A Pénz Komédiája 6g3v5n

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

A PÉNZ KOMÉDIÁJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Nádler Rita

978-963-376-272-1

© Ráth-Végh István jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. HOGYAN SZEREZTÉK A PÉNZT?

ADÓS, FIZESS!

A pénzszerzés egyik ősrégi módja volt a kölcsön. De az adósnak azzal is számolnia kellett, hogy a lepengetett aranyak és tallérok visszakívánkoznak a hitelező pénzesládájába. És gondolnia kellett arra is, hogy a hitelezőnek van egy hűséges fegyvertársa, a törvény – ez őrt áll mellette, s pallosával irgalmatlanul lesújt a nem fizető adósra. Még a kereszténység második ezredévének elején is felsötétlik a római XII táblás törvény kegyetlen emléke. Fogság, bilinosbe verés, rabszolgamunka várt a nem fizető adósra.{1} S az egyház, nemhogy lefogta volna a törvény kezét, még segített is neki. Megtiltotta, hogy halotti szentségekkel lássanak el s egyházi temetésben részesítsenek olyan embert, akit halála pillanatában adósság terhel. 1258-ban a franciaországi Ruffec-ben tartott zsinat még tovább ment, és kimondta, hogy ha a pap az ilyen adóst a halálos ágyán mégis feloldozná, köteles az adósságot helyette kifizetni.{2} Más szóval: a hívő adósnak a mennyországba is a hitelezőtől kellett belépti jegyet váltania.

A NEMES ADÓS KIVÁLTSÁGA

A régi germán jog a nemes adósnak módot adott, hogy ha nem bírt fizetni, mégis szabaduljon a címerét megcsúfoló szolgaságtól. Egy furcsa intézményt eszelt ki, ez volt a neve: Einlager. A kölcsönszerződésben kiköthették, hogy ha az adós a lejáratkor nem fizet, köteles bevonulni egy meghatározott vendégfogadóba, s onnan ki nem jöhet, amíg a tartozást le nem törlesztette. A cél persze az volt, hogy a fogadói költségek rémképével fenyegetett adós vegye komolyan a dolgot és kövessen el minden lehetőt a hitelező kielégítésére.

Mert sokba került a fogadói élet; a nemes urak ott sem engedtek házi szokásaikból, nem mondtak le az asztal örömeiről, s a töltözésig ettek és ittak, különösen ittak. S a költségek gyakran fejére nőttek az egész adósságnak, mert nemcsak maga az adós volt köteles bevonulni a fogadói remeteségbe, hanem a kezes is. Ha többen vállaltak kezességet, egész úri társaság verődött ott össze, s űzte el a fogság unalmát evéssel, ivással, kockajátékkal. Megszökni nem lehetett, mert minden lakatnál biztosabban őrizte őket a lovagi becsületszó. A lovag urak teljesen összeférőnek tartották a lovagi becsülettel, hogy az országutakon védtelen utasokat kiraboljanak, de ha szavukat adták valamire, meg is tartották. Történt, hogy egy nemes úr az Einlager tartama alatt meghalt, s az adóssága még eleven volt. A kötelezvény úgy szólt, hogy „mindaddig nem lépi át a fogadó küszöbét, amíg adósságát az utolsó fillérig le nem törleszti”. Mi lesz most a becsületszóval? Az atyafiság úgy oldotta meg a kérdést, hogy lyukat ásott a küszöb alatt, és azon húzta át a holttestet.

A HERCEG BECSÜLETSZAVA

Azt mondtam az imént, hogy nemesember a szavát megtartotta. Van egy elcsépelt szokásmondás: „a kivétel megerősíti a szabályt”. Ilyen kivételre mutatott példát Orléans Lajos herceg, IV. Károly francia király fivére, az 1405. esztendőben. Az történt vele, hogy kocsiját a lovak elragadták, és majdnem belefordult a Szajnába. Mint ilyenkor jámbor hívőknél szokás, menekülése esetére mindenféle fogadalmat tett, egyebek közt azt is, hogy valamennyi adósságát kifizeti. Nem is esett semmi baja, s mint valódi úriemberhez illik, a kegyes fogadalmat a hitelezők tudtára is adta. Azok hát nagy örvendezéssel gyűltek össze a hercegi palota előtt, szám szerint nyolcszázan. De ekkorra már az életveszedelem emléke a hercegi lélekben elkopott, s maga helyett egy főtisztjét küldte ki hozzájuk, aki ezzel a rövid beszéddel lepte meg a bizakodó gyülekezetet:

„A herceg úr azt üzeni, hogy rátok nézve már az is nagy megtiszteltetés, hogy egyáltalán tartozhatik nektek. Érjétek be hát azzal a hízelgő tudattal, hogy alkalomadtával rátok gondolt.”

ZÁLOGBA ADOTT FELESÉG

Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett. A Biblia szövegével táplálkozó középkornak kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét, és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvánosházba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként” kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is részt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést. Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét. Még egy idevágó példa. Az osztrák Wilzhut község szokásjoga (Weistum, vagyis falusi bölcsesség) 1400 körül arról az esetről rendelkezett, ha a paraszt nem tudta megfizetni a földesúr által rárótt pénzbírságot. Ilyenkor váltságul át kellett engednie a feleségét a földesúrnak, egyszeri alkalomra. A falusi bölcsesség nem feledkezett meg arról a lehetőségről, hogy a földesúr esetleg nem tart igényt a kétes értékű váltságra. Ebben az esetben a jog átszállt a bíróra. Ha a nő ennek sem kellett, a jogosultak sorában a bírósági írnok következett. Ha pedig ez sem kért belőle, a sorban utolsónak a törvényszolga maradt. De ez már nem húzhatta ki magát; akár fogyatékos szépségű volt is az asszony.

HUNCUT LEGYEN A NEVEM…

Amikor az erkölcsök úgy-ahogy szelídültek, a nem fizető adósra a megszégyenítés kényszerét alkalmazták. Sok régi adóslevél került elő a német levéltárakból, ezekben maga az adós hatalmazta fel a hitelezőt a megszégyenítésre. Nem fizetés esetére ez volt a szokásos záradék: „Du sollst mich einen Spitzbuben heissen.” Vagyis, szabadon magyarítva: „Ha nem fizetek, huncut legyen a nevem.” S hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, a hitelező törvényszolgát vehetett igénybe, bejárhatta vele a várost, és minden téren, utcasarkon kikiálthatta, hogy adósa nem fizetvén, gazfickónak tekintendő.{3}

A SZÉGYENSAPKA

Középkori szokás volt a megbélyegzetteket, kitaszítottakat valamilyen külső jellel is ellátni. Ilyen volt a zsidók sárga foltja; ilyen a züllött leányok jelvénye: Zürichben piros sapka, Bécsben sárga pánt a vállon, Lyonban piros karszalag, Firenzében sárga fátyol stb. A fizetésképtelen adós sem kerülhette el a sorsát. Őreá a zöld sapka várakozott. Ha nem tudott fizetni, a hitelező arra kötelezhette, hogy egész életén át zöld sapkát viseljen. A törvény csak azt a kedvezményt engedélyezte, hogy a sapkát a hitelezőnek kellett beszereznie. Ha az adós nyilvános helyen a zöld sapka nélkül jelent meg, a hitelező kívánságára börtönbe vetették. Még a XVI. század végéről is maradtak ránk zöld sapka hordására kötelező franciaországi ítéletek. Némely helyen azzal fokozta a törvény a szégyent, hogy maga a sapka átnyújtása is megbélyegző módon ment végbe. Az adóst kivezették a pellengér elé, ott be kellett ismernie, hogy fizetésképtelen, mire a hóhér fejébe nyomta az örökös gyalázatot jelentő zöld sapkát. A szokás Itáliából eredt, a bankárok és kereskedők országából. A bankrott

kifejezés tulajdonképpen a bukott bankárok szégyenbüntetését jelenti. A bank szó nem egyéb, mint az olasz banco egyértékese. Pultot, üzletasztalt, padot jelent, amely mellett a pénzváltó üzleteit lebonyolította. Ha az ilyen bankár fizetéseit beszüntette, a bankárok sorából kiközösítették, és ennek jeléül az üzleti pultját összetörték. Az összetört pult neve olaszul banco rotto; innen a bankrott, vagy népiesen a pankrót kifejezés.

A SZÉGYENKŐ

A szégyenbüntetéseknek az volt a célja, hogy az embereket a gyalázattól való félelem fokozott óvatosságra serkentse az adósságcsinálás körül. A zöld sapka és az összetört pult néha nem bizonyult elég hatályosnak, ezért egyes olasz városokban felállították az adósok szégyenkövét, Pietra d’infamia, Pietra del vituperio volt ezeknek a köveknek a neve. Padovában ma is látható egy példányuk; a régi városháza első emeleti nagytermében van felállítva a fal mellett. A kőre ültetés szertartása elég körülményes volt. Rendszerint karnevál idején történt, s így az elrettentő példa egyszersmind szórakozási alkalmat is jelentett. A karnevál egy bizonyos napján összegyűjtötték az elmúlt év vagyonbukottjait, kivitték őket a piactérre, és odaállították a szégyenkő elé. A nézőközönség köréjük csődült; az első sor az iskolásfiúk részére volt fenntartva, nyilván azzal a pedagógiai céllal, hogy okuljanak az elkövetkezendő látványosságból. Minden egyes vagyonbukott sorra került, a következő módon: elsőbben egy tisztviselő felolvasta adósságainak jegyzékét és a zív vagyonmérleget. Azután kitűztek egy bizonyos időt, mondjuk 10-15 percet, ez idő alatt a hitelezőknek joguk volt az adósra tetszés szerinti szóbeli sértéseket és gyálázkodásokat rákiabálni. Képzelhető a vigasság, amivel a tömeg, élén a tanulságszerző ifjúsággal, az ádáz rohamot fogadta. Mikor az idő letelt, megszólalt a hatósági személy csengője, s erre a dühöngő kórus nyomban elhallgatott. Tudták, hogy most jön a java. Mindenekelőtt a törvényszolgák lehúzták a nyomorult ember nadrágját. Ez a kellő ünnepélyességgel megtörténvén, két markos legény megragadta a hóna

alatt, másik kettő a térdhajlásánál, felemelte jó magasan a levegőbe, s onnan lezuhintotta a kőre. Tizenkétszer mártogatták meg így a boldogtalant – azután mehetett, amerre akart, az adósság le volt törlesztve.

AZ ADÓSOK BÖRTÖNE

Az elmúlt századok jogtörténetéből furcsánál furcsább intézmények torzulnak elénk. Ilyen volt az adósok börtöne is. A nem fizető adóst a hitelező kérelmére letartóztatták, és fogházba szállították, azzal, hogy amíg az adósságát le nem törleszti, ottmarad. Itt mutatkozik meg az intézmény furcsasága, sőt értelmetlensége: hogyan szerezzen pénzt, ha be van zárva, és nem láthat a dolgai után? Nyilván az a számítás húzódott meg a törvény mögött, hogy majd a rokonok, jó barátok segítenek a szabadságától megfosztott emberen. Az ám, de ha azok nem voltak hajlandók a zsebükbe nyúlni, a boldogtalan ott senyvedhetett, amíg a hitelező bosszúvágya lehűlt, vagy amíg meg nem elégelte a tartásdíj fizetését. Az állam ugyanis nem ingyen fogadta be fogházaiba az adóst, a hitelezőnek fedeznie kellett a tartási költségeket. Nem sokat, az állam itt is a hitelező pártjára állt, nem az adóséra. A párizsi Clichy-fogházban a hitelező egy hónapra 20 frankot tett le az adós számára. Ebből 9 frankot kellett fizetnie a fogháznak szobabér fejében; maradt élelmezésre és egyéb kiadásra 11 frankja. Az éhenhalástól csak az menthette meg, ha egy másik, „vagyonosabb” adósnál cselédi, vagy egyéb, hitványul fizetett munkát vállalt. És ha családja volt? Azzal senki sem törődött. Az embertelenség terén a törvény és a hitelező egymásra talált. Az adós legfeljebb a maga 20 frankját is odaadhatta a feleségének, s még siralmasabban tengődhetett alkalmi munkából, könyöradományokból. A Clichy-fogházban ötnaponkint utalták ki a foglyoknak a táppénzt. Kora reggel már hosszú sorban gyülekeztek az asszonyok az iroda előtt, karjukon csecsemővel, oldalukon apró gyerekkel. Várták a nyitást jelző csengetést s a boldog pillanatot, amikor közvetlenül is átvehették a rájuk engedményezett

részletet. Azután mehettek haza a nem egészen három és fél frankjukkal, és gondolkozhattak, hogyan osszák be az elkövetkező öt keserves napra. A törvény azt sem firtatta, hogy az adós a maga hibájából, vagy tőle független okból lett fizetésképtelen. Egy párizsi kereskedő elküldte segédjét a bankba, hogy vegye fel a neki járó 5000 frankot, és fizesse ki esedékes tartozásait. A segéd oldalát csiklandozta a sok pénz, meg akarta próbálni a szerencséjét, beült egy Palais Royal-beli játékbankba, s ott a rábízott pénzt az utolsó centime-ig elvesztette. A főnök nem bírt fizetni, a hitelezők beszállíttatták a Clichy-be. Ha cellájának ablakából kinézett, lelátott a fogháznak a közönséges bűnösök számára elrekesztett részére, és láthatta a bűnös segédet napi sétája közben. A sikkasztásért hat hónapi börtönre ítélték, ő viszont öt évig raboskodhatott, amíg az adósságát valahogyan letörlesztette. A foglyok többsége természetesen kereskedőkből telt ki. Kívülük egy 1845. évi statisztika szerint a Clichy foglyai közt volt:{4}

Iparos 53 Munkás 30 Kishivatalnok 27 Tanár (!) 24 Szabó 17 Katona 15 Művész 12 Diák 10 Író 9 Mérnök, építész 6

Ügynök 3 Szén- és vízhordó 3 Vegyes 12

Arról nincs statisztika, hogy a nyomorúságtól hányan pusztultak el, a reménytelenség hányat őrjített meg, s a kétségbeesésnek egy pillanatában hányan követtek el öngyilkosságot.

AZ ELŐKELŐ ADÓSOK BÖRTÖNE

Angliában 65 börtön volt készenlétben az adósok befogadására. Legtöbbjében gyalázatosan bántak velük; a börtöntisztviselők kíméletlen sanyargatásokkal csikarták ki az adóstól még az összekoldult filléreit is. Volt mégis egy kivétel: a londoni King’s Bench (a királynők uralkodásának idején Queen’s Bench) börtön. Törvény szerint a hitelező csak akkor volt köteles tartási költséget fizetni, ha az adós letette a vagyontalansági esküt. Előkelő uraságoknál, neves polgároknál ez nagy szégyen számba ment, tehát inkább bevonultak a King’s Bench falai mögé. Nem is volt ez tulajdonképpeni fogház, inkább nagy kiterjedésű, zárt telep. Volt benne egy kávéház és két italmérés, s voltak vendéglők, boltok, sőt kis családi házak is. Ki-ki olyan szobát vagy házat bérelt, aminőre telt a pénzéből. Volt olyan, aki odabenn is folytatta a rendes mesterségét, s üzletet vagy műhelyt nyitott. Voltak viszont jó összeköttetésű adósok, ezek a kívülről kapott pénzekből munka nélkül is fényesen megéltek, inast és szakácsot tartottak, vendégségeket rendeztek. Az úr a pokolban is úr. Az adósnak joga volt, hogy családját is maga mellé vegye. Ezek odaköltözhettek a fogoly családfőhöz, úgyhogy a King’s Bench lakossága néha több ezer főre rúgott. A látogatók szabadon áramlottak ki és be; senki sem vizsgálta, hogy kicsoda és milyen célból jön-megy. A női látogatók nem mindig a jó erkölcs jegyében járogattak úri ismerőseikhez, sőt gyakran olyan orgiák zaja szűrődött ki

egyes házacskákból, aminőért a szabad életben az egész társaságot komoly fogdába zárták volna. Itt azonban a hatóság nem avatkozott az internáltak belügyeibe. A King’s Bench-telep belsejébe semmiféle hatósági személy be nem tehette a lábát, még az igazgató emberei sem. Az őrök a kapu melletti előszobában tanyáztak; a telep területére lépniök nem volt szabad. Kik és hogyan tartották fenn hát a rendet odabent? Maguk a foglyok. A falak mögött egy megszervezett köztársaság élte a rendes napi életét. A foglyok kormányzótanácsot és elnököt választottak. A tanács törvényeket hozott, intézkedett a közrend fenntartásáról, sőt bíráskodott is. A büntetés csak szégyenbüntetés lehetett: az elítéltnek cédulát akasztottak a mellére, kikiáltó vezette körül a telepen, és közhírré tette a bűnét. Az ilyen megbélyegzett embert mindenki kerülte, s ez volt az oka, hogy a King’s Bench foglyai jobban megtartották a törvényt, mint odakünn London szabad polgárai. A legfurcsább eljárás akkor ment végbe, mikor az adós adósságot csinált. Vagyis egy fogolytársától pénzt vett kölcsön, és a tartozását nem fizette meg. Ez igen komoly következményekkel járt. Az adós-hitelező mindenekelőtt beperelte az adós-adóst, természetesen a saját külön autonóm bíróságuknál. Ez a bíróság annak rendje és módja szerint lefolytatta a pert, s ha a kereset alapos volt, az adóst elmarasztalta. Ez nem hivatkozhatott az ősrégi jogelvre: „ahol nincs, ott ne keress”. Akadt őrajta is keresnivaló, ha egyéb nem, a lakása. Az ítéletet kímélet nélkül végrehajtották, és elárverezték minden bútorát, de még az ágyát és a szalmazsákját is. Ha az árverési vételárból nem telt ki a követelés, sor került a lakásra. Rövid úton kirakták belőle, és bérbe adták valamely vagyonosabb adósnak. A bérösszeget a tartozás törlesztésére fordították. Hogy az ekként kilakoltatott adóssal mi lesz, azzal a King’s Bench joga nem törődött. Vagy megszánta valaki, és adott neki a saját lakásában egy kis zugot, vagy pedig alhatott a puszta földön mindaddig, amíg bérbe adott lakásának jövedelmei a tartozását letörlesztették.{5} A rossz hírű intézményt századokig tűrték meg a nagy európai országok kormányai, csak a modern időkben zárták el a hitelezők elől a börtönök kapuit. Franciaország 1867-ben, Anglia és Németország 1869-ben törölte ki

törvénykönyvéből az adósfogság szégyenét.

ADÓS ÚR, KEGYESKEDJÉK FIZETNI!

Különben is, nagyot változott a világ. Van úgy, hogy immár nem a hitelező szívét kell meglágyítani, hanem éppenséggel az adósét. Egy különös könyv akadt a kezembe. Amerikában, kereskedők számára készült. Arra tanítja a hitelezőket, hogyan kell sikeres felszólító leveleket írni.{6} Képzelje el a hitelező, hogy az adós személyesen áll előtte, tehát úgy fogalmazza meg a levelet, mintha személyesen beszélne vele. Ne legyen túlságosan erélyes, vagy éppenséggel nyers, – inkább udvarias figyelmeztetéssel forduljon hozzá, hivatkozzék becsületérzésére és jó üzleti hírnevére, egyszóval: igyekezzék megnyerni a jóindulatát. Általában el ne riassza fenyegetésekkel, hanem azon legyen, hogy az adóst egyszersmind rábírja további megrendelésekre.

Hétféle adóst lehet megkülönböztetni: 1. Aki csupán hanyagságból nem fizet. 2. Aki tudna fizetni, de a pénzt inkább a saját üzleti céljaira használja fel. 3. Aki csak kivételesen késedelmeskedik. 4. Aki rendszeresen késedelmeskedik. 5. Akinek csak átmenetileg vannak fizetési zavarai. 6. Aki végképpen fizetésképtelen. 7. A csalárd adós.

A fizetési felhívásoknak tehát ezekhez az adóstípusokhoz kell igazodniuk. A könyv közöl is egy sereg levélformulát; íme néhány minta a mintákból:

„Igen tisztelt Urunk! Ön bizonyára jogosan büszke jó hírnevére, amelyet üzletfeleinél kivívott magának azáltal, hogy kötelezettségeit mindenkor pontosan teljesítette. A mi eddigi összeköttetésünk is bizonyság erre. Bizonyosak vagyunk hát benne, hogy mind a saját érdekében, mind a mienkben is, hátralékos követelésünket ki fogja egyenlíteni. Az ön hírneve olyan jó, hogy bizonyára nem fogja azt késedelmes fizetéssel csorbítani. Tegyen egy csekket a mellékelt borítékba és küldje el azt nekünk – még ma. Őszinte köszönet!” Ez a másik is csepeg az udvariasságtól: „Két hónap előtt szerencsénk volt önnek 1200 dollár értékű árut küldeni. Szíves megrendeléséért legőszintébb köszönetünket fejezzük ki. Nagyrabecsüljük a rendelésben megmutatkozó jóindulatot. Az ön könyvelője azonban nyilván elnézte, hogy közben a fizetési határidő lejárt. Nem küldene az összegről egy csekket? Legőszintébb köszönet érte!” Akadhatnak magánügyfelek, akikkel szemben bizalmas, humoros hangot is lehet megütni. Például: „Igen tisztelt Doktor Úr! Minden Démoszthenésznél szebben beszél a tett! Levelünk alkalmat ad önnek egy tettre. Egy beporosodott, vén számlakönyvben felfedeztük, hogy az Ön köztiszteletben álló neve … dollár tartozással van megterhelve. Ön bizonyára megfeledkezett róla, szíveskedjék tehát kiegyenlíteni.

Viszont mi változatlan nagyrabecsülésünk jeléül egy bőrkötésű jegyzőkönyvet fogunk Önnek küldeni, amelyen az Ön neve aranynyomású betűkkel lesz feltüntetve.” Egy másik levélen egy kis rajz is látható: csomóra kötött zsinór. A magyarázat kiderül a levélből: „Emlékezik ön még arra az időkre, amikor csomót kötött a zsebkendőjére, hogy egy fontos dolgot el ne felejtsen? Mi is szívesen kötnénk arra csomót, hogy rég esedékes dollártartozását emlékezetébe idézzük. Miután azonban zsebkendőjével nem rendelkezhetünk, engedje meg, hogy legalább a mellékelt emlékeztető csomót küldjük el. Örvendenénk, ha meglazult üzleti kapcsolatunkat újból szorosabbra csomózhatnánk.” Leghatásosabbnak azt a levélmintát találtam, amelyben nem maga a cég, hanem egy alkalmazottja szólal meg. A szöveget egy szép fiatal lány arcképe díszíti, és így hízelkedik: „Igazgató urunk engem bízott meg a behajtási osztály vezetésével. Büszke vagyok megbízatásomra, ámbár nehéz feladat egy fiatal leánynak. Mégis szeretnék a bizalomnak megfelelni és sokat jelentene rám nézve, ha mindjárt kezdetben sikerülne egy jelentékeny összeget behajtanom. Ön ebben segítségemre lehetne, ha beküldi a mellékelt számlakivonat végösszegét. Köszönettel fogok ezért önnek tartozni, és alkalomadtán kész vagyok ellenszolgáltatásra. Szívélyes üdvözlettel: Rosalinda Bumpo.”{7} Rajz helyett kis igazolványfényképet lehet a levélre ragasztani – tanácsolja a könyv.

VÁLTÓ AZ ÖRÖK ÜDVÖSSÉGRE

Amikor az adóslevelet kiszorította a váltó, sokat törték a fejüket a jogászok, vajon érvényes-e az olyan váltókötelezés, amelyet nem a hivatalos blankettára írtak, hanem teszem fel: egy szivarosdoboz fedelére? Nem kívánok ehhez hozzászólni, annak a váltónak érvényességéhez sem, amelyről a Berlinische Monatsschrift 1785. májusi száma ad hírt. A potsdami temetőben egy kereskedő feleségének síremléke látható. Díszes emlékű, faragott szobrokkal. Rajta van az elhalt asszony életnagyságú alakja is, ülő helyzetben, amint átvesz egy fiúcskától, nyilván kis angyaltól, egy kőbe vésett feliratot. Az irat el van látva a rendes váltó minden alaki kellékével, és így intézkedik: „Golgota, a megváltás napja. Fizettessék neked ezen váltómnál fogva, amelynek értékét jámborságban és hitvesi hűségben felvettem, azonnal halálod után az örök üdvösség. Üdvözítőd: Jézus Krisztus”{8}

MINDENKI ADÓSNAK SZÜLETIK

A múlt század vége felé a budapesti egyetemen a pénzügytan tudós professzorának volt egy híres szigorlati kérdése, ezzel szokta sarokba szorítani a tapasztalatlan jelöltet. – Ha ön a Gellérthegyről lenéz a városra, mit lát? Erre ugyan lehetett volna igen sokat válaszolni, de a pénzügyi jog szempontjából ez volt az egyetlen helyes felelet: – Adóalanyokat és adótárgyakat. Nagy igazság rejlik benne, mert hiszen már a csecsemő is adóalanyként veszi az első lélegzetet. Nehogy úgy lássék, mintha általában az adózási kötelességbe szándékoznám belekötni. Adót persze hogy fizetni kell, ez az állam gépezetének kenőolaja, enélkül csikorogna, sőt be is rozsdásodnék. Az angol hivatalos lapnak volt régebben egy különös rovata. Megvan-e ma is? – nem tudom. Ez volt a címe: Conscience money – azaz „lelkiismereti pénz”. Ily címen nyugtatta az állam azokat a pénzeket, amelyeket névtelenül küldözgettek be a kincstári hivatalnak bizonyos adóalanyok. Ezek annak idején hamis vallomás vagy egyéb csalafintaság révén kibújtak az adófizetés alól, de utóbb megszólalt a lelkiismeretük, és a letagadott adókat pótlólag megfizették. Ne gondoljunk azonban valami nagyméretű bűnbánati hullámra. Az 1937. évi kimutatás szerint a vezeklő adóalanyok mindössze 10 000 fonttal könyítettek a lelkiismeretükön. Hogy azután mennyi elhallgatott adó feszenghetett még a lelkiismeretes adózó lelkiismeretében, arra nincs, de nem is lehet adat. Az oktalan háborúskodások költségeit új meg új adónemekből kellett előteremteni, az emberek életét valóságos adósövény kerítette körül. Nem csoda, hogy ha az adóalany valahol rést fedezett fel, azon ki is bújt. Az angol adóprés híre Magyarországra is eljutott. A Nemzeti Társalkodó egyik

számában (1834. II. k. 305. o.) – nyilván angol forrásból – ezt a borsos kis összeállítást közli a brit állampolgár adóterheiről: „Az angol adó. Mi adót fizetünk – így szól egy angol író – mindenért, mit szájunkon beveszünk, testünkön viselünk vagy lábainkkal tapodunk; adót mindenért, mit látni, hallani, érezni, ízlelni vagy tapintani szeretünk. Adót a melegért, világosságért és mozgásért, adót mindenért, mi a földön, vízen vagy föld alatt létez; mindenért, mi a külföldről jön vagy hazánkban terem; adót a természet kezéből durván kapott készítetlen dolgokért, adót minden új készítményért, melynek a szorgalom szab árat; adót azon cifra és drága mártásokért, melyek az emberi étvágyat elrontják és azon orvosszerért, mely azt újból helyreállítja; azon hermelinért, mellyel az ítélőbírót díszítik, s azon kötélért, mellyel a gonosztevőt felfüggesztik; a szegény ember sójáért, saváért és a gazdag fűszeréért, a koporsószegért, a mátkapántlikáért. Az oskolás gyermek csigajátéka adó alatt van, az ifjú adó alatti lovon ül, adózott kantárral fékezi azt, s adó alá vetett utcán lovagol. A haldokló angol kitölti orvosságát – melytől 7 procentet fizetett – egy kanálba, melytől 15 procentet kell fizetni, befedi magát kartontakarójával, melytől 22 procentet fizetett, megkészíti végrendeletét 8 font sterlinggel fizetett hivatali bélyeggel bíró (stempelezett) papirosra, s meghal egy orvos karjai között, ki 100 font sterling adót fizetett azon kiváltságáért, hogy őtet megölhesse.” Nem kell azonban hinni, hogy csak Angliában burjánzott így el az adódudva. Egy maibb német újságban épületes odavaló adatokat találtam. A Summe der Freiheit 1931. évi 9. számában megemlékezik a Sarrasin-cirkusz berlini szerepléséről. Az óriási vállalatot óriási adóteher nyomta víz alá, bele is fulladt. A lap összeállítása szerint ezeket a tételeket kellett kinyögnie: Kereseti adó, Házbéradó, Jövedelmi adó, Ipargyakorlási adó, Vagyonadó, Egyházi adó, Forgalmi adó, Ebadó, Alkalmazottak kereseti adója, Tűzvédelmi adó, Gépjárművek adója, Vándoripari adó, Hirdetési adó, Italadó, Vigalmi adó, Italmérési adó, Telekbérleti adó, Engedélyek adója, Közigazgatási illetékek, Játékengedély illetékei, Váltók és bélyegek, Tűzoltóilleték, Csatornázási járulék, Út- és kövezetvám, Utcatisztítási illeték, Hirdetési engedélyek díjai, Plakátragasztási díjak, Repülőgépek fel- és leszállási illetékei, Az utca légterébe nyúló reklámtáblák légűrhasználati díjai, Hídvámok, Rendőrtisztviselők jelenléti

díjai, Állatszemlék díjai, Üst-felülvizsgálati díjak, Szakértők díjai, Hitelesítési díjak, Útlevelek illetékei, Vadállatok bemutathatásának díja, Idegen munkások alkalmazhatásának illetékei, Gépjárművek lebélyegzésének díjai, Különvonatok áthaladásánál az éjjeli felügyelet díjai. Ebbe bizony a cirkusz belebukott, s megismerkedett még a fizetésképtelenség illetéközönével is. De tartsunk rendet. Hol és mikor bukkant fel a legelső adó? A bibliai Józsefet, az egyiptomi fáraó pénzügyi tanácsadóját illeti a feltalálás dicsősége. „És József törvénnyé költé mind e mai napiglan Egyiptomnak földéről, hogy Fáraónak ötödrészt adnának, csak a Papok földe nem volt Fáraóé.” Akár adónak, akár bérleti összegnek számítjuk ezt a húsz százalékot, megtudjuk a törvényből azt is, hogy a papok földjét nem volt szabad bántani. S ezzel a kiváltságos rendek adómentességének alapelve is létrejött. József ötlete bőségesen megtermékenyítette az elkövetkező korok pénzügyi lángelméit; ezek azonban az életrevaló adócsecsemők mellett világra hoztak csodálatos torzszülötteket is. Ezekből mutatok be néhányat, amint olvasmányaim során elém kerültek.

ADÓÜGY ÉS EGÉSZSÉGÜGY

Az angol adók tömkelegében szemembe tűnt az ablakadó. Már III. Vilmos király alatt, 1697-ben kísérleteztek vele – tökéletesített formájában pedig Pitt, Anglia 24 éves miniszterelnöke örvendeztette meg vele a népet 1793-ban. A győztes amerikai szabadságharc irtóztató érvágást jelentett Anglia pénzügyein, Elvesztek a busásan jövedelmező gyarmatok, viszont majdnem százmillió fonttal duzzadt fel a birodalom államadóssága. Új adónemekkel kellett az eddigi adórendszert megfejelni. Ezek közt az ablakadó volt a leggaládabb, mert

valójában a fényt és levegőt adóztatta meg. Minden házban csak hat ablak volt adómentes, a további ablaknyílások után adót kellett fizetni. Adózás szempontjából ablaknak számított minden nyílás, benn a lakásban is, akár egyik szobából nyílt a másikba, akár szellőztetés végett volt rá szükség bizonyos mellékhelyiségekben. Hiába volt minden felzúdulás, a törvény életbe lépett, nem lehetett ellene tenni. Azaz hogy mégis lehetett. A lakók egyszerűen befalazták a nélkülözhető ablakokat, s London utcáit kezdték elékteleníteni a vakablakok. Azért persze maradt elég nyílás az adópénztár számára, amelyeken keresztül benyúlhatott az adófizetők zsebébe; azt azonban a budget nem mutathatta ki, mit szenvedett a fénytől és levegőtől megrabolt lakosság egészsége. Végre 1851-ben a kormány kénytelen volt lazítani az adógyeplőn, az esztelen adót eltörölte, s ma már csak néhány vakablak emlékeztet a pénzügyi elmék vakságára.

Adópolitika és egészségügy nem született egy anyaméhből. A múlt század közepe táján az Egyesült Államokban az újságok hadjáratot indítottak a fürdés előkelősdi divatja ellen. „Nem demokratikus országba való az ilyesmi – volt a vezérszólam –, éljen csak vele az arisztokratikus Európa, nekünk ugyan nem kell.” Furcsa, de megtörtént: az orvosok is segítettek lázítani a puritánokhoz neim illő újítás ellen. Indokolás: a fürdés általában árt az egészségnek. Virginia állam kormánya felismerte a vitás kérdésben rejlő pénzügyi lehetőségeket, és 1843-ban minden fürdőkádra évi 30 dollár adót vetett. Itt hát az orvosi kar győzedelmeskedett. Viszont rosszul járt régebben, Dijon városában, ahol is a városi tanács 1386-ban életbe léptette a sikertelenségi adót. Első áldozata egy orvos volt; 50 livre adót – akkoriban nagy pénz volt ez! – vetettek ki rá, mert nem sikerült a betegeit meggyógyítania. Egészséges adóötlet volt, talán ki is terjesztették egyéb foglalkozási ágakra, de több részletet nem tudunk róla.

A „BIKAPÉNZ”

Némely régi magyar város pénztárába sajátságos forrásból folytak be a forintok és tallérok. Dugonics András példabeszéd-gyűjteményének 41. fejezete a „szemtelenekről” szól. „Gyakran megveszik rajtuk a bikapénzt” – írja a fejezetcím alá tartozó férfiemberekről. A jegyzetrovatban így magyarázza meg a különös járandóságot: „Ennekelőtte az én gyermekségemnek üdéjén a szabad királyi városokban az volt a szokás, hogy a szemtelen ifiakat, ha valamin rajtakapták, elsőbben a tömlöcbe vitték, azután tizenkét pálcára kárhoztatták. Kinek pénze nem volt, a sort el is verték rajta. A nevezetesebb Polgároknak fiait, kiknek gyöngébb bőrük voltanak, attyaik vagy rokonyaik a tizenkét pálcát tizenkét forinttal váltották fel. És ezeket a tizenkét forintokat bikapénznek nevezték.” A mai olvasó hamarjában nem érti meg, kik lettek légyen azok a „szemtelen ifiak”, és mi volt az a valami, amin rajtakapták őket. A fejezetben közölt többi példabeszéd felvilágosít: „Buja ember. Menyecskés legény. Pöndöl-kovács. Más szemetén kotorászó. Más kertjében kapálgató. Vénusz táborában a legelső vitéz. Stb.” Vagyis a paráználkodás bűnében tetten ért fiatalságra sújtott le a tizenkét pálca, avagy a bírság – társadalmi rang szerint. A női bűntársakról a szerző nem beszél. Beéri azzal, hogy őket is besorozza a „szemtelenek” gárdájába efféle mondásokkal: „Némely hölgyek akkor is égnek belül, amikor a bérceket már ellepte a hó. – Vesta szüzeinél nem alszik el a tűz. – Nyújtózkodhatnék, mint a rimaszombati papné. (?) – Sok veje van annak, akinek a leánya szemtelen. – Stb.” Hogy ezeket a törvény mire kárhoztatta, a szerző nem részletezi; de tudjuk, hogy a pálca az ő hátukon is elcsattogott, olykor pellengérrel, szalmakoszorúval, kiseprűzéssel elegyítve.

A bikapénz elég jól jövedelmezett, amiből a szemtelenség gyakoriságára lehet következtetni. Például Nagykőrös városának jegyzőkönyveiben efféle tételek fordulnak elő: Hajdú Kata bikája adott bírságot, 12 forintot. Korsósné latra adott bikapénzt, 9 forint 98 dénárt. Varga István lányának bikája adott bikapénzt, 5 tallért. Vezsenyi lakodalmas emberek adtak kanpénzt, 99 dénárt. No de ezek a vezsenyiek! És éppen lakodalom alkalmával! A fizetési készséget indokolja a pálcázás végrehajtási módja. Az ítéletek többnyire azt rendelték, hogy a bűnösök „deresre húzassanak, és hóhér által magyar módon megcsaanak”.

KELETI ADÓFANTÁZIÁK

Ismeretes az Ezeregyéjszakából a keleti ember szivárványos képzelőtehetsége. Ez megmutatkozott az odavaló pénzügyi ötletekben is. Egy régi magyar tréfa szerint a fogadót azért nevezték el így, mert ott az ember a fogától adót fizet. Lady Montague keleti útján egyszer olyan helyre került, ahol csakugyan létezett a fog-adó. Ha az ottani basa beutazta a hatásköre alá eső tartományt, a népre külön alkalmi adót vetettek ki, mert a basa hivatali kötelességből a fogait koptatta. Egy afrikai mohamedán uralkodóról olvastam, hogy amikor igen nagy szél kerekedik, ki szokott menni a kertbe sétálni. Ilyenkor turbánját lazán illeszti a fejére, s a vihar egykettőre le is sodorja. Az udvari nép odarohan, megállapítja, hogy merről fújt a szél, s a felségsértésben vétkes tartomány széladóval bűnhődik. Ismeretes, hogy a feudális hatalmasságok a legváltozatosabb fogásokhoz nyúltak, amikor a zsidóságból pénzt szándékoztak kiszivattyúzni. Ismét a Nemzeti Társalkodót idézem. (1843. I. k. 23. szám.) Azt írja, hogy Konstantinápolyban mohamedán és zsidó teológusok közt valami hitvita tört ki. A zsidók tagadták Mohamed paradicsomát. Csak egyféle paradicsom van –

mondták –, s ez őket illeti. Állítólag csak azt az engedményt tették, hogy a mohamedánság a paradicsom kapuja előtt helyezkedhessek el, s magába a paradicsomba legfeljebb benézegethet. A hitvita fülébe ment a nagyvezérnek, s ez nyomban megragadta az alkalmat a szipolyozásra. „A zsidóság nem kívánhatja – jelentette ki –, hogy a mohamedánok a szabad ég alatt tanyázzanak. Sátrakra van szükség, ezek pedig pénzbe kerülnek. Illő tehát, hogy a zsidóság ehhez külön sátoradóval járuljon hozzá.” A magyar újság nem mondja, hogy hírét honnan vette, de ezzel a határozott állítással fejezi be: „Ezen adót ők most is fizetik.”

AZ ADÓBÉRLET

Nem elég az adókat kivetni, be is kell azokat szedni. A régi Róma a legkényelmesebb módhoz folyamodott: az adókat bérbe adta. Az állam jövedelmeinek publica volt a neve, az adóbérlőé publicanus. A lovagi rendhez tartoztak, aranygyűrűt hordhattak, skarlát tunikában járhattak, s mint éhes farkasok rohanhatták meg a provinciákat. Rendszerint öt évre kapták meg a bérletet, tehát igyekeztek ezt a pár esztendőt jól kihasználni. Úgyszólván csapra verték a nép verítékét, és óriási vagyonokat gyűjtöttek össze belőle. Szenvedélyesen gyűlölte is őket az egész meghódított világ – a Biblia is ebben a hangnemben beszél a publikánusokról. Virágkorát élte az adóbérlet XIV. Lajos és utódai alatt. Versailles pompájához, a spanyol örökösödési háborúhoz pénz kellett, sok pénz. Mégpedig sürgősen – az adók viszont csak lassan folydogáltak a teljesen üres állampénztárba. Tehát a főbb adónemeket (közvetlen adók, só- és dohányjövedék stb.) bérbe adták egy 60 tagból álló pénzcsoportnak. A bérleti szerződés megkötésekor a társaság azonnal lefizette előre az egy évre járó bérösszeget, 37 millió livre-t. Lajos király pedig, ugyancsak azonnal, legnagyobb részét a versailles-i szökőkutak építkezésére fordította.

Az intézmény egyre jobban kiterebélyesült. Az adóbérlők zsarolták a népet, a kormány zsarolta a bérlőket. A bérleti összeget felrúgtatták 1743-ban 64 millió, 1769-ben 90 millió, 1786-ban 112 millió livre-re. Ebből következett, hogy amilyen arányban nőtt a bérösszeg, olyan arányban fokozódott a nép köpülyözése. Franciaország egy meghódított tartományhoz kezdett hasonlítani. A „legkeresztényibb királyok” 60 főadóbérlőnek 250 000 alkalmazottját szabadították az országra, ezek a legnyomorúságosabb kunyhót is végigszaglászták, nincs-e valahol adóköteles holmi eldugva, amiért azután súlyos bírságokat lehetett behajtani. Az adóterhek aránytalanul oszoltak meg. Egyrészt, mert a két kiváltságos rend: a papi és a nemesi, mentes volt a legtöbb adó alól – másrészt, mert a fogyasztási adókat a gazdagok meg sem érezték, a nép viszont nyögött belé. Taine számszerű adatokkal is szolgál.{9} Franciaországnak tíz tartományában a szegények csoportja 11 636 000 livre, a gazdagoké 1 450 000 livre adót fizetett. A vérbeli hercegek birtokai után 2 400 000 livre adó járt volna, de kiegyeztek 188 000 livre-ben. „A legnyomorultabb napszámos – írja Taine –, akinek nincs egyebe a két kezénél s naponkint legfeljebb 10 sou-t (fél frankot) keres, évenkint 8-10 frank fejadót fizet. Néhol az egész pénz, amit a kőmivesek a nyári munka után hazavisznek, elmegy a családjukért fizetendő adóra. Nincs jobb sorsa a parasztoknak sem. A bretagne-i paraszt rosszul táplálkozik, rosszul öltözködik, s az év végén mégsem marad egyetlen tallérja sem, amely az övé volna: elviszi a fejadó. Provence-nak úgyszólván egész adóját a nép fizeti; a püspök, a márki, a nagykereskedő kevesebbet fizet finom halakból és szalonkákból álló ebédjéért, mint a teherhordó a maga kétfontnyi, fokhagymával bedörzsölt kenyeréért.” Taine hosszú fejezeteket tölt meg az adóprés hajmeresztő részleteivel, s az egész feudális adórendszert egy olyan hálóhoz hasonlítja, amelyben csak az apró halak maradnak fogva, a nagyok kicsúsznak belőle.

A FŐADÓBÉRLŐK

Sohasem lehetett pontosan megtudni, mennyit tett a főadóbérlők haszna. Beszéltek a kincstárnak fizetett összegek kétszereséről, sőt háromszorosáról is. Nem látok még az utóbbiban sem túlzást, mert egyszer kivételesen sikerült a számonkérés, és még nagyobb nyereséget lehetett rájuk bizonyítani. 1789-ben a sóadó jövedelmeiről kellett felelniük, s akkor kisült, hogy 38 milliót vettek be, de az államnak csak 7 milliót juttattak belőle! Bizonyos, hogy hihetetlenül meggazdagodtak, pedig a nyereség egy részét le is kellett adniuk. Miután nem dolgoztak mindig a legtisztább eszközökkel, befolyásos pártfogókat kellett szerezniök. Croupe volt a neve a vesztegetési pénznek. A főadóbérlők gavallérosan osztogatták. Kapott croupe-ot kormányhivatalnok, udvari ember, de még vérbeli herceg és hercegnő is. S ez a vesztegetés nyíltan, királyi engedéllyel történt, sőt királyi kegyet jelentett; a javadalmasokat úgy is hívták: croupiers de faveur. Maradt azért az ebül gyűlt harácsból bőven. Telt belőle, hogy versenyt fussanak a XVIII. századnak hírhedt pénzdobáló arisztokráciájával. Ha a főurak palotákat építtettek Párizsban, nosza ők is zsoldjukba fogadták a leghíresebb építészeket. Egy Crozat nevű főadóbérlő Párizs kellős közepén 9 arpent{10} földet vásárolt össze 4 millióért, s egy kis Versailles-t varázsolt oda parkkal, narancsligetekkel, szökőkutakkal. Egy másik, Saint-James nevezetű, éppenséggel a királyi család egyik tagjának közvetlen közelébe furakodott. Artois grófja, a későbbi X. Károly, 1777-ben 3 millió költséggel egy pazar palotát építtetett a Bois de Boulogne-ban. Színlelt szerénységgel Bagatelle névre keresztelte. (Ma is megvan. 1904-ben 6,2 millió frankért vette meg Párizs városa!) A főadóbérlő fogta magát, ugyanoda telepedett egy még pazarabb kastéllyal. (Ez is megvan, sőt a boulogne-i erdőnek ez a része ma is Saint-James néven van térképezve.) A paloták persze belül is másolatai voltak az akkori nagyúri ízlésnek: aranyosbrokátos kacér rokokó bútorok – műremek számba menő faliszőnyegek – kristálycsillárok szikrázását visszaverő tükörtermek – képek, szobrok, egyéb műtárgyak zsúfolásig. Az aranyakkal kikövezett versenypályának végső állomása volt a színház. Itt is a sarkába hágtak, sőt a sarkára is tapodtak az arisztokráciának. Nem valami

különös műpártolásra gondolok – dehogyis: azt a divatot értem, amely előkelő úriembertől elvárta, hogy drága szeretőt tartson, mégpedig a színház, opera és balett tájairól. Az előbb említett Saint-James az opera egyik táncosnőjét, Beauvoisin kisasszonyt szemelte ki. Az tette kívánatossá, hogy előbb a hírhedt Marquis de Sade-nak volt a szeretője. 20 000 livre évjáradékot biztosított a kisasszonynak, és 1 800 000 livre értékű ékszerajándékkal indította el a mézesheteket. Hogy a lány a viszony – és esetleg egyéb viszonyok – tartama alatt mekkora vagyont táncolhatott össze, szemlélteti a halála után felvett vagyonleltár két adata: 200 darab gyémántgyűrű és 80 estélyi ruha, mind olyan, aminőkkel „egy királyné sem dicsekedhetett”. Az Opera egyik első énekesnőjéről, Laguerre kisasszonyról szintén csak a halála után derült ki, milyen teli kézzel markolt a főadóbérlők pénztárcájába – ugyanis ennek a szakmának adott elsőbbséget, amikor az ajánlatok fölött döntenie kellett. Fiatalon, 28 éves korában halt meg – hagyatékát 2 millió livre-re becsülték. Daugny főadóbérlő szemet vetett a Comédie Française egyik legnépszerűbb színésznőjére, Beaumenard kisasszonyra, akit a színházi világban Gogo néven becéztek. Daugny szemében talán nem is annyira a színpadi sikerek tették kívánatossá, mint inkább elődének személye: a nagy hadvezér, Szász Móric marsall, Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király törvénytelen fia. Daugny a történelmi nevű szeretőt azzal feledtette el, hogy ha nem is Versaillesnak, de Trianonnak a kicsinyített mását építtette meg Gogo kisasszony számára. A viszony különben nem tartott sokáig. Gogo beleszeretett egy pénztelen márkiba, s azt Daugny pénzén pénzelte. Ez rájött a viszonytörésre, és Gogo kisasszonyt kidobta. A ráköltött temérdek pénz meg se kottyant neki; utóbb rangot vásárolt, lett belőle báró D’Augny; képtárat, éremgyűjteményt és ritkaságmúzeumot alapított, szóval nagy uraságként bújt ki az adóbérlő rút kígyóbőréből. Az alsóbbrendű színpadi csillagok világában üstökösként tűnt fel Nicolas Beaujon. Vagyonát Bordeaux-ban alapozta meg egy ötletes pénzügyi művelettel. Kiszámította, hogy egy bizonyos esztendőben nagy éhínségnek kell bekövetkeznie, tehát összevásárolt minden elhajszolható gabonát, s amikor az éhínség csakugyan kitört, méregdrágán dobta a piacra. A felháborodott nép ugyan agyon akarta verni, de jókor Párizsba szökött, s itt, mint pénzügyi lángelmét, tárt karokkal fogadták. Megtették államtanácsosnak, majd udvari

bankárrá és a Szent Lajos-rend kincstárnokává lépett elő. Természetesen ő is kötelességének ismerte az építkezést. Párizs akkori határában (a mai Place d’Étoile táján) tömegével vásárolta össze a telkeket, s egy pompás falusi kastélyt építtetett, majorsági és egyéb melléképületekkel. A kastélynak ezt a nevet adta: La Chartreuse. (Karthauzi kolostor.) Tudniillik a városi élet izgalmai után ebbe a falusi magányba szokott visszavonulni pihenőre. A magányt úgy kell érteni, hogy csupán férfiminőségben volt egyedül, máskülönben a kolostort fiatal lányok népesítették be. Beaujont nem vezették hiúsági szempontok. Nem pályázott híres művésznőkre. Nem az egyén volt neki a fontos, hanem a szám. Volt úgy, hogy húsz fiatal szépséget hítt meg ebédre, s fölségesen mulatott rajta, hogy az egész vendégkoszorú a volt kedveseiből telt ki. Ha valamelyiknél a kolostori élet következményei kezdtek mutatkozni, férjhez adta egy alkalmazottjához, illő hozománnyal. Az új házasok elsőszülöttjéről különösen atyailag gondoskodott. Amikor az egyik új férj panaszkodott, hogy a gyerek hat hónapra született, megnyugtatta: – Ez csak az első gyereknél szokott előfordulni. A többi mind rendes időben jön a világra. Ilyen és még ilyenebb volt a Chartreuse kolostori élete. Idővel mégis elhalkult a magány zajlása. A gazda megöregedett, gyötrő álmatlanságban szenvedett. Orvosai tanácsára teljesen a Chartreuse-be illő módon próbált a szemére álmot csalogatni. Csináltatott egy függőágyat, a csecsemők ringató bölcsőjének mintájára. Belefeküdt, s két, nimfának öltözött, lenge köntösű leány addig ringatta, amíg lassan álomba szenderült – Párizsnak és Versailles-nak nagy mulatságára. Özvegyen, gyermektelenül halt meg. Végrendeletében alapítványt tett egy árvaházra, 24 szülőtlen gyermek számára. Ezzel gondolta, hogy jóváteszi vétkeit a sok ezernyi árva ellen, akiknek szüleit pribékjei a halálba hajszoltak. A Chartreuse parkját utóbb felparcellázták, beépítették. A megmaradt melléképületek egyikét Balzac bérelte ki. Ez volt utolsó lakása – a véletlen idehozta a pénzt és élvezeteket hajhászó, romlott társadalom nagy krónikását.

Bouret főadóbérlő elbukott a pénzdobálási versenyben. Miután 42 milliónyi összerabolt vagyonát sikeresen eltékozolta, fizetésképtelen lett, és az öngyilkosságba menekült. Életének egyik híres epizódját Jókai is feldolgozta A fehér lap című novellájában. Ez a hiteles története: A Comédie Française-nek volt egy fiatal művésznője, Jeanne-Marie Gaussin. A közönség bomlott utána; író számára biztos sikert jelentett, ha fellépett a darabjában. Voltaire az Alzire előadása után versben köszönte meg a játékát, egyebek közt ezzel a két sorral:

Ce n’est pas moi qu’on applaudit, C’est vous qu’on aime et ire.

(Nem engem illetnek a tapsok; te vagy, akit szeretnek és csodálnak.)

A lányt gyönyörűnek írták le: haja aranyzuhatagként omlott márványfehér vállaira, satöbbi. Voltaire még több verset is írt hozzá, egyik ezzel a tanáccsal végződik: „Olyan vagy még, mint a levél, amely óvja a gyümölcsöt, a tavasz ígéretét – oh, vigyázz magadra, hogy idő előtt le ne szakasszanak.” Állítólag a tanács elkésett, mert a gyümölcsöt Gesvres herceg már leszakasztotta, amikor a lány 17 éves korában az ő magánszínházában lépett fel először. Hogy Voltaire-nek is jutott-e belőle, nincs feljegyezve, de lehetséges, mert Gaussin kisasszonynak nagy tehetsége mellett volt egy nagy gyengéje is: ha valaki nagyon törte magát az illető gyümölcs után, nem volt szíve megtagadni tőle. Sohasem az ügy anyagi része érdekelte; ha a pénzt elfogadta is, nem kérte. Sőt az is megtörtént, hogy visszautasította Richelieu hercegnek, a század leghírhedtebb nőcsábítójának ajánlatát, mert ugyanakkor egy szegény diákba volt szerelmes. Ezek a szerelmek a jószívű leánynál nagy gyorsasággal

váltakoztak. Egész Párizs tudott róluk, s valaki egyszer a szemére is vetette, hogy túlságos gyengén állja az ostromokat. Ez volt a híressé vált válasz: – De mikor ez a férfiaknak olyan jólesik, nekem pedig semmibe se kerül. Nos hát, Bouret ezzel a Gaussin kisasszonnyal esett szerelembe, amikor még fiatal volt, és könyveiben legfeljebb négy számjeggyel zárta le a bevételek rovatát. Lobogtak a lángok mind a kettejüknél. A férfi, részegen a szőkeség aranyzuhatagától, háláját akarta egy mámoros óráért kimutatni. Költők ilyenkor verssel könnyítenek a lelkiismeretükön, a pénzembernek másformán járt az esze. Egy fehér lapot adott a lánynak, csak az aláírása volt rajta – töltse ki, majd ha gazdag ember lesz valamikor, annyiról, amennyiről akarja. De hát idővel a láva is kihűl, a nagy szerelem is ellangyosodott. Bouret szaladt a milliói után, a lány továbbra is megmaradt a színpadnak és a férfiaknak. Mikor azután Bouret már milliókkal számolt, egyszer csak felrévült előtte a múlt. Mi lesz, ha a bolondos lánynak megjön az esze, ráeszmél a szerencséjére, és kitölti a fehér lapot akár néhány millióra? Hátha meg lehetne alkudni vele? Mennyiért adná ki a lapot? Rémledezései a lány fülébe jutottak, mire kikereste fiókjából az emlékezetes lapot, borítékba tette, és elküldte a régi szeretőnek. Az reszketve törte fel a pecsétet. A lap kihullott. Ez volt rajta: „Alulírott ezennel kötelezem magamat, hogy Jeanne-Marie Gaussint holtomig szeretni fogom. Jean Bouret.” A bolond színpadi tündér még akkor, a szerelem első lázában töltötte ki így a lapot. A főadóbérlő életében elször szégyellte el magát. Érezte, hogy ezt valamivel viszonoznia illenék. Küldött hát a lánynak egy aranycsészét, színültig töltve dupla Lajos-aranyakkal. Kedves figyelem; ámbár megtölthette volna a csészét színig drágakövekkel is, telt még akkor a millióiból. Hiszen például, amikor XV. Lajost meghívta

vadászatra, s ez kegyes volt megtisztelni őt vadászkastélyában, ez az egyetlen királyi látogatás 15 000 aranyába került. Egy fazekat tölthetett volna meg velük. Kettejük közül mégiscsak a kis színésznő volt a nagyobb gavallér.

*

Ezek a főadóbérlők, akikről a példáimat vettem, nem érték meg a nagy forradalom kitörését. Ha 1794 májusában még élnek, ők is a forradalmi törvényszék elé kerülnek, mint az a 28 főadóbérlő, aki bűneiért a nyaktiló alatt vezekelt meg.

CSEMPÉSZVILÁG

MI AZ A „GABELLE”?

A francia nép századokig csak gyűlölettel bírta kiejteni ezt a szót: gabelle. A sóadót jelentette. Királyi parancs rendelte el, hogy mindenki, aki hetedik évét betöltötte, köteles évenkint bizonyos mennyiségű háztartási sót átvenni, akár szüksége van rá, akár nincs. A kirótt mennyiségből egy szemernyit sem volt szabad máshol felhasználni, mint a főzésnél és az étkezésnél. Ha valaki például besózta a disznóhúst, hogy télire legyen ennivalója, adócsalást követett el. 300 livre volt a bírsága, s a disznót elkobozták. Erre a célra külön kellett sót vásárolnia, s ha nem volt pénze, el kellett adnia a disznaját. Tengerparti községekben megeshetett, hogy a gabelle megkerülésével tengervízből főztek sót. Ezért is pénzbírság járt, és utasítás ment a bírákhoz, hogy ne nézzenek enyhítő körülményt, minden esetben a legmagasabb tételt alkalmazzák – ellenkező esetben a különbözetet nekik kell megfizetniük. Az adóbérlők pribékjei megvizsgálhatták a háztartásoknak és vendéglőknek még az asztali sótartóit is, s ha a sót túlságosan finomnak találták, ráfogták, hogy csempészett, mert az övék rendszerint rossz volt és szemetes. Az átvételi kötelesség körül tökéletes káosz volt az egész országban. Egyes tartományokban fejenkint 9 fontot tett az átvételi kényszer, s mázsájáért 55-60 livre-t kellett a sóraktárnoknak fizetni. (Régi mázsa, 50 fontjával számították.) Ez volt az úgynevezett grande gabelle. Másutt a fejenkénti teher 11 fontra rúgott, viszont az átvételi ár csak 28-30 livre volt. (Petite gabelle.)

Néhány tartomány teljesen ment volt az adó alól. Ezek annak idején felhasználták az alkalmat, amikor a kincstár úgy kapkodott a pénz után, mint a fuldokló a levegőért, s egy nagyobb összeggel egyszer s mindenkorra megváltották magukat. (Provinces rédimées.) Itt a só ára 2-9 livre között ingadozott. Ezek a hatalmas árkülönbségek egy jövedelmes üzletnek, a csempészetnek csábképével kápráztatták a nyomorgó tömegeket. S nemcsak a sóról volt szó. A vállalkozást ki lehetett terjeszteni dohányra, borra, a kedvelt és keresett színnyomatú kartonkelmékre stb. Ezekre is aránytalanul magas adót vetettek ki, s a bérlők éppúgy zaklatták miattuk a népet. Ezrével, tízezrével vetették rá magukat a csempészetre. Volt úgy, hogy a földeket is parlagon hagyták – hiszen a munkájuk gyümölcsét amúgy is elszedték volna adóba –, s férfi, asszony, de még a gyerek is, csempészésre adta magát. Néhol csapatokba verődve, fegyveresen törtek át a vámőrök vonalán – másutt éjszakánkint, hóban-fagyban, rejtett hegyi ösvényeken lopóztak át a tartományi vagy országhatárokon. Az is egyik bevált módszerük volt, hogy kutyákat vittek át szabad földre, ott napokig éheztették, azután hátukra kötözték a csempészárut, mire a kiéhezett állatok vad futásban iramodtak haza. Az adóbérlőknek ez rengeteg kárt jelentett, tetejébe még azért is, mert állandóan 50 000 vámőrt kellett fegyverben tartaniuk. A kormány azzal próbált rajtuk segíteni, hogy kegyetlen büntetésekkel igyekezett a népet a csempészkedéstől elriasztani. Egyetlen esztendőben 4500 személyt tartóztattak le a lakásukon, és 10 000-et fogtak el a csempészutakon. 1800 személyt ítéltek igen súlyos börtönbüntetésre és 300-at gályarabságra. Akit fegyverrel a kezében fogtak el, akasztófára küldték. Pedig a vámőröknek nem volt könnyű dolguk. A nép a csempészek pártján volt; segítette, bújtatta őket. Annyira úrrá lett a lelkeken az adóbérlők elleni gyűlölet, hogy valóságos nemzeti hősként fogadták és csodálták Louis Mandrint, DélFranciaország adóbérlőinek rettegett rémét.

A CSEMPÉSZKIRÁLY

Louis Mandrin 1725. február 11-én született egy kis dél-franciaországi városban, közel a savoyai és svájci határhoz. Ez a közelség szinte csábította a környék fiatalságát, hogy át- meg átránduljon a szomszéd országba, és sóval, dohánnyal, kartonnal megrakodva lopakodjék vissza. Mandrin is közéjük tartozott. De nagyratörő, dacos természete nem bírta ki sokáig az apró vállalkozásokkal járó, megalázó bujkálásokat. Többet akart: egy táborba gyűjteni az elszórtan dolgozó csoportokat, szervezetten űzni a dugárukereskedést, s egyben isten ostoraként csapni le a gyűlölt adóbérlőkre. A ránk maradt hírek rendkívül vonzó egyéniségnek írják le. Kifogástalanul udvarias modorú, állandóan derűs arcú, jó humorú, kellemes megjelenésű fiatalember – amellett büszke, kemény jellem, elszánt a vakmerőségig, kész minden főbenjáró kockázatra is. Mindezeket a becses tulajdonságokat kiegészítette két pisztoly és egy szuronyos puska a vállán. A szervezés munkája odaát Savoyában gyorsan ment. Amikor híre kelt a vállalkozásának, minden csempész mandrinista akart lenni. De Mandrin válogatós volt. Tolvajokkal, rablókkal, egyéb gonosztevőkkel nem állt szóba. Csapatát csakis szökött katonákból, a csempészet miatt már elítélt vagy üldözött hegylakókból, adósok börtöne elől menekülő, bukott emberekből toborozta össze. Egy körülbelül 300 emberből álló, rendezett, fegyelmezett, valóságos kis hadsereg volt ez. Felszerelés: kard, pisztoly, szuronyos puska – valamint hátaslovak, poggyászszekerek, teherhordó öszvérek. 1754 januárjában bevonult Franciaországba. Puszta hírükre a vámőrség megfutamodott, s ellenállás nélkül járhatták be a falvakat és városokat. Mindenütt vásárt ütöttek a piactereken. Kiteregették áruikat: finom sót, jó dohányt, angol kelméket, csalánszöveteket, sokkal olcsóbban az ottani áraknál. El is kelt minden, a nép törte magát utánuk. Országutakon, ha úri fogatra akadtak, megállították. Az utasok rémülten nyújtogatták az erszényüket: itt a pénz, csak az életüket kíméljék. Mandrin megnyugtatta őket: – Nem vagyunk mi, kérem, útonállók; csupán egy kitűnő alkalmi vételről van

szó. Vétkeznének saját maguk ellen, ha elszalasztanák. Előszedték a portékáikat, a szuronyos puskák fedezete alatt nyélbe ütötték az üzletet, és mind a két fél megelégedetten ment tovább a dolgára. A megkárosított adóbérlők a kormánynál rendeletet jártak ki, ez súlyos büntetéssel fenyegetett mindenkit, aki a csempészektől dugárut vásárol. Mandrinnak erre is volt felelete. Miután szétvert egy fegyveres vámőrcsapatot – néhányat meg is ölt közülük –, azon év június 29-én megjelent Rodez városa előtt. A polgárőrséggel egykettőre elbánt, és bevonult a városba. Emberei kirakodtak a piacon, ő maga meglátogatta az adóbérlők dohányraktárnokát. Udvariasan, levett kalappal bemutatkozott; előadta, hogy a hivatalos dohány nem ér semmit, az övé sokkal jobb, s ő hajlandó bizonyos mennyiséget a hivatalosnál olcsóbb áron átengedni. A raktáros kinézett az ablakon, meglátott 50 fegyveres legényt, erre belement az üzletbe. A dohány vételára 2494 livre-t tett, ezt kifizette, s Mandrin nyugtát adott róla. Estig maradtak a városban. A legénység elszéledt a kocsmákba, és megitta az egyoldalú áldomást. A vezér Bournazel márki kastélyában szállásolta el magát, s amikor továbbmentek, házigazdájának a szíveslátás fejében egy remekmívű tőrt ajándékozott. (Ma is látható a város múzeumában.) Ezután sorra látogatott egy féltucatnyi várost, mindig ugyanazzal a műsorral. Vásár a piacon, látogatás az adóbérlők megbízottjánál, kényszerajánlat 10 000– 20 000 livre erejéig, s nyugta a vételárról, hogy az illető igazolhassa magát az adóbérlők előtt. A lakosságnak soha egy hajaszála sem görbült meg. Sőt egy helyütt asszonyi siránkozásra lett figyelmes: emberei egy szállító feleségére csaptak le, s néhány kendőt túlságos magas áron, 52 livre-ért akartak rásózni. – Ez sok – intette le őket Mandrin –, elég lesz a fele. 26 livre. Az asszony nagy boldogságában bort hozatott, és koccintott a lovagias vezér egészségére. Utóbb látogatásait kiegészítette egy új műsorszámmal. A fogházakban összeült az igazgatókkal, átvizsgálta velük a foglyok jegyzékét, s az adósokat, csempészeket és egyéb becsületes rabokat szabadon eresztette. Ezek többnyire

be is álltak hozzá. Rendes gonosztevők nem kellettek neki; csak maradjanak ott, jó helyen vannak. Kirándulásai után vissza-visszatért Savoyába vagy Svájcba. A határszélek lakossága rajongással fogadta, mint a helyi kereskedelem felvirágoztatóját. Csapatát kiegészítette, átszervezte, újra felszerelte, a zsákmányt felosztotta. Az 1754. év végével már 100 000 livre saját vagyona volt, ezt jó kezekre bízta: Chaumont márki és Saint-Severin márki uraknál, mint megbízható személyiségeknél helyezte el.

*

A főadóbérlők közt kitört a pánik. Ha ez így megy tovább, nemcsak a nyereségtől esnek el, de még rá is fizetnek a bérletre.

Körüljajgatták a kormányt, és kírímánkodtak egy mozgósítási rendeletet. Rendes katonaságot vezényeltek ki Mandrin ellen: dragonyosokat, huszárságot, tüzérséget. Valóságos haditervet dolgoztak ki a bekerítésére, de Mandrin páratlan ügyességgel kisiklott az ölelésükből. S nem hogy gyors menetben menekült volna egyenesen a határon túlra – közben egy hallatlan merényletet követett el: megostromolt egy 8000 lakosú, bástyákkal és tornyokkal körülvett városit, Beaune-t. A falakat polgárőrség védte, de csak rövid ideig. A mandrinisták néhány szerencsétlent lelőttek, a kapukat betörték, és benyomultak a városba. Mandrin maga elé idézte a polgármestert, szemére vetette az udvariatlan fogadtatást, és tudomására adta, hogy emiatt kénytelen a városra 20 000 livre hadisarcot kivetni. – Honnan vegyünk ennyi temérdek pénzt? – sopánkodott az elképedt maître. – Az adószedőtől, van annál elég. Az adószedő fizetett, Mandrin nyugtát adott róla. Azután a polgármester meghívta „Mandrin kapitányt” villásreggelire, ennek folyamán a csempészvezér

a város felvirágzására ürítette poharát. De indulni kellett, az üldöző katonaság már a sarkukban volt. Autun városa felé igyekeztek. Ez is erődített hely volt. 600 főnyi, katonasággal megfejelt polgárság várta őket nagy bátorsággal. Útközben Mandrinék az országúton ballagó 60 főnyi, fekete ruhás csoportra akadtak. Kispapok voltak, a város előkelő polgárainak fiai. Mandrin elkísérte őket a város határáig, ott meglátott egy apácakolostort, a kispapokat abba beterelte. Egyszersmind követeket küldött a városba azzal az üzenettel, hogy nyissák meg a kapukat, különben kénytelen lesz felgyújtani a kolostort, s ha a túszok bennégnek, arról ő nem tehet. A város megadta magát. Mandrin a sóraktárakon behajtott 9000 livre hadisarcot, és este 6 órakor elhagyta a várost. A katonaság éjjel 11 órakor ért oda. Már csak 5 óra volt Mandrinék előnye. Utánuk! Sötét éjszaka, fáklyafénynél kutatták a hóban a csempészek nyomait. A távolság egyre csökkent. De Mandrint elfogni nem volt könnyű feladat. Voltaire-nek egyik levelezője 1755. január 14-i kelettel ezt írta róla: „Ennek a Mandrinnek szárnyai vannak; olyan gyors, mint a fény. Azt hinné az ember, hogy egy időben két helyen jelenik meg. Réme a jövedéki raktáraknak; valóságos jégeső, amely elveri az adóbérlők aranyos vetését. A nép rajongásig szereti. Azt látja benne, aki megeszi a nép kenyeréből élőket.” Egy Gueunand nevű falunál Mandrin nem menekült tovább. Helytállt. Mindössze vagy 100 embere volt, mert szokása szerint csapatát széjjelosztotta, nehogy vereség esetén teljesen megsemmisüljön.

Szabályszerű ütközet következett. Ha nem egy csempészbanda szállt volna szembe az állam törvényes haderejével, hősi balladát lehetett volna írni róla. Mandrin eltorlaszolta a kis hegyi faluba vezető egyetlen utat, embereit szétosztotta a házakba, és várta a támadást. Amíg a katonaság széthányta a szekértorlaszokat és benyomult a faluba, a háztetőkről gyilkos tüzelés zúdult le rájuk. 3 tiszt és 7 közember elesett, tömegével sebesültek meg. Mégsem birtak továbbjutni; egy bevehetetlennek látszó ház állta el az útjukat. Kilenc csempész védelmezte; parancsuk volt a végsőkig ellenállni, hogy fedezzék a csapat visszavonulását. A katonaság nem bírt velük másképpen, mint hogy üszköt vetett a háztetőre. A ház kigyulladt, a lángok magasra csaptak. S most csakugyan balladaköltő lantjára kívánkozó jelenet következett. A kilenc csempész teljesítette a vezér parancsát: nem adták meg magukat, inkább elevenen bennégtek a lángtengerben. Mandrin egérutat nyert. S mikor a katonaság megint utánuk eredhetett, nem akadt a nép közül egyetlen ember, aki vezetőnek ajánlkozott volna. Az üldözést abba kellett hagyni. Mandrin a havas, jeges hegyi utakon, úttalan erdőségeken keresztül épségben átjutott a határon és Savoyában egyesült csapatának többi részével.

*

A savoyai határszélen, a kis Rochefort falu mellett, Mandrin kibérelt egy öreg kastélyt, s innen intézte hűveleteit. Híre már olyan legendássá vált, hogy tódultak hozzá a jelentkezők; már kétezer emberrel számolhatott. Ezeket felszerelte, kiképezte, s nagy nézőközönség előtt rendszeresen gyakorlatoztatta. Népszerűsége most ért fel tetőpontjára. A nép meghívta lakodalmakra, felkérte keresztapának – sőt az előkelő társaság is szívesen látta vendégül. Viszont egyszer meghallotta, hogy a francia határon túl egy adóbérlőkhöz szító

főúr 3000 tallér vérdíjat tűzött ki a fejére. Mandrin elkövette azt a hallatlan merészséget, hogy néhány társával átlovagolt a határon, beállított a főúr kastélyába, és jelentette, hogy elhozta Mandrin fejét: – Hol van? – Itt, a vállamon. A 3000 tallért bizony ki kellett fizetni. A kormány belátta, hogy nem bír vele. S hátha ez a legendás hírű ember nem éri be apró portyázásokkal és valóságos hadjáratot indít az adóbérlők, sőt talán az adóviselés egész kíméletlen kényszere ellen? (Állítólag Mandrin csakugyan forgatott ilyesmit a fejében.) A főadóbérlőktől szorongatott kormány ekkor egy aljas merényletre vetemedett. Megtudták, hogy Mandrin a rocheforti kastélyban tartózkodik, s nincs vele más, mint néhány testőre. Ötszáz főnyi katonaságot és vámőrt parasztruhába öltöztettek, és 1755. május 10-ének éjjelén, a nemzetközi jog arcátlan megsértésével, átlopóztak savoyai területre. Hajnali három órakor érkeztek a kastély elé. Zörgetésükre a portás gyanútlanul kaput nyitott; persze nyomban leütötték, betódultak a kastélyba, jutott minden szobára fegyveres tömeg, s mire Mandrin álmából felriadt, már védekeznie nem lehetett. Elnyomták, összekötözték, kocsira dobták, s miután a kastélyt az utolsó szögig kirabolták, visszaigyekeztek Franciaországba, néhány útba eső faluban fosztogatva. Az elfogott vezért Valence városába hurcolták, s átadták egy ott alakított különbíróságnak. El lehet képzelni, mekkora felháborodás tört ki Savoyában. A torinói kormány nyomban ráüzent Versailles-ra; elégtételt kért a nemzetközi jog durva megsértéséért, és követelte, hogy Mandrint azonnal adják ki. De Versailles nem állt meg az aljasság feleútján. Először megpróbálta letagadni

az egész merényletet; azt hazudta, hogy Mandrint francia területein fogták el. Azután beismerte, hogy sajnálatos jogsértés történt; jóvá is fogja tenni, s a bűnösöket meg fogja büntetni. Mindezt a diplomácia ólomlábán, hogy húzza az időt. Mert közben titkos utasítás ment a valence-i bírósághoz, hogy Mandrin bűnperét minél gyorsabban tárgyalják le. Végeztek is vele rohammunkával. Naponta kétszer hallgatták ki, négy-négy óra hosszat; csakis a közeli tanúkat hallgatták ki; mellőztek minden bizonyítást, ami a befejezést késleltette volna. Május 26-ra kész is lett az előre megbeszélt ítélet. A vádbeli bűnök megállapítása után következett a középkori barbárság undok emlékét felújító büntetés: „E bűnei miatt nevezett Louis Mandrint arra ítéljük, hogy adassék át a hóhérnak, aki is vezesse őt egy szál ingben, kötéllel a nyakán, két font súlyú égő gyertyával a kezében a székesegyház elé. Ilyen feliratú tábla függjön rajta: »Csempészvezér, felségsértő, tolvaj, gyilkos, közrendfelforgató.« – A templom előtt végezze el a kötelező vezeklést, azután a nagy térre kell vezetni, ott elevenen össze kell zúzni karját, lábát, combját és ágyékát; majd kerékre kell fonni, arccal az ég felé, hogy akként fejezze be életét. Holttestét azután bitóra kell szegezni. Előzetesen azonban alá kell őt vetni a rendes és rendkívüli kínvallatásnak, hogy nevezze meg bűntársait.” Mindenki, aki jelen volt az elkövetkezendőknél, csodálattal emlékezett meg arról a szilárdságról, amelyet Mandrin a kínpadon és a vérpadon tanúsított. A kínzókamrában a „spanyolcsizmára” kárhoztatták. Ennek az volt a módja, hogy deszkalapokat tettek az elítélt belső lábszárai és térdei közé, kötelekkel szorosan áthurkolták, azután a lapok közé ékeket vertek, úgyhogy a csontok összeroppamtásáig fajuló, irtózatos fájdalmakat kellett kiállania. Mandrin eltűrte, nem vallott senkire. A kivégzést aznap délutánra tűzték. Tizenöt mérföldnyi körzetből tódult oda tízezer főnyi kíváncsi tömeg. A főtér szorongásig megtelt, a házak ablakai tömve voltak, aki egyebütt nem kapott helyet, felmászott a háztetők gerincére. Vállalkozók sebtiben tribünöket ácsoltak össze – 10 sou (fél frank) volt az ülőhely ára.

Jellemző a szép rokokó erkölcseire, hogy az első sorba az iskolás gyermekeket állították, hadd merítsenek a látványosságból kellő erkölcsi tanulságot. Esti hat óra volt, amikor Mandrin elvégezte a rárótt vezeklési szertartást, és a vérpadra lépett.{11} Rendületlen nyugalommal tűrte, hogy lekötözzék az úgynevezett András-keresztre, széttárt karral, szétfeszített lábbal. Némán, nyitott szemmel várta, hogy a hóhér megkezdje iszonyú munkáját. A nézőközönség izgalmas rémjelenetet várt, kínordításokkal és halálhörgéssel. Sajnálatosan kellett csalódnia. Mandrin hangtalanul szenvedte el a vasbunkó csontrecsegtető zuhogtatásait, és meghalt egyetlen jajszó nélkül.

*

Versailles folytatta szemérmetlen hazudozásait. Két nappal Mandrin kivégzése után a francia külügyminiszter azt üzente a torinói kormány párizsi követének, hogy sürgős intézkedés történt a kivégzés elhalasztása iránt. A hazugság persze kisült, mire az egész szardíniai királyság (Savoya akkor oda tartozott) hangos lett az undor és felháborodás kitöréseitől. Károly-Emmánuel király visszahívta párizsi követét – a Torinóban székelő francia követet pedig felkérték, hogy ne mutatkozzék az udvarnál. Végre Versailles beadta a derekát. Külön követet küldött Torinóba, hogy fejezze ki XV. Lajos király sajnálkozását a történtek fölött – fizetett 45 000 livre megtérítést a károkért, amelyet a betörőbanda okozott a lakosságnak –, és kiadta Mandrin elfogott három társát a torinói kormánynak. Nagy szégyen volt, de a legkeresztényibb király lenyelte. Eszem ágában sincs, hogy Mandrinből hőst faragjak. Csak a maga világában magasztalták fel annak. A mandrinisták sohasem tekintették magukat rablóknak; ezt a címet is vették fel: „Utazók és dugáru-kereskedők”. Viszont áldozataik felé sem szállhat a sajnálkozás egyetlen szava sem. Aki ismerte az adóbérlők bűneit, bocsánatos érzéssel olvashatta a kényszervásárlásaikról szóló tragikomikus történeteket.{12}

AZ ADÓFILLÉR

Az adóbérlők és adószedők világa a múlté. Helyükbe lépett az adóhivatalnok. Ennek viszont nyomába furakodott az adóbürokrata. Nem árt vele illő távolságból megismerkedni.

A FILLÉR BECSÜLETE

A császári Németországban vagyunk. Adóhivatalnokait dicséretes éberség jellemezte. Tisztában voltak azzal, hogy az adó a nép verejtékéből folyik be, tehát ügyelni kell, hogy egyetlen cseppje se menjen veszendőbe. Pénzértékben kifejezve ez a csepp a legkisebb pénzegység, a pfennig. 1911 januárjában egy Grünewald (Felső-Bajorország) községbeli asztalosnál megjelent a würzburgi adóhivatal kiküldöttje. Az asztalosnak volt egy lakója, aki három éve meghalt, anélkül hogy adótartozását rendezte volna. A hátralék pontosan egy pfenniget tett, emiatt lódult mozgásba a hivatali gépezet. Az asztalosban volt annyi humorérzék, hogy a maga részéről megtagadta a fizetést. Semmi köze hozzá. Ellenben megadta az elhalt lakó nővérének a címét, menjenek ahhoz. Nem lehetetlen – mondja a megdöbbentő történet közlője –, hogy annál is bekopogtattak, mert hátha örökölt a bátyjától, ez esetben a pfenniges hagyatéki teher őrá súlyosodik.{13} Ámde ne higgyük, hogy ez valami kivételes, magában való pénzügyi csodabogár volt. 1913 tavaszán egy Grieger nevű munkásember Altwasser községből elkötözött Ludwigsdorf községbe, de adós maradt két pfennig egyházi adóval. A kifizetetlen tétel nem maradhatott függőben, tehát az altwasseri adópénztár megkereste a ludwigsdorfi elöljáróságot, hogy hajtsa be a munkáson a két pfenniget. Ez azonban visszaküldte a megkeresést azzal, hogy nem tehet neki

eleget, mert időközben Grieger továbbköltözött Breitenhain faluba. Az altwasseri adópénztár most már benne volt a lendületben, nem hagyta magát, s 1913. szeptember 27-én szó szerint ezt a megkeresést küldte Breitenhain község elöljáróságához: „Grieger Antal munkás, aki időközben Ludwigsdorfból odaköltözött, tartozik

Egyházi adó fejében 0,02 márka Portóköltségért 0,35 márka Összesen 0,37 márka összeggel.

Felkérjük, hogy ezt az összeget szükség esetén kényszervégrehajtással behajtani és hozzánk átutalni szíveskedjék. Ha az adós onnan is elköltöznék, kérjük ezt a megkeresésünket az illető község elöljáróságához továbbítani.” Az altwasseri adópénztár elméje nem nyújtózkodott tovább és nem gondolt arra, hogy a levél kézbesítéséért a breitenhaini postásnak 25 pfennig jár, és 15 pfenniges bélyeget kell ragasztani a válaszlevélre. Így azután a bolyongó Grieger mulasztásainak következményei már 77 pfennigre duzzadtak fel. Nem is számítva a tisztviselők munkájának értékét, ami szintén legalább néhány pfennigre volt becsülhető. Többre nem.

A MEGSZÖKÖTT MOTORKERÉKPÁROS

Az előbbi esetekben az egyik adóalany meghalt, a másik elköltözött, s így sikerült kivonnia magát polgári kötelessége alól. De ez nem mindig sikerül, amint azt egy hazai példa mutatja.{14} 1937 februárjában egy szegedi lakos Budapesten járt, vett egy motorkerékpárt, és azon hazaigyekezett Szegedre. Útközben egy nagyobb községen hajtott

keresztül, de a vámnál nem állt meg, s a kövezetvám lerovása nélkül iramodott tovább. Ám a szemfüles vámőr feljegyezte a motorkerékpár rendszámát, és jelentette az elöljáróságnak, hogy a motoros a fizetés elől megszökött, s ezáltal a községet nyolc fillér kövezetvámmal megkárosította. Az elöljáróság nem ejtette el az ügyet. Addig levelezett a fővárosi hatóságokkal, amíg a rendszám alapján sikerült kinyomoznia a szökevény nevét és szegedi lakását. Ekkor erélyesen ráírt, hogy a mellékelt csekklapon haladéktalanul küldje meg a nyolc fillért, mert különben így és amúgy. A motorosban felébredt a lelkiismeret, és a pénzt sürgősen feladta.

MÉG NÉHÁNY PFENNIG-KALAND

Offenburg városa 170 márkával tartozott egy siketnéma-intézetnek tartásdíj fejében. A tartozást három részletben kellett megfizetni. A város pontosan meg is küldte az esedékes márkákat, de a pfennigek körül baj történt. Ugyanis a 170-et akármilyen konokul osztották is hárommal, sohasem született meg egy teljes pfennig, mindig csak egy töredéke. A számtan kérlelhetetlen törvényei okozták, hogy végül a töredékek egy pfenniggé halmozódtak fel. Mit tett erre a siketnémák gondnoksága? Szerkesztett egy részletes kimutatást a hátralékról, és a következő levelet menesztette az offenburgi kerületi hivatalhoz: „Miután a folyó 1916. év november havának 3-ról kelt felhívásunk és 25-ről kelt figyelmeztetésünk ellenére a hátralék nem küldetett el, az elszámolás lezárhatása érdekében kénytelenek vagyunk a haladéktalan fizetéshez ragaszkodni. Tisztelettel megkeressük tehát a városi tanácsot, szíveskedjék tartozását sürgősen kiegyenlíteni.” A kerületi hivatal (Bezirksamt) áttette a levelet a polgármesterhez, ez továbbította a szegénypénztárhoz azzal az utasítással, hogy sürgősen elégítse ki a siketnémákat. A pénztár ezután megküldte a bajkeverő pfenniget, mégpedig postautalványon.

Még egy eset: Az offenbachi kerületi pénztár 1917. október 17-én a következő levelezőlapot küldte egyik adósának: „Az ön által 1917. október 1-jén a városi takarékpénztárnál levő folyószámlánkra átutalt összeg nem tartalmazza a kamatoknak 1 pfennignyi hátralékát. Felkérjük tehát, hogy a hiányzó összeget, valamint a levelezőlap 8 pfennig portóköltségét, összesen 9 pfenniget szíveskedjék 8 nap alatt számunkra költségmentesen megküldeni.” S nehogy az adósnak kétsége lehessen a pfennig törvényes származása tekintetében, a felhívást pontos kamatszámítási táblázattal is kiegészítették. De nem akarom az adóbürokratát azzal vádolni, hogy mindig csak az ügyféllel szemben ilyen akkurátus. Döntött ő az ügyfél javára is. Saarbrückenben történt, 1910 januárjában. A hivatalnokok fizetését ellenőrző tisztviselő a tételek átvizsgálásánál rájött, hogy egyik kartársának még az előző év júniusában helytelenül utalták ki a fizetését. Egy pfenniggel több járt volna neki. Az állam pedig nem károsíthatja meg a tulajdon alkalmazottait. Útjára indította tehát a megfelelő aktát, ez be is járta az illetékes íróasztalokat, s a pénztárhoz elment az utasítás, hogy az állam által – hivatalos nyelven szólva – túlélvezett egy pfenniget a jogosultnak pótlólag utalja ki. A jogosult április 16-án megkapta az egy pfennigről szóló utalványt, és örömében a kézbesítőnek tíz pfennig borravalót adott.

A BÉLYEGES PAPIROS

Tudni való, hogy némely ügylet megkötésénél bélyeges papirost kell használni. A Berliner Tageblatt 1913. augusztus 5-i számában a következő esetet közli: Egy hallei kereskedővel megesett, hogy valamelyik váltóján a bélyeget helytelenül írta át. Szabály szerint a kelet hónapját betűkkel kellett volna a bélyegen keresztülírnia, ő pedig ezt a műveletet számokkal cselekedte. Meg is kapta a hallei fővámhivataltól a következő felszólítást:

„Az ön által forgalomba hozott, 1913. július 21-én esedékes váltón az okmánybélyeg szabálytalanul érvényteleníttetett, amennyiben a hónap betűk helyett számokkal jeleztetett. Emiatt Önt az 1909. június 15-ről kelt váltóbélyegtörvény megsértésének vádja terheli. Felhívom, hogy 8 napon belül hivatalomban személyesen vagy írásban jelentse be, hogy óhajt-e észrevételt tenni a törvényes 5 márka pénzbüntetés ellen, amely esetben töltse ki a mellékelt kérdőívet, s abban adja elő indokait. Amennyiben a felhívásnak nem tenne eleget, büntetőparancs fog Ön ellen kibocsáttatni, ami ellen már csak a kihágási büntetőtörvény 38. §-ában engedélyezett jogsegélyt használhatja – vagy pedig letartóztatása fog elrendeltetni.” A semmiféle betűvel sem érvényteleníthető butaságnak az lehet a magyarázata, hogy az illető tisztviselő blankettát használt. Aktagyártásban elkopott elméjének nem tűnt fel a fonák ellentét a nevetségesen apró kihágás és a szöveg vasszigorú dörgedelme között. S hogy az esethez simuló önálló kis végzést szerkesszen, arra már nem telt a koponyájából.

Valamelyik francia királyt kérlelték, hogy nézze el egyik bíróságának a tévedését, hiszen még egy ló is megbotolhatik néha. – Egy ló, egy ló! De nem egy egész istálló! – volt a válasz. Elnézést kérek a hasonlatért, de efféle botlás történt Rómában, az 1911. esztendőben. Pályázatot hirdettek a posta-takarékpénztár építkezésére. A legkedvezőbb ajánlat 240 000 lírával volt olcsóbb, mint a többi. Szó sem lehetett róla, hogy más kapja a megbízást. De mégsem. Egyik pályázati feltétel az volt, hogy az ajánlatot 1 líra és 20 centesimi értékű bélyeggel ellátott papírosra kell írni – az illető pedig csupán 60 centesimis bélyeget használt! Eszerint az ajánlat nem felelt meg a vonatkozó feltételnek, tehát – ez is pályázati feltétel volt – nem lehet figyelembe venni. A bizottságnak egyik ügyvéd tagja közvetítő indítványt tett: írjanak át az illetékhivatalhoz, hogy büntesse meg illően a vétkes építészt, amiért az államot 60 centesimivel megkárosította, de ne dobjanak ki 240 000 lírát az ablakon, mert az, aki hozta, hibásan lépett, amikor bejött az ajtón. Hiába. Az ajánlatot nem vették tekintetbe. A vaskalap a postának 240 000

lírájába került. A hasonlatot fenntartom.

AZ ELKÉSETT LEVELEZŐLAP

Pedig a jó tisztviselő milyen szorgosan képes ügyelni, hogy a posta ne károsodjék. 1918. június 4-én egy levelezőlapot adtak fel egy máramaros-szigeti lakos címére. A levelezőlap valahogyan eltévelyedett, és ismeretlen helyen lappangott egy teljes negyedszázadig. Ekkor, megint csak valahogyan, előkerült, s 1943. augusztus 10-én a posta kézbesítette a címzettnek. Dicséretes cselekedet volt. Kevésbé a mellékelt felszólítás, hogy fizessen a címzett 40 fillér portódíjat. Mert az eltelt 25 év alatt a postadíjak emelkedtek, s az annak idején felragasztott 8 filléres bélyeg most már kevés volt. A címzettnek a kalandos levelezőlap, mint mutogatni való ritkaság, megért 40 fillért, és a büntetéspénzt megfizette. Kár volt, szép jogkérdés kerekedhetett volna belőle.

A HALOTT IPARIGAZOLVÁNYA

Minden ipar gyakorlása adóköteles, tehát számon kell tartani, hogy valaki abbahagyta-e, avagy tovább gyakorolja. A Délmagyarország 1941. augusztus 8-i száma ismertet egy idevágó hatósági eljárást.

I.

Gyula m. város polgármestere 20.411-1939. Hivatalból megállapítom, hogy Galbács Imre volt gyulai lakos kőmíves iparát 1917-ben bekövetkezett halála óta nem gyakorolja. Véghatározat. Galbács Imre volt gyulai lakos kőmíves iparát az iparlajstrom A:10-1909. sz. alatt törölni rendelem. Amennyiben fentnevezett iparát ismét gyakorolni kívánja, azt csak újabb kérvénye alapján kiadott iparigazolvány elnyerése után kezdheti meg. Ezen véghatározat ellen a kézhezvételtől számított 15 nap alatt Békés vármegye Alispánjához intézett, azonban nálam benyújtandó fellebbezésnek van helye. Indok!: Az 1922. évi XII. tc. 72. §-a rendelkezése alapján Galbács Imre nevét az iparlajstromból azért töröltem, mert iparát több mint egy év óta egyfolytában nem gyakorolja. Erről fentnevezett hozzátartozója, a városi és m. kir. adóhivatal, központi forgalmi adóhivatal, Orsz. Társadalombiztosító Intézet gyulai ker. pénztára, az Ipartestület Gyulán – s a szegedi Kereskedelmi és Iparkamara értesíttetnek. Gyula; 1939. november 22. A kiány hiteléül: Polgármester helyett: Bíró s. k. X. Y. s. k. v. kiadó főjegyző

II.

Gyula m. város polgármestere 20.411/1-1939. Kezelő néhai Galbács Imre gyulai lakos kőmíves ipartörlése tárgyában jogerőt jelent. Határozat. Minthogy néhai Galbács Imre gyulai lakos a 20.411-1939. iktsz. véghatározat ellen, amelyben kimondatott, hogy kőmíves iparára vonatkozó és az A) iparlajstrom 10-1909. tétele alatti feljegyzés törlendő, jogorvoslattal nem élt, azt jogerősnek kimondom, a kiadót utasítom, hogy a hivatkozott véghatározat végrehajtásaként fentnevezett kőmíves iparát az iparlajstromból törölje. Erről Galbács Imre, a városi és a m. kir. adóhivatal, forgalmi adóhivatal, az ipartestület, kereskedelmi és iparkamara, Szeged, és az Állami Mértékhitelesítő hivatal Békéscsabán értesítendő. Gyula, 1939. december 20. A kiány hiteléül: Polgármester helyett: Bíró s. k. X. Y. s. k. v. kiadó főjegyző.’ Világos, hogy itt is csak blankettakitöltésről volt szó, minden fölösleges elmélyedés nélkül. Még az sem tűnt fel a fogalmazónak, hogy az első határozatot a halott hozzátartozójának kézbesíttette, a jogerőről pedig már magát a halottat tudósította.{15}

EGY SZOMORÚ VIGALOM

Különös adóra adott alkalmat Stassfurt német községnek Liedtke nevű lakója azáltal, hogy abbahagyta az életet. Jó férj lehetett, az özvegy gyászzenével szándékozott a temetőbe kísérni. Ilyesmiért engedélyt kell kérni, ami rendben is van. Meg is kapta, ezzel a szöveggel: „Özvegy Liedtkené számára ezennel gyászzene engedélyeztetik e hó 5-én du. 3

órakor a következő utcákon át (megnevezve hét utca) a temetőig. Stassfurt, 1911. december 4.” Rövid, pontos határozat, elismerést érdemel. Azonban csatolva volt egy fizetési felhívás öt márka adóról, egy vigalom rendezése fejében. Zene, az zene. Blanketta, az blanketta.

TAKARÉKOSKODJUNK!

A jó tiszviselő gondos őre az állam vagyonának. Számon tart minden fillért; nemcsak azt, amit be lehet hajtani, hanem azt is, amit meg lehet takarítani. 1920. augusztus havában Jéna város gazdasági hivatala körözvényt menesztett valamennyi városi hivatalhoz az írószerek gazdaságos használata tárgyában. Elrendelte, hogy ezentúl a ceruzákon változtatni kell, éspedig a gömbölyű ceruzák helyett négyszögletűeket kell használni. Ugyanis a gömbölyű ceruza könyen legurulhat az íróasztalról, s ilyenkor a hegye letörik. Szögletes plajbásznál a gurulási esély kisebb, s a város kevésbé károsodik. Hogy a ceruzánál maradjak: Duisburg város egyik postahivatalában az volt a szabály, hogy a teljesen elvásott s immár nem használható ceruzacsonkokat a tisztviselőknek be kellett adniuk, s csak ennek ellenében kaptak újat. Történt, hogy egy hivatalnokot más városba helyeztek át, s a költözködés izgalmában elfelejtette megmaradt csonkját beadni. Ment ám a felhívás az új állomáshelyére, hogy tessék csak azt a csonkot szabályszerűen visszaszolgáltatni. Az üldözött ember persze rég eldobta az elsorvadt plajbászvéget; nem tehetett egyebet: egy vadonatúj írónnak levágta a végét, megfaragta, becsomagolta, postára tette. A szabálynak így elég tétetvén, a posta a csonkot hivatalosan megsemmisítette. Az egykori bádeni nagyhercegség tartománygyűlésének 1914. évi március 25-én

tartott ülésén, egyik ellenzéki képviselő, mintha csak az ülés fogalmával kapcsolta volna össze, elmondta az ülőpárnák történetét. Bizonyos hivatalokban az állam a hivatalnokokat egyenruhába bújtatta. Akadt egy éles szemű hivatalfőnök, ez megfigyelte, hogy az irodai székeken a tisztviselők nadrágja hamar elkopik, s ezzel a kincstár megkárosodik. Úgy segített rajta, hogy ülőpárnákat rendelt, darabját három márkáért. A nadrágok élettartama így meghosszabbítottnak ígérkezett, ám a nagyhercegi adóigazgatóság beleszólt az ügybe. Helyeselte az elgondolást, azonban figyelmeztette a hivatalt, hogy a szabályok értelmében új beszerzésekre nincs joga. Azt a középutat ajánlotta, hogy fonassák be náddal a székeket, ez nadrágkímélési célokra éppúgy alkalmas, viszont nem esik az új beszerzések fogalma alá. Nem tudni, a hivatal követte-e a nadrágügyi középutat – a képviselő csak arról értesült, hogy a vánkosok árát a hivatalfőnöknek meg kellett fizetnie. És hát mi van a nadrág alatt? Az alsónadrág. Még ennél a szerény ruhadarabnál is lehet takarékoskodni. Az első világháború idején, 1916 augusztusában a francia hadsereg-ellátási ügyek államtitkára ezt a köriratot intézte az alája tartozó hivatalokhoz: „Felhívták figyelmemet, hogy mind egészségügyi, mind gazdasági szempontból fontos lenne, ha a legénység alsónadrágjának alsó szárán levő szalag (nálunk népiesen madzag) megkurtíttatnék. A szalag jelenlegi hossza mellett az alsónadrág-viselő kénytelen a nevezett szalagot csokorra kötni, minek folytán a belső és külső nadrágszár között hézag keletkezik, s az ide-oda súrlódás miatt a csomó lötyögni fog. Érett megfontolás után úgy találtam, hogy ez a figyelmeztetés helytálló, tehát ezennel elrendelem, hogy az alsónadrágok kötőszalagjai 25 centiméterrel megkurtíttassanak. Ezáltal mindegyik száron 30, összesen 60 centiméternyi anyag megtakarítható. Ez természetesen az ármegállapításoknál is figyelembe veendő.”

*

Csokrot kötöttem a bürokratának a fillérek körüli szorgalmatoskodásáról. Még arra kellene felelni, hogy hát voltaképpen miféle emberek ezek, akik a fától nem látják az erdőt? Erre talán csak az elmeorvosok tudnának részletes magyarázattal válaszolni. Én egy latin idézettel segítek magamon: Ab uno disce omnes. Egyről ismerd meg a többit – ahogyan Vergilius mondta. Bemutatom ezt az egyet.

Benne voltunk erősen az első világháborúban, a frontharcosokat már pótolni kellett az idősebb nemzedékkel. Emberünk egy nagy állami vállalat személyzeti osztályának volt a főnöke. Jelentkezett nála egy öreg szolga és nyolcnapi szabadságot kért. Nem volt valami különös betegsége, de a lábai megnehezültek, nem bírta a sok szaladgálást, egy kis pihenőre lett volna szüksége. – Nem úgy van az, barátom – mondta a főnök –, hogy ezt csak amúgy szóbelileg lehet elintézni. Mindenről írás kell, minden kérelemnek nyoma kell hogy maradjon. Szabályos kérvényt kell beadnia. – De nem értek én ahhoz; tudatlan ember vagyok, hogyan üssek én össze ilyet? – Üljön hát ide az asztalomhoz, itt a papír és a ceruza, majd én lediktálom. Le is diktálta, rendjén felhozott benne minden érvet, hivatkozott a kérvényező életkorára, szolgálati érdemeire és a méltányosság elvére. – Most menjen, tisztázza le szépen, és hozza vissza. Az öreg szolgának könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól, hogy íme, ez a hatalmas főnök ilyen jó szívvel segít az alája rendeltek legkisebbikén. Nagy verejtékezések közt tisztába körmölte a kérvényt, és behajlongott vele. – Vigye az iktatóba, és iktatás után megint hozza ide. Elvitte, meghozta. Szép, rendes akta lett belőle, külzettel, számmal, kelettel, öröm volt ránézni.

A főnök leült az íróasztalához, gyönyörködött a művében, azután hasra fektette, és a hátára ráírta az elintézést: Végzés. „Tekintettel arra, hogy háborúban vagyunk, és mindenkinek teljes munkaerejét kell a köz szolgálatára bocsátani, a kérelmet nem találtam teljesíthetőnek.” Ab uno disce omnes.

KOLDUSVILÁG

A XIV–XVI. században a koldusbotokból erdő telt volna ki. A folytonos háborúskodás, az Európát végigkaszáló járványok nyomában járó nyomorúság százezreket kergetett ki otthonából idegenbe. Elemi csapások, hosszú, kemény telek, rövid, száraz nyarak megfojtották szárban a szemet, szűkösen ütött ki az aratás, rászakadt a népre a néha évekig tartó drágaság.

A KOLDUSÁRADAT

1529-ben, egy ilyen nagy drágaság idején, Strasbourg városát egyetlen alkalommal 1600 idegen koldus özönlötte el. A városi tanács valahogyan elhelyezte őket szükségtanyákon – de amikor az országutak egyre nagyobb számban ontották a városba a nemkívánatos vendégeket, csak egy éjszakára tűrték meg őket, reggel kiterelték valamennyit a kapukon kívülre. Onnan azután sáskarajként árasztották el a vidéket. A későbbi strasbourgi feljegyzések is megdöbbentő számokat őriznek róluk. 1585-től 1586-ig, vagyis két év alatt a város összesen 41 058 koldusnak adott ideiglenes szállást és élelmet – s ez a szám a rákövetkező évben felszökött 58 561-re. A lakosságnak úgyszólván egy percig sem volt nyugta a koldusok zaklatásától. Csoportosan tanyáztak a templomok előtt; megállították a járókelőket; betolakodtak a lakásokba; megzavarták még az éjjeli nyugalmat is a nappali keresetüket eldorbézoló duhaj részegek. Strasbourgnak akkor mindössze 30 000 lakosa volt. Elég baja lehetett a saját szegényeivel. Kisebb falvakban és tanyákon az állapotok még gonoszabbak voltak. Csapatokba verődve támadták meg a parasztokat, s erőszakkal vették el olyanoknak a kenyerét, akik maguk is szűkiben voltak. Az erőszakot úgy kell érteni, hogy a koldusrongyok alól elővillantak a rejtett fegyverek, s az alamizsnáért, éjjeli szállásért könyörgő koldusok rablógyilkos bandaként törtek a szerencsétlen

áldozatra. Mert nem csupa éhségtől hajszolt szegény emberből telt ki a koldusáradat. Munkakerülők, csavargók, szökött katonák, kicsapott diákok, hivatásos tolvajok és a gonosztevők világának egyéb alakjai csempészték be magukat az ínség nyomorult vándorai közé – majd övék lett a többség, s az országutakat a társadalmon kívüliek söpredéke szállta meg. A városi polgárság igyekezett legalább a saját hivatalos szegényeit elkülöníteni tőlük. Német városokban ezek rézlapocskát hordtak a mellükön – össze is írták őket, s egy koldusbíró őrködött fölöttük. Nyilvánvaló, hogy nem ingyen tartotta rendben a fegyelmezetlen társaságot. Rész járt neki az engedélyes koldusok napi keresetéből… És mit tett az állam, hogy az ijesztő kórságot orvosolja? Mindenekelőtt: állam annyi, mint fejedelem. Ennek pedig egyéb gondjai voltak. Háborúkat kellett viselnie és fényes udvartartással szemléltetni, hogy ő az isten földi helytartója. A pénz erre kellett. Nagy elemi csapások idején azzal altatták el a lelkiismeretüket, és azzal nyugtatták meg a népet, hogy mindez isten büntetése a nép bűneiért. De hogy miféle bűnöket követtek el még az ártatlanok is, arról nem esett szó. Valamit mégis cselekedtek. Ami nem került pénzbe. Rendeleteket hoztak. Franciaországban az első ilyen rendeletet János király bocsátotta ki 1350-ben – utódai alatt seregével követték egymást, többnyire ugyanarra a kaptafára. A valódi szegényeket elkülöníteni rendelték az álkoldusoktól, s ellátásukat a városokra hárították. Ez sem került semmibe, annál kevésbé, mert a költségek fedezésére szegényadót vetettek ki. A munkaképes csavargókat közmunkára fogták, mérsékelt sikerrel, mert azok a legelső alkalommal megszöktek és visszamentek csavargónak. Ezekre hát lesújtott a törvénynek büntetésre mindig kész keze. Visszaesés esetén pellengér várt rájuk, s ha ez sem használt és megint csak folytatták a régi életmódjukat, a hóhér tüzes vassal bélyeget sütött a homlokukra. Asszonyt, lányt megvesszőztek, és lenyírták a hajukat. Azután száműzték őket az országból, vagyis az egész veszedelmes ragályt az egyik ország áttelepítette a másikba.

A régi Angliának szigorú büntetőjoga még keményebben bánt el velük. Egy 1536-ban kiadott rendelet értelmében az álkoldust már első ízben minden teketória nélkül megkorbácsolták; másodszorra levágták a jobb fülét; harmadszorra esküdtszék elé állították, s ha a jury, mint „a köz ellenségét”, bűnösnek mondta ki, csak egyféle büntetés várt rá: az akasztófa. Egy 1547. évi rendelet még tovább ment. A csavargót – a szokásos megkorbácsolás után – átadták a feljelentőnek kétévi ingyenes munkaszolgálatra. Ha megszökött és kézre került, bélyeget sütöttek arcára és homlokára, s most már élethossziglan lett a feljelentő rabszolgája. Harmadszorra következett az akasztófa. VIII. Henrik uralkodása alatt 72 000 csavargót küldtek akasztófára. Egyike volt a legolcsóbb szegényügyi rendelkezéseknek.

A LIBER VAGATORUM

A XVI. század elején a német könyvpiacon egy népszerű könyv jelent meg. Ez volt a címe: Liber vagatorum. Vagányok könyve! Az volt a célja, hogy leleplezze az álkoldusok fortélyait, és a közönséget megtanítsa a védekezésre. Mik voltak ezek a fortélyok? Legnagyobb részük természetesen a betegségszínlelés. A sánta, béna, kar és láb nélküli koldus persze mind épkézláb ember volt, de meglepő ügyességgel tudta elkötözni a végtagjait. Az epilepsziás szappant vett a szájába, és szabályszerű habzással fetrengett a templom előtt. A sárgaságos lótrágyával kente be az arcát, és ezzel az egyszerű szerrel sikeresen utánozta az epebaj tünetét. Az álleprás kereplőt forgatott a kezében, tudniillik erre voltak kötelezve a valódi leprások, hogy figyelmeztessék az embereket a ragályra. Be lehetett csapni a könnyen hivő embereket a megszállottság otromba meséjével is. Egy asszony láncon vezette a szerencsétlent, akibe belebújt az ördög, s az ugrált, üvöltött, a ruhát letépdeste magáról. A szegény nyomorult ember számára tizenkét fontnyi viaszgyertya árát kellett összegyűjteni, hogy letegyék egy csodatevő szent oltárára, aki majd elbánik az ördöggel, és visszaparancsolja a pokolba.

Általában meglepő volt az emberek hiszékenysége. Jött a kárvallott kereskedő, és írásokat mutogatott, hogy portékáját elnyelte a tenger vagy elemésztette a tűz. (A Liber vagatorum szerint az ilyennek Kandierer volt a neve.) Írása volt a törökök fogságából szabadult rabnak is, (Lossner.) Menekülése úgy történt, hogy bizonyos fogadalmat tett, mire láncai lehullottak. Bizonyságul felmutatta a láncok egy darabját is, tehát az igazságában senki sem kételkedhetett. Fogadalmat tett a lábadozó beteg is, aki most jött a kórházból. Gyógyulása esetére megfogadta, hogy elzarándokol valamely kegyhelyre, de a betegség elvitte a pénzt. (Dutzer.) Némelyik önvédelemből embert ölt, s most kell a pénz a fejváltságra, különben az ő fejét ütik le. (Sundfeger.) Meglágyították a szíveket a volt hóhérok is. Ezek nagy bűnbánattal nyugalomba vonultak, s vezeklésül a hívők szeme láttára megostorozták magukat. (Dallinger.) A Liber vagatorum hozzáteszi, hogy ha az alamizsnákból megszedték magukat, visszatértek régi mesterségükhöz. Álpapok kiborotváltatták a fejük búbját, és templomépítésre csapolták meg a híveket. (Dopfer.) A nőnemű vagányok csinosabbja a bűnbánó Magdolnát játszotta meg. Azelőtt bűnös életet élt, de most jó útra kanyarodott. Az erényes élethez alamizsna kell. (Sundfegerinnen.) Láthatók voltak templomok előtt pokrócokba takart, siránkozó asszonyok, ezek torzszülöttet hoztak a világra, s most ennek nyögik a következményeit. (Dutzbetterin.) 1509-ben egy pforzheimi asszony eleven békát szült. Elvitte Einsiedelnbe, a csodatevő Mária-kép kegyhelyére, ott a rendkívüli eset bizonyságául a békát életben hagyták, napi táplálékára azonban egy font hús kell. Erre a vastag hazugságra már a hatóság is felfigyelt, de a békaanyát jókor figyelmeztette a résen álló békaapa, vagyis a szeretője, és mindketten kereket oldottak. A könyv 1510-től 1529-ig harminckét kiadást ért meg.

A CSODÁK UDVARA

Victor Hugo regényének (A párizsi Nôtre-Dame) minden olvasója bizonyára jól emlékezik a hírhedt koldustanya leírására. Történeti alapja van; a Cour des miracles valósággal létezett. Henri Sauval, a régi Párizs krónikása (1620–1670) nagy kiterjedésű zsákutcának írja le. (A mai Rue Réaumur közepe tájáról nyílt, valamivel a mai Gaité színház előtt.) Zegzugos, szennyes, rosszillatú, rosszhírű sikátorokon, düledező házak közt lehetett a bejárathoz jutni. Maga a térség kövezve sem volt. A környező házakról Sauval azt írja, hogy különösen egy tűnt a szemébe: vályogból épült, félig a sárba süllyedt, s ötven család lakott benne. Csupa sokgyermekes család – értsd a gyermekeken a törvényeseket, törvényteleneket és a lopottakat. A lopott gyermekek voltak a koldustanyák legszomorúbb alakjai. Nem elég, hogy koldulásra nevelték, de már kora gyermekkorukban mesterségesen tették őket nyomorékokká. (A Lazarillo de Tormes című spanyol kópéregény ismeretlen szerzője azt írja, hogy különösen Olaszországban vitték nagy tökéletességre a nyomorékgyártó ipart. Összevarrták a gyermek szemhéjait és vakot csináltak belőle, – kicsavarták kezét-lábát, egész törzsét, és púpos kis szörnyeteggé alakították, aki járni sem tudott, csak mászott, mint a rák.) A Csodák udvara nappal kihalt és csendes. De estére benépesül. Megérkezik a vak, a féllábú, a néma, a leprás és mindaz a nyomorék, aki napközben templomok előtt és utcákhosszat sarcolta meg a jószívű emberiséget. És ilyenkor megtörténik a csoda. Szaladva jön a féllábú, dalolva a néma, szeretőjével csókolózik a leprás, kártyázni ül le a vak. Pokoli lárma váltja fel a nappali csöndet. Emitt marakodva osztoznak a nappali zsákmányon – amott már el is itta, aki megkapta a részét. S az alvilági társaság nem csupán álkoldusokból és műnyomorékokból verődik össze. Tolvajok, betörők, gyilkosságtól sem visszariadó banditák dorbézolnak együtt velük.

Veszedelmes hely volt minden idegenre, aki odatévedt. Még a rendőrség emberei is bölcsen óvakodtak a rémtanyára törni, mert a mindenre elszánt bandának fegyver is volt a keze ügyében. Csupán a közeli kolostorok barátait engedték be, ha valódi betegen kellett segíteni. Hálából, amikor a barátok körmenetben hordozták körül védszentjük képét, a vakok, némák és bénák megérintették a képet, s nyomban kinyílt a szemük, megjött a szavuk, és ugrálva, táncolva jelezték a csodatételt. Eleinte igazi koldusokat telepítettek oda, de lassankint kiszorította őket a magát közéjük fészkelő börtöntöltelék. Szinte hihetetlen, hogy századokig tűrték meg Párizs belsejében ezt a félelmes bűntanyát. Csak a XVII. század közepe táján szánta rá magát a kormány a cselekvésre. 1658-ban a rendőrség és katonaság egyesült erővel rajtuk ütött. A váratlan roham ellen a csodák népe nem bírt védekezni, összefogdosták őket, s kit-kit odaküldtek, ahová való volt; a munkaképteleneket kórházba, a többit fegyházba. A Csodák udvarát azóla többször átépítették, majd 1922-ben utolsó maradványát is lerombolták, s már csak a helye látható a modern Párizs térképein.

A LAZZARONE

A nápolyi meleg napsütés életre csalt egy sajátságos néposztályt, a szegények szegényeit, a lazzaronékat. Hivatásos naplopóknak lehetne őket nevezni, mert csakis a legvégső esetben szánták rá magukat valami alkalmi munkára; azután megint csak visszatértek élvezni a dolce far niente, az édes semmittevés örömeit. Kései utódaik ma is felfeltűnnek Nápolyban, mint tolakodó koldusok – és el-eltűnnek, mint fürge ujjú zsebtolvajok, akiktől az útikönyvek óvakodásra intik az idegent. Volt mégis egy idő, amikor a lazzarone kitett magáért! Felébredt benne az olasz hazafi, és belenyúlt Nápoly történetébe.

MASANIELLO, A NÁPOLYI NÉPTRIBUN

Nápoly a spanyol korona öröklött birtoka volt. Mint tudjuk, akkoriban úgy lehetett országokat örökölni, mint egy bútordarabot. Spanyol helyőrség tartotta megszállva, spanyol alkirály kormányozta. Az egykor gazdag Spanyolország már javában csúszott lefelé a lejtőn. Nem érkeztek többé arannyal-ezüsttel bélelt hajók az Újvilágból; az állampénztár töbnyire üres volt; tehát a koronabirtokok népének verítékéből próbálták kiszűrni az aranyat. Irgalmatlan adókkal sanyargatták Nápolyt és Szicíliát; a nép a legszélsőbb nyomorúságba süllyedt; hitvány korpakenyéren tengődött, sőt akárhányszor még arra sem telt, mert ha nem bírta fizetni az adóját, lefoglalták és eladták, amije volt, még az ágyát és az utolsó vánkosát is. Ha panaszkodott vagy rimánkodott, az volt a felelet: „Add el a feleségedet, add el a lányodat, mindjárt lesz pénzed.” Adó alá esett a sótól kezdve minden fogyasztási cikk; a keserű néphumor szerint a spanyolok „csak a napsugarat nem adóztatták meg”. Az adóval nem zaklatott napsugár el is végezte békésen a munkáját: megérlelte a gyümölcsöskertek termését. Özönlött a városba a környékről a narancs, füge, dinnye – úgyszólván egyedüli tápláléka az éhező tömegeknek. Erre a spanyol kormány észbe kapott: itt a legújabb pénzforrás! Fogyasztási adót vetett ki a gyümölcsökre, s ezzel még jobban szította maga ellen a gyűlöletet. 1647. július 7-én történelmi nevezetességű nap virradt a városra. Kora hajnalban megérkeztek a piacra a környék parasztjai, gyümölccsel megrakott szekereken. De megérkeztek a vámtisztek is, s követelték a gyümölcs után a fogyasztási adót. Parázs vita kerekedett, hogy ki fizesse: a paraszt-e, vagy az árut összevásárló kereskedő? A vámtiszteknek mindegy volt, akárki fizet, csak fizessen. A vita nem akart véget érni, a vámosok türelme elfogyott, nekiestek a gyümölcsöskosaraknak, hogy majd lemérik, s csak fizetés ellenében adják ki. A veszekedés hevében néhány kas felborult, a gyümölcs szétömlött a téren, mire a parasztok türelme is elfogyott: fogták magukat, valamennyi gyümölcsöskosarukat kiborították a földre. – Nesztek hát, itt a gyümölcs ingyen, hajtsátok be az adót a semmi után. Ide pedig nem jövünk többé.

Otthagyták a piacot, és nagy zúgással hazaszekereztek. Azt hinné az ember, hogy ezek után a nép nekilátott a zsákmányolásnak, fölszedte, ki mit bírt, és szaladt vele haza. Nem így történt. Felkapdosták ugyan a gyümölcsöt, de nem azért, hogy elfussanak vele. Bombázni kezdték a vámtiszteket és pribékjeiket naranccsal, citrommal, dinnyével. A furcsa muníció hamarosan elfogyott, erre fölszedték a kövezetet, s azzal zúdítottak pergőtüzet a vámőrségre. Ezek persze megfutamodtak, segítségért szaladtak a katonasághoz, de az nem mert mozdulni, mert a tömeg nőttön nőtt, s immár száz és száz torokból hangzott a lázadó kiáltás: „Le az adókkal!” Ez sem volt elég. Mindenfelől odatódultak a lazzaronék ezrei, és csatlakoztak a piac felháborodott népéhez. Áradatként öntötték el az utcákat, s most már a harci kiáltás így zendült fel: „Ki a spanyolokkal!’’ A forradalom fáklyája fellobogott. Most már csak vezér kellett, aki kezébe ragadja és rohamra vezesse a népet. Akadt is vezér egykettőre: Tommaso Aniello, összevont nevén Masaniello. Egyszerű halárus volt. Azaz csak lett volna, mert akkora nyomorúságban tengődött, hogy még bevásárlásra sem telt pénze, s csupán papirost árult a halpiacon, amibe a vevők becsomagolhatták az eleven portékát. Kortársai azt írták a 25 éves fiatalemberről, hogy fordulatos beszédmódja révén bizonyos népszerűsége volt, s utóbb rendkívüli szervezőképességről, csodálatos lélekjelenlétről és bátorságról tett bizonyságot. A tömeg tovább nőtt és dagadt – már tízezer, már húszezer lazzarone zsúfolódott össze a főutakon. A gyűlölet és elkeseredés talán céltalan pusztításban elégült volna ki, ha Masaniello váratlanul felbukkanó, parancsoló és szervező egyénisége irányt nem szab a szenvedélyeknek. Úgyszólván órák alatt kerületek szerinti népőrséget szervezett, s ezt a jelszót adta ki: „Le az adókkal! Egyenlő jogot a népnek a nemesekével!” Akadt fegyver is, a vezér elfoglaltatta a fegyvertárakat; puskát és kardot osztatott szét, s még néhány kis ágyút is kerített.

Július 8-án reggel Masaniello már száztízezer fegyveres embernek parancsolt. A spanyol helyőrség gondolni sem mert ellenállásra; a halálra rémült alkirály palotájából a várba menekült. Egyik közbenjárót a másik után szalasztotta a népvezérhez; ígért eget-földet: eltörli az adókat és egyenlő jogokat ad a népnek. Masaniello elfogadta a békeajánlatot, s már úgy volt, hogy helyreáll a rend, de egy fordulat megint fellobbantotta a szenvedélyeket. Az alkirálynak esze ágában sem volt, hogy megtartsa, amit ígért. Egyik bizalmasával felbéreltetett háromszáz embert, hivatásos banditákat, s amikor a nép küldöttei templomba gyűltek, hogy meghallgassák az alkirály üzenetét, a zsiványhad betört a templomba, halálra kereste Masaniellót, rá is lőttek, de nem találták. A kalandnak mégis rossz vége lett: a felbőszült nép fegyverre kapott, a banditákat egy szálig felkoncolta. Vezérük fejét leütötték, és a piac közepén karóra tűzték. A népharag most a nemesek és az adóbérlők ellen fordult. Ismerjük ezt a gyönyörűséges intézményt – tudjuk, milyen irgalmat nem ismerő kíméletlenséggel hajtották be a bérlők az utolsó adógarast is, s ahogyan a nép szegényült, ők úgy gazdagodtak, amiről fényes palotáik tettek tanúságot. A nép ezekre a palotákra vetette magát. Valamennyit megrohanta, s amit találtak bennük, kihordták az utcára: drága bútort, díszruhákat, bársonyt, selymet, szőnyeget, műtárgyakat, minden házi fölszerelést, s máglyát raktak belőlük. A lángok közé dobálták az ékszereket és ezüstneműket is, sőt ha pénz került elő valahonnan, azt is a tűzbe hányták. Az első napon hatvan, a másodikon harminchat palota előtt lángolt föl a máglya, majd égett maga a palota is. Szörnyű tűzijáték volt, a távolban füstölgő és sziporkázó Vezúv tette még félelmesebbé. S a pusztításnak erről a szédítő méretű művéről azt jegyezték fel, hogy a megsemmisítésre ítélt értékekből a nép a maga számára egyetlen darabot sem vett el. A cél csupán a becstelen úton szerzett vagyon elpusztítása volt. Masaniello halálbüntetés terhével tiltotta meg a fosztogatást. Egy ember mindössze egy abrosszal akart odébbállni: ott helyben leszúrták. Egy másik néhány ezüsttányért suvasztott el és a köpenye alá rejtette: rajtakapták, felakasztották.

Két éjjelen át riasztotta a várba menekült nemességet a máglyák és paloták tűzfénye, az immár százezernyi tömeg vésztjósló morajlása, az állandó harangzúgás, az utcákon felvonuló őrcsapatok robaja. Pedig mindez csak látszólagos zűrzavar volt. Belül tökéletes rendet tartott Masaniello, ezekben a napokban Nápoly korlátlan ura és parancsolója. A szepegő alkirály most már komoly ajánlatot tett: kétoldalú szerződéssel, ünnepélyesen fogja biztosítani az adók eltörlését és a jogegyenlőségét. Egyúttal Masaniellót kinevezte Nápoly város főkapitányának, s magához kérette az egyezségi tárgyalásra. A népvezér bátran, egymagában ment el a találkozóra, s nem is merték bántani, sőt az alkirály „kegyelmes úrnak” szólította és aranyláncot akasztott a nyakába. Nagyon meg lehetett ijedve. Miután a pontozatokban megállapodtak, a szerződést nagy ünnepélyességgel a székesegyházban kötötték meg. Masaniello erre az alkalomra ezüstsújtásos díszruhát öltött, tollas föveget tett a fejére, gyémántos markolatú kardot kötött az oldalára, és lóháton léptetett a dóm elé. Így kívánta a vezérkara. Künn a népőrség csapatai sorakoztak fel zászlaikkal – benn egyik oldalon az alkirály, a nápolyi érsek, a kormány tagjai, főpapság és főnemesség – a másikon a nép küldöttei. A szerződést rendes jogi formákkal megkötötték; az alkirály kezét az Evangéliumra téve meg is esküdött rá. Ezután egy rendkívüli műsorszám következett. Masaniello a nép küldöttei felé fordult: – Amit elkezdtem, elvégeztem. A nép jogai biztosítva vannak. A magam részére nem kérek semmit, megyek vissza a halpiacra, folytatom a régi mesterségemet. Azzal eldobta kardját és föveget, lerántotta és széjjelhasította a sujtásos dolmányt, s talán még folytatta volna a vetköződést, ha az alkirály gyorsan végét nem veti az egyoldalú ünnepléssel fenyegető jelenetnek. Nagy hirtelen elbúcsúzott, a fényes társaság aranyos hintókba szállt és elhajtatott a várba. – Nápoly főkapitánya pedig gyalogszerrel indult hazafelé. De amerre elhaladt, a csapatok zászlai földig hajoltak előtte… Tehát a nép jogai biztosítva voltak, mert az alkirály megesküdött az Evangéliumra.

Az ám. Akár egy szakácskönyvre esküdött volna. Alig oszlott szét a fényes kíséret, máris másféle sötét alakok sompolyogtak be a várba. Kilenc bérgyilkos. Az alkirály személyesen tárgyalt velük, és 10 000 aranydukátot ígért, ha elhozzák Masaniello fejét. A katolikus vallás nagy védelmezőjének, a spanyol királynak helyettese a merénylet végrehajtására egy katolikus ünnepnapot tűzött ki, július 16-át. Színhelyül a Santa Maria del Carmine templomot határozta meg, mert tudva volt, hogy az ottani istentiszteleten Masaniello is meg fog jelenni. Ilyen volt a mindennap misét hallgató, keresztet hányó, szentelt vizet pocsékoló spanyol vallásosság. A kegyes cselekmény simán folyt le. Istentisztelet végeztével Masaniello visszavonult a sekrestyébe, a bérgyilkosok utánalopóztak, öt pisztolylövés verte fel a templomi csöndet, s Masaniello holtan rogyott össze. Levágott feje ellenében a banditák megkapták a vérdíjat, az alkirály pedig hálaimát rebeghetett a Madonnához, akinek templomában sikerült pontot tenni a kilencnapos forradalom végére. Mert Masaniello halálával vége is lett mindennek. A nép, mintha minden egyes embert külön-külön főbe ütöttek volna, elkábult a vezér felmutatott véres fejének rettentő látványától. Ki is merítette már valamennyiüket a kilenc napja tomboló izgalom – nem volt, aki élre álljon és bosszúra tüzeljen – el is érték, amit akartak; lerakták a fegyvert, és szétoszoltak… El is érték, amit akartak… A jámbor olasz nép nem ismerte eléggé a spanyol udvari erkölcsöket. A fegyverletétel hírére köddé foszlctt a letett eskü. Spanyol hadihajók érkeztek a kikötőbe, friss csapatok erősítették meg a helyőrséget, s a spanyol vasököl kíméletlenül lesújtott a szerencsétlen városra. Nem esett többé szó a népjogokról, annál több az adókról. Visszaállt a régi rend, visszajöttek az adóbérlők, visszatért a régi nyomorúság. Masaniellóról pedig írtak regényt, drámát és operát, de Nápolyban mindössze az útikönyvek figyelmeztetik az utazót: „ez itt a Piazza del Mercato, ahol 1647-ben Masaniello vezérletével a spanyolok elleni felkelés kitört”.{16}

Érdekes volt az 1830-i brüsszeli bemutató hatása. A közönséget úgy felizgatta a cselekmény, hogy amikor kitódult az utcára, hatalmas tüntetést rendezett Belgium függetlensége mellett. (Tudniillik akkor még egyesítve volt Hollandiával.) A nép is gyűlölte az európai hatalmak által rájuk kényszerített államközösséget, s csatlakozott a színházi közönséghez. Egyesült erővel megrohamozták a hollandi igazságügy-miniszternek és a főkapitánynak a palotáját, mindent összetörtek-zúztak, majd az államnyomdára kerítették a sort, és alapos munkával szétrombolták. Operának még sohasem volt ehhez hasonló hatása.

IDE A PÉNZZEL!

Írtam róluk, akik a pénzt kölcsön veszik – róluk is, akik koldulják –, azokra is rá kell szánnom egy fejezetet, akik engedelem nélkül szedik el. De itt a horizont túlságosan kitágul. A bűnök országútján beláthatatlan tömegben tolonganak legváltozatosabb fajtáik, az alkalmi tolvajtól a rablógyilkosig. Valamennyit számba venni annyit jelentene, mint Pitaval gyűjteményét sokkötetes sorozattal gyarapítani. Szűkítenem kell a kört. Olyanokra esett a választásom, akikről az irodalomtörténet is kénytelen volt megemlékezni egyes írók műveinek a felsorolásánál. Mert írtak bizony róluk prózát és verset, életrajzot és szatírát, drámát és bohózatot, de még operát is. Ismét a Csodák udvarára hivatkozom. A tolvajiskolára. Amit Victor Hugo ott a csengőkkel megrakott báburól ír, nagyjában igaz. Hasonló csengős szerkezetet használtak oktatási célra a nagyvárosi tolvajiskolák. A legrégibb ilyen tanintézettel London dicsekedhetik. 1585-ben alapította egy Watton nevű kocsmáros. A növendékek – elhagyott, csavargó fiúk – csengőkkel ellátott zsebeken gyakorolták a tolvajmesterséget. Úgy kellett belőlük kicsippenteni az erszényt, hogy a csengők meg ne szólaljanak. Több részletet a tananyagról nem tudunk, viszont egy végzett növendék pályafutását feljegyezték. 1611 karácsony napján a királyi palota (Whitehall) kápolnájában I. Jakab király istentiszteleten vett részt. Vele volt a királyné, a yorkí herceg és nagyszámú udvari nép. Egyik tisztviselőnek feltűnt egy fekete bársonyba öltözött, előkelő külsejű úriember, aki időnek előtte lassú léptekkel kifelé tartott a kápolnából. Mivel már előbb egy udvarhoz tartozó főúr körül látta forgolódni, odament ehhez, és megkérdezte: nem hiányzik-e valamije? – De bizony hiányzik – kapott ez a zsebéhez. – Az erszényem. 40 shilling volt benne.

Utánaeredtek a kifelé törekvő úriembernek, lefogták, megmotozták – az erszény előkerült. Bíró elé állították; ott bevallotta, hogy a neve John Seldon, foglalkozása: hivatásos zsebtolvaj. Találtak nála egy finom kis kést is, a netán szükséges zsebmetszések céljára. Ítélethirdetés előtt a bíró feddő szózatot intézett hozzá. Ilyenformán: „John Seldon, tied a harmadik nagy bűn a világ teremtése óta. Elsőt a mennyben követték el (ti. a lázadó angyalok), a másodikat a paradicsomban (ti. Ádám és Éva), a harmadik téged terhel, mert az Isten házában, az ő földi helyettesének jelenlétében követted el.” Jakab király kegyesen fogadhatta a bírói tömjénfüstöt – John Seldon pedig meg lehetett elégedve, hogy mindössze csak akasztófára ítélték. A kivégzés szokás szerint a városon kívül Tyburnben történt, az efféle látványosságnak rendes közönsége előtt. A nagy tolongásban tetten értek egy zsebtolvajt, amint egyik néző zsebe ellen követett el merényletet. Ilyen kevés hatással volt rá a megtorlás elriasztónak szánt látványa. Egy hét múlva ő is főszereplője lett a tyburni ingyenelőadásnak. Ezek a zsebtolvajlások ihlették meg Ben Jonsont, amikor Bariholornew Fair (Bertalan-napi vásár) című darabját írta. (1614) Egy vidéki nemes úr hallgatja a zsebtolvajokról szóló, óvatosságra intő balladát. Ott is tartja kezét a zsebén – pickpocket legyen a talpán, aki az erszényt onnan kilopja. A balladaénekes cimborája most egy szalmaszállal megcsiklandozza a fülét, odakap, s mire eszmél, az erszénynek hűlt helye van. A mag, amelyet Watton mester elvetett, termékeny talajra talált a londoni alvilágban. A tolvajiskolák fejlődtek, szaporodtak. Az Annual című évkönyv 1765. március 25-ről ezt az eseményt jelenti: A lord mayor elé négy zsebtolvajláson ért fiút állítottak. Töredelmesen bevallották, hogy ők egy tolvajiskola növendékei. A tulajdonos – egy citybeli italmérő – háromosztályos tanfolyamon képezi ki a tanulókat. Az első osztályban azt gyakorolják, hogyan kell magának a tulajdonosnak zsebéből kilopni a zsebkendőt vagy órát. Egyik fiúnak ez egyetlen estén négy izben sikerült. Meg is dicsérte a mester: húszévi gyakorlat után sem lehetne ügyesebben lopni. A következő osztályból a sötétedés beálltával két fiú indul útnak. Egyikük

valami ürüggyel bekopogtat egy, már bezárt üzlet ajtaján – a másik hason fekve, szorosan az ajtó mellé lapul. A boltos beengedi a fiút, majd megint kiereszti, de ekkor már a hason fekvő suhanc akként mesterkedett odakünn, hogy az ajtó nem zárult teljesen. Amikor odabenn minden elcsendesül, bekúszik az üzletbe, és összeszedi, amihez hozzáfér. A harmadik osztályra hárul a legnehezebb feladat. Késő este két fiú lefekszik egy boltnak az utcára nyíló alacsony ablaka alatt, s úgy tesz, mintha aludnék. Akkoriban senki sem törődött az utcán fetrengő alakokkal. „Bizonyára nincs szállásuk, azért alusznak itt” – gondolták a járókelők, és mentek a dolguk után. Az éjszaka magányában azután megkezdődik a munka. Hegyes szerszámmal kikaparják a téglák közéből az összekötő mészhabarcsot. (A nedves időjárás miatt nem szoktak vakolatot használni.) Óvatos, finom munkával néhány téglát kiemelnek, a résen bebújnak, és megrakodva visszamásznak. Nehéz próba; rendkívüli ügyességet, figyelmet éá lélekjelenlétet követel.{17} Londonban mérhetetlen gazdagság halmozódott fel. És mérhetetlen volt a nyomorúság is, amely gyakran a paloták közvetlen szomszédságában tanyázott. A mai ragyogó Regent Street helyén szűk sikátorokból áradt a pálinkagőz és nyomorbűz a palotasorok felé. Egész városrészek voltak arról nevezetesek, hogy álkoldusoknak, tolvajoknak és betörőknek a búvóhelyei – ilyen volt különösen a hírhedt St. Giles kerület. Nem volt túlzás, amit a londoni alvilágról beszéltek, hogy több ott a zsebtolvaj, mint egész Európában együttvéve. A szörnyű ellentét a gazdagság és nyomor között érthetővé, ha nem is menthetővé teszi az állandó guerillaharcot a gazdagok erszénye ellen. Viszont kevésbé érthető a széltében elterjedt léha romantika, amely ennek a csatározásnak némely alakját lovaggá ütötte, és vírágkoszorút font a homloka köré, holott a hóhér sütötte bélyeg jobban illett volna oda. Az alvilági regényhősök közül különösen kimagaslott a high-wayman, a lovas útonálló. Arisztokrata volt a közönséges tolvajok és rablók társadalmában. Pompás lova van, kitűnő lovas, ötletes és vakmerő; amellett lovasemberhez illő előkelőséggel dolgozik, vért nem ont, szegényembert nem bánt, hölgyekkel szemben udvarias.

DICK TURPIN ÉS A TYBURNI AKASZTÁSOK

Ez a nevezetes fiatalember mint egyszerű mészároslegény kezdte pályáját a XVIII. század elején. Eleinte marhákat lopott, és a húsukat kimérte – majd csempészekkel és orvvadászokkal szűrte össze a levet – végül a betörő-életpálya mellett döntött. Öttagú bandájával sorban tört be védtelen öregasszonyoknál, magános tanyák parasztgazdáinál, majd válogatás nélkül mindenfelé. 1735. január 11-től február 7-ig a betöréseknek akkora sorozatát követték el, hogy a hatóság megsokallta, körözést bocsátott ki ellenük, s kegyelmet és 100 guinea jutalmat ígért a feljelentőnek. Egyik társuk el is árulta a bandát; a közembereket elfogták, de Dick, a vezér, megugrott. Ekkor kezdődött pályája második része, amely érdemessé tette a regényíró tollára. Lovat szerzett, és mint highwayman fosztogatta az utasokat. Országúti rablásainak részletes felsorolása untatná az olvasót. Kifosztott mindenkit, aki elébe került: hintón járó utast, gyalog parasztot, vásárra igyekvő fiatal lányt – s még a koldustól is elszedte az alamizsnagarast. Többször volt úgy, hogy már elcsípik, de páratlan vakmerőséggel és ügyességgel mindig sikerült kihúznia nyakát a hurokból. Megtudták, hogy az eppingi erdőben van a búvóhelye. Vérebekkel keresték a nyomát, de megbújt egy nagy fa lombkoronájában, s megint csak kisurrant az üldözők karéja közül. Ez kell a zsiványregények olvasóinak: a lóvá tett fogdmeg és á fügét mutató betyár. Volt egy leginkább emlegetett remeklése; persze, hogy megírta Ainsworth is. Kora hajnalban kirabolt egy utast London határában, majd Black Bess nevű híres fekete paripáján elnyargalt, és egy futamodásban este megérkezett York városába. 200 mérföldet tett meg 15 óra alatt, kevés pihenővel. Nem tudom ezt a távlovaglást sportszempontból értékelni – a bűnügyi eljárás során az lett az eredménye, hogy a bíróság elfogadta az alibit. Megállapította, hogy a hajnali rabló és a Yorkban este sétálgató úriember nem lehet azonos személy. Az érdekes történetnek csupán az a hibája, hogy Dick Turpinnek sohasem volt Black Bess nevű lova, és ő maga sohasem volt Yorkban. Sőt az sem bizonyos, hogy egyáltalán megtörtént-e, s nem csupán afféle vándoranekdota, aminőkkel a rablóromantika művelői hőseiket fel szokták sallangozni.

Amikor Dick lába alatt megforrósodott a talaj, elköltözött egy távoli megyébe, s ott Palmer néven a magánéletbe vonult. Az ottani vadásztársaságok befogadták maguk közé a kitűnő lovast és jó modorú úriembert – és talán sikerült volna elfeledtetni Dick Turpint, ha egy jelentéktelen alkalommal ki nem tör belőle a haramia. Vad helyett lelőtt egy ártatlan kakast, s amikor egyik vadásztársa tréfás megjegyzést tett rá, felfortyant: – Csak addig várjon, amíg újratöltöm a puskámat, megkapja a választ! Az elképedt squire szóvá tette a szokatlan kirohanást a többiek előtt. Gyanút fogtak, érdeklődtek, kutattak, nyomra jutottak s Palmer urat letartóztatták. A börtönből már mint Dick Turpin került az akasztófa alá. A kivégzés alkalmára szép új ruhát rendelt magának, és 10 shilling napidíjjal felfogadott öt embert, hogy fekete ruhában, fekete kesztyűvel és fekete gyászfátyollal a kalapjuk körül, kíséretül szegődjenek a koporsója mellé. Hogy a nem mindennapi végintézkedést megérthessük, egy pillantást kell vetnünk arra a vásári sokadalomra, amely ilyen alkalommal összesereglett. A nyilvános kivégzéseket 1783-ig London határán kívül, Tyburnben hajtották végre – ezután a város szívében, a Newgate fogház előtt állították fel a bitófát. 1868-ig tartottak az ingyen látványosságok, azontúl a fogház belsejében akasztottak. Amikor híre ment, hogy akasztás lesz, már jókor reggel megnyíltak a környékbeli kávéházak és pálinkamérések. Nemcsak azért, hogy kiszolgálhassák az egyre sokasodó vendégsereget, hanem hogy bérbe adják emeleti és padlásszobáikat. Egyik kikiáltó a másikat kiabálta túl: – Előnyös helyzet! Kényelmes szobák! Pompás kilátás! Ömlik a tömeg, gyalog, lóháton, szekéren. Lacikonyhák árulják a meleg ételt és hideg italt, mint vásárokon szokás. Az emberek esznek-ísznak, pipáznak, kártyáznak. A hangulat egyre emelkedettebb; egymást érik a durva tréfák; megérkezik a szekér az elítélttel, bírálják a magaviseletét, dicsérik vagy gyalázzák. Még akkor is, amikor már a levegőben kalimpál, süvöltenek feléje a biztatások vagy szidalmazások, mint valami bokszversenyen vagy kakasviadalon.

Tévedne, aki azt hinné, hogy ez az érzéstelen, elvadult közönség London söpredékéből verődik össze. Persze ott vannak a St. Giles negyed lakói, a szaktársak és utcalányok. De hintón is szoktak érkezni előkelő uraságok és asszonyságok, ök természetesen nem elegyednek a durva tömeg közé, mert már előtte való nap gondoskodtak helybiztosításról, és lefoglalták a jó kilátással szolgáló ablakokat. Valamikor állandó alakja volt Tyburnnek lord Selwyn, az angol arisztokrácia előkelő tagja. Számára egy kivégzés valóságos műélvezetet jelentett. Hogy ez minél tökéletesebb legyen, előbb áttanulmányozta a bűnper iratait, és meglátogatta az elítéltet a siralomházban. Amikor értesült, hogy mikor fogják Damienst, XV. Lajos merénylőjét négy lóval részekre tépetni, elutazott Párizsba, és odafurakodott a vérpad közvetlen közelébe. Egyik hóhérlegény el akarta zavarni, de a bakó rászólt: – Engedjétek, ismerem, ez egy angol uraság és amatőr. Az ítéletek végrehajtásáról az újságok is részletes leírást közöltek. Reggeli olvasmányul a nyárspolgár számára. Ez a sajátos nyilvánosság magyarázza meg, hogy az elítéltek mindenképpen méltók akartak lenni a nézőközönség kitüntető figyelmére, s úgy viselkedtek, amint az országutak lovagjaitól elvárható volt.{18}

JACK SHEPPARD, A KITÖRŐ BETÖRŐ

Sheppard nem volt highwayman. Eleitől végig mint footpad (gyalogbetörő) működött. Hol itt tört be, hol amott – hol egyedül, hol másodmagával. Volt egy szép szeretője, Elisabeth Lyon, becenevén Edgworth Bess. A fiatal hölgy a zsebmetszői pályán működött, olykor segített is Jacknek vállalkozásaiban. Egyszer azonban Bess pórul járt a saját szakmájában. Tetten érték, és bevitték a kerületi fogdába. Jack megtudta, és azonnal cselekedett. Egy éjszaka betörte a

fogda ajtaját, leütötte az őrt, és Besst kiszabadította. (Megjegyzendő, hogy eredetileg ácslegény volt, és ismeretes volt nagy testi erejéről is.) A lovagias cselekedet egy csapásra híressé tette Jacket Bess kartársnőinek körében, s mi tagadás, népszerűségét értékesítette is. Besst elhagyta, és bokrétát kötött a lebujok virágaiból. De nemsokára magát Jacket is tetten érték, és megbilincselve beszállították a New Prison nevű fogházba. Nagy meglepetésére itt egy ismerős arc mosolygott feléje: Bess. Zsebtolvajlás gyanúja miatt került oda. Ezúttal együtt szöktek meg mindketten. A részletek nem ismeretesek, csak annyi derült ki, hogy Jack becsempészett ráspollyal átfűrészelte a bilincseit, kifeszített egy ablakrácsot, összekötött egy pokrócot és lepedőt, Besst leeresztette, s utána maga is lebocsátkozott. A sikerült kitörés Jack Sheppardet a londoni alvilág koszorús hősévé avatta. A rendőrség belátta, hogy a maga emberségéből nem fog a nyomára akadni, árulóra pedig a szakmán belül nem számíthat. Jöjjön hát Jonathan Wild, a nagy „tolvajfogó” (thieve-taker), aki az irodalomtörténetbe is bevonult Fielding szatirikus regénye révén. (Jonathan Wild, the Great.) A jelentékeny férfiú eleinte orgazda volt, s mint ilyen, bennfentes lett a londoni tolvajvilágban. Ismeretségi körét felhasználva egy új üzletágat alapított: közvetítő lett a károsok és a tolvajok között. A káros hajlandó volt többet fizetni az ellopott holmijáért, mint amennyit az orgazdák adtak volna érte. – Wild tehát közvetítette az ajánlatot, s a káros és a tolvaj rajta keresztül megkötötte az üzletet. Mindketten jól jártak, a maga hasznát Wild is lefölözte. Azonban egy 1718-i új törvény bedugaszolta a sajátságos keresetforrást. Kimondta, hogy aki jutalmat fogad el lopott dolgok felfedezéséért, anélkül hogy egyszersmind a tolvajt is megnevezné: éppúgy büntetendő, mint maga a tolvaj. Az elmés üzletágra az akasztófa árnya borult. A nagy Jonathan tehát új kereset után nézett. A tolvajfogásra adta magát. Mint besúgó és beugrató összefogott a rendőrséggel, s mert jártas volt az alvilág útvesztőiben, sikerült tíz-egynéhány esztendő alatt 35 útonállót, 22 betörőt s

valami félszáz zsebtolvajt és alsóbbrendű gonosztevőt a rendőrség kezére adnia. Végre mégis utolérte a végzet. Egy csipkelopás esetében nem bírt ellenállni az előnyös alkalom ingerének. Felbizsergett benne a régi üzletember, s a becses csipkéket 10 guinea ellenében visszaszerezte a károsultnak – anélkül azonban, hogy a tolvajokat is kiadta volna. Newgate, halálítélet, Tyburn. A nép szitkokkal halmozta el és szeméttel dobálta meg. Visszatérve mármost Jack Sheppardre: a nagy thieve-taker napok alatt kinyomozta a szállását, ott el is fogták, és bevitték a Newgate-be, Az esküdtszék bűnösnek mondta ki, a bíró halálra ítélte. A kivégzés napját is kitűzték, A Newgate-ben a siralomházi foglyok számára egy külön helyiséget engedélyeztek, ahol a látogatóikkal beszélhettek, de csak vasrácson keresztül. A rácsozat a kapualjára nyílt. Bessnek most sikerült lerónia a háláját. Szerszámokat csempészett be, s a megbeszélt esti órában egy lánytársával lesben állt a kapu alatt. Jack feszitővassal rést tágított a falon, fejjel kifelé kibújt a lányok karjai közé, s a nyitott kapun mindhárman kisétáltak. Ez volt Jack Sheppard második kitörése. Legott munkához is látott. Egy órásmester nyílt kirakatából ellopott három aranyórát. De már a rendőrség az egész várost fellármázta. Gyalog, lóháton, kutyákkal hajszolták a nyomát. A Newgate porkolábjai is csatlakoztak hozzájuk. Szégyellték magukat szörnyen; el voltak keseredve, mert a polgárság azt követelte, hogy a hanyagságuk miatt csapják el valamennyit. Jack páratlan lélekjelenléttel és ügyességgel kétszer is kivágta magát – harmadszorra mégis fölfedezték, legyűrték, és visszahurcolták a Newgate-be. Ott a padozat kőkockáiba erősített súlyos lánccal bilincselték le mindkét lábát, béklyókba verték mindkét kezét. Most szökjön meg, ha tud!

A helyzet reménytelennek látszott. Ezúttal teljesen el volt hagyatva; semmi szerszám, semmi segítőtárs. És mégis volt valamije: egy rozsdás vasszög, amelyet egy őrizetlen pillanatban felszedett a földről. Szinte hihetetlen, ami most következett. Mindenekelőtt irtózatos erővel szétlapította a kézibilincseit, és kihúzta belőlük a kezét. A szöget egy kőkockán puszta kézzel elgörbítette, s ezzel a kezdetleges eszközzel felnyitogatta a padlóhoz erősített vasgyűrűk zárát. Nem volt többé a padlóhoz láncolva, szabadon mozoghatott, de csak láncostul, mert a bokabilincseket nem bírta femyitni. Valahogyan mégis segített magán. Harisnyáit keserves munkával keresztülerőltette a bilincsein, azután visszahúzta a láncokra, harisnyakötőjével térden felül lekötötte, hogy ne csörögjenek, s a lazán csüngő lánc közepét beleakasztotta az övébe. Ezzel a súlyos teherrel bebújt a kandallóba, és lassan kúszni kezdett a kéményen fölfelé. De újabb akadály: az utat elzárta egy keresztben álló vasrúd. Elbánt vele. Egy láncszemet sikerült egyik béklyójáról letörnie, ezzel kikaparta a rúd körül a vakolatot, s nemcsak hogy az útja lett szabad, de egy jó feszítővasra is tett szert. Kifeszegette a téglákat a kémény falából, átbújt a nyíláson, és – szerencséjére – egy üres, elhagyott szobába jutott. Ennek ajtaját vasrúdjával kifeszítette, és megérkezett egy kis sötét folyosóra. Megint egy ajtó, megint neki a feszítővassal, és benn volt a fogház kápolnájában,

Casanova hírhedt szökése a velencei ólomkamrákból egyszerű séta volt ahhoz képest, amit ez a bitófa elől menekülő ember halálos elszántsággal végbevitt. Összesen hat nehéz ajtót tört fel vagy emelt ki a sarkából. Volt úgy, hogy az ajtót erős retesz zárta el belülről; ilyenkor kifeszített egy téglát a falból, benyúlt a résen, és a reteszt félrehúzta. Öreg este volt már, amikor a kápolnából jövet még néhány záron, lakaton és reteszen átküzdötte magát, és megcsapta arcát a szabad levegő. A Newgate falának a tetején volt. Ha innen leugrik, nyakát szegheti. Tovább kúszott, és talált is alkalmasabb helyet. A fogház esztergályosának háza oda volt ragasztva a falhoz; padlására már kevesebb kockázattal lehetett bejutni. Állítólag visszament ugyanazon az

úton cellájába a pokrócáért – de ezt nem tartom valószínűnek. Hihetőbb, hogy magával hozta, összecsavarta, vasrúdja segítségével a falba erősítette, és csendesen lebocsátkozott a padlásra. Halálosan fáradt volt. Pihent egy darabig, és figyelte, mikor hallgat el odalenn a háziak jövése-menése. Amikor csend lett és minden világosság kialudt, macskaléptekkel lelopózott a lépcsőn, kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára. Szabad volt. S mindezt az övébe akasztott lánccal! A padláson egyszer meg is csörrent, a gazda fel is figyelt, hogy mi az? de megnyugtatták: „Valami macska lesz odafenn.” Harmadik szökése volt ez. De még nem volt befejezve. A lánc? A lánc! Óvatosan lopakodott át az ismert sikátorokon, s hajnali két órakor holtfáradtan, elcsigázottan, bilincsektől feltört lábbal kijutott a város szélén elterülő mezőségre. Talált egy üres istállót, ott megbújt, és aludt másnapig. A Newgate fegyőrei másodszor is levizsgáztak. Olyan biztosak voltak a dolgukban, hogy másnap reggel nyolc óráig feléje sem néztek a foglyuknak. Csak akkor döbbent vissza a főporkoláb, amikor benyitott a cellába és a rab helyett egy halom törmeléket talált a kandalló előtt. Jack Sheppard tehát megint megszökött, s csúfságul a láncait is elvitte magával! A hír gyorsan elterjedt városszerte, sorban nyitogattak be a zárkába az előkelőségek, és kialakult a meggyőződés: emberi erő ilyesmire képtelen, itt boszorkányság történt. Jack ezalatt kialudta magát az istállóban. Megint szerencséje volt: egész nap zuhogott az eső, egy teremtett lélek sem járt arrafelé. Kimerészkedett az útra, talált a közelben egy szatócsboltot; vett kenyeret, sajtot, még egy üveg sört is, és visszaosont a búvóhelyére. Megjegyzendő: 50 shillingnyi megmentett vagyona volt a zsebében. De a lánc! A lánc! Harmadnap végre meglátott az úton egy arra ballagó rongyos vándorlegényt. Egy arany megcsillogtatásával rábírta, hogy szerezzen egy kalapácsot és lyukasztó vasat. A legény megszerezte, s egyesült erővel a béklyót szétverték. Megnyílt előtte a szabad élet, megjött az életkedve, és kibuzdult belőle az akasztófahumor. Levelet írt a főporkolábnak, és bocsánatot kért az udvariatlanságért, hogy búcsú nélkül távozott – ami pedig a láncot illeti, ha nem

rakták volna rá, nem vitte volna el. Most módja lett volna, hogy valamely csempészhajón más országba meneküljön, ahol páratlan ügyességével becsületes úton is boldogult volna. 22 éves volt mindössze! De nem bírta otthagyni dicsősége színhelyét, az ismerős kocsmákat, a cimborákat és legfőképpen a szerelmes lányokat. Folytatta, ahol elhagyta. Betört egy zálogházba, elvitt-minden összecsomagolhatót, s a lopott holmiból felöltözött gentlemannek. St. Giles lebujait ezentúl egy előkelő úr szokta meglátogatni, selyemkabátban, divatos parókával a fején, ezüstmarkolatú karddal az oldalán, gyémántgyűrűvel az ujján, aranyórával a zsebében. Ő volt, az alvilág bálványképe, a szalonok beszédtárgya, újságok hírtölteléke, falragaszokon körözött gonosztevő: Jack Sheppard. Vakmerősége, könnyelműsége utoljára is a nyakát szegte. Két lányt megkocsikáztatott, megvendégelt, etetett-itatott, kocsmáról kocsmára cipelte őket, s végezetül ő maga is tökéletesen elázott. Egy pincér fölismerte, szaladt a rendőrségre, s a holtrészeg betörőt minden ellenállás nélkül megbilincselték. Ismét a Newgate, most már utoljára. Az előkelő világ törte magát, hogy a nevezetes rabot szemtől szembe láthassa. A porkolábok 200 fontot kerestek a kezükbe nyomott borravalókból. Jack, hírességének tudatában lekötelező udvariassággal fogadta őket; eldicsekedett szökéseinek részleteivel, és sohasem mulasztotta el őlordságaikat felkérni, hogy kegyelmi ügyében járjanak el a királynál. Komolyan hitte, hogy a nemzetnek ezt a nevezetességét nem fogják Tyburnbe küldeni. Megtisztelte látogatásával a művészvilágnak fényes nevű tagja is: Sír James Thornhul, Hogarth apósa. Megfestette arcképét, ennek rézmetszetű másolataival elárasztották a képes nyomtatványokat, és Jack Sheppard bevonult a halhatatlanságba. Földi halála 1724. november 16-án következett be Tyburnben, ezúttal részvéttől néma, tengernyi sokaság előtt. Már a következő évben színdarabot írtak róla, és előadták a királyi Drury Lane színházban. (Harlequin Sheppard.) A Bertalan-napi vásárra egy bohózat készült róla (The Prison Breaker or the Adventures of John Sheppard), zenével, tánccal és vidámsággal. Ennél komolyabb műfajt jelentett a róla szóló The Quakers

Opera – valamint a British Yournal 1725. decemberi számában megjelent Beszélgetés a holtak birodalmában Julius Caesar és Jack Sheppard között. Caesar megbotránkozik, hogy ilyen gazfickóval eresztették össze. – Ugyan miért? – torkolja le Jack. – A magam szakmájában épp olyan nevezetes voltam, mint te a tiédben. Meg azután ki érdemel inkább büntetést: aki lakatokat tör fel, vagy aki egy nép alkotmányát forgatja fel? Egy bilincs szentebb talán, mint egy nép szaabdsága? És vajon mi nagyobb gyalázat: falat bontani, vagy egy nép törvényeit széjjelzúzni? A vita ide-oda hullámzik, de végül Caesar megadja magát, és kijelenti, hogy bár minden fejedelem úgy gondolkoznék, mint ez a betörő zsivány. S még a templomi szószékről is elhangzott Jack Sheppard híressé vált neve! Közvetlenül a kivégzés után egy külvárosi templomban különös szentbeszéd lepte meg az ájtatos közönséget. A szónok felsorolta Jack szökésének főbb mozzanatait, majd így folytatta: „Keresztény híveim! Micsoda szégyen, hogy mi nem merjük megtenni lelki üdvösségünk érdekében azt, amit ő halandó testének megmentéséért tett. Rajta! cselekedjetek ti is úgy: nyissátok fel szívetek lakatját a bűnbánat szögével – zúzzátok szét a bűnös szenvedélyek bilincseit, kússzatok fel a reménység kéményén – ragadjátok meg a jó elhatározás vasrúdját – törjetek át a kétségbeesés kőfalán, és törjétek fel mindama zárakat és lakatokat, amelyek a halál völgyének sötét bejáratát őrzik. Jussatok fel az isteni gondviselés falaira – erősítsétek meg a hit pokrócát az egyház vasrúdjával – ereszkedjetek le bizalommal annak padlására, aki erőt ad ahhoz, hogy elhatározzátok magatokat, és menjetek le az alázatosság lépcsőjén. Így meg fog nyílni előttetek a nyugtalanság kapuja, és ki fogtok siklani a vén főporkolábnak, az ördögnek körmei közül, aki ordító oroszlánként kapdos utánatok.” Még csak annyit, hogy a nyomozásnál Jack szeretőit is elővették, s egyiknél megtalálták a láncot és a bilincseket. A lány keservesen sírt, amikor a szerelmi emléket elkobozták tőle.

DUVAL, A GAVALLÉR BANDITA

Claude Duval egy kis francia faluban született, 1642-ben. Mint lovászgyerek a Párizs–Rouen vonalon közlekedő posta alkalmazottja volt. Összeismerkedett az angol utasokkal – 18 éves korában el is ment eggyel Londonba, inasnak. Anglia ekkor ünnepelte a Stuartok visszatérését. Ezt úgy kell érteni, hogy a puritánok uralma alatt elfojtott élvezetvágy robbanásszerűen tört ki országszerte. Falni, habzsolni az élet felszabadult gyönyörűségeit – élvezni és mulatni; kezdte az előkelő világ s folytatták az alsóbb és legalsóbb néposztályok, ki-ki a maga módja szerint. A mindenféle rendű és rangú korcsmák hangosak voltak a tivornyáktól – a játékházakban hamiskártyások csapolták meg a pénzes látogatók játékszenvedélyét – s ez az általános szabadság aranykort jelentett a zsebtolvajok és útonállók számára. Duval otthagyta az inasságot, és működési területül az országutat választotta. Nemsokára a hír mint gallant highwaymant, vagyis gavallér banditát emlegette. Útonállásait francia udvariassággal vitte végbe; hölgyekkel szemben éppenséggel lovagiasan viselkedett. Már amennyiben lovagiasnak lehet mondani egyik leghíresebb kalandját. Kémeitől megtudta, hogy erre és erre fog utazni egy idősebb baronet, fiatal feleségével, valamint a kocsi vánkosai alatt 400 fonttal aranyban. Lesbe állt öttagú bandájával, megállította a hintót, és kiparancsolta az utasokat. Az asszony útközben fuvolázással szórakozott – Duval meghallotta. – Pompás – szólt a férjhez –; látom, hogy kedves neje szereti a zenét, s így bizonyára a tánchoz is ért. Engedje meg, hogy felkérjem: kegyeskedjék velem egy courante-ot eljárni. A férj az öt cimbora láttára szíveskedett beleegyezni. Duval leszállt a lováról, a hölgy elébe libbent a kocsiból, s az országúti társaság nagy gyönyörűségére úgy eljárták a divatos táncot, hogy „egy londoni szalonban sem különben, pedig a highwaymannek sarkantyús csizma volt a lábán”. – Látom, hogy úriemberrel van dolgom – jelentette ki a férj a tánc végeztével. Elköszönt, és indult, hogy majd visszaülnek a kocsiba.

– Nem úgy, uram – állította meg Duval. – A mutatványért fizetni kell! A baronet belátta, hogy nincs menekvés. Elébe akart vágni a motozásnak, az egyik vánkos alól kihúzott egy száz arannyal bélelt erszényt, és udvariasan felajánlotta a lovagcsizmás táncosnak. Duval meghajtotta magát: – Ön valóban gavallér, uram. Az ilyen szívesen adott száz arany többet ér, mintha erőszakkal venném el a többi háromszázat, ami még ott lapul a vánkosok alatt. Szabad az út, uram. A jelenetet William-Powell Frith XIX. századi angol festő megfestette. Valószínű, hogy Duval a további 300 aranyról nem a baronet bőkezűségének méltánylásául, hanem az asszony szép szemei kedvéért mondott le. Általában ez a franciába oltott angol nem bírt ellenállni a nőknek – azok se neki. Azzal szokott dicsekedni, hogy minden kényszer nélkül sikerült meghódítania több mint száz lányt, asszonyt és özvegyet. Sikereinek híre is ment, olyannyira, hogy halála után ezt a verset faragták a sírkövére: Here lies Duval. Reader if male thou art Look to thy purse, if female to thy heart. (Itt nyugszik Duval. Olvasó, ha férfi vagy, vigyázz az erszényedre – ha nő, a szívedre.) Természetesen ő is Tyburnben végezte, 1670. január 21-én. Egy vendéglőben fogták el, mulatozás közben. A siralomház még nem látott annyi előkelő hölgylátogatót. Némelyikük kegyelmi ügyében is eljárt; persze siker nélkül. De kitartottak mellette az utolsó percig; elzarándokoltak Tyburnbe is, álarcosan, ahogyan az akkori divat engedélyezte. A tömeg ezúttal nem utcai szeméttel hajigálózott, hanem virágot dobált a szekérre. Néma csendben végezte munkáját a hóhér; azután a holttestet levágta a kötélről, és átadta a kivégzett barátainak, temessék el biztos helyre, nehogy a „feltámasztók” (resur-rectionists) kiássák a friss hullát és eladják boncolás céljára a sebészeknek. A baráti kör elvitte a halott highwaymant egy ismerős korcsmába, s annak nagytermében felravatalozták. Fekete posztó borította a falakat, nyolc

viaszfáklya égett a koporsó körül, fekete ruhás, hosszú legények álltak mellette díszőrséget. Beengedték a közönséget is, s a látogatók szótlan tisztelettel vonultak el a hatalom áldozata előtt.

Sokáig mégsem tartott a komédia, mert a bíróság megtudta, és betiltotta. Duval történetét többen is megírták, komolyságra igényt tartó életrajzokban, valamint füzetes regényekben. Az irodalomtörténetben emlékét Samuel Buller szatirikus műve őrzi: Ode on Duval.

*

Így szokott végződni az országutak lovagjainak regényes élete. „Csizmában halnak meg” – ahogyan az angol szólás mondja. Idézhetem Petőfit is:

Hej zsiványság, derék szép zsiványság! A te véged hatalmas mulatság: Lesz belőled, úgy hord a szerencse, Száraz fának száradó gyümölcse.

Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad: Kitekeri a hóhér a nyakad. Hogy pedig ne láthasd szégyenedet, Kivájják a varjak szemeidet.

De volna még néhány szavam a beteges érzelgősségről, amellyel a hölgyvilág egy közönséges haramiának jól megérdemelt sorsát megsiratta. Jól van, szánják a nyomorult embert, akibe hóhér fogja belefojtani a lélegzetet, de ne lássanak regényhőst az útonálló zsiványban. Orvosok dolga, hogy ezeket az érzelmi eltévelyedéseket kielemezzék. A magam részéről csak azt teszem hozzá, hogy tárgyaik mindig jóképű, deli legények szoktak lenni, s a szív húrjait egészen más rendeltetésű szervek rezdítik meg. Tudok rá egy hazai példát is. 1863. június 13-án végezték ki Bogár Imrét Pesten, a gyepmesteri telep mellett. Egykorú leírás szerint kiszekerezése így ment végbe: „Hosszú kocsisor vonult végig az Üllői úton, ki a gubacsi puszta felé. Az első szekéren ült a szép halovány Bogár fiú, papjával az oldalán. Kocsija telve koszorúval, útja virággal hintve – az ablakok ezreiből kíváncsi fejek kandikáltak a menetre, s zokogó hölgyek könnyeivel vegyesen hullanak alá a koszorúk, bokréták, virágok a halálra ítélt betyár elé.” Sohasem olvastam róla, hogy zokogó hölgyek öreg betörőkért hullatták volna könnyeiket.

BETYÁRVILÁG MAGYARORSZÁGON

Százötven évig szenvedett Magyarország egy idegen, ellenséges indulatú uralkodóház alatt. Nemcsak az ország kenyerét vette ez el, de a vérét is. Értem a katonafogdosást. A Habsburgoknak tele kaszárnyák kellettek, hogy védjék magukat a tulajdon népeik ellen is. A költőnek a rab oroszlánról írt allegóriája ráillett az „örökös tartományok” valamennyi rab népére:

Ha szét találja törni börtönét, Úgy összetéphet, úgy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak.

Pribékjeik tehát a katonasort elért legényeket orozva megrohanták, megkötözték, és az emberi jogok gyalázatos megsértésével besorozták tíz esztendőre katonának, és elhurcolták külső országokba. Onnan azután csonkán, bénán, megrokkanva tértek haza – ha ugyan egyáltalán hazajutottak. És kiket fogdostak össze? Megfelel rá a népdal:

Már minálunk verbuválnak kötéllel, Megfogják a szegény legényt erővel. A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elrántják.

Az csak természetes, hogy aki tehette, megszökött. És hová meneküljön a szökött katona? Erdők sűrűjébe, végtelen alföldi rónákra, és lesz belőle betyár. Ha volna pokol, bizonyára egymás mellett főne császár és betyár: embert rabolt az egyik, pénzt a másik. A betyár üstje alá talán még kevesebb szenet is lapátolnának a jobbérzésű ördögök. A népdalt azonban ki kell egészítenem. A katonafogdosók válogattak is az anyagban. Ha volt a faluban duhaj, korhely legény, afféle falurossza, elsősorban erre vetették magukat. S ha az ilyen fickó megszökött, nem kenyeret-szalonnát rekviráló, tehenet-birkát elhajtó, lovat elkötő „szegénylegény” lett belőle, hanem fosztogató zsivány. Csatlakoztak hozzá hét vármegye börtönviselt elemei és mindazok, akik akárhol születnek, gonosztevők lettek volna. A betyárság a XIX. század elején árasztotta el az országot. Keletkezésének és kivirágzásának elemzése nem ide való. Csak annyit foglaltam néhány mondatba, amennyi kell, hogy közelebb férkőzhessünk a betyárromantika megértéséhez. {19}

SOBRI

Sobri feltűnéséig még nem lehetett szó betyárromantikáról. Elődei közönséges haramiák voltak; nemcsak raboltak, de gyilkoltak is. A nép ugyan a hatalom üldözötteit látta bennük; tetszett is neki a merészség, ahogyan üldözőikkel szembeszálltak; azt sem igen vette a szívére, ha néhány vasas németet agyonlőttek – de embertelen kínzások és gyilkosságok is estek, ezeknek a tetteseiről nem lehetett népdalokat költeni. 1806-ban egy Holló Ferkó nevű zsivány Bálványoson betört Tóth Péter református lelkész házába. Azon kezdték, hogy a papot, aki az asztalnál ült és olvasott, egy balta lapjával vállon verték. A pap védekezett, mire egyik hátulról három fejszecsapást mért a fejére. Azonnal meghalt. Felesége ágyban volt már; kiugrott, hogy férjének segítsen, de azonnal leütötték, és úgy megvagdalták,

hogy sebeibe 10 nap múlva belehalt. Az eklézsia ládáját széjjelhasogatták, ami pénzt találtak benne, elvitték. Piri István szökött katona két öccsével dolgozott. Az egyik mindössze 18 éves volt. Egyszer az istvándi kanász kondája volt a cél. Mindenekelőtt elszedték a kanász tűzszerszámját és szalonnáját, azután őt és bojtárját farkasgúzsba kötötték, karókkal a földbe cövekelték, és 50 disznót elhajtottak. Ott vesztek volna, ha a bojtár valahogyan ki nem vergődik a gúzsból és ki nem szabadítja a gazdáját. Fölösleges, alávaló cselekedet volt. Az efféle haramiákból nem lehetett csinálni Robin Hoodot, aki csak a gazdagot rabolja ki, de a szegényt megkíméli. Ami kevés becsület bennük itt-ott megmutatkozott, még nem volt elég arra, hogy megalkossák az egyetemes betyártípust. Végre megjelent a színen Sobri Jóska. Erre már rá lehetett húzni a legendaköntöst. Hogy ki volt, mi volt, rengeteget írtak róla, még évtizedekkel a halála után is. Leghitelesebbnek az Erdélyi Híradó közlését ítéltem. Az 1837. évi 3. számban jelent meg. Ennyit belőle: „Ő valódi nevén Pap József, s fia az endrődi Vas megyei kondásnak, egy becsületes, istenfélő embernek, ki a széplaki erdőben legeltetni szokott csordája mellett imádkozva találtatik. Ez sok ideig mellette bojtárkodott fiát hasonló isteni félelemben nevelé, de a gyermek csinos külsejű suhanccá serdülvén, a nőnemtől szerettetve elbízott kezde lenni, s hiúsága nemcsak cifrán öltözködésre ingerlé, hanem költséges pásztori mulatságokba is keveré. A mulatságokat hajhászó fiú rossz társaságok közé jutván sertésorzásba is keveredett, s miatta fogságba került. Itt büntetését kiállván s időközben érdekes szerelmi viszonyokba bonyolódván, szabaddá létele után ismét valamely csekélyszerű lopást követett el, mi miatt újra fogságba jutástól félvén, társainál szerencsésebben elillant, s az idő óta csavargóvá lőn. Csakhamar szövetkeztek hozzá cimborák, s ezek közt bizonyos Milfajt, egy mindenre ügyes, hat iskolát kitanult s több nagy rangú úrnál némi pallérozottságra jutott inas is, ki Sobrinak benső meghittje, titoknoka, tanácsosa, szóval mindenese volt.” Sobri nagy hírét nem lehet teljesen megérteni. Tulajdonképpen nem követett el semmi regényes mázú cselekedetet. Mindössze két nagyobb szabású

vállalkozása virít ki a bűnlajstromából: a győri káptalan pénzének elemelése és Hunkár ezredes kirablása – sőt az utóbbit állítólag nem is ő követte el, hanem Milfajt, a titoknok. Hogy mégis úgy szárnyára vette a hír, egyik oka az lehetett, hogy gyilkosság nem terhelte a lelkét, rablásait pedig a pásztori észjárás másképpen fogta fel, mint a törvény. Meg azután Sobri szép, deli legény volt, illett a legendaköntösbe. Az ellene kibocsátott körözőlevél ilyennek írja le: „27 esztendős; magas, sudár termetű, vállban és csípőben széles; fehér, kisasszonyos bőrű; fekete nyírott hajú; kifelé álló kis fekete bajuszú, fekete szemű.” Már ez a kisasszonyos arca is megkülönböztette napsütötte, szélcserzette arcú cimboráitól. Egy ráemlékező tanú is azt mondta róla, hogy „fajin pofabőrű” volt. A népdal pedig így énekelte meg:

Sobri Józsi híres zsiván, Kit megfogni már sok kíván. Kerek, piros az orcája, Ezer csók illenék rája.

Sobri Jóska sarkantyúja Színezüst, mindenki tuggya, Hej, ha én csengésit hallom, A szívem megfájdul azon.

Nagy tekintélye és szervezőképessége is lehetett; bandája egy ízben 28 főre szaporodott fel. Milfajt mellett még efféle díszes társaság sorakozott melléje: Cifra, Görhes, Hatlábú, Pityerész, Virrasztó, Fűmag, Kalarábi, Teknőhátú, Francli, Lakat, Miska, Liliom Peti stb. Persze csupa álnév; olyiknál sohasem tudódott ki, hogy kicsoda bújt meg alatta. 1836. október 10-én a Győr megyei Kónyban a győri káptalan pénztárát őrző uradalmi kasznárt látogatták meg. Kifosztották a pénztárt, s nyomatékul elszedték a kasznár minden értékes holmiját. Amikor felszedelőzködtek és indulófélben voltak, az asszony nagy rívásba fogott. „No mi a baj?” – kérdezte a vezér. Az asszony elzokogta, hogy másnapra vendéget várnak, jön egy kanonok Győrből, mármost itt a szégyen: mivel terítsenek, ha a betyár urak elvittek minden ezüstöt. – Egyen a pap fakanállal – tanácsolta Sobri. – Jézus Krisztus se evett ezüsttel. De az asszony tovább sírdogál: hát ezentúl ők is fakanállal egyenek? – Osztán hányan vannak? – Heten. – Ehol vissza hét ezüst eszcájg. Az ilyen gavallériának híre megy, tovább adják, színezik-tódítják, s legvégül a rabló a hét „eszcájg” révén félelem és gáncs nélküli lovaggá dicsőül meg. A Hunkár-féle esetet legrészletesebben és leghihetőbben Eötvös Károly ismerteti a Budapesti Hírlap 1884. október 21- és 22-i számaiban. Tárcasorozatát így vezeti be: „És most elbeszélem Sobrinak és bandájának történetét híven és igazán, minden romantika és túlzás nélkül. Elbeszélem pedig azért, hogy a sok mesének véget vessek. Ez a nevezetes rablás a Veszprém megye északi részén fekvő Szolgagyőrött történt, 1836. december 8-án este. Az oda való földesúr Hunkár Antal, insurgens-ezredes az 1809-i francia beütés alkalmával, utóbb több országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyányminisztérium alatt veszprémi főispán.

A kastély a század elején épült ódon épület, egyemeletes, egy domb tetején, körülvéve gazdasági épületekkel. Sobri estenden lopózott oda társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel összehajtott egy pincébe, s azután néhány társával bement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt, e szóval: – Jó estét, tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, nevem után tudja már, miért jöttem? Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni. – Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri –, látja, hozzánk közelebb van a puska, és aztán úgyse lenne annak semmi haszna. Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pincében van megkötözve. Két legényem elkísérheti. Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan reszket. Odament hozzá. – Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mert nekem nincs sok időm. Az úrnő magához tért, s németül odaszólt a férjének, hogy adjon oda mindent. Mást tenni úgysem lehetett. Hunkár nem állt ellen, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák. – Egy hajaszála sem görbül meg – szólt Sobri. Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár díszruháinak láncait és ékszereit, ezüstsarkantyúit és minden használható fegyverét, ezek között egy arannyal kivert csövű damaszkuszi puskát is. Végül Sobri az úrnő kezén gyűrűket látván, kezdte lehúzni ezeket is. Hunkár ingerülten szólt: – Hát ez a becsület? Nem megígértétek, hogy feleségemet nem bántjátok?

De Sobri nem tudta legyőzni rablótermészetét. – Nekünk is jó lesz ez, tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak ís kell. Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra zárták az ajtókat, s elzárták a pincét is, amelyben megkötözve kínlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni, Sobri ekkor már árkon-bokron túl volt. De a szolgagyőri rablás fordulópontot jelentett a Sobri-világ történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkár nagy tekintélyű férfi volt, s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és kormányszékek. Hunkár rögtön ment Bécsbe a királyhoz. Nem törődött téllel, rossz úttal, otthagyta még beteg feleségét is, és lóhalálában hajtatott Bécsbe, ahol a kancelláriánál levő barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az új királynál, Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul szóra senki se tudná, de Hunkár maga nemegyszer beszélte, hogy a királynak többi közt e szavakat is monda: – Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és birodalmát a francia császár ellen, és felséged nem tudná megvédelmezni az én szerény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen? Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetű új király szemmel láthatólag megrezzent, sőt reszketett az erőteljes hangon kimondott kemény szavakra, s akadozva bár, de határozottan megígérte, hogy minden rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására. Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte őt, nemcsak az országgyűlésekből, hanem a győri csatából is, melyben a fölkelő hadsereget maga a nádor vezette, s melyben Hunkár bámulatos vitézséggel küzdött, sok sebbel maradt a csatatéren, és csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg az életét. A nádor is megígért mindent. A király és a nádor ígérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari kancelláriától, mind a helytartótanácstól lovassürgöny gyorsaságával adattak ki a szigorú és

megfelelő intézkedések a vármegyékhez és a budai katonai parancsnoksághoz Sobriéknak mindenáron és haladéktalanul üldözésére. Sopron, Győr, Vas, Zala rögtön felállította a statáriális bíróságot. Ez az öt vármegye ötszáz pandúrt központosított a rablók bekerítésére. Ezenkívül a szolgabírák közben jöttével népfelkelés rendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték, az ifjabb és erőteljesebb jobbágyokból.. Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság, s a szükséges helyre vezényeltetett. A Bakonyt csatárláncokká alakított tömegek vették körül, és nyomról nyomra vették be, kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az említett öt vármegyén kívül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatott a működési tervbe, s e kilenc vármegye állapota valóságos hadjárat képében mutatkozott. A szolgagyőri rablás után kétfelé osztotta csapatját Sobri Jóska. Milfajt a Vértes felé vonult, Sobri pedig a Bakonyon keresztül a Balatonhoz, s Tihanynál átkelve Somogynak és Tolnának tartott.” Eddig Eötvös Károly leírása. Következett a lápafői csata. Ez volt bevezetője a Sobri-legendakör utolsó fejezetének. Lápafő Tolna megyében van, egészen a somogyi határon. 1837. február 17-én jelentették, hogy Sobri a lápafői erdőben rejtőzködik hatodmagával. A katonaság körülfogta az erdőt, s a betyárokat mind kisebb gyűrűbe szorította. Azok egyre beljebb menekültek, de amikor látták, hogy teljesen körül vannak fogva, helytálltak, és fegyvert ragadtak. Ha nem a törvény és a törvényen kívüliek közti összecsapásról volna szó, ezeket a legényeket hősöknek lehetne mondani. Egymástól 10-15 lépésnyire álltak fel, mindegyikük egy fa mögé húzódott, és onnan tüzelt a katonaságra. Már két katona esett el, három súlyos sebben roskadt össze, a betyárok még mindig vadul lődöztek rájuk. Az egyik betyár, Varga Pista nevű, kapott a fejére két kardvágást, oldalába egy

lándzsadöfést, jobb karját keresztüllőtték, bal kezének négy ujját levágták. Csak ekkor tudták elnyomni. Megkötözték, bevitték Szekszárdra, ott a rögtönítélő bíróság felakasztatta. De a vezér még élt, s addig lőtt a katonákra, amíg egész közelébe nem férkőztek. Ekkor egy tiszt kikapta a mellette törtető katona kezéből a lándzsát, s hogy a betyárvezér elejtésének dicsőségét magának szerezze meg, elsőnek rontott Sobrira. Ez vállhoz kapta a puskáját, célzott, a tiszt élete nem ért volna már egy petákot – ha nem történik egy váratlan fordulat. Sobri, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, még egyszer körülpillantott, és látta, hogy veszve van, minden oldalról törnek már feléje. Hirtelen eldobta a puskát, előrántott egy pisztolyt, és szíven lőtte magát. Olyan alaposan, hogy holtan terült el a hóban. Az erre támadt zűrzavarban a többi betyárnak sikerült elmenekülnie. A csatának vége lett, de megszületett a legenda utolsó fejezete: Sobri nem halt meg a lápafői ütközetben. Megmenekült, s valahol külföldön él. Nincs semmi hivatalos adat, hogy a halott betyárban bárki is felismerte volna Sobrit. Arról sem szólt semmiféle hivatalos jelentés, hogy mi történt a holttesttel, hová temették, megjelölték-e a sírját. Agyonlőtt betyárokkal kurtán szoktak elbánni. Nem anyakönyveztetik a halálát; ott ássák el helyben, ahol elesett. A mendemonda nemcsak a Dunántúlon, de országszerte is elterjedt. Vahot Imre 1846-ban Baltaváron látta a 75 éves Pap István kanászt, Sobri Jóska apját, akit – mint maga mondta – azért neveztek Sobrinak, mert valamikor Sobor nevű majorságban szolgált. Az öreg még ekkor is abban a hiedelemben volt, hogy fia nem halt meg. Vahot is azoknak hitt, akik azt állították, hogy Sobri, miután bandáját szétverték, Szlavóniába bujdosott, s ott azontúl kanászkodott. {20} Sobri halála után bandája szétszéledt. Némelyiknek nyoma veszett, legtöbbjét összefogdosták, és akasztófára küldték. Milfajt sorsa még Lápafő előtt beteljesedett. Amikor Sobri kétfelé osztotta bandáját, Milfajt néhány társával ellenkező irányba menekült. Utolsó kalandját a már említett Erdélyi Híradó ismertette, ugyanabban a számában, saját tudósítójának a beszámolója alapján. Kár lenne az azon frissiben írt tudósítást

kivonatolni vagy átírni. Eredetiben adom: „Múlt december 6-án Veszprém megyében Pápa–Teszér mellett egy haszonbérlő majorosnál Milfajt befordult nem ugyan rabló-, hanem vendégképpen. A gazda vonakodott őt eleinte bebocsátani, de részint ígéretének hitelt adván, hogy bántódása nem Ieend, részint erőszaktól tartván, ajtót nyitott, s minthogy már vacsora után volt a látogatás, csak szalonnát, kenyeret s bort adathatta elejökbe. A vendégeknek jó kedvök lett; beküldtek dudásért a szomszéd helységbe, s miután az megérkezett, a talpra szólított majorbeli vászoncselédekkel virradatig táncoltak; azután pedig táncosnéikat egy-egy 5 forintos banknótával megajándékozták és eltávoztak. Majd december 11-én estve Pap Andor és egyéb cimboráival rablásaikat folytatandók a majki (Komárom megye) korcsomát szállották meg. Itt a vendégfogadóst kirabolván, mulattak – s besötétedvén az idő, az ottan, de más asztalnál iddogáló oroszlányi tót elől Milfajt a gyertyát elveszi. A tót emiatt neheztelvén néhány dorgáló szóval megfeddi Milfajtot – ez a puska agyával reáüt a tótra, s a puska eltörik. Még inkább megbosszankodván ezért a rabló, másik ütéssel akarván lakoltatni a szegény tótot, ez lebukván az ütés elől, Milfajt puskáját az asztalba vágta, melyre az elsülvén, önmaga bal lábába lőtt. Mire a megsebesültet éjjel a bokodi erdőbe, annak egyik sűrűjébe hurcolták kocsin, s egész nap ott tanyázván, következett éjjel Kedhelyre (Komárom megye), a kanászhoz akarták vinni, de ez félvén a következésektől, nem vállalá magához a beteget. Van az említett Pap Andornak Kedhelyen sógora, ehhez volt a kanász után bizodalmuk, aki elvállalván a pártfogást, befogá lovait, s kiment éjjel az erdőbe érette. Reggel megjelenté a házánál lappangó kincset a helybeli jegyzőnek. Órák telének, míg tervüket kidolgozák, mert mind a két esetben, ti. ha feladják, ha nem is, veszélyt gyanítanának. Este volt már, mikor elhatározák magokban, hogy a vármegyének jelentsék a dolgot. Thaly főbíró tudósíttaték ez ügyben, ki azonnal Komáromba sietett, és ott katonai segedelmet is nyervén, egyesülve a vármegye pandúri csapatával, a nyögdécselő Milfajtot az ágyban megnyomták. A falu végén hét, mások szerint tíz társa leste a kimenetelt, s ha csak fél óráig késnek is a kutatók, akkor Milfajtot megszabadítják, mert, biztosabb helyet találván már számára, kocsival jelentek meg, hogy tovább szállítsák. A fogoly Milfajt Kisbérre hurcoltatott, s ott tartóztatták két napig, hol tudósítónk beszélt vele személyesen tovább egy óránál, sebét is látta. Milfajtnak gyolcsinge

és gatyája, igen cifra szűre volt, s feszes szép prémű mentéje. Alacsony, csinos szőke ember, felesége, két szép leánykája is van. Mindenfelé azt regélték, hogy deákul is beszélnek. Milfajt kérdeztetvén: tudna-e deákul? Ő nemmel felelt; de társai közül sem tud egyik is.” Így az Erdélyi Híradó. December 22-én a „talpon álló”, vagyis rögtönítélő bíróság elé állították, s 24én, karácsony előtti napon felakasztották.

SOBRI ÉS A KÜLFÖLD

Talán a lápafői szabályszerű ütközetnek és Sobri drámai végének híre okozhatta, hogy neve átszárnyalt a határon, és ismeretessé vált messze külföldön. A Würzbach-féle Biographische Lexikon két cikket is közölt róla. A Kölnische Zeitung azt írta, hogy nem halt meg, kivándorolt Amerikába, és ott patikus lett. A párizsi Gymnase színház már 1837-ben előadott egy zenés vígjátékot Schubry, le brigand hongrois címmel. A Sobri névnek akkora vonzóereje volt, hogy olykor nem is őróla írtak ponyvára kívánkozó történeteket, csupán a nevét használták fel reklámul címnek. Ilyen volt Eduard Oellinger ponyvaregénye: Schobri, Ungarns grösster Bandit. A könyv Drezdában jelent meg, évszám nélkül. A világon semmi köze sincs Sobrihoz. Egy Nockerl nevű bécsi színész szélhámosságait írja le, s a címet arra alapítja, hogy a bécsiek a szabálytalan életű színészt állítólag „Sobri” néven becézték. A történet egy része a régi Pesten zajlik le, s a szerző kitüntet bennünket azzal a dicsérettel, hogy itt vannak Európa legjobb szállodái. (Magyar Király, Angol Királyné, Vadászkürt, Nádor, Hét választó stb.) A szállodaipar iránti lelkesedésében annyira elkalandozik még a saját tárgyától is, hogy rátér a bibliai Jónás prófétára, és kijelenti, hogy ez egyáltalán nem volt próféta, csupán egy babiloni borkereskedő cég ügynöke, aki három napig dőzsölt „A Cethalhoz” címzett szállóban, s hogy ezt palástolja, kitalálta a valódi cethal meséjét. – Mindezt Sobri cégére alatt!

A sok bolondsággal nem érdemes külön-külön foglalkozni; egyről mégis részletesebben kell szólnom. Nemcsak Sobrira vonatkozása miatt, hanem mert általában kitűnő példa rá, milyen megbízható kútforrások a külföldi hírlapoknak Magyarországról szóló hírei. A Hasznos Mulatságok 1837. évi 16. számában Külföldi hírlapok tudósításai Sobriról címmel ismerteti. A lap címét nem közli, csak ennyit mond: „A következők egy német hírlapból vétettek”. Hát ezt írja a jól informált német újság Sobriról: „Subri, ki mintegy 27 esztendős, született Pécsen, Magyarországon, attya gazdag tímár volt ezen városban, s nagybáttya is szép vagyont szerzett magának sáfranykészítésből. Gyermekkorában Subri nagy bátorságot és vakmerőséget mutatott, mely búsítá szülőit, s a véres verekedések, melyekbe keverte magát a nemes úrfiakkal, arra bírták attyát, hogy őt otthonról jókor elküldje. Elküldetett tehát Gothába, ahol nagy előmeneteleket tett a tudományban. A többi tanulók feletti nagy elmebeli tehetség kívántatott arra, hogy azok indulatasságát s mérge kitöréseit eltűrjék, mely csaknem szenvedhetetlen mértékben hatalmasodék el. Subri költő vala, s balladákat költe, melyeket pajtásai saját hangszerzeménye után énekeltek, s ő gyakran iszonyú dühbe jött, ha azok közül valamelyik helytelenül dalolt. Kénytelen vala elhagyni ezen várost, a tanulók közt kitört zendülés következtében, kiket ő fáklyavilággal vezetett a gothai pénzgyűjtemény kirabolására. Kiillantva a városból, a politia-őröktől űzetve keresztűlúszá a Seine folyót, és elbútt a friedensteini várkastélyhoz tartozó istállóba. Azután Hanoverán és Lübecken átalment és végre Upsalába ért, Svédországba. Subri, kinek kedve volt a tudományokhoz, most eltökéllé, hogy megjobbítsa erkölcseit, és magát tudományos nyomozáshoz adja. Különös szerencsétlenség miatt 1836-i esztendő elejétől fogva semmi tudósítást nem kapott attyától, s így kénytelen vala elhagyni Upsalát s visszatérni Németországba. Svédországból lett eltávozása előtt következő tervet gondolt, hogy pénzt szerezzen, melyre oly nagy szüksége vala: kisuhant a városból minden estve télen, s az úton le s verem forma gödröt ásott, melyet felül befedett száraz gallyakkal s hóval. Mihelyt valamely utazó beleesett a gödörbe, Subritól, kinek rendkívül ereje van, megtámadtatott s kifosztatott. Azon rablások száma, melyeket Subri véghez vitt, miután Josephstadtba érkezett, Magyarországba, nem tudatik. Hihetetlen béketűréssel s ügyességgel

foglalatoskodék egy zsiványcsoport alkotásával, melynek ő félig katonai, félig regényes bélyeget igyekezett adni. Ügyessége által szerencsés vala megvesztegetni némely heves szellemű s kicsapongó magaviseletű ifjakat, s kiket adósság nyomasztott. Néhány tanulók s szolgálatból elbocsátott tisztek hozzája állván, csakhamar mintegy 100 fegyveres zsiványt vezérelt, kik néha csoportosan igen vakmerő tetteket vittek véghez, de gyakran egyedül és álruhába öltözve, Subri szüntelen elöljárt. Az elmúlt júniusban elszántan csatázott a Szegeden szállásoló huszároknak egy osztályával. Subri megsebesíttetett s két huszártól űzetett, kiktől mindazonáltal szerencsésen megmenekedett. Csoportja naponként nevekedik. A vezér mindig a legszorosabb fenyítéket tartá seregénél. Jutalmakat tett fel az ügyesek, s jó karabinlövők számára. Társai közt talált egy magához méltó helyettesre, Karpfen Wilhelm regensburgi színészre. Bandája áll 500 jól felfegyverzett a harchoz szokott legényből, ezek már több ízben csatáztak a császári seregek ellen. Tart egy pénztárnokot, ki rendesen fizeti embereit, s egy seborvost, ki a sebeseket gyógyítja. Azt beszélik, hogy szándéka vala lovasságot is csatolni bandájához. Egyetlen gyilkossággal sem lehet vádolni Subrit, kivévén egyszer, midőn egy cimboráját meglövette azért, hogy egy szegény parasztot kirablott.” Szóval, nekünk sem kell szégyenkeznünk a külföld előtt. A zsiványság évkönyveiben Jack Sheppard, Duval, Mandrin, Schinderharmes, s a többi gavallér-bandita mellett ott fényeskedik Sobri Jóska neve is…

DEÁK FERENC KIRABLÁSA

A szabadságharc leverése után a betyárság új erőre kapott. Megjelent az országban a gyűlölt hatalom gyűlölt pribékje: a zsandár. Ez nemcsak gonoszlevőket üldözött, hanem pályázott mindenkire, aki politikailag gyanús volt, fegyvereket kutatott, Kossuth-bankókat szaglászott. A nép gyűlölete azután abban mutatkozott meg, hogy nem tett különbséget, kire pályáznak, mindig az üldözött pártjára állt. A betyárnak megkönnyült a dolga. Nem kellett űzött vadként erdők mélyén, puszták búvóhelyein bujdosnia, menedéket adott neki maga a nép. Rejtegette, bújtatta, s a zsandár akárhol kereste, senki sem akart tudni felőle. Ennek az lett a vége, hogy a betyárok veszedelmesen elszaporodtak,

s a „közbiztonság” már csak szótári szónak maradt. A betyárok java része éppen olyan vakmerően rabolt, éppen olyan kegyetlenséggel gyilkolt, mint azelőtt. Az áldozat személyével nem törődve, mindegy volt nekik, hogy gazdag földesúrtól szedik-e el a juh árát, vagy szegény juhásznak húzzák-e le a szűrét. Az csak mesebeszéd, hogy holmi hazafiasság is tüzelte volna őket. Legtöbbje teljesen műveletlen, a politikai viszonyokból semmit meg nem értő, durva lelkű bandita volt, s ilyen maradt akkor is, amikor a német zsandárt már a magyar pandúr váltotta fel. Példa rá Deák Ferencnek 1863 nyarán történt kirablása. A betyárok módszereire nézve is rendkívül tanulságos esetet Seper Lászlóné Nagy Kornélia ismertette magának Deáknak elbeszélése nyomán a Fővárosi Lapok 1880. évi április 20-i számában Deák bácsi a pusztán címmel, amint következik: „Még nem mehetett feledésbe az a szomorú történet, midőn a hírhedt Hajnal János és társai kirabolták Oszterhueber Józsefet és nagy nevű sógorát. A lapok akkor hasábokat írtak róla, és azóta is nemegyszer emlegették. De részint téves adatok, részint hiányok voltak a leírásokban. Én itt teljesebben fogom előadni, úgy, ahogy Deák bácsi maga beszélte nekünk mindjárt másnap. Emlékszem, hogy pünkösd előtti szombat este volt. Sógora átment a tófeji majorjába, a gazdaságot megtekinteni. Midőn visszatért (este nyolc óra után), látja a kocsiról, hogy háza előtt, a folyosóajtónál, két pandúrféle ember áll, kiknek egyike, mihelyt ő a kocsiról leszállt, karját megfogta, és segít neki. – Nos, mi a baj? Mit akarnak kendtek? – kérdé tőle nyers hangon. – Semmi baj, öregúr! Csak be kell menni! – mondta Hajnal János. Az öreg gazda szörnyen elcsodálkozott e vakmerő hangon, s bosszúsan így szólt: – Nos, az ebadta, úgyis megyek hát! A második duhaj ekkor már a lovakat is kifogta a kocsissal, aztán ezt erősen kézen tartva bevezette az épület hátulján levő cselédszobába, ahová már mind bezárva volt a többi cseléd: inas, szakácsné, szolgálók, majorosné, a gulyás, ki a fejt tejet behozta, a juhász és majoros gazda, kik – szombat este lévén – sóért jöttek be.”

Ami ezután történt, Seperné így mondja el: „Másnap ebédre voltunk hivatalosak Oszterhueberhez, kinél már több vendéget találtunk, mert a szomszéd falukból rokonok és ismerősök rögtön siettek részvétnyilvánításaikkal. A járásbeli szolgabíró is eljött esküdtjével, délután pedig a főispán érkezett meg Zala-Egerszegről, ki szintén értesült már az esetről. Szegény Oszterhueber bátyánk annyira ki volt már merülve a zaklatott borzasztó éj után, hogy szólni is alig bírt. Egyik keze, melyet a rablók összevertek, oly dagadt volt és úgy fájt, hogy alig bírta tartani. Nővére, Manci néni, a ki akkor a háztartást vezette, (tisztes, öreg asszonyság) csak sírt és sírt, folyvást mondogatva: – Uram bocsá! semmirevalói! Deák bácsit a szokottnál kissé halványabb színben, de teljes nyugodtságban találtuk. Mondhatni, humorral beszélte el a társaságnak az egész esetet. Így beszélte: – Késő estig kint voltunk az udvaron, s csak midőn a levegőt hűsülni éreztem, jövök ide az ülőszobámba. Alig ülök itt néhány percig, látom, hogy az ablak alatt néhány pandúrféle ember áll meg. (Ti. a betyárok pandúrnak öltöztek.) Mindjárt rá hallom, amint valaki a folyosón erős, durva hangon kérdi a szobalánytól: – Itthon az uraság? – Nincs itthon. Tófejre ment, de mindjárt megjön. De a Deák uraság benn van a vendégszobában. – Hol? Hát ki az a Deák uraság? – Az a házi uraság sógora. – Az? Hát vezessen hozzá. Erre felnyílik az ajtó, és belép két ember pandúrruhában. Első pillanatra rájuk lehetett ismerni, hogy rablók. Tekintetük, magatartásuk és minden mozdulatuk útonállóra vallott. Az első köztük parancsolólag szólott amannak: – Kulics! ide állj és húzd fel a fegyvert! Ha ez az úr itt megmozdul, lődd főbe

rögtön! A semmirevaló gonosz rögtön szót fogadott, két lépésnyire pozitúrába tette magát, és fegyverét felhúzva a fejemnek szögezte. Ha csak véletlenül is megmozdulok, vagy a rabló fegyvere véletlenül elsül, egy perc alatt végem. Életem igazán csak egy hajszálon függött, mert a rabló szeszélye még ennél is bizonytalanabb. Ültem ott hidegvérrel, és rettegve gondoltam szegény sógoromra. Az első rabló közelebb lépve hozzám, azt kérdezé: – Hát maga az a híres Deák Ferenc, akit mindenki emleget? – Deák Ferenc én vagyok, de híres-e, nem tudom. – No, én meg Hajnal János vagyok, Somogy megyéből, ha hallotta már híremet. – Nem biz én – feleltem neki. – No hát, most majd megismerkedünk – mondá Hajnal kemény hangon. – Hát maga a háziúr sógora? – Az vagyok. – Hát mit csinál itt? – Itt szoktam nyaralni. Élvezem a jó falusi levegőt, az időmet pedig mindenféle esztergályosmunka készítésével töltöm. – Azzal? – kérdé Hajnal – és mi mindent csinál? – Hát nézze, itt van mindjárt egy alma az asztalon, ezt is én faragtam – szólék neki, csak hogy szóval tartsam. – No biz ez szép – szólott a rabló, és elnézegette a faragványt. A szobalány eközben elsompolygott, mit a rabló beszéd közben nem vett észre, s bemenvén a belső szobákba, rémülten szólt Manci húgomhoz: – Téns asszonyság, kérem! Rablók vannak itt! Az Istenre kérem, bújjon el!

– Uram bocsa! mit beszélsz te itt? Hogy volnának rablók? – De igenis kérem, azok, mert a Deák uraságot egy már felhúzott puskával őrzi. De már erre Manci húgom is elhitte a dolgot, és hálószobájában levő subláda fiókjából rögtön összeszedte összes pénzét, vagy hatszáz forintot bankóban; de úgy ötvenforintnyi aprópénzt nem tudván félelmében hamarjában megtalálni, otthagyott. Amazzal azonban bement a hálószoba mellett levő sötét szobába, mit boldogult Klára nővérem kézi „spájz”-nak használt. Ott Manci elrejté a pénzt, maga pedig egy sötét zugban meghúzta magát, s rettegéssel gondolt és nézett a történendők elé. Eközben jött meg sógorom, kit Hajnal a vendégszobába bekísérvén, parancsoló hangon riadt reá: – No, öregúr, le kell ülni! – Micsoda? – kiált fel haraggal sógorom, ki a sötétben még nem látta a másik rablót, aki énelőttem állt, és kalapját, botját letette az asztalra; Hajnal pedig odalépve, a botot ledobta a földre és szólt: – Ennek földön a helye! De erre már sógorom dühbe jővén rákiált a rablóra: – Micsoda vakmerőség ez? – Csillapulj le, édes sógor – szóltam én hozzá –, ezek szegény legények, egy kis segedelemre van szükségük. – Vagy úgy, azok? – viszonzá sógorom megrettenve – de hát mit akarnak éntőlem? – Csak lassan, öregúr, csak lassan! Ide vele a kezeit! Hajnal összekötözé szegény sógorom kezeit erős zsineggel, melynek a helye még most is ugyancsak meglátszik rajta. Aztán pedig elkezdé ismét: – No most csak elő a pénzzel, gyorsan előre! S egyet lökvén sógoromon, előretuszkolta; én pedig mondám sógoromnak:

– Add át nekik honn lévő pénzedet, Józsi, hadd menjenek aztán ezek a legények. Sógorom erre bement az ebédlőbe, én pedig mozdulatlanul ülve maradtam. De Hajnal odaszólt hozzám: – Jöjjön az úr is velünk! – Társához fordulva pedig így szólt: – Kulics, a parancshoz tartsd magadat. Ennek következtében Kulics mellettem haladva, minden mozdulatomat figyelemmel kísérte. Így értünk be az ebédlőbe, hol a szobalány remegve állott. Ennek megparancsolta a rabló, hogy gyújtson gyertyát, maga pedig az ablakdeszkákat tette be. Aztán a másik szobába akarván bemenni, midőn annak ajtaját zárva találtuk, megparancsolta a szobalánynak, hogy nyissa fel. – Nem tudom – felelte a szobalány –, a ténsasszonyság bezárta. Hajnal nekiveté vállát az ajtónak, s az recsegve nyílt fel előttünk. Belépve a sógorom „nappalijába”, a rabló körülnézett és senkit sem látván, kérdé: – Hát az öreg mama hova lett? Hová ment innét? Sógorom félvén, hogy a rabló még ingerültebb lesz, bekiált nővéréhez: – Manci húgom, nyisd ki az ajtót! Szegény Manci húgom mukkanni sem mert, annál kevésbé az ajtót felnyitni. Hajnal azonban ennek az ajtónak is nekiveté vállát dühösen, mire egyszerre felnyílt. Az égő gyertyát kezébe véve besietett a sötét szobába, honnét a zugból elévezette szegény Manci húgomat, s amíg vonszolta kifelé, egyre kiabált neki: – Csak ki vele, mama, csak ki vele! és ide vele a sok túró, vaj és majorság árával! – Uram bocsa! hol venném én azt a pénzt? – No csak nem kell beszélni! Hol a pénz, mama! – riadt rá a rabló! Mire a szegény öreg megadó képpel szólt: – Ott van a subláda fiókjában,

– Csak elő kell keresni! – parancsolt Hajnal, miközben ismét sógoromhoz fordulva szólt: – No, öregúr, hol a pénz? – Itt az asztalfiókban – felelte sógorom, s felém fordulva mondja: – Nyisd ki, édes Ferkóm ezt a fiókot, és vedd ki a nagy számadó könyvet, abban van a pénzem. A könyvet elővéve, Hajnal kapzsin elkapta tőlem, és kezdvén azt lapozni, nem találta a pénzt s dühösen visszafordult. – Hiszen itt nincs pénz! Hol van a pénze? – Ott van, csak nézze meg jobban! De Hajnal erre nem hallgatva, a szobában villogó szemmel nézett körül és keresgélt valamit; végre a kályha mellett levő juhbélyegző vasat (melyet a szobalány ott felejtett) felkapta, és azzal erősen rásújtott sógorom vállára. – Csak elő azzal a pénzzel, öregúr! Sógorom hozzám fordulva, kérő hangon monda: – Ugyan nézd meg Ferkó azt a könyvet, ott van a pénzem a lapok közt. Én egyet fordítván a lapokon ott találtam mindjárt három darab százast. Ezeket Hajnal mindjárt zsebre dugta, mondván: – Ez nem elég! – S elrántá tőlem a könyvet s elkezdé azt maga lapozni. Csakhamar a többi benne lévő bankópénzt is, összesen ezer forintot, megtalálta és eltette. De, mint a vért ízlelt vad, kapzsi dühvel riadt fel: – Hát az arany- és ezüstpénz merre van, öregúr? – Arany- és ezüstpénzem nincs nekem, de hol is volna? – Hol? Hát itt a padló alá rejtve. Itt kell annak valahol lenni. – Uram bocsá! – szólt erre Manci húgom bosszúsan – ugyan ki mondta azt? – Eb kérdi! – felelte Hajnal erre, ki ismét sógoromhoz fordult és ütni kezdé a bélyegzővassal folyvást az arany- és ezüstpénzt követelve, mert – úgymond – ő

hallotta, hogy az itt sok van. – De – mondom én – mint gondolhatja azt Hajnal, hogy sógorom arany- és ezüstpénzt tartson itthon? Hisz az effélét az ember azonnal beadja a takarékpénztárba. – Igen ám – felelt Hajnal –, de másféle pénzének is többnek kéne lenni, mert úgy hallottam, hogy most adta el a gyapjút és a gabonát; hát annak az ára hol van? – A gyapjú árát még nem vettem föl – felelt sógorom –, a gabona árából pedig már mindenféle kiadásokat tettem, a boraim meg mind a pincében vannak. – Az ám! Ilyen háznál több pénznek kell lenni amúgy is! – De ha volna – mondám –, azt hiszi János, hogy inkább veretné magát a sógorom, mintsem odaadná? – Dehogy adja! – felelt erre Hajnal – ismerem én az ilyen öregurakat. Somogyban is volt eggyel dolgunk; ütöttük, vertük, s mégsem adta elő a pénzét, míg végre a hasára izzó parázst tettünk, akkor aztán előadott mindent. – De lássa, János, az én sógorom egyszerre előadta minden pénzét, mit zaklatják még tovább? – Igaza van, Deák úr! Eddig mindig csak zsidókkal meg kövér papokkal volt dolgunk, s ezek mind úgy ragaszkodnak a pénzükhöz, hogy csak erőszakkal lehetett tőlük kicsikarni. De hát ezüstféle, kanál, kés, gyertyatartó és több ilyenféle, mégiscsak van itt? Hol vannak? Szóltunk a szobalánynak, hogy nyissa fel az ezüstös almáriomot, és adja elő az ezüstöket. Ez rögtön felnyitá, és kezdé kirakni a tárgyakat, miközben két értékes karos gyertyatartót meg akarván menteni, az egyik sötét szögletbe csúsztatá be, mit azonban Hajnal észrevett, és vad kapzsisággal kapott utána, meg akarván nézni, hogy vajon mi az, amit a szobaleány el akart rejteni. Midőn pedig a papírból kigöngyölgetve látja, hogy értékes ezüstnemű, úgy arcon ütötte a szegény szobaleányt, hogy annak orrán, száján megindult a vér. Aztán maga szedett össze mindent: negyvennyolc leveses- és kávéskanált, ugyanannyi kést, villát és francia villát; továbbá nagy merítőkanalakat, egy ezüst tejeslábast, kávésibriket, ozsonnakéseket, gyertyatartókat, cukorszelencét és csíptetőt; még huszonnégy ozsonnakést is felvett, melyeknek nyele gyöngyházból lévén, én

mondám neki, hogy ez nem ezüstből, hanem csak gyöngyházból van. – Mi az? – kérdé Hajnal. – Hát az olyan szép fényes csont. – Akkor nem vehetjük hasznát – monda és letette. Majd megint sógoromhoz fordult s kezdé ismét a többi pénzért zaklatni, mire én, hogy figyelmét sógoromtól elvonjam, azt mondtam neki: – Na jöjjön csak, én is odaadom a pénzemet, mely nem sok ugyan, de annyival is többje lesz. Bementünk az én szobámba, ahol Hajnal körülnézve meglátja az én nagy fekete úti bőröndömet. – Mi ez? – kérdé. – Úti bőröndöm, melyben a ruháim vannak. – Az van benne? Azt hittem, ott vannak az aranyak és ezüstök. – No, nézze csak meg. Felnyitván a ládát, a ruháimat darabonként kiraktam eléje, mire így szólt: – Hagyja csak, ez úgysem nekünk való! De egy bőrtok tűnvén szemébe, ismét hevesen kérdé: – Hát ebben mi van? – Ebben – feleltem – egy értékes aranytoll van. – De hát mire való ez? Lehet ezzel írni? – Lehet, de nem szoktak – feleltem –, én sem írok vele; igen becses emlék ez előttem, melyet egy kitűnő honleány, gróf Batthyány Lajosné ajándékozott nekem.

– Nahát ezt csak tartsa meg – szólt –, mi úgysem tudunk írni, ugye, Kulics? – fordult társához. – Nem ám – felelte az zordon hangon. Átadtam neki pénzemet: százharminc forintot bankóban, néhány forint aprópénz is volt nálam, de erre azt monda: – Azt csak hagyja. Úgyis kell majd magának útiköltségre, ha visszamegy Pestre. – Nem tesz semmit, ha nem marad is, vigyék el, János, csak a szegény sógoromnak hagyjanak békét, mert lássa, az ilyen öregembernek nagy ártalmára van ám az ilyen zaklatás. Erre el is vette a pénzt mind, s tovább kutatván, meglátott az ágy mellett lévő éjjeliszekrényen egy kis üveget, s felkapva kérdi: – Hát ebben mi van? – Fogfájás elleni csöppek. – Fogfájás ellen? No pedig nekem igen gyakran fáj a fogam, hát ezt elviszem… – De nem tudja, hogy kell azt használni. – Az igaz. Hát hogy kell használni? – Néhány csöppet kell egy kis darab vattára csöppentem, és a vattát a fájós fogra tenni. – És használ? – Használ bizony! Abban a percben kiállítja a fájdalmat. – No, köszönöm – monda erőteljes hangon és a vállamra ütve: – maga hát becsületes ember, Deák úr! Kezét nyújtá, mit el kellett fogadnom. Megrázta, és azt monda: – Nem hiába emlegetik mindenütt, de hát én sem felejtem el a jóságát.

Azután kutatva körülfutván még mindent, ismét visszatér hozzánk, és szegény Manci húgomat szólítá föl a pénzéért, mit az időközben a subládából összeszedvén remegve nyújtotta át neki. – Micsoda? Csak ennyi pénze volna? (Ötvennyolc forint volt.) Többnek is kell még lenni ott abban a fiókban. – Nem lehet bizony neki több – csittítám én le –, mert most a napokban adta ki pénzét egy zsidónak. – Hát kiadta? – kérdé félig kételkedve, félig megnyugtatva. Azután pedig sógoromhoz fordulva, annak aranyóráját láncostul és pecsétnyomó gyűrűjét vette el s Kulicsnak adta. Majd felém fordulva órámra tekintett, mit elértvén azt kérdem: – Odaadjam én is? Odaadom, de higgye meg, nem örömest, mert kedves emlékek kötnek hozzá. Olyan régi is ez az óra, hogy nem sokat nyernek vele. – Mit gondolsz, Kulics, visszaadjuk neki? Hiszen nekem van órám, meg most már neked is lesz. Talán vissza is adhatjuk, úgyis látod, mindent önkényt adott oda. – Persze hogy visszaadjuk neki – viszonzá Kulics, és így visszakaptam az órámat. Majd Hajnal, a maga órájára tekintve, felszólalt: – Micsoda? már éjfélen túl az idő, nincs mit késni. Kulics, te itt maradsz, én meg rendbe hozok mindent. Tíz perc alatt ismét visszatért, s felénk fordulva monda: – No most, ha életük kedves, egy óra előtt el ne mozduljanak innét, és keresésünkre senkit se küldjenek! Ezzel kiment társával együtt az udvarra, honnét a tovarobogó kocsi zöreje tudatta velünk távozásukat. Mi nem várván be az egy órát, mozogni kezdtünk, s először is szegény sógorom kezeit szabadítottuk fel a kötelék alól, azután pedig körülmenvén a szobákon

láttuk, hogy a semmirekellők az én posztóruháimat is mind összeszedték és elvitték, valamint aranytollamat is. Tán azt gondolta Hajnal, hogy majd megtanul írni és akkor hasznát veszi, vagy – ami valószínűbb – találkozik valaki, aki tudni fogja, mire lehet azt használni. Sőt, szavamnak nem hive, még a kis gyöngyházkéseket is kivitték, de a folyosón jobban megvizsgálva, s látva, hogy nem ezüstből valók, otthagyták. A megrémült cselédség csak ezután mert előjönni, a kocsis pedig, kit magokkal vittek, másfél óra múlva került vissza. A rablókat Göcsejben tette le, a tófeji erdőszélen. Így beszélte el Deák a rablási esetet, mire aztán többen kérdezték: hogyan tudott ő oly nyugodt hidegvérrel bánni a rablókkal? – Magam sem tudom, hogy bírtam azt ki, csakis nyugalommal hathattam rájuk; de ha még egyszer ismétlődnék a jelenet, rágondolva annak borzalmára, azt hiszem, képtelen volnék megtartani hidegvéremet.” Seperné azzal végzi, hogy a főispán katonaságot rendelt a falu őrzésére, s ezek addig voltak ott, „amíg végre Hajnal és társai kézre kerültek”. Hivatalos adat nincs erről s így nem tudni, a haramiának mi lett a vége. Valószínű, hogy a hatóságok a hallatlan esetet nem nyelték le s Hajnalnak az akasztófához vezető rövid úton már nem volt ideje, hogy megtanuljon írni Deák aranytollával.

AZ ALFÖLDI BETYÁRVILÁG

Rózsa Sándor az én nevem, Szabad rabló fejedelem. Jobbágyaim az utasok, Én meg fejedelmük vagyok.

A nagy férfiúnál később fogok tisztelegni. Egyelőre a kisebb előkelőségeket veszem sorra. Ezekről kevés a megbízható, hiteles adat. Többnyire csak a szájhagyomány révén lehet róluk megtudni valamit. Angyal Bandi neve tűnik fel elsőnek a múlt század elején. A somogyi erdők betyárja gyalog járt, a lovas betyár az alföldi puszták szülöttje. Angyal Bandi volt ennek a típusnak megtestesítője. Róla nem sikerült egyéb elfogadható adatot találnom, mint Hőké Lajosnak egy rövid megemlékezését.{21} Hőké történetíró volt, az hát hitelesnek látszik. Angyal Bandi – írta Hőké – Borsod megyéből, vagyonos úri családból származott. Igazi neve Ónodi András volt. Szép férfias arca, daliás termete volt, úgyhogy a fehérnép csak úgy bomlott utána. Ezek adták neki a felvett „Angyal” nevet. Őneki azonban az utána epedők közül csak egy választottja volt, akit „aranygalamb”-nak nevezett. Olyan erős ember volt, hogy a gönci hordóból szájához emelve ivott, s egy jól megtermett barátját dolmányánál fogva fél kézzel magához a lovára kapva csókolta meg. És miként Béla névtelen jegyzője a hét magyar vezérről emlékezetben hagyta, hogy ők maguk dalolják dicsekvőleg hőstetteiket, akképp ismerteti magát Bandi saját dalaiban:

Bandi betyár az én nevem, Hét vármegye keres engem!

Hogyan keresik, és miért nem találják meg, így indokolja:

Ha a szolgabíró zaklat, Lopok neki szép négy lovat, Behajtom az udvarára, Még meg is hí vacsorára.

Hanem a sok lókötést a hét vármegye mégis megsokallta: kézre kerítik Bandit, s ezt dalolják utána:

Lám megmondtam Angyal Bandi, Ne menj az Alföldre, Csikósoknak, gulyásoknak közibe, közibe. Mert megtanulsz lovat lopni izibe, izibe, Majd úgy kerülsz a vármegye kezibe, kezibe.

Oda is került 1805-ben öt esztendőre. Bandi csak lókötő, nagy lókötő volt, de nem egyszersmind rabló is. Mennyivel gonoszabb példányokat mutatott kevéssel utóbb a magyar úri rend gróf Beleznayban, akit saját fia lőtt agyon, és a bihari Niczkyben, akit Váradon négy évre ítéltek el 39 olyan bűnért, amelyeknek mindegyikéért négy-négy évi rabságot érdemelt volna. „Fölemlítendő még – folytatja Hőké – Fazekas Dávid rablókalandja 1852-ből. Éppen mikor a király Magyarországon első körútját járta. A levegői csárdánál a pesti Medárd-vásárról Laczháza felé hazamenő negyven kocsit rabolá ő ki egy szűk útban. Pár hét múlva ismét a körösi vásárról Ceglédre menő hatvan szekeret tartóztatott fel a nyárási szűk útban harmagával, s valamennyit kifosztotta. Ő maga, két kezében két dupla pisztollyal, a kocsisor elé állott, két társa pedig az első kocsitól az utolsóig egymás után a meglepett vásárosok minden pénzét elszedte. Az utóbbi működés alatt, Kőrösről az ott állomásozó dragonyos ezredes Ceglédre szándékozván, midőn a kocsisor végén megtudta, hogy mi történik elöl, kocsisának megparancsolta, hogy hajtson sebesen vissza. A betyárok utána lőttek, de csak az egyik kocsilónak az orrát találták el gyöngén. Bach miniszter épp akkor szintén Kőrösről Ceglédre akart menni. Az ezredes figyelmezteti, hogy mi történt vele, s kísérőül harminc dragonyost ad mellé – de már akkor a

betyároknak hűlt helyét találta; csak a megrablottak panaszait hallhatá az akkor mindenható miniszter, ki ha csak egy órával siet, szemtől szembe láthatta volna: miféle állat a »betyár«! Mindenesetre a betyár helyrajzi ismeretét irigyelhetné egynémely tábornok. Fazekas Dávidot aztán Gyöngyösön lőtték főbe. Siralomházában a zsandárt, ki elfogta, kérte, hogy majd vegye el az özvegyét, nevelje fel a kisfiát. »Kapsz vele – úgymond – annyi pénzt, hogy Jákóhalmától Jászberényig húszassal kirakhatod vele az utat.« Nem tudom, lett-e ebből valami.” Bogár Imre díszfelvonulásáról a vesztőhelyre már szóltam. Rablásairól a hagyomány tapintatosan hallgat – a népdalok hősévé daliás alakja és vakmerő kalandjai tették. A „Bogár Imre nótája” szinte balladaszerűen emlékszik meg róla.{22}

Zavaros a Tisza, nem akar apadni, Az a híres Bogár Imre átal akar menni.

Átal akar menni, lovat akar lopni, Debreceni zöldvásáron el akarja adni.

El akarja adni, bundát akar venni. Akibe az ő rózsáját be tuggya takarni.

Csaplárosné hajja! Van-e vetett ágya? Van vetett ágy, van szép jány is betyárok számára.

Csaplárosné hajja! Száz icce bort adna!

Megkínálom a vármegyét, hogy ne legyek rabja.

Huncut a vármegye, nem iszik belüle, Pedig szegény Bogár Imre nem sajnájja tülle.

Huncut a várnmegye, meg a szógabíró, Kocsijába, hintójába járja lopott csikó.

Harangoznak délre fél tizenkettőre, Az a híres Bogár Imre megy a vesztőhelyre.

Harangoznak délre, fél tizenkettőre, Hóhér mongya: „Bogár Imre ájjon fel a székre!”

Fölállott a székre, föltekint az égre: „Jaj Istenem! Sok rablásim most jutnak eszembe!”

Elsimult a Tisza, csak a habja maratt, Meghótt szegin Bogár Imre, csak a híre maratt.

A „zöldvásár”-hoz az a magyarázat kell, hogy a betyár nem a város piacán adta

el a lopott jószágot, hanem kinn a mezőn. A borral való kínálgatás és a szolgabíró kocsijába fogott csikó nyilvánvaló vesztegetésről tanúskodik, csakúgy, mint az Angyal Bandi nótája. A korrupció szépen virulhatott a vármegyénél, erről nemcsak nóta szól, hanem akta is. Rózsa Sándor később ismertetendő bűnügyében a vádlott rabló három terhelő tanúról így nyilatkozott: „Ez a Kékes Imre, aki akkor pusztai kapitány volt, mindig biztatott, hogy mitől se féljek, mert majd hírt ad ő nekem, ha baj lesz. Azért is 300 forintot adtam neki. Ugyanannyit adtam Mihályffy városi perszekutornak. Egy harmadik komiszárusnak szintén adtam 200 forintot, hogy tudósítsanak, ha veszedelem fenyeget. Mihályffynak a feleségem által is küldtem három aranyat, papírosba takarva.” (Elég nagy pénzek voltak ezek. Ugyancsak Rózsának legelső bűnügyében a bíróság két lopott tehenet 225 forintra becsült.) Zöld Marci Biharban volt betyárfőnök. Szökött katona volt; azon való elkeseredésében ment betyárnak, hogy a szolgabíró nemesi származása ellenére törvénytelenül besoroztatta. A hagyomány különösen ezt a kalandját szereti emlegetni. Egyszer az erdő szélén meglátta, hogy egy Debrecen felől jövő szekerén négy osztrák katonatiszt ül. Vadászatra indultak, s fegyvereik a kas mellé voltak támasztva. A betyár rájuk ugrat, felvont pisztolyt szegez rájuk, és megparancsolja, hogy moccanni se merjenek. Nem is mernek, és némán tűrik, hogy a betyár nyergébe szedje a puskákat és elszedegesse órájukat, pénzüket. Azután elköszönt és elnyargalt, de előbb odalökte saját pisztolyát a szekérbe. Töltetlen volt!{23} Egyébiránt 1816-ban akasztották fel. Miközben veszteni vitték – mondja a hagyomány –, lova szabadon ügetett a szekér mellett. A betyár beszélt hozzá, nyájaskodott vele, a ló be-behajtotta fejét a szekérbe, hogy a gazdája megsimogassa. Az ilyen érzékeny történetek még az akasztófa alatt is rokonszenvessé teszik a betyár alakját. A dicsfényt sugárzó mendemondáknak természetes következménye volt, hogy a betyár maga is büszke lett a betyári voltára, s holmi kóbor lovagnak képzelte

magát, aki hadat üzent a társadalom igazságtalanságainak. Még a betyárvilág kiirtása után is előfordult, hogy az alföldi haramia azzal tetszelgett magának: ő nem rablógyilkos, ő betyár. 1912-ben a szegedi esküdtbíróság halálra ítélt egy Szalma István nevű fiatal, de máris többszörös rablógyilkost. A fogház unalmában verseket faragott; még emlékszem két sorára:

Készen áll az akasztófa, Betyárlegény, állj alája.

Alá is kellett állnia, mint teljesen javíthatatlan gonosztevőnek. A betyárromantika nem érte be a nótaköltéssel. A pásztori faragások és karcolások ábrázolásai sűrűn tükrözik a betyárvilágot, ha nem is szigorú hűséggel. Magam is tartogatok egy úgynevezett spanyolviaszkos botot, belékarcolt alakokkal és magyarázó köriratokkal. Legfelül két börtönőr kísér egy szűrös, gatyás foglyot, aki éppen búcsúzni készül egy lánytól. A magyarázó körirat ez: „Két foglár kíséri Subrit és szeretőjét, a Katit. Megállj, foglár, egy ölelés, szeretőmtől bús sóhajtás hadd történjen meg.” Legalul két lovas látható, egyiknek a kezében fokos, a másiknak karikás ostor. A körirat szerint: „Rózsa Sándor és Mészáros művelt rablók és jó lovasok nyargalásznak a Bakonyban.^ A középen egy lány és egy legény van ábrázolva. A magyarázat versben gyűrűzik a bot körül:

Ez a kis lány virágot tart kezében, Ezt az ifjút csalogatá szívében.

Éljen ifjú és a Mártsa, Hogy a szoknyát feljebb rántsa.

Kiderül a magyarázatokból, hogy a betyároknak csak a neve ragadt meg a pásztori művész emlékezetében, a tények messzire elkalandoznak a valóságtól. Sobrit nem fogták el Lápafőnél, Rózsa Sándornak nem volt Mészáros nevű társa és nem nyargalászott a Bakonyban. Egy Mészáros Pali nevű betyár élt ugyan, de Somogyban, nem az Alföldön. Ott is lőtték agyon a pandúrok. Sírja ma is megvan, a nép „Palitemető” néven ismeri. Ha keresztje elkorhad, mindig akad valaki, aki újat farag a helyébe. Halottak napján a sírt ismeretlen kezek felvirágozzák, és gyertyákat gyújtanak rajta. A kegyetlenebb fajtájú betyárok közé tartozott, de a romantika nem engedi, hogy a gazságait fedő függönyt felhúzzák. Inkább a Mártsa szoknyáját.

RÓZSA SÁNDOR

A betyárvilágban is van ranglétra. Legalacsonyabb fokon áll a kapcabetyár, ez csak aprójószágot, baromfit lopkod. Rangban felülmúlja a futóbetyár – ez már rabolt, esetleg gyilkolt is –, üldözték is, mint a vadat, s ő menekült vármegyéről vármegyére. Legfelül magasodik a bandavezér, a betyárvirtus megtestesítője, a népdalok hőse, az akasztófa leendő virága. S mindezek fölött, mint Napóleon vagy Nelson az oszlop tetején, a puszták nagy fia, Rózsa Sándor. Szegeden született 1813. július 16-án. Édesapját korán elvesztette: egy rablási kísérlet alkalmával agyonverték. Iskolába nem járt, szabadon nőtt fel, mint pusztán a csikó; írni-olvasni éppen olyan kevéssé tudott, mint az említett csikó.

Első vitézi tettét nem valamely hősi ballada örökíti meg, hanem Szeged város fenyítő törvényszékének 1836. szeptember havában hozott ítélete, ekképpen: „Minekutána a jelen pörnek átvizsgálása után a bépörlött oklevelek mutatásánál fogva eléggé kitűnne az, hogy a fogvalévő Rózsa Sándor a folyó esztendei bőjtelő hava 10-ik estvéjén még két bűntársával együtt, kiknek a nevét még máig is palástolja, baltákkal és pisztolyokkal Darabos Istvánnak tanyájára ütvén, onnan borzasztó istenkáromlások és fenyegetődzések közt két meddő teheneket erőszakosan elhajtott volna – ebbeli vakmerő gonosztettéhez képest érdemlett büntetés következtében másfél esztendeig tartó rabságra, a testi büntetés kiállására pedig a csatolt orvosi bizonyítván szerint alkalmatos lévén, raboskodó ideje alatt fertályonként szenvedendő 25 s így összesen 150 botoknak elszenvedésére ítéltetik. Ezenfelül azonban, mivel a kárvallott Darabos István elhajtott két tehenének árában tett 225 forintokra menő követelését hitével is megerősítette volna, a követelt 225 forintokban, s a nevezett kárvallottnak okozott fáradozásai és közben jött költségeinek kárpótlása fejében 50 forintokban elmarasztaltatik.” A 150 botoknak azonban csak a fele csattogott el a leendő szabadsághős hátán, mert 10 hónapi raboskodás után, egy külső munka alkalmával sikerült megszöknie. De a 75 botokkal végleg betyárrá ütötték. Néhány esztendeig nem sült ki rá semmi, mígnem 1842-ben neve megint a hivatalos világ szájára került. Október 1-jén Hódmezővásárhely közelében a kaponcsi pusztán két betyár 13 darab marhát elhajtott. A csordások napokig követték a nyomokat, s végre megérkeztek egy Szeged körüli tanyához. A két betyár ott lappangott. A szegedi pandúrkapitány 12 pandúrral kivonult, s körülvette a tanyát, de a betyárok helytálltak, s az istálló tetejéről lelődöztek rájuk. Amikor egyszerre csak rést vettek észre a pandúrgyűrűben, kiugrattak az istállóból, és elnyargaltak. A pandúrok utánuk lőttek, egyik alól kilőtték a lovat és elnyomták, a másik elmenekült. A pandúrok ebben Rózsa Sándort ismerték fel. Ezek után a szegedi városi hatóság Rózsa Sándort a környék legveszélyesebb rablójának nyilvánította, és Csongrád vármegyével szövetkezve nekiláttak az üldözésnek. Hiábavaló hajsza volt. Hallatlan ügyességgel siklott ki az üldözők

közül, s ha nagyon megszorították, a papirosba takart aranyak eltakarták a nyomát. Csak elkövetett rablásainak a híre keringett szájról szájra; őt magát senki sem látta, vagy nem akarta látni. Még azt sem tudták, tulajdonképpen hol lakik. Fellángolt a szabadságharc, és Rózsa Sándor alakja hirtelen előbukkant. A hírek szerint a forradalmi kormány amnesztiát adott neki azzal a feltétellel, hogy szabadcsapatot szervez, s azzal táborba száll a délvidéki szerb felkelők ellen. A menlevelet Jókai Mór vitte el neki, kalandos módon. Le is írta, miként adták kézről kézre a betyárok sötét éjjel, mocsarakon, nádasokon, füzes szigeteken keresztül, addig a rejtekhelyig, ahol Rózsa Sándor tanyázott, s ott átadta a menlevelet. Azonban Jókai sohasem látta Rózsa Sándort, és nem kézbesített neki semmiféle menlevelet. Csak annyi igaz belőle, hogy Kossuth valóban megbízta a kézbesítéssel, s a kalandos vállalkozás annyira megtetszett neki, hogy kiszínezte a regényíró képzelőerejével, s a végén maga is elhitte. Időközben megfeledkezett róla, hogy 1848. október 31-én ő maga ezt a jelentést küldte Kossuthnak: Teljes hatalmú országos biztos úr! Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem. Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazolandják. A kérdéses hadnagy jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint aki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással: hogy rögtön keresse föl Rózsa Sándort, s a kérdéses föltételeket tudtára adva rögtön indítsa meg már 280-ra szaporodott csapatjával rendeltetése helyére. Alázatos szolgája: Jókai Mór{24} Most lássuk a költészet után a valóságot. Az amnesztia ügyében Kossuth Hírlapja ezt a hírt közölte: „A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hírhedt rablóvezér a szegedi magisztrátust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bűnbocsánatot biztosítanak, hajlandó 200 derék lovasával az ellenség ellen indulni, és azokat mint vezér, mindenféle szükséges felszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, zászlaját kibontotta, és a népnek gyújtó

beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek.” A „gyújtó beszéd” persze a fantázia terméke. Rózsa Sándort általában kevés beszédű, inkább szótlan embernek írták le. Hogy lelkes volt a hangulat, valószínű, de azt inkább szenzációnak lehetne nevezni: íme végre valahára színről színre látható a puszták titokzatos rémalakja, a nagy megtért bűnös, aki ezentúl karikás ostorával a haza ellenségeit fogja kihajtani az országból. Az amnesztiát tulajdonképpen nem Szegeden hirdették ki először. Rózsa Sándor későbbi bűnügyében, amelyet az abszolútizmus idején folytattak le, Rózsa forradalmi szereplésére kihallgattak egy Farkas János nevű Szeged városi tanácsost is. Ez ennyit mondott el róla: „Kossuth Lajos 1848. évi október első napjaiban népizgatás végett (!) ezen a vidéken körutat tévén, midőn Szegedről Pestre visszatért, Bánhidy Imre pusztapéteri birtokán is megjelent, hol Rózsa Sándor fentebb nevezett (!) Kossuth Lajosnak bemutattatott – következésképp a megkegyelmezésnek ezen időszakban kellett lennie. Továbbá hallomásom szerint a megkegyelmezés legelőször is Szegváron, azután Hódmezővásárhelyen hirdettetett ki, hol még verseket is nyomattak és osztogattak, s így végre Szeged városában. Egy bizonyos nap délelőtti óráiban a városházán nagy néptolongás támadt, melyről én – akkor főkapitány lévén – azt a jelentést vettem, hogy Rózsa Sándor kegyelmet kapott, s maga is fenn van az alkamarási hivatalban, hol Rengey Ferdinánd, azon időkben országgyűlési követ és kormánybiztos, hirdeti ki a megkegyelmezést. Később Rózsa Sándor hivatalos szobámban megjelenvén, az amnesztiát magába foglaló levelét bemutatta. Ezen szegedi kihirdetés után Rózsa Sándor áldomásozó ebédjét hozzá hasonlókkal a Páva nevű vendéglőben költötte el.” Rózsa Sándor fokosa tehát kizöldült, mint Tannhä botja az operában. A hírharang végigkongatta az Alföldet az új szabadságharcos nevével. De hogy miként forgatta a fokost az ellenség ellen, arról kevésbé dicsőséges hírek érkeztek. Vetter Antal tábornok feljegyzéseiben így emlékezik meg Rózsa Sándor jelentkezéséről: „Nem emlékezem már biztosan, de úgy szeptember végső napjaiban Mészáros Lázár hadügyminisztertől egy leirat érkezett a bánsági csapatparancsnoksághoz,

oly tartalommal, hogy miután Rózsa Sándor a maga embereivel teljes bűnbocsánatot nyert, ennélfogva lovascsapatával Nagy-Becskerekre osztatott be, ahol a körülményekhez képest fölhasználandó és neki kellő foglalkozás adandó. Minthogy Kiss Ernő tábornok időközben még távol volt, reám hárult a kellemetlen föladat, hogy a különös segédcsapat fölött mindjárt megérkezése után rendelkezzem. Meg kell vallanom, hogy a hadügyminiszter úr föltevése nagyon zokon esett, mely szerint rablókkal kell vala egyazon zászló alatt harcolnunk. A katonatisztek nem éppen hízelgő kifejezéseket használtak. Részemről az intézkedés ellen hivatalosan megtörtént a tiltakozás, sőt annak céltalan voltára utalva, a lehető legkomolyabban kívántam ellenintézkedést, minthogy az a »rongyos« kétszáz ember harcászati szempontból számba vehető előnyt nem képez, a hadseregnek pedig mindenképpen gyalázatára válik. Hivatalos előterjesztésemre választ nem kaptam, ehelyett azonban pár nap múlva Rózsa Sándor egész bandájával beköszöntött Nagy-Becskerekre. Éppen valami kémszemléről tértem vissza a városba, midőn egy tiszt jött szemközt, s tudatta, hogy Rózsa Sándor százharminc emberével megérkezett, Nagy-Becskerekre bevonult, és a piacon felállva várja további rendelkezéseimet. Képzelhetni, mily kellemetlenül érintett engem és kíséretemet e hír. Sebes vágtatva mentünk a városba, csak hogy mielőbb megszabaduljunk a jómadaraktól. A főpiacra érve már talpon találtuk az egész népet, amely e sajátságos szabadsághősöket nagy érdeklődéssel, de mégis oly biztos távolságban nézegette, melyből legjobban kitűnt, hogy fél és irtózik tőlük. Mihelyt az irodába értem, rögtön kiállítottam a parancsot, melynek értelmében Rózsa Sándor köteles az övéivel együtt az Opova külvároson kívül szabad ég alatt tanyázni, megebédelni, s még ugyanazon napon a mellékelt menetrend szerint folytatni az utat Versec felé, Damjanich ezredes hadosztályához. Kevés vártatva hadsegédem jelentette, hogy Rózsa Sándor kapitány az előszobában vár, hogy magát bemutassa. Állásomnál fogva nem vonhattam ki magam a találkozás alól. Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetőleg csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettől, egész külsején nem találtam semmit, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermetű, tagbaszakadt férfiú volt, vonásai szelídek, semmiben sem vallók

a rablómesterségre; ruházata olyan, minőt nemes urak nagy része viselt akkortájt Szeged környékén; fehérneműje is tiszta, úrias. Az egyedüli dolog, amit neki mondottam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, mégpedig személyes felelősség terhe alatt, minthogy a haditörvények e vétkeket rögtönítélő bíróság elé utalják és halállal büntetik.” Így a tábornok feljegyzései. Dicső szabadsághősök lehettek, akiket mindjárt az elején ilyen tanáccsal kellett nagy tettekre buzdítani. Háborús szereplésüknek részleteit nem ismerjük, de ugyancsak Vetter tábornok szerint „annyi gaztettet követtek el, hogy ő kénytelen volt visszahívásukat a hadügyminisztériumtól erélyesen követelni”. Ez azonban – folytatja a tábornok – csak akkor következett be, amikor a megyék polgári hatóságai is a hadügyminiszterhez fordultak, s a banditák kihágásait leírták. Voltaképpen a kormány nem is várt vitézi tetteket tőlük. Az volt az utasítás, hogy érvényesítsék korábbi szakismereteiket és zsákmányoljanak az ellenségtől marhákat a honvédhadsereg számára. Kossuth mellékesen arra is gondolt, hogy ilyen módon megszabadítja az Alföldet az elszaporodott betyároktól. Rózsa Sándor a parancsot teljesítette is, de – Jókai szavát használva – eljárása némileg divergált tőle. Nem az ellenség csordáit hajtotta el, hanem védtelen, csupán öregek, nők és gyermekek által lakott falvakat rohant meg, s azoknak a barmait rabolta el. Pár hónapi garázdálkodás után tehát vége lett a hősi kalandnak. A csapat feloszlott, ki-ki visszatért a régi foglalkozásához, kivéve a vezért. Rózsa Sándor nem ment vissza többé a pusztára, megtelepedett Szegeden, s ott ménesmester lett. Meg is házasodott, elvett egy Bodó Kati nevű lányt, gyerekei is születtek. Sajnos a házasságkötésnek az anyakönyvekben nem akadtak nyomára; az állítólagos eskető plébános meghalt; az állítólagos tanúk közül egyiknek nyoma veszett, a másikat felakasztották. Egyre megy. Rózsa Sándor továbbra is adta a volt honvédet, s talán meg is maradt volna a becsület útján, ha nem történik vele egy csúnya igazságtalanság. A szabadságharc elbukott. Az ország közigazgatását „császári királyi” tisztviselők vették át. Ez a szervilis társaság egymásra árverezett, ki képes a bécsi kormányt jobban kiszolgálni. Ilyen törtető alak volt Gaál Eduárd „cs. kir.

kerületi főnök”. Úgy okoskodott, hogy a forradalmi kormány amnesztiája érvénytelen, Rózsa Sándor régi bűnei felélednek és megtorlást kívánnak. 1849. november 15-én kiküldött három rendőrt és 12 katonát, fogják el Rózsa Sándort. Éj idején körülfogták a házát, s a vezető nagy hangon bekiabált: – Add meg magad, Rózsa Sándor! Ez előkapta kétcsövű pisztolyát, s a kamrának az udvarra nyíló ajtajából a támadók közé lőtt. Eltalált egy Brendza nevű Galíciából való katonát, ez egy hónap múlva a sérülésbe belehalt. A másik golyó Száry Bálint katonát érte, ez szolgálatképtelen lett tőle. A pillanatnyi zavarban Rózsa kiugrott az ajtón, az istállóba rohant, lóra kapott, és elnyargalt. Nem merték üldözni, szekérre rakták a sebesültjeiket, és vitézül hazamentek Szegedre. Hajnalban Rózsa visszatért, összeszedte a holmiját, és így búcsúzott Bodó Katitól: – Már most élj, ahogy tudsz, én továbbmegyek. Így lett Rózsa Sándorból újra betyár. De emberi hitványság tette azzá. Nyolc esztendeig úgy eltűnt, mintha a Szigfrid ködsüvegét hordta volna. Rejtegette a tanyai nép, szemet hunyt a megvesztegetett zsandár. Hogy ez idő alatt nem henyélt, nyilvánvaló. De a végzet már lesett rá. 1857. május 9-én két szegedi volt csendőr, Szeyff Károly és Mutter Károly nyulászott bizonyos Katona Pál tanyája közelében. Az egyiknek elromlott a puskája, a másik rálőtt egy nyúlra, de az gyáván megfutamodott, és elbújt a búzavetésben. A vadász utánaigyekezett, ekkor azonban egy sötét test mozdult meg a zöld vetésben, felemelkedett, s ember vált belőle, aki rá is ripakodott a vadászokra: – Hogy merik letaposni a szegény ember búzáját? A vadász feléje indult, hogy megkérdezze, tulajdonképpen kicsoda. De az ember

se szó, se beszéd, felkapott a földről egy karabélyt és habozás nélkül rálőtt kétszer egymás után. Nem talált. A vadász nem lőtt vissza, mert csak egy csöve volt töltve, s nem tudhatta, nem rejtőznek-e többen is a vetésben. Az ember csúnya káromkodások közt szidta a „volt zsandárok istenit”, és eltűnt. Azok nem tehettek egyebet, hazahajtattak. Sejtelmük sem volt, milyen nagy vad került a puskájuk elé: Rózsa Sándor. A betyár ebben az időben régi orgazdájánál, Katona Pálnál rejtőzködött. Nem messzire a tanyától egy kazalban üreget vájtak számára, ebben húzta meg magát, vagy ha egyéb dolga nem volt, kifeküdt a búzaföldön a napra. A volt csendőrök nem tudták, ki áll velük szemben, de ő rájuk ismert. Az volt az első gondolata, hogy ezeket bizonyosan maga az eddigi rejtegetője, Katona Pál küldte a nyakára, hiszen ekkor már díj volt a fejére kitűzve. Úgy feldühödött, hogy azon nyomban nekiindult bosszút állni az árulón. Annak tiszta volt a lelkiismerete, és barátságosan köszöntötte: – Adjon Isten, Sándor. Ez volt a fogadj Isten: – Közelebb ne gyere, mert meghalsz. A szűre elöl kissé kinyílt, s Katona rémülten vette észre, hogy puskát szorongat a kezében, s annak a ravasza fel van húzva. Ismerte a betyárlélektant; tudta mi következnék, hát elébevágott, és nekirohant a gonosz szándékú cimborának. Ölre kaptak, Rózsa bundában volt, nehezebben mozgott, dulakodás közben mind a ketten földre zuhantak. Itt Rózsa puskája elsült, a golyó Katona karjába fúródott. A lövés zajára odarohant Katona felesége, s a betyárvezér nagy gyalázatjára ráhágott a nyakára, és ütötte-verte, pofozta. Majd odacsődült a szomszédság, Rózsa Sándort elnyomták és megkötözték. Beszállították Szegedre, de nem ott ítéltek fölötte. Nagyon megbecsülték, külön bíróságot rendeltek számára, a cs. kir. budai törvényszéket. Rendkívüli részletességgel folytatták a vizsgálatot, két évig is elhúzódott. A végtárgyalást 1859. február 15-től folytatólagosan tartották meg február 22-ig. Elnökölt Szekrényessy Endre cs. kir. országos főtörvényszéki tanácsos, a vádat

Lienbacher György cs. kir. államügyész képviselte, a védelmet Balázsy Antal budai ügyvéd látta el.{25} El lehet képzelni, mekkora volt a tolongás a belépti jegyekért. Kétféle belépőt adtak ki: zöldet egyetlen ülésre, vöröset a tárgyalás egész tartamára. Ötven lopás és rablás miatt folyt ellene a vizsgálat, de a legtöbbjéből úgy kimosta magát, hogy a végtárgyalásra már csak hat vádpont maradt. Az ügyész felolvasta a vádiratot, majd az elnök ezt a szózatot intézte a vádlotthoz: „Rózsa Sándor! Hallá a cs. kir. államügyész úr vádját. Törvényes állásom, hivatásom és kötelességem igénylik, hogy önt jóakaratúlag felhívjam, miként minden kérdésre, mely e végtárgyalás folytán önhöz intéztetik, teljes tiszta igazsággal feleljen. Önnek híre, melyet húsz évnél tovább gyakorlott betyár élete által Magyarországban maga terjesztett el, fölötte rossz hangzással bír. Ne remélje, hogy csak tagadnia kell, s magát tisztára mosta a világ előtt. A törvényszék csak a törvényhez és saját meggyőződéséhez s nem az ön vallomásához van kötve. Volt már sok, igen nehéz bűnös, kik rossz cselekedeteiknek végpontján legalább azt az elégtételt adták, hogy bűntetteiket a törvény előtt nyíltan és bűnbánólag bevallották. Azon bűntények, mikkel a vádirat önt terheli, nagy vakmerőséggel hajtattak végre. Bizonyítsa be tehát, hogy nem csupán az a szomorú bátorsága volt, bűntetteit elkövetni: hanem azon jobb és szebb.bátorsággal is bír, elkövetett bűntetteket bevallani.” A szép intelem azonban meddő maradt. A vádlott betyár csak azt ismerte be, ami elől semmiképpen sem bírt kibújni. A többit tagadta körömszakadtáig. Láttuk már Katona Pál esetében, hogyan tört ki belőle a betyár egyik jellemző

indulata, a bosszú. Ha valakit árulónak, besúgónak sejtett, kíméletlenül kitöltötte rajta a bosszúját. 1852. szeptember 12-ét a vád „rettenetes nap”-nak nevezte. Ábrahám János tanyásgazda ötödmagával volt soron. Legszemléltetőbb képet akkor kapunk a betyárítélkezésről, ha maguk az áldozatok mondják el, mi történt velük. Így vallottak a végtárgyaláson: Ábrahám János szegedi tanyabirtokos: Hat esztendővel ezelőtt jókor reggel hallottam, hogy lovak dobognak, s láttam, hogy öt fegyveres lovas betyár érkezik a tanya elé. Rózsa Sándor, akit megismertem, világos pej lovon előrejött, s borzasztó káromlások közt botot emelve, verni kezdett, s mindegyre monda: „zsandárigazgató vagy!” (Ti. olyan, aki a zsandárokat valakire ráigazítja.) A többi négy betyár is nekem esett, s lovaik engem letapostak. Feleségemet az ajtó küszöbénél leütötték, éppen amikor szólni akart volna. Azután bevittek a házba, és még egy sort vertek el rajtam. Azzal fenyegettek, hogy felakasztanak, ha nem azt mondjuk, hogy a zsandárok vertek meg. Azután ismét elmentek Dorozsma felé a tanyákra. A szembesítéskor: – Ez Rózsa Sándor, ez vert meg, hogy két hónapig voltam beteg. Viszont Rózsa Sándor: – Nem ismerem ezt az embert, sohasem voltam a tanyáján. Ábrahám Erzsébet (az előbbinek felesége) vallja: Mikor én kijöttem a házból, már a betyárok az uramat verték. Én a küszöbön álltam, s ekkor egyik betyár úgy arcul ütött, hogy a földre rogytam – egy másik pedig mellbe ütött. Rózsa Sándor, akit én személyesen ismerek, volt a betyárok vezére. Ő mondta, hogy „elég”, amikor az uramat már nagyon összeverték. A szembesítéskor ez a tanú is rávallott Rózsa Sándorra: „ez vert meg minket a tanyán”. Rózsa Sándor tovább is tagadott és visszavádolt: – Hamis lélekkel mondja.

Épp így tagadta, amit a többi tanú vallott. Ugyanis még nem volt vége az ütésveréseknek. Meszes Péter: Azon napon két betyár rám rohant, azt mondták; térdeljek le, mert agyon fognak lőni – de ez csak fenyegetés volt. Hanem elvittek a Rónay tanyájára, és azt mondták, hogy Rózsa Sándornak van velem egy kis számadása. Ide érve János fiammal együtt rettenetesen megvertek. Mikor már feküdtem a földön, egy betyár sarkantyúval megrúgott, s a karomból sok vér folyt el. Rózsa Sándor a padon ült, és én becsülöm őt, mert azt parancsolta a többieknek: „az öregnek a fejét ne üssétek”. Betegségem egy hónapig tartott. Csizmár József: Azon időben én béres voltam a Ráday-tanyán. A betyárok bevittek a szobába, és kötéllel addig vertek, amig mozoghattam. Az, akiről a többiek mondták, hogy Rózsa Sándor, nem vert engem, csak kommendírozta a többit. Selymes Mihály: Engem két betyár hajtott a szobába, s egyik még kívül ütött rajtam egy jókorát. A szobában addig vertek, amíg el nem szédültem. Akkor tértem magamhoz, amikor egyik betyár sarkantyújával a bal könyökömet megbökte. Tíz hétig voltam beteg. Kerekes Lázár: Én a nagy lármára az Ábrahám tanyájára mentem, hogy lássam, mi történik ott. De megadtam az árát, mert a betyárok megfogtak, elvittek a Rónay-tanyára, s ott kegyetlenül eldöngettek. Azután elhítták a feleségeinket, hogy ezek minket felmossanak. – Hamis lélekkel mondja – volt mindenre a válasz. De az embertelen önbíráskodás csak előjátéka volt a „rettenetes” napnak. Miután így kidühöngték magukat, elügettek Dorozsma felé. A vád szerint: eközben a mezőn két cs. kir. csendőrrel és egy dzsidás katonával találkozva, ezek „Megálljt” kiáltanak a betyárokra. Azonban a betyárok magukat erősebbnek érezvén, mindjárt lőni kezdenek a katonákra, kik is megfordulván a tanyák irányában lovaglának. Vagyis kevésbé hivatalos nyelven: megfutamodának. A betyárok pedig ahelyett, hogy futni engedték volna őket, utánuk eredtek. Azok bemenekültek a legközelebbi tanyára, de a betyárok nem tágítottak: leugrottak a

lóról, elsáncolták magukat egy árokhányás mögött, és onnan tüzeltek. Három betyár lőtt, kettő a puskákat töltötte mögöttük. Valóságos ütközet volt, másfél óráig tartott. Egy zsandárt lelőttek, a másik bemenekült az istállóba, de onnan kihúzták, letérdepeltették, és agyonlőtték. A dzsidás elszaladt, hat golyót küldtek utána, holtan rogyott össze. Semmi szükség sem volt a hármas gyilkosságra; önvédelemről nem lehetett szó. Rózsa Sándor már ezek miatt is megérdemelte volna a kötelet, pedig járult hozzá még kettő. 1853. március 26-án a cs. kir. főkormánybiztosság hirdetményt tett közzé, ebben Rózsa Sándor kézrekerítőjének tízezer forint jutalmat ígért! Ez már magában véve is megnehezítette a bujdoklását, de nemsokára még szorultabb helyzetbe került. Volt egy Ábrahám András, gúnynevén Besszer nevű betyártársa, szintén az egész környéket veszélyeztető haramia. Ez egy meggondolatlan rablást kísérelt meg egy városi tanácsos ellen, rá is lőtt, de az odarohanó cselédség elől elmenekült. A tanácsos zajt ütött, a város katonaságot kért, és nagy erővel látott neki az üldözésnek. Rózsa Sándor is belekerült a hálóba, Szabó Palkó nevű társával kénytelen volt tizenegy napig rejtőzködni egy tiszai szigeten. Az áradó folyó mind beljebb szorította őket, már csak egy alacsony bokor mögött találtak védelmet. Egy Szűcs nevű kocsmáros hordott nekik ételt-italt, holott a tulajdon csárdájában negyven katona volt elszállásolva. Rózsa Sándor dühe teljes erővel Besszer ellen robbant ki, mint aki így nyakára hozta a bajt. Amikor az üldöző katonák száma megfogyott, megbeszélte Szűccsel, hogy Besszert oda fogja csalni egy közeli szőlőbe. Ugyanis Besszert is ő bújtatta, annak is ő hordott eledelt. Másnap Szűcs meg is érkezett vele, ekkor Rózsa előugrott, Besszert elől gubájánál fogva megragadta, mialatt Szabó Palkó hátulról földre rántotta s kezeit megkötözte. Így vitték őt egy kereszt közelébe, hol Rózsa egy bottal olyat ütött a fejére, hogy tüstént összerogyott. Még két-három ütést mért rá, mire Szabó Palkó a közeli árokhoz hurcolta és otthagyta, ahol még azon napon halva meg is találták. – Szabó Palkó – mondta Rózsa – Besszert meg akarta lőni, de ő megtiltotta, nehogy lárma támadjon, ami rájuk nézve veszélyes lehetett volna. Az orvosi vélemény szerint Besszer koponyája teljesen szét volt verve. Rózsa Sándor a gyilkosságot beismerte.

– Röttenetös jussom volt hozzá – mondta. Ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy ha Besszert megtalálják halottan, az üldözők hazamennek, és neki békessége lesz. – Védelmezte magát Besszer? – kérdezte az elnök. – Nem. Csak annyit mondott: jobb, ha ti vertek agyon, mintha akasztófán dögölnék meg. Az utolsó gyilkossággal 1856. január 5-én terhelte meg a bűnlajstromát Rózsa Sándor. Ürményházán az ottani bíró meghallotta, hogy egy gyanús embernél lopott lovak vannak elrejtve. Odament két zsandárral, de vesztére, mert Rózsa a csukott ajtón levő, tallér nagyságú nyíláson kilőtt rá, és halálosan találta. Persze hogy tagadta; soha arrafelé sem járt. A bíróság azonban csak a régi, 1842-i rablást nem látta tisztázottnak, a többi vádpontot bizonyítottnak vette. 1859. február 22-én az elnök kihirdette a következő ítéletet: „Rózsa Sándor szegedi születésű, 45 éves, katolikus, két fiú atyja, korábban csikós, később kóborgó, rablás bűnéért már egyszer elítélt, a rablás bűne miatt ellene emelt vád alól a BTK. 287. § alapján bizonyítékok elégtelensége miatt föloldatik; ellenben a véghezvitt és megkísérlett gyilkosság, súlyos testi sértés és nyilvános erőszakoskodás bűneiben bűnösnek találtatik, s ezért a BTK. 136. §hoz képest összeköttetésben a 31. és 13. §§-ai kötél általi halálra ítéltetik.” Valószínű, hogy tekintettel forradalmi szereplésére, a kormány nem akart belőle politikai mártírt csinálni; támogatta tehát kegyelmi kérvényét, s előterjesztésére a király a halálbüntetést életfogytiglani börtönre változtatta át. De nem merték Magyarországon hagyni. Elvitték Ausztriába, Kufstein várába, ahol csak államfoglyokat és különösen megbecsült rabokat szoktak őrizni. Hogyan élt ott a puszták bilincsekbe vert hőse? Egy látogatója így mondja el: {26} „A börtöncellák világosak, téresek és tiszták. Messze ellátni belőlük a szép alsó Inn-völgybe, melyen keresztül a széles Inn folyó kígyózik, és a gőzkocsivonatok

vidám, szabad utasaikkal robognak. Észak felé, a vasrácsozaton keresztül, az élénk Kufstein városka s a vasúti indóház mozgalma látható; távolabb halmok, hegyek és síkság meglepő tarka vegyületben. A kilátás oly szép, hogy a szabadság elvesztésének terhét mindenesetre inkább súlyosítja, mint könnyíti. Míg Rózsa Sándort szabad volt meglátogatni, több utazót odacsalt a kíváncsiság. Midőn a börtönőr zörgő kulcscsomagával a börtönt felnyitá, Rózsa Sándor szokás szerint egy kissé felemelkedett a nyoszolyáról, melyen kinyújtózva feküdt, felsőtestét megegyenesíté, és megvasalt meztelen lábát összevoná. Késő ősszel a hideg dacára nyitva tartá ablakait, s öltözete elárulta a puszták edzett fiát. Ha látogató szivarral kínálta meg, azt rendesen elvette, és subája alá rejtette, melyet még pusztai kalandos életében viselt. Köszönete igen egyszerű fejbiccentésből állott. Rózsa Sándor iránt nem tanúsíthatni nagyobb szívességet, mintha az ember szivarral és dohánnyal ellátja, hiszen még csak a szivar és egy pipa dohány a legnagyobb élvezet, melyet neki a világ adhat. Minden egyébtől elkeseredett szívvel fordul el. Arca kevéssé szenvedőnek látszik, s szép haja egészen hátra van simítva arányos fején, melyre 10 000 forint díj volt kitűzve. Kissé görbe orra felett az éles, hideg és bizalmatlan szem néz elő a sötét szemöldök alól. Német nyelven tett kérdésre soha nem felel; azt mondja, hogy nem tud németül, ámbár a német nyelv, mint a törvényszéki tárgyalásokból kitűnt, nem egészen ismeretlen előtte. Gyakran mélyen sóhajt, és általában észrevehető rajta a levertség. Az élethosszig tartó fogság gondolatát nem tudja eltűrni, s e tekintetben igen sürgetően kérte azon folyamodványának benyújtását, melyben azért könyörög, hogy fogságát bizonyos számú esztendőkre szabják, habár annyi lesz is, hogy számuk élete hosszával felér. Nemrégiben azért folyamodott, hogy magyarországi börtönben töltse fogságát. Rózsa Sándor ritkán használja föl azon egy órát, mely neki naponként a szabadban való mozgásra van engedve, mert fogoly létére nem volna képes a szabad levegőt elviselni. Ezért ritkán hagyja el börtönét, s rendesen subájába takarózva nyoszolyáján ül vagy fekszik, s kitalálhatatlan gondolataihoz szivarját vagy pipáját szívja, mellyel valamely könyörületes látogató megajándékozta.” Az újságcikkben említett kegyelmi kérvénynek foganatja lett. Kufstein valószínűleg kedvező jelentést tett a magaviseletéről, s a király 1865. augusztus 21-én az örökös rabságot 15 évi börtönre rövidítette. Haza is hozták Péterváradra.

Az ottani börtönben csakis 1868. április végéig raboskodott. A szabadsághős koszorúja még mindig nem hervadt le a fejéről; a nép csak arra akart emlékezni, hogy gerillaharcos volt a délvidéken, a végtárgyalás szörnyűségeit vagy nem hitte el, vagy eleresztette a füle mellett. A most már alkotmányos kormány, hogy véget vessen a mártírlegendának, Mária Valéria születése alkalmából harmadszor is kegyelemre ajánlotta. Most már teljes bűnbocsánatot nyert, és tizenegy évi raboskodás után kiszabadult. Négy év sem telt el, s Rózsa Sándornak ezúttal az aradi törvényszék előtt kellett számot adnia, hogyan szolgált rá a kegyelemre. Hogy a négy év alatt milyen hőstetteket követett el, bennfoglaltatik a törvényszék ítéletében. 21 rendbeli rablás, 9 lopás és 1 rendbeli gyilkosság miatt vonták felelősségre. Kimagaslik közülük egy kevéssel a szabadulása után elkövetett merénylete: Félegyháza mellett felszedte a vasúti síneket, hogy a vonatot kisiklassa, s a halottak és sebesültek közt kedvére rabolhasson. A törvényszék életfogytiglani fegyházra ítélte. Az ügyész fellebbezésére a szegedi ítélőtábla 1872. március 30-án kelt ítéletével helyt adott az ügyész fellebbezésének, a törvényszék ítéletét megváltoztatta, és Rózsa Sándort kötél általi halálra ítélte. Az iratok felmentek a Kúriához, ez levette nyakáról a kötelet, s helyreállította az alsófokú bíróság ítéletét: életfogytiglani fegyház. Ezúttal a szamosújvári fegyintézetbe került; ott nemsokára meghalt, s befejezte az akasztófa körüli, több mint húszesztendős körtáncot.

*

Irányi Dániel ezt a történetet mondja el Rózsa Sándorról az Egyetértés című napilap 1881: június 11-i számában: A szegedi kormánybiztosság idejében a vizsgálóbíró fölhivatta Rózsa Sándort, s az asztalon heverő német lapokra mutatva, szólt:

– Sándor, ezek a német újságok azt írják, hogy Magyarország igazi vad ország, ahol a békés ember az országúton és az utcán sem biztos felőle, hogy ki nem rabolják és agyon nem ütik. Maga honvéd volt, harcolt a nemzet szabadságáért, becsületéért; ne engedje, hogy a német újságírók továbbra is így gyalázhassák nemzetünket! – Azt írják azok az újságírók? – Azt, Sándor. – No hát tessék írni, tekintetes úr! S a rabló kivallott mindent. Ez persze nyilvánvalóan anekdota, mégis több tanulság szűrődik ki belőle. Egy az, hogy még az olyan ember, mint Irányi Dániel is elhitte a népdalok hősének soha el nem követett haditetteit. Lényegesebb a másik, hogy tudniillik a rosszindulatú külföldi sajtó a magyarországi betyárvilágot kiszínezte, felnagyította, s ezzel is igyekezett rossz hírünket költeni. Igaz, hogy Rózsa Sándor nem vált becsületünkre, de Németországnak sem Schinderhannes, Franciaországnak sem Cartouche, Olaszországnak sem Fra Diavolo. És Angliának sem a highwayman, vagy a pickpocket, vagy a londoni utcákon leselkedő éjszakai haramia. Az angol alsóházban az ülés végeztével még ma is végigmegy egy tisztviselő a folyosókon, és hangos szóval ismételgeti: – Who goes home? Ki megy haza? Mert egy időben nem volt tanácsos éjszaka egyedül hazamerészkedni. Éjbe nyúló ülések után a képviselők csoportokba álltak össze, és lámpásokkal fölszerelve, fegyveres szolgák kíséretében mertek csak nekivágni a veszedelmes éjszakának. Tehát ne vessük egymás szemére a zsiványainkat; volt belőlük mindenütt elég. Ki megy haza? Menjen haza a hamis romantika, és ne lássuk többé a kikent-kifent ábrázatát.

KÜLÖNÖS PÉNZFORRÁSOK

Amikor a statisztikai hivatalok feldolgozzák a népszámlálás eredményeit, rendszerbe szokták foglalni a különféle foglalkozási ágakat. Mindig akad azonban egy makrancos csoport, ez nem engedi magát besorolni semmiféle címszó alá. A statisztika mégsem hagyja magát, alkot egy új címszót: „Egyéb foglalkozásúak”. Itt azután összekerül az egész tarkabarka társaság. Az 1941. évi magyarországi népszámlálás ezeket az „egyéb foglalkozásúakat” söpörte egy kalap alá:

Pipakupak-készítő Pipakupak-reszelő Csutorás Gatyamadzagfonó Meggyfabot-készítő Fészekodúgyártó Rongyválogató Bajuszpedrő-készítő Fazsilipkészítő Baglyakemence-készítő Sárikemence-készítő Selyemkárpitfal-ragasztó Gabonalapátoló

Vasúti alegyezményes Gyógyfűházaló Nadályházaló Önálló kontár Állandó munka nélküli Szűrvirágvarró Gubás galléros Gubaszegő Gubafoltozó Saruvarga Pacaltisztító Lúdkopasztó Barlangvezető Sátoros cigány Kutyaidomító Planétaárus Szentírásíró Tízparancsolat-író Asztalterítő (lakomák alkalmával) Napszámos (mindenféle ügyben) Körhintás

De ha a megszámlált egyénnek „egyéb foglalkozása” sincs, miből él? A statisztika erre is kíváncsi, erre is van rovata: „ki tartja el?” Válaszok:

A miniszter úr (ti. nyugdíjas) Kisegítő apja mellett, aki törpe Kálmán, aki brácsás a zenekarban Birtokos, de földje nincs A szeretője Jó ismerőse Apja nem volt, csak anyja Jövendőbelije: 10 holdas Eltartandó csecsemő Leendő özvegyasszony Nobel-díjas Holttá nyilvánította a B lista Árultam fát, de nem ment; aztán textilt, de az sem ment Bátyja, aki üzemtulajdonos és kizsákmányoló Meg lehet bocsátani, ha az elkeseredett foglalkozás nélküli nem érti meg az összeírás fontosságát, és ferde válaszokkal bosszantja a blanketta rovatait. De hibás a blanketta is, ne követelt volna a csecsemőktől is felvilágosítást a magánviszonyaikról. Egyébiránt a régi statisztikus is meg lehetett akadva a furcsa kereseti ágakkal.

Franz Graffér, a régi Bécs emlékeinek gyűjtője, ezeket a mesterségeket bogarászta ki.{27}

Rákszámoló (nyilván halaskofa segéde) Zsindelyszámoló Páckészítő Töröttsó-mérő Svájci gárda dobosa Erszényhorgoló Békafogó Facsomagárus Tepsikovács Rókakereskedő Polgári lámpagyújtogató Cickendő-tisztító Polgári borkikiáltó Éjjeli vezető

Azt hiszem, a két utolsó élethivatás kiegészíti egymást. A borkikiáltó – amikor hírlapi reklám még nem volt – utcaszerte kikiáltotta, hogy itt és itt ilyen és ilyen borok kaphatók. Az éjjeli vezető azoknak állt rendelkezésére, akik felkeresték az ajánlott borforrásokat, s onnan azután a maguk lábán nem tudtak hazamenni. De már a zsindelyszámlálóról maga Graffer sem tudta, miféle szerzet.

Graffer a cifra iparokat a bécsi háztulajdonosok jegyzékéből írta ki. Vagyis például a zsindelyszámláló apránként annyi zsindelyt számolgatott össze, hogy végezetül telt a saját házacskájának födelére is. Még a békafogó is boldogult becsületes munkával, nem kellett idegen zsebekből erszényeket kihalásznia.

NAGYVÁROSI PÉNZFORRÁSOK

A mai világvárosokban egyre örvénylőbb sodrással zajlik a modern élet. Aki nem tudja megvetni a lábát valahol, elnyeli az ár. Az újságokból furcsánál furcsább keresetforrások hírei bugyognak az olvasó elé. Csak néhány, véletlenül elém került példát idézhetek az utolsó negyedszázadból. A vállalkozás és találékonyság érdekesebb példái ezek. Csak mutatványok a cifrájából; bizonyosan akadtak és akadnak még seregestül. Szökevényvadász részvénytársaság (Skip Chaser Co. Ltd.). – New Yorkban nincs bejelentőhivatal. Akinek vaj van a fején, könnyűszerrel megbújhatik olyan helyen, ahol nem süt rá a nap. A részvénytársaság ezeknek a felkutatását vállalja. Nem afféle magándetektív-iroda – bűncselekmények felderítésével nem foglalkozik. Ügyfelei háztulajdonosok, gáz- és villanytársaságok, pénzintézetek, sőt adóhivatalok is. Olyanokat kell előkerítenie, akik megugrottak a hátralékos házbérrel, ismeretlen helyre költöztek a gáz- és villanyszámlával együtt, adófizetés vagy általában bármilyen adósság fizetése elől illantak el. A vállalat igazgatója egy New York-i újságíró előtt azzal dicsekedett, hogy 15 év alatt 200 000 esetben sikerrel végezte el a megbízatását. – Melyik eset a leggyakoribb? – érdeklődött a riporter. – A titkos telefonállomások felhajhászása. Alig hinné az ember: New Yorkban 50 000 ilyen állomást szereltek fel a központ háta mögött. – No,és például hány olyan eset volt, hogy férjek adtak megbízást szökött feleségük kinyomozására? – Egyetlenegy sem.

Az ugató ember. – Vége-hossza nincs az emberi hamisságnak. Az egyik európai nagyvárosban túlságosan elszaporodtak a feketekutyák. Tudniillik azok, amelyeknek gazdája kibújt a kutyaadó fizetése alól. Egy ottani ötletes valaki azt a foglalatosságot eszelte ki, hogy éjjelenkint végigjárja a házakat, megáll a lakások ajtaja előtt, és halkan elkezd morogni vagy ugatni. Az éber házieb odabenn a lakásban figyelmessé lesz: visszamorog vagy visszacsahol. Az ebvadász feljegyzi a lakás számát, s másnap a vakkantó körút eredményét bejelenti a rendőrségen. Ott ellenőrzik, hogy az illető kutya be van-e jelentve, s ha adózás nélkül ugatott, a gazdáját megbüntetik. Az ugató ember százalékot kap a büntetéspénzekből, és jól megél belőle. Arról nincs értesülésem, hogy miért nem kötelezték a bejelentésre inkább a házmestereket. Az emlékeztető iroda. – Chicagói különlegesség. Egy fiatalember megfigyelte, mennyire megnőtt a szórakozott és feledékeny emberek száma. Vállalta, hogy mérsékelt díjért nyilvántartja üzletfeleinek üzleti vagy magánéletében az esedékes fontosabb határnapokat, s kellő időben figyelmeztető üzenetet küld telefonon vagy táviratban. Kiderült, hogy sokkal több ember szokott megfeledkezni fizetési határidőkről, kötelező társadalmi formaságokról, feleségek névnapjáról stb., mint remélte. Vállalata hatalmas irodává szélesedett ki; alig győzi saját magát figyelmeztetni, hogy részvénycsomagjának a szelvényei mikor esedékesek. Az ébresztő asszony. – Ennek is emlékeztetés a mestersége. London egyik szegénynegyedében dolgozik, ahol az embereknek kora hajnalban kell munkába menniük, de a bérükből nem telik sem ébresztőórára, sem rádióra. Az ébresztő asszony hajnali fél négykor indul a körútjára. Felszerelése egy fém fúvócső és egy kézikosár száraz borsó. Megáll ügyfelének ablaka alatt, és egy csomó borsót ráfúj az üvegre. A lődözést addig folytatja, amíg az ablak kinyílik, és egy borzas fej megjelenése megnyugtatja munkája eredményességéről. Azután továbbmegy, és sorjában lövöldözi borsópergőtűzzel a többi megrendelő ablakát is. Csak néhány pennyt kér hetenkint, de megél belőle, épp olyan nyomorúságosan, mint a megrendelők. Az integető ember. – Liverpool. Nagy tengerjáró hajók hosszú útra visznek barátot, ismerőst. Jólesik, ha ilyenkor ott áll a parton a barát, és búcsút int a távozónak: ki tudja, látják-e még egymást valaha? De az üzlet épp akkor fogva tartja a barátot, nem mehet a kikötőbe. Ez esetben kibérelhető az integető ember. Felmegy a fedélzetre, bemutatkozik a távozó X. úrnak, átadja Y. úr legmelegebb üdvözletét, és szerencsés utazást kíván, X. úr elérzékenyülten veszi tudomásul a

figyelmet, s meghatottsága még erősbül, amikor felbőg a hajókürt, az óceánjáró lassan úszik kifelé a kikötőből, s Y. úr embere még mindig ott áll a parton, és kendőjét lankadatlanul lebegteti, amíg csak a hajónak a füstje látszik. Az eleven viaszbábu. – Persze, Amerika. Egy fiatalember abból él, hogy nem csinál semmit. Egy különös képessége van: úgy bírja fegyelmezni a szemhéját, hogy másfél óra hosszat kibírja pislantás nélkül. Mozdulatlanul ül nagy ruhaüzletek kirakataiban katonának, tengerésznek, frakkos gavallérnak öltöztetve. Olyan tökéletesen utánozza a viaszbábut, hogy tíz néző közül kilenc annak is hiszi, s csak olyankor eszmél a valóságra, ha a viaszember épp akkor pislant egyet. Aki abból él, hogy kidobják. – Az amerikai nagy áruházakban mindig akadnak ideges, izgága vevők, ezek akármilyen csekély okból mindjárt megsértődnek és a főnökre törnek elégtételért. Az persze átlát a szitán, de az üzlet érdekében úgy tesz, mintha mindent elhinne, Rákeni a bűnt egy csinos elárusítónőre, előparancsolja, kérdőre vonja – az sír és rimánkodik, de a főnök hajthatatlan, s ott helyben kimondja a zokogó lányra az ítéletet: el van bocsátva. A vevő diadalmasan távozik, a lány pedig elmegy a főnökkel ebédelni. Egy szép műbűnöst összesen 600 ízben dobtak ki az állásából. A cipőkitaposó lány. – A londoni cipőáruházak alkalmazottja. Sok angol úri hölgynek olyan kényes a lába, hogy nem bírja ki az új cipő feszes tapadását. (A „kényes” szó mögött tyúkszemek és bütykök húzódnak meg.) A hasonló lábméretű lánynak az a kötelessége, hogy a merev cipőket puhára és kényelmesre tapossa. Fárasztó hivatal, naphosszat az utcát kell rónia. A fizetség: páronkint 22 shilling. Egy jó kilépésű lány állítólag 36 párt is képes hetenkint kitaposni. Egy 1937-ben megjelent újsághír szerint az akkori budapesti cipőszalonok is tartottak taposó lányokat, elég gyenge fizetéssel; heti keresetük mindössze 9-15 pengőre rúgott. Költségük is volt rá: napi lábfürdő és tiszta harisnya.

ALAKOK A KÖZELMÚLTBÓL

Az idők rohanása sok olyan foglalkozási ágat taposott el, aminőkre az idősebb

nemzedék még emlékezni fog. Hová lett a lámpagyújtogató? a hordár? a fiákeres? a kintornás? a drótostót? a kucséber? a fehér ruhás, cilinderes, tülkölő pereces? a mozgó virslis? s hogy egyiknél pár sor erejéig megállapodjam: a dunavizes ember? A régi pesti ember még megértette, mit jelentett a hosszan elnyújtott kiáltás: Dana vószl! Ez bizony németül volt mondva, és ez volt az értelme: Donauwasser. A dunavizes ember érkezett meg csacsifogatával. Mert akkor még nem volt vízvezeték, csak szivattyús kút az udvaron, már ott, ahol. Gyanús folyadék volt. Az élclapok így forgatták ki a költő versét:

Buda, Mohács, Nándornál elfolyó, Híg csokoládé vagy, te nagy folyó.

Csak alapos szűrögetés után lehetett úgy-ahogy ihatóvá nógatni. Tudniillik annak számára, aki megitta. A többség úgy védekezett a fertőzés ellen, hogy helyette bort ivott. A dunavizes keresete látszólag csekély volt: puttonyonkint és emeletenkint egy krajcár. De nem kell a krajcárt lenézni. Ház épült belőlük a Józsefvárosban, s az új háziúr mellén arany óralánccal járt vasárnaponkint délelőtt a templomba és délután a korcsmába. Amikor elkészültek a káposztásmegyeri vízművek, az utolsó dunavizes ember is nyugalomba vonult. Mindössze egy józsefvárosi korcsma utalt egy darabig az emlékükre: „A vizes csacsihoz”. Jelentéktelen alakjai ezek a közelmúlt időknek. Ha mélyebben nyúlunk a múltba, érdekesebbeket találunk: a korok erkölcse termelte ki őket.

A KENGYELFUTÓ

Fejedelmek és nagyurak hintaja előtt vagy mellett, porban, sárban, pocsolyában versenyt kellett szaladniuk a lovakkal. Tulajdonképpen semmi szükség sem volt rájuk, mindössze emelniük kellett a négylovas nagyúri fogat pompáját. Ennek az otromba hiúságnak voltak az áldozatai – úgy van, áldozatai, mert kevesen érték meg a férfikort. A többi szolgánál jobban fizették őket, ennélfogva pénzre éhes szülők szívesen adták erre a pályára az alkalmasnak ígérkező fiukat. Az edzés általában úgy történt, hogy a jelölteket ólomtalpú cipőben futtatták, s az ólom súlyát időről időre növelték. Olyanfélét gondolhattak, hogy ha majd megszabadul a kölönctől, valósággal repülni fog. Egy másik műveletet orvosok végeztek el. Az volt a tudományos nézet, hogy futás közben a lép megduzzad vagy megkeményedik, ez a futást megnehezíti. Hogy ennek elejét vegyék, a lépre kívülről egy megtüzesített eszközt nyomtak, ettől a lép megkisebbedik, esetleg el is pusztul – s ha így kifogtak rajta, többé nem kellemetlenkedhetik. A gyorsaságot és kitartást egy különleges hatású szer is biztosította. A futónak valamely ereklyét kellett kis zacskóban magánál tartania. Csuda, hogy azt is nem remélték tőle, amit Vergilius ír a volszkuszok királynőjéről, Camilláról: „Olyan könnyű volt a lába, hogy végigfuthatott egy búzaföldön, a kalászok tetején, s egy kalász sem hajlott meg alatta – sőt a víz színén is elfuthatott anélkül, hogy a saruja nedvessé vált volna.” A kengyelfutó jelmeze díszes volt, egyben hivatásához illően könnyű. Egy hosszú bot egészítette ki, a végén üreges gömbbel. A gömb belsejében volt a szűkös útravaló: kemény tojás, esetleg egy korty bor. A bot arra volt jó, hogy ha kátyúhoz értek, intsen vele a kocsisnak, fogja vissza a négy vagy hat lovát. Amit egyébként az első nyerges lovon ülő fullajtár vagy egy külön lovas ember is megtehetett volna. Az arisztokratikus Angliában volt a legnagyobb divatjuk. S itt még valami járult hozzá, hogy a bérfutó amúgy is rövid életét jó néhány esztendővel megkurtítsák. A fogadási láz. Angol főúr nem érhette be azzal, hogy csupán sokasítsa az emberistállóját minél több kengyelfutóval. Az is a ház becsületéhez tartozott, hogy gyorsaságban is

állják a versenyt akárki máséval. És egymást érték a fogadások; még az újságok is hírt szoktak adni róluk. Általában az volt a mérték, hogy a kengyelfutónak jobban kell bírnia az iramot, mint a lónak. Egyik Marlborough herceg arra fogadott, hogy a Londontól Windsorig vivő országúton az ő négyes fogata mégis megelőzi az ellenfél kengyelfutóját. (A távolság körülbelül 40 kilométer.) Ő maga hajtotta négylovas faetonját, de nagy meglepetésére a running footman („futó gyalogszolga”, a kengyelfutó angol neve) elsőnek lihegett Windsorba. Azonban a modern maratoni futó holtan rogyott is össze a célnál. Mindegy, a fogadás eldőlt, a lehetőség tisztázódott. Felhasználták a kengyelfutót küldöncszolgálatra is. Bizonyos Lord Henry Berkeley felesége vidéki kastélyukban hirtelen megbetegedett. A háziorvos Londonban lakott. A történet nem szól arról, miért nem lehetett lovas nyargoncot küldeni Londonba – elég annyi, hogy a running footmant indították el, s ez a 148 angol mérföldet (238,280 kilométert) 42 óra alatt tette meg, beleértve a várakozási időt az orvosnál és a gyógyszerésznél. Elhozta a palackban az orvosságot, kapott is a hálás asszonyságtól egy vadonatúj jelmezt – vissza is kellett adnia, amikor a szolgálata megszűnt. Amikor az amerikai szabadságharc és a nagy francia forradalom hangot adott az emberi méltóságnak, Európa arisztokratái elszégyellték magukat, és kengyelfutóikat szélnek eresztették. Egyetlen hely volt a világon, ahol a gőgtől fuldokló császári udvar és a körülötte hajlongó főnemesség nem restelkedett: Bécs. Itt annyian voltak, hogy külön céhbe tömörülhettek, s évenként május elején versenyfutást is rendezhettek a Práterben. A gyöngéd lelkű Mária Terézia 14 kengyelfutót tartott. Az embertelen divat olyan szívós volt, hogy még 1846-ban sem szűnt meg teljesen. Ezt olvasom egy régi bécsi könyvben:{28} „Manapság már csak a magas nemesség egy része tart kengyelfutókat. Nem lehet tagadni, hogy a fényes és feltűnő jelmezű futók impozáns képet mutatnak, s a társadalom legfelső osztályának rangjára utalnak – ugyanis az alsóbb osztályok utánzási ösztönük ellenére sem kísérelték meg kengyelfutók tartását.” Két évre rá kitört a forradalom, s az udvar és a magas nemesség csúcsot futott

Bécstől Innsbruckig. Többé azután nem esett szó az emberi parádés lovakról.

*

Ez alkalommal volna még hozzátennivalóm a fogadási lázhoz. A pénznek teljesen értelmetlen kockázata volt az. Ugyan mit bánhatja X. úr, hogy Y. úr bizonyos cselekményeket bizonyos idő alatt véghezvisz-e avagy sem? Úgy látszik, mégis bánni szokta, mert egész vagyonokat tettek néha fel tökéletes haszontalanságokra. Hogy a lábsikerek mellett maradjak, a XIX. század leghíresebb gyaloglója, Barclay kapitány volt. A legnevezetesebb sportfogadások is őkörülötte zajlottak le. Egy ízben öt nap alatt 300 mérföldet (483 kilométert) tett meg és 5000 fontot szedett el a kételkedőktől. Ennél is hatalmasabb összeget kockáztattak a hivők és hitetlenek arra a kérdésre, vajon képes-e a kapitány 1000 óra alatt 1000 mérföldet (1610 kilométert) begyalogolni? A tétek 100 000 fontig rugaszkodtak fel; ő maga 3000 fontot tartott. 1809. június 1-jén éjfélkor indult el Newmarketből, és július 12-én délután 3 órakor ünnepélyesen, harangok zúgása közt bevonult a városba, miután maga mögött hagyta a legutolsó kötelező mérföldet is. Nem történt különösebb baja, mindössze koronkint összeesett, de mindjárt életre dögönyözték, és tovább talpalt. Egy időben a fogadási szenvedély, a pénz és unalom frigyének ez a torzszülöttje, eljutott francia földre is. 1835-ben angol mintára megalakult Párizsban a lótenyésztés előmozdításának cégére alatt a Jockey Club. Zárt társaság, mindössze 200 taggal, az előkelő világ színe-java. Nem annyira a lótenyésztés volt a gondjuk, inkább az, hogyan utánozhatják a londoni különcöket, és hogyan dobhatják ki legbolondabbul a pénzüket.

Külön könyvet nyitottak a fogadások számára, ebbe minden tétet bejegyeztek, és minden egyes oldalt hivatalosan lezártak és hitelesítettek. A legkülönfélébb zagyvaság tarkállott benne. Még az ártatlanabbak közé tartozott, hogy ki nyeri meg azt a biliárdjátszmát, amelyet két tag lóháton játszott végig. Egy másikra enyhe kifejezés a léhaság: arra fogadtak, hogy egyik klubtársuk mikor fog meghalni. Úgy látszik, néha csak a fogadás tényét jegyezték be, a tartalomról óvatosan hallgattak. Mert ebben a társaságban, ahol a lovak és kutyák mellett a nő volt a beszéd leggyakoribb tárgya, arra is szoktak fogadni, hogy melyik klubtársuk fejére növeszt szarvakat a felesége. Egy ilyennek a híre valahogyan kiszivárgott az újságírók közé, s meg is írták, ugyan álnevekkel.{29} Bizonyos H. úr azt állította, hogy X. nevű klubtársukat megcsalja a felesége. Száz arany ellenében bizonyítani fogja. Nyomban akadt, aki tartotta, be is vezették a fogadási könyvbe. Abban a percben lép be maga X. úr. Csak annyit hallott, hogy jó barátja, H. úr fogadott valamire száz aranyban. Nem bánta, akármiről van szó, csak fogadni lehessen. – Beveszel felibe? – fordult H. úrhoz. H. úr megmagyarázta, hogy bizalmas természetű ügyről van szó, asszonyi hűség stb. A férj nevének titokban kell maradnia. X. úr azt sem bánta – H. úr bevette hát társnak. Nyolc nap múlva a klub küldönce kézbesített neki ötven aranyat. Bizonyos, hogy a történetnek anekdotaíze van, de nem az a fontos, hogy valósággal megtörtént-e, hanem hogy megtörténtként adták tovább. Kép a Jockey Club belső életéről, amelynek nagyúri társasághoz illő fényű berendezése 150 000 frankba került.

A GYALOGHINTÓ

Előkelő házakban a kengyelfutók mellett izmos gyalogszolgákat is tartottak. Az volt a dolguk, hogy két rúdra erősítve hordozzanak egy magas, zárt, egy személyre méretezett széket a benne ülő úrral vagy asszonysággal. A divat a XVII. század elején keletkezett, és úri körökben hamarosan elterjedt. Dáma és gavallér, rossz időben, szép időben hordszéken hintáztatta magát. Színházak, templomok előtt díszesnél díszesebb gyaloghintók hosszú sora várakozott a gazdáikra. Majd vállalkozó üzletemberek rávetették magukat a divatra, nyilvános gyaloghintó-állomásokat rendeztek be, s ott bérelhetett magának akárki. (Ráby Mátyásról is ezt írja Jókai: „Átöltözött német gálába, és gyaloghintón felvitette magát a várba.”) A szárazföldi gondolának persze csak kisebb távolságokra volt értelme. Annak az elméje már elhajladozott a józanságtól, aki hosszabb útra is gyaloghintón tékozolta az idejét, lovas kocsi helyett. Nemours hercegnő évenkint egyszer le szokott rándulni Párizstól 30 mérföldnyire levő birtokára. Úgy gondolta, méltóan illeszkedik rangjához, ha az utat gyaloghintón teszi meg. Negyven székhordozó menetelt a kíséretében, felváltva vették át egymástól a rudakat. Az élvezetes utazás kerek tíz napig tartott. Ráért. Fáradságosabb útra vállalkozott egy angol turistahölgy. A svájci Kanderstegből a 2329 méter magas Gemmi-hágón keresztül a túlsó völgyben levő Leukerhadba. akart eljutni. Kegyetlenül meredek út ez felfelé is, lefelé is; magam is végigverejtékeztem. Nem cipellőnek való út; át is hárította az angol dáma a székhordozók csizmáira. Csakhogy alig indultak neki, elkezdett szédülni. Tehát megfordíttatta a hordszéket, úgyhogy háttal a meredélynek kapaszkodtak vele fel, ugyanúgy a sziklafalba vágott ösvényen le. Nem is élvezte a Rhône völgyébe nyíló csodálatos kilátást, csak kopár kősziklák maradoztak el előtte. De a tény tény marad: mégis megtette a nevezetes utat a Gemmin keresztül.

AZ ÉJJELIŐR

Gyaloglással kereste ez is a kenyerét. Nem valami sima sétálgatás volt a dolga. Esőben, szélben, hóviharban is az utcákat kellett rónia – a téli hónapokban napot sem látott, csak akkor mehetett aludni, amikor más ember fölkelt. Abban az időben a tűzdémon prédára lesve ólálkodott a házak körül, s az éjjeliőr dolga volt, hogy a legkisebb gyanús jelre felriassza a tűzoltóságot. Volt még egy másik kötelessége is: vigyázni a tolvajokra. Amikor a toronyóra ütött, utána ő is hosszú, elnyújtott énekhangon megismételte, hány az óra. A kántálásnak az lett volna a célja, hogy a betörők megneszeljék: jön az éjjeliőr! Erre a tervezett betörést abbahagyják, és elszaladnak. Csak nagy sokára, száz és száz év múlva eszmélt rá a bölcs hatóság, hogy a tolvajnak is van esze: megvárja, amíg az őr továbbmegy, és csak akkor kezdi feszegetni a zárakat. Ezt a célt azonban egyszerű tülköléssel is el lehetett volna érni. Mi szükség volt az énekszóra, s egyáltalán, miért kellett a nyugodalomra tért emberiséget arról értesíteni – amikor a legmélyebb álmát aludta –, hogy hányat ütött az óra? A szokás eredete ködbe vész. Állítólag a rossz szellemeket kellett a hangos szóval elriogatni. Ezek tudvalevően lidércnyomással gyötrik az alvó embert, az énekhangtól azonban megijednek és elkotródnak. A meggyötört polgár pedig békésen alhat tovább, ha tud. Nemkülönben az is, akit nem nyomott a lidérc. Mégis inkább hinném, hogy az órák kikiáltásával az őrnek saját magát kellett ellenőriznie: nem aludt-e el útközben valahol, mentesen a gonosz szellemektől? Az órák jelzése mellett az őr az alvók fülébe énekelte azt is, hogy ügyeljenek a tűzre. Majd a hivatali tekintély nem érte be az egyszerű figyelmeztetéssel, annak szövegét megtoldotta, kicifrázta, ékes rigmusokkal tarkította. Mutatóba a hajdani sümegi őrök kikiáltásaiból iktatok ide néhány strófát. Valamelyik falusi versfaragó lelkén száradnak.{30}

9 óra:

Az óra kilencet ütött már, Eljár az idő és nem vár, Vigyázz tűzre, ne essék kár, Mert az javaidból kizár, Az óra kilencet ütött már.

10 óra:

Hallja minden háznak ura, Tízet ütött már az óra, Vigyázz ember ezen szóra, Elmegy az nyugodalomra, Nincs fölírva homlokodra, Mire virradsz fel holnapra, Örömre kelsz-e vagy búra? Imádkozzál, tíz az óra!

1 óra:

Éjfél után ütött egyet,

Már egy nappal éltünk többet, Várja Isten térésünket, Hosszabbítja életünket, Megbocsátja bűneinket, Az óra már ütött egyet.

3 óra:

Éjfél után óra három, Hogy többet üssön, azt várom, Ha alusztok, én nem bánom, Ha fölkeltek, sem sajnálom, Lám én csak a várost járom, Majd én is szemem bezárom, Éjfél után óra három.

Németországban egy külön énekeskönyvecskét is adtak ki az éjjeliőrök számára. {31} A versek kifogástalanul bárgyúak, erkölcsi tanulságokkal bélelt ócska szólamok. A szerző újítása, hogy egyes évfordulókra is megfelelő mondókát agyalt ki. Január 24-re például ezt ajánlotta:

E dicső napon született

Ki nagy volt s minket naggyá tett. Frigyes ma is úgy ismerős, Mint nagy király s valódi hős.

A fordításért helytállok. Éppoly költői magaslaton áll, mint az eredeti. Az éjjeliőröknek mégsem akarózott új szövegeket tanulni, hát még minden napra másikat. Megmaradtak a hagyományos, többnyire zsoltároskönyvekből kijegyzett kegyes szövegek mellett. Például:

Midőn az álom elnyomott, A Sátán előkullogott.

Vagyis aludni nem tanácsos, mert olyankor a Sátán előlopakodik. Más:

Hogy bűnöm nagy, azt jól tudom, De eljöttél te, Jézusom.

Zsoltároskönyvben helyén van, de nem egészen érthető, miért kellett ezt a toronyóra ütésekor hangoztatni. No de akadt az alkalomhoz illő dalfohász is:

Jézus, karodban alszom el,

Irgalmad légyen ágyam, Kebled legyen a vánkosom. Takarj be szépen, lágyan.

Még egy utolsót, ezúttal prózában: „Parancsold meg az angyalodnak, hogy szálljon alá és őrködjék fölöttünk, a te tulajdonaid fölött.” Az ilyen parancs esetén azonban az egész éjjeliőri intézmény felesleges lett volna.{32}

A TEMPLOMI KÖLTÖGETŐ

Némely ember nemcsak odahaza, hanem egyebütt is elszundított. Úgymint templomban, prédikáció alatt. Angliában gyakori eset lehetett. Ismerünk több kegyes végrendeletet, ezek alapítványokat tettek szegény emberek javára azzal, hogy ennek ellenében kötelesek legyenek a prédikáció alatt elaludt hivőket felébreszteni. Ilyen alapítvány híján a sekrestyésre hárult a kötelesség, vagy pedig külön költögető embereket béreltek fel. Az illető egy hosszú póznával a kezében nesztelenül cirkált a padsorok között, s ahol meglátott egy elbóbiskolt férfiút, bökött rajta egyet. Dunchurch községben különleges módon verték ki ezeknek a szeméből az álmot. A költögető egy kétágú favillával járt körül, az alvó nyakát elkapta vele, s így oktatta ki illendőbb magaviseletre. Nőkkel szemben gyöngédebben jártak el. A bot egyik végére egy rókafark volt

kötözve, s a szendergő asszonyt enyhe cirógatással csiklandozták éberré. Viszont a bot másik végére egy kemény gombot csavartak, ezzel az alvó férfiakat kíméletlenül fejen koppintották. Ámbár lett volna más módja is, hogy ébren tartsák a gyülekezetet. Nem kellett volna a prédikációkat az unalom mártásában megfürösztve feltálalni.

A SIRATÓASSZONY

Az álom testvére a halál. A görög hitregében is ikrek voltak az álom és halál istenei: Hypnos és Thanatos, az Éj gyermekei. Ősrégi szokás volt, hogy amikor a család egyik tagja meghalt, a háznál megjelent a siratóasszony. Rómaiaknál, görögöknél csakúgy, mint az ószövetségi zsidóknál. Jeremiás próféta így kiált fel (IX. 17. 18.): „Hívjátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek el. És sirassanak minket, és a mi szemeink is hullassanak könnyeket, és a mi szemünk héjai közül is folyjanak alá vizek.” Az értelmetlen divat a keresztény világban is tovább élt; itt-ott népszokás alakjában még ma is találkozhatni vele. Az emberi elme tökéletes félrecsuszamlásáról van szó. Rászakad a családra az örökre szóló válás tragédiája, s akkor beállít néhány idegen némber, elkezd óbégatni, a mellét verdesi, a haját tépdesi. Fizetésért. Olaszországban, a régi római siratóasszonyok hazájában a pénzért sírás rendes foglalkozás számba ment. Ferrarában külön céhük is volt. Nemcsak a koporsó mellett jajveszékeltek; a temetés után is ki kellett menniük a temetőbe a sírhoz, s ott folytatták a műzokogást.

Vagyonos emberek végrendeletükben külön hagyományokkal rendelték el, hogy haláluk napjának évfordulóin sírjuknál rendezzék meg a sirató szertartást. Néha egész sereg asszony lepte el a temetőt{33} naphosszat imádkoztak és jajgattak a sírok felett, este pedig táncolva, dalolva viháncoltak haza. A hagyomány ereje és a megszokás hatalma tette, hogy a gyászoló gyülekezet néha észre sem vette, hogy a komor szertartás milyen nevetségbe fulladt. Hogy hazai földön maradjak, a régi rákospalotai temetéseknél szokásos búcsúztatásról ezt olvastam: „A sirató rokonok és ismerősök között ki-ki akkor jajdul fel a legérzékenyebben, midőn a búcsúztatóban érintetik. Gyakran komikussá válik különösen egy-egy asszony, ki férjét siratja, kiváló tulajdonságait nevetséges modorban sorolva elő, de ezt mind a legszívszaggatóbb sírással; pl: egy asszony férjének kedvenc dala volt a »kutya, kutya tarka«, s midőn a férj meghalt, a nő többek között így is siratta: »Jaj, jaj, jaj! ki dalolja már nekem, hogy: kutya, kutya tarka!« s ezt con amore eldanolva, folytatja síránkozását szívből stb.”

A GYÁSZHÍRNÖK

Tisztesség dolga volt, hogy ne gyászjelentéseket küldjenek szét postán, hanem külön küldönc tegye tiszteletét a barátoknál és ismerősöknél, s élőszóval közölje a halálesetet. (A németeknél Leicherbitter, az angoloknál Bidder.) Ez persze nem lehetett holmi egészségtől duzzadó, pirospozsgás alak, hanem a szomorú esethez illően keserves ábrázatú, gyászos megjelenésű férfiú. Beköszönt a halottasházhoz, s könnyes szemmel elsápítozta a leglaposabb vigasztaló szólamokat. „Halál ellen nincs orvosság. – Neki már jó! – Isten magához szólította. – Ki tudja, mire volt ez jó? – Földi pályáját befejezte. Stb.” A vigasztaló szózatok után kap egy karéj vajas kenyeret és egy pohár pálinkát. Majd átadják a temetésről értesítendők jegyzékét, s a búsképű férfiú elindul komor körútjára. A temetés után megint jelentkezik, ezúttal a fizetésért. Pénzért el lehet vállalni egy másik ember bűneit is.

Az angol Hereford grófságban a temetési szertartás egyik részlete a bűnevés volt. Szegény, nyomorgó emberek egy cipó, egy korsó sör és fél shilling ellenében készek voltak magukat feláldozni. A holttestet kitették az udvarra. A bűnevő (sin-eater) a koporsó elé járult, ott megkapta a cipót és a fél shillinget, s felhajtotta a korsó sört. Ezzel a jelképes cselekedettel magára vállalta az elhunytnak bűneit, úgyhogy a lélek most már büntetlenül, a tisztítótűz megkerülésével bekopogtathatott egyenesen a mennyországba. A szokás az ószövetségi bűnbak esetére emlékeztet. Ezt a bakkecskét tudvalevően megterhelték az egész gyülekezet bűneivel, aztán kikergették a pusztába, s ott a bűnökkel egyetemben elpusztult. A szegény bűnevőknek pedig a másvilágon a saját bűnei tetejébe fejére olvasták a halott bűnlajstromát is – így azután kedvezőtlenebb helyre kapott beutalást.

A FELTÁMASZTÓK

Az egész középkorban s még azután is az Egyház és az állam egyetértően eltiltotta az emberi test boncolását. Elégedjenek meg az orvosok az állati hullákkal, nam sic docuit antiquitas. Mert így tanították a régiek is! Az emberi testet szabad volt élve a legkegyetlenebb módon megkínozni, kerékbetörni, részekre szaggatni, de a halál után késsel hozzáérni szentségtörésszámba ment. Egy magyar orvos, Enyedi Sámuel (megh. 1671 körül) hazajött a külföldi egyetemekről, s mert híre ment, hogy odakint hullákon tanulta a tudományát, ezt a gúnyverset költötték rá:

Sámuel Enyedi mi közöttünk exlex, In doctus medicus, optimus carnitex. Lám ő is olyan lett, mint a zavaros fex,

A vérontók között minálunk egyik grex. Angliából hozott orvos doctorságot, Magyar nemzet közé merő hóhérságot.{34}

Az angolok a „feltámasztás” névvel jelöltek meg egy sajátságos iparágat. A „feltámasztó” (resurrectionist) a temetőkben kiásta a frissen eltemetett hullákat, és eladta a sebésztanároknak. Az egyetemeken a diákok száma egyre növekedett, a tanároknak mind több anyagra volt szükségük. A gyalázatos foglalkozás jól jövedelmezett: az áru darabjáért 7-9 fontot fizettek; sőt volt úgy, hogy a megszorult egyetemeken 20 fontot sem sajnáltak egy jó állapotban levő hulláért. Alakultak feltámasztó bandák is. Egy ilyen társaság egyetlen éjszaka 12 sírt bontott fel. A vezér összesen 144 fontot szedett be, minden egyes tagra 5 font jutott. Meglepő ügyesen dolgoztak, külön erre a célra készült szerszámokkal és emelőrudakkal. Két ember képes volt egy éjszaka 6 sírt felbontani s a nyomokat eltüntetni. A többnyire megvesztegetett temetőőr ezalatt aludt, vagy úgy tett, mintha aludnék. A zsákmányt egyelőre egy titkos, elhagyott helyre szállítottak, s másnap zsákba bújtatva vagy nagyméretű teásládába rejtve vitték a vevőhöz. A temetőkön kívül volt egyéb lelőhelyük is: London szegénynegyedei. A legszélsőbb nyomorúságban tengődő nép még arra is rászánta magát, hogy eladja halottját a feltámasztónak, aki azon frissiben el is vitte. Törvény szerint minden halottat egyházi szertartással kellett eltemetni, s így bizony megesett, hogy a pap olyan koporsó fölött mondta el az imádságot, amelyben halott helyett tégla volt és mindenféle törmelék. A szörnyű mesterség híre a közönség közt valóságos pánikot okozott. Senki sem lehetett bizonyos benne, hogy halottja a földben nyugszik-e, vagy a boncteremben tanulnak rajta. Még ma is látni a régi londoni temetőkben vasketreceket és téglaépítményeket a sírok fölött, védekezésül a hullarablók ellen.

A hatóság nem bírt velük. Nagy ritkán került csak hurokra valamelyik, s akkor is egy jó védőügyvéd addig járatta a bíróságot az angol szokásjog útvesztőiben erre-amarra, amíg a vádlottnak sikerült az ügyet csekély fogházbüntetéssel megúsznia. Az 1828-i edinburgh-i eset végre rábírta a kormányt a cselekvésre. Az esetnek két főszereplője volt: William Burke és William Hare. Ugyanolyan népsöpredékből kerültek elő, mint londoni szaktársaik. Legjobb vevőjük dr. Knox volt, az egyetemnek még ugyan csak magántanára (lecturer), de olyan népszerű, hogy előadásait 3-400 diák is hallgatta. Így hát bőséges anyagra volt szüksége, egy hulláért szívesen fizetett akár 10 fontot is. A két gazember hónapokon át rendszeresen látta el dr. Knox bonctermét, de egyszer megakadtak, nem tudtak friss árura szert tenni. Tehát, hogy a szállítás folyamatosságát biztosítsák, maguk termeltek árut. 1828 decemberében Burke és Hare háromrendbeli gyilkosság vádjával terhelten állt az edinburghi bíróság előtt. Három áldozatról kellett számot adniok. Egy öregasszony, egy elmeháborodott fiatalember és egy Mary Paterson nevű, feltűnő szépségű és tökéletes termetű mindenki lánya került dr. Knox kése alá. A vádlottak konokul tagadtak. Kevés volt a bizonyíték, s félő volt, hogy az esküdtek nem merik kimondani a bűnösséget. Az angol büntetőjognak volt egy nem egészen fair intézménye: a King’s evidence. A bíróság szükség esetén valamelyik vádlottnak büntetlenséget biztosíthatott, ha vádlott-társai terhére teljes beismerő vallomást tesz. (Koronatanú. Nálunk ezt a szót tévesen alkalmazzák az általában döntő fontosságú tanúra.) A kötéltől rettegő vádlott rendszerint fel is rúgta a zsiványbecsület szabályait, és rávallott a társaira. A bíróság választása Hare-re esett. Ez vallott is, mint a karikacsapás. Elmondta, hogy az áldozatokat az ő lakására csalták, italába kábítószert csempésztek, s amikor elkábult, megfojtották. Burke-ot az esküdtek bűnösnek mondták ki, a bíróság halálra ítélte, és díszes nézőközönség előtt felakasztották. Hulláját kiadták az egyetemnek, s a boncasztalon ő is szolgálatot tett a tudománynak. Csontváza ma is látható az edinburgh-i anatómiai múzeumban.

Hare-t szabadon bocsátották, de mégsem vitte el szárazon. Felháborodott munkások megrohanták, és belökték egy meszesgödörbe. Onnan kikecmergett ugyan, de mindkét szemére megvakult. Mint sarki koldus tengette az életét egy darabig, azután ő is csak dr. Knox hallgatósága elé került. Mint említettem, a kormány most már nem habozott tovább. Törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, s 1832-ben megszületett az Anatomy Act. Eszerint az egyetemek csak abban az esetben fogadhattak el hullát a boncolásra, ha, hatósági bizonyítvány igazolja a halál körülményeit. Ezzel a feltámasztók ipara halálos csapást kapott, és ki is múlt.

*

Mindezek után az olvasó joggal kíváncsiskodhatik: de hát a boncolóorvosok simán tűrték el a hullarablásokat, és sohasem tettek feljelentést? Bizony, nem. Sőt olykor a bajba jutott feltámasztókat még segítették is. Ezt tudták például Sir Astley Cooper egyetemi tanárról, a király udvari orvosáról, a későbbi baronetről is. (Nagy tekintély volt, magánorvosi gyakorlatának évi jövedelmét 20 000 fontra becsülték.) Bevált szállítóinak ügyvédet fogadott, családjukat segélyezte, a börtönben jobb ellátásukról gondoskodott, a pénzbüntetéseket helyettük kifizette. Kétségtelen, hogy a tudomány érdeke összeütközésbe került az általános erkölcsi törvényekkel. S a tudás és a tudásközlés vágya olyan erős volt, hogy az orvos behunyta a szemét, amikor az erkölcs törvényeit meg kellett volna látnia. Megdöbbentő példa erre Lawrence Sterne-nek, Anglia egyik legnagyobb szatirikus írójának esete. 1768. március 18-án londoni lakásán érte utol a halál. Nem volt körülötte más, mint egy inas és egy ápolónő. Az utóbbi egyik kezével bénuló lábát dörzsölte, a másikkal ellopta a kézelője gombjait. A temetőbe mindössze ketten kísérték: egy barátja és a kiadója. Másnap a feltámasztók kilopták a holttestét, elmentek vele Cambridge-be, és eladták Collignon boncoló tanárnak. Akkoriban az egyetemeken nem volt gyakori a boncolás, s a professzor vendégeket is hívott a tanulságos

látványosságra. Az egyik vendég ráismert Sterne-re, és felindulásában rosszul lett, el is ájult. Nem törődtek a leleplezéssel, a tanár a boncolást befejezte. Csontvázát még látták egy darabig Cambrigde-ben, azután eltűnt, vagy eltüntették. Ma sem tudja senki, hol van a Tristram Shandy írójának második sírja… Dr. Knoxot is hasonló vád illeti. Nem szólva az öregasszonyról és a hülyéről, a szép fiatal Mary Patersont foglalkozása alapján – mint a bűnper egyik krónikása írta – minden diák ismerte. Tudták, hogy előtte való nap még rózsás egészségben virult, tehát okvetlenül erőszakos halál juttatta a boncolóasztalra. Tudta ezt maga dr. Knox is, mégis mindnyájan némák maradtak. A tudomány érdekében…

A KLAKŐR

Tapsoljatok! Ez volt Augustus császár utolsó szava a halálos ágyán. A római színielőadások végeztével szokták felhívni a közönséget: Plaudite! A császár azt akarta vele mondani, hogy vége az élet színjátékának. Magának az előadásnak során a felbérelt tapsoncokat első ízben Néró vonultatta fel. Amikor az önhitt dilettánsoknak ez a tébolyult őse kiállt énekelni az amfiteátrumban, előre biztosította a sikert. Ötezer fiatalembert gyakoroltatott be a tetszésnyilvánítás különféle árnyalataira az egyszerű csettintéstől a tenyércsattogtatásig – azután díszes ruhában szétosztotta őket a nézők között. Énekelhetett azután akárhogyan. Qualis artifex! – bizonyította tízezer tenyér. Újraéledt a claque Párizsban, a XIX. század elején, s valóságos hivatalos intézménnyé zsendült. A klakkfőnöknek szerződése volt a színházak igazgatóságával, s nagy pénzeket fizetett a megbízatásért. Jelen lehetett az utolsó próbákon, ott jegyzeteket csinált, és meghatározta, hogy a klakőröknek a darab mely mondatánál milyenfajta tetszésnyilvánítással kell a közönséget magukkal ragadniuk.

Bizonyos számú ingyenjegyet kapott, egy részüket el is adhatta, s ez volt a tulajdonképpeni törvényes jövedelme. De ez csak töredékét tette a valódi keresetének. A színészi hiúság külön is hatalmasan pénzelte. Főleg a bemutatkozók, a debütánsok tömték a zsebét, hogy kellő tapsviharokkal biztosítsa az első fellépés sikerét. (A debütáns szóra nem tudok hasonló kifejező erejű magyar szót. A képviselőházban a szónok első felszólalását szűzbeszédnek szokták nevezni. De a kulisszák világában az ilyen jelző sajnálatos(?) megjegyzésekre adna alkalmat.) A klakkfőnöknek a suba alá dugdosott pénzekből rengeteg jövedelme volt. Némelyik évenkint 20-30 000 frankot is megkeresett. Az opera balettkarában minden tehetségesebb lánynak akadt pártfogója, aki a művészet iránti önzetlen lelkesedésből bőkezűen támogatta. Mikor aztán a lány magántáncosnévá libegte fel magát és eljött a debü estéje (a balettnél éppenséggel meg kellett maradnom a francia szó mellett), a mecénás gondoskodott róla, hogy az ilyenkor szokásos virágkoszorúk és gyémánt ékszerek között pénzgöngyölegek is húzódjanak meg a klakkfőnök számára. Ebből persze édeskevés jutott a tapsoncoknak. Szegény fickók voltak; eleinte beérték a színházjegy mellé ebéddel és vacsorával; utóbb – ahogyan az intézmény bokrosodott – rendes fizetést kaptak, persze hulladékát csak a vezér bevételeinek. Pedig nem is volt olyan könnyű mesterség, amilyennek gondolná az ember. A nyelvújítás tapsonc szava csak a tenyérmunkára illik. Volt egyéb szerepük is. A kacagó (rieur) a főnök jeladására teletorokkal hahotázta meg a színpadon elsütött tréfát. A bemelegítő (chauffeur) feladata a hangulatkeltés volt, a darabhoz illő különleges módszerekkel. A zajonc (tapageur, ad captam tapsonc) nagy lármával helyeselt, botjával kopogott, igyekezett minél nagyobb zenebonát csinálni. A szakértő (connaisseur) csendesebben viselkedett. Adta a műértőt, helyeslően mormogott és jóváhagyóan bólogatott. Nőknek a könnyező (pleureuse) szerepét osztották ki. A darab érzékeny jeleneteinél zsebkendőjét szemére nyomogatta, sőt harapdálta, mint aki képtelen

uralkodni érzelmeinek kitörő áradatán. Tessék mármost elképzelni, hogy a claque napszámosainak mindezt százszor, kétszázszor, esetleg többször is egymás után végig kellett csinálniuk, mindig ugyanazon a helyen, egyazon módon! A claque elleni háborúskodás története nem tartozik ide. Elég a vége: az irodalom becsülete győzött a hiúság és üzleti érdek fölött. A. claque – vagyis saját elnevezése szerint „a színpadi sikert biztosító társaság” – elsorvadt és megszűnt. Kisebb mértékben a magyar Nemzeti Színház és az Opera is helyet adott a claqite-nak, de az utolsó főnök halálával (1910) a tapsoncok itt is kenyér nélkül maradtak.

*

Már befejeztem ezt a kis ismertetést, amikor egy New York-i újsághír került elém. Arról szólt, hogy egy odavaló fiatalasszonyt különös képességgel áldott meg a sors: bármely pillanatban valódi könnyeket tudott ontani. Az egyik legnagyobb mozi szerződtette is pleureuse-nek. Szembetűnő páholyban, feltűnő ruhában nézi végig az előadást, s ahol kell, elősír a közönségnek. Száz dollárt könnyez össze hetenkint. Csak tetszhalott volna hát a claque?

A BECSTELEN FOGLALKOZÁSOK – A HÓHÉR

HEINE ÉS A HÓHÉR LÁNYA

Tizenhat éves volt Heine Henrik, amikor szerelmesdit játszott egy szép, karcsú, fehér bőrű, lángvörös hajú leánnyal. Josepha, becenevén Sefchen, egyidős volt vele. Családi viszonyai kedvezőtlenek voltak: hóhér volt az apja is, nagyapja is. Apjának halála után nagyapjánál nevelkedett, s itt volt tanúja annak az éjszakai jelenetnek, amelyet utóbb Heinének elbeszélt s a költő emlékirataiba foglalt. Egy napon különös vendégek érkeztek a nagyapai házhoz. Tizenkét vén, komor ember, hosszú, vörös palástjuk alatt ünneplő ruhában, felkötött pallossal az oldalukon. Az ország legidősebb hóhérai voltak, távoli vidékekről jöttek erre az alkalomra. Amikor beesteledett, a nagyapa mindenkit elküldött a háztól, kivéve egy öreg cselédet. A vendégek letelepedtek a kertben egy nagy tölgyfa alatti kőasztal köré – a cseléd lámpásokat rakott az asztalra, s három tucat palack rajnai bort hozott fel a pincéből. A vörös Sefchennel a nagyapa kihozatta a nagy ezüstveretű serleget, azután aludni küldte. (Heine közben megemlíti, hogy ha a hóhér betér egy kocsmába és inni kér, az italt fafödeles kancsóban kapja, holott a többi ónfödelesből iszik.) Sefchen azonban nem feküdt le, hanem kíváncsiságból elbújt egy bokor mögé, s onnan leste, mi lesz. A nagyapa megtöltötte a serleget, s az sorba járt. Mindegyik vendég kiitta, újratöltötte, továbbadta.

A nagyapa rövid beszédet mondott. Sefchen nem hallotta, csak annyit látott, hogy a végén hullani kezdtek a könnyei, s a vendégek – a holdfényben megannyi kísérteties kőszobor – vele sírtak, zokogtak. Majd felkeltek az asztaltól, ledobták a vörös palástot, hónuk alá vették a pallosukat, és párosával elindultak egy nagy fa irányába. A fa alatt egy frissen ásott gödör várt rájuk. A nagyapa, aki palástját fenntartotta, kihúzott az alól egy keskeny, hosszú, vászonba burkolt csomagot, befektette a gödörbe, és betemette. Sefchennek elég volt ennyi. Halálra rémülten menekült a hálókamrájába, bebújt a paplan alá, és elaludt. Évek múlva, amikor a nagyapa is meghalt, és Sefchent nagynénje nevelte tovább, elmondta ennek az éjjeli látomást. Az asszony – szintén hóhér özvegye, vajákos vén boszorkány – megmagyarázta a sírgödör titkát. A nagyapa pallosát ásták ott el, amellyel már száz kivégzést hajtott végre. Az ilyen pallosnak veszedelmes tulajdonságai vannak; továbbra is vért kíván, megsebzi, aki a kezébe veszi, tehát szabadulni kell tőle. Ezért temette el a nagyapa. A vénasszony azután kiásta a pallost, nem félt tőle, elrakta boszorkánykonyhájának babonás kacatjai közé. Heine egyszer kileste, amikor nem volt odahaza, és megkérte Sefchent, mutatná meg a babonás jószágot. Egyikük sem volt babonás – a lány beszaladt a pallosért, és elkezdte tréfásan suhogtatni. A fiú nem ijedt meg; inkább a lány félt, hogy kárt talál benne tenni, s engedte, hogy az vakmerően átölelje derekát és még vakmerőbben ajkon csókolja. A költő itt megjegyzi: ő bizony nem törődött a balvéleménnyel, hogy aki a becstelen hóhércsalád bármelyik tagjához akár csak hozzá is ér, maga is elveszti a becsületét. Nem csupán szerelmi csók volt ez – írja –, hanem lázadás a múlt sötét babonái ellen. A pallostemetés talán nem volt csupán babonaság. Ha a hóhér bizonyos számú – akár száz, akár több – kivégzést annak rendje szerint kifogástalanul végrehajtott, kérhette, hogy töröljék le róla a mesterségéhez tapadó szégyenfoltot, és fogadják be a teljes becsületű emberek közösségébe. Ami azonban a könnyező öreg bakókat illeti, tartok tőle, hogy úgy lehetünk velük, mint azokkal a nagyvilági és félvilági hölgyekkel, akik – miután

végiglotyóskodtak egy hosszú életet – vénségükre megtérnek, a templomok padjait koptatják, és kegyes alapítványokat tesznek bűnbánó utcalányok számára.

A SZÉGYENFOLT

Furcsa volt az a középkori erkölcs. A polgár vasárnap ünneplő ruhában bevonult a templomba, meghallgatta a szentbeszédet a felebaráti szeretetről – azután hazament, ruhát váltott, és kabátjával együtt a bevett tanulságokat is szögre akasztotta. Megalkotta, hogy úgy mondjam: a társadalmon kívüliek társadalmát. Azt természetesen meg lehet érteni, hogy a törvény keze alól kikerült gonosztevőket becsület dolgában nem tartotta magával egyenrangúaknak. Azt is, hogy tisztességes mesterember nem ült le poharazni bordélyossal s polgárlány nem állt szóba utcalányokkal. De a becsületvesztés, az infámia értelmezését túlzásba vitték. Elbukott szerencsétlen leány, törvénytelen gyerek, vándorkomédiás, kóbor muzsikus és még sok más lenézett foglalkozású ember volt kénytelen viselni a felebaráti szeretettel homlokára ütött bélyeget. Lássuk most a hóhért. Ezt az eldurvult lelkű, véreskezű, sötét alakot, aki embertársainak testét kínzószerszámokkal marcangolja, életét pallossal, kötéllel, tűzzel-vassal elemészti, aki képes odahaza békés családi életet élni, és álomra hajtani a fejét, mialatt a jajszó és halálhörgés még ott cseng a fülében. Persze hogy mindenki borzadt tőle és kerülte a társaságát. Saját maga más véleménnyel volt önmagáról. Ő csak azt hajtotta végre, amit a bíróság rendelt el, ő tehát a törvény embere s a társadalom nélkülözhetetlen tagja. Ha nincs, aki az elüszkösödött testrészt levágja, a kóranyag megfertőzi az egész testet. Némely büntetőjogász ebben igazat is adott neki. J. Damhouder nevezetes művében{35} még tovább is ment. A hóhér nem a maga jószántából öl – írta –, hanem parancsra teszi azt, tehát nemcsak az igazságszolgáltatásnak, hanem tulajdonképpen Istennek is szolgája. A felmagasztalás nem használt. Bajos arra rábeszélni valakit, hogy a varangyos békát vegye a kezébe, mert hasznos állat, megeszi a legyeket.

Azonban a középkor erkölcse a puszta iszonyattal nem érte be. A vérpadi halál kézművesét polgári halállal sújtotta. Itt közbe kell vetnem, hogy eleinte különbséget tettek a bakó és a hóhér (a németeknél Scharfrichter és Henker) között. A bakó csak pallossal vagy bárddal dolgozott, nem nyúlt kézzel az elítélthez, s így amit végzett, nem volt megalázó. A hóhér akasztott, majd a gyepmesterséget is rábízták s ezzel a becsületvesztése teljes lett. Majd a két mesterség egybeolvadt, s a különbségtétel megszűnt. A hóhér nem lakhatott benn a városban, az ép becsületű emberek közt. Csak a város falain kívül, a vesztőhelyhez közel építhetett vagy bérelhetett magának házat. Templomban külön helye volt, egyházi temetést nem kapott – házasságot is csak polgári úton köthetett. Általában távol kellett maradnia a polgárságtól. Az utcán ki kellett térnie előlük – korcsmában nem ülhetett közéjük –, s mint már Heine is szólt róla, csak fatetejű kancsóban adtak neki inni. Arról meg éppenséggel szó sem lehetett, hogy üzletben, piacon a maga kezével érinthessen bármiféle élelmicikket. Debrecen városának egy levéltári adata szerint 1639-ben a hóhér külön is kötelezte erre magát ezzel a nyilatkozattal: „Én, Lengyel János, az piacon sem kenyérhez, sem az mészárszékben húshoz, sem akármi eledelhez nem nyúlhatok.” Hogy ki ne bújhasson a szabály alól, megkülönböztető jelvényt kellett hordania, többnyire színes karszalagot. Ha elmulasztotta, súlyos pénzbüntetés várt rá. Amikor hivatalosan járt el, parádésan kiöltözködött. A vérpadon többnyire veres palást és széles pallos utalt a mesterre – az eperjesi ocsmány emlékezetű főhóhérnak, Caraffának hóhérai zöld ruhát viseltek –, néhol akadt fekete, sőt piros magyarruhás is. Még a múlt század közepén is előfordult, hogy ebben a kalandos öltözetben mutatkozott be: piros tollbokrétás fekete kalap, sárga gombos fekete frakk, fekete pantalló arany paszománttal. Azután az ijesztő jelmezek elmaradoztak, s a modern „ítélet-végrehajtó’’ fekete szalonruhát visel az ünnepélyes alkalommal.{36} Legtúlzottabban a céhek értelmezték az érintkezési tilalmat. Aki csak hozzáért is a hóhérhoz, maga is becstelenné vált. Kirekesztették a céhből, s csak akkor fogadták vissza, amikor a rámért büntetést leülte.

Nürnbergben történt 1623-ban, hogy egy fazekasmester elandalodott egy kivégzésen, és véletlenül nekitámaszkodott a hóhér háza falának. Meg is járta: 24 órai elzárást kellett előbb levezekelnie, hogy ismét visszamehessen a fazekai közé. – Néha addig feszítették a húrt, hogy egészen hamis hangot adott: egy embert a vízbe fúlástól mentett meg a hóhér, de ezzel a becsületét szennyezte be, s a céh csak illő fegyelmi eljárással füröszthette tisztára. Ha nemesemberen vagy az egyetem doktorán kellett halálos ítéletet végrehajtani, a hóhér érintése szégyent jelentett volna az egész nemesi rendre s magára az egyetemre. Elmésen segítettek rajta: az elítéltet előbb megfosztották nemességétől és doktori fokozatától, azután jöhetett a hóhér. 1409-ben Augsburgban négy papot és egy cserzővargát eretnekség bűne miatt vettek elő. A krónikákból nem derül ki, mi volt a vétkük, de hát a dogmák közt könnyen meg lehetett botlani abban az időben, amikor olyasmin vitatkoztak, hogy mi a helyzet, ha egy egér megeszi a szentelt ostyát? Elég annyi, hogy a város felüzent a püspökhöz, mit csináljanak az öt szakadárral? A püspök valami okból nem akart maga ítélkezni, hát visszaüzent, járjanak el a saját józan belátásuk szerint. El is jártak. A cserzővargával nem volt semmi baj, szép simán megégették. De ha a papokhoz hóhér keze nyúl, annak nyomán becstelenség tapad rájuk s az egész papi rendre. A városi józan ész rátalált a kivezető útra. A papokat bezárták egy toronyba, kezüket-lábukat a falhoz bilincselték, és rájuk zárták az ajtót. Enni-inni nem adtak nekik, s a négy szerencsétlen ember éhhálállál ugyan, de épségben maradt becsülettel pusztult el.{37}

A HÓHÉR ÉS CSALÁDJA

Nem volt az a menyasszonyi fátyol, amely a szégyenfoltot eltakarhatta volna. Hóhérleány csak hóhérlegényhez mehetett feleségül. A vörös hajú Sefchen ajkáról is hóhércsók törölte le a költő csókjának emlékét. S a férfiak sem hozhattak feleséget máshonnan, mint abból a vesztőhely melletti, magános házból. Az 1696-ban meghalt lipcsei hóhér a torgaui hóhérnak volt a fia. Feleségül vette elődének a lányát, s ezzel apósának az örökébe lépett. Megnősült másodszor is,

ez a felesége az einbecki hóhér lánya volt. Két fia és három lánya született; a fiúk apjuk mesterségét folytatták, a lányokból hóhérfeleségek lettek. Még szemléltetőbb a párizsi Sanson család története. 1685-től 1847-ig egyfolytában szállt apáról fiúra a párizsi hóhér hivatala. Az ősapa, Charles Sanson, 1726-ig viselte a tisztet. Ebben az évben bekövetkezett halála előtt gondoskodott Charles Jean-Baptiste nevű hétéves fiacskájának jövőjéről, s egy 1726. szeptember 9-én kelt közjegyzői okirattal hivatalát reá hagyományozta. Az akkori jog megengedte, hogy jövedelmező állásokat kiskorúakra hagyományozzanak, így keletkeztek többek közt hathetes ezredesek és háromhónapos abbék is; kiskorúságuk alatt gyámjuk kezelte a jövedelmeket. Ez történt a kis hóhérfi esetében is. A hatóság jóváhagyta a hagyományt, gyámot rendelt neki, ez helyettesítette a hóhéri teendőkben, mindössze azzal a korlátozással, hogy a gyereknek is jelen kellett lennie a kivégzéseknél, miáltal a törvényesség látszatát megóvták. Amikor a hóhércsemete nagykorú lett, elvette gyámjának a lányát, s hivatalát most már személyesen gyakorolta. Jó családapa lehetett: hét fia és három lánya maradt. Mind a hét fiúból hóhér lett. A legöregebbet, Charles-Henri Sansont 1778-ban királyi rendelet bízta meg apja utódaként a hóhérsággal. A rendeletet XVI. Lajos írta alá, s ezzel a saját hóhérát nevezte ki. A többi hat fivér szétszóródott vidéken. De a családi érzés évenkint többször is felhozta őket Párizsba. A legidősebb fivér házánál jöttek össze családi ebédre. Az asztalfőn az öreg nagyanya elnökölt, a fogásokat a hóhérlegények szolgálták fel. Vidám, meghitt, hangulatos esték voltak. Ezt a Charles-Henrit fia, Henri Sanson váltotta fel a nyaktiló emelvényén, majd ennek 1840-ben bekövetkezett halála után, 41 éves fia, Clément-Henri Sanson következett a család örökletes hivatalában. Ő volt a hóhérdinasztia utolsó sarja. (Róla bővebben írok később, amikor a nevezetes emlékiratokról lesz szó.)

A KÉPESÍTÉS

Magától értetődik, hogy az ítélet nyilvános végrehajtását nem lehetett kontárkezekre bízni. Régi hóhércsaládoknál nem kellett a szakképzettséget külön igazolni, mert a gondos apai kéz a fiúkat már jókor beavatta a mesterség fortélyaiba. De idegennek, amint az a céheknél is kötelező volt, előbb le kellett tennie a remeket, s csak azután fogadták mesterré. Ilyen próbáról szól ez az 1676. augusztus 9-én kelt mesterlevél:{38} Attestatio: Hans Michl Leiner hóhérnak remektétele ügyében. „Én, Georg Katzenmeyer, bírósági főnök (Amman) ezennel tudtul adom, hogy a mai napon esküdteimmel törvényt tartottam Margaréta Stauderin fölött, aki is boszorkányság bűne miatt halálra ítéltetett. Hans Michael Leiner indokolt kérelmére megengedtem, hogy a rendes hóhér helyett ő hajtsa végre az ítéletet – s miután ő a nevezett Margarétát pallossal a dolog rendje szerint szabályosan kivégezte, ezzel remekét megfelelően letette. Miért is ő ennek utána mesternek tekintendő, s mint rendes hóhér alkalmazható.” Boszorkányság bűne! S a jogi gyilkosságot még azzal is megtetézték, hogy szegény Margarétát kísérletezésre engedték át egy hóhérjelöltnek.

AZ ORVOSI GYAKORLAT

A hóhérnak volt egy mellékfoglalkozása is, de ezt már hivatalos képesítés nélkül gyakorolta. Az egyetemek ógörög orvosi babonáival megtömött, emberi testet csak kívülről ismerő hivatásos orvos tudománya véget ért az érvágásnál, klistélyozásnál és a középkori patika csodaszereinél. Amikor mindez nem használt, a bajba jutott beteg megvárta az éjszaka homályát, s titkon beosont annak a személynek a házába, akit nappal kikerült, s akinek meggyalázó volt az érintése is. A középkori ember olykor eltakarta tenyerével az arcát, hogy valamit meg ne lásson, de az ujjain keresztülnézett. Különben igaza volt. A hóhér nem évenkint egyetlen hullán tanult anatómiát. Szomorú mestersége révén jobban értett ahhoz,

mint a katedrán Galenusról prézsmitáló professzor. Azt sem kell külön magyarázni, hogy a csonttöréseknek és ficamodásoknak éppenséggel szakértője volt. Bethlen Gáborról írja Kemény János emlékirataiban, hogy amikor se a német, se a morva, se a zsidó orvos nem tudott rajta segíteni, elhívatta a lőcsei hóhért, aki „doktoros ember is volt”. De már a végét járta, lábai dagadni kezdtek, s a hóhér sem tehetett egyebet, mint hogy a vízkóros lábakat „megvagdosta, hogy a rossz nedvesség kiszivárkozzék – de mindez hiába lőn!” Deák Ferencnek gyermekkorában megrándult a nyaka. Orvos nem lehetett kéznél, mert a dunántúli hóhért hívatták el, hogy igazítsa helyre. Meg is cselekedte a Mester sikeresen, azután megsimogatta a fiú arcát, és így búcsúzott tőle: „De nehogy még egyszer a kezem alá kerüljön, mert akkor a nyakigazítás kellemetlenebb lenne!”{39}

A HÓHÉR KÖTELE

Meglátogatta a magános házat a babona is. Egy csont a kivégzett ember kisujjából szerencsét hoz; erszényben kell tartogatni, s az sohasem fog kiürülni. Kivégzett tolvaj hüvelykujját a kereskedő rejtse el portékái közé, üzlete fellendül. Sőt maga az eleven tolvaj is jól teszi, ha a szaktárs hüvelykével a zsebében indul el éjjeli vállalkozásaira: alvó embereket biztonságosan meglophat, nem fognak felébredni. Van egy szólásmód: szíjat hasítani valakinek a hátából. Ennek is hóhérillatú az eredete. A középkori büntetőjog barbár kínoztatással is szokta súlyosbítani a kivégzést. Ilyen volt a szíjhasogatás a hát eleven bőréből. Az Ungarischer Simplicissimus című, ismeretlen szerzőtől származó kalandos történetben is van egy ilyen undorítóan borzalmas vérpadi jelenetről szó. (Jókai is felhasználta Szép Mikhál című regényében.) Az eperjesi hóhér három rablógyilkoson hajtotta végre a halálos ítéletet. Egyiknek a hátából két szíjat hasított ki, és vételre kínálta a nézőközönségnek.

Simplicissimus egyet meg is vett négy birodalmi tallérért. A rabló ráhördült, hogy ugyan mi a szándéka vele? – Kardszíjat és korbácsot csináltatok belőle. A megkínzott rablóból kitört az akasztófahumor: – Ez aztán tetszik nekem! Egy ilyen becsületes fickó nem sajnál négy tallért a bőrömért, s viselni akarja az emlékezetemre! Ugyanis nem éppen emlékül szokták a bőrsávot elvinni, hanem mert nagy varázserőnek a híre tapadt hozzá. Ezért fizették meg olyan drágán. Olcsóbban lehetett hozzájutni a hóhér köteléhez. Ez sok mindenre jó. Megóv a veszedelemtől, szerencsét hoz, a halánték köré csavarva megszünteti a fejfájást stb. S a bolond hitet nemcsak a középkor dédelgette: még a legújabb időkben is törték magukat utána a babona megszállottjai. A Délmagyarországi Közlöny hivatkozik egy rablógyilkos kivégzésére, amikor a lap szerint a bitófa előtt valóságos dulakodás folyt a hóhér köteléért.{40} A kötél iránt különösen Angliában nagy a kereslet, sőt a kínálat is, mert rendszerint a bírósági ülésszak végeztével együttesen végzik ki az elítélteket, néha többet is egyszerre. A múlt század végén egy sajátságos árverés zajlott le Londonban. Akasztott emberek köteleit ütötték dobra. Mindegyik el volt látva Marwood hóhér hitelesítő bizonylatával, ebben egyszersmind bennfoglaltattak a legfontosabb adatok: az elítélt neve, az elkövetett bűncselekmény, az ítélet és a kivégzés napja. Lehetett válogatni: méregkeverő nő, közönséges gyilkos, apagyilkos stb. Legjobban felverték a feleséggyilkosok kötelének árát. Különösen a kötélnek arra a részére pályáztak, amely az elítélt nyaka köré volt hurkolva. Az árverezők közt asszonyok és lányok is feltünedeztek; egy vénkisasszonynak egész kis gyűjteményt sikerült szereznie.{41}

EGY HÓHÉRKALAND

Dumas Sándor „A három testőr” című regényében a „mylady” néven szereplő negatív hősnőt a négy testőr magánúton halálra ítéli, és a lille-i hivatalos hóhérral magánúton kivégezteti. A hóhérnak ilyen, nem hivatalos szereplése egyszer valósággal megtörtént. Talán az író hallott is róla. Amikor Landau városa még Franciaországhoz tartozott, az ottani hóhér ellen fegyelmi eljárást indítottak, mert magánemberek megbízásából elvállalt egy kivégzést külföldön. A kihallgatási jegyzőkönyv száraz mondatai mögül egy valóságos rémdráma bontakozik ki.{42} Fontosabb részei ezek: „A bíróság tudomására jutván, hogy Jérôme Meuges, a »végső műveletek itteni mestere«{43} titkosan egy kivégzést hajtott végre külföldön, őt a mai napra megidézte s letétette vele az esküt, hogy csakis az igazat fogja vallani. Ezután a királyi bíró ekként hallgatta ki: – Igaz-e a róla keringő hír? – Igaz. A múlt évben Márton napja táján egy paraszt azzal jött hozzám, hogy két úriember a malom mellett beszélni akar velem. – Ismerte őket azelőtt? – Nem. Ötven-hatvan év körüliek lehettek. Felszólítottak, hogy menjek át a határon velük Németországba, s hajtsak végre ott egy kivégzést pallossal. Ha az nincs nálam, megszerzik odaát a neustadti hóhérét. Úgy is lett, s én azalatt vártam rájuk a kocsiban a városkapu előtt. (Itt hiányzik egy előzetes fontos kérdés: mi bírta rá a tilos vállalkozásra? Később csak annyit mondott, hogy három aranyat kapott, ami pedig nem sok. De lehet, az „ídő művek” mestere a többit elhallgatta.) – Mi történt az után, hogy megszerezték a német hóhértól a pallost? – Bekötötték a szememet, és továbbutaztunk. – Váltottak-e lovakat útközben, s voltak-e velük szolgák?

– Nem tudom, mert a szemem be volt kötve. Előzően csak a kocsist láttam. – Meddig tartott az út? – A hatodik nap este érkeztünk vissza. Két izben átkeltünk egy folyón. – A két férfi nem beszélgetett egymással? – Latinul beszéltek, s nem értettem. – Útközben hányszor tértek éjjeli szállásra? – A kocsit egyáltalán nem hagyhattam el. Nem álltunk meg sokszor. – Mi történt, amikor megérkeztek? – Bevezettek egy fekete posztóval bevont szobába. Két-három óra hosszat várakoztattak, majd levették szememről a kendőt, s ekkor két pap bekísért a szobába egy férfit. Mindhármuknak fekete fátyol takarta állig az arcát. Megparancsolták, hogy a férfinak vágjam le a fejét, s ezt meg is tettem. – Milyen ruhában voltak a papok? – Feketében. Szerintem Ágoston-rendiek vagy ferencesek lehettek. – És az áldozat? – Nadrágban és ingujjban volt. – Nem tiltakozott a rajta elkövetett törvénytelenség ellen? – Ellenkezőleg, beletörődöttnek s a halálra elkészültnek látszott. – Micsoda díjazást kapott? – Három louis d’ort. Nyomban utána a két férfi ugyanazon a kocsin visszahozott Landauba. Felolvastatván és német nyelven megmagyaráztatván, aláíratott. Kelt 1777. évi április 7-én.”

Ennek utána a bíróság Jérôme Meuges hóhért szigorúan megfeddte, és egy hónapi fogházra ítélte. Több adat a titokzatos esetről nem maradt fenn. Sokkal később, 1835-ben, a Revue rétrospective szerkesztőségének levelet írt egyik olvasója. Az az állítás foglaltatott benne, hogy a dráma Frankfurtban játszódott le, a Thurn-Taxis hercegek palotájában, s az áldozat a családnak egyik tagja volt. Kicsoda? mi okból ölették meg? miért ilyen kalandos módon? – a levélíró nem szólt róla. Á képzeletnek szabad az útja.

A SZÉGYENFOLTOT LETÖRLIK

Az embertelen kínzások és kivégzési módok idővel elmaradoztak a bírói gyakorlatból. Ahogyan enyhült az eljárás, a szégyenbélyeg is fakulni kezdett. Említettem, hogy bizonyos számú kivégzés után a hóhér kérhette: támasszák fel a polgári halálból. Egy XVIII. századbeli nürnbergi hóhér levelesládájában találtak egy idevágó levelet. A komája, ugyancsak hóhér, írta neki: „Ez évben Isten áldása volt rajtam, 66 szerencsés kivégzésem volt. Eddig 3 év alatt összesen 300. A jó Isten majd csak küld még, úgyhogy felvihetem 900-ra.” Három év alatt háromszáz kivégzés! A jó Isten ugyancsak szórta az áldást, s ha így folytatta, a kilencszázadik után a jámbor férfiú remélhetőleg leoldhatta kabátjáról a szégyenletes karszalagot. Legtöbbnyire fejedelmek éltek a szégyent letörlő kegyelmi jogukkal. Debrecenben 1739-ben pestisjárvány tört ki. Az orvosok nem győzték a munkát, és bizony kellett a hóhér segítsége is. Sikeres munkásságáért Frey János Gáspár hóhér Károly királytól kiváltságlevelet kapott, s ennek alapján Debrecen város

tanácsa a tisztes polgárok sorába beiktatta. Egy I. Lipót császártól származó, 1701. szeptember 21-én kelt kegylevélből teljes részletességgel értesülhetünk az efféle kegyelemosztás okairól: „A csatolt bizonylatok alapján megállapítható, hogy Johann Bast Giessen városában 30 évig töltötte be a hóhéri állást, s ez idő alatt jámborul és kifogástalanul viselkedett, gyermekeit iskoláztatta és a keresztény erkölcsökben nevelte. Az utolsó 15 év alatt uralkodó hercegi engedéllyel orvoslást is gyakorolt, s mind magasabb, mind alacsonyabb rangú személyiségek külső és belső betegségeit sikeresen kezelte. „Miután hátralévő éveit végleg Istennek és felebarátainak kívánja szentelni, s a becsületes emberekkel azok irtózása nélkül óhajtana érintkezni, azt kérte Ő Császári Felségétől, hogy a hóhérsághoz tapadó infámiát császári hatalmával vegye le róla. Mindent jól megfontolva, Ő Császári Felsége Johann Bastról az infámiát letörölte, s őt és hozzátartozóit a tisztességes embereket megillető állapotba és becsületbe visszahelyezte.” A kegylevelet Lipót császár saját kezűleg írta alá. Ha az ember előtt felrévülnek a nyomorult Caraffa eperjesi mészárlásai, amelyeket Lipót császár jóváhagyásával vitt végbe: joggal gondolhatna arra, hogy a megüresedett giesseni hóhérság talán inkább őt magát illette volna meg. A legszebb erkölcsi bizonyítványt Gottfried Gowert königsbergi hóhér kapta, bár csupán 1732-ben bekövetkezett halála után. A gyászbeszédet koporsója fölött Michael Lilienthal, „az isteni ige szolgája és a királyi porosz tudományos társaság tagja” mondta el. Ilyen szép elismerő mondatok foglaltattak benne: „Ami az Úrban elszenderültet illeti, ő ebben a városban a hóhéri tisztet 50 évig hűséggel és szorgalommal látta el, s a kivégzések alkalmával számos gonosztevőt mentett meg az örök kárhozattól, akik különben a Sátán martalékai lettek volna. Amilyen rettenthetetlen volt hivatása gyakorlásában, olyan részvétet tanúsított a bűnösök iránt, akikkel mindig szelíden és gyöngéden bánt el, s nem azon volt, hogy kínjaikat szándékosan meghosszabbítsa, hanem egykettőre végzett velük. S Isten őt abban a külön kegyben részesítette, hogy a szegény bűnösökbe bátorságot önthetett, őket megvigasztalhatta, és imákat

mondhatott fel előttük. Bőségesen élt is ezzel a keggyel, s bízott is az eredményben. (Ti. hogy a vérpad körül ólálkodó Sátánt elhessegetheti.) Pallosára is ezeket a szavakat vésette: »Amikor pallosommal halált osztok, a bűnösnek örök életet kívánok.«” Aki a kerékbetöréseket szelíden és gyöngéden volt képes végrehajtani, a dicséreteket feltétlenül meg is érdemelte.

GOETHE ÉS A HÓHÉR

Goethe 1820. április 26-i kelettel ezt írta naplójába: „Ma Húsz úrhoz, éremgyűjteményét megtekinteni.” Majd ismét 1822. augusztus 28-án: „Ebéd után Húsz úrhoz, megtekinteni ásványait és éremgyűjtemenyének egy részét.” Egyéb apró adatokból és levéltöredékekből az derül ki, hogy Goethe Húsz Károly égeri hóhérral 22 éven át tartotta az ismeretséget. Húsznak az apja is hóhér volt; ő maga már 15 éves korában letette a remeket, majd amikor elérte a huszadik évét, kinevezték állami hóhérrá a csehországi Égerbe. 1787-ben II. József császár eltörölte a halálbüntetést, s Húsz a kivégzések jövedelmétől elesett. De bőségesen segített rajta orvoslási tudománya. Sikereinek híre elterjedt, a betegek sűrűn kilincseltek nála. Legszebb sikere egy szép polgárleánynál volt; mire betegségéből kikezelte, a lány beleszeretett, s családjának elkeseredett tiltakozása ellenére hozzá is ment feleségül. Ahogyan a pénz gyűlt az égeri hóhérlakba, akként szaporodtak Húsz mester gyűjteményei: ásványok, érmek, régi pénzek, kéziratok. Ezeket gyűjtögette, és elismert szakértőjükké művelte ki magát. Tudósokkal levelezett, látogatókat fogadott, a karlsbadi fürdővendégek át-átrándultak Égerbe, megnézni a nevezetes hóhérmúzeumot. Kéziratgyűjteményeit a saját műveivel is szaporította: írt verseket, írt egy könyvét a babonákról, sőt Éger krónikáját is feldolgozta négy kéziratos könyvben.

A közös gyűjtőszenvedély hozta össze Goethével. Tudjuk a költőről, hogy ha valamilyen kedvteléséről volt szó, nem törődött semmiféle előítélettel. Sőt olykor egyébbel sem. Az angol G. H. Leives, egyik legérdekesebb életrajzírója jellemző kis történetet beszél el az ásványok szerelmeséről. Az orosz cár egy nagy platinarögöt küldött Weimarba, Döbereiner jenai egyetemi tanár részére. A rögöt előbb odaadták Goethének, hogy tanulmányozza a neki való érdekességet, azután továbbítsa Jenába a professzorhoz. De a tanulmányozásnak az lett a vége, hogy a költő beleszeretett a rögbe, és nem bírt tőle megválni. Döbereiner megsürgette, Goethe nem válaszolt. Újabb sürgetés, újabb hallgatás. Végre a professzornak elfogyott a türelme, és bepanaszolta a költőt a nagyhercegnél. Ez nagyot nevetett, és a panaszt így intézte el: – Hagyjátok a vén szamarat békén, úgysem kapjátok tőle vissza. Majd kérek a cártól egy másik rögöt.{44} Ez bizony elég tiszteletlenül hangzott, mert ha nagyherceg volt is az egyik, költőfejedelem a másik. De a hercegből a fiatalkori cimbora beszélt, nem kell méltatlankodni miatta. A gyűjtőszenvedély magyarázza meg kapcsolatát a műbarát hóhérral. Amikor Karlsbadban a forrásvizet itta, átlátogatott mindig Égerbe is. Csereberéltek ásványokat és eszméket, tanácskoztak, vitatkoztak. Egy ilyen szóharc melegében Húsz megkötötte magát, és nem engedett. A költő végre is erőszakhoz folyamodott. Előkapott egy hüvelykszorítót, és beledugta a makacs ember ujját. Húsz mester megadta magát. Néha hármasban is összedugták a fejüket. Grüner égeri rendőrtanácsos volt a harmadik állandó vendég a Húsz-múzeumban. Egyszer együtt is ebédelhettek, ugyanis Grüner 1822. június 27-ről ezt írja: „Asztal előtt a hóhér Húsz egy igen szép ólompátot mutatott. – Ezért ön dicséretet érdemel, Húsz úr – mondta Goethe. – Meglátjuk, mit tehetek ismét az ön érdekében.” A gyűjteménybe illő viszonzást érthette ezen. Húsz, mint vérbeli gyűjtő, félt, hogy majd halála után gyűjteményeit szét fogják dobálni. Hallotta, hogy Metternich kancellárnak műbarát híre van, sokféle

gyűjteményt is halmozott fel a königswarti kastélyában. Felajánlotta neki vételre az egész múzeumát. Meg is egyeztek: Húsz kap 300 forint évjáradékot, a gyűjteményt áttelepítik Königswartba, s maga Húsz is odaköltözik, mint a gyűjtemény őre, szabad lakással, fűtéssel és világítással. Húsz kincsei tehát nem szóródtak szét, s amíg élt, köztük maradhatott és élvezhette a herceg kegyeit, aki őt „kedves öreg Húszomnak” szokta szólítani. (Mein lieber alter Húsz.) Húsz Károly 1761-ben született a brüxi hóhér házában és 1838-ban halt meg Európa egyik vezérlő diplomatájának a kastélyában.{45}

AZ UTOLSÓ SANSON

A párizsi hóhérdinasztia utolsó tagja, Henri Sanson, szintén berendezett egy múzeumot város széli úri lakában. A család emléktárgyai voltak benne láthatók: különféle kínzószerszámok, vérpadi kellékek, történelmi nevezetességű pallosok. S az ereklyék között egy nevezetes használati tárgy is: a guillotine. Kínzóeszközök gyűjteménye nem megy ritkaságszámba. A nürnbergi várban a Folterkammer látogatói szemet-lelket gyönyörködtető kínzószerszámok egész tömegén merenghetnek el. De a guillotine! Hagyján, ha valaki csupán színről színre akarja látni a büntető igazságszolgáltatásnak ezt a félelmetes kellékét. De azt is végignézni, hogyan működik! Sanson ezt az idegcsiklandő látványosságot a jól fizető látogatóknak tartogatta. Segédei egy szalmabábut szíjaztak a csapódeszkához (bascule), ezt lebillentették, odagurították a nyakszorító alá, a mester meghúzta a zsinórt, s az alázuhanó bárd a bábu fejét lenyisszantotta. Beteg idegzetű és egészséges pénzű angolok számára a halálgépet az udvaron állították fel, s a véres műveletet egy eleven birkán mutatták be. Ez az utolsó Sanson egyébiránt magánéletében az előkelő gavallért szerette adni. Divatosan öltözködött, kocsit és lovakat tartott, hintójára nemesi címert festetett. Kifürkészett egy régi nemesi Sanson családot, s a névhasonlatosság alapján

megtette magát atyafinak. A címer ugyan kissé furcsa volt: egy repedt harang. (Szójáték a családnévvel: Sans son: hang nélkül.) Egyszóval, nagy lábon élt, akkorán, hogy bele is botlott. A pénzdobálásnak az lett a vége, hogy adósságokba keveredett, nem bírt fizetni, s végezetül betessékelték az adósok börtönébe. Fizetési fogadkozásaira a hitelezők immár nem adtak semmit. Biztosítékot követeltek. Meg is mondták, hogy mit. Adja zálogba a nyaktilót, akkor kieresztik. Könnyelmű emberek nem szoktak sokat habozni, ha torkukon van a kés. Homályos bizakodás él bennük, hogy majd csak hull valami manna az égből, és az ügy elrendeződik. Sanson ráállt, a hitelezők a nyaktilót elszállították, s a Clichy kapuit megnyitották. De az égből nem manna hullott, hanem jégeső. Nem sokra rá esedékes lett egy halálos ítélet végrehajtása. Sanson megkapta az ügyészségtől az utasítást. Halálos rémülettel futkosott pénzért mindenfelé, de nem volt már semmi hitele. Ígért a hitelezőknek hetet-havat, de nem adtak a szavára semmit. Könyörgött, hogy legalább kölcsön adják ki egy napra a nyaktilóját – a keményszívű hitelezők elutasították. Az ügyészség dúlt-fúlt. Merő képtelenségnek látszott, hogy egy törvényes eljárást ilyen furcsa okból elhalasszanak, s szégyenszemre valahonnan vidékről kerítsenek elő egy ócska guillotine-t. A kormány kénytelen-kelletlen kiutalt 3000 frankot, a hitelezőket kifizették, a guillotine-t visszaadták, és Sanson elvégezhette a végső műveletet. Azonban a repedt harang ezúttal az ő lélekharangját jelentette. Mire hazaért, már várta az ügyészség értesítése, hogy hóhéri hivatalából azonnali hatállyal elcsapatik. Nem tudni, ezután miből élt, hogyan élt – csupán 16 év múlva került neve megint a nyilvánosság elé. 1863-ban egy hatkötetes könyv jelent meg ezzel a csalogató címmel: Egy hóhércsalád hét nemzedéke, 1688–1817. A Sansonok emlékiratai. Rendezte,

szerkesztette és kiadta H. Sanson, a végső műveletek volt végrehajtója a párizsi törvényszéknél.{46} Az illusztrált kiadás 80 000 példányban kelt el. A hátborzongató jelenetekben kéjelgő közönség falta az egymást követő köteteket. Végre valahára nem kitalált mesékkel bolondítják el, hanem valósággal megtörtént, hivatalos személyek által hitelesített eseményekről van szó, s az olvasó haja törvényesen meredhet az égnek. A pompázatos címből azonban egy szó sem igaz. Henri Sanson nem szedett rendbe semmit és nem adott ki semmit. Az ötlet egy Olbreuse nevű író és egy Dupray nevű nyomdász elméjében fogamzott meg. Tudták, hogy a Sanson családnak nincs semmiféle naplója, de ez nem is volt fontos, nekik csupán a hóhér neve kellett. A többit majd egy hozzáértő íróra bízzák, aki jobban tudja, mit vár a párizsi olvasó a hóhértól, mint maga a hóhér. Felkeresték Henri Sansont, és 30 000 frankot kínáltak neki a puszta nevéért. Persze hogy kapott rajta. Átengedte nekik a szerzői jogot, s még arra is kötelezte magát, hogy kiegészítő jegyzetekkel fogja gazdagítani a nagy művet. Ebből ugyan nem lett semmi; a pénzt felvette, de nem írt egy árva sort sem. Nem sokat törődtek vele. A hozzáértő embert megtalálták egy simatollú regényíró személyében. Nevét persze eltitkolták; csak utólag sült ki annyi, hogy munkájáért 12 500 frankot kapott. Ügyes hamisítvány került ki a keze alól; krónikákból és emlékiratokból kiszedett adatokat fűzött egybe, s ügyesen csempészte a hóhérelődök szájába. Az utolsó Sansonról nem tudunk többet. A 30 000 franknak sikerült a nyakára hágnia, s mikor a pénz elfogyott, ő is kifogyatkozott a párizsi nagyvilági életből. Valahol az ismeretlenségben pusztult el – sans son.

A FEHÉR RABSZOLGAPIAC

Lucilla ex corpore lucrum faciebat. Lucilla a testét hasznosította… A Pompejiben napvilágra került fali karcolatok (graffiti) közt előtűnt ez a kis korholó mondat is. Kié lehetett ez a dallamos női név? Kinek nem tetszett, hogy Lucilla is arra adta magát, amire előtte is, utána is lánytársainak milliói? Láva és hamu alatt porladtak el mind a ketten. Társzekérnyi könyvet írtak már a társadalomból kivetett teremtésekről. Megírták, mi sodorta őket odáig, hogy testüket vessék a piacra: nyomor, hajlam, törvénytelen születés, csábítás, rossz példa stb. Írtak a problémájukról jogi, erkölcsi, vallási, társadalmi, rendőri nézőpontokból. Megírták történetüket a primitív törzsektől a kultúrnépekig, az ókortól a legmaibb időkig. De a pénzszerzés körüli sétámban mégsem mehettem el behunyt szemmel a Lucillák mellett. Csak az volt a kérdés, mit ragadjak ki az elém tolongó rengeteg anyagból? Az ókor messze van, az újkor túlságosan közel. Választásom egy közbülső időszakra: a jogi, erkölcsi, vallási, társadalmi furcsaságokban bővelkedő középkorra esett. Sajátságos, zárt világ volt ez, asszonypiaca is csupa különösség, csupa ellentmondás. A polgár a gyalázat jelét sütötte a bukott leány homlokára: becstelen személy vagy. De a pénz, amit keresel, teljes becsületű, az után adót kell fizetni! Még csak annyit, hogy a magyar nyelv nagyon is nyers kifejezéseket használ erre a foglalkozásra; állandó ismétlésük kellemetlen ízzel kozmásítaná el a mondataimat. Az úgynevezett „budai jogkönyv”{47} szabad lányoknak nevezi őket. Ennél meg lehet maradni.

A SZÉGYENJELVÉNY

Ha a szabad lány kiment az utcára, figyelmeztetni kellett az erényt, hogy amott jön a bűn. Erre való volt egy megkülönböztető jelvény a ruhájukon. Ahány nagyobb város, annyiféle ismertetőjel:

Bécs. Széles sárga szalag a bal vállon. Strasbourg. Fekete-fehér kalap. Bern és Zürich. Piros sapka. Hamburg. Semmi kalap, csak főkötő. Augsburg. Se kalap, se főkötő, csupán fátyol. Basel. Rövid köpeny. Lipcse. Rövid, sárga köpeny, kék zsinórzattal. Avignon. Világos ruhánál fekete, sötétnél fehér karszalag. Lyon. Vörös karszalag. Nimes. Más színű ujjak, mint a ruha. Milánó. Fekete barchet köpeny. Bergamo. Sárga köpeny, vörös csuklya. Mantova. Rövid, fehér köpeny. Velence. Tarka nyakkendő. Bologna. Csörgőkkel kirakott csuklya, hogy már messziről adjanak jelt magukról, mint a leprások a kötelező kereplővel. Piemont. Kétszín főkötő, csúfságul kétoldalt szamárfülekkel.

Magyarországon a budai jogkönyv intézkedett a megkülönböztetésről (186. §), elég furcsán:

„A szabad lányok szegény, kétségbeesett népség, miért is erőszaktól és igazságtalanságtól meg kell őket védeni. Ezek a szegények egy arasznyi széles sárga szalagot viseljenek főkötőjükön. Attól, aki ilyen szalag nélkül találtatik, hat fillért szedjen a poroszló.” Az indokolás nem egészen vág a rendelkezéshez. Hiszen a sárga szalag még inkább csábítaná igazságtalanságra az erőszaktevőket, mert eleve jelezné, hogy társadalmon kívüli személlyel van dolguk. Egyébiránt ők maguk nem nagyon bánták a szégyenjelzést. Reklámnak fogták fel. Annál inkább vágtak elevenükbe azok a rendeletek, amelyek eltiltották őket a tisztességes nőknek kijáró piperétől. Annyi volt ez, mint kirakattilalom a kereskedőnek. Tilos volt a selyem- és bársonyruha, nemes prém, arany-ezüst ékszer, drágakő, gyöngy, aranyos öv, ezüstcsat a cipőn – szóval mindaz, amivel csak tisztességes polgári nőknek volt szabad a férfiak szemét csalogatni és kápráztatni. Párizsban és a francia városokban a rendőrség a büntető igazság öklével kíméletlenül lesújtott a tilalmat megszegőkre. Lehúzta róluk a ruhát, leszedte az ékszert, elkobozta és elárverezte. Azután az ököl kinyílt, és a befolyt pénzen a rendőrtisztek megosztoztak. És mégis sűrűn találtattak tilos cicomában hivalkodó lányok – olyan sűrűn, hogy az árverések jövedelmei egyre szemrevalóbb összegekre gyarapodtak fel. Meg is látta a városi tanács, meglátta a király is, részt követelt belőlük, s ezentúl együtt osztoztak a rendőrséggel a szabad lányokról lerángatott pipere árán. A szükség találékonnyá tesz. A lányok elkezdték azt a divatot, hogy arany emlékérmeket, amuletteket és kereszteket megszenteltettek. Ezzel azok kegytárgyakká léptek elő, fel is rakták a templomban. A rendőrség azonban átlátott a kegyes szitán, lesbe állt a templom előtt, s amikor az ájtatos lányok kiléptek a kapun, szentségtörő kézzel leszedte róluk még a megfeszített Krisztust

is, ha aranyból volt.

SZABAD LÁNY ÉS JOGTUDOMÁNY

Odahaza, vagy a számukra kijelölt utcákon akár hercegnőnek is öltözhettek, azzal már a rendőrség nem törődött. De a jogtudós ide is követte őket, s minden előfordulható és elő nem fordulható jogesethez hozzáfente az elméjét. Vajon büntethető-e, aki szabad lányon erőszakot követ el? Nem hinném; hogy a történelem folyamán sok ilyen garázda fickó akadt volna – de ha csak egyetlenegy akadt is, a jogász kötelessége, hogy a kérdésnek végére járjon. A szigorúbb felfogás úgy érvelt, hogy büntetésről nem lehet szó, mert aki pénzért, válogatás nélkül odaadja magát, senkit sem utasíthat vissza. A mérsékeltebbek arrafelé hajoltak, hogy a lány igenis válogathat, s erőszak esetén joga van panasszal élni. Hogy a bíróságok döntöttek-e a kényes kérdésben, nincs rá adat, mert a bűnügyi krónikák egyetlen ilyen veszekedett hímről sem emlékeznek meg. Másik jogi elmejáték: Perelheti-e a lány a kialkudott díjat, ha a vendég utólag meggondolja magát és nem fizet? A római jogból igenlő választ lehetett kiszűrni, alapul véve Ulpianusnak, Alexander Severus császár jogtudósának tételét: „Ha maga a cselekmény erkölcstelen is, díjat kikötni érte nem tekinthető erkölcstelen ügyletnek.” A középkori jogászvilág többsége elfogadta a furcsa okoskodást, de ezzel még nem lett vége a: jogi zabhegyezésnek. Hát a probléma másik oldala? Ha valaki előre kifizeti a kialkudott díjat, viszont a lány megtagadja a szolgáltatás, – lehet-e a pénzt visszakövetelni? Az Ulpianus-féle tételből az következik, hogy igen. Spanyol jogászok azonban csavartak egyet a kérdésen, és úgy döntöttek, hogy nem. Mert ha a díjazás kikötése jogos is, maga a cselekmény erkölcstelen – márpedig az abban részes

férfinak nem ez a megengedett foglalkozása, tehát az erkölcstelenség vádja egyedül őrá hárul. Szakállas gyermekek játékai. S ha tovább keresgélünk a jogi lomtárban, ez a lakásügyi probléma akad a kezünk ügyébe: Ha egy diák szabad lányokat fogad a lakásán, felmondhat-e nekik emiatt a háziúr? A többség ekként döntött: A lány bizonyára nem azért ment a diákhoz, hogy elimádkozza a miatyánkot. Ám amikor a háztulajdonos diáknak adta ki a lakást, ismernie kellett a diákok ledér hajlandóságait, s tudnia kellett, hogy a diák „természeténél fogva” nők után szaladgál. Tehát felmondási joga nincs. Családjogi bonyodalmak: Kitagadhatják-e a szülők lányukat, ha erre a pályára lépett? Megtehetik, kivéve az anyát, ha maga is egy húron pendül a lányával. Az apát csupán a déli országokban nem illeti meg a jog, mert tudvalevően ott a forró éghajlat a nőket hajlamosabbakká teszi a testi örömökre, következőleg az elbukásra. További kérdés, hogy a szabad nő tehet-e érvényes végrendeletet? Tudni való, hogy az infámia a polgári jog bástyái közül kirekesztette őket – viszont ismeretes az is, hogy amikor bekövetkezik náluk a munkaképtelenség ideje, bűnbánó Magdolnákká kegyesülnek, és jámbor célokra hagyják a megtakarított pénzeiket. Nem volt célszerű ebben akadályozni őket, tehát a végrendelkezési jogukat nem korlátozták. Példa erre egy Claudia Fabri nevű lánynak Beaucaire-ben, 1492-ben tett végrendelete. Az okiratot közjegyző készítette, nyolc tanú jelenlétében, de nem a saját irodájában, hanem a helyszínen, vagyis az odavaló nyilvánosházban. Az okirat nem nevezett meg általános örököst, csupán hagyományokat rendelt. Ilyent kapott még életben levő testvérbátyja, egy vele munkaközösségben élő társnője, mint barátnője, más városban lakó férje, s hogy mindenfelé igazságot osszon, hagyományosnak nevezte meg „hűséges szeretőjét” is. (Suum fidelem amícum.) Majd következtek a kegyes rendelkezések egyházi szertartású temetésre, évenkénti engesztelő szentmisékre stb. Istenfélő leány volt.

A CÉH

A szabad lányok államilag engedélyezett testületet alkottak. Itt mutatkozott meg a legfurcsábban a középkornak hol merev, hol rugalmas erkölcse. Az egyes személy becstelen volt, de a közösséget szabályszerű céhnek ismerték el. Ünnepélyes alkalmak adtán testületileg kivonultak, akár a többi céh teljes becsületű tagjai, sőt éppenséggel ők tették az ünnepséget fényessé, elevenné. Főképpen vendég fejedelmek bevonulásakor hárult rájuk ez a szerep. Bécsben Zsigmond császár bevonulásakor (1435) a város egyforma ruhába öltöztette őket, s fejükön virágkoszorúval fogadták a különben is nagy nőbarátnak ismert vendéget. Még napidíjat is kaptak, kárpótlásul az elmaradt keresetért. Ugyanez történt II. Albrecht, valamint utószülött László (a Magyarországon rossz emlékű V. László) bevonulása alkalmával. Rendszerint bokrétával kedveskedtek az ünnepeltnek, tehát legfelsőbb színe elé is járulhattak. Kedves jelenet játszódott le Nürnbergben, amikor III. Frigyes császár tisztelte meg a várost. Két csinos céhtag útját állta, és egy hosszú ezüstlánccal fennkölt személyét körülkerítette. – Már most felséged a mi foglyunk – enyelegtek vele. – No, majd kiváltjuk magunkat – mosolygott vissza a császár, és egy aranyforintot utalt ki a pajkos leánykáknak. (Egy akkori magyar aranyforint értéke körülbelül tízszeresét tette a koronaérték előtti magyar forintnak – a vásárlóereje persze sokkal nagyobb volt.) A vendéglátásnak egy különösen szép példájával Bern szolgált, amikor Zsigmond császár három napot töltött a városban. A leányotthonokat rendbe hozták, feldíszítették, s az odavezető utcákat kivilágították. Ugyanis a tanács elrendelte, hogy a lányok kötelesek a császári kíséret tagjait ingyen fogadni. Az esedékes tiszteletdíjakat a város fizette. A császárt annyira meghatotta a kedves figyelem, hogy a tanácsnak nyilvános köszönetet mondott. A szabad lányok céhe részt vehetett a nagy népünnepélyeken is. Bécsben János

napjának estéjén a piactereken tüzeket gyújtottak, ezeket a szabad lányok (Hübschlerinnen) körülugrándozták, majd táncra kerekedtek a mesterlegényekkel. A polgármester a tanács tagjaival lóháton bejárta a máglyákat, az ujjongó nép körülvette őket, s a lányok virágokat dobáltak közéjük. Ugyancsak Bécsben évenként kétszer, a májusi és novemberi országos vásárok alkalmával nagy versenyfutást rendeztek. Scharlachrennen volt a neve, mert a lovasok futamában első díjul egy skarlátpiros posztó volt kitűzve. A gyalogos futószámokban fiatal polgárok, mesterlegények és céhbeli szabad lányok vettek részt, a győztesek „barcheteket” kaptak. Korán reggel kezdődött a parádé. Elrendezték a versenypályát, egy póznára felhúzták a skárlátposztót, megérkezett a polgármester, előtte a harsonás kikiáltó, nyomában a tanácstagok, polgárság, népség, katonaság. A futamok és a díjkiosztás után a részvevők elvonultak a polgármester lombokkal feldíszített háza elé, s ott frissítőket szolgáltak fel nekik. Fizette a város. A verseny még a délelőtt folyamán lezajlott, a lányok tehát nem károsodtak. Mit szólna ehhez a mai ember? Hát még ahhoz a körmenethez, amely Lipcsében böjt idején járta be a várost. A leánycéh vonult ki, a lányok szépen párosával, elöl egyikük egy szalmabábot vitt póznára akasztva. A bábu a halált jelképezte, a lányok a halálról énekeltek zsolozsmákat. A folyóhoz érve, a bábut a vízbe dobták. Ezzel magát a halált fojtották a folyóba, miáltal az elkövetkező évre a város megszabadult a ragályos betegségektől. A szokás nyilván az ószövetségi bűnbakelméletnek volt az utánzása, s talán annak is lehetett valami különleges oka, miért bizták a ragálytalanítást éppenséggel a szabad lányok céhére. A céh elismeréséből az is következett, hogy a hatóság megvédte őket a zugipar ellen. A nürnbergi céh 1492-ben emlékirattal fordult a városi tanácshoz, s csatolt egy hosszú jegyzéket, ebben fel voltak sorolva a keresetüket rontó zugleányok. Kérték a tanácsot „Isten és az igazság nevében”, hogy büntesse meg őket – ami meg is történt. Még egy példa Heinrich Deichsler nürnbergi krónikájából. (1500. november 26.) Az ottani céh bejelentette a polgármesternek, hogy bizonyos öregasszony egy barakkházban két szobát rendezett be – egyiket házas emberek, másikat a fiatalság számára, s ott éjjel-nappal erkölcstelenkednek. (Unzuchttreiben.) Arra

kértek engedélyt, hogy ők maguk vehessenek elégtételt és leronthassák a faházat. A polgármester méltányolta az erkölcsi szempontokat, és megadta az engedélyt. Erre a jogaikban sértett, feldühödött céhbeliek megrohamozták a zugtanyát, az ajtót betörték, az ablakokat beverték, s ami a kezükbe akadt, részben összetörtékzúzták, részben hazavitték. „A madarak azonban idejekorán kirepültek – írja a krónikás –, tehát helyettük az öregasszonyt irgalmatlanul helybenhagyták.”

PECUNIA NON OLET

A pénznek nincsen szaga – mondotta Vespasianus császár. Annak sem volt rossz illata, amit a szabad lányoktól szedtek el. A nyilvánosházakat vagy a város, vagy a hűbérúr engedélyezte, sőt olykor maga alapította, tehát a jövedelemből részt követelt. Ezt egy városi tisztviselő, vagy ha az intézet bérbe volt adva, a bérlő vonta le hetenkint a lányok keresetéből. A nagyhéten a fizetés nem volt esedékes, mert ilyenkor a hatóság férfiböjtöt rendelt, s az otthonok kapui zárva voltak. Szóval ezek a házak olyasféle regálét jelentenek a város vagy az uradalom javára, mint egyéb haszonvételek: italmérési és kocsmáltatási jog, vám- és révjog, vásárjog, húsmérési jog stb. Ha a regálé tulajdonosa maga a fejedelem volt, ez hűbérbe is adhatta. Így alakult ki az a különös helyzet, hogy nemcsak főnemesek, hanem apátságok, püspökségek és érsekségek, sőt előkelő szerzetesrendek is szabályszerű járandóságokat kaptak a nyilvánosházaktól – vagyis tulajdonképpen a lányok keresetéből. Innen a hatóságok védelme az adót nem fizető zugleányok ellen. Sőt a jövedelem biztosítása érdekében a jogosítottakat is kordában tartották. Megtiltották, hogy a fizetőkön kívül más vendéget is fogadjanak – röviden, hogy ingyen szeretőt tartsanak. Augsburg tanácsa 1344-ben egy ilyen gyengeszívű leányt három évre, egy másikat tíz évre száműzött a városból. Az utóbbinak ítéletéhez fűzött záradék szinte hihetetlenül hangzik: „legfeljebb öt mérföldnyire szabad a várost megközelítenie; ha azon belül érik, minden további eljárás nélkül

ki kell szúrni a szemét!” Hogyan is mondta Cicero? Videant consules ne quid res publica detrimenti capiat. Lássák a konzulok, hogy a köz kárt ne szenvedjen…

A HÁZIREND

Hivatalos intézmények kebelében rendet kell tartani. A hatóságok házirendeket szerkesztettek, ezekben bürokrata aprólékossággal szabályozták a nyilvánosházak zárt életét. Nem tartoznak ide; csupán egyet ismertetek, a kibocsátó fejedelemasszony magyar vonatkozásai miatt. Johanna volt ez, Nápoly és a két Szicília királynője, aki férjének, András magyar hercegnek meggyilkoltatása révén került a magyar történelembe. Az eredetileg provence-i nyelvjárásban fogalmazott rendelet így szól: „Art. 1. – 1347. augusztus 8-án Johanna jó királynőnk engedélyezett Avignonban egy nyilvánosházat. A szabad életű nőknek megtiltja, hogy a városban tartózkodjanak, s elrendeli, hogy az említett házban különíttessenek el, megkülönböztetésül pedig bal vállukon vörös zsinórt viseljenek. Art. 2. – Ha valamely leány, aki már elbukott, folytatni akarja a züllött életmódot, a poroszlók kapitánya fogja őt karon, s a vörös zsinórral a vállán, dobszóval vezesse körül a városban, majd utalja be a többi szabad lány közé. Tiltsa meg, hogy a városban mutassa magát, megkorbácsoltatás és száműzetés terhe alatt. Art. 3. – Jó királynőnk elrendeli, hogy a nyilvánosháznak csak egyetlen kapuja legyen, ennek kulcsát pedig a baillive (a kerületi főnök felesége) őrizze. Az ő engedélye nélkül férfi nem mehet a házba. Ugyanő köteles figyelmeztetni a fiatalságot, hogy benn semmiféle zavart ne csináljanak és a lányokat ne bántalmazzák, mert a legkisebb panasz esetén börtönbe fognak kísértetni. Art. 4. és 5. – Egészségügyi szabályok.

Art. 6. – A baillive tiltsa meg, hogy nagypénteken, nagyszombaton s a húsvéti ünnepek alatt férfivendég léphessen a házba, különbeni megkorbácsoltatás terhe alatt. Art. 7. – A királynő megtiltja a lányoknak, hogy egymásközt féltékenykedjenek és perlekedjenek, s elvárja, hogy testvérekhez illő szép egyetértésben éljenek. Netáni panaszok fölött a baillive ítél, s mindenki köteles az ő döntését elfogadni. Art. 8. – Ha valamelyik lányt a másik meglopja, a baillive békés úton intézkedik a lopott dolog visszaadása iránt. Ha a tolvaj lány vonakodik azt visszaadni, poroszló fogja egy külön szobában megkorbácsolni. Visszaesés esetén ezt a városi hóhér végzi majd el. Art. 9. – A baillive ne engedje, hogy zsidó férfi lépjen a házba. Ha ez mégis megtörténik, s az illetőnek dolga lenne valamelyik lánnyal, el kell fogni, és a város főterén megkorbácsolni.”

Ennek az utolsó rendelkezésnek más helyütt párdarabjára akadtam. Mintha az emberi agyvelőt butaságból, gonoszságból és tébolyultságból habarták volna össze. Burcardus pápai szertartásmester írja naplójában 1498. április elejéről, hogy egy Cursetta nevű kurtizán mór szeretőt tartott, s ez titkon, női ruhában látogatott el hozzá. A turpisság kiderült, mire mindkettőt szégyenszemre körülvezették a városban; mégpedig Cursettát végig nyitott, bő, fekete bársonykámzsában – a mórt pedig a használt női ruhában; ez azonban övig fel volt hajtva, hogy férfiúi voltában senki se kételkedhessék. A körmenet után a lányt futni engedték, a mórt azonban fogva tartották, s április 7-én két elítélt rablóval együtt kivitték a Flóra-mezőre. (Campo del Fiori, a gonosztevők és szakadárok kivégzési helye. Itt égették meg 1600. február 17-én Giordano Brunót is.) A menet élén egy poroszló haladt szamárháton, s botja végén egy zsidó ember férfiasságának jeleit mutogatta, amelyektől egy keresztény nővel folytatott viszonya miatt fosztották meg. A két rablót felakasztották, a mórt egy máglya közepére állított cölöphöz kötözték, és megfojtották. Azután a máglyát meggyújtották, de hirtelen megeredt az eső, nem akart jól égni, s a mórnak csupán a combja szenesedett el.

Történt mindez Rómában, VI. Sándor pápa uralkodása idején.

E kis megszakítás után újból elő kell vennem a jó királynő házirendjét. Némely bíráló különösnek tartotta, hogy egy 21 éves fiatal királynő a nyilvánosházak belső életét tanulmányozza s házirendjüket uralkodói nevével hitelesítse – az okirat hitelességében tehát kételkedtek. Magában véve ez még nem lenne ok a gyanúra, tekintettel a jó királynő magánéletére, amelyből kitetszik, hogy nem sokkal maradt el a baillive alattvalói mögött. De felmerültek komolyabb kifogások is, s a mai tudományos vélemény szerint a híres házirend későbbi korban keletkezett hamisítvány. Nem tesz semmit, legyen az, mégis jól festi a kor szemléletét. Alkalmazni lehet rá Arany egyik verssorát: „Hamis pénz, de jól pengett.” Gondoskodni kellett, hogy a házirendek szabályait tartsák is meg, ne csak papiroson fakuljanak el. Ez elsősorban a lányosgazda kötelessége volt. A németeknél Frauenwirt, Töchterwirt, Freywirt – ha nő, Frauenwirtin. A franciák az ilyen zárt női otthont „apátság” (Abbaye) néven becézték, a gazdasszonynak pedig az „apátnő” (Abbesse) címet adományozták. Az ilyen haszonbérlőknek esküt is kellett tenniük, hogy a szabályokban foglalt kötelességeiket híven fogják teljesíteni. Az ellenőrzés egy hivatalos személy ügyköre volt. (Frauenmeister.) Fizetést nem kapott, díjait a gazda húzta le a lányok keresményéből. Bécsben a lányok dolgaiban egy külön bíró ítélkezett. (Frauenrichter.) A császári udvar nevezte ki, és közvetlenül a főudvarmester alá volt rendelve. Genfben a tanács egy hölgyet bízott meg a felügyelettel, s ennek a „szabad lányok királynője” címet adta. Föl is eskette, hogy híven fog őrködni alattvalóinak jogai és kötelességei fölött. Általában a franciák a középkorban a „király” címmel nem fukarkodtak. Különösen a kóbor népségnek: énekmondóknak, vándorzenészeknek, csepűrágóknak voltak királyai. (Roi des jongleurs, roi des ménéstriers stb.). Kultúrtörténészek legtöbbet egy rejtélyes személyiséggel foglalkoztak, ez volt a Roi des Ribauds.{48} Magyarul talán a Vagánykirály cím illenék rá. Azért mondták a személyét rejtélyesnek, mert semmi krónikában vagy

emlékiratban sincs róla szó, hivatalát csupán a királyi udvar számadásaiból és apró feljegyzéseiből próbálták meghatározni. Az összerakosgatott adatokból annyi világlik ki, hogy udvari tisztviselő volt, palotarendőri jogkörrel. Felügyelt az udvar nyomában tolongó kétes elemekre, köztük az udvarhoz tartozó szabad lányokra. (Filles de joie suivant la cour.) Udvarhoz tartozó szabad lányok! Furcsán hangzik, de bizonyítva van, hogy a francia udvart mindenféle csőcselék, köztük a szabad lányoknak hivatalosan elismert testülete is követte. Sőt ezeknek joguk volt minden év májusában egy virágbokrétával kedveskedni a királynak – „jeléül, hogy a tavasz és a szerelem ideje újból beköszöntött”. A vagánykirályt a lányok fizették. Hetenként két arany sou-t kapott, azonfelül bizonyos hűbérszolgáltatásra is igénye volt: május havában a lányok kötelesek voltak naponként megvetni az ágyát. (Emögött talán egyéb.ingyenes szolgáltatást lehet sejteni.) Hogy milyen rang illette meg az udvari tisztviselők között, és személy szerint mikor és melyik urat tüntették ki a. sajátságos hivatallal: már csak a francia kultúrtörténészeket érdekelheti. Nekünk elég annyi, hogy az uszályos ruhák divatjának idején a legkeresztényibb király (le roi très chrétien) udvarának is volt egy ilyen uszálya. A különös tisztség nyomát egészen a XVI. század közepéig lehet követni, ekkor a vagánykirály kezéből kivették a jogart, és átadták egy palotahölgynek. Ezentúl ő lett az udvarképes szabad lányok felügyelője és védnöke. Azzal a különbséggel, hogy tiszteletdíját nem a lányok keresetéből vonták le, hanem a király fizette a saját pénztárából. Ismeretes teljes szövegében I. Ferenc királynak 1540. június 30-ról kelt, saját kezűleg aláírt rendelete, ezzel 20 aranytallért utal ki Cécile de Viefville hercegnének, mint az udvarát követő örömleányok úrnőjének. (Dame des filles de joie suivant notre cour.) Az előkelő védnöknőknek az is kötelessége volt, hogy a lányokat jegyzékbe vegye. Akinek neve nem volt a listában, el kellett hagynia az udvart (vuider la cour). Ebből az is következik, hogy a jegyzékelt lányok a palotába is bejárhattak – sőt olvastam olyan véleményről is, hogy a szabadalmazott lányok magát a királyt is kiszolgálták. O tempora! O mores!

Mely idők, mely erkölcsök!

A VÉDŐSZENTEK

A középkor erkölcse a szabad lányoktól is megkövetelte a hitéletet. Vasárnaponként templomba vonultak, szentbeszédet hallgattak, Máriának gyertyát gyújtottak, védőszentjeik emléknapját megtartották. Mint a többi céhnek, nekik is voltak védőszentjeik, akik egyben példát is mutattak, hogyan lehet a bűnös életet levezekelni. Elsősorban a Magdalából való Mária Magdolna. Azzal a nővel szokták azonosítani, akiről Lukács apostol ír evangéliumában (7,37–50). Jézus vendégségben volt Simon farizeusnál: „És íme egy asszonyi állat, mely a városban bűnös vala, mikor megértette volna, hogy ő a farizeus házában telepedett volna lakodalomhoz, drága kenetnek alabástromból csinált szelencéjét vevé elő. És az ő lábainál hátul megállván, sírva kezdé könnyhullásával mosni Jézusnak lábait, és az ő fejének hajával törli vala meg, és csókolgatja vala az ő lábait és a drága kenettel keni vala. Mikor pedig látta vala azt a farizeus, aki őtet behívta vala, monda magában: Ez ha próféta volna, tudná, kicsoda és minemű asszonyi állat volna, a mely őtet illeti, mert bűnös. És felelvén Jézus monda neki: egy kölcsönző embernek két adósa vala; az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor azok meg nem adhatnák, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül, mondd meg, melyik szereti azt inkább? És felelvén pedig Simon monda: azt gondolom, hogy az szereti inkább, akinek többet engedett el. És Jézus monda neki: igazán ítéltél.

És az asszonyi állathoz fordulva, monda Simonnak: látod ez asszonyi állatot? Bejövék a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adál; ez pedig könnyhullatásával öntözé meg az én lábaimat, és az ő fejének hajával törlé meg. Engemet meg nem csókolál, ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolni. Olajjal az én fejemet meg nem kented, ez pedig drága kenettel kené meg az én lábaimat. Annakokáért mondom teneked, hogy az ő sok bűnei megbocsáttattak néki, mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Az utolsó mondatrészben csak Károli Gáspár használja az „igen” szót, általában így fordítják: „mert sokat szeretett”. Ebből aztán szállóige lett, de bizonyos mellékízzel. Sophie Arnould, a párizsi opera énekesnője (1744–1803), aki számos szerelmi kalandjáról és sziszegő nyelvéről volt nevezetes, s akit a Goncourt fivérek arra méltattak, hogy megírják az életrajzát – a halálos ágyán feküdt. A pap a halotti szentségek feladásával foglalatoskodott, de a haldokló nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon: – Nekem úgyis megbocsátanak, mert úgy vagyok, mint Mária Magdolna: sokat vétkeztem, de sokat is szerettem. Egyiptomi Mária. – Korán kezdte, már 12 éves korában bennlakója volt egy alexandriai nyilvánosháznak. Itt 17 évet töltött el, ekkor meghallotta, hogy az új vallás hívei közül többen zarándoklatra készülnek Jeruzsálembe. Ő is felkéredzkedett közéjük a hajóra, de nem volt pénze az útiköltségre. Így szólt tehát a hajósokhoz: „Testvéreim, én csak azzal fizethetek, amim van: a testemmel.” A hajósok elfogadták a nem mindennapi valutát, s Mária a hajójegy árát letörlesztette vele. Jeruzsálembe érve, a többiekkel együtt ő is be akart menni a templomba, de egy láthatatlan erő visszataszította. Amikor ez újra meg újra megismétlődött, Mária ráeszmélt, hogy a tilalmat eddigi bűnös életmódjának köszönheti. Megtért, megkeresztelkedett, szüzességi fogadalmat tett, és elvonult a pusztába, ahol további 42 évig élte a remeték sanyarú életét. Itt akadt rá Zosimos apát. A lány teljesen mezítelen volt, napégette testét csupán hosszú haja takarta. Az apát ráborította köpenyét, meghallgatta élettörténetét, s amikor nem sokkal rá meghalt, egy oroszlán segítségével eltemette.

Mindez teljesen hihető, egy kivétellel. Nem valószínű, hogy Mária a nagy forgalmú, gazdag kikötővárosban 17 év alatt sem lett volna képes egy hajóútra valót megtakarítani. Szent Pelágia – Ennél más volt a helyzet. Színésznő volt, egyúttal hetéra Antiochiában. Az i. sz. V. században élt. Kettős élethivatása nagy vagyonhoz juttatta; gőgös is volt, annyira, hogy egyszer színházból jövet tiszteletlenül viselkedett egy szent életű pappal szemben. Ezen a jelenlevő püspökök felháborodtak, de Nonnus püspök lecsillapította őket: – Várjatok, ebből még egy szent leány lesz. Mi alapon mondta ezt, nem tudni, de valóban megtörtént, hogy egy napon Pelágia meghallotta Nonnust prédikálni, ennek hatására magába szállt, megbánta bűneit, és megkeresztelkedett. Vagyonát szétosztotta a szegények közt, visszavonult a magányba, s ott haláláig sanyargatta magát, vagyis vezekelt. Thaís története ismeretes Anatole regényéből és Massenet operájából. Jacobus de Voragine olyan gyönyörűnek írja le, hogy némelyek egész vagyonukat feláldozták érte – mások féltékenységből összeverekedtek, és vérükkel öntözték az ajtaját. Megtudta azonban mindezeket Paphunius apát, fölkereste a lányt, s addig beszélt a lelkére, amíg teljesen megtört, és elhatározta, hogy vezekelni fog. Minden drágaságát a piacra hordatta, máglyát rakatott belőlük, s mint bűnös szerzeményt, a sok szép holmit porrá égette. A szegényeknek ezúttal semmi sem jutott. Azután a szigorú apát egy kolostorba kísérte, ott egy cellába zárta, ennek ajtaját befalaztatta, s csak egy kis nyíláson adatott be neki kenyeret és vizet, semmi egyebet. Nem is bírta ki három évnél tovább, akkor meghalt a kegyelem állapotában. Volna még két szentté avatott bűnös életű leány: Afra és Cortonai Margaréta – ezek is valahogyan megtértek és vezekeltek. Mária néven többen is voltak, össze is szokták őket téveszteni Mária Magdolnával, úgyhogy a párizsi Sorbonne szükségesnek látta a közbelépést, és 1521. december 1-jén kimondta, hogy csak egyetlen Mária Magdolna létezett. Nem hagyhatom ki azonban azt a Vezeklő Máriát, akiről Hroswitha gandersheimi apátnő (935–1002) egyik latin nyelvű drámáját írta. Nem Hroswitha asszony kis drámáinak irodalomtörténeti jelentősége érdekel, hanem az, hogyan ismertet a zárda fejedelemnője egy középkori nyilvánosházat.

Arról van benne szó, hogy bizonyos Ábrahám nevű remetének volt egy Mária nevű szép unokahúga. Ábrahám őt is rá akarta beszélni a remeteéletre – lelkes szavakkal ecsetelte előtte az önsanyargatás szépségeit és a szűzi élet előnyeit: ha lelke majd megválik a testétől, felszáll a magas egekbe, hasonlóvá lesz az angyalokhoz, s utóbb maga is angyallá válik. – Szamár, aki ezt lebecsüli – felelte Mária gyermeki egyszerűséggel, s vállalta a szüzességet és járulékait. Ábrahám tehát épített a saját remetelaka mellé egy kis cellát a szokásos ablakocskával, a lányt bezárta, de sűrűn meglátogatta, és az ablakon keresztül zsoltárokat énekeltetett vele. Azonfelül, előkészületként az angyali jövőre, testét is keményen gyötörnie kellett. Mégis megtörtént a baj. Egy szerzetesi ruhával álcázott galád csábító elforgatta a lány fejét, az ablakocskán keresztül megszöktette, és a magas egekbe vezető utat bevágta. Azután természetesen elhagyta, s a kétségbeesett teremtés ahelyett, hogy dolgozni ment volna, belépett egy nyilvánosházba. A jó remete ekkor elhatározta, hogy fölkeresi, és kimenti a fertőből. Levetette kámzsáját, lovagi ruhát öltött, és elindult a hely színére. Itt kezdődik a dráma harmadik felvonása. Személyek: Ábrahám, a gazda, majd Mária. Szín: a nyilvánosház.

Ábrahám: Hej, kedves gazda! A gazda: Ki az? Lám, egy vendég. Légy üdvöz! Ábrahám: Akad itt egy zug, ahol a fáradt vendég a fejét lehajthatja? A gazda: Természetesen. Ez a vendégszerető ház mindenki előtt nyitva van. Jöjj be, nemsokára kész a vacsora. Ábrahám (belép a házba): Köszönet a szíves fogadtatásért, de egyebet is kérek. A gazda: Mi legyen az? Meglesz!

Ábrahám: Íme egy kis pénz, hívd meg azt a szép lányt is, akit a házadban tartasz. A gazda: Mit akarsz vele? Ábrahám: Ej, hát meg akarom ismerni. Annyit hallottam már a szépségéről. A gazda: Szakértő volt, aki dicsérte. Csak azon csodálkozom, hogy öreg fickó létedre így megkívántál egy fiatal lányt. (A belépő Máriához): Gyorsan mutasd meg a szépségedet ennek az új vendégünknek. Mária: Itt vagyok. A gazda: Örvendj, Mária, te szerencse gyermeke! Nemcsak a fiatalok özönlenek ide, immár egy aggastyán is tüzet fogott. Mária: Aki engem szeret, viszontszeretem. Ábrahám: Mária, adj egy csókot! Mária (mellé ül):Nemcsak édes csókot kapsz, hanem két karomat öreg nyakad köré fonom és megcirógatom. Ábrahám: Ez már tetszik nekem! (Asztalhoz ülnek.) Mária: Mi van velem? Ezek az illatok visszaidézik bennem a hajdani megtartóztatások emlékét. Ó, milyen szörnyű szakadék mélyére süllyedtem! A gazda: Mária, kincsecském, micsoda könnyek és zokogások ezek? Két éve vagy nálam, s még egy sóhajodat semhallottam soha. Ábrahám: Hagyjuk ezt. Nem azért jöttem ide, hogy segítsekjajgatni a bűneid miatt, hanem hogy a szerelmedet élvezzem. Mária (összeszedi magát): Csak egy kis bűnbánat lepett meg, amiatt fecsegtem ilyen bolondságokat. Tölts, és legyünk vidámak! Ábrahám: De már elég volt a töltekezésből. Ugyancsak jól tartottál bennünket, derék gazda. Keljünk fél az asztaltól, és hadd pihentessem ágyban fáradt tagjaimat.

A gazda: Ahogy tetszik. Mária: Kelj hát fel, kedves úr! Én is vágyakozom az ágy után. Ábrahám (magában): Ezt akartam. Most már senki sem akadályozhatja meg, hogy ennek a háznak hátat fordítsunk.

A negyedik felvonás Mária szobájában játszódik. Mária megmutatja Ábrahámnak a rájuk váró nyoszolyát, bereteszeli az ajtót, és nekilát, hogy a csizmáját lehúzza. Itt azután elbúcsúzhatunk tőlük, mert úgyis sejthetjük, mi következik. Ábrahám leleplezi magát, és mindenekelőtt megindokolja, hogy a remeteélet törvényeinek ellenére miért ette meg a jó vacsorát. Mária megrendül, hajlandó vezekelni, és visszatér Ábrahámmal az elhagyott cellába. Az ötödik felvonást Ábrahám beszélgetése tölti ki egy remetetársával. Megtudjuk belőle, hogy Máriának milyen jó sora van: szőrcsuhát öltött, böjtöl és virraszt, s már egészen erőtlen az önkorbácsolástól. Aki hallja panaszszavait, maga is hajlamos lesz a vezeklésre. A tudós apáca, ahogyan a drámához írt előszavában mondja, Terentius ledér drámáit akarta kiszorítani azáltal, hogy ugyancsak latin nyelven, terentiusi stílusban Terentius-ellenes, keresztény és erkölcsi irányú darabokat ad az olvasó kezébe. Ez a vállalkozása ugyan nem sikerült, de munkája mégsem veszett kárba. A kezdetleges, inkább párbeszédes legendáknak mondható drámaembriók önkéntelen tanulsággal gazdagították az utókort. Világot vetettek arra a visszás felfogásra, hogy a bűnt nem hasznos munkával, hanem meddő ájtatoskodással és oktalan önsanyargatással kell jóvátenni. S hogy van egy legfelsőbb lény, aki az ilyesmiben még kedvét is leli, s megjutalmazza a szentek koronájával.

VISSZA AZ ERÉNY ÚTJÁRA

Az értelmetlen önsanyargatásnál enyhébb módok is kínálkoztak, hogy az eltévelyedett lányok visszaigazodjanak a polgári becsület útjára. Megtörtént, nem is egyszer, hogy a városok a szabad lányoknak bizonyos idő elteltével polgárjogot adtak „jó szolgálataik jutalmául”. Ilyeneknek a részletezéséről azonban nem találtam adatot. Talán, ahol pénzért lehetett egyházi méltóságokat, világi hivatalokat, címeket és rangokat vásárolni, ára volt a becsületnek is. A szemrevalóbbja apránkint félrerakosgathatta a becsületváltságot – a csekélyebb vonzóerejűek azonban megvénülhettek az otthonban. Mainz városa 1402-ben lajstromoztatta az ottani nyilvánosházakban élő lányokat. A június 20-ról keltezett jegyzékben három előrehaladottabb korú lány neve is előfordul: az egyik 40, a másik 60, a harmadik – ó, mainzi diákok! – 70 éves korában még mindig rendes tagja volt a közösségnek. Nagy kereseti lehetőségek nyíltak meg országos vásárok, birodalmi gyűlések és zsinatok alkalmával. Az 1414–18-i konstanzi zsinaton 50 000 résztvevő gyűlt egybe, köztük 18 000 papi személy. A nyomukba özönlő lányok számát 1400-ra becsülik. Páratlan csúcsforgalom, kitűnő kereset. Egyik lányról feljegyezték, hogy a tanácskozások pihenőóráiban 800 aranyforintot, egész kis tőkét gyűjtött össze. Itt nem volt szokás megállapodni a csizmahúzásnál. A becsületszerzés további módja volt a házasság. Az ő világukban nem ment ritkaságszámba, hogy ha egy férfi a szerelem vermébe esett, onnan a törvényes hitves segítette ki. S ez nemcsak a hétköznapok embereivel esett meg. Justinianus császár is egy utcalányt emelt magához – sőt tekintsünk még magasabbra: tudunk olyan nyilvános nőről, aki egy prófétához ment feleségül. Így szól róla Hóseás próféta könyve (I. 2.): „És monda az Úr Hóseásnak: menj el, végy magadnak feleségül egy nyilvánvaló paráznát, és nevelj fiakat a parázna asszonytól, mert paráználkodván paráználkodott a föld, hogy ne kövesse az Urat.” Similia similibus curantur. Hasonló gyógyítja a hasonlót. A próféta vállalta a hasonszenvi gyógykezelést; kerített magának egy kedvére való parázna asszonyt, s az szült is neki törvényes fiakat.

A MAGDOLNA-HÁZAK

Mi történt az olyan lánnyal, aki megelégelte a becstelen életet, menekülne is belőle, de hova? Nem ért semmihez; ha abbahagyja a mesterségét, mehet koldulni, vagy éhen hal. Jó szándékú emberek úgynevezett Magdolna-otthonokat alapítottak; kapujuk megnyílt minden nő előtt, ha a bűnbánat jelszavával kopogtatott rajta. Apácarendek mintájára alakultak, lakóit elsősorban vallásos életre kötelezték, s fogadalmat is tétettek velük. Legtöbb ilyen menedékhely a XII–XIII. században jött létre gyűjtésekből, alapítványokból, olykor fejedelmi segítséggel. Németországban fehér ruha volt a bennlakók kötelező viselete, innen a Fehér Asszonyok Háza nevet kapták. Párizsban Isten leányai (Filles-Dieu) volt az intézet címe. Bécsben három jómódú polgár alapított egyet 1384-ben, s megkapták hozzá II. Albrecht herceg kiváltságlevelét. Főnöke egy tisztes polgárnő volt, ő irányította a vallásos nevelést. A herceg a háznak adómentességet adott, egyben azt is elrendelte, hogy aki onnan egy leányt feleségül vesz, mind a polgári életben, mind a céhen belül teljes becsületű maradjon. Ha egy leány el akarta hagyni a házat, tehette, de előbbi életét folytatnia tilos volt. Ha mégis visszaesett, röviden bántak el vele: a Dunába fojtották. A német Magdolna-házak kedvező eredménnyel működhettek, mert a róluk szóló krónikák kárba veszett fáradtságot, kudarcot nem emlegetnek. Annál több hír keringett Isten leányaínak párizsi botrányairól. A menhelyet 1226-ban alapította III. Guillaume párizsi püspök, de elfogyott a pénz, s a lányok alamizsnát koldulva elárasztották a várost – sőt a régi mesterségükkel szerezték meg az új életükhöz szükséges segítséget. Az intézetet hol bezárták, hol újra megnyitották; hol ezzel, hol azzal a házirenddel kísérleteztek – de rossz híre csak nem akart eloszolni. VII. Károly uralkodása alatt a kormány egy különös ötlettel próbálta helyreállítani a fegyelmet. Az otthon belső életét egy apácarend mintájára akarták megszervezni, hogy ilyen módon a lányokat fogadalmat tett apácáknak tekinthessék. A különösség abban mutatkozott meg, hogy választásuk a fontevraulti apátság szervezeti szabályaira esett. Ezt a XII. század elején alapította Robert d’Arbrissel, híres teológai doktor.

Szervezete egyedülvaló a szerzetesrendek történetében. Tagjai közösen voltak férfiak és nők, de a rend élén nem férfi állott, hanem egy előkelő főúri családból származó apátnő. A férfiak a földet művelték s a szükséges egyéb munkát végezték – a nők imádkoztak és zsolozsmákat énekeltek. Történhetett azonban egyéb is a kétnemű rend kebelében, furcsa hírek keltek szárnyra, sőt komoly helyről is elhangzott a vád. Geoffroy vendôme-i apát így írt erről: „A férfiak és nők összefekszenek, s azt hozzák fel ürügyül, hogy ekként a hús ingerének elszenvedésével üdvösen sanyargatják magukat – ami azonban a mártíromságnak hallatlan, veszedelmes és rossz példát adó módja.” A különös önsanyargatás nem vált Isten leányai hírének előnyére. Csak arra volt jó, hogy a párizsi nép még kevésbé vegye komolyan őket, és tisztelet helyett mulasson rajtuk. XIV. Lajos alatt átgyúrták a szabályokat, s az intézet eltengődött a forradalomig, ekkor valamennyi zárdával egyetemben feloszlatták.

É. M. T. H. É.

Ez az öt betű egy már megszűnt egyesület havi értesítőjének a címrövidítése. Lelkes férfiak alapították az első világháború előtt. Első közgyűléséről a lap így ír: „A napirend komoly letárgyalása, az egyes ügyek iránt tanúsított beható érdeklődés és a kifejlődött viták folyamán elhangzott praktikus érvek mind azt igazolják, hogy az egyesület fennállása biztosítva van. Mert egy testületnek életképességét nem a tagok nagy száma, hanem azok érdeklődése, lelkesedése és áldozatkészsége szilárdítja meg. Ezeket a nemes tulajdonságokat láttuk a február 7-i közgyűlésen megjelenteknél, akik nem kevesebb, mint 10 új tag belépését jelentették be. Ezt az örvendetes eredményt a tagok ügybuzgóságának és lelkesedésének példája hozta, mert ezek a tulajdonságok hódító hatással vannak még a legközönyösebb emberekre is.” Bizony jólesik ilyen nemes tulajdonságokról olvasni. De kik lehettek? minő ügy érdekében buzogtak? mely közönyös körökből hódítottak új tagokat az úttörő alapítók? A napirend komoly letárgyalása tudományos testületre vall; az áldozatkészség jótékony egyesületet sejtet: a lelkesedésből pedig valamely

hazafias célkitűzésre lehetne következtetni. Egyik sem. Az öt betű mögött ez a cím rejtőzik: „Éjjeli Mulatók Tulajdonosainak Havi Értesítője”. Kiadja az Éjjeli Mulatók Tulajdonosainak Országos Önsegélyző Egyesülete. A lap nem részletezi, mit kell érteni éjjeli mulatókon, s így az akkori olvasó abban a biztos hiszemben forgathatta az Értesítő lapjait, hogy orfeum, kabaré, bár meg egyéb hasonló „lokál” gyűjtőnév alatt ismert intézmény tulajdonosai tömörültek az egyesület védőszárnyai alá. De mi indokolta az önsegélyezést, amikor a lokáloknak olyan nagyszerű sora volt, mint azt a következő hirdetés igazolja: „Eladó egy kitűnő menetelű éjjeli mulató, ahol az illető vagyont szerzett, de aggkora miatt teljesen visszavonul.” Minő szép példája a tisztes polgárerényeknek! Egy hosszú élet becsületes munkája meghozta a kívánatos eredményt; az illető tőkéjének kamataiból békésen éldegélhet élete alkonyán, és büszke öntudattal tekinthet vissza ifjúságának küzdelmes éveire. Vagy egy másik hirdetés: „Kiadó éjjeli mulató! Felvidéki, 18 000 lakossal és egy ezred katonasággal bíró városban 2 éjjeli üzlet, egy 2 koronás és egy 1 koronás, azonnal kiadó.” Hja, vagy úgy!

A FEKETE KÖNYV

Most már meg lehet érteni a nagy taglétszámot, amely a lap statisztikája szerint 420-ra is felugorhat, ha az egész országból minden szaktárs belép. S nem csupán az önsegélyezés volt az egyesületi cél, hanem a tagok „erkölcsi és anyagi érdekeinek megvédése” is. Az erkölcsi érdekek bővebb értelmezésével a lap adós marad, de az anyagiak védelméről bizonyságot tesz egy állandó rovat, amelynek ez a címe: „Károsító személyzet” A szakmában járatlan olvasó nemigen érti, miféle személyzet az, amely károsít, mígnem egyik számban rábukkan a magyarázatra. A rovat ugyanis így kezdődik: „Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy bizony nagy kárt okoznak azok a lelkiismeretlen alkalmazottak, akik ismerve az üzlettulajdonosoknak velük szemben tehetetlen helyzetét, hamis ürügy alatt elszámolás nélkül távoznak helyeikről. Ez ellen az

egyetlen védekezés csak az lehet, ha tagjaink szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy a nyilvántartásba tett károsítókat házaikba nem fogadják.” Valóban csúnyán cselekedett Hangya Erzsébet, Starincsák Margit, Matula Rozi, Takacsik Júlia, Drindás Teréz és a többi prózai nevű alkalmazott, aki elszámolás nélkül szökött meg a cifra ruhákkal, amelyeket a főnök hatszoros áron sózott rájuk, hogy mint Arankák, Lilik és Melanie-k pompázhassanak benne „helyeiken”. Később a névsor akkorára dagadt, hogy az egyesület könyvbe foglalta s 2 koronáért árulta ábécé-rendszerben és vászonkötésben. De minden bűnre van bocsánat, s a megtért bűnöst a szakma ismét visszafogadta kebelébe. Mint ez a kis hír mutatja: „E. K. debreceni tagtársunk arról értesít bennünket, hogy Újság Emma, aki egy hónappal elszámolatlanul távozott el tőle, e hó 10-én hozzá visszajött, hogy a hátrahagyott differenciát kiegyenlítse. Ez már nem az első eset, hogy a károsító személyzet ekképpen jóváteszi hibáját, csak hogy a fekete könyvből töröltessék.” Újság Emma példáját követte Sáfrány Juliska, majd Répa Julianna. A bűnbánat könnyeitől megtisztult lányok nevét kihúzták a fekete könyvből, s azontúl háborítatlanul élvezhették főnökeik bizalmát, mint hűséges, szorgalmas, igyekvő és megbízható „alkalmazottak”.

CSALÁDI HÍREK

A lap nyilvánossága serkentően hatott a szakmabeli legénysorú ifjak nősülési szándékaira. Íme egy házasulandó fiatalember hirdetése: „Egy jómodorú, 31 éves fiatalember (barna) ismeretség híján keres nősülés céljából egy 28–40 év közötti hajadon vagy törvényesen elvált nőt, kivel éjjeli üzletet nyithatna. Akinek már ilyen van, előnyben részesül. Nevezett három év óta már önállóan vezeti bátyja üzletét, józan életű, szorgalmas, feddhetetlen múltú. Szíves válaszokat a szerkesztőségbe »Megelégedés« jeligére kérek.” A feddhetetlen múltú és józan életű barna nem volt válogatós, mert a korhatárt

40 évig kiterjesztette. Éppen azért nehezen érthető, hogy miért ragaszkodott hajadonhoz vagy elválthoz, s miért rekesztette ki a versenyből az özvegyeket? Az Értesítő nem csupán a tagok száraz üzleti érdekeit istápolta. Lírai hangok is csendülnek meg néha benne. Az egyesületi pénztárnok felesége meghalt, s a gyászhírt a szerkesztőség ezzel a kommentárral kíséri: „A város szegényei, segélyre szorultjai jótevőjüket vesztették el a nemes szívű megboldogultban. Sokan, nagyon sokan, tálán minden szegény siratja a nemes szívű halottat. Ahol adakozásról, jótékonyságról volt szó, ott a megboldogult bőkezűen szerepelt. Mint háziasszony, otthonában, kik nála bármikor megfordultunk, csak jó és kellemes emléket vittünk magunkkal páratlanul álló vendégszeretetéről.” A nekrológ túloz. A vendégszeretetet nem lehet az elhunyt különös erényéül betudni, mert hiszen éppen azért gyakorolhatta a másik erényt, a jótékonyságot, mert vendégszeretetét a vendégek illő anyagi elismeréssel viszonozták.

JAJ ANNAK, AKI NEM FIZET ELŐ

Tudott az Értesítő goromba is lenni. Hallatlan sérelem érte! Két szaktárs nem fogadta el a lapot. Erről a szerkesztőség a következő kis förmedvénnyel értesíti olvasóit: „Vissza, nem fogadom el. Ezzel a megjegyzéssel kaptuk Havi Értesítőnk múlt havi két számát vissza: az egyiket Hán Miksától (Nagykanizsa), a másikat Ehrenreich Mámétól (Eperjes). Hogy nem fogadták el lapunkat, ez a legvilágosabban mutatja, kicsodák ezek a tisztelt tulajdonosok. Bizonyára gyerekkoruk óta hadilábon állnak a betűvel, ami megrögződött felnőtt korukra is, és ez az ellenszenv a betű iránt késztette őket arra, hogy tudatlanságukban a büszkeségbe burkolózva nem fogadták el azt a lapot, mely saját érdeküket istápolja. Nem csodálkozunk Hán úron (magyarul Kakas), ő bizonyára kotta nélkül tud kukorékolni, ami nagyon szép, csakhogy

csupán a szemétdombon tud érvényesülni vele. Ami Ehrenreichné őnagyságát illeti, őrajta nem csodálkozunk, mert őnagysága annyira el van foglalva a lepedőnek nevezett ágyneművel, hogy ez akadályozza minden más teendőiben, úgy az olvasásban is, aminek ő különben is halálos ellensége, különösen azóta, mikor a vonaton fordítva tartott egy lapot, s midőn erre figyelmeztették, büszkén mondta, hogy »bizonyára még otthon fordították meg«. Kartársaink becses figyelmébe ajánljuk mindkettőt, mert ezektől sokat várhatunk!”

HAJDAN ÉS MOST

Meg kell adnunk, hogy viszont az érdemeket a lap elismeri. Külön cikket hoz „Hajdan és most” címmel, amely ismerteti az egyesület elnökének a korral haladó, modernizáló törekvéseit. A cikk majd a naturalista író tárgyilagosságával, majd a költő szárnyalásával írja le az elnök tulajdonában levő intézményt. Érdemes közölni, tekintettel kultúrtörténeti fontosságára. „Hogy fogalmat alkothassunk a szépről, a fényűzésről és kényelemről, bemutatjuk olvasóinknak egy éjjeli mulató szalonját képben és írásban. Ez a mulatóház Aradon van, és szerencsés tulajdonosa W. S. úr, ki nem kímélve pénzt és fáradságot, egy tündéri pompájú mulatót bocsátott vendégei rendelkezésére. Hogy nézett ki ezen mulató hajdanában? Ütött-kopott, törött asztalok, székek, hiányzó padozat, rossz világítás, egy sánta lábú zongora stb. Közönsége a legvegyesebb. Szobái leírhatatlan rondák, az ágyak téglával alátámasztva, összeszegezve, a divánok hegyet-völgyet képeztek kiütésektől. A ruhafogasokat egy-egy rossz szeg tartotta volna, ha ki nem esett volna a falból. Egy-egy kormos füstölő lámpa szórta a kétes világosságot. Lépjünk most be a modern világba. Díszes vasrácsos kapu állít meg bennünket, melyet egy tekintélyes portás udvariasan kinyit előttünk. Süppedő szőnyegen át jutunk be a szalonba, itt megállunk, mert bár modernek vagyunk, de ekkora fényűzésre gyökeret ver a lábunk. A mennyezetet díszes aranyozású drága szobrászmunka borítja, a

középen antik mívű csillárral. Gáz és villany kombinált világítás, tündéri fény, az oldalfalakat egészen a plafonig drága velencei tükör borítja, úgy hogy a világítás ezerszeresen tükröződik vissza, s minden ember egyszerre négyszázszorosan látja magát. Az asztalok sárgaréz foglalatú bordó majolikából vannak, a székek fehérek, bordó plüssüléssel. Továbbmenve a különterembe, a falakat festőművész alkotta minták takarják. A berendezés minden egyes darabja művészi munka. Bekerülünk egy folyosóba, melynek mindkét oldalán a szobák sorozata van…” Nem követem tovább ismertető körútján a lelkes cikkírót. Bizony szép dolog volt akkoriban Aradon, a Három veréb utcában ez a nagyszerű fényűzés. Érthetetlen, hogy Starincsák Margit, Takacsik Júlia stb. miért szökött el az ilyen paradicsomból.

*

Mondhatná valaki, hogy keményebb hangot kellett volna használnom a középkori lányosgazdák utódaival, a fehér rabszolgapiac vámszedőivel, a közelmúltnak ezekkel a szégyenletes alakjaival szemben. De úgy gondoltam, a rideg bírálatnál szemléltetőbb, ha nekik maguknak adom át a szót. Beszéljenek ők maguk, hogyan látják a saját világukat – az olvasó úgyis felismeri, mi van az ömlengő szólamok mögött. A nyomtatványra a Széchényi Könyvtárban végzett kutatásaim közben akadtam. Minden groteszk volta mellett is, sőt talán éppen ezért, kultúrtörténeti értékű dokumentum. Érdemesnek tartottam a mai korba átmenteni.

A KINCSÁSÓ

Biztos sikerre számíthatott az a könyv, amelyikben a hős kincset talál, minél gazdagabbat. Az olvasó képzeletében felcsillan az arany káprázatos tömege, felszikráznak kék-zöld-vérszín ragyogással a drágakövek, szivárványló sugarakat villant a gyémánt, sápadt fénnyel kígyóznak köztük a gyöngyfüzérek. A Marseille-t látogató turistának ma is mutogatják If várát. Itt volt fogva a későbbi gróf Monte Cristo, itt fedezte fel előtte az elrejtett kincsek titkát a haldokló Faria abbé. Amiből annyi mégis igaz, hogy egy Faria nevű abbé valóban élt, de semmi köze sem volt Monte Cristo szigetéhez.{49} Azt nem lehet tagadni, hogy elrejtett kincsek csakugyan léteztek, sőt talán vannak manapság is. Az emberiség történetének jó része arról szól, hogy az egyik el akarta venni a másikét. Aki a véres marakodásban alul maradt, ha tehette, menekült, s ha bírta, a kincseit is magával vitte. Ha nem: elásta, vagy elrejtette. De hol lappanganak? Vannak, akik tudják, de ők nem ebből a világból valók. Szellemekről van szó, ezek olykor meg is jelennek, és választottjaikat rávezetik a kincsre. Így hitték az elmúlt századokban, s ezen a hiten alapult még egy nevezetes bírósági per is.

A SZELLEM ÉS AZ ELÁSOTT KINCS

Honoré Mirabel marseille-i lakos 1727-ben pert indított Auguier ugyancsak odavaló lakos ellen 10 000 tallér iránt. A keresetben ezt a tényállást adta elő: Késő éjszaka volt, éjfél is lehetett, amikor megjelent előtte egy szellem, és közölte vele, hogy egy kert bizonyos részén tekintélyes kincs van elásva. Menjen oda, emelje ki; ennek fejében nem kíván egyebet, mint egy misét a lelki üdvösségéért. Ő el is ment oda; egy Magdaléna nevű majorosné jelenlétében ásni

kezdett, s talált is egy súlyos csomagot. Hazavitte, felbontotta: csupa aranypénz volt benne. Ezután felkereste Auguier-t, akinek 20 tallérral tartozott. Megfizette az adósságát, nyugtát is kapott róla. Ugyanekkor átadott neki 10 000 tallért, hogy őrizze meg számára letétként. Auguier vállalta, s erről elismervényt is adott. Az alperes mindent tagadott. Aláírása az elismervényen hamisítvány. A bíróság ahelyett, hogy a felperest a bolondokházába vitette volna, elhitte az ostoba mesét, és 1727. szeptember 10-én kelt ítéletével elrendelte, hogy Auguier-t le kell tartóztatni, és kínpadra kell vonni. Ez riadtan fellebbezett, s az aix-i parlament az ítéletet meg is változtatta. De nem amiatt, mert szellemek nem léteznek – ennyire a tiszteletre méltó testület elméje nem ért fel. A bizonyítási anyagot nem találta kielégítőnek, mert a felperes javára csupán Magdaléna, a majorosné vallott, de ő is bizonytalanul, ingadozóan. 1728. június 2-án utasította a főügyészt, hogy a nyomozást egészítse ki. Az ügyészség neki is látott rettentő alapossággal, ötvenhárom tanút hallgatott ki, el sem tudom képzelni, miféle részletekre. Másfél évi idő- és munkapocsékolás után végre kerülő úton bár, de igazat adtak a meghurcolt alperesnek. 1729. február 18-án a felsőbíróság kihirdette a véghatározatot: az elismervény hamis, ennélfogva a felperes, mint hamisító, örökös gályarabságra ítéltetik. Magdaléna asszony mentőakcióját kétévi börtönnel jutalmazták. Arról nem esett szó, hogy kincseket jelentő szellemek nincsenek, s bolond, aki hisz bennük. Ennyi világosság nem hatolt be a bírói parókák alá.

A TUDÓS IS HISZ A SZELLEMEKBEN

J. D. Schöpflin történelmet tanított a strasbourgi egyetemen. Korának elismert tudósa volt, több külföldi akadémia tagja. XIV. Lajos király kinevezett történetírója. (1694–1771) Ugyancsak jeles tudósként tisztelték Dom Augustin Calmet Benedek-rendi

szerzetest, sennes-i apátot, nagysokaságú teológiai művek szerzőjét. (1672– 1757) Amikor egyszer Dom Calmet Strasbourgban járt és meglátogatta híres tudóstársát, ez átadott neki közlés végett egy ritka érdekességű levelet. 1747. január 1-jén kelt, Schöpflínnek egy kirchheimi ismerőse küldte. Ez a csodálatos történet foglaltatott benne: Valamikor a város közelében egy kolostor állt; a vallásháborúk idején lerontották. A romok közt egy asszonynak különös látományban volt része. Fényes nappal megjelent előtte egy aranyhímzésű püspöki ruhába öltözött szellem, s egy bizonyos helyre elkezdett köveket dobálni, amíg azok egész kis halommá növekedtek. Lutheránus asszony volt, nem hitt az ilyesmiben, káprázatnak gondolta, de másnap a püspök megint megjelent, és hajigálta a köveket. Erre már a titok fúrta az oldalát, és elmondta a dolgot az ott tartózkodó Cavallari nevű olasz zenésznek. Cavallari véleménye az volt, hogy a püspök a kolostor valamelyik apátjának lehetett a szelleme, s a kövekkel nyilván elásott kincseknek a helyét akarta jelezni. Összeállt a levél írójával, elkezdtek ásni a kövek alatt, és ó, csoda: találtak is egy aranypénzekkel megtöltött agyagedényt. A XIV. és XV. századból származó, legfinomabb aranyiból vert érmék voltak benne. A két kincsásó megosztozott a leleten, a levél írójának 666 darab jutott. Eddig a dolog úgy fest, mintha valaki Schöpflin professzort egy fonóba való mesével fel akarta volna ültetni. De a levélíró nem tréfált: bizonyságul a leletből két darab aranyat megküldött a professzornak. Dom Calmet ezeket a tulajdon szemével látta. Nem is kételkedett a történet hitelességében, csupán az ütött szöget a fejébe, hogy hátha a jelenség nem jó lélek volt, hanem maga a Sátán? A kételyt mégis eloszlatta azzal az egyszerű okoskodással, hogy ugyan mi haszna lehetett a Sátánnak, ha pénzt juttat két úriember zsebébe? Nem lehetetlen, hogy a két cimbora csakugyan szerzett valahonnan – nem egészen tiszta úton – régi aranypénzeket, s hogy jogos szerzést igazoljanak, belekeverték a díszruhás püspöki lelket. A történetnek nem is ez az érdekessége, inkább az, hogy két komoly tudós a szemenszedett ostobaságot el is hitte{50}

TEROPHILE, A KINCSŐRZŐ SZELLEM

Ha komoly férfiak tudománnyal telített koponyájuk egyik zugába beengedték a kincsre ügyelő szellemeket, nem csodálni való, hogy a nép lelkében is tanyát ütöttek. Egy ízben már írtam róla A sátán és cimborái című könyvemben, de ott egy téves adat nyomán magát Schöpflin professzort tettem meg az olasz muzsikus társának. Helyreigazítom. Magyarországon még a század elején is voltak hivatásos kincskeresők. A falu „tudós ember” néven ismerte őket. Nem voltak csalók, maguk is hittek a tudományukban. Valami apáról fiúra szállt hagyomány rögződött meg bennük, hogy családjukban megvan a kincseket felfedező képesség, de lappangó alakban; nem lehet tudni, melyik nemzedékben tör felszínre. Éppen ezért nem csüggednek, ha a kísérletek balsikerrel végződnek – a fiúból vagy az unokából majd ki fog buggyanni a rejtőző tehetség. Ezeknek a tudós embereknek volt egy kéziratban keringő segédkönyvük. Így terjengett a címe: Fő kénszerítése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben, földön, vízben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. Ezen könyvecske Tisztelendő Páter Eberhardus, a Jézus társaságából való pap, és híres nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban a Mathesis tudománynak ordinarius Professora által rövid summába foglaltatott. „Engelstadt”-on természetesen Ingolstadt értendő, de hogy miféle Eberhardus professzor és hogyan keveredett az együgyű ponyvatermékbe, nem deríthető ki. A füzet szerint az elrejtett kincseket bizonyos Terophile nevű szellem őrzi, nagy segédcsapattal. Ezt a Terophilét kell megnyerni kéréssel és imádsággal, esetleg kényszeríteni megfelelő varázslattal, hogy árulja el a kincs helyét. Idézésére ezt a formulát kell használni: Hallod-e te Terophile! Idézlek a mindenható Isten, Jézus Krisztus szent nevére, az apostolok és hitvallók szolgálatai nevében, hogy azonnal jelenjél meg szép

emberi alakban, minden hamisság nélkül, s hozzál nekem rögtön ötször százezer dukátot, tallért, forintot, és egyéb jó pénzeket, kárbunkulusokat, gyémántokat, topázokat, smaragdokat – és mindezeket rakd ide le, ijesztgetés nélkül. A tudós ember ekként kitanítva nagypéntek éjszakáján elmegy arra a helyre, ahol a kincset sejti, visz magával szentelt krétát és tömjént, s kört kanyarít maga köré, hogy gonosz lélek ne árthasson neki. Azután elmondja az igéző formulát, és várja, hol lobbantja fel Terophile a kincs helyét jelző lángot. A füzet ezután részletes utasításokat ad, mit kell tenni, miután a kék láng fellobogott. De ezekről már fölösleges lenne szólnom, mert úgy gondolom, a tudós ember fellobbanó lángot csak akkor látott, amikor a kénes gyufájával rágyújtott a pipájára.

NEM MINDENHOL ŐRZIK SZELLEMEK A KINCSET

Leonhard Thurneisser mint orvos, alkimista és bányaszakértő szerzett magának nevet. (1531–96) A bécsi udvar megbízásából Magyarországon is járt, az itteni bányákat tanulmányozta. Berlinben János György választófejedelem mellé szegődött udvari alkimistának. Aranyat ugyan nem csinált, de szerkesztett egy jegyzéket: hol lehet elásott kincseket találni? Szó volt ebben egy életnagyságú, tömör aranyszoborról is. Valamikor egy pogány isten képmása volt, s Nagy Károly idejében elásták. Meg is mondta, hová – ott keresték is, de éppen olyan kevéssé találták meg, mint őt magát, mert időközben jónak látta továbbállni. Thurneisser teljes jegyzékének nem akadtam nyomára, viszont egy egész könyv került a kezembe, amely elásott kincsekről szóló történeteket gyűjtött össze.{51} Apuliában – írja a névtelén szerző – volt egy szobor, nyakán ez a felirat volt olvasható: Calendas Majis orienta sole habebo caput aureum.

Vagyis, május 1-jén napkeltekor arany fejem lesz. Mit akart a szobor ezzel a homályos mondattal, a tudós világ nem tudta kideríteni. Végre egy szaracén fogoly a maga pogány eszével kisütötte. Megfigyelte, hogy május 1-jén napkeltekor hová esik a szobor fejének árnyéka, ott ásni kezdett, és csakugyan: egy nagy kincsesládában akadt meg az ásója. A könyv forrásul Johannes Trithemius. (Tritheim) sponheimi apátnak Annales Hirsaugienses című munkájára hivatkozik. Tritheim (1442–1516) szerint az okos szaracén 1057-ben akadt a kincsre. Miután eszerint a krónikaszerző apát az esetet mindössze négy és fél század múlva jegyezte fel, valóságában nem lehet kételkedni. Egy másik könyvben, de már szigorú bírálat köntösébe öltöztetve, egy újabbkori, kevésbé sikeres kincskeresésről olvastam.{52} A Brandenburg városa melletti Marienbergen valamikor egy 928-ban épült templom állott. Hogy, hogy nem, abba a hírbe keveredett, hogy valahol a falaiban óriási kincstömeg van elrejtve. A hírek I. Frigyes Vilmos porosz király fülét is megcsiklandozták, mire hatalmi szóval elrendelte, hogy a templomot le kell bontani. Ürügyül azt találta ki, hogy Potsdamot fallal akarja körülkeríteni, ahhoz kellenek a kövek. A városi tanács ijedten tiltakozott; még azt is felajánlotta, hogy annyi vadonatúj követ szállít Potsdamba, amennyi csak kell, csak a történelmi fontosságú műemléket hagyják békében. Hiába, a nekicsábult király nagy költséggel lerontatta a falakat. Találtak is követ, téglát és vakolatot. Egyebet semmit.

A MEXIKÓI SZIKLABARLANG TITKA

De hát ezek mind régi dolgok, abból az időből, amikor az emberek még hiszékenyek voltak. A mai kor embere – ugyebár? – csak azt hiszi el, ami a bizonyítékok választóvizében kiállta a próbát. Íme, mit mond el J. W. Müller báró, a természettudós és utazó (1824–66), északamerikai útjáról írt könyvében:{53}

Amikor a spanyolországi Bourbon-dinasztia trónja ingadozni kezdett (1820), a mexikói alkirály felszedelőzködött, és hazaindult Spanyolországba, hogy a gyarmaton összerabolt kincseivel a király segítségére legyen. A sokmilliónyi pénzt és egyéb drágaságot öszvérekre rakták, és elindították a tenger felé. Ennyi készülődést nem lehetett titokban tartani, összeverődött egy kalandorcsoport; elhatározták, hogy a kincset ittmarasztják hazai földön, minek menjen veszendőbe idegenben. A hazafias útonállók közt volt egy pap is, erről később. A banda lesbe állt, egy útszorasban meglepték az aranykaravánt, a kíséretet az utolsó emberig lemészárolták, s az öszvéreket külön-külön csoportokban egy előre megbeszélt helyre terelték. Ez egy 1000 láb magas, meredek sziklafalba nyíló barlang volt, ahová csak kötélhágcsón lehetett bejutni. Ide hordták be a kincset, a barlang száját kövekkel eltorlaszolták, minden nyomot gondosan eltüntettek. Azután hazaszéledtek, és várták a kedvező alkalmat az osztozkodásra. Addig is igyekeztek azt a hírt terjeszteni, hogy az aranykaraván csak mese, az alkirály találta ki alibinek, mert a kincseket ő maga lopta el. Spanyol gyarmati kormányzóról volt szó, a hírt mindenki el is hitte. A várakozási idő nem telt el egészen tétlenül. A tagok felismerték azt a számtani tételt, hogy minél kevesebben osztoznak valamin, annál több jut egyre. Kisebb csoportokra bomlottak, egyik a másikat legyilkolta, s a kölcsönös irtásnak az lett a vége, hogy az alapítók közül már csak a pap maradt életben, de már ő is az utolját járta. Amikor halálos ágyán, helyesebben szalmazsákján feküdt, nem tudott belenyugodni, hogy a titok terhével menjen a másvilágra. Elárulná, de kinek? Megint csak spanyol kalandoroknak? Ismert egy német embert, annak a Humboldt Sándornak honfitársát, aki annak idején Mexikót is tudományosan átkutatta. A nagy tudós emléke iránti tiszteletből felfedte a titkot a német embernek. Kukoricaszár vánkosa alól kihúzott egy térképet is, a barlang pontos helyrajzával. Aztán meghalt, amint azt Faria abbé is megcselekedte If várában. A német összeállt egy barátjával, a térkép nyomán átvergődtek az őserdőn, és megtalálták a sziklafalat.

S hát a barlang? Most már azt is feltárhatták volna, de nem kutattak tovább. Mi hasznuk lett volna belőle? A mexikói kormány megneszelte volna a dolgot, és rátette volna kezét az egész kincsre mint államvagyonra. A mérhetetlen értékű kincstömeg ma is ott rejtőzik a sziklafal kebelébén. A barlang száját benőtte a délszaki bujaságú bozót – elporladtak már a titok ismerői is. Szép, szép – mondja mármost az olvasó, de hát hogy vagyunk a bizonyítékokkal, hogy mindez valóság, nem mese? Íme: Müller bárónak maga az a német ember mondta el, akire a haldokló pap rábízta a titkot. Ez is szép – mondja az olvasó. De Müller báróról ismeretes, hogy nemcsak elméleti tudós volt, hanem egyben gyakorlott hegymászó. Nekivágott a Popocatépetl tűzhányónak is, s csupán a legvégső kimerülés akadályozta meg, hogy a kráterig feljusson. Ehhez képest a sziklafal meredélye csak kezdeti nekigyürkőzést jelenthetett. Miért nem tett jelentést a mexikói kormánynak, s miért nem vállalkozott ő maga, hogy majd megszólaltatja a barlang elnémított száját? A választ ő maga így adja meg: „Ámbár a közlés hiteles forrásból ered és minden részletében fedi a valóságot, a körülmények mégis arra kényszerítenek, hogy a színtérről ne szóljak és a részes személyek nevét elhallgassam.” Ez már nem szép – mondja az olvasó.

A KALÓZOK KINCSE

Ugyancsak a múlt század húszas éveiben történt, hogy kalózcsapatok kirabolták a perui templomokat. A temérdek kincset, köztük a limai székesegyház drágakövekkel kirakott arany kegyszereit nem sikerült magukkal vinniük, tehát elásták egy Madeirától délre eső kis szigeten, a „Cukorsüveg” nevű hegy

tövében. A kalózokat utóbb összefogdosták és felakasztották, egynek sikerült csak megmentenie a bőrét. Ez utóbb beállt hajómesternek egy Kína és Anglia közt közlekedő ópiumcsempész hajóra. Múltját senki sem ismerte, s csupán a kapitány előtt leplezte le magát, amikor az Indiai-óceánon halálosan megbetegedett. Gróf Monte Cristo olvasói sejteni fogják, ami következett. A haldokló kalóz kivett tengerészládájából egy vitorlavászonba burkolt csomagot. Az elásott kincs pontos helyszínrajza volt benne, ezt átadta a kapitánynak, hálából, amiért a hajón mindig jól bánt vele. A kapitány ezután néhány vállalkozó társával együtt kibérelt egy Aurea nevű kis hajót, s meg is találta a szigetet. Sziklás, kietlen hely volt, ember nem lakta, csupán ijesztő nagyságú tengeri rákok mászkáltak a parton. Megtalálták a „Cukorsüveg” hegyet is, valamint a kincsnek a térképen megjelölt helyét. Nekiláttak az ásásnak, de nem győzték sokáig; a kemény munka úgy elgyötörte őket, hogy kénytelenek voltak abbahagyni, és hazavitorláztak. Mindez a múlt század vége felé, a 80-as években történt. A kapitány akár berámázhatta a térképét. De megint akadt hívőre egy londoni ügyvédnek, dr. Knightnek személyében. Ez amolyan műkedvelő tengerész volt, saját jachtján szokott messzi tengereken elkóborolni. Az Aurea kezdeti sikere föllelkesítette, beavatta a titokba még kilenc barátját, s most már egy nagyobb, jobban fölszerelt hajón indultak el a puszta szigetre. 150 főnyi legénység volt rajta s minden szükséges technikai eszköz: fúrógépek, emelődaruk stb. Sikerült is a dagály csapkodta, félelmes szakadékokkal át- meg átbarázdált, vulkanikus sziklaszigeten partra vergődniük. Megtalálták a Cukorsüveget s az Aurea próbálkozásának nyomait. Folytatták a munkát, három hónapig fúrtak, ástak, robbantottak és hegyet raktak a kiemelt földtömegből. Éheztek és szomjaztak, mert csak nagy küszködéssel lehetett a parttól messze horgonyzó hajóról élelmet szállítani a szigetre. Napégette, viharverte, barnára cserzett ábrázatukat ellepte a gondozatlan szakáll bozótja, s végül a londoni urak szökevény fegyencekhez kezdtek hasonlítani. És a templomok kincsei?

Még csak egy aranykelyhet sem találtak, amelyből ihattak volna a nem sikerült kaland emlékezetére. Mert természetesen ők is felhúzták a horgonyt, és búcsút intettek a Cukorsüvegnek. Mégis van a történetnek egy ki nem bogozható részlete. Bizonyos, hogy a kapitány is, a Knight-társaság is egy térkép alapján jutott el a lakatlan szigetre, s csakugyan megtalálták a Cukorsüveg-hegyet. Tehát valaki már járhatott a szigeten. S itt hiányzik egy láncszem: ki volt az a valaki? Csakugyan kincseit rejtő kalóz? Vagy vihartól ide kivert csempész? A haldokló kalóznak Faria abbéra emlékeztető végjelenete nagyon is novellaszerűen hat – de forrásom a hitelességére igényt tartó komolysággal, igaz történetként mondja el.{54}

A TÖLGYEK SZIGETÉNEK REJTÉLYE

Méreteikben sokkal nagyobbak voltak azok az expedíciók, amelyek az ÚjSkóciához tartozó Tölgyek szigetének (Oak Island) kincseit igyekeztek felkutatni: több százezer dollár ment rájuk munkában és felszerelésben. Oak Island nem valami zord, kopár, szakadékos bérctömeg, hanem lombos erdővel borított zöld folt az óceánon. 1795 nyarán három fiatalember egy tengeri kiránduláson arrafelé vitorlázott, s a tölgyerdő szépsége partra csábította őket. Lombkoronáival összeboruló ősvadon fogadta őket, s amint beljebb nézelődtek, egyszerre csak irtás nyomai tárultak eléjük. Itt emberek jártak! Egy tisztás közepén magános tölgyre akadtak; egyik vastag ágát valamikor levághatták; a seb behegedt, de hajdani fejszecsapásokról panaszkodott. Találtak egy régimódi tengerészpipát és rézpénzt is, rajta az évszám: 1713. Ahogy tovább kutattak, észrevették, hogy a talaj egy helyen süppedékes. Nekiláttak, hogy a laza homokot elhordják, s csakhamar egy kitapasztott aknát fedeztek fel. Erre felrévültek emlékezetükben a kalózok elrejtett kincseiről keringő tengerészlegendák. Hátha a szerencsés véletlen őket igazította nyomukra?

Tovább ástak és ástak megfeszített erővel, le is jutottak három méter mélységig, de itt egy kemény gerendapadozat állta el az útjukat. Ezzel már nem tudtak megbirkózni. Visszahányták a földet, simára taposták és iparkodtak hazafelé. Otthon elmondták a kalandjukat az ugyancsak új-skóciai Truro városban lakó dr. Lynds nevű fiatal orvosnak. Erre is átragadt a kincskeresés láza. Összehozott egy társaságot, s most már az aknát nagy erővel túrták és vájták. Eljutottak a gerendapadlóig, ezt keresztül is törték, de ahogyan a munka továbbhaladt, megint csak egy újabb padló zárta el az utat. Akárcsak egy hatalmas ládának tetejére és fenekére akadtak volna. Tovább csak, még tovább – de váratlan buggyanással víz tört elő a mélyből, s a munkások alig tudtak idejében menekülni előle. A munka megint csak abbamaradt. Fél század telt el. Új vállalkozók, új módszerekkel kísérelték megközelíteni az akna titkát, de a víz megint csak elárasztotta az aknát, és elmosta a vállalkozók dollárjait. Az utolsó roham a rejtélyes akna ellen 1896-ban történt. Az addigi balsikert a kezdetleges eszközöknek tudták be – majd most a makacs akna meg fog ismerkedni a modern technika fegyvereivel. Truróban és Halifaxban részvénytársaság alakult a kincs napvilágra hozatalára, s a Tölgyek szigetét ellepte a munkások serege, az erdő csendjét felverte a legmodernebb gépek és szivattyúk zakatolása. Húsz újonnan fúrt aknával vették körül a régit, hogy elvezessék belőle a vizet. A fúrógépek harminc méterig hatoltak le a mélybe. S újra meg újra gerenda- és deszkapadlók, mintha összesen hét óriási ládát vagy szekrényt süllyesztettek volna egymás tetejébe. A gépek felszínre is hoztak több gyanús apróságot: fémdarabokat, farészecskéket – sőt a reménységek leghatalmasabb fújtatóját: egy pergamenfoszlányt, rajta elmosódott betűkkel… A munka irama mégis megtorpant. A vízzel még csak elbántak volna, de mintha a kút feneke mágneskővel lett volna kirakva: magához szívta a részvénytársaság utolsó dollárját is. A Tölgyek szigetének aknája a legtalányosabb valamennyi kincset sejtető rejtekhely között. 10-12 centiméter vastag fedelű és fenekű ládák egymás tetejében, de üresen, s mégis valamelyes tartalom nyomaival! Ha nem kincsesládák voltak, kicsoda és mi célból szánta rá magát a hallatlan fáradságos munkára? Vajon az igazi féltenivalóért, legyen az kincs vagy akármi más, még

mélyebbre kellett volna szállni? Amerikában sok minden haszontalanságra szokták kidobni a pénzt. Lehet, hogy úira összehoznak, most már több millió dollárt, s a legeslegmodernebb felszereléssel csakugyan fognak találni egy tizedmillió értékű aranyat.

KINCSEK A TENGER FENEKÉN

A vizek mélyén valóban felmérhetetlen értékű kincseket tart fogva az iszap és a hínár, A vitorlás hajók korszakában úgyszólván minden napra esett egy vagy több hajótörés. A tengeri ütközetek is megtették a magukét. 1588-ban az angolok tönkreverték a győzhetetlennek címzett spanyol hajóhadat, s száz meg százmillió értékű arany süllyedt a tenger fenekére. A spanyolok aranyát követte az ezüstjük. A nyugat-indiai bányák kincseit az úgynevezett „ezüstflotta” szállította az anyaországba – ami közülük angol kézre nem jutott, a tárnák mélyeit az óceán mélységeivel cserélte fel. A kereskedelmi hajók gyomra is tele volt olykor aranyrudakkal, aranypénzekkel – s ha az ilyent netán a parti sziklák közt érte el végzete, a kincskeresők egész raja látott neki, hogy a tenger zsákmányából valamit visszaszerezzen. S ez nem könnyű feladat. Előbb meg kell találni a hajóroncs helyét – azután megvárni az időt, amikor a tenger belefárad a hullámverés játékába és égy darabig veszteg marad, s csak ekkor kerülhet sorra a búvár, hogy odalenn tapogatózzék a kincs után. Amikor az angol kormány Ausztrália és Tasmánia benépesítésével foglalatoskodott, hajói állandóan hordtak oda minden szükséges holmit, köztük a legszükségesebbet, a pénzt. 1855-ben a Catherine Shearer nevű háromárbocos hajó is ilyen járatban volt, de valahol a part közelében elsüllyedt, éppen csak a legénység menekült meg. Negyedmillió fontra becsülték az odaveszett aranypénzt.

Csak nagy sokára, 1928-ban sikerült egy búvárnak a hajóroncs pontos helyére ráakadnia. Nagy volt az izgalom. Az egész környék lakossága odacsődült, amikor a tenger elcsöndesedett, és elérkezett a leszállás órája. Megtörténtek az előkészületek, a búvár lebocsátkozott a mélybe. Nem tévedett, ott volt lába alatt a hajóroncs. De merre van a kincs? Hosszú keresgélés után egy sor agyagedényre akadt. Volt köztük egy hatalmas kétfülű kancsó, olyan nehéz, hogy alig bírta megemelni. Megvan, ebben lesz az arany! Jelt adott, felhúzták. A súlyos edényről letisztogatták a rárakódott moszatot. Előtűnt egy cédula, rajta valami felírással. Most, most: mindjárt megtudjuk, mit rejt a kancsó hatalmas öble. A betűk egyre olvashatóbbá világosodtak, végre kibontakozott a teljes felirat: Rum a kapitány számára.

A LUTINE MILLIÓI

A Lutine angol fregatt volt, s Anglia és Hollandia közt közlekedett, amikor a két állam háborúban volt egymással. 1790-ben a hadihajó rakománya egyebek közt egymillió font értékű arany volt, részint kivert pénzben a hadsereg számára, részint rudakban londoni kereskedők megbízásából. De sohasem érkezett meg semmiféle kikötőbe. Egy nagy erejű orkán birokra kelt vele, és a hollandiai partok közelében kincsestül, emberestül a tenger fenekére nyomta. A béke helyreálltával az angol kormány, közösen a károsult kereskedőkkel, meg akarta menteni a menthetőt, s mentőcsapatot szervezett a hajó kincseinek kiemelésére. Azonban a szándék sziklába ütközött: Hollandia kijelentette, hogy a hajó az ő felségvizein süllyedt el, tehát minden rakományával egyetemben Hollandiát illeti. Megindultak a diplomáciai tárgyalások a két állam közt. Természetesen úgy haladtak előre, mint szélcsendben a vitorlás hajó. Fél század is eltelt, amíg az

angol kormány a kutatási engedélyt kitiporta. Közben a hajó és a tengervíz sem fért meg egymással. A fregatt fateste rothadni kezdett, itt-ott széjjel is esett, s az aranyrudak befúrták magukat a fövenybe. 1857-ben történt az első mentési kísérlet, majd négy éven át bolygatták a roncs belsejét, sikerült is a pénz egy részét megtalálni, de ez nem tett többet 40 000 font sterlingnél. Azután hosszú szünet következett, ezalatt a tenger tovább rágta a gerendákat, és a föveny tovább nyelte a kincsesládákat. 1911-ben a kormány még egyszer rászánta magát egy kísérletre. Nagyszabású vállalkozás volt, milliónyi tonna homokot mozgattak meg, viszont az eredményt csak grammokban lehetett lemérni: öt gramm arany volt mindössze. De találtak még valamit: a Lutine harangját. Felhozták, elvitték Londonba, és felfüggesztették a Lloyd társaság egyik termében (Underwriter’s Room). Lloydék tudvalevően számon tartják a világ valamennyi hajóját, s a társaság középpontja mindannak, ami a tengeri kereskedelem és hajóbiztosítás terén történik. Nemcsak azt tartják nyilván, amit a hajókról tudnak, hanem azt is, amit nem tudnak. Vagyis, hogy egy hajónak meg kellett volna érkeznie valahová, de ez nem történt meg. Ha azután hosszabb idő múlva megjön a fekete hír, hogy a hajó elveszett: megkondítják a Lutine harangját. Ettől a perctől fogva szünetelnie kell a hajót illető bármiféle üzletkötésnek, mindaddig, amíg a hiteles hírt hivatalosan közzé nem teszik. De hát nemcsak üzleti hírt jelent a harang megcsendítése. A tengerek lélekharangja szólal meg ilyenkor: emberhalált is sirat. Ilyesmivel azonban Lloydék termeiben nem szokás törődni.

AZ ARANYÁSÓ

Ismeretes, hogyan pattant ki Kalifornia aranytermő földjének titka. Nem szellemek árulták el, legendák sem szóltak róla, a véletlen játéka volt csupán.

1848-ban a svájci Sutter kapitány, nagy földbirtokok ura, meg akarta nagyobbítani egyik fűrészmalmát. A régi patakmeder szűk volt ehhez, ki kellett szélesíteni. Minek ide emberi kéz munkája – gondolta –, majd ás tágabb medret maga a víz. Felhúzatta a zsilipet, a víz rohammal tört elő, feltúrta a földeté és jobbra-balra hányta az iszapot. A kapitány egyik embere kíváncsiságból belemarkolt az iszapba, s amint a kezét kihúzta, aranyszemcsék csillogtak a tenyerén. Sutter ásatni kezdett, s ahol csak az ásó alól kifordult a föld, megcsillant az emberiség vágyképe és átka egyben, az arany. A dolgot nem lehetett titokban tartani. Híre ment, hogy itt a föld arannyal van beültetve, s az aranyszüret reményétől előre megrészegült kalandorok ezrével, tízezrével rohamozták meg az új Eldorádót. A föld csakugyan rácáfolt a közmondásra, itt mind arany volt, ami fénylett. De lidércfény volt ez: lápra, ingoványra csalogatott. A kiábrándulás azzal kezdődött, hogy a kincskeresők nyakába szakadt a minden képzeletet felülmúló drágaság. Aki csak szerét ejthette, faképnél hagyott kapátkaszát, és elment aranyat ásni. Ennyi temérdek ember számára nem volt elegendő eleség, de ha lett volna is, nem volt ember, aki szekérre rakja és elszállítsa. A liszt fontjának ára felment 50 aranyfrankra.{55} Egy darab tojásért 125 frankot kértek – egy kis doboz szardínia ára felszökött 200 frankra. Ugyanígy tombolt a drágaság az élet egyéb területein is. Egy ásó ára 150 frank volt, egy vaslapáté 200. Az indián munkást azelőtt fél frank napszámmal zsarolták ki – most ő került felül, és nem ment el 100 frankon alul. Aki magánosan, segítség nélkül dolgozott, sohasem lehetett bizonyos benne, hogy amit talált, haza is viheti. Az idecsődült söpredéknek is volt alja: ez a kezét nem munkára használta, hanem hogy ellopja a más keze munkájának gyümölcsét. És jó, ha még csak meglopták; az is fenyegette, hogy hazamenet egy ólomgolyót kap az aranyáért. Benn, a városban pedig lesett rá a hivatásos kártyás – s aranypor és aranyrög itt ment át a leggyorsabb metamorfózison: átváltozott itallá. Voltak persze, akik a bár helyett a bankba igyekeztek, oda hordták az aranytermést, s a végén vagyonnal tértek meg hazájukba. Viszont másokat

megrészegített az ölükbe hullott kincs – azt sem tudták, mit kezdjenek vele, és szétdobálták a legesztelenebb módon. Nemcsak Kaliforniában, másutt is, Ausztráliában, Transvaalban, Szibériában, mindenütt, ahol műveletlen kalandornép esett neki a frissen felfedezett aranytelepeknek.{56} Ausztráliában vagyunk. Bemegy az egyik szerencsefia a vendéglőbe, és rendel egy „tíz font sterlinges” ebédet. A vendéglősné menti magát; olyan drága ételei nincsenek, legfeljebb öt shillingeset szolgálhat fel. „Lássuk hát azt” – mondja a vendég. Az asszony elébe rakja az ételsort, a vendég fitymálva leinti, és kér két szelet vajas kenyeret. Kivesz a tárcájából egy tízfontos bankjegyet, összehajtogatja, beteszi a két kenyérszelet közé, és akár jóízűen, akár nem, az utolsó morzsáig felfalatozza. „Ehol a tízfontos ebéd!” – mondja diadalmasan, és rendel utána egy üveg pezsgőt. Különben is úgy itták a pezsgőt, mint az asztali bort. Nemcsak élvezetből, hanem mert ez volt a legdrágább ital. Két írországi aranyásó, miután jól megszedte magát, igyekezett postakocsin hazafelé. Váltás közben betérnek egy italra a fogadóba. Meglepetés: a fogadós honfitárs! Ennek örömére rendelnek ötven palack pezsgőt. Isznak, koccintgatnak, már háromnak hágtak a nyakára, amikor felüvölt a postakocsis: „Beszállás!” A két ír gyorsan kifizeti mind az ötven palackot, szalad a kocsihoz, s a maradék negyvenhetet otthagyja a honfitársnak. Skariatin orosz író a szibériai aranyvadászok közé vezet.{57} Kártya és ital itt is. A kártyásokról azt írja, hogy komoly férfiak, milliós kereskedelmi vállalatok felügyelői elvadult szenvedéllyel ütik a kártyát, egészen a végkimerülésig, s megtörtént, hogy az ilyen távjátékos kezéből kiesett a kártya, és lefordult a székről. Az író szemtanúja volt, hogy valaki 45 000 rubelt tett egyetlen lapra. Ha elfogyott a készpénzük, jobbágyokban játszottak. Közben folyt az ital, természetesen pezsgő. Egy mulatóban három hónap alatt 30 000 rubel ára fogyott el. És nemcsak a gégéjüket locsolták vele. Egyik bányamunkás egy öt kilogramm súlyú aranydarabra bukkant. A boldog tulajdonos örömében hasra vágta magát a sárban, s amikor feltápászkodott: „Pezsgőt, Vászka – kiáltott a munkásra –, moss le vele, nemes emberré teszlek!” Még a magános aranyvadásznak is hasonlóképpen ment el az esze. Egyik

összevásárolt néhány vég posztót, végigterítette az utcán, a sár tetejébe, azután ide-oda sétálgatott rajta, pálinkás palackkal a kezében, muzsikusokkal a nyomában. Egy másik három asszonyt fogadott fel, a trojka elé fogta őket, és büszkén kocsizott fel-alá a faluban. Egy harmadik azzal az ötlettel játszotta meg a nagyurat, hogy kibérelt egy földhözragadt szegény szibériai parasztot, ennek napközben állandóan a keze ügyében kellett lennie, hogy ha kedve kerekedik, egy pofont adhasson neki. Öt rubel volt egy pofonnak az ára! De a rövid farsangnak hosszú böjtje szokott lenni. A könnyen gyűlt vagyon könnyen el is repült, s az úrhatnám szerencsefia mehetett vissza a bányába, verejtékes munkával szolgálni az aranydémont. Tudott a sors is pofont osztogatni.

ÖRÖKÖLNI IS LEHET

Ismeretes a Rabelais-ra fogott tréfa, hogy halálos ágyán így végrendelkezett: „Nincsen semmim, adósságom van sok, a többit a szegényekre hagyom.” Ez lett volna a világ legszerényebb hagyatéka, ha nem csupán anekdota lett volna. Ellenben való igazság az, amit a világ legnagyobb hagyatékáról tudunk.

A VILÁG LEGNAGYOBB HAGYATÉKA

Pierre Thélusson, svájci születésű bankár pályáját Párizsban kezdte. Társa volt az ugyancsak genfi származású Neckernek, utóbb Franciaország hányatott életű pénzügyminiszterének. A cég eleinte Thélusson és Necker néven működött Párizsban, utóbb Thélusson kivált belőle, áttelepedett Londonba, s ott a saját kezére dolgozott. Ügyes kéz volt, jól tudhatott markolni, mert 1797. július 21-én bekövetkezett halálakor körülbelül egymillió font sterlingnyi vagyon maradt utána. Ez 24 millió aranykoronát tenne, mai valutában 32 millió forintot – de a pénz akkori vásárlóerejét tekintve, öt-hatszorosára lehetne becsülni. Állapodjunk meg kereken 200 millióban. Szép pénz, de hol vagyunk még a fennen hangzó mondástól: „a világ legnagyobb hagyatéka!” Amikor a végrendeletet kihirdették, a család álla leesett a csalódástól, másoké az álmélkodástól. Feleségére és három fiára összesen 100 000 fontot hagyott, a többire nézve örököséül legelsőnek születendő fiúdédunokáját nevezte meg. Mégis azzal a korlátozással, hogy csak akkor kapja meg a hagyatékot, amikor az unokák közül már egy sincs életben s ő maga harmincadik évét betöltötte. Ilyen dédunoka nemlétében szálljon az egész vagyon az angol államra.

Addig is ezt a hagyatéki vagyont (egyik számítás szerint 876 000 fontot) gyümölcsözően kell elhelyezni, mégpedig akként, hogy a kamatokat mindenkor a tőkéhez kell csatolni, s az így megszaporított tőkét tovább kamatoztatni. Megindultak a számítgatások, hogy mennyit tenne a kamatok kamatjával felduzzasztott tőke, amikor a dédunoka kézhez kapja. A számítások alapja persze ingatag volt, mert hiszen arról is csak hozzávetőleg lehetett beszélni, hány év múlva következhetik be az esedékesség napja. A legmérsékeltebb vélemény 70 évet vett alapul, ekkor a vagyon már 20 millió fontra szaporodott volna. (A fenti becslés szerint 4 milliárd forint.) Mások 120 esztendőből indultak ki, s eszerint a hagyaték 140 millió fontra (28 milliárd! forintra) rugaszkodott volna fel. A család megtámadta a végrendeletet, de hosszú pereskedés után végső fokon a lordok háza érvényesnek mondta ki. De hogy hasonló, súlyos gazdasági következményekkel járható eset többé elő ne fordulhasson, a kormány törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, s 1800-ban az úgynevezett Thélusson-Act kimondta, hogy ilyen kamathalmozásnak legfeljebb a végrendelkező halálától számítandó 21 évig lehet csak helye. Képzelhető, mekkora volt az izgalom országszerte az utolsó fordulónál, 1826ban, amikor Sir Arthur Thélusson felesége volt hivatva megszülni a jogosult dédunokát. De hátha leány lesz? Hátha azután lady Thélusson méhe örökre bezárul? A futam eldőlt. Megszületett a kis Charles Thélusson. Meg is érte harmincadik évét, s apja és nagybátyjai, az öreg Thélusson unokái, a végrendelethez alkalmazkodva el is haláloztak. 1859-ben került sor a hagyaték átadására. A meglepetés még nagyobb volt, mint az eredeti végrendelet kihirdetésekor. Amire az örökhagyó nem gondolt: az örökösödési adók és egyéb illetékek, a hatalmas perköltségek, az óriási vagyon bonyolult kezelésének költségei a mindenkori kamatokat teljesen fölemésztették, s a dédunoka csupán az eredeti vagyont kapta meg. Ámbár ez is szép pénzt jelentett; kellő beosztással egész jól meg lehetett belőle élni. Egy utolsó kérdőjel mégis fennmaradt. Mi vitte rá az öreg Thélussont, hogy ezt a

körmönfont végrendeletet kiagyalja? Így elbánni a közvetlen hozzátartozóival, s a világ egyik leggazdagabb emberévé tenni valakit, akiről az sem volt bizonyos, hogy testi-lelki tekintetben érdemes lesz-e a kolosszális vagyonra? Sokan szóltak hozzá, sokan találgatták, de a kérdőjel görbéjét nem sikerült felkiáltójellé egyenesíteni. Párizsban a család emlékét sokáig fenntartotta a Thélusson-palota. (Hotel Thélusson.) Az öreg bankár felesége építtette 1780-ban 2 millió frank költséggel. Egyik legelső építész tervezte, beleépített aranyat, ezüstöt, márványt és ami csak kellett – a dísztermeket Callet, Párizsnak akkor divatos festője freskózta tele: szóval mindenképpen méltó volt az egykori kis bankhivatalnok feleségéhez. 1788-ban az asszony eladta, és végképp elment Londonba. Ezután a palota kézről kézre járt; előbb egy magánember vette meg, utóbb hivatalokkal rakták tele. Legkétesebb nevezetességre a forradalom lezajlása után tett szert: a királypárti reakció itt rendezte a hírhedt „Áldozatok báljait”. (Bals des victimes.) Az elfajult ízléstelenségnek voltak ezek a netovábbjai. Csak az kaphatott meghívót, aki igazolni tudta, hogy valamelyik legközelebbi hozzátartozóját a forradalom alatt lefejezték. Természetesen nem gyászruhában jelentek meg – bálhoz, tánchoz ez mégsem illett volna. Ellenben kötelező volt a nyakszirten rövidre nyírt haj, s egy vékony vörös szalag a nyak körül, utalással a guillotine munkájára. Ekként eleget téve a kegyeletnek, vidáman táncoltak, pezsgőztek és kártyáztak a lenyaktilózott szülő vagy hitvestárs emlékezetére.

AZ ÓRIÁS VAGYONOK SZÜLETÉSE

Úgy látszik, nem tudok a kérdőjeleimtől szabadulni. Szép dolog pénzeszsákokat örökölni, de hát az örökhagyó mi módon tudta azokat megtölteni? A Thélussonvagyon eredetét nem ismerjük ugyan, de azóta az óceánon túl még hatalmasabb vagyonok szálltak apáról fiúra, leányra, s ezeknek a keletkezését már könnyebb volt kifürkészni. Meg is tette egy amerikai író, s pontról pontra kimutatta, mi húzódik meg az „üzleti vállalkozás, üzleti nyereség stb.” fedőnevei alatt.{58}

Az adatoknak olyan tömegét sorakoztatja fel, hogy ebben a könyvben egy töredéküknek sem lehetne helyet szorítani. Különben is, az üzleti életnek olyan területeit kalandozza be, ahová csak tanult közgazdász követheti, márpedig én ebből a tudományból elégtelenre felelnék. Némi tájékoztatásul mégis kijegyeztem a szerzési módok közül néhányat, az író által használt megnevezéssel. Nem kellett egyebet tennem, csak átfuttatni szememet a fejezetcímeken. Íme tehát: Törvénysértés. – Csalás. – Lopás. – Hamisítás. – Zsarolás. – Fosztogatás. – Szélhámosság. – Vesztegetés. – Korrupció. – A nyomor kihasználása. – A személyzet éhbérei. – Adóletagadás, ezzel kapcsolatban hamis eskü. Csak a 187. oldalig jutottam el. Az egész könyv 792 oldal. Nem akarnám mindezeket az öreg svájci nyakába varrni – de hát ilyesfélékre lehet akadni az óriás vagyonok dzsungeljében. Könnyebb a dolgom, ha nyílt és őszinte rablásokról beszélhetek. Három török nagyvezér hagyatékáról van szó.{59}

AZ EZEREGYÉJSZAKA KINCSEI

Rusztem basa, II. Szolimán szultán veje, 15 éves nagyvezérségét legelsősorban kincsek gyűjtésére használta fel. A meghódított tartományok adóiból, kikényszerített ajándékokból, pénzért bérbe adott hivatalokból, s hatalom eszközeivel végrehajtott zsarolásokból pénzzel alig felmérhető vagyont kapart össze. Nemcsak a maga részére. A szultán kincseskamráját is megtöltötte, s ezt íratta az ajtaja fölé: „Rusztem szorgoskodásával gyűlt kincsek.” Saját szorgoskodásairól tanúskodik az 1561-ben bekövetkezett halálakor felvett hagyatéki leltár. Ezek a főbb tételei:

I. 1700 rabszolga II. 2900 harci paripa III. 1106 felszerszámozott teve IV. 8000 turbán V. 5000 kaftán és egyéb díszruha VI. 1100 aranyhímes sapka VII. 2900 páncéling VIII. 2000 zománcozott páncél IX. 600 ezüsttel kivarrt nyereg X. 500 drágakövekkel kirakott aranyos nyereg XI. 1500 ezüstsisak XII. 130 pár aranykengyel XIII. 760 drágakövekkel díszes szablya XIV. 1000 lándzsa, ezüsttel kiverve XV. 800 kéziratos korán, ezek közt 130 drágaköves kötésben XVI. 32 darab elsőrendű drágakő, becsértékük 11 200 000 ezüst aszper{60} XVII. Készpénzben 78 000 aranydukát XVIII. Ugyancsak készpénzben 100 millió ezüst aszper XIX. Perzsaszőnyegek és egyéb drágaságok, értékük nem becsülhető meg.

Ehhez még hozzá kell számítani a takarékos basa ingatlanait: 815 majorságot,

476 vízimalmot s az ingatlanok egyéb tartozékait. Egy másik nagyvezérnek, az 1596-ban meghalt Szinán basának hagyatéka ennél is nagyobb rablásokról tanúskodott. Ez maradt utána:

I. 20 ládikó, topázokkal megtöltve II. 15 olvasó gyöngyszemekből III. 30 darab gyémántrózsa IV. 20 miszkál{61} aranypor V. 20 darab, drágakövekkel kirakott mosdómedence VI. 1 sakktábla (a leltár nem mondja, miből készült, de nagy értékű lehetett, ha a kincsek, közé sorozták) VII. 16 darab drágakövekkel beszegett bőr asztalterítő VIII. 16 drágaköves kötésű korán IX. 34 drágakövekkel kirakott nyereg X. 32 pár ugyanolyan kengyel XI. 15 ugyanolyan pajzs XII. 140 ugyanolyan ékszerdoboz XIII. 120 ugyanolyan sisak XIV. 50 ugyanolyan öv XV. 15 ugyanolyan karperec XVI. 8 ugyanolyan tál XVII. 32 nagy bronzkorsó, mindegyikben 100 000 darab 4 dukát súlyú

aranypénz XVIII. 5 láda, mindegyikben 400 000 dukát XIX. Még 26 erszény, mindegyikben ugyancsak 60 000 dukát XX. 72 erszény ezüstpénz XXI. 26 erszény osztrák tallérokkal XXII. 600 cobolyprém XXIII. 600 farkasbőr XXIV. 30 kékrókabunda XXV. 1175 aranyszövésű selyem díszruha XXVI. 900 szibériai mókusprém XXVII. 22 véka igazgyöngy XXVIII. 2 drágaköveikkel beszegett nyeregtakaró, értékük 160 000 dukát XXIX. 30 drágakövekkel díszített nyereg.

Az Ezeregyéjszaka kincsei voltak ezek. Hozzájuk járult egy ezerkettedik is: Magyarország éjszakája. Nagy alkimisták voltak a török nagyvezérek; aranyat pároltak le a magyar verítékből és gyöngyökké fagyasztották a magyar könnyeket. De ez már a történetírás dolga.

A VILÁG LEGNAGYOBB ÖRÖKÖSÖDÉSI PERE

Szóltam a világ legnagyobb hagyatékáról, szólnom kell a legnagyobb örökösödési perről is. A mindenkori Tichborne baronet Anglia leggazdagabb főura volt; évi jövedelmét 20-25 000 fontra értékelték. James Tichborne-nak. két fia volt: Roger és Alfréd. Az elsőszülöttség jogán Roger volt hivatva örökölni a rangot és vagyont. Anyja – Henriette Félicité Seymour – francia anyától származott, fiát francia iskolákban neveltette, úgyhogy az 16 éves koráig angolul sem tudott, csak később tanult meg, egy angliai papi iskolában. Majd katonai pályára lépett, és 1849-ben – húszéves volt ekkor – hadnagy lett a hatos testőr-dragonyos ezredben. Ezeket a szürke életrajzi adatokat megszínesítette a szerelem romantikája. Roger beleszeretett fiatal unokahúgába, Kate Doughty-ba. A lány nem is húzódozott volna, de a fülig katolikus szülők hallani sem akartak a dologról, mert az egyház unokatestvérek közt eltiltotta a házasságot. Azonfelül három rendbeli személyi kifogásuk is volt az ifjú ember ellen. Először: kedveli a szeszes italokat – másodszor: szenvedélyes dohányos. Ezen az alapon ugyan valamennyi fiatal angol arisztokratát ki lehetett volna kosarazni, azonban a harmadik már teljesen Roger úrfi testére volt szabva: Roger úr kedvelt olvasmányai Paul de Kock regényei voltak. Borzalom! Ez a francia író nem az előkelő világban lépteti fel az alakjait, hanem csupa kispolgárt, diákot, varrólányt, grizettet, s egyéb alnépet szerepeltet. S ez még hagyján, de regényei tele vannak sikamlós részletekkel, s aki ilyenekben kedvét leli, vét a jó társaságban kötelező álszemérem parancsa ellen.{62} Roger esküdött mennyre-földre, hogy megjavul. Kevesebbet füstölt, a gégéjét is szorosabbra fogta, de egy napon fekete hír érkezett a lányos házhoz: a fiatalember visszaesett, Párizsból egy Kock-regényt rendelt! Ezt már nem lehetett lenyelni. Teljesen mégsem akarták elutasítani; végre is évi 25 000 fontnak nincsen semmi erkölcsi fogyatékossága. Tudtára adták hát a család határozatát: várjon a fiatalember három évig – ha addig a lány nem választ magának másvalakit s Roger megszerzi a pápai feloldozást, elveheti. Addig pedig még látniuk sem szabad egymást. Ebbe bele kellett nyugodni, de a szerelmes ember nem állta meg, hogy a lányhoz közel legyen és mégis olyan

távol. Lemondott tiszti rangjáról, és felkészült egy hosszú tengeri útra, messzi déli vizekre, hogy az úti kalandokkal elkábítsa magát. Volt a családnak egy Gosford nevű bizalmi embere. Elutazása előtt átadott ennek egy lepecsételt iratot. Az volt benne, hogy ha Kate Doughtyt még a kitűzött határidő eltelte előtt feleségül veheti, Szűz Mária tiszteletére egy templomot építtet a Tichborne-birtokon. Tartalmát élőszóval is elmondta Gosfordnak. Ennek az iratnak még nem várt szerepe lesz a nagy perben. Azután elutazott, bekóborolta Dél-Amerikát, majd 1854. április 20-án Rio de Janeiróban felszállt a Bella nevű vitorlásra. Ez volt az utolsó hír róla. A hajó többé nem került elő. Valahol a nyílt tengeren elveszett. Miután hivatalosan holttá nyilvánították, s miután nemsokára apja is meghalt, a rangot és vagyont Alfréd öccse örökölte. Az édesanya azonban nem bírt belenyugodni a gyászhírbe. Hátha nem mindenki veszett el a Bellával? Hátha Roger megmenekült, s talán azért nem ad hírt magáról, mert betegen fekszik valahol? Vagy hátha megbénult az emlékezőtehetsége; elfelejtette, hogy ki volt valamikor, s felismeretlenül tengeti valahol az életét? Amíg férje élt, tétlenül kellett maradnia. A józan angol ember megnyugodott a hivatalos hírekben, és eltiltott minden további nyomozást. De halála után az özvegy lázas igyekezettel vetette rá magát az eltűnt fiú felkutatására. Temérdek költséggel ismételten hirdetéseket tett közzé a délövi országok hírlapjaiban, Dél-Amerikától Ausztráliáig. Pontos személyleírást és egyéb ismertető adatot közölt élőnek hitt fiáról, és fényes jutalmat ígért, aki hírt ad róla. Az eltűnt milliomos története még olyan helyre is eljutott, mint Wagga-Wagga falu, az ausztráliai Új-Dél-Walesben. Itt élt egy idő óta a nagy per leendő hőse, Thomas Castro. Voltaképpen nem is ez volt az igazi neve, hanem Arthur Orton. Angliában született mint egy mészárosmester fia. Kalandos vére elűzte hazulról; hol itt, hol amott bukkant fel, mint alkalmi munkás, kereskedősegéd vagy lócsiszár– végül rátért az apja mesterségére, és mint mészáros telepedett meg Wagga-Waggában. Jó oka volt álnéven mérni a húst, mert valódi nevéhez az adósságfizetések előli szökéseken felül, holmi lólopásoknak és egyéb nem tiszta cselekedeteknek a híre tapadt. Egyebekben éles eszű, gyors felfogású, nagy

rábeszélőképességű, kivételes emlékezőtehetségű, nem várt fordulatokhoz nyomban alkalmazkodni tudó embernek írták le – szóval megvoltak benne a szélhámosi pályához szükséges adottságok. A per során előkerültek emlékiratszerű feljegyzései. Egyebek közt ez a bölcs mondás foglaltatott bennük: „Némely embernek van pénze, de nincs esze. A másiknak esze van, de pénze nincs. Az előbbi az utóbbi számára van teremtve.” Lehet, hogy nem a saját bölcsessége volt, s csak valami regényből írta ki a maga használatára – mindenesetre ehhez tartotta magát. A Tichborne-eset híre az ő füléhez is eljutott. Kapta magát, tréfából és hiúságból célzásokat kezdett elejtegetni, hogy ő nem az, akinek nézik: őneki a lordok házában kellene ülnie ahelyett, hogy birkahúst mér Wagga-Waggában – csak a kezét kellene kinyújtania milliók után, de bizonyos okokból egyelőre nem teszi. A rejtélyesdi mögött az a gondolat is meghúzódott, hogy a ragyogó jövő megcsillogtatásával kisebb kölcsönöket is ki lehet majd ugratni a hiszékeny emberekből. Az ausztráliai falut egyszerű nép lakta; Castro-Orton lódításait komolyan vették, s egészen Sydneyig eljutott a hír, hogy Wagga-Waggában egy titokzatos múltú ember él. Az eseményekbe most egy sajátságos vállalat kapcsolódik be, a Sydneyben székelő „Eltűnt Barátok Ügynöksége” (Missing Friends Office). Az volt az ügyköre, hogy rokonokat és barátokat kutat fel, akiknek az akkori zűrzavaros időben nyomuk veszett.{63} A két cégtárs, Cubitt és Gibbes, meghallotta a rejtélyes mészárosról keringő híreket, felkereste Wagga-Waggában, és elővette, mi igaz a mendemondákból? Castro-Orton eleinte húzódozott, de amikor a két üzletember feltárta előtte a nagyszerű lehetőségeket: rászánta magát, hogy kilép a porondra, mint az eltűnt Roger Tichborne. Hogy Cubitték átláttak a szitán, az kétségtelen, de a kitűnő üzlet reményében jónak látták a hívőt megjátszani. Jeles ügyfelük siker esetén 1500 font ügynöki díj fizetésére kötelezte magát. Bejelentették felfedezésüket Lady Tichborne-nak, összehozták levélileg az anyát és fiút, s továbbra is ellátták ügyfelüket a szükséges útbaigazításokkal. Mindenekelőtt egy nagy hézagot kellett volna kitölteni. Roger Tichborne 1854-ben tűnt el, most pedig már 1866-ot írtak. Miért nem

jelentkezett tizenkét esztendeig? Erről az ál-Roger sohasem tudott elfogadhatóan számot adni. Mindig csak kerülgette a dolgot: az ottani levegő jót tett az egészségének, a hajótörés megpróbáltatásai után ott teljesen magához tért, szépen meg is hízott. Később a perben még ügyvédje sem tudott okosabbat mondani, mint hogy a katonaságnál léha és kicsapongó életet élt, megundorodott saját magától, Ausztrália ősvadonába menekült, s ott tiszta, egészséges életmódot folytatott. Az együgyű mentséget persze tiszta és egészséges elméjű ember nem hitte el, s a hézag kitöltetlen maradt, egyik legjellemzőbb bizonyítékaként az ál-Tichbornepártiak elképesztő hiszékenységének. Megindult tehát a levelezés anya és fiú között. Lady Tichborne ugyancsak elcsodálkozhatott, hogy ámbár az egykori Roger tökéletes francia volt, s ezen a nyelven is leveleztek: a mostani egy szót sem tudott franciául, sőt az angol helyesírás szabályait is kegyetlenül letaglózta. Mindegy, a kezdetet folytatni kellett. S új bizonyság is akadt. Sydneyben élt a Tichborne-ház két hajdani alkalmazottja: egy Boyle nevű volt cseléd és egy Grillefoyle nevű öreg kertész. Ezek meg is jelentek Wagga-Waggában, természetesen Cubitték kíséretében. Mivel hatottak rájuk az Elveszett Barátok Felkutatói, nem tudni. Elég az hozzá, hogy a két öreg szolga azonnal ráismert Roger fiatalúrra, s utóbb a perben esküt is tett rá. Pedig máris meg kell jegyezni, hogy a régi Roger karcsú, sőt inkább vézna fiatalember volt, a mostani pedig egy elhízott, kövér hájtömeg. Lady Tichborne ellátta őket útiköltséggel, s a két régi cseléd és az álgazda hazaindult Angliába. A hosszú tengeri úton bőséges alkalmuk volt elbeszélgetni Roger úrfi fiatalkoráról, s Castro-Orton jól emlékezetébe véste az elébe tárt temérdek apró adatot. Angliába érve legelső dolga volt Boyle kíséretében meglátogatni az időközben bérbe adott Tichborne-kastélyt. Ott megismerkedett a család történetével, Roger gyermekkori emlékeivel, s ekként most már teljesen felfegyverkezve elindult Párizsba, ahol lady Tichborne lakott. Érdekes lett volna tudni, hogyan folyt le az első találkozás köztük. Csak az eredmény vált ismeretessé: lady Tichborne kijelentette, hogy ráismert elveszettnek hitt fiára, és azt Roger Tichborne-nak ünnepélyesen elismeri. Ez a kijelentés a Tichborne-ügynek megfejthetetlen rejtélye. Tökéletes

képtelenségnek látszott, hogy egy anya a minden külső hasonlatosság nélküli, háromszor olyan kövér, teljesen műveletlen mészároslegényben a hajdani szívéhez nőtt fiút, az egykori karcsú, művelt, angol fogalmak szerinti gentlemant vélje felfedezni. Anyai szív ilyen durván nem csalódhatik. Akkor hát mi vitte rá az elismerésre? Kisebbik fiának, Alfrédnek feleségével állandó hadilábon volt. A társadalmi formák közé merevedett angol nő és a franciás, szabadabb gondolkodású anyós nem volt képes egymást megérteni. Még inkább elfajult köztük a viszony, amikor Alfréd meghalt. Ennek kiskorú fia lett az örökös, s a gyűlölt meny, mint törvényes gyám, beleült az óriási vagyonba. Ez lett volna az ok? Inkább egy idegen élvezze a vagyont? Vagy mind a két fiának az elvesztése megzavarta az elméjét? Vagy nagyon is ép volt az esze, s a reménybeli zsákmányból kikötött volna magának egy jókora falatot? A rejtély megmaradt rejtélynek, mert az új Roger Tichborne a kiskorú örökös ellen a pert megindította ugyan, de lady Tichborne már a következő évben meghalt. Vele együtt nemcsak a legfontosabb tanúbizonyság veszett el, de kimúlt volna az egész per is, mert Angliában a pereskedés irgalmatlanul drága, s nem volt többé, aki a költségekért a zsebébe nyúljon. Idáig máris 40 000 fontot nyelt el az igazságszolgáltatás feneketlen torka. De hát Anglia a fogadások hazája. Százezreket szoktak versenylovak lábára bízni – fogadtak arra, fogadtak erre –, a Tichborne-ügy is megmozgatta a bankbetétekben unatkozó fontokat. Ezúttal a fogadásokat egy részvénytársaság köntösébe öltöztették. Több mint 100 000 font erejéig jegyeztek részvényeket; az osztalék a per kedvező eldőlte után lett volna fizetendő. Egy Guilsford Onslow nevű parlamenti tag egymagában 15 000 fontot jegyzett! Pénz nemcsak a perköltségre kellett. Magát a feltámadt Rogert is úri módon kellett ellátni. Lovat, kocsit, cselédséget tartott; palotában lakott; lóversenyekre és galamblövészetekre járt – szóval egy Tichborne báró rangjához méltó életet élt. Megvolt tehát a fedezet, s a pereknek ez az óriáskígyója akadálytalanul gyűrűzhetett tovább. A hasonlatot folytathatom is, mert mire a polgári pert befejezték, akárcsak a levetett kígyóbőr alól, egy bűnpernek épp olyan óriási

teste bújt elő. A polgári perben 103, a bűnperben 188 tárgyalást tartottak. Az esküdtbíróság elnökének, Cockburn lord főbírónak összefoglaló beszéde 18 napig tartott, s a védő sem adta 21 tárgyalási napnál alább. A két per összes költségeit 200 000 fontra becsülték. Mire költötték ezt a temérdek pénzt? Egyebek közt egy bizottságot küldtek ki Dél-Amerikába; ez felkutatta mindazokat a helyeket, ahol annak idején Roger Tichborne megfordult s összegyűjtött minden rá vonatkozó adatot. Azután a bizottság elhajózott Ausztráliába, ott meg Castro-Orton előéletét próbálták tisztázni. Londonban a bíróság a tanúk százait és százait idézte maga elé, némelyiket távoli országokból, s ezeknek útiköltsége és időveszteségük miatti kártalanítása a fontoknak tízezreit emésztette fel. A per megindításáig és annak folyama alatt Castro-Ortonnak elég ideje volt, hogy továbbképezze magát Roger Tichborne-nak. Lady Tichborne átadta neki fia levelezéseit, s a jó eszű kalandor valamennyit szóról szóra megtanulta. Ügyvédei átkutatták a levéltárakat, s ezen a réven megismerkedett a Tichborne baronetek történetével. Valamelyest csiszolódott is, s a mészároslegény máza kezdett lekopni róla. Ez lehet a magyarázata, hogy a kihallgatott tanúk közül csupán tizenheten vallottak ellene, nyolcvanöten pedig felismerni vélték benne az eltűnt Rogert, s vallomásukra esküt is tettek. Köztük 1 báró, 1 tábornok, 3 ezredes, 1 őrnagy, 30 őrmester, 4 pap, 7 bérlő, 16 férfi- és nőcseléd. Ezekhez hozzávetve lady Tichborne vallomását, az ál-Roger a pert talán meg is nyeri, ha saját maga alatt nem vágja el a fát. Huszonkét napon át faggatták keresztkérdésekkel, s hasztalan hozakodott elő a néhai Roger otthoni életéről ügyesen felcsipegetett adatokkal, olyan elképesztő műveletlenségről tett tanúságot, amelyet lehetetlen volt a hajdani klasszikus műveltségű Rogerről feltételezni. Szerinte Vergilius valami tábornok vagy államférfi volt – s amikor kezébe adták az Aeneist, kijelentette, hogy nem érti, mert görögül van. Ugyanígy járta meg a francia irodalommal. Pierre Corneille-t mint „Corneille atyát” emlegette (Father Corneille), mert a Pierre-t Père-nek olvasta. Arról sem volt fogalma, hogy mi is az a matematika. Euklidész nevét – akit valamennyi angol iskolában tanítottak – sohasem hallotta. A valódi Rogert katolikus iskolában nevelték, ahol minden tankönyv, minden gyakorlat ezzel a négy betűvel kezdődött: A. M. D. G. (Ad

Majorem Dei Gloriam.) A claimant (igénylő, vagyis felperes) – ahogyan perbeli állása szerint nevezték – nem tudta, mit jelent a négy betű, és semmiről sem volt fogalma, amit a hittanórákon tanítottak. A Bella hajótöréséről alig tudott valamit elmondani. Állítása szerint részegen feküdt a kabinjában, s csak arra eszmélt, hogy néhány matrózzal együtt egy csónakba került; napokig hányódtak a tengeren; végre egy hajó felvette őket, és partra tette Ausztráliában. Legtöbbet ártott magának azzal az alávaló rágalommal, amellyel Roger egykori szerelmének, Kate Doughtynak a becsületét támadta meg. Ugyanis kénytelen volt elfogadni a régi ideálnak, most Radcliff ezredes feleségének a látogatását. Belépett szobájába egy hölgy, ő legott bizalmas udvariassággal üdvözölte, mint a hajdani Kate-et. Pedig nem az volt, csak egy távoli nőrokon – lady Radcliff csupán őutána nyitott a szobába. Az ál-Roger ebben tőrbecsalást látott, mértéktelenül felháborodott, és bosszún jártatta az eszét. Az alkalom meg is jött. Említettem, hogy Roger Tichborne elutazása előtt egy lepecsételt írást adott át Gosfordnak, a család régi bizalmasának, ebben a fogadalmi templom építésére kötelezte magát. Teltek az évek, Roger halála bizonyossá vált, Kate is férjhez ment: Gosford nem látta értelmét, hogy az iratot tovább is őrizze, és megsemmisítette. Amikor ez a perben kitudódott, a claimant rögtön lecsapott rá. Azzal állt elő, hogy az iratban nem templomépítésről volt szó, hanem egészen más természetű ügyről. Azt írta meg benne, hogy ő Kate Doughtyt 1853 augusztusának egyik délutánján, a Cheriton-malom közelében megejtette. Ugyanazon év novemberében ismét találkozott vele, s ekkor a lány panaszkodott, hogy attól tart: teherben van. Ő tehát az iratban Gosfordot arra utasította, hogy ha ez valónak bizonyulna, legyen a titkos szülésnél és azután is a lánynak mindenben segítségére. Hasztalan vallotta Gosford eskü alatt, hogy mindebből egy szó sem igaz, mert ő ismerte az írás tartalmát – hasztalan jelentette ki, hogy ő különben is már az első találkozásnál tisztában volt vele, hogy a claimant közönséges csaló –, a kérdés be lett dobva a per anyagába. Akármilyen képtelenségnek látszott is, a bíróság

kénytelen volt foglalkozni vele, mégpedig a szokott aprólékossággal, amelyet a felperesi ügyvéd csűrése-csavarása tett szükségessé. Megint jöttek-mentek a tanúk, és bebizonyult, hogy Roger az 1853. évnek sem augusztusában, sem novemberében nem fordulhatott meg azon a helyen. Ami pedig a malmot illeti, az a földszinttől a padlásig lakókkal volt tele – aki csak arra járt, szem előtt volt –, ott ilyen bizalmas együttlétre alkalom nem lehetett. Azonban, ha ügyfele nem hallotta is hírét Vergiliusnak, az ügyvéd olvashatta valaha Didó és Aeneas összeborulását a barlangban. – Megvan a barlang! – lobogtatott egy fényképet, és letette a bíróság asztalára. Valóban, a nép grotto néven ismert egy helyet a malom közelében. Csakhogy ez nem barlang volt, csupán egy sziklafalhoz támaszkodó boltozat, kétoldalt teljesen nyitva az országút és egy gyalogút felé. – Nincs az az utcalány – csóválta meg fejét a lord főbíró –, aki ilyen helyen átengedné magát valakinek! A védő mégsem tágított. Most meg annak a bizonyítására vetette magát, hogy a claimant ez időben erkölcstelen gondolkodású fiatalember volt, tehát képesnek kell tekinteni ilyen cselekedetre. Az angol bíróságok a fair play elvét követték, de gyakran nagyon is kiterjesztették, és a védelemnek túlságosan sok szabadságot adtak. Megtörtént hát a kontinentális jogász szemében nevetségesen képtelen eset, hogy a bíróság a bizonyítást megengedte. Mégpedig hogyan? A védő összegyűjtötte Paul de Kock műveiből a legsikamlósabb helyeket, s egy teljes tárgyalási napon felolvasta a bíróságnak. Tehát aki ilyen könyveket olvas, meg is teszi, amit tanult belőlük. Ezen a napon nőket nem engedtek a tárgyalási terembe. Még jó, hogy Radcliff ezredest ki nem hallgatták a nászéjszakájáról… Végre-valahára a százharmadik ülésen befejezték a tárgyalást, s az esküdtek

főnöke kihirdette a zsúri rövid határozatát: Non-suit. Ez jogi nyelven (non sequitur clamorem suum) azt jelentette, hogy az esküdtek a keresetet helytelenítik – miáltal a pert ítélethozatal nélkül is elveszettnek kellett tekinteni. Az angol jog megengedi ugyan, hogy ha a felperes tud valami újat, a pert elölről kezdheti – de erre nem került sor. Drámai jelenet következett. Az elnöklő bíró fölemelkedett, s a maga részéről kihirdetett egy határozatot: a felperest hamis eskütétel miatt ezennel letartóztatja. A távoli szemlélő azt gondolná, hogy ezzel a világraszóló botrányt agyoncsapták, s a kiábrándult hívők otthagyták a jogilag pőrére vetkőztetett Castro-Ortont, penészedjék meg a Newgate fogházban. Nem ez történt. Hitükben meg nem ingatva ezentúl is kitartottak mellette. Egykettőre előteremtették a tízezer font biztosítékot, s a bíróság kénytelen volt ennek ellenében a nyilvánvaló gazfickót szabadlábra helyezni. Továbbra is úri módon élt, s ügyvédei tovább görbítgették az angol jog hajlítható paragrafusait. De pénz is kellett a költségekre, s ahogyan ezt megszerezték, megint csak Angliában volt lehetséges. Országszerte meetingeket rendeztek 1-5 shilling belépti díj mellett. Ezeken az előadásokon a vádlott személyesen is megjelent, s a védő úgy mutatta be az áhítatos hallgatóságnak, mint a hatalom áldozatát, a valódi Tichborne-örököst, akit az igaztalan vád karmai közül kell kimenteni. A 105. tárgyalási napon új meglepetés: a bíróság előtt megjelent egy Luie nevű tengerész, hogy fontos dolgokról kíván vallomást tenni. Ő matróz volt egy Osprey nevű hajón. Ez New Yorkból jövet 1854. április havában Brazíliától keletre egy viharral küszködő bárkára akadt, öten voltak rajta, teljesen elcsigázott állapotban. Felvették őket az Osprey-re s ott elmondták, hogy ők a Bella nevű, nyílt tengeren elsüllyedt hajó menekültjei. Egyik közülük Rogernek nevezte magát, s külseje után ítélve nem volt közönséges matróz. Az Osprey folytatta útját Ausztrália felé. Ott javában dühöngött az aranyláz, a kapitánytól kezdve valamennyien szétszéledtek aranyat ásni, s ez időtől fogva a Roger nevű urat nem látta többé; ő nem járt szerencsével, évek múlva otthagyta az Ígéret földjét, és hazajött. Londonban hallott a Tichborne-perről és megütötte fülét a Bella emlegetése. Eljött tehát a bíróságra, hogy elmondja, mit tud a Belláról.

És ekkor kirobbant a szenzáció. Rámutatott a vádlottra: íme, ez az a Roger nevű úriember, akit annak idején az Osprey-re felvettek! Vagyis az elhízott vádlottban ráismert a lesoványodott hajótöröttre! A vád mégis kénytelen volt rászánni magát a legmesszebbmenő ellenbizonyításra. Sorba vették az 1853. és 1854. években a New York-i kikötőből elindult hajók jegyzékét: azokban bizony Osprey nevű hajó nem fordult elő. A Luie nevet a tengerészek listájában nem találták meg. Erre azután az angol rendőrség eredt a tanú nyomába, és szerencsésebb volt: megtalálta a nevét. Mégpedig több angol fogház jegyzékeiben. A tanút nem Ausztráliában hagyta el a szerencse, hanem idehaza, angol földön: összesen hét évet ült különféle csalások miatt… Nem tudtam nyomára akadni, hogyan kenték el a vádlott ügyvédei a nyilvánvaló vesztegetést, csupán a tanú szárazföldi hajótörésére találtam adatot: hamis tanúzásért megint hét évre kellett börtönbe vonulnia. A per tovább döcögött. Végre 1874 márciusában, a 188. tárgyalási napon az esküdtek visszavonultak határozathozatalra. Nem tanácskoztak sokáig. Egy félóra alatt megszületett a verdikt: „Megállapítottuk, hogy a vádlott nem azonos Roger Tichborne-nal, ellenben valódi neve Arthur Orton. Megállapítottuk továbbá, hogy semmiféle bizonyíték sincs arra nézve, hogy közte és lady Radcliff közt bármikor meg nem engedhető viszony lett volna.” A bíró nyomban kihirdette az ítéletet: „A vádlott kétrendbeli hamis eskü bűntettét követte el. 1. Megesküdött arra, hogy ő Roger Tichborne. 2. Megesküdött, hogy ő nem azonos Arthur Ortonnal. Mindegyik hamis esküért hétévi, összesen tehát tizennégy évi fegyházra ítéltetik.” A hazugságból fújt buborék ezzel szétpattant. A Tichborne-részvényekkel be lehetett gyújtani. Arthur Orton bevonult a millbanki fegyházba. Itt a hajdani úri életnek csak egyetlen maradványát élvezhette: saját szabója volt. Annyira elhájasodott, hogy

nem fért bele a fegyházi ruhába, s külön kellett elefánttermetére darócköntöst szabatni. Így végződött a monstre per, emlékezetes példája a pénz körüli vitustáncnak, a párját ritkítóan ravasz szélhámosságnak és az ostobaságba átlendülő hiszékenységnek.

A BANKJEGYHAMISÍTÓ

Úgy is lehet pénzhez jutni, ha az ember maga csinálja. A XVIII. század bűnügyi krónikáiban fel van jegyezve az első bankjegyhamisító neve. R. W. Vaugham elvégezte az oxfordi egyetemet, de az életben nem bírt boldogulni. Hányódott-vetődött ide-oda, végül megrekedt egy Bliss nevű ügyvéd irodájában mint kis fizetésű segéd. Akták közé szürkült életét Miss Bliss mosolya színesítette meg. A leány az ügyvéd húga és gyámleánya volt, arca csinos, hozománya még csinosabb. A segéd beleszeretett mind a kettőbe. A leány viszonozta is érzelmeit, de a vagyon nem. Az ügyvéd kijelentette, hogy csak akkor egyezik bele a házasságba, ha a kérő maga is összekapar egy kis vagyont, kereken 500 fontot. De honnan? Aggastyán lesz, mire ennyi pénzt a fizetéséből összekuporgat. Fogta magát, összeállt egy vésnökkel, közösen 500 font ára hamis bankjegyet gyártottak, s a köteget letette Bliss ügyvéd asztalára. A gyámi áldást megkapta, az esküvőt kitűzték. De elrontotta a dolgát, mert a saját vőlegényi hozományán felül is gyártott néhány bankjegyet, s azokat kiadta. Ez lett a veszte, egy sajtóhibán elbukott az egész vállalkozás. England helyett Englad-ot vésett a lemezre a gondatlan metsző. Miss Bliss elrakhatta a kelengyéjét. A vőlegényt az esküvő előtt elfogták, elítélték, és 1758. május elsején Tyburnben felakasztották. Ha nem vakítja el a pénzvágy, szépen összeadják a menyasszonyával, és Bliss ügyvéd kereshette volna a paragrafust, amelyik a már megkötött házasságot visszacsinálni segítse.

A BANKJEGYCSINÁLÁS NEM KÖNNYŰ MESTERSÉG

Sok minden kell hozzá. Először is keríteni vagy csinálni kell olyan vízjeles papírost, amilyenre a valódi bankjegyet nyomják. Azután meg kell rajzolni a bankjegyet, esetleg fénykép nyomán, minden hajszálfinom vonalkával, árnyékolással és ornamentikával. Hamisítani kell az aláírásokat, s általában ügyelni kell a legkisebb, szabad szemmel alig látható részletre. Majd következik a színek keverése, a klisék elkészítése, végül a bankóprés megindítása. Rendkívüli ügyesség, aprólékos műgond és egy jól berendezett laboratórium kell hozzá, hogy a hamisítvány kiállhasson versenyre a valódival. S ez még csak felemunka. Hátra van a kockázatos része: elsütni a hamis bankót. Itt azután a hamis bankók zugművésze rendszerint el is csúszik. Nem elég a technikai készség, kell még hozzá a szélhámos adottsága is, s a kettő nem mindig tanyázik egy személyben. A század elején működött Bécsben a szakma egyik legügyesebb képviselője, bizonyos Krauthauff Viktor. Akkora tökéletességgel utánzott 50 és 100 forintos bankjegyeket, hogy első tekintetre a szakember sem tudta a valódiaktól megkülönböztetni, csak a nagyítóüveg vezette nyomra a szemét. Tulajdon édesanyja volt a cinkostársa. Egy este betértek egy hentesboltba. Felvágottat vásároltak, és egy hamis 50 forintossal fizettek. A hentesné hallhatott valamit a városban keringő hamis bankjegyekről, s elkezdte a pénzt figyelmesen vizsgálgatni. Azokban nem volt meg a hivatásos szélhámosok hidegvére, egyre idegesebbek lettek, végre teljesen fejükbe szállt a rémület, otthagyták a pénzt, és kirohantak az üzletből. Az asszony persze utánuk, az utca népe hozzászegődött, a menekülőket elkapták. Úgy látszik, számoltak ezzel a fordulattal, mert mérget tartottak maguknál. Az anyának sikerült is a méregport szájába csempésznie, s össze is esett holtan. A fiúnak már nem volt rá ideje. Rendőrmarok fogta le, azután a bíróság elé került, és elítélték jó néhány esztendőre. A fegyházban szabóságot tanult. Ezt arra használta fel, hogy a megtakarított fonalakból zsinórt sodorjon, ezzel azután felakasztotta magát. Bécsi egy másik eset is. Az első világháború előtti időben a császárvárost kitűnően sikerült hamis 100 forintosokkal árasztották el. Úgyszólván csak abban különböztek a valódiaktól, hogy a sorszám kissé ferdére ütött ki, s a számjegyek a rendesnél szorosabban tapadtak egymáshoz. A rendőrség képtelen volt a

műhely nyomára akadni. Egy napon kihallgatást kért valaki a rendőrfőnöknél, és azzal állt elő, hogy ő tudja, a hamis bankókat kik csinálják és kik hordják a piacra, őt is be akarták csalni a szövetkezetbe, de ő igaz ember, nem keveredik ilyesmibe, inkább rendőrkézre juttatja az egész társaságot. Persze hogy széket toltak alája, de egyelőre nem nyilatkozott. Feltételei voltak, őt a budapesti rendőrség kiutasította a magyar fővárosból. Nemkülönben a bécsi Jockey Club kitiltotta az osztrák lóversenypályákról. Ha a bécsi rendőrség keresztülviszi, hogy a kitiltásokat visszavonják, mindent töviről hegyire elárul. Máskülönben, sajnos, hallgatni lesz kénytelen. Minden tisztességes ember mármost azt gondolja, hogy az igaz embert kilökték ugyanazon az ajtón, amelyiken bejött. Szó sincs róla. A rendőrség eljárt a Jockey Clubnál, s a becsületükre másszor annyira kényes nagyurak visszavonták a tilalmat, és megengedték, hogy újra folytathassa, ami miatt kitiltották. A budapesti főkapitányság ugyancsak méltányolta a bécsi kollégák kérését, s a száműzött férfiú ezentúl szabadon örvendezhetett a hazai lótenyésztés eredményeinek. Miután ez megtörtént, besúgta, hogy a hamis bankókat egy háromtagú bécsi banda gyártotta, egy zágrábi vésnök segítségével. Mind a négyen hűvösre kerültek.{64}

A BANKÓGYÁRTÁS MAGASISKOLÁJA

Charles Price, a XVIII. század legnagyobb bankjegyhamisítója olyan különleges ügyességgel működött, hogy csupán 56. évében került hurokra. Addig is sikerült a londoni üzleti világot összesen 100 000 font ára hamis bankjeggyel megkárosítania. Apja ruhakereskedő volt, ennek a boltjában szerzett fiatalkori tapasztalatait később a hamisítói pályán hasznosította. 25 éves koráig volt már kereskedősegéd Londonban, sörgyári vezető vidéken, gyémántügynök Amszterdamban – majd

végleg Londonban telepedett le, és teljesen a bankjegyhamisításnak szentelte istenadta kettős képességét: műszaki készségét a gyártásnál és átvedlési ügyességét a kiadásnál. Londonban három lakása volt, mindegyik más néven, és mindegyikben más feleség. Soha senki sem látta valódi személyében, amikor a hamis pénzt kiadta. Az apai ruhásboltban szerzett ismereteit jól használhatta az álruhák megválogatásánál; ehhez járultak a hamis orrok, álszakállak, parókák, pápaszemek – szóval úgy el tudta változtatni a külsejét, hogy a tulajdon édesanyja sem ismert volna rá. Rendszerint ő maga szörnyülködött a legjobban, amikor arról beszéltek, milyen gazságokat követett el az álruhás másodpéldánya. Mutatvány a fogásaiból: Amszterdami ügynökösködése során kezébe jutott egy ottani nagykereskedőnek, bizonyos E. nevű londoni bankárhoz írt levele. Miután a kézírást is kitűnően tudta utánozni, gyártott egy hamis levelet az amszterdami kereskedő nevében, felkereste a londoni tőzsdén a bankárt, és átadta a levelet. Az volt benne, hogy őt nagy kár érte: egy Trevors nevű londoni tőzsdeügynök ellopott tőle 1000 fontot. A levél átadója ajánlkozott, hogy a pénzt visszaszerzi. Tegye meg E. úr neki, mint régi ügyfelének, a szívességet, és legyen az illető segítségére. A bankár készséggel vállalta a közbenjárást, annál is inkább, mert az eljárás egészen egyszerűnek mutatkozott. A levél átadója közölte, hogy ő ismeri ezt a Trevorst; azt is tudja, hogy a tőzsdére jár, s másnap is ott lesz ilyen és ilyen ruhában. Nem kell egyebet tenni, mint valami ürüggyel megismerkedni vele, azután E. úr hívja meg magához vacsorára. Ott majd kellő időben tartsa szeme elé a levelet, fenyegesse meg, hogy kizáratja a tőzsdéről, erre a megriadt tolvaj bizonyára visszaadja a lopott pénzt. Mi lesz ebből? – találgatja a jámbor olvasó. Meglátjuk. Ment minden, mint a karikacsapás. Trevors, természetesen maga Price, másnap hűségesen megjelent a tőzsdén, ugyanolyan öltözetben, amint azt a levél átadója, szintén maga Price, leírta. Az ismerkedés, amint előre látható volt, könnyen ment. Trevors elfogadta a meghívást, végig is ette a vacsorát. Az is előre látható volt, hogy halálra rémült,

amikor a bankár feltálalta a feketelevest. Töredelmesen beismerte a lopást, és esküdözött, hogy mindent jóvá tesz, csak a tőzsdén ne menjen híre a dolognak. Mi sül ki ebből? – kérdi megint a gyanútlan olvasó. Mindjárt. Trevors a tárcájához kapdosott, abból elő is került egy 1000 fontos bankjegy, de ő ezt most egészben nem adhatja oda, mert egy 500 fontos tartozása terheli. Érje be ezúttal E. úr 500 fonttal, a többit pár nap múlva pótolja. Vagyis adjon vissza 500 fontot az 1000 fontos bankjegyből. A bankár ráállt, hiszen most már a tolvajt a kezében tartotta. Átvette az 1000 fontos bankjegyet, kiállított a saját bankjához egy 500 fontos csekket, s ezzel Trevors nagy hálálkodások közepette elhajlongott. Másnap reggel a bankár nagy megrökönyödéssel révült rá, hogy amit az esti gyertyavilágításnál nem vett észre, a nappali fénynél kiderült. Egy hamis bankjegyet szorongatott a kezében. Lóhalálában hajtatott a bankjához, de már elkésett. Az 500 fontos csekket még a nyitáskor beváltották. Ez sült ki belőle. Így dolgozik a minden irányban képzett bankóhamisító. Azt is megtette, hogy értéktárgyakat zálogosított el, jó pénzt kapott értük, és a kiváltáskor rossz pénzzel fizetett. De egyszer feledékenységből másodszor is elment ugyanahhoz a zálogoshoz, ez felismerte, és rendőrkézre adta. Bevitték a Newgate-ba, ott legombolyították a személye körül szőtt szálakat, s előtűnt az igazi Charles Price! Nem várta meg az ítéletet, cellájában felakasztotta magát.

A CSEKKHAMISÍTÓ

Rokon szakma a bankóhamisítóéval. Az észak-amerikai Tennessee államban történt a múlt század végén, hogy egy Henry Davis nevű embert csekkhamisítások miatt a memphisi bíróság elé állítottak. A csekkek rendkívül ügyes hamisítványok voltak, Davis a dollárok tízezreit csalta ki velük az ottani nagy bankoktól. A tárgyaláson az elnök felmutatta néhány ismert nevű, tekintélyes polgár leveleit: a bíróság jóindulatát kérték Davis számára. De hát törvény az törvény, a vádlottat tízévi fegyházra ítélték. Miközben büntetését töltötte, a kormányzóhoz egy sok és előkelő aláírással ellátott kérvény érkezett: a védő útján kegyelmet kértek benne a megtévedt, de bocsánatra méltó ember számára. Aláírta az ítéletet kimondó bíróságnak és az esküdtszéknek minden egyes tagja, az ügyész, valamennyi bírósági főtisztviselő, továbbá Tennessee állam befolyásos polgárainak egész sora. Akkora nyomatéka volt az aláírásoknak, hogy a kormányzó megadta a kegyelmet, és a hatalmasan beajánlott foglyot szabadon bocsáttatta. A bírák és az esküdtek gyámoltja árkon-bokron túl volt már, amikor kiderült, hogy hamisak voltak az ajánlólevelek, hamis a kérvény, hamis a pecsétje és minden egyes aláírása. Ami a legcsodálatosabb: az utánzóművészet remekeit a példátlanul ügyes kezű hamisító a fogház falai közt gyártotta!

AZ ÉLETMENTŐ BANKJEGY

Charles Price-nak jó oka volt, hogy felakasztotta magát, mert ha nem teszi, hivatalosain hajtják végre az illető műveletet Tyburnben. Az angol bíró általában semmi tekintettel sem volt a vádlott személyére s a netáni mentő körülményekre – ő csak a City üzleti érdekeit védte, és irgalom nélkül csapott le a bankjegyhamisítókra. Igaz, hogy különösen a kis címletű, 1 fontos hamis bankjegyek egy időben csúnyául elszaporodtak, de a bűn súlyával nem volt arányban a kegyetlen büntetés. 1805 és 1818 között 501 személyt állítottak bíróság elé hamis bankjegy gyártása

vagy kiadása miatt. Közülük 207-et felakasztottak, a többit deportálták vagy hosszú fegyházbüntetésre ítélték. Volt idő, amikor Londonban naponta akasztottak! Egyetlen embernek volt bátorsága fellépni az elvadult kegyetlenkedés ellen. Georges Cruikshank, a híres angol rajzolóművész maga mondja el az esetet egy barátjának írt levelében: „Egy napon, reggel 9 óra tájban utam az Old Bailey irányába vitt.{65} Egy csomó ember a börtön felé meresztette a szemét; magam is odanéztem, s néhány emberi testet láttam bitófán lógni, köztük – ó, borzalom – két asszonyt is! Mi volt a bűnük? Megtudtam, hogy 1 fontos hamis bankjegyeket próbáltak kiadni. Mélyen megrendített, hogy szegény nőket néhány nyomorult shilling miatt halállal büntettek – mert hiszen nyilvánvaló, hogy csupán tudatlan eszközök voltak hamis pénzt gyártó gazfickók kezében. Nyomban megfogadtam, hogy gáncsot vetek ennek a felháborító gyakorlatnak. Hazasiettem, rajzolni kezdtem, s percek alatt elkészültem egy mintabankjeggyel.” Ez volt a híressé vált Cruikshank-féle bankjegytervezet. A bal oldalán olvasható felirat szerint „ezt a nem utánozható mintát a bankigazgatók fontolják meg és terjesszék a közönség elé”. Hosszában egy tömeg bitófa borzasztja el a szemet, 11 akasztott férfival és nővel. Alatta: „Készült a könnyen utánozható bankjegyek kibocsátásának idején, s érvényes a készfizetés visszaállításáig és a halálbüntetés eltörléséig. Az angol bank kormányzója és társasága számára. (The Governor and Company of the Bank of England – az angol bank hivatalos neve.) Aláírás: J. Ketch. Vagyis a hóhér. (A XVIII. század elején a kivégzéseket egy Jack Ketch nevű hóhér hajtotta végre, őt magát 1718-ban erőszaktétel és gyilkosság bűne miatt ugyancsak felakasztották. Ez időtől fogva neve ottragadt a nép nyelvén, s a mindenkori hóhért értették rajta.) A művész ezután a bankjegymintát rézbe metszette, s ezt egy kereskedő

ismerőse kitette üzletének a kirakatába. Akkora csődület támadt előtte, hogy a lord mayor rendőrökkel volt kénytelen feloszlatni a tömeget, mert elálltak az utcát. De a szatíra köntösébe öltöztetett igazság felébresztette az emberek lelkiismeretét, és a felháborodás hulláma öntötte el az egész várost. Az angol bank igazgatósága megijedt. Nagy hirtelen összeültek, és kimondták, hogy többé 1 fontos bankjegyeket nem bocsátanak ki; fizessen mindenki érénzzel. Azután a megmozdult közvélemény a parlament ajtaján is kopogtatott. Eredménnyel, mert egy új törvény eltörölte a halálbüntetést nemcsak a hamis pénz kiadóira, de a gyártóira is. S ez a jótékony vihar nem jogászok, nem papok, nem is politikusok – hanem csupán egyetlen bátor ember kiállása nyomán kerekedett.

INTERMEZZO

RÉGI ARANYKINCSEK

DÁRIUS KINCSE

Melyik Dáriusé? Mert három perzsa király is volt ezen a néven. Úgy látszik, a magyar szólásmód az elsőre vonatkozik – legalábbis Dugonics András így magyarázza: „Ez a Dárius (kinek nagy kincsét máig is emlegetik a magyarok) ezen név alatt első király volt Perzsiában, a Krisztus előtti 525. esztendőben. Királyságának hetedik esztendejében a Sciták ellen szándékozott, de a Scitáktól kegyetlenül megveretett. Tábora elfogattatott, minden kincse a Scitáktul elvétetett. Annyinak mondották lenni az ezüst-arany pénzt s az arany-ezüst láncokat, hogy mindazokat száz kocsikon el nem vihették, s pedig azokon kívül, melyeket a Sciták maguk között gazdagon felosztottak. Ezután a Sciták aranytálakbul ettek.” A perzsa királyok általában annyi aranyat harácsoltak össze, hogy azt sem tudták, mit kezdjenek vele. A görög követek álmélkodva beszéltek róla, milyen aranycsodák vakították szemüket a perzsa király egyik kihallgatási termében. Az ötvösművesség remekei lepték el: arany platánfák, egy arany szőlőtőke, levelei közt smaragd és rubin szőlőszemekkel. A királyi nyoszolya fejénél állandóan 5000 talentumnyi aranypénz volt készenlétben, ez volt a „király fejvánkosa”. {66}

KRŐZUS

Ennek a lydiai királynak (i. e. 540 körül) a neve szintén bekerült a szólásmódok közé. Kincseiről a világ akkor alkothatott képet, amikor fogadalmi ajándékokat küldött Delphibe a jósdának. Tanácsot kért, hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, avagy ne. Mindenekelőtt egy hallatlan méretű áldozattal igyekezett lekenyerezni Apollónt, a jóshely tulajdonosát.{67} Egy óriási máglyára felhajtatott háromezer áldozati állatot, feldobáltatott aranytálakat, aranyos és ezüstös nyoszolyákat, bíborköntösöket és egyéb drága holmit – a máglyát meggyújtották, minden hamuvá égett. Abban a hiszemben tette, hogy Apollón épp olyan ostoba istennek, mint ő embernek, s az effélékben kedvét leli. Azután került sor a fogadalmi ajándékokra. Téglákat öntetett aranyból, szám szerint 117-et. Hosszuk három-hat arasz közt váltakozott, vastagságuk egy arasz volt. Készíttetett továbbá egy oroszlánszobrot színaranyból, két óriási kelyhet aranyból és ezüstből, s a súlyos aranykincset felajánlotta az istennek. Delphi papjai bölcs emberek voltak. Ismeretesek a versbe szedett jósigék, amelyekkel a tanácsért folyamodóknak kiszúrták a szemét. Ráillettek azok minden esetre, akár jobbra dőlt a dolguk, akár balra. Krőzus azt a választ kapta, hogy ha megtámadja a perzsákat, egy nagy birodalmat fog szétbomlasztani. Meg is indította a háborút, el is vesztette, s szét is bomlott egy nagy birodalom: a saját magáé. Nem volt szép egy istentől így rászedni egy gavallér halandót. Amikor Krőzus követei Athénben jártak, az Alkmaeon család nagy vendégszeretettel fogadta őket. Hálából Krőzus a család fejét meghívta udvarába, és megengedte, hogy annyi aranyat vihessen el a kincstárából, amennyit elbír. A boldog görög neki is gyürkőzött keményen. Akkora köntösbe bújt, hogy kétszer is belefért volna, s minden ráncot, bugyrot gondosan előkészített az aranyak befogadására. Bő, elálló szárú csizmát húzott, hogy helye legyen az aranyrudaknak is. Elvezették a kincstárba, ott megrakodott aranypénzzel, nyers arannyal; meghintette aranyporral a haját és szakállát; még a szájába is tömött annyit, hogy a fél pofája kidagadt tőle. Amikor Krőzus meglátta a cammogni alig bíró, dagadt aranyembert, rettentő

nagyot nevetett, és még néhány aranyrudat tukmált rá, hogy a két marka is el legyen foglalva.

SALAMON KIRÁLY KINCSEI

„Vala pedig mértéke az aranynak, mely Salamon kezéhez jő vala minden esztendőben, 666 tálentom arany.” Így a Biblia. A szöveg magyarázói szerint az eredeti nem talentumról, hanem kikkar-ról beszél. Egy kikkar mai súlyban 42,6 kilogrammot tenne, tehát Salamon kincstárába évenkint 283,71 mázsa arany folydogált volna be. Azonfelül Hirám királlyal közösen kiküldött hajói a rejtélyes Ophirból 420 talentum, vagy mondjuk: kikkar aranyat, mai súlyban 17,892 kilogrammot hoztak haza. Eszerint volt esztendő, amikor Salamon aranykészlete 1086 kikkar, tehát 46 263,6 kilogramm, azaz 462,63 mázsa lehetett. Ebből azután telt a Bibliában úgyszólván csak példaképpen említett aranyholmikra. „Csináltata pedig Salamon király 200 öreg pajzsokat tiszta vert aranyból, és 300 kerekded pajzsokat vert aranyból.” Általában egész asztali készlete aranyból készült. Ami pedig a templom építését illeti, úgy bánt az arannyal, mintha csak réz lett volna. Az egész templom aranylapokkal volt „kikövezve”. Padlatát, ajtaját, falait s magát az oltárt arannyal vonatta be – aranyból volt egész felszerelése is: asztal, edények, gyertyatartók stb. Két óriási kerubinszobrot is állíttatott fel, Flavius Josephus szerint színaranyból, „kimondhatatlan és megfoghatatlan szépséggel”. Magasságuk 5 rőfnyi volt, kiterjesztett szárnyaik 5-5 rőfnyire szélesedtek.

Itt azonban a történetíró képzelete túlságos magasra szárnyalt, mert a Biblia úgy szól, hogy a kerubinok fenyőfából készültek, s csupán aranyborítást kaptak. De ha már egyszer nekilendült a flaviusi képzelet, nem lehetett megállni. Különösen a templomi edények táján tombolta ki magát. Volt ezek közt, ahogyan írta: 80 000 arany boroskancsó, 10 000 arany- és 20 000 ezüstkehely, 80 000 arany- és még egyszer annyi ezüsttál a búzaliszt számára, 60 000 arany- és még egyszer annyi ezüstedény, ezekben a lisztet olajjal vegyítették. A szédületes aranykészletet hasonlóan pazar ruhatár egészítette ki. Éspedig: 1000 díszruha a főpapok, 10 000 a többi pap részére, 200 000 finom lenruha a karénekeseknek. Zenekar: 200 000 harsona és az éneket kísérő 40 000 különféle hangszer, valamennyi elektronból. (Ez Plinius szerint egy borostyánszínű ötvözet volt, négyötöde arany, egyötöde ezüst.) Az utolsó ítéletet is meg lehetett volna zenésíteni velük. Meg kell bocsátani a hajdani nagyságon elrévülő írónak, hogy így elvetette az aranysúlykot. Azt is, ahogyan Salamon király asztalának részleteit lelkendezte el. Hogy az asztali készlet aranyból volt, még hihető – de amit összeettek! Naponkint a király asztalára került: 30 ökör, 100 hízott birka, vadak, halak és szárnyasok tömeggel. Egyéb járulékok: 30 Kor búzaliszt és 60 Kor másféle liszt. (1 Kor 720 Log-ot tartalmazott, 1 Log pedig annyi súlyú volt, mint 6 tojásnak a belseje. Egész pontosan nem lehet a mennyiséget kiszámítani, mert nem mindegyik tyúk tojik egyforma nagyot.) Benépesíti az író Salamon istállóit is. Csupán hátaslova volt 12 000, egyéb lova pedig annyi, hogy 40 000 jászol kellett az abrakoltatásukra. S még egy utolsó, magából a Bibliából vett számadat: Salamonnak a fáraó leányán felül még 70 felesége és 300 ágyasa volt. Hogy mi a csodát kezdett ennyi temérdek asszonynéppel, nem ide tartozik. Annyi bizonyos, hogy az efféle asszonytartás sohasem volt olcsó mulatság, s a háremek háreme jó néhány hajótehernyit igényelhetett Ophir aranyából.

Mindent összevetve, a számoknak ilyen gyanús tobzódása mellett sem lehetetlen, hogy a hatszázhatvanhat nem csupán képzeletbeli, misztikus szám, hanem mögötte Csakugyan kikkarok ezrei aranylottak.

AZ ARANYBORJÚ ÉS EGYEBEK

Már sok száz évvel Salamon előtt is bőséggel kellett hogy legyen arany Izraelben. Amikor a nép ráadta magát az aranyborjú imádására, a nők függőiből kitelt az állatbálvány szobra. A frigyláda is arannyal volt borítva és bélelve; dísz, kellék, mind merő arany volt, nemkülönben az óriási, félmázsányi karos gyertyatartó. A frigyláda történetével kapcsolatos a templomi kincseknek különös szaporulata. Áron főpapnak két fia volt; szintén papok, sőt főpaphelyettesek. Díszes állásukkal azonban rútul visszaéltek, a népet zsarolták, sőt megtették azt is, amit az írás így fejez ki: „…és hálnának az asszonyi állatokkal, kik sereggel gyűlnek vala a gyülekezet sátorának ajtaja eleibe.” Hasztalan intette őket öreg apjuk, hiába zúgolódott a nép, ők folytatták a zsarolásokat, valamint a hálásokat az ajtó elé sereglő s a sátorba nyilván be is engedett asszonyokkal. Ezt végre az Úr is megsokallta, és elhatározta vesztüket. E célból – bonyolult terv! – háborút szított az izraeliták és filiszteusok közt. Az első ütközetben a filiszteusok győztek, 4000 izraelita esett el. Mi oka volt a csúfos vereségnek? A lelkesedés hiányzott talán? Új csatára készültek tehát, s ezúttal elhozatták a táborba a frigyládát, hogy jelenléte a sereget bátorságra tüzelje. Sajnos, a filiszteusok megint csak győztek, levágtak harmincezer izraelitát, s elesett az Úr eredeti tervéhez képest Áron főpap két fia is.

A bűnösöket tehát utolérte a tekervényes úton esedékes büntetés, de ez nehezen érthető folytatólagos bonyodalommal járt. A frigyláda a filiszteusok kezébe került! Hadizsákmány volt, jogosan szerezték meg, az Úr keze mégis őrájuk nehezedett: „…és megveré őket alfelekben való süllyel.” Ez a süly (Luther fordítása szerint Beule) aranyérszerű, rendkívül fájdalmas betegség lehetett, s elsőnek Azdód városában ütött ki. Olyan szörnyű erővel pusztított, hogy „a városnak kiáltása mind az égig felhat vala”. Rádöbbentek azonban, hogy a kórnak nem lehet egyéb oka, mint a frigyláda jelenléte. Egyszerű és gyökeres módon segítettek hát rajta: a ládát továbbküldték egy másik városba. Az ötlet bevált, a ragály az ottani honfitársak közt is kiütött. Erre azok is továbbforgalmazták a ládát, úgyhogy végül a filiszteusoknak mind az öt nagyvárosa jajgathatott a mennyországig, összeültek hát az egész ország vénei, hogy most már mi a teendő? Voltak, akik nem a frigyládát vádolták: őszerintük ennek nem lehet ekkora hatalma. Lám, maga az Úr sem törődött vele, hiszen ha adott volna rá valamit, nem engedte volna, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Ezeket azonban leszavazták. Josephus Flavius szerint „a józan belátás győzött, s követték a kipróbált férfiak bölcs és jó tanácsát”. A bölcs tanács úgy szólt, hogy a frigyládát mindenesetre vissza kell küldeni, ez azonban magában véve még nem elég. Áldozatot is kell bemutatniuk Izrael istenének. Mi legyen az áldozat? „Csináljátok meg aranyból a ti alfeleteknek formáját, és így adjátok meg Izrael istenének dicsőségét, s talán megkönnyebbül az ő keze rajtatok.” Úgy történt, Az arany műtárgyak elkészültek, szám szerint öten. Ahány ragály verte város volt. „És feltevék szekérre az Úrnak ládáját és az ő alfeleknek képét.” A frigyláda némi bolyongás után vissza is érkezett eredeti helyére, s valószínű, hogy a vele járt duzzanatok is visszafejlődtek.

Ilyen kalandos módon szaporodott meg a templom kincstára öt arany műalkotással. Csak a méreteikről nincs pontos értesülésünk: vajon csupán kicsinyített másai voltak-e a többször említett eredetieknek, avagy életnagyságban kerültek-e ki a filiszteusok öntödéjéből?

A NAGYMOGUL TRÓNJA KÖRÜL

Salamon király hajói Izrael áruit India kincseire cserélték át; gazdagságának ez lehetett a fő forrása. Hogy micsoda bősége lehetett ott aranynak és drágakőnek, már csak abból is lehet következtetni, az idegen hódítók mennyit raboltak el. Mahmud Ghaszni szultán (997–1030) elvitt egyetlen templomból 700 000 darab aranypénzt, 280 mázsa súlyú aranyedényt és 503 mázsa aranyat rudakban. Egy másikból elzsákmányolt 56 darab, drágakövekkel kirakott aranyoszlopot és egy óriási, 9 mázsás aranyláncot. Azt ugyan nem lehet, tudni, hogy a keleti történetírók fantáziája mennyiben szaporította meg a mázsákat, a nagy lelkendezés mégis nagy kincsekre utal. Megbízhatóbbnak látszanak a nagymogul kincseiről szóló, modernebb adatok. {68} A végén kezdem: kincstára fülkékre volt osztva, annyira, ahány nap van az esztendőben. Ha a mogul gyönyörködni akart bennük, naponkint csak eggyel végezhetett, tehát egy teljes esztendőre volt szüksége, hogy valamennyi kincsén végiglegeltesse a szemét. A keleties ízű általános becslésről a szerző nem mond többet, így azután hihetjük is, nem is. De tud ő részletekről is, ezek már inkább igénylik a hitelességet. A trónterem. Hét trónusa van a mogulnak. Az egyik gyémántokkal, a másik rubinokkal, a

többi gyöngyökkel és egyéb drágakővel van kirakva. A nagy trónus – ezen ünnepélyes alkalmakkor szokott ülni – hat láb hosszú és négy láb széles. Négy, 20-20 hüvelyk vastagságú gerendán nyugszik. Szürke számok, de egyszeriben ragyogni kezdenek, ha megtudjuk hogy mindannyi színaranyból készült, zománcmunka díszíti, és gyémánttal, rubinnal, smaragddal van kirakva. A drágakő díszeknek ilyen a formája: minden egyes gerenda hosszában drágakövekből kirakott négyszögek sorakoznak egymás után, éspedig váltakozva, úgymint egy nagy rubin négy smaragd közt, majd egy nagy smaragd négy rubin közt. A közöket gyémántok töltik ki. A leírás nem eléggé szemléltető. Pontos képet a trónusról nem kapunk, csupán a drágakő-pocsékoláson gondolkozhatunk el. A rubinok száma ugyanis 108, súlyuk többnyire 100 karát, de akad köztük 200 karátos is. A smaragdok többen vannak, százhatvanan, viszont a súlyuk kisebb: 30–60 karát között váltakozik. {69} Négy lépcső vezet fel a trónhoz, a mennyezetet 12 oszlop tartja. Mind arany. Belül a mennyezet gyémántokkal van kihímezve, oldalvást gyöngyös bojtok fityegnek le róla. Hátul pávák terjesztik ki kék zafíroktól és egyéb ékkövektől csillogó farkukat; testük arany és zománc, gyöngy is özönével. Hogy el ne felejtsem, az aranyoszlopok is gyöngyfüzérekkel vannak sűrűn körülfonva. Ezt az arany- és drágakőcsodát állítólag még Tamerlan ős kezdte építgetni, s mindegyik utód toldozgatta-foltozgatta. Mire elkészült, francia pénzben kifejezve összesen 160 millió aranyfrankot költöttek rá. A többi hat trón kisebb, de éppúgy van körülteremtettézve drágakövekkel és gyöngyökkel, mint a nagy. Mennyezetük azonban nincs, s nem jár ki nekik az a két, életnagyságon felüli napernyő sem, amelyek a nagy trón két oldalán kifeszítve jelzik az uralkodói hatalmat. Gyöngyökkel körített piros bársony a szövetük, nyolc láb hosszú a rubintos s gyémántos nyelük. Csoda, hogy a szúnyogok is aranyból nem voltak, amelyeket pávatoll legyezőkkel kellett a nagyúr tarkójáról elhessegetni.

AZ INKÁK KINCSE

A történelem évkönyveit elcsúfító gyalázatosságok közt előkelő helyet foglal el a Peru kincseire vadászó Pizarro gaztette. Hogy teljesen úr lehessen az aranyálmok földjén, Atahualpával, az uralkodó inkával kellett végeznie. 1532. november 12-én követeket küldött hozzá, és meghívta baráti találkozóra. Másnap az inka meg is jelent a kijelölt térségen, többezredmagával. Kísérete fel is volt fegyverezve ősi módon parittyával és bunkósbottal, nem kellett tehát tartania semmitől – úgy gondolta. Pizarrónak csak pár száz embere volt, de európai fegyverekkel, és mögöttük ágyuk öble ásítozott. Úgy kezdődött, hogy előlépett egy Vicente de Valverde nevű pap, bibliával a kezében, és tolmács útján hosszú előadást tartott a katolikus vallás lényegéről. Majd rövidre fogta a szót, és felhívta az inkát, hogy térjen át a keresztény hitre, mondjon le az uralkodásról, s vesse alá magát a római pápának és V. Károly spanyol királynak. Atahualpa csak hallgatta a neki idegen és érthetetlen teológiai fejtegetéseket, de amikor kifittyent a politikai lóláb, elfogta az indulat, kikapta a bibliát a pap kezéből, és a fejéhez vágta. Pizarro csak ezt várta. Jelt adott a támadásra, ágyúi megdördültek; zsoldosai megrohanták a jámbor parittyás népet; aki el nem szaladt, levágták; Atahualpát elfogták. Az első gazságot követte a többi. Megkezdődtek a váltságdíj körüli hírhedt tárgyalások. Az inkák kincseiről mesés hírek szállongtak. Atahualpa apjának lett volna egy valóságos aranykertje. Útjai arannyal voltak burkolva; a fáknak törzse, gallyai, levelei mind aranyból voltak, s aranygyümölcsök csillogtak közöttük. „Csodálatos látvány volt – írja a hír közlője –, amint a kelő nap aranysugarai végigcsillantak az aranykerten.” De nyomban hozzá is teszi leszűrt filozófiával: „Az inka azonban csak a szemét legeltethette rajtuk; sem illatukat, sem izüket nem élvezhette.”{70} Pizarrónak azonban megjött az étvágya az aranygyümölcsökre. A kegyes térítési

kísérlet csak komédia volt, közönséges rablási vágy lapult meg mögötte. A fogoly inka akármennyi aranyat ajánlott is fel, a disznók pásztorából lett zsoldosvezér kevesellte. Arannyal boríttatja be annak a szobának a padlóját, amelyben fogva volt? Kevés. Feljebb! Feljebb! Végre megegyeztek. Az inka lábujjhegyre áll, s addig a magasságig, ameddig a felnyújtott keze elér, megtölteti az egész szobát arannyal. Az illető helyen egy vörös vonalat húztak végig a falakon. A szoba hossza 22 lábat, szélessége 17 lábat tett – a vörös vonal 9 lábnyi magasságban húzódott.{71} Nyargaltak a futárok az ország minden városába, a templomokról és királyi palotákról leszerelni minden aranyékességet, kihordani minden aranyedényt és aranytárgyat, s beszállítani Atahualpa börtönébe. Hetekig hordták oda a teméntelen aranyat. Magából a fővárosból 700 rakomány érkezett. Hogy ez mennyit tett, csak egyetlen adat van rá: minden egyes rakományt négy indus cipelt a vállán. Az egész kincs súlyát és értékét bajos pontosan megállapítani, annyira különbözőek a becslések. S ami fő; nem lehet tudni, Pizarro mennyit lopott el belőlük saját magának. Ezek után minden becsületes olvasó azt mondaná magában, hogy tehát az ügy elrendeződött. Pizarro állta a szerződést, és az inkát szabadon bocsátotta. De a spanyol kalandornak nyilván nem volt alkalma a disznók közt becsületet tanulni. Atahualpa börtönéből már előbb titkos üzenetet küldött a főembereihez, hogy igyekezzenek hadsereget szervezni a spanyolok ellen. Pizarro megtudta, az inkát bíróság elé állította, és mint bálványimádót máglyára ítéltette. A szerencsétlen ember, csak hogy kikerülje a tűzhalált, engedte, hogy megkereszteljék. Így sikerült elérnie azt a kedvezményt, hogy mint igazhitű keresztényt, egyszerűen csak megfojtották.

*

Mintha aranyporzóval volnának lehintve, olyan lapjai vannak még a krónikáknak. Beszélnek Nagy Sándor óriási ragányairól Perzsiában – az arab kalifákhoz áradó aranyfolyamokról – a nyugati gótok itáliai kincseiről – a császári Rómában és Bizáncában felhalmozott kincstömegekről stb., stb. De legtöbbjüknek csak a pénzbeli értéke maradt ránk, s keserves munka lenne a teméntelen különféle pénznemet mai pénzre átszámítani, azután meg különkülön a vásárlóerejüket firtatni. Viszont az a tanulság is ránk maradt, hogy az összerabolt kincsek sehol sem hoztak áldást. Ahol feltündöklött az arany, elszürkült a munka becsülete. Hozzáértő tudások könyveket írtak róla, hogy az aranyban úszó hatalmak utóbb hogyan kerültek szárazra, s ott hogyan fuldokoltak, amint ezt például Spanyolország története mutatja. Pedig – milyen különös előrelátás! – éppen Spanyolországban, hanyatlása tetőfokán, egy névtelen író emlékirattal fordult II. Károly királyhoz, s ezt az aranyigazságot foglalta mondatokba: „A legbecsesebb, a legnagyszerűbb és legbiztosabb kincs, amely valaha létezett és létezni fog, a veríték, amely az emberek homlokáról gyöngyözik. Ahol ez hiányzik, arany és ezüst is csak mulandó életű.”{72} Megtoldom ezt egy Vergilius-idézettel: Auri sacra fames. Cudar aranyra éhezés!

II. MIRE KÖLTÖTTÉK A PÉNZT?

PÉNZEN MENNYORSZÁGOT IS LEHET VENNI

Így Dugonics András közmondásainak Gazdagok című fejezetében. Meg is magyarázza: „Tudniillik: aki alamizsnálkodik, házi szegényekkel jót tesz, ennek hasznát a mennyországban veszi.” Ha a szép mondást kicsinyt megforgatjuk, ez jön ki belőle: „azért alamizsnálkodjunk, hogy hasznát vegyük a mennyországban”. De nem csak alamizsnák jegyzékével lehet jelentkezni a mennyország kapujánál. Jó pont az is, ha másokat kicsalogatunk az ő mennyországukból, és betessékelünk a mienkbe. Értem a missziók dolgát. Másvilági viszonzásra számító emberek évenként milliókkal és milliókkal adakoznak arra a célra, hogy a Távol-Keletnek vagy Afrikának néhány ezer vagy akár százezer lakosa ezentúl ne pogánynak mondott hitben koplalja át az életét. Magában Nagy-Britanniában egy múlt század végi statisztika szerint 154 egyesület iparkodott India, Kína, Japán stb. lakóit a protestáns hitre csábítani. Adakozásokból gyűjtött évi bevételük összesen 1 918 700 font sterlinget tett, és 9434 hittérítő dolgozta meg az idegen istenek hitében tévelygőket.{73} Mindenki arra költheti a pénzét, amire akarja. Más csak azért szólhat bele, hogy rámutasson, hol lehetne jobb helye az összeadakozott millióknak. Amiatt választottam az angol példát, hogy meg is nevezhessek egy ilyen alkalmas helyet. Londonban van és így hívják: slum. Szűk, sötét, levegőtlen sikátorok – szomorú egyformaságú, elhanyagolt házsorok – szenny és bűz – emberhez méltatlan odúk: ez a slum. Lakói a társadalomnak legmélyebbre süllyedt alakjai: máról holnapra élő, bizonytalan

foglalkozású és erkölcsű népség, csavargók, koldusok, tolvajok és betörők, kivénült utcalányok, orgazdák és kerítők. Nyomor, betegség és bűn: ez a slum. Hát ide kellettek volna a milliók. Történt is itt-ott valami segíteni akarás, de csak lapátnyi volt ez a sártengerben. Jártak ott az anglikán hivatalos egyház, a High Church papjai is; próbálgatták kegyes előadásokkal a nyomortanyák lakóit a züllöttségből kimenteni – de szavakból nem lehet megélni, csak borsót hánytak a slum rozoga falaira. Ha gyűlt is valami hallgatóság, a beszéd közepén eloldalgott. Más eszközök kellettek ide. Egy William Booth nevű metodista hitű prédikátor 1865-ben megalapította /az Üdv Hadseregét. (Salvation Army.)

AZ ÜDV HADSEREGE

A középkori bolondünnepek óta ennél bolondabb intézményt nem látott a világ. Az alapító teljesen józanul gondolkodott, amikor feltette fejére a csörgősipkát. Világossá lett előtte, hogy ezekkel a kultúra legalacsonyabb fokán álló emberekkel a saját nyelvükön kell beszélni, és új módszerekkel kell őket az új zászló alá toborozni. Úgy van, toborozni. Booth tiszteletes egész mozgalmát katonai mintára szervezte meg. A toborzás útján szerzett tagok hadsereget alkottak, voltak közkatonái, káplárjai, őrmesterei, hadnagyai, kapitányai, őrnagyai és ezredesei. Maga Booth volt a vezénylő tábornok, a legfőbb Hadúr – ő nevezte ki vagy bocsátotta el a tiszteket; ő adta ki a hadparancsokat; ő kezelte a hadsereg vagyonát. Egyenruhájuk is volt. Vörös zsinórokkal beszegett sötétkék zubbony, a galléron kétoldalt S betű (Salvation), a zubbony alatt vörös Garibaldi-ing. A nőké szabványos, igen egyszerű ruha és kalap. A sereg hadtestekre, hadosztályokra és ezredekre volt osztva. Londonban volt –

ott van ma is – a főhadiszállás; itt jelenik meg ma is a hadsereg hivatalos lapja, a War Cry (Csatakiáltás). A jelszó: „Vér és tűz!” Vagyis Krisztus vére és a Szentlélek tüze a Sátán elleni háborúban. Vagyis az egész bolondságnak ez a magva: hadüzenet a Sátánnak, kimentendő karmai közül a pokolra szánt áldozatokat. Az Üdv Hadserege nem tartozik semmiféle vallásfelekezethez. Hitvallása röviden ez: „Az ember bűnös, Krisztus a Megváltó. Ő mindenkiért halt meg, tehát teéretted is. Ő megváltott engem, következésképpen megválthat téged is. Jöjj tehát hozzánk, a megváltás forrásához – teljesen ingyenes, nem kerül semmibe.” A forráshoz vezető út azonban göröngyös. A tagok, azaz katonák, fogadalmat tesznek, hogy követik az őskeresztények szigorúan vallásos és erkölcsös életmódját. Mértékletesség általában, tartózkodás szeszes italtól és dohányzástól különösen. Az Üdv Hadseregének katonája nem káromkodik, nem hazudik, nem kártyázik, nem jár lóversenyre és nem köt fogadást lovakra – ami egyébként az őskeresztényeknél sem lehetett szokásos. Idáig ezek mind igen dicséretes dolgok, de azután a tábornok túlágyúzott a célon, és lebombázta az emberi élet legártatlanabb szépségeit is. A katona azt is megfogadja, hogy nem jár sem színházba, sem mulatóhelyre, nem lép be klubba, nem folytat világi tanulmányokat, s egyáltalán óvakodik báirmiféle műveltségtől. Hát akkor mi az isten csudáját kell csinálni, ha semmit sem szabad? A generális megmondja: Az emberek többsége vakon halad a pokol felé vezető úton, tehát az újonnan megtért katonára az az egyetlen foglalkozás kötelező, hogy minden idejét embertársainak megtérítésére fordítsa. Minden nap, minden óra, amit nem ennek a célnak szentel, elveszettnek tekintendő. S a felemás, részben józan, részben kótyagos alapszabályok ellenére az Üdv Hadserege elterjedt nemcsak Angliában, hanem világszerte, s ma már több mint kétmillió tagja van.

Lássuk hát, hogyan megy végbe az ilyen nagyszerű eredménynyel dicsekedhető toborzás! Napokkal előbb bejelentik a toborzó „istentiszteletet” szemet gyilkolóan tarka falragaszokon a szokásos jelszavakkal: Vér és tűz! Hadüzenet a Sátánnak! Fel az ostromra! A gyűlés napján kora reggel kivonul a zenekar. A karmester hátrafelé, éktelen bakugrások közt vezényli a fülbe üvöltő muzsikát. Az a fő, hogy dobhártyarepesztésig zajos legyen. Ha valaki a rettentő hangzavart kifogásolja, azzal a válasszal főzik le, hogy a Sátánt nem lehet lágy melódiákkal elzavarni. Közben-közben a rezesbanda nyomában vonuló menet zsoltárokat énekel, mégpedig divatos operettek és slágerek dallamára. Természetes, hogy a városnegyed minden utcagyereke körültombolja őket. – De nem baj: minél nagyabb a botrány, annál hathatósabb a reklám. Egy tágasabb téren megállapodik a menet, körbeállnak, előlép egy tiszt, s a külvárosok legzamatosabb nyelvén, ficamodásig menő rángatózások közt meghívja a közönséget a gyűlésre, ilyenféle szólamokkal: „Barátaim! Én már útban vagyok a mennyország felé. De nem akarok egymagamban odautazni; azt szeretném, ha ti is elkísérnétek. Velem jöttök? Jótállok érte, hogy jöhettek; még a leghitványabb is feljuthat a mennyekbe. Még egy éve magam is olyan haszontalan gazfickó voltam, mint akármelyik közületek – részegen fetrengtem a sárban, akár a disznó –, de Jézus megmutatta a tátongó poklot, megtisztított vérével, és megváltott. Ő már alig várja, hogy tiértetek is ugyanazt tehesse. Jertek tehát délutáni istentiszteletünkre, és hallgassátok meg a megváltás igéit.” A gyűlést valamely tágas teremben szokták megtartani. A ház kapuja fölött reklámlámpák lógnak, amint ez az angol kocsmáknál szokásos, efféle feliratokkal: „Jöjjetek! Megváltás!”

„Ingyenes üdvözülés!” „Megváltás itt és azonnal!” A terem rendszerint megtelik kíváncsi hallgatósággal. Kezdődik a toborzás. Elöljáróban zene, zsoltár és ima. A hangulat melegszik, forrósodik. Az emelvényen a már besorozott katonaság, élén a tisztikarral, egyre vadabbul fújja a zsoltárokat és rivallja az allelujákat, zsebkendőket lobogtat, a Bibliával hadonászik. A hallgatóság nem hallgat, velük énekel – vagy ha ellenséges érzületű, belekiabál a zsolozsmákba és fütyül. Az őrült zenebona kezd a kifogásolt pokol valamely állomásához hasonlítani. Ekkor egy tiszt csendet kér. Kezdődik a toborzás. A tiszt felhívja az újonc katonákat, mondják el megtérésük történetét. A legfrissebb üdvözültek nyilvánosan meg is gyónják korábbi életük bűneit, és bejelentik, hogy most már üdvözült állapotban vannak, és az életük csupa boldogság. Zene, zsoltár és ima, mint fent. A tiszt most egyenesen a hallgatósághoz fordul. Itt a példa, itt az idő: aki üdvözülni akar, jelentkezzék. És a mesterségesen felajzott hangulat, a vallási rajongással telített légkör megszüli az eredményt. Itt-ott feláll egy férfi vagy nő, bátortalan léptekkel az emelvény felé imbolyog, ott leül a készen álló „bűnösök padjára”, fejét kezébe hajtja, és felzokog. Nosza körülveszik a tisztek, vigasztalják, bátorítják – majd ünnepélyesen kijelentik, hogy bűnbánata folytán ezennel meg van váltva, és üdvözültnek tekintendő. Zene, ima és győzelmi énekek: a Sátán csúfos vereséget szenvedett. Néha sikerül a hangulatot olyan izzóvá trombitálni, hogy tucatjával jelentkeznek újoncok a Sátán elleni keresztes háborúra. Nagyobb eredményekről a

főhadiszállás hivatalos lapja is hírt ad. Így szólt például a jelentés egy vidéki városban elért sikerről: „Nagy győzelem! Shipley elesett! Az ellenség menekül! Ez a város fellegvára volt a Sátánnak, aki nagyszámú férfit, nőt és gyermeket mészárolt itt le. Parancsot kaptunk az ostromra. Február 11-én, amikor előőrseink megjelentek, a környék lakóiban felgyúlt a reménység, hogy Shipley el is fog esni. Másnap reggel az ég királya (ti. a nap) ránk mosolygott, körülvett bennünket a mennyei tüzérség, s mi térden állva megfogadtuk, hogy győzünk vagy meghalunk. Kilenc órakor megharsantak a kürtök; minden katona a helyén volt. A 200 emberből álló század a zenekar hangjai mellett a piactérre vonult, ott megszállta a magaslatokat, s az odagyűlt tömegre Ámen-sortüzet nyitott és csatadalokat énekelt. Miközben a Sátánra rontottunk és kárhozatos terveit lelepleztük, ezernyi tömeg figyelt ránk feszült érdeklődéssel. Mikor azután megadás esetén felajánlottuk a megváltást és katonáink elmondták a saját felszabadulásukat: sokan jöttek át hozzánk, könnyekkel szemükben. Egész nap a szabadban tanyáztunk, s ezalatt egy különítményünk D. kapitány vezetésével heves ágyútűzzel elfoglalta a kaszárnyát. Estig fegyverszünetet tartottunk, hogy a lakosság összeszedhesse magát és ápolhassa sebesültjeit. Este a kaszárnya zsúfolásig megtelt. Ekkor következett a döntő roham és a nagy vérfürdő. Az igazság szíven találta a népet, mint egy felrobbanó bomba, egyben az ördögök légióit pusztította el. Férfiaknak és nőknek egész csoportjai könyörögtek kegyelemért. Brigádjaik állandóan bejárják a nyomortanyákat, gondoskodnak a betegekről, látogatják a fogházakat és segítik a szabadult rabokat, nehogy megint a Sátánhoz álljanak.” Hát bolondos társaság az Üdv Hadserege, az bizonyos. Mégis okosabban bánik a pénzével, mint azok a bölcsek, akik milliókat szórnak el arra a célra, hogy színes emberek ezentúl másképpen imádkozzanak, mint eddig.{74}

MENNYORSZÁG KÉSZPÉNZÉRT

Legjobb az egyenes út. Minek a jótékonyság kerülő útján igyekezni a mennyország felé? Jegyet kell váltani egy láthatatlan siklóra, s az egyszeribe felröpíti. A hírhedt búcsúcédulákhoz érkeztem. Az egyház mindenkor jogot formált ahhoz, hogy bizonyos esetekben bűnbocsánatot adhasson. A búcsú (indulgentia) azoknak az ideigtartó büntetéseknek teljes vagy részleges elengedését jelenti, amelyeket egyházi fenyítésként ezen a világon vagy a halál után a tisztítótűzben kellene kiállani. A középkor vége felé megjelenik a búcsúlevél. Ezt pénzadománnyal lehetett megszerezni, s tulajdonosa teljes búcsúra, vagyis halála után a tisztítótűz megkerülésével azonnali üdvözülésre tarthatott igényt. A skolasztika az egyháznak ezt a jogát azzal magyarázta, hogy Krisztus, Mária és a szentek Isten előtt fölös számú érdemeket szereztek, s ezeknek mérhetetlen becsű kincse (Opera supererogationis) átszállt az egyházra. Az egyház tehát juttathat belőlük mindazoknak, akik megérdemlik. De hát a pénz? Eszerint – mondják a másik oldalról – az egyház egy nagy bank, amely csekkeket állít ki a másvilágra? Válasz: a pénz magában nem elég a búcsú megszerzésére. Kellenek egyéb feltételek is, úgymint a töredelem, tökéletes bűnbánat stb. Rendben van, de akár a hidegcsapot, akár a meleget nyitogatjuk, mégiscsak pénz folyik ki a csőből. A búcsúlevelek árusítására búcsúhirdetőket küldtek ki. (Quaestuarii.) Hogy ezek milyen eszközökkel dolgoztak, arról a középkor vallási viszonyainak egyik legalaposabb ismerője így ír:

„A keresztény társadalom alig ismert nagyobb csapást, mint a búcsúlevélkufárokat, akik felhatalmazásokkal és ereklyékkel jól felszerelve bekalandozták egész Európát, pénzért árultak feloldozást a vezeklési kötelesség és a fogadalmak teljesítése alól, mentességet a tisztítótűztől és bebocsáttatást a paradicsomba. Hazudozásaikkal megzsarolták a hiszékenyeket, és szégyent hoztak az egyházra. Vagy magának Rómának, vagy egyes püspökségeknek voltak az ügynökei, üzelmükre onnan kapták a felhatalmazást. Századokon át szipolyozták a népet, s mindent elkövettek, hogy gondolkodó emberek szemében a vallást megvetés tárgyává tegyék. „A búcsúlevelekkel véghez vitt csalás szinte hihetetlen. Hamis ereklyéik kimeríthetetlen pénzforrást jelentettek; hazugságaikkal óriási összegeket csaltak ki a népből, de vajmi kevés jutott arra a célra, amelyre voltaképpen gyűjtöttek.” Tudniillik a cél eleinte a keresztes hadjárat, majd később a török elleni háború volt. Hogy az utóbbira mennyi jutott, Magyarország Mohácsnál értesült róla. Németországban Ablasskramer, Angliában pardoner, Franciaországban pardonneur volt a nevük. A pardonerek garázdálkodásainak Chaucer egy egész fejezetet szentel a Canterbury elbeszélésekben. A hosszú fejezetből elég ez a pár sor:

A szószékről oly bűnökről beszélek, Amely bűnökben jómagam is élek. Pénz kell nekem, ezt őszintén megmondom. A bűneikre nincsen semmi gondom. Bánom is én, hogy élnek-e vagy halnak, És hogy a lelkűk kell-e a pokolnak.

Az elbeszélés végén a pardoner a vendéglősre is rá akar sózni egy búcsúlevelet, de az mérgesen vág vissza,

„Megcsókoltattad velem az ócska nadrágodat és esküdöztél, bogy egy szent viselte, pedig az üleped körvonalai is meglátszottak rajta. Esküszöm a keresztre, amelyet Heléna császárné megtalált, hogy ha kezembe kerülne az órafityegőd, lenyisszenteném és a ládába lökném a többi ereklyéd közé!” (Hogy pap létére Rabelais is milyen véleménnyel volt a gyűjtőládákról, mutatja Pantagruel esete, aki a beletett pénznek a százszorosát lopta vissza.)

A búcsúlevélnek általában ilyen volt a szövege: „Jézus Krisztusnak a Kálvárián szerzett érdemei, valamint szentatyánk, a pápa által részemre adott felhatalmazás alapján feloldalak: 1. Minden egyházi büntetés alól, amelyet bármilyen okból magadra vonhatnál. 2. Minden eddig elkövetett bűnöd alól, bármilyen súlyosak legyenek is, s bár a feloldozás egyedül a pápa őszentségének lenne is fenntartva. Felmentelek továbbá azon büntetés alól, amelyet bűneid miatt a tisztítótűzben kellene elszenvedned, s visszaállítalak abba az ártatlan és tiszta állapotba, amelyben a keresztség felvételekor voltál, úgyhogy netán azonnali halálodkor a pokol kapui zárva, a mennyekéi pedig nyitva legyenek előtted, s egyenesen oda juthass fel. Amennyiben pedig halálod későbbi időben következnék be, ez a kegyelem érvényes életednek egész további folyamára. – Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében.” Ismeretes egy hivatalos utasítás is, hogyan kell a búcsúhirdetőnek eljárnia. Albrecht mainzi érsek, egyben bíboros és választófejedelem bocsátotta ki. Ezek a lényegesebb részei. „A búcsúhirdetők mindenekelőtt esküt tesznek arra, hogy a választófejedelmet nem fogják megcsalni. Ezután Ő magassága engedélyt ad, hogy a templomokban a kereszt felállítása és a pápai címer kifüggesztése mellett búcsút hirdessenek. A szószékről közölni kell a néppel, hogy nyolc évig nem lesz újabb búcsúhirdetés, viszont a jelenlegi által mindenki nemcsak teljes feloldozást nyerhet bűnei alól, hanem halála után sem fog a tisztítótűzbe jutni. Oly betegeket, akik nem jöhetnek a templomba, odahaza is lehet a búcsúban

részesíteni, de csak nagyobb összeg ellenében. Miután a pap kellően megmagyarázta a búcsú előnyeit s fizetésre kerül a sor: meg kell őt kérdezni: mennyit hajlandó áldozni a teljes feloldozásért? Mivel az emberek közt nagy a különbség, rögzített taksát nem állapíthatunk meg; mégis azt hisszük, hogy általában ezek a díjak követelhetők: Fejedelmi személyek fizessenek 25 rajnai aranyforintot, főpapok, grófok és bárók 10 aranyforintot, legalább 500 forint évi jövedelműek 6 arany forintot, nők és kézművesek 1 forintot, még szegényebbek fél forintot. Nők, ha külön vagyonuk van, férjük ellenzése dacára is vehetnek búcsúlevelet. Szegény asszonyok, akik erre a célra a pénzt összekoldulják, tartoznak azt a búcsúládába azonnal beszolgáltatni. Ha valaki egy tisztítótűzben szenvedő lélek szabadulásáért annyit fizet, mint saját személyéért, nem szükséges, hogy ő maga a töredelem állapotában legyen. Aki egy búcsúlevelet vesz, részese lesz az egész keresztény egyházban létesülő kegyelmi műveknek, még ha nem érez is töredelmet és nem gyónt is meg.”

Így festett a teljesen üzleti alapon megszervezett üdvösségvásár. S miután üzletről volt szó, arról is gondoskodni kellett, hogy az ügynök meg ne lopja a megbízót. Ezt biztosította az említett búcsúláda, amelyet zálogul is le lehetett kötni az előleget adó hitelező javára. Albrecht érsek például csúnyán el volt adósodva. A pápának „az érseki palást átvétele” címen 30 000 dukáttal tartozott. Hogy kifizethesse, 1514-ben a nagybankár Fugger Jakabtól kölcsönvette a szükséges pénzt, és fedezetül lekötötte a búcsúüzlet jövedelmeit. Legsikeresebb búcsúhirdetője Tetzel János Domokos-rendi szerzetes volt, ez 1509-től 1518-ig ügynökölt a mennyországra szóló utalványokkal. Volt egy hatalmas ládája – némely németországi templomban ma is mutogatják –, ezt templomról templomra hordozta, ebbe kellett berakni a tisztítótűzi menlevél vételárát. Neki tulajdonítják ezt a vásárlásra buzdító versikét is:

Ládában ha pénzed csendül: Lelked fel a mennybe lendül.{75}

A láda kulcsát azonban Fugger Jakab ügyvivője őrizte. Ez hűségesen követte Tetzelt gyűjtési körútján, s amikor a láda megtelt, kinyitotta, és tartalmán megosztoztak. Fele jutott a pápának, másik felét Fugger embere söpörte be az adósság törlesztésére.{76} A történelmet árnyékként követi az anekdota, ez persze lehet igaz is, nem is. A Tetzel személye körül rajzó anekdoták egyikét két változatban is olvastam. Magdeburgban történt volna, hogy egy Schenk nevű nemes úr búcsúlevelet vett Tetzeltől, miután ez jótállt érte, hogy a kegyelem az ezután elkövetendő bűnökre is vonatkozik. Másnap Tetzel útja egy erdőn vitt keresztül, ott azonban Schenk uraság már lesett rá, minden pénzét elszedte, és továbblovagolt olyan ártatlan állapotban, mint a csecsemő a keresztelés után.{77} Nagyrészt Tetzel működése tüzelte Luthert arra, hogy tételeit kiszögezze a wittenbergi templom kapujára. Azután a reformáció hullámverése elmosta a szégyenletes üzletet.

PÉNZÉRT MINDEN KAPHATÓ

A SZIMÓNIA

Az apostolok idejében élt volna egy Simon nevű mágus, ez pénzért meg akarta volna venni Péter apostoltól a csodatevő képességét. Ennek emlékezetére kapta az egyházi javakkal való üzérkedés a szimonia elnevezést. Különösen a XIII. században mételyezte meg az egyházi életet olyannyira, hogy Dante jónak látta a szimoniákusok számára külön helyet berendezni a pokolban. Egy sziklalapba kerek lyukak vannak fúrva, éppen akkorák, hogy egy emberi test elférjen benne. A lyukakba fejjel lefelé dugták be az ördögök a szimoniákusokat, olyanformán, hogy lábfejük a vastagjáig kinyúlt a lyukból s ez a rész örökös lángban égett. (A lyuk, mint kőzsák, nyilvánvalóan a zsákot vagy az erszényt jelképezi, amelyet életükben pénzzel tömtek tele.) A költő megszólít egy árnyat, ennek lába legerősebben rángatózott és kalimpált az örökös tűzben. Kiderül, hogy ez III. Miklós pápa. Régóta várja már az utódát, VIII. Bonifáciust, hogy az is ide kerüljön a lyukba. Pedig voltaképpen nem is ezt a pápát lehet a szimoniákusok nagykereskedőjének elkönyvelni, hanem egyik későbbi utódát, IX. Bonifáciust. Őróla azt jegyezték fel, hogy egy váratlan elhatározással a római udvarnál tartózkodó valamennyi főpapot megfosztott a hivatalától. Meghagyta őket címzetes püspököknek, de a valóságos hivatalukat és javadalmaikat áruba bocsátotta és odaadta a legtöbbet ígérőnek. Aki nem győzte pénzzel az árverezést, kenyér nélkül maradt. Márpedig kiváltképp a németországi javadalmak hatalmas pénzekbe kerültek. Némely érsekség árát 40 000, 60 000 sőt 80 000 aranyforintra is felverték.{78}

Igaz, hogy néhány zsinat eretnekségnek nyilvánította az efféle adás-vevést – de előállottak nyomban a törvénycsavarásban jártas teológusok, s megpatkolták a zsinatok határozatait azzal a szakvéleménnyel, hogy a pápát ezek a végzések nem kötelezik, neki igenis joga van pénzt kérni a kinevezésekért. Az újdonsült püspöknek pedig természetesen az volt a legelső és legfőbb gondja, hogy a vásáron kiürült zsebeit újra megtöltse. Ennélfogva ő is pénzért osztogatta a tőle függő felmentéseket és feloldozásokat. Hogy az általánossá vált kufárkodásnak mik lettek a következményei, elmondja Nicolas Clémengis, a párizsi egyetem rektora, nagy hírű egyháztudós. 1440-ben halt meg; egy templomi fülke lámpája alá temették el. A sírfelirat naiv elmésséggel így örökíti meg az érdemeit:

Qui lampas fuit Ecclesiae, sub lampada jacet…

(Lámpa alatt nyugszik, ki az Egyház lámpája volt.)

Világítson be hát ez a lámpás a szimoniákus erkölcsök sötétségébe: „A püspökök kénytelenek voltak minden felhajszolható pénzt a székük megszerzésére fordítani, tehát csupán annak a pótlására törekednek, és lelki kötelességeiket teljesen elhanyagolják. Minden kinevezés, minden papi funkció eladó; felmentést és feloldozást a püspök csak pénzért ad. Ha szemére vetik ezt a kupeckedést, minden szégyen nélkül azt feleli, hogy ő sem kapta ingyen a jogot, tehát nem köteles azt ingyért gyakorolni. Fizetség nélkül csak a fattyaiknak osztanak javadalmakat. Még az ítélkezésükből is pénzt facsarnak ki. A legnagyobb gonosztevő is megválthatja magát, viszont az egyházi ügyészek koholt vádakat eszelnek ártatlan parasztok ellen, s ezek kénytelenek magukat pénzzel megváltani. Aki nem akar fizetni, újra és újra megidézik, kiközösítéssel

fenyegetik, mindaddig, amíg végre meg nem törik, és fizet. Miután nem törődnek vele, hogy aki pap akar lenni, alkalmas-e erre a pályára, s csak azt nézik, tud-e fizetni: az egyház tele van tudatlan és erkölcstelen papokkal, akik idejüket evéssel-ivással és játékkal töltik, a kocsmákat és nyilvánosházakat látogatják, és ágyasaik karjából szaladnak az oltár elé. Ami a szerzeteseket illeti, egyetlen fogadalmukat sem tartják meg. Farizeusok és báránybőrbe bújt farkasok ezek; határtalan csalásokkal vetik magukat a nyereség után; bárki másnál nagyobb mértékben engedik át magukat a test örömeinek, az evés-ivásnak, s mindent beszennyeznek maguk körül ocsmány paráznaságukkal. És az apácák? A tisztesség nem engedi a zárdák belső életéről beszélni, mert ezek nem egyebek nyilvánosházaknál, s aki felveszi a fátyolt, akár kéjnőnek iratkoznék be.” A szimonia egyébként következetes volt saját magához. Legyen eretnekség, nem baj, ezt is meg lehetett váltani pénzzel. XXII. János pápa alatt laikus hat aranygarasért, pap hétért, szerzetes nyolcért kaphatott feloldozást az eretnekség bűne alól.

VILÁGI ZSIBPIAC

Ezek után nem kell csodálkozni, ha a világi hatalmasságok, fejedelmektől lefelé, követték a példát, és éppen úgy árultak pénzért címet, rangot, hivatalt. Dante ezek számára is kigondolt egy barátságtalan helyet odalenn. A XXI. ének elmondja látogatását a megvesztegetett hivatalnokoknál. Egy forró, fortyogó szuroktengert látott; egyik démon éppen egy városi tanácsurat cipelt a vállán, aki „pénzért igent csinált a nemből”. Belehajította a szuroktengerbe, el is merült nyomban a többi szimoniákus közé. A fekete posványt ördögök ülték körül, s ha valamelyik kárhozott felbukkant belőle, tüzes horgokkal visszanyomkodták, mint a szakács az üstben felbuggyanó húsdarabokat. Dante óta sok száz esztendő hágott egymás sarkába az örökkévalóság felé vezető úton; a szuroktengernek azóta óceánná kellett volna dagadnia, hogy valamennyi hivatalkufárt, cím- és rangkereskedőt magába fogadhassa.

De a költő valamiről megfeledkezett. Hát a vásárlók? – Megvetem azokat, akik pénzért címet és rangot vesznek – mondta volna egy fejedelmi személy valamely társaságban. Nem emlékszem, az anekdota kit szólaltatott meg ilyen dicséretes erkölcsbíróként, csak a választ jegyeztem meg, amely egyik hallgató szájából kicsúszott: – És akik eladják, Sire?

RANGVÁSÁR A HÁZASSÁGI PIACON

Akinek eladó nemesi koronája volt, legjobban a házassági piacon értékesíthette. Holmi öt-kilenc ágúak elkeltek odahaza is, de már a tizenegy ágúaknak az Óceánon túl volt igazi keletjük. William K. Vanderbilt vett egy Marlborough herceget Consuela lányának. Kereken tízmillió dollárjába került a hercegi cím, Milliók kellettek a blenheimi ősi kastély helyreállítására. Újra be kellett rendezni, hogy a fiatalok ellakhassanak benne; 200 főnyi cselédség kellett hozzá s évenként 200 000 dollár volt szükséges a fenntartására. Egy londoni palota építése céljából két és fél millió dollár erejéig nyúlt zsebébe az örömapa – a többi millió elment jachtokra s egyéb apró szükségletekre, amelyek nélkül egy angol arisztokrata számára az élet merő nyomorúságot jelentene. Tizenhárom évig költötték együtt a milliókat, ekkor elváltak, nem tudni, mi okból és milyen feltételek mellett. A befektetett tőke nem ment veszendőbe, az asszony megmaradt hercegnének. Unokanővére, Gladys, a magyar Széchenyi László grófhoz ment feleségül. A menyasszonynak 12 millió dollár magánvagyona volt. Ennek ellenére – írta egy újság a lakodalomról – a menyegző előkelő egyszerűséggel ment végbe. Mindössze 300 vendég volt csak meghíva, s ezek 1 millió dollár értékű nászajándékokban gyönyörködhettek.

Jay Gould hagyatéka 77 millió dollárra rúgott, s hat gyermeke közt oszlott meg. Anna Gould az osztályrészét arra használta fel, hogy vett magának egy Castellane grófot. De ez nem vált be férjnek. Túlságosan könnyen görgette el a felesége dollárjait, úgyhogy az jónak látta kiadni az útját. A válóper után az asszony újra férjhez ment, s ezúttal a ranglétra magasabb fokáról szerzett egyet: egy Sagan herceget. C. P. Huntington örökbefogadott lányának egy Hatzfeld herceget ajándékozott. A vételárat nem ismerjük, de bőven telhetett a Huntington-vagyonbol. A hagyaték méreteire egyetlen adat: az öregúr síremléke, klasszikus ízlésű márványmauzóleum, 250 000 dollárból éppen csak hogy futotta. Amerikai milliomoslány volt Clara Ward is. Ő egy Chimay herceget szerzett magának, s ezzel a ranglétra tetejére hágott: férje révén rokonságba került a belga királyi családdal. Viszont a belga király kis híján hogy sógorságba nem keveredett Rigó Jancsi magyar cigányprímással. Egy párizsi lokálban Jancsi addig húzta a hercegné fülébe, amíg sikeresen elhegedülte a férjétől és két gyermekétől. A szerelmes asszony otthagyta családját, hozzászegődött az ő Jancsijához, és követte a hangversenykörútjain. Nagy botrány volt, válóperrel a végén. De azután a szerelmi rapszódia elhalkult; Jancsi visszament a falujába elhagyott feleségéhez; a volt hercegné újra férjhez ment, ezúttal egy nápolyi állomásfőnökhöz.{79}

EGY KÜLÖNÖS POLGÁRMESTER-VÁLASZTÁS

Nem minden hivatalt töltöttek be adás-vevés útján. Voltak választott tisztviselők is, de hát tudjuk, hogy a választások tisztaságát is beszennyezte a vesztegetés, kényszer, érdek és sok egyéb suba alatti mesterkedés. Olvastam azonban egy olyanról, amely mentes volt minden befolyásolástól, nem került senkinek egy fillérjébe sem, még szavazócédulára sem kellett költeni. Nem egyhangú kikiáltásról volt szó. Több pályázó között kellett dönteni. Miután a szavazás módja egyedülvaló a választások történetében, előbb a forrást kell ismertetnem, hogy annak komolysága eloszlassa az olvasó jogosult

kételyeit. Pierre Daniel Huet (1630–1721), Avranchez püspöke, a párizsi egyetem rektora, XIV. Lajos fiának nevelője, arról volt nevezetes, hogy megtanult minden megtanulható tudományt, és páratlan emlékezőtehetségének segítségével semmit sem felejtett el belőlük. Püspöksége ügyeivel nem sokat törődött, egész nap a könyvtárakat bújta, úgyhogy a hívei fel is szólaltak: – Miért nem küld a király ide olyan püspököt, aki már elvégezte az iskoláit, és nem kell még mindig tanulnia? Ő rendezte sajtó alá a latin klasszikusok műveit a trónörökös, a Dauphin számára.{80} Nagyobb utazást is tett Svédországban, megfordult Krisztina királynő udvarában is, ahol a tudósnak kijáró tisztelettel vették körül. Amikor Harderiberg városába érkezett, ott éppen a polgármester-választás zajlott le – azaz dehogy is zajlott, a legünnepélyesebb csendben történt. Miután így előkészítettem a dolgot, rátérhetek Huet nyomán a választás részleteire. A tanács tagjai – csupa hosszú szakállú érdemes férfiú – körülülték a nagy, kerek asztalt. Állukat az asztalra fektették, úgyhogy szakálluk az asztal lapján terült szét. Az asztal közepére odatettek – könnyű volt ezt Huet-nek latinul megírni, magyarul bajosabb. Szóval, odatettek egy kis állatkát, ez könnyen volt beszerezhető abban az időben, amikor a tekintély férfiai nem voltak kopaszok. Kinek a hajából kerítették elő, a beszámoló nem mondja. Nem is az a fontos, hanem hogy ez volt a döntőbíró. Természetesen visszakívánkozott a számára életet jelentő sűrűségbe, és megindult új hazát keresni. Akinek a szakállára rámászott, az lett a polgármester. Tiszta választás volt.{81}

A BÖLCSEK KÖVE

Csupa gond volt egy régi fejedelem élete. Ragyogó udvarral kellett a nép előtt bizonyságot tenni, hogy ő Isten földi helytartója. Ez pedig pénzbe került. Háborút is viselt egyik helytartó a másik ellen, mert annak az országában is ő akarta az Istent képviselni. Ehhez is pénz kellett, sok. A népet nem lehetett a végletekig éheztetni; az elhullott tehén nem ad többé tejet. Egy csalogató ábrándkép után vetették hát magukat: megszerezni a bölcsek kövét. Az alkímia tanítása szerint a bölcsek köve voltaképpen nem is kő, hanem különös, puha anyag. Rubinragyogású port lehet róla lekaparni, ez a megolvasztott nemtelen fémre dobva azt nyomban nemes arannyá változtatja. (Ez a művelet volt az úgynevezett projectio, az alkimisták alapvető tétele.) De ez még nem volt elég. A középkorban az egész közéletet elöntő vallási misztikum a természettudományokat is elárasztotta. A babonás képzelet a bölcsek kövét egyre több misztikus tulajdonsággal sallangozta fel. Mint általános gyógyszer, minden betegséget meggyógyít. Megfiatalít, és az emberi életet tetszés szerinti időre meghosszabbítja. Ami a földi életben kívánatos, mind megszerzi: vagyont, hírt, hatalmat, szerelmet, boldogságot. A bölcsek kövét azonban az adeptus, vagyis a „beavatott” csakis jóra használhatja – ami egyébiránt nem esik nehezére, mert a rejtelmes anyag egész lelkületét megváltoztatja. Thomas Morton, a XV. században élt angol alkimista írt egy értekezést Ordinale sed crede mihi címmel. Azt írja benne, hogy az alkímia titokzatos tudományát rossz ember nem sajátíthatja el, mert az létét isteni sugallatnak köszönheti, A bölcsek köve megóvja az embert minden káros szenvedélytől, s halála után beajánlja a mennyországba, ahol közvetlenül a szentek mögött kap helyet. Ámbár az üdvözülés utáni versenyfutásban nem volt szükség a bölcsek kövére,

azt Albrecht érsek árszabása alapján bárki megszerezhette. S az alkímia megszállottjai még ezzel sem érték be. Báróczy Sándor, a testőr-író, aki még az irodalomhoz is hűtlen lett a mindent ígérő titkos tudomány miatt, ezt írta egyik levelében Kazinczy Ferencnek: „Gyógyító kezek alatt lévén egyszer mint ifjú, orvosom vágyat ébreszte bennem azon homályszerető tudomány megtanulására, mely érceket nemesít s tanítványainak azt ígéri, hogy háromszáz esztendőkre fogja kinyújtani életüknek napjait, sőt haláluk után, ha testük összeapríttatik s nem tudom mely lévben tartatik, őket újólag életbe hozza.” Meg kell érteni a középkori tudóst. Sötét erdő volt számára a tudomány, vakon tapogatózott benne, hol egy fának ment neki, hol egy gyökérben botlott el. Az emberi elmének csodája, hogy néhányan mégis kijutottak belőle. A négyfelé szabdalt test feltámasztása sem volt elég, a születés titkait fürkésző tudós megpróbálkozott a homunculus, a mesterséges ember létrehozásával is. Persze nem sikerült; abba is hagyták a kísérletezést. Úgy látszik, az ifjabbik tudósnemzedék beérte az eddigi módszerrel. Mondják, hogy az alkímia mégiscsak használt valamit: előbbre vitte a vegytan tudományát, sőt neki köszönheti Európa a porcelánt. Mind igaz, viszont százszorta többet ártott, mert babonás misztikuma útját állta a tudomány ésszerű fejlesztésének. Az alkímia megszállottjai a titokzatosság ködébe burkolták a tudományukat. Laikus által nem érthető szimbólumokat, misztikus kifejezéseket használtak; könyveikben csak az adeptus igazodhatott el. A nagy titkolózás okát érdekesen magyarázza Lippay György esztergomi érsek prímás Mons Magneticus című, I. Lipót császárnak ajánlott kéziratos könyve.{82} „Ennélfogva ne csodálkozzál azon, hogy a bölcsek ezt az ős anyagot bonyolult talányokba, érthetetlen jelbeszédekbe és figurákba rejtve tárgyalták és soha nyíltan meg nem nevezték. Tették ezt azért, hogy elzárják ezt a mérhetetlen kincset az avatatlanok elől; bizonyos ugyanis, hogy ha mindenki előtt tárva volna ez az anyag, a végén már alig volna található egyetlen paraszt, és felfordulna az egész világ, mert senki sem akarná elvállalni az alattvalói szolgai munkát.” Parasztra pedig minden időben szükség volt, mert miután a vörös porral nem

sikerült aranyat csinálni, a parasztnak kellett a fekete földből előteremtenie. Ez a titokzatosság megnyitotta az utat a csalók és szemfényvesztők sokasága előtt. Hivatkozva a nagy elődök példájára, ők is titkosan kotyvasztottak a műhelyeikben, csak az eredménnyel kecsegtették a megrendelőt. Ez rendszerint valamelyik állandó pénzzavarban szenvedő fejedelem volt, aki a bölcsek kövétől remélte a gyógyulást. Az alkímia története és módszerei, a jóhiszemű tudósok kísérletezései nem ebbe a könyvbe tartoznak. Nem az aranygyártás elmélete és gyakorlata érdekelt, hanem az alkímia szélhámosainak fortélyai: hogyan hintettek port a tégelybe és a hívő világ szemébe. S akiknek a pénz volt az istene, hogyan áldoztak egy másik istennek, a bölcsek köve hamis bálványának.

A POROSZ KIRÁLY ARANYCSINÁLÓJA

Nem minden fejedelem tartotta úgy nyitva az eszét, mint Bercsényi Miklós, Rákóczi Ferenc hadvezére. Táborozásai közben egy kóbor alkimista jelentkezett nála. „Azt mondta – írta erről Rákóczinak –, hogy olyan orvosságot tud, ha az egész tábornak kenyere nem lesz, mégse éhezik-szomjazik. Két nap koplaltattam, ekkor enni kért. Azt üzentem neki, vegye be az orvosságát, hadd bizonyítsa magán a hasznát. Igen morgott.” Nem úgy a Habsburgok. II. Rudolf addig hajszolta a bölcsek kövét, amíg a hajszában tökéletesen elbutult. I. Lipót az alkimistáknak egész légióját tenyésztette maga körül. Volt köztük egy olasz is, ez Lipót halála után elhagyta Bécset és Berlinben tűnt fel, mint Don Domenico Gaetano conte di Ruggiero. Úgy látszik, Bécsben jól megszedhette magát, mert a grófi ranghoz illő pompával kápráztatta el a porosz fővárost. Fogatot, lovakat, aranysujtásos egyenruhába bújtatott húsz lakájt tartott; háztartása állítólag alig futotta 1000 dukátból. Feleségének ékszerei százezreket értek, ámbár csak egy bécsi mészárosmesternek volt a lánya, s ámbár nem is volt a felesége. Ha mint rangtalan polgár, gyalog kopogtat a királyi udvar kapuján, be sem

eresztik. De az aranyos díszhintóból kilépő gróf előtt kitárultak a szárnyas ajtók. A gróf kegyeskedett felajánlani szolgálatait a királynak, s mindjárt vállalta is a próbatételt. Berendeztetett magának egy vegyi műhelyt, ahol azután a próba napján megjelent a király, a trónörökös, három miniszter és a pénzverde igazgatója. Az utóbbi átadott a grófnak egy hivatalosan lebélyegzett rézrudacskát, azt kellett arannyá változtatnia. Amikor a kemencében már nagy lánggal lobogott a tűz, a gróf kivett egy szelencéből valami port, és az olvasztótégelybe dobta. Azután megkérte a trónörököst, dugja a rézrudat az olvasztótégelybe. Megtörtént. Ekkor a gróf fogóval kihúzta a rudat: teljesen izzó volt. Egy vizes vödörben lehűtötte, és átadta a pénzverőmesternek. Ez megvizsgálta: a rúd fele tiszta arannyá változott! Nyilvánvaló, hogy valami rendkívül ügyes szemfényvesztésről volt szó, de ennek a titka titoknak is maradt. Mindegy, I. Frigyes király tökéletesen megolvadt, s képzeletében már felcsillantak a rézből csinált szép aranydukátok. A gróf azt ígérte, hogy néhány hét alatt annyi projekciós port fog készíteni, amennyi elég lesz hatmillió tallér értékű arany nyerésére. A hetek azonban nyúltak és nyúltak. A gróf várta az elismerést, a király a porokat. Egy darabig mind a ketten lesállásban maradtak, végre a király megemberelte magát, és küldött a grófnak: 12 palack pecsenyebort. Ezen a nagy adeptus úgy felháborodott, hogy nagy hirtelen otthagyta Berlint, és elutazott Hildesheim városába. Húsz lakájostul-e? nem tudni. Az udvar megriadt. A szökevényt vissza kell csalogatni! A király főkamarása utánautazott, és átadta neki a király gyémántos keretbe foglalt arcképét, valamint egy vezérőrnagyi kinevezésről szóló okiratot. Ez már valami. A gróf megpuhult, és visszatért Berlinbe. De a nagy mű még mindig késett. A gróf egyre halogatta, végül rátért a pénzkérdésre: előleget kért, nagyot. A király tovább taktikázott, mire a gróf másodszor is megszökött, ezúttal Hamburgba. Csodálatos, hogy a bölcsek kövének káprázata mennyire elhomályosította a különben józan király elméjét. Ahelyett, hogy futni hagyta volna a nyilvánvaló sarlatánt, még mindig bízott a tudományában. Félig csellel, félig erőszakkal megint csak visszatelepítette Berlinbe. Grófi rangjához illő ellátást rendelt neki; kölcsönösen megbocsátottak egymásnak; a király várta a megígért sokmázsányi

aranyat, Gaetano pedig az alkalmat, hogy megint megszökhessen. Egy őrizetlen órában át is sétált a határon, és elmenekült a Majna melletti Frankfurtba. De most már betelt a tégely. Többé nem arany kellett Frigyesnek, hanem bosszú. Frankfurt behódolt, kiadta a szökevényt, s a felbőszült király bíróság elé állíttatta. A bűnperben a fémeket arannyá változtató gróf visszaváltozott egy nápolyi parasztgyerekké, aki eleinte aranyművességet tanult, azután itt szerzett szakértelmének segítségével megtette magát adeptusnak. Végigszédelgett néhány európai udvart; különösen a bajor választófejedelmet sikerült elbolondítania. Ez bizakodva tömte az előlegekkel, sőt kinevezte altábornagynak és München város címzetes kormányzójának. A kormányzásból azonban nem lett semmi, mert rásült a csalás, és hat évig kellett a börtönben tétlenkednie. Az ítélet – természetesen királyi parancsra – kötél általi halál volt. Egy akkori, úgynevezett egylapos nyomtatvány leírja a siralomház óráit. Eleinte azt hitte, hogy csak ijesztgetik, de amikor belépett hozzá két pap, hogy előkészítse a halálra, kétségbeesett jajgatásba fogott, fejével a falnak akart menni, és kegyelemért könyörgött. Frigyes király hajthatatlan maradt; 1709. augusztus 23-án lovas katonaság kíséretében kiszállították a vesztőhelyre. Az ítélet értelmében felakasztották egy bearanyozott gerendára, azután ráhúztak egy aranyos inget, és otthagyták lógni elrettentő például.{83} Gaetano esete tipikus alkimistatörténet. Megmutatkozik benne a kalandor vakmerősége, a sarlatán szemfényvesztő ügyessége s a fejedelmi személyek együgyűségig menő hiszékenysége. A szerencsétlent ugyan teljesen ártatlanul végezték ki. Nem károsított meg senkit, sőt inkább ő költekezett és szórta a pénzt. Büntetőjogi szempontból legfeljebb csalás kísérletéről lehetne szó – ezt viszont sehol, semmiféle törvény nem torolja meg halálbüntetéssel. Azonban Frigyes királyban forrt a méreg, hogy már másodszor járta meg. Először – mint látni fogjuk – Böttger siklott ki a keze alól, most meg a nápolyiban kellett csalódnia. Fejedelmi önkény nem mérlegel. A tulajdon hiszékenységére nem volt tekintettel, a saját szemében nem látta meg az aranyos gerendát, amire Gaetanót bosszúból felköttette.

AKI A PORCELÁNT FELTALÁLTA

Johann Friedrich Böttger 1685-ben született, jó eszű gyerek, volt, 12 éves korában beadták egy Zorn nevű berlini gyógyszerészhez tanoncnak. Itt rávetette magát a vegytanra, bújta az alkimista könyveket, s 16 éves korában már híre ment, hogy a patikárus tanonca valóságos csodagyerek. Most egy rejtélyes fordulat következett az életében, ennek titkához nem lehet hozzáférni. Abban az időben több európai udvarnál feltűnt egy Laskaris nevű vándoralkimista. Óhitű görög szerzetesnek mondta magát – ez persze nem volt igaz, de sohasem sült ki, voltaképpen kicsoda rejtőzik a csuhája alatt. Megtetszett neki a tudós gyerek, és megajándékozta a bölcsek kövének csipetnyi porával. Azután továbbállt; állítólag Bécsben is járt, ott rézgarasokat ezüstté változtatott; majd ahogyan jött, úgy el is tűnt. Valószínű, hogy amikor a csuhája kezdett már pörkölődni, kibújt belőle, és odébb sétált. A Böttger gyerek nem rejtette véka alá az ajándékot. A gyógyszerész, felesége, egy pap és három bizalmi személy jelenlétében kipróbálta, miután valamennyien szigorú titoktartást fogadtak. A pap 12 darab rézgarast tett egy tégelybe. Amikor megolvadtak, a fiú valami vörös port morzsolt rájuk, s hogy, hogy nem: az összeolvadt réz a lehűlés után tiszta aranydarabbá változott! Ezt gavallérosan a gazdája feleségének ajándékozta. Ezzel persze a titok lakatja is megolvadt. A patikárusné nem bírt ellenállni a kísértésnek; mutogatta a műaranyat; híre szétterjedt a városban, és eljutott I. Frigyes király fülébe. Hiszen akkor ez a gyerek soha be nem duguló pénzforrást jelent! Azonnal rátette a kezét, mint valami állami tulajdonra, s elrendelte, hogy biztonsági őrizetbe kell venni. A fiú azonban megneszelte a jó szándékot, elszökött a szászországi Wittenbergbe, és beiratkozott az egyetemre diáknak. Még meg sem száradt a porzó az egyetem matrikuláján, máris megjelent a városban egy porosz katonatiszt két katonával, és követelte a szökevény „berlini kölyök” kiadását.

A kerületi parancsnok vakarta a fülét. Egyetemi hallgatót csak így, egyszerű üzenetre kiadni! Amíg tétovázott, jött még egy üzenet: Frigyes királynak saját kezűleg aláírt levele, ebben nem restellte azzal az indoklással kérni ki a diákot, hogy odahaza lopásokat követett el. A kerületi parancsnok erre még jobban vakarta a fülét. Ha a porosz királynak ilyen fontos ez a patikárusinas, fontos lehet saját gazdája számára is. Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király szintén nagy hívője volt az alkímiának, és rengeteg pénzt költött rá. Egy báró Klettenberg nevű alkimista szédelgései 60 000 tallérjába kerültek. Csupán a havi fizetése 1500 tallér volt, s négy évig sikerült a hiszékeny királyt elvakítania. Ekkor kinyílt a szeme, és a szélhámost lefejeztette. A parancsnok tehát haladékot kért, amíg a Varsóban tartózkodó királytól utasítást kap. Annak persze esze ágában sem volt, hogy a becses fiút kiadja, s a „berlini kölyök” valóságos diplomáciai jegyzékváltásnak lett a tárgya. Odáig fajult el a helyzet, hogy a porosz király „barátságtalansággal és a jószomszédi viszony veszélyeztetésével” vádolta szász kollégáját. Mondják, hogy Frigyes király toporzékolt dühében, de semmilyen fenyegetőzése sem használt. Ágost ottfogta a nagyreményű gyereket, és Fürstenberg herceg helytartó gondjaira bízta. Ennél ismét sikerült a Laskaris-féle porral aranyat csinálnia, s ezzel hatalmas pártfogóra tett benne szert. (Ennek a manipulációnak a titka épp olyan ismeretlen, mint az elsőé.) A fiú a hercegnél megismerkedett annak legbizalmasabb barátjával, Tschirnhausen báróval. Ez elismert tekintélye volt a természettudományoknak, a Francia Akadémia is tagjának választotta. Részben a két úr pártfogásának köszönhette a berlini kölyök, hogy négy évig vezethette orránál fogva magát Ágost királyt is. Közben úgy bántak vele, mint egy előkelő úrfival; mindent megkapott, csak a szabadságot nem. Ötfogásos ebéd a drezdai palotában, ugyanolyan vacsora, bor, sör, amennyit parancsolt, ezüst asztali készlet. Ha méltóztatott a szabad levegőre kívánkoznia, udvari hintó kocsikáztatta meg. Amikor már túl járt a kamaszkoron, még vendégeket is fogadhatott, és mert kitűnő társalgó volt, az udvari előkelőségek szívesen ültek a nevezetes ifjú asztalához. Pénzt annyit kapott, amennyit csak kért. 1701 decemberétől 1704.

április haváig a király 40 000 tallért költött a becses állami fogolyra. Ez nem is takarékoskodott. Ha vendégei voltak, mindegyik egy saját készítményű, tallér nagyságú aranyérmet talált a tányérja alatt. Emiatt a társaságbeli hölgyek is szívesen tisztelték meg – sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, szeretőket is tartott, amint az előkelő gavallérhoz illik. Maga a király is úgy bánt vele, mint valami princcel. Amikor Drezdában volt, meghívta céllövészetre – Böttger fiatalúr ugyanis ezt a sportot különösen kedvelte. Levelezett is vele, ezekben áradozott a boldogságtól, hogy az isteni gondviselés Böttger ifiurat az ő keze alá juttatta. Egyik levelének ez volt a záradéka: „Alig várom, hogy élőszóval is kifejezhessem irányodban érzett vonzalmamat és affectiómat. Augustus Rex.” Böttger pályafutásának különös érdekessége, hogy a vakmerőség terén felülmúlta a szélhámosságban megőszült öreg alkimistákat. A király kezdte unni, hogy ezerszámra gurultak el a tallérjai, de arany még mindig semmi. Legyen vége a titkos laboratóriumi munkának, tessék előállni vele, meddig jutott el! Elküldte hozzá Pabst bányaügyi tanácsost, avassa be az eddigi eredményeibe. Böttger erre 1705. szeptember 7-én átadott ennek egy 20 oldalnyi részletes leírást a bölcsek kövének készítési módjáról. De előbb szerződésileg kikötötte többek közt ezt a feltételt: „Az univerzális szert nem szabad felhasználni élvhajhászatra, bűnös cselekedetekre, könnyelmű tékozlásokra, szükségtelen és indokolatlan háborúskodásokra. Továbbá az arcanum birtokosa nem szolgálhat olyan urat, akit házasságtörés bűne vagy ártatlanoknak kiontott vére terhel.” Erre a párját ritkító arcátlansággal megfogalmazott szerződési pontra a bányatanácsos, a helytartó és Tschirnhausen báró letette az esküt. Sőt maga Ágost király, aki nyakig ült valamennyi vétekben, szintén megküldte írásban az esküjét. A páratlan vakmerőséggel megfogalmazott feltétel persze azt a célt takarta, hogy

ha a művelet nem sikerül, rá lehessen fogni a kísérletező urakra: valamelyik felsorolt erkölcsi fogyatékosságban leledzettek. Csakhogy immár hat év telt el puszta ígérgetéssel. A húrt nem lehetett tovább feszíteni. Minden órában elpattanhat, s akkor a nyaka köré csavarodik, és úgy belefojtja a lélegzetet, hogy nincs az a bölcsek köve, amelyik megint szabadjára engedhetné. Kellett valami kézzelfoghatót szállítani. Ágost királynak az alkimista ábrándok mellett volt egy másik nagy szenvedélye: a kínai porcelán. Milliókat költött rá. Egyszer vázákat rendelt szász fejedelmi és lengyel királyi címerekkel: nem sajnált reájuk 50 000 tallért! Európa-szerte igyekeztek vegyészek a kínai porcelán titkát felfedezni, hasztalan. Böttger kétségbeestében abbahagyta a hiábavaló aranykotyvasztást, és erre a titokra vetette magát. Éjjel-nappal dolgozott; volt úgy, hogy napokig nem került ágyba; összevissza főzött és kavart mindenféle anyagot, s végre melléje szegődött a szerencse: puszta véletlenségből egy napon megpendült asztalán a valódi porcelán! Még csak barna volt a színe, de most már tudatosan dolgozott tovább, s nemsokára kikerült keze alól a fehér is. Nem érdemelte meg a szerencséjét. Csaló volt, s azt utóbb a királynak is bevallotta, de ez nagy boldogságában mindent megbocsátott. Az új meisseni gyár egykettőre kiszorította a kínai árut. Ontotta a porcelántárgyak sokféleségét – megjelent a porcelánkoporsók divatja is. Ugyan nem volt hosszú életű: egy temetésen kettétört, és a halott kifordult belőle. Abbahagyták. Böttger feje fölött teljes fénnyel ragyogott a fejedelmi kegy glóriája. Ágost király elhalmozta apró ajándékokkal. Küldött neki egyszer egy drágaköves gyűrűt, másszor egy medvebocsot és két kis majmot. Pénzt nem küldött, kellett neki magának. Ellenben rábízta a meisseni gyár igazgatását, elszámolás kötelezettsége nélkül. Böttger ezzel megtalálta az aranycsinálás igazi útját. Nagyúri módon élt, szórta az el nem számolt pénzeket, élvezte a dicsőséget és a rajnai borokat, naponta fél tucat palackot. Agyon is itta magát, fiatalon halt meg, 1719. március 13-án, 34 éves korában.{84}

A BÖLCSEK KÖVE ÉS A HERCEGNÉ DRÁGAKÖVEI

II. Rudolf császár prágai udvara gyülekezőhelye volt Európa aranycsináló szélhámosainak. Az 1590. évben bevonult oda egy Hieronymus Scotto nevű kalandor is. Valósággal bevonult: aranyos hintóban, 20 lovastul kísérve, megannyi lakájjal, cseléddel. Mit végzett ott, és Rudolfot mekkora összeg erejéig vágta meg, nem ismeretes. Csak annyit tudni róla, hogy két év múlva János Kázmér coburgi herceg udvarában bukkant fel, ekkor már grófi címerrel a hintója oldalán. A hercegnek rossz volt a családi élete. Felesége – a bajor választófejedelem leánya – meddő maradt; férje azután, ha még csak elhanyagolta volna, de durván is bánt vele, egyebekben pedig ivott és vadászott. Scottónak sikerült körülhízelegnie az elhagyott asszonyt és megnyerni a bizalmát. Egyszer ez megmutatta az ékszereit; kérte, hogy becsülje meg, és adjon tanácsot, hogyan lehetne egy részüket eladni, mert kell neki a pénz. A gróf persze vállalta a közvetítést, átvette az ékszereket, meg is szökött velük. Hamburgba menekült, onnan tovább, majd teljesen nyoma veszett. Nagy volt a botrány Coburgban – s ez még nagyobbra dagadt, amikor a herceg nyomára jött, hogy az asszony meddőségét egy Lichtenstein nevű udvari gavallérral kezeltette. Parancsára mind a kettőt börtönbe vetették, és bíróság elé állították. A bűnpernek van egy rendkívüli érdekessége. Olyasmi derül ki belőle, hogy az áladeptusoknak a szélhámosok ügyességén felül bizonyos okkult adottságaik is lehettek. Scotto esetében a hipnózis nyomaira akadunk. A hercegné ugyanis a bíróság előtt ezt vallotta: „Scotto megígérte neki, hogy a meddőségén segíteni fog. Amikor egyszer egyedül voltak a szobájában, kezébe nyomott egy lemezpapírból kivágott, mindenféle betűjelekkel teleírt és dróttal körülfont keresztet. Azután érthetetlen szavakat mormogott, ezekből ő csak a szentháromság emlegetését vette ki. Az lett a vége, hogy nem bírt magán uralkodni, és a gróf karjai közt kötelessége ellen vétett. Scotto ekkor rábeszélte, hogy férje mellett őt is tartsa meg

szeretőnek.” Az előzményekből kiderül, hogy Scotto már nem volt mai gyerek. A herceg egyik levelében azt írta neki, hogy „atyjának fogja tekinteni, s a hercegné is jó leánya lesz”. Tehát szerelmi kábulatról, érzéki önfeledésről nem lehetett szó – a deres hajú csábító hipnózist alkalmazhatott. Egész másképpen fest a Lichtenstein lovaggal folytatott viszonya. Így vallott róla: „Ő ezután Lichtensteinhez állt, méltatlan játékokat űzött vele, majd teljesen átengedte magát neki, s ahol csak lehetett, élvezte öleléseit. Mindennek az ő tapasztalatlansága az oka, s mint tudatlan fiatal teremtés, férje bocsánatáért esedezik.” A bíróság azonban úgy látta, hogy módja volt Scotto atyai karjai közt tapasztalatokat szerezni, s a lovagi ölelések élvezése sem vall éppenséggel tudatlanságra. Mindkettőjüket pallos általi halálra ítélte. A herceg az ítéletet élethossziglani fogságra változtatta. A hercegnét kolostorba küldte, Lichtensteint egy toronyba záratta. Fogságban halt meg mindkettő, a hercegné 20, a szerető 40 év múlva. A hercegné számára hiába kért kegyelmet családja, sőt több uralkodó herceg is: János Kázmér hallani sem akart róla. Sőt, bosszúját mintha hidegre tette volna, néhány év múlva megint felmelegítette. Feleségétől elvált, s 1599-ben újra megházasodott. Egy braunschweigi hercegnőt vett el. A lakodalom alkalmára egy gúnyérmet veretett: egyik oldalán ő maga volt látható, amint az új asszonnyal nagyban csókolózik – a másikon az eltaszított feleség, apácaruhában. Az előlapon ez a körirat: „Milyen szépen csókolóznak ezek!” A hátsó lapon: „Ki csókol meg engem, szegény apácácskát?” A történetnek még nincs vége. Száz év múlva János Kázmér és elűzött felesége ismét színre lép, ezúttal szellemek alakjában. Ekkor Coburgban Keresztély (Christian) herceg uralkodott, ugyancsak zavaros

fejű alkimista. Számlálatlanul költötte a pénzt a bölcsek kövére. A kis hercegség évenként 23 000 tallért jövedelmezett – kevés talán egy választófejedelemnek, de bőven elég egy liliputi hercegecskének. Ezt mind elnyelték az alkimista műhelyek, sőt adósságokba is keveredett, ezeket törleszteni kellett, s végezetül az 1685. évben saját rendelkezésére mindössze nyolc tallérja maradt. Azonkívül mai értelemben vett spiritiszta is volt. Szellemekkel érintkezett, ezek persze pénzt ígértek neki. Megjelent többek közt az elhagyott és romos lausnitzi kolostor apátja, és bizalmasan megsúgta, hogy a romok közt óriási kincs van elrejtve. Nevezetesen 10 millió tallér, egy aranykorona, egy aranykoporsó és egy font súlyú gyémánt. Ezt a lázálmot komolyan vette, és nyomban szerkesztett egy okiratot, ebben előre rendelkezett a kincsek felhasználásáról. Ezek a tételek foglaltattak benne: „Hercegi házam fényének emelése céljából alakittassék egy külön igazgatóság 800 000 rajnai forint tőkével. A meiningeni, romhildi, hildburghauseni és saalfeldi hercegek (alkalmasint valamiféle liliputi atyafiság) kapjanak fejenként 500 000 tallért. Egy nemesi alapítványra fordíttassék 400 000 tallér. Egy fogházra (!) 320 000 tallér. Feleségem Ő Kedvessége kapjon 300 000, leányom Ő Kedvessége 230 000 tallért.” És így tovább, végig az udvari személyzeten, le egészen a cselédségig; még a legkisebb lovászgyerek is kapandó volt 200 tallért. A romok között persze legfeljebb csak olyasmit lehetett találni, aminőre a Nagyidai cigányok egyik szereplője akadt a pincében.{85} 1696-tól 1707-ig naplót írt, ebben foglaltatik az 1705-i szellemjelenés leírása. Fényes nappal volt, éppen ebéd utáni pihenőre készült, amikor ajtaján halk kopogás hallatszott. Nem értette a dolgot, mert hiszen őrszem állt az ajtaja előtt, s az volt a parancs, hogy amíg a herceg fel nem kel, senkit se eresszen be. Mégis szólt, hogy „szabad” – erre kinyílt az ajtó, és belépett egy nőalak, előkelő, de divatját múlt ruhában. Lecsillapította a rémült herceget: ne féljen, ő Anna hercegné, néhai János Kázmér herceg néhai felesége. Arra kéri Keresztély urat, békítse ki a férjével. Hosszan következik a kriptaillatú társalgás leírása. Anna hercegné nem szégyellte magát, hogy szellemi alakjában hazudjon egy nagyot. Azt állította, hogy ártatlanul ítélték el, mert találkozott ugyan néha Lichtenstein lovaggal, de

nem történt köztük semmi, csupán vallási dolgokról beszélgettek. Ennek folytán Keresztély úr erkölcsi aggályai eloszlottak és vállalta a közvetítést. Másnap megjelent János Kázmér szelleme is, némi habozás után elhitte a felesége meséjét, mire Keresztély úr kezüket egymásba tette és áldást mondott rájuk. Azzal mind a ketten eltűntek, bizonyára oda, ahonnan jöttek. Az őr nem látott semmit, és nem hallott egyebet, mint Keresztély úr szavait. És ezek az emberek korlátlan hatalommal uralkodtak az alájuk rendelt népeken! {86}

MÉG EGY HERCEG ÉS MÉG EGY ALKIMISTA

Erről a bolondságról azért írok, mert magyar vonatkozása van. A trieri érsek s egyben választófejedelem palotájában 1631–32 közt egy magyar ember kísérletezett aranycsinálással. Wendrownikius Félixnek hívták. (Másutt ezzel a névvel nem találkoztam. Bethlen Gábornak lett volna a titkosügynöke.) {87} 1632. június 2-án este vacsora után az érsek Wiedmann nevű kamarásával elkísértette magát a magyarhoz. (A beszámoló az alkimistát mindig mint „a magyar”-t említi.) A műhely közepén egy kecskelábú asztal állt, rajta egy tányér, ezen egy kehely. A kemencében lobogott a tűz. A vendégek megcsodálták a gyönyörű kelyhet, amely remekmívű „pogány fejekkel” (nyilván antik érmekkel vagy gemmákkal) volt kirakva. Azután az érsek felhívta a magyart, hogy folytassa munkáját. A magyar húzódozott; azt mondta, hogy a munka testre és lélekre egyaránt veszélyes. Parancsra mégis elvégzi, de bizonyos szabályokat meg kell tartani. Üljön a herceg egy karosszékbe, el ne mozduljon onnan, és ne szóljon egy szót se, mert ez az ő (ti. a magyar) halálát okozná. A kamarást a szék mögé állította, és hozzáfogott a munkához. A kelyhet körülfonta egy dróttal, s ennek végét a kemencéhez erősítette. Bizonyos mágiás szertartások és imádságok mormolása után valami port dobott

a kemencébe, ettől az izzásig kezdett hevülni. Izzott a kehelyhez vezető drót is, maga a kehely pedig elkezdett dagadni és magasodni. Vele együtt nőttek a pogány fejek is. Egyre buzgóbban imádkozott a magyar, s egyre jobban tágult és magasodott a kehely, végül elérte a mennyezetet. Már ekkor a pogány fejek is embernyi nagyok voltak, s egyszerre egy hatalmas dördülés után kiugrottak a helyükből, mint megannyi szakállas, köpenyes, ijesztő ábrázatú férfi. Körülfogták a herceget, s a sorban utolsó rárivallt: „Íme, az ember, aki a római birodalmat át akarja játszani a gallusok kezére!” Majd egy másik kirántott köpenye alól egy pallost, s nekiszegezte a hercegnek, ezzel a felkiáltással: „Le az árulóval!” A herceg segítségért kiáltott, és elájult. A jelenés eltűnt. A magyar holtsápadtan terült el a földön. A kamarás a herceget visszatámogatta a szobájába; de alig hogy bedőlt az ágyba, egymást követő irtózatos dördülések rázták meg a palota falait, mintha mennykő csapkodott volna beléjük. Mindenki a laboratóriumba rohant: ott találták a magyart, fejével az ablakrács közé szorultan, élettelenül. Nyaka ki volt tekerve.

Az ember nemigen tudja, mit gondoljon az éjjeli rémtörténetről. A jelenések fenyegetőzéseinek politikai mellékíze van, s arra vallanának, hogy a kamarás összejátszott volna a magyarral, s közösen rendeztek egy bűvészmutatványt, a franciabarát herceg elrettentésére. Vagy csupán mese lenne az egész? Ha mese, akkor is tanulságos, és világot vet a kor babonás, mágiás, alkimista képzelgéseire: ugyanis a hírközlés feltételezte, hogy a bolondokházába illő történet valóság, és nem kitalálás.{88}

A DIVATŐRÜLET

A BOLONDOK KÖVE

A bölcsek köve után nem mehetek el szó nélkül a bolondok köve mellett sem. Azt jelképezem vele, hogy rajta fenik ki ollóik elkopott élét a nagy divatszabók új meg új szabászati remekekre és új meg új törvényes zsebmetszésekre. A rendes és értelmes divatot nem lehet fölöslegesként lebecsülni. Változatosságával, talán még apró szeszélyeivel is a Szépet szolgálja, anélkül pedig szürke lenne az élet. De a divattörténet azt tanítja, hogy a szeszély sokszor őrületté fajult, és a ruhafényűzésnek legesztelenebb megnyilatkozásaival döbbentette meg az épelméjűek világát.

DIVATTOBZÓDÁSOK

Miképpen fogták fel különböző korok a ruhafényűzést? A görög Xenophon megbotránkozva írja az elpuhult perzsákról, hogy télen nemcsak meleg felsőruhákba bugyolálják magukat, hanem meleg kesztyűket húznak a kezükre! A magyar Heltai Gáspár a selyemruhát is tobzódásnak minősíti. 1552-ben jelent meg a kicsapongásokat elítélő művecskéje: „Az részegségnec és tobzódásnac veszedelmes voltáról való Dialógus.” Ebben a derék prédikátor így emlékezik meg korának elfajult ruhaluxusáról: „Ezelőtt való időikben egy asszonyember sarut tizenkét pénzen vesznek vala,

most pedig hatvan pénzen. Immár nem jó az országbeli bőr hozzája, hanem idegen országiból kell hozni. Ez előtt való időkbe egy jeles menyeközébe (menyegzőbe) alég láttál két selemruhát, de most minden ftölcsérgyáritóné selemruhába morál. – A sok gyűrűket, boglárokat, kapcsokat, kösöntyűket ki számlálhatná meg? Bezzeg efféle szertelenségre pénz kell!” Pénz kell rá! Ez a refrénje mindig a temérdek vádnak, amelyeket századok során a ruhaluxust kedvelő asszony fejéhez vagdostak. Egy régi magyar versezetben a házasulandó ifjú így elmélkedik:

Szüntelen ruházni kell a feleséget, Telhetetlen gyomra kíván sok költséget. Hogysem mint szenvedgyek ennyi sok ínséget Jobb holtig viselnem ifjú legénységet.

Ha városit veszek, azok cifra gőgök, Újabb-újabb ruhát szerezni nem győzök. Selyemből pártára én szert nem tehötök, Kedvetlen hunyorít másként a szemöldök.

Nagyon érdekes művet írt a XIV. század vége felé Latour Landry lovag. Leányainak ad benne erkölcsi tanácsokat, s fűszerként apró történetkékkel tarkázza az oktatást. Íme egy tanulságos példázat, ez a derék lovag szerint a tulajdon első feleségével esett meg. Meghalt az asszony, és odakerült Mihály arkangyal elé, hogy feleljen tetteiért. Nagy mérleg állt az arkangyal előtt. Egyik serpenyőjébe belerakta a nő földi jó cselekedeteit. De a másik serpenyő mellett a sátán vigyorgott, s bedobálta a vétkeit, többek között gyűrűket, csecsebecséket és tíz pár ruhát, holott – mondotta – elég lett volna neki a fele is. A serpenyő a sátán

felé billent, aki is nyomban elvitte az asszonyt, lehúzta róla a rajta lévő köntöst, s a boldogtalannak pucéron kellett az örök tűzbe bevonulnia. Lehet, hogy a Landry kísasszonyok hasznukra fordították a hiteles történetben rejlő tanulságot, de sajnos számos nőtársuk semmibe sem vette a túlvilágon fenyegető meleg napokat, és nem tíz pár, hanem ezerötszáz pár ruhával tömte tele a szekrényét, mint Erzsébet angol királynő, akit azonban a háromezer aranyos köntöse sem tett szebbé egy szikrával sem. Egy másik Erzsébet, az oroszok cárnője szintén bolondja volt a sok és szép ruhának. Már csak azért is sok kellett neki, mert kövér volt és mértéktelenül izzadt; egyetlen báli éjszakán legalább háromszor váltott ruhát és fehérneműt. Külön udvari hivatalnokokat tartott, ezek lesték a pétervári kikötőbe befutó hajókat, a rakományban talált piperecikkeket lefoglalták, és válogatás végett a cárnő elé hordták, nehogy más asszony elcsípjen belőlük valamely divatos kelmét vagy ruhadarabot. A párizsi orosz követnek az volt a legfontosabb diplomáciai megbízatása, hogy a legújabb divatkreációk után kutasson. Lord Hyndford, a pétervári angol követ úgy vélte országának érdekeit szolgálni, hogy egész nap a divatlapokat bújta, és friss londoni szövetekkel kedveskedett a mindenható fejedelmi asszonyságnak. 1753-ban tűz ütött ki a moszkvai cári palotában, és négyezer ruha égett oda. Maradt még elég Pétervárott. ahol a cárnő halála után felleltározván a hagyatékot, találtak egyebek közt tizenötezer ruhát, sok ezer zsebkendőt, száz vég érintetlen ruhakelmét és két ládát, telezsúfolva selyemharisnyákkal. Marie Antoinette-ről azt írja Camjean asszony emlékirataiban, hogy a királynénak a téli idényre 12 nagy toalettje, 12 nappali öltözete és 12 díszes abroncsszoknyás ruhája volt. Ugyanennyi a nyárra és a tavaszra. Az idény végével átnézte az egész ruhatárat, s csak kivételesen tartott meg egyet-kettőt, a többit elajándékozta. A ruhatáros komornyik minden reggel jelentkezett a főkomornánál, s átnyújtotta a mintakollekciós könyvet. Ebbe a könyvbe valamennyi ruhából kis mintadarabok voltak beragasztva, s könnyebb felismerés céljából a mintához a ruhadíszből is csatoltak egy kis mutatványt. A királyné felébredvén, éhgyomorra, áttanulmányozta a könyvet, s gombostűkkel jelölte meg a ruhákat, amelyeket aznap viselni szándékozott. Joséphine császárné, amikor felébredt, megfésültette magát; azután következett a toalettszemle. Nagy kosarakban hordozták eléje a ruhákat, kalapokat és egyéb piperét. Egyéni szenvedélye volt a sál. Ezekből állandóan 300-400 darabot

tartott; ruhákat, ágytakarókat, sőt kutyapárnákat is csináltatott belőlük. Reggel rendesen valamelyik drága selyemsálját terítette a vállára, amivel néha Napóleonnak egy gavalléros tettre adott alkalmat. Ha belépett a császárné öltözőszobájába, és úgy gondolta, hogy a sál túlságosan eltakarja a remek vállakat, egyszerűen letépte, és behajította a kandallóba. A császár a gyors elhatározások embere volt… Joséphine nem értett úgy a szakmához, mint Marie Antoinette. A szállítók irtózatosan becsapták, mindent háromszoros áron sóztak rá. Ő pedig valódi kreol könnyelműséggel válogatás nélkül vásárolt, magának a vásárlásnak gyönyörűsége végett. Frédéric Masson számítása szerint az 1804-től 1809-ig terjedő időszakban toalettszámlája összesen 6 647 580 frankot tett!

A tékozlási szenvedély akárhányszor átlépte a józan ész határát. Brantôme írja Condé herceg menyegzőjéről, hogy a menyasszony a drágakövekkel megrakott nehéz aranyszövetű ruha súlya alatt egyszerűen megroggyant, és nem tudott lépni. A király odaküldte Montmorency herceget, Franciaország connétable-ját, azzal a paranccsal, hogy fogja galléron, és segítse be a templomba. Egy másik fejedelmi esküvő, IX. Károly lakodalma, arról lett nevezetessé a divat krónikájában, hogy ezen a menyegzőn tűnt fel a világtörténelem leghosszabb uszálya. Hossza húsz rőf volt, vagyis mai mértékben körülbelül huszonnégy méter. A teméntelen sleppet a menyasszony hordta, helyesebben az ő ruhájának volt a tartozéka, mert hordani három vérbeli hercegnő hordta utána. Ezek maguk kénytelenek voltak megelégedni nyolcméteres nyúlfarknyi uszályocskákkal. Egy magyar asszonyról is maradt ránk adat. Magyarországi Klementina, Martel Károly leánya, nőül ment X. Lajos francia királyhoz. A halála után felvett leltár arról tanúskodik, hogy életében nem vetette meg a fényűző piperét. A leltár négy olvasót is felsorol a drágaságok között. Tudni kell ugyanis, hogy a XIV. század elején szokás volt állandóan olvasóval járni. Az övre vagy a karra akasztva hordták. A divat erre a kegyes rendeltetésű tárgyra is rávetette magát, és addig csinosította, míg valóságos alkatrésze lett a női piperének. Klementina asszony olvasói között egyiknek tíz szeme csupa zafírból volt csiszolva – sőt akadt egy még díszesebb: negyvennyolc darab nagy igazgyöngy és hat darab zafír volt a zsinórjára fűzve. Klementina ruhatáráról nem találunk feljegyzést, de a kutyáiról tudjuk, hogy selyemmel bélelt és ezüstpaszománttál szegett kosarakban aludtak.

Csakugyan, még a kutyák is hozzájárultak a női pipere luxusához. Az említett XIV. században az volt a divat, hogy a kis kedvencek féken tartására szolgáló korbácsokat aranynyéllel látták el és drágakövekkel rakták ki. Bourbon Johanna királynőnek egész gyűjteménye volt belőlük. Íme a korbeli leltár leírása az egyik darabról: „Egy kutyakorbács, a fogantyúja aranyból; rajta három drágakővel kirakott markolatgomb; a fogantyú végén egy nagy négyszögletes zafír. Magán a korbácson hét gomb, mindegyike tizennyolc darab nagyszemű gyöngyből.” Voltak időszakok, mikor még a férfiak is mintha teljesen elvesztették volna az eszüket. 1414-ben Franciaországot a végkimerültségig elgyengítette a belső pártviszályok és az angol háborúk vérvesztesége, azonban Orléans hercege, a király unokaöccse, pont ekkor érezte szükségét, hogy olyan új ruhát csináltasson, amilyen eddig még nem volt. Ez a derék úr egyebekben azzal tett szert nevezetességre, hogy a legnagyobb asszonybolond volt Európában. Nem Don Juan-i értelemben, hanem ahogyan a lovagkor hősei imádták a nőt: romantikus, epekedő rajongással. Az új ruha is valamely imádott hölgy tiszteletére készült, erre vall az eredeti ötlet, amellyel a ruha ujját kellett a szabónak feldíszítenie. Végig az ujjak hosszában egy kotta volt rájuk hímezve, akkori divatos sanzonnak az első sora, ez hivatva volt a lovag úr érzelmeit példázni. A kotta 142 kottafejet tartalmazott, s minden egyes kottafej 4 darab, négyszöget alkotó igazgyöngyből volt hímezve. Egy-egy ruhaujjon tehát 568, összesen a kettőn 1136 darab igazgyöngy hirdette a lovag gyengéd szerelmét. Rákövetkező évben zajlott le a szomorú emlékű azincourt-i csata. A herceg úr fogságba esett s módjában volt 18 esztendeig a londoni Tower falai között dúdolni a gyöngyös sanzon szövegét: Madame, je ne suis plus joyeux.” (Asszonyom, vége a jókedvemnek.) XIII. Lajos keresztelőjén a magas uraságok ki akartak tenni magukért, s egyik a másikra árverezett, melyik tud ragyogóbb öltözetet kitervezni. Bassompierre marsallnak szerencséje volt. Az utolsó napokban lelkendezve rohant hozzá a szabója, és jelentette, hogy éppen most érkezett meg egy hollandiai kereskedő friss gyöngyszállítmánnyal; azt meg kellene venni, nehogy más elkaparintsa. A marsall meg is vette rögtön a gyöngyöket, és kihímeztette velük a ruháját, amely különben is igen gyönyörű lehetett: violaszín brokát egymásba fonódó arany pálmalevelekkel. Mások is hordtak gyöngyös ruhát, de ilyet senki sem; mert a felhasznált gyöngyök súlya összesen ötven fontot tett! A marsall kiállta az erőpróbát, mert sem a keresztelőn nem szakadt meg az irtóztató súly alatt, sem a

számla kifizetése alkalmával, amely kereken 14 000 tallérról szólt. Vagyis mai értékben, a pénz vásárlóerejét számítva, a ruha körülbelül két és fél millió forintba került. Ugyanezen keresztelőn Épernon herceg olyan díszkardot kötött az oldalára, amelynek hüvelye 1800 darab gyémánttal volt kirakva.

A SZOKNYA TÖRTÉNETE, A VERTUGADIN

A XVI. században Európa divatját még a spanyol udvar diktálta. Nem Párizs, hanem Madrid volt a központ, ahonnan a divat fényküllőí szertesugároztak. Innen indult el diadalútjára a vertugadin; a krinolin ősanyja. Ez a szörnyű ruhadarab legrégibb formájában tökéletes dézsa vagy hordó alakú volt. Abroncsokból készült, és drága szövetekkel borították be. A dáma beleállt a szövethordóba, ezt hozzáerősítették a derékhoz, és beborították a derék szétterülő alsó lebenyével. A derék irgalmatlan szorosra volt összefűzve; úgynevezett darázsderék módjára meredt ki a hordóból. Az építmény folytatása volt a nyak körüli kikeményített, felálló, hatalmas gallér, és betetőzte a magasra tornyozott frizura. Az ekként megabroncsozott, acélpántokba fűzött és kikeményített divathölgy olyan lehetett, mint egy mozgó páncéltorony; a nőből nem látszott semmi, csak a feje. A szövethordó születésének körülményeit bajos felderíteni. Legismertebb változata szerint azt a célt szolgálta volna, hogy palástolja az élni vágyó hölgyek kezdődő anyaságát, és lehetővé tegye, hogy az utolsó percig feltűnés nélkül vehessék ki részüket a nagyvilági élet örömeiből. Másik változat szerint egy ferde csípejű infánsnő tiszteletére találták volna ki – egy harmadik elmélet pedig úgy vélekedik, hogy tulajdonképpeni hivatása a női erény védelmezése volt, vagyis afféle erényöv, módosított és szalonképesebb alakban. Ennek a véleménynek legfőbb támasza maga a név, amely az ófrancia vertugade szóból ered, ez viszont nem egyéb, mint a vertu en garde (erény a résen) vagy a vertu gardien (erényőr) összevonása. Igen ám, de az abroncsszoknya spanyol neve verdugado, ami nem résen levő

erényt jelent, hanem zöld favesszőket, amelyekből az abroncs készült, mielőtt a halcsontot alkalmazták volna. A névből különben sem lehet biztosan következtetni, hiszen az angoloknál már egészen eltorzított alakban lépett fel a szoknya neve, így hívták: farthingale. Sokkal valószínűbb az, hogy a szövethordót a spanyol udvarnak szinte aszkézisisé merevült, rideg erkölcse hozta létre, amely az asszonyi idomok dús pompáját illetlennek, bűnre csábítónak, elleplezendőnek ítélte. Úgy látszik azonban, hogy ez a szigorú elmélet csupán Spanyolországban állta meg a helyét, mert egyebütt a vertugadin teljesen ellenkező hatásokat váltott ki. Ezt a hatást legpontosabban Montaigne határozza meg könyvének abban a fejezetében, amelynek ez a címe: „Vágyainkat az akadályok növelik.” Az emberi gyarlóságok bölcs észlelője így elmélkedik az abroncsszoknyáról: „És hát mire jók ezek a bástyák, melyekkel asszonyaink az ágyékukat körülpáncélozzák, hacsak arra nem, hogy ingereljék az étvágyunkat, és azzal vonzzanak magukhoz, hogy távol tartanak maguktól?” Ez a kényelmetlen, bonyolult, drága, esetlen és nevetséges szoknya egészen a XVII. század elejéig tartotta bebörtönözve az asszonyi testet, makacsul ellentmondva a divat legfőbb alaptörvényének, amely szerint szeszélyes és folyton változik. A hajdani divathölgy konokul ragaszkodott hozzá, és vállalta a vele járó tortúrát. El kell képzelni őt a meleg nyár kánikulás napjaiban, amikor hősiesen cipeli magán saját külön kínzókamráját. S ha még csak a divathölgy ragaszkodott volna hozzá! De megkívánta az abroncsszoknyát a polgárasszony is, elterjedt minden társadalmi osztályban, s rányomta bélyegét az egész századra. Ez a nagy népszerűség okozta azután a vesztét. Az előkelő dáma végre ráeszmélt, hogy ilyen módon nincs meg a kellő elválasztó szakadék közte és a polgárnő között, s a vertugadint feláldozta a divathiúság oltárán. Az abroncsszoknya némi haláltusa után kimúlt. Azaz dehogy múlt ki, csupán száz évig tartó tetszhalálba dermedt!

A PANIER

A XVII. század elején kilépett koporsójából, s rohammal foglalta el ismét a régi

trónt. Más uralkodói nevet választott, immár nem vertugadin volt a neve, hanem panier. Maga a név éppenséggel nem előkelő, mert kosarat jelent, mégpedig azt a vesszőből font kast, amelyben a francia paraszt tyúkjait szokta a vásárra vinni. Tökéletesen ilyen volt az újraéledt divatú szoknya formája, öt vagy több elliptikus formájú abroncsot használtak fel hozzá; a legalsó volt a legbővebb kerületű, a legfelső a legszűkebb. Az abroncsok halcsontból vagy nádból készültek, szalagok és pántok tartották őket össze, s a kalickaszerű alkotmányra ráfeszítették a szövetet. A divat ezt a remekművet továbbfejlesztette, és a harangforma lassanként átalakult, mégpedig elöl-hátul laposabbra, oldalt szélesebbre, mintha az egész panier-t összelapították volna. Ennek folytán széltében egyre ijesztőbb méretekre tett szert s a század közepe táján a nagy udvari ünnepségeken hordott gálapanier alsó abroncsainak kerülete hét-nyolc rőföt tett! Ekkora kényelmetlenségi csúcsot még a vertugadin sem bírt elérni. Azaz – a panier egy tekintetben kényelmesebb volt amannál. Ezt a kiszélesített szoknyát ugyanis a derék körül jóval az övmagasság fölé emelték, olyan magasra, hogy a dáma a két könyökével rátámaszkodhatott a tulajdon szoknyájára. Egyebekben csak baj volt vele. Az ajtón a rengeteg széles ketrec nem fért ki, úgyhogy a dáma csak oldalvást tipeghetett rajta keresztül. Ha gyalog ment, elfoglalta a fél utcát, s a gavallér nem haladhatott az oldalán, hanem egy lépéssel előtte vagy mögötte volt kénytelen lépegetni. Legbonyolultabb volt a leülés. Némi ügyesség és gyakorlat kellett ahhoz, hogy az asszonyság kecsesen helyet foglalhasson, s még több, hogy a leülési művelet zajtalanul történjék, mert a kecses jószág keserves nyikorgást csapott, mikor a hölgy súlya az abroncsaira nehezedett. A panier uralma megingathatatlannak bizonyult. Átterjedt Európa egyéb országaiba, s egyforma lelkesedéssel hordta hercegné, grófné, polgárasszony, de még papné is. Ismeretesek egy pernek az iratai, ezt egy kis német falu lelkészének felesége indította az egyházközség ellen avégett, hogy bocsássanak rendelkezésére a templomban két ülőhelyet, mert egy nem elég neki és a szoknyájának. Nem használt semmi. Hiába támadták a panier-t szószékről a papok, förmedvényekben a pamfletírók – hiába csúfolták a nőket azzal, hogy olyanok, mintha vízhordó vödröket hordanának oldalukra kötve a szoknyájuk alatt – hiába

próbálták rendeletekkel korlátozni a szörnyű anyagpazarlást: a panier egészen a forradalmat megelőző évekig szilárdan tartotta magát. Akkor persze kimondták a halálos ítéletet őrá is, mint a feudális világ teremtményére. Senki sem siratta meg a szörnyeteg halcsontdivatot, csupán egyetlen ország: Hollandia. Ott az abroncsszoknya virágzásának idején 6000 forint alaptőkével részvénytársaság alakult cethalak vadászatára és feldolgozására, s a panier magával rántotta a bukásba a társaságot is.

AZ EMPIRE RUHA

A forradalmat követő időben, különösen a francia császárság alatt a divat átcsapott a másik végletbe. A szoknya dagadásának korszakát a lohadásé váltotta fel. Addig-addig lohadt, amíg szinte elfogyott. Az empire ruha úgyszólván teljesen a testhez tapadt, légiesen könnyű szövetekből készült, s természetesen át is látszott, mint a levegő. Ami a könnyűséget illeti, tudunk toalettekről, amelyeknek súlya – beleértve a cipőt és az ékszereket is – nem haladta meg a 16 latot, vagyis mai súlymértékben a negyed kilogrammot. Megmagyarázza ezt a majdnem súlytalanságot a felhasznált anyag körüli dicséretes takarékosság: a ruhának nem volt ujja, s a dekoltázs a lehetőségig, sőt még azon túl is kimélyült. Mikor egy londoni művésznő ezt a gazdaságos divatot be akarta mutatni a színpadon, a földszintről zsebkendőket dobáltak fel, és viharosan biztatták, hogy ne takarékoskodjék, itt a hozzávaló pótanyag.

A KRINOLIN

1854-ben az abroncsszoknya megint feltámadt, s éppoly diadalmenetben vonult be Párizsba, mint annak idején Napóleon, amikor otthagyta Elba szigetét. Uralkodói nevét ismét megváltoztatta;, ezúttal úgy hívták: krinolin. (A latin crinis: szőr, lószőr szóból, mert az abroncsokat összefogó szövet lószőrből készült.)

A krinolin szédítő diadalútjáról néhány számadat fog tájékoztató képet nyújtani. Egyetlen szászországi gyár az új divat tizenkét esztendős uralkodása alatt, vagyis 1854-től 1866-ig összesen 9 597 600 darab krinolint készített. Darabjához 90 rőfnyi acélabroncsra volt szükség, tehát az egész gyártott mennyiségnél 863 784 000 rőföt használtak fel, Tudjuk, hogy a föld kerülete 71 982 földrajzi mérföldet tesz, tehát kellő átszámítások után ahhoz a hátborzongató eredményhez jutunk, hogy egyetlen krinolingyár abroncsanyagával tizenhárom és félszer lehetett volna a földgömböt körülkeríteni. S a krinolin az ő divat-világbirodalmát zsarnoki önkénnyel kormányozta. Az asszonyok talán még több szenvedésadót fizettek, mint a vertugadin korszakában. Nehéz volt benne járni, nem csupán a szerkezet és a szövetmennyiség súlya miatt, de azért is, mert a szerkezet nem követte engedelmesen a test mozdulatait, hanem úgyszólván önálló életet élt, és a saját mechanikájának törvényei szerint billent jobbra vagy balra, huppant előre vagy hátra, perdült félkörbe. Csak megfelelő tanulmány és gyakorlat után lehetett a járás és a krinolin billegése között összhangot teremteni. Hát még leülni vele – valóságos művészet kellett az engedetlen acélabroncsok rugózásának megfékezéséhez s ahhoz, hogy leülés közben a könnyű tüll és csipke tönkre ne gyűrődjék. Az élet sok gyengéd öröméről kellett a krinolinos asszonynak lemondani. Bajos volt kirándulni, erdőszélen vagy virágos réten heverészni, a tulajdon gyerekével játszani: mind a tiltott gyönyörűségek sorába tartozott. A gyerekét még kézen fogva sem sétáltathatta, ami pedig a férjet vagy gavallért illeti, bele kellett nyugodniuk, hogy a karon fogva járás kedves szokása immár lehetetlenné vált. Amellett a szatírának olyan gyilkos sortüze zúdult a krinolinra, aminőről a vertugadin idejében nem is álmodhattak. Akkor csupán jámbor prédikátorok mennydörögtek a bolond divat ellen a szószékről, s egy-két nyomtatott förmedvény keringett csekély számú közönség között – de most a tömegével megjelenő élclapok hétről hétre, napról napra ostorozták a krinolinos asszonytársadalmat. Tizenkét évig állta a krinolin az ostromot, akkor végre megadta magát, és elvonult a színtérről. Elhagyta a trónt, de maga helyett ráültette apró csemetéjét, a turnűrt. Lószőrrel kitömött kis vánkos volt ez, melyet az asszonyok hátul a szoknyájuk

alá kötöttek. Egyik hajdani nyelvészünk az intim toalettdarabra ezt az elnevezést használta: farnövelő párna. Hogy ez nem hangzik egész illedelmesen, arról csakis a párna tehet; hivatását kifejezni pontosabban alig lehetséges. Ha az asszonyok ezt a párnát valóban azzal a hátsó gondolattal hordták, hogy bizonyos testi adottságokat még jobban hangsúlyozzanak, s ezáltal a férfivilággal szemben egy hathatós csábeszközre tegyenek szert: úgy ez szerfölött együgyű számítás lehetett. A férfi nagyon jól tudta, mi a különbség ábránd és valóság között. Inkább arra kell gondolni, hogy a turnűr a ruhát feldagasztván, alkalmat nyújtott dúsabb kiképzésre, gazdagabb díszítésre, vagyis több szabómunkára, s valószínű, hogy a furcsa vánkost voltaképpen a szabók sózták a hölgyvilág nyakába, már amennyiben vele kapcsolatban nyakról lehetne beszélni.

AZ USZÁLY

Az uszályt, ezt az impozáns ruhatoldatot nem nőkön látjuk először megjelenni, hanem férfiakon. Lehet, hogy az ötletet a hímpáva adta, ez valóban pompázatos megjelenésszámba megy, amint hosszú uszályát hol kiteríti, hol összecsukja. A lovagkorban még nem hordtak külön nadrágot és kabátot, hanem az egybeszabott alsóruhára hosszú palást borult. Temetéseken, nagy ünnepélyeken előkelő személyiségek azzal igyekeztek fellépésüket minél méltóságosabbá tenni, hogy a palástot hátul megnövesztették. A mögöttük leomló és maguk után vonszolt ruhatöbblet nem csupán alakjukat nagyította meg, de járásukat is lassúvá s a célnak megfelelően ünnepélyessé szabályozta; a nehéz, drága szövettel való pazarlás pedig viselőjének előkelősége, gazdagsága mellett tett kiáltó bizonyságot. A fejedelmi udvarokban csupán rangbéli uraságok közlekedtek. Ez a rangbéliség alapozta meg az uszály fényes karrierjét. Az etikett ugyanis nem engedte meg, hogy a gróf épp olyan hosszú uszállyal seperhesse a földet, mint a herceg, ez meg éppenséggel akkorával, mint maga az uralkodó fejedelem. Az uszály hosszát tehát rang szerint kellett adagolni. S ha csak egy-két rőfnyi különbséget állapított is meg a szertartásmester az egyes fokozatok között, annyi megkülönböztetést igénylő főnemes, katona, egyházi és világi méltóság akadt egy fejedelmi udvarban, hogy a felsőbb fokokon az uszály már mértéktelenül hosszúra növekedett.

Ez az etikettszabály a nőkre is vonatkozott, mert igen természetes, hogy az asszonyok felösmervén az uszályban rejlő anyagpazarlási és páváskodási lehetőséget, siettek azt a férfiaktól átvenni. Egy francia udvari rendelkezés így szabályozta az uszály hosszát: A királynét megilleti 11 rőf, a királylányokat 9, a királyi unokákat 7, a vérbeli hercegnőket 5, egyéb hercegnőket 3 rőf. Saint-Simon, akinek ezeket az adatokat köszönhetjük, nem írja meg, hogy a grófnéknak, márkinéknak és egyéb alfőnemesi hölgyeknek mekkorácska sleppel kellett beérniök. Elég lehetett nekik két rőf is, hiszen egy párizsi rőf 1,19 métert tett. A sokrőfös, nehéz brokátból készült uszály persze már nem csupán szabályozta a lépéseket, hanem a járást is lehetetlenné tette. Ezen segíteni kellett. Az udvari szabályzat egy új kitűntető megbízatást létesített: az uszályhordozóét. Igen nagy megtiszteltetés volt ez, törték is utána magukat az udvari népek. Ez a megalázkodó törtetés magyarázza meg a szónak azt az értelmét, amely a szokásmondásban használatos. Néha két uszályhordozót is szerepeltettek, sőt különös alkalmakkor három is nyomakodott a fejedelmi hölgy sarkában: kettő kétoldalt tartotta az uszályt, a harmadik a legvégét emelintette. Ilyen arisztokratikus divat további pályafutása előre látható volt. Ha nem is a királynékat megillető fantasztikus hosszúságban, de szerényebb méretekben minden asszonyi szoknya meguszályosodott. Nem csupán ünnepélyeken és termekben hordták, de hétköznap is künn, az utcán. Ki hinné, hogy a férfiak ezen a szemétsöprésen hatszáz évig szörnyülködtek anélkül, hogy a nők törődtek volna a véleményükkel. A Roman de la Rose, a XIII. század híres verses regénye huszonnégyezer sorából néhányat az uszálynak is szentel. Prózában ez a kis megrovás így hangzik: „A nők rőfnyi hosszúságban húzzák maguk után uszályukat, és hallatlanul vétkeznek vele, mert nehéz pénzt adnak ki érte, s ezt elvonják a szegényektől és bennük Krisztustól; fölseprik az utcán a port, bolhákat szednek össze, mindezt behordják a templomba, s a szent helyeket bemocskolják és megszentségtelenítik a piszokkal és porral, amely olyan sűrűn száll a levegőben, mint a tömjénfüst!” A megrovás nem sokat használt. Eltelt néhány száz esztendő, s az uszályutálat a

férfiaknál még mindig időszerű volt. Guyon doktor 1610-ben ekként fakadt ki az egészségrontó divat ellen: „A női ruha jelenleg redős és bő, különösen az ujja olyan bő, hogy akár egy kecskebak belebújhatik – az uszály pedig rendszerint hat lépés hosszú. A maguk után vonszolt uszály alatt por, sár, kutyaszemét és egyéb mocsok gyűlik össze, s ezt behordják a paloták termeibe. Bálban csak úgy tudnak táncolni, ha egy nagy csattal felfűzik a haszontalan ruhadarabot a hátuljukra. Mire hazamennek és levetkőznek, a lábuk egészen fel van puffadva, úgy megerőltették magukat egész nap a cepekedéssel.” Kár volt a fáradságért. Mihelyt az asszonyok kitapasztalták, hogy az uszály megnagyítja az alakjukat és ünnepélyessé varázsolja a megjelenésüket, konok kitartással ragaszkodtak hozzá, és hordták, húzták, vonszolták, cipelték; lett légyen a szoknya alapdivatja akár abroncsszoknya, akár testhez tapadó empire ingruha. A régi asszony nem látta meg az uszály természetellenes komikumát, sőt a megjelenés terebélyesítése és fenségessé tétele céljából nem csupán hátul toldta meg a ruháját, de kétoldalt is ünnepélyessé lomposította azokkal a bő ruhaujjakkal, melyeket Guyon doktor említ, s melyek néha a földig lógtak, úgyhogy nem egy, de két kecskebak is beléjük bújhatott volna. Houppelande volt ennek a ruhának a francia neve. Hozzánk is eljutott; régi zamatos magyarsággal az ilyen lefityegő, bő ujjú mentét kutyafüles mentének hívták. Általános divattá vált; férfiak éppúgy hordták, mint a nők. Apor Péter így írja le a XVII. század elején dívó erdélyi férfiviseletet: „Az uraknak az pompára való mentéjek hosszú volt, annak nagy hosszú galléra majd a háta közepit érte. Az két ujja úgy fityegett a földig; az mentéje ujja kutyafüles volt, bélelve pedig attól fogva, az hol az kezit az hasadékon kidugta, sehol sem volt, hanem osztán az végin egy kutyafül felé az kutyafüllel együtt egy kevés bélés volt.”

A NADRÁG TÖRTÉNETÉBŐL

Ez a kutyafül, valamint a férfiöltözéknél is használt uszály arról tesz bizonyságot, hogy az anyagpazarlást nem szabad csupán az asszony számlájára írni. Voltak korszakok, mikor a férfi még az asszonynál is jobban kitett magáért, amint ezt a plundranadrág esete bizonyítja. Az európai divat a XII. század táján kezd komolyan foglalkozni a nadrággal. Ebben az időben két külön darabból állt; mindkettőt külön-külön húzták fel, mint combtövig érő hosszú testhezálló harisnyát. Az ágyék körül egy rövid alsónadrág rejtőzködött, ennek végét begyűrték a két nadrágszárba. (Az angolban még ma is többes számban hangzik a nadrág neve: breeches, a latin braccae szóból.) Ez a veszedelmes divat mindaddig nem okozott különösebb bajt, amíg a nadrág fölé a lovagkor szép, hosszú köntöse borult. De a XIV. században a férfidivat megunta a hosszú köntösöket, amelyek alig különböztek az asszonyok ruhájától, s rövid, derékig érő, szűk ujjast parancsolt a férfiakra. Az új divat nem számolt a nadrággal, amely egyszerre meglehetős merészséggel tárult a világ elé. Viszont éppen ez a merészsége olyan kedveltté tette, mondjuk: a férfiak szemében, hogy képes volt több mint egy századig ellenállni minden változtatási kísérletnek. Mindössze az történt, hogy felismerték a két külön nadrágrész divatjának gyámoltalanságát, és a két részt egyesítették, ezzel megalkotva a mai nadrág alapformáját. Szemérem szempontjából ez az újítás nem nagy nyereséget jelentett. Sőt. A nadrág annyira szűk volt, hogy a divat pontos követéséhez ragaszkodó uraságokat két inasnak kellett a szárakba belerázni. Feszült és tapadt, ahol csak lehetett. Ahol pedig nem lehetett, ott a divat kitermelte azt a furcsa, töméssel merevített posztókupakot, amely a nadrágprésbe szorított férfivilág számára a szükséges könnyítést jelentette. Francia neve volt braguette; a németeknél Hosenlatz és Schamkapsel; a régebbi magyar szótárakban mint nadrágellenző és leppentyű jelentkezett. A tisztára gyakorlati célú tokkal utóbb nagyon visszaéltek. Más színű posztóból készítették, zsinórzását arany- és zománccsatokkal ékesítették, szóval lehetőleg ráirányozták a figyelmet. Majd a méretét növelték meg egészen valószínűtlen nagyságúra, ami miatt a szószékből is sűrűn kiprédikálták a nagyzoló ifjúságot. A már említett Guyon doktor ezt a megnövekedett leppentyűt is tolla hegyére vette, s különösen azon háborodott fel, hogy okszerű rendeltetésén felül zsebnek is használták. A szűk nadrágon nem lehetett zsebet alkalmazni, a divatifjak tehát

a monstruózus leppentyűbe rakták zsebkendőjüket, kesztyűjüket, pénzüket – sőt almát, narancsot s egyéb gyümölcsöt is tartogattak benne, és onnan kínálgatták a hölgyeket, Guyon doktor nagy bosszúságára.

A SZŰK NADRÁGTÓL A PLUNDRANADRÁGIG

Az ötlettelen gyámoltalanságnak egyik legragyogóbb példája volt a nadrág. A divat annyira elszűkítette, hogy minden lendületesebb testmozgást megakadályozott, leülésnél pedig éppenséggel szétrepedéssel fenyegetett. A legegyszerűbb megoldás lett volna áttérni a mai bő nadrágra, de a divat erre a józan lépésre csupán háromszáz év múlva tudta magát rászánni. Ekkor végre megmozdult a szabómesterek fantáziája. Azt eszelték ki, hogy a nadrágot több helyen felhasították, és így bővítették meg. A hasítékokat elütő színű posztó- vagy selyemszeletekkel töltötték ki. Ezzel megszületett a XVI. század jellemző férfidivata, amely különösen Németországot kerítette hatalmába. A hasítékok elterjedtek az egész nadrágon, széltében, hosszában; majd továbbkúsztak, és elárasztották a ruha többi részét is. A szabó mindenütt dudorokat ráncolt egymás tetejébe, és színes hasítékokat dolgozott beléjük, ezek lángnyelvekként tarkázták a dudorokát, vagy pedig úgy buggyantak ki belőlük, mint a dinnye gerezdjei. Ez a gerezdrendszer módfelett megtetszett a katonáknak. Tudni kell, hogy akkor még egyenruha nem volt; a zsoldos katona maga ruházta magát. Egyre több gerezddel, hasítékkal ékesítették a nadrágjukat, amihez természetesen egyre több posztó kellett; a vetélkedés során a nadrág egyre bővült és dagadt; végre 1550 táján megszületett a nadrágok nadrágja, a minden képzeletet felülmúló, irtóztató bő Pluderhose magyarul plundranadrág. A zsoldos katonák tipikus viselete volt ez, ők éppúgy tetszelegtek a hallatlan anyagpazarlással bokáig leomló bugyogóban, mint az asszonyok temérdek rőf hosszúságú uszályos ruháikban. Szabó legyen, aki el tudja képzelni ezt a nadrágszörnyeteget, ha elébe tárjuk a

korbeli adatokat. Ezek szerint eleinte huszonöt rőf anyagot használtak hozzá, majd az elfajult ízlés felszaporította a rőfök számát nyolcvanra, kilencvenre, sőt százharmincra. Wolfgang Musculus, a nagy hírű augsburgi teológus elkeseredett rohamot intézett a szószékről a plundranadrág ellen. Prédikációjában elmond egy adatot, ez minden fejtegetésnél jobban jellemzi a zsoldos katona hiúságát és nagyzolását. Ez a katona kilencvenkilenc rőf szövetből rendelt magának nadrágot. Mikor megkérdezték, hogy miért nem rendelt kereken száz rőföt, azt felelte: „száz” rövid szó, és a beszédben nincs semmi súlya. Ellenben „kilencvenkilenc” inkább illik katonához, mert a hangzása ünnepélyes és szép szélesen lehet kimondani. A plundranadrág a ragály erejével és szívósságával terjedt el Németországban. A szószék küzdelme ellene teljesen hiábavaló volt, a katonák rá sem hederítettek, és tovább páváskodtak a fantasztikus nadrágcsodákban. Még a fejedelmek sem bírtak velük. Musculus idejében – 1557 körül – a brandenburgi választófejedelem eltiltotta a plundranadrágot. A tilalom ellenére három zsoldos csak azért is a rettentő bugyogóban vonult végig a városon, és egy hegedűssel muzsikáltatta magát. A fejedelem lefogatta a vitéz urakat, a piacon felállított ketrecbe záratta őket, s hogy el ne unják magukat, a hegedűsnek egész nap húznia kellett a ketrec előtt. Egy másik uralkodó erőszak helyett fortéllyal próbálta letanácsolni a bolond bugyogót katonáiról. Elrendelte, hogy minden városban a hóhér kötelező egyenruhája a plundranadrág legyen. Ez a számítás sem vált be; a katonák legfeljebb még több szövetet dolgoztattak be a nadrágjukba, és tovább kevélykedtek benne. Ekkor közbelépett a divat, s amit a fejedelmek hatalmi szóval nem tudtak elérni, azt ő simán keresztülvitte. Szép lassan lesorvasztotta a rőfök számát, a nadrág apadt és szűkült, végre éppoly szűkre soványodott, mint aminő a leppentyű idejében volt.

A BUFFANCSNADRÁG

Nemsokára azonban új sorsfordulat jelentkezett a nadrág viszontagságos életében. A XVI. század második felében a merev spanyol divat mételyezte meg Európát. Láttuk ennek a divatnak legborzalmasabb alkotását, a vertugadint. A

hatalmas abroncsszoknya mellett a szűk nadrágnak le kellett mondania az érvényesülés lehetőségéről. Fogta hát magát, megint dagadni kezdett, hogy méltó legyen női ellenfeléhez. Ezúttal nem úgy dagadt, mint plundrakorában, hanem egyesítette a kellemetlent a haszontalannal. Combközépig megmaradt szűknek és szorosnak, azon felül pedig egyszerre kipukkadt, mintha felfújták volna. A németek úgy is hívták: Pumphose. Magyarul talán buffancsnadrág lenne a megfelelő neve. Úgy néztek ki benne az uraságok, mintha mindegyik lábukra térden felül kitömött zsákokat húztak volna. A zsákok hol gömbölyűek voltak, mint óriási labdák, hol hosszúdad formában duzzadtak ki, hol krinolin alakjában terültek széjjel. A dagadást nem abroncsok segítségével érték el, hanem egyszerűen lószőrrel vagy gyapjúval tömték ki a buffancsot, amely tulajdonképpen egy második nadrág volt, az első számú szűk, harisnyaszerű nadrág tetejére húzva. Aki a drága gyapjút meg akarta takarítani, mindenféle rongyot és tollat használt bélésnek. Angliában törvényt kellett hozni ellene, mert különösen a csempészek vetették rá magukat, akik aligha találhattak volna céljaiknak megfelelőbb ruhadarabot. Hogy mi minden fért belé, kiderült egy angol bírósági tárgyaláson. Csempészgyanús embert állítottak a bíró elé, óriási dagadó buffancsnadrágban. A vádlott védőbeszéd helyett levetette a nadrágját. Ebben a következő tárgyak találtattak: két ócska lepedő, két ugyanolyan abrosz, tíz darab asztalkendő, négy kötény, egy kefe, egy fésű, egy teljesen ép pohár és egy hálósapka. Ennyi szemétre való használati tárgy kellett hozzá, hogy a nadrág divatos méretűvé puffadjon.

A FELEMÁS RUHA

Mint láttuk, a nadrág eleinte két külön harisnyaszerű szárból állott. Semmi sem volt tehát útjában, hogy mindegyik szár más színű legyen. Ez volt a felemás ruhák divatja. Sőt a bolond divat még merészebb újításra is vetemedett: a nadrágszárakat immár nem csupán más-más színű szövetből, de más-más szabás szerint készítették. Látunk régi képeken szűk bal szárat tarkára csíkozva, holott a jobb láb egyszínű buffancsnadrágban rejtőzik. Átterjedt a divat a ruha egyéb részeire

is, tökéletes farsangi bohócjelmezt tukmálva az előkelő és méltóságteljes uraságokra. A korabeli ember nem vette észre ebben a divatban a komikumot, sőt úgy vélte, hogy fölötte alkalmas a választékos ízlés kifejezésére. Például igen tetszetősnek gondolták akkoriban a szimmetrikus ruhatarkázást. Az ilyen gondos összeállítású öltözéken a felsőtest jobb oldala színben megfelelt az alsótest bal oldalának. Ha az ujjas bal oldala vörös, jobb oldala pedig sárga színben pompázott: a jó ízlés követelményeképpen a nadrág bal szárán virult a sárga, és jobb szárán a vörös. Teljesen kifinomodott és kényes ízlésű uraságok ez esetben cipőjük színét az ujjaséhoz igazították, fövegükön pedig a nadrág színelosztását jelenítették meg. Még a XVI. században is találkozunk itt-ott a felemás divattal; a későbbi korban már csak heroldok, lakájok és bohócok ruháján virított.

ROKOKÓ SZÍNORGIÁK

A finomabb színhatások a XVIII. század távlatából mosolyognak felénk. Enyhe kedvességű rózsaszín, barátságos zöld, ábrándos halványkék, sárga, s egyéb leheletfinom szín kacérkodik a rokokó divatképeken. A francia gyárak tömegével ontották a párizsi divatpiacra az új meg új színárnyalattal csábító kelméket. A szokásos elnevezések sora hamar kimerült; a színújdonságok számára megfelelő új neveket kellett kigondolni. Ezen a ponton a divat épp akkora ízléstelenségbe esett, aminő csodálatra méltó ízléssel keverte ki a forgalomba dobott új színeket. Közbe kell vetnem, hogy a rokokó színek szemléjénél immár nem csupán a férfiruhára gondolok, hanem a női toaletteket is ideszámítom, mert általában a nemes kelméket férfi-nő egyaránt szabatta fel ruhának. Az új elnevezéseknél a divatszalonok iparkodtak egymásra árverezni; lehetőleg olyan zászló alatt kellett az új árut a divat vizeire bocsátani, amely már maga is rikít, s odavonja a figyelmet. 1781-ben leégett a párizsi Opera. Az omladékokban húsz holttestet találtak. A kegyetlen katasztrófa a párizsi szabókat arra ösztökélte, hogy ezekkel az új divatszínekkel lepjék meg a vevőkörüket: Opéra brûle (Operaégés); feu d’Opéra (Operatűz); fumée d’Opéra (Operafüst); tison (üszökszín).

A következő évek újdonságait már olyan bolond címekkel tálalták fel, hogy ki sem lehet találni, hol szedték föl a cifrálkodni akaró, de voltaképpen bárgyú neveket. Valamely apró társaságbeli esemény, esetleg egy szalonhős vagy szalondáma szellemesnek kikürtölt megjegyzése hozhatta világra az új megjelölést, de lehetett nemzőapja maga a szabó is ihletett pillanatában. Íme egy megdöbbentő sorozat belőlük: A herceg úr szilvája, csízfarok, cserebogárköröm, kacsanyak, varangyos béka, gyönge kén, gyomorbajos ember, kéményseprő, londoni kéménykorom, megvakart arcbőr, himlőhely, Judás-sárga, csizmahajtóka-sárga, marhavérvörös, nimfacomb, csatornalé, párizsi sár, ökörszőr, beteg spanyol, hazajáró lélek, haldokló majom, vigasztalódó özvegy. Szédül, aki olvassa az agyalágyult találékonyságnak kétségbeejtő dokumentumait. És még csak azt sem lehet mondani, hogy ez a névragály valamely új betegség, újfajta kiütés a divat sok ezer éves, talán elernyedt testén. Dehogy. A divat örök életű, a névragálynak pedig kétezer éves múltja van! Már Plautus panaszkodik Epidicus című vígjátékában, hogy az asszonyok nem csupán évenként változtatják a ruhájuk divatját, de a divatszínekre hallatlanul furcsa új elnevezéseket is gondolnak ki. Bölcs asszony volt Madame Bertin, Marie Antoinette udvari szabónője, aki így jellemezte a divatban minduntalan felbukkanó, régi divatelemeket felfrissítő újdonságokat: „Új az, amit az emberek már elfelejtettek.”

A DARÁZSDERÉK

Megfoghatatlan, hogyan volt képes a divat a nőkre ráerőszakolni egy olyan otromba és egészségrontó alkotmányt, mint a fűző. Feltalálójának nevét nem ismerjük. Egy több száz éves anekdota szerint a XIII. században eszelte volna ki egy mészárosmester; ez feleségét nem bírván leszoktatni a folytonos fecsegésről, olyan szerkezetet alkotott, amely a mellkast

állandóan présben tartja, és megnehezíti a lélegzetvételt. A példát a többi férj is követte, az eredmény azonban váratlanul másképpen ütött ki. Az asszonyok felfedezték, hogy a páncél igen előnyösen szolgálja a termet karcsúsítását és a keblek felértékelését, ennélfogva a büntetésül rájuk illesztett kínzóeszközt önként hordták tovább, mint bájszaporító toalettcikket. Csevegni éppúgy csevegtek ezután is, mint azelőtt. Két párizsi múzeum, a Cluny és a Carnavalet, egy-egy példányt őriz ezekből. A látogató elszörnyedten áll meg előttük. Formájuk teljesen olyan, mint a XIX. századbeli dédunokájuké, de vászon és halcsont helyett acéllemezekből és acélpántokból vannak egyberóva, megabroncsozva, összeszegecselve. Tökéletes testszorító prések; a kínzókamrák hüvelykszorítóinak és spanyolcsizmáinak előkelő atyafiai. A rémes acélpáncélt az asszonyi társadalom egyöntetű lelkesedéssel fogadta. Egykettőre elterjedt egész Európában. Olasz nevük volt busto, francia corps piqué, Németországban pedig Blankscheid néven tettek szert népszerűségre. Az utóbbi hangzatos elnevezés nem egyéb, mint a francia planchette (pánt) elkorcsosítása. Később a pántokat falemezből, elefántcsontból, halcsontból készítették, s az acélváz helyébe vászon vagy selyemburok lépett. Ha a divat változott, a fűző legott alkalmazkodott az újmódi derék formájához: hol ék alakúvá keskenyült, hol alacsonyra húzódott össze, hol ismét megnövekedett kétakkorára. Csupán egy tekintetben volt következetes évszázadokon át: mindig úgy kellett megalkotni, hogy képes legyen az asszonyi derekat fulladásig összeszorítani, a mellkast elnyomorítani, és a belső szerveket végzetes zsugorodásra ösztökélni. Ehhez a művelethez segítségre volt szükség, mert a fűző elöl zárt volt, s csupán hátul, a zsinórzatnál volt nyitva. A zsinórok befűzését és erőteljes összehúzását az öltözködő hölgy egyedül nem bírta megcselekedni. Ez vagy a komorna, vagy – mondjuk – a férj feladata volt. Egész a múlt század közepéig tűrték a nők ezt a kényelmetlenséget. Gavarni egy pompás rajza az esti kifűzessel bajlódó férjet ábrázolja, s a kép alatt ez a kaján szöveg olvasható: „Ejnye, ejnye, mikor ma reggel a zsinórt befűztem, egyszerű csokrot kötöttem rajta – most meg ehol, dupla csokorra van a vége kötve…” A múlt század negyvenes éveiben végre felbukkant a megváltást jelentő találmány: elöl a fűzőt megnyitották, és kapcsot alkalmaztak rajta, úgyhogy

segítség nélkül is fel lehetett ölteni. Persze csak akkor, ha az illető hölgy nem ragaszkodott az abszolút darázsderékhoz, mert ebben az esetben bizony szükség volt a zsinórösszehúzáshoz izmos szobalányi vagy férfiúi marokra. Az orvosok előtt nem volt titok, hogy a fűző nyomorékká teszi a viselőjét, sőt az utódokat is korcsokká lapíthatja. Hadat üzentek neki, küzdöttek ellene írásban és szóval – minden eredmény nélkül. Nem használt a fejedelmi parancs sem. II. József császár rendelettel tiltotta be a fűzőt valamennyi állami fennhatóság alá tartozó intézetben. De az asszonyok magánéletébe még abszolút uralkodó létére sem mert belenyúlni, tehát az ismert fortélyhoz folyamodott, amellyel már a plundranadrág elleni küzdelemben találkoztunk: a divatos viseletre rá akarta ütni a szégyenbélyeget. Elrendelte, hogy a fegyházra ítélt nőket büntetésük egész tartama alatt fűzőben kell járatni. Naiv férfiésszel azt hitte, hogy a nők így majd elröstellik magukat, és szakítanak a rabdivattal. Eredmény: a rab asszonyok boldogan hordták a fűzőt, a nagyvilág asszonyai pedig nem vettek tudomást a fegyházak belső életéről. A francia forradalom alatt s a rákövetkező két évtizedben szünetelt a fűző uralma. Az empire viselet idején kellő szolgálatot tett a mell alá simuló széles öv. De aztán újból hatalmába kerítette a nővilágot, s ez önkínzó gyönyörűséggel engedte magát sanyargattatni. 1869-ben magában Párizsban 3722 fűzőkészítő dolgozott. Egy fűző elkészítéséhez két nap kellett, tehát a statisztika szerint abban az évben Párizs 677 404 darab fűzőt szállított a kedvenc kínzóeszközéhez ragaszkodó hölgyvilágnak. Rengeteg fajtájú fűző árasztotta el a piacot. 1850-től 1869-ig hetven olyan találmányt szabadalmaztattak Párizsban, amelyek a fűző tökéletesítését célozták. Társaságbeli hölgynek legalább tízr esetleg még több különböző fűzőre volt szüksége mindennapi életében. Íme a lista: Reggeli fűző: kis batisztujjas, kevés halcsonttal. Napközi fűző: legalább három darab, éspedig egy fekete, egy halványkék, egy rózsaszín szaténből. Nyáron batiszt vagy nyersselyem. Estélyi fűző: a ruhának megfelelő színből, igen erősen összeszorítva. Éjjeli fűző: szarvasbőr, halcsont nélkül. Alkalmi fűzők: Utazáshoz tág, szabályozható kapcsokkal. Lovagláshoz erős nyersvászon, az ágyék körül rugalmas gumirésszel. Tengeri fürdőhöz (!) pánt nélkül. Áldott állapot nem várt esetére igen bő, kevés pánttal, könnyen engedő gumiszalagokkal. Nem kell azt hinnünk, hogy efféle fűzőgyűjtemény csupán a párizsi nők

ruhatárában volt található. A mi asszonyaink sem érték be egy-két darabbal. Bizonyság rá egy hirdetés, amely a Honderű 1845. évi 5. számában jelent meg ezzel a szöveggel: „Palonek J. készít mindennemű férfi- és női vállderekakat. Ajánlja a mélyen tisztelt közönség figyelmébe az új divatú s különösen a táncban igen kényelmes, könnyű, testhez simuló s a természetet szépen kiemelő célszerű női vállakat, melyek a szabad mozgást és hajlást legkevésbé sem akadályozzák. Kaphatók továbbá nála esti és reggeli vállak, mások segedelme nélkül felölthetők, valamint készen találtatnak nála férfivállak is.” A csábító hirdetésből arról értesülünk, hogy bizony a férfiak sem riadtak vissza a termetkarcsúsító mesterkedésektől. Valahányszor szűk ujjast vagy kabátot diktált a divat, a férfifűző is megjelent a szabók műhelyében. De bármily „szépen emelték ki a természetet” a merev, halcsontos, bordanyomorító acélprések, idővel maga a divat végzett velük, s a tébolyult viseletre már csak a karikatúrák emlékeztetnek.

A CSIPKEKULTUSZ

A XVIII. században az ing alkotóelemévé válik a férfi- és női piperének. Szebbnél szebb, drágábbnál drágább csipkedísszel ékesítik. A világhírű badeni fürdőben a század elején az volt a divat, hogy az úri társaság hölgyei mosatás után az ablakba akasztották ki száradni csipkés ingremekeiket, s az utcán korzózó közönségnek legfőbb szórakozása az volt, hogy az elébe táruló ingcsodákat bámulta és bírálta. A csipkekultuszt Angliában hajtották a legnagyobb túlzásba. A londoni úri hölgy valóságos csipkefelhőben lebegett a szalonokon keresztül, s bizonyára nem gondolt arra, hogy hány szerencsétlen flamand csipkeverő leány szeme világa veszett bele ebbe a felhőbe. Archenholtz londoni jegyzetei szerint 1786 táján csakis azt a kelengyét tartották társaságbeli hölgyhöz méltónak, amelyben a csipkés ingek és egyéb alsók számlája legalább ötezer fontra rúgott! Ezt a luxust még Joséphine császárné pazarlása sem érte utol, bár egyik unokahúgának

huszonötezer frankot utalt ki fehérneműre, amikor férjhez ment. Ő maga tudvalevően háromszor váltott fehérneműt napjában. Napóleon beérte kevesebbel, csupán naponként egyszer vett fel tiszta inget. A remekbe készült ingeket nem lehetett a hazai mosónők durva kezére bízni: ezek meszet habartak a vízbe, és tönkreégették a drága fehérneműt. A francia divatvilág Londonban mosatott, a londoni viszont Hollandiában, mert az volt a korbeli tudományos meggyőződés, hogy a dűnéken átszivárgó víz tiszta és lágy, tehát kiválóan alkalmas a finom fehérnemű mosására.

SZARV ÉS CUKORSÜVEG A NŐK FEJÉN

A női kalap és a hajviselet néha annyira összefonódott, hogy voltak divatkorszakok, amelyekben az asszonyi fejdíszből alig lehetett kianalizálni, mi benne a frizura és mi a kalap. Francia divatkrónikások leegyszerűsítik a kérdést, és mindennemű női fejdíszt coiffure néven tárgyalnak. A divatnak ezen a kis területén is olyan beláthatatlan sokaságú változat kergetőzött az évezredek folyamán, hogy ha kivonatos ismertetésük beleférne is egy többkötetes műbe, de egyetlen kötetbe csakis a kivonat kivonatát lehetne belesűríteni. Ezen a helyen tehát be kell érnem a kivonat kivonatából néhány kivonattal, ezek főképpen a hajdani kalapcsodákra vonatkoznak. Át kell suhannom az arany hajrecék, göngyök, főkötők és párták, díszcsuklyák, fátyol- és kendőkombínációk stb. változatosságban dús történetén. A XV. század elején azonban megállít egy 1439-ből való meghökkentően különös szoborképmás. Az angliai Arundel városka templomában látható, és lady Beatrice Arundelt ábrázolja. A nemes hölgy fejére egy gyöngyökkel kirakott koronás főkötő tapad. Ez magában véve még nem lenne baj, azonban a főkötőből a hölgy feje tetején jobbra-balra egy-egy félméteres szarv mered ki. Valóságos szarv, éppen olyan, mint az alföldi magyar bika szarva. Ez volt akkor az uralkodó divat. Drótfonadékból készültek az ilyen szarvak, selyemmel voltak bevonva, s akkora darab fátyol volt rájuk akasztva, mint egy rendes polgári ablakfüggöny. Boldog viselőjüknek persze számolnia kellett azzal, hogy előkelő fejdísze semmiféle ajtón sem fér be, hacsak oldalvást nem tipeg rajta keresztül.

Az érthetetlen divat egész Európán keresztülviharzott. Cornette néven volt ismeretes, Rengeteg .válfaja volt, aszerint, amint a szarvak kisebbek vagy nagyobbak voltak, szétváltak vagy összeszorultak, vastagra duzzadtak s két végük felkunkorodott hegyesre, mint a félhold; vagy pedig tompán magasodtak fel, a közepén mélyedést hagyva, mint egy régimódi férfinyereg. A bolond divat ellen persze felhorkant a férfivilág, s a papság sem takarékoskodott a korholással. Elnevezte a lepedőnyi függönyt az ördög zászlajának, amely hasonlat azon a hadiszokáson alapult, hogy a győztes ellenség az elfoglalt vár bástyájára ki szokta tűzni a saját lobogóját. Mégis több mint harminc esztendeig állták a nők a rohamot. 1467 táján végre nagy lassan behúzták a szarvukat, mint a csiga. De egyebekben is úgy cselekedtek, mint a csiga. Mihely elült az ostrom zaja, megint kidugták a szarvukat. Ezúttal csupán egyetlen szarvat, azt is változott alakban, mert a fejükre illesztett döfőszerkezet olyan volt, mint egy tökéletes cukorsüveg. Ez volt a hennin. Akkora népszerűségre tett szert, hogy a formáját sem kellett váltogatnia, mint kétszarvú elődének. Körülbelül másfél évtizeden át egyugyanazon alakban tornyosult a divathölgyek feje fölé. Mindössze a méretei gyarapodtak; végül a cukorsüveg olyan magasra fajzott, hogy most meg az ajtók nem voltak elég magasak számára, s csak mélyen lehajtott fővel vagy térdre roggyanva tudtak a dámák rajta átvergődni. A cukorsüveg csúcsáról fátyol lengett alá. Nem olyan széles, mint az ördög lobogója, viszont annál hosszabb. Természetesen mindenki, azon iparkodott, hogy minél hosszabb fátyollal főzze le süveges asszonytársát. A versengés elfajult s a hatóság kénytelen volt rendeletekkel beavatkozni. Többnyire úgy szóltak ezek a ruhaszabályok, hogy polgárasszony fátyla csupán derékig érhet, nemes asszonyé lefityeghet a sarkáig, uralkodóházbéli hölgyeké pedig a földet seperheti.

A KALAPŐRÜLET ARANYKORSZAKA

A XVIII. század végén köszöntött be a kalapőrület aranykorszaka. Alfred Franklin, a francia divat legalaposabb ismerője, áttanulmányozta a korabeli francia divatlapokat, és száznyolcvanhat különféle kalapdivatot hüvelyezett ki belőlük; szerényen hozzátéve, hogy a lista korántsem teljes. Közös jellemvonásuk volt, hogy miután a különben is magas frizurára illeszkedtek, magasságuk minden eddig ismert méretet felülmúlt. Az ekként felkalapozott nők zárt tetejű kocsiban csak úgy fértek el, ha térdepeltek benne, vagy pedig kidugták a fejüket az ablakon; sőt akadt olyan toronymagas fejdísszel büszkélkedő dáma, aki térdelt is és a fejét is kidugta. Bálban valósággal bukdácsolniuk kellett tánc közben, hogy fejüket bele ne üssék a csillárba. 1778-ban a Belle Poule nevű fregatt dicsőséges szereplése alkalmából miniatűr hadihajó jelent meg a francia divathölgyek fején. Úgy hívták a kalapot: à la Belle Poule. Volt három árboca vitorlákkal, apró ágyúi, horgonya, kötélhágcsói, lobogói. Nem is volt nagyon miniatűr, mert a korabeli divatképek szerint legalább öt-hatszor akkora lehetett, mint az illető hölgy feje. 1783-ban korszakalkotó esemény történt: levegőbe emelkedett az első léghajó, a Montgolfier testvérek merész alkotása. Pár nap múlva már ott dagadozott az asszonyokon a léghajó mása, az à la Montgolfier kalap. Mikor Marie Antoinette gyermekes szeszélye a versailles-i parkban pásztori játékokra adta magát, a kalaposnék nyomban megalkották az à la bergère, à la jardinière, à la laitière kalapokat. Parkok és ligetek voltak rajtuk, pásztorok és pásztorleányok, apró birkanyájak, téhenecskék, tejeslányok, vadak és vadászok, sőt forgó szárnyú kicsiny szélmalmok is. A kalaposok segítségül hívták a mitológiát is. Egy virágokkal megrakott kosár a fejen kalappá lépett elő à la Flora néven; ha gyümölcsök voltak benne, à la Pomone néven jelentkezett; ha búzakalászok integettek ki belőle, akkor à la Cérés névre keresztelték. Mindezeknek az alkotmányoknak tulajdonképpen csak a neve volt kalap; valójában önálló diszművek voltak, amelyeket felillesztettek a divathölgyek magasra tornyozott frizurájára, mintegy a nagyszerű alkotás betetőzéséül. Egy nap azután a kalaposok igazi kalappal lepték meg a nővilágot, ennek nem volt alapzata, s rá lehetett húzni a hajra. Úgy hívták: à la Caisse d’escompte. „Leszámítolóbank-kalap.” Hát ez micsoda bolondság? A kalaposok finom

mosollyal oldották meg a rejtélyt: épp most bukott meg a párizsi Leszámítolóbank, mert elköltötték az alaptőkéjét, vagyis kisült róla, hogy nincs alapja… A szellemes butaság biztosította az alap-kalap karrierjét.

A FRIZURA ŐSKORA ÉS HŐSKORA

Ovidius azt írja, hogy könnyebb megszámlálni a legnagyobb tölgyfán a makkot, mint összeállítani a római asszonyok különféle hajdíszeinek a jegyzékét. A római nők eleinte beérték a görögöktől átvett egyszerű hajviselettel; később egyre jobban szalagozták, virágozták, diadémozták a hajukat. Mintha minden új provinciát csak azért hódítottak volna meg a hadvezérek, hogy új ötletekkel gazdagítsák a római fodrászokat. Ázsiai győztes hadjáratok után gyöngyfonadék lett a divat; Afrika a pálmafa utánzásának ötletét adta, és tarka tollak varázsolták rikítóvá a hajművészek bonyolult alkotásait. Egyiptomból átvették Isis istennő hajdíszét és a lótuszvirágot. Mikor Galliát meghódították, a római divathölgyeket megbolondította a germán nők aranyszőke hajsátora. Nosza mindenki szőke akart lenni, s vagy a hajukat pácolták szőkére, vagy pedig egyszerűség okáért parókát tettek a fejükre. A rómaiaknál minden fűnek-fának volt istene, csak a divatnak nem. Ha lett volna, valamennyi pogány istent túlélte volna, és még az új világrend asszonyai is hajfürtjeikkel áldoztak volna neki. Nem ugyan levágott és az oltárra helyezett fürtökkel, mint pogány elődeik szoktak áldozni, hanem ellenkezőleg: megnövesztett, kipótolt, felcifrázott, magasra dagasztott és ragasztott hajtornyokkal és hajdzsungelekkel. A megkergült hajdíszek hőskorát a nagy francia forradalom előtti évtizedekre lehet tenni. A hőskor harcosai természetesen a fodrászok voltak, az előkelő világ agyondédelgetett kedvencei. A hősök hőse a nagy Léonard volt, Marie Antoinette udvari fodrásza, ez önmagának az akadémikus nevet adományozta. (Académicien de coiffures et de modes.) A többi felkapott fodrász is igényt tartott az akadémikus névre, sőt egyikük, Legros, könyvet írt a fésülés művészetéről, és valóságos fodrászakadémiát alapított, zárt taglétszámmal, a

Francia Tudományos Akadémia mintájára. Még ezzel sem érték be. Lefèvre nevű kartársuk szintén megeresztett egy fodrászati tanulmányt, magvas elméleti fejtegetésekkel, s oda lyukadt ki, hogy a fodrászság nem mesterség, hanem művészet, tehát a művészetek közé kell sorolni, s itt sem hátra, a többi mögé, hanem éppenséggel valamennyiük elé. (A derék magyar Andrád Sámuel egyszerűbb nevet talált ki a művész urak számára: így magyarította meg a frizőrt: üstöktépő.)

A SÜNDISZNÓ-HAJDÍSZ

Képzelhető tehát, hogy a párizsi fodrász iparkodott kiérdemelni a művész és akadémikus nevet, és egyre hatalmasabb méretű, agyontervezett hajarchitektúrákkal lepte meg az újdonságokra szomjazó hölgyvilágot. Kezdetben úgy bontották meg az alacsony frizurák síkját, hogy a hajat olyan éles-egyenesre fésülték fel, mint a sündisznó tüskéjét. Erről a gömbölyded állatról nevezték el az újmódi frizurát: à la hérisson. Majd elkövetkeztek a tökéletesítési kísérletek; egyre több idegen díszt raktak bele a frizurába, ez kénytelen volt mind nagyobbra dagadni, hogy a temérdek piperét befogadhassa. Maga a nagy Léonard tizennégy rőf gaze-t szokott bedolgozni különösen ihletett alkotásaiba. Általában az ihlet hatalmas feszítőerővel dolgozott a művész urakban; hogyisne, hiszen elképzelhetetlen méretű igényeket kellett kielégíteniök. Az udvar hölgyei a versengés során egyszerűen elvesztették az eszüket. Egyikük, Matignon grófné, írásbeli szerződést kötött a fodrászával, eszerint fizet neki évi huszonnégyezer livre-t, viszont a fordász köteles részére naponként egy új frizurát kitervezni!

AZ ÖNÉLETRAJZ-FRIZURA

Hogy a fodrászlelemény ki ne merülhessen, segítségükre jött egy új ötlet: a puff (pouf). Besoroztak ebbe a gyűjtőfogalomba minden olyan alkotást, amely nem ragaszkodott semminő stílushoz, hanem szabadon tombolhatott rajta a mester

zsenije. Belegyömöszölhetett, rárakhatott, tetejébe építhetett, ami bolondot csak akart. Mintadarabja volt valamennyinek a pouf au sentiment, ez Chartres hercegnő érzelmi világát, szinte önéletrajzát volt hivatva szemléltetni. Látható volt a középen egy csecsemőt ringató dajka, utalással újszülött fiacskájára; ettől jobbra a hercegnő kedves madara, a papagáj csipegetett egy szem cseresznyét, balra pedig másik egzotikus kedvenc, a kis néger inas kapott helyet. A gyöngéd ötletet azzal tetézte be az akadémikus, hogy férfihajtincseket is belefont a műbe, mégpedig a hercegi hölgy férjének, apjának és apósának fürtjeit, így jelképezve az illető uraságokkal való érzelmi kapcsolatot. A tébolyult hajdíszeket kiegészítette a még bolondabb kalapdivat; mindaddig, míg az egész, hallatlan összegeket felemésztő maskarának végét nem vetette a forradalom.

DRÁGA GOMBOK

Végzem a ruházkodás legapróbb kellékeivel, a gombokkal. Amikor a férfiak még mellényt hordtak, a divatbolond XVIII. században ennek fő ékessége a gomb volt. Formáját és kivitelét a divat ennek is rettenetes gyorsan, úgyszólván évenként változtatta. Majd tallér nagyságú gombokat hordtak, mindegyiken művészi és drága miniatűr festményekkel; majd muzeális értékű kámeákkal gombolkoztak; majd az imádottjuk nevének kezdőbetűit vésették sorjában a gombjaikra, úgyhogy az 1786. év ficsúrjainak a gyomráról le lehetett olvasni, hogy melyik dámába szerelmesek. 1787-ben megint változott a divat: ekkor virágokat, madarakat, pillangókat s mindenféle emblémákat illett a gombokra pingáltatni. 1788-ban valamennyit kiszorította az épületek divatja. A gombokra különféle középületek ábrázolatai kerültek, s a gavallér hasán, mint valamely illusztrált útikönyvben, látható volt a Louvre, a Notre-Dame, a Tuileriák palotája, a St. Denis-i diadalkapu stb. Aki meghallgatja a gombok beszédét, már csak ebből is megérti, miképpen jutott el Franciaország története a forradalomig. Íme egy hivatalos kimutatás 1685-ből arról, hogy abban az egyetlen esztendőben minő és mennyi gombot szállítottak XIV. Lajos őfelségének.

Február 3. Huszonnégy gomb, mindegyik egy-egy darab gyémántból, ár: 138 030 frank. Május 7. Hat gyémántgomb, ár: 30 000 frank. Július 26. Hetvenöt gyémántgomb, ár: 586 703 frank. Augusztus 1. Két gyémántgomb, ár: 67 866 frank. Augusztus 16. Három gyémántgomb, ár: 69 660 frank. December 20. Négy gyémántgomb, ár: 88 375 frank. Mondani sem kell, hogy ugyanilyen gyémántokkal voltak ékesítve a királyi kesztyűk, mandzsetták, övek, harisnyakötők, cipőcsatok; kalapdíszek stb. Ez volt a divat történetének legdrágább aprólékja. Hogy ki fizette meg? Azok, akikhez ha a divat eljutott volna, gombjaikra adógarasokat vésethettek volna.

ASZTALI ÖRÖMÖK

A LUCULLUSI LAKOMA

Tudjuk a történelemből, hogy Lucius Licinius Lucullus Róma nagy hadvezére volt; kétszer is tönkreverte a Köztársaság egyik legveszedelmesebb ellenfelét, a pontusi Mithridatest. Mégsem beszél ma senki lucullusi győzelmekről és mithridatesi vereségekről, ellenben szállóigévé lett a lucullusi lakoma. A diadalmas hadjáratok során a győztes hadvezér saját magáról sem feledkezett meg, és halomszámra küldözgette haza a Kelet összerabolt kincseit. S amikor visszavonult a magánéletbe, hadvezéri hírnevét felváltotta példátlan arányú fényűzésének a híre. Palotájának, római parkjainak, műkincseinek, nagyszerű könyvtárának csodájára jártak – ha vendégeket hívott, az asztalokra felvonult minden, ami csak szemszájnak és orrnak ingere. (Az utóbbi testrésszel azért egészítettem ki a költő szavait, mert a modern ínyesirodalom megállapítása szerint „az orr a gyomor delejtűje”.) Konyhájának állandó hadi készenlétben kellett lennie, úgyhogy a személyzet képes volt alig néhány óra alatt előteremteni mindazt, amit akár a legkényesebb ínyesség is megkívánhatott. Egy este két nagynevű vendége volt: Cicero és Pompeius. Ott maradtak vacsorára is, de előbb feltételül szabták, hogy az a legegyszerűbb legyen, fölösleges ínyeskedések nélkül. S nehogy a javíthatatlan költekező túljárhasson az eszükön, azt is kikötötték, hogy az ételsort csakis az ő jelenlétükben beszélheti meg a szakácsával. Lucullus bólintott, és hívatta az udvarmesterét. – Barátaim itt maradnak vacsorára. Minden a legegyszerűbb legyen. Az Apollóteremben tálaljatok. Ott azután olyan szédületesen pazar lakoma várt a két meglepett vendégre, hogy

orruk delejtűje csak úgy táncolhatott a drágakövekkel kirakott aranytálak meglepetései fölött. A rejtélynek ez a megfejtése: Mindegyik ebédlőteremnek más-más, előre meghatározott ételsora volt. A házigazdának nem kellett a fejét törnie: megnevezte a termet, s máris rohanvást iramodott a temérdek szolgahad, ki-ki a maga posztjára. Mire a vendégek bevonultak, már előttük illatoztak a mesebeli „terülj meg” asztalok. Lucullus raktáraiban fel volt halmozva a világ minden részéből összehordott és konzervált ínyesfalat; évszak nem tett különbséget, tél közepén is tavaszi újdonságok kerültek onnan elő. S az ebédlőtermeknek volt még egy titkuk. Az egykori hadvezér a konyhaszámlák körül is katonás rendet tartott. Eleve megszabta azt is, hogy minden egyes teremben a lakomának kerekszám mennyibe kellett kerülnie. Nem legfeljebb, hanem legalább. Az Apolló-teremre ötvenezer drachmában állapította meg az alsó határt. (Plutarchos, Lucullus életírója görög pénzben beszél, ami körülbelül ugyanannyi első világháború előtti aranykoronát tenne.{89} Mi a csodát tudtak ezek hárman ennyi temérdek pénzért összeenni?) Megtörtént egyszer, hogy a nagy préda ember egyedül volt odahaza, és egymagában vacsorázott. Ezúttal egyszerű, mondhatnám: polgári fogásokat hordtak elébe. Ezen nagyon felháborodott, és hívatta a bűnös főszakácsot. Az ijedten mentegetőzött, hogy hiszen nincs vendég, egyedül tetszik étkezni! S ekkor az úr ajkáról elröppent a híres mondás: – Tanuld meg egyszer s mindenkorra, hogy Lucullus mindig Lucullusnál vacsorázik!

TÍZMILLIÓBÓL NEM LEHET MEGÉLNI

Martialis egyik epigrammája prózai fordításban így hangzik: „Apicius, hatvanmilliót elnyelt a gyomrod, s bár maradt még bőségesen tízmilliód, mégis gyötört a gond, hogy éhséget és szomjúságot fogsz szenvedni, miért is végezetül

mérget ittál. Apicius! Ez volt a legjelesebb kortyod!” Ez az Apicius Augustus és Tiberius császár idejében élt. Vagyonát eszeveszett asztali tobzódásai emésztették fel, s egy napon rádöbbent, hogy az leolvadt tízmillió sestertiusra. (Körülbelül kétmillió korona.) Ebből ugyan szerényen meg lehetett volna élni, de az ínyességben Lucullus utóda nem vállalhatta a szégyent, hogy ezentúl kénytelen legyen a konyhaszámlákon törléseket tenni. És valósággal megtörtént, hogy az őrült ember kétségbeesésében mérget ivott! (Apicius neve alatt egy szakácskönyv is jelent meg: De re coquinaria címmel. A szerző azonban egy másik, hasonló nevű ember lehetett, aki jóval később, Traianus császár alatt élt.)

RÓMAI ÍNYESFALATOK

Mik lehettek a konyhaművészetnek azok a rendkívüliségei, amelyekre ilyen rengetek pénzt voltak képesek kidobálni? Juvenalis a VI. szatírában (Mensae luxus) így jellemzi a római ínyenceket: Nem nézik, mi az ár, csak ügyelj rá: azt keresik ki, ami legértékesb s ritkább minden falatok közt. És ami legdrágább, az esik legjobban ínyüknek. A halak közt legnagyobb becsülete volt a muréna nevű angolnafajtának. Minden valamirevaló ínyenc külön halastavat tartott ezeknek az olykor két méterre is megnőtt vízi arisztokratáknak. Lucullus, valamint az ő példájára egy Hortensius nevű római lovag tengerparti villájához egy zsilipekkel ellátott külön csatornát építtetett, hogy azon át a kedvencek naponta kétszer friss tengervízhez jussanak. Egy Vedius Pollio nevű dúsgazdag ember hallott valamit harangozni arról, hogy a muréna tulajdonképpen vízi ragadozó, megrohanja és felfalja a tengerbe esett embert, s ettől a húsa különösen jóízű lesz. Azt találta hát ki, hogy rabszolgáit a legcsekélyebb vétségért is rögtön halálra ítélte, és elevenen a halastóba dobatta. Másik népszerű hal volt a trigla (morgóhal). Ezt elevenen tálalták fel, átlátszó

edényben, s ott, az asztalon gyújtottak alája. Ahogyan a víz forrni kezdett, az állat halálküzdelmében egyre változtatta színét, s ezzel mindaddig gyönyörködtette a társaságot, amíg végül feladta a harcot, elhalványult, és megfőtt. Szemet örvendeztető fogás volt az egészben feltálalt, ragyogó tollazatú páva. Húsa ugyan nem lehetett valami jóízű, de drága volta tette méltóvá, hogy nagyúri asztalra kerüljön. Egy pávacsibe ára 50 denarius (45 korona) volt; a kifejlett páváért nem sajnáltak 400 denariust (360 koronát). Ehhez igazodott a pávatojás ára is: 5 denarius, azaz 4,50 korona darabonként. Cicero írásaiból tudjuk, hogy az ő idejében egy munkás (operarius) napi bére 12 as unciális volt, vagyis az ast 5,5 fillérrel számítva, mindössze 66 fillér. Tehát hét napig kellett volna dolgoznia, hogy szert tehessen egyetlen pávatojásra. Ókori írók olyan drága ínyesfalatokról emlékeznek meg, aminőket mai ember ingyért sem nyelne le. Flamingók, pacsirták, sőt fülemülék nyelvéből készült pástétomok, kakastaréj az eleven állat fejéből kiszaggatva, struccvelő, papagájfej. Vagy a kevésbé költséges fogásnak számító tevetalp, szamárcsikócomb, szoptatós disznó tőgye – sőt az a diszkrét szerve is, amelynek a családalapítás körül volt annak idején mellőzhetetlen szerepe. Modern ínyencek találták ki ezt a mondást: „Nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk.” Volt ennek egy régi változata, Seneca használta a gyomorhéroszok jellemzésére: Edunt ut vomant, vomunt ut edant. Esznek, hogy hányhassanak – hánynak, hogy ehessenek. Valódi ínyenc számára egy tökéletes konyhaművészettel összeállított lakoma ugyanolyan élményt jelentett, mint a zenekedvelőnek egy művészi tökéletességgel előadott zenedarab. S ahogyan a zenei élményt meg szokták újráztatni, a római ínyenc is megújrázta az asztali élményt. Ujját a torkába dugta, s megszabadulva az immár tárgytalan tölteléktől, kezdte megint elölről.

RÓMAI SZAKÁCSMŰVÉSZET

A drága konyhát nem lehetett kontár kezekre bízni. Többnyire görög szakácsok főztek, csupa Apellesz és Pheidiasz a maga művészetében. Egyik úgynevezett műalkotásuk volt a félig sült, félig főtt malac. Nem lehetett rajta észrevenni semmi jelét, hogy külön sült volna meg az egyik fele, külön főtt a másik, s azután összetoldották volna. A malac teljesen ép állapotban, egészben állta ki a sütést is, a főzést is. Parádés lakomákon a házigazda természetesen figyelmeztetni szokta a vendégeket a csodálatos malac rejtélyére. Jöjjön a szakács, és fejtse meg! Az bejön, de hasztalan faggatják: ő nem beszélhet, mert megesküdött ősei szellemére, akik Marathónnál és Szalamisznál harcoltak a perzsák ellen, hogy a titkot sohasem fogja kifecsegni. Egyszer mégis megtudta a világ. Az i. sz. III. században élt Athenaios végére járt a dologna, és egy lakoma leírásánál elárulta. Árpalisztet borral és olajjal elegyítettek, vastag tésztát gyúrtak belőle, s ezzel beborították a malac egyik oldalát. Azután gyenge tűzre tették, ott a szabadon hagyott rész ropogósra sült, míg a tésztapáncéllal védett rész nyersen maradt. A sütési művelet után erről leszedték a védőborítást, és óvatosan megfőzték. Másik konyhai remekmű volt a trójai vaddisznó. Egészben tálalták fel, s azért kapta a klasszikus jelzőt, mert belseje meg volt töltve sült szárnyasokkal, mint a homéroszi faló katonákkal. Végül még valamit. A római ínyencek lakomáin szó sem volt eszem-iszom vendégseregekről. Az volt az általános szabály, hogy a résztvevők száma ne legyen kevesebb, mint a gráciáké, és ne több, mint a múzsáké. Vagyis legalább három, legfeljebb kilenc. Ilyen numerus claususra mentek el Apicius milliói.

A BÖLÖMBIKA ÉS A KÓCSAG

A modern konyhaművészet hazája kétségtelenül Franciaország. De az Idő tűzhelyén sok század főtt el, amíg idáig eljutott. A feudális nagyúr minden szabadidejét vadászattal töltötte. Ehhez igazodott a régi francia konyha is. Hagyján a nagyvadak: a szarvas, őz, vaddisznó – hagyján, hogy az apraját még a mókussal is szaporították – hagyján a szárnyasok világából a fácán és a fogoly – de megjelent az úri asztalokon a daru, a kormorán (kárókatona), a bölömbika, valamint nem annyira pecsenyéje, mint a tollbokrétája miatt a fejedelmi kócsag. Megbirkóztak ezenfelül a páva, gólya és a hattyú szívós húsával is! S a vadászat sohasem volt olcsó mulatság. XIV. Lajos udvarának költségszámláiból ezeket az adatokat lehet kiböngészni: Külön a királyi vadászat céljára az udvari istállókban 280 lovat abrakoltattak. Külön képeztek ki egy kopófalkát a vaddisznóvadászatra, egy másikat farkashajszára, egy harmadikat szarvasűzésre. Párizs környékén tíz mérföldnyi területet kanyarítottak ki fejedelmi vadaskertnek, ugyanannyit Versailles mellett, sőt a rambouillet-i erdő 25 000 holdat foglalt el. A szarvasok 70-80 főnyi csoportokba verődtek össze, ezeket persze könnyű dicsőség volt halomra lődözni. XV. Laios két év alatt 6400 szarvast ejtett el. A gyámoltalan XVI. Lajos naplójában azzal dicsekszik, hogy egyetlen napon, 1781. augusztus 31-én 400 vadat sikerült legyilkolnia. Egyéb eredményei: 1780-ban 20 534 darab, 1781-ben 20 291, 14 év alatt összesen 189 251 darab! S ez a vadászatnak nevezett tömegmészárlás az államnak évenként legalább egymilliójába került.

A MODERN FRANCIA KONYHA

A haladó szakácsművészet szakított a kócsaggal és bölömbikával; új utakra tért, s hogy azon milyen messzire jutott, elég a francia szakácskönyvek hatalmas irodalmára hivatkozni. Megszületett ezeknek a bibliográfiája is. Georges Vicaire állította össze. (Bibliographie gastronomique. Paris, 1890.) A könyv nagy nyolcadrét alakú, és 966 oldalon sorakoztatja fel a francia nyelven megjelent szakácsművészeti és

konyhafilozófiai műveket. A bibliofil érdekességek csábítóak, de nem idevalók. Egyet mégis idézek közülük, figyelemre méltó ajánlása miatt. Dédie à la Sainte Vierge, Mère de Dieu. Vagyis a kegyes szerző könyvét a „Szent Szűznek, Isten Anyjának” ajánlja, s merészségét ezzel a fohásszal indokolja: „Ó, isteni Anya, miután te mentes vagy minden szennytől és tökéletes példája vagy a szeplőtlen tisztaságnak, ez okból ajánlom szent pártfogásodba ezt a tisztes és illendő tudománnyal foglalkozó művemet.”{90} A feudális Franciaországban a tisztes és illendő tudomány a főúri világot és a pénzarisztokráciát szolgálta. Előkelő ház nem lehetett el előkelő szakács nélkül. Semmi pénzt nem sajnáltak, hogy a legjobbakat magukhoz csalják, s a nagy kereslet azután sorra termelte ki a szakácsművészet hírességeit. Végül megjelent a főzőkanalat fejedelmi jogarként forgató Antoine Carème, akire azt az olcsó szójátékot faragták, hogy „a szakácsok királya és a királyok szakácsa”. Csakugyan szolgált – ha ugyan szabad ezt a kifejezést használni a dicső férfiúval szemben – az orosz cárnál, az angol trónörökösnél, Talleyrand hercegnél, Rothschild bárónál stb. A forradalom utáni időkben a feltörekvő polgárság szintén igényt tartott arra az emberi jogra, hogy pénzt tékozolhasson a gyomrára. Párizsban egymás után nyíltak meg a nagy hírre szert tett vendéglők. Ismert nevek a francia regényekből is a Café Riche, a Tortoni, a Café Hardy, Café Anglais, Café Durand, Boeuf à la Mode, valamint a Balzac hőseitől látogatott Rocher de Cancale. Mindezek kitárták kapuikat mindenki előtt, aki hajlandó volt ínyét végigcsiklandoztatni az étlap különlegességeivel, s képes volt az ebéd végeztével a számlát is megemészteni. Hogy mi mindent lehetett ezekben az élüzemekben összeenni, példa rá egyik legelőkelőbbnek, a Véry vendéglőnek napi étlapja. A magyar népi szólás, ha egy lakodalomról nagyot akar mondani, ezzel kezdi: „csak léféle volt hétféle”. Nos hát, Véryék étlapján kilencféle leves sorakozott fel. Utána a vendég hatféle pástétom, majd huszonötféle hideg előétel közt válogathatott. Az étterem melletti kis benyílóban két asszony nem csinált egyebet, mint osztrigákat nyitogatott. A többi választék sorrendben így következett:

Főtt húsok, 20 különféle mártással. Beefsteak minden lehető változatban. Borjú- és ürühús 28-féleképpen. 21-féle vad. 28-féle hal. 15-féle szárnyas. 44-féJe körítés és közbülső étel (entremets). Például spárga és zöldborsó minden időben, rák, szarvasgomba, befőttek, valamint tojásételek százféle módon elkészítve. 31-féle desszert. 32-féle vörös- és 17-féle fehérbor, 16-féle likőr.{91} A nagy bőségnek azonban megjött a böjtje.

AZ OSTROMLOTT VÁROS KONYHÁJA

A Vicaire-féle bibliográfiában egy különös könyvcímen akad meg a szemünk: „Az ostromlottak konyhája, avagy hogyan étkezhessünk az ostromzár alatt.” A 36 oldalas füzet konyharecepteket tartalmaz: hogyan kell ízletesen elkészíteni az eddigelé szokatlan ételeket. Megjelenési év 1871. Párizst körülfogták a poroszok, lélek az ostromzáron se be, se ki. Az élelem fogytán fogyott, végre az ínyesvilág eldorádója kénytelen volt ráfanyalodni a kis szakácskönyv tanácsaira. A még nyitva levő néhány vendéglő étlapja

szánalmasan lesorvadt; a temérdek húsféle eltűnt, s helyettük efféle fogások jelentek meg: kutyacomb, kutyakotlett roston, kutyafilé körítve, kutyavagdalék, továbbá nyárson sült kutyamáj à la maitre d’hôtel. Helyet kapott az étlapon a macska is. A béke éveiben élvezett dédelgetéseket effélékkel viszonozta: macskahús-erőleves, macskagerinc, macskaragu fűszeres mártással. Ha valaki visszariadt a hajdani kedvenc sült, főtt és pácolt tetemeitől, ezzel nyugtatták aneg: „A macska egeret eszik, az egér búzát, a macskahús tehát éppen annyi, mint a búzakenyér.” A vadpecsenyét a patkány pótolta. Bőven tenyészett Párizs csatornáiban. Változatos fogásokra ugyan nem volt alkalmas, de kolbásznak megtette. De még ezt is megköszönték a Restaurant Véry törzsvendégei, ha kaptak belőle.

ÖTLETESSÉG A LAKOMÁK FŰSZERE

Geta római császárnak volt egyszer egy bolond ötlete. Azt találta ki, hogy ábécélakomát rendez, vagyis épp annyi tál pecsenyét szolgáltat fel, ahány betű van a betűsorban. Az első tál A betűvel kezdődő fogás volt, a második B-vel, a harmadik C-vel és így tovább. S még ezzel sem érte be: minden egyes tálnál a körítésnek is ugyanazzal a betűvel kellett kezdődnie!

EGY LOJÁLIS VACSORA

1810-ben Anglia III. György király trónra lépésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Egy gazdag londoni polgár ötletes lakomával járult hozzá az ünnepség emlékezetessé tételéhez. Ötven vendéget hívott meg, mindegyikük 50 éves volt. Ez már magában véve is tiszteletre méltó teljesítmény, hiszen el kell képzelni, mennyi fáradságos utánjárás volt szükséges a kellő számú ötvenes és bankettképes vendég összetoborzásához. Ám az ötlet tovább sziporkázott. 50 tál

ételt szolgáltak fel, 50 üveg asztali bort és 50 portóit ittak rá – közben pedig 50 tósztot mondtak a királyra. A bankett végeztével a házigazda a vendégeket 50 kocsin hazaszállíttatta. Sajnos, tudjuk a hannoveri uralkodóház történetéből, hogy III. György királyon éppenséggel ebben a jubileumi esztendőben tört ki az elmebaj. Nem tesz semmit, az ötlet remekül illett ehhez az alkalomhoz is.

A JUBILEUMI PÁSTÉTOMCSODA

Még egy jubileum, még egy lojális alattvaló. 1887-ben Viktória angol királynő uralkodásának 50. évfordulójára került a sor. Egy halifaxi pástétomsütő az örvendetes alkalommal a királynő tiszteletére egy gigászi méretű pástétomot sütött. Felhasznált hozzá 840 font lisztet, 850 font marhahúst, 160 font birka-, 160 font borjú-, 140 font bárány- és 250 font sovány sertéshúst. Egyéb alkatrészek: 32 tengerinyúl, 42 darab baromfi, 40 galamb, 5 liba, 6 kacsa, 1 pulyka, 10 különféle aprómadár, 100 font zsír, 50 font vaj. Arra nem találtam adatot, hogy elküldte-e a királynőnek, s az ijedtében mit kezdett vele.

A SAJTOK ÓRIÁSA

Ellenben pontosan ismerjük egy óriási sajtnak az élettörténetét. Amerikában az államfő újévi megtiszteltetésének egy érdekes módja vált szokássá. Először 1802-ben ajánlottak fel Jefferson elnöknek újévi ajándékul egy

irgalmatlanul nagyra méretezett sajtot. Ez volt a felirata: Amerika legnagyobb férfiának Amerika legnagyobb sajtját. A sajtok Góliátja körülbelül 5 mázsát nyomott. Hatlovas társzekéren vontatták a monstrumot Washingtonba. Az elnök a Fehér Házban fogadta a sajtfelajánló küldöttséget. Jelen volt a kormány, a diplomáciai kar s nagyszámú meghívott előkelőség. Szép beszédeket sajtoltak ki magukból a szónokok, majd egy elnöki tisztviselő hatalmas kést döfött a sajtóriás oldalába, s a lakájsereg sorba kínálta a vendégeket a kivégzett szörnyeteg testéből metélt szeletekkel. Idáig rendben lett volna a dolog. A baj ezután kezdődött. Akármilyen sűrűn iktatták is be a sajtot az elnöki háztartás étrendjébe, a félelmetes nagy malomkerék csak nem akart elfogyni. Márpedig – ismeretes a sajtneműek önző és tolakodó természete, amely nem tűr meg maga körül egyéb illatot. Hat hónapig tartott, amíg végre Jeffersonék megszabadultak a kellemetlen magaviseletű ajándéktól. Egyik utóda, Jackson elnök, előrelátóbb volt. Nyomban a sajt átvétele után megnyittatta a Fehér Ház kapuit, s a künn tolongó közönséget beengedték azzal, hogy ki-ki annyit vihet el emlékül a gyomrába, amennyit csak akar és bír. A sajtkirállyal két óra alatt végzett a nép.

A KÖNIGSBERG1 ÓRIÁS KOLBÁSZ

Még egy újévi ajándék. 1583. január 1-jén Königsberg utcáin egy sajátságos körmenet vonult végig. 91 henteslegény egy 596 rőf hosszúságú kolbászkígyót cipelt a vállán, a menetet zenekar kísérte, élén a hentes céh zászlótartója haladt. Miután bejárták a várost, felvonultak az uralkodó herceg kastélya elé, 100 rőfnyit lenyisszantottak a hentesi remekből, és alattvalói hódolattal újévi ajándékul a herceg elé tekerítették.

RUSSEL TENGERNAGY PUNCSOS MEDENCÉJE

Edward Russel angol irális (1651–1727) a franciák elleni győzelmes tengeri hadjáratai után megpihent Lisszabonban. A hajóhad tisztikarának és legénységének tiszteletére 1694. október 25-én nagy kerti ünnepélyt adott. Úgy látszik, a tengeren megszokta az óriási méreteket, s ilyen arányokban gondolkodott, amikor az ünnepség végén puncsra került a sor. A kertben egy nagy medencét ásatott, és kifalaztatta, márvánnyal boríttatta: ez volt a puncsostál. Magát a puncsot ezekből az alkatrészekből kavarták össze:

40 akó víz 1200 üveg malagabor 600 üveg rum 600 üveg konyak 2600 citromnak a leve 600 font cukor 200 reszelt szerecsendió.

A nemes folyadék felszínén egy kis mahagóni sajka úszott, benne egy Ganümédésznek öltöztetett matrózinas, ez meregette ki a puncsot a vendégeknek. Hatezren vettek részt az ötletes ünnepélyen.

A RÓZSASZÍNŰ VACSORA

Bizonyára még sok ragyogó ötletet lehetne ismertetnem, ha asztalbontás után a tányérokkal együtt az emléküket is el nem mosogatták volna. Egyről mégis beszámolhatok, a világháború előtt egy külföldi újság érdemesnek tartotta, hogy hírt adjon róla. Gondtalan, derűs farsangi idő járta. Egy társaságbeli úrihölgy a hangulathoz illően rózsaszínű vacsorával kedveskedett a vendégeinek. Az asztalon rózsaszínű terítő mosolygott, rózsaszínű virágfüzér futotta körül, villanykörték helyett rózsaszínű gyertyák égtek. Beköszöntőül rózsaszín ruhás szobalányok rózsaszínű lazacot szolgáltak fel, erre rózsaszínűre sütött marhaszelet következett, rózsaszínű mártásokkal. Majd rózsaszínű sütemények, eperhab és málnafagylalt. A siker nagy volt; a rózsaszínű pezsgőtől a vendégek rózsaszín kedvre derültek. Szégyenpírral az arcomon vallom be, hogy tökéletesen elfelejtettem, a nevezetes vacsorát név szerint ki adta és hol adta. Az évkönyvek azonban fekete napokról, sőt fekete évekről is megemlékeznek. Háborús pusztítások, árvizek, szárazságok, egyéb elemi csapások nyomában fekete vendég szokta tiszteletét tenni, úgy hívják: éhínség. Ilyenkor csak a gazdagok asztalán sorakoznak fel az ínycsiklandó falatok. Szegény emberére jó, ha egyetlen fogás kerül, a mindennapi kenyér. No de nem kell a szegény embert félteni. Ő is tudja, amit a nagyúri szakács tud: ő is képes ezt az egyetlen fogást változatossá tenni a legkülönfélébb ízletes alkatrészekkel. Egy olasz tudós ezeket az éhínség idején használatos lisztpótlékokat kutatta fel: {92} Fenyőfahéj, izlandi moha, szecska, kavicszúzalék, hársfa- és répalevél, lóherevirág, makk, gomba, burgonyahéj, kukoricacsutka és még számtalan egyéb. Azaz hogy nem számtalan, mert a tudósnak sikerült ötvenhat különféle pótszert összeszámolnia! Mi ehhez képest a szakácsok királyának és a királyok szakácsának

leleményessége?!

A JÖVŐ KONYHÁJA

A szakácsművészetnek is voltak apostolai, akik a jövő igéjét hirdették. Ilyen volt a francia Guillaume Apollinaire és Paul Reboux, nemkülönben az olasz Marinetti. Apollinaire, mint afféle költő, nem volt híve a rendszerezésnek. Receptjeit ötletszerűen hullatta el. Átmentem közülük ezeket a fogásokat: Ibolyás omlett. Fenyőmadár édesgyökérrel. Roszbif tubákkal meghintve. Zöldborsó chartreuse-lében. Kölnivíz-saláta. Orgonafelfújt szardellapasztával. Torta mustárosan. Feketekávé paradicsommártással. Apollinaire hősi halált halt az első világháborúban s az avantgardista konyha vezető nélkül maradt; mindaddig, amíg Paul Reboux fel nem ragadta az elejtett főzőkanalat. Szerinte a francia konyhát az ötlettelenség elposványosította, és képtelen a fejlődésre. Új utakra kell térni. A holnap konyháját az ellentétekre kell alapítani. Nevezetesen a hideg és a meleg, a lágy és a kemény, a híg és a sűrű ellentéteire. Az első csoport szemléltetésére elegendő egyetlen példa: hideg felvágott mellé sült gesztenyét kell adni azon forrójában. A többi csoportban merészebb elegyítésekkel lehet kísérletezni. Példák: Sárgarépafőzelék szőlővel. Burgonya csokoládélében. Babfőzelék nyers retekkel. Osztriga spenóttal. Spenót banánnal. Zöldborsó és crevettek. Torta olajbogyókkal. Pisztráng egresmártásban. Szilva csokoládéval. 1932-ben Marinetti is megkongatta a reklám fazekát Cucina futurista című szakácskönyvével. Szerinte az egész eddigi olasz konyhát sutba kell dobni, mindössze három étel érdemel kegyelmet. A híres zöldségleves: a zuppa di verdura, mert illata a lombardiai rónák emlékét idézi fel; a makarónipástétom, mert fortyogó vulkánra emlékeztet; s a milánói rizottó, mert a sáfrány aranya csupa merő napsugár.

Mit ad hát cserébe a futurista konyha a többi jó olasz fogásért? Mindenekelőtt a fogalmakat kell tisztázni. Alaptétel: az evésnek nemcsak a gyomor megtöltése a célja, hanem élményt is kell jelentenie. Tehát az elavult és maradiságba merevedett konyhát váratlan és meglepő ízekkel kell felfrissíteni. Újszerű élmény például az izgatott sertés című pecsenye. Ez a helyszínen készül olyképpen, hogy a vendég tányérjára vesz egy vastag szelet veronai szalámit, és rálottyant néhány kanál kölnivízzel kevert feketekávét. Az érdekes fogással némi atyafiságot tart a berúgott borjú, vagyis almával, dióval és szegfűszeggel megtöltött borjútekercs, amelyet jégbehűtött habzóborral öntenek nyakon. Egyéb pecsenyéket ananászlében is lehet felszolgálni. Tengeri halhoz tojásos puncs és tejszínhab ajánlatos. Körítés céljára kiválóan alkalmas a nyers vöröshagyma, persze nemcsak úgy magában, hanem szilvaízzel. Fagylaltcsinálásnál is fel lehet használni a hagymát: apró kockára kell vágni, és tejszínhabba fagyasztani. A futurista asztal nem ellensége az egyszerű italoknak. Megtűri a bort, a savanyúvizet, sőt a tejet is. Mindössze azt javasolja, hogy a szemnek is élményt szerzendő, az italokat színesre kell festeni. A bort kékre, a vizet pirosra, a tejet narancssárgára. Szeszellenes vendégek alkoholtól mentes koktélt kaphatnak. Ennek keverési aránya: két negyedrész narancsléhez egy negyedrész must és egy negyedrész olvasztott csokoládé. Egyetlen adat hiányzik még a holnap konyhájához. Vajon a kitűnő írók végigették-e a saját kitűnő receptjeiket?

ARANYESŐ

Danaét az apja ide nem tartozó okokból egy érctoronyba záratta, hogy férfiember hozzá ne férhessen. Azonban szemet vetett rá Zeusz, a szerelmi kalandjaival minduntalan botrányokat okozó olimposzi Casanova, s miután nem mehetett be az ajtón, bement az ablakon, és aranyeső képében megejtette a lányt. De hát az miért nem védte magát? A mitoszt úgy is lehet magyarázni, hogy az egész nem egyéb, mint szimbólum, a pénz mindenhatóságának jelképezésére. Sok mindenre költekeztek a férfiak, mióta a pénzt feltalálták, mégis azt hiszem: a legtöbb aranyat nőkre záporozták. – Közülük is azokra, akikhez nem kellett az ablakon át belopakodni: kinyílt az ajtajuk az első kopogtatásra. Két típust választottam ki a szerelmi nagyvásártérről. Ezek: a görög hetéra és reneszánsz utóda, a kurtizán.

A HETÉRA

A régi görög feleség életét két kötelesség töltötte be: vezetni a háztartást és utódokat nevelni a férjnek. Hogy ezeket mint feleség és anya miként teljesítette, példák rá Hellasz történelmének legdicsőségesebb lapjai. De hát a zárt női lakrész, a ginaikeion egyszerű örömei csak az asszonyt elégítették ki, a férfit nem. A művelt görögöt a külső világ szépségei is csábították: művészet, költészet, színház és stadion, zene, filozófia. Azonfelül a politika. Ebbe a külső világba a feleség nem juthatott el. Ott a férfit egy másik nő mosolya várta: a hetéráé. Ezek a lányok pénzért árulták ugyan magukat, mégis abban különböztek a közönséges utcalánytól, a dikteriadától, hogy magasabb műveltségükkel a görög

férfi szellemi igényeit is kielégítették. De hiszen a hetéra a legalsóbb társadalmi osztályokból került elő! Hol szedhette fel a műveltséget és a jó modort? Hol tanulhatta meg, hogyan kell kezelni a csábítás fegyvereit? Nevelőintézetekben. Különösen Athén és Korinthosz volt híres róla, hogy az ottani hetéraiskolákban kapták meg a pályára készülő lányok a leglelkiismeretesebb kiképzést. Megtanították őket mindarra, amit irodalomból, művészetből, tudományból ismerni kellett; oktatták zenére, táncra, jó modorra; s kiérdemesült öreg hetérák átadták tapasztalataikat a szeretkezés technikájának legfinomultabb részletei körül. Hozzájárult a kiképzéshez többnyire a szülői ház is. Gondos anyák felismerték a pályán kínálkozó lehetőségeket, és eleve ellátták lányaikat a kívánatos tanácsokkal. Ilyen jó anyát szólaltat meg Lukianosz „Hetérabeszélgetések” néven ismert szatirikus írásának hatodik darabjában. Az anya neve Krobyle, a kezdőt jellemző naivsággal kérdezgető lányé Korinna.

Krobyle: Lám, kedves Korinnám, most magad is meggyőződhettél róla, hogy nem olyan nehéz, amint gondoltad, a lányt asszonnyá változtatni. Egy szép fiatalember műve volt ez, első jutalmul egy minát is kaptál tőle, s én azon holnap egy nyakláncot veszek neked.{93} Korinna: Ez bizony jó lesz, anyuskám, de csillogó drágakövek is legyenek benne, mint Philainisz láncában. Krobyle: Magától értetődik. De most másról van szó. Ide hallgass, lányom, hogyan kell jövőben a férfiakhoz közeledned. Nincs egyéb keresetünk; emlékezzél a két szűk esztendőre, amelyet megboldogult édesatyád halála után átéltünk. Amíg élt, megvolt mindenünk, a híres kovácsmesternek nem volt párja Pireuszban, és szép pénzt keresett. Halála után eladtam üllőjét, kalapácsát és egyéb szerszámát két mináért, és ebből éltünk. Azután szövéssel-fonással kerestem meg a mindennapi kenyerünket, s egyetlen reménységem te voltál.

Korinna: A minára gondolsz? Krobyle: Dehogy; arra számítottam, hogyha eléred a mostani korodat, nemcsak engem fogsz eltartani, hanem magad is felpiperézve, drága ruhákban, szolgálóktól körülvéve fogsz élni. Korinna: Hogyhogy, anyuskám? Hogy érted ezt? Krobyle: Úgy, hogy fiatalemberek társaságát kell keresned, velük lakomázni és aludni, s mindezt pénzért. Korinna: Ahogyan Lyra, Daphnisz leánya? Krobyle: Természetesen. Korinna: De hiszen az egy hetéra! Krobyle: Nem rossz dolog az! Te is olyan gazdag leszel, mint ő, és sok kedvesed lesz. De ugyan miért sírsz, Korinnácskám? Nem látod, hány leány megy hetérának, hányan veszik őket körül, és mennyi pénzt keresnek? Lyráról tudom, hogy rongyokban járt, mielőtt szépsége kivirágzott – most pedig magad láthattad, hogy pompás ruhákban arany ékszerekkel megrakva jár, és négy szolgálója van. Korinna: És hogyan tett szert Lyra erre a jólétre? Krobyle: Mindig gondosan öltözködött, minden férfihoz barátságos és kedves volt; nem vihogott folytonosan, ahogy te szoktál, hanem édesen és csábítóan mosolygott. Mindenkor ildomosan bánt a férfiakkal: nem csapta be, aki közeledett hozzá vagy érte küldött – viszont nem is vetette magát akárkinek a karjába. Ha fizetésért részt vett egy lakomán, nem itta le magát, mert a férfiak nem szeretik az ilyen nőket. Nem is tömte magát tele az ételekkel, hanem csak csipegetett belőlük, mint a madár; nem csámcsogott, nem ivott nagyokat, hanem csak koronként és mindig csak egy keveset. Korinna: De hát ha nagyon megszomjazott, anyácskám? Krobyle: Tudott magán uralkodni, leánykám. Általában csak annyit beszél, amennyi szükséges; nem figurázza ki a vendégeket, s csak azzal törődik, aki meghívta. Ezért szeretik úgy a férfiak. Amikor lefekvésre kerül a sor, nem

vetemedik semmiféle szemérmetlenségre, hanem az a fő gondja, hogy magát kedvessé és szeretetre méltóvá tegye. Meg is vannak a férfiak vele elégedve. Ha te is megtanulnád mindezt, jobb napok virradnának ránk, mert hiszen te minden tekintetben különb vagy nála. Korinna: Mondd, anyám, akik minket kibérelnek, mind olyan csinos fiúk, mint Eukritosz, akinél tegnap aludtam? Krobyle: Nem mind. Egyik csinosabb, a másik férfiasabb, némelyiket meg éppenséggel nem lehet szépnek mondani. Korinna: És ezekkel a csúfokkal is kell majd aludnom? Krobyle: Sőt, leánykám! Ezek jobban is fizetnek. A csinosabb fajtája úgy vélekedik, hogy érd be a szép személyükkel. De te csak mindig a bőkezű szeretők után törd magad, ha azt akarod, hogy az utcán rád mutassanak, és ezt mondják: Lám, ez a Korinna, a Krobyle lánya; micsoda bőségben él, és milyen irigylésre méltó lett általa az anyja! Nos, mit gondolsz? Ráadod magad? Persze hogy rá, s túl fogsz tenni valamennyin. Most pedig eredj a fürdőbe, hátha megjön a fiatal Eukritosz, ahogyan ígérte.

Többnyire valóra is váltak az anyai reménységek. A lányok követték a tanácsokat, és irgalmatlanul megvágták a beléjük habarodott férfiakat. A görög hetérairodalom ezt szemükre is veti; példákat is hoz fel, ez meg az hogyan tette magát tönkre miattuk. A görög Alkiphron levelek alakjában jellemezte Athén erkölcsi és művelődési viszonyait. Egyikben Philoméne athéni hetéra ezt írja a szerelmes Kritonnak. „Mit gyötörsz a sok írogatással? 50 aranyért megkaphatod, amit akarsz – a levelezéssel nem érsz el semmit. Ha szeretsz, fizess – ha zsugori vagy, ne terhelj többé. – Élj boldogul.” A korinthoszi hetérák is híresek voltak üzleti szellemükről. Arisztophanész így vélekedik róluk:

S úgy ballom, a korinthi hölgyek is Szegény legényre, ha kerülgeti, Ügyet se vetnek; ellenben ha dús, Mindjárt feléje fordul a cipő. (ARANY JÁNOS FORDÍTÁSA.)

Az üzlet: üzlet. Aki drágállja a portékát, ne vegye meg. Így cselekedett a nagy szónok Démoszthenész is. Ezt a történetet jegyezte fel róla Aulusz Gelliusz az Attikai éjszakákban (I. 8.): „A korinthoszi Laisz formás testével nagy vagyonra tett szert, s tömegesen keresték fel a gazdag férfiak egész Görögországból. Ő azonban csak azt bocsátotta maga elé, aki megadta, amit kért. Ez pedig ugyancsak sok volt. Démoszthenész titokban felkereste, de a lány 10 000 drachmát követelt. A nőnek ilyen arcátlansága s az összeg nagysága Démonszthenészt úgy megrémítette, hogy menten visszafordult.” Tulajdonképpen nem lehet tudni, hogy Gelliusz melyik Laiszról beszél, mert ezen a néven kettő is volt nevezetes férfibolondító szépségéről. Egyiküket még serdülő lány korában Apellész fedezte fel; magához vette, és fölneveltette hetérának. Különösen válla, keble volt messze földön híres; festők és szobrászok zarándokoltak Athénba csak azért, hogy lemásolhassák. Alighanem ez lehetett Démoszthenész esetének a hősnője, mert a másik szerényebb volt: Arisztipposz bölcsésznek volt egy időben a szeretője. Emiatt különben Diogenész meg is támadta a szaktársát: – Nem cselekszel filozófushoz méltóan, ha olyan szeretőt tartasz, aki mindenkié volt! Mire Arisztipposz: – Kárhoztatod-e, ha olyan lakásba költözöm, amelyikben előttem már más lakott?

– Egyáltalán nem. – Felszállhatok-e arra a hajóra, amelyiken már mások is utaztak? – Természetesen. – No látod. A hetérába habarodott bölcsészt mások meg azért korholgatták, hogy olyan nőbe szerelmes, aki őt csak eltűri, de nem szereti. Ám a szofista bölcs nem azért tanította a szócsavarást, hogy maga is ne éljen vele: – A hal sem szeret engem, és én mégis szeretem a halat. A halat azonban meg kell venni a piacon, s miután nem valószínű, hogy a filozófusnak lett volna elég pénze a 10 000 drachmás halra, nyilván az igénytelenebb Laisz konyháján részesülhetett olcsó vagy talán ingyenes halvacsorában. Más hetérákról is tudjuk, hogy a tudomány és irodalom iránti lelkesedésből szabad éjszakáikat filozófusokkal, szónokokkal, költőkkel osztották meg. Ezek voltak a nevezetesebbek.{94}

Herpüllisz. – A legnagyobb egyetemes tudós, Arisztotelész vette magához, feleségének elhunyta után. Holtig élt vele együtt, egy fia is született tőle. Arkheanassza. – Ma is széltében használatos a „plátói szerelem” kifejezés. Onnan ered, hogy Platón „Szümposzión”-jában egyik vendég kijelentette: „Őt szerelmeséhez nem az érzékiség, hanem a lélek szépsége vonzza.” Magának Platónnak kevés köze lehetett a szép mondáshoz, amint ez egy tőle származó kétsoros versből kiderül:

Arkheanassza az én szeretőm, kolophóni hetéra, Arca redős, de a ráncai közt Erósz tüze izzik.

Ez az Arkheanassza meglehetősen viharos élet után kötött ki a filozófusnál, aki lám, maga bevallotta, hogy nem a lélek szépségeit méltányolta az öreg hetéránál, hanem Erósz tüzét, más szavakkal: gyakorlottságát a mesterségében.

Leontion. – Ez a lány maga is képzett filozófus volt, Epikurosz tanítványa. Háláját a maga módján rótta le. Sőt kiterjesztette azt a mester többi tanítványára is. Bizonyos Metrodorosz nevűhöz annyi lelki szépség vonzotta, hogy egy fia is született tőle. Lagiszka. – Neve Iszokratésznek, az ékesszólás csodált mesterének életrajzából mosolyog elő. Iszokratész majdnem száz évet ért meg, s nem tudni, a lány életének melyik korszakát üdítette fel. Annyi bizonyos, hogy nem kellett beérnie szónoklatok meddő hallgatásával, mert a mester szónokiskolát is alapított, 3-4 évig képezte a jelölteket, s mindegyik tanítványtól évi 1000 drachmát szedett be. Sőt a hírnévből és a tanpénzekből telt egy további szeretőre is: Metaneira volt a neve. Korinthoszból került a mesterhez. Olyan tisztelője volt a retorikának, hogy őutána egy másik híres szónok, Lüsziasz mellé szegődött. Theorisz. – Ez a költészetnek volt a rajongója. Szophoklész kedvese lett, annak már öregkorában. S nem is volt az utolsó, aki megédesítette a költő télbe hajló napjait, mert az évek még jobban megsokasodtak fölötte, amikor életírói egy új szeretőről számolnak be. Arkhippa volt ez, athéni hetéra. Egész vagyonát is rá akarta hagyni. Állítólag fiai bíróság elé is idéztették azzal a váddal, hogy vénségére a bolondját járja, és képtelen kezelni a vagyonát. A költő mindössze azzal védekezett, hogy elővette Oidipusz Kolonoszban című, 90 éves korában írt tragédiájának kéziratát, és felolvasott egy részt belőle. – Elmebajos-e, aki ilyen művet volt képes alkotni? A bírák megilletődtek, és a keresetet elutasították. Mi ebből a mendemonda és mi az igazság, döntsék el az életrajzírók. Nekem elég annyi, hogy a nagy költő diadalszekerében két hetéra is helyet kapott, ha

csak hátul a kasban is.

PHRÜNE

Talán a legszebb, leggazdagabb, leghíresebb valamennyi hetéra között. Szépségéről elég annyi, hogy Apellész megfestette, mint a tengerből kiemelkedő Aphroditét. Praxitelész pedig a Knidoszi Aphroditét mintázta róla. Hogy mekkora vagyonra tett szert, Théba városának tett ajánlata mutatja. Annak idején Nagy Sándor leromboltatta a város falait. Phrünének az az ötlete támadt, hogy ő a falakat saját költségén újraépítteti. Mindössze az a kikötése volt, hogy írják ki a falakra:

LEROMBOLTA SÁNDOR, FELÉPÍTETTE PHRÜNE, A HETÉRA.

A thébaiak a feliratot nem vállalták, s a dolog abbamaradt. Sikerültebb volt egy másik gavalléros cselekedete. Theszpiai volt a szülővárosa. Hogy nevezetessé tegye, meg akarta ajándékozni Praxitelésznek egy remekével. Megjött rá az alkalom is: a mester egy szerelmes óra emlékezetére megengedte, hogy válasszon magának egyet a szobrai közül. De melyiket válassza? Nem bízott a saját ízlésében, a mesterében még kevésbé, mert ismerte a természetét, hogy amilyen nehezen válik meg a kedvesebb műveitől; képes letagadni, melyiket tartja legkülönbnek. Ezt eszelte hát ki: Amikor a mester éppen nála volt, beront nagy lihegve egy rabszolga a vészhírrel:

– Ég a mester műterme! Az rémülten kiált fel: – Mentsétek az Erószt! Végem van, ha az Erósz is elpusztul! És már rohanna is, de Phrüne visszaöleli: – Vaklárma volt, semmi baj, csak tudni akartam, melyik szobrodat szereted legjobban. Elkönyörögte tehát az Erószt, és odaajándékozta Theszpiai városának. Ott felállították Erósz templomában, s a kis város századokig valóságos zarándoklati hellyé emelkedett. Hálából megrendelték ugyancsak Praxitelésznél Phrüne aranydíszítésű márványszobrát, elküldték Delphibe, s ott felállították Archidamosz spártai és Philipposz makedón király szobrai közt. (Nem egyedül való eset, hogy hetéra szobrot kapott. Még beszámolok róluk.) Phrünét igazában az istenkáromlás miatt ellene indított bűnper tette híressé. Általában ritkán mutatkozott házon kívül, akkor is csak magas, zárt ruhában. Fürdőkbe, egyéb nyilvános helyre nem járt; viszont évenként kétszer minden mez nélkül mutatta meg magát a népnek. Egyszer az eleuziszi ünnepek alkalmával jelent meg a templom előtt teljes ragyogó szépségében – másszor a tengerparton Aphrodité és Poszeidón ünnepén. Ekkor meztelenül lépett a tengerbe, a víz alá bukott, és ismét felmerült, mint Aphrodité Anadiomené, a szerelemnek habokból született istenasszonya. (Ezt a jelenetet festette meg Apellész.) De amíg teste előfehérlett a nép gyönyörűségére, hetératársai sárgultak az irigységtől. Felbiztatták egy visszautasított udvarlóját, Euthiasz nevűt, hogy jelentse fel a bíróságnál istenkáromlás miatt, mert kigúnyolta az eleuziszi misztériumokat. Veszedelmes vád volt; Szókratésznek is istentagadás miatt kellett kiürítenie a méregpoharat. Phrünét Hüpereidész védte, nagy szónok, Démoszthenész kortársa, némelyek szerint .több tekintetben még ennél is jelesebb. De ezúttal az ékesszólás gyöngyeit hasztalan szórta a bírák elé. Azok érzéketlenül hallgatták, s merev arcukon meglátszott, hogy már kész a halálos ítélet, csak ki kell mondani.

Ekkor szánta volna rá magát a védő a sokszor megírt és megfestett mesterfogásra. A bírák előtt álló leányhoz ugrott, letépte jobb válláról a khitón két csücskét összetartó kapcsot, és övig lerántotta róla a ruhát. – Ez a nő tagadná meg az isteneket, akik őt ilyennek alkották, s akiről magát az istenasszonyt mintázták? Athenaiosz szavai szerint a bírákat szent borzadály fogta el, és nem merték Aphrodité papnőjét halálba küldeni. Hüpereidész védői hírét persze nagymértékben öregbítette, hogy sikerült ekként a bírákban – tisztes korú, lehiggadt férfiakban – a szent borzadályt előidéznie. Phrüne pedig még akkor is megélt a per szülte hírességből, amikor már ráköszöntött volna a nyugalomba vonulás ideje. Akadt elég gazdag kereskedő Hellászban és Kis-Ázsiában, aki nem sajnált egy utazást és jó néhány ezer drachmát azért, hogy eldicsekedhessek a nagy híresség társaságában töltött éjszakával. Aphroditénak a nyugdíjhatáron túl is tevékeny papnője maga jelentette ki: – A seprőjét a bornál is drágábban adtam el.

MÁSFÉL MILLIÓ SZAPPANRA

Az athéni Lamia eleinte mint fuvoláslány (Aulütrida) kereste a kenyerét. Majd áttért a hetérapályára, s itt szépsége és művészi tehetsége révén annyira vitte, hogy Nagy Sándor egyik hadvezére, Ptolomaeusz állandó szeretőül tartotta maga mellett. A Sándor halála után hadvezérei közt kitört harcok során. Antigonosz vezér fia, Demetriosz Poliorketész (a „városostromló”) egy tengeri csatában szétverte Ptolomaeusz hajóhadát, és elfoglalta a kikötőben horgonyzó hajókat. Kincsei közt talált egy eleven ékszert is: Lamiát.

Fénye kissé már megkopott ugyan, mert idősebb volt Demetriosznál, ennek ellenére a vezér a sisakja ellenzőjéig belebolondult. Hidegre tette többi szeretőjét, és kitartott az egyetlen Lamia mellett. Soha meg nem vált tőle; útra, táborba, mindenüvé magával vitte. Apja egyszer meglátogatta, amikor beteg volt, és kitapogatta a pulzusát. – Már jobban vagyok – jelentette a fiú –, a lázam elhagyott. – Tudom, fiam, tudom – felelte a különben szigorú erkölcsű apa –, az imént találkoztam vele az ajtóban. A szerelmi láz viszont jó magasra hágott. Amikor Demetriosz elfoglalta Athént, 250 talentum hadisarcot vetett ki a városra. Ezt a másfél millió aranyforintnyi hatalmas összeget azután odaajándékozta Lamiának – szappanra. A gavalléroskodásnak lehetett valami megalázó éle is az athéniakkal szemben – ezek viszont így vigasztalták magukat: – Nagyon piszkos személy lehet az a Lamia, hogy ennyi szappanra van szüksége. A mellőzött szeretők természetesen gyűlölték, de ők is csak a nyelvükkel vehettek elégtételt. Volt köztük egy Demo nevű, ez nem is tett rá lakatot. Egyik lakoma végén behoztak egy nagyszerűen megrakott csemegéstálat. – Lamia küldte – mondta elégülten Demetrios. Mire a lány: – Hálj a nagyanyámmal, az még különbet fog küldeni. Az efféle hetéraszólásokat akkoriban éppúgy feljegyezték,, mint a nagy filozófusok aranymondásait. Plutarkhosz érdemesnek tartotta, hogy megírja, mint vélekedett Lamia a híres Bokhorisz-féle ítéletről. Ez a Bokhorisz egyiptomi fáraó volt, odavaló Bölcs Salamon. A később különböző változatokban vándoranekdotaként keringő történet úgy kezdődik, hogy egy fiatalember szerelmes lett Thonisz hetérába, de nem tudtak megegyezni, a lány olyan nagy árat követelt. Közben az történt, hogy egy éjszaka a fiatalember a lánnyal álmodott, és álmában megkapta mindazt, amiért

éber állapotban fizetnie kellett volna. Ezzel be is érte, és többé feléje sem ment a lánynak. Amikor ez megtudta, mi történt, mérgében beperelte a fiatalembert, hogy álom ide, álom oda, elérte, amit akart: fizesse meg a követelt díjat. Az ügy a fáraó elé került, aki is a bibliai Salamonhoz méltó bölcsességgel ítélt. Meghagyta a fiatalembernek, hozza el egy tálban a követelt pénzt. Azután a tálat meghimbálta a hetéra előtt, mondván: gyönyörködjék a pénzestál árnyékában, és érje be vele, miután: „a képzelet sem egyéb, mint a valóság árnyéka”. Lamia a fejét rázta. – Thonisznak nem szerzett semmi gyönyörűséget az árnyék, ellenben a fiatalembernek igenis az álom. Különben az egész történet afféle csinált jogkérdésnek látszik, aminőkön a régi jogász szerette élesíteni az elméjét. Az egyiptomi Salamon akár azt is mondhatta volna: a hetéra perelje be álmában a fiatalembert, ott biztosan meg is nyeri a perét.

GNATHAENA ELMÉSSÉGEI

Az antik világ szellemi sziporkáinak jó része ma már elvesztette fényét a századok hamuja alatt. Néha alig értjük, miért volt érdemes ezeket megörökíteni. Szophoklész idejében híres volt szellemességeiről Gnathaena athéni hetéra. Szép leány volt, amint ez a mesterségével is járt, mégis mulattató elmetüsszentései miatt szerettek a házában rendezett lakomákra járni. A költséget a vendégek adták össze, ő szállította az attikai sót. A tréfás kedvű leány csupán pénzkérdésekben nem értette a tréfát. Egyik este, miután a lakoma költségeit kifizették, az egész társaságnak nem maradt egy árva drachmája sem a továbbiakra. A hitel fogalmát pedig ebben a házban nem ismerték. Viszont a vendégek heves vérű, erőszakos fiatalemberek voltak; azzal fenyegetőztek, hogy ha nem hitelez, szétszedik feje fölött a házát, hoztak magukkal fejszét és más szerszámot is.

– Hiszen akkor semmi baj – biztatta őket a háziasszony –, csapjátok zálogba a szerszámokat, mindjárt lesz pénzetek. Másszor a vendégek egymásnak estek, hogy ököllel döntsék el, ki maradhasson ott éjszakára. Egyet hamar kiütöttek, úgyhogy hanyatt terült a földön. Gnathaena vigasztalta: – Ne búsulj, megmarad a pénzed. És még egy ragyogó ötlet, ennek ezt a címet lehetne adni: „Hogyan rázta le Gnathaena az alkalmatlan időben érkező szeretőt?” Átmeneti vevőközönsége mellett volt egy állandó kedvese is”, Düphilosz vígjátékíró. Egy este nem várt rá, mert annak egy darabját adták a színházban, s bizonyára nem fog eljönni az ünnepeltetés miatt. De hogy kárba ne vesszen az éjszakája, egy gazdag kereskedővel helyettesítette. Azonban a darab megbukott, és a szerzőt irgalmatlanul kifütyülték. Megtörten támolygott be Gnathaenához, ledőlt a pamlagra, és odahítt egy rabszolgát, hogy hozzon vizet és mossa meg a lábát. A lány lecsapott rá. – Ugyan minek, hiszen nincs por a lábadon. Vállukon hoztak idáig a tisztelőid! A döfés talált. Ott érte a bukott költőt, ahol az írói hiúság fészkel. Nem is szólt többet, fölkelt és elment. Gnathaena visszavonulhatott a kereskedőjéhez, aki valószínűleg nem sokat bánta, hogy a hajón előtte már mások is utaztak. Ma már azon mosolygunk, hogyan lehetett az ilyesmiken mosolyogni. Mégis szólni kellett róluk, mert ezek is hozzájárultak a hetérák értékeléséhez.

A NYELV NÉLKÜLI OROSZLÁN

Volt olyan hetéra is, akit nem a mesterségbeli jártassága tett érdemessé, hogy történetírók a tollukra vegyék.

Ma sines teljesen tisztázva, hogy Harmodiosz és Arisztogeiton a népszabadság védelmében szúrta-e le a zsarnok Hipparkhoszt, avagy magánbosszú tüzelte őket a merényletre. Akárhogyan is, kegyetlen megtorlás következett. Az elfogott bűntársak közt volt a hetéra Leaina is, Harmodiosz kedvese. Őt is kínpadra vonták, mint a többit. S ekkor, nehogy az embertelen kínzások megtörjék és társaira valljon, elharapta a nyelvét. A felszabadult Athén Harmodioszékat szabadsághősöknek ismerte el, s a hős leánynak is emléket állított: egy márványból faragott, nyelv nélküli nőoroszlánt (Leaina = nőstény oroszlán). Nem ez az egyetlen emlékmű, amelyet hetéra kapott – persze más természetű érdemekért. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi király két szeretőjének emlékét is megörökítette. Belisztikhe templomot kapott Alexandriában „Aphrodité Belesztikhe szentélye” néven. Sztratonike nevét Görögországban akarta emlékezetessé tenni, de ott persze templom nem illethette meg, tehát be kellett érnie egy emlékművel Eleuzisz mellett. Harpalosz, Nagy Sándor kegyence, helytartója és kincstárnoka arról volt nevezetes, hogy gazdáját szemérmetlenül meglopta, összetolvajkodott kincseiből királyi módon tartotta el szeretőit. Püthonikét különösen szerethette, mert amikor a lány fiatalon meghalt, két emléket is állíttatott neki: egyet Babilonban sírja fölé – egy másikat Attikában, az Athénból Eleusziszba vezető, úgynevezett „szent út” mentén. Ez egy messze látszó, hatalmas emlékmű volt, 30 talentumba került. A bölcsész Dikaiarkhosz, Arisztotelész tanítványa, azt írta róla, hogy távolról az ember Periklész vagy Miltiadész emlékművének gondolná, s csak közelébe érve derül ki, hogy egy hetéra nevét örökíti meg. Glükéra volt az új szerető. Ennek már életében kijutott a dicsőség, hogy képmását a vezér felállíttatta Szíriában a saját szobra mellett. Harpalosz halála után Glükéra kikopott a királynői módból, és visszament Athénba rendes hetérának. Ott híres lett eszességéről és eleven szelleméről. Rávetette szemét Menandrosz, Attika legkiválóbb vígjátékköltője is; magához

vette, és boldogan éldegélt veié tengerparti villájában. Glükéra szellemi röppentyűit is feljegyezték, sőt össze is gyűjtötték egy külön könyvben. Sajnos, ez a Glükéra-breviárium elveszett. Kár, mert a megmaradt néhány darab arra vall, hogy az attikai sót Gnathaena elméskedéseinél finomabbra darálta. Amikor egyszer a bölcsész Sztilpon szemére hányta, hogy megrontja a fiatalságot, így védekezett: – Te is megrontod, mert csupa haszontalanságot tanítasz nekik. Csakhogy amíg te untatod őket, nálam gyönyörűségben van részük. A kíméletlen idő lassanként szarkalábakat rajzolt a szeme sarkába. Menandrosz egy rossz, ideges percében nem átallotta ezt nyersen a szemére vetni. A lány egy pohár tejet hozott neki, de visszautasította: – Csupa ráncos bőr itt fölül, nem kell az ilyesmi. Mire a lány szelíden: – Tudod mit? Ne törődj a fölével; élvezd, ami alul van.

THA1SZ

Nem a kereszténység korabeli, szentté avatott Thaiszról van szó, hanem Nagy Sándor szeretőjéről, akit a perzsa hadjárat során is mindig magával hordozott. Perszepolisz bevétele után nagy győzelmi tort ült a király. Vele dőzsöltek udvari főemberei és főhetérái, köztük a legfőbb, a kegyencnő Thaisz. A hangulat egyre forróbb lett, mai szóval: a magas társaság tökéletesen berúgott. Egyszerre csak Thaisz fölemelkedett, és ezt a szónoklatot vágta ki: „Íme megalázva látom a perzsa királyokat, de még nagyobb lenne a boldogságom, ha elmondhatnám, hogy amit a perzsák vétettek Görögország ellen, azt a hadvezéreknél is keményebben torolták meg a görög asszonyok.

Xerxész felégette Athént, mi gyújtsuk fel az ő királyi palotáját!”{95} A részeg kompánia ujjongva helyeselt. Maga Sándor azon mód, ahogy volt, virágkoszorúval a fején, felugrott, fáklyát ragadott, és legelöl rohant a palota felé. Körülötte a bosszút lihegő hetérák táncoló, szökellő hada hasított fáklyáival csíkot a sötétség testébe, majd az udvari nép zsivajgott, nyomakodott utánuk. Azután világos lett az éjszaka, lángnyelvek közölték a perzsa lakossággal a görög leányok bosszúját. A borgőzös történet Thaiszt híressé tette. Különben is, Nagy Sándornak volt a kedvese, s így Ptolemaeusz, Sándor egyik hadvezére, utóbb egyiptomi király, nem tartotta szégyennek, hogy Sándor halála után a hetérát udvarába hívja, majd feleségül vegye és megtegye Egyiptom királynéjának.

ASZPÁSZIA

Kevés adat maradt reánk erről a csodálatos asszonyról, de abban valamennyi megegyezik, hogy nemcsak szépsége, hanem szellemi adottságai révén is messze kimagaslott az átlagos nők sorából. Meg lehet hát érteni, hogy a legnagyobb görög, Periklész, egész életét hozzákötötte. Szemérmes tudósok a mai erkölcs pápaszemét teszik fel, amikor írnak róla, s nehogy az előélete miatt még az üveg mögött is le kelljen sütni a szemüket, ott kezdik az életrajzát, amikor Periklész házába költözött. Mintha elpirulna a tintájuk is, ha leírnák: Aszpászia hetéra volt. Márpedig az volt. Milétoszban, egy Thargelia nevű hetéra oldalán tanulta ki a mesterségét. Thargelia arról volt nevezetes, hogy csakis a legelőkelőbb görög férfiakkal kezdett viszonyt, s egymás után tizennégy államférfit, hadvezért, tudóst, költőt, művészt boldogított, hosszabb-rövidebb ideig. Később Aszpászia Athénba költözött. Mai kifejezéssel élve: itt valóságos irodalmi szalont nyitott, amelyet a város legelső férfiai látogattak. Megfordult ott

Platón és Szókratész is, sőt emez még a tanítványait is elvitte, hogy közvetlenül tapasztalják a rendkívüli asszony filozófiai készültségét és politikai éleslátását. Platón még azt is írja róla, hogy több athéni férfi járt hozzá szónoklatot tanulni. Sőt nemcsak férfiak, keresték fel: barátai olykor még a feleségüket is magukkal vitték, tanuljanak tőle műveltséget és jómodort. Ami annál különösebb, mert Plutarkhosz határozottan állítja, hogy házában hetérákat tartott. Ezzel vádolja Arisztophanész is, amikor arról ír, hogy a peloponnészoszi háborút ő sugalmazta, bosszúból, mert a megarai ifjak elraboltak két hetérát a házából. Több mint két ezredév után bajos megtisztítani a valóságot a mendemondák hozzáragadt bogáncsaitól. Annyi bizonyos, hogy Periklész halálosan beleszeretett, elvált miatta a feleségétől, és nőül is vette. Az athéni törvények szerint az idegen nővel kötött házasság nem volt ugyan teljes értékű, de azzá tette a két fél háborítatlanul boldog családi élete. Periklész életírói érdemesnek tartották még azt a részletet is megörökíteni, hogy az államvezér, valahányszor elment hazulról és valahányszor hazajött: Aszpásziát mindig megcsókolta. Ami a törvényes hitvesnél nyilván nem volt szokásos. Mindig voltak alacsonyrendű emberek, akik gyűlölték a magasabbrendűeket, csak azért, mert náluk különbek voltak. Igyekeztek is hozzájuk méltó eszközökkel őket a magasból lerángatni. Egy Hermipposz nevű vígjátékgyártó, hogy Periklészen üssön egyet, feljelentette Aszpásziát az istentagadás szokásos vádjával. Valószínű ugyan, hogy egész Görögországban nem akadt józan eszű ember, aki komolyan hitt volna az Olümposzon trónoló s folyton a földön lábatlankodó, emberszabású istenekben – de a papi rend hatalmát az istenhit biztosította. Az is valószínű, hogy a Periklészék házának filozófus vendégei csekély tisztelettel nyilatkozhattak a fő- és alistenek földi portyázásairól, ennek híre is mehetett, s a feljelentő hozzá is juthatott valami bizonyítékhoz. A perről csak annyit tudunk, amennyit Plutarkhosz ír róla. Néhány sor csupán, de mindennél jobban jellemzi, mennyire szerethette a nagy ember ezt az asszonyt: Aszpászia fölmentését Periklész könyörgéseinek és könnyeinek köszönhette, amelyeket a per során a bírák előtt ontott.

Periklész halála vetett véget a hetérával kötött mintaházasságnak. Aszpászia rovására szokták írni, hogy újra férjhez ment egy Lüsziklész nevű gazdag emberhez. Ez marhakereskedéssel szerezte ugyan vagyonát, utóbb mégis Aszpászia vezetésével Athén egyik első emberévé küzdötte fel magát. De hát mi egyebet tehetett volna? Visszamenjen hetérának? Az új házasság inkább vált becsületére. Többet Aszpászia életéről nem tudunk. Talán nincs is rá szükség; elég ennyi, hogy teljesen megérthessük a hetéra szerepét Hellász nyilvános életében.

A KURTIZÁN

A „reneszánsz” kifejezés a klasszikus műveltség újjászületését jelentette. Újjászületett ezzel együtt az antik világ hetérája is. Ezúttal úgy hívták: kurtizán. (Olaszul cortegiana, franciául courtisane.) Az elnevezést a corte szóból szokták származtatni, utalással arra, hogy ennek a hivatásnak egyik fő kelléke a finom udvari modor, Az előkelő kurtizánt csakúgy, mint a hetérát, magasabbrendű műveltsége is megkülönböztette a közönséges örömleányoktól. Otthon voltak zenében, művészetben, irodalomban, betéve szavalták az olasz költők műveit, tudtak olvasni-írni latinul, sőt egy Squarcina nevű római kurtizán folyékonyan beszélt görögül is. Velence és Róma volt a legnépesebb kurtizántelep. Velencében a gazdag patríciusok és nagykereskedők, valamint az átutazó idegenek virágoztatták fel az iparukat – Rómában a pápai udvar, a főpapság és ennek világi uszálya révén szaporodtak el.

A KURTIZÁNSÁG FORTÉLYAI

A kurtizán üzleti fogásairól egy hivatott szaktekintély tájékoztatta a férfivilágot: Pietro Aretino. Idevágó nevezetes munkája a Ragionamenti (Társalgások). Ebben Nanna, a vén kerítőnő, egyebek közt a tulajdon Pippa lányával folytat épületes beszélgetést a kurtizánpálya követelményeiről.{96} Azért neveztem Aretinót szaktekintélynek, mert egész szerelmi élete kurtizánok közt zajlott le. Pénze volt bőven, telt abból, amit kizsarolt a tollától rettegő európai fejedelmekből, köztük Szapolyai János magyar királyból is. A terjedelmes tananyagnak csupán azt a részét ismertetem, amelyik úgyszólván párdarabként igazodik a hajdani Krobyle anyai oktatásaihoz.

Nanna: Közeledik Szent Fülöp napja, a te névünneped. (Pippa: Filippa beceneve.) Előestéjén mondd a gavallérjaidnak, hogy fogadalmat tettél húsz misére, s a költséget oszd fel köztük. Másnap toporzékolj és dühösködjél, hogy a papok nem vállalták, mert aznapra minden miséjük le volt már foglalva, tehát el kell halasztani máskorra. Ilyen módon a pénz megmarad nálad, s a becsületed is meg van óva. Pippa: Ezt csak helyeselni lehet. Nanna: Ha véletlenül több udvarlód gyűlt egybe nálad, mondd nekik, hogy kedved kerekedett egy kis sétára. Menjetek be a legközelebbi templomba, ott mormolj el néhány Miatyánkot, azután járasd tovább a hülyéket. Állj meg minden kirakat előtt, ahol illatszereket és szépítőszereket árulnak, dicsérd meg ezt meg azt, de nehogy azt mondd: vegyétek meg nekem. Csak szólj a kereskedőnek, hogy a neked tetsző holmikat tegye félre, majd értük küldesz. Erre elszégyenlik magukat, és kifizetik. Még egyet: ne higgy az ígéreteknek, és ne hitelezz. Továbbá: ne kösd magad soha egyetlen szeretőhöz, hanem tarts egyszerre többet is. Ilyenkor a férfiakat megszállja a féltékenység, és vak szenvedélyükben minden áldozatra készek. Pippa: Ez igaz. Nanna: Szóljunk most a test és lélek üdvét szolgáló ájtatosságról. Te ne csak a hétnek egyetlen napján böjtölj, hanem minden böjttel járó egyházi ünnepen vagy időszakban. Böjtön természetesen azt értem, hogy ilyenkor a mesterségedet szünetelteted. Ha azonban valaki mégis kötné magát ahhoz, hogy veled háljon: fizettesd meg jól, kárpótlásul, amiért miatta megszegted vallási kötelességedet. Pippa: Ha teljesíteném, ugyancsak ráfizetnék. Nanna: Ami mármost a díjazásodat illeti, nagyon ügyeskedned kell. Ha valakitől egy tucat dukátot{97} remélsz, s ő csak kettőt, vagy akár csak egyet ad is, azért ne bocsásd ki a hálódból. De azután hallgass is róla – viszont aki tizet ad, trombitáld ki bőkezűségét az egész városban. Elriasztja a férfit, aki mindjárt húsz dukátot követel. Idehallgass, lányom: amikor kövér fenyőmadárra vadászol s az közeledik a csapdához, tartsd vissza a lélegzetedet, nehogy elriadjon. Ha azután beleesett, kopaszd meg, nyúzd meg becsületesen.

Pippa: Úgy legyen.

A KURTIZÁN TISZTELETDÍJAI

A velencei kurtizán tiszteletdíjairól egy 1535-ben megjelent, rendkívül ritka könyvecske tájékoztat. Az eredeti kiadásnak mindössze két példánya ismeretes. Teljes címe: A velencei rimák díjjegyzéke, avagy párbeszéd egy idegen és egy velencei úr között; ebben minden velencei kurtizán díjai és személyi tulajdonságai adatnak elő, némely mulatságos eset kapcsán, amelyet ezek a híres hölgyek rendeztek a szerelmeseikkel.{98} A beszélgetés szabályos tercinákban folyik, azonban a csengő-bongó rimek közül akkora malacságok röfögnek elő, hogy magyar szedőgépen lehetetlen kibillentyűzni. Megtudjuk egyébként, hogy Camilla Griffa hálószobájába a belépés negyven scudóba került, Angela Zaffetta húszat követelt, La Ferrata beérte tízzel. Egy másik könyvritkaság 219 „legfőbb és legbecsültebb” velencei kurtizán lakcímét és díjszabását sorolja fel. Idegenek számára készült kurtizánbedekker lehetett.{99} Legtöbbje megelégedett 1-2 scudóval, de akadnak köztük teltebb erszényeknek való címek is. Cornelia Niza (a Frari mellett) 10 scudo, Giulia Festina (a S. Girolamo-templom mellett) 15 scudo, Cecília Caraffa (a San Torna mellett) 20 scudo ellenében volt hajlandó vendéget fogadni, Cornelia Granda pedig (a San Lorenzo mellett) egy egész hónapra volt kibérelhető 15 scudóért. A körülbelül 5 korona névértékű scudo a valóságban sokkal többet jelentett. Brantôme első római tartózkodása alatt beleszeretett egy Faustina nevű kurtizánba. Azonban be kellett érnie a társalgás szerény örömeivel, mert a kézzelfoghatóbbak árát a lány 12 scudóban szabta meg. Kénytelen volt hát ezekről lemondani, és szomorúan hazautazott Párizsba. Nemsokára ismét Rómába vezetett az útja, s ekkor már bővebben látta el magát pénzzel. Sietett a lányhoz, de ez már akkor asszony volt, egy bírósági ember felesége. El is

utasította a szerelmes franciát azzal, hogy ami volt, örökre vége, a bűnös múltat immár megtagadta. „Ekkor megmutattam neki a szép francia tallérokat, és megkaptam amit akartam” – írja egyszerű szavakkal a nagy nőbarát. Ezután a nő feltárta előtte a lelkét is, és bevallotta, hogy ő a férje beleegyezésével árulja magát, de csak nagy pénzért, mert nagy lábon akarnak élni, kisemberekkel nem áll szóba.{100}

A NAGY KURTIZÁN OTTHONA

A scudo tehát alaposan túlduzzadt a névértékén, s meg lehet érteni, hogyan rendezhette be Angela Zaffetta velencei palotáját a 20 scudós belépti díjakból akkora fényűzéssel, mint akármelyik dúsgazdag patríciusasszony. A Canal Grande melletti Loredan-palotát bérelte ki. A szobák falait aranyozott bőrkárpitok vagy flamand gobelinek borították, a padló nem látszott ki a drága keleti szőnyegek alól. A berakásos művű asztalokon aranyhímes bársonytakarók, a faragott ebédlőszekrényeken ezüstedények, faenzai és gubbiói mesterek majolikái, velencei üvegremekek. Képek, szobrok, iparművészeti dísztárgyak, művészi kötésű könyvek vallottak az úrnő választékos ízlésére. Az előcsarnokban papagájok rikácsoltak és majmok civakodtak – a vendégeket csinos komornák hada fogadta. Vendég pedig volt bőven. Nemcsak olyan, aki a bizonyos 20 scudót tartogatta a zsebében, hanem aki csak látogatóba járt a híres leányhoz: a köztársaság főméltóságai, diplomaták, főpapok, tudósok, költők, művészek, átutazó előkelő idegenek.{101}

PIETRO ARETINO SZERELMES LEVELEI

Három világhírű név is előragyog a vendégek sorából: Tiziano, Sansovino, Aretino. A nagy zsarolónak hosszan tartó viszonya is volt vele. Rendkívül

érdekes egy Angelához intézett levele, ebben szatirikusan bár, de kitűnően jellemzi a magasabbrendű kurtizánt, akit fölébe helyez a saját maga alkotta Pippának is. „Elsőség illet téged minden kurtizán közt, aki csak élt valaha, mert mindegyiknél jobban értesz hozzá, hogyan kell a bujaságot a tisztesség fátyla alá rejteni. A kurtizánság lelke a ravaszság, de te nem durva fogásokkal élsz, hanem olyan ügyesen bánsz a férfiakkal, hogy aki bár tele kézzel jutalmazta a kegyeidet, még mindig azt hiszi, hogy fukar volt veled szemben. Alig lehet részletezni a művészetet, amellyel imádóidat magadhoz láncolod. Olyan mesterileg osztogatod a kézszorítást, a mosolyt, a csókot, nemkülönben a nyoszolya örömeit, hogy senkinek sem lehet panaszra oka. Mindig szerény vagy; elfogadod, amit adnak, és nem akarod az illetőket teljesen kifosztani, s megveted azokat, akik Nanna és Pippa fogásaihoz folyamodnak. Nem színlelsz szerelmet, nem adod a kétségbeesettet, ha valamelyik csapodár szeretőd elhagyott – nem tanítod be komornáidat, hogy azt mondják: úrnőnk sem nem eszik, sem nem alszik, és kis híja, hogy bánatában fel nem akasztotta magát. Nem, te nem tartozol azok közé, akik ilyenkor sóhajtoznak, könnyeket ontanak, hajukat tépik, és az ujjukba harapnak. Az efféle fortélyok nem a te ízlésed szerint valók. Te nem tartod vissza, aki menni akar, és nem küldöd el, aki maradni szeretne. Nem is fordulnak meg nálad holmi nyegle fiatalemberek, hanem meglett, tisztes férfiak gyönyörködnek szépségedben és kedvességedben. Te nagyra becsülöd az erényt és tiszteled az erény művelőit, ami ritka tulajdonság a magukat pénzért áruló nőknél. Azért vagyok híved, s azért ragaszkodom hozzád, mert úgy látom, hogy megérdemled. – Venezia, 1537. december 15.” Angela utóbb maga is rálépett az erény ösvényére. Férjhez ment, gyereke is született. A javíthatatlan nőbarát új szerető után nézett, pedig már az 56. év dere szürkítette a szakállát. Angela Sarra volt az utód neve, szintén csillag a velencei kurtizánvilág égboltozatán. Aretino ugyan hozzá írt levelében más égitestekhez hasonlítja: „Ó Sarra, ki szebb vagy, mint a hold, és áldásthozóbb mint a nap, mert amaz csak az éjjelt teszi nappallá, emez pedig csak napközben ragyog, holott te nappal és éjjel egyformán tündökölsz. Üdvözöllek, és köszönöm a kegyet, hogy leereszkedtél hozzám, és elfogadtad meghívásomat szerény asztalomhoz. Jó csillagom sugallta, hogy odahívjalak, ahol komoly ós bűbájos pillantásaid elfeledtetik az ételek ízét és illatát. Holnap érdeklődni fogok, vajon számíthatoke a kitüntetésre, hogy nálad megjelenhessek és megkérdezhessem, ízlett-e

kegyességednek az aranyozott marcipán, amelyet ezennel mellékelek. – Veneziában, az üdv 1548-ik esztendejének áprilisában.” Következő levelében a nap és hold mellé még a csillagokat is lerángatja az égből: „Ó Sarra, ki a legfinomabb és legbájosabb úrihölgy vagy, kétségtelen, hogy úgy árasztod a szerelem gyönyöreit, mint a nap az égi ragyogást. Aki homlokodra és szemeidbe néz, a holdat látja maga előtt teljes pompájában, s elcsodálkozik, hogy szemeid, mint kerek csillagok, minő isteni fénnyel tündökölnek. Nem is félisten, hanem egész isten az, aki képes volt elnyerni mások által annyira vágyott kegyeidet. De mindez semmi ahhoz képest, hogy lényed a mérséklet és becsülettudás összetétele, s maga a Szüzesség és az Ártatlanság is megesküdnék rá, hogy érintetlen úri lány vagy. Ezért az a meggyőződésem; hogyha rólad levennék a »kurtizán« nevet, mindenki olyan tökéletes tisztának látna, mint a holdat, ha eltűnnének róla az éktelenítő foltok. – Venezia, 1548. június.” A nap, hold és csillagok mögül itt is kikandikál a vén szatirikus kötekedő mosolya – a levél mégis elárulja, hogy az előkelő kurtizán milyen nagyra tartotta magát és milyen hódolatot követelt az udvarlóitól.

A RÓMAI KURTIZÁN

A római kurtizánok közt nem is egy volt, akihez csak ajánlólevéllel lehetett bejutni. S még ez sem volt elég, némelyiknél előjegyzésre volt szükség, s a pályázónak várnia kellett, amíg rákerül a sor, hogy az úrnő fennkölt személyének tiszta ragyogású homlokában 10-20 dukát erejéig gyönyörködhessék. Még a külföldi diplomaták levelei és helyzetjelentései is foglalkoztak a nevezetes hölgyek körül zajló eseményekkel. Így az európai udvarok első kézből kapták meg a hírt, hogy Saltarella kisasszony megérkezett Rómába nagyszámú cselédség, úgymint komornák, lakájok, lovászok, sőt fegyveres lovasok kíséretében. Ha egy ilyen nagy kurtizán templomba ment ájtatoskodní, elöl vonult be az

udvarmester, utána ő maga apródjai közt, majd imádóinak díszruhás csoportja. Nagy templomi ünnepekre a kurtizánoknak egész serege vonult fel, lóháton vagy öszvéreken, akkora kísérettel, hogy alig lehetett megkülönböztetni, ki a kurtizán és ki az úrinő. Megjegyzendő, ezek a lányok nemcsak avégett jártak templomba, hogy ott mutogassák magukat. Valóban vallásosak voltak. Gyóntak (!), misét hallgattak, kegyes alapítványokat tettek. Hálószobájukban a sok műtárgy közt okvetlenül volt egy szentkép és egy feszület is. Montaigne írja úti jegyzeteiben, hogy egy római kurtizán javában részeltette vendégét a megfizetett örömökben, amikor az óra éjfélt ütött, és odakünn Ave Mariára harangoztak. Abban a pillanatban kiugrott az ágyból, letérdelt, elmormolta az imádságait, azután visszafeküdt, és folytatta, ahol elhagyta. Ugyanezzel a lánnyal ugyanilyen alkalommal történt, hogy egyszerre csak bekopogtatott a mindenre gondoló édesanya, odaszaladt az ágyhoz, és mérgesen letépte a lány nyakszalagján függő Szűz Mária-képet. Feledékenységből maradt ott, az üzleti órák előtt mindig le szokta venni.

A KURTIZÁN ÉS AZ ANGOL UTAZÓ

Külföldi utazók szívesen áldoztak néhány scudót, hogy meglátogathassanak valamely nevezetes kurtizánt, komolyabb szándék nélkül is. Thomas Coryatt, egy anglikán pap fia, az 1608. esztendőben rövid európai utazást vitt végbe, és megragadt Velencében. Ott tapasztalatgyűjtési célból meglátogatott egy Margarita Emiliana nevű jó hírű kurtizánt. Útinaplójában részletesen leírja a lakás pompás berendezését, a lány ruháit, ékszereit és személyének kedvességét; majd tekintettel a papi otthoniakra, így mosakodik: „Miután ekként leírtam egy velencei kurtizánt, rádöbbentem, hogy te (ti. az olvasó) erkölcstelenséggel vádolhatnál, s azt mondhatnád, hogy ezeknél a lányoknál bizonyára személyesen is kísérleteztem. Erre azt felelem, hogy én csupán tanulmányozás végett jártam ott, nem pedig azzal a céllal, mint egykor Demoszthenész Laisznál, s nem is azzal, aminővel a kegyes Paphnutiusz kereste

fel Thaiszt. Nem is állítom, hogy vele folytatott társalgásommal olyan eredményt értem volna el, mint a szent remete Thaisznál. Kérlek azért, szemérmes olvasó, úgy ítélj meg engem, mint ahogyan én vélekedném rólad, ha tanulmányozás céljából elmennél egy velencei kurtizánhoz.” Dehogy is ítélem meg a velencei népisme lelkiismeretes tanulmányozóját, sőt hálával is tartozom neki, amennyiben könyvének egyik illusztrációjával hitelesen szemlélteti, hogyan ment végbe a bemutatkozás egy előkelő velencei kurtizánnál. Thomas úr kalaplevéve, térdhajtással köszönti az üdvözlésére siető úrnőt, ezen díszes brokátruha omlik el, nyakát gyöngyfüzér és aranylánc ékesíti. A kép azért hiteles, mert Thomas úr saját rajza után készült.{102}

A SZERELMES KURTIZÁN

Filippo Strozzi nagy tekintélyű firenzei család tagja volt; tekintélye azzal is nagyot nőtt, hogy feleségül kapott egy Medici lányt. Házasélete és politikai szereplése mindazonáltal nem akadályozta abban, hogy Firenze melletti villájában egy balkezes családi kört alapítson. Négy szép kurtizánt telepített oda, s ezek ott meghitt együttesben éltek. Camilla da Pisa vezette a háztartást; a többiek neve volt: Beatrice da Ferrara, Alessandra Fiorentina és Brigida. Filippo úrnak Camilla volt a saját külön kedvese, a többin barátai osztoztak, név szerint Medici Lorenzo urbinói herceg, ennek bizalmasa, sco degli Albizzi és sco da Nero, Machiavellinek egyik rokona. (Arról a Medici Lorenzóról van szó, akinek törvényes házasságából Katalin nevű leánya, utóbb Franciaország királynéja született.) Néhány évig éltek itt zavartalan egyetértésben. Ha a férfiak távol voltak, a lányok leveleket írogattak nekik. Utóbb 34 ilyen levél került napvilágra: egyet írt Beatrice, ötöt Alessandra és huszonnyolcat Camilla. Ennek néhány levele kurtizán-lélektani szempontból különösen érdekes, mert az derül ki belőlük, hogy a testét pénzért áruló lány halálosan szerelmes volt Filippóba.

Egyik levele a kurtizánoknál teljesen szokatlan önzetlenségről tanúskodik: „Kitűnő Filippóm! Az én szerelmem csupán viszonszerelmet kíván tőled, nem pedig pénzt és ajándékokat. Magad is bizonyíthatod, hogy az ilyesmi nem érdekelt; az én szerelmem mindig igaz volt és a szívemből jött. Amit a mindennapi élet szükségleteire adtál, elfogadom és jótéteményeidet szívembe zártam, de a tíz dukát, amelyet küldtél, felesleges, mi anélkül is jól megvagyunk. Ámbár örömmel fogadunk mindent, ami tőled jön, a pénzt mégis visszaküldöm, egyszerűen azért, mert nincs rá szükségünk. Ha majd kell valami, bizalommal fogunk hozzád fordulni, jelenleg azonban van elég pénzünk. Kedvünkért tehát fogadd vissza a tíz dukátot. Egyéb jelentenivalóm nincs. Üdvözöllek, Beatrice is üdvözöl.” Keltezéssel nem szolgálhatok, miután Camilla alkalmazkodott az általános női gyakorlathoz, és nem írt keletet a levélre. Annyit tudhatni, hogy az 1517–19 körüli időből való. Ezután valami féltékenységi rohamában megbánthatta a férfit, mert ezt a töredelmes, szenvedélyes és kelet nélküli levelet menesztette hozzá: „Egyetlen Filippóm! Én annyira megsértettem Kegyelmességedet, hogy kételkednem kell, méltó vagyok-e forrón áhított bocsánatodra. Beismerem, hogy elhirtelenkedve és igazságtalanul panaszkodtam, holott mindig csak szeretetet mutattál irányomban. Ezért a te szentséges lábaid elé térdelve alázatosan kérem, hogy bocsáss meg, és az én igaz, kimondhatatlan nagy szerelmemre tekintettel légy ismét jó hozzám, és ne táplálj szívedben haragot ellenem. Én nem ismerek és nem imádok más istent, csak téged, azért alig várom, hogy újra lássalak és az enyém légy, mert nélküled nem tudok élni. Jöjj hát, szerelmem, egyetlen kincsem, legédesebb reménységem, paradicsomi gyönyörűségem, hogy felüdülve a te várva várt jelenlétedtől, nyugalmam ismét visszatérjen, mert ezt csupán benned találom meg, akiben üdvösségemet lelem fel. Jó egészséget, én életem! Holnap reggel várlak!” Azonban egyszer végleg beborult az ég Camilla fölött. Filippo úr csakugyan hűtlen lett. Egy másik nő csábíthatta el, erre vall Camillának sco de Neróhoz írt panaszos levele: „Verje meg az Isten, aki most az én javamat bitorolja, átkozott legyen minden éjszakája és minden óra, amelyet ő az én karom helyett máséban tölt el, átkozott

legyen minden csók, átkozott az ő hűtlensége! Miért taszítja el hűséges és alázatos szolgálóját, aki őt imádja? Ha nem Filippóról volna szó, megbosszulnám magam, de az ő mindenkor tanúsított nagylelkűsége megakadályoz ebben. Te vagy az egyetlen barát, aki szánalommal van irántam. Te tudod, mi az igaz szerelem – de ez a hűtlen pogány, ez a hazug és áruló sohasem érezte annak egy parányát sem. De hát türelem a szerencsétlenségben! Élj boldogul!” A jó barát azonban egy húron pendült a cimborájával. Szintén hűtlen lett az ő Alessandrájához, s a férfiak csapodársága miatt a szép nyolcszög feloszlott. A hölgyek szétszéledtek, s ki-ki folytatta a régi mesterségét. Beatrice de Ferrara már Rómából ír Medici Lorenzónak. Az volt rá az alkalom, hogy a herceg megsebesült egy ütközetben, és betegen feküdt az anconai kórházban. Figyelemre méltó a bizalmas hang, amelyet a kurtizán egy uralkodó herceggel szemben használt. Az illendőségnek a maga módja szerint tett eleget; bizonyos szavakat nem írt ki, csupán pontokkal helyettesített. „Főméltóságú és Főmagasságú Commendatore! Hallottam a szörnyű balesetről, amely Kegyelmességedet érte. Könyörögni is akartam az Istenhez Kegyelmességedért, de éjjel-nappal tolakodó emberek ülnek a nyakamon, akik mind meg akarnak… hiszen tetszik tudni. Majdnem kimondtam, de illendőségből elhallgatom. Elég annyi, hogy egy percem sem volt Kegyelmességedre gondolni, annyira igénybe voltam véve… a részletekről legközelebb. Isten akaratából végre közeledett a hét, amelyen Krisztus a mi megváltásunkért feláldozta magát. Elhatároztam, hogy ezt a hetet csakis lelki üdvösségemnek fogom szentelni, és azt mondtam az én embereimnek, hogy megvan… tehát legyenek egy darabig türelemmel. Elmentem gyónni a S. Agostino-templomba a mi papunkhoz. Azért mondom a miénknek, mert ahányan csak vagyunk k…ák Rómában, mind az ő szentbeszédeit hallgatjuk. Miután ilyen tekintélyes számú gyülekezetet látott maga körül, mindenképpen azon volt, hogy bennünket megtérítsen. Ugyancsak nehéz feladat! Éntőlem akár száz esztendeig papolhatna! Mégis sikerült Gambierából apácát csinálnia; most Sofia nővérnek hívják; őt, aki azelőtt… majd mit mondtam. Meggyóntam tehát, és adtam neki két dukátot, amit most keservesen bánok, mert ő el fogja herdálni, nekem pedig, ha újra meg akarom szerezni… Kegyelmességed tudni fogja. De hát megtörtént, legyen meg Isten akarata. Ugyanaznap gyónt ugyanennél a papnál Gambiera és Tadea is – képzelheti Kegyelmességed, milyen finom dolgokat kellett a papnak hallgatnia. Én már attól tartottam, hogy kezdeni akar

velem, de fékezte magát. Gyónásom után a Szentléleknek áldoztam magamat, és kértem Istent, hogy ámbár csak egy k…a vagyok, hadd könyöröghessek: láthassam viszont Kegyelmességedet olyan egészségben, mint azelőtt. Egyben fogadalmat is tettem, hogy elzarándokolok Loretóba. Azután pedig, ha nem esnék terhére, Anconába mennék Kegyelmességedhez lábcsókra. Nyolc napja végzek immár lelkigyakorlatokat anélkül, hogy bűnöznék, ami egyáltalán nem esik nehezemre.” A művelt kurtizán akkor is megállta helyét, ha tollat vett a kezébe. Camilla da Pisa egy könyvet is írt, amint ez sco da Neróhoz intézett egyik leveléből kitetszik. Sőt akadt két elismert kurtizán költőnő is: Tullia d’Aragona és Veronica Franco.

TULL1A D’ARAGONA

Egy Giulia Ferrarese nevű római kurtizánnak 1505-ben leánygyermeke született. Nem nagy eset, csupán az apa neve és rangja teszi különlegesen érdekessé: Lodovico d’Aragona bíboros. Elismerte a lányt a magáénak, és megengedte, hogy viselhesse a családi nevét. A névhez bőségesen adott pénzt is; a kis Tulliát úri módon nevelték. Tanították zenére, táncra, énekre, irodalomra és tudományokra – megtanult latinul írni-olvasni, sőt folyékonyan beszélni is. Így ment ez Tullia 14 éves koráig. Ekkor a bíboros meghalt, a pénzforrás elapadt. Tullia életírói a következő néhány év történetéről hallgatnak. Szándékosan-e, vagy adatok híjával? nem tudom. Már mint hivatásos kurtizánnal találkozunk vele Rómában, de nincsen semmi hírünk róla, hogyan lett azzá. Az örök városban döntő sikerrel lépett fel. Tánca, művészi éneke, nagy műveltsége meghódította az előkelő világot. Gyűltek ládájába az aranyak és asztalára a dicsőitő szonettek. Akkoriban minden literátus ember szonetteket írt; a szinte magától rímelő olasz nyelv csakúgy ingerelte őket a verselésre. Nagy önmegtartóztatás kellett, hogy valaki szonetteket ne írjon:

Medici Ippolito bíboros Tullia szőkeségét énekelte meg – mások azt állították, hogy szemeiből lángok törnek elő és felgyújtják a férfiszíveket. Hódolói közt találkozunk egy régi ismerősünkkel: bűvkörébe esett az immár 43 éves Filippo Strozzi is. A megrögzött szoknyalovag szabályszerűen beleszeretett Tulliába, s valódi lovagként állt is ki mellette. Valaki a lányt megsértette, mire ő a sértőt párviadalra akarta kényszeríteni. Barátai alig bírták lecsillapítani és hazatuszkolni Firenzébe. Még jobban nekihevültek Tullia fiatalabb tisztelői. Ismeretlen, rosszindulatú nyelvek valami pletykát terjesztettek róla, mire hat nemes ifjú összeállt, és egy kiáltványt tett közzé. Kijelentették, hogy az „Illustrissima Signora Tullia d’Aragona” olyan nagyszámú erényekben és képességekben bővelkedik, mint sem előtte, sem utána semmilyen asszony; minélfogva ők kötelességüknek ismerik, hogy becsületéért a lovagi törvények szellemében síkraszálljanak. Nem is bántotta többé senki az erényekben bővelkedő hölgyet, mígnem ő maga el nem rontotta a dolgát. Kiderült, hogy a harcias ifjak távozta után egy békés és jól fizető németet fogadott a hálószobájában. A fiatalság árulást kiáltott: szonett helyett egy gúnyiratot akasztottak Pasquino ilyesfélékre használatos szobrára s Tulliának ott kellett hagynia Rómát. Új székhelye: Ferrara. Érkezéséről szétmentek a tudósítások egész Itáliába. Isabella d’Este is kapott értesítést. Nem tudni, a levelet ki írta, elég annyi, hogy így lelkendezik: „Most érkezett a városba egy Tullia nevű szép nő. Rendkívül kellemes megjelenésű, szerény magatartású, elbűvölő modorú hölgy; feltétlenül valami isteni van benne (!). Szépen énekel, mégpedig akármit lapról; mindenről tájékozott és mindenhez hozzá tud szólni. Nincs nő, akit hozzá lehetne hasonlítani, még az »Illustrissima Signora di Pescara« sem közelíti meg.{103} Nyílt házat visz, csupa előkelő vendége van. Igen gazdag, bővében van az aranyláncoknak, gyűrűknek és egyéb ékszereknek.” Megszülettek a szonettek is. Egyik arról rímelt, hogy mióta ez a varázslónő elhagyta a hét halom városát és szerencséltette jelenlétével a Po folyam partjait, Ferrarában kialudtak az alantas szenvedélyek tüzei, és csak az isteni édes szeretet él a szívekben.

Nem lehet ugyan megérteni, hogy egy kurtizánnak mi haszna lehet belőle, ha az alantas szenvedélyek kialusznak, de a szonett jól szemlélteti a hatást, amelyet Tullia megjelenése keltett. Most már ő maga is előállt költeményeivel, s Ferrara irodalmi köreiben sikerei is voltak. Háza valóságos költői akadémia lett, Itália legnevesebb költői gyűltek nála össze. Mármint a nappali órákban.

A nagy ünnepeltetés ellenére sem bírta ki sokáig Ferrarában. Vonzotta, csábította Velence, a kurtizánvilág másik fővárosa. Itt azonban nagy csalódás várt rá. A költőnőt ugyan itt is ünnepelték, de az idegen kurtizán ellen összeröffentek az odavaló szakmabeliek. Élükön Angela Zaffetta, s a céhbeliek mögött a legveszedelmesebb ellenfél, az „isteni Aretino”. Mint Angela meghitt barátja, lovagias kötelességének érezte, hogy az idegen versenytársat lovagiatlanul megtámadja. Ismét egy könyvritkaságra kell hivatkoznom, ebben Aretino egyebek közt Tullia származásába köt bele, s azt írja, hogy legfeljebb Aragon bíboros öszvére járt a házukhoz citromot potyogtatni, és sok udvari férfi működhetett közre a nemesítésnél.{104} Tullia nem állta sokáig az ostromot, és otthagyta a hálátlan várost. Firenzébe költözött. Negyvenéves volt már ekkor, de még mindig hódítóan szép. A szonettek itt is özönlöttek hozzá. Egyik éppenséggel arról énekelt, hogy teste fehérebb, mint az alabástrom, és ragyog, mint a hó. Azonban az ünnepeltetés felhőtlen napjaiban, ahogy mondani szokták: a derült égből lecsapott a mennykő. Cosimo nagyherceg megelégelte, hogy a firenzei kurtizánok éppolyan díszes ruhákban hivalkodjanak, mint az úri hölgyek, és alig lehessen őket ezektől megkülönböztetni. Elrendelte, hogy ezentúl nyilvános helyen ne mutatkozhassanak selyemruhában, s kötelesek legyenek a fejükön sárga fátyolt viselni.

És Tullia hiába volt már elismert költőnő, nem a szonettjeiből élt, hanem a régi mesterségéből. Beidézték a városházára, és szigorúan ráparancsoltak, hogy tessék csak a babérkoszorút sárga fátyollal eltakarni! El lehetett képzelni a kétségbeesését. Barátai tanácsot ültek, és azt határozták, adjon be Tullia külön kérvényt a mentesítésért, és forduljon pártfogás végett Eleonora nagyhercegnéhez, Cosimo feleségéhez. Úgy is tett, s a kérvényhez csatolta a saját szonettjeit, valamint a hozzá intézetteket, annak igazolására, hogy ő tulajdonképpen költőnő, nem kurtizán. Befolyásos társai is közbenjártak a nagyhercegnénél, ez meg a férjénél, s a sajátságos protekció eredményes lett. Cosimo herceg elrendelte, hogy „kegyelem adassék a költőnőnek”.{105} Tullia tehát nemcsak hogy megmenekült a sárga fátyoltól, hanem hivatalosan is költőnővé ütötték. Erre elhatározta, hogy most már költeményeit nyomtatásban is kiadja. A könyv 1547-ben jelent meg Velencében. Nagyobb lélegzetű vállalkozása volt, hogy Magnabotti népszerű lovagregényét, a Guerino il Meschinó-t versekbe szedte. Előszavában kikel a szennyirodalom ellen, amely bemocskolja a lélek tisztaságát. Ezek közé sorolja – nyilványaló bosszúból – az isteni Aretino műveit is. Magát a verses regényt a tiszta keresztény irodalom példaképének szánta. Elismerten legjobb munkája egy párbeszédes mű: Dell’ infinitá d’amore. Ebben a lelki szerelem fensőbbségéről értekezik a testivel szemben, s oda lyukad ki, hogy a lelki szerelem végtelen. Nem ismerem a könyvet, s így nem tudom, hogy a lelki szerelem végtelensége tulajdonképpen hol végződik. A testi szerelmek Tulliára nézve végesnek bizonyultak. Megöregedett, visszaköltözött Rómába, s csak az a hivatalos adat maradt fenn róla, hogy 1556. március 2-án végrendelkezett, és nemsokára rá meg is halt.

VERONICA FRANCO

Ez a költő-kurtizán 1546-ban született Velencében, polgári szülőktől. A család már jókor a kurtizánpályára szánta, és gondosan neveltette. Nem is szakadt meg a rokoni kapcsolat később sem, amikor már Veronica a kurtizánság ranglétrájának legfelsőbb fokára hágott. Szüleivel közös pénzügyi műveleteket végzett; apáca nagynénjét is sűrűn meglátogatta. Nem mindennapi szellemi képességei már korán megmutatkoztak. Több nyelven értett, könyv nélkül mondta fel Horatius, Vergilius, Ovidius költeményeit, ő maga is elég jól verselt. Szép leány volt, költő imádói megénekelték aranyhaját, hófehér kezét és isteni szemeit, amelyeknek ragyogása felülmúlta a napsugarakét. Ezek a kozmikus tüzű szemek valóban házába csalták nemcsak Velencének rímekkel fizető szellemi arisztokratáit, hanem olyan teli erszényű nagyurakat is, mint Mantova uralkodó hercege és Luigi d’Este bíboros. Az utóbbinak ajánlotta egyik könyvét is. Ennek előszavában az egekig dicsőíti a bíboros földöntúli erényeit, s elmondja, miként térdepelt előtte s miként imádta az ég szolgájának angyali jóságát. Pályafutásának legfényesebb epizódja III. Henrik francia király látogatása volt. Tudni való, hogy az akkor még lengyel király hírét vette bátyja, IX. Károly király halálának, mire faképnél hagyta lengyeleit, és sietett haza Franciaországba, hogy bátyja után ráülhessen a francia trónra. Útja Itálián vitt át, ahol is az olasz államok egymásra árvereztek, ki bírja nagyobb pompával fogadni. 1574. július 18-án vonult be Velencébe. Már a Lidón diadalív várta, Tintoretto és Veronese festményeivel. Következtek a díszgondolák százai, a szokásos harangozások és ágyúzások, elszállásolás az újonnan berendezett Foscaripalotában, fogadások, díszebédek, díszvacsorák, sőt egy díszuzsonna is. Ezen minden cukorból volt; nemcsak maguk a csemegék, hanem a tálak, tányérok és evőeszközök is, élethű utánzatban. Cukorból a kalács is, s amikor a meglepett király asztalkendője után nyúlt, eltörött a kezében: ezt is cukorból mímelték. A fiatal király egy darabig csak győzte az ünnepeltetést, de végre is torkig lett vele. Egy este új barátjának, Alfonzo ferrarai hercegnek kíséretében megszökött hazulról. Kikerülték a Márk teret és a Calle Largát, a Széles utcát, mely csakugyan van olyan széles, mint egy keskeny pesti utca, s szűk sikátorokon átlopakodva megérkeztek Veronica Franco házához. Nagyapjának, az urbinói hercegnek vére szólalhatott meg benne: minden hivatalos parádénál jobban érdekelte „Adria nimfája”, ahogyan Veronica címeztette magát.

Ez persze ittas lett a boldogságtól, hogy a királyi vendég az ő „szerény hajlékát” megtisztelte, s ennek emlékezetére megajándékozta Henrik királyt miniatűr arcképével, valamint két szonettel, mutatványul készülő könyvéből. A látogatás egyéb részleteiről nincs értesülésünk. Az olasz irodalomtörténet Veronica két fő művét tartja számon. Egyik egy kötet költemény, amelyet a mantovai hercegnek ajánlott. Másik egy 50 darabból álló levélgyűjtemény, ennek ajánlásával Luigi d’Este bíborost tisztelte meg. Írásait élénk szellem, finom ízlés és gazdag képzelőerő jellemzi – mondja a hivatalos bírálat.

IMPERIA

A reneszánsz kurtizánok királynőjeként a római Imperiát szokták emlegetni. Ő választotta magának ezt a nevet, s ezzel adta mindenek tudtára, hogy a férfiszívek fölötti parancsolásra született. Fokozott mértékben lehetett meg benne mindaz, ami a magasabbrendű kurtizánt a férfiak szemében kívánatossá tette. Sőt nemcsak egyszerűen kívánatossá. Legalább fél tucat gavallérjáról ismeretes, hogy a gyönyörű kurtizánba tökéletesen beleszerettek. Köztük volt a híres tudós Sadoleto bíboros is! Mai férfiésszel alig lehet megérteni a reneszánsz férfi érzelemvilágának ezt a sajátságos tünetét: szerelmesnek lenni olyan nőbe, akiről tudja, hogy mindennap más férfival tölti az éjszakáját. Imperia mindössze megválogatta a vendégeit. Állítólag ezt a felírást szegezte az ajtajára: „Aki belépsz, hozz magaddal tudást és szellemet – aki távozol, hagyj itt aranyat vagy ajándékokat.” Híre túlterjedt a fizetett pásztorórák világán. Valóságos nevezetessége lett a szent városnak. Gregorovius azt írja róla, hogy csillagként (már megint az a csillag!) ragyogott Róma egén, és sugaraitól megittasodott az egész előkelő világ. Raffaello két ízben is beleillesztette képét nagy freskóiba, s egy ma már elfeledett költő ezt a szójátékot verselte róla:

„Az istenek két fel nem becsülhető ajándékot adtak Rómának. Mars ajándéka volt az Impérium (a világhatalom), Venusé pedig Imperia.” Fiatalon, 26 éves korában halt meg. A San Gregorio-templomban temették el, sírja fölé egy márványtáblára ezt a felírást vésték: „Imperia, cortisana romaena, quae, digna tanto nomine, irarae inter homines formae specimen dedit. Vixit annos XXVI. dies XII. Obiit MDXI. die XV. Augusti.” Imperia, római kurtizán, aki méltóan erre a névre, a szépségnek ritka példányképe volt. Élt 26 évet és 12 napot. Meghalt 1511. augusztus 15-én. Sírjának az idők folyamán nyoma veszett. Találtak ugyan egy virágfüzérekkel, angyalokkal és angyalfejekkel díszített síremléket, s miután a díszítés fiatal nőre utalt, fel is bontották, abban a reményben, hogy a koporsó Imperia hamvait rejti. Azonban nagy csalódás várt a sírbontókra: egy öreg kanonok porladozott benne. A papok a kurtizán sírját nyilván nem tartották templomba valónak, Imperiától megtagadták a szállást, s a kanonokot fektették az angyalkák és virágfüzérek alá. Az eredeti síremlék művészien szép lehetett. Agostino Chigi ötezer dukátot fizetett érte. Ki volt ez az Agostino Chigi? Rómának s egész Európának a Fuggerekével vetélkedő gazdagságú bankárja, Imperia utolsó szeretője. A lány ekkor már nem folytatta a mesterségét. A bankár olyan pompával vette körül, mint egy királynét. Palotát vett neki, berendezte a legpazarabb fényűzéssel. Minden részletezésnél tömörebben szemlélteti ezt a spanyol követ esete. Amikor meglátogatta Imperiát, s a lakáj keresztülvezette a termeken, hirtelen köhintenie kellett. Megállt, körülnézett, és a lakáj arcába köpött. – Megbocsáss – mondta –, de itt minden olyan gyönyörű, a te pofád az egyetlen hely, amit nem kell kímélni. Nagyúri gesztus, nagyúri brutalitás. X. Leo pápa megkérdezte Chigit, hogy tulajdonképpen mekkora a vagyona. A

nagy pénzember óvatosan felelt: – Nem tudnám egyszeriben megmondani. Három nagy bankházam van Itáliában, valami száz fiókkal európai városokban. 100 hajóm úszik a tengereken; alkalmazottaimnak a száma 25 000. Arról nem beszélt, hogy kincseskamrái is tömve vannak arannyal és drágakövekkel. Általában az a hír járta, hogy egymagának akkora vagyona van, mint Róma valamennyi főurának és főpapjának együttvéve. Évi tiszta jövedelmét hetvenezer dukátra becsülték. Aranyfelhő Róma egén, aranyeső hullott belőle Venus ajándékára.

{1} A régi Rómában, ha az adós hivatalos felszólításra sem fizetett, a praetor maga elé idézte, és átadta a hitelezőnek hatvannapi szolgaságra. Ez magával vihette, megbilincselhette, kemény házi munkára foghatta, s ha eltelt a hatvan nap és a hitelező nem kapta meg a pénzét, az adós polgárjoga megszűnt. Ez annyit jelentett, hogy a hitelező a boldogtalan embert eladhatta külföldre rabszolgának, vagy akár meg is ölhertte, ha akarta.

{2} A, Chéruel: Dictionnaire historique des instítutions, moeurs et coutumes de la . (Paris, 1884. Dettes címszó.)

{3} Jacob Grimm: Deutsche Rechtsaltertümer. (Göttingen, 1854. 612. o.) Közöl egy 1240-ből származó latin nyelvű formulát is. Obligans me quod si contra aliquam praedictorum facero, extume sim exlex, quod in vulgari dicitur erlos und rechtlos. (Kötelezem magamat arra, hogy ha a fentiek ellenére cselekedném, attól fogva exlex legyek, amint az közönségesen becstelennek és jognélkülinek mondatik.)

{4} Maurice Alhoy et Louis Lurine: Les prisons de Paris. (Paris, 1846. 254. o.)

{5} A kevésbé előkelő, nyomorúságos Marshalsea-dologház életéről Dickens eleven képet rajzol Kis Dorrit című regényéiben.

{6} Szerzők: J. G. Tregoe és J. Whyte. Németre átdolgozta Dr. A. Schirmer. A német kiadás címe: Mahnbriefe, die Geld bringen. (Stuttgart. 1927)

{7} Azt persze nem tudhatjuk, hogy a csábító fényképpel ellátott levél csakugyan volt-e hatással valamelyik adósra? Fizetett-e? és Rosalinda kisasszonynak milyen természetű ellenszolgáltatására adódott alkalom.

kisasszonynak milyen természetű ellenszolgáltatására adódott alkalom.

{8} Közli Eberhard Buchner: Anno Dazumal. (Berlin, é. n. II. k. 52. o.)

{9} Les origínes de la contemporaire. (Livre cinquième. Chapítre II.)

{10} 1 arpent = 1418 négyzetméter.

{11} Ezt a vezeklést (amende honorable) főbenjáró ügyekben szokták elrendelni. Írott formulát kellett az elítéltnek felolvasnia. Így kezdődött: „Bocsánatot kérek Jézustól, a királytól és a bíróságtól stb.”

{12} Manarin halála után áradatként özönlötték el Franciaországot a róla szóló életrajzok, népkönyvek és röplapok. A főadóbérlők íródeákjai persze megtették hamispénzverőnek, közönséges útonálló zsiványnak. Ezek elterjedtek német nyelven is. Még az olyan jeles jogászok is, mint a „Neuer Pitaval” szerkesztői, ilyen ponyvatermékeket használtak forrásul. Grillparzer Mandrin alakját használta fel „Az ősanya” című, szellemjelenésekkel borzalmasított végzetdrámájához. Újabban Frantz Funck-Brentano vette elő a Mandrin-legendát. Átkutatta a vonatkozó levéltárakat, összegyűjtötte a vele foglalkozó egész irodalmat, s a Francia Akadémia által megkoszorúzott könyvet írt róla Mandrin címmel. (Paris, 1911)

{13} Ez, és néhány kővetkező történet Friedrích Wörndel érdekes kis gyűjteményéből való: Sankt Bürokratius. (Stuttgart, 1922) Mindenütt közli a hitelességüket igazoló pontos adatokat is.

hitelességüket igazoló pontos adatokat is.

{14} Ezt és a még közlendő hazai eseteket Sz. Szigethy Vilmos, Szeged városának időközben elhunyt főlevéltárnoka juttatta el hozzám.

{15} Ugyanaz a lapszám arra is közöl eseteket, hogy a gondolkodás fárasztó munkáját kerülő fogalmazóról miként vesz példát a segédhivatalnok. Topolya község jegyzője háromszor sürgetett meg egy nagy alföldi várost valamilyen illetőségi ügyben. Mert nem kapott választ, a negyedik sürgetést így kérte: „Csodálkozom, hogy többszöri sürgetésemre válasz nem érkezeit stb.” Az iktató a levelet így iktatta: „Topolyai jegyző csodálkozása tárgyában, 832. sz. megkeresés.”

{16} 1828. február 29-án a párizsi Operaházban először adták Auber-nak A portici néma című operáját. A zenetörténet „forradalmi népopera” címen tartja számon. Csakugyan, mintha az 1830-i júliusi forradalom viharának lett volna az előjele: a cselekmény hőse Masaniello volt.

{17} Dickens tehát egyáltalán nem túlzott, amikor a Twist Olivérben leírta Fagín tolvajiskoláját. H. W. Answorin, a maga idejében divatos angol regényíró (1805–82) két alvilági lovagot is léptetett a közönség elé. Az egyik regény Rookwood címmel Dick Turpin pályafutását regényesítí meg – a másikban Jack Sheppardról ír prózai hőskölteményt.

{18} A szomorú látványban gyönyörűséget lelő tömeglélek elemzése nem rám tartozik. Dr. Eugen Dühren (Iwan Bloch álneve) bőven ír róla Das Geschlechtsleben in England című művében. (Berlin, 1903. III. k. 7. fej.)

{19} A betyárvilágról ötévi levéltári kutatás, személyes utánjárás és szorgos hagyománygyűjtés alapján Gönczi Endre fest legszemléltetőbb képet Somogyi betyárok című könyvében. (Kaposvár, 1944) Bűnügyi lélektannal foglalkozók számára nélkülözhetetlen ez a gazdag és megbízható adattárral felszerelt munka. Sajnos részleteiben csak a dunántúli betyársággal foglalkozik; az alföldiről még hiányzik a hasonlóan összefoglaló munka. Szerinte a somogyi betyárvilág kialakulását három tényező segítette elő: 1. A magános, zárt, sajátos erkölcsű pásztorélet. 2. A nagybirtok, amely pásztorságot alkalmazott. 3. A rengeteg erdő, ahol a betyár búvóhelyet talált.

{20} Magyar föld és népe. 1848. I. k.

{21} Fővárosi Lapok, 1870. július 23. „A betyár” című cikk.

{22} Dr. Ecsedi István gyűjtése: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták. (Debrecen, 1927)

{23} Osváth Pál: Pandúr korom emlékei. (Budapest, 1905. 41. o.)

{24} Közli Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora cíímű könyvében (Budapest, 1907. I. k. 221. o.)

{25} Akkor imég minden „cs. kir.” volt. Csak később szúrták ki a nemzet szemét azzal a nagyszerű engedménnyel, hogy az ország különállására utaló és kötőszót iktattak közbe. Ezentúl örvendezhettünk, hogy „császári és királyiak” lettünk.

{26} Vasárnapi Újság, 1864. 25. sz.

{27} Kleine Wiener Memoiren (Új kiadás: München, 1922. II. k. 34. o.)

{28} Curiosítäten und Memorabilien-Lexikon von Wien. (Wien, 1846. II. k. 135. o.)

{29} Jacques Boulenger: Les Dandys. (Paris, é. n. 255. o.)

{30} Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. (Pesten, 1866. 244. o.)

{31} Der Nachtwichter des 19-ten Jahrhundert. (Magdeburg und Leipzig, 1801)

{32} Kóstoló az eredetiekből:

Wo wilt du hin, weils Abend ist, Mein lieber Pilgrim, Jesu Christ? Ein bleib doch hier, Und rast in mir. Ich lass dich nicht.

{33} Réső Ensel Sándor már idézett könyve. 231 o.

{34} Vagyis törvényen kívüli, tudatlan orvos, legjelesebb hóhér. Fex: seprő, alja valaminek. Grex: nyáj, itt nyilvánvalóan a pásztor.

{35} Praxis rerum criminalium (Frankfurt am Main, 1565)

{36} A megkülönböztetési kényszert legfurcsább szigorral I. Frigyes Vilmos porosz király alkalmazta. Az ügyvédeknek kis fekete selyemköpenyben kellett járniuk, hogy – amint a királyi rendelet indokolta – ezeket a piócákat és kérvényszerkesztőket mindenki felismerhesse.

{37} A hallatlan esetet egykorú krónilka nyomán ismerteti dr. Albrecht Keller bőséges adattárral felszerelt könyvében: Der Scharfrichter. (Berlin und Leipzig, 1921. 127. o.)

{38} Közli dr. Albrecht Keller már idézett könyvében, a 229. oldalon.

{39} Közli dr. Magyary Kossa Gyula „Magyar orvosi emlékek” című művében. (Budapest, 1929. I. k. 93. o.) A forrást nem említi.

{40} A kezeimhez jutott lapkivágás szerint az illető szám Temesvárott jelent meg április 24-én, de az évszám megjelölése hiányzik. A tipográfiából a század tízes éveire lehet következtetni.

{41} Nevezetes gyűjteménye volt a hóhér köteleiből lord Tyrwhite angol főúrnak, de ez különcségből vetette rájuk magát, nem babonából.

{42} Közli G. Lenotre: La guillotine etc. című könyvében (Paris, 1893. 17. o. és kk.)

{43} Maître des hautes oeuvres, a franciáiknál a hóhér egykori hivatalos neve. Ha szó szerint „magas műveknek” fordítom, nem közelítem meg az eredeti értelmét.

{44} „Lasst den alten Esel in Ruhe! Ihr bekommt’s doch nie von ihm. Ich will den Kaiser eine andere Platinastufe follten.”

{45} Egon Erwín Kisch kőnigswarti életéről részletesem ír Prager Pitaval című könyvében. (Berlin, 1931. 245. o. és tok.)

{46} Sept génération d’exécuteurs, 1688–1817. – Mémoires des Sanson. Mis en ordre, rédigés et publiés par H. Sanson, ancien exécuteur des hautes oeuvres de la cour de Paris.

{47} Buda város jogszabályainak gyűjteménye 1244-től 1421-ig.

{48} A róla szóló tanulmányokat Ludovíc Pichon gyűjtötte össze Le roy des Ríbauds című könyvében. (Paris, 1878. Bibliofil kiadás, mindössze 450 példányban).

példányban).

{49} Joseph-Custodi de Faria Goa portugál gyarmaton született 1755-ben, színes bőrű apától. Papnak ment, kalandos életet élt, s titokzatos hír vette körül az akkoriban még rejtélyesnek tetsző delejezési kísérletei miatt. Egyébiránt sohasem volt fogva If várában, nem is ott halt meg, hanem Párizsban, 1819-ben.

{50} Az esetet Dom Calmet mondja el Dissertations sur les apparitions des anges et sur les revenants et vampires című könyvében. (Einsiedeln, 1749. XXVIII. fejezet.)

{51} Neue Sammlung merckwürdigen Geschichte von unterirdischen Schatzen etc. Von C.E.F. (Breslau, 1756)

{52} Emil König: Ausgeburten des Menschenwahns etc. (Rudolfstadt, 1893)

{53} Reísen ín den Vereínigten Staaten, Nordamerikas, Canada und Mexikó. (1865)

{54} Anton Maiter: Piraten. (Berlin, é. n.) Könyvét a szerző „tényközlésnek” (Tatsachenbericht) mondja, de nem jelöli meg, hogy az adatokat honnan vette.

{55} Fizetési eszköz a spanyol reál volt, de francia forrásom az árakat átszámította francia frankokra, s nem lett volna értelme, hogy egyenkint visszaszámítgassam spanyol értékre, onnan megint magyarra.

{56} A legrikítóbb példákat dr. Ernst Schultze könyvében olvastam: Gold. (Leipzig, 1940

{57} Németül: Denkwürdigkeiten eines Goldjagers. E. Schultze könyve alapján idézem.

{58} Gustavus Myers: History of the great American fortunes. Német kiadás: Geschichte der grossen amerikanischen Vermögen. (Berlin, 1916)

{59} J. Hammer–Purgstall: Geschichte des osmanischen Reiches. (Pesth, 1840. II. k. 33., 41. és 49. fejezetek.)

{60} Egy ezüst aszper értéke 30-40 aranyfillér körül volt. Hammer– Purgstall szerint 50 aszper tett egy dukátot. Ez persze csak hozzávetőleges számítás, nem véve tekintetbe a pénz akkori vásárlóerejét.

{61} Egy miszkál = 4,8 gramm.

{62} Finom lelkű angol úri hölgyek előtt még nem is olyan régen tilos volt kimondani afféle illetlen dolgokat sejtető szavakat, mint: ing, nadrág, has. Még az ördögnek neve is száműzve van a szalonokból. Ha már mindenáron beszélni kell róla, az illető ujjával lefelé mutat, és azt mondja: He down (ő odalenn). S hogy mi van odalenn? Guizet-val történt meg, hogy egy előkelő angol társaságban ezzel a közmondással erősítette meg mondanivalóját: „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Kapott is szelíd figyelmeztetést egyik úri hölgytől: ilyen erős kifejezést nem illik használni.

{63} Új-Dél-Wales még a XIX. század első felében fegyenctelep volt, de az elgondolás nem vált be, hogy a természet ölén végzett munka s az őserdő elleni harc majd megjavítja a nagyvárosok gonosztevőit. Állandó összeütközések törtek ki a szabad telepesek és a fegyencnépség között; a rend minduntalan felborult. Csak 1851-ben nyilvánította Anglia Új-Dél-Walest szabad gyarmatnak.

{64} Emil Bader: Wiener Verbrecher. (Berlin, é. n. A Hans Ostwald által 1907ben megindított „Grosstadt-Dokumente” című sorozat 16. kötete.)

{65} Egyike az akkori londoni börtönöknek.

{66} A talentum mai értékét nem lehet pontosan meghatározni. Az ezüst talentumét általában 6000 aranykoronára teszik, az aranyét tízszer akkorára, vagyis 60 000-re. Eszerint a perzsa királyoknak apró kiadásokra szánt kézi pénztárát 300 millióra lehet becsülni.

{67} Hérodotosz I. 50. és köv.

{68} Leírását egy 1720-ban megjelent könyvből vettem. Szerzője, Johann Joseph Bockh, a bajor választófejedelem jogtanácsosa, korabeli útleírásokból állította össze. Barokkos hosszúságú címe: Der Politische Katholische ugier – és még 16 sor.

{69} Egy karát súlya 0,205 gramm.

{70} E. G. Happel érdekességgyűjteménye: Relationes curiosae. (Hamburg,

{70} E. G. Happel érdekességgyűjteménye: Relationes curiosae. (Hamburg, 1683. I. k. 278. o.)

{71} Humboldt Sándor ottjártakor (1802) még látta Atahualpa börtönét és a vörös vonalat a falakon.

{72} Hans Wandoch közli Milliondre című könyvében. (Wien, 1931. 45. o.) Csak a megjelenési évet (1680) említi, forrásra nem hivatkozik.

{73} A missziós tevékenység történetéről és legújabb kori helyzetéről jó összefogó képet ad a Nelson-féle enciklopédia „Missions” című cikke. Eszerint néhány angol missziós társulat a zsidókat sem hagyta békében, és évenként 70 000 fontot költött rájuk.

{74} Booth tábornok halála után legidősebb fia, William Branwell vette át a fővezérséget.

{75} Sobald das Geld im Kaisten klingt, Die Seele in den Hímmel springt. {76} Otto H. Brandt: Die Fugger. (Jena, 1928. 28. o.)

{77} Corvin: Pfaffenspíegel. A temérdek kiadásban megjelent könyv ugyan szerzőjének elfogult hangja miatt nem egészen megbízható, de ugyanezt az esetet a komoly Larousse-féle Dictionnaire du XIX-e siècle is elmondja; azzal az eltéréssel, hogy itt a nemes úr nem pénzt rabol, csupán Tetzelt irgalmatlanul eldöngeti.

{78} Ch. Lea már idézett könyve: III. k. 703–704. o.

{79} Rigó Jancsival találkoztam egyszer itt Budapesten. Megkérdeztem: milyen is volt a hercegné párizsi palotája? Elmondott róla egyet-mást és így végezte: „Annyi drága szőnyeg volt a padlón, hogy köpni sem mert az ember.”

{80} Ad usum Delphini: „A Dauphin használatára.” Tudniillik kihagyták belőlük mindazt, amit erkölcsi vagy egyéb szempontból a fiatalúrnak nem volt szükséges tudnia. Azóta szállóige lett belőle: a megtévesztésre szánt, meghamisított vagy megcsonkított írásműveket értik rajta.

{81} A szokás eredetéről Huet nem szól. Tapasztalatait latin hexameterekben írta meg.

{82} A bécsi Nationalbibliothek őrzi. Ott fedezte fel dr. Szathmáry László, s a latin szövegből terjedelmes mutatványokat közölt magyar nyelven Magyar alkémísták című, alapvető jelentőségű munkájában. (Budapest, 1928)

{83} Részletesen tárgyalja s a forrásokat is közli F. Oppeln-Bronchowski a berlini udvar kalandoraival foglalkozó könyvében: Abenteurer zum Preussischen Hofe. (Berlin, 1927)

{84} Lásd E. Vehse: Geschichte der Höfe des Hauses Sachsen. (Hamburg, 1854. V. rész. 5. fejezet.)

{85} Néz egy szögletbe, pápaszemes orral,

{85} Néz egy szögletbe, pápaszemes orral, S mintha aranyakat látna ottan, sorral. Nagy darabok voltak, mint az ember ökle, A pince zugába szanaszét lelökve. Fényes szép kardjával megpiszkálta… hanem ő se mondta mi volt – én se híresztelem. {86} Források: Vulpius: Curiositäten etc. (Weimar, 1813. I. k. 101. o. és kk.) – Carl Kiesewetter: Faust. (Wien, é. n. 272. o. és kk.)

{87} Friedrich Bülau, aki az esetet Geheime Geschichten und ratselhafte Menschen című munkájában ismerteti (Leipzig, 1850. I. k. XXII. fejezet), ezt nem tartja valószínűnek.

{88} Bülau szerint forrása a Denkwürdiger und nützlicher Rheinischer Antiquaríus volt. (Frankfurt am Main, 1744) Ugyaninnen vette anyagát Jókai Mór „Egy hírhedett kalandor a XVII, századból” című regényéhez.

{89} Az Ókori Lexikon számítása. Ugyanígy a többi ókori pénzegység átszámítása is.

{90} Reculet: Cuisinier practicien. (Paris, 1859) Magyar vonatkozású A. Chuquet 23 oldalas füzete: Gulyás. (Strasbourg, 1868) Leírja a gulyás készítési módját, és értekezik a paprikáról.

{91} Henri d’Alméras: La vie parisienne sous le Consulat et l’Empire. (Paris, é. n. „Gastronomes” fejezet.)

n. „Gastronomes” fejezet.)

{92} Zeitschrift. (Basel, 1940. február.)

{93} Egy mina 100, első világháború előtti forintnak felel meg. Vásárlóképessége persze sokkal nagyobb lehetett, amint ez Korinna válaszából kitetszik.

{94} Görög írók a híresebb hetérákat éppúgy nyilvántartották, mint az állami élet kiválóságait. Bizantíumi Arisztophanész valósóigos katalógust állított össze róluk, ebben 135 – csakis athéni – hetérát sorakoztatott fel. Athenaiosz, Plutarkhosz és még jó egynéhány író munkáiban is nagyszámú felsőrendű hetéra életrajzi adatai vannak elhintve.

{95} Plutarkhosz: Alexandrosz, LII.

{96} Francia nyelvű kiadása 1923-ban jelent meg Párizsban, Guillaume Apollinaire bibliográfiai tanulmányával.

{97} A velencei dukát névértéke 7,47 aranyfrank, árfolyama 14 aranyfrank volt. Magyar aranykoronában körülbelül ugyanannyi.

{98} Olasz címe: Tariffa delle puttane di Venezia, etc. Olasz–francia nyelvű kiadása Párizsban jelent meg évszám nélkül, 510 számozott példányban, Guillaume Apollinaire előszavával és bibliográfiájával.

{99} Catalogo di tutte le principale e piu honorate cortigiane di Venezia etc.

{100} Vie des dames galanies. (Discours premier.)

{101} Casimir Chledowski: Rom. Díe Menschen der Renaissance. (München, 1922. 377. o.)

{102} Thomas Coryatts Crudities hastily gobbled in Five Months Travels in , Italy etc. (London, 1611)

{103} Vittoria Colonna, akinek nevét költői tehetsége és Michelangelóhoz fűződő nemes barátsága tette emlékezetessé.

{104} Ragionamento del Zoppino Fatto Frate, e Lodovico puttaniere dove continiensi la vita e genealogia di tutte le cortigiane di Roma. (1539) Több irodalomtörténész, valamint Guillaume Apollinaire is úgy véli, hogy a könyv szerzője nem Aretino, hanem egy olaszul író spanyol pap, Francisco Delicodo. A vita eldöntetlen.

{105} Chledowski szerint az erről szóló határozat ma is megvan a firenzei levéltárban.