment az asztaltól, elhagyta a termet, bevezette a királynőt az ítélet termébe és elfoglalta a trónt, amelyen ülni szokott, mikor bírói tisztét végezte. A királynő mögötte ment alázattal és engedelmesen, és leült a trón legalsó zsámolyára, a lábai elé. – Mielőtt még a parancsolatokra térnék át – mondta a király –, az ősökről kell beszélnem neked, az atyákról, akiknek Isten megjelentette magát, hogy hinnének benne és élnének az igazság szerint. A királynő ölében összefont kezekkel nézett föl rá, hallgatott és várta, mit fog mondani. És ezen az estén Salamon király elmondta a királynőnek a pátriárkák történetét… És már késő éjszaka lett, amikor a királynő ágyasházába megtért, és ott találta a két hercegnőt, akik virrasztva várták jövetelét és csodálkozva néztek arcába. – Mi elkészítettük az ágyadat – mondta Bilkisz –, és már régóta várunk téged. A királynő arca merengő volt és komoly. – Menjetek aludni – mondta nekik –, most én is lefekszem, mert sokáig beszéltem a királlyal, és beszéde felzaklatta a lelkem. Pihenni akarok. A két hercegnő kiment az ágyasházból, és szobájukba érve, mely a királynő szobája mellett volt, bezárták az ajtót, levetkőztek és lefeküdtek ágyukba, ahogy gyermekkoruk óta megszokták, egymás mellé fektették fejüket. – Vajon mit beszélgethettek egymással? – kérdezték egymástól súgva. – Makéda nem vidám – mondta Bilkisz. – Lehet, hogy elkérte Gázát a királytól, s az nem adta neki. – Ha én beszélhetnék négyszemközt a királlyal, csak egyszer! – sóhajtotta Sziána. – Én nem Gázáról beszélnék neki – álmodozott Bilkisz –, hanem elénekelném neki a mi dalainkat és felvidítanám vele a királyt. – Én pedig eltáncolnám neki a mi táncainkat, és akkor talán ránk mosolyogna és

megdicsérne bennünket. – Valami szép dalt dalolnék neki a szerelemről, hogy lássa, nem vagyok gyermek. – És karjaimat a fejemre kulcsolnám, és úgy ringatnám csípőimet előtte, mint azok a táncosnők, akik ma este ott táncoltak a teremben. És akkor látná, hogy mi sem vagyunk barbárok, és tudjuk azt, amit az ő táncosnőik. – De a király nem vesz észre bennünket. Még sohasem nézett ránk. Csak Makédát látja!

X. FEJEZET

A BÖLCSESSÉG ISKOLÁJA

De Makéda nem aludt ezen az éjszakán, mert lelkében ott égtek a csodák, és lelke szomjúhozott ezektől, és vágyai mint éhes sasok szálltak a magasságok útján a legfőbb igazságok felé, s ezek oly súlyosak voltak, hogy porszemnek érezte magát alattuk, s egy új, ismeretlen világ sejtelme szállta meg, mely zavart és döbbenetet támasztott benne… Másnap reggel pedig, mikor a nap fölkelt, magához hívatta a papokat és a bölcseket, a nép tanítóit, akiket magával hozott az útra, és elmondta nekik mindazt, amit a királytól hallott és szóról szóra úgy, amint hallotta. S azok feljegyezték Elohim nevét és a pátriárkák egész történetét, és tűnődve elmélkedtek fölötte. Amikor pedig este lett és a lakoma véget ért a király étkezőtermében, ismét bementek az ítélet termébe, a király és Makéda. Ezen az estén a király az egyiptomi rabság történetét beszélte el a királynőnek. És elmondta Mózes csodálatos születését és miképpen vált a nép vezérévé és hogyan vezette ki Izraelt Egyiptom földjéről. És ismét késő éjszaka lett, mikor a királynő ágyasházába megtért. És az egész estén keresztül a király nem beszélt másról, mint erről, és szerelmes vágya az asszony iránt mintha meghalt volna szívében. És ennek csodálata és tisztelete nőttön-nőtt a király iránt. Másnap pedig, mint az előző reggel, összehívta írástudóit Makéda, és elmondta nekik, amit a királytól hallott. Ezek megrendülve és áhítattal hallgatták szavait, és minden szót írásba foglaltak, hogy el ne felejtsék és megkérték, hogy mentől többet kérdezzen a királytól, mert lelkük megtelt az igazság fényével és a tanítások bölcsességével, s magukra maradva így szóltak egymáshoz: – Valóban, az igaz Isten nem más, mint Salamon Istene, és az ő hatalma a földön a legnagyobb, és az ő ereje örökkévaló.

Este lévén a királynő megint felöltötte magára legszebb ruhái egyikét, és bement a király lakomatermébe. És ez estén nem voltak a teremben sem a táncosok, sem a zenészek, sem az énekesek nem voltak ott. A király hallgatagon ült az asztalnál a királynő mellett, s aztán, ahogy az ételt megették, a király fölkelt az asztaltól és bementek együtt az ítélet termébe, s a királynő megint leült a trón zsámolyára, hogy hallgassa a király beszédét. És ezen az estén Salamon elmondta a királynőnek a vándorlás történetét, a negyvenesztendős hontalanságot és annak harcait és küzdelmeit. És feltárta előtte a zsidó nép kemény lelkét, ingatagságát és hűtlenségét. Elfordulását Istentől és visszatérését hozzá, és mind az eseményeket, amelyek a negyven esztendő alatt voltak. S a királynő hallgatta őt, és látván a küzdelmet, melyet az Isten folytatott az ő népéért: megszerette ezt az Istent az ő törhetetlen jóságáért és mindig megújuló bocsánatáért. És másnap reggel mindent híven elmondott embereinek… S az elkövetkező estén ismét együtt voltak, és ekkor Salamon elmondta a Tízparancsolat történetét, és hogy Isten miképpen adta át Mózesnek az általa írott törvénytáblákat. És elmondta sorra a parancsolatokat és a bennük foglalt örök törvényeket. És ezen az estén nem beszéltek másról. De másnap reggel Makéda magához hívatta írástudóit, és ezek följegyezték könyvükbe a parancsolatokat, és azoknak értelmét fejtegették maguk közt, és egyébről sem beszéltek. Aztán ismét este lett, és Salamon elmesélte a királynőnek a honfoglalást s mindent, ami ehhez tartozott. És elmondta Mózes rejtelmes halálát és eltűnését a földről, míg a nép szeme Kánaán felé fordult és szíve repesett az új otthon után. A királynő szemeiből pedig hulltak a könnyek és megnedvesítették kendőjét, melyet a szeméhez tartott. Ezen az estén sem beszéltek szerelemről.

S a következő estén sem, amikor a király elmondta a nehéz küzdelmet, amellyel a honszerzés járt. És ekkor szólt a nép prófétáiról is. Etiópia tudósai pedig följegyeztek mindent, és a királynő újra bement a királyhoz és kérte őt: – Beszélj még nekem, hogy lelkem kívánsága beteljék és elaludjon a szomjúság, amit fölkeltettél benne. És ekkor beszélt neki Salamon Sámuelről és Saulról, az első királyról. S ezen az estén korán ágyasházába tért a király, és a következő hét napon keresztül egy estén sem vacsorázott a királynővel, hanem beküldte annak szobáiba az ételeket, melyeket az ő konyháján főztek, és nem akarta látni a királynőt. Makéda nem értette a király viselkedését és megijedt tőle. És levelet írt neki, melyet beküldött hozzá az egyik szolgájával, amelyben ez volt írva:

Vajon mivel sértettem meg a király személyét, hogy nem akar látni engem, és mint azelőtt, nem velem költi el vacsoráját? Mivel tettem magamat méltatlanná arra, hogy színe előtt megjelenhessek? Vagy megunta ittlétemet a király? Terhére vagyok, és így akarja értésemre adni, hogy hagyjam el országát? Vagy megbánta a király, hogy elmondta nekem az ő népének történetét és az ő Istenének törvényeit? Távol legyen tőlem a király haragja és megvetése, és én bizonyságul az én lelkem megigazulásának az ő szavai által, még ma elégetem Ízisz istennő kicsiny szobrát és vele az aranykígyót, és még a mai napon készen vagyok arra, hogy mind én magam, mind a velem jött nép meghódoljon Salamon Istenének, fölvegye az ő hitét és a szövetséget az ő Istenével.

Ezt írta Makéda a királynak, és várta a választ, de válasz nem érkezett rá. Ekkor Makéda azt gondolta magában:”Az ő asszonyai bizonyára megsokallották a király együttlétét velem, és meghívták őt magukhoz, mert féltik a király szerelmét. És Salamon most minden este az asszonyok házában mulat, és ott tölti éjszakáit és ezért nincs kedve hozzá, hogy velem beszélgessen.”

S ahogy erre gondolt: éles fájdalom járta át szívét, és a szégyen könnyei, az asszonyi vágy, a megalázottság és az irigység könnyei borították el szemét, és sokáig zokogott. De a hetedik estén üzenet jött a királytól, hogy várja őt vacsorára, és mikor az idő elérkezett, a király maga jött el érte és vezette át a lakomaterembe nagy dísszel és pompával. Salamon király szótlan volt a lakoma alatt és mély szemeiben különös bánat borongott. Nem nyúlt a boroskehelyhez és alig evett egypár falatot. – Miért szomorú a király és miért nem válaszolt a levelemre? – kérdezte a királynő. S hogy a király nem felelt neki, hanem csak nézte őt némán és elborult szemekkel, a királynő hirtelen féltékeny haragra lobbant és indulatosan kiáltotta: – Nagyon megsokallhattad, Salamon, a velem való együttlétet, és már terhedre volt, hogy mindig kérdezlek, és egyre többet akarok megtudni tőled. És miattam elhanyagoltad az asszonyok házát, és ők bizonyára követeltek téged és átkoztak engem, hogy éjszakáid felét elrablom tőlük. És úgy lehet, neked is elég volt már a lelki dolgokból, s hogy taníts engem az isteni igazságokra. Ők a te asszonyaid, tudósok és bölcsek a szerelemben, és te inkább választottad őket, mint engem, aki lábaidnál ülve hallgattalak és csodáltalak. Salamon elmosolyodott erre a beszédre és szelíden mondta neki: – Ó asszony, ó asszony, ó asszony! – és nem szólt többet. – Miért mondod ezt nekem? – kérdezte megütközve a királynő, és rábámult Salamonra. – Azért, mert tévedsz, mint ahogy asszonyok szoktak tévedni, akik sohasem értik meg egészen a férfiú dolgát. És azért, mert féltékeny vagy, mint minden asszony. A királynő elpirult. – Hol voltál tehát – kérdezte a királynő –, ha nem a te asszonyaidnál voltál? – Mondtam-e én a királynőnek, hogy nem voltam náluk? – kérdezte Salamon

ingerkedően. A királynő felugrott az asztal mellől és hevesen mondta: – Nincs jogom hozzá, hogy számon kérjem tőled a te idődet és távollétedet. De ha náluk voltál: miért mondod nekem, hogy szeretsz? – Azt mondom, hogy szeretlek? – kérdezte Salamon, és ajkai között bujkált a titkos nevetés. – De hiszen nem mondom! Ma este legalábbis nem mondtam. Talán tegnap este? De tegnap este nem is találkoztunk! Vagy egy hét előtt mondtam volna? Kérlek, segíts rajtam! Nem emlékszem… A királynő lesújtottan és az ijedtségtől dermedten nézett a királyra. Az mosolyogva nézte. – Kérlek királynő, ülj vissza helyedre és egyél. Rossz az emlékezetem, ez az oka mindennek. Valamit mondtam neked, a szűznek, a gyönyörűségesnek, tudom. Valamit kívántam tőled, de te nem hallgattál rám és nem volt illő, hogy tovább is kérjelek. Te csak mint vendég vagy házamban, illő tehát, hogy mint vendéget tiszteljelek. Te az én népemet és az én Istenemet akartad ismerni és ezekről beszéltem neked, mert így kívántad. Közben az Isten bűvöletébe kerültem és elfelejtettem, ki az, akihez beszélek, és azt hittem, te is elfelejtetted, ki az, aki beszél. Tenger támadt közöttünk, asszonyom a végtelenség és az örökkévalóság tengere, melyen, mint törékeny hajók, úsztak az én szavaim, amikkel megkíséreltem odavinni lelkedet az igazság közelébe. Nem gondoltam rád és nem gondoltam magamra. Ennyi az egész… – De aztán belefáradtál – mondta Makéda villámló szemekkel –, és az örökkévalóság tengeréből átúsztál a földi vizekre, és engem ott egyedül hagytál! Salamon mosolyogva nézte. – Szép vagy, mikor panaszkodsz, még szebb, mikor haragszol. Legszebb, amikor engem igazságtalan vádakkal illetsz – mondta neki szelíden. – Vajon ezt tettem-e? – kérdezte a királynő. – Ezt tetted valóban – mondta a király –, mert elmesélvén neked népem történetét, az idők kezdetétől fogva egészen Sámuelig és Saulig, oda jutottam,

ahol az én atyámról, Dávidról kellett volna beszélnem neked. És megdöbbentem a nagy feladattól, hogy róla úgy szóljak, ahogy az emlékéhez méltó, s hogy ehhez erőm és hatalmam legyen: visszavonultam magányomba és imádkoztam és egyedül voltam Istennel és az én lelkemmel, és nem léptem át az asszonyok házának küszöbét ez idő alatt, és testemet böjttel sanyargattam; vezekeltem és fogadást tettem az Úrnak, hogy megerősítsen feladatomban. Ezért voltam távol hét napon át tőled és mindenkitől. Elhiszed ezt nekem? Makéda megszégyenülten hallgatott és visszaült helyére. – Elhiszed? – kérdezte még egyszer Salamon. – Elhiszem és bocsáss meg! – mondta suttogva Makéda lehajtott fejjel. – Megbocsátok neked – mosolygott Salamon szelíden és gyönyörködve nézte. – De azért a levelemre választ küldhettél volna – mondta a királynő kis idő múlva, enyhült nehezteléssel. Salamon tányérja fölé hajolt, mintha enne. Arca ragyogott a belső vidámságtól. „Szeret engem a szűz – gondolta magában büszkén és boldogan –, a szíve az enyém, éppen úgy, mint ahogy az enyém a karom vagy a lábam.” – Igaz – bólintott csendesen –, felelhettem volna, ha elolvastam volna. – Te el sem olvastad? – kérdezte a királynő megbotránkozva ezen a feleleten. – Nem olvastam el – felelte Salamon vidáman –, mert nem akartam, hogy kirántsa lelkemet az elmélkedés mélységéből. Azután meg… – Azután? – kérdezte a királynő kíváncsian, mikor látta, hogy Salamon elhallgat. – Tudtam, hogy amit a levélben írtál, el fogod nekem mondani élőszóval is, majd ha ismét találkozunk. Vagy nem mondtad el? – De elmondtam – mondta a királynő egyre megszégyenültebben. Most mindketten hallgattak. – Mire gondol a királynő? – kérdezte kis idő múlva Salamon.

– Arra gondolok, hogy otthon, mikor a tengerparton voltam, néha lefeküdtem a puha fövényre és kezembe vettem az apró kagylókat és a színes kavicsokat, amik ott hevertek ragyogón a hullámtól és a napfénytől. S hogy felvettem őket és a magasba dobtam, aztán megint lehullattam a fövényre. Te, Salamon, úgy játszol velem, mint én a kaviccsal és a kagylókkal. Miért?… Olyan könnyűnek tartasz engem és olyan haszontalannak, amiért asszony vagyok és tudod, hogy szeretlek? A király most megfogta Makédának mindkét kezét és maga felé fordította. – Azt mondod, hogy szeretsz? – kérdezte tőle fénylő szemekkel. – Te nem tudtad? – kérdezte tőle édes hangján Makéda. – Tudtam. De hosszú hónapok kellettek hozzá, míg kimondtad. A lelked már megtért hozzám, de a szád még hallgatott. Miért vagy oly gőgös? – Mert amit mondhatok, a szó, úgyis elszáll és súlya nincs, ha csak szó marad. Nekem pedig vissza kell térnem népemhez, hogy uralkodjak fölötte. Elfelejted? A király elbocsátotta Makéda kezeit és hallgatott. – Ne haragudj rám – esdeklett a királynő. – Nem tehetek mást. Nem szabad, hogy bennem is csalódjanak, mint ahogy csalódtak Gerában. Nem gondolsz arra, mi lenne népedből, ha egy nap magára hagynád és nem térnél hozzá vissza többé? Miért akarod, hogy megtegyem azt, amit te nem tennél meg soha? Azért, mert asszony vagyok? A király hallgatott. – Én szeretem őket – folytatta a királynő, és szeme könnyes volt és hangja reszketett –, én szeretem az én népem, aki engem választott ki uralkodásra, amikor még csaknem gyermek voltam. Naggyá és hatalmassá szeretném őt tenni, amilyen a te néped, hogy uralkodjék ellenségei fölött. Azért küldtek hozzád, hogy tanuljak bölcsességedtől és ezt az ő javukra fordítsam. Nem hagyhatom cserben őket. Salamon maga elé nézett tűnődve. – Ők küldtek tehát és nem magadtól jöttél? Nem azért, mert hívattalak? Nem

azért, mert ismerni szerettél volna? – Ami az én szívemben volt – mondta a királynő –, rejtve maradt előttük és mindenki előtt. A nép nem kutatja, mit érez az uralkodó, hanem azt nézi, mit cselekszik. A szívünk a mienk és annak minden titka, vágya és bánata. Királyok vagyunk, Salamon: koronáink rabja mind a ketten. Ezt mondta Makéda, és Salamon ránézett, és e pillanatban még jobban szerette, mint eddig, mert látta, hogy gyönge, hajadon testében erős lélek lakik, és népe boldogságát mindennél többre tartja. Sóhajtott és így szólt: – Igen, királyok vagyunk. És te, nő létedre, erősebb vagy nálam. Vajha ne volnál ilyen erős! Ezt mondva felállt és szótlanul indult az ítélet terme felé, ahová Makéda némán követte, s mint a többi estén, ismét leült helyére a király lábai előtt. És ezen az estén Dávidról, az ő atyjáról beszélt neki, és elmondott mindent, amit tudott róla, zsenge ifjúságától kezdve haláláig. És már éjfél régen elmúlt, s a hajnal sugarai betörtek az ablakon, és Salamon még mindig mesélt, s a királynő hallgatta. Sápadtak voltak mind a ketten, de nem érezték a virrasztás fáradtságát. Salamon még soha nem beszélt úgy, mint ezen az éjszakán. Szavai úgy ömlöttek ajkáról, mint a patak zuhogása, mely egy nagy hegyről fut lefelé, keresztül sziklákon, virágokon, cserjéken és szakadékok fölött. Hangja szinte énekelt, mikor atyja férfiúi szépségéről, az emberek fölött való varázsáról beszélt. És amikor az igaz Istenhez való tartozását beszélte és az énekekről szólott, amiket az szerzett, akkor könnyei aláfolytak az arcán és hangja elfúlt az áhítattól. De harsogott a hangja, mint a harci trombita, mikor Dávid csatáit beszélte és győzelmeit a filiszteusok fölött, és amikor elbeszélte Jeruzsálem bevételét, akkor Salamon nem tudott ülve maradni trónján. Felállt és rohanó léptekkel járt fel és alá a teremben, és mozdulatai oly hevesek voltak és hangja oly erősen csengett és ruhái úgy lobogtak körülötte, hogy a királynő percekig megdöbbenve bámulta, mert olyan volt Salamon, mint akit az elragadtatás önkívületbe sodor és nem tud többé uralkodni magán. Szemei megnőttek az izgalomtól és hajszálai

mintha meggyulladtak volna. Reszkető száján szikráztak a szavak és fehér kezei táncoltak a levegőben és homlokát, mellét és térdeit verték és végül lehullottak mint vergődő madárszárnyak, s akkor a király leroskadt Makéda mellé a trón lépcsőjére és zokogva mondta: – Az én atyám!… Dávid!… Látod most már a forrást, ami kivetett magából? Látod a hatalmas kősziklát, amelyről leváltam, mint apró törmelék? Látod az óriást, akinek én csak gyönge árnyéka vagyok? Látod a hatalmas cédrust, aminek lehullott gyümölcse vagyok? Ha még tízszer annyi időm volna az életre, mint amennyit Isten nekem szánt az ő örök törvényeinél fogva, akkor sem közelíthetném meg az ő nagyságát és dicsőségét. Mert még emberi gyöngeségeiben is nagy volt. Mert még bűneiben is nagy volt! Mert az Isten számára alkotott kehely volt, amelyből Isten szomját csillapította. Mert külön világ volt a világok között! És ha nevemből valami fennmarad az utókor számára, ezt csak annak köszönhetem, hogy az ő magvából születtem, nem annak, aki én magam vagyok. Mert semmi sem vagyok hozzá képest, és semmit sem alkothatok, ami megközelíthetné az ő alkotásainak nagyságát. Az én alázatom Isten iránt a földtől az egekig érhet, és mégsem közelítheti meg az ő alázatát, ami az egeket áttörte és körülölelte az Istent és eggyé vált vele. Én az ő nevének reám hulló fénye alatt élek, és ez a fény mindig az övé marad, sohasem az enyém, s mindaddig, amíg élek, érezni fogom kicsinységemet az ő nagyságával szemben, és ha meghalok, akkor is ez a fény lesz, ami síromba elkísér. Ne mondd meg senkinek, amit itt neked elmondtam, s amit soha még el nem mondtam senkinek. Salamon, a király, akit bölcsnek mondanak, csak bohóc az atyjához, Dávidhoz képest, és mint az Úr énekese: csak egy lepattant húr arról a hárfáról, amit Isten kezében tartott az ő gyönyörűségére, s aminek neve: Dávid. Sem cselekedeteim, sem gondolataim nem érnek fel soha az övéivel, és abban a tudatban élek és uralkodom a népen, hogy méltatlan vagyok a trónra, melyet tőle örököltem. És azért halmozok kincsekre kincseket, és ezért teszek hűbéresemmé idegen fejedelmeket, hogy elkápráztassam a népet a gazdagság fényével, nehogy meglássa, milyen kicsiny és gyönge vagyok apámhoz képest, akinek méltatlan fia vagyok. Íme, ez vagyok, királynő. Most már megvethetsz, ha akarsz. Vess is meg… Nem kívánok tőled mást és jobbat. Azt mondtad: királyok vagyunk és a szívünk a mienk minden titkával. Íme, én feltártam szívemet előtted. Ez van benne. Ez a szenvedés, ez a megalázottság saját magam előtt. Az, hogy semmit sem tehetek magamért és a népemért, mert Dávid már mindent elvégzett előttem és örök időre. És amit ezenkívül érzek, amit napról napra nagyobb ijedelemmel érzek: hogy Izrael fénye el fog borulni, és ereje le fog hanyatlani, mert már elérte a legfőbb magasságot és a legnagyobb ragyogást. Hogy az út lefelé visz immár,

és akármit tehetek, ezt a végzetet nem tartóztathatom föl. Ezt érzem, és ettől reszketek, látod? Én, a királyok királya, a hatalmas Salamon! Sírt, ziháló mellel, karját a trón lépcsőire fektetve és arcát karjába temetve. Sírt Salamon, mintha elsiratta volna önmagát és népét, s ennek jövendőjét az idők végezetéig. Sírt, hogy könnyei átáztatták karján a ruhát és lefolytak a trón lépcsőjére. Sába királynője pedig ott ült mellette és dermedt fájdalommal nézte. Az ő szíve is nehéz volt, és a virrasztástól sápadt arcán lassan peregtek alá a könnyek. Csak nézte Salamont és nem tudott szólni hozzá. Nem mondhatta neki azt, amit e pillanatban érzett, és egész éjszaka érzett, mialatt az Dávidról beszélt. Nem mondhatta meg neki, hogy amint látja, mint szenvedő embert a múlt és a jövő kettős terhe alatt, amint látja sírva és vergődve, a prófétai látás kínjai alatt görnyedve, hogy most szereti még csak igazán… Ha melléje borulhatott volna a földre, ha két karjával átölelhette volna, ha annak szomorú fejét mellére húzhatta volna s kezével letörölhette volna arcáról a könnyeket, boldog lett volna. De mindebből semmit sem tehetett. Csak állt előtte szomorúan és sírva, s amikor az kissé megnyugodott már és felhagyott a sírással és felállt a trón lépcsőjéről, akkor reszkető szájjal csak ennyit mondott neki: – Királyok vagyunk, Salamon! Salamon ránézett és nem szólt. Elszégyellte gyöngeségét, meghajolt a királynő előtt és kiment az ítélet terméből. Makéda is szobájába ment és fölkereste ágyát, hogy pihenjen. A királyt pedig, ahogy ágyasházába ért, sötétség fogadta, és ekkor egy reszkető árnyat látott a küszöbön, aki, mikor belépni látta őt, hátrált előtte, a falhoz simult, s ott meglapult ijedten, két karjával a feje fölött. A király csodálkozva lépett oda hozzá és, mert arcát nem láthatta, csak fehér ruháját, azt hitte róla, hogy az etiópiai szolgálók egyike, akik Makédával jöttek.

– Ki vagy te – kérdezte tőle nyájasan –, és hogy jutottál a szobámba? – Én Bilkisz vagyok – mondta a leány –, bocsásson meg nekem a király, hogy itt talál. Eltévedtem a palotában. A szolgák már alusznak, nem kérdezhetem meg őket, és nem találok haza. – Te Bilkisz vagy és nem találsz haza? Akarod, hogy a szobádba vezesselek? – Félek a szobámba menni, nehogy ikertestvéremet fölkeltsem álmából. Nehogy a királynő lépteimet meghallja és fölébredjen tőlük. Kérlek, uram, mutass nekem egy fekvőhelyet, ahol aludhatnék ezen az éjszakán. – Szereted te a szomorú férfit? – kérdezte a király gyöngéden, és levette kezeit a fejéről és maga felé fordította a remegő leánykát. – Nem látom a király arcát – mondta –, nem látom a szemeit, mert a szoba sötét, s így nem tudhatom, hogy szomorú-e vagy sem. – Én sem látlak téged, kis hercegnő, de azt mondtad, hogy Bilkisz vagy, és én elhiszem neked. Te is elhiheted nekem, hogy szomorú vagyok. – Te azt hitted rólunk, hogy gyermekek vagyunk – mondta panaszosan a leány –, de én szeretlek téged az első perctől fogva, ahogy megláttalak. És még sokkal előbb… – Hogyan szerethettél sokkal előbb? – kérdezte a király. – Hiszen nem is ismertél engem! – A tiruszi leány beszélt terólad nekünk – mondta Bilkisz –, és én azóta szeretlek. – Köszönöm, hogy eljöttél hozzám – mondta neki Salamon –, köszönöm, hogy kiűzöd szívemből a szomorúságot. Ha most nem volnál itt, a bánat elborítana, mint a tenger…

XI. FEJEZET

AZ UDVAR

Az ember, akit Chalsimnak hívtak, mindent tudott és mindenről hallott, ami a palotában történt. Noha a városon kívül lakott a sereggel együtt, minden reggel bement a királyi palotába és beszélt a szolgákkal, akik a királynő közelében voltak, és a szolgálólányok még azt is elmondták neki: milyen ruhát viselt a királynő előző estén a vacsorán. Jól megjutalmazott kémei hírül vitték neki a beszélgetéseket, amik az ítélet termében folytak, s amiket a bölcsek pontosan följegyeztek. Chalsim mindent megtudott ezekből a beszélgetésekből. Látta belőlük, hogy a királynő még nem tért el céljától, amit maga elé tűzött. Hogy a bölcsesség útjait járja, szíve a népéé marad és tisztasága érintetlen. Ez megnyugtatta valamennyire azt a gyötrő féltékenységet, ami lelkében égett, s ami néha éjszaka is kiűzte őt a sátor belsejéből és arra bírta, hogy bolyongjon a város kapuja és a falak körül, hogy legalább messziről lássa a palotát, ahol a királynő lakik. De Gáza nyugtalanította. Kénytelen rejtőzködésében hosszúnak találta a napokat, és nem értette, miért nem beszél Gázáról a királynő Salamonnal. Az udvar népe s az asszonyok háza is csodálkozott a hosszú látogatáson. Mert lépten-nyomon a királynő embereivel találkoztak, akik úgy nyüzsögtek a palotában, mintha otthon lettek volna. Az asszonyok azt mondták maguk között: – Meglátjátok, Dél királynője nem megy el innen többé. Itt marad és Salamon felesége lesz. Egy reggel a hadak vezére bement a királyhoz és elmondta neki, hogy a királynő katonáinak tisztjei az erődítéseket és a tornyokat látogatják. Mindenről kérdezősködnek, mindent tudni akarnak, és azt mondják, hogy erre engedélyt kaptak a királytól.

– Valóban megengedtem nekik, hogy védelmi eszközeinket megtekintsék – mondta a király –, hadd lássák, hogy Jeruzsálem bevehetetlen. – Ne vonj fejedre tüzet, királyom! – intette őt Benaia. – Te túlságosan rabságába estél a pogány asszony szépségének! Soha senkinek sem engedted meg, hogy az erődítéseket lássa. A király felkacagott: – Vajon félnem kell-e Sábától, amely oly kicsiny, olyan messze van, s amelyet úgy körülvesznek ellenségei, hogy ki sem mozdulhat onnan? – Ne nézd le az ellenséget, akármilyen gyönge és akármilyen messze van tőled – mondta Benaia –, és ne becsüld le az asszony hatalmát, aki idegen neked és nem tudod, milyen szándékok rejtőzködnek sima homloka mögött. De Salamon megnyugtatta a vezért, és ez meghajolt királya szavai előtt. Mindazonáltal komor képpel és gondterhesen ment ki a palotából. És ugyanezen napon, mikor az alkonyat jött, Náthán próféta, otthagyván magányát, elment a királyhoz. És ahogy végigment a palota udvarán, mindenütt az etiópiaibelieket látta, akik ott sürögtek-forogtak. És ahogy belépett a palotába: látta a lakomához földíszített termet, a táncosnők és az énekesek csoportját és a zenészeket, akik hangszereikkel a földön ültek, és belépve a királyhoz így szólt: – Meddig tart még, Salamon, tobzódásod az idegen asszonnyal?… Serege föleszi javaidat és tétlenségre szoktatja népedet. Miért nem küldöd vissza országába a királynőt, mint a többi vendéget? Avagy csupa tánc, zene és lakoma-e a király élete?… Úgy isznak és dőzsölnek ezek, mintha a bort a Holt-tenger medréből merítenéd. Mit akarsz velük? – Már csak kevés ideig maradnak nálam – mondta a király –, és akkor visszamennek hazájukba. És Náthán megint szólt: – A te asszonyaid búsulnak utánad, és a királynék szívét aggodalom gyötri temiattad, mert béklyókat rakott rád az idegen királynő, és már nem is teszed be

lábadat az asszonyok házába. És a te anyád is, Betsábé, könnyek között imádkozik érted, vajha szíved megszabadulna a varázstól, amely leigázott téged! És Salamon bosszúsan válaszolt: – Gyermek-e a király, hogy aggódni kell érte? Mondtam neked: a sereg visszamegy hazájába. De az asszonynak itt kell maradnia, mert az asszonyt szeretem, ahogy még asszonyt nem szerettem soha. És már csak kevés idő kell hozzá, hogy hidegségét megtörjem és szíve egészen hozzám hajoljon. – Miért kívánod az idegen asszonyt, holott palotádban száz asszony van és egyik szebb, mint a másik? Nincs már úgyis túlontúl sok idegen, barbár és pogány az asszonyaid között? – Dél királynője nem pogány többé – mondta Salamon király. – Lelke beitta az Úr igéit, amiket tőlem hallott, és kis időt adok neki, hogy ő és népe belépjen az Úr szövetségébe. Légy bizalommal hozzám, uram és légy asztalom vendége ma este, hogy megismerd azt az asszonyt, aki első az asszonyok között. De Náthán fejére húzta köpenyét és szólt: – Távol legyen tőlem, hogy pogányokkal egy sorban üljek, Salamon. Majd ha ők elmentek udvarodból, megint látsz engem. Most csak inteni akartalak, hogy vigyázz magadra. Ezt mondván a szent otthagyta a királyt, aki eltűnődve és szomorúan nézett utána. Aztán sóhajtva fölkelt és kinézett a palota kertjébe, hogy lelke fölviduljon a tavaszi verőfényben pompázó virágerdőn. És hirtelen földerült az arca: meglátta Bilkiszt a rózsalugasban. Gyorsan szekrényéhez lépett, kis tokot vett ki belőle és sietett a kertbe. – Bilkisz – mondta a hercegnő elé toppanva –, te szeretsz engem és én még semmivel sem ajándékoztalak meg téged. Nézd ezt az arany lótuszfüzért, amit azért hoztam neked, hogy tedd a nyakadra és viseld. A hercegnő kezébe vette az ékszert. – Ó, milyen szép! – mondta gyönyörködve és a szeme, arca sugárzott az örömtől. – De, én ezt nem viselhetem, mert néném, Makéda meglátná rajtam és megkérdezné, kitől kaptam, és akkor mit feleljek neki? Mert ő szent, mint maga

Ízisz és tőlünk is azt kívánja, hogy hasonlók legyünk hozzá. – Hogy lehet hozzá hasonló valaki? – kérdezte álmodozón Salamon. – Makéda nagyon gőgös és minden gondolata csak a hatalom. – A hatalom, mondod? – kérdezte Salamon. – Igen. Hogy visszaszerezze a három korona tartományait, Akszúmot és Meroét. Ez hozta őt ide hozzád is. – Gondolod, hogy csak ez hozta ide? – kérdezte Salamon. – Igen – csacsogott tovább a hercegnő –, és persze Gáza is. – Gáza? – kérdezte meglepetten a király. – Hát még mindig akarja Gázát? – Jobban, mint valaha – mondta Bilkisz és nevetett. – Ő sohasem mond le arról, amit egyszer akar. – És miért nem beszél erről a királynő? Miért nem kéri tőlem Gázát? Nem tudod? – kérdezte kíváncsian a király és ajkán a mosoly belül maradt. – Ezt nem tudom, talán fél tőled. Talán azt hiszi, sokat követelnél érte. – Valóban – tűnődött Salamon titkos mosollyal –, sokat követelnék érte. – Makéda fukar – mesélte tovább a hercegnő –, mindent csak a népnek és az országnak akar megtartani. Az aranyhegyek és a smaragdbányák sok kincset adnak ki magukból, de ő ezt mind elrejti, hogy ne tudja senki, milyen gazdag. – Nagyon gazdag? – kérdezte Salamon. – Nagyon! Hát nem tudod? Nem hozott-e neked kétszáz talentumot érő aranyat? – És mégsem hiszem, hogy csak Gázáért jött el hozzám. Nem hiszem, hiába mondod! – Gázáért és az idegen Istenért, aki téged hatalmassá tett. Eljött hozzád, hogy őt is hatalmassá tegye. Meg akarja nyerni őt a maga és a népe számára. Hidd el, ha mondom!

Salamon elgondolkodott. – Lehet – mondta aztán –, de ha így van… Elharapta a szót. – Mit akartál mondani? – kérdezte kíváncsian Bilkisz. – Semmit – legyintett Salamon. Magában pedig ezt gondolta: „Amit e gyermek beszél, lehet igaz is. De azt most már meg kell tudnom. És véget kell vetni a gyötrő játéknak, amely nem méltó hozzám. Vagy én, vagy a hatalom! De ha szeret engem, le kell mondania a másikról. Ami pedig Gázát illeti… nos igen: ezt meg kell fizetni. Gázát meg kell fizetni, kis barbár királynő! Kalmárok vagyunk mind a ketten. Egyik tenyerünkben a szívünk, a másikban a mérleg, amellyel az aranyat mérjük. Meg kell tudnom, melyik a súlyosabb: a szív-e vagy az arany? Királynőm, nem játszunk tovább”…

XII. FEJEZET

A SZERELEM DALA

Ez estét követő három napon át nem látta a királynő Salamont. A király szolgái minden este áthozták ételét a királyi konyháról annak jeléül, hogy a király egyedül akar vacsorázni. A kíséretet is bőven ellátta étellel és itallal a király. Minden reggel és este tizenöt mérték fehér lisztet küldetve nekik, olajat és árpát, ugyanannyi fehér lisztet az ő dercéjével a kenyerek számára, amiket a királynő szakácsai sütöttek a palotában szolgáló kíséret számára és azoknak, akik a városon kívül sátrakban laktak; a katonáknak és hadnagyaiknak, a szolgáknak és a tevék gondozóinak és minden rendű embereknek. Ezenkívül naponta küldetett számukra a király tíz hizlalt ökröt és öt bikát, ötven juhot az ő kicsinyeikkel, szarvast és gazellát, vadszárnyasokat és vödör borokat, hatvan gerát mértékkel, és óborokat harminc mértékkel. És mézet, gyümölcsöt, sok édességet az ő konyhájáról. És a királynő szórakoztatására huszonöt énekest és huszonöt énekesnőt küldött. És szebbnél szebb ruhákat is küldött a királynő számára, hogy velük őt megörvendeztesse. A királynő így gondolkozott magában: „Én és az én népem immár a harmadik hónapja élünk itt és fogyasztjuk a király eledelét, holott ő még az ajándékokat sem fogadta el, amiket számára hoztam, s amikkel őt kárpótolhatnám az adományokért. Ez nem tarthat így tovább. Vissza kell térnünk hazánkba, hogy ne legyünk terhére a királynak.” De ama utolsó beszélgetésük után nem akarta tetézni a király fájdalmát azzal, hogy tudtára adja, miszerint el akar utazni. És várt és kérdezősködött szolgái útján a király felől. És azt a hírt kapta, hogy a király testőreivel vadászatra ment és még nem tért vissza. A királynő magányos volt, és ellepte szívét a sóvárgás és agyát a forró gondolatok. Lement a Palota kertjébe és ott bolyongott a fák között, betért a lugasokba és a Rózsák kertjébe s ott eszébe jutottak Sába függőkertjei, ahol pihenni szokott. És eszébe jutottak hajói, amiket a messze Indiába küldött.

Azóta már bizonyosan megérkeztek és kirakták rakományaikat: a szőnyegeket, az elefántcsontot és aranyozott szobraikat, a fából és ércből valókat, a furcsa szörnyetegeket, a sokkarú és táncoló bálványokat, a színes szöveteket és fehér vásznakat. És zafírokat is hoztak és egyéb drágaköveket: aranyat, aranyat, aranyat… És nyugtalanság lepte meg hirtelen a nagy távolság miatt, amely közte és hazája közt volt. De aztán Tamrin jutott eszébe s az ő hűséges gondja, és megnyugtatta lelkét, hogy Tamrin vigyázni fog az ő távolléte alatt és úgy szolgálja őt, sőt még jobban, mintha otthon volna. De azért lelke keserű volt és szemrehányással illette magát, amiért még mindig itt vesztegel az idegen földön. És még hátra volt Gáza, amiről nem szólt a királynak… Megijedt, ha eszébe jutott, hogy országa mit vár az ő útjától, és hogy Salamon elvezette őt céljától messzire és olyan magasságokba, amik mögött elmaradt minden földi érdek. És hogy szíve, egész asszonyi lénye ott vergődik kezei között, mint mikor a fészekben lapuló pelyhes madárkára lecsap az erős tenyér és az nem tud mozdulni többé és oly ijedt, hogy sikolyai is elfúlnak torkában. Így volt a királynő… A honvágy égette a lelkét, és mégis mintha egy titokzatos kéz fogva tartotta volna és egy hang fülébe súgta volna: maradj! Bizonytalan érzései és türelmetlensége egyik helyről a másikra űzték, és jó volt számára a Palota kertje, ahol órákon át elsétálhatott, s ahol a vizek csobogásában, mintha szívdobogása elcsitult volna s mintha lehűtötték volna homlokát a hűvös árnyékok és bódult vágyait mintha lecsendesítette volna a madarak éneke. Már az ikreket sem bírta el maga mellett. Azok mindig együtt voltak és maguk közt sugdolóztak, fiatal leányok szokása szerint, akiknek mindig vannak apró és együgyű titkaik. De a kert jó volt hozzá. Itt, ha fölfelé nézett, a kék ég lemosolygott rá enyhe derűjével, és este a csillagok, mintha integettek volna feléje, titkos hunyorgásukkal, mint akik ismerik szívét és tudják, mily égető harc folyik benne.

Ó, tudta a királynő, hogy mindez a szerelem volt! Hogy a kert maga is szerelem a fák között rejtőzködő fészkekkel! A kutak zenéje szerelem volt. És a rózsák illata és a lugasok hűs fekvőhelyei… És hogy ég és föld összefogott ellene és ifjúsága ellen, hogy leigázza őt fénnyel és illattal s a vággyal, mely először érintette szívét… A király pedig vadászaton volt… A király az ő aranyfejű testőreivel és lovagokkal űzi a vadat, s talán nem is gondol reá. Ki ismeri a férfi lelkét? Ki tudja, mi lakik Salamonban, hogy távol tud maradni tőle, holott tudja, hogy felzaklatta érzéseit és zsákmányul dobta a tűnődéseknek? Vagy azért marad távol, hogy késleltesse az ő elutazását? Mert nem kelhet útra, amíg vissza nem tér és búcsút nem vesz tőle. De ha valóban szereti őt, miért marad távol tőle, a vendégtől? Azt akarja, hogy szenvedjen érte, és ő maga is szenved?… Így kínlódott gondolatai közt a királynő és egyre több időt töltött a palota kertjében, hogy távol legyen asszonyaitól, s azok ne lássák arcán, hogy kedélye zavart és nyugtalan. És a harmadik napon, amikor már sokáig járt-kelt a kertben, elfáradt és ledőlt a padra, amely egy szikomorfa árnyéka alatt volt, karjait a feje alá tette, s az alkonyodó eget nézve elaludt a vizek susogásában. Sokáig aludt, és amikor szemét felnyitotta, már sötét volt s a fák fekete árnyakat borítottak a pázsitra. Sietve felállt, rendbe hozta ruháját, hátrasimította haját és visszament a palotába. Másnap reggel, amikor fölkelt ágyából, egy szolga jött hozzá a királytól és nagy ezüstvederben gyönyörű nyíló rózsákat hozott számára, és a rózsák között ott feküdt egy pergamentekercs átkötve aranyfonállal. A királynő dobogó szívvel emelte ki a tekercset a rózsák közül és kibontva megismerte rajta Salamon írását. És látta, hogy nem levél az, hanem egy költemény, és elkezdte olvasni.

Ahogy megtértem vadászatomból Az ifjak seregével, ahogy hazaértem, Bementem kertembe, ahol A vizek susogva folynak le a kövekről, S ahol pad áll a szikomor alatt.

És a padon ott találtam a Kedvest, Szerelmesemet, aki legszebb a szüzek között, Ott találtam az én királynőmet.

A piros alkonyatban a padon feküdt, Két karja a feje alatt, Aranyszemei a hosszú pillákkal Lezárultak és nem láttak engem.

Oh, mily szép vagy, én Szerelmesem! Lábaid az aranysarukban Milyen ragyogók! És gömbölyű Térded mint a gránátalmák – S mint az elefántcsont a te karjaid…

Kibomlott haja az én Szerelmesemnek – Megfoghatnám kézzel, de nem akarom. És haja fekete felhőin, Alvó feje mint az esti lótuszé…

Föléje hajolok, de nem csókolom meg – Hadd aludja álmát tovább, Szűzi álmát a vízsuhogásban.

És néztem sokáig a kedvest – Aztán lábujjhegyen elmentem onnan, Mint a lopó, aki nem meri Kinyújtani kezét a kincs felé.

Én sem nyújtom ki kezemet feléd, Szépséges! Orvul nem akarom Betörni álmod kapuját. Maradj Fekve a szikomor alatt s aludj.

Kérlek tégedet, déli szél,

Föl ne serkentsd az én Szerelmesemet! Északi szél, föl ne serkentsd! Csillagok, őrizzétek álmát! Hold, borítsd rá kék fátyolodat! Harmat, hűsítsd le homlokát És az ő ajka forróságát. Mert az én Szerelmesem ő A legszebb a szüzek közt S a királynők közt legelső. Salamon írta ezt a királyi házban, A viaszgyertyák fényénél, Hogy köszöntse Szerelmesét vele.

Eddig tartott a dal, és Makéda, ahogy elolvasta, arcához emelte és megérintette ajkával a papiruszt, ahol Salamon neve állt. A papiruszról pedig a mósusz illata szállt arcába, amellyel a király bőven meghintette azt, s a királynő térdei reszkettek az édes felindulásban. – Ott volt és látott engem – gondolta magában boldogan, és úgy érezte, mintha szíve ki akarna szökni melléből az édes izgalomtól. És hosszú volt ez a nap, hosszabb a többi napoknál, mialatt a királynő várta a király meghívását a vacsorára. Ehelyett Salamon maga jött be hozzá, mikor az alkonyat leszállt és a mécseket és fáklyákat gyújtogatni kezdték a palotában.

Gyönyörű ruháiban megállt előtte és a fejét meghajtva szólt. – Legyen ma vendégem a királynő vacsorára. Makéda pedig reszketve állt előtte. – Vendéged leszek – mondta –, és köszönöm neked ajándékodat, a dalt, amit ma reggel küldtél. Nagyon szép volt. – Te szereted a szép szavakat – mondta a király –, azt küldtem neked, amit szeretsz. – Nem volt-e ott Salamon a szavakban? – kérdezte Makéda. – Ott volt – mondta a király –, mint ahogy te ott voltál tegnap este a padon és mégsem voltál ott… Makéda fölnézett Salamonra nagy, csillogó szemekkel. – Meddig harcolunk még szavakkal egymással? – kérdezte Salamon. – Már nem sokáig, uram – felelte a királynő elszomorodva. – Sok időt töltöttem itt és már vissza kell térnem országomba… – Valóban vissza akarsz térni? – kérdezte Salamon és az arca elsápadt. – Ígéretet tettem, hogy visszatérek. Megszeghetem-e az ígéretet? Salamon eltűnődve mondta: – Itt voltál és mintha itt se lettél volna, úgy akarsz elmenni innen. Asztalomnál ültél és nem ittál az én boromból és nem ízlelted meg az én ételeimet, mert csak azt etted, amit a te hazád törvényei előírtak neked, a fehér húsú szárnyasokat és zöldségeket, a gyümölcsöt és a cédrus mézzel kevert levét. Most búcsúlakomát készítek neked, hogy mielőtt elmennél; ismerd meg ételeinket és italainkat, és tanuld meg az ételek rendjét és azok felszolgálását. Sába királynője megköszönte a király kegyét és megígérte, hogy részt vesz a búcsúlakomán. És nem látszott többé szomorúság a király arcán, és mintha sohasem sírt volna a

királynő előtt. Szép és ragyogó volt a király, s mintha nem emlékezett volna arra az utolsó éjszakára, amelyet virrasztva együtt töltöttek az ítélet termében. Elámult ezen a királynő és tűnődve kérdezte magától: „Vajon olyan könnyedén veszi elutazásomat Salamon, hogy arra sem méltat, hogy csak egy szóval is marasztaljon engem? Nem fáj szívének, hogy elhagyom, holott tudja: sohasem fog látni többet?” A király, látva tűnődő arcát és hogy szomorú, megkérdezte tőle: – Mire gondol Sába királynője, hogy ilyen mélyen hallgat, holott azért jöttem, hogy átvegyem ajándékait, amiket nekem hozott és személyesen megköszönjem azokat? Mire a királynő arca felragyogott és szólt: – Köszönöm, Salamon, hogy kedvet találtam előtted, s hogy nem szégyenítettél meg az ajándék visszautasításával. Küldd ide kincstárnokaid egyikét, hogy elvigyék a holmikat. – Úgy lesz – mondta a király –, és te ma este vendégem leszel a vacsorán. – Az utolsón – mondta a királynő –, mert holnap útra kelek népemmel. Ezt mondva fölnézett a király arcába, hogy lássa rajta: nem változott-e meg? De nem látott rajta szomorúságot, sem sajnálkozást afölött, hogy elhagyja őt. S, amikor a király kiment szobájából, behívatta az ő szolgálóit, és így szólt hozzájuk: – Mondjátok meg azoknak, akik velem vannak, hogy holnap elhagyjuk Jeruzsálemet. Ezért, amíg az éjszaka tart, készülődjenek fel az útra és mindenki helyén legyen. Az emberek, az állatok és a szekerek készen álljanak, mert nem akarok tovább késlekedni Jeruzsálemben. És a szolgák örvendezvén elvitték a hírt mindazoknak, akiket illetett, és még akkor este megkezdték a készülődést az utazásra.

Ekkor behívatta szolgálóit, akik öltöztették és monda nekik: – Öltöztessetek fel a legszebb ruháimba, mert ez az utolsó este, amikor a királlyal együtt vacsorázom, és ezen a búcsúestén szebb akarok lenni, mint a többi estéken, hogy emlékezetem a királynál maradjon, és ez az emlék kedves legyen előtte. S ekkor a szolgák elhozták a friss patyolatpólyákat és belecsavarták a királynő törzsét. És lábaira felhúzták a földig érő lábravalókat az aranyrojtokkal és ez égő bisszusból volt szőve és puhán tapadt a királynő lábaihoz. És ráadták az indiai szövetből készült felső ruhát, melybe aranymadarak és virágok voltak szőve, és föléje adták a köpenyt, melynek nem volt ujja és elől nyitva volt. Felgyűrűzték ujjait és karpereceket raktak karjaira és bokáira is aranypereceket raktak, amelyek minden lépésnél összecsilingeltek. És fejére tették az arany fejdíszt, amit Salamon küldött a királynőnek Sábába, s aminek két oldalán aranyláncok csüggtek le a királynő mellére, s az aranyláncok végén drágakövek csillogtak. És bekenték tenyerét illatszerekkel és haját és vállát és keblét és nyakát bepermetezték mirhával. A legszebb saruit kötötték lábára, s amikor készen volt, elébe tartották a tükröket, hogy látná magát bennük. A királynő meg volt elégedve azzal, amit a tükörben látott, és gondolta magában: „Nem fog egyhamar elfelejteni a király, és az ő szívében látni fog engem akkor is, mikor már távol leszek tőle.” És szolgálói kíséretében átment a király lakomatermébe.

XIII. FEJEZET

A BÚCSÚLAKOMA

Makéda királynőt az eddigieknél is nagyobb fény és pompa várta a lakomateremben. A szék, amelyen eddig ülni szokott a király oldalán, el volt borítva bíborral, selyem- és bársonyvánkosokkal, és a királyi asztal roskadozott a virágok terhétől, az arany- és ezüstedényektől. A levegőben nehéz illatok úsztak a füstölőktől, amik a terem sarkaiban égtek és a bortól, melyet a pohárnokok kiöntötték a kelyhekbe. A kasszia és a cinnamon felhői kéken szálltak az asztal fölött, s a király ruhái is illatosak voltak, s a terem márványkockáit a táncosnők behintették virággal, és mindenütt gyertyák és mécsesek és fáklyák fényei lobogtak, hogy a királynő szeme elkáprázott ekkora ragyogástól és feje elbódult ennyi illattól. Tíz fogásból állott az ételek rendje, és minden fogás tele volt erős fűszerrel és sóval, borssal és gyömbérrel, ami mind szokatlan volt a királynő ínyének. S az arany csillogású borok is fűszeresek voltak és felgyújtották a királynő vérét, hogy az arca kigyulladt tőlük. S a király csemegéi illatosak a szegfűszegtől, a fahéjtól és a méztől, s a királynő sohasem evett ezekhez hasonló csemegéket és sokat evett és sokat ivott és sokat nevetett a bor erejétől. – Íme – mondta a királynak –, ennyi hónapon át megtartóztattam magamat, és az utolsó lakomán mind megízlelem azokat az ételeket, amelyek tilosak számomra és a részegítő italokat, amik mint a tűz áradnak el ereimben. – Ne félj! – mondta a király nevetve –, itt úgysem tehetik derekadra Ízisz aranyövét! És mivel ez az utolsó estéje együttlétünknek, amit teszel: a vendéglátó kedvéért teszed. – Úgy van – mondta a királynő ragyogó szemekkel –, a kedvedért, hogy jó emlékeket hagyjak nálad. – Jobb emlékeket is hagyhatnál – mondta tréfásan a király –, de te ezt nem akarod.

– Akarhatom-e – kérdezte a királynő –, hogy hazatérve népem elforduljon tőlem és megvetését éreztesse velem? Hogy gyalázatban éljem le hátralevő életemet! Ezt akarnád, Salamon? – Nem – mondta a király –, ha nincs rá mód, hogy itt maradj mellettem örökre, akkor menj el így. És újra rámosolyodott, de ez a mosoly csak álarc volt rajta, mert magában, a szíve legmélyén égett a férfiúi vágya és kétségbeesetten kérdezte magától: „Hát elmegy tőlem csakugyan? Elhagy ez az asszony, aki a legfőbb az asszonyok között? Az egyetlen asszony, aki méltó hozzám, s aki királyok lelkét hordozza magában? Eltűnik mellőlem az aranyszobor a gyönyörű szemeivel, melyeknek fehérje kékesbe játszik, s amelynek csillaga, mint a napfény! Elhagy engem, és nem látom többé soha?” És ekkor készen volt terve, melyre már a lakoma kezdetén gondolt, és csak rakta a királynő tányérjára a pálma gyümölcsével megtűzdelt, borral és mézzel leöntött fügéket és biztatta, hogy egyen. És bort töltött neki az aranypohárba, ami előtte volt és a borba illatos mézet tett és kínálta, hogy igyon. S a királynő nem tudott ellenállni a szokatlan ételnek és italnak, sem a király unszolásának, sem a zenének, ami úgy kavargott a levegőben, mintha megmámorosodott madarak sikongtak és búgtak volna benne, sem a táncosnők táncának, amint körülkeringték az asztalt és mindig friss virágokat szórtak kettőjük fejére. És már úgy ültek ott, az illatos szirmok özönében, mint két bálvány, és egymásra néztek és nevettek, mintha részegek lettek volna. De a király józan volt, és csak játszotta az italtól bódultat. A király gondolkodott, és nem gondolt másra, csak a szerelmére és arra, hogyan láncolja magához örökre az asszonyt, hogy az ne hagyja el többé. És amikor a lakoma már a vége felé járt és a szolgák elhagyták a termet, és a zenészek, énekesek és táncosnők nyugalomra tértek, akkor Salamon így szólt Sába királynőjéhez: – Asszonyom, íme elérkezett a búcsú órája. Egy kérésem volna még hozzád, egy

legutolsó, amit ha megtennél, boldoggá tennéd vele a te szolgádat. És a bortól vidáman felelte a királynő: – Örömest teljesítem a király kívánságát, ha nem kér olyat tőlem, ami a szűz méltóságát sérti. – Távol legyen tőlem – mondta Salamon –, hogy olyasmit kérjek tőled. De mivel ez az utolsó éjszaka és mi örökre elválunk egymástól, tedd meg a kedvemért és az én nagy szerelmemért, hogy az éjszaka aludj az én ágyasházamban! A királynő egy percig ijedten nézett Salamon arcába. – Hogy érti ezt a király? – kérdezte. – Ahogy mondtam – felelte Salamon –, ha már nem lehetsz az én asszonyom, legalább egy éjszaka aludjunk egyazon födél alatt, hogy álmomat ott álmodjam közeledben, hogy lélegzeteink találkozzanak messziről, ha már vágyaink nem találkozhatnak. Hogy visszagondolva erre az éjszakára, elmondhassam magamban, hogy legalább egy éjszakát töltöttél ágyasházamban. Sába királynője vidám volt és gyanútlan, de azért előrelátással mondta: – Teljesítem kérésedet, ha megfogadod nekem és királyi esküdet adod, hogy erőszakkal nem közelítesz hozzám, mert te erős férfi vagy, én pedig csak egy gyenge asszony. Salamon egy percre lehunyta szemét és szólt: – Királyi eskümet adom, hogy nem kényszerítelek erőszakkal, amit önként megtenni nem akarsz, hogy az én asszonyom légy. De viszont te is add nekem a te királyi esküdet arra, hogy semmihez sem nyúlsz és semmit el nem veszel magadnak, ami a királyé. Makéda csodálkozva nézett rá, aztán felkacagott: – Mit gondol rólam a király? Hogy tolvaj vagyok és elveszek tőle valamit, amit nem ő adott nekem? Távol legyen tőlem! – Így legyen – mondta Salamon –, eskü eskü ellen.

És a királynő megesküdött.

XIV. FEJEZET

A HOLD-SZOBA

És bevitette Salamon a királynő ágyát a maga ágyasházába, melyet úgy hívtak a palotában: a Hold-szoba. Mert sehol gyertyák és mécsek nem égtek ebben a szobában, ellenben a szoba mennyezete a csillagos eget ábrázolta a teliholddal, és drágakövekből voltak a csillagok, és a hold is drágakövekből volt kirakva és e drágakövek mögött a mennyezetben égtek a mécsek, a mennyezet többi része pedig lapis lazuliból készült és színről színre olyan volt, mint nyári éjszakán a csillagos égbolt, melynek közepén a telihold tündököl. Sába királynője mikor a szobába lépett, megrettent ettől a szépségtől és attól a kék fénytől, mely a szobát elöntötte. Szeme káprázott a mennyezet csillogásától és csak állt elbűvölten, fölfelé fordított arccal, és lábai mintha a földbe gyökereztek volna. És most másodszor jutott eszébe álma, amit ott álmodott a sábai nyári palotában azon az éjszakán, amikor a hajókat várta. A király pedig állt előtte és nézte őt mosolyogva. És fenséges alakját és fejét elöntötte a kék fény, hogy minden szikrázott rajta a hajától a lába ujjáig, és ujján ott volt a gyűrű, melyben a kő úgy égett, mint egy parányi nap és sugarai megvilágították kezét. És gyönyörködve nézte Salamon az asszony ámulását, és szíve ujjongott örömében. Makéda azt gondolta magában: „Mi vagyok én hozzá képest, hogy szerelmét megnyertem? És hatalmam és gazdagságom mi az övéhez képest? És az én elmém, szűk határaival az ő elméjének végtelenségéhez mérten? Az ő képzeletének szárnyait Isten megnövesztette, hogy olyan magasságokba tudjon szállni, ahova nekem még a gondolatom sem ér el… Vajon van-e király, akinek hasonló ágyasháza volna? Ó, bizonyára az ő szerelme is, amellyel magához öleli az asszonyt, szebb és tökéletesebb a többi férfi szerelménél, akit halandó anya szült?…” S ezt gondolván szíve elnehezült a vágytól és fájlalta, hogy nem lehet Salamon

asszonya. A király pedig, aki az ő arcát nézte, kitalálta, mi megy végbe lelkében és gondolataiban. Lemosolygott rá és megkérdezte tőle: – Tetszik a királynőnek az én ágyasházam? Makéda reszketve felelt: – Minden, ami tőled jön és a tiéd, lesújt engem az ő nagyságával és szépségével. Mentől tovább látlak téged és a te alkotásaidat, én magam annál kisebb és szegényebb leszek önmagam szemében. Már régen el kellett volna futnom innen, hogy elkerüljem a megaláztatást, amit rám mér a tudat, hogy annyira fölöttem állasz! – Te vagy az oka – mondta a király titkos jelentőséggel –, mert mindig a királyt látod bennem, sohasem a férfit. Nem tudod, milyen alázatos tudok lenni. Makéda nem értette a király szavait és zavartan nézett az arcába. – Miért mondja ezt a király? – kérdezte. Salamon lehajolt hozzá, ajka csaknem érintette a királynő homlokát és így mondta: – Nem ismered azt a pillanatot, mikor a férfi kicsiny és gyönge az asszonnyal szemben, s amikor az uralkodik fölötte. Mi az, amit magad körül látsz, ez a pompa és ez a szépség? Az én alkotásomnak hiszed, holott nem az. Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Ki adja nekem a gondolatokat és kitalálásokat, hogy életemet megszépítsem velük, ha nem az Úr? És hogy most itt állunk ketten ebben a szobában és égünk egymásért: kinek az akarata ez? De te asszony vagy és pogány és nem mered magadat az ő akaratára bízni. A királynő reszketett és Salamon szavai átjárták őt, mint a tüzes nyilak és fájtak a testében. És lelke vergődése kiült az arcára és olyan volt az ő érzései között, mint a hajó, amit a haragos tengeren elkapnak a hullámok és a szél, és föl- és ledobálják és játszanak vele…

– Miért tűnődsz? – kérdezte tőle a király, aki vergődését látta. – Kár a tűnődésért és a gondolatokért. Ami elől nem lehet kitérni, az mind Isten akaratából jön. Ellene nem véd meg semmi. Mért bízod rá magadat? Ő az, aki álmodban is megadja neked, amit ébren kívánsz, s aki jeleket küld hozzád, amiknek értelme homályos előtted, mígnem egy napon megvilágosodik. S ha összecsukod a tenyeredet, ő álmodban kinyitja azt, s amit elkerülni szeretnél, azzal tesz boldoggá téged. Makéda hallgatva nézett fel a király arcába, kutatva szavainak homályos értelmét. Feje szédült a titkoktól és érzékei elhomályosodtak. Csak reszketett és nem tudott szólni. A király megsajnálta őt, mert nagyon szerette, és szánakozó hangon monda neki: – Feküdj le és aludj, mert fáradtak a te szemeid, és ajkaid mint a síró gyermeké. Mintha testvérem volnál, az én anyám leánya, úgy aludj az én ágyasházamban ezen az éjszakán. Mire a királynő odament a terem sarkába, ahol ágyát felállította a király, és most leült ennek szélére és tovább is csak bámult a magasba, mert nem tudta levenni szemeit ennyi csodáról. De a király tapsolt, s akkor bejöttek a szolgálók és levetkőztették a királynőt egészen körülfogván őt, hogy a király nem láthatta, lefektették ágyába és utána kimentek a szobából. Ekkor a király behívatta az ő szolgálóját, hogy vetkőztetné le őt, s mialatt az vetkőztette, így szólt hozzá: – Menj és hozz ide friss vizet és töltsd tele az én kancsómat éjszakára! Ezt pedig a maga nyelvén mondta a szolgának, és a királynő nem értette, mit mond. A szolga pedig ment, elhozta a vizet és a királynő szeme láttára megtöltötte belőle a király kancsóját, ami az ágya mellett volt. – Most pedig menj – mondta a király a szolgának –, és gondod legyen rá, hogy ne maradjon egy csepp víz sem az ágyasház közelében. És ha az idegen szolgálók vizet keresnének, ne találjanak sehol. Amikor pedig kimégy innen, ereszd le az ágyasház ajtajának szőnyegeit, s az ajtót csukd be magad után. És utána menj föl a tetőre és oltsd el a nagy fényeket mind, ahogy máskor is

szoktad, hogy a terem homályos maradjon. A szolga véve a parancsot, kiment a király ágyasházából, és úgy tett, ahogy a király mondta. Becsukta az ágyasház ajtaját, eloltotta a mennyezet nagy fényeit mind és csak a kicsiket hagyta meg, s ezek most úgy égtek, mint apró hunyorgó csillagok és homályban hagyták a termet. Ezek után lefeküdt Salamon, és lefeküdt a királynő is, aki csakhamar elaludt, mert a nehéz ételek és a fűszeres bor erőt vettek rajta és kábulttá tették. Salamon pedig nem aludt, mert ébren tartotta őt a lángoló szerelme. Félig csukott szemekkel feküdt az ágyon és nézte a királynőt, amint nehéz, zaklatott álmát aludta a Hold-szoba mennyezete alatt. A szoba nem volt világos, csak annyira, amennyire világos lehet egy fiatal erdő, amely fölött a hold és a csillagok ragyognak. De most mintha ennek az erdőnek a fái is aludtak volna. A cédrusoszlopok a levéldíszes aranyozott oszlopfejekkel most sápadtan ragyogtak ebben a holdfényben és mozdulatlanul álltak a csend bűvöletében. Salamon nézte a szeme sarkából az alvó királynőt és várakozott. Egyszerre a királynő megmozdult és felemelte fejét. Salamon e percben lehunyta szemét. Mélyen lélegzett és úgy tett, mintha aludt volna. A királynő felült az ágyon és jobb kezét a torkára tette. Szomjas volt. A szája belül kiszáradt. A torka égett, s a mellén is forróság ült. Eszébe jutottak a szokatlanul nehéz és fűszeres ételek, amiket az este evett, és úgy érezte, soha életében nem érzett még ekkora szomjúságot, mint most. A király ágya felé nézett és a sápadt, kékes félhomályban úgy látta, a király alszik. Ő is visszafeküdt hát helyére, de nem tudott aludni. A rettentő szomjúság, ami egész testében elterjedt, győzedelmeskedett fölötte és elkergette szemeiből az álmot. Ide-oda forgolódott ágyán és szívta ajkait, hogy egy kis nedvességet összegyűjtsön szájában, de ínye és torka száraz volt és nyelve szinte odatapadt szájpadlásához. Nem tudott tovább ágyában maradni. Felült és a király ágya felé nézett és látta, hogy az alszik. Fölkelt tehát és óvatosan lábujjhegyen közeledett az ajtóhoz és ott találta szolgálóit, akik a küszöb előtt aludtak a szőnyegeken.

– Hozzatok nekem vizet – mondta nekik –, mert megöl a szomjúság. A szolgálók elmentek majd visszatértek és azt mondták a királynőnek: – Sehol sem találtunk vizet. A király szolgái pedig elmentek házaikba és a palota ajtaját bezárták. A királynő csüggedten ment vissza az ágyasházba és megint lefeküdt. Nagyon szenvedett. Halántéka égett és lüktetett, szíve hevesen dobogott. Ekkor eszébe jutott, hogy látta, amint lefekvés előtt a szolga a tömlőből vizet töltött a király kancsójába, s a vízzel telt kancsó ott állt a király ágya mellett. Megint fölkelt az ágyból, mezítláb és lábujjhegyen odalopódzott a királyi ágy közelébe s pár pillanatig nézte a királyt és látta, hogy szemei csukva vannak és nyugodt, mély lélegzéssel alszik. Ekkor közelebb ment és kinyújtotta kezét a kancsó után, hogy fölvegye és igyon belőle. Salamon pedig csak színlelte az álmot. Ébren volt és figyelt, és abban a pillanatban, ahogy a királynő a kancsó felé nyúlt, megragadta a kezét és megszólalt: – Ó királynő!… És az eskü? A királynő ijedten húzta vissza kezét a kancsótól és ott állt reszketve a király ágya mellett, aki felült és nem bocsátotta el a kezét. – Az eskü, királynő, az eskü! – mondotta még egyszer és szemei sötéten, vádlón néztek a királynőre. – Mit akarsz? – kérdezte megszégyenülten. – Én csak inni akartam a kancsó vizéből, mert szomjas vagyok. – A kancsó a királyé – mondta Salamon –, és a víz is a királyé. – Ne szégyeníts meg – mondta Makéda – egy ital víz miatt! – Van-e földön valami, ami drágább lenne, mint a víz? És ha most kiüríttetném számodra Miznah és Megiddó föld alatti kincsesházait és neked ajándékoznám, elolthatnád-e szomjúságodat vele? Ismerd be, hogy megszegted az esküt, amit tettél, és oldj fel engem is az én esküm alól.

A királynő nem szólt, hanem lehajtotta a fejét és sírt. – Ne sírj – vigasztalta a király. – Miért sírsz? – Szomjas vagyok – mondta a királynő. – Oldj fel engem az eskü alól – kérte a király és még mindig fogva tartotta Makéda kezét –, aztán igyál. – Kiszáradt torokkal és tikkadt szájjal – mondta a királynő. – Én feloldalak téged… Ekkor Salamon elbocsátotta a kezét, és a királynő ivott a kancsóból… Lecsókolta szeméről a könnyeket és szívéről a szomorúságot, és mikor az éjfél órája már elmúlt, azt mondta neki: – Én vagyok a földön a legboldogabb király, és megáldom azt a földet, melyre először tetted a lábad az én országomban. Megáldom Gázát és neked adom, legyen a tiéd. Legyen a tiéd Gáza az ő kikötőjével, a várossal és az olajfaerdőkkel, a fügefákkal és a pálmákkal. Legyen tiéd Gáza… De a királynő hallgatott és a szeme csukva volt. – Szólalj meg, én asszonyom – kérte megint Salamon –, hogy halljam a hangod, ami fülemnek, mint a madárdal. Szólj valamit! Szidj engem, ha akarsz! Mondd, hogy kijátszottalak, bekerítettelek. Mondd, hogy utálod ágyasházamat, a Holdszobát, a királyi csapdát. Panaszkodj! Akármit mondj, csak beszélj. – Nem panaszkodom – mondta a királynő susogva. Salamon a két keze közé fogta a királynő fejét és nézte közelről, hálás gyönyörködéssel. – Te nem panaszkodsz! Szelíd vagy, mint a hold, az igazi hold az égen, és nem akarsz korholni engem. – Nem tudlak korholni – mondta a királynő –, csak szeretni tudlak. Most is, hogy kijátszottál engem és megnyitottad előttem a szenvedések útját.

– Nem akarom, hogy szenvedj! Itt maradsz nálam, mint az én királynőm. A királynő most felnyitotta a szemét és könnyein keresztül belemosolygott Salamon szemébe. – Hogy a százegyedik legyek? – kérdezte. – Hogy az egyetlen légy. Akarod, hogy elküldjem őket magamtól? Mind, valamennyit? Csak királyi hatalmam ékességei ők, mint az ékkövek, amik koronámban vannak. A szívem a tiéd. – Nos, ha a szíved az enyém, akkor én magammal viszem. Mert holnap útra kelek az én hazám felé. – Holnap? – kérdezte a király. – De éjfél már elmúlt. – Akkor még ma – mondta Makéda. – Már tegnap kiadtam a parancsot, hogy készülődjenek. Amikor a nap fölkél, én is útra kelek. – Ez az életem legrövidebb éjszakája – mondta Salamon és nem szólt többé hozzá. És utána mélyen elaludtak mind a ketten. S mialatt a király aludt, különös álma volt. Mintha Izrael fölött fölkelni látta volna a napot, és mintha ez a nap fényesebb, nagyobb és hatalmasabb lett volna, mint az, amely eddig fölötte ragyogott. És ez a nap ott keringett Izrael fölött, és egyszerre csak a legnagyobb ragyogás közepette elszállt onnan, elsiklott, elrohant a forgószél sebességével és sötétben hagyta Izraelt. És nyomban utána ez a szép, erős nap fölkelt Etiópiában és ott ragyogott fölötte és hiába várta vissza Izrael a napot, nem jött vissza többé… A királynő pedig fölrezzenve álmából éber szemmel figyelte a király álmát és látta, hogy a keble erősen zihál és homlokát kiveri a hideg verejték és meghallotta hangját, mely torkából sírva és nyöszörögve tört ki. És ekkor megijedt és fölkeltette álmából a királyt. – Mi volt ez? – kérdezte tőle –, hogy így gyötrődtél álmodban és egész arcodat ellepte a verejték, s hogy sírtál és nyöszörögtél?

Salamon nézte az asszonyt nagy szomorúsággal és hallgatott. Mély tűnődéssel hallgatott Salamon, és hirtelen eszébe jutott Dávid éneke, amelyet nem értett eddig, s amely egyszerre megvilágosodott előtte. És fülébe énekeltek a sorok a rettentő értelmükkel, hogy a szíve majdnem beleájult:

A te Jeruzsálem fölött álló hajlékodból Királyok hoznak majd neked ajándékokat.

Fenyítsd meg a nádasnak vadját, a bikák csordáját, a népek tulkaival egyetemben, akik ezüstrudakkal terpeszkednek. Szórd szét a népeket, akik a háborúban gyönyörködnek!

Eljőnek majd a főemberek Egyiptomból, Etiópia hamar kinyújtja kezeit Istenhez…

– Etiópia – gondolta Salamon, és nézte az asszonyt, aki mellette volt, s aki most aggodalommal nézett az arcába. – Álmodtam valamit – mondta azután tűnődve –, és megrettentem ettől az álomtól. Jóslatok és előérzések vesznek körül engem, és látok valamit, amitől lelkem bánatba szédül. Most már tudom, hogy vissza kell térned hazádba és nem tartóztatlak. Ekkor fölemelte kezét Salamon és lehúzta róla a gyűrűt a kék gyémánttal és odaadta az asszonynak: – Ezt a gyűrűt pedig vidd magaddal. Atyámé volt, Dávidé, aki halála előtt nekem

adta, hogy viseljem. Vidd magaddal, és ha ebből az éjszakából élet támadna benned, ha Dávidnak magva az én véremen keresztül megtermékenyítene téged, küldd vissza a gyűrűt a te fiaddal, hogy ráismerjek erről, és hogy szívemre öleljem. Ezt mondván könnyei hulltak a királynak és szívén elnehezült a fájdalom. A királynő pedig ujjára húzva a gyűrűt megcsókolta a király kezét, fölkelt az ágyból és átment a vendégszobákba és fölkeltette szolgálóit, hogy készítenék őt elő az útra. És amikor a hajnali ég meghasadt és kilökte méhéből a napot, akkor a királynő egész népe, a kísérők, a katonák, a csatlósok és a hajcsárok és mind a szolgák és az állatok útra készen álltak és Salamon rátette kezét a királynő fejére és megáldotta őt mondván: – Az igazi Isten vezéreljen, Szépséges! Ha bánatok érnének: ne gondolj rám nehezteléssel és ne átkozz meg engem az én szerelmemért. Sába királynője felnézett a királyra, és szeme tele volt ragyogással és boldog szerelemmel. Halkan, mint ahogy a király szólt hozzá s hogy a többiek ne hallják, felelte: – Sokat tanultam tőled, Salamon. Mint balgatag nő jöttem ide és most bölcsességben gazdagon megyek el innen. Ezért ne féltsen engem a király! Olyan vért van rajtam, amelyen keresztül bánatok nem érnek el engem. Ezt pedig azért mondta, mert az anyaság reménye ott lappangott szívében, s ez a reménység megváltoztatta őt és nagy erőt és elszántságot öntött bele. – Köszöntsd nevemben Gázát, a te városodat – mondta a király és nagyon szomorú volt és csak állt a királynővel szemben és nézte, amíg csak a könnyek el nem lepték a szemét. A királynő észrevette ezt és sietve odahajolt hozzá és a fülébe súgta: – Királyok vagyunk, Salamon! S ezzel a figyelmeztetéssel szemében büszkén és mosolyogva elhagyta a termet.

XV. FEJEZET

CHALSIM

Ahogy szobájába ért, ennek közepén egy embert látott, fejére húzott köpennyel. Közelebb lépett hozzá és kíváncsian nézte. Ekkor az ember lehúzta fejéről a köpeny szélét, és Makéda döbbent meglepetéssel nézett az arcába. – Tamrin! – kiáltotta rémülten. – Hogy kerülsz ide? – Mindig veled voltam – felelte Tamrin szomorúan –, a te kíséreted közt bujkáltam, amióta Sábát elhagytuk. És mind a mai napig kísértem lépteidet, mint az árnyék, nesz nélkül és hallgatagon. És tudtam mindent, amiről a királlyal beszéltél, és lelkem nyugodt volt. Ott feküdtél a kertben a vizek között a padon, és én ott voltam, amikor a király bement a kertbe és előtted állt és nézett téged. És tőröm markolata a kezemben volt, s ha a király egy ujjal is illetett volna téged, ott maradt volna melletted mint halott. De nem nyúlt hozzád, és én meghagytam életét. Most pedig idejöttem hozzád, hogy megkérdezzem tőled, hol töltötted az éjszakát, királynő, hogy nem voltál szobádban. Makéda elsápadt a haragtól, és reszketve kiáltotta az emberre: – Kivel beszélsz, ember?… Tartozom-e felelettel a te kérdésedre? Ki kettőnk közül az úr és ki a szolga? – A szolga én vagyok, tudom – felelte Tamrin szomorúan –, de hallottam, hogy az este idegen ételektől jóllakottan és az erős boroktól bódultan hagytad el a lakomatermet és nem aludtál ágyadban. Ha visszaélt gyöngeségeddel Salamon, az ő Istene nem menti meg attól, hogy meg ne haljon az én kezem által. – Eszeveszett – kiáltotta a királynő. – Nem tudod, mit beszélsz! Csak egy szót szólj még, és hívatom Salamon szolgáit, és itt halsz meg ebben a szobában. – Úgy? – kérdezte az ember és a szeme villámlott. – A csalónak cinkosává lettél? Aki kelepcébe csalt, azt védelmezed? – Ki beszél csalásról és kelepcéről? Én önként követtem ágyasházába a királyt. Mert szeretem őt, tudd meg, te esztelen: szeretem Salamont!

– Szereted? – kérdezte Tamrin, és szája reszketett a felindulástól. – Te szereted őt? Hát Etiópia azért küldött hercegnőket Jeruzsálembe, hogy megédesítsék a király életét?… Miért nem kérdezed, hol vannak húgaid, Bilkisz és Sziána? Miért nincsenek itt az ikrek, hogy felkészüljenek az útra és veled menjenek? – Nincsenek itt? – kérdezte Makéda megdöbbenve. Hát hol vannak? – Tegnap este óta benn vannak az asszonyok házában, ahova a király vitette őket. Mert nem akarnak visszatérni hazájukba többé, hanem ott maradnak Salamonnál… Salamonnál, akit te szeretsz! Hát mit szólsz hozzá, királynő? A királynő megtántorodott és hátrált Tamrin elől, mintha kísértetet látott volna. – Te nem mondasz igazat – suttogta elhaló hangon –, az nem lehet… – Nézz hát oda! – mondta Tamrin és kinyitotta az ajtót és bemutatott a hercegnők szobájába, amely üres volt. – Hol vannak húgaid?… Nem kérdeznéd meg Salamontól, akit szeretsz? Nem hívatod a fegyvereseket, hogy öljenek meg engem? Nem? A királynő – egész testében reszketve a fájdalomtól és a szégyentől – bódultan állt Tamrin előtt, és csak a földet nézte lábai előtt. – Ezt tette Salamon – suttogta gyötrötten –, ezt tette? – Ezt tette… igen! – mondta az ember lihegve és a szeme villámlott. – Hát nem voltam eszeveszett bolond, amikor ott a kertben megölhettem volna és nem tettem?… És csak állunk itt ketten, megalázottan és gyáván és csak beszélünk, ahelyett, hogy cselekednénk!… De nem addig van, Salamon! Még itt vagyok, és te még megfizetsz mindezért!… Ezeket mondván indulatosan rohant az ajtó felé. De Makéda elébe ugrott, és egész testével elállta előtte az utat. – Várj, Tamrin! – mondta neki. – Ne te! A szégyen engem ért. Hol van a tőr, amit magadnál tartasz? Majd én… A meggyalázott én vagyok… add ide a tőrt! Tamrin habozva nézett rá.

– Miért szennyeznéd be magad az ő vérével? – kérdezte tőle. – Te asszony vagy, és a te kezed gyönge. És nem királyhoz illő, hogy megbosszulja az árulást. – Add ide a tőrt! – mondta Makéda, és Tamrin a keblébe nyúlt, kihúzta onnan a tőrt és átadta a királynőnek. – Várj meg itt engem – mondta Makéda –, várj itt reám, Tamrin! – De te már elbúcsúztál tőle… Vagy nem búcsúztál el? – Még nem egészen! Miért ne mehetnék vissza egy utolsó csókért… a búcsúcsókért? Miért ne? – Hát menj – mondta Tamrin –, de vigyázz magadra! Erős légy! – Ne félj! – mondta Makéda, és keblébe rejtve a tőrt kiment a szobából. – Reszkettek a térdei, amikor a király szobájába lépett. Ez az ablaknál állt és kifelé nézett, és meg sem fordult a léptek hallatára. De mikor meghallotta az asszonyi ruha suhogását, egy percre összerezzent, aztán még mindig az ablak felé fordulva, anélkül, hogy megmozdult volna, megszólalt: – Te vagy az, királynő? Azért jöttél vissza, hogy megölj engem? Makéda állva maradt a szoba közepén. – Te tudod, hogy megérdemled a halált? Mit tettél a húgaimmal? – mondta reszketve a felindulástól. Salamon most visszafordult az ablakból és odament a királynőhöz. Megállt előtte leeresztett karokkal és nézte. – Hogy mit tettem? – kérdezte tőle, és szomorú szeme nyugodtan pihent a királynő arcán. – Hiszed, hogy én csaltam ide őket? Te azt hiszed, királynő? – Hazug vagy és telhetetlen! – mondta a királynő. – Hazug és gonosz vagy, Salamon! Szörnyű vagy! Szörnyű vagy! Meg akartál alázni engem az én fajtámban, mint ahogy megaláztál engem az én királynői büszkeségemben… A király összefonta karjait a mellén és nézte a haragvó asszonyt nyugodtan,

csöndesen. – Nem méltó hozzád, hogy beszélj és káromkodj akkor, amikor cselekedhetnél. Ha valóban az vagyok, akinek mondasz, miért nem ölsz meg engem? Itt állok előtted és nem védekezem. Nincs nálam fegyver! Nincs a kezemben pajzs. És páncél sincs rajtam… Mit akarsz hát? Kitárom karjaimat… ölj meg! Ezt mondván kitárta karjait a király, és így állt Makéda előtt, aki megrettenve nézte és hirtelen kibuggyantak szeméből a könnyek és testét megrázta a keserves zokogás. Ekkor a király odahajolt hozzá és kezét a fejére téve szólt: – Miért sír az én szerelmem, és miért hullatja könnyeit? Amikor én vágyódtam utána: ő hideg volt, mint a jég! És amikor én gyötrődtem a szerelemtől, ő távol tartotta magától a vágyat. S amikor én hitvesemmé akartam tenni, ő csak a népére gondolt és az elveszett tartományokra és Gázára, igaz-e?… Ó, királynő, miért tetted ezt nekem? Miért nem tudtál úgy szeretni engem, hogy minden mást elfelejtettél volna? Szegény húgaidat ne bántsd. Ők eljöttek hozzám, hogy megvigasztaljanak engem szomorúságomban. Ők, a kedvesek, itt maradnak nálam, míg majd feleségül adom őket a két fiatal herceghez, akiket kiszemeltem számukra. Nem hercegnők-e és nem a te húgaid-e azért, hogy megédesítették a szomorú király életét? Te őket siratod, akik rokonaid csak. De kit sirassak én, aki megtaláltam benned az egyetlen asszonyt, aki méltó hozzám, és akit szeretni fogok a halálig, s aki elhagy engem, mint egy idegent? Kit sirassak én? Nem az egyetlen szépségét és örömét életemnek? De te azt mondtad: királyok vagyunk! Hát legyünk királyok, szerelmem! Legyünk királyok! Ezt mondván mellére húzta a királynő fejét és simogatta arcát, mely forró volt a fájdalomtól és nedves a könnyektől. – Ha te engem meg akarsz ölni – mondta lágyan neki –, még megteheted: itt vagyok és szívem oly közel a kezedhez, hogy csak egy mozdulat kell, és a tőrt, ami nálad van, belemárthatod könnyen. De gondolj arra, hogy ha elmégy és fiat hordasz a szíved alatt, aki megszületik és kérdezősködik az ő apja után, mit mondasz neki akkor? Ha megkérdezi: ki ölte meg apját, mit felelsz neki? S hogy miért ölted meg? Nem lett volna jobb, ha az orgyilkost küldöd hozzám, aki itt ólálkodott körülöttem és figyelt engem lépten-nyomon, mióta csak a házamban vagy, akinek kémeit mindenütt éreztem? Miért nem küldted ide Tamrint?

– Te tudtad, hogy ő itt van? – kérdezte a királynő meglepetten. – Tudtam – mondta a király. – Már Gázában felismertem őt a szemeiről. Ezek a szemek előttem csillogtak, amikor követségben járt nálam és rólad beszélt. Ezekben a szemekben te voltál, királynő, mert aki szeret, annak szemében ott van a szeretett asszony képe. És én erről ismertem reá. S ezek a szemek ellenségeim voltak, de én megbocsátottam neki az ő hűségéért és szerelméért, és most is útjára engedem szabadon, mert ő a te legjobb embered és még szükséged lesz rá országodban. Hol van a tőr, amit neked adott? – Itt van – mondta a királynő és kihúzta a tőrt ruhái közül és a király felé nyújtotta. Az elhárította kezével. – Adjad vissza neki és mondd: a fölkent királyok életére Izrael Istene vigyáz. És ha azok vétkesek, Isten maga bünteti meg őket a saját fegyverével. Nem kell hozzá élesített acél, sem kihegyezett nyíl, s én csak az ő fegyverétől félek, semmi egyébtől ezen a földön. A királynő ekkor megszégyenülten és szerelmesen nézett rá és szólt: – Te az én uram vagy, és kérlek, bocsáss meg nekem! – Nem áldottalak-e meg? – kérdezte a király szomorúan. – S vajon visszavehetem-e az áldást?… Ez kísérjen téged utadon! És még egyszer magához ölelvén a királynő vállát elbocsátotta őt, s ez kiment a szobából. De amikor a szobájába ért, Tamrint már nem találta ott. Őt a király emberei körülvették és kivezették a palota kapuján és elkísérték a táborba. A királynő pedig ekkor elhagyta a palotát asszonyaival és szolgálóival s mind a főemberekkel, akik kíséretében voltak. A király ablakában állva még sokáig nézett utána a seregnek, amint elindult a Gáza felé vivő úton. És nézett utána akkor is, mikor az utolsó öszvér nyoma is elveszett a porban. És

nézett utána akkor is, amikor már a fölvert pornak felhői is régen eloszlottak a sereg nyomában. Szeme sugaraival fölitta a távozó alakját, keresztül a levegőn, a távolságon, mely őket elválasztotta egymástól, mint ahogy az ébrenlét elválasztja az embert attól az álomtól, amit éjszaka álmodott.

XVI. FEJEZET

AZ ÚT VISSZAFELÉ

Gázába érve felverték a sátrakat, és a királynő magához hívatta a város előkelőit, akiknek Salamon küldöttje felmutatta a pecsétes írást, mely szerint Gáza és kikötője a királynő birtoka lett. És azok hűségesküt tettek a királynőnek, és lefizették adójukat gyapjúban, borban, gabonában és olajban. És a királynő bement a városba és elfogadta a lakosság hódolatát, megajándékozta őket és részt vett az ünnepségen, amit számára rendeztek. Azután a követ visszatért Jeruzsálembe, de a királynő továbbra is ott maradt, a kíséret türelmetlen volt már és alig várta, hogy folytathassa az utat. – Miért késlekedsz? – kérdezte Tamrin a királynőt. – Vagy annyira megszeretted az idegen földet, hogy nem is vágyódsz többé országodba? – Ez most az én népem. Kell, hogy ismerjen és megszeressen engem, hogy hűségét biztosítsam magamnak. Mert Etiópia messze van, és ki tudja, látnak-e még ők engem. Ezt mondta a királynő, és tanácsosai megnyugodtak ebben. De a valóságban a királynő azért időzött e helyen olyan sokáig, mert érezte anyaságát és féltette azt az utazás viszontagságaitól. A harmadik hónap végén aztán fölszedték a sátrakat, fölkantározták az állatokat és folytatták az utat Egyiptom felé. És most üzenetet küldött a fáraónak, akit jövet elkerült és a fáraó örvendezőn fogadta Sába királynőjét, aki szövetségese volt, s akit nagy tisztelettel és fénnyel vitt be palotájába. Ott szórakoztatta őt ünnepségekkel hónapokon át, és amikor már menni készült is, marasztalta, és Makéda maradt is a hatodik hónapig. Ekkor érezte, hogy a szíve alatt a gyermek megmozdult, s ez akkora örömmel és boldogsággal töltötte el, hogy minden embernek, aki kíséretében volt, ajándékot adott a tanácsosoktól és papoktól kezdve az utolsó emberig, aki a tevék és öszvérek gondozója volt, és bort osztott szét a katonák közt, hogy vigadoznának.

Ő maga is vigadott a király asztalánál és a gyermek közelgő születésére gondolván, szíve túláradt az örömtől. Gondolatai visszaszálltak a Hold-szobába és körülsöpörték a királyi férfit, aki ott lakott, és mint a rajzó méhek, olyan fényesek voltak gondolatai. „Vajon gondol-e rám néha Salamon?” – kérdezte magától csöndes éjszakákon, mikor gondjaival magára maradt szobájában és érezte a magzat titokzatos dobbanásait testében. Olyan volt ez, mint a titkos rézdobok hangja valahol, mély vizek alatt, egy láthatatlan világban. Máskor meg úgy érezte, mintha egy parányi ököl döngetné a szíve ajtaját és oda bebocsáttatást kérne. Néha pedig ezek a titkos jeladások emlékeztették Makédát smaragdbányákra, melyeknek mélyéről a kövek puha omlását lehet hallani és a kalapácsütések koppanásait, amint fejtik le a kőzetből a drágaköveket. Most úgy érezte a maga testét, mintha az smaragdbánya volna, mely termeli és naggyá növeszti a drágakövet, és elgondolkozott azon: mitől van testében, lelkében ekkora öröm, amihez hasonlót sohasem érzett… Mert szülei dédelgették őt gyermekkorában és testvérei szerették, népének bálványa volt, de mindez nem boldogította annyira, amennyire boldogította az a láthatatlan élet, mely a titokzatos jeleket küldte önmagáról. És, eszébe jutván a király forró szerelme, úgy érezte, hogy még ennek öröme sem ér föl titkos anyaságának örömeivel. És éjszakánként ébren és hallgatózva feküdt ágyában, lázasan szőtte terveit a gyermek jövőjéről, aki majd uralkodni fog helyette, ha felnő, aki átnyújtja kardját a Vörös-tenger túlsó partjára és visszaszerzi a birodalmakat, amiket elődei elvesztegettek. „Adana öble énekelni fogsz! – gondolta magában – Akszúm, aranyba öltözött isteneiddel megpendíted hárfáid húrjait! Szent Meroé, lehajtod fejed a Kassala síkjáról rád viharzó szél elől és te, Napata, virágba öltözöl! És minden népek a tengerek partjain térden állva hódoltok uratoknak, aki jön felétek, akit én hozok!”… Így álmodozott a királynő leendő fiára gondolván és ennek jövendőjére. És

egyben halogatta elutazását a fáraó udvarából, kinek hajadon leányával nagy barátságot kötött. A leányt Zailának hívták és szép volt. Irigyen nézte Sába királynőjét, akit hajadonnak tartott, s akiről tudta, hogy Salamon udvarából jön. Makéda elmesélte a királyleánynak mind, amit Jeruzsálemben látott. Sokat beszélt neki a király bölcsességéről, gazdagságáról és hatalmáról, és férfiúi szépségét dicsérte előtte. Zaila sóváran hallgatta ezeket a dolgokat és szíve távolról megnyílt a király felé és azt gondolta magában: „Miért ne láthatnám én is ezt a csodálatos férfiút és miért ne beszélhetnék vele?”… Egy délután a királynőt szobájában felkeresve, ezt egy arannyal átszőtt gazdag redőzetű ruhában látta, amely a földig leért, s amelyben a királynő alakja egészen elveszett. Zaila megbámulta a ruhát, mert soha ilyent még nem látott. Mert Egyiptom leányai mind szűk ruhákat viseltek, amelyek a csípők és keblek formáit megmutatták és szorosan a testhez feszültek. – Nagyon szép ez a ruha – mondta Zaila a királynőnek. – Salamontól kaptam – felelte neki Makéda –, s az ő emlékének tiszteletére viselem. Zaila megirigyelte a ruhát, de nem szólt semmit, csak nézte sóvárgó szemekkel. Este pedig megjelenvén Makéda a vacsorán a király asztalánál, homlokán a széles aranypánt volt, amelybe liliomok voltak belevésve köröskörül, s amelyről a halántékok kétfélén hosszú aranyláncok csüggtek alá, és minden aranylánc végén egy drágakő volt s ezek lehulltak kétfelől a királynő mellére s ott csillogtak a ruháján. – Gyönyörű fejdíszed van – mondta Zaila a királynőnek –, ehhez hasonlót még sohasem láttam. – Tíruszi munka – mondta a királynő –, és Salamontól kaptam ajándékba. Máskor pedig a királynőn Zaila aranyból kovácsolt és állati figurákkal kidomborított karperecet látott, amely olyan széles volt, hogy hónaljától egészen a könyökéig ért s a királyleány ezt is sokáig gyönyörködve nézte.

– Vajon kérdeznem kell-e, kitől kaptad ezt a gyönyörű ékszert? – kérdezte a királynőt, és hangjából kiérzett a vágy az ékszer után. A királynő pedig mosolygott magában, ő tudta, miért. Reggel fürdőjéből kiszállván, meglátta testén az anyaság változását, és ettől hirtelen megijedt. Mi történik, ha szolgálói észreveszik testén, hogy gyermeke lesz, és ezt elmondják a többieknek? Egyszerre előtte állt a súlyos helyzet, amibe került, anyasága miatt. Hogy fog népe elé állni és mit fog nekik mondani…? Hogyan fog ránézni Amon Ré főpapja, és mit felel majd neki, ha megkérdezi tőle: hova lett Ízisz kis kígyója?… És mit fog gondolni népe meg az egész ország, hogy megszegte az istennő törvényét? Ezért sokat gondolkozott és sokféle tervet szőtt magában és egyre szorosabban fonta barátságát Zailával. A királyleány pedig gondolta magában: „Miért ne kaphatnék én is hasonló ruhákat és ékszereket Salamon királytól…? Meg fogom kérni atyámat, hogy látogassuk meg őt Jeruzsálemben, és lehet, hogy akkor megnyerem a király tetszését és feleségül vesz engem. Ha az idegen vendéget így elhalmozta ajándékokkal, bizonyára még sokkal adakozóbb lesz a saját asszonyához.” A királynő pedig, nézvén a szűz elgondolkodó arcát és vágyódó szemeit, megérezte ennek gondolatait és egyszer így szólt hozzá: – Két görög rabszolganőm van, akik öltöztetnek, és fürdetnek engem és fésülik a hajamat és ápolják a testem. Mind a két leány szőke, fiatal és igen szép. Elcserélném őket egy rabszolganőddel. És Zaila csodálkozva kérdezte: – Miért adna nekem a királynő két rabszolganőt egy helyett? Mire Makéda ravaszul így felelt: – Kettőt adok egy helyett, ha ez az egy már gyermeket szült és emlőjében tej

van. Kicsiny testvérem van otthon, anyám fia, akit anyám nem táplálhat, mert nem fiatal immár, és a ti dajkáitok mind erősek és bőséges a tejük. Ezt az egyet elvinném ajándékul anyámnak. A királyleány pedig, szűz lévén, nem gyanakodott, hanem kikereste rabszolganői közül azt az egyet és odaadta Sába királynőjének a két görög rabszolganő helyett. Ekkor a királynő behívatta magához Tamrint és így szólt hozzá: – Salamon király meghagyta életedet, hogy szolgálj engem és országomat régi hűségeddel. Most nagy próbára teszlek téged és a te hűségedet. Mert tudd meg, amit nem tudtál eddig, Tamrin, hogy Salamon gyermekét hordom a szívem alatt. Izrael vére föltámadt bennem és most ettől függ az ország jövendője és jó vagy balsorsa. Ha a gyermek leány lesz, akkor meghagyom Ízisz uralmát. De ha fiúgyermeket hozok a világra, ezt úgy tekintem, mint Izrael Istenének titkos parancsolatát, és eltörlöm Ízisz uralmát, és a gyermek fog uralkodni helyettem, és az ő népe Izrael Istenét szolgálja. És soha többé nem lesz Etiópiának más uralkodója, hanem mindig csak férfi, aki vissza tudja állítani a régi birodalmat. De ezt egy ideig titokban kell tartanom, hogy előkészíthessem a gyermek útját és jövendőjét! Akarsz-e társam lenni ebben a titokban és megbízhatom-e benned? Tamrin nézte a királynőt elborult szemmel és szólt: – A te anyaságod szent énelőttem, és társad leszek a titokban, ahogyan kívánod. Kevéssel ezután a királynő felszedte sátrait és elbúcsúzott a fáraótól és leányától, gazdagon megajándékozván őket a vendéglátásért. A fáraó is sok ajándékot adván vele elkísérte a királynőt és kíséretét a tenger partjáig, ahol azok hajóra szálltak és folytatták az utat Etiópia felé. És hosszú út után megérkezvén Bala Zadisareyába, ott a királynő megpihent és várta a gyermek születését. A rabszolganőnek pedig, akit Egyiptomból magával hozott, elmondta titkát, és az asszony nagyon megszerette a királynőt és hűséggel ragaszkodott hozzá. És ez az asszony kendőket csavart a teste körül, mintha teherben lenne és egyre több és több kendőt csavart teste körül, és úgy járt-kelt a királynő körül, mint aki elnehezedett a terhességtől. A királynő testén pedig nem látszott semmi, mert

mindig azokat a bő, redős ruhákat viselte, amiket Salamontól kapott. És mikor a szülés fájdalmai a királynőt elővették, bezárkózott sátrába az ő rabszolganőjével és megszülvén a fiúgyermeket azt mondta a többi szolgálónak: – Íme, az egyiptomi asszony fiút szült, ezért hagyjátok őt a sátramban és senki ne háborgassa és semmi munkát ne bízzatok rá, hadd táplálja nyugodtan az ő gyermekét. És szoptatta a dajka a királynő gyermekét és senkit a szolgálók közül nem bocsátott közel a sátorhoz mindaddig, míg ő maga föl nem épült a szülésből, és ezután is a dajka mindig mellette volt, és Tamrinnal együtt őrizték a gyermek születésének titkát és őrködtek a kisded fölött. És titokban nevet adott Makéda a gyermeknek és elnevezte őt BaynaLehkemnek, ami annyit jelentett: a Bölcs fia. És gyönyörű volt a kisded, akit anyja jajszó nélkül szült, mint ahogy szülnek Egyiptom asszonyai, és puha fehér gyolcsokba öltöztették őt, és bíborszínű selymekkel takargatták be. És a királynő éjjel-nappal ott ült előtte és nézte, és szeme nem tudott betelni a látásával, és szíve túláradt a boldog anyai szeretettől. Megerősödvén a gyermek, ismét útra keltek és elmentek Máribba, a királyi városba.

XVII. FEJEZET

OTTHON

Makéda útja olyan volt, mint egy diadalút. Mint mikor nagy harcok után győzedelmes hadvezér érkezik hazájába vissza, úgy fogadták őt a városok és falvak népei. Mindenütt, amerre kíséretével elvonult, kitódultak hozzá kicsinyek és nagyok és elhalmozták hódolatuk jelével. Virágot hintettek elébe és ajándékokkal kedveskedtek neki. És dicsérték őt elszántságáért és bátorságáért, hogy elment a hosszú útra, hogy a király bölcs szavait hallja, mert tudták, hogy népe boldogságáért és hatalmáért tette. És megtudván Márib, a királyi város, hogy úrnője útban van hazafelé, a város kapujánál nagy fénnyel és pompával fogadta, és úgy kísérte be a palotába. A szolgálók csoportjában pedig ott volt az egyiptomi dajka, és köpenye alatt vitte a gyermeket, úgy, hogy senki sem láthatta, s mikor megérkeztek, bevitte őt a királynő ágyasháza mellett levő szobába, melyet ez számára kijelölt. S amikor már a királynő kipihente az út fáradalmait, meghívta palotájába az ország nagyjait, hogy nekik beszámoljon útjáról. És eljöttek mind az előkelők. A hadsereg parancsnoka, a főpap, a kereskedők feje, a tudósok és a bírák, a földművelők feje és Tamrin, a karavánok főnöke. És mind a királynő tanácsosai, akik udvarához tartoztak, és ezek megtöltötték a palota dísztermét és várták a királynőt. Ez pedig megjelent köztük, és fölmenve trónjára üdvözölte őket. Azok is üdvözölték őt, ujjongva és büszkén, mert látták, hogy királynőjük szebb és fenségesebb, mint volt akkor, mikor útra kelt, s hogy arcán valami titkos diadal ragyog. S a királynő ekkor beszámolt útjáról és elmondott mindent, amit Salamontól hallott a kormányzásról, a bíráskodásról, az istenekről és az emberekről, és végül azt mondta: – Mindazt, amit tudnotok kell a mi népünk boldogságáért és nagyságáért, a bölcsek, akiket magammal vittem, följegyezték, hogy szó szerint tudtotokra

adhassák. Én a királlyal szövetséget kötöttem, és szövetséget kötöttem az ő Istenével, akinek szellemében akarom kormányozni ezután a népet. Az igazságosság és a jóság szellemében akarom kormányozni, és hogy ereje legyen ahhoz, hogy visszaszerezze azt, ami egykor az övé volt, s amit ellenségei elvettek tőle. Minderről még beszélek veletek. Kus és Cham ivadékai vagyunk, és vérünk rokon Izrael törzsének vérével. Mi, elszakadtak, lerázzuk magunkról a ptolemeuszok törvényeit és isteneit, visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk, az egy igaz Istenhez és a mi testvéreinkhez. Erről is beszélek még veletek. A hadsereg erejét megnöveljük megerősített várakkal, amiknek tornyairól és bástyáiról uraljuk az ellenség megmozdulását. És kincseinket szétosztjuk a birodalom több helyén, hogy azokat az ellenség, ha betörne hozzánk, meg ne találja. Ezt teszi Salamon is. És még erről is beszélek veletek. Ekkor megszólalt a főember, aki Tamrin helyettese volt, mialatt az a királynőt kísérte útjában: – És a vámszerződés, királynő? Remélem, erről sem feledkeztél meg… Makéda most felé fordult és nyájasan mondta: – Helyes, hogy figyelmeztetsz rá! Valóban nem feledkeztem meg róla. Sába nem fizet többé vámot Izrael földjén a karavánok után, mert egy testvér népe Izrael népével, és mert földet szereztem ott. Gáza az enyém, és nekem hűbért fizet. És Gáza kikötője az enyém és hajóim úgy mennek oda, mintha hazamennének. Meg vagy velem elégedve? És a jelenlevők felujjongtak erre a hírre és éltették a királynőt, és zajongásukkal megtelt a terem, s az öröm és a büszkeség lett úrrá rajtuk. S mikor aztán egyedül maradt a királynő Tamrinnal, azt mondta neki: – Látod, a nép boldog és büszke az ő királynőjére! De milyen boldog és büszke lesz akkor, ha megtudja, hogy királyt adok neki, aki hatalmasabb lesz elődeinél! És új Istent és új törvényeket? – És miért nem adod ezt nekik most, nyomban? Mire vársz még és miért? – kérdezte Tamrin. – Miért titkolódzol előttük és miért nem mutatod meg nekik a gyermeket? A királynő elmosolyodott.

– Miért sietnék? – mondta. – Még sok tennivalóm van addig. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Tamrin. – Nem tudom-e én minden gondolatodat? – Nem tudhatod minden gondolatomat – mondta Makéda –, mert mindazt, amit az én uramtól, Salamontól tanultam, nem nyilváníthatom ki egyszerre. És minden gondolatom új gondolatot szül, és ezek úgy forrnak agyamban, mint üstben a víz. Én már nem vagyok a régi, aki azelőtt voltam, Tamrin. – Tudom, tudom, hogy nem vagy a régi – mondta Tamrin, és a száján keserű mosoly volt. – De ez a változás, ami bennem van, a te javadért van, Tamrin, és mindnyájatok javáért. Az élet nem adott boldogságot nekem, csak feladatokat az én népemért. De mégis boldog vagyok, mert fiam van, akit szeretek. Vagy te talán nem szereted őt, Tamrin? Mire Tamrin hallgatott, mert szerette a gyermeket, mintha a tulajdon gyermeke lett volna, és mikor a királynőhöz ment, megállt a gyermek bölcsője előtt és karjába vette és játszadozott vele. S gyermek is szerette Tamrint és felkacagott örömében, ha látta, és ajka sírásra torzult, ha Tamrin kiment a szobából. Gyámoltalanságával és tündöklő szépségével a kisded megfogta a komor ember szívét, s ez most mint nehéz bilincset viselte magán a hozzá való szeretetet. – Miért nem felelsz? – faggatta a királynő. – Mit felelhetek? – kérdezte Tamrin. A te fiad ő és az én leendő királyom. Lehete számomra idegen vagy közömbös? – Barátom – mondta a királynő –, ha a hűségnek emberi nevet adhatnék, Tamrinnak nevezném. Maradj továbbra is az, aki voltál eddig és légy osztályosa sorsomnak, ami nem áll másból, mint kötelességből és lemondásból. Van-e annál nagyobb, mint mikor másokért él az ember és nem önnön magáért? Tamrinra reánézett és csillogó szemekkel mondta: – Bizony nagy vagy te, Királynő! Salamon királynál is nagyobb! A legnagyobb uralkodó a földön…

Makéda még aznap magához hívatta az építőmesterek fejét, hogy megbeszélje vele a várak terveit, amelyeket építtetni akart, és szólt: – Mindenekelőtt szükségem van egy várra, mely Gesen Amba hegyei között álljon. Mennyi idő alatt tudod ezt nekem felépí-teni? Az építőmester csodálkozva mondta: – Mi szüksége lehet a királynőnek a várra Gesen Amba hegyei között, melyek megközelíthetetlenek, s ahova ellenség soha be nem nyomulhat? – Ne kérdezz, hanem felelj! – mondta a királynő. – Nekem e várra szükségem van, mert ez lesz az ország legerősebb védelme. Szükséges-e, hogy elmondjam neked terveimet, melyeket úgysem értenél meg? Mennyi idő kell e vár felépítéséhez? Az építőmester gondolkozott és újra kérdezte: – Milyennek kívánja a királynő a várat a hegyek között, holott Gesen Amba hegysége erősebb és bevehetetlenebb minden épített várnál? És hogyan vitessem oda az építéshez szükséges anyagot? – Nem kell odavitetned. A hegyek szikláiból építtesd a várat és annyi embert adok melléd, amennyi csak kell, hogy mielőbb elkészüljön. S az építőmester azt mondta: – A zord időjárás, ami a hegyek közt van, megöli embereidet, és mi hasznod lesz belőle? – Akkor majd újabb embereket küldök – mondta a királynő. S az építőmester látta, hogy a királynő nem áll el szándékától és mondta: – Két év alatt megépítem a várat. S a királynő elbocsátotta őt, és embereket küldött vele, a munkások ezreit és ezek családjait és ellátta őket tanácsokkal, hogyan védekezzenek a téli hideg ellen. És élelmet annyit adott velük, hogy abból mind bőséggel élhettek és nagy jutalmat ígért azoknak, akik onnan visszatérnek.

És más várakat is építtetett, és sok fegyvert szerzett és kincseinek föld alatti házakat építtetett az ország különböző részeiben, és azokat ott elrejtette. És kormányozta népét az igazság szerint és mindenki tisztelte és szerette a királynőt. A gyermek pedig ezalatt nőtt és gyarapodott, és nagyon szép lett, a legszebb, akit valaha földi asszony a világra szült, és mindenki azt hitte róla, hogy a dajka gyermeke, mert mindig ennek szobájában volt. Csak olyankor, amikor senki sem volt a közelben, az esti órákban, mikor már elküldte magától szolgálóit, bement a gyermekhez a királynő és játszott vele. És ölébe vette őt és csókolta és karjaiban ringatta és becéző neveket mondott neki. Ilyenkor felöltöztette a gyermeket királyi ruhákba és drága játékszereket adott neki, amiknek az örült. És a királynőnek minden gondolata a gyermek körül forgott, és annak jövendő nagysága körül, és mindent, amit cselekedett, a gyermekért cselekedte. És szokása volt a gyermeknek, hogy belenyúlt anyja hajába, és kiszedte onnan a drágaköves tűket és fésűket és játszott velük. És az anyja ruhájának az övét is rángatta kis kezével, mert nagyon szerette a fénylő dolgokat. És ha az anyja belépett hozzá diadémmal a fején, akkor ezt levette a királynő fejéről, és játszani akart vele, s ha elvették tőle, keservesen sírt. A királynő pedig örömét lelte ebben, és minden kívánságát teljesítette… Aztán a két év eltelt, és a várépítők visszaérkeztek, és akik odavesztek, azok hozzátartozóinak a királynő bőséges és gazdag ajándékot adott, hogy kárpótolja őket, és a vár építőmesterét is gazdagon megjutalmazta. S ekkor azt gondolta magában: „Elérkezett az idő, amikor népem előtt fölfedem az igazságot.” De mielőtt ezt megtette volna, lakomát rendezett, amelyre meghívta az ő rokonait és atyafiait. Mindazokat, akik családjához tartoztak és ezek gyermekeit és unokáit, úgyhogy igen sokan gyűltek össze a királynő lakomatermében. S amikor már ettek és a lakomának vége volt, akkor a királynő így szólt hozzájuk: – Ez búcsúlakoma volt, amit nektek szereztem és mától fogva ti elmentek innen

oda, ahova én küldelek benneteket. Mert nem szabad, hogy a királynőnek rokonai éljenek az udvar közelében. Azok megrettenve nézték őt és szóltak: – Vajon terhedre voltunk-e eddig, holott a te véredből származunk? És hova akarsz küldeni minket? – Elküldelek titeket Gesen Amba hegyei közé, a várba, amit építtettem számotokra és ott fogtok élni ezentúl, és onnan többé vissza nem jöhet közületek senki, csak az, akit én akarok. Mindent, amivel bírtok, magatokkal vihettek és ott élhettek kedvetek szerint. Senki ott nem bánthat benneteket, mert katonákat küldök veletek, akik vigyáznak rátok. – Miért teszed ezt velünk – kérdezte őt egy másik rokona, aki már öreg volt –, hogy a sivatagba küldesz minket? – Az ország békéjéért teszem, hogy soha közületek senkinek eszébe ne jusson, hogy a trónt és hatalmat megáhítsa. – Vajon egy asszony helyére akarunk-e ülni? – kérdezte egyik rokona, egy erős és fiatal férfi. Mire Makéda összefonván karjait a rokona szemébe nézve így felelt: – Nem tartozom magyarázattal tenéked, mert alattvalóm vagy, akinek kötelessége az engedelmesség. De mivel rokonom is vagy, megmondom neked és a többieknek is: mostantól fogva megszűnt az asszonyok uralkodása Etiópiában. Az elkövetkező uralkodó már férfi lesz, a ti királyotok, és uralkodni fog rajtatok az új törvények szerint, amelyeket ti még nem ismertek, de bizonyára meg fogtok ismerni. Azok pedig rémülten néztek egymásra és halkan susogták, mintha segítségért fordultak volna az istennőhöz: – Ízisz! Ízisz! – Ízisz sem segít rajtatok – mondta nekik Makéda keményen –, a bálványok nem segítenek rajtunk. Menjetek békén és ne vigyetek magatokkal haragot a ti szívetekben és gondoljatok arra, hogy nagy királyt adok nektek, aki visszaszerzi

mind a birodalmakat, melyeket elvesztettünk. Amazok pedig rémülten kérdezték: – Hol van ez a király? Mire a királynő végignézett rajtuk és ujját fölemelvén titokzatos mosollyal mondta: – Alszik!… Mert a gyermekére gondolt, aki ezalatt aludt a dajka szobájában. Ekkor megszólalt atyjának testvére, Bilkisz és Sziána atyja: – Te elvitted magaddal leányaimat és nem hoztad őket vissza. Azt mondtad, az idegen király férjet ad nekik… Vajon igazat mondtál-e és nem pusztítottad-e el őket, mert utadban voltak? – Balgaságot beszélsz – mondta Makéda. – Ha utamban lettek volna, őket is veletek küldhetném. De nekik jobb, hogy ott maradtak. Ne kételkedjetek bennem, és mit végeztem felőletek: nyugodjatok bele. – És ha nem akarnánk menni? – kérdezte az a rokon, aki azt mondta, hogy nem akar asszony helyébe ülni. – Hogy kényszeríthetsz bennünket, ha nem akarunk menni? Makéda reánézett és csöndesen kérdezte: – Mi jobb neked: a rabság vagy a halál? A fiatal férfi szeme fellobbant és elkeseredetten kiáltott fel: – A halál! Ezt mondván kihúzta tőrét övéből és markolatig döfte a mellébe, hogy a vér egyszerre elöntötte ruháját és összeesett a földön. Makéda elsápadva nézett végig rajtuk és kifelé indult a szobából. – Megállj! – kiáltott rá a halott atyja és fenyegetően elébe állt és két kezével

megfogta a királynő vállait. De a következő percben valaki hátulról megragadta őt és ellódította a királynő útjából. – Félre! – kiáltotta Tamrin. – Megőrültél-e, hogy kezet emelsz a királynődre?… – Megölte a fiamat! – kiáltotta az ember kétségbeesett dühvel és most Tamrinnak fordult és dulakodni kezdett vele, mialatt a többiek a rémülettől megdermedve álltak. Szolgák és testőrök rohantak be, szétválasztották őket és bilincset raktak az ember kezeire. – Igazságtalan vagy – mondta Makéda az embernek, aki fogait csikorgatva nyögött a láncok között. – Én nem öltem meg őt, csak megfenyegettem, mert azt akartam, hogy engedelmeskedjék. Ő inkább a halált választotta. – Vigyétek el a holtat – fordult a szolgák felé, és ezek felemelték a vérző testet és vitték kifelé. – Ti pedig készüljetek föl az útra – mondta a többieknek. – Három napot adok nektek a készülődésre. Akkor el kell hagynotok a várost és útra kell kelnetek Gesen Amba felé. S ekkor elébe állt az anyja és megkérdezte tőle: – És nekem, aki a világra szültelek téged, szintén rabságba kell-e mennem, és uramnak, a te atyádnak is? Makéda megdöbbenve nézett rájuk egy percig, aztán szomorúan mondta: – Nem csak én vagyok a ti gyermeketek. Még öt testvérem van, fiúk és leányok. Ha tőlük el akartok válni, ti itt maradhattok. – Nem maradunk itt – mondta az apja és megfogta asszonya kezét és elhúzta a királynő közeléből. – Mi velük megyünk a száműzetésbe. Maradj magadra a te hatalmaddal s a te szívtelenséged és kegyetlenséged szálljon a te fejedre vissza! – Hallottad, hogy atyám megátkozott engem? – kérdezte Makéda később Tamrintól, mikor a többiek elmentek és egyedül maradt vele a szobában. – Mintha nem előbb fogott volna rajtam az átok, mielőtt ő kimondta…! Mikor értem jöttek, hogy elvigyenek nagynéném, Gera helyére, elébe térdeltem és úgy könyörögtem, hogy ne engedjen el. Tizennégy éves voltam és sajnáltam

otthagyni a szabadságomat, leánypajtásaimat, a labdajátékot és a vidám táncokat. Akkor nem hallgatott rám, mert megrészegítette őt a hatalom, és hogy a királynő atyja lehet. Nem tudja, hogy én éppen úgy kívánom a hatalmat a gyermekem számára, mint ahogy ő kívánta nekem. De, ami nála természetes volt: az nálam bűn. Ez azért van, mert én uralkodó vagyok, ő pedig nem az. Tamrin, rossz a királyoknak, mert külön mértékkel mérik őket, és mert nem tudnak egy időben jók lenni mindenkihez. Én sajnálom azt a balgát, aki megölte magát és sajnálom atyámat, anyámat és testvéreimet. De nem tehetek mást, mint amit elvégeztem felőlük. S hogy Tamrin nem felelt semmit, megkérdezte tőle: – Vagy azt hiszed, nem vagyok igazságos? Tamrin reánézett és csöndes mosollyal mondta: – Anya vagy.

XVIII. FEJEZET

A GYERMEK

S amikor már egyetlen rokona sem maradt a Sába földjén, akkor a királynő megint összehívta tanácsosait és az ország nagyjait, hogy jelennének meg előtte. Ezek eljöttek és nem tudván, mit kíván tőlük a királynő és meghallván a hírt az ő atyafiainak száműzetéséről, aggódva és izgatottan suttogtak egymás között. Ekkor megnyílt az ajtó és a trónterembe belépett Makéda nagy királyi pompában, fején a hármas koronával és mögötte jöttek az ő asszonyai és köztük a dajka, aki a gyermeket rejtegette köpenye szárnyai alatt. Makéda fölment a trónra, végignézett az embereken és szólt: – Azért hívattalak ma benneteket, hogy megmondjak nektek valamit, amit elhallgattam előttetek, ami az én titkom volt eddig, de most kell, hogy megtudjátok. Visszajőve Salamon királytól, elmondtam nektek, hogy mit hallottam és mit tanultam tőle. És beszéltem a szövetségről, amit vele kötöttem és az ő Istenével, aki azóta az én Istenem is… Én megtanultam az igazságot, mely a nép ereje és a nép jövője. Ennek a jövendőnek az érdekében meg kell mondanom nektek, hogy mit hoztam én Salamontól mint zálogát az ő hatalmának, amit nekem adott. Ízisz megszűnt számunkra és így megszűnt az ő helytartójának uralma is. Én tinektek királyt akarok adni, és ez a király Salamonnak fia és az én fiam. És én már csak addig leszek a trónon, amíg az én fiam felnő, s akkor ő fog uralkodni rajtatok az igazság szerint. Íme, megmutatom őt nektek, hogy lássátok, ki az, aki benneteket vezetni fog, s aki visszaszerzi nektek az ősök hatalmát és birtokait. Ezt mondva intett a dajkának, aki közelében volt, s ez most fölment a trón lépcsőjén és a királynő mellé állva fogta a gyermeket és magasra emelve megmutatta a népnek. Az dermedt ámulattal nézett fölfelé és látta a bíborba öltözött gyermeket a trón magasában. Látta a gyermeket két nagy nevető kék szemével és rózsás arcával, amint szembenéz a sokadalommal és nem fél. És látta, hogy a bőre fehér és a szemei kékek, mint az ég, és hogy kezeivel és lábaival kalimpálva a levegőben kacag és örül, mintha mindaz, ami körülveszi, az ő mulatságára volna. És látta a

királynőt, aki büszke anyai örömmel nézett a gyermekre és kezével reá mutatva monda: – Íme! És a gyülekezet nem tudott szóhoz jutni, hanem érzelmei korbácsolták és csak állt és bámult és nem tudta, mit mondjon. . Ebben a pillanatban a gyermek anyjára nézett és meglátta fején a hármas koronát a csillogó drágakövekkel és mielőtt még valaki megakadályozhatta volna, kinyújtotta rózsás kis kezét és a nehéz koronát lekapva a királynő fejéről, csilingelő madár hangján és az elkényeztetett gyermek bátorságával kiáltotta: – Nekem! És a koronát a két keze közt magasra tartván, mintha attól félne, hogy elveszi tőle valaki, örömében felkacagott. S ekkor a jelenlévők szívén feloldódott a kéreg, és úgy néztek reá, mint egy égből szállt csodára, és tapsoltak és kiáltoztak és éltették a királynőt és a gyermeket és mindenki odarohant hozzá, hogy közelről lássa, és érinthesse, és szinte az öröm önkívületében mindenki letépte nyakáról az ékszert, amit viselt, az aranyláncokat és gyűrűket, az öveket és a csatokat és odaszórta a gyermek lábai elé, és mint a tenger háborgása, úgy zúgott föl az emberek szájáról az anya és a gyermek dicsérete. Sába királynője pedig kitárta karjait és odakiáltotta nekik: – Látjátok, ezt hoztam én nektek Salamontól, akinek hitvese lettem az ő Istenének törvénye szerint és az én szívem törvénye szerint. Ennél a törvénynél fogva nekem ott kellett volna maradnom a király házában. De maradhattam-e ott? Nem előbbre való-e a királynőnek az ő népéhez való szeretete, mint az ő urához való szeretete? Lehet-e az én fiam az ő népének uralkodója, mint ahogy azt Salamon kívánta volna?… Bizony kitéptem én a szívemből minden szerelmet az én királyi uram iránt, értetek, akiket jobban szeretek még a magam életénél is! Mert közületek születtem és ti adtátok nekem a trónt és a hatalmat. A méh elhordja-e mézét idegen kaptárba? Nem az ő gazdájának kaptárába hordja-e? Én is tinektek hoztam el mindent, amit az idegen földön szereztem. S a fiamat is tinéktek hoztam el, hogy a ti hatalmatokat megerősítse. Nem voltam olyan, mint Gera, az elődöm, akit a szíve elvitt közületek. Én ráléptem az én szívemre és összetörtem azt tiértetek, és elküldtem magamtól messze az én atyámfiait, hogy

ne irigykedjenek és ne áskálódjanak az ő eljövendő királyuk ellen. Mert azt gondolhatták volna magukban: ha férfi királya lehet Sábának, miért ne lehetne közülük valamelyik? És akkor megindult volna az áskálódás és a fegyverek harca vérbe borította volna az országot. Ezért építtettem a várat Gesen Amba hegyei között. És íme, királynőtök maradok, valamíg az én fiam emberré nem nő, s akkor ő fog uralkodni helyettem és utána minden elsőszülöttje a királyi vérnek, ahogy ezt Izrael törvénye parancsolja… így legyen! Mialatt a királynő ezt mondta, a dajka elosont a gyermekkel, aki a koronát fogta és nem eresztette el kezéből. Makéda pedig a nép ujjongása közben leszállt trónjáról és ment kifelé. A nép áldás-kívánásai szálltak utána és mindenki, aki érte, megfogta ruháját, hogy megcsókolhassa azt. És hajadonfővel, korona nélkül ment végig az emberek közt Makéda, a szerencsekívánások, az áldások és ujjongások közepette, és alig látott valamit, mert a könnyek elborították szemeit. Amazok is sírtak az örömtől és a büszkeségtől, hogy ilyen erős és bölcs királynőjük van. És ezen a napon Makéda csatát nyert az ő népével szemben, s ez volt életének legnagyobb diadala.

XIX. FEJEZET

A FIÚ

Ezután jöttek és múltak az esztendők. Az uralkodás harcos és küzdelmes évei. S ha ezeknek gondjaitól a királynő meg akart pihenni, bement a gyermekhez, aki nőtt szépségben és értelemben, s akit mindenki csodált és szeretett. És ha este ágyába feküdt és szemeit elkerülte az álom, gondolatai szárnyán visszatért a messze Jeruzsálembe, és Salamonra gondolva és arra az egy éjszakára ott a Hold-szobában, úgy tűnt fel előtte az egész, mint valami messze álom és tűnődve kérdezte magában: „Vajon gondol-e még rám Salamon néha, mint ahogy én gondolok rá? Lát-e engem messziről úgy, ahogy én látom őt, és mint egy álmon keresztül? Nem felejtette-e el arcom vonásait és hangomat, melyen hozzá beszéltem? Ha elfárasztja az uralkodás, visszaszáll-e gondolata hozzám és megérzi-e, hogy hű vagyok hozzá? Tudja-e, hogy az ő csókja és az ő szerelme az egyetlen maradt életemben és elkísér az én síromig?… És hajók jöttek és mentek a messze szigetekre és vitték a föld termékeit és hozták vissza az aranyat és ezüstöt, amit a kincsesházak öblös mélye magába fogadott. És karavánok jöttek és mentek és hozták a híreket a messze országokból. És egyszer Makédához eljutott a hír, hogy Salamon ifjú feleséget vett magának. Ez az új feleség Zaila volt, a fáraó leánya. És megtudta Makéda azt is, hogy Zaila első feleség lett az asszonyok között, és hogy Salamon külön palotát építtetett számára. S mikor ezt a hírt a királynő meghallotta, magához hívatta Tamrint és elmondta neki. És Tamrin látta, hogy a királynő arca szomorú és sápadt, de egyetlen haragos szó sem hagyta el ajkát. A százegyedik – mondta keserűen. – Íme, látod, meddig tart a férfiú szerelme? Ha szavára hallgatok, és ott maradok nála, elhagyva népemet, vajon nem tette volna-e elém akkor is ezt az asszonyt?

– Bizonyára nem – mondta Tamrin. – Ki van nálad szebb és kívánatosabb a földön? – Az új asszony mindig kívánatosabb, mint a régi – mondta Makéda és hirtelen lenézett a gyermekre, aki ott játszott mellettük a szőnyegen egy kis oroszlánkölyökkel, mely alig volt pár hetes. Nagyon lekötötte őt a játék és nem figyelt amazokra. – Nem tudod – kérdezte a királynő –, nem hallottál róla: van-e Salamonnak már gyermeke? – Nem tudok róla, hogy volna – felelte Tamrin. A királynő maga elé nézett tűnődő arccal. – Gondoskodj róla, hogy a karavánok népe ne fecsegjen az idegen földön a királynőről. Büntesd meg azokat és vedd el kenyerüket, akik híreket visznek az országból. – Miért, királynő? – kérdezte Tamrin. – Ne tudja meg Salamon, hogy fia van, nehogy haddal jöjjön el érte és elvigye tőlünk. Én nem akarok fegyvert fogni gyermekem apja ellen. – Úgy lesz, ahogy parancsolod – mondta Tamrin. Aztán ő is leült a földre a gyermek mellé és részt vett annak játékában. A királynő pedig nézte őket elnehezedett szívvel és összeszorított ajakkal, és visszagondolván a jeruzsálemi időkre, megint csak úgy tűnt előtte, mintha az egész valami messzi álom lett volna. Égett lelkén a fájdalom, hogy Salamon ilyen hamar elfelejtette őt. Most érezte, hogy még mindig szereti. Keserűséggel és lemondással, de szereti. Szívében csak lappangott az emlék, mint hunyó parázs a hamu alatt. De most fellobbant és égett nagy, viharos lánggal. Gondolatai háborogva szálltak feléje, mint a vihar madarai, mint a tenger sirályai, és szomorúan gondolt arra, hogy Salamon elfelejtette őt. Hát ilyen a férfiú szerelme? Hogy nem látja őt és nem hall hírt felőle, nem gondol reá

többé? És Zaila, a szűz! Hogy elkápráztatták szemét a ruhák és ékszerek, amiket rajta látott! Ezeken keresztül támadt fel kíváncsisága Salamon iránt, és apja elvitte hozzá és feleségül adta neki! Tűnődött. Hátha Salamon nem is kívánta a leányt? Mit jelent számára egy asszonnyal több a királyi palotában? Nem utasíthatta vissza a fáraó leányát, ha neki kínálták! Hiszen szövetségesek egymással, és karavánjai folyton útban vannak Egyiptom és Palesztina között. Nem, nem utasíthatta vissza, de lehet, hogy nem szereti őt mégsem. Nem jobban a többieknél. Lehet-e, hogy úgy kitárja lelkét Zaila előtt, mint ahogy előtte kitárta? Megteszi-e vajon, hogy a földre borulva sírjon előtte, mint ahogy előtte sírt? „Nem – gondolta magában –, ezt nem teheti Salamon! Külön palotát építtethetett neki. Elboríthatja fénnyel és drágaságokkal. De úgy, ahogy őt ölelte át, nem ölelhet meg soha többé asszonyt! Akkora szomjúsággal és annyi szomorúsággal! És nem mondhat asszonynak soha olyan keserű szókat és nem ejthet előtte olyan súlyos jövendöléseket, amiket előtte mondott.” Mi neki Zaila? Egy dísszel több az ő királyságán. De nem az az asszony, akit szíve szeret. Ezt most érezte, és ettől megnyugodott. S amikor Tamrin fölkelt a földről a gyermek mellől, hogy tőle búcsút vegyen, már megint tudott mosolyogni. – Erős vagy te, királynő – mondta Tamrin –, mert nem csak népeden uralkodsz, hanem saját magadon is. – És rajongva nézett úrnője arcába a hűséges, és alázattal vett búcsút tőle. A gyermek is belefáradt a játékba és elálmosodott. Makéda kézen fogta őt és hívta a dajkát, hogy fürdesse meg a gyermeket és fektesse ágyba. S amikor már a gyermek feküdt, még egyszer bement hozzá, leült az ágya szélére és nézte őt. Nézte a kék szemeket, a sűrű, sima szőke haját, ami lehullott a vállára. Nézte

ajkát, homlokát és erős állát, amit egy kis finom vonal mintha kettéválasztott volna. És a gyermek nagy szépsége megint Salamonra emlékeztette, mert minden vonása az övé volt és szemét is úgy hunyta le a hosszú, sötét pillákkal, mint Salamon szokta és mosolya is olyan volt, mint azé. Lehajolt fölé, hogy megcsókolja, és aztán elváljon tőle. De amikor elfordult tőle, ruhája a gyermek kezében maradt, aki azt fogta és annál fogva visszahúzta őt ágyához. – Mit akarsz? – kérdezte tőle meleg anyai mosolyával. A gyermek keze most hízelegve simogatta a karját és a keblét. – Kérdezni akarok tőled valamit anyám – mondta neki. – Kérdezz – biztatta a királynő. – Szeretném tudni, ki az én apám és hol van? Makéda megreszketett. – Miért kérdezel tőlem ilyent? Kicsiny gyermek vagy még. Most múltál hatesztendős. Miért akarod ezt tudni? – Akarom tudni – mondta a gyermek makacsul. – Várj még! – kérte őt Makéda –, majd ha nagyobb leszel, megtudod. Van még elég idő. Most még játssz és mulatozz és örülj gyermekségednek. De ettől fogva a gyermek nem nyugodott meg, és pajtásainál, akikkel játszott, tudakozódott apja felől. De ezek nem tudták elmondani neki, mert mindenkinek tilos volt beszélni a gyermek származásáról, s így azok nem ismerhették a királyfi apját. Az évek múltak, s a gyermek már tizenkét esztendős volt, mikor ismét anyja elé állt és megkérdezte tőle: – Ki az én apám? Miért nem akarod megmondani nekem?

– Ne nyugtalankodj! – felelte neki a királynő. – Vagy nem szerettelek-e téged őhelyette is? Én vagyok a te apád és a te anyád. Mi szükséged van rajtam kívül másvalakire? És a királyfi nem akarta megbántani őt. Nem kérdezősködött tovább, de magában sokat tépelődött és nyugtalankodott, s a szíve szomorú volt, amiért nem ismerhette apját. De ismét eltelt nyolc esztendő, és már közelgett az idő, amikor a fiú anyja helyét a trónon elfoglalja, és akkor megölelve anyját hízelegve kérdezte tőle: – Miért rejted el előlem az én atyámat? Olyan-e ő, aki miatt szégyenkeznem kell, hogy eltitkolod előttem a nevét és országát, ahol lakik? A királynő a fiára nézett. Bayna-Lehkem ott állt előtte sugárzó szépségében és hatalmas ifjúságában. Magasabb volt Salamonnál és vállai szélesebbek voltak az övénél. Első volt az ország ifjai között. Megtanulta a fegyverrel való bánást és a katonai tudományokat. Mindenkinél bátrabb volt a vadászatokon és megtanulta a földművelést és Tamrintól a kereskedelemben való jártasságot. A bölcsektől pedig megtanulta mindazt, amit azok feljegyeztek Izrael hagyományairól és törvényeiről és lelke Izrael Istenéhez hajolt és megvetette a bálványokat, melyeknek a tudatlan nép hódolt. Értelme fényes volt, mint a nap és karja erős. Termetén és fején látszott, hogy királyok ivadéka. Hangja pedig az uralkodó hangja volt. És tudta, hogy Izrael királyait az Úr frigyszekrénye előtt kenik fel az uralkodásra, és titokban arra gondolt, hogy ő is Jeruzsálembe fog menni, ahol a templom van és az Úr szentélye. És ekkor a királynő, látván, hogy nem gyermek többé és hogy mindent megért, nem ellenkezett vele tovább és megmondta neki: – A te atyád Salamon, Júdea királya. A királyfi arcán föllángolt az öröm piros fénye és csodálkozva kérdezte: – Miért nem mondtad ezt meg eddig nekem? Mi okod volt arra, hogy eltitkold előttem, holott ez reám is, reád is dicsőség és öröm?

– Mert féltettelek tőle – mondta a királynő. – Féltem, hogy ismerni kívánod őt, és ha megismered, jobban fogod szeretni nálamnál, és az ő népét jobban fogod szeretni, mint tulajdon népedet és az ő trónját jobban a magad trónjánál, ami reád vár. – Kinek tartasz engem? – kérdezte a királyfi. – Vagy nem vagyok-e a te fiad? – Te nem ismered Salamont – mondta a királynő. – Mindenkinél bölcsebb, erősebb és hatalmasabb és úgy játszik a szíveken, mint zenész az ő hangszerén és álságos eszével befonja a gyanútlanokat, és aláveti őket akaratának. Engem is csellel font be a király, mikor vendége voltam. – Hogy történt ez? – kérdezte a királyfi. S ekkor Makéda elmondta Bayna-Lehkemnek a búcsúlakoma történetét, az erős ételek és a bódító borok történetét és elmesélte a Hold-szoba egyetlen éjszakáját, s aztán így szólt: – Íme, most mindent elmondtam neked, és ebből megismerheted apádat, és megértheted, miért féltelek tőle. De a királyfi szeme ragyogott és így szólt: – Nem ennek a cselnek köszönhetem-e életemet? És nem kell-e elmennem hozzá, hogy megismerjen engem, és nem az ő kezéből kell-e megkapnom a koronát, és nem az ő Istenének szentélye előtt kell-e fölkenettetnem királlyá? S a királynő ájult fájdalommal nézett rá és szólt: – Íme, máris el akarsz menni hozzá, hogy magamra hagyj engem és elfordulj tőlem. Ha egyszer apád ismerni fog téged, nem bocsát el többé magától és azt akarja majd, hogy az ő népének trónját foglald el, és akkor én és a nép elvesztünk téged. Ő cselt fog vetni néked is, mint ahogy nekem cselt vetett, vigyázz! – Ne félj! – mondta a királyfi és átölelte anyját és a szemébe nézett. – Nem vagyok-e én Salamon fia, és nem tudok-e cselt vetni magam is…? Makéda erre elmosolyodott és lehajtotta fejét.

Bayna-Lehkem pedig megfogta a királynő kezét és rejtett mosollyal kérdezte tőle: – Te még most is haragszol reá? Nem tudod neki megbocsátani, amit ellened vétett? A királynő zavartan hallgatott. – Szeretnéd, ha megbosszulnám a sértést, amit elkövetett rajtad? Mire a királynő hirtelen fölkapta fejét, két karjával megragadta a fia vállát, magához húzta és hevesen kiáltott föl: – Nem, fiam! Nem, fiam! Ne gondolj erre! Ekkor a fiú nevetett és megölelte anyját, megsimogatta a fejét és így szólt hozzá: – Te még mindig szereted őt, ugyebár? Mire a királynő azt felelte: – Szeretem… – Nos akkor – felelte a királyfi –, készíts fel engem az útra, mert elmegyek Jeruzsálembe. Fölkeresem atyámat és megkérem, hogy áldjon meg engem. Azután pedig visszatérek hozzád és uralkodni fogok helyetted. A királynő ekkor elkezdett sírni, és olyan erősen sírt, hogy könnyei lefolytak az arcán, Bayna-Lehkem pedig nézte őt meleg szívvel és gyönyörködve. – Ne sírj – mondta neki. – Ígérem, hogy hamar itt leszek, és olyan ajándékot hozok neked, aminőt még anya sohasem kapott az ő fiától! – Ne hozz nekem ajándékot, csak te magad jöjj vissza! – sírta a királynő. – Te is visszajöttél – mondta a királyfi –, pedig nehéz volt, ugye!… Miért lennék én férfi létemre gyöngébb, mint te voltál? Ekkor a királynő nem ellenkezett tovább és beleegyezett az utazásba. S a királyfi kérdezte:

– Mit mondjak a királynak, ha felőled kérdezősködik? Mit mondjak? – Ha téged lát, nem fog felőlem kérdezősködni – mondta Makéda –, de ha mégis megtenné, mondd neki azt, amit a te fiúi szíved parancsol neked. Csak egyre kérlek: ne menj hozzá királyi kísérettel. Menj hozzá úgy, mint a kereskedő, aki karavánját kíséri. Tamrint pedig vidd magaddal. – Tamrint? – kérdezte csodálkozva a királyfi. – Az én megnyugtatásomra vidd őt magaddal – mondta a királynő –, hogy ha megfeledkeznél a nekem tett ígéretedről, ő figyelmeztessen téged. – Úgy legyen – mondta a királyfi –, de te ne félts engem! S ahogy a fiú eltávozott, a királynő elhívatta Tamrint. – Tamrin, te hűséges – mondta neki. – Az ifjú az ő atyját akarja látni és el akar menni hozzá Jeruzsálembe, hogy az Úr hajlékában nyerje el az ő királysága jelét. Te menj el vele, és vigyázz rá és gondod legyen arra, hogy visszajöjjön! Mert a király, ha nincs neki fiúgyermeke, majd nem akarja őt visszaengedni hazájába. Ne hagyd őt magára a királlyal, hogy lelkét el ne szédítse, és vigyázz az életére, mert a te királyod élete az és az én fiamé. Tamrin erre esküt tett a királynő előtt, mondva: – Visszahozom őt, nyugodt lehetsz, s a magam életénél is jobban vigyázok az ő életére. Ezután a királynő felkészítette őket az útra. A karavánt bőségesen ellátta az útra étellel-itallal és sok pénzt adott Tamrin kezébe, hogy mindenütt, amerre csak járnak, minden szükséges dolguk meglegyen. És katonákat adott melléjük az ő védelmükre, és sátrakat és meleg takarókat éjszakára. És sok ajándékot a városok számára, melyeken majd keresztülmennek és Gáza számára, ahol elrendelte, hogy megpihenjenek. Külön tevék vitték a Salamonnak küldött ajándékokat, melyek közt ott voltak a kincseket érő fűszerek, a tömjén és a drága kenetek és a drágakövek, amiket Sába földje termett. S mikor minden készen volt, a királynő leült és levelet írt Salamonnak.

Királyi Uram, elmúltak az évek, a jók és a rosszak. Immár huszonegy nyarat és telet számláltam azóta, hogy útra keltem a Te birodalmad felé, a Te városodba, hogy meglátogassalak Téged. És most ugyanezen úton az én fiamat küldöm hozzád, aki a Te fiad, Salamon, s aki úgy, mint hajdan én, látni és ismerni szeretne Téged. Fogadd kegyesen az ifjút, aki felnövekedvén készül, hogy elfoglalja őseinek trónját, hogy azon uralkodjék. Mert megszüntettem immár Ízisz vallását az én országomban, és megszüntettem az asszonyok uralkodását is, akik Ízisz helytartói voltak. És mindenben követtem a tanításokat, amiket tőled nyertem, és a tanácsaidnak jó hasznát vettem ez esztendők alatt. És reád gondolva, fejedelem, nem volt szívemben egyéb, mint hála és köszönet. Nem volt egyéb az én szívemben, mint emlék, és ez az emlék édes szívemnek és boldoggá tett engem. Királyi kegyelmedbe ajánlom az ifjút, a te fiadat, és kérlek, hogy koronáztasd meg őt az igaz Isten szentélye előtt és kenesd fel őt királlyá. Ezenkívül pedig még egy kérésem van. Küldj nekem egy darabot abból a takaróból, mely az Úr szövetségének ládáját borítja. Vagy csak a takarónak egy kis darab rojtját küldjed el nekem, hogy benne tiszteljük az Urat, én és az én népem. Mert gyermekek ők még az igaz hitben, és hiába mondják az Úr nevét, ha semmijük sincs, amire mondhatnák: Ez pedig az Úrtól jött… És megkoronázván az ifjút, küldjed őt vissza haladéktalanul az ő népéhez és hozzám, aki anyai szívem egész tüzével szeretem őt és nálánál nincs nekem a földön nagyobb és drágább. Neked pedig Salamon: hosszú életet kívánok és dicsőséges országlást tovább is. Az igaz Isten sokasítsa meg a te örömeidet és népedet tegye hatalmassá a népek fölött. A te királyságod híre pedig tündököljön örökkön-örökké, mint ahogy a nap tündöklik az égen. A te alázatos szolgálód Makéda

S ekkor behívatta magához fiát és átadván neki a levelet mondta: – Ezt vidd el a te atyádnak. Azután lehúzta ujjáról a gyűrűt a kék gyémánttal, amit Salamontól kapott, s fiának adta, mondván: – Ezt a gyűrűt adta nekem a te atyád, Salamon, akkor, amikor én a felesége lettem és meghagyta, hogy ha fiúgyermekem születik, ezzel a gyűrűvel küldjem őt vissza hozzá, hogy erről ráismerjen. A te atyádhoz érve add át neki ezt a gyűrűt, hogy bizonyság legyen közte és közötted. A királyfi elvette a gyűrűt és megcsókolva anyját útra kelt kíséretével és Tamrinnal Jeruzsálem felé.

XX. FEJEZET

A KIRÁLYFIA

A hosszú út végén megérkeztek Gázába, a földre, amit Salamon ajándékba adott anyjának. És ott felvonták a sátrakat, hogy megpihenjenek. A város népe pedig kisereglett hozzájuk ajándékaival, melyekkel az idegen jövevényeket szokás fogadni, és a királyfi átadta nekik a maga ajándékait. S ezek az emberek, meglátván a királyfit, megütköztek, és maguk között elkezdtek sugdosni: – Ki ez, aki álruhában idejött hozzánk? Vajon nem a mi királyunk-e ő, Dávid fia, Salamon? Nem az ő alakja-e ez és nem az ő arca és az ő szemei? És nem az ő hangja-e, amellyel hozzánk szól? És tanakodtak, mit tegyenek, s ekkor közülük az egyik azt mondta: – Salamon otthon van az ő városában és építi az ő királyi házát. Hogy lehetne ő miköztünk? És ekkor elhatározták, hogy kémeket küldenek Jeruzsálembe megtudandó: otthon van-e a király? S a kémek Jeruzsálembe érkezvén ott találták a királyt és bemutatták előtte hódolatukat. És Salamon ekkor megkérdezve, miért jöttek hozzá, egyikük így válaszolt: – Üdv a királynak! Mi azért jöttünk ide, mert kereskedő érkezett az ő karavánjával a mi városunkba, és ez az idegen hajszálra hasonlít a királyra és mindnyájunkat tévedésbe ejtett az ő személye felől ezzel a nagy hasonlatossággal. Mert olyanok az ő szemei, mint a király szemei és egész teste olyan, mint a királyé és fejét is úgy hordja vállain és a hangja is olyan, mint Salamon királyé. – És hová készül ez az idegen? – kérdezte tőlük a király. – Mi nem mertünk kérdést intézni hozzá – felelte az ember –, mert az ő személye

éppen olyan rettenetes, mint a király személye, hogy megdermedt bennünk a vér az ő méltóságának látásán. Hanem egyikünk megkérdezte az ő kíséretének egyik-másikát és ezek azt mondták, hogy uruk a messze Etiópiából jött és Júdea királyához készül Jeruzsálembe. Ahogy ezt Salamon meghallotta, szíve mintha megállt volna a hirtelen örömtől. Valami boldog zavar és ijedség öntötte el, mert megérezte, hogy a jövevény, aki Etiópiából jött, nem lehet más, mint az ő fia a királyi asszonytól, akinek emlékét szíve legmélyén hordozta, s aki egyetlen és örök szerelme volt. És azt gondolta magában: „Száz és egy asszonyt tartok magamnak, hogy ivadékokat teremtsek a föld minden népének véréből, s hogy ezek által uralkodjam a világon. De az asszonyok megcsaltak engem az én reménységemben, és csak egy fiam van, a kis Rehoboam, és ez még csak hétesztendős, és ez is gyönge és csenevész gyermek, nem olyan, aki királynak termett. S most az idegen föld királynője, az én szerelmesem elküldi hozzám az ő fiát, hogy megvigasztalja vele közeledő öregségemet, és mert Isten megcsúfolt engem az én bölcs előrelátásomért, az én szerelmesem leveszi rólam a szégyent, hogy hozzám és Dávidhoz méltó utódot ültethessek Izrael trónjára. Mert Isten az ő igazságosságában megígérte Dávidnak: »A te tested gyümölcse uralkodjon Izrael trónján örökkön örökké«… S most íme, eljön hozzám az én fiam, akit a szűz adott nekem, hogy Isten ígérete valóra váljon.” S ezt gondolva, lelke mélyén tomboló örömmel, elhívatta magához hadseregének parancsnokát, Benaiát, hogy elküldje a jövevény elé és hozzá elvezesse. – Siess és hozd őt ide gyorsan – mondta neki –, és add hírül neki, hogy a király szíve lángokban ég a kívánságtól, hogy őt minél előbb lássa és magához ölelje… Mert az én fiam ő, Benaia, az én elsőszülöttem, akinek jövetele elé fáklyát tart az én lelkem az ő örömében! És Benaia elmenve Gázába átadta Salamon üzenetét a királyfinak, aki nyájasan és királyi módon válaszolt neki: – Örülök, hogy kedvet találtam a király előtt, minekelőtte arcát láthattam volna. – A te örömöd sokkal nagyobb lesz, ha látni fogod őt – mondta Benaia –, s ha megtudod, milyen sok szeretetet tartogat ő számodra.

– Boldog leszek – mondta a királyfi –, ha láthatom őt, mert régi kívánságom ez, s aztán nyugodtan térek vissza az én anyámhoz és az én népem közé. – Ne beszéljen a királyfi az ő anyjáról és az ő népéről – mondta neki Benaia. – Mert Salamon király jobb neked, mint a te anyád, és a mi földünk jobb neked, mint a te földed, amelyen a zord tél váltakozik a forró nyárral. S ahol a felhők és viharok szállnak, s a nagy hegyek az örökké havas ormokkal és a tikkasztó síkságok egymást váltják fel. De a mi földünk itt a megígért Kánaán és itt a nyár örökös és szelíd. És a mi királyságunk trónja az Izrael trónja és Dávidé, a te nagyatyádé, és ez a trón tereád vár és ez a nép a te néped lesz, és általa te leszel a föld leghatalmasabb királya. A királyfi ekkor Tamrinra nézett és az felelt helyette: – A mi földünk jó nekünk és beérjük az ő adományaival, és a mi népünk edzett a nagy hideg és a nagy forróság ellen. És a mi királyságunk gazdag s a mi erdeink tele vannak vaddal és a mi legelőink kövér nyájakkal. És kincsünk van a föld alatt és a föld színén, és éppen úgy szeretjük hazánkat, mint ti szeretitek a ti hazátokat. De a királyfi látni akarja az ő atyját és azért jött, hogy az ő kezéből kapjon koronát, s az ő Istenének szentélye előtt kenjék föl királlyá. Ezt mondta Tamrin és akkor fölkerekedtek mindnyájan és elmentek Jeruzsálembe.

XXI. FEJEZET

A TALÁLKOZÁS

Salamon ekkor már türelmetlenül várta az ő fiát, s mikor ennek jövetelét jelezték neki, elébe ment a külső csarnokba, és ott, a kíséret jelenlétében, szívére ölelte őt és karjai közt tartotta sokáig. És nem szólt hozzá egy szót sem, csak a könnyeit hullatta fejére, és egész teste reszketett a boldog felindulástól. Aztán, amikor kisírta magát, nem szégyellve könnyeit az emberek előtt, eltartotta magától az ifjút és nézte sokáig. Aztán megcsókolta homlokát, szemétszáját és ujjongva mondta: – Ez nem Salamon fia! Ez jobb és különb Salamonnál! Ez Dávid maga, az ifjú Dávid, aki fölkelt sírjából! Salamon sohasem volt ilyen szép. Salamon sohasem volt ilyen tündöklő az ő erejében! Dávid ez, az ő kora férfiúsága napjaiban! Nézzétek! És megmutatta őt Izrael népének, aki összegyülekezett a csarnokban, hallván a hírt a király fiának jöveteléről, s a nép most együtt ujjongott vele a királyfi láttán. Aztán kincsesházából előhozta a legszebb királyi palástot, ami csupa bíbor és arany volt, és csillogó drágakövek, és vállára tette és betakarta őt vele. Aztán elhozatta koronáját, ami Dávidé volt, az ő atyjáé, és föltette a királyfi fejére és szólt az összesereglett néphez fordulva: – Ó, ti, akik magatok közt és titokban ócsároltatok engem, mondván: Salamonnak nincs királyi utódja az ő sok asszonyától, nézzetek ide! Az én fiam ő, az én elsőszülöttem, aki fölkeresett engem! Az én testem gyümölcse, az egyetlen, akit Isten azért adott, hogy méltó utódja legyen Dávidnak! Sába királynő fia ez, akit Isten küldött hozzám, amikor már nem vártam fiat többé! Látjátok őt, emberek? Látjátok Salamon fiát és fölismeritek benne az én atyámat, Dávidot? A nép pedig lelkesülten mondta: – Bizony Dávid magva ő és nem kevesebb és nem kisebb nála. Áldott az asszony, aki őt a világra hozta Izrael dicsőségére. A mi urunk lesz ő, és mi az ő

szolgái leszünk! Ezt mondván elmentek, hogy ajándékokat hozzanak neki, s a királyi terem nemsokára megtelt az ő adományaikkal s a drágaságokkal, amikkel kedveskedtek neki. Amikor pedig magukra maradtak, Salamon és az ő fia, az ifjú lehúzta ujjáról a gyűrűt, amit a király egykor anyjának adott és keblébe nyúlva elővette onnan a levelet, amit anyja írt Salamonnak és szólt: – Anyám visszaküldte neked a gyűrűt, hogy bizonyság legyen mellettem. És ő küldi a levelet is. – Mi szükségem van nekem mindeme bizonyságokra? – kérdezte a király. – Nem a vérem kiáltott-e elébed, s a te véred nem árulta-e el neked, hogy Dávid sarja vagy? És felbontván a levelet sietve elolvasta azt, és miközben tartotta kezében, ujjai reszkettek. Bayna-Lehkem pedig nézte Salamont és látta, hogy halántékán aranyos haja már őszül és látta, hogy arca sápadt az elmúlt évektől, és szemei körül kicsiny ráncok kezdenek gyülekezni és hogy szakállába belopódzott az öregség dere. De szemében a fiatalság tüzét látta égni, és hangja csengett, mint egy ifjú harcosé, és mozdulatai az oroszlán mozdulatai voltak. Megszólalt az ifjú, és hangja nem árulta el titkos szándékát, amely a szavak mögött volt. – Vedd e gyűrűt, mert anyám ujján volt mind ez éveken keresztül, amiket távol töltött tőled. Ő akarta, hogy újra a tiéd legyen. Helyette pedig egy kegyet kért tőled, hogy küldj neki egy darabkát, vagy csak egy rojtot abból a takaróból, amely a szentek szentjét, az Úr szövetségének szekrényét takarja! Mert imádja ő az Urat és azt szeretné, hogy az egész nép együtt imádja vele! A király erre meglepetten nézett fiára. De még mielőtt bármit is felelhetett volna, megszólalt Tamrin, aki egy percre sem hagyta el az ifjút és még a királlyal sem hagyta egyedül. – Azt üzeni neked a te szolgálód, a királynő: vedd ez ifjút, szenteljed föl és koronáztasd meg az Úr színe előtt, aztán küldjed vissza népéhez, hogy uralkodjon felette. Ne tartsad őt sokáig magadnál, mert az ország már nagyon kívánja őt, és az ő trónja készen áll számára.

És a király haraggal nézett Tamrinra, és szemének villámlásával megakasztotta ajkán a beszédet. – Már megint előttem állsz, mint már annyiszor? Hát még mindig élsz és nem felejtetted el a Jeruzsálembe vezető utat, te öreg ember? És beszélsz, holott nem kérdezett senki?… Mi köze az asszonynak az ő fiához? Nem elég számára, ha szoptathatta és fölnevelhette? Én nem adom őt vissza anyjának, mert az én elsőszülöttem ő. Én őt itt tartom magamnál, és trónom az övé lesz, és szünetlen az Úr szeme előtt fog állni és az ő szövetségének fényében ragyogni. Ezt mondván intett Tamrinnak, hogy hagyja el a termet, és az meghajolva távozott. De mielőtt még elment volna, szemével erősen a királyfi szemébe nézett és az visszanézett rá olyan tekintettel, amiből Tamrin megérthette, hogy nincs miért aggódnia. A királyfi hajthatatlan maradt a királlyal szemben. S amikor végre ketten egyedül maradtak, a király megfogva fia kezét kérdezte: – Hogy van a te anyád? És hogyan él azóta? Mire Bayna-Lehkem így felelt: – Az én felséges anyám jól van. Nappalait elfoglalják a királyi gondok és éjszaka egy királyról álmodik. – Ki az a király? – kérdezte Salamon izgatottan és szemei égtek. – Az, aki egyszer jóllakatta őt az erős és fűszeres ételekkel és a szigetek borával, melyeket a szűz nem ízlelt még soha. Salamon arcát erre elöntötte a vérhullám. Érezte a szavak felé irányított tőrét és elfordította szemét, úgy mondta: – Hosszú évek teltek el azóta. Megváltozott-e a királynő? S a fiú így felelt: – Mint ahogy megváltozik a felkelő nap, mikor az ő delelőjére ér. – Hány éves vagy te most? – kérdezte a király.

– Annyi, amennyi az én anyám volt, mikor eljött hozzád – felelte a fiú. – Tart-e még haragot irányomban a királynő? – faggatta a király. – Ha te a saját kezeddel megütöd magadat, tartasz-e haragot a te kezed iránt? – kérdezte tőle a fiú. És Salamon bámulva nézett rá és feleleteiből megértette, hogy ez férfi immár, aki mindent megért és elméje éles, mint a kard éle, és bölcsességben nem áll hátrább az ő atyjánál. – Az ifjúkornak megvannak a maga vágyai, fiam, és e vágyak bolondságokba ragadják az embert. S ha a szív a szerelem tüzében ég, nem válogatja meg az eszközöket, amelyek céljához segítik. Én a te anyádat kárpótolni akartam az áldozatért, amit a szűz hozott, de ő nem akarta elfogadni azt. Visszament népéhez, holott a helye itt lett volna az ő ura mellett. Vagy azt hiszed, nem szeretett engem a te anyád? – Tudom, hogy szeretett – felelte a fiú. – És én is szeretlek téged. – Te nem hagyhatsz el engem, ha szeretsz. Neked itt kell maradnod Izrael törvénye szerint… Ahol az Úr van, ott kell, hogy legyen az ő szolgája is. – Igazad van – mondta a királyfi –, ezért kérte anyám, hogy küldj egy darabka rojtot az Úr frigyszekrényének takarójából. Ez fogja helyettesíteni, mint jelkép, az Urat, az ő leendő népe előtt. De Salamon gúnyosan felelt: – A rojt nem azonos a frigyládával, amit takar. És ha az egész takarót neked adnám is, hogy elvidd neki: nem ér fel az Úr törvényeivel. – Mi tudjuk a törvényeket – mondta a fiú –, mert amikre te anyámat tanítottad, azt ő elmondta a bölcseknek, és ezek följegyezték azokat. Mi az igazság birtokában vagyunk, csak a jelképre van szükségünk, hogy láthatóan előttünk legyen az Úr törvénye és akarata. – Látszik, hogy ti még mindig pogányok vagytok, ha jelképre van szükségetek – mondta Salamon.

– S vajon az én királyi atyámnak nincs-e szüksége erre? És nem e jelkép számára építtette-e a templomot, amint azt Dávid, az én nagyapám megparancsolta? – Te tévedsz! – mondta Salamon. – Isten maga parancsolta meg Dávidnak a templom építését. És e szövetség nem jelkép, hanem eleven valóság, és a frigyszekrény és a törvénytábla Isten valóságos személyét foglalja magában. Te összezavarod a fogalmakat, fiú. Neked még sokat kell tanulnod. – Azért jöttem hozzád, hogy tanuljak – felelte a fiú alázatosan és nézte atyját és elméjében titkon forgatott valamit, amit a király nem sejtett. – Örülök, hogy ezt mondod – felelte a király –, és most foglald el szobáidat a palotában. Te nem vagy itt vendég. A te atyád háza ez, tehát a tied is.

XXII. FEJEZET

APA ÉS FIÚ

És ettől kezdve mindennap együtt voltak Salamon és az ő fia, és reggel és este hosszú időn át beszélgettek egymással. És Salamon egyre jobban bámulta a fiú elméjének fényességét, és a királyfi is egyre nagyobb csodálattal látta atyja bölcsességét. És mindent megtanult tőle, amire az uralkodónak szüksége van, hogy népét boldoggá és erőssé tegye, s amikor már úgy érezte, hogy nincs mit tanulnia többé, akkor kérte atyját: engedje őt útjára, hogy visszatérjen anyjához. Salamon kétségbeesetten tartóztatta őt, de látta, hogy hiába. A fiú makacs és hajthatatlan, mint hajdan az anyja volt, és szereti népét, mint ahogy az szerette, és semmi erő vissza nem tarthatja az idegen földön. – Van neked fiad – mondta a királyfi – a kis Rehoboam. Majd felnő és uralkodik helyetted. Miért venném el tőle az ő örökségét? Ő a te törvényes feleségedtől született, tehát előbbre való, mint én, aki a törvényen kívül születtem fiadnak. És Salamon most újólag érezte a föld felé fordított tőr hegyét a fiú szavaiból, és tudta, hogy ez mindig anyjára gondol és a cselre, mellyel egykor megejtette őt, és kihalt szívéből a remény, hogy megnyerje őt népe számára és a trón számára. Ezért összehívatta palotájába tanácsosait, és az ország előkelőit és azt mondta nekik: – Nincs rá mód, hogy az ifjút itt tudjam tartani magamnál a mi népünk és a trón számára. Ezért hát felkenjük őt, hogy királya legyen Etiópiának, amelyet ezentúl úgy tekintünk, mint a mi második királyságunkat. És elküldjük hazájába az ifjú királyt, és vele küldjük népünk nagyjainak elsőszülöttjeit, hogy legyenek tanácsosai és álljanak mellette. És ők legyenek Etiópia urai, és az ő fiaik uralkodjanak ott időtlen időkig. Hallván ezt az ország előkelői elszomorodtak, de ismerve a király bölcsességét, megbíztak abban és nem szóltak ellene semmit. Hazatérve pedig elmondták ezt a hírt az ő asszonyaiknak, és nagy sírás támadt Izrael nagyjainak házaiban az elsőszülöttek miatt, akiket a király elszakít tőlük.

És kiválasztottak huszonkét ifjat, hogy mennének vele és vennének részt az uralkodásban, térítenék meg Etiópia népét és uralnák annak földjét, mintha Izrael földje volna. És a népből is kiválasztották az elsőszülötteket, és mindnyájukat elrendelték az ifjú király szolgálatára, s hogy őt elkísérjék az idegen földre. Aztán kezdetét vette a királyavatás. Nagy pompával vitték a királyfit a templomba, s a szentek szentjének színe előtt Sádok, a főpap megkente homlokát és állát, a két szemét, a füleit és az ajkát, a két vállát és a mellét a szentelt olajjal. Ekkor fölzendült a kürtök szava, a furulyák és réztányérok zenéje, a hárfák és a lantok zenéje, és ezek hangjaival megtelt a város, és az öröm és vígság mámora megtöltötte a szíveket. És megragadta a királyfi az oltár két szarvát annak jeléül, hogy belépett az Úr szövetségébe. És állván a szentély előtt a két kiterjesztett szárnyú kerubbal szemben, az új király belenézett a drágakő szemekbe, és lelkét különös borzongás járta át, és megérezte az Úr szellemét, mely reá szállt a szövetség által. A papok énekeltek, a zsoltárok hangja a tömjén füstjével egyetemben felszállt a magasságokba. Peregtek a dobok és a fuvolák ujjongtak. És a királyfi fején ott ragyogott Dávid koronája és vállain Dávid királyi palástja, és állva a súlyos fényben, a nehéz illatok között meghallotta a főpap szavát, aki mondta: – Immár királynak mondalak téged és neked adom Dávid nevét, a te nagyatyádét, hogy az ő szelleme vezéreljen téged örökkön-örökké. S ekkor hozzálépett Salamon, és két kezét a fejére téve megáldotta őt királyi áldásával, mondván: – Áldott legyen az ifjú Dávid király az ő minden útjain. Áldott légy a mezőn és a városban, a te házadban és azon kívül. Áldott legyen a te tested gyümölcse időtlen időkig. És a papok rámondták: – Ámen. – Áldott legyen a te néped és azok, akik veled együtt uralkodnak felette. – Ámen – suttogták a papok. – Áldottak legyenek a te kútjaid és forrásaid. A te gyümölcsfáid és a te nyájad a

legelőkön… És a te magtáraid áldottak legyenek. Legyen áldott a te fegyveres házad, és légy áldott te magad minden utadon. És végezetül áldott legyen a te lelked az Úrban, aki benned örömét találja. És a hangszerek felzendültek, és mint a szélvihar, zengett a papok hangja: – Ámen! Aztán visszakísérték az ifjú Dávid királyt a palotába és kezdetét vették az ünnepségek és a lakomák, melyek tartottak három napig. S a huszonkét ifjú, az előkelők elsőszülöttjei együtt mulattak az ő királyukkal, és nagyon megszerették őt. S a harmadik és utolsó estén, együtt ülve Salamon királlyal az asztal mellett, az ifjú király atyjához fordulva így szólt hozzá: – Lelkem megtelt immár az Úr igéivel és az igazság igéivel, és megtanultam mindent, amit királyi atyám a kormányzásról mondott. Egy dologgal nem tudok csak megbékélni, és ezt az egy dolgot kérdezem a királytól. – Csak kérdezz – mondta Salamon –, mindenre felelek neked. – Azt szeretném tudni – mondta az ifjú Dávid fennhangon úgy, hogy a huszonkét ifjú meghallhassa kérdését és a feleletet –, ha tud valamit a király, ami az ő népének javáért van, s ami az ő népét naggyá és boldoggá teheti, megszerezhetie ezt a király az ő népének? – Bizonnyal megszerezheti – felelte Salamon –, sőt, kötelessége ez! – De ha az, amit a király az ő népe számára szükségesnek tart, más király birtokában van: elkérheti-e ezt népe számára a király? – Valóban elkérheti – felelte Salamon. – És, ha azt megtagadják a királytól, mit tegyen akkor a király? Fegyverrel vegye-e el magának, vér és erőszak árán, avagy csellel és titokban? – Ha a vérontást elkerülheti a király, kerülje el – felelte Salamon. – A cselfogás az ész fegyvere, s amit a király csellel megszerezhet, ne szerezze meg karddal.

– Köszönöm, atyám – mondta az ifjú –, csak ezt akartam tőled hallani. S amikor a lakomának vége volt, ágyasházába ment az ifjú Dávid és elkísérte őt az ő huszonkét társa, az ország előkelőinek elsőszülöttei. És becsukta az ifjú az ágyasház ajtaját és megállt köztük és kérdezte: – Hallottátok, mit mondott a király? S azok felelték: – Hallottuk. – Mit gondoltok – kérdezte ekkor tőlük az ifjú király –, mi volna a legfőbb jó, amit én népemnek vihetnék? Mi volna a legfőbb ajándék, amit soha senki el nem vehet tőle? Ami minden aranynál és drágakőnél többet ér? Ami örök időkre megszerzi neki az erőt és az ellenségei felett való uralmat?… Mi volna az? A huszonkét ifjú pedig egymásra nézett megdöbbent lélekkel, és nem szólt, mert mindnyájan egyre gondoltak, és ez a gondolat oly szédítő nagy volt, oly veszélyes és ijesztő, hogy nem tudván uralkodni magukon, leborultak a földre és kitört ajkukon a néma sírás. – Miért borultok a földre?– kérdezte tőlük a király – és miért sírtok? Vagy nem ugyanarra gondoltok-e ti is, amire én gondolok? Mert az én hazám lesz ezentúl a ti hazátok, s az én népem a ti népetek, és ti hozzám tartoztok immár, mintha az én testvéreim volnátok! Amazok pedig csak sírtak a földre borulva, és nem merték kimondani azt, amire gondoltak. S a király rájuk nézve megsajnálta őket fájdalmukért és szólt: – Ne sírjatok! Avagy annyira fáj nektek, hogy el kell válnotok szüleitektől és testvéreitektől? De amazok hallgattak. – Keljetek föl – mondta nekik –, én nem akarlak megterhelni benneteket, és magam fogom véghezvinni, amire gondolok. De esküdjetek meg, hogy el nem árultok engem.

S az ifjak fölkeltek és esküt tettek a királynak. De egyikük sem mondta meg, mire gondol, és noha tudták, mi van a király gondolatában, úgy tettek, mintha nem tudták volna. S a király ekkor így szólt Azariashoz, a főpap fiához, aki az ifjak között volt. – Te leszel az én népem főpapja, mint ahogy atyád, Sádok, főpapja Izraelnek. Holnap reggel menj a királyhoz és mondd neki, hogy áldozatot szeretnék bemutatni Istennek, mielőtt útra kelnék Jeruzsálemből, és azt akarom, hogy az áldozatnál te segíts nekem, és senki más ne legyen ott, csak mi ketten, és harmadiknak Tamrin. A többiek pedig megrettenve néztek egymásra és arcuk fehér volt, mint a fal. – Ki őrzi a templom szentélyének kulcsát? – kérdezte ekkor a király. Mire megszólalt Elyas, Arni fia, aki a templom szentélyének fő őrizője volt. – Az én atyám őrzi a kulcsot. – És hol őrzi azt? – kérdezte a király. – Az ő nyakán levő aranyláncon őrzi – felelte Elyas. – Mély alvó-e a te atyád vagy könnyű álmú? – Nagyon mély alvó – felelte Elyas. És a király ránézett Elyasra és szólt: – Én nem akarlak megterhelni téged. Te tudod, mire vagy képes a te királyodért. És Elyas a köpenye szárnyát arcára borította, és alatta hevesen zokogott. Ekkor a király megint az ifjakhoz fordult: – Ki látta közületek a szentek szentjét, az Úr frigyládáját? – kérdezte tőlük. És megszólalt Adaraz, a templom díszítője, és fogai összeverődtek a rémülettől: – Én láttam.

– Készíttess fából való ládát, nagyságra hasonlót ahhoz, amilyen az Úr frigyládája, mely Izrael törvényeit őrzi, és holnap hozd el hozzám. És Adaraz csodálkozva nézett rá, amire a király azt mondta: – Téged sem akarlak megterhelni és a többieket sem. Mindent magamra vállalok. És ha sikerül, amire gondolok, az Úr engedelmével és beleegyezésével sikerül. Mert ha ő nem helyesli a dolgot, könnyen megakadályozhatja. Mit gondoltok erről? És azok egymásra nézni nem mervén a földet nézték és azt mondták: – Az Úr megakadályozhatja. – De ha meg nem akadályozza, ez jele annak, hogy ő sugallta nekem ezt a gondolatot, és akkor ez a gondolat helyes, és vétkeznék az ő akarata ellen, ha keresztül nem vinném. És erről mit gondoltok? Amazok pedig mondták: – Ha az úr sugallata ez benned, keresztül kell vinned. Ekkor elbocsátotta őket, miután előbb esküjükre még egyszer figyelmeztette, és egyedül maradván Tamrinnal, aki eddig hallgatva állt köztük és egy szót sem szólt, kitárta két karját az ég felé és monda: – Most megkísértem Izrael Istenét… kit szeret jobban: engemet vagy atyámat? – Esztelen – mondta neki Tamrin –, mit akarsz tenni? A halált hívod ki magad ellen! Meg akarod rabolni a királyt, akinek vendége vagy? Meg akarod szentségteleníteni a templomot, amelyben királlyá kentek fel? A saját atyád ellen emeled föl kezedet? Távol legyen tőled! Inkább még e percben hagyjuk el a palotát, a várost, semhogy megkíséreld ezt a szentségtörést. – Elhatároztam és megteszem – mondta az ifjú. – Hallottad, mit mondott a király? Ami a te néped javára van, inkább vedd el csellel, mint karddal. Mi lehet nagyobb javára népemnek, mintha elviszem neki Izrael dicsőségét! És már megmondtam: ha az Istennek ellenére van cselekedetem, sújtson le ő. Itt vagyok. A karom, a fejem, a vállam… Megbéníthat, összemorzsolhat, amikor az ő szentélye felé kinyújtom kezem. De, ha nem teszi, akkor ezt a szentélyt elviszem

magammal, amilyen igaz, hogy király vagyok és Salamon fia. Tamrin ősz feje lehanyatlott a mellére. – Ne tedd ezt, királyom. Nem ismerjük még az idegen Istent. Ki tudja, mivel büntet meg téged, ami még a halálnál is rosszabb! Gondolj anyádra, aki vár téged és reszket a te életedért. – Éppen anyámra gondolok – mondta az ifjú. – Már otthon megígértem neki, hogy olyan ajándékot viszek az ő számára, amilyent királynő nem kapott még soha. És csellel viszem, mint ahogy a király is csellel fonta be anyámat, amikor vendége volt. Vagy nem szent-e az ő szüzessége? Ezért mondom: szentségért szentséget… Tamrin most fölemelte fejét és a szemei égtek. – Apád fia vagy – mondta neki –, Salamon fia vagy, és félni kezdek tőled. Anyád melléd adott, hogy óvjalak meg a veszedelmektől, és most nem tudom megfogni a fölemelt kezed, hogy ne tedd meg, amit tenni akarsz. Holott eléd kellene állnom, hogy ne mozdulhass, és rád zárnom a szobád ajtaját, hogy ki ne mehess innen. És el kellene mennem a királyhoz és fölfednem előtte a te szörnyű szándékod. De te azt mondtad, szentségért szentséget… és én itt maradok, és veled leszek titokban, és azt teszem, amit te parancsolsz nekem. És, ha Isten halált mér rád a szörnyű merényletért, amit el akarsz követni, én veled leszek ebben a halálban is. – És velem leszel a dicsőségben, ami az enyém lesz, ha Izrael istene jobban szeret engem, mint atyámat, Salamont. Mert mi a fölkenetés és az áldás és mi a korona ahhoz képest, ha az Isten maga szól mellettem és az én királyságom mellett? Erre a bizonyságtételre vágyom, és ezt megszerzem magamnak és nektek, az én népemnek és az én anyámnak, a legszebbnek és a legjobbnak ezen a földön. Tamrin ekkor mellére húzta a király fölszentelt fejét és megcsókolta azt és ráhullatta könnyeit. – Az anyádnak igen – mondta ellágyulva és simogatta a király hosszú fürtjeit, mintha a saját gyermeke haját simogatta volna. A király fölemelte fejét és szemei csillogva égtek, mint két ismeretlen csillag.

– És a népnek! Elviszem nekik az Úr szentélyét, hogy levethessék pogányságukat, és megépítem velük Izrael új birodalmát, mely tovább fog tartani, mint az én atyámé. Ezt mondva egymás szemébe néztek és megszorították egymás kezét, mint akik szövetséget kötöttek egymással életre-halálra.

XXIII. FEJEZET

A SZENTEK SZENTJE

Azarias elvitte az ifjú király üzenetét Salamonnak, és a király megörült ennek. Ekkor Azarias megtette az előkészületeket az áldozathoz, elkészítve mindent, amit szokás, s amit atyjától tanult a templom szolgálatában. Elyas pedig kulcsot készíttetett az aranyművessel, hasonlót ahhoz, amit atyja a nyakán lévő aranyláncon viselt, és míg atyja aludt, kicserélte a két kulcsot, s az igazit elvitte Dávidnak. Adaraz pedig, a templom díszítőmestere, kis faládát készíttetett, ami alakra egészen olyan volt, mint az Úr aranyból való frigyszekrénye, és elvitte azt az ifjú királynak. És mind a huszonkét ifjú imádkozott azért, hogy a király terve sikerüljön, mert mindnyájuk szívén feküdt a szent szövetség, és fájt nekik az elszakadás Sion dicsőségétől. Salamon pedig bement a fia szobájába, megölelte őt és megkérdezte tőle: – Mi végre hozod az áldozatot az Úrnak? Az felelte: – Elsősorban az én királyságomért hozom, hogy megköszönjem azt az Örökkévalónak. Másodsorban az én anyám lelki nyugalmáért hozom, aki aggódva várja hazaérkezésemet. Harmadsorban pedig az én bűneimért hozom, hogy az Úr megbocsássa nekem azokat. A király elégedetten hallgatta ezt a választ, és látva fiában a hálát, a fiúi szeretetet és az istenfélelmet, s hogy tiszta lélekkel akar az Úr színe előtt állni, megilletődött és magában jámborul gondolta: „Valóban nagy király lesz ebből, aki szereti az igazságot és annak ösvényein akar járni.” Ezért, hogy az áldozat nagy és méltó legyen a királyhoz, küldetett az oltár számára száz bikát és száz ökröt, tízezer juhot és tízezer kecskét, továbbá tízet minden olyan szárnyasból, melynek megevését a törvény nem tiltja és húsz

mérték fehér lisztet és negyven kosár kenyeret. És Azarias is elment és hozott az atyja nyájából egy ökröt, amelyen még nem volt járom és négy üszőt, és tíz egyéves juhot. És a papok elvégezték a szertartást, s a gőzölgő vér és a tömjén illata felszállt a magasságba az égő áldozat füstjével egyetemben, s mikor az utolsó hálaének is elhangzott, akkor azt mondta a király a papoknak: – Ti menjetek el és hagyjatok magunkra engem és Azariast, az Úr szolgáját, és az én szolgámat, Tamrint, mert háborítatlanul és magunkban akarunk imádkozni az Úrhoz. És hárman együtt leborultak a földre, és arcukat a kőre hajtották, mialatt a papok kimentek a templomból. – Hova ragadsz el engem? – súgta Azarias a királynak, miközben mozdulatlanul feküdt a földön. S a király súgva visszafelelt: – Légy békén és ne reszkess, mert az Úr maga kívánja ezt tőlem. És az oszlopok mögött ott rejtőzött a másik kettő – Elyas és Andaraz – és kettőjük között volt a láda, melyet titkon behoztak a templomba. És most előléptek és szóltak a fölemelkedő királyhoz: – Itt vagyunk, uram és megtettük, amit parancsoltál. S ekkor már este lett, és a templom ezer aranymécsese közül nem égett, csak száz, és a százegyedik ott világított a szentek szentje előtt. A király most azt mondta nekik: – Adjátok ide a ládát, ti pedig Tamrinnal maradjatok itt és várjatok reám. És magához vette a ládát, és a kulcsot elővéve odament a szentély bejáratához és beletette a kulcsot a zárba, kinyitotta és belépett, s az ajtót becsukta maga mögött. Amazok pedig négyen, egymással szembe fordulva összehajtották fejüket és

egész testük reszketett a félelemtől. Kezük a mellüket verte és könnyeik összekeveredtek. A király pedig közeledve a frigyszekrényhez a nagy homályban nem vette észre a lépcsőt, ami hozzávezetett, és megbotlott a lába és ráesett a frigyládára, a két kerub közé. Amazok kívül hallották a tompa zuhanást és megmerevedtek a rémülettől. De a király felállt és átölelvén a frigyládát azt mondta: – Íme, Uram, te magadhoz öleltél engem, köszönöm neked! És gyorsan fölemelve a takarókat kiemelte onnan az Úr frigyszekrényét, és helyébe odafektette a faládát, és újból betakarta a takarókkal. Aztán a szentek szentjét magához szorítván gyorsan kifelé ment, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót, s a kulcsot kivette belőle. És királyi palástja alatt vivén az Úr szövetségét, sietve szólt: – Haza, haza! Ti pedig kövessetek! És mindannyian kimentek a templomból, amelynek főajtaját Azarias bezárta, és elkísérték a királyt szállására a királyi palotába, egészen körülvéve őt, hogy eltakarják alakját. Ott a szentek szentjét elrejtették mélyen egy láda fenekére és föléje bíborszöveteket raktak és sok más drágaságot, és bezárták a láda födelét. S ekkor visszaadta a király Elyasnak a kulcsot és megparancsolta, hogy éjjel, ha az atyja alszik, akassza vissza az aranyláncra. Aztán mindnyájan a király asztalához mentek, aki várta őket az áldozás után való lakomára. Salamon pedig látván, hogy az ifjú király arca ragyog valami titkos örömtől, azt kérdezte tőle a többiek előtt: – Megelégedett a te lelked az Úrral, hogy ilyen fény van az arcodon?

– Mindenekfölött boldog vagyok, atyám – mondta Dávid király –, mert elértem a legnagyobbat, amit ember elérhet a földön. És Salamon azt hitte, hogy áldozatra gondolva mondja ezt, és lelke nyugodt volt, és örült az ő fia diadalának. S amikor az ételek sora jött, egyik a másik után, és a jobbnál jobb borokat töltötték a kelyhekbe, a király unszolta fiát, hogy egyen és igyon, de ez megtartóztatta magát ételtől és italtól, mondván: – Az Úr megvendégelt engem az ő mennyei eledelével, és nem éhezem és nem szomjazom. És társainak is intett szemével, hogy ne nyúljanak a boroskely-hekhez, mert félt, hogy a bor erőt vesz rajtuk, és kifecsegik a közös titkot. És azok sem ittak, és az ételekből is csak keveset vettek. De Salamon jókedvű volt és ingerkedni kezdett a királlyal. – Úgy látom, a mi ételeink nem a te ínyed szerint valók. Vajon neked is gödölyét adassak-e és az apró szárnyasok fehér húsát, hogy megelégedjél? És mézzel kevert cédruslevet töltessek-e poharadba? Mire Dávid mosolyogva felelte vissza: – Valóban, Izrael ételei és italai súlyosak nekünk, etiópiaiaknak! Emlékezz vissza, király, hogy egyszer már baj származott ebből. Salamon felkacagott és súgva kérdezte tőle: – Baj az, hogy te a világra jöttél? És Dávid, ajkán rejtélyes mosollyal, súgta vissza: – Ki tudja?… – Te mindig anyádra gondolsz! – szakította félbe szavait a király. – Amikor velem vagy is, csak őt látod magad előtt. Mintha ereidben csak az ő vére folyna, és nem az enyém is. És nem tudod elfelejteni bűnömet, hogy egyszer erősebb voltam nála.

Tamrin pedig látva, hogy suttognak egymás közt, erősen nézte fiatal urát, de egyetlen szavát sem tudta elfogni fülével. – Hogy ki volt erősebb kettőtök között – mondta Dávid –, azt én nem tudhatom, és te sem tudhatod, atyám. A te bölcsességed híre hozta Jeruzsálembe – folytatta Dávid –, az igazságot kereste, és meg akarta ismerni az Istent, aki a népeket erőssé és boldoggá teszi. Ezért jött. És te olyan árat fizettettél vele mindazért, amire tanítottad, hogy könnyen elveszíthette volna miatta az ő országát és trónját… és úgy lehet: az életét is. Tudod-e, hogy három esztendeig rejtegetett engem, mint a rabszolgája gyermekét? – Ebből láthatod, hogy hasznát vette a bölcsességnek, amit tőlem tanult – mondta Salamon mosolyogva. – Úgy van – mondta Dávid –, húsz esztendő óta őrzi szívében a hozzád való szerelmet és úgy él, mint annak előtte, amikor még nem ismert férfiút. Te ezalatt új feleséget vettél magadnak, és kivetetted őt szívedből. – Gondolod? – kérdezte Salamon és maga elé nézett. – Mit tudsz te erről, fiú? Visszautasíthattam-e a fáraó leányát, akit udvaromba hozott atyja, az én szövetségesem? Anyád húsz év alatt egyetlenegyszer sem küldött üzenetet nekem. Én azt hittem, meghaltam számára. – Ő szeretett téged, és most is szeret – mondta Dávid –, ezért mondtam neked: nem tudhatjuk, ki az erősebb kettőtök között. – Ne szégyeníts meg engem – mondta Salamon halkan s a hangja reszketett –, én is szeretem őt. Ezt mondva elfordult fiától, és ez estén nem folytatta vele a beszédet.

XXIV. FEJEZET

AZ ISTEN TOLVAJA

A lakomát követő reggelen pedig az ifjú király megfúvatta a kürtöket, s a karaván útra készülődött. Nagy sírás támadt ekkor Jeruzsálemben, mert nem volt ház, ahol az elsőszülött megmaradt volna, hanem mind fölkerekedett, hogy elkísérje azt a huszonkettőt, akit Salamon kijelölt Etiópia kormányzására. A többieknek pedig követniük kellett őket. És minden házban feltámadt a sírás. Sírtak a szülők és sírtak a testvérek és az ifjak jegyesei, akik otthon maradtak Jeruzsá-lemben. Olyan volt a város, mintha minden házban meghalt volna valaki. S az emberek jajveszékelésébe belevegyült a kutyák hosszú, fájdalmas vonítása és az istállók állatainak szomorú bőgése. Egyetlen jajszó volt egész Jeruzsálem. Salamon pedig, fönn állva a királyi palota tetején, hallotta a sírást és nézve a királyfi népének előkészületeit látta, hogy hatalmas sereg az, amely most megindul a messze Etiópia felé. Hirtelen az a titkos szorongás fogta el szívét, amit érzett azon az éjszakán, mikor Sába királynőjét csellel asszonyává tette, és ismét eszébe jutott apjának, Dávidnak próféciája, és az előérzések súlyos felhője nehezedett lelkére. És ismételte magában Dávid szavait, aki azt mondta: „Tartsd meg a filiszteusokat és a tírusziakat és Etiópia népét, akik a törvényen kívül születtek. Mert a törvény nekik adatik, és Sionhoz fognak vándorolni ők a férfiú által, aki születni fog.” „Vajon nem az én fiam-e ez a férfiú?” – kérdezte a király magában, és könnyei lefolytak arcán az ő fájdalmában, és az volt az érzése, hogy nemcsak Jeruzsálem elsőszülöttei hagyják el őt, hanem maga Sion dicsősége megy el erről a földről, hogy új otthont teremtsen magának. És leborulva a tető korlátjára hangosan zokogott a király, és kiáltása összevegyült a nép sírásával, mely elsőszülötteit siratta.

– Nem akarom látni őt – gondolta magában Salamon –, nem akarom látni az ifjút, aki így megkeseríti atyját és atyjának népét az ő távozásával. Az asszonyt szereti, aki szülte őt, s akit többre tart nálam. Menjen az ő királyságába, és ne lássam őt többé! És keserű volt Salamon szíve, mintha megérezte volna, hogy nemcsak a város elsőszülötteit viszi magával Dávid, hanem mintha magával vinné népe boldogságát és jövendő nagyságát is. Így találta őt Sádok, a főpap, leborulva a tető korlátjára, és monda neki: – Miért sír a király? Vagy az én fiam Azarias nem megy-e el az idegen földre, hogy többé sohase lássam? És a többi atyák fiai nem mennek-e el? Mire a király erőt vett magán, fölemelkedett és letörülve arcáról a könnyeket, mondta: – Igazad van. Ti mindnyájan sírhattok a ti fiaitokért. A király ne sírjon. Mert hálátlan az ifjú, és nincs a szívében irgalom irántam, és anyját jobban szereti nálam. Aztán, eszébe jutva az üzenet, amit neki a királynő küldött, azt mondta: – Az én fiam anyja arra kért engem, hogy küldjek neki egy kis darabot a frigyszekrény takarójából, hogy azt tisztelhesse ő és népe, mely meg akar térni Izraelhez. Menj tehát a templomba, és a három takaró közül, amik az Úr szövetségének szekrényét takarják, hozd el a felsőt, és vigyed el az én fiamnak és mondd neki, hogy az anyjának küldöm ezt, az ő kívánsága szerint. Mert megszentelte Sion a takarót, mely őt beborította, és méltó az a nép tiszteletére. Mire Sádok elment a templomba, és véve a takarót, elvitte azt Dávid királyhoz és átadta neki a király üzenetével. Dávid király pedig megcsókolta a takarót és monda: – Az Úr köpenye ez. És az arca ragyogott az örömtől. Azarias pedig, a főpap fia, a királyra pillantván mondta:

– Ó te, akit az Úr köpenye így megörvendeztet, hogy fogsz majd örülni magának az Úrnak! És titkos egyetértéssel néztek egymás szemébe. A király aztán vette a takarót, odament vele a szekérhez, melyen a láda volt az Úr szövetségével a sok selyem, bisszus és bíborszövetek alatt, s a takarót ezek közé téve letakarta azt szőnyegekkel és egyéb drága szövetekkel és szólt: – Mondjad a királynak, hogy az én anyám nevében köszönöm ezt neki, és kérdezd meg tőle, vajon elébe járulhatok-e még egyszer, hogy elbúcsúzzam tőle? De Sádok ezt felelte: – Megterhelte a bánat a király szívét, és nem bírja el többé fiának látását. Azt akarja, hogy kelj útra és ne találkozzatok többé. A tevék pedig mind meg voltak már terhelve, úgyszintén a lovak és az öszvérek is, a karaván vezetői pedig fenn ültek a nyeregben, és a katonák is készen álltak s a kürtösök is és a karaván egész népe. És az előkelők fiai is mind nyeregbe szálltak és körülvették a királyt, mind az ifjakkal egyetemben, akik kimentek Jeruzsálem városából. És nyeregbe szállt Dávid is és megindultak kifelé a városból. A város népe pedig követte őket nagy sírással, ameddig csak bírta. És Salamon, a ház tetejéről utánuk nézve, gondolta magában: „Miért sietnek így? Még sohasem láttam karavánt, mely így rohant volna az úton!… Mintha szöknének, és attól félnének, hogy üldözőbe veszik őket!” Valóban, a sereg sietve hagyta el a várost és még azon túl is sebesen ügetett. És Salamonnak, utánanézve, a szíve eltelt valami ismeretlen aggodalommal és visszatérvén szobájába leült a földre, mint aki halottat gyászol. Megtépte az ő köntösének szárnyát és fejét a földre hajtotta. És napokon keresztül így ült a király és minden gondolata szomorúság volt és bánat. Nem ízlett neki az étel és borospoharát nem érintette. Elkerülte az asszonyok házát és nem nézett a királynék arcába.

A negyedik napon bement hozzá Sádok, a főpap és így látván őt vigasztalni kezdte: – Meddig kesereg még a király? Holott a város már elcsendesült és a szülők, akiket gyermekük elhagyott, belenyugodtak sorsukba és elfogadták azt, amit az Úr nevében a király elrendelt nekik, hogy adják oda fiaikat az idegen királynak! Messze vannak ők immár és mennek az új haza felé, melynek urai lesznek a próféták igéi szerint… Semmi sem tartóztathatja fel útjukban, mert Isten angyalai kísérik őket, akik egy nép megigazulásáért mennek oly messzi földre! Miért nem tér meg örömeihez a király, holott az ő fiát csak kevés ideig látta és azelőtt sohasem ismerte? Miért nem türtőzteti az ő fájdalmát, mikor mindazok, akik kicsiny koruktól fogva ismerték fiaikat, legyőzték fájdalmukat? Miért ül a király a porban és alázza meg az ő fényességét és méltóságát a bánattal? Mire a király könnyekkel a szemében mondta: – Mikor az ifjú anyja, a királynő itt volt nálam, egy látomás jelent meg álmomban. Mintha szobámban álltam volna és láttam volna fölkelni a napot, és ez a nap nagyobb és fényesebb volt, mint a régi. És ez a nap, miután egy kis ideig fenn ragyogott az égen, elszállt, elrepült és vissza nem jött többé, hanem fölkelt Etiópia egén és ott maradt örökké. Izrael pedig sötétségbe borult… Mire Sádok megdöbbenve szólt: – Mit gondol a király, mit jelenthet ez az álom? – Nem tudom – felelte Salamon. – Vajon nem az ifjú jövetelét jelentette-e, aki eljött Jeruzsálembe és itt kis ideig maradván, visszatért Etiópiába, hogy királysága fényével betöltse azt? – Nem tudom – felelte a király. – Én reszketek – mondta Sádok –, és az én szívem, mint a jég, oly hideg testemben. Mit gondolt a király akkor, mikor az álmot álmodta? – Én akkor szomorú voltam és arra gondoltam, hogy a nap maga az Úr, aki a miénk volt eddig, és aki el fog hagyni ben-nünket! – Hogy hagyhatná el az Úr az ő hajlékát, a templomot és az ő frigyszekrényét,

amit nekünk adott? – kérdezte Sádok reszketve. Salamon ránézett és szólt: – Megnehezedett az én szívem bennem, mikor az ifjú király seregét láttam, amint elhagyja a város falait. Mert oly gyorsan mentek, mintha menekültek volna. Mintha a tevék, szamarak és öszvérek szárnyakon repültek volna s a szekerek úgy rohantak, mintha a levegő vitte volna őket s a kerekek nem a földön gurultak volna. Ez a látvány beteggé tett engem, s a lelkem azóta haldoklik a félelemtől. – Mitől fél a király? – kérdezte a főpap, és tagjai már úgy reszkettek, mint a hideglelősé. – Láttad te az Úr szövetségének ládáját, mikor róla a takarót elvitted a királynak? – kérdezte Salamon hirtelen. Sádok összerezzent. – Én a három takaró közül a legfelsőt vettem le és vittem el a királynak – mondta Sádok, és ereiben meghűlt a vér. – Menj gyorsan a templomba – szólt Salamon –, eredj a szentélybe és nézd meg jól, nem történt-e baj a szent szövetség ládájával? Mire Sádok kiment a királytól és bement Elyáshoz, a szentély őrzőjéhez, és elkérve tőle a kulcsot, belépett a szentélybe. Ott a takarót fölemelte, belenézett és nem talált ott semmit, csak a faládát, amit a királyfi odatett az Úr frigyszekrénye helyébe. És ahogy ezt meglátta, a rémülettől teste megmerevedett, és szívének dobogása megszűnvén arccal lefelé bukott a földre és ott maradt fekve, mintha az élet és a lélek kiszállt volna belőle. Salamon pedig, ahogy várta őt és látta, hogy nem tér vissza, maga mellé véve Benaiát, a hadak vezérét elment a templomba, hogy megkeresse őt. És íme, ott találta a szentélyben mint halottat, és fölemelvén őt hallgatózott szívén és vizsgálta az ő lélegzetét, hogy van-e még élet benne. Aztán lefektették az asztalra és dörzsölték halántékát és a szíve táját, amíg csak eszméletre nem

tért. Sádok föleszmélvén első pillantását a szentélyre vetette, és látván, hogy üres, levetette magát a földre és hamut szórt fejére, aztán fölkelt, és mint aki eszét vesztette, körülfutotta a templomot, és kiállt a templom kapujába, és ott üvöltött úgy, hogy hangja elért a királyi palotáig. Mire a király és Benaia ijedten vonszolták be őt a templom belsejébe, és a király megparancsolta a kürtösöknek, hogy fújják a kürtöket, hogy Sádok jajgatásának hangját elvonja vele, és látva, mi történt, s hogy a szentélyt kirabolták, rettenetes haragra lobbant és kiáltott: – Ő tette ezt, a pogány asszony fia az ő társaival! Utánuk megyek és elfogom őket és a halál fiai ők valamennyien, akik ezt tették az Úr szentélyével! Jobb lett volna meg sem születniük, semhogy ezt a nagy bűnt elkövessék! A pogány asszony fiát pedig visszahozom ide és megfosztom őt királyságától, amit tőlem kapott, és életétől, amit tőlem kapott. Ezt kiáltotta Salamon, de Benaia, a vezér állt előtte, fölemelve a kezét és szólt: – Távol legyen a királytól a harag és a bosszúállás. S hogy megölesse fiát és vele fiainkat! Sádok égő fájdalma kitombolta magát, s most odarohant a királyhoz és leborult lába elé. – Az én életemet, királyom – mondta neki –, az én életemet életükért, de ne bántsd őket! – Semmit se tégy – mondta Benaia –, míg tanácsosaiddal nem beszéltél. Hívasd össze őket a palotába. És Salamon elhívatván azokat: a huszonkét ifjú atyját, zárt ajtók mögött elmondta nekik a rettenetest, ami a templomban történt. Hosszú ideig némák voltak azok, és mintha beléjük halt volna a szó, úgy ültek ott a királyra meredő szemmel és nem tudtak szólni. S amikor aztán dermedtségükből és rémültségükből magukhoz tértek, csak sírás hallatszott a teremben, zokogás és a mellek zihálása. Ekkor a király odaszólt Arnihoz, a szentély kulcsának őrizőjéhez:

– Kinek adtad oda a kulcsot, amely a te nyakadon függött, hogy hozzáférhettek a fiak a szentély kincséhez? – Senkinek sem adtam oda – mondta az. – A kulcs éjjel-nappal az aranyláncon függött, amit a nyakamon viselek. – Nem ittál-e sok bort, és nem részegségedben vette le a fiad a kulcsot a láncról? – kérdezte megint a király. – Nem voltam részeg – mondta Arni –, és ha az én fiam ellopta volna a kulcsot, az Úr abban a pillanatban, mikor hozzányúlt, villámmal sújthatta volna a kezét, de nem tette. A király megdöbbenve hallgatott. És ekkor Sádok szólalt meg: – Izrael hosszú harcai alatt a szent szövetség ládáját sokszor elvették tőle. De amikor elvették, arra a népre mindig nagy csapások özöne hullott. És ahová vitték a frigyládát, ott lehullottak állványaikról a pogány istenek és azok templomai romba dőltek. És kelések és másfajta kórságok sújtották a népet, mert az Úr nem akarta, hogy az ő szövetsége másutt legyen, hanem csak Izrael földjén. Most a te fiad magaddal vitte a szent szövetséget, és íme, nem történt semmi baja. A szekér nem tört össze alatta, s az öszvérek lába nem bénult meg. S a föld nem nyílt meg, hogy elnyelje őket, és a tenger nem zúdult föl, hogy eltemesse a vakmerőket. Elhagyták az országot és már messze járnak. Vajon megtörténhetett-e mindez az Úr akarata nélkül?… És a többiek fejüket rázták, mondván: – Ez nem történhetett meg az Úr akarata nélkül. Ekkor Benaia szólalt meg: – Kár volna felriasztani a népet, Salamon, ezzel a hírrel, nehogy bátorságát elveszítse és hitét az Úr szövetségében. Ne küldj hadat a te fiad serege után, és ne üldözd őket. Hanem vigyázz, hogy a nép ne tudjon meg semmit. És készíttess színaranyból burkolatot és född be vele a faládikát, mely a frigyszekrény mása és tétesd rá a harmadik takarót, és úgy tégy, mintha a szentség a helyén volna, és járuljanak a papok a frigyládához, és ne tudják meg, hogy az nincs ott többé. Mert ha a frigyládát el tudták innen vinni, akkor ő akarta, hogy elvigyék, és ő meg akar maradni köztük az idegen földön, Izrael dicsőségére.

És megszólalt egy másik is az atyák közül: – Nem mindegy-e, hol üti fel hajlékát Sion dicsősége, ha egyszer Izrael földje az, ahová megy, és Izrael fiai, akik körülveszik? És nem az új Jeruzsálem-e a város, ahová érkezik? És szólt a harmadik: – Sion a Dávid fiainak öröksége. Nem a te fiad, Dávid unokája vitte-e magával? És nem lett volna-e az övé akkor is, ha amint akartad, itt marad nálunk és átveszi királyságodat? És szólt a negyedik és a többi mind: – Adassék béke és szabad út azoknak, akiknél ott van Isten törvénye és dicsősége. A templom itt maradt nekünk, és a nép nem tudja, mit vittek el belőle és nem is kell megtudnia, hogy lelke meg ne inogjon. De miért inogna meg a mi lelkünk? Az ő törvényei a mi vérünkben vannak immár és az ő szelleme a mi lelkünkben. Mi szükségünk van az írott törvényekre és parancsolatokra? Hadd legyen ez azoké, akik most még pogányok és csak közelednek az igazság felé. Hadd legyen azoké, akiknek látniuk kell, hogy higgyenek, s akiknek jelkép kell, hogy megerősödjenek. De bennünk az ige immár testté és szellemmé vált, és nem lehet többé elvenni tőlünk azt, ami a mi örökségünk. És hallgatva őket a király lelkének vihara kissé lecsillapodott, de kételyei megmaradtak azért, és azt mondta: – Tudnunk kellene, milyen volt az ő útjuk, hogy lássuk, valóban az Úr akarata volt-e, hogy magukkal vigyék az ő szentségét. Ti csak beszéltek, de nem tudjátok, mi történt velük az úton! Ezért küldjetek futárokat és fegyveres katonákat, hogy kérdezősködjenek felőlük útjukban, amerre ők mentek. Hátha az Úr haragja beteljesedett rajtuk, és az ő szövetsége visszatér hozzánk, hogy köztünk maradjon! Ekkor, hogy megnyugodjon a király, Benaia futárokat küldött és fegyvereseket a sereg nyomába, s ezek Egyiptomig mentek, és sok nap után megtérvén hadnagyuk ezt a hírt hozta a királynak: – Uram, követtük a sereg útjait, de őket sehol sem találtuk immár. Gázába mentünk, a királynő városába és hallottuk, hogy az ifjú király ott megpihent

seregével és nagy fénnyel vigadozott, s a város kiment hozzá és vele mulatozott. És tovább mentek onnan a sípok, dobok, furulyák zenéjével és Gáza népe azt mondta: sohasem látott még ilyen karavánt. Mintha nem is messze földről való utasok lettek volna, hanem mint a násznép, amely a menyasszonyt kíséri az ő ura házába. És mintha szárnyas állatok lettek volna az ő állataik, olyan gyorsan mentek, és a lovagok, a nemesek és az egész kíséret énekelt, hogy hangjuk az egeket verte… Aztán Egyiptom földjére mentünk és ott sem találtuk őket. De elmondták nekünk, hogy megpihentek ott és nagy ünnepet tartottak. És egy felvirágzott szekér volt a szekerek közt, letakarva drága szőnyegekkel és takarókkal, és Izrael ifjai a királlyal együtt ott táncoltak a szekér körül. És maga az ifjú király olyan volt, mint aki az örömtől bolond. Ugrált és táncolt a zene hangjára és lábával dobogott a földön. Karjait az ég felé tartotta és nagyokat kiáltva körültáncolta azt a szekeret. A többiek pedig, Izrael ifjai, körülötte voltak és összecsapkodták a tenyerüket és mint fiatal bikák ugrándoztak és mint féktelen kecskebakok rázták a fejüket. Egyesek arccal a földre borulva imádkoztak, mások pedig nagy szóval énekeltek és éltették az Urat, Izrael Istenét. És onnan elmentek a tengerpartra, és ott hajóra szálltak, és a tenger úgy vitte őket, mintha könnyű sirályok lettek volna. És mint szelíd tó, olyan volt alattuk a tenger… – Elég – mondta Salamon –, ne mondd tovább!… Elég! És elküldte magától az embert, az ő tanácsosai pedig némán kimentek a király szobájából, otthagyva őt magára, mert nem tudták vigasztalni. Salamon ekkor lefeküdt arccal a földre. Nem sírt és nem átkozódott. És mintha testéből kiszakadt volna a lélek… S mintha ez a hajlékát vesztett lélek most tört szárnyakkal vergődött volna valahol az űrben, az ég és a seol között, és nem talált helyet, ahol megpihenjen. Most úgy érezte, hogy összedőlt benne minden és mintha lelke nem az Űr műve lett volna, hanem a véletlené. Recsegését és ropogását hallotta annak az épületnek is, amit atyja, Dávid épített, összefogván a törzseket és letelepítvén őket Jeruzsálemben és beleoltván Kánaán népét, hogy eggyé váljanak örök időkre. Mi lett az ő atyja munkájából az ő keze alatt? A harminc esztendő alatt, amíg

uralkodott?… Edom fellázadt ellene és ennek hercege, Hadad, Egyiptomba futott s a királynál keresett szövetséget, aki ellensége volt. Mert meghalt az utolsó fáraó, a királyné apja, s aki most ül a trónon, Izrael vesztét akarja, mert hatalmától fél. És hová lett Damaszkusz, az adófizető? Leszakadt Izrael testéről és saját ura lett. Fegyvereinek éle felé van fordítva és Izrael minden mozdulatát lesi, mint a bozótban lappangó oroszlán. És Tírusz, amely hajdan atyját szolgálta és boldog volt, ha kívánságait teljesíthette! Most drágán fizetteti meg adományait, szemérmetlen és követelő! És Ofir, amely hajdan neki termette aranyát? A kincses Ofir, ma vetélytársát, Egyiptomot szolgálja. És a nép? Nyög az adók terhe alatt és nem örül a békének, melyet neki királya szerzett. Zúgolódik és tele van panasszal. És most a legfőbb jó is elveszett. Oda az Úr frigyszekrénye, a biztosíték, közte és Isten között. A megígért jövendő, az örök hatalom. Salamon görgette fejét a földön kínjában, és kezei ruháját markolták görcsösen. – Miért történt mindez?… Ki akarta, hogy Izrael fénye így elhomályosodjon? Nem volt-e uralma békés és igazságos? Igaz, nem akarta a harcot, nem szerette a harcot. Mindenkivel békében akart élni és kerülte a vért és erőszakosságot. Boldoggá tenni népét és elsővé akarta tenni a nemzetek között. Ki követte el a bűnt, amiért az Úr neheztelése sújtott le rájuk? És miféle bűn volt az? Most saját lelkébe nézett mélyen, és nem talált benne semmit, amivel kiérdemelte volna az Úr haragját; amivel kiérdemelte volna, hogy elforduljon tőle és elhagyja őt. Az idegen rátette kezét a szent frigyládára, és a keze nem száradt el. Megfogta és magával vitte, s a szekér nem tört le a szentség súlyos terhe alatt, s

a lovak lába nem bokrosodott meg, amíg az elorzott kincset vitték. Sem a föld, sem az ég, sem a tenger föl nem lázadt a bitorlás ellen. Benaiának igaza van. Maga az Úr akarta elhagyni Izraelt, és azok csak eszközei voltak. De miért?… Miért?… Miért?… Órák hosszáig hevert ott a földön, megalázva lelkét Isten előtt és száz kérdést intézett a láthatatlanhoz, de kérdéseire nem kapott feleletet. Már az est árnyai elborították a szobát, s még mindig a földön feküdt Salamon. Már testében érezte a hidegséget, amit a kő kilehelt magából, és homlokában lüktetett a vér és a kezei reszkettek. – Mit tettem? – kérdezte újból és újból. – Mit vétettem ellened, hogy így megaláztál és a földre tapostál engem? Hogy járjak ezentúl népem előtt, lelkemben a hazugsággal? Mert el kell velük hitetnem, hogy te még köztünk vagy, amikor már elhagytál bennünket! Ó, a gálád fiú, aki ezt tette, nem tudván, mit cselekszik atyja ellen? Vagy ha tudta és éppen azért tette? Ha az ő anyja küldte őt ide ezzel a paranccsal: „Eredj, alázd meg atyádat és az ő népét, rabold meg legfőbb kincsétől, hadd pusztuljon el nyomorultan!” És én vele küldtem Izrael legjobb fiait az idegen földre! És fejére adtam áldásomat, nem tudván, hogy alattomos tolvaj, aki romlásomra tör! Én megszenteltem őt az Úr oltára előtt és fejére tettem Dávid koronáját! Mindent neki adtam, ami megilleti őt, mint királyi sarjat, és ő pogány módjára így hálálta meg jóságomat. Gonosz volt hozzám, és még megátkozni sem merem, mert nem tudom, nem az Úr akarata volt-e az ő gonoszsága, hogy általa büntessen engem?… De miért?… Miért?… Miért?… Most fölállt a földről s a sötét szobában megindult az ablak felé. Odaérve megállt és kinézett az éjszakába. Kívül nagy csillagok ragyogtak, s az ég kéken és bársonyosan borult Jeruzsálem fölé. És szemben a királyi palotával hirtelen fényeket látott fellobbanni az Olajfák hegyén. Merőn nézte.

A fények növekedtek, és ő megdöbbenten kérdezte magától: „Mi lángol ott a magasban?” És mintha távolról idegen énekek hangjait hajtotta volna fülébe a szél… Ekkor eszébe jutott, hogy fent a magaslaton áll az egyiptomi feleség szentélye az ő bálványaival, és ott az idegen papok énekelnek. Amon Ré papjai, az istenük tiszteletére. Salamon nézte. Teste hirtelen megborzongott. Milyen különös! Azt a fényt nem most látta először az Olajfák magaslatán! Százszor is szemébe ötlött, mióta a királyleányt feleségül vette, és az elkérte tőle a hegyet az ő oltárai számára. Nekiadta és nem gondolt vele. Hadd kövesse az asszony az ő isteneit. Mit árthat Amon Ré – Izrael Urának?… Csak mosolyogta az ő ünnepeit, az áldozatokat, és nevetve tért ki az asszony játékos kísérletei elől, mikor azt kívánta tőle, hogy hajtsa le fejét a házi istenek oltára előtt. Hogy hajtsa le fejét?… Még tréfából sem tette meg, és Zaila akkor odavitette ágyát az oltár elé, hogy így kényszerítse a királyt, hogy fejét és derekát meghajtsa. De ekkor Salamon kiment a szobából és nem feküdt a királyné ágyába. Ámde most meglátta a fényt a magaslaton, és hirtelen eszébe ötlött, hogy az a pogány szentély ott szemben van az Úr templomával. Miért, hogy ez eddig sohasem jutott eszébe?… Hirtelen nyugtalan lett és tántorogva ment el az ablaktól. Valami szörnyű sejtelem vett erőt rajta, aminek nem tudott nevet adni. Megijedt a szoba sötétségétől, ami körülvette. Olyan volt ez most, mint egy óriási sír, amely elevenen fogva tartja. A szolgák után kiáltott, s azok jöttek és mécseseket hoztak és meggyújtották a viaszgyertyákat. – Fürdőt – mondta aztán, és a szolgák rohantak, hogy fürdőt készítsenek, és

megfürdették és felöltöztették a királyt, megfésülték a haját és szakállát és beillatosították azt. Aztán ételeket hozatott szobájába Salamon, hogy megerősítse magát, és bort ivott, hogy vére fölmelegedjen. S ekkor azt gondolta: „Ezt az éjszakát nem töltöm egyedül, mert a szomorúság úgy fekszik rajtam, mint a halál felhője.” Valamit keresett most. Egy kis vigaszt és feledést a bánatok ellen. A bódulatot kereste, hogy elnémuljanak lelkében a meddő kérdések, amikre Isten nem adott feleletet. Az asszonyok házára gondolt, és elhatározta, hogy bemegy hozzájuk. Nem úgy, mint máskor, amikor jövetele előtt bort és gyümölcsöt küldött annak az asszonynak, akinek vendége akart lenni, s amit az asszonyok házában úgy hívtak: a bor és gyümölcs éjszakája. Nem. Most váratlanul akart belépni hozzájuk. Mindegy, akármelyikhez, csak elkerülje a magányt és elbódulhasson az asszony szépségétől és szerelmétől és menekülhessen a kínzó töprengésektől…

XXV. FEJEZET

ZAILA

Késő éjszaka volt már, amikor belépett az asszonyok házába. A földszint udvarába ment, ahol a három medence állt a márványudvar közepén, s ahol a holdfény megezüstözte a szökőkutak vizét, amelyek a magasba vetették oszlopaikat és szikrázva hulltak alá a medencébe. Az ajtók nyitva álltak az udvarra, és a holdfény betűzött a szobákba, ahol a királynék aludtak az ágyakon. Salamon zajtalan léptekkel ment oda az első ajtóhoz és benézett rajta. A moábita királyné feküdt ott magas, faragott ágyán és mélyen aludt. A szobát csak félig világította meg a holdfény, de hátul a homályban egy kis mécs pislákolt piros fénnyel, és a mécs megvilágította az ezüstbika alakját, mely ott állt egy talapzaton a fülkében, és szarvain virágfüzér volt. A király megremegett és továbbment az ajtók előtt. Most az edomita asszony lakásához ért és benézett az ajtón. Ott is égett egy mécs, és ennek fénye rávetődött a kis Istár-szoborra, mely a hold szarvát viselte fején, és nárdus füstölgött előtte. Salamon ijedten ment tovább és megállt a többi ajtó előtt, a kánaániták, a damaszkuszi asszonyok, a tírusziak ajtói előtt. És minden szobában ott látta a bikát, a Baalokat, az Ízisz-szobrokat, az Istárszentélyeket, a teráfimokat, Tanitot, kezében a háromszöggel, mind-mind a pogányok bálványképeit és varázsköveit, amikhez ezek imádkoztak, meddőn és hiába, hogy fiukat szüljenek. És minden szobából más illat csapott az arcába és más szörny vigyorgott kifelé. És mentől tovább ment, léptei annál fáradtabbak lettek, és ijedtsége és rémülete nőttön-nőtt, míg végre arcába húzta köpenye szélét, és hogy ne lásson többé semmit, megfordult és kiment az udvarból.

Kiérve Zaila jutott eszébe, akinek külön palotát építtetett, mert ő volt az első feleség, s most útját a palota felé vette. Az őr kinyitotta előtte a kaput és Salamon belépett. A királyné szobája küszöbén a testőr feküdt és aludt. Átlépett rajta és nesztelenül nyitotta ki az ajtót. Végigment az előcsarnokon és megnyitotta az ágyasház ajtaját. Zaila nem aludt. Ébren volt és meglátván a királyt letette kezéből a hangszert, amelyen játszott és odafutott a király elé az ajtóhoz. – Te miért nem alszol? – kérdezte tőle a király. – Mert vártalak – mondta a királynő. – Tudtam, hogy jönni fogsz. – Honnan tudtad te ezt? – kérdezte a király, és hálásan mosolygott rá. – Megéreztem – mondta a királyné –, valami megsúgta ezt nekem. – És kézen fogta. De Salamon megállt. Az ágy mellett, a szoba sarkában ott állt Ízisz szobra, kezében a kígyóval, és az ágy és a szobor előtt egy hosszú, vérvörös selyemzsinór húzódott végig és kettéválasztotta a szobát, mintegy két részre osztva azt. – Mit jelent ez a zsinór? – kérdezte a király csodálkozva. A királyné hízelegve nézett föl Salamon arcába. – Semmit sem jelent. Csak játékból és hogy a várakozás unalmát elűzzem, húztam át azt a zsinórt a szobán. Salamon gyanakodva nézte. – Miért vártál te engem? Nem tudhattad, hogy ma eljövök hozzád! És valóban, nem is akartam jönni! – A szolgák megmondták nekem, hogy magadban vacsoráztál, és én tudom: ezt akkor teszed, mikor szomorú vagy és mindenki terhedre van… És én gondoltam magamban, ha szomorú a király, talán eszébe jutok. Már annyiszor

felvidítottalak téged, mikor szomorú voltál! Jöjj hát, királyom! Salamon megállt a kifeszített zsinór előtt. – Te vártál engem – mondta szelíd szemrehányással –, és íme mégis akadályt állítottál elém. Vedd le ezt a zsineget. – Ó – mondta a királyné. – Ez a vékony selyemzsinór zavarja a királyt? Csak meghajtod kissé a fejedet és átbújhatsz alatta! Így! S hogy megmutassa a királynak, milyen kicsiny fáradságba kerül a zsinóron való átjutás, meghajolt és átbújt alatta, s most a zsinór túlsó feléről mosolygott át a királyra, édesen és hívogatóan. De a király visszahőkölt. A zsinór túlsó felén az asszony most ott állt az ágy és a szentély között. Egyszerre meglátta, mit akart tőle. Észrevette az alattomos játékot, amit vele játszik. S hogy egész mesterkedése azért van, hogy meghajtsa fejét és derekát a bálvány szobra előtt. – Te… – mondta neki, és lelkében a fellobbanó harag most minden vágyat és szerelmet kioltott benne. – Azt hiszed, vak vagyok és nem látom, mit akarsz? Azt hiszed, nem látom a fondorlatot, amivel körülfonsz engem? Hát te is ellenségem vagy, mint a többiek? Vagy nem azért akarod-e hogy átbújjak a zsinóron, hogy fejem és derekam meghajtsam Egyiptom bálványa előtt? De nézd, mit felelek neked és ezt ne felejtsd el soha. Ezzel megragadta kezével a zsinórt és letépte onnan, a földre dobta és rátaposott. Aztán odament Ízisz szentélyéhez s az istennő szobrát megragadván letaszította a földre és lábával belerúgott a bronzfüstölőbe és a mécset leverte kezével az állványról, hogy az olaj végigfolyt a földön. A királyné rémülettől kimeredt szemekkel nézte és a szó ajkára fagyott. – Mit gondolsz te rólam? – mondta a remegő asszonynak. – Kicsoda Salamon, a te urad, hogy így játszhatsz vele és befonhatod kényed-kedved szerint? Mennyi csapdát állítottál már nekem, hogy lelkemet megnyerd együgyű babonáidnak? Mindig csak harcoljak-e veled? Ha te magad nem tudod befogadni az igazságot, ám legyen, nem kényszerítelek. Asszony vagy, szereted a játékot. Játszadozz hát

a te bábisteneiddel! Mit törődöm velük! De engemet hagyj békén, és amikor jövök hozzád, hogy lelkem terheit elfelejtsem nálad, akkor ne állítsd őket közém és közéd, mert bizony mondom neked: én velük nem férek meg egy helyen, és amelyikünk kettőnk közt erősebb, az legyőzi a másikat! Amint látod, az erősebb én vagyok. Zaila pedig babonásan reszketve mondta: – Ne kérkedj, Salamon! Nem tudhatod, melyiktek az erősebb! – Majd meglátjuk – mondta haraggal a király. – Az Olajfák hegyén kioltom a fáklyákat. Lerontatom a szentélyt, amit ott emeltek, papjaidat visszaküldöm Egyiptomba. Ezt a szennyet pedig vitesd ki innen, mert sérti a szemem! És rámutatott kezével a földön fekvő szoborra, a feldőlt füstölőre és a mécsre. De a királyné nem mozdult. Mereven állt egy helyben és szemeit, amelyek tele voltak hideg borzadállyal, a királyon nyugtatta. – És én? – kérdezte. – Ki vagyok akkor én? – Te az én asszonyom vagy – mondta Salamon. – Senki más, csak az én asszonyom. – Valóban? – kérdezte a királyné. – És más semmi sem vagyok? A fáraó leánya nem vagyok? – A te atyád meghalt, és a te családod nem ül többé Egyiptom trónján. Aki ott ül, az az én ellenségem. Azt akarod, veled is úgy bánjak, mintha ellenségem volnál? – Máris úgy bántál velem – mondta a királyné –, mert meggyaláztad az istennőt, és bosszút forralsz a szentély és a papok ellen. Most látom, ki vagy, Salamon! Most látom, hogy sohasem szerettél engem. Az én atyám hatalma miatt vettél magadhoz, de a szívedhez nem engedtél közel soha! A szíved ott volt annál az idegen asszonynál! – Kinél? – kérdezte a király meglepetten, és csak nézte az asszonyt. – Annál, aki fiát ideküldte hozzád, hogy te megkoronáztassad. A te fiad anyjánál, Makédánál, aki terhesen jött atyám udvarába, és tőlem kért dajkát a fia számára. Akit elhalmoztál kincsekkel, ékszerekkel, és akinek Gázát is odaadtad.

Salamon egy percre lehunyta a szemét és úgy hallgatta a királyné vádjait, amik most fejére hullottak, mint a tüzes szikrák. Az pedig folytatta haraggal, féltékenyen: – Kicsoda ő, hogy többre tartod nálam? Kicsoda az az asszony, Sába királynője? Szebb talán, mint én? Asszonyibb, mint én? És mégis előtte és benne kivirult a te férfiúságod, de énnekem nem tudtál fiat adni! Miért? Mivel érdemeltem meg, hogy megalázz engem előtte? Nem pogány-e ő is, mint ahogy engemet pogánynak mondasz? Salamon pedig csak nézte az asszonyt és nem felelt neki. Ekkor a királyné levetette magát az ágyára és keservesen zokogni kezdett. És panaszait belesírta a párnákba a könnyekkel együtt, és egész teste rázkódott a heves sírástól. Salamon ekkor megszánta. Odament hozzá és fejére tette a kezét. Az asszony felpattant az ágyról, mint a kígyó és szikrázó szemekkel kiáltott rá: – Nehogy hozzám érj! Vond el a kezed rólam! Menj a többiekhez, akik beérik az alamizsnával, amit csókjaid juttatnak nekik… Engem hagyj magamra. – Oktalan asszony! – mondta Salamon szomorúan. – Csak ezen az egy éjszakán kellett volna igazán szeretned engem. Csak ezen az egy éjszakán, amikor szükségem volt a vigaszra és boldogságra, amit a szerelem ad. És a lelkem megnyílt volna előtted az ő árvaságában és örökre a tied maradt volna. De te is csak asszony vagy, mint a többiek. Virág, játékszer, cicomás és üres kancsó, aki nem tudod befogadni a férfi lelkét az ő sokféle tüzével és harcával. Az, akiről szóltál, nem ilyen volt, mint te… Makéda nem ilyen volt… Ezt mondva elfordult tőle és kiment a szobából, magára hagyva a síró asszonyt és a ledöntött bálványt a földön.

XXVI. FEJEZET

AZ ANYA

Megint ott állt a szabad ég alatt és a csillagok felé fordította arcát. Fölnézett a titokzatos magasságokba, amelyek mögött mintha ott lappangott volna a láthatatlan arc a vádoló szemekkel, melyek számon kérik a bűnt, a tudatosat és az öntudatlant, s aki most mintha figyelve nézné őt a magasból. Kínzó sóhaj feszítette keblét és ziháló lélegzettel kérdezte tőle: „Hát felelet ez? Ez a felelet?… A ravasz asszonyi állat az ő vak babonáival elválaszthat engem tőled? Hát a fából faragott lovat vagy az ólomból öntött oroszlánt kiveszi-e a szülő a gyermek kezéből, mondván: ez nem az igazi oroszlán és ló, ne játszadozz vele…? Így hagytam én kezeik között az ő isteneiket, nem törődvén mulatságaikkal! És te ezért büntettél meg engem? Szörnyű vihar korbácsolta lelkét és szemeit elborították a könnyek. Most hova menjen, kihez forduljon, akinél egy kis nyugalmat találhatna lelkének?… Íme, a palota milyen nagy! Mennyi ember lakik benne, akik mind azért vannak, hogy a királyt szolgálják! De ezek között most senki sincs, akinek elmondhatná, mekkora csapás érte és milyen súlyos aggodalmak és előérzések nehezedtek rá. Senki! Milyen szegény egy király és milyen elhagyatott az ő gazdagságában és hatalmában! Hogy sírt az az asszony, a királyné, hogy sírt féltékenységében és haragjában? Holott ő azért ment hozzá, hogy nevetése és csókja elűzze lelkéről a szörnyű fájdalmat. Ő maga akart sírni ma előtte, kisírni mindent, ami a szívének fájt. De az asszony: asszony és nem ért meg semmit. És a palotában már mindenki alszik, csak az őrök lépése hallatszik az udvarokon, akik ott járnak, és nem tudják, hogy a király ébren van. Kihez menjen?… A szobájától félt, mert az olyan volt, mint a sírbolt. És félt az ágyasházától, ahol bizonyára nem találja meg az álmot ezen az éjszakán. Hirtelen, ahogy visszafelé ment a királyi palotába, ennek sarkában egy kis fényt

látott felcsillanni. Ott lakott Betsábé, az anyja, s az ő ablakának fénye vetődött ki az udvarra. Megremegett. Igen, az anyja, az agg királyné lakik ott, aki már évekkel előtt elvesztette szeme világát és nappal is sötétben él, és szolgálói kézen vezetik őt ki a kertekbe. És egész napját összekulcsolt kézzel tölti, hallgatván a dalokat, amiket a rabnők neki énekelnek. Az anyja!… Ez oly ritkán látja őt, de amikor megy, sohasem ejt panaszt, egy szemrehányó szava nincs számára. Szereti őt és boldog, ha két kezével végigsimíthat arcán és ruháján, és ilyenkor könnyei folynak az örömtől. És íme, mintha érezné, tudná, hogy a fia nem alszik. Ő is ébren van az éjszakán, és ablakában égve hagyta a mécsest. Mintha hívná, hogy menjen be hozzá… Sietve tartott most a ház felé és belépett rajta. A szolgálók aludtak ágyaikon. Salamon átment rajtuk és kinyitotta a királyné ajtaját. Gyertyák fénye fogadta őt és terített asztal, amely mellett ott ült a királyné és világtalan szemével most az ajtó felé nézett. – Te vagy az, fiam? – kérdezte gyönge, reszkető hangján, melyen még most is érzett a régi dalok és a régi csókok édessége. – Én vagyok, anyám – mondta Salamon –, de te miért vagy ébren? – Már lefeküdtem és megint fölkeltem. Nem tudtam az ágyban maradni. Amíg aludtam, olyan különös álmom volt. Valaki jött és azt mondta nekem: „Kelj föl és teríttesd meg az asztalt, és tégy rá gyümölcsöt, bort és édességet, mert látogató érkezik tehozzád”… Én terád gondoltam, fiam, és íme: megteríttettem az asztalt és vártalak téged. Kinyújtotta a kezét a fia felé, s ez megfogta és lehajolt reá és fejére hajtotta az arcát. – Hol voltál, fiam – kérdezte az öregasszony –, hogy kezeid ilyen hidegek? Salamon szemeiből kiszakadtak a könnyek.

– Kerestem valakit, akinek elmondhatnám, hogy szenvedek és bánatom van. De nem találtam senkit. – Mit mondasz, fiam? – kérdezte Betsábé megdöbbenve. – A királynék közül nem találtál senkit? – Csak téged találtalak – mondta Salamon, és könnyei lehullottak anyja fehér hajára. – És a te ablakod fénye intett nekem, hogy jöjjek be hozzád, és most itt vagyok. – Valami forróságot érzek a fejemen, fiam – mondta Betsábé. – Te sírsz?… A király sír?… Ki bánthatja a királyt? Salamon leült mellé és karjával a vállát körülölelve mondta: – A királyt is érheti bánat. A király is csak ember. – Ki az, aki téged bántott? – kérdezte megint a királyné. – Az, akitől legkevésbé vártam – felelte Salamon –, aki vér az én véremből és lélek a lelkemből… – Kiről beszélsz? – kérdezte Betsábé aggodalmasan. – Te az idegen királyné fiáról beszélsz? – Róla. – Tudom, tudom – mondta Betsábé. – A királyfi engedetlen volt. Nem akart itt maradni az ő atyja házában. Elhagyott téged, tudom. Hallottam a kürtök szavát, és a szolgálók megmondták, hogy útra kelt. És hallottam a nagy sírást, amikor a szülők a fiaikat siratták, akik elmentek vele. De nem tudom, miért volt mindez. Te jobban tudod, fiam, miért adtad vele Izrael fiait. Salamon most hallgatva nézett maga elé, és anyja vállát ölelvén, hangtalanul hullottak könnyei. – Az én elvakultságomban tettem ezt – mondta kis idő múltán nehéz lélegzéssel –, elfelejtve, hogy idegen vér van benne. – Ne gondolj vele, fiam – mondta az agg királynő békéltetően –, bizonyára Isten

szándéka volt, hogy a fiak vele menjenek. Ne gyötörd magad miattuk. Egyél és igyál, ha szomjas és éhes vagy, aztán pihenj le és aludj. – Nem vagyok szomjas, sem éhes. Csak fáradt vagyok. Szeretném a fejem a te öledbe hajtani, mint mikor még gyermek voltam. Megengeded, anyám? – Hajtsd ölembe a fejed és pihenj – mondta a királyné. És mikor Salamon lecsúszott lábai elé, és fejét az ölébe hajtotta, kicsiny, összeaszott anyai kezével simogatta arcát és haját, és ujjai hegyével megérintette szemeit, és megérezvén benne a könnyeket, ijedten szólt: – Te még mindig sírsz… Micsoda veszteség ért téged, hogy nem tudnak kiapadni a könnyeid? Beszéld el, fiam. – Ó, anyám – zokogta Salamon –, a legnagyobb veszteség! És nemcsak engem ért, hanem az egész népet. A mi népünket. Egész Izraelt… – Mi volt az? – kérdezte halkan a királyné, és szíve megremegett mellében. – Ezért bolyongok árván a palotában és nincsen senki, akinek elpanaszolhatnám. Mert most már tudom, miért történt ez velem. Az Úr maga tette ezt. Ő büntetett engem. Megbüntetett az idegen asszonyokért, akiknek bálványait tűrtem… és varázslataikat és papjaikat és minden bűnös babonáikat. – Hogy büntetett meg téged az Úr? – kérdezte a királyné elhaló hangján, reszketve. – Halljad csak, anyám. Itt volt az idegen ifjú, az én fiam, és én királlyá koronáztam őt. És ő az áldozat ürügye alatt bement a templomba és orvul betört az Úr szentélyébe, és kiragadta onnan a szent frigyszekrényt, az Úr szövetségét, és mint a tolvaj, elvitte magával az idegen földre. Az ő népének vitte el az Úr hatalmát, amit az Izraelnek szánt és engem kifosztott és kifosztotta a népet, aki semmit sem tud, s azt hiszi, a frigyláda ott van a szentélyben. És ezt most már titkolnunk kell előtte, és hordani lelkünkön a hazugságot, és mintha cinkosai volnánk a lopónak, hallgatnunk kell, nehogy a nép, elvesztvén az Úr szövetségét, elveszítse hitét az Úrban… Érted ezt, anyám? Tudod, milyen szörnyű csapás ez rajtam? Megérted, hogy nem aludhatok, és talán nem fogok aludni soha többé?… Annyira fáj ez az én

lelkemnek. Én szenvedek azért a csapásért, amit ő nem tud, de én tudok. És mindez az én vétkem, az én vétkem… az én igen nagy vétkem… Mert jaj Izraelnek, elveszti a jövendőt. Jönnek a pogányok és örökébe lépnek! Ó, jaj, a tizenkét törzs! Kettészakad, és egymás ellen fordul, és meggyöngül ereje annyira, hogy utolsó lesz a népek között!… Tírusz, kacaghatsz? Damaszkusz, élesítheted a kardot! Edom, fúvathatod a harsonákat!… Vége, vége, Jeruzsálem dicsőségének! Az Úr elhagyta az ő népét és nem tér vissza hozzá soha többé… Ezt mondta a király és könnyei lefolytak arcán és anyja ruháján lecsorogtak. És reszketve és ziháló testtel feküdt ott és feje ide-oda forgott az anyja ölében. És sírása olyan volt, hogy a falak is megindultak volna rajta, és kezei görcsösen kulcsolták át anyja térdeit. – Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam, akinek elmondhattam, a főembereken kívül, akik tudják, de éppen úgy hallgatnak, mint én hallgatok! Vigyázz beszédedre, hogy el ne árulj valamit belőle! Szörnyű volna, ha a nép tudná! Még álmodban is vigyázz, hogy ne beszéld ki a szolgálók előtt! És, ha Istenhez beszélsz, még őelőtte se ejts szót róla! Én majd viselem a titkot, amíg élek… amíg elbírom… amíg össze nem roskadok alatta. Figyelsz engem, anyám? Egy egész életen át! De meddig tarthat ez az élet? Mit gondolsz? Meddig tarthat?… A királyné nem felelt. – Te nem felelsz – folytatta Salamon –, tudom, annyira sajnálsz engem, hogy nincs is szavad számomra. Legalább egy van, aki engem sajnál! S amikor a királyné most sem szólalt meg, Salamon hirtelen fölemelte fejét az öléből és fölnézett rá. A két világtalan szem, mint két befagyott tó, fénytelenül bámult az arcába, és benne volt a rémület. És ajkai is nyitva voltak, mintha keresett volna egy szót, amit aztán nem tudott kimondani többé. Csak ült helyén – ijedten, fehéren, hidegen… Halott volt…

XXVII. FEJEZET

AZ UTOLSÓ ÚT

Amazok pedig már messze voltak… Elhagyták Gázát, elhagyták Egyiptomot, elhagyták a tengert és kikötöttek Etiópia partjain. Aztán, befelé menvén az országba, az ő jövetelük híre szétfutott a városok lakosai közt, és ezek kimentek elébük ajándékokkal, étellel, itallal és megvendégelték őket nagy fénnyel és pompával. És megtudván, hogy Izrael Istenének frigyszekrénye velük van, nagy ünnepségeket tartottak, máglyákat raktak és táncoltak a tűz körül. És áldozatokat mutattak be az Isten tiszteletére, és nagy vigassággal kísérték el őket az úton. És amerre mentek, a nép mindenütt meghódolt az új Istennek, és leborult királya elébe, akinél szebbet és tündöklőbbet nem láttak még soha. És a hír eljutott Máribba, a királyi városba és ez fölékesítette utcáit, ablakait és kapuit, úgy várta vissza az ő fejedelmét. S a királynő is, meghallván a hírt, kiment a palota erkélyére, ott várta fiát, és amikor meglátta őt az ujjongó sereg közepette, azt kérdezte magában: „Miféle sereg ez, amely itt jön énekkel és zenével?… Vajon az én uram Jeruzsálem egész népét kíséretül adta-e fiamnak?” És szívdobogva nézett elébük, s ahogy azok közelebb jöttek, meglátta a szekeret, melyet a fegyveresek körülvettek, s amelyen a szőnyegek és drága selymek sokasága tornyosodott. És megint gondolta magában: „Vajon minő ajándékot adott a király az ő fiának, amit ilyen nagy gonddal őriztet fegyveresekkel és ilyen diadallal hoz befelé a városba?” És lement az erkélyről a palota dísztermébe, hogy ott találkozzék fiával. A díszterem pedig ekkor már zsúfolva volt az udvar nagyjaival és ott várták a királyt és az ő kíséretét.

Dávid király belépett s a nép éljenzése közepette odament a trónhoz, amelyen anyja állt, leborult előtte és üdvözölte őt. Aztán fölment a trón lépcsőin, megcsókolta anyja homlokát, száját és szemeit és leült mellé a trónra a nép ujjongása közepette. És a királynő megkérdezte a fiától az egész nép előtt: – Fölkenetett-e téged az én uram, Salamon, hogy királya légy a népnek? És Dávid felelte: – Az én atyám fölkenetett engem. Mire a nép hangos ujjongásba tört ki. – És megkoronáztatott téged a király? – kérdezte a királynő újólag. – A király megkoronáztatott engem – felelte az ifjú. – Izrael törvénye szerint koronáztatott-e meg téged a király? – kérdezte a királynő. – Izrael törvénye szerint. Mert azt akarta, hogy maradjak ott, és uralkodjak helyette az ő népén. De én visszajöttem. Mire a nép még jobban ujjongott, és kiáltása megreszkettette a falakat. – Uralkodj tehát! – mondta a királynő, és kezét a fia fejére téve megáldotta őt, lejött a trónról és elhagyta a termet. Dávid király pedig ott maradt és elbeszélte azoknak útja történetét. És megerősítette előttük királyságát, és elmondta nekik terveit. Azok pedig lelkesedve hallgatták, és büszkék voltak reá, és hódoltak előtte. Mikor pedig a fogadásnak vége lett, elbocsátotta őket a király a maga kíséretével egyetemben, és egyedül maradt Tamrinnal a teremben. – Hova vitetted Sion dicsőségét? – kérdezte Dávid a hűséges Tamrintól. – A király kincsesházának legbelső termébe vitettem – felelte az –, és az ajtó elé

fegyveres őröket állíttattam, hogy őrizzék éjjel és nappal, amíg majd hozzá méltó templomot építtetsz számára. – Helyesen tetted, Tamrin – mondta a király –, most menj el a te házadba, én pedig bemegyek anyámhoz. Belépvén a királynőhöz ez elébe ment könnyekkel a szemében, és szívére ölelvén hosszan és némán könnyezett. – Miért sír az én anyám? – kérdezte a király –, holott visszatértem épségben és dicsőségben és nem történt semmi bajom. – A boldogság könnyei ezek – mondta a királynő. – Sokáig vártalak és sokat aggódtam miattad, és voltak éjszakáim, amikor virrasztva gyötrődtem, azt híve, nem látlak többé soha. – De én megígértem neked, hogy visszatérek – mondta Dávid mosolyogva. A királynő simogatta fiának arcát, kezét és vállait és ragyogó tekintettel nézte. – Vajon rajtad múlt-e, hogy visszajöjj? Az utasra sok veszély leselkedik szárazon és tengeren. És terád még egy külön veszély is várt… – Hol anyám? – kérdezte a fiú. – Ott, Jeruzsálemben. A te atyád, Salamon nem tartott-e vissza téged, hogy maradnál vele?… És féltem, hogy majd nem tudsz ellenállni az ő kérésének! – Ha az én anyám ellen tudott állni neki, miért lettem volna gyöngébb nála?… Neki nehezebb volt, mint nekem… Nem úgy van-e? A királyné lehajtotta fejét és mosolygott. – Beszélj a te atyádról! – kérte aztán és maga mellé vonta őt és leültek ketten és megfogták egymás kezét. – Salamonról beszéljek neked? – kérdezte az ifjú király. – Mit mondjak róla? – Olyan-e még, mint akkor volt, mikor én nála voltam? Vagy megrontották az évek?

– Az évek nem rontották meg. Szép és fenséges Salamon, és bölcsessége az évekkel még nagyobb lett.; – Kérdezősködött-e felőlem a király? – kérdezte újólag. – Kérdezősködött, és elmondtam neki mindent az igazság szerint. – És átadtad-e üzenetemet neki, kérvén egy kis darabot a takaróból, mely a szentek szentjét takarja? – Átadtam üzenetedet és ő elküldte neked… nemcsak egy darabját, hanem az egész takarót. Mire a királynő megörvendezvén örömtől ragyogó szemekkel mondta: – Jó és kegyes szolgálójához a király. Mit kívánhatok még egyebet az életben? – Anyám – mondta a király –, ennél többet is kívánhatsz még. A legnagyobbat, amihez gondolatod föl sem ér. A legszédítőbbet! Olyan ajándékot hoztam neked, amilyent király még nem hozott anyjának sohasem! És olyan bosszút álltam Salamonon a cselért, mellyel téged tőrbe ejtett, ami méltó hozzám és hozzád. A királynő nyugtalanul mozdult meg, és elbocsátotta fia kezét. – Te bosszút álltál rajta?… Vajon kértelek-e erre? – Nem kértél. De megtettem, mert az Úr parancsa volt ez rajtam. – Mit tettél? – kérdezte reszketve a királynő. – Elhoztam magammal a legszentebbet, ami az övé volt. Nemcsak a takarót, hanem azt is, ami alatta volt. Sion dicsőségét. A frigyszekrényt hoztam el magammal. A királynő felugrott mellőle és az izgalomtól kitágult szemekkel nézte. – Mit mondasz? – kérdezte. – Nem álmodsz te, és én jól hallok-e? – Elhoztam magammal Istent, az ő Istenét. Lopva és titokban törtem be a szentélybe és magammal hoztam őt, hogy legyen a mi népünk oltalma és erőssége örökkön-örökké…

A királynő nagyot sikoltott és összecsapta kezeit. – Ezt tetted? – kérdezte tőle és arca elfehéredett. – Ezt. Láttad a felvirágozott szekeret, amit az énekesek, a zenészek és fegyveres katonák kísérték? Az Úr szekere volt az, akit diadallal hoztam el magammal az én anyám és az én népem számára. S ahogy látta anyját, amint reszketve áll előtte, és nem mozdul és nem szól semmit, mintha hangját elvesztette volna, neheztelve kérdezte: – Miért nem örül a királynő az ajándéknak? Nem vagyok-e én Salamon fia, az Izrael királyáé? És népem nem lesz-e Izrael népe? És nem minket illet-e jogosan az Isten, aki eddig az övé volt? De a királynő nem szólt, csak nézett maga elé és arcán halálos szomorúság ült. – Mire gondol az én anyám, hogy hallgat – kérdezte a király –, holott azt hittem, az ő öröme határtalan lesz az ajándék fölött? – Salamonra gondolok – mondta a királynő fénytelen hangon. – Mit gondolsz, hogyan érintette e csapás a király szívét, mikor tudomást vett róla? És Dávid keményen mondta: – Mint aki egy napon veszíti el fiát és atyját… Mit gondolsz vele? Vajon ő gondolt-e veled, mikor megejtett téged, és nem vett-e utána még egy feleséget és nem töltötte-e fényben és örömben napjait mind ez ideig? – Ne ítélkezz – mondta a királynő –, fiatal vagy és nem ismered az emberi szívet. Én szeretem a te atyádat, Salamont… Az ifjú reábámult és hallgatott. – És megbocsátottam neki mindent, ezért a szerelemért és éretted, aki az ő fia vagy, és aki életemnek öröme és büszkesége voltál. De te halálra sújtottad az ő szívét, és ezt én nem akartam. – Mit tegyek hát – kérdezte Dávid elszomorodva –, hogy ezt veled elfeledtessem? Mert nem áll módomban, hogy változtassak azon, ami történt.

Amit a király elvett, azt a király megtartja. Makéda nem felelt semmit. Egy kis ideig még nézte fiát, aztán megfordult és kifelé indult a szobából. – Hová akarsz menni? – kérdezte tőle a király megfogva kezét, amely hideg volt és reszketett. – Én visszamegyek Salamonhoz – mondta a királynő halkan –, visszamegyek az én uramhoz, aki szenved és gyászol… Ezt mondva kiment a szobából. És magához hívatván Tamrint, belenézett a szemébe és mondta: – Ősz ember, én elküldtelek téged a fiammal, hogy vigyázz rá és cselekedeteire, s hogy mint királyt hozd vissza hozzám az ő atyja áldásával… Ehelyett mint tolvaj jött vissza, te pedig cinkosa voltál a bűnben. Hogy az Úr keze ne büntessen benneteket, ezért én most útra kelek és visszamegyek Salamonhoz, és mellette leszek az ő szégyenében és nyomorúságában. Nézz arcomba, mert nem látsz engem többé. És Tamrin nézte a királynő arcát, amíg csak láthatta, míg a könnyek el nem fátyolozták szemét, és akkor leborult elébe a földre, megcsókolta ruhája szegélyét és szólt: – Egy hosszú életen át szerettelek téged, és viseltem érted a lemondást, a bánatot. Sohasem kértem semmit és boldog voltam, hogy szolgálhattalak. Most azzal akarod sújtani az én aggságomat, hogy elhagyod az országot? S én nem foglak látni soha többé? – Soha többé! – felelte a királynő. – És ha itt halok meg előtted, és holttestem a te küszöbödre fekszik, hogy ki ne léphess innen? – Akkor átlépek a te holttesteden és mégis elmegyek – mondta a királynő. – De ne tedd ezt, öregember. Fiatal a te királyod és szolgálnod kell őt és vigyáznod kell rá, jobban, mint eddig tetted… Most menj!

És az agg Tamrin megtört szívvel hagyta el a szobát, és szeméből aláfolytak a könnyek. Makéda utánanézett és gondolta magában: „Akinek hűség adatik, annak szenvednie kell… és szenvedni kell annak, akinek a szerelem adatik. Mind, ami nagy és szép a léleknek adatik, azért szenvedni kell. Csak a kicsinyek és a sekélyek boldogok. De a választottak tudják, hogy ebben Istennek akarata rejlik, aki nem terheli meg a gyöngét, csak az erősét. És íme, Salamonnak az ő ideje elkövetkezett, és az ő megpróbáltatásai megkezdődtek. Most hát elmegyek hozzá és megosztom vele sorsát.” Kevéssel utóbb elhagyta a palotát, a várost és az országot is. Kis karavánjával minden királyi dísz nélkül útra kelt Jeruzsálem felé. Ez az út a szerelem és hűség útja volt. Énekelve vitte őt a tenger. Éjszaka pedig, táborozván a sátrak alatt, csókokat suttogott fülébe a sivatagi szél. Országa sohasem látta többé. Tündöklő alakja eltűnt a messzeségben. Lépteinek nyomát befútta a homok. De amikor Gázába ért, leborult és megcsókolta a földet.