Utazások Emlékkönyve v3t3h

IGNÁCZ RÓZSA

UTAZÁSOK EMLÉKKÖNYVE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-378-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

UTAZZON, UTAZZÉK!

Az útra kelésre biztatást jobban kedvelem úgy, ahogyan ikes igeraggal másodjára írom. Hiszen aki útra kelt nem „utaz” (így végződnék a szó egyes szám harmadik személyben ik rag nélkül), hanem utazik. Bizony, utazzék csak, aki teheti, nézze a világot, minél fiatalabban, annál jobb. Ámbár mintha manapság több magányos vénség indulna neki távoli nagy utaknak, mintsem magányos ifjú ember. Fiatalok, a mieink különösen, inkább csapatosan járják a világot. De hogy mennyit utaznak távol-nyugati elmagányosodott vénemberek! Süldőkorom óta ábrándoztam róla, hogy egyszer majd óceánjáró nagy hajón szelem át az Atlanti-, a Csendes-, az Indiai-óceánt; heteket, hónapokat töltenék hajón élve-utazva, s netán ott, a minden kényelemmel felszerelt nagy hajón írnám meg úti élményeimet (mint Maugham, a neves angol író). Csak beltengeren hajókázhattam egyszer-kétszer. Mióta repülőgépek szelik át óceánjainkat, a napokig vagy éppen hetekig tartó nagy hajóutakat már csak ráérős, dúsgazdag, magányosságuk elől magukat menekítő idős személyek választják. Idős és magányos volnék magam is, de honnan telnék már időből és pénzből efféle, repülőgépre szóló jegynél tízszer (néha hússzor is) drágább, hosszú luxushajóútra nekem, nekünk, dolgozó közép- és kelet-európaiaknak? Legutóbb, alighanem életemben utoljára, mégis éppen egy óceánjáró luxushajón – no nem utaztam, de valcereztem egyet Brocado kapitánnyal. Az Africana nevű óceánjáró a kenyai Mombasa kikötőjében állomásozott, és kenyai barátnőm révén engem is meghívott a kedves kapitány egy, a kikötőben várakozó hajó utasait szórakoztató, zenés partira. A hetvenes éveiket hordozó, ékszeres, gazdag, utazgató dámákhoz képest 1966-ban még a „fiatal” korosztályt képviseltem; a capitain dinerje kitűnő volt, jól és sokat játszott a hajó zenekara, a keringőzéssel sem történt különösebb hiba, és táncolás után egy óra hosszat bejárhattam az éppen pihenő nagy gőzöst, csodálhattam uszodáját, bekukkantottam mozi termébe, luxus hálófülkéibe, fürdőszobáiba és elképzelhettem milyen lehetett volna igazán hetekig ott élnem, utaznom a nagy hajón.

Igazán? Mindig tudtam, vallom ma is, hogy igazán az utazott, aki a maga két lábán járt be hosszú távokat, mind a hajdani vándorlegények, mint például a nagy zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, aki Erdélyből a hollandiai Leydenig gyalogolt élményt és tudományt gyűjteni másoknak, nekünk. Becsületes mindig is úgy volna, hogy az utazó úton szerzett tudását ne magának tartogassa, hanem, ha azon forrón, ahogyan átélte, nem is lehet, de bár áttételesen otthonülőknek, majdani utazóknak adja át. (Nem azokra gondolok, akik manapság új keletű sznobizmusból utaznak s hencegik fűnek-fának, hol mindenütt járhattak – csak éppen semmi érdekeset, épületeset nem tudnak mondani.) Eredeti élményeket szerzett utazó bizony csak adja át másoknak tapasztalatait. Ha író, írja meg. Bennem legelevenebben egy régi, „leghosszabb”, s legsajátosabb utam emléke él. Tizenegy éves lehettem. Két fehér ökör vontatta, magasra megrakott szénásszekér tetején hason fekve, fél karral a nyomtató rudat ölelve (hogy le ne csússzam), utaztam a Déli-Kárpátok ölében fekvő Kucsuláta faluból történelmi nevezetességű városkánkba, Fogarasra. A szekér előtt, kezében a meggyújtott istállólámpát lóbálva, az igáskocsis lépegetett; virradat előtt indultunk. Ökörlépésben amolyan tizenkét órás utazás volt. (Autón manapság jó, új úton, gondolom, úgy másfél órányira lehelt e falucska Fogarastól.) A szekér után még két fehér, eladásra szánt ökör ballagott. Leghátul jött a gazda, az ökröket terelő csizmás, bekecses Bereczky bácsi, akkor kucsulátai földbirtokos. Némelykor előbbre sietett pár lépést a szekér oldalához s felkiáltott hozzám: jól vagyok-e s hogy majd megállunk „frustukolni”, ha reggelre bár Sárkány faluig elérkezünk. Addig nézhettem az augusztusi ég csillagait, meg oldalvást, nem is messziről a havas tetejű hegyek oldalán fel-felparázsló egy-egy pásztortüzet. „Nyaralni” voltam Bereczkyék rommá válni kezdő kucsulátai kúriájában. Tulajdonképpen meghívattam magamat hozzájuk, lévén osztálytársam Fogarason az egyik Bereczky leányka, s merthogy én örökké szerettem otthon lenni: máshol. Bereczky éppen tönkrement gazdasága felszámolásával bajlódott, a két hátul ballagó ökröt, meg a szekér szénát eladni vitte a fogarasi állatvásárra. Nyilván úgy ítélte, hogy eleget nyaraltam. Lovai, kocsija nem volt már, hogy azzal szállítson haza; még megvoltak azok, mikor hetekkel azelőtt, a vakáció kezdetén gyerekeivel együtt, engem is kivitt hozzájuk. Ha nem félek a szénásszekér tetején: ám utazzam. Gyönyörű volt; fülemben, orromban némi szénatörekkel, a nyomtatórúd fárasztó markolása ellenére is gyönyörű. A nap menetirányunkkal szemközt bukkant fel egy lucfenyő borította domb felett. Esteledett már, mire Fogaras

macskakövekkel vert utcáján elérkeztünk az akkor igen romos, hatalmas középkori fogarasi várat négy oldalon körbefogó sétaterekig. Onnét, lecsúszva a szénásszekérről, már gyalog futhattam haza, a mi Bethlen utcánkba, hátamon a széna alól előkapart kis hátizsákommal. Bereczky bácsi továbbhajtott az állatvásártérre, ahol másnap reggel, ha jó szerencséje lesz, eladja szép fehér ökreit. Ma csak a hortobágyi nemzeti rezervátumban vannak már efféle ázsiai eredetű „címeres” szarvasmarhák – de én még most is ott állok a Bethlen utcai kapunkban, s nézek a tovacammogó szekér után. Soha többé nem esett ilyen hosszú, ilyen szép, nagy utam és végképpen nem – ilyen jó illatú. Szűkebb pátriámnak, Erdélynek legtöbb szegletét még kisdiák koromban bejártam; csöngő szánon a Háromszék megyei falvakat: Mikes Kelemen Zágonját, medvevadász Bajkó Gyuri keresztapám Barátosát, szüleim kíséretében úgyszólván az egész Orbaiszék minden egyes helyiségét. Ágyúöntő Gábor Áron Kézdivásárhelyére fiákeren utaztam, anyám kíséretében: ő ruhát próbálni ment vásárhelyi varrónőjéhez, s addig kunyeráltam, míg magával vitt engem is. Harmadosztályú személyvonaton iskolai kirándulásokra vittek erdélyi tanáraink: a köpeci szénbánya, a feleki üveggyár, a homoródalmási cseppkőbarlang, Tusnád, Szent Anna-tó, Bálványos vár, Tordai-hasadék s még hány látni- és megtanulni való adódott, mert útra kelni mindig is akartam. Utaztam muszájból is, 1916-ban egy székely szekéren nyolcad magammal, azt a muszáj utunkat menekülésnek mondták felnőtteink; a Rika erdejében egy tisztáson éjszakáztunk, nem messze tőlünk ágyúztak, alattunk meg-megremegett a szép, selymes, füves zöld. A népvándorlás sűrűségű szekértábor felnőttjei sápadtan izgultak, óvtak, óvakodtak, tanakodtak: maradjunk-e, fussunk-e tovább, a remegő föld bölcsőként ringatott, augusztusi éjszaka volt, az égen hullócsillagok íveltek át, s szikrázva tűntek el százados fenyők mögött. Vakációkkor erdélyi rokonokhoz, vagy rokonnak kinevezett ismerősökhöz – ha nem hívtak – ügyesen meghívattam magamat; s ki nem rokona egyik a másiknak Erdélyben, ha nagyon akarja? Hát elmentem mindenüvé, ahová csak lehetett, s nem hiszem hogy csak a másféle táj, vagy éppen egy-egy történelmi nevezetesség, műemlékek ismerhetése vonzott.

Gyulafehérvárott nagy-nagynénémtől egy kötetre elég csattanó, régi jó történetet, anekdotát lestem, tanultam, loptam el, s az csak szinte nyomatékosabban maradandóbbá tette bennem a történeteket, hogy nénémék kis kúriája a híres szép gyulafehérvári katedrális közelében lapult, ahol ma is hajdani erdélyi fejedelmek hamvai nyugszanak. Nagy élmény volt Désett KeletEurópa egyik legszebb gótikus öreg templomát csodálnom, de életemben soha sem ismert dési nagyapám régi kis háza Malatón, az akkor még ott élő, vezetéknevemet viselő rokonok és azoknak a felmenőimnek kriptái, sírdombjai, akik a hegyi temetőben porladtak, jobban érdekeltek. Az enyedi kollégium, a Bethlen Gábor alapította, az enyedi vár megannyi élmény, hát még anyai nagyapám hatalmas síremléke az enyedi őrhegyen. Ahogy a környezet formája formálta az embert, s ahogyan a tájat átformálja, átalakítja az, aki benne él – mindig is az erre való kíváncsiság hajtott új és újabb helyek felé.

IDEGEN NYELVEN, IDEGENBEN

1948–1963-ig tartó nem utazhatás után 1963 nyarán jártam először angolul beszélők világában, nyomban Londonban gyürkőzve neki, ha vajon tudok-e, értek-e már az eladdig csak szótárral olvasott, de kiejteni még igazán sohasem próbált angolul? Szavalni szavaltam én már angol szót helyesen mukknyit kiejteni sem tudó koromban, végzős színi akadémistaként, Byron Child Haroldjából egy részt, valahogy úgy, hogy: „Egyu, egyu máj nétivsór fédz óver zzö vatter blu…” Ódry Árpád, akkori igazgatónk, aki igen kedvelt s jó véleménnyel volt előadói képességemről, kissé elképedten „gratulált” produkcióm után, mondván az ő sajátos beszédmodorában: – Á, Áá, maga úúgy ejti a szavakat angolul, mint Lukács Györrrgy, rrrégen látott barrátom. Elmondtam egyszer a mátraházai akadémiai üdülőben történt találkozásunkkor az akkor már régen hazakerült, nagy professzornak ezt az Ódry féle gratulációt, és Lukács György kis elmerengés után nem átallotta bevallani, hogy Ódry „gratulációja” lesújtó bírálat volt, mivel bizony: nem tud ő jól, helyesen angolul. Francia, román, német s még kezdetleges olaszom is tűnni-múlni kezdett, mióta – egyelőre könyvek olvasásával – az angolra vetettem magamat. És azt képzeltem hatvanháromban, hogy kitűnően értek, sőt megértetem magamat ezen a nyelven. Birtokomban volt ebben az évben a British Council egy már régebbi keletű, de akkor is érvényesíthető meghívása, amely intézmények, színházak, múzeumok ingyen látogathatására jogosított. És ugyanekkor indult évek óta USA-ban élő gyermekem Malaysiába, hogy egy esztendőn át a Kuala Lumpur-i egyetemen lektorkodjék. Útközben néhány hétre megállt Európában. Sokévi távolléte után Londonban adhattunk egymásnak találkát. Be is jártuk együtt London és környéke „minden” nevezetességét, a British Council egy nyájas, idős ladyjének

kíséretében és magyarázatát hallgatva; de miért sorolnám most itt a hazai útleírásokban már oly gyakran s jól ismertetett londoni csodálni valókat: a Towert, a London Bridge-t, a Westminster Abbeyt, a British Museumot, a Buckingham-palotát és társait, vagy akár az ekkor szintén meglátogatott Oxfordot, Cambridge-t, Canterburyt. Kép, annak bizonyságául, hogy Angliában vagyunk, egy készült rólunk, vélem, hogy e képen éppen a Marlborough-kastély előtt baktatunk, és inkább beszélgetnénk mindarról, amit az egymástól távol töltött esztendők alatt nem győztünk levelekben elmondani. Hencegni szerettem volna a standard amerikai angolt kitűnően beszélő fiam előtt, hogy én is tudok már angolul, s ő megkérdezte: – Vissza tudnál menni innen magad (a Piccadillytől) a Mount Pleasant szállodáig? – Bizonygattam, hogy igen. – Hogy kérdezed meg, hol kell leszállnod a buszról? Kivágtam: „Where get I off at the Farrington Road?” – Rettenetes – mondta gyermekem. – Ezt ugyan ilyen kiejtéssel senki meg nem érti. Várj. – Taxinak intett, s megmagyarázta a sofőrnek, hová vigyen. Angol „irodalmi műveltségemnek” köszönhetően kitűnően tudtam, hogy az italmérést, azaz a kocsmát azt Public House-nak nevezik Angliában; e két szó magyar szó szerinti fordításban nyilvánosházat jelentene (s csak az ifjabb nemzedék kedvéért írom ide, hogy az viszont a bordélyháznak volt az illedelmes magyar neve abban az időben – amire ifjaink nem emlékezhetnek –, amikor még voltak hazánkban is efféle szeretkezést árusító intézmények). Azért is meg akartam mutatni magamnak, hogy tudok én angolul közlekedni Londonban, miért is ne tudnék egy üveg szódavizet vásárolni valamelyik Public House-ban? Szállodánk körül kerengve lestem, néztem legélesebb lencséjű szemüvegemen át a cégtáblákat, de sehol olyan felírás, hogy Public House. Érdeklődni kezdtem a járókelőktől legszebb angolommal: – Pablikhóz? Ver? Ki vállat vont, ki megrázta a fejét. Egy idős úrnak végre nemzetközi mozdulatokkal mutogatni kezdtem, hogy inni szeretnék? – Ő – mondta ő –, ön egy pöböt keres. Ott.

Köszöntem neki. Még hogy pöb! Nem is pab. Rövidítésekről még nem készült angol-magyar szótár, és ki gondolta volna, hogy a londoniak egy része ilyen franciásan ö-zik? És egyáltalán nem az volt felírva a megjelölt italmérésre, hogy Public House, hanem valami olyas, hogy Green Inn. Mutogatással, de a szódavizet csak megszereztem. És haza is találtam a szállodába, kellő időben, hogy induljunk vágyaim világába: Stratford on Avonbe, Shakespeare szülővárosába, ahol a British Counciltól kapott jegyek birtokában három Shakespeare-előadást is láthatok. A Royal Shakespeare Company – Királyi Shakespeare Színjátszótársaság – tagjai két színházban játszanak rendszerint. Londonban és Stratford on Avonben. Csak a múlt század végén, ezernyolcszázhetvenkilencben jutott eszébe az angol színjátszást igazgató nagymestereknek, hogy a nagy drámaíró szülővárosában „alkalmilag megrendezett” Shakespeare-előadásokat tartsanak. A Victoria játékszínnek nevezett teátrum ezerkilencszázhuszonhatban leégett, hat évvel később épült fel az a stratfordi színházépület, melynek előteremtéséhez még az angliai iskolás gyermekek is shillingeket adományoztak. Egy, az új, a mostanság is működő stratfordi színház keletkezéséről regélő füzetben felemlítik, hogy az új színház felépítési költségeihez kétszázezer font sterlinggel járultak hozzá az amerikaiak. A királyi szabadalomlevél birtokában cégjelzett vállalkozásnak kormányzója, elnöksége van, s legfőbb patrónusa a király, azaz jelenleg a királynő. És mióta tavasszal és nyaranta Shakespeare-darabokat játszanak Stratfordban, a világ minden tájáról milliók keresik fel az Avon-parti kisvárost és látogatják a színielőadásokat. Színészet volt a tanult mesterségem, s bár régen és önként odahagytam ezt a pályát, a színházban – bárhol is a világon – sajátosan otthon érzem magamat. Különösen boldogan ültem be a stratfordi színház nézőterére; de hogy milyen körülményesen jutottunk el a Londonhoz eléggé közel levő Stratfordba! A Mount Pleasant szálló receptionistája azt mondta, hogy taxival húszpercnyire van tőlünk a Paddington állomás, hát mi el is indultunk, harminc perccel előbb, egy szép, magas tetejű angol taxin, és éppen ötven percet sikerült három dugóban álldogálnunk, mert a derék útbaigazítónk azt nem mondta, hogy mennyi idő alatt lehet az állomásig autózni csúcsforgalom idején. El is ment az orrunk elől az a vonat, melyre első osztály ingyen jegyeink lettek volna, sebaj, megy vonat Stratfordba félóránként, hogyne menne, az előadások kezdete előtt, ment is egy, arra vett fiam jegyeket. Ilyen előkelő és méregdrága vonaton sem utaztam még világéletemben, csupa szalonkocsiból állott, terített asztalkákkal, mindegyik mellett egy-egy pincér. Fiam fizetett, mint hajdan szokott jó terméskor a köles.

Stratford városában a bőséggel nyíló virágok voltak a leggyönyörűbbek, meg a ragyogó napsütés, ez is, milyen más, mint régen „szokott” lenni. Angliában sem első, sem későbbi útjaimon hogy, hogy nem egy foszlányi ködöt sem leltem, de még füstöt sem. Londonban ekkorig már bevezették a füstszűrést, a „ködös Albion” irodalmi emlék maradt, nem valóságban megtapasztalt esemény. A stratfordi parkok smaragdzöld gyepén kiránduló turisták napoztak, heverészve. A Dirty Duck nevű kocsmában nem kellett lopnom a söralátéteket (szenvedélyesen lopom-gyűjtöm azokat, ahol csak lehet) – a felszolgálólány kettővel is megajándékozott, egy éppen Shakespeare-t ábrázoló alátéttel is. Kiskastélyszerű szállónkban átöltözködtünk és végre, végre, igazán otthon voltam Angliában, azaz a stratfordi színház nézőterén. Sohasem vágytam vissza a forró deszkákon való szereplést, a fellépés előtti lámpalázat, drukkot, szereptanulást, tapsot, néhány kis sikert és oly sok bukást. De az ifjúkor élményei, úgy látszik, mégiscsak meghatározóak. Szeretek színházba járni mai napig, és bármely táján a világnak, ha színházban lehetek, a nézőtéren bár, otthon vagyok. Akkor Stratfordban éppen végtelen boldogan, hiszen nem kellett nekem fellépnem, ügyelő csengetésére lesnem, csak ott lehettem, a nézőtéren s még hozzá ingyen, akárcsak színinövendék koromban a Nemzeti Színház nézőterén. Még amiatt sem kellett aggódnom, hogy míg én a színházban vagyok, mi lehet odahaza magára hagyott kisgyermekemmel. Nagy fiam ült mellettem, kísérő, atyáskodó védelmezőmként. Három előadást: a Julius Caesart, A vihart és A tévedések vígjátékát láthattam az eleven kegyeletre, a lüktető idegenforgalomra berendezett városnak függönytelenül modern, „absztrakt” síkokra osztott Shakespeare-színpadán. Egy olyan nézőtéren, ahol a világ minden tájáról egybegyűlt emberek a nemzetek fölöttivé emelkedett művészetnek kijáró áhítattal nézik végig az előadásokat. Közhely, hogy Shakespeare-t az angol föld adta ugyan a világnak, de költészete mindenkié. (S nincsen ebben a mondásban semmi, de semmi „sugalmazott kultúrimperializmus” – ahogyan egyszer a mi Veres Péterünk jellemezte a nagy drámaíró világsikerét.) A néző, az előttem levő széken egy szót sem „hall” angolul, noha szótárral valószínűen olvas. Ő is idegen itt. Finn. De jó hazai finn fordításból ismeri, helyenként betéve tudja a darabot (akárcsak magam is a magyar szöveget), és a színészet külön nyelvén megérti. Roy Doctrice alakította a megistenült diktátort, Julius Caesart. (Kit is valahogyan úgy emlegetnek angolul, hogy „Dzsuliöz Szizör”.) Roy Doctrice

földi halandóktól megkülönböztetett, szürkésfehérre festett ábrázattal, intellektuális nyugalommal és fönséggel játszott. Betegesen (mint akinek olykor epilepsziás rohama van, de még azon is uralkodni tud), s úgy, mintha akár tudna is az ellene készülő összeesküvésről, de betegsége és életuntsága miatt nem is bánná, hogy megölik, hiszen ha meghal is tovább él majd művében. „But I am constant as the northern starl” Ez a mondat volt csúcspontja szerepfelfogásának. Mikor az előtte térdeplő Brutusnak (akit Brute-nak hívnak angolul) elmondta, olyan pillantást vetett rá, amit félreismerhetetlenül meg tudott ismételni a híres „Te is fiam, Brutus”-nál. Nem csodálkozott rajta, hogy az összeesküvők között van Brutus is, de belészuggerálta, hogy bár te is ezt teszed, én akkor is olyan állandó, maradandó, irányt szabó vagyok és leszek – mint az „északi sarkcsillag”. És Brutus ennek a caesari jóslatnak beteljesedésébe, a politikai fordulat Caesart mások számára felhasználó, Caesar eszméit tovább éltető mesterkedéseibe bukik bele. A Julius Caesar előadást reklámozó, fényképekkel, magyarázó szöveggel ékes műsorfüzet nemcsak a darabbéli császárról ír; emlegeti magát a történelmi Julius Caesart is, az egykori Londinium építőjének, szépítőjének nevezi, mintha csak a majdani brit világbirodalom alapjait maga a nagy római rakta volna le. S láthattam évek múltán, bent Londonban, akkor egy, az Oxford Company előadásában tartott Julius Caesar előadást, melyben – ez ezerkilencszázhatvannyolcban volt – a furcsán modern Oxford társulat Julius Caesarja szürke frakkot viselt, szivarozott és arca Disraeli-nek maszkját viselte, azét az angol államférfiét, aki Viktória királynőt 1877-ben India császárnőjévé kiáltotta ki. Hát a stratfordi Julius Caesar előadás ilyen túlzásokra nem ragadtatta magát.

A vihar Stratfordban

Verset írnék erről az előadásról, ha nagy költő lehetnék. Sohasem volt sem azelőtt, sem azóta akkora, olyan színházi élményem, mint A viharnak ez az előadása. Shakespeare A vihart – olvastam a műsorfüzetben – egy napjaiban

(ezerhatszázkilencben) lezajlott hajótörés hírének hallása után írta volna meg, és művét kortársai aggódva figyelték: nehogy olyanná sikerüljön, ami a briteknek tengereket hódító kaland- és becsvágyát csökkenthetné. Az „erzsébetisták” sokat adtak kolonizáló szándékuk „erkölcsösségére”. Nálunk és a föld legtöbb Shakespeare színpadán A vihar Caliban-ját szőrös félembernek, elnyomott szörnynek szokás ábrázolni. Doct-rice (aki azelőtt való nap Julius Caesar volt) Calibant – nagy megdöbbenésemre – a saját csokoládébarnára festett bőrében játszotta, ágyékkötőben. Mikor bemászott a színre, egy hatalmas, phallikus jelképnek érthető, véres lábszárcsontot rágcsált. (Ami miatt – mint a műsorfüzetben írják – a színház egyik jegyszedője odahagyta állását, ír apácák viszont – mondja ugyancsak a műsorfüzet – ezt a bevonulást nem tartották megbotránkoztatónak.) Én azon hökkentem meg, hogy miért ábrázolja Calibant színes bőrű embernek? Hiszen ha annak ábrázolja, akkor a bölcs, a hatalmas és derék Prospero esetleg a világon uralkodni tudó „felsőbbrendű fehér ember” volna? Így játszani Calibant ezerkilencszázhatvanháromban, mikor Anglia-Prospero „gyarmatokat szabadít fel”! Ez, egyelőre sehogyan sem tudott beleilleszkedni az én szocializmuson élesedett, bár így is szűktávú szemléletembe. Hanem aztán mikor kibontakozott az előadás! Megírták már, hogy Shakespeare ebben, a talán utolsónak írt művében, mesébe költve, majd’ minden addigi munkája lényeges mondanivalóját belesűrítette. Van itt szó elveszett királyságról, örökségi jogról, árulásról, lelkiismeret-furdalásról, hatalomvágyról, a személyazonosság kérdéséről, szerelemről, zenéről, istenről – és nincs megoldás. Egy ember – nyilatkozza A viharról szóló felfogásáról Clifford Williams (ennek a darabnak ezerkilencszázhatvanhármas évadkori bátor, erőskezű, modern rendezője) – életét annak szenteli, hogy rendezze a világhoz való viszonyát, ellenőrizze, birtokolja önmagát s a természetet, és eléri az öregség végzete. Prospero úgy tér vissza majd Milanóba, hogy ottan sírját ássa majd’ minden harmadik gondolat. Clifford Williams rendezői felfedezése ebben a darabban az, hogy az oly sok jellemváltozást sodró műben egyetlen mozdulatlan jellem van s ez nem ember! Ez a szellem-Ariel. Ráépítette Arielre a darabot. Ő a szilárd, noha csak szellemtestben él. Ő az irányító, noha szolgál Prosperónak. Jan Holm játssza Arielt. Férfi. Fiatal férfi. (Láttam én már A vihart több országban, több nyelven, odahaza magyarul háromféle szereposztásban is, mindenütt nővel játszatták a szellemet, a tündér Arielt. Utánozhatatlan, amit rendezője – vagy saját zsenije –

Jan Holm Arieljé-ből formáltatott. (A Szentivánéji álom Puckját is Holm játszotta 1963-ban Stratfordban, azt már nem láthattam tőle, sajnálatomra.) Ariel szerepeltetésekor nem alkalmaz a rendező semmi színpadtechnikai bravúrkodást, repdesést, semmi filmbe valót. Ariel csak jár-kél, suhan, ott van, eltűnik, de félreérthetetlenül úgy tud megállani vagy megszólalni, karját emelni, felzümmögni, hogy nem férhet hozzá kétség: ő lát, ő hall, ő irányít, jelent, mint valaminő archetípusa a titkos jó tündérnek, de őt nem látják s nem hallják a többiek, a be nem avatottak. A viharnak ebben az előadásában a prosperói mondanivaló nem abban kulminált, hogy a varázsló dolgavégezetlenül eltöri varázsbotját, még csak nem is abban, ahogyan az utolsó monológban saját személyisége fogságából be-kiszabadul, hanem abban, ahogyan s amiért az addig hatalmában tartottnak szabadságot ad. A Fleming játszotta Prospero szabadító szava a „fekete bőrű” Calibant játszó Doctrice felé mást s többet jelentett. Mintha azt is mondta volna vele Calibannak – aki pedig a könyvét, a tudás hatalmát jelentő prosperói könyvet akarta ellopni –, menj! Most már járj a saját utadon. Lehetséges, hogy ezt csak én magyaráztam bele az előadásba? Lehet, hogy Doctrice színes bőrű ember meze keltette bennem ezt az érzést? Úgy vélem, lehetett ez nyílt, rendezői szándék is. Már igen sokadszor tapsoltuk ki a szereplőket, s ők mindig egymás kezét fogva jöttek ki, a sztárolás legkisebb jele nélkül, s derékból, egyszerre, kemény komédiás diszciplínával hajoltak meg. „Mi most játszottunk kérem” – mondta színész nyelven a meghajlásuk. A tévedések vígjátékát zene és pantomim vezette be, és az is kötötte össze az egyes részeket. Olyan szabadon komédiáztak benne, hogy alig-alig ismertem rá a „mi” jó öreg darabunkra. Miénk? Övék? Olyan szabadon bánnak e színdarabokkal, ahogyan csak legsajátabb tulajdonával bánhat az ember. S ezzel olyan élővé és maivá varázsolják, hogy újra oda tudják adni az örök Shakespeare-t a ma emberének. A közössé vált kultúrkincs láthatása, élvezése, a részvétel lehetősége, úgy látszik, olyasmi, ami „otthonérzést” teremt. Én legalábbis még annál is boldogabb voltam Stratfordban, mintha odahaza lehettem volna otthon benne. Az élő Shakespeare-t teljes belefeledkezéssel hallgattam. De nem tudtam eléggé tisztelni magát a zarándokhelyet.

Ide-oda megyünk a fiammal a városban. Félszegen oldalt pillantok az ágy előtt, melyre egy múzeumőr vigyáz, s melyben – mint mondja – Shakespeare született. A felesége házikóját nem néztem meg; viszolygok a mumifikált emlékektől. Szerte a városban plakátok, falragaszok, prospektusok hirdették a következő esztendőben tartandó, a Shakespeare négyszázadik születési évfordulóját előkészítendő ünnepségsorozatot. A városban nyíltak és illatoztak a hársak, néztem s szagoltam a város illatözön szépségét, az öklömnyi szarkalábakat, harangvirágokat, rózsazuhatagokat, a kerteket, szállópalotácskákat s az utolérhetetlen, zöld angol pázsitot. Sürgött-forgott a város sok ezer turistája, a Shakespeare emlékmű előtt, a gyepen önfeledten ölelkező szerelmespárok heverésztek, az Avonon imbolyogva locsogott a kirándulókkal teli vízibusz; a hattyúk csöndesek, méltóságteljesek vízen és gyepen egyaránt. A kiránduló- és zarándokhelyek üzleti gyakorlata szerint méregdrága minden Stratfordban. Fiam mégis vásárolt nekem hét fontért egy haj de angol trottőrszoknyát (akkor kb. hétszáz forint értékűt) meg egy gyaloglásra jó, puha angol cipőt is. Hiszen csak azt a helyet ismerheti meg igazán az ember, amit gyalogszerrel is bejár.

USA – ELŐÍTÉLETTEL

Erdélyi szülőfalumban kiselemista koromban hallottam először a szót: „amerikai”. Nyomban úgy, hogy „amerikai nagybácsi”, akitől a kovásznai Becsek fiú nagy vagyont, sok pénzt örökölt, s a fiú azon reménykedik, hogy azt az örökséget meg is kapja, pedig – szájalta egy székely asszonyság – mi mindent kapott már az a fiú eddig is az amerikai nagybácsitól. Micsuda játékokat, miket küldözött az neki, amíg élt, még azt a gyermekecskének való kicsid biciklit is, vagy tíz esztendeje. Olyan biciklije senki másnak sem volt Kovásznán. Olyant én is szerettem volna. – Nekem nincsen amerikai nagybácsim, édesanya? – Anyám előbb elmosolyodott kérdésemre, majd sóhajtott, ingatta a fejét. – Volt – mondta későbben –, a családom emlékezete szerint. Dédapám egyik fia részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban s a szabadságharc leverése után Amerikába vándorolt. Kántortanító lett volna különben, szépen énekelt, úgy emlegették, hogy Amerikában kocsmai énekes lett belőle, ahol ő is ivott, másokat is itatott, elzüllött, meghalt, ki tudná merre, hol porladnak a csontjai abban a tengerentúli, különös nagyvilágban. Makkay Dávid volt a neve. Ocsmány, undok hely lehet az az Amerika, véltem, ahol csak úgy elporlad az én üknagybátyám, ahelyett, hogy most élne, s nekem egy ügyes kis gyerekbiciklit küldene. Fiúkkal vegyes gimnáziumba jártam. Ők szállították csodálatos olvasmányaimat: pad alatt összehajtogatva is olvasható, piff-puff regényfüzeteket: Nick Cartert, Buffalo Billt. Orsik Misi azt mondta, hogy az a sok klasz gengszter, akiről olvashatok, az mind amerikai. S most hosszú tanulmányt kerekíthetnék azokról az évtizedek során szerzett értesülésekről, melyek hol pozitív, hol negatív előítélettel töltötték volna meg a még nem látott Államokról képzeletemet. Hogy milyen pompásan lelkesítőek voltak is a 18. századi Amerika történelméről tanultak! A jeffersoni alkotmány. A rabszolga-szabadító Lincoln. A nagy tudósok, a Franklinok Amerikája.

Mennyire lesújtó a kíméletlen szabad verseny túlkapásairól, a kapitalizmus munkást sanyargató módszereiről szóló megannyi tanulmány, újságcikk, regény, vers – odavalósi, európai meg hazai forrásból való is. Mennyire utáltam a kilencszázharmincas évek derekán – már pesti lakos koromban – az akkori, honi bulvárlapokban agyonreklámozott csodálatos, gazdag, világot igazgató, divatot diktáló, a luxus terrorjába fogott (ez Ezra Pound kifejezése), sexi-hollywoodos Amerikát. Ez az az ország, melynek látása nélkül nyugodtan leélhetem kis életemet – gondoltam ekkoriban. És történt, hogy ellentmondásos előítéletekkel, de mégis eljutottam – az utóbbi tíz esztendőben több alkalommal is – e félkontinensnyi ország több államába: New Yorkba, New Jerseybe, Connecticutba, Massachusettsbe, Ohióba, Virginiába, Floridába, Kaliforniába, Pennsylvaniába, Indiába, Illinoisba, Hawaiiba, Kansasba – még a fél fekete talán legérdekesebb államába – Georgiába is. Ha összeadom, mintegy másfél esztendőt utaztam és éltem az USA-ban. Usa? Mi így mondjuk, fonetikus rövidítéssel s jogos magyar kényelemmel, elvégre ők sem mondják hazánkat Madzsarorzagnek, csak Hungarynek. Nem tehetek róla, hogy ilyen rövidítések hallatán furcsa képzettársításaim támadnak. Usa – így írva: usa (szedillel az „s” alatt) és úgy ejtve a szót, ahogyan mi ejtjük – románul, s a román az én elsőként tanult idegen nyelvem, melyet sokat használtam s használok, nos, románul uja – ajtót jelent. Tanzániában meg, az Arusha városon átcsörgedező hegyi folyócskának is éppen Usa a neve. Felgyorsult időnkben persze mi is, más nemzetek is, lehetőleg mindent rövidítve mondanak. Nehézkes volna az Amerikai Egyesült Államokat rövidítve AEÁ-nak kimondanunk. Nos, hát, legyen USA. Ahol pozitív és negatív előítéleteimet megcáfolóan kissé minden jelenséget másképpen láttam, mint vártam. És másként, mint szokásos írni erről a földrészről a mai napokban is. Már a nagy Karinthy megmondta, hogy „minden másképpen van”. Hát nincs éppen minden másképpen, de felfüggesztett előítélettel lehet látnia szokásosnál kissé „másképpebben” is – USA-t. Vagy annak legalábbis egyes helyeit és jó néhány állampolgárát.

USA-ban egy kis süketséggel

Hirtelen támadt, kis süketségem lehetett az oka, hogy mikor Amerikában nem éppen magyarok közt éltem, nem mindig értettem meg, mit válaszolnak kérdéseimre a bennszülöttek? Hát nem egészen. Nagyon is más főiskolát, egyetemet végzett amerikaival beszélni angolul, mint egy csak high schoolt vagy azt sem végigjárt kiskereskedővel, gyári munkással, vagy például az USA-ban egyre inkább divatját múló, rövidebb távon közlekedő vonatok kalauzaival. 1965 áprilisában, már a hatvanhármas nyelvgyakorlás tekintetében első angliai utam után jutottam el az Egyesült Államokba. Vonattal Luxemburgig, onnan meg repülővel, oly bonyodalmak közepette, hogy utam fele annyi ideig tartott, mintha hajón keltem volna át az óceánon. A luxemburgi repülőgépnek Izlandon kellett volna leszállni s tankolnia, de éppen sztrájkoltak az izlandi repülőtériek, gépünket nem fogadták Reykjavíkban. Így aztán „csak” két és fél napot várakoztunk Luxemburgban arra, hogy mikor is repülhetünk. Mire végre indulhattunk, az utánunk érkezett gépekről annyi, ugyancsak Amerikába tartó utas gyűlt össze, hogy mire a világért sem lökhajtásos, csak hatmotoros Loftleidir jókora gépe indult, a kabin folyosójának a földjén is utasok kuporogtak. Kivándorlókkal telt, múlt századi hajó festhetett így, mint a Loftleidir gépe azon a napon. Az izlandi pilóták és repülőgép-irányítók ugyan még egyre sztrájkoltak, nem fogadták gépünket, de mi mégis elindultunk. Kapitányunk önérzetesen közölte a hangosbemondón, hogy nonstop, megállás nélkül repülünk New Yorkig. Tényleg repültünk. Megállás nélkül. Egy teljes óra hosszat. Akkor ismét felharsant a kapitány hangja, közölte: most visszatérünk Luxemburgba, gépünkön egy kis kijavítani való hiba támadt. Babonás vagyok. Visszatérés rosszat jelent. Meglehet, el sem jutok soha Amerikába. Ám egyórás visszarepülés, másik egyórás gépjavítás után ismét nekivágtunk az akkor kilencórás útnak, nonstop, csakúgy, fölényesen át, a fölött a makacsul sztrájkoló Izland fölött. Ahol nem hajlandók gépünket fogadni. Hogy a kilencórás út hogyan telt el, arra zsibbasztó emlékeznem is. Mellettem a turistaülésen ifjú német asszony ült, ölemben az asszony két sivalkodó csemetéje, mert hová is tehették volna szegénykéket a pukkadásig megrakott gépen? Az ifjú asszony, mint mesélte, az NSZK-ban ment férjhez egy amerikai tiszthez s az USA-ban él. Most gyerekeivel a szüleit látogatták meg. Apja az NDK-ban, anyja az NSZK-ban él; szülei még kislány korában elváltak. Ő élt az NDK-ban az apjánál, lakott az NSZK-ban is anyjával; járt iskolába az NDK-ban is, az NSZK-ban is. Amióta amerikai tiszt feleségeként amerikai honos, odakint a

közelmúlt, a második világháború USA-beli értelmezéséről is olvasott és tanult is; higgyem el, hogy mindhárom helyen más és másképpen tanítottak, írtak a második világháborúról. Ő, bár kisgyerekként, ezt a borzalmas időt átélte – tudja – mondta – én egyik értelmezésben sem hiszek. Lehetséges – kérdezte –, hogy az utókor a történelmet mindig az éppen uralmon levő rendszer szája íze szerint magyarázza? – Az asszony huszonnyolc éves volt 1965-ben. A csemeték oly hangosan sivalkodtak, hogy nem érhettem rá erre a kérdésre válaszolni; orrukat törölgettem, ringattam a kislányt, zsebkendőből „nyuszit” gyúrtam, azt ugrattam, hogy lekössem a figyelmüket. A történelemtanítás tárgyilagosságában kétkedő ifjú asszony hálából meg is ajándékozott egy egész karton KENT cigarettával; lám, bébiszitterkedéssel máris kerestem a már kapitalista légtérben repülő gépen. Mely gép repült, szálldogált; hány telex ment még Luxemburgból a Kennedy Airporton várakozó hozzátartozóknak, nem tudom. Kettőt én is menesztettem, és érkezett is vissza telex, hogy vár rám a Kennedyn hozzátartozóm. Csak éppen azt nem lehetett tudni, hogy a sztrájk miatt kalózbátorsággal, megállás nélkül nekivágó gép oda mikor érkezhetik meg? Úgy kilenc és fél óra múltán azt mondja a kapitány: – Halifaxban landolunk. Fogalmam sem volt akkor, hogy hol van Halifax, azt képzeltem, eltévedtünk, bajban vagyunk, elfogyott a benzinünk, nem jutok én már el soha USA-ba. De hát Halifax szerencsére Kanadában leledzik, eléggé közel New Yorkhoz, s ott csak éppen benzint vettünk föl, és hajnali három óra volt, mikor a Kennedy Airporton leszálló gépünk ablakán kikukkanthattam és megláttam! A lelátó legtetején rám három napja várakozó fiam integetett – kezében egy nagy termosszal. A bizonytalan ideig tartó várakozás alatt meg is kellett szállnia a Kennedy reptér méregdrága tranzitszállójában; hiszen gépünk „bármikor” érkezhetett, csak nem győzhette talpon állva várni rám a kilátón, ha a feketekávéval töltött termoszból mégúgy kortyolgatott is. A végre viszontláthatás örömében semmi másra sem figyeltem a köröttem levő láthatókból. Már a New Havenbe tartó kocsiban ültünk, mikor először döbbentem meg: beton, beton alattunk, tükörsima, milyen szürke úton rohanunk, fák, erdők, virágok sehol, csak a szürke út és száz meg száz útjelzés, motelhirdetés, benzintöltő állomás – ilyen sivár lenne Amerika?

New Havenben

A Yale Egyetemről híres, tengerparti New Havenben, egy magyar származású barátnőmnél történt rövidebb ideig tartó megszállásom után, a Morse College lakója lettem. A finn építész Saarinen építette ezt a kollégiumot. Megannyi neogótikus, repkénybefutotta ház és templomszörny között az egyetemi város Saarinen tervezte házai drasztikusan pompásak, döbbenetesen masszívak. A New Haven-i „régi”, neogótikus épületekhez, modernségük ellenére is, harmonikusan illeszkedőek. Nemcsak lakója lettem ennek az egyetemhez tartozó kollégiumnak, hanem az ott tartott nyári egyetemi oktatásnak egyik hallgatója is, mert gyermekemnek első dolga lett, hogy engem nyelvet és egyáltalán Amerikát tanulni a nyári egyetemre beírasson. Fiam akkorra már megjárta volt Malaysiát, ahol a Kuala Lumpur-i egyetemen lektorkodott egy tanévnyit, és visszament az Államoknak a humán tanulmányok terén alighanem legtekintélyesebb egyetemére, a Yale-re, megszerzendő ott két, már elnyert nyelvtanári minősítéséhez a filozófiai doktorátust is. Állása is volt nyárra ugyanazon az egyetemen. A világ minden tájáról nyári kurzusokra odaözönlött diákokat tanácsolta, igazította útba, vagyis: instruktorkodott. A fizetésén kívül ezért a munkájáért egy férfi kollégiumban két szoba, fürdőszobás lakást is kapott, ahol napi munkája után nyugodtan dolgozhatott, ám ott megszálló nővendéket a szabályzat szerint nem fogadhatott, még a „mammy”-t sem. Ezért aztán nekem a nők nyári lakására szolgáló Morse Collegeben lett otthonom, egy Elisabeth nevű szép, ifjú apácával volt közös a fürdőszobánk, ő annak egyik, én a másik oldalán nyíló szobában laktam. Ritkán találkoztunk, Elisabeth felől a fürdőszoba ajtaja csak valamikor hajnalban lehetett csukva, ő szemérmesen, mintegy titokban használta ezt a helyiséget. Szavait egészen jól megértettem – vele még nem kellett egy kis süketséget tettetnem. Megértettem a campuson hömpölygő legtöbb leányzó angolját is. Még egy kis barátnőm is támadt köztük, egy Roberta „first name”-ű, aki – írónak készült. Amerikában vannak íróságot tanító tanfolyamok is. Robertától értesültem az akkor legmodernebb, legizgalmasabb új amerikai prózaírókról, egyelőre csak a nevükről. A kollégium önkiszolgáló éttermében, ahol találkozni szoktunk, egy papírszalvétára írta fel Roberta azoknak az akkor még új amerikai íróknak a

nevét, kiket ismernem kell, legelsőnek az általa nagyra tartott Updike-ét. Elisabethtel inkább csak az ő dolgairól társalogtam egy keveset. Afrikai misszióra készült, s valamely nyári, teológiai tanfolyamot hallgatott, meg afrikai földrajzi és néprajzi előadásokat. Ragyogó arccal újságolta, hogy a pápa engedélyezi a rövid szoknyás apácaviseletet, Afrikába menendőknek könnyű, fehér anyagból készült apácaruhát. Kínos is volna bokát verdeső, nehéz fekete szövetruhában sülni-főni Afrikában, és a misszió dzsipjét vezetni például a vörösagyag talajú szavannán élő, zcbuvérrel táplálkozó, lándzsás pásztorok, a megtérítendő maszájok közé. Az Egyesült Államok oly rövid történelmét és némi néprajzot hallgattam hébehóba a Yale-en; egy-két nyelvészeti órára is beóvakodtam, de nem vetett fel a szorgalom. Fiam nagyon el volt foglalva, csak a hétvégeket tölthettük igazában együtt, így aztán ahányszor csak lehetett, ellógtam New Yorkba, Bostonba s még annyifelé. A Yale Egyetemnek 6, azaz hatmillió könyvet tároló palotája, a „Sterling Memóriái Library” lenyűgöző. De még ennél a nagy könyvtárnál is érdekesebben izgalmas az a csak egyemeletes „kis” könyvtár, a Beinecke Rare Library [könyvritkaságok tára]. Nem hinném, hogy van még a földön valahol ilyen impozánsan szép könyvtárépület. Saarinen tervezte azt is. Ablakait, a világosságot tökéletesen áteresztő, áttetsző halovány fehér alabástromlapok fedik. Vagyis alabástromból vannak az ablakok. Honnan lévő lehet ez az ablakfedő, nem tudhattam meg, de elcsodálkozhattam azon, hogy az eredeti (állítólag nem másított) erezet, mikor a nap besüt az ablakon át, különböző „képeket” mutat. Az egyik ablak márványán? Alabástromán? Például egészen kis fantáziával keresztet hordozó Krisztus-ábra látható. A díszcsarnokban, a falak mellé körben felállított oszlopokon a világ számos nagyságának, írónak, tudósnak művész készítette szobra áll. A terem közepén egy embermagasságú tárolón, első oldalára kitárva a Gutenberg nyomtatta legelső Biblia. A Leg. Én igazán elhiszem. Mert mi nem a legelső, legnagyobb, legrégibb, legdrágább, legelsőbbnek hirdetett ebben a szuperlatívuszokban tobzódó Amerikában?

Atomizált amerikai társadalom?

Idehaza már legalább húsz éve olvasok az „atomizált amerikai társadalomról”. Mielőtt láttam volna is valamit ebből az országból, támadt olvasmányaim nyomán elképzelésem arról, hogy hogyan élhet ott minden egyes ember önmagába bomlottan, sehová sem tartozóan. Kerengve, valami nagy káoszban, szervezetlenül, magára hagyottan? És az USA-ban úgy találtam, hogy tíz- és százezerféle a csoportosulás, az ember védekezése magánya ellen. A különböző időpontban bevándorolt száz- és százféle nemzetiségű amerikai embert mintha egy vágy sarkallná, az, hogy „igazi amerikaivá” váljék. Hogy az miben áll? Nehéz meghatározni; nem szabja meg azt egyetlen ideológia. Gyúrja őket a mássá válásban a klíma – és az hányféle ebben a félkontinensnyi országban! Formálja az egyes államok szerkezete, joggyakorlata; az államok feletti föderális egység érzete és kényszere, a szabad versenyre csábító lehetőségek és lehetetlenségek, a reklám, a reklám, a reklámozón; a tudatot betápláló kommunikációs eszközök, de hát USA-ban még a kommunikációs eszközök, hírhordók és -magyarázók is külön-különféle csoportok igénye szerint valóak. Hogy melyik egyetemet végezte ott valaki, az az illetőt alighanem egy életre osztályozza, rangsorolja. Hát még az, hogy diákkorában melyik nyílt, vagy éppen titkos diákszervezethez tartozott. Az az egy titkos diákklub, melyet kívülről láthattam, tagjainak érdekszövetségeként egymás pártolására és szórakozására alakult. Az örökzöld repkénnyel befuttatott házak között ez a ház csupaszon meredt sárga falával az Elm Streetre – s melyik New England-i városban nincsen egy Elm Street? New Englandben, legalábbis minden kisvárosban ugyanúgy hívják az utcákat; mindenütt van High Street, Main Street, Broadway, Parkway s hogyne volna szilfa, azaz Elm utca is? Nos, a New Haven-i Elm utcában áll egy négy méter magas, sárga kőkerítés, mely kör alakban zár magába egy, a magas faltól már az utcáról nem látható, másik földszintes épületet. Hogy hol van a „ház” bejárata, azt nem sikerült felfedeznem. Sehol egy ablak, még egy vakablak sem. Fölülről kaphat a ház valahogyan világítást, titok hogyan. Bemennie nem tagnak lehetetlen. Titkos diákszervezet székháza, ezt nagyjában „mindenki” tudja az épületről. Valamikor valami módos exdiák, alumnus alapította? Vagy gazdag

kölykök adtak össze pénzt? Nem lehet tudni. Egy magyar származású fiú, egyetemi hallgató, akit ott ismertem meg a nyári egyetemen, azt mondta: próbálta kitudni a titkát ennek a háznak, s evégből együtt ivott egy sereg diákkal, míg egy bevallotta neki, hogy ő tag abban a sárga házban, de még a nevét sem árulta el, semmi többet nem mondott, s mikor kijózanodott, barátunkkal többé nem komázott. W. R. egyetemi tanár azt mondja: ő ma is tagja annak a diákegyesületnek, amely abban a sárga házban székel; szigorúan titkos egyesületi szabályaikról persze nem beszélhet, de úgy általában – azt állítja – tagjai pozitív emberek. Tűzön-vízen, egy életen át segítik egymást; vannak jeleik, mikről felismerjék egykori tagjaikat, akármerre sodródjanak is el idő múltán. Nagyon megválogatják, hogy kit vesznek be maguk közé. Hogy mik a tagság feltételei, azt nem árulhatja el, de ennek az egyesületnek, a prof. tudta szerint, van egy fekete bőrű tagja is, és: – Ez az én egykori egyesületem, aminek tagja vagyok ugyan holtig, de ahová, ma már nem lévén diák, nem járok, mint gyakorló tag, ez emberbarát-testület. Igaz, a brotherhoodnak csakis a tagokra érvényes kizárólagosságával. De ha jut rá az energiájukból, segítenek ezek más, nem tagokat is. Általában konstruktív társaság. – Hátha csakugyan az? Nem lehetett módom rá, hogy utánajárjak. Nos, mégiscsak láttam, bár kívülről, egy titokzatos diákklubot. Elzárt titokzatost csak egyet. De hány olyant láthattam, amelyik cégtáblával hirdeti, hogy ő kiké és mire való. A szabadkőművesek New Haven-i székházára például yardnyi betűkkel van ráfestve, hogy micsoda. Klubok országa Anglia is. De hogy a legtöbb exkluzív klub és sajátos társaság, csoportosulás az USA-ban van, az azt hiszem kétségtelen. Az egyetemi népség szavait meglehetősen értegetve, nyelvtudásommal elégedetten és bátran ingáztam, többször is New Haven és New York között. És ekkor kiderült, hogy nem hallok köznapi, közönséges, valódi amerikaiul.

Vonatozás Amerikában

New Yorkból vonatoztam „haza” New Havenbe. Már kitűnően tudtam, hogy a

százhuszonötödik utca aluljárójából melyik felfelé vezető nyiladékon bukkanjak fel, hogy a New Havenbe tartó vonatra szálljak. Meglepőek ezek az amerikai helyi járatú vonatok. Csupa szalonkocsi, párnázott ülésekkel, de oly foszlott, koszlott, oly avíttan büdös, hogy szegény ember legyen, aki helyi járatún közlekedik. Munkaidő után, úgy látszott, hogy nemcsak magamfajta pénztelenek vonatoznak. Ilyenkor fehér inges, a legnagyobb forróságban is nyakkendős, ifjú és középkorú férfiakkal telt meg a helyi járat. Azzal a bizonyos, alsó középosztálybéli kistisztviselővel, kinek van talán a közeli Darienben, a New England-i Greenwichben vagy Stratfordban egy ócska autója is – és kinek nincsen kocsija USA-ban? – de azzal nehezen parkolhatna. Inkább vonaton jár be hivatalába, New York Citybe, és vonaton döcög haza. Mikor első ízben startoltam New Haven felé, nem munkaidő után voltunk. Nem volt tömve a rohadt borszagú tágas szalonkocsi fehér inges nyakkendősökkel. Alig néhány utast gyámolított – két kalauz is. Ezeknek a vonatoknak különböző a végállomásuk. Van, amelyik csak Darienig megy. Van, amelyik meg sem áll Bostonig. Én, noha New Havenbe igyekeztem, elfeledtem megnézni, ha vajon odáig tartó szerelvényre szálltam-e? Vagy esetleg meg sem állok Bostonig? Aztán onnan, hogy kerekedem vissza New Havenbe útiköltségem híján? Megkérdeztem hát az első kalauztól a legzengzetesebb amerikai angolommal: – Mikor érek, kérem, New Havenbe, tessék mondani? Ő a New Haven szót általam érthetően megismételte feleletében, aztán a város nevéhez azt tette hozzá érzelemmentes fahangján… ó, mit mondhatott, Uramisten? Az orrán áteresztett egy vagy két szót, afféle „szt” hangfélét hallatott, de hogy mit felelt, nem tudtam megérteni. Kis idő múltán végigsétált kocsinkon a másik kalauz, csak úgy szétnézegetve, hogy minden rendben van-e, és én ezt is megszólítottam, hogy: – New Havenig megy kérem ez a vonat? Ő is válaszolt. Ő is az orrán át sziszegett valamit, mintha ,,p” hangot is hallottam volna. Meglehet, hogy süketülök már. És mi lesz velem, ha Bostonig meg sem állunk? A vonat nem sokkal második kérdezősködésem után lassított; megjelent az első számú kalauz, leemelte a tartóról a kofferemet, majd az állomás nevét már jelző feliratra mutatott: New Haven. Az a végállomás. Vélem, azt is mondhatta volt nekem, hogy az az állomás a „last stop”, az utolsó. De ahogyan

kimondta! Hát leszálltam segítségével, a kofferemet még le is vitte az orrán át sziszegő derék férfiú. Nekiszaladtam az első sárga taxinak. De nem. Nem fogok én még egyszer így járni. Előbb megálltam, darab papírt, golyóstollat kaptam elő a táskámból, nekitámasztottam a papírt az állomás falának, és nagy, olvasható betűkkel ráírtam: „Please, put down the answer, I am a little bit deaf. I want to go to the Morse College.” Vagyis hogy vigyen a Morse kollégiumhoz, de kérem a válaszát írásban, mert én kissé süket vagyok. Nem hinném, hogy volnának az USA-ban analfabéta sofőrök. Odanyomom a papirosomat a sárga taxi sofőrjének, ő elolvassa, no lám, hogy nem írástudatlan – elvigyorodik, és nem írásban válaszol, nem! Úgy válaszol, ahogy szerinte egy kissé sükettel kell szólni. Torkaszakadtából a fülembe ordította: – O. K. old girl, it’s nice, you visiting the kids (jól van öreglány, ez kedves, hogy a gyerekeket látogatja). A dobhártyám majd beszakadt, de csak hazaérkeztünk. De bizony süketet tettetve sem volt könnyű amerikaiul társalkodni akárkivel. Egyeseknek én nem értettem meg a válaszát, pedig azok megértettek engemet. New Yorkban meg olyan emberekkel akadtam össze, akik az én angol kérdezősködésemet nem értették. Egy italboltban is. Mindössze két üveg tonikot akartam vásárolni. És kértem így (fonetikusan írom le): – Tónik vater pliz. Mire a kereskedő: – What? Ismételtem. Sajnálja, nem érti, mit akarok. Végtére türelmem vesztve odamutattam a tárolókban sorakozó rengeteg tonic wateres üvegre, hogy olyant. A kereskedő arca felderült és monda, valahogy így: – Aó ju uant tanik uavö. – És adott. Önkiszolgáló boltba járjon az amerikai szlenget nem ismerő utas, ne kiskereskedésbe. És nagyon gyürkőzzék neki, ha fogyatékos nyelvértéssel telefonozni akarna. Telefonon hallott szavak megértésére én is sokáig süket voltam Amerikában. Egy fülgyógyász barátom azt magyarázza, hogy tulajdonképpen az emberi fül a gépeken át közvetített beszédnek nem mindenik hangját hallja meg, csak mintegy hetven százalékát. A nem hallott harminc százalékot – a telefonon hallgatott nyelv teljes ismeretében – kitalálja, hozzáérti a többihez. Mondja, hogy a sztereó nélkül közvetített, elsőként gépből hallott zeneműnek sem hallható minden egész hangja vagy félhangja; ugyanaz a mű

egészen másként érzékelhető közvetlenül előadóteremből hallgatva. Azokat a zeneműveket – állítja ugyanaz az orvos –, melyeket már közvetlen hallgatásból is ismertünk, teljesen jól halljuk, élvezzük, különösebb hangszínezés nélkül is, például rádión át. Így van-e csakugyan, nem tudom bizonyosan. Tény, hogy félig tudott idegen nyelven telefonozni, telefonüzenetet megérteni, szerfelett nehéz. Hát még lebetűzni, mondjuk egy nevet! Azért is megkíséreltem színházjegyet rendelni telefonon. Agitáltam gyermekemet, menjünk el Shakespeare-előadást nézni a New Havenhez oly közel levő – Stratfordba. Mert miért is nem volna New Englandben egy Stratford nevű városka, ha nem is éppen olyan,’mint a nagy költő szülővárosa az Avon mentén. 1965 nyarán az USA-béli Stratfordban éppen Shakespeare-előadásokat tartanak. Fiam nem ért rá, hogy nekem jegyeket szerezzen, de azt mondta, elvisz Stratfordba, ha képes vagyok magam megrendelni a jegyeket a csütörtöki Rómeó és Júlia előadására. Hát megrendeltem a jegyeket, telefonon. A telefonközpont kezelőjével kezdettem a „probléma” megtárgyalását, hangosan, lassan azt mondtam neki (angolul): – Ké-rem én itt i-de-gen va-gyok. Be-szél-jen hoz-zám las-san és han-go-san. – Az operator nagyot nevetett, készséggel hallgatta vontatott beszédemet, a jegyeket megrendelte számomra, csak az volt hátra, hogy a nevemet is bemondjam neki betűzve, majd kivert a veríték, amíg elmondtam neki: A nevem: Váj, as Iowa, dzsi as Greenwich, en as non (más szó nem jutott eszembe) e, as America, szi as Cicero, zet.

Stratford Amerikában, 1965-ben

New Englandben úgyszólván minden megtalálható, ami Angliában valaha is létezett. Új-Londonnak nevezett kisváros, amerikai Greenwich. Megvan itt sorra szinte minden régi angliai falunak az azonos nevű, legfennebb kétszázháromszáz éves amerikai változata. Hogyne volna Amerikában Stratford is? Ha nem is az Avon partján, hanem az Atlanti-óceánén, és ha Shakespeare nem is itt született, hanem odaát az Ó-Stratfordban – ez az amerikai Stratford is a

Shakespeare kultuszáról kíván nevezetessé lenni tíz esztendeje. Azelőtt évtizedeken át leginkább az angliai Királyi Shakespeare Színjátszó Társaság néhány itteni vendégjátéka, vagy egyetemi városok színiiskoláinak előadásai tartották életben a legnagyobb angol drámaíró emlékét. Lawrence Langer színész-rendező 1965-ben még azt vélte, hogy a New York-i Broadway színházai azért száműzték deszkáikról Shakespeare-t, mert csak a kor divatja szerinti, túl mutatványos, egyre költségesebbekké váló előadásokkal próbálkoztak, s azokra ráfizettek. Azt álmodta – mint írja –, hogy fel lehetne támasztani a leegyszerűsített, jelzéses díszletekben játszott, jól beszélt, igazi Shakespeare-t. Keserves bukdácsolások után bizonyosodott be számára, hogy tömegek csakis a látványosság bűvöletében hajlamosak befogadni a shakespeare-i drámát. 1955 óta a Stratford nevű kisvárosnak hetven éve épült, de nemrégiben teljesen modernizált, ezerötszáz személyes színházában négy nyári hónapon át, hetente négyszer játszik Shakespeare-t egy olyan alkalmi társulat, melynek tagjait egy évre szerződtetik, evégből nyolc hónapon át próbálják s négy hónapon át játsszák az évenkénti két-három darabjukat. 1964-ben Hamlet, Sok hűhó semmiért, III. Richárd volt soron. 1965-ben Rómeó és Júlia, A makrancos hölgy és Coriolanus. A társulat tagjai néhány éve felfedezett fiatal tehetségek, s mellettük olyan nálunk is jól ismert, régi nevek, mint Katherine Hepburn, Larry Gates, vagy Lilian Gish. Az új Stratford, mint azt műsorfüzetéből megtudni lehet, a Ford alapítvány támogatásából állott talpra. Célját, hogy társulata ne brites angolt beszéljen, hanem a sok száz dialektustól megtisztított, klasszikus amerikai angol színpadi nyelvet teremtse meg, egyelőre inkább csak az én papírszegénységhez szokott szememnek káprázatos kiállítású műsorfüzet ígéri. Fellegszakadásban érkeztünk Stratfordba. Autón minden néző. Van ugyan vasútés hajóállomása is a városnak, de napi húsz vonat érkezése és indulása közül egy sem illik az előadások időpontjaihoz. A színház rengeteg őspark közepén pompázik. A több száz autót talpig gumiköpenyes, kezükben félméteres villantó lámpákat csóváló autóparkőrök villogó hadserege tereli a várakozóhelyre. Autótól színházig két perc rohanás mennydörgős zivatarban. Bent, a kényelmes, díszes színházban mindenütt – a két dollár ötvencentes erkélyüléseken is – komoly, hideg szél fúj a rengeteg léghűtőből a meleg esőtől csöpögő, majd gőzölgő ruhánkra. Egy pillanatig beláttam, hogy azoknak is igazuk lehet, akik itt színház helyett afféle drive-in mozikba járnak, ahova behajt az autós, a jegyszedőtől megtisztogatott autóablakát a vászon felé állítja be, s nézi a mozit a

saját, eső biztos autóablakán át. Egyébként olyan szárazság volt itt egész évben, hogy ezt az egy fellegszakadást, amit kifogtam, nem is illene említeni, utóvégre nem Salzburg ez itten, hogy esernyővel várják, autót terelő lámpák csóválása helyett, a vendégeket. Rómeó és Júliát adták az este. Olykor a magyar fordításból betéve tudott szövegre mégsem ismertem rá, különösen egyes fiatal „újklasszikus” amerikai angolt beszélő színész közvetítéséből nem. De New England-i egyetemeket járt kísérőim bizonygatták, hogy igenis ez kezd lenni a klasszikus, színpadi beszédre is alkalmas, tiszta amerikai angol. Erősen küzdöttem magammal, hogy ne legyenek előítéleteim, de hiába, mert minduntalan a két éve látott, igazi angliai stratfordi előadásokra kellett gondolnom, meg arra, hogy a mi egykori és mai Júliáink az igaziak, nem ez a szép Maria Tucci, aki úgy vonaglik, mintha mozgásművészeti gyakorlatokat végezne, függetlenül a hozzábeszélt szövegtől. Gyermekkorunk mozivásznairól ismert, akkoriban édeskés szerepekben játszó, Lilian Gisht hetvenévesen, mint remek humorú komikát láthattam viszont a dajka szerepében. Az árkádos, emeletes épületet jelző egyetlen díszlet a hátteret foglalta el, s az erkélyjelenet szemtől szemben a közönséggel – mint látvány – zseniálisan érvényesült. Biztattam magamat, hogy ez az amerikai Shakespeare, s attól kezdve egyre elbűvöltebben néztem, hogy hogyan tudnak mozogni ezek a fiatal amerikaiak. Sportteljesítménynek beillő vívások, birkózások, ugrások, kergetőzések, néha valóságos akrobatika. Mint megannyi pattogó gumilabda. Mercutio híres monológját tíz helyre szökdécselve mondotta el. Káprázott a szemem, mint gyermekkoromban a kaleidoszkópjáték nézése után, mert a jelmeztervező minden képzeletet túlszárnyalóan kitombolta magát ezen az előadáson. Hány színű jelmezbe bújtatta a szereplőket? Lilába, a lila tíz árnyalatába. Rózsaszín, piros, eperszínű, fréz, sárga és tűzpiros kavargott. Rómeó egyik kesztyűje lila volt, a másik kezén levő barnássárga, zubbonya fréz, öve püspöklila, nadrágtrikója nem tudom, milyen – ilyen színek talán nincsenek is, bizonyára túl sok fényhatást használnak. A színház színültig megtelt. A közönség udvariasan tapsolt. A makrancos hölgy előadásaira, az egész nyárra minden jegy elővételben elkelt. Hát ez Shakespeare itt, gondolom, mikor így kezd biztatni egy itteni ismerősöm: – New Yorkban kell igazi Shakespeare-előadást nézni. Ha ugyan vállalkozik rá. – A négy kilométer hosszú Central Parkban, túl a híres múzeumokon, állatkerten, vendéglőkön, gyerekjátszótereken, s megannyi más ingyenes,

művelődést és szórakozást nyújtó csodahelyen van felállítva a Shakespeareemléktorony, s van annak közelében egy hatalmas szabadtéri színpad is. Néhány éve éppen ott tartanak Shakespeare-előadásokat. Ott elevenedett meg Stratford új szelleme – magyarázza ismerősöm. Ezeket az új előadásokat a Central Parkban egy magyar származású ember: Papp József alapította, illetve ő vette rá a várost erre a vállalkozásra. Elsőrendű színészek, nagyszerű előadásban az idén a Lear királyt és a Coriolanust játsszák. Csak az a bökkenő, hogy ezekhez az előadásokhoz hozzájutni mindennél drágább, mert – mint minden egyebet a Central Parkban – itt is teljesen ingyen adják a belépőjegyet. Viszont sorba kell állni érte, biztonság okából tanácsos már déli tizenkettőkor. Kinek van ideje odagyalogolni a park egy részén át a pénztárhoz s a jegyért órákig ácsorogni? A munkanélkülieknek? A dolgozók, munkájuk után, fél ötkor már hiába állnának sorba; akkorra elfogyott minden jegy. De hát kik veszik igénybe ezt? Utazók? Azoknak minden percük ki van számítva, ki kell használniuk az időt, nem lehet sorban ácsingózniuk. Esetleg gazdag ember ér rá sorba állni ingyen jegyért? El sem tudom képzelni egyelőre, hogyan lehet. Azt hallom, hogy csak aznapi jegyet adnak ki. Az előadásokat viszont ezrek nézik, óriási sikerrel. Nem árultam el neki, hogy már volt szerencsém a Central Parkbeli egyik Shakespeare-előadást látnom.

Még egyre New Havenben

Emlékeimben legalábbis még egyre ebben a városban járok. A Yale Egyetem önkormányzattal bíró, alapítványokból gazdagodott úgynevezett magánegyetem; középrendű tanuló horribilis tandíj fizetéséért lehet hallgatója; nagyon tudjon az a diák, aki jó ajánlókkal felszerelt folyamodványára ösztöndíjat kaphat; vagyis tandíjfizetés nélkül tanulhat ezen az egyetemen. Meglátogattam a Gassner alapította New Haven-i dráma school egyik nyári előadását is. Mondják, hogy ebben a drámaírást tanító intézetben tanult színműveket írni az azóta világhíres Tennessee Williams is. A legpompásabb és meglepőbb diákintézet – számomra – az itteni építőművészek székháza volt. Van ennek a székháznak egy kis múzeuma is, s benne az építőművészek házát pártoló nagyságoktól kapott műkincsek serege.

Engem ott Braque kubista festményei és a korai Picassóknak egy nem kis gyűjteménye bűvölt el. De még izgalmasabban érdekesnek találtam az építőművész növendékeknek egyik tantermét. Az a legkevesebb, hogy a tanterem mennyezete gombnyomásra egyszerűen eltolható, és akkor a szabad ég alatt, nyitott tető alatt dolgozhatnak a tanulók. Az érdekes az volt, hogy ebben a tanteremben a dekorációk az 1965-ben legmodernebbnek tartott pop-art szerint készültek. Láttam egy csodálatos kompozíciót: a terem egyik sarkába a pop-artos ifjak egy régi kályhakönyökcsövet illesztettek. Annak hajlott öblébe egy nagy halom sárga szalmakévét dugtak. Ez az igazi pop-art – magyarázta vezetőm; a hulladékból, a szemétből is valaminő szépet, eredetit formálni. A pop-art nem akar maradandót alkotni. Csak időlegesen alakít – többnyire lomból – nem kispolgárian giccseset, hanem szín és forma összhatásában érdekesen kellemeset. A gépesített háztartásokban – úgy vélik a pop-artosok – ostobaság emlékként őrizni egy használaton kívüli szénvasalót meg egy kézi uborkasarvalót, de „hozzáértéssel” lehet ilyen tárgyakból dekoratív csoportozatot alkotni. – Legkevesebb tíz esztendőt kell eltöltenie az Államokban egy bevándoroltnak ahhoz, hogy valamennyire kiismerje magát USA-ban, és aklimatizálódjék – mondotta nekem New Havenben Piros Lajosné, Kati, régi olvasóm. 1948-ban találkoztam vele utoljára Egerben, egy felolvasásomon. Kati New Havenben él, az utcán ismert fel, megszólított. Ő tanított meg rá, hogy hogyan kell vásárolni, hajat mosatni olcsón Amerikában. Világért se menjek el egy fodrászhoz, mondta, aki nyolc dollárért mossa és rakja be a hajamat. Nem, van itt ún. Beauty Academy, ahol fodrásznövendékek tanulnak. Mindenik mögött egy-egy tanárnő áll, aki a tanonc jó munkájáért felel, és a költség nem nyolc dollár, csupán csak egy dollár és nincsen borravaló. Esőkabátot szeretnék venni? Világért se vegyek bent a városban. Kinézünk a város legelőkelőbb üzletében egy kedvemre való kabátot. Néztünk. Negyvennyolc dollárra tartották. Nos, csütörtökön éjjel-nappal nyitva van egy eléggé távoli vásároló központ; Kati elvitt abba egyik éjszaka, és abban az üzletkomplexumban meg is vásároltuk ugyanazt a belvárosban kinézett kabátot 8, azaz nyolc dollárért. Eme Pirosék szép kertes villájukban két gyermekükkel jól, szépen élnek, dolgozik a férj s a feleség is, oly sokra vitték egy évtized alatt, hogy bérletük is van a New York-i Metropolitan Operába, havonta egyszerre. Minden szép és jó volna itt számukra, csak kissé és tartósan azért szomorúak, mert: nincsen régi szemtanúja életüknek, régi ismerősök, rokonok, barátok nem látják, hová jutottak, hogyan élnek. Nincsen, aki megbecsülje, megdicsérje törekvéseiket és eredményeiket. (És hány emigránsnak ugyanez a fájdalma, mint későbben megtapasztaltam másfelé is.)

New Havenból indulva – barátok autóján – jártam be Connecticut állam több városát; míg nem ismerhettem igazi bennszülött amerikaiakat, természetesen előbb magyarokat látogattam. Bridgeporti és fairfieldi látogatásom volt talán a legjelentősebb. Útközben nemegyszer rá-rácsodálkoztam egy-egy kis földszintes házra: bennszülött amerikaiak otthonára. A házak New England-i szokás szerint impregnált fehér deszkákkal vannak borítva, vagyis faházak, villaszerűek, minden benső, gépi kényelemmel felszerelve. És nem egy ilyen ház kéményének tetején – ó mit láthattam. Egy régi szekérnek a kerekét. Azt nem pop-artos dekorációnak rakták fel a kémény tetejére. Nem is azért, hogy egy netán arra tartó gólya azon fészket építsen. Nem. Ez az amerikai „kisember” sznobsága. A szekérkerék a kéményen azt van hivatva jelezni, hogy a ház lakói régi amerikaiak, őseik még szekéren jártak valaha. Azt senki sem firtatja, hogy honnan s hogy maradt meg számukra egy saját szekérnek saját kereke; valószínűen vásárolták, esetleg valahol egy „fejletlen országból”. Tudvalevő, hogy az Egyesült Államokban annál előkelőbb valaki, minél régebben bevándorolt ősöket tud „kimutatni”. Ebben a százféle nemzetiségből keveredett országban legelőkelőbbek azok az emberek, kiknek őseik angolszász nyelvterületről vándoroltak be. Rangsorban az angliai angolok, a skótok, majd az írek. Leglenézettebbek a kelet-európaiak. Azok között is miért, miért sem a lengyelek, akik pedig igen régen s nagy számban telepedtek meg az USA-ban, az 1830-as lengyel felkelés óta. Mégis – miért, miért se – a bulvárlapokban minden második vicc egy „polláknak” nevezett lengyelről szól, aki az otromba tréfa szerint buta, mit sem ért. Egy kis, presbiteriánus tanítónő – egy pikniken, ahol vendég lehettem – kedvesen megkérdezte, tudom-e, mi a magyarok bece- és gúnyneve Amerikában? Nem tudtam, de ő megsúgta. Úgy csúfolnak minket, hogy: Hunky (szakképzetlen bevándorló), mi magyarok milyen bece- és gúnynévvel nevezzük az igazi amerikaiakat? Nem tudtam róla, hogy volna ilyen gúnynév, de hirtelen azt feleltem nekik: – maguk nálunk az „amcsik”. Connecticutban élő magyarok – a „hunkyk” – közé ottani egyházi emberek segítségével jutottam el. Kapcsolatom magyar protestáns egyházak vezetőjéhez támadt, hát meglátogattam egyikük segítségével a fairfieldi magyarokat.

A Rákóczi Avenue-n

(Fairfield, 1965 nyara) Villasor, két-három emeletes, fényezett, fehér deszka borítású házak sora, pázsitos, fás kertek. Muskátli, petúnia, szarkaláb, sárga fejű büdöske. A fányivá növő s az itteni talajból búzavirágkék fürtöket növesztő hortenziák jelzik: mégsem egészen otthoni virágok. A kocsi végigmegy az Apponyi Streeten, befordul a tágas Kossuth Avenuc-re, megérkeztünk: a Rákóczy Avenue 27 alá. Fairfield ötvenezer lakosú, Atlanti-óceán-parti város, négyszázötven éves település. Magyarok, az amerikai magyar emigráció kezdete, körülbelül százhúsz év óta laknak benne. Van a városnak egy egyeteme, tizenkét közép, tíz általános iskolája, néhány finommechanikai gyára, három nagy, üzletházakból alakult „shopping centere”, azaz üzletközpontja, több bankja, számos benzinállomása, pompásan kiépült tengerparti strandja. Lakói szinte kivétel nélkül a modern gépesítés összes kényelmével felszerelt villalakásokban élnek; a ház többnyire saját tulajdonuk. Dolgozni nagyobbrészt a szomszédos Bridgeportba autóznak át az ottani repülőgépgyárakba, vagy az ugyancsak közeli Stratford fegyver- és vegyszergyáraiba. Munkások, művezetők. Van a városnak hattemplomos, vasárnapi iskolás, bölcsődés, napközis egyházközsége, négy kisebb imaháza. Kultúrközpontok az egyes egyházak kebelében létesülnek; mindnek van színielőadások, felolvasások tartására is alkalmas klubterme. A magyar református egyház – Amerika-szerte – az első világháborúig magyar nyelvű istentiszteletet tartott; volt magyar nyelvű iskolája is. Hazulról, az akkori magyar állam segélyezte. Az első világháború alatt a segélyezés lehetősége megszűnt. A magyar református egyházak az angol nyelvű pres-biteriánusokhoz fordultak kölcsönért. Attól kezdve azok tartották el őket. Az első világháború után a kölcsönöket visszafizetni nem tudták. Újabb segélyezést hazulról nem kaptak. A Horthy-Magyarországról és a román királyi Erdélyből kiutazó, két egyházi küldött tanácsára és közvetítésével kiegyeztek az angol presbiteriánusokkal: a kölcsönt nem adják vissza, viszont egyesülnek velük. (Kivéve az Egyesült Államok magyar reformátusainak azt az eléggé nagy tömegét, amelyik „nem egyesült”, hanem megalakította a Független Amerikai Magyar Református Egyházat. A függetlenek maguk tartják fenn önmagukat. Épülnek és gyarapodnak. A több tízezer magyar munkást számláló Detroitban például most építettek egy szép, nagy, új templomot. A függetlenek papjai kis fizetésűek, az egyesültekhez képest szegények.)

A fairfieldi Kálvin egyház a presbiteriánusokkal egyesült, kétnyelvű egyház. Papja ehhez képest olyan módban él, mint egy angol pap, kisebb palotában lakik; az autója közeledtekor radar? – vagy micsoda? – „magától” gördíti fel a garázsa ajtaját. Akkora megszavazott fizetése van, mint egy egyetemi tanárnak. Rengeteget dolgozik. Esketés, keresztelés, temetés, bibliakör-vezetés, vasárnapi iskola, kulturális összejövetelek rendezésén túl rendszeresen látogatnia kell otthonukban a híveit, eljár a kórházba a betegekhez. Hetente három fogadóórája van, mikor családi ügyekben lelki tanácsért járnak hozzá, pontosan úgy, mint egy pszichoanalitikushoz. Egyházközségének kétezer, mind magyar eredetű, önkéntes egyházfenntartási hozzájárulást fizető tagja van. Ebből vasárnaponként rendszeresen jár templomba háromszázhetven. Mintegy kétszázhetvennek, reggel tízkor angol nyelven tart istentiszteletet, egy órával későbben, ötvennek, magyarul. Az ötven magyar istentiszteletet hallgató közül harmincnyolc idős férfi és nő, hat kisgyerek, hat pedig „új” magyar. Egy negyvenkilencben, kettő még negyvenötben, három ötvenhétben költözött a fairfieldiek közé. Ez a hat „új magyar” értelmiségi volt otthon. Itt is az maradt. Érkezésük kissé megzavarta a régi munkás magyarok sorait és érzésvilágát. Az amerikai magyar emigrációnak a negyvenes évekig nem voltak értelmiségi tömegei. Az a kevés, aki a régiek közül mégis értelmiségivé vált, elangolosodott. Az „újak” egyelőre ragaszkodnak anyanyelvükhöz. A nemzetiségét, az eredeti családi nevét, az old countryhoz, az óhazához való lelki tartozás emlékét mind tartja a régi fairfieldi magyar fiatalja is, akkor is, ha egy szót sem tud már nyelvünkön. Fairfieldi ismerősömmel beállítottam, a város egyik állami elemi iskolájának évzáró ünnepségére. Tizenhárom évesek „graduáltak” az iskola dísztermében. Színpadon, ünnepies külsőségek közt vették át „diplomának” nevezett bizonyítványukat. Az alkalomra egyenruhába öltöztek, csupa tizenhárom éves ember, a fiúk a mellükön, a lányok a hajukban egyforma szalagcsokor dísszel. Az igazgató mindegyikkel kezet rázott, miután az osztályfőnöknő átnyújtotta nekik a diplomát. Meglepően jó kiejtéssel, elferdítés nélkül olvasta a neveiket: Csizmadia, Szilágyi, Kiss, Lakatos, Fazekas, Gulyás, Molnár, Bárány, Gazdik – akiket felírtam hirtelen. Csupa kerek, busa fejű, széles arccsontú, apró szemű gyerek. A keskeny homlokú angolszászoktól, hosszúkás fejű olaszoktól, minden más amerikaitól különbözők. Később belenéztem az év végi értesítőjükbe. Kilencvenhat végzett gyerek közül hetvennégynek volt magyar, vagy magyarosan hangzó neve. Magyarul egyetlen szót sem beszélt egy sem. Szüleik szinte mind ott voltak az ünnepségen, díszesen felöltözködve, némelyik asszony egész kosárnyi művirágkalappal a fején. A férfiak a rekkenő hőségben, az

örökké csepegő levegőjű, oly forró városban mind sötét zakóban, fehér ingben, nyakkendőben. A szünetben olyik papa egy-egy jókora szivarra gyújtott. Megszólítottam őket. A szivarozó iparos volt, tudott még kissé magyarul, ötvenéves. A többség csak egy-egy emlékül őrzött, régi hazai műdal valamely sorával felelt vissza. Azt még tudja. Volt, aki egy imafoszlányt, más meg egy káromkodást tartogat hazai nyelvi emlékül magának. A szünet után a végtelenségig elnyúló, énekvizsgaszerű valami kezdődött. Kimentem, s ellátogattam egy nagymamához a Rákóczy Avenue-re. A nagyszülők, az én Rákóczy Avenue-n lakó Csizmadiáném is, azt a fél magyar, fél angol-amerikai nyelvet beszélik, ami már legújabb emigránsaik beszédét is kikezdte: – Nem a Zsorzsi drájvolta ide? A Lujik? No, alrájt. Szitdan, kedves. Nekem ez a hajdrájkli túl könnyen rönnol. A siftes kárét még drájvoltam. Alszó a Lujik piköpölte magát a szkuli előtt? Desz ólrájt. Budapestről. Megvan még Pesten a Rácz-fürdő? A Rácz-fürdő, ju nó? Csizmadiáné hetvenkét éves, kis ősz kontya van. Mintha somogytúri volna, nem fairfieldi. A házi ruhája egészen halovány rózsaszín, kétrészes kompié. Előtte kék kockás fél kötény. Már ritkán főz – „inkább csak rilexolok mán” –, de ma nagy nap van: a „grádzsuésen” után meglátogatja az unokája, partit ad a gyerek barátainak. Óramű-szerkezetes villanykályhájára éppen egy edényt készít oda – „vadas szték lesz, dinsztelve, a pressekukkerben, a dinére.” Ötvenhárom éve került az Államokba. Nyomban ide Fairfieldre, „mert ide volt addresszünk”. Öt évet dolgozott a helybeli dobozgyárban (olyan is van hát itt), aztán egy partin megismerte Csizmadiát, kicsit idősecske volt hozzá, de magyar, meg már jól is ment neki, mert még az „elejin”, mikor az imigrantokat jól fizették, hamar összeszedett alkalmi munkából egy kis tőkét, aztán vegytisztító boltot nyitott, nagy adót fizetett, meg is volt a tekintélye. Egyesületi elnök is lett. – Tudja, az én boldogult uram ajánlotta volt a méntónófiszban, hogy mán csak legyen Rákóczy Avenue ez az út itten. Tudja, mikor itt ezt a szép nagy avenue-t kihasították. Útról lévén szó, s mert valóban elbűvöltek, dicsérni kezdem Csizmadiánénak az amerikai műutakat. A kétszer három kocsinyomsávos, csiszolt tükör tisztaságú turnpike-okat, melyeken egy cigarettát sem lehet elhajítani. A „turnpike” szó

sorompófordítót jelentene, s manapság azokat az utakat hívják így, melyeken harminc-negyven mérföldenként útvámot kell az autósnak fizetnie. A kocsik hathat kapunyílásszerű ív alá futnak be, a kapuoszlopszerűségen egy kőkosárféle van, a meg sem álló autós kihajol, belevet a kosárba egy negyeddollárost, máris megjelenik vele szemközt a kapuoszlop másik felén a zöld jelzés: „Köszönöm önnek, s szabad az út.” Dicsértem a nyílegyenes összekötő utakat a thruwayket (így írva, új amerikai helyesírással a through helyett), melyeken csak azért nehéz utazni (magamszerű járatlannak), mert forognia kell a vezető szemének mint a gyíkénak: kiírás, kiírás után, hol, melyik kijárat következik melyik városhoz, milyen átkötő úthoz, melyik hídra, mi a szükséges utazási sebesség, hány mérföldre van a következő benzinállomás, hol a parkolóhely, merre a pihenőszoba (ingyen meleg vizes zuhanyozókkal), hány mérföldre található a következő motel? Hol a szükségkijárat, hol lehet megállói defekt esetén s miként? Dicsértem a „régi” highwayket és parkwayket, miken csak négy autósáv van összesen, s alig valamivel pompásabbak, mint az olasz sztrádák, vámot fizetni nem kell ezeken. A parkwayk éppen zöldterületek között vonulnak, kertvárosok, erdők között, ezeken kisebb az utazási sebesség, ingyenesek, s ide néha az is kibúvik valamelyik előre jelzett exiten, azaz kijáraton, akit kifáraszt a csak szürke, csak beton, ijesztően tiszta turnpike-ok és thruwayk egyhangúsága. Dicsértem a szakadatlanul modernesített, mégis mindig éppen készen levő útrendszert: – Nagyon keményen dolgozó nép lakhatja ezt az országot, ahol őserdőkön, prériken át, sziklák között ilyen egyre tágítható, növelhető úthálózat alapjait tudták lerakni a még nem annyira gépesített időkben az úttörő elődök. – Jeah – mondta – desz rájt. De ki is köpte ám a tüdejét régen, de sok munkás, hallja. Útépítők. Apám mondta, mert én vele jöttem volt ki még: de sok „hunky” rogyott bele itt az útépítésbe. Ez volt régen a magyarok csúfneve. Sok volt köztük kubikos. Ma már más. Zsorzsi azt mondja, ma inkább csupa intelekcsuelek gyönnek hazulról, mert az is lehet, hogy a munkásnépnek ma nem olyan rossz mán odahaza. Arról fogalma sincsen, hogy hány magyar is élhet Amerikában? Egyházi emberek is világiak is más-más hozzávetőleges számot mondanak. Úgy sejtem, hogy az a „másfélmillió emberünk”, aki a századforduló táján „tántorgott ki Amerikába”, az egész akkori Osztrák-Magyar Monarchia területéről vándorolt el, nemcsak mai országunkról. Amerikai statisztikai hivatalokban valószínűen utána lehetne járni, hogy az Államoknak hány magyar eredetű lakosa is lehet,

mert az állampolgárság felvételekor rendszerint bejegyzik, hogy milyen nemzetiségűből vált polgárrá az illető. Csizmadiáné szerint régen az állampolgárság felvételekor megkérdezték: szereti-e eredeti nemzetiségét, s ha valaki nemet mondott, azt elküldték. Jöjjön egy év múlva állampolgárságért, addig gondolkozzék rajta, lehet-e jó amerikaivá az, aki a saját népét nem szereti? Állítólag azt vették jó néven, ha valaki ragaszkodott az eredeti neve használatához, és népe iránt szerető hűséget tanúsított. Ma nem tudja, hogyan van. – A Rácz-fürdő! – mondja megint. De szerettem volna lyánykoromban oda beváltakozni egyszer, s egy egész teli kád meleg vízben jól megfürdeni. – Két fürdőszobájuk van, egy kádas s egy zuhanyos. De a Rácz-fürdő, amiben sohasem járt! Csak hallott róla. Beszéltem olyan egyházi vezetővel, aki szerint különböző felekezetek nyilvántartása azt mutatja, hogy mindössze háromszázötvenezer magyar eredetű amerikai magyar él az Egyesült Államokban. Egy másik, magyar egyesületi férfi azt mondta, hogy ez igaz, de ehhez a háromszázötvenezer magyarnak megmaradthoz mintegy negyvenezer 1945–1950 közt, és harminckétezer 1956– 57-ben bevándorolt számítható hozzá. Vannak, akik úgy képzelik – minden biztos adat nélkül –, hogy az Államokban hárommillió magyar eredetű ember él, s hozzáteszik: csekélység a hatmillió számon tartott lengyel, a tízmillió olasz mellett. Volt, aki azzal dicsekedett, hogy „fél” New York magyar, hiszen a Ferencváros legutóbbi mérkőzésén harmincötezer magyar drukkolt lelkesen a Fradinak. Igaznak látszik, hogy New Yorkban heteket lehetne eltölteni jóformán egyetlen angol szó kiejtése nélkül, ha valaki némán olvasva a jelzéseket, egykettőre megtanulna subway, azaz földalatti térkép után közlekedni, s volna azért egy vezetője is. Mert van New Yorkban – magyar susztertől magyar kalaposig, magyar könyvkereskedőtől magyar hentesig, magyar áruháztól szombati magyar elemi iskoláig, az egykori monarchia minden idejét múlta, inkább csak nosztalgikus termékét árusító Paprikás-Vájsz üzletéig – minden „magyarszerű”. Paprikás-Vájsznál kézi tökgyalu, régimódi, „frankos” kávéfőző, a legszebb műanyag tokba csomagolt pozsonyi kifli, márkajelként rajta a régi, angyalos nemzeti címerrel, van ott piros-fehér-zöld szalagdíszes dániai Herz szalámi, s amit akarsz. A York Avenue-n, Second Avenue-n, Queensben, Astoriában, Flushingban egész háztömbök, csupa magyar lakossal. Négy hónap alatt viszont New York-i autóbuszon és földalattin kétszer hallottam magyar beszédet váratlanul. Két kis bugyborékolást az emberóceánban. Csizmadiáné beállította a villanytűzhelyét, főzni akar már. Értem megérkezik kísérőm. Ő, miután „piköpölt a szkuli előtt s droppolt itt, a „Rákóczyn”, még

visszament az évzáróra. Azt mondja, még jó sokáig énekeltek a gyerekek. Vagy három bágyadt-ványadt iskolás dalt meghallgattam volt én is. A szövegük derekas volt. Brotherhoodot, testvériséget fogadtak bennük egymásnak, az osztálytársaknak s az egész emberiségnek. Hanem a dallam, a ritmus! A furcsa, lágy, vékonykás kornyikálás. Nem illett azokhoz a kerek fejű, sűrű kötésű, zömök Lakatos és Bárány nevű amerikai srácokhoz. Ki is szaladt a számon, hogy milyen szánni valóan énekeltek. Kísérőm szeme megcsillan: – Jön Pestről Amerikába – mondja – a Kodályt éneklő gyermekkórus. Az a világhírű. Azon iparkodunk, hogy New Yorkból ide, Fairfieldbe is kijöjjenek. Kétezer dollárt már jegyeztek is a költségükre az itteniek. Nagyon szeretném, hogy ezek a fairfieldi kis „utómagyarok” éppen a népdal megismerése révén találkozzanak össze az otthoni, új kis magyarokkal. Ha csakugyan ellátogatnának ide is, a mi gyerekeinket a hazai dallammal, ritmussal, temperamentummal lepnék meg, a magyarországi gyerekeket megvendégelnénk s végig autóztatnánk a Kossuth és (az ottani helyesírás szerint ipszilonos) Rákóczy Avenue-n.

Egy amerikai kirándulásról

melyet még hatvanötben tettünk, fiamnak vakációzni éppen ráérő barátaival, nem sokkal hazatértem után nemcsak úti jegyzetet írtam, hanem egy tárcát kerekítettem. Még sohasem közöltem a nyilvánossággal; mostanság leltem meg teméntelen amerikai feljegyzéseim halmazában. Idegenben utazgatónak hazasóvárgó, az elhagyott otthont magával hordozó érzelmeiről, gondolatairól adhat némi ízelítőt. A címe az lehet:

„AHOGYAN EGY ÁLOM »VALÓRA« VÁLIK”

A negyeddollárosokat bal kézzel hajigáltuk az úti kapufélfa kőkosarába. A quarter koppant, villant a zöld fénybetű: – Köszönöm, mehet! – Mentünk is vagy

másfél ezer mérföldet. Odafelé meg-megálltunk, ettünk, ittunk, költekeztünk. Még fürödtünk is a „Hatujjú tó” egyik félbalatonnyi kék langyosában. Sőt, meg is háltunk egyszer, egy önkiszolgálásra civilizált őserdőcsücsök Jancsi és Juliska-kunyhójában. Végig a gyorshajtású throughwayn gurultunk. Fizettünk is kilenc dollár ötven cent autós útvámpénzt, mire New Haventől a Niagaráig értünk. Vendégül látóim, a fiatal diákházaspár vakációpénzéből arra még futotta, hogy beváltakozzunk hajókázni egyet a szivárványló, vizet porzó, a kék, lila, rózsaszín és zöld mesterséges megvilágításban tobzódó vízesés alatt, a folyónak egy csöndesebb, hajózásra jó szakaszán. A zuhatagot bámuló zarándoksereg minden egyes tagja kapott egy kankalin sárga, csuklyás gumiköpenyt, hogy el ne ázzék. Azért nem kellett külön fizetni. Még néhány képes levelezőlapot is sikerült vásárolnunk, de a további költekezést megfontoltuk. A visszafele szükséges benzinre nem volt gond, lehet aláírásra is venni; majd számlázzák elsején. Gábor öt benzin autogramot adott le visszafelé. De arról szó sem lehetett, hogy ismét negyeddollárosokat hajigáljunk út menti kőkosarakba. Lehet utazni útvám fizetése nélkül is, csak akkor a hosszabb, a szintén kitűnő, de a városok közt vezető műutakon. És főként éjszaka, mikor még sincsen akkora forgalom. Új-Anglia Massachusetts államának egyik, erdők közé telepített, csupa fehér falú házból álló városán suhantunk át. Nem, én nem aludtam. És mióta altatóval élek, álmodni sem szoktam. Bezzeg azelőtt! Minden neszre, fényvillanásra felriadó rossz alvó: végigálmodtam Freud teljes álomgyűjteményét. De még Krúdy Gyula Álmoskönyvének, azokat a címszavait is, miket e nagy írónk – s nekem elsőszámú kedvencem – kihagyott Álmoskönyvéből. (Pedig Zádéka Márton álmoskönyvének tartalmát is beleszerkesztette, nagyanyjának, Radics Máriának álommagyarázatait is, benne van az 1833-as csízió és Krúdy saját külön, hosszabb feljegyzései. Egyébként irodalmilag, stilárisan ezek a legértékesebb sorok, valóságos kis remekművek.) De az ,,ő”, ,,r”, ,,sz” betűvel kezdődő álomcímszavak egy részét nem tudom, hová tette? Gyorsan szerkesztett szegény, hamar pénzt akart keresni? Elfűtötte volna az Álmoskönyv kéziratának egy részét? Ritkán volt tüzelője. Eladta külön novellának? Ő, tudjuk, egy munkát, hacsak lehetett, háromszor, négyszer is eladott. Vagy végül is a könyvkötő felejtett ki egész oldalakat Krúdy csodálatos könyvéből? Megfejthetetlen titok. Tény, hogy az az álom sem volt benne Krúdyban, amit leghuzamosabban – gyerekkoromtól az altatós korszakig – álmodtam. Visszatérő álmom volt ez, és úgy kezdődött, hogy egyszer csak megjelent álmomban egy kép: fehér falú ház, zöld fák között. Az ajtaja csukva. Előtte égkék drótkerítés húzódik, annak meg a

vaskapuja van zárva. Igen ám, de túl a rácsos kerítésen, a fehér falú ház tárt, nyitott ablaka engem vár. Be szeretnék jutni ebbe a házba. De nem lehet. Nappalonként megjárta a fejemet, hogy ez az álombéli kép talán az elveszített szülőház emléke bennem? Másik országban volt. Messzi tőlünk. Csakugyan fehér volt a fala, s kereken zöld hegyek látszottak. De sehol semmi égkék drótkerítés. Egyszerű falusi tornácos hajlék volt az, amit egy ízben futva kellett otthagynunk. Vagy egy – másik, ifjúkoromban elhagyott épület emléke kísértett volna álmaimban? Az valóságos kis palota volt, nem éppen a miénk s cseppet sem fehér falú, viszont égkék drótkerítés övezte és – kiárvereztek belőle minket. Azért álmodtam volna, hogy van ház, de még sincsen? Vagy mégis, az első, önálló budai lakásom repkény futotta falának emléke alakult volna álmaimban a boldog házzá, ahová jó volna bemennem, s benne lennem örökkön örökké; ott élnem viszonylag csakugyan jó volt, aztán az a budai repkényes fal – ránk dőlt, mert összelőtték. De senki sem sérült meg, mikor kihúztak alóla. És hogyan lehet az, hogy mikor már lett végre egy kis saját, valóságos házszabású nyaralócskám, az enyém, olyan, amilyen, de gyönyörűen valódi, fehér fallal, zöld fák között, ha nem is éppen fenyőfák alatt, csak a Balaton mentén, miért hogy akkor is, azután is egyre csak tovább álmodtam az igazi házról? S azt az érzést az álomképhez, hogy én otthon akarok lenni, végre. De nem lehet. Reggelenként meg olyas érzéssel keltem: haza akarok menni, de hová mehetnék, mikor – otthon vagyok? A valóságban is meglevő nyári ház egy időre egyetlen otthonommá változott. Majd attól kellett tartanom: elveszítem. Később kiderült, nem veszíthetem el. Csak nem győztem fenntartani. És nem lakhattam benne állandóan, mert olyan helyen volt szegény, ahol nem lehetett kenyeret keresnem. A háború óta csak nem akadt írásra alkalmas, csöndes, igazi munkaotthonom. Így aztán egyre az járt a fejemben: ha ez az én valóságos kis nyaralóm lábra kapna s felsétálna Pestre, vagy éppen Budára. Ha az a ház, ami ott van, ahol nem kellene, hogy legyen, itt lehetne, ahol igazi szükségem volna rá. Ha a dzsinnek felkapnák s egy éjjel idehordanák onnan. Nem hordták. És úgy fordult, hogy a nyaralót eladhattam. Sem nappali lelkiismeret-furdalást, sem éjszakai szorongásos álmot nem okozott az, hogy a háznak forintra váltott kerítését gyulai kolbász, s tetejét meg sonka, vagy mondjuk mézeskalács formájában kebelezem be. Házbirtoklási vágyam elcsitult. És álmaim nyugovóra fészkelődtek, hála a dorlotyn, tardyl, noxiron, hypnoval, pipolphen s más hasonló, zengő nevű, tündéri pilulácskák álomellenes hatékonyságának.

Útközben nem szedtem altatót! Tehát most sem aludhattam ott, Massachusettsben, a kis mozgó forró, szoros skatulyában. Csak zsibbadtam, ölemben a hátsó ülésen mellettem fekvő és magát álmában dobáló kisfiúnak immár mindkét lábával. Éhes voltam, fáradt és nyűgös. Minden erőmet bevetettem, hogy vendéghez illő szerénységgel viselkedjem s épségben érkezzem vissza a kiinduló ponthoz. Mégis elbóbiskoltam volna? Megdörzsöltem a szememet. Előttünk éppen egyetlen autó sem haladt. Alszom nyitott szemmel? Megigazítottam az orromon a szemüvegemet. Az éjjelre pazarul kivilágított város széles betonútján, az út közepén – a teljes járműközlekedési sávot elfoglalva – egy ház jött szemközt, végtelen lassan, nesztelenül. De mozgott. Jött. Lehetett vagy nyolc szobája. Egyemeletes faház, a fala lakkozott fehér deszkalap borítású. Van teteje, ajtaja. Az ablakban muskátlik. Jön. Közeledik, mint egy lassított film. Az orrom is megcsíptem, és a fiú is rúgott egyet álmában. A házat semmi sem húzta. Csak úgy jött, jődögélt a kocsiúton. De miért éppen ezen az amerikai kiránduláson csavarodnék be, egy kis fáradságos utazgatás miatt? A közeledő ház ajtajában egy valóságos, élő kutya ült, s jött ő is felénk a lágyan csillogó, neonfényes éjszakában. – Ki kell térnünk! – mordult fel Gábor. – Mert erre is most jött rá a bolondja! – mondta Edit. – Micsoda? – letettem ölemből a fiú lábát, és felkiáltottam. – Most kerülhetek egy jó nagyot miatta – morgott Gábor. – Amennyiért egy ilyen házat mindenestől felszednek és elszállítanak, abból máshol két ugyanilyent építtethetne föl a marha. – Hallod, ha egyszer ez a hobbyja – nevetett Edit –, neki biztosan megéri. Betértünk egy mellékutcába. Amint visszatekintve megpillantottam, s amint Gábor magyarázta, a házat egy tolató szerkezet nyomta. Hátulról előre. Ablakában, a muskátlik között, vigyorgó férfi ült, aki a ház szállítószerkezetét irányította. De a házat, azt látom. Csak egy kis csönd kell hozzá, hogy magamba nézzek. Vetítem magamnak. Van ilyen. Megtörtént. Lehetséges. Hogy egy ház csakúgy elmegy, s viszi magával – az elmozdítatlan bútorokkal, képekkel együtt,

fürdőkádastól, mindenestől – egy család egész életét. Bánom is én, hogy Amerikában! Ha ott lehet, lehet majd másutt is. Hogy ez nem az én telekkönyvileg bejegyzett házam, hanem a másé? Rengeteg hibám, rossz szokásom van, de irigy alig vagyok. Ez szebb, mintha az én egykori saját házacskám úszott volna föl a Balatonról Budára (az építkezési költség kétszereséért). Ez valami olyan, hogy az ember meglátja egy régi álmát valóra válni. Most már amíg emlékezni fogok, mindig látni tudom, hogy hogyan jön felém a ház. Ettől a nagyon is szubjektív emlékemtől eltekintve a kirándulás a szokványosan olcsóbb amerikai kirándulások közül való volt, és a Niagara megcsodálásán kívül, az odavezető úton még igen sok tanulságos élménnyel szolgált. A Niagara-vízesés eléggé nagy szenzáció annak, aki először látja, vagy gyermeki elfogulatlansággal hallgatja meg a néhány centért mesét mondó idegenvezetőt. A mese arról szól, hogy valaha, az itt élő indiánok egy-egy kétesebb hírű, ifjú indián leányzót úgy tettek ki „szűzpróbának”, hogy az éppen még be nem fagyott vízesésen leengedték a mélybe – s ha épségben ki tudott úszni a szerencsétlen próbára tett, hát megvolt a bizonysága: ártatlan hajadon. A Niagara fenséges látvány lehetne az Egyesült Államok oldaláról nézvést is, ha a környéke, Buffalo nagyváros nem gyárváros volna elsősorban; a mérhetetlen mennyiségű füstfelleg, a buffalói gyárak tömkelege elkedvetleníti azt, aki inkább csak a természeti szépet élvezné. Odaátról a kanadai partról nézvést sokkal impozánsabb a Niagara. Mondják, hogy ez a város a nevét az egykor ezen a területen csordaszámban élő bölényekről, a buffalókról nyerte, s hogy azokat a honfoglaló fehér amerikaiak azért irtották volna ki, hogy a bölényhúsból élő indiánoknak ne legyen mivel táplálkozniuk, s így könnyebben elbánhassanak velük. A Niagaráig tulajdonképpen Amhurstből jutottunk el; ifjú barátaim ugyan érettem jöttek New Havenbe, de előbb hozzájuk mentünk el amhursti lakásukra, s onnan startoltunk. Amhurst kis diákváros, a college mellett egy dráma school is működik, s végignéztük a „végzős” színiiskolások egy jámbor musical előadását. Ennek a kirándulásnak előírásos, szokványos útja Albanytól – New York állam kormányzati fővárosától – a Szent Lőrinc-folyóig meg az Ontario-tóig vezet. A szokvány útirányt nem éppen mindig tartottuk be, de míg a csodálatosan finom vizű és külföldet járó turisták által eléggé még fel nem fedezett „Ujj-tavakig” érkeztünk, érdekesebbnél érdekesebb nevű és történelmű városokon és városok mentén autóztunk.

New York állam gyorsforgalmi útján első megállónk Cooperstown nevű városban történt. Írják, hogy ezt a várost a nagy amerikai író édesapja alapította. Cooper, annyi híres indiántörténet írója, ebben a városban töltötte ifjúkorát, itt ismerkedett meg az indiánokkal. Emlékét múzeum őrzi, s hogyan is ne volna ebben a városban indiánmúzeum is? Cooperstown még arról is nevezetes, hogy itt találták fel a régi, valaha nálunk is játszott métajátékra hasonlatos baseballjátékot, ami idővel az „igazi” amerikaiaknak legkedvencebb sportjává vált. A baseballmúzeum megtekintéséről könnyedén lemondtunk, és utaztunk tovább, csupa európai városnevet viselő kisebb-nagyobb város felé. Hogy miért nevezték el utunk következő megállóját Róma után Rome-nak, azt nem tudom; a város, mint azt idegenforgalmi irodájának feliratai is hirdetik, arról nevezetes, hogy ott zajlott az amerikai függetlenségi háború egyik legnevezetesebb csatája 1777-ben. Az európai ókor idejéből való városnevet választott magának egy körülbelül százezer lakosú New York állambeli város, főiskolák, ipari üzemek és amerikai képzőművészeti gyűjtemények városa: Utica. Számunkra azért vált nevezetessé leginkább, mert Uticánál többfelé ágaznak az utak, s az egyiken, ha ugyan erre időnk s útvámot fizetendő elég pénzünk lehetett volna, eljuthattunk volna a Szent Lőrinc-folyóhoz. Egy másikon meg az „Ezer sziget világába”, s hírlett, hogy a Thousand Islands valóságos turistaparadicsom. No de mi a harmadik utat választottuk, amely rövidebb: egyenesen Buffalóig s onnan a Niagaráig vezet. Odafelé legkedvesebb emlékem a – megint csak egy régi európai város nevét magának elkölcsönzött amerikai városé – Syracuse. Erről a városról még Longfellow verséből tudtam valamennyit. A 16. században itt alakult meg az irokéz indiánok törzsi szövetsége. 1965-ben egy fia indiánt sem láttunk. De finomat fürödtünk merő ingyen a Syracuse mellett lévő „Hatujjú-tó” egyik ágában. Csak éppen fürdőruhát kellett öltenünk az út menti tó partján megálló kocsiban. Úgy tett más kiránduló is. A Fingerlakes vidékébe teljesen beleszerettem. Ujjszerűen elnyúlt, egymással párhuzamosan húzódó, keskeny tavak ezek, mondják: jégkorszaki eredetűek. Vizük oly selymes, oly langyos, oly kellemes, hogy olyan még a Balaton sem tud lenni szélcsendes, szép júliusi nyárban. A tavak hatan vannak, noha együttesen „Ujj-tavaknak” hívják őket (táltosnak született gyerekek voltak valaha hatujjúak), az egyes tavak neve nehezen megjegyezhető indián név, kivéve az egyiket, melyet miért, miért sem Seneca-tónak neveznek. A Fingerlakes vidékén egyik üdülőtelep, szálloda, motel, camping a másikat érte. Siettünk volna már a

Niagarához, de nem állhattuk meg, hogy még egyet ne fürödjünk egy másik Fingerlakes menti városban – ott is a város kellős közepéről sétál bele a tóba az autóból fürdőruhásan kilépő, ha akar. Neves, egyetemi város volt ez, alighanem a tóvidék legszebb városa, a neve – Ithaca. Sajnálkozva hagytuk el Ithacát, hogy időben jussunk el Buffalóba. Ez a nagyváros ma nemcsak a közeli Niagarájáról nevezetes, tudvalévő, hogy az Egyesült Államok egyik legnagyobb vas- és acélipari központja, lakják vagy félmillióan s – legalább félmillió turista hemzseg benne nyaranta. Buffalóról azt is illik tudni, hogy a Nagy-tavak rendszerében kulcsfontosságú szerepet tölt be, hiszen erre haladtak az utak már a múlt században is. Erre épültek a földrészt kelet-nyugati, meg észak-déli irányban – a meghódított észak-nyugati vidékek felé – is átszelő első vasutak, távvezetékek. Innen lehet gyorsan eljutni Kanadába. S még az is egyik nevezetessége eme szörnyű gyárvárosnak, hogy az észak-amerikai kontinensen itt hasznosították először a vízi energiát: a Niagara nemcsak a turistát gyönyörködteti. Olcsón szolgáltat villamos áramot. Hogy hogyan autóztunk visszafelé a Niagaránál tett kirándulásunkról, s hogy találkoztam „álmommal” az úton, elmondtam már. De hogy el ne felejtsem a beszámolást, el kell mondanom még, hogy New York államban tett kirándulásunkat – legelőször a fővárosnak, Albanynak megtekintésével kezdettük. Még az ugyancsak ingyen megtekinthető kongresszusi palotába is bekukkantottunk, s ott láttam is – végre! – egy amerikai milliomost. Igaz, csak kép formájában a falon. Egy nagy nevezetességű Rockefellert. Sohasem hittem, hogy találkozhatom egy élő milliomossal is. Pedig találkoztam bizony. De az másik történet, évekkel első amerikai utam után, Chicagóban esett meg. Ami a Niagarától hazafele vezető úton látott utazó házat illeti, az csak nekem, nagyon „vidékinek” volt olyan szenzációsan érdekes és meglepő. Megtudtam idővel, hogy az Egyesült Államokban az általam látott utazó háznál nagyobb objektumokat is elköltöztettek már. Például Washington lakóházát is, emeletestől. És nemcsak belföldi házutaztatás folyik ott. Se szeri se száma azoknak az európai palotáknak, melyeket megvásároltak, áthajóztak az óceánon – igaz, az ilyeneket szétszedve s később újonnan összeállítva tették amerikai szépséggé. Akarnám hinni, hogy egészben, mindenestől, kutyástól, muskátlistól igazán csak az általam látott ház utazott.

Hazafelé a SABENA-n

mert nem merészeltem még egyszer az azóta, gondolom, rendkívül megrendszabályozott, sztrájkok esetére is felkészült Loftleidir járaton utazni visszafele szóló jegyemmel. Inkább eltűrtem, hogy fiam ráfizessen a jegyire, és a komfortosabb Sabena repülőgépen szálljak haza. A mellettem lévő turistaülésen korombéli, őszesen szőke, fanyar kedélyű, honfitársnő sóhajtozott: – Csakhogy már közeledünk Európához! Én még odaát jártam gondolatban. Be-behunyt szemmel élményeimet, emlékeimet próbáltam visszaidézni, rögzíteni. S mintegy a benső képernyőmre vetítetten „láttam” magamat, amint az Ohio állambéli Pataskala nevű faluban Angevine farmerasszony teremnyi konyhájában buzgólkodom. Ő mosogatógépbe rakta az edényeket, én meg Amerikáról szerzett, régi értesüléseim folytán úgy tudtam, háztartási alkalmazott nélküli helyen a vendégnek illik, sőt, kötelessége a mosogatásban segíteni. Mosogatógépet ott Angevine-nénél láttam először. – Akkor én törölgetek – mondtam kedveskedve neki. Mrs. Angevine, amolyan hatvanöt év körüli farmerasszony meglepődve nézett rám. – Ó – mondta –, hát, ha azzal akar szórakozni! – És fölsietett nyolcszobás házuknak emeletére, ott elég sokáig keresgélt, majd visszatért egy darab század eleji, már kissé elsárgult damaszt asztalkendővel, hogy törölgessen hát a vendég, ha ez a régen divatjamúlt foglalkozás a hobbija. Az edény természetesen már régen megszáradt akkorra. – Amerika egy förtelem – mondta merengésem közben magyar útitársnőm. – Elviselhetetlen az a párás, fojtó hőség – és tovább is beszélt, és én a hőséget említő szavaira „láttam” magamat; ezúttal Ohio állam Columbus nevű fővárosának forró utcáján, ahová a légkondicionált kongresszusi teremből mentem ki. A presbiteriánus nők Columbusban tartott béke-világkonferenciájára Dorothy C. Wagner főtitkárnő hívott meg; költségükre az ír származású Margaret Shannon elnöknővel repültünk el a La Guardia reptérről Columbusba; ott egy kedves, presbiteriánus pap várt. Lakásukon szállásolt el; remek

barátságot kötöttem a házaspár örökbefogadott kislányával, Deborah-val. Az ifjú pap naponta bevitt kocsiján a városba, a kongresszusra. Azon egy pittsbourgh-i lady kalauzolt; több előadást hallgattam, pár szót az amerikai protestánsok „pápájával”, Reverend Blake-kel is beszéltem; és csakugyan, a hőség! Amiről a szomszéd utasnő sóhajtozik. Én is, mennyire szidtam az ohiói klímát. Odabent, a túlhűtött kongresszusi teremben már-már kitört rajtam a reuma. Kint, az utcán patakokban folyt arcomon a veríték. Hallottam én már akkor, hogy télen fűtenek New Yorkban néhány utcát: meleg gőzt engednek föl a föld alól, hogy a nagy hidegben is lehessen közlekedni, ne legyenek jegesek az utak. – A fenébe! – mormogtam Columbusban – azt találnátok ki, hogy hogyan hűtsétek nyáron az utcát, ha olyan nagy a technikai tudásotok. – Örökké járatni kellett a fiaméknál a légszabályozót – panaszolta éppen ekkor mellettem a Sabena gépen a szomszéd útitársnő: – ki is újult tőle a reumám. És tudja, az a fülledt, New York-i levegő! Angevine-ék fás, virágos kertjében, az egész birtokon pompás, friss volt a levegő. Pataskala csak néhány mérföldnyire van Columbustól. Ez az indián nevű falu tiszta, szép, ápolt, parkos hely, sétányain rengeteg a virág, jól felszerelt üzletei vannak. Angevine-ék százötven acre-es (egy acre 0,703 kat. hold) farmján egy kis tehenészet is van. A városból hajnalban kiautózik az Angevine farmra két ember; percek alatt kitakarítják a fekete lapályi tehenek istállóit. A trágyát valami géppel felszedik és elviszik. Az aznap végzett munkájukról egy aláírt papirost tesznek a küszöbre. Elrobognak, és érkezik máris egy másik autón két nőszemély. Ezek fejőgépekkel palackokba fejik a tejet, a palackokat tartókba rakják, a tejért járó pénzt papírzacskóban a küszöb elé teszik, elrobognak. Ilyenkor Mrs. Angevine már régen felébredt, de nem szokott reggelizni. A reggelit a hetven felé járó Mr. Angevine-nel költjük el a konyhában; az öreg farmer szótlan-mogorván pirítja egy pirítósgépen a reggelihez való tósztót, nekem is; farmersajtból kanyarít egy jó nagy darabot, nekem is; kávézunk, aztán az öregúr combtőig érő csizmát húz, és vastag kesztyűt ölt. Odafentről, az emeletről orgonaszó hangzik. Nagyon szépen szóló Bach-invenció. – Rádió? – kérdezem. – Nem – mordul az öreg –, a feleségem orgonázik. Minden reggel. Reggelizés

helyett. Ez az áhítat a hobbija. No, viszlát! – Kimegy, egy kis gépre ül. Mi lehet? Mintha valami boronaszerű emelkednék magasra az elmotorozó farmer gépének a hátsó felénél. – Egy rohanás Amerikában az élet – meséli a szomszédasszony a repülőgépen. – De én bezzeg egész nap, három héten át egy magam kuksoltam a fiamék lakásán. Reggel elmentek dolgozni mind a ketten, a fiam a kocsiján egyfelé, a menyem az övén másfelé, amerikai lány, egy szót sem tud magyarul, csak mosolygott rám, de szólni csak azon a kutyaugatásforma angolul, aztán más amerikaival még annyit sem beszéltem, mint vele. Nem járt vendég hozzájuk, amerikai se, magyar meg éppen nem. Más embert csak inkább az ablakból láthattam, ha lenéztem. A hetedik emeleten laknak, sokszor néztem odalent az embereket, hogy mennyi rossz lábú, járókaketrecben tipegő ember van abban a fertelmes Amerikában. – Csakugyan – válaszoltam ezúttal útitársnőmnek –, magam is meglepően sok, gyenge, görbe, rossz lábú embert láttam; régen súlyos gyermekparalízis járvány pusztított az USA-ban, vagy talán az örökös autóban üléstől, liften járástól fajult el sok amerikai lába annyira? Miközben a rossz lábúakat emlegettük, egy pillanatra felrémlett bennem annak a válogatottan szép, egyforma száz girlnek a képe, akik a Radio Cityben táncos revüt mutattak be; a szomszédnő az otromba formájú amerikai cipőkről mondott valamit, s erre én már megint Angevine úr combtőig érő, farmercsizmáit láttam benső képernyőmön. Úgy kerültem hozzájuk, hogy az egy hétig tartó columbusi kongresszus vége felé Dorothy Wagner megkérdezte tőlem, akarnék-e valami sajátos, igazi amerikai életet látni? Lelkes igenemre Dorothy telefonált, és csakhamar megjelent ohiói szállásomon egy, a maga hajtotta jókora Fordon Mrs. Angevine, hogy farmjukra vendégként, magával vigyen. Eltökéltem, hogy egész napon át, míg csak nála leszek „mindent” vele művelek, hadd éljem át, hogyan él, dolgozik egy ilyen amerikai farmerasszony. Mrs. Angevine azt mondta nekem, hogy ők afféle „middle class” – középosztálybeli farmerek. Az egész birtokot az urával ketten művelik, némi, kevés külső segítséggel. A fiuk, akié lesz majd a farm, nincsen odahaza. Az Angevine ház loggiája előtt földbe szúrt zászlótartóban a csillagsávos amerikai lobogót lengette a szél. Nem volt semmiféle nemzeti ünnep, azt mégsem

képzelhettem, hogy miattam, „tiszteletemre”, az érkező vendégnek tették ki a lobogót. Ám ki tudja. Angevine-né reggeli Bach játéka után kocsiba ült, én melléje; az istálló elé hajtott, az eléggé messze van a háztól. A pénzes zacskókat felszedte, és bevittük a pénzt a Pataskalában már kora reggel is nyitva tartó egyik bankba. Pénzt sohasem tartanak otthon; ezért sem és egyátalán – mint mondotta –, negyvenkét év óta még sohasem zártak kulcsra egyetlen ajtót. A bankból hazajövet málnát szedtünk. Elég sokáig. Úgy ötpintnyi málnát Angevine-né nyomban a hűtőszekrénybe tett; az a mennyezetig ért, és akkora volt, mint a pesti dolgozószobám fele. Egykosárnyi, frissen szedett málnát, kocsin elvittünk a helybéli papnénak ajándékba, de csak éppen átadtuk, mosolyogtunk, és hazakocsiztunk. Ezután az öreglány termoszokba hűtött narancslevet öntött. – Kiviszem az öregnek. Kell neki munkaközben egy kis frissítő. – Vele mehettem én is. Angevine úr boronált. Mikor a hepehupás úton kocsink a közelébe ért, megállott a boronálással; kesztyűs kezével végigtörölt megizzadt homlokán, és felhajtotta mindkét termoszból a narancslevet. Nem köszönte meg. Még okét sem mondott. Hazakocsiztunk, ebédet készíteni. – Főzni azt aztán nem tudnak az amerikaiak – általánosított útitársnőm a Sabenan –, csak a konzerv, a konzerv örökké, van vagy tízféle konzervnyitójuk a fiaméknak, egy hétbe telt míg kitanultam melyik, hogy működik, de engem csak nem engedtek főzni, a kenyér mint a vatta s milyen ízetlen. Evett volna szegény fiam egy kis igazi jó, hazai, anyja készítette paprikás krumplit, meg még csirkepaprikást is, mondta egyszer, de aztán mégis azt mondta, hogy a mama csak ne dolgozzék semmit, pihenni mentem hozzájuk, nem dolgozni, meg hogy a felesége nem szereti, ha a konyhában más kívüle tevékenykedik. Alig volt odahaza a szegény fiam, mivel biztosítási ügynök, mindig el kellett, hogy járjon. Odahaza már kész ügyvéddoktor volt, de hát hiába, mert azt a diplomát azok az amerikaiak nem ismerték el, a felesége meg a repülőtársaságnál dolgozik, ennek a Sabena-nak a képviseleténél. Mennyit ültem a lakásukon magamban, ott volt a nagy frizsiderjük megtömve egy hétre való mindenfélével, csak fogyasszon a mama akármit, mondta a fiam, hát ihattam a jéghideg coca-colát, amennyi belém fért, volt még fagylalt is a mélyhűtőjükben, még most is rekedt vagyok a sok hidegtől, amit ettem-ittam, jaj, halálra untam én magamat Amerikában. Igaz, hogy autót nem tudok vezetni, arra az istenverte zakatoló földalatti vasútra

egyszer ültetett fel a fiam, egyetlenegyszer, ki akart volna tanítani, hogy azon hogyan kell közlekedni, de magamban csak nem vágtam neki, ő meg egyetlenegyszer ért rá, hogy kocsival elvigyen, no, akkor egy igazán csoda nagyáruházban jártunk, valami Macy vagy mi a neve, rengeteg holmi van abban. – Valamit a sok holmiról beszélt, aztán azt mondta, hogy ő csak gunnyasztott egymagában a fiáék lakásán, nyomogatta azt a sokféle háztartási géphez tartozó gombot. – A hűtést szerettem volna elállítani – hallottam –, de az nem sikerült. De hogy milyen jól sikerült is nekem az a pataskalai kirándulásom – gondoltam a szomszédnő panaszkodása közben. Angevine-né pompás ebédet készített, én csak tébláboltam mellette a konyhában; a precíziós villanytűzhelyen egy-kettőre elkészült a zellerkrémleves, a kétujjnyi vastag szeletekre vágott marhavese-pecsenye, fokhagymás mártásban, volt melléje rokfort sajtból készült mártás is, lehetett választani a mártásokból; a mandulapuding szép púposra gőzölődött; a tetőzve megrakott gyümölcsöstál már a terített asztalon állott, mikor az öreg farmer hazaérkezett. Az előszobában csizmáit lerántotta, kesztyűit a földre dobta, aztán harisnyásan, úgy ahogy volt, kézmosás nélkül az asztalhoz ült. Elmondta az asztali áldást, hatalmasan falatozott. Ezüst evőeszközzel volt terítve, szép, angol porcelán tányérokkal, kristály poharakkal. – More food! – mordult az öregúr, vagyis még enni óhajtott. Az asszony újabb ételért ment ki a konyhába. Én társalogni szerettem volna Angevine úrral, kitekintettem az ablakon; enyhe szél lobogtatta a csillagsávos zászlót. – Hogy lobog a zászló – mondottam. – Mi? – kérdezte ő. – Azért van fent, mert a fiunk bevonult. Katona. Az így szokás, Ő most harcol. – Hol? – kérdeztem óvatosan. – In Vietnam. For nothing. (Vietnamban, semmiért) – morgott Mr. Angevine. Az éppen visszatérő Angevine-né meghallotta férje szavait, és repesve mondotta: – Ó, hiszem és remélem, hogy a háborúból nemsokára épségben hazatér. Ő lesz majd itt a gazda, ha hazajött. A másik fiunk mérnök lett, ő messze innét,

Orengonban él. Ő a második világháborúban vett részt, katona volt, nagy korkülönbség van a két fiunk közt. Járt a felszabadító harcok idején Franciaországban is, még kereste is ott az egykori Angevine-ek nyomát. A mi francia őseink, úgy tudjuk, hugenották voltak, nagyon régen bevándoroltak ide, de egy ilyen nevűt sem talált már Franciaországban a fiunk. Úgy látszik, odahaza, az óhazában nem maradtak Angevine-ek. – Akkor én most megyek! – mondta Angevine úr. Én meg –, nos, én segíteni fogok a mosogató gépbe rakni az edényt, gondoltam, és azután? Valami olvasnivaló kellene, de sehol sem látok egyetlen könyvet, füzetet, még egy újságot sem. Megkérdeztem a már távozó félben lévő farmert: – Volna valami olvasnivalója, uram? – What? – így ő, azzal visszafordult és felmarkolt egy fiókból halomnyi prospektust. Csupa új és még újabb mezőgazdasági gép képe volt bennük, árajánlattal. – Olvassa. Egészen érdekes – és elment. – Ő most sziesztázik egy-két órahosszat – mondta a felesége. – Hát pihenni, azt aztán nem tudnak azok a szerencsétlen amerikaiak – mondta hazafelé tartó gépünkön a szomszédnő – csak loholnak, hajtanak, csinálják a pénzt, szörnyű, hogy... – folyt ajkáról az amerikai életformát ócsárló panaszkodás. Angevine úr kiment a házból. Hol sziesztázik vajon? A mezőn? Leheveredik a kertben egy fa alá? Netán hintaszékben szunyókál a loggián? Mosogatás közben megkérdeztem Angevine-nét, hol sziesztázik az ura? – Ő – mondta kedvesen –, a birtok túlsó felén. Akarja, hogy ott meglátogassuk? Vinnék is ki neki egy kis kávét. – Hát a prospektusokat nem olvastam el; kissé képedeztem, hogy egy ilyen módos házban egyetlen könyv sem található; itt csak gépek vannak mindenfelé, rádió, két televízió, odafönt az asszony szobájában egy kis orgona, lent a livingroomban egy zongora. Elhajtottunk a birtok túlsó szegletébe, és ott leltük az öreg Angevine-t, amint – hetvenéves kora ellenére, azzal sziesztázott, hogy napi egy-két órai pihengetésként előre gyártott, meghozatott elemekből egymaga építette ötszobásra tervezett új házukat, arra az

időre, ha majd a fia a vietnami háborúból hazatér. Akkor a fiú költözik a nagy házba, ők, az öregek meg átköltöznek ebbe az újba. Az akkor már tető alatt állott. Az öregúr a maga elé teregetett prospektusok ábrái után dolgozott. Akkor éppen az ablakkereteket csiszolgatta. Az öreg működése láttán, önmagamon gondolkoztam el. Hogy mint afféle humán tudományokon művelődött ember, én csakis a könyvolvasó embert tartom műveltnek, kulturáltnak? Mintha az is igazi önművelés, azaz kultúra volna, amit ez a két ember él és végez: a napi munkája előtt Bachot orgonáló öregasszony, meg a prospektusos leírásokból, levelezés útján megrendelt, leszállított anyagokból egymaga házat építő öregúr. – Magyar könyv nem volt a fiaméknál – beszélte a repülőgépen az útitársnő, hogy bár olvashattam volna egy keveset, pedig velem volt az olvasószemüvegem. Újságot, azt járatnak, odateszik hajnalba az ajtajuk elé a „nevjortimest”; az is miféle újság, van vagy egy fél kiló, csupa hirdetés, meg képek, reklámok, a menyem csak a divatot olvassa, a fiam meg a hirdetéseket, aztán beeresztik az egész paksamétát a szemétleengedőbe, nincs abban az Amerikában semmi, de semmi kultúra. Én akkor a postán előre hazaküldött, USA-ban vásárolt, fűzött könyvpéldányokra gondoltam, remélem, megérkeznek épségben, mire én is otthon leszek; centekért vásárolhattam megannyi paperback-ben kiadott angol klasszikust; a retikülömben lapuló, emlékként hazahozott színházjegyekre – a stratfordiakra, a Radio City-béliekre – az operaházi jegyemre gondoltam; az egyetemi könyvtárra, a New Haven-i építőművészek csodás képgyűjteményére. Amerikai magyar barátaim nagyon is iparkodtak, hogy európai szememnek kedvezően láthassam meg és ismerhessem meg új hazájuk kultúráját. Az 1965-ös New York-i világkiállítás városában a kedvemért szabadságot vett Láczay Loncival bolyongtam át egy napot. Nagyon őrizték ezekben a hónapokban New Yorkot, hogyisne, mikor az az idegenek százezreitől hemzsegett-zsibongott. A világkiállításon a rendfenntartók karszalagos civil ruhát viseltek, és őrizték, nagy gonddal őrizték a becsületüket. Nehogy egyazon pavilonba kétszer menjünk be netán új jegy vásárlása nélkül. Inkább minden óriási kiállítási csodahodály előtt lepecsételték a kezünket. Hol lila, hol zöld, hol sárga, fekete meg láthatatlan „színű” fehér festékkel, és meg is magyarázták, hogy bármelyik kijáratnál találunk mosdót, ahol billogaink eltávolíthatóak. „USA magába gyűjti, gyömöszöli, eltulajdonítja, felvásárolja, magába tömi a

föld minden kincsét” – monologizáltam magamban némán, a világkiállítást tekintve: igazságtalanul. Hiszen az odahordott külföldi tárgyak majd visszatérnek eredeti hazájukba, és végtére is milyen kényelmes, milyen megható, hogy – például az olasz pavilonban – az ott éppen kiállított Michelangelo alkotta Pietát csodálhatom. [Akkor még teljesen ép volt a világnak ez az egyik csodája; még nem esett neki kalapáccsal egy honjavesztett, szegény őrült, magyar férfi. 1976-ban hallottam Rómában, a régi másolat nyomán restaurált Pieta nézése közben, hogy az az őrült, a Szűzanyára haragudott, s olyanokat kiáltott a halott Fiúnak, hogy bezzeg neked van veled holtodban is törődő anyád, hát ne legyen, nekem sincs. – Legenda? Meglehet.] Az Amerikában kiállított Pieta előtt lassan mozgó szőnyegre állott a felsorakoztatott embersereg. Magam háromszor állottam sorba, és utaztam el oly szoros együttlétben a mozgószőnyegre felállott bámészkodókkal, mintha függőleges helyzetben utazó szardíniák lettünk volna, egy csak talpát bíró, fedele, oldala nélküli dobozban. A látvány így volt tökéletesen amerikaiasan érdekes. USA-beli magyar barátaim egyöntetűen azon buzgólkodtak, hogy minél több „kultúrát” lássak új hazájukban. És vittek magukkal. Kiállításokra, múzeumokba: a Metropolitanbe, a Guggenheimba, elvittek az egész éjjel nyitva tartó Whitney múzeumba is, ahol az akkor divatba jött hippi költők a múzeum díszcsarnokának a földjére telepedve körben ültek, és ügyet sem vetve a kiállított műtárgyakra, egymásnak olvasták fel műveiket. Részt vehettem egy Manhattan körül hajókázó úton is, mely szigetről az alkalmi, alighanem nyári keresetképpen idegenvezetősködő egyetemi hallgató könnyed léhaságával közölte jól működő mikrofonján át, hogy: „őseink nem átallottak 25, azaz huszonöt dollárért megvásárolni ezt a földdarabot a jámbor indiánoktól, természetesen még mielőtt kiirtották volna őket.” Vitt a kirándulóhajó, hadd láthassam közelről a Szabadság híres szobrát is. Föl is mehetek a tetejére felvonón, ha óhajtok; csak a hajóról hallgattam az ifjú amerikai kissé ledérnek tetsző magyarázatát, midőn a híres szobrot így mutatta be: – Íme, az amott a lámpás lady. Megjártuk barátaimmal a híres tangelwoodi szabadtéri koncertteret is, ahol nyaranta a Bostoni Filharmonikusok működnek, miközben a napsütötte pázsitra rakott karosszékeken, olykor heverő-ágyakon hallgatja a közönség remek muzsikálásukat. Ottlétemkor az USA-ban tartózkodott Kodály Zoltán, és azok, akik elvitték arra a koncertre, azt remélték, jelen lesz azon a mester is, őt

ünnepelhetik és autogramot kérhetnek tőle. Ám Kodály nem volt jelen – szerencséjére – azon az igazán gyönyörű tangelwoodi hangversenyen, ahol a Bostoni Filharmonikusok Kodály Háry-szvitjét is kitűnően eljátszották. Ám a Bartók zenéjéért csakúgy rajongó amerikai zenehallgatóknak ott, Tangelwoodban csöppet sem tetszett a Háry-szvit; mikor a bécsi óra játszik, mikor a rézkürtök felharsannak, a nézők közül sokan felálltak, fejet ráztak, mélyen felháborodottan többen ott is hagyták az előadást, valami olyast mondott egy hátam mögülről távozó hölgy, hogy ez botrányosan cigányos. Nem értették meg, hogy a zeneműnek ez a része elsősorban szatíra, Béccsel gúnyolódó. – „Cigányos kakofónia – mondta még egyszer a távozásra felkerekedett hölgy kíséretének, és elment a műveletlen! Bizony nincsen sok amerikainak olyan átfogó történelmi műveltsége, hogy tudna, ismerne valamit igazán hazánk történelmi múltjából is; nem tud a legtöbbjük még a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiáról sem. – Amerikában, különösen New Yorkban – nyilatkoztatta ki a Sabena-n útitársnőm, noha, mint kiderült, csak New Yorkban élt, nem járt, másfele sehol – életveszélyes egyedül közlekedni. Éjszaka több mint istenkísértés. Hát nem éppen egyedül, hanem Szabados Klárival mentem el egy estefelé – világot látni. Klári egy orvos fiatal özvegye, állását akkor nemrégen veszítette el, új állását még nem kapta meg, munkanélküli-segélyen élt, s ráért velem csavarogni New Yorkban. A Central Parkba tartottunk, ahol a ma már emlegetett Papp József, csehszlovákiai származású magyar-amerikai rendező kezdeményezésére tartják az ingyen Shakespeare-előadásokat. Ötezer embert fogad be a Central Park szabadtéri nézőtere. Mikor estére kelve, egy másik irányú csavargásunkból s némi automatából történt falatozás után visszatértünk, a színház már telve volt. A bejáratot két ifjú rendőr őrizte. Troilus és Cressidát adtak akkor este az Államok legjobb drámistái. A tele nézőtér közönségének fele külföldi turistának rémlett (szünetben hallatszott is némi német, meg szláv beszéd). A közönség jó egynegyede fekete bőrű ember volt, többségben férfiak. A maradék meg az a bizonyos fehér inges, nyakkendős, félreérthetetlenül amerikai kistisztviselőféle. De hogy azoknak, ha éppen volt is állásuk, kijük érhetett rá félnapig sorban állni számukra az ingyen jegyért?

Klári mellett középkorú fekete bőrű férfiú, mellettem egy olyan fehér inges sápadt orcájú ült, aki kezében nemcsak műsorfüzetet tartott (azt is ingyen osztogatták), hanem egy kitárt Shakespeare-kötetet is, s benne – amint belekukkanthattam, úgy láttam – éppen a Troilus és Cressidát nézi, olvassa, miközben odalent játsszák a darabot, úgy, mintha egy operahallgató a partitúrát nézné előadás közben. Ez az ember néha előbbre olvasott, mint ahogyan a játszótéren folyt a játék, és előbb nevetett, mint ahogy a színpadi játék megkívánta volna. Undok alak volt, mert nem tűrhette, hogy noha szabadtéren vagyunk, a Central Park erdeje vesz körül, cigarettázzam előadás közben. Úgy undorította felém az arcát a feléje szálló füst miatt, olyant krákogott, hogy a cigit sorry-zva, gyorsan eltapostam. És néztem az előadást. A színészek közül kettő fekete bőrű ember volt. Kitűnően játszott mindkettő. Egyiknek fel is jegyeztem a nevét (csak éppen nem lelem meg többkilónyi amerikai úti jegyzetem közt, hiába keresem. Ha meglelném, megérné, hogy leírjam). A fiatal és igen csinos Klárira a baloldali, nagyon is fekete szomszédja rá sem hederített. És az „életveszélyes Central Parkban”, ahol „napirenden vannak a gyilkolások, a nők megerőszakolása, a rablás” – minket a kutya sem támadott meg, mikor éjjel fél tizenegy után Klári óhajára nekivágtunk a Central Park csak itt-ott megvilágított útjainak. A tömeget kiengedő bejárattal ellenkező irányban. Amellett a kijárat mellett két fehér rendőr őrködött, s terelte az ingyen művelődött népet elfelé. Bolyongtunk sokáig a szépséges, hűvös sétautakon; egy-egy bokrok szegélyezte oldalutacskát semmi fény sem világított meg, csak sejlett, hogy padok vannak azokon is. A madarak régen elfészkeltek már. Semmi emberi hang sem hallatszott, még a rejtekhelyen talán éppen titkon szerelmeskedők érzelemnyilvánító hangjai sem, holott lehetett odabent a bokrok mögött valamelyik padon esetleg egy éppen szeretkező pár is; a sötétben minden tehén fekete – szokás mondani, ki tudná, volt-e ott bent a bokrok mögött egy éjjel feketének ható fehér nő is, s netán éppen egy nappal is fekete férfiúval? – Félsz? – kérdezte Klári. – Félek! – feleltem hősiesen. – Akkor csak rettegj, hosszan, kitartással. A Central Parknak veszett híre van, azt tudod. S még vagy tíz perc, míg innen a subway lejáratáig eljutunk. És figyeled, hogy még senki sem támadott meg? Mit gondolsz, néha talán nem is ártana egy kis kaland?

– Akár itt? – akartam kérdezni, de meggondoltam – magamat. Csak ugratott Klári bizonyosan. Sétáltunk, és túl a sűrűségen nemsokára a kivilágított tér lámpáinak fénye ragyogott felénk. A földalatti lejáratáig is eljutottunk, s még el sem indultunk lefelé, mikor az állomás tetejéről egy vidám hangú kövér, fehér bőrű rendőr kiáltott le ránk: – Hello, girls! Nyugodtan lányok. Minden éjjeli járatot gondosan őrizünk. Köszöntük. Az alig telt kocsiban semmi rendőrformát nem láttunk. Klári egy testes, nagy mellű, szőke nőt vélt utasokat őrző rendőrnek, s állította, hogy az azért van civilben, hogy az esetleg garázdálkodni szándékozót könnyebben lépre csalja. – Hogy lépre csalja? – Hát persze. Gondold el, ha például az a stramm fekete ott a sarokban pont ennek a kövér szőkének rontana. Biztosan van revolvere a szoknyája farzsebében. Vagy esetleg a keble halmai között. És akkor is segítségünkre lenne, ha véletlenül velünk kezdene ki valaki. Míg ezeken az emlékeken merengtem, az útitársnő csak mondta, mondta egyre a magáét. Lehetetlen egy beszélgetni vágyónak legalább néha nem felelni. Valami olyast kérdeztem, hogy mégis, hogyan, miért nem mert egymaga kissé szétnézni abban a kulturálatlan New York-i Bábelben? – A menyem lenéz engem kérem, mondta ő. Mert nem tudok autót vezetni, mert nem tudok angolul. A fiam az más, ő igazán drága jó fiú, hogy kihozatta azért a temérdek sok pénzért az édesanyját, ha csak huszonegy napos útra is, de elég volt belőle ennyi. Mikor a fiam elvitt volt abba a nagyáruházba, tessék mondani, Macy, a neve, ugye? Hát rengeteg sok holmit vásárolt nekem, ruhákat, fehérneműt, pongyolát, most aztán vacakolhatnak velem a vámnál, aztán az is milyen nehéz lesz otthon utánajárni, hogy ezt a léghűtéses lakásban szerzett reumámat kikezeltethessem, remélem csak sikerül, hogy beutaljanak Hajdúszoboszlóra. Voltam már ott. Milyen szép nagy könyvtár, művelődési ház van Szoboszlón. Elég abból a gengszteres kulturálatlan Amerikából, csak szegény fiam ne ment volna oda, de hát mit tegyek, ha így történt. Ó már hazai légben szállunk ugye, csakhogy végre itthon vagyunk. Bólogattam, és jó üdülést kívántam neki a keservesen eltöltött amerikai út utánra. Átfutott fejemen a gondolat, hogy Kempis Tamás közmondássá vált

mondatával búcsúzzam útitársnőmtől, hogy azt mondjam neki: „Ki, mint él, úgy ítél”. De meggondoltam. Miért bántanám? Az ő élményei is hitelesek. Ha mégoly szubjektívek is. És tanultam én első amerikai utamon – oly sok, ott olvasott szöveg között egysornyi verset is. Róbert Frost, Amerika nagy költője, a klasszicista-klasszikus Frost írja egyik költeményében: „America is hard to see.” A „see” meglátást, megértést is jelent. A „hard” meg: nehezet, keményet, küzdelmeset is. Amerikát valóban jól meglátni és átfogóan jól megérteni: „hard”.

EGYIPTOM – ÚTKÖZBEN

Az évtizedek során sóvárogva megismerni vágyott Egyiptomot két ízben – nézhettem. Kenyába menet, csatlakozó repülőgépre várva, két és fél napig; onnan hazafelé jövet, ugyancsak csatlakozást esdve és betegen, egy héten át. Gyakorlott csalódó vagyok. De akkorát, mint 1966 tavaszán, majd meg késő nyarán Kairóban, eleddig csalódnom még nem sikerült. Túl sokat vártam? Csupa pozitív, már-már rajongó érzésekkel telten kerültem oda. Egy hosszú életen át félkönyvtárnyi művet olvastam össze Egyiptomról és volt idő – mikor az évek alatt építgetett balatoni házam elkészült volt –, hogy azt mondtam: nem fogok örökké a Balaton mellett kushadni. Azt a házat, amint lehet eladom, és az árából utazni fogok. Egyiptomba legelőször. Hát nem éppen ilyen módon láttam meg a Nílust. 1966-ban már maga az egyiptomi átutazóvízum megszerzése is rengeteg hókuszpókusszal járt: a vízumot adó illetékesek fontosnak tartották megtudni, hogy milyen vallású vagyok? Első ízben puszta szavamra elhitték, hogy reformátusvallásban kereszteltek; ám a kenyai célvízumom késett, az egyiptomi átutazóvízumom határideje lejárt, mire a kenyai vízum megérkezett, új átutazót kellett kérnem, s ekkor még szigorúbban vetődött fel a kérdés: tényleg református vagyok-e? Ma már tudom, hogy az akkori egyiptomiak az izraeliek ellen háborogtak és rájuk gyanakodtak (sejtelmem sem lehetett róla, hogy esztendő múltán háború tör ki a két szomszéd között). Okmánnyal nem tudtam egykettőre igazolni, hogy református vagyok, egyetlen keresztlevelemet sem leltem sehol. Régen elosztogattam azokat a nehéz időkben ilyen iratra rászorulóknak. (Hónapokkal azelőtt, hogy elkezdettem volna ezt az úti emlékírást, özvegy P. J.-né Morgenstern Boriska üzente, hogy őrzi ám azt az én, már eléggé viharedzett, nem tudom hányadik keresztlevelemet, melyet 1944-ben az üldöztetések idején kapott volt tőlem. 1966-ban nem üzent ilyent, de úgy látszik kegyelettel őrizte azt akkor is, hja, vannak ilyen keserves tárgyi emlékek.) Végtére csak elhitték becsszóra felekezeti hovatartozásomat, okmánnyal történt igazolás nélkül is. A gépen Egyiptomban dolgozandó magyar szakmunkások is repültek, s egy, az ottani követségünkhöz tartozó hölgy is, akit Kairóban a Malév-kirendeltség

vezetője várt. Hozzácsapódtam, és a kedves Kirendelt be is fuvarozott a városba, olcsó lakást is szerzett, szállást, reggelivel a Petit Palais nevű kis szállodában, ahol beszéltek az alkalmazottak kissé angolul, és a szobámba hozták be a teakenyér-vajból álló reggelit, melyet körülbelül kéttucatnyi, a tálca fölött repdeső légy kísért. Telefon is volt a szállóban, természetesen, és volt nekem egy kairói címem is, egy éppen gyermekkorom Fogarasáról Egyiptomba elszármazott Olga, férjezett dr. Hadif Galielné. (Olga valamikor Németországban tanult. Ott készült orvosnak Galiel is, megismerkedtek, összeházasodtak, Olga a mohamedán orvos neje lett.) Ismerősöm nevét megmondtam a telefonkezelőnek, ő azt ki is kereste a telefonkönyvből, oda is bökött, hogy ez az – és ekkor esett az első meglepetés. Eladdig azt hittem, úgy tudtam, hogy mi, ugye a világ általában arab számjegyeket használ. De lám, nem azt használnak telefonkönyvükben az arabok. Az arab ábécé betűivel vannak jelölve telefonkönyveikben a számok, mely betűkből egyet sem ismerek. A telefontárcsán ugyancsak tíz arab betű jelzi – a számokat. Hosszas magyarázkodás után a telefonos leírta végre a nálunk szokásos számokkal Olga számát – 85492 –, és a készüléken ujjheggyel csak meg lehet találni, kitapogatni, hogy melyik arab betűábra a nyolcadik meg a második. A Petit Palais cégtábláján kívül egyetlen latin betűs felírást sem láttam – egyelőre – sehol. Hja, aki nem tud arabusul... ne búsuljon azért. Az utcai árusok ezrei mind makognak angol-formául, és társaságuk nélkül a szállómtól kétszáz méterre levő postáig sem mehettem el gyalog. Jobb felől két hátrafelé lépegető, balról egy, mögém még egy, elébem két újabb utcai árus állott. Kebelükből, zsebükből, burnuszuk alól apró tárgyakat húztak elő villámsebesen; ezt vegyem meg, ne ezt, ezt, ez olcsó… – Komonmarket – mondogatták, hogy nagyobb bizalmam legyen? Egyik egy kendőcskét is a nyakamra terített, alig bírtam az előttem álló kitárt karja alatt átbújva, futásnak eredni. Az az árus éppen a kitárt karjain fityegő „emléktárgyak” megvásárlására nógatott volna. Délre előkerült Olga, és vele indultam el álmaim városát El-Qahirát csodálni. A kókadt levelű, poros pálmafák szegélyezte, nagy sugárút végén tornyosuló, első nagy (üres, régen kirabolt – kiürített) piramis felé startoltunk. Autóbuszon nem mehettünk, egyre sem fértünk volna fel. Az éppen soron levő tömött busz, mint a mesék kidőlt-bedőlt házikói, behorpadt oldallal, törött ajtóval közlekedett.

Sárhányóján egy fehér kaftános, fezt viselő férfi állott, jobb kezével a busz oldalához tapadt, bal kezében, kitárt tenyerén egy valamivel teli tálcát egyensúlyozott. Szemközt a sugárúton egy szál csacsi vontatta, hosszú stráfszekér cammogott, beburkolt fejű, toprongyos alakok ültek rajta vagy harmincan. – Ilyenen kellene utaznunk! – mondtam Olgának, hadd ismerem meg közelről az ittenieket, hogy… Olga tiltakozásul egyszerűen felsikoltott. Hogy is képzelem! Azok, amott a cammogó stráfszekéren csupa koldusszegény fellah. Fillérekért utaznak. Ha közéjük ülnék, meglehet, lelöknének, megköpdösnének. Nem értem? Azt hinnék, hogy gúnyt űzök belőlük, hogy jól öltözött külföldi létemre közéjük telepedem. Nem szokás itt ilyent tenni. Itt egymástól nagyon elkülönültek a társadalmi rétegek; a mostani rendszer – folytatta Olga – szeretne ezen változtatni, de még nehezen megy. Én, a külföldi, Kairóban csakis a legelegánsabb, legdrágább taxival közlekedhetem! Be is tuszkolt Olga egy ragyogó, tiszta, csupa fekete dukkójú luxustaxiba, és költségére hát utaztunk, utaztunk a hatalmas városban. És bejártuk nagyjából az egész várost, hogy bár kívülről láthassam. Hogy néhány percre egymagamban lehessek Kairóban, csak az egykori Faruk király látogatható, múzeummá változtatott palotájában sikerült. Mert azt, kívülem, éppen senki sem bámulta. Hát eléggé pompásan lakott az utolsó egyiptomi király; négy zongora is volt a palotájában, egy virginál is. Az őr édesdeden aludt maga alá húzott lábbal egy sarokban, nézelődtem, s az egyik hosszú farkú zongorán ki is próbáltam, tudok-e még néhány taktust zongorázni oly sokáig, oly eredménytelenül folytatott zongoraleckéim valamelyikéből? A kéttaktusnyi Bach-invenció klimpírozására sem rezzent fel a palotamúzeum őre. Eltaxiztam a nagy, a híres kairói múzeumba, melyet még az angolok rendeztek be. A belépti jegyet még magányosan sikerült megvennem, de belépnem vágyaim birodalmába már nem lehetett egymagamban. Fehér leples, turbános férfiú ragadott karon, régi, türk dragománok képeihez hasonlatos alak. Kebeléből helyesírási hibákkal tömött, angol nyelvű levelet vont elő, hogy ő azt egy ladytől kapta, igazolásául annak, hogy ő El-Qahira legjobb idegenvezetője. Itt a dokumentum róla, ez a levél, elolvashatom. És nem kerül sokba, s már meg is

mondta, hogy hány piaszterért: kezdi el a mutogatást. Fizettem a kéretlen kalauzolásáért, s mentem volna magam Ramszeszek múmiáit, szobrokat csodálni, hiszen előismereteimből szinte biztosan tudtam, mit, hol, hogyan is láthatok, ám a „dragománom” nem hagyott, erősen szorította a bal karomat és hurcolt. S mondta arabos angolul Tut-Anch-Amont, a piramist feltáró angol lordokat – saját szövege szerint –, majd meg közölte, hogy addigi okításáért mennyivel tartozom. Fizettem újfent, s fordultam volna visszafelé, ám ő két kézzel ragadott meg; mondta is, hogy egy magányos ladyt nem lehet egyedül hagynia, egy másik terembe cipelt, és semmit magamtól meg nem nézhettem, egy feliratot nyugodtan el nem olvashattam (a feliratok angol nyelvűek is), mert járt zsarnokom szája, folyt belőle a duma, mint tavaszi kiskacsa hátuljából a zöld sár. Természetesen az összes vásárolható, a múzeumi tárgyakat ábrázoló képeslapot is megvetette velem; ezeknek nagy részét idehaza képeslapot gyűjtő gyerekeknek ajándékoztam el. A múzeum kapujában azt képzeltem, hogy a búcsú-hálapénz lefizetése után végre elválhatunk, de erről szó sem lehetett, ő karon fogott, és mondta kedvesen: most úgy illik, úgy szokás, hogy egy kis időre az ő vendége legyek. Amott a közelben, meghív abba a kávézóba, egy finom, vörösréz findzsában felszolgált feketére. Azért mit sem fizetek neki. Az jár nekem. És vitt. Szinte vonszolt. Végül is megadtam magamat, ha egyszer, mint oly ékesen, mondta: minden múzeumlátogatást így illendő befejezni. Kívülem négyen üldögéltek és kávéztak abban a helyiségben, ahol a polcokon különböző flaskák, üvegek sorakoztak. Két férfi, és két nő volt ott, azok mellett is ült egy-egy dragománszerű kísérő. És valóban nem fizettem a csakugyan kitűnő feketéért semmit, mindössze – egy „valódi” egyiptomi rózsaolajat kellett megvásárolnom, kísérőm hamar becsomagoltatta azt számomra, és le is írta valódi arab számokkal, hogy azért mennyit fizetek. Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre? – Olga feltöltötte kissé a pénztárcámat, így hát fizettem. Dragománom felkelt, s a polcokat nézte, netán azért, hogy még mit sózzon reám. Ekkor kipislogtam a tárt ajtón, taxit, taxit! láttam meg az út túlsó oldalán, nincsen az a zebra, amelyik úgy iszkol az oroszlán elől, ahogy én rohantam ki, át az úttesten, talán éppen „zebrán” is, a taxihoz, a taxihoz. Este Olga értem jött és elvitt „son et lumiére”-t nézni. Afféle, sok helyen (ma már nálunk is) divatba jött hang- és fényjáték ez a „son et lumiére”. A szabadtéri nézőtérről nézhettük s hallgathattuk, hogy a nagy mecset, különböző toronynyílásaiba rejtőzött színészek, hogy szavalják angolul és franciául a

megvilágított, nevezetes helyeken történt eseményeket. Részletesen elmondták a mamelukok lázadását. Majd más, újabb kori történelmi eseményeket regéltek, a legtöbb szöveg Nasszer elnök uralomra jutásának körülményeiről és az elnök nagyobb szabású terveiről szólott. Vagy száz méterrel odább a szabadtéri színháztól a Szfinx, térdig homokba süppedten, árválkodott. A légben tevetrágya illata szálldogált, és állott is amott két árva teve, noha már éjszaka volt; a Szfinx közelében állottak. Nem! Az egyik állott, a másik térdepelt. Gazdáik meg az állatok mellett rágcsáltak valamit, s pöktek egyet-egyet, mintegy arra várakozva, hátha akadna bolond turista, aki éjjel kíván tevegelni, s magát fényvillantóval lefényképezteti teveháton, a Szfinx előtt, szemközt a Szahara sárga, jaj, milyen sárga homoktengerével. Az új- és legújabb kori Egyiptomról szerzett értesüléseimmel gazdagabban mentünk hazafelé. A régit láthattam volna a múzeumban, ha engedte volna a dragománom, de hát minek is a régit nézni, arról sok könyvet olvastam már, és engem különben is mindig az is érdekelt, ami éppen jelenkorunkban van és történik. El-Gezira szigete is roppant érdekes látvány. Egy darabig szabad is oda behajtani. Messzire nem. A Nílus két ága közé fogott sziget 1966-ban Nasszer elnök paradicsomi kormányzói székhelye, ott laknak a szép villákban – mondta Olga – testőrei is. Mintha egy futólag-kendőzötten azt is mondta volna Olga, hogy férje bízik Nasszer bölcsességében és szociális reformjaiban, de én főképpen azt hallottam meg szövegéből, hogy az a sziget a Nílus két ága között található. A Nílus! Melyről annyit ábrándoztam! Melynek vizében én, aki a föld minden vizének simogatását, vagy szúrás-csípését a bőrömön szeretném érezni, megfürödnek! Fertőzött a vize végig. A Viktória-tótól kiinduló Nílus telve vesebajt és egyéb betegségeket okozó bilharziával. Az ujjamat sem dughatom bele. Olgáék s minden jobb körülmények közt élő kairói a tengerre jár fürödni; ők Alexandriába mennek ezen a nyáron. Mikor jövök vissza Kenyából? Mert lehet, akkor ők éppen nem lesznek már Kairóban. De különben vegyem tudomásul, hogy Egyiptom igazi kincseit, már amit a rómaiak, az angolok, a franciák nem raboltak el, avagy amiket utóbbiak, bár részben, visszaadtak az országnak, azokat nem éppen az iparosodó, a zsúfolt Kairóban csodálhatom. Luxorba kell evégből utaznom, jól megszervezett úton, előre rendelt hálókocsijeggyel, lehetőleg csoportban, egy tisztességes utazási iroda turistákat vezető kiküldöttje kíséretében, nem afféle alkalmi

idegenvezetővel, mint az a múzeumbeli alak. – Majd, talán, ha visszafelé jössz Kelet-Afrikából, és itt megint csak meg kell az utadat szakítanod – biztatott Olga. Én meg elbúcsúztam tőle, és másnap útra keltem, az East-African légitársaság repülőgépén Kenya felé, át a Szaharán, Szudánon, Etiópián.

Hazatérőben

Kelet-Afrikából – ugyancsak Egyiptomon át – nemcsak többkilónyi kelet-afrikai úti jegyzetemet cipeltem. (Könyv lett nemsokára ezekből a jegyzetekből, Zebradob-híradó címen jelent meg.) Óriási afrikai gyékényszatyrot is hurcoltam több, fából faragott, apró állatszobrocskával, s más, iparművészetté kopott népművészeti emléktárggyal – mind az akkor Afrikában élő Ilonkám ajándékai –, cipeltem bizony roskatag magamat is. A Kenyában beszerzett maláriámból eléggé hamar és hatkilónyi súlyveszteséggel kilábaltam; San-difer doktor úr, az angyal, aki egy afrikai shillinget sem fogadott el tőlem, letörte a 107 Farenheit, azaz 40 fok Celsius lázzal kezdődött nyavalyát, ám amint a láz elhagyott, sétát tanácsolt. Hát én szófogadóan el is indultam az erősítő sétára, és csonttá fogyottan el is estem a szép, vörös földű Mombasa város egy sétányán; a piros föld feltört térdembe nyomódott. Kairóba kétszeresre dagadt lábbal érkeztem vissza. Sebaj! Ezúttal a Malév-kirendeltség főnökének felesége vett gondjaiba: Bolgárné, Irénke, akkor Muhamed Mashar Pasha 6/a II. 11. C. E. lakcímű kairói lakos, no és megint csak a legyek paradicsomába, a Petit Palaisba szálltam. De alig rakodtam le, a jó Irénke máris kocsiba tett, és orvoshoz szállított. 1966-ban Kairóban ingyenes minden orvosi kezelés. Mindenkinek. Az orvos a patikában rendel. Úgy ahogy írom, s ahogy megéltem. Hallottam már ekkor, hogy milyen szociális intézkedéseket kezdeményezett Nasszer elnök. Végképpen nem értek, mit sem konyítok a közel-keleti politikához, de az roppant tetszetősnek látszott, hogy az orvosi kezelés mindenkinek ingyenes még akkor is, ha gyógyszertárban tart rendelést a járó betegeknek az orvos. Nos, hát Bolgárné támogatásával besántikáltam egy ragyogóan tiszta, jól

felszerelt patikába. A doktor úr ott, helyben lebontotta térdemről a kötést, közölte, hogy ha hazamentem, hagyjam szabadon a sebet. No hiszen, gondoltam, a légyrajos szállóban nyílt sebbel járni vagy feküdni! Az arabot kitűnően beszélő Bolgárné tolmácsolt. Ezek után lábamat magam köthettem vissza, ahogy tudtam, ugyancsak a patikában egy székre kuporodva (én voltam akkor az egyetlen „járó” beteg a patikai rendelésen). Amint a magam bekötözésével végeztem, a doktor úr felírt egy receptet, valami méregdrága gyógykenőcsöt, azt ott helyben megvásárolta számomra a kedves Bolgárné, én a kenőcsöt a táskámba tettem. Bolgárné ekkor széthúzta a karján fityegő, zsinórra járó, jókora bőrszatyrát, az orvoshoz lépett, a szatyrába túrt, kihúzott abból egy rézből való kulcstartót, egy batikolt bőr aprópénztárcát, meg egy kis öngyújtót, és e tárgyakat átnyújtotta az ingyen rendelő orvosnak, hálája kézzelfogható jeleiként. A doktor úr e tárgyakat mosolytalanul zsebre vágta, majd az ajtót nézte, mintha új betegre várna. – Mi volt ez? – kérdeztem képedezve, mikor Bolgárné visszasegített a fekete fénymázas taxiba. Mosolygott. – Itt ilyen az ingyenes, kedvesem. Sok társadalmi szolgáltatás teljesen ingyenes, értsd alatta, hogy készpénzt nem szabad érte a szolgáltatónak elfogadnia, de az ingyen segítséget illik, sőt kell kis ajándékokkal viszonozni. Pénzt nem, nem, azt tilos nyilvános helyen ingyen rendelő orvosnak elfogadnia. Ő, erről jut eszembe, bírsz velem jönni? Azt mondtam: bírok. Inkább vele a taxiba akárhová is, mint légyrajos zugolyomba, a Petit Palaisba. – Ugyanis – mondta gyámolítóm, kifogyott a bőrcekkeremből az osztogatni való. És még több efféle ingyen szolgáltatást kell igénybe vennem, a postán is illik valami csekélységet adni az ajánlott levelet felvevő tisztviselőnek. Most elviszlek egy helyre, kis üzlet, telve efféle apró ajándéknak való tárggyal, ott feltöltöm a cekkeremet. Csodálatos ajándékokkal tele boltocska előtt állottunk meg. Különösen a kirakat ablaka kápráztatott el. Mert az üvegen – első és egyetlen helyen Kairóban – aranyozott latin betűkkel odafestett szavak voltak olvashatóak. S nem arabul, ó nem. Francia, angol, német szavak. E szavak mind az üzlet jellegét jelölték. Franciául, azt, hogy ez: Ajándékok boltja – a tulajdonos jellegét németül, úgy

hogy: „Des Besten Kaufsmanns Gescháft”, azaz: a legjobb kereskedő üzlete; angolul az volt odaírva, hogy: Good old shop (jó öreg bolt). – És ez mind semmi. E három, az üzletet oly nemzetközien reklámozó szavak alatt aranyozott betűkkel oda volt festve a kirakat üvegére két szó. Két szó. Magyarul. Bementünk, illetve én becsoszogtam. Apró, fekete arab férfi sietett elébünk a pult mögül, mosolygott, szavait angolul kezdte, arabul folytatta. Bolgárné jól beszéli ezt a nyelvet, régóta ismerték egymást. Az emberke kérés nélkül rakta gyámolítóm elé az elajándékozásra való, megvásárlandó ajándéktárgyakat. Egy kis, metszett sárgaréz hamutartót nekem is vásárolt a drága Bolgárné, megvan ma is, és egy összehúzhatós nagy bőrzacskót is kaptam tőle, a külső oldalára – eléggé durván – Nofretete fáraóné mása volt pingálva. Halmozódott a sok csecsebecse a pulton; telt barátnőm zsákocskája, a boltos számolt és pergő nyelven hadart. – Ugyan – súgtam magyarul kérdezd meg már tőle, honnan való az a két magyar szó az üzlete kirakatának üvegén. Bolgárné arabul kérdezett, majd tolmácsolt. – Azt mondja, hogy ő igazán nemzetközi kíván lenni, és él-hal a külföldi turistákért, különösen azokat kedveli, akik sűrűn felkeresik; járt hozzá egy mérnök is elég sokáig, arabul kicsit, keveset angolul beszélt, ő ezért megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű, el volt ragadtatva, mikor megtudta, hogy olyan, amilyennek hírét se hallotta eladdig, vagyis magyar. Az meg egészen elkápráztatta, hogy a mérnök szerint sok magyar dolgozik most Egyiptomban, hidat, gátat építenek. Hát az gyönyörű volna, ha az a mérnök ideszoktatná az itt élő magyarokat, járjanak azok is az ő boltjába ajándéktárgyakat vásárolni. De ahhoz az kell ugye, hogy tudják, milyen a bolt, milyen tulajdonosé, ki kellene írni a kirakatra magyarul is, mint már ki van írva franciául, németül, angolul, hogy a boltban mi is kapható, illetve nem is azt, az látszik a kirakott tárgyakból, inkább az volna szép, ha a bolt tulajdonosának jellemét, a karakterét hirdetné néhány magyar szó a kirakatban. Szellemes fickó lehetett az a magyar mérnök, akitől ki tudhatná, hány piasztert zsebelt be ez az apró termetű harácsoló. Zacskója megtöltéséért barátnőm is tetemes összeget fizetett. A kirakat ablaküvegén utolsóul az idegen nyelvű feliratok közül, de amazoknál

nagyobb betűkkel odafestetten a kereskedő jellegét ez a két szó reklámozta: KICSI RABLÓ. Gondolom, ott aranylik ez a két szó még mai nap is.

LÁTOGATÁS ESSEXBEN

A brit birodalom történetében kissé járatosnak az „Essex” szó hallatán alighanem a délceg, ifjú Robert Devereux-nek, Essex grófjának neve villan eszébe, kit is jóképű, vitéz harmincnégy éves korában fejeztetett le a Towerben I. Erzsébet, a nagy, a világhíres, aggszűz angol királynő. Mikor még a történelem kerekét főurak forgatták előre s hátra, történt, hogy I. Erzsébet királynő kegyence, Leicester lord ezt a Robert-t, aki neki mostohafia volt, felvitte az udvarhoz és beajánlotta a királynőnek. A fiatalember nagy katona volt; 1588-ban Hollandiában harcolt, és igen kitüntette magát mostohapapája, Leicester oldalán. Mihamar elhalálozott ama Leicester, és helyette eme Róbert vált a királynő kegyencévé. Essex grófja több, Erzsébet indította hódító hadjáratot vezetett, és Erzsébet teljes bizalommal küldötte el az ifjú hadvezért Írországba, hogy verje le az akkor (1599-ben) éppen felkelt, lázadó íreket. Igen ám, de a fiatal Essex gróf az ír felkelőkhöz pártolt, egykettőre békét kötött velük, és Erzsébet parancsa ellenére visszatért Londonba. Mire a királynő dühbe gurult, Robert-et minden hivatalától megfosztotta, fogságba vetette. Robert? Ügyesen megszökött a fogságból, és most már egészen nyílt felkelést akart támasztani, de ezúttal elbukott, elfogták, és a csalódott, a sértődött királynő parancsára bárd vágta le szépséges ifjú fejét az annyi nemes fő lehullásáról hírhedett Towerben. Robert az Essex grófság főura, tulajdonosa volt. Manapság Essex Angliának csak egyik nem túl nagy, mintegy hárommillió lakosú grófsága. Királyság volt valaha, a középkorban. Nevezték Eastsexe-nek, sőt Eastsaxoniának is, bizonyos Erkenwon nevű régi hős alapította volna, területe sokkal nagyobb volt a mostaninál, egy időben Kent grófság is hozzá tartozott, sőt London is. Persze akkor nem Londonnak hívták ezt a várost, hanem Lundenwyknek. Manapság is eléggé közel van Londonhoz Essex, Anglia délkeleti határán. Az Északi-tenger, Kent, Middlesex, Hertfordshire, Suffolk és Cambridgeshire grófságok között lelhető ez a részben rónás, részben halmos-dombos kis ország a nagy Angolországban; sok kis folyója mind a Thames – vagy ahogyan mi mondani szeretjük: a Temze – mellékvizei. Délen a Temze, keleten a tenger mossa a partjait, melyek oly cikcakkosak, hogy némileg a norvég fjordokra emlékeztetnek. Gazdag vidék, termékeny; búza, árpa, burgonya, repce, nagy

mennyiségű – majd egész Londont ellátó – zöldség terem benne; hatalmas kiterjedésűek rétjei, és nagyarányú az állattenyésztése; no, arról személyesen győződhettem meg, hogy milyen eredetien nagyszerű. Van manapság Essexnek egy sereg szép városa; hivatalos székhelye Chelmsford, s hogyne volnának e székhelyen tisztviselők. A lakosok zöme azonban ma is leginkább farmerkedik, van, aki szalmafonással keresi kenyerét, sok a hajóépítő, a halász, és meglepően virágzó az osztrigatenyésztés. Minderről természetesen mit sem tudtam, mikor először elkerültem Essexbe. De hogyan is jutottam 1968-ban Essexbe? Essexbe telepedett angol barátnőmet alighanem Kenyában szerzett maláriám kárpótlásául juttatta számomra a sors. Mombasában ismerkedtem össze Mrs. Barbara White-tal, harmincéves, válófélben levő, szép fiatalasszonnyal. Mombasai vendéglátóim rokonaként jelent meg White-né Köllő Ilonkáéknál; búcsúzni érkezett, mivel ha nemsokára törvényesen elválik Mr. White-tól (a mombasai házigazda unokaöccsétől), nem lesznek többé „törvényes rokonok”. (Az angolszász világban a sógorság, a vő, meny, anyós, após viszonylat azt jelenti, hogy az ily kapcsolatban levők nem „vérrokonok”, de törvényes okirattal rokonosultak.) Ilonka sietett biztosítani Barbarát, hogy mint „törvénytelen” rokont, a válás után még jobban fogják szeretni, mint eleddig, érezze jól magát nála, Mombasában. (Ki is telepített engem, a maláriából lábadozót, a vendégszobából egy oldalsó fülkébe s nappalra, a teraszra.) Barbarát kényelembe helyezte addigi szobámban, aztán rohant üzletébe töméntelen gondja-dolga után. Férje, Harold még szintén dolgozott ebben az időben félállásban: az angol protektorátus alól felszabadult kenyaiakat vezette be a bankélet és a gazdaságtan rejtelmeibe. 1966 késő nyara volt. Én afrikai Ilonkám mombasai házának tetőteraszán hevertem, s reménykedtem, hogy végre csak rá tudok a lábamra állani; maláriás lázam elmúlt már. Kellemes szellő lengett a tenger felől, heverőm fölébe behajolt a mangófának egy, már gyümölcs fosztott ága; az érett mangót a múlt este lopták le a mombasai kertek fürge kezei, mint a kenyaiak mondják: a négykezű tolvajok. Egy csapat viháncoló, fürge, a városba is belátogató szürke, kenyai majom. A terasz virágokkal ékes bokrain, virágain csirregő papagájok tarka serege okvetetlenkedett. Barbara bejárta már úgyszólván az egész kerek világot, mire Mombasába érkezett fáradt volt, s mintegy tanácstalan. Mellém telepedett, és a törpepapagájok csirregésének kísérő zenebonája mellett mondta, mondta –

jobb híján nekem – az élete történetét. Nem lehet gyermeke, ezért válnak, közös megegyezéssel, de mi legyen vele? Barbara gyönyörű, igazi oxfordias angolt beszélt, koloratúra énekesnők megirigyelhetnék oly magasan csengő hangján. És sokat. Magáról. A problémáiról. Férjhez menjen-e újból vagy se. Nem tud dönteni. Volna kihez hozzámennie. Bizonyos fajta nőnek, mindig van – mondta magabiztosan. – Igen? – kérdeztem bágyadtan. Elmondta, hogy ő az „alsó” angol középosztályból származik, édesanyja egy nagy szálloda szakácsnője volt, de őt taníttatta, már tíz éve kenyérkereső, sőt, üzletei vannak: munkaközvetítő, írógép-kihelyező, ég tudná hányféle üzlete, közösben válófélben lévő férjével. A válás után is társak maradnak, nem haragból válnak, nem, de hát egyedül hogyan lehet élni harmincévesen? Jól szituált, önálló üzletasszonyt miért is ne vennének el feleségül, ugye? – Kérője van, Mrs. White? – kérdeztem, hogy szóljak valamit. Sietve közölte, hogy ő nekem nem miszisz, csakis Barbara, vagyis „összetegeződtünk”, és elmondta, hogy két kérője is volna: Peter ugye, elsősorban Peter, csinos magas férfi, módos, egykorú Barbarával, de hát a felső középosztályból való, és valószínűen családot akar alapítani, gyerekeket szeretne, Peter remek fickó, imád utazni, akárcsak Barbara. John sokkal idősebb nála, John igazi angol self-made man, közgazdaságot tanult, s most, mint örökbérlő farmerkedik Essexben. John idegbeteg feleségtől elvált, az valami intézetben él, Johnnak két tizenéves szép kislánya van, a farm mintafarm, Essex nagyon szép, érdekes hely. Kutyatenyészdéje is van Johnnak, egyszer meglátogatta Barbara, a kislányok rengeteget lovagolnak, máris kis díjnyertes úrlovasnő mindkettő; szegény kis anyátlanok. Barbara városi nő, sohasem élt farmon, tehenek, lovak, pulykák, mezőgazdasági gépek között. Peterrel randevúja lesz itt, Mombasában is, Peternek remek humora van, és Petert talán szerelemmel tudná szeretni, de egyáltalán jó-e férjhez menni másodszorra is? – A második házasság – feleltem meggondolatlan sietséggel – általában jobban szokott sikerülni, mint az első. – Why? – Akkora miértet kérdezett, hogy ibolyakék szeme óriásira kerekedett. Nekem ugyan a második házasságom még kudarcosabb véget ért, mint az első, de oly bágyadt-beteg, fáradt voltam. Tűzött a nap, William, a fekete house boy

(háziszolga) elfeledte felhúzni a napvédő ernyőt, valami olyast motyogtam, hogy a második házasságot már az elsőben szerzett tapasztalatokkal köti az ember. – Egy új férfival? – vitatta Barbara –, aki bizonyára egészen más, mint az első volt? Azzal szemben hogyan érvényesítsem az első férjjel töltött évek, öt év alatt szerzett tapasztalataimat? Majd leragadt a szemhéjam, s csak mintegy félálomban hallottam: John, Peter, John vagy Peter, és sürgető-kérdő hangon beszélt Barbara. Nagy fáradtan azt találtam mondani neki: – Get married John. – Aó! – felelte ő, hogy én Johnt ajánlom neki! Másnap elment Barbara randevúzni – Peterrel. Harmadnap már karosszékben lábadoztam, akkor is mellém ült, „mindenről” beszámolt, és örök barátságot kötöttünk. Ne gyötörjem magamat azzal, hogy ilyen gyönge betegen az egyetemi könyvtárban búvárkodom angol nyelven kiadott afrikai népmesék kikeresésével és kimásolásával, megvannak azok a könyvek mind Angliában. Londonban kaphatóak, írjam fel milyen könyv kell, mi a címem, küld ő nekem afrikai népköltési meséskönyveket. Címet cseréltünk, és kedveltük egymást. Alig egy hónappal azután hogy Pestre hazavergődtem – a csodás Kairóban eltöltött repülőgépre várakozás múltán –, megérkezett Londonból Barbara küldeménye: két, igen áhítottam, angol nyelven kiadott, afrikai népmesegyűjtemény. Én Barbara címére kalocsai hímzett párnatokot, terítőket küldtem, ő azt megköszönte, én is megköszöntem a megköszönést – levélben persze –, hadd gyakoroljam a már meglehetősen javult angolomat. Ezek után egy napon díszes meghívókártya érkezett Angliából, a kártya egy már lezajlott esküvőre szóló meghívó lett volna, a díszes kártya két szárnya között Barbara levele. Így kezdődött: „As you advised me – ahogy te tanácsoltad nekem, úgy tettem, és házasságot kötöttem John Ormannel.” Úristen! Hogy az én tanácsomra! És ha valami szerencsétlen házasságba keveredett bele? Életemben sem kommendáltam házasságot soha senkinek. Azt

csak úgy kínos zavaromban mondtam volt, hogy get married John . . . alig tudtam tovább olvasni a levelét. „Nagyon boldog vagyok. A farmélet csodálatos. Kérlek, írd meg pontosan, milyen meghívólevelet küldjek, hogy ne csak úgy, mint most, magánúton, hanem ahogyan nálatok igénylik, szeretik, szóval, hogy hivatalosan is meghívjalak azonnalra, vagy később, bármikor, de szeretném, ha mielőbb. John, kinek sokat meséltem rólad, ismeretlenül is üdvözöl, alig várja, hogy elmondhassa neked »az én házam a te házad«. A kislányok is kíváncsiak az afrikai írónőre, aki nekik mammyt szerzett, folyton nógatnak, hogy velük lovagoljak ki az Epping-erdő szép lovaglósétányaira, de hát rengeteg a dolog itt, és a városi üzleteimet sem adtam fel, a farmházhoz hozzáépítettünk számomra egy külön irodát, tudod az üzleteim miatt gyakran be kell hajtanom Chelmsfordba, Londonba, annyi fele, öt helyen vannak irodáink volt férjemmel közösen, de hát itt is van legalább heti háromnapi tennivalóm. A házasságkötés, mint a meghívón láthatod, már két hónapja megtörtént, de eltettem egyet neked a meghívókból, annyi dolgom volt, hogy előbb nem tudtam neked írni, de most végre egy szabad óra, hát íme írok, hívlak, nagyon boldog vagyok, és örökre hálás neked, hogy olyan jó házassági tanácsot adtál volt nekem Mombasában. Igazad volt! A második házasság az igazi. De ezt neked látnod, élvezned, tanúsítanod kell. Itt nálunk. A minél előbbi viszontlátásra itt ,nálunk’, címemet, ha eldobnád a borítékot, itt bent is megismétlem: Barbara Orman, Southend Farm, Upshire Hall, Waltham Abbey, ESSEX, U. K. Gyors választ vár, love! Barbara” És az akkor még számomra ismeretlen John, Jane, Boo-Madeline is aláírta a levélre a nevét. 1968-ban, a nagy körutam előtt alig egy hetet küzdöttem azzal, hogy – előírásainknak megfelelően – hiteles fordítást szerezzek a Fordító Irodától Barbara meghívó leveléről. Argentínába is ebben az évben készültem. Az oda szóló vízum megszerzése sem ment nagyon gyorsan, de argentínai meghívóim csak októberre vártak – akkorra kerültek haza. S noha elsősorban oda készülődtem volna, „világutazásom” első próbaútjaként Angliába repültem annyi csomaggal [faragott népi dísztárgyak, fütyülős barackpálinka, szőttes terítő és társaik ajándékul meghívóimnak], hogy az angol vámos csak félórai alapos bőröndturkálás-babrálás után engedte meg, hogy végre a kijárat előtt nevetve integető Barbarámig rugdoshassam kofferjeimet (mert felemelni, azt bizony nem

tudtam, és hordár már 1968-ban sem volt Londonban). De csak odaért Barbaráig a sok csomag, meg magam is. Aztán be Barbara kocsijába, neki az útnak, tízmérföldnyire Londontól, az Epping-erdő mögött a dűlőúton be, smaragdzöld réten át, ferde tetejű, egyemeletes, négyszáz éves yard-house pitvara előtt megállt – igazán pitvar volt! Telve vagy harminc különböző méretű, terepjáró lábbelivel, farmercsizmával, kalucsnival, bakanccsal, papuccsal, sárkotróval, törlőronggyal, seprűvel; nos, a pitvar előtt hatalmas újfundlandi kutya őrizte a lábbelieket. A farmon nem lehet, nem való városi cipőben járni, azok a lábbeliek a látogatókra várnak a pitvarban. A vendégre maga a házigazda várt. John Orman abban a pillanatban lépett ki a csizmák közül, mikor Barbarával beálltunk. Jókora, fekete hajú, testes, pirospozsgás negyvenes férfiú, csizmába gyűrt nadrágban, kockás ingben, fején akár alföldinek mondhatnám kis pörge kalapban, és csakugyan úgy köszöntött, ahogyan Barbara megjósolta: – Welcome! Rosa! My house is your house. Come in. A tágas konyha elektromos tűzhelye felől sülő báránypecsenye illata szállt, miközben John könnyeden felkapta összes kofferemet, és hogy fért fel, ma sem értem! Én legbiztosabban négykézláb kúsztam volna fel az emeleti vendégszobába vezető keskeny, kanyargós lépcsőn, miért is ne, azon végig perzsaszőnyeg puhította a lépést. Szobám padlata, mint egy süllyedő hajóé, tompaszögben hajolt lefelé. A ferde mennyezeten fekete gerendák, az egyetlen üvegtáblás ablak nyitva (de máskor sem lehetett becsukni). Viktória korabéli ágyban bekapcsolva a legmodernebb villanypaplan; az ágy tetején; ó, jaj nekem, a macskairtózónak, egy nagy fehér sziámi. De Barbara már futott is utánam, hogy elvigye kedvelt helyéről – a vendégágyról – kedvelt fenevadját. Pompás bútorzat, még oly méretű asztal is, melyen írni is lehet; az ágyam mellett egy kis intarziás szép asztalkán, vázában rózsák, egy tálban csemege: cukorka, mogyoró, banán és egy kis boríték, a borítékra ráírva Barbara jól ismert betűivel: Welcome in Essex, to Rosa. A borítékban egy ötfontos bankjegy – hát ilyen vendég, mint ott, Essexben nem voltam még eladdig soha.

Tanya Epping-erdő mögött

Caliban szikamorbokrai, Miranda szilfái, Coleridge füzese a halszemű tavak

körött, Virginia Woolf tölgyei, miket még a háromszáz évig írogató Orlando sem írhat meg igazán soha: ez itt, együtt, az Epping-erdő. Élő díszlet; Shakespeare óta egyfolytában játssza a Szentivánéji álmot, az angliai Essexben, kocsival egyórányira Londontól, pár száz yardnyira az A/II műúttól. Ruháikat siettükben tépdesve vetkőző színésznők: felhőfoszlányok futnak el a fák felett. A nap rézsút villant a fatörzsek vaskosára. Eső után szemlátomást növekszik a gomba. Puck bökte volna piros pettyes kalapját a feje búbjára, hogy hetykén odaköszönjön a farm felé rohanó kocsinak? A négyszáz esztendős farmház mindenik fehér falú hat szobáját feketére pácolt keskeny gerendák támogatják. Süppedő szőnyeg fedte, szűk csigalépcsőjén a ház szürke macskájának példáját követve leginkább négykézláb iparkodik felfelé a vendég a ferde padlózatú, puha fészekké bélelt padlásszobába; be is vágná a fejét az alacsony szemöldökfába, ha macskamód nem sunyná le. Fal és ajtó teteje közt háromarasznyi résen ömlik be az erdei szél. A falra körös-körül feltűzködött szalagokat lebegtet, csupa diadaljelvény. A ház tizenhat éves kislánya ennyi első, meg második díjat nyert a pónilóversenyeken. Az ajtó feletti deszkakereten átvetve, akárha a ló hátán, ott ül az éppen használaton kívüli, jelenésére várakozó kellék, a nyereg. A ház pitvara előtt őrködő, borjú nagyságú újfundlandi kutya Bettsy névre hallgat. Száznyolcvan hold a farm birtoka. Nem a gazda tulajdona. Valami régi uraságé. John, vendégül látóm tanult mezőgazda és örökbérlő a farmon. A kőjászol, villanyvilágításos istállóban huszonnégy fekete-fehér lapályi tehén; tíz választott borjú a karámban. John végletekig gépesített tejgazdaságából reggelente három kis teherautó szállítja a sűrű tejet s még sűrűbb édes tejszínt megrendelőihez. Az istálló mellett az azbeszttetős szénapajtában éppen tégla alakú szénakötegeket adogat lefelé egy nagy masina, egy másik meg rakja fel egymásra a soktonnányi, jó illatú takarmányt egy szál béres, a dadogó Leslie felügyelete mellett. Szénapajta mellett halkan búgó gép meleget fúvó csövei szárítják a learatott árpa halmait. A gabonaszárítóval szemközt galambház. Harminc idomított, versenyezni tudó postagalamb lakik benne. John felröppenti őket, hogy a kedvemért egy kis előadást tartsanak. Bukfenceznek, lupingot csinálnak a levegőben. Eladók. Eladó ezen a farmon sok-sok minden. Kutyatenyészet is van itt. Úgy számolom, hogy tizenhat égett zsemlye színű, magyar kuvasz nagyságú, tompa orrú,

labradori tenyészkutya a farm törzsállaga. Az egyik éppen tegnap kölykezett kilencet, de ezt nem látszik bánni sem ő, sem John. Nem ismerik a magyar közmondást a kilencet kölykező kutyáról. Vagy más szólásmondásokba, közhelyekbe fogalmazhatóan élik napjaikat? Alkalmatos ketrecekben macskapenziót is nyitott a gazda, a puhatalpúakat szerfelett kedvelő angolszászok örömére. Hadd mehessenek nyugodtan nyaralni, miután a városban élő macskájukat John macskapenziójába elhelyezték. Heti egy fontsterling teljes penziódíjat fizetnek egy-egy macska után Johnnak, aki ezért egy tizennégy éves fiúval gondoztatja, eteti, tisztíttatja, sétáltatja azokat. A Daily Expressben hirdeti John, hogy minő kitűnő macskaeledellel élnek nála, s hogy van ám a gondjaira bízott állatok számára állatorvosi felügyelet is. Tágas ketrecekben kétszáz pulyka hízik, hadd hozzon jó pénzt a háznak a karácsonyi pulykavásár idején. Van a farmon öt angol vizsla, meg olyanféle állat is, mint a mi vadászkopóink, itt greyhund a nevük; ezek is eladók. Csak a lovak nem (no meg a tehenek sem mind, mert hiszen ők a tejet kell, hogy értékesítésre átengedjék, amíg jó tejelők). A két legszebb ló a ház két fiatal leányának a hátasai; lovon, ha éppen nem zuhog a drága jó angol eső, csak csendesen szemerkél, a háziasszony is vágtázik egyet estefelé az Epping-erdő tölgyesei között. Ha elképzelhetetlenül sok dolga közt ráér, ha valamiért éppen ilyenkor lovagló lányai elébe kell mennie, ha talál magának ötpercnyi időt, hogy lovaglónadrágba bújjék s ismét, talán éppen pulykákat etető asszonyságból lovagló ladyvé alakuljon át. Talál időt. És tud alakulni szinte negyedóránként, hogy nincs az a gyors öltözéshez szokott, egy este öt szerepet alakítani tudó, dalitársulatbeli, régi jó vándorszínész! Hogy mit tevékenykedik itt a farmon hajnaltól éjfélig, nézni is szédítő! Az ódon, hatszobás faházhoz egy vadonatúj, nyolcméteres irodahelyiséget is ragasztottak. Levelek, számlák, prospektusok, megrendelések papírözöne közt, két telefonon itt tárgyal, intézkedik a háziasszony, itt könyveli a gazdaság adatait. És mellékesen négy munkaközvetítő irodája is van Nagy-London területén, ahova hetente három fél napra robog be a kocsiján. De ő is vásárolja a ház számára a napi ennivalót; a farmról a tejen kívül semmit sem fogyasztanak, mindent a legközelebbi városokban vesznek; maga főz meg hattagú családjának, és este, ha olyan „jelenése” van, mégis ráér átvedleni nadrágos farmerasszonyból szoknyás ladyvé. Ráér – néha, ha úgy „szervezi” meg a napját – szép asztalt teríteni, diner után a lányaival megbeszélni a „napi problémákat”, komoly beszélgetés után, minden átmenet nélkül játszani valami mulatságosat a lányokkal, például azt,

hogy ők még gyerekek, az ölébe ülnek és feldöntik, s nevetve hemperegnek egyet a földön. Lefekvés előtt ráér tanácsot adni a lányoknak, hogy hogyan „orgenájzolják” a holnapi munkájukat. Igen, mindig ezt mondja. És ezt a szót hallom, mióta itt lehetek, szüntelenül. Hallom televízióban, rádióban, utcán, hallom itt a farmon, komoly beszédben, és hallom, ahogy viccelnek e szóval. Ez a divatos szó ma itt: szervezni, „to organize”. Az én háziasszonyom arra is ráér, hogy késő este, televíziónézés közben csak félszemmel sandítson a képernyőre és közben megfésülje a lombos szőrű szürke macskát. S hogy John mennyit tevékenykedik! Hajnalban ott van a fejesnél, kora reggel a konyhai villanyvezetékbe bekapcsolt: gépecskén méri, hogy az erre a mérésre megőrölt, már száradó gabonának mennyi még a nedvességtartama? Megmérte. Máris bekapcsolja a házi sörfőző gépet. A következő tíz percben berakja a mosogató- és szárítógépbe a töméntelen mosatlan edényt [ő mosogat el többnyire]. Kisvártatva elindul, hogy megnézze megjöttek-e a tejszállító autók? Negyedóra múltán elrobog a kombájnnal a rétre. Óra múlva otthon van a takarmánnyal. A telefon közben egyre szólt. Nem ér rá bejutni a házba, azt a kagylót kapja fel, amelyik a konyhának az udvarra szolgáló lecsukott ablaka előtti párkányán áll; felvesz egy megrendelést, bejön, maga tárcsáz valami dolgában a benső telefonon. A farmudvarra egy autóbusz jár be. Egy tanító vezetésével harminckét iskolásfiú érkezik. John ezeknek a következő négy órán át szemléltető oktatást tart farmgazdálkodásból. Másnap ugyancsak autóbusz érkezik a farmra, ezúttal huszonöt tizenkét éves iskolás lánnyal. Öt iskolával van Johnnak szerződése arra, hogy a nagyvárosi gyerekeket az angol mezőgazdaság titkaira oktassa. Szántón, réten át, gazdasági épületeken végig, hatmérföldes utat magam is megtettem egy ízben egy gyakorlati szakoktatásra idegyülekezett kislány sereggel együtt, s ha egyebet nem, de azt sikerült megtanulnom, hogy hogyan mondják ezt meg azt a gabonaneműt angolul, mivel John felmutatta a letépett kalászt vagy a megtanítandó növény levelét. Magyarázatából az is kiderült, hogy nem mindenütt elsőrangú ám még a különben világelsője angol legelő: – A kis tápértékű tarackfüves rétek irtása nehéz, de feltétlenül szükséges teendőnk, át kell azokat cserélnünk magas tápértékű füvesre; nagy nemzeti problémánk, hogy vannak még tarackfüves rétjeink. – Szótárban nem lelem a szót, hallomásom szerint így mondta a nemzeti problémát okozó rossz fű nevét, hogy: „sztvicsgreasz”. S az ő szép, nagy, tiszta füvű rétjeinek szélén egy olyan kis, rossz legelődarabot mutatott, mint amilyenek a mi legelőink általában. Nem állítom, hogy John „jó füvű” legelőin éppen olyan selymesen gyönyörű a fű, mint a Hyde

vagy a Regent Parkban, de elfogadnám a fekete tehenek jó füvű legelőjét a mi legújabb pesti parkjainkban pázsitnak. Mondta azt is John, hogy az ország legelőinek csak nyolc százaléka ilyen rossz, de „mivel a világon a legjobb tejet Anglia termeli”, el kell ezeket is tüntetniük. John négy órán át kitűnő előadó tanárt alakított. A következő este, későn, nyolc tájt öt személykocsival huszonöt középkorú háziasszony gurult be a farmra. Hirdetésre összetoborzott farmlátogató kirándulók, akik jó pénzért meg akarják tekinteni, hogy „honnan jön a tej”, s a gazdaság bemutatása után kései vacsorát is kapnak. Pénzért, természetesen. Az előadás a kiürített istállóban folyt le. A tisztára sikált hodályban, a kőjászolok peremén ültek a körömcipős lábú ladyk. Csak egy szál szereplésre váró szép, kövér, fekete-fehér tehén állt a csillogóan tiszta, üres istálló közepén. John sáros, foltos farmernadrágban, kockás ingben, fején olyan kalappal, amit mintha a mi pörgekalapunkból meg a zsokésapkából kereszteztek volna, kicsattanó pirospozsgás orcáját nyájas mosolyra húzva, lengén rákönyökölt a jámbor tehén oldalára, csizmás lábát szépen keresztbe rakta, s meg-megnevettetve az engedelmesen hallgató hölgyeket, olykor hévvel, néha igen szerény önreklámot engedve meg magának, magyarázta nekik egy óra hosszat, hogy mi is az a tej, meg a tejgazdaság, meg tessék kérdezni, mi még a teendő, hogy a tejgazdálkodás még tökéletesebb legyen? Tíz órakor este a háziasszony farmszupét szolgált fel a villanyfényben úszó istállóban felállított asztalokon, műanyag edényekben; a pompás öt fogás után kaptak a hölgyek ajándékba egy-egy nagy papírköcsögbe csomagolt „double creamet”, olyan sűrű, édes tejszínt, hogy majd megállt benne a kanál. A tehenek az este a réten tartották éjszakai piknikjüket. A galamboknak nem volt éjjeli jelenésük. Aludtak. Jóllakottan szendergett a farm összes többi állata is, mikor a hölgyek autói tovagurultak. Ez lett volna ma az utolsó előadás? A házigazda tizenegy órára hozzájutott végre, hogy megborotválkozzék, letusoljon, átöltözzék selyem házikabátba, és egy órán át több jelenetre osztott családi szerepet alakítson. Felsietett a csigalépcsőn a kisebbik leányához, aki már lefeküdt, mivel korán kel; holnap reggel Londonba megy, ahol most kezdi meg egy nagy fodrászszalonban tanulóéveit. Ezt a lányt betakargatta, megcsókolgatta, és bizonyára apai tanácsokkal látta el. Mikor visszajött, tanítónőnek készülő nagyobb lányával arról beszélt, hogy a jövő héten megveszi neki a megígért új lovat, hiszen a mostanit már kinőtte. Aztán, úgymond, foglalkozz most tíz percet a vendéggel is. Boo-Madeline gondolkozott kissé. De hogy miként foglalkozzék a vendéggel, akit még alig

ismer? Csak azt tudja róla, hogy olyan országból jött, melyről náluk leginkább politikai dolgokkal kapcsolatban esik szó. Ezért aztán rövid töprengés után felsietett szobájába, és hozott egy röpiratot. Ma nyomta a kezébe valaki az iskola előtt, ő nem ért rá elolvasni, nem is érdekli, ha engem érdekel, tessék. Röpirat. Kiadták az „Essexi anarchisták”. „Csatlakozz hozzánk – hirdeti a kiáltvány –, ne legyen többé semmiféle állam…” A röpiratot, köszönettel, zsebre teszem. Házigazda és felesége most pihennek a kandalló előtt. Pihenésként – már tolvajnyelvnek beillő essexi tájnyelven hadarva – nagyokat nevetve beszélnek valami kellemesről. Az utolsó percekben már nem is beszélgetnek, csak nevetnek. Aztán összeölelkezve mennek fel a szobájukba. Az újfundlandi lefekszik a pitvar elé. Ö a zár is meg a kulcs is. Másként nyitva a ház. Csend van. A villanykandalló közelében, egy nagy dobozban egyeden halkat nyivákol a nagy fehér sziámi macska. Aztán feláll, és nagy hassal, lassan kilép a dobozból. Félreléphetett a kedves? Lám, ebben a pillanatban egy kis koromfekete kölyke született. De csak egy. Egyelőre. Látszik vonagló testén, hogy a többi még útban van. Hová megy hát? Mit keres? Megáll, visszafordul, nyal egyet az egy szál újszülöttön, és nagy lassan a kandalló túlsó oldalára megy. Nála kisebb, de már anyányi szürke macska alszik ott. Ahhoz tart. Meglöki a fejét a fejével, felkölti és mond neki, kétségtelenül mond neki valamit, ahogy a másik macska füléhez hajlik, ahogy végignyal azon, az csak beszéd lehet. Nagy, sárga szeme ráhunyorít a kis szürkére. Aztán visszaballag a dobozához, és óra múltán egy másik kismacskát hoz a világra. S még négyet reggelig. Reggel aztán megtudtam, hogy ez a Sophie névre hallgató nagy fehér macska tavaly szülte ama kisebb szürkét. Az neki már felnőtt leánya. Új anyaság ide, oda, az is van, hogyne. De egy essexi macska, az olyan rendkívüli egyéniség, minden, már közhellyé kopott természeti törvény ellenére, hogy márpedig „az állat elhagyja felnőtt gyerekét” – ő nem! Mikor már mind a hat kölyke meglett, megint odament a Jackie névre hallgató tavalyi gyerekéhez, még azt is felkínálta neki, hogy ha óhajtja, őt is megszoptatja, és a régi nagy gyerek nyalt is egyet mamája emlőin. A dobozhoz nem engedte Jackie-t. Ide-oda járt régi gyerek és új gyerek közt, és úgy mozgott, úgy nézett, úgy alakított, mint aki az újszülötteket még csak anyai kötelességből ápolja, hiszen alig ismeri őket, ám a régit, azt kialakult meleg barátsággal szereti. Sohasem voltam macskabarát. De elámultam Sophien. Lám, nem igaz, hogy csak az ember ragaszkodik felnőtt gyerekéhez. Van macska is ilyen. Essexben. Vajon anarchista-e Sophie macska, mikor a természeti

törvényeken túllép, és egy tovább alakuló egyéniséget alakít?

Angol hidegvér

Hétvége. Szombat délelőtt. Az angliai Sussex grófságban árvíz pusztított. Itt, Essexben is esik egy hete. Hol zuhogva, hol szemerkélve. Most éppen csendesen permetezőn. A száznyolcvan holdas farmon termett gabona fele még betakarítatlan. John fél szemmel az eget, fél szemmel a barométert kémleli, hogy a következő pillanatban mindkét szeme mosolyogva villanjon egyet az azbeszttetős szénapajta felé: legalább a széna be van gyűjtve! Soktonnányi, jó illatú, száraz takarmány. Munkája azért maradt bőven mára is. A fejés, tejszállítás már rendben végbement, de ma az istállómester meg a kutyatenyészet felelőse – egy kisfiú – szabadnaposak. Igaz, hétvégi jövőmenőket, akik kutyájukat vagy macskájukat hozzák-viszik ide vagy innen, el tudja igazítani a farm dadogó bérese, Leslie is. De nincsen, aki most, hétvégén, a félig telt magtárban a gabonaszárító gépre felügyeljen. Elég jól száradt mostanáig az árpa; lazítsunk egyet a munkatempón hétvégére: John kikapcsolja a szárítógépet. Sürgős munka nem lévén most, mintegy pihenésképpen arra is ráér, hogy a vakációját itt töltött unokahúgot, akinek most kezdődnek majd az egyetemi tanulmányai, a távolsági autóbusz-állomásra elvigye a kocsiján. A háziasszony még egy kis búcsú reggelit is rögtönöz a kisebbik ebédlőben. Itthon tölti a hétvégét a ház két lánya is. A tanítónőnek készülő, tizenhét éves Madeline-nek sem kell szombaton iskolába mennie, s szabadnapos ma a tizenhat éves Jane is. Az ő londoni fodrásztanuló műhelyében folyik a fodrászmunka szombaton is, de a tanulók nem kötelesek minden szombatot az üzletben tölteni. Ha most történetesen szép idő volna, Jane nyomban kombájnra ülne, s menne az apjával aratni. Míg még nem kezdődött meg a fodrásztanonc gyakorlata, nyár végén rendszerint ő hajtotta a traktort, vagy az éppen soron lévő valamelyik gazdasági gépet. De ma, hogy nincsen sürgős munka a farmon, s mivel a szórakoztatást váró vendéglány is elutazott, a két leánytestvér már most délelőtt ráér, hogy lovagoljon egyet a finoman permetező esőben. A lányok kilovagolnak. John befűti a villanykandallót a livingroomban, és bekapcsolja a televíziót.

Nagyon kövér, igen öregember néz ránk a képernyőről. A születésnapját ünneplő író: Priestley. Múltjáról beszél, ifjúságáról, műveiről. Majd a riporter kérdésére: – Hiszek a regénynek, mint műfajnak az elévülhetetlenségében. Sohasem mehet ki a divatból – mondja. – Írónak regényt írnia, ha van képessége rá, ma korszerűbb kötelessége, mint volt bármikor is. Másképpen hat a regény, mint az érzelmi-gondolati elemeket hordozó líra? Igen. Nagyobb szabású az előadott dráma tömeghatása? Az. De mulandóbb a hatás is. A regényben ketten vannak együtt; az író ábrázolta társadalom és az egyes olvasó. A regényben történés és lelki folyamatok együttes ábrázolása arra vezethet, hogy az egyes embert, az olvasót, a társadalom legkisebb sejtjét humanizálja, mert… – Odakint az eső egy negyedórája elállt. Priestley tovább nyilatkozik. Éles női hang sikolt bele Priestley televízióbeszédébe a farm udvara felől. John nevét kiáltja riadtan, sokszor egymás után; John kisiet. Alig kapcsolom ki a televíziót és bizonytalankodom az ablakig, máris sziréna hangja hallatszik. Gyorsabban képzelődöm, mint ahogyan a szimultán jelenségeket meg tudom figyelni? Képzeletben máris látom, hogy Jane vagy Madeline, vagy mindkettő lezuhant a lóról, s most törött testtel fekszik valahol, a sikoltó női hang, az képzelődés nélkül is John édesanyjáé, itt volt ma reggel látogatóban, akkor hajtott el a kocsiján, mikor a lányok kilovagoltak. Ő láthatta meg, hogy mi baj esett velük, vagy valaki más, hogy a szirénázás máris itt hallatszik, a ház előtt? Mentőautó lehet. Az ajtón át kesernyés füst száll be. A másik ablakhoz sietek. Tűz van. A nyitott oldalú, azbeszttetős szénapajtában kétméteres lánggal ég a széna. Mennyi, már régi értelmét vesztett közhelyet koptatunk csak úgy, szócséplésből. „Angol hidegvér”. Most megtapasztalhattam, milyen is az valóságban, ha ugyan hidegvérnek illő közhelyesíteni azt a viselkedést, amit John és felesége tanúsított. John egyetlen szisszenés, káromkodás vagy fohászkodás nélkül hordta, hajtotta el, ki a rétre az égő pajta közelében álló, benzinnel telt tartályú gépeket. Vagy hat gazdasági gépet. Ekkor már tizenkét tűzoltó locsolta a pajta területét, pillanatok alatt felmérve, hogy a tüzet megállítani már nem lehet, nem érdemes, csak lokalizálni kell. Tüzet fogott a szénapajtával szomszédos gabonaszárítóban az árpahalmaz is. Csak a háziasszony vált holtsápadttá, de hangosan ő sem szólt egy szót sem. Csak állt némán az ablak előtt. Mire a közeli istállókból a teheneket is kivitték a rétre, John visszajött a konyhába. Annak ablakától

negyvenméternyire már négy-öt méteres lánggal égett a pajta kincse. John hallható lélegzéssel nézte a tüzet, aztán megint kiszaladt, és körbefutott a pajta körött. Csendesen visszajött. Gyorsan, halkan, szűkszavúan háromszor telefonált. A rendőrség akkor ért ki a tanyára, mikor a két nekipirult, gyanútlan fiatal lány belovagolt az udvarra. Jane lova megtorpant a tűz előtt, ő maga pedig a részben maga aratta égő takarmány láttán felsírt, és a ló nyakára borult. Madeline csak nézett kis csodálkozással. Az apjuk hozzájuk sietett. – Nem sírunk! – mondta halkan. Jane arcán azonnal szikkadtak a könnyek. – Vigyétek a lovakat ki a szérűskertbe. A lányok elvezették a lovakat. A pajtában a lángok egyre növekedtek. A háziasszony még mindig némán, mozdulatlanul állt a konyhaablak előtt. – Negyvennyolc órába telik, míg porig ég. – Ezt John mondta az asszonyának egészen halkan. Az megrezzent, és kérdően nézett rá. – Teát a tűzoltóknak – mondta John. – Hideg van. Fél napon át forraltuk a teavizet, és hordtuk tálcán, cukorral, citrommal ízesítve a tűzoltóknak. Egyikük nyolc mérföldre a farmtól, a londoni műút elágazásánál egész éjszaka villanylámpával őrködött, hogy az ott lefektetett fővezetéket el ne törjék az arra haladó személy- és más autók. Ehhez Jane hajtott ki kocsin, egytermosznyi teával. Negyvennyolc óra alatt hatóránként váltották egymást a tűzoltócsapatok. A rendőrség alig negyedórás ott-tartózkodás után dolga végezetten távozott. Ebédelni, uzsonnázni, vacsorázni senkinek sem jutott ideje. Egy ízben engem kerestek Londonból telefonon. Gyorsan, szabadkozva, szerencsére magyarul mondtam: – majd visszahívlak, ha lehet, most nem tarthatom fenn a vonalat, éppen tűz van a farmon. Késő este, mikor már az azbeszttetőig ható lánggal égett az egész széna- és árpahalmaz, mikor már a harmadik tűzoltócsoport váltotta a másodikat, mikor már bokáig érő vízben állott az egész udvar, és a tűzhöz közeli pajtákból elterelt, új helyüket nem lelő tehenek, kutyák, pulykák riadt, szomorú bőgése, vonyítása, kárálása egyetlen nagy hangorkánná nőtt; este tíz óra tájt, mikorra a háziasszony irodai könyvelésébe belenézve, már kiszámította, hogy ha csak az ég le, ami idáig meggyulladt, akkor ötezer fontserling a káruk, John elővette a biztosítási

kötvényét, elolvasta, telefonált valakinek a biztosítása ügyében – és egy pillanatra először: összeroskadt. Nagyon nem kedvezőt tudhatott meg. Leült, és eltemette a kezébe az arcát. Alig tartott ez egy pár pillanatig. Telefon csöngött. Távolsági hívás. A reggel eltávozott, itt nyaralt vendéglány anyja telefonozott, bizonyára azt, hogy lánya épségben hazaérkezett, és köszöni, hogy szívesen vendégül látták. Elébb a háziasszony beszélt vele. Aztán John, a gazda. Az volna az a bizonyos „angol hidegvér”, amit a telefonba adott válaszaikból hallanom lehetett? Én, az idegen az imént máris elhíreltem egy nekik ugyancsak idegennek, hogy „tűz van a farmon”. Ők? Ők egy árva szót sem szóltak róla a messziről telefonáló rokonuknak. Az a lány, akinek az anyja most telefonozott, itt élt, itt nyaralt velük két héten át, ismerte a farm minden szegletét, tudta minden gondjukat, örömüket. Reggel még itt volt, s vidáman búcsúzkodott. Maradjon szép emléke a nyaralásról? Nem kell panaszkodni? Nem kell a bajunkat azzal közölni, aki azt se nem okozta, se el nem mulaszthatja? Ilyeneket felelgettek nekik: – Csodálatos nyaralás volt, mi vagyunk boldogok, hogy itt lehettél, kedves. – Az anyának ezt: – Köszönjük, hogy elengedted a lányodat nyaralni hozzánk. Máskor is mindig jöjjön el. Remekül mulattunk. Hogyne. Egyik este nagyban bohóckodtunk. Tudod, azt játszottuk a lányokkal, az enyémekkel meg a tiéddel, hogy mi most nagyvilági nők vagyunk, és játékból műszempillákat ragasztottunk fel, és úgy komédiáztunk. Pompás volt – mondta a háziasszony, halottsápadt fejét hátrahajtotta kissé, mint egy kezdő színésznő, akit most tanítottak meg rá, hogyha „nem jön a nevetés magától”, akkor egy magas hangot kell staccato mindaddig ismételnie, míg nevetésforma áll elő; kissé hamisan, erőltetve, de nagy jóakarattal mondta az udvarias baráti szavakat a kagylóba, és nevetett. S ne legyen rossz emléke a farmról a lánynak, odament John is, átvette a kagylót, s mintha nem ő volna a károsult gazda, dörmögő nevetéssel bizonygatta a kagylóba, hogy jó lány volt a vendég, szerették, jöjjön ám máskor is, „otthonom mindig a te otthonod is”.

Szerepjátszók-e az angolok?

Mert egy kissé még mindig színész szemmel, színjátszásnak is látom a világot,

azt mondanám – könnyelmű általánosítással –, hogy inkább azok, mint más nemzetek fiai. (Egyébként a világ legjobb hivatásos színészei is belőlük kerültek ki eddigelé.) Az átlag angol is szeret alakítani. Van, aki az időjárás, az éppen aktuális helyzet szerint változtatja magatartását, mint teszem azt John is. Igaz, azért ő egyvégtében az a bizonyos self-made man, kisfarmer, gazdaságtant oktató, kereskedő és családapa, végtére is, gondolom, ha álom nélkül alszik, akkor csak egyetlen saját maga. Alakítanak. Milyen látszólag türelmes nyugalommal viselik szerepüket a nemes angolszász ifjak, midőn medvebőr süveges, állszíjas, díszruhás haptákban díszőrséget állnak a Buckingham-palota előtt. Egyszer kaptam rajta őket, mikor két ilyen díszruhás egymástól négyméternyire egy kapu előtt, némán, ám szájmozgatással valamit jelzett, beszélgetett. Mikor észrevették közeledtemet, úgy harapták be az ajkukat, hogy a szájuk pereme sem látszott: díszőr szolgálat közben nem beszélget látogató előtt. Felvették hát a néma őr szerepét. A Downing Streeten gyalogosan tipegő, autóik felé tartó fekete ruhás, esernyős, fél cilindert viselő öregurak lordos magatartással, többnyire savó kék szemmel, a gondterhelt, a magas rangú közhivatalt viselő férfiak szerepét látszanak nemcsak játszani; oly jól alakítanak, hogy nincsen rá hasonlat. Élik szerepüket. John édesapja (nem lakik Johnoknál, de meglátogatott) nyugdíjba vonult, egykori nyomdász. Szakszervezeti tag és tántoríthatatlan szocialista. Ő, a „most ráérek végre nézelődve művelődni is” öntudatos nyugdíjas szerepét formálja, ő, meg felesége vittek be egy ízben kis kocsijukon Londonba. Londonból akkorra már meglehetősen sokat láttam. Idősebb Ormanékkel a városnézés a Szent Pálkatedrális megtekintésével kezdődött. Mrs. Orman beült az egyik padba, és anglikán módon, fejét összekulcsolt kezére hajtva, imádkozott. Idősb Orman úr ateistához illő szilárdsággal állott az egyik boltív alatt (én néhány lépéssel előtte, mintegy Orman úr és neje között) és mikor felesége áhítatát bevégezte, úgy bólintott, mintha csak azt mondta volna: „legyen mindenkinek az ő hite és világnézete szerint”. És máris idegenvezetőmmé változva, halkan magyarázta nekem a katedrálist. Egy, a Saint Paul’s történetét és műkincseit ismertető, képekkel illusztrált füzetet is vásárolt nekem. Ebből tudtam meg, hogy valamikor, az első században a római birodalomhoz tartozó Londiniumban feltehetően járhatott az oly sokat utazó Pál apostol is, meg hogy a jelenkori katedrális két, leégett elődje után a harmadik, de már a két utóbbi is a Pál nevét vette föl. És ez a katedrális ugyanarra a helyre épült – egy valamikori dombocskán, amit bizonyára

legyalultak azóta –, ahol a rómaiak korában Diana istenasszony szentélye állott. Ezen mélységesen elmerengtem. Ha csakugyan járt Pál Londiniumban, és éppen Diana szentélyét kellett látnia, és esetleg éppen Epheszoszból érkezett volt ide, nem érezhette szegény kellemesen magát. Micsoda szörnyű bonyodalmai voltak Ázsiában, és éppen az ott tobzódó Diana-kultusz miatt, mely ellen az apostol gyönge hangján is oly eréllyel, és meggyőzően prédikált, hogy Epheszoszban nem vásároltak többé a turisták Diana-szobrocskákat, Diana-templomocskáját formázó ezüst mütyüröket. Fel is lázadtak az epheszoszi Diana-emléktárgyakat készítő mesteremberek, ezüstművesek, kőfaragók; leírja ezt Lukács apostol az Apostolok cselekedeteiről írt könyvben. Nagy botrány lett a Démétriosz ötvös szervezte zendülésből; ne rontsa Pál az iparművészek kereseti lehetőségét, ki vele, törvény elé vele, „Nagy az epheszoszi Diana!” üvöltötte két órán át a népítéletre az amfiteátrumba sereglő, fellázadt tömeg; Pál, barátai segítségével, alig-alig menekült meg a népítélet elől. – Nagy esemény lehetett ez, Goethe is írt egy „Nagy az epheszoszi Diana” című furcsa költeményt; – de hogy éppen a Diana egykori szentélyére települt, és viseli Pál nevét itt a katedrális mind a mai napig! Ez volna az ellenfélen aratott diadal? Pál apostol ezt persze nem érte meg, földi „testben” legalább semmiképp. Elszaladtak a gondolataim, míg a kocsiban a füzetet olvastam, és már a Hyde Parknál jártunk, mikor magamhoz térve, eszembe jutott, hogy 1968-ban Londonban vagyok. S nem Londiniumban. A Hyde Parkról már kiskönyvtárnyi sorozatot írtak össze, filmezték, televízióban mutogatták nevezetességeit ennek a hajdan (s ma is) királyi tulajdonban levő, egykori királyi vadaskertnek, mely ma mindenkié, és főleg arról nevezetes, hogy benne mindent „szabad” tenni, ott senki sem nevezheti a másik parklátogató ténykedését őrültségnek vagy ostoba hobbinak. Ormán úr nekem a „szabad véleménynyilváníthatás” sarkát, a híres Cornert akarta megmutatni és főképpen az 1968-ban tobzódásuk tetőpontján szerepelgető hippiket. Úgy vettem észre Londonban, hogy hippi sohasem jár sietve, mint a gyárba, hivatalba, vagy hazaigyekvő dolgozók. A hippi sétál, teng-leng, csoszog, csámborog. Vagy ugrik és táncol. A Hyde Parkban hullámzó hippi tömeg láttán egyről sem tudtam elképzelni (ami pedig mára nagyjából bekövetkezett), hogy az valaha is „elég volt a mókából” felkiáltással levetné magáról jelmezét. Mivel bizony jelmez volt a többnyire szép, tarka virágokkal kifestett bőrük is. A Corneren, ahol „éljen a szólásszabadság” jeligére egyszerre három szónok is hirdette a hordozható, maga felállította szónoki pulpitusról az „egyedül üdvözítő tantételeit”, jóval több volt a hippi közönség, mint a konzervatívan öltözött.

De hogy ezek a hippik hallgatták volna a három, egy időben, egymástól tíz méter távolságban üvöltő szónokok bármelyikét is? Szó sincs róla. Ők magukat hirdették, minden szónoklat nélkül. A lehető legfeltűnőbben. Azért-e, hogy egymásnak tessenek? Hogy meghökkentsék azokat, akik nem tűztek zöld madártollat a kifúrt fülcimpájukba, és nem kötöttek csecsemőcsörgőket a bokáikra, mint ma is a félvad maszájok Tanganyikában? Nemigen volt kit meghökkenteniük, mert ők voltak többségben, s aki nem viselt hippi jelmezt, rajtuk az sem csodálkozott. Önmaguknak mutogatták önmagukat? Akkor is, ha páronként összeölelkezve csámborogtak, mintegy azt játszva, hogy mivel úgyis jogegyenlőség van a nemek között manapság, találd ki, hogy most melyik a fiú, melyik a lány közülünk? „Elég, ha mi tudjuk, hogy a partnerünk számunkra micsoda. Ő most éppen madár. Nem látod, hogy szárnyat kötött a vállára?” Ezt persze csak én képzeltem, hogy ilyeneket játszanak. A Hyde Parkban a fél hippi jelmezt öltött coca-cola-, cukorka-, sőt könyvárusnő portékája nem fogyott. Pedig ugyancsak kínálta, hippinek, nem hippinek. Nem is egy volt ott. A Marble Archtól a Cornerig vezető aluljáró kijáratánál éppen öt alkalmi árust számláltam meg. Egyik tenyérnyi, piros fedelű könyvet kínálgatott, az volt a címe: Mao. A hippik azt sem vásárolták. Nem hallgatták az alkalmi szónokokat sem. Az egyik szónok a dél-afrikai faji megkülönböztetést ostromolta, szidalmazta kemény szavakkal. Ez egy fekete férfiú volt tisztes, konzervatív, angol munkásöltözetben. A másik szónok, a rhodesiai Smithkormányt védelmezte ugyanakkor. Ez fekete vasárnapi ruhát hordott. A harmadik meg éppen fekete estélyi öltözetben ágált. Ez a Wilson-kormánnyal komázott, hol szidva, hol dicsérve a miniszterelnököt. Már amennyiben egybefolyó kiabálásukból meg lehetett szavaikat különböztetni. Az angol eső, szokása szerint, megeredt. Oda se neki! Másztak lefelé a szónokok a pulpitusokról, sietve összehajtották lábitóikat, iszkoltak fedél alá, az aluljáróba. Egyik sem tett pontot a szónoklata után. Két perc alatt egymást taposták az emberek az aluljáró bejáratánál. És a hippik? Ők vezettek a fedél alá tartó gyors elvonulásban, holott, ugye, egy oroszlánsörénynek beillő szőrzetet viselő, tetőtől talpig felöltözött, igazi vadembernek mit árthatott volna az a kis zápor, ami egyébként csakhamar el is állt. De egyik szónok sem sietett vissza, hogy folytassa előadását. Mire az aluljárón át felszínre bukkantunk, s a kocsit elértük, az eső megint rákezdett. Fedél alá mentünk. Orman úr a Tate Gallery-be vezetett. Jártam én már abban többször is, és ezúttal nem is maga a kiállítás érdekelt, hanem az,

hogy idősb Orman vajon mit tart érdemesnek nekem megmutatni? Milyen képek tetszenek neki? Hát nem a nagy Gainsborough s nem a Turnerek. Orman hajósok családjából származott, s volt azon kívül a nagyapjának egy kis tehenészete is, valamikor. Világéletében farmer szeretett volna lenni, de még inkább hajós, hajóépítő, matróz vagy hajóskapitány. De nyomdász lett belőle. Hanem a két gyerekkori szerelmét, a teheneket és a hajókat, azokat mindvégig lelkesen szerette. Akkor is. Persze hogy olyan festmények elébe vezetett, amelyek – éppen aprólékos gonddal megfestett – hajókat, gondolákat ábrázoltak. – A kedvencem – mondotta. Canaletto képei előtt jártunk. Ez a XVII. század végén, Velencében született festő – miután meglakta Rómát is, miután megfestette a velencei Doge-palotát, a Canal Grandé partjait – a XVIII. században egy éven át éppen Londonban tartózkodott. Az angolok, úgy látszik, szerfelett megkedvelték. Festményeinek nagy része angol gyűjteményben található; mint Orman úr mondotta, valami negyven van, nem itt, hanem Windsorban; milyen kár, hogy nem láthatom azokat is. Orman úr ahányszor teheti, mindig megnézi Canaletto aprólékos realizmussal festett, tengeri hajókat ábrázoló képeit. Hazafelé tartva – mielőtt ők otthonukba tértek volna, engem visszafuvaroztak Barbaráékhoz – elmesélte, hogy gyerekkorában legszívesebben a Temze rakpartjain, az árukirakodón csavargott. És máris lekanyarodott a rakpartra, melyen csak egy keveset hajthattunk, mert az nem autópálya manapság. Megálltunk hát. – Amott! – mondta Orman úr. – Ott volt a régi kirakodó. Odáig jöttek fel az állatokat szállító hajók. Mennyit elnéztem. Gyermekkoromban gyönyörű szarvasmarhák özönét importálta Anglia. Hogy azok a magyarországi ökrök milyen pompás, jó húsú és szép formájú állatok voltak. Ha farmer lehettem volna, afféle tenyészállatokkal kísérleteztem volna; John már nem tudna ilyent vásárolni. Neki csak lapályi marhái vannak. Apropó! Mostanság miért nem exportálnak maguktól szarvasmarhákat hozzánk? Én legalábbis sohasem látok egyetlen olyan széles szarvú, fehér szarvasmarhát sem manapság. Miért? – A háború – feleltem, a háború Mr. Orman – mert mi mást felelhettem volna. – Coventry! – mondta erre Mrs. Orman, és kicsordult a könnye. Mikor a

németek bombázták Coventryt, ott halt meg Mrs. Orman édesanyja. – Nyeld le a könnyed mama – mondta Orman úr – és öblítsük le egy csésze kávéval, mielőtt Rosával visszahajtok. Azt tettük. Egy út menti feketekávé-automatából papírpohárba kávét csorgattunk; aztán nemsokára elértük az Epping-erdőt; annak bükkfák szegte, kanyargós betonútjain a legdövidebb a táv Johnék tanyája felé.

Egyedül London és Southend farm között

Megtettem azt az utat többször is, Barbara többnyire elvitt kocsival az Eppingerdőn túli, hozzájuk csak úgy tíz mérföldre levő vasútállomásig, és arra az esetre, ha egyedül jönnék haza – s ők éppen nem tudnának értem az állomásra kijönni –, levelezőlap nagyságú kártyára nyomtatott, kis térképet adott, hogy annak segítségével találjak vissza a farmra. Vonatom Nagy-London határába érve a föld alá bújik, „underground” lesz belőle (subwaynek csak az USA-ban nevezik a földalattit, és Angliában is csak a század elején becézték ,,tube”-nak, azaz csőnek a Metrójukat. Napi használatban csakis train: vonat a neve annak, akár föld felett fut, akár föld alatt). Biztatott Barbara, hogyha visszaérkeztem az állomásunkig, hívjam fel onnan telefonon a farmot; van négy személykocsijuk – a lányoknak is egy-egy –, s ha valaki szabad, akkor biztosan értem jönnek; az erdőn át gyalogosan semmiképp sem mehetek; azokból az öreg, angol, magas tetejű taxikból néha parkolt egyetlenegy a chingfordi állomáson. Hát megjártam magam Londont többször is. Ott élő, magyar barátokat látogattam; Tábori Pálékat kis palotájukban, a Stratford Terrace-on. Pali – teméntelen cikk, novella, regény szerzője –, lehetőleg minden odalátogatott magyar kollégát pártfogolt, házában szívesen látott. Engem egy másik öregúr, valami színházi ügynök társaságában a hírhedt Sohóba is elvitt, egy éjjeli előadásra, hiába bizonygattam neki, hogy csöppet sem érdekel a sohóbeli sztriptíz, az asztalok mellett ülő és a fogyasztó nézőközönséget merő pucéran kiszolgáló kis pincérnők, de még maga a „nagy produkció” sem: a táncosnő, aki

olyként vonaglik zeneszóra, mintha egy, a kezében tartott, élőnek tetsző kígyóval szerelmi viszonyt folytatna; a két nőszemély, akik a leszboszi szerelem mozdulatait „táncolták”; a nemi közösülést imitáló táncospár, kik poénként teljesen levetkőznek. Kissé sajnáltam a szereplő nőket, kiknek kebelén itt-ott meglátszott, hogy azokon a bőr föl van szakítva, és alá kebelét felpumpáló valami műanyag van tömve – ez volt a divat 1968-ban: a hatalmas női kebel. Pali azt mondta, ügynökével éppen egy alkalmas személyt keresnek valami tervezett filmjükhöz, menjek velük, utóvégre „egy írónak mindent látnia kell”. Hát kibírtam; többet néztem a közönséget, mint a szereplőket: sok magányos férfi volt ott, néhány fiatalabb pár is, oly öregember, mint Pali, az ügynök meg magam, kívülünk egy sem. Másnap sikerült felszállnom a megfelelő irányba tartó szerelvényre, meg is érkeztem Chingfordba, de tíz percen át hiába próbáltam összeköttetést kapni a farmmal, Barbaráék telefonja egyre foglaltat jelzett. A telefonfülkéből kilépve, tétován meredtem a még egyre ott parkoló magas tetejű taxira; a forgó utast áteresztő mellett álló jegyellenőr nő eléggé szigorúan végigmustrált. Erre én elindultam a taxi felé. Csak elég lesz a pénzem a farmig taxira, s ha nem, Barbara csak kifizeti. Az ellenőrnő otthagyta őrhelyét, futva utánam eredt, integetett valamit, az autóhoz ugrott, lefoglalta azt számomra, s kérdezte, hová tartanék? Mutattam a térképet, hogy át az erdőn. – Aó – mondta erre ő, az nem olyan egyszerű. Zsebébe nyúlt, noteszt húzott elő, behajolt a taxiba, felírta a taxi számát, aztán a sofőrnek magyarázott valamit előttem érthetetlen dialektusban, betessékelt a kocsiba, s azt mondta: így most már mehetek nyugodtan. Szaladt is vissza már az őrhelyére: újabb vonat érkezett. A sofőr mordult valamit, a térképecskét alaposan megnézte, és csakugyan azon az úton vitt, az erdő szépséges kacskaringóin, dűlőn réten át, amint azt a térkép jelölte. – Aó, mondta Barbara, mikor megérkeztem, ez természetes, hogy egy magányos ladyt, aki itt szemmel láthatóan idegen, nem lehet anélkül útnak engedni, hogy a sofőr taxijának számát fel ne írja egy becsületes tanú, ki tudná hová vitt volna, ha az ellenőrnő a segítségemre nem siet? Pesti ruhám árulkodott idegen voltomra? Nagyon gyámoltalannak látszottam? Vagy, hogy ilyen kedvesek, figyelmesek volnának – általában – a vonatok jegyellenőr női, mint az a chingfordi kedves, aki az őrhelyét otthagyva, futva sietett segítségemre? Nehogy a sofőr álutakra vihesse a magányos külföldi utasnőt, vagy netán éppen ártson neki – a kis köpcös asszonyság kitűnően alakította a mentőangyalt. Attól tartok, hogy nemcsak én látom napjaink legtöbb csoportos jelenségét,

eseményét, egyesek ténykedését színháziasnak. Mintha a béke utóbbi évtizedében szerte a világon mindenütt sokat ünnepelnének, rendezvényeznének, szerepelnének az emberek. Legtöbbet talán az angolszász világban. Angliában éppen. Mi nem produkció ott? Lóverseny, lóvásár szép téren, tribünökön ülő néző- és vásárlóközönség előtt; evezősverseny Cambridge-ben nézőközönség előtt, macskaszépségverseny díszes teremben, számos néző előtt, kiállítások megnyitása, a királynő kikocsizása, ahogy a királynő ceremoniálisan fogadja az éppen odalátogató görög királyi párt, a tüntetés a Trafalgar Square-en – azt persze filmezik is, ott helyben nézik a tüntetést s a filmezőket –, oldalokon át emlegethetném a produkciókat. Egy „performance”-ba én is belekeveredtem. Véletlenül történt, de:

Vettem egy tehenet Bunburyben

Hűvös reggel indultunk neki a nagy útnak, hogy a Bunburyben levő Cattle Stock Yardon – ahol tehénbemutatót tartanak, s ahol licitálással lehet tehenet vásárolni, meg eladni is – eladjuk John három fekete-fehér tehenét. Hármat, melyek már gyöngébben tejeltek, mint John szerette volna. Másokat akart venni helyükbe, olyanokat, amelyekkel – s az istállóiban élő többivel együtt – biztosítani tudja a napi száz gallon tejhozadékot; ennyi tejnek eladására van szerződve. A három kimustrált állatot a terepjáró, de szalonkarosszériás kocsihoz csatolt szállítóba ügyeskedte fel John, a dadogó Leslie segítségével. Szívesen invitáltak, menjek velük, ha valami eredetit akarok látni. Hát elindultunk – lassan, mi húztuk a marhaszállítót –, s mentünk is egy darabot. Akkor John félreállt az út mentén, aludni tizenöt percet. Barbara nem hajthat ilyen nagy terhet húzó kocsit. John pontosan tizenöt percet szundított a vezetőülésen, hátul a szállítóban egyet-egyet bőgtek az eladásra szánt marhák. Mi halkan csevegtünk Barbarával. Aztán úgy kétórányi út után megérkezünk Bunburybe, illetve egy kör alakú építmény elé; azt istállók körítették és természetesen több kis étterem, bisztró is. John behajtotta állatait az eladásra szántak közé. Megebédeltünk, aztán ott ültünk a kör alakú tehén színházacska egyik karzati helyén, s nézhettem, hogy lent a kör alakú porondra hogyan hajtják be egyenként – néha borjastól – az eladásra szánt teheneket. Szemközt velünk ült az árverés vezetősége, úgy ahogy az kell, a főnök kezében a licitáláshoz illő kalapács. És elkezdődött az állatok

bemutatásának, eladásának, árkikiáltásának előadása. Mint a cirkuszban, mikor a vadat behajtják, itt is alulról egy ketrecszerű helyiségből terelték be a bemutatott állatokat, azok körbe futottak, a licitfőnök kiabált valamit, az állatok máris eltűntek egy, a bejáratival ellenkező oldalkijáraton, persze terelték őket. Egyszer egy nagyon szép nagy, fehér foltos tehén cammogott be a kisborjával. A borjacskának jókedve lehetett, mert ugyancsak produkálta magát, ugrabugrált, a mamájához döfölődött, de édes, gondoltam, és önkéntelenül felemeltem a karomat, s rámutattam, hogy az, az! De szép. – Aó – szisszent Barbara – ezt megvetted! És lekapta a felemelt karomat. Hát tudtam én, hogy a vételt felemelt karral kell jelezni? Más nem emelt akkor kart, hogy kitanulhattam volna a módját. A licitfőnök felemelkedett, és kérdően nézett fel ránk, az árát kiáltotta, és talán azt kérdezte, senki többet? Már azt hittem, megúsztam baklövésemet, mert mellettünk még egy kéz emelkedett fel, de akkor John alaposan megnézte a kisborjú anyjának a tőgyét, megfogta a kezem, a magáéval együtt felemelte, vagyis úgy látszik, hogy közösen megvettük a kisborjút, anyjával együtt. Hogy a maga teheneit hogy s mikor adta el John, azt nem tudom, a „miénken” kívül még három jól tejelőt vásároltak, később úgy hallottam, százhatvan, száznegyven és százharminchét fontért egyet-egyet. Hogy a mi tehenünket megvettük-e végtére is? Nem. Mi elmentünk Barbarával uzsonnázni, és azalatt John az imént közösen megvásárolt borjast máris újra eladta. Vagy mit tett vele? A hazafelé tartó szállítókocsiban csak az általa – mint kiderült – már előre, árjegyzékből kiválasztott három tehenet szállítottuk a farmra; az én tehénvásárom alighanem csak egy kis színházasdi közjáték lehetett; de John a butaságomat jóvátéve, hogy felemeltem a kezemet mintha árvereznék, azzal, ahogy ő a magáéval együtt újra felemelte, valami rendkívüli ügyes vásárló-viszonteladó farmertrükköt alakított. Jegyzeteimből úgy látom, s azok nyomán most emlékezetembe is visszatér, hogy ez a tehénvásárlásom már 1969 augusztusában történt, mikor a nagy körútról – Hollandia, Argentína, USA – hazatérőben Barbaráéknál újra megálltam két hétre. Idegenben járva még sehol máshol nem éreztem magamat olyan otthonos biztonságban, mint náluk. Gondolatban még ma is gyakran ott ülök az öreg yardhouse modern kényelemmel berendezett livingroomjában, éppen kedd este van, ilyenkor Barbara és John a városba mennek a klubjukba. Egy héten egyszer társadalmi életet is kell élniük. Úgy tudom, ilyenkor táncolni is szoktak. A kislányok ezen a napon rendezik valamelyik barátjuknál a házibulit, Leslie alszik valahol, Betsy, az öreg újfundlandi fekszik a pitvar előtt, és őrzi a bezáratlan házat. Hallatszik, ahogyan az esti szél suhogtatja az erdő menti tölgyeket, távoli

ketreceikben fel-felugatnak a greyhundok, néha fel-felbőg egy-egy tehén, a villanykandallóban parázslik a mű kandallótűz, a televízió nyitva, s benne a Beatlesek énekelnek azon az utánozhatatlan halk, lágy angol hangjukon. Leemelek egy könyvet Barbara irodájának polcáról: „Churchill emlékiratai”, az sem rossz olvasmány angolom gyarapítására, pláne, így, zenekísérettel s az éjszakai farmon elalvó fel-felébredő állatok neszeivel; távoli ketreceikben a karácsonyra hizlalásra fogott pulykák is bele-bele gurguláznak az esti „csöndbe”. Betsy fölvakkant, nem barátságtalanul, mégis kimegyek a konyha felé, ott a kívülről is nyitható, az udvarra szolgáló függőleges mozgatással működő ablakot már föl is húzta valaki, semmi különös, egyik vevőjük teszi be egy papírzacskóba a pénzt, az aznapi tartozását, aztán visszaereszti az ablakot, és elballag az éjszakába. Barbaráék a múlt évek folyamán két kisebb farmot is vásároltak a híres Wales tartományban, s ott haltenyészetet alapítottak. Barbara egyre ígéri, hogy elvisz egyszer oda is. (Lássak igaz welsheket, olyanokkal eddig csakis Argentína Patagónia nevű tartományában találkoztam, azok régen oda kivándorolt, régi kultúrájukat ápoló walesiek voltak, írtam róluk Argentínáról szóló könyvemben.) Gyakran éreztem rá kísértést, hogy valahogyan elmondjam, lefordítsam – gyarló prózában – Barbaráéknak az Arany János költeményét, A walesi bárdokat. Reménytelen kísérlet lett volna; ki érthetné meg közülük ezt az egykori magyar hazai viszonyokat allegorizáló oly nagy verset? Barbara minden év végén hosszú levelet fogalmaz, azt legalább kétszáz példányban sokszorosítja, és elküldi barátaiknak és ügyfeleiknek. Beszámol bennük a farm elmúlt esztendejéről, a családról, az állatokról, az anyagi helyzetükről, s felsorolja azoknak a neveit is, akik az elmúlt esztendőben náluk vendégeskedtek. Jó néhány ilyen körlevélben említ engem is, a „magyar szerzőnőt”. Éveken át csupa jóról, csupa erkölcsi, anyagi gyarapodásról írt. Amilyen élelmes üzletasszony, a farm nagy területén egy kis üzletpavilont is építtetett, s abban az Essexben, iparművészek által készített szalmafonat dísztálcákat, korsókat, Essexet térképként mutató len törlőruhákat s más emléktárgyakat árusít. A vásárlás nem kötelező persze, de mikor a tejtermelés módjáról tartott előadásnak vége van, akkor a farmot látogató londoni hölgyek befáradhatnak a kis butikba is emléktárgyat vásárolni. A gazdasági élet nagyot romolhatott Angliában az utóbbi két évben. Az 1976-os Barbara-levél az első, melyben nemcsak gyarapodásukról számol be; tőle, s

általában angoloktól oly szokatlanul, most panaszkodik is; azt nem írja, hogy a walesiek szeparatista törekvései őket zavarnák, csak az általános gazdasági válságról tesz említést; és, úgy látszik, elfeledte már, hogy nálunk egy meghívólevél csakis három hónapig érvényesíthető, mert körleveléhez, utolsó leveléhez egy olyan meghívót mellékelt, melyben – aláírásaikkal hitelesítve – engem örökre, mindig hivatalosan meghív. Ki tudná, láthatom-e őket még valaha? Hívogatom, ha írok neki, jöjjenek egyszer ők hozzánk, nézné meg John, a magángazdálkodó farmer a mi termelőszövetkezeteinket. Nagyobbik leányukat Boo-Madeline-t egy ízben, mikor tőlük hazajöttem, magammal hoztam háromhetes magyarországi nyaralásra, mutogattam neki hazánk nevezetességeit, szépségeit, s még Tihanyba is elvittem egy lovaglótúrára, azt Boo kellő szerénységgel, unottan tette meg; díjnyertes úrlovasnő ő, nem afféle magát fogyókúraként lovaglással rázató fogyasztó, mint akkor voltak a Tihanyban lovagló más külföldiek. Ám úgyis mint történelem szakra készülőt, rendkívül érdekelték történelmi múzeumaink. Ténykednek-e még az „essexi anarchisták”?; ezt nem tudom, többé nem hallottam felőlük. Úgy tudom, hogy Southend Farm rengeteg munkával fejlődik tovább, virul. Ott, messze a shakespeare-ien szépséges, regényes Epping-erdő mögött.

HOLLANDIÁRÓL

jellegzetes emlékképet csak úgy vázolhatok, ha két – nagy időközben tett – látogatásomat egybevetem. 1948 augusztusában jártam először ott, az Amszterdamban tartott „Világegyházak” első, alakuló kongresszusán, mint egyházi újságnak, a Református Életnek Pestről meghívott tudósítója. A kongresszuson elhangzottakat szimultán fordításban, fülhallgatóval, francia vagy német közlés útján is lehetett értenem; angolul még nemigen makogtam akkoriban. Tulajdonképpen lehetett volna valami előképem erről az országtól, hiszen protestáns családomnak nem egy tagja járt valaha hollandiai egyetemre, ősök Hollandiáról szóló elbeszéléseire, persze, nem emlékezhettem, még szüleim egyegy mondatából sem. Legutóbb fivérem tanult az utrechti teológián, el is szerelmesedett ott egy Rietje becenevű holland leányzóval, sőt el is jegyezte a leányt, akit azonban nem engedtek szülei haza, hozzánk, a romániai Erdélybe, s a jegyesség abbamaradt. És Laci bátyám csak amolyan tréfás semmiségeket mesélt hébe-hóba a hollandiai diákéletről, a furcsa holland nyelvről, melyben oly sok a ch hang meg az ü, hogy a latin szavakat is hollandosan ejtik, s még a Gaudeamus igiturt is úgy éneklik, hogy Gaüdeamüsz igitür. A húszas években járt ő Utrechtben. Az akkori Hollandiát a sűrű csapatban szüntelenül bicikliző diákok dzsungeljének látta, s úgy emlékszem, kedvére való volt az ott megízlelt polgári demokrácia életformája; az például, hogy Wilhelmina királynő kisleánya, Julianchi trónörökös nő nyilvános iskolába jár, és tanítás után a polgárleánykákkal együtt karikázik haza a biciklijén. De végtére is semmi képet sem kaptam itt-ott elejtett szavaiból arról, milyen hát Hollandia. Művészettörténeti tanulmányokból, olvasmányokból volt valamelyes fogalmam Van Dyck, Rembrandt, Holbein Hollandiájáról; családom sokáig őrizgetett egy, a harmincéves háború egyik jelenetét ábrázoló festményt (melyet – talán – az ugyancsak holland Philip Wouwerman festett volna), míg azt egyik nyomorgó korszakunkban el nem adtuk. Igazában semmit sem tudtam Hollandiáról. Bizonyára ezért hatott a vele történt első találkozásom a felfedezés mámoros örömével. Noha 1948-ban a náci dúlta Hollandia háborús romjait még mind el nem takaríthatták; noha Rotterdam ekkor még romokban állt, kenyeret a kongresszusi

meghívott is csak jegyre és megszabott mennyiségűt kaphatott, és éppen az időben vívta felszabadító háborúját Indonézia a Hollandok ellen, és egy év múlva el is vesztette Hollandia ezt a hatalmas gyarmatát – az ország számomra a legrendezettebb, legtisztább városokkal ékesnek, a legpompásabb közlekedési hálózattal kiépítettnek, meglepően eredetinek hatott. Hollandia egymáshoz oly közel épült városai nemcsak hogy mind külön-külön, de az egyes városokra nézvést egységes stílusban épültek, hanem mindenkinek saját színe is van. Amszterdamnak a Grachtok (csatornák) közé épült hatalmas kereskedelmi központnak és Háza iker-fővárosának minden egyes épülete világos csokoládébarna (s hogy olyan maradjon a színe, hetente egyszer, locsolócsővel mossa háza falát a szorgos, a haj de tiszta hollandi gazda). Leiden, a híres egyetemi város – ahol oly sok híres régi magyar tudósunk is tanult egykor – épületeit világos téglavörösre festi be. Hága, a tulajdonképpeni kormányzati központ, épületeit lehetőleg hófehéren tartja. Utrecht épületeinek színe haloványszürke. Ha nem éppen kongresszusi előadáson kellett jelen lennem, cikáztam a holland villanyvonatokon ide s tova, s olyant is akkor láttam először, mert a sínek süllyesztettek, a peronon úgy áll meg a vonat, hogy lépcsőhágás nélkül sétálhatsz be a ragyogóan tiszta, kényelmes kocsiba, s fut az a tulipánmezők és jácintágyások mentén, a lapos holland alföldön – ami néhol bizony mély föld is, hiszen nem egy része az országnak mélyebben fekszik a tenger szintjénél. Építettek is a hollandok hatalmas gátakat, és kicsiny, zsúfolt népességű országuk területét nem hagyják elnyeletni a tengertől. Köztudott, hogy Hollandia népsűrűsége Európában a legnagyobb. S milyen zsúfolt, emberseregtől nyüzsgő volt ez az ország éppen 1948-ban, mikor Indonéziából özönlött haza mind az a holland ember, aki az indonéziai japán megszállást túlélte és hazamehetett. A kongresszus első napjaiban történt, hogy a Zuider Zeere befutott az Indonéziából nagyszámú menekülőt hazahozó első hajó. Amszterdamban izgatott volt a hangulat. Minden idegent alaposan megvizsgáltak, kikérdeztek (nekem is, noha meghívott vendég voltam, háromszor kellett a rendőrségen megjelennem, s elmondanom, mi keresnivalóm van Hollandiában). Mintha akkor kezdődött volna a hidegháborús izgatás. Egy holland újság arról cikkezett, hogy a Szovjetunió esetleg meg sem áll eddigi felszabadító hadjárataival, és nemsokára az Atlanti-óceánhoz érkezik. Legalábbis így fordított le számomra – franciára – egy cikket mynheer Sluimers, a kongresszus egyik akkreditált tudósítója.

Ebben az időben én háborús anyagi veszteségeimet még kevéssé sem pótolhattam. Röviden: minden darab ruha, mellyel a kongresszusra utazhattam, kölcsönben volt, úgy adták össze pesti barátnőim a kabátot, a cipőt, egy estélyi ruhát – mivel fogadáson is kellett megjelennem, kölcsönben volt az esernyőm meg az aktatáskám is. Vigyáztam minden visszaadandó tárgyamra, jobban a kelleténél. A Congress Gebaw nevű épületben, ahol az előadások folytak, minden résztvevőnek – nekem is – egy ruha meg irattartó fülkéje: „boksza” volt, nevével ellátva, oda illett letenni a terembe be nem viendő tárgyakat; de én féltékenyen magamhoz szorítottam a már jegyzetekkel telő aktatáskát, s vittem volna be a terembe magammal azt is. Egy elegáns, kissé deresedni kezdő férfiú nevetett rám: – Úgy félti azt az aktatáskát, mint valami régi balkáni. Vagy talán éppen egy kis pokolgépet tetszik őrizni benne? – De kérem – kezdtem tiltakozva. Ekkor jobban megnézett, kiolvasta mellemre aggatott cédulámról, hogy magyarországi vagyok, bocsánatot kért, bemutatkozott, ő Sluimers. Többször járt Magyarországon a két világháború közt – mint mondta –, abban a fél feudális, fél kapitalista országban, ahol, sajnos, nem valósult meg a demokrácia úgy, mint náluk, Hollandiában: nyugati módon; nos, most majd kiépítik a magyarok keleti módra a demokráciát. Sluimers úr kísérő kalauzommá, várost mutogató vezetőmmé szegődött néhány napra; két ízben az albastraati lakásomig is elkísért, s csak akkor hagyta abba kalauzoló pártfogását, mikor egy hazakísérése után nem hívtam be őt szállásomra, hanem eléggé erélyesen elköszöntem tőle. Fölényesen nem sértődött meg, néhányszor beszélgettünk még a kongresszusi előadások szüneteiben. Ekkor már le mertem tenni holmimat a bokszba; Sluimers megmagyarázta, hogy Hollandiában nem szoktak ellopni mégoly őrizetlenül hagyott csomagot sem. – Hollandia nem kelet – mondta kissé hivalkodó mosollyal, majd minden átmenet nélkül ezt kérdezte: – Nem akarna ide emigrálni? Az első napokban komolyan beszélgettem vele, de akkor már nem tartottam érdemesnek komoly-igazat szólni vele. – Több értékes ismeretséget kötöttem; H. A. Visser nagytiszteletűt is megismertem, s ő megígérte, hogy otthon maradt

kisfiamat egy, a magyar gyerekeket üdülésre utaztató vonatra felveszi, sőt, azt is elintézi, hogy a gyereket – aki 1945-ben maradandó bénulást szerzett egy, a Balaton mentén kapott gyerekparalízisből – kezeltetné is; a hollandok tudtak már ebben az időben valami orvosi eljárást, ínátültetéshez hasonlatosat. Sluimersnek tehát csak tréfásan feleltem, azt mondtam neki: – Hogyan maradhatnék itt, hiszen minden rajtam levő darab kölcsönben van, azokat vissza kell adnom a tulajdonosaiknak. Ezen is nevetett. – Vissza lehet küldeni a kölcsön holmikat – mondta –, persze nehéz volna ruhátlanul itt maradnia. De biztosan kapna más holmikat az adakozni olyannyira szerető, jó hollandoktól. – És amilyen csinos – udvarolta –, hogy holland állampolgár lehessen, esetleg feleségül is venné valaki, szabad férfiú. – No, már ha nagyon akarnék, és ha szabad volnék én is – mondtam. Az engem odahaza repesve hazaváró kisfiamról nem szóltam neki. Sluimerssel keringőztem még egyet – a kölcsönkapott nagyestélyi ruhában, egy, a kongresszus résztvevőinek tiszteletére adott fogadás után, ezzel aztán amszterdami „privátoskodásorn” abba is maradt. Volt éppen elég dolgom a kongresszuson: két nagy tekintélyű teológiai professzorral is sikerült interjút készítenem – ezeket Pestre küldöttem haza, ottani lapokban jelentek meg; egy interjút a Christianisme című francia egyházi újság szerkesztőjének adtam el – idézőjelbe téve az „eladást”. Pénzt nem kereshetett ott külföldi kiküldött, ehelyett a derék szerkesztő vásárolt a cikk honoráriumaként számomra egy puha, vajsárga holland pokrócot, miből is, mikor Pestre végre hazatérhettem, egy saját nagykabátot csináltathattam. A kongresszus napjaiban más, a hollandok szempontjából sokkal fontosabb események zajlottak, mint az egyházközi szervek világkongresszusa. Ekkor mondott le a trónról Vilma holland királynő, ekkor lépett trónra Juliana. Trónbeszédét nem Hágában, hanem az amszterdami Neuwe Keerk nevű, kétezer személy befogadására elég nagy templomban tartotta, mely templom szépsége, nagysága, több, benne elhangzott nagy szónoklaton túl, arról a legnevezetesebb, hogy mikor a nácik megszállta Hollandiában elrendelték a zsidóknak a Dávid csillag viselését, több ezer színárja, református hollandi ember tette fel maga is ama rettenetes sárga csillagot, s úgy vonultak fel éppen ebbe a templomba. Vilma királynő és az akkor már férjes, kétgyerekes Juliana trónörökösnő a náci

megszállás alatt Angliában élt. Most a királyi palota erkélyéről intézett beszédet Vilma királynő az amszterdamiakhoz. Látom benső képernyőmön ma is a kis öreg, köpcös királyasszonyt, amint eléggé harsogó hangon búcsúzik a beláthatatlan sokaságú tömegtől. Ott voltam a tömegben magam is. Vilma királynő búcsúja után Juliana lépett ki az erkélyre, oldalán férje, karjában vakon született kisleánykája, kit is talán ritkán szokott maga emelgetni, ápolgatni, mert meglepően ügyetlenül ölelte magához. A gyereket háttal fordította a közönségnek, s amint az új királynő a kicsit magához ölelte, annak a ruhácskája alaposan felcsúszott, és kis bugyis fenekét mutatta így a nézősereg felé. A holland közönség mámorosan ünnepelt. Csak úgy zengett a tér az üdvrivalgástól, becenevét kiáltozták a trónra lépő, új királynőnek, aki oly nehéz, válságos időkben vette át a királyságot. Az üdvrivalgás egy szót harsogtatott. Így: Julianchi! Julianchi! Julianchi! Juliana a kongresszus résztvevőinek tiszteletére egy fogadást is rendezett, azon ő ugyan nem volt személyesen jelen, egy férfiú – vélem a kultuszminiszter – üdvözölte nevében az előtte felvonuló főbb, papi nagyságokat, püspököket. Mi, kis újságtudósítók ezt a felvonulást, köszöntgetést csak a nagyterem túlsó sarkából néztük, de legalább remek frissítőket ihattunk. Akkor ittam életemben először – az oly erősen alkoholellenes Hollandiában, ahol nyilvános helyen nem illik szeszt inni – az azóta világszerte elterjedt, divatba jött coca-colát. A város ezekben a hetekben túlontúl is ki volt díszítve, lobogózva. Minden épületen, de még a csatornák kismotoros, vagy kézi hajtású csónakjain is az Orániai-ház színe díszelgett, sötétnarancssárgabarnás szalag, zászló, virágdíszítés. Ebben a sötétsárga színben égtek a város közúti villanylámpái is. Az 1948-as Amszterdamról minden pompásat és jelentőset egybevetve, a legmaradandóbb emlékem az utcák elmondhatatlan tisztasága maradt. A hollandok hetente házaik falát is lemossák. Az utcák mint a frissen tisztított tükrök, fénylenek. Minden magamat ellátó munka közül a cipőtisztítástól ódzkodom legjobban. A kölcsönbe kapott cipőt illett volna mégis gondoznom. És éppen elég sokat jártam gyalog a szépséges Amszterdamban, de a tisztára súrolt utakon soha, két szem por sem tapadt a cipőmre; nem kellett azt még csak felületesen sem letörölnöm.

Egy kongresszuson, ahol nemzetközi társasággal találkozik, ismerkedik a kiküldött, nemigen lehet tapasztalatot szerezni a sajátos, az igazi bennszülött hollandi életformáról. Annál bővebb tapasztalatot szerezhettem erről Leidenben, hová Keés Boer épületalkatrész-nagykereskedő felesége, otthoni ismerőseim rokona, Zilahi-Éltető Júlia hívott meg. Júlia a húszas évek derekán, tízesztendős korában került Hollandiába, egy magyar gyerekeket istápoló holland akció révén. Pártfogói annyira megszerették, hogy haza sem engedték, örökbe fogadták, felnevelték, taníttatták, majd meg férjhez is adták eme Keéshez, kitől két szép leánya lett Júliának. Csodák csodájára nemi felejtett el magyarul, csak kissé szokatlan magyar kifejezéseket használt – afféle magyar gyereknyelvet. Gyerekeit is megtanította magyarul, sőt, a holland férj is tudogatta nyelvünket. Engem mindenesetre magyarul üdvözölt, és az ő Júliától tanult eléggé sajátos magyarjával így szólt: – Téged Isten hozta. Én református templom ember. Pá neked. A „református templom ember” – ami alatt Keés azt értette, hogy ő egyháztag és református, kálvini vallást követ – éppen mosogatott, patika tisztaságú konyhájukban, mikor megérkeztem hozzájuk. Mint a kevés szabad terület miatt általában fölfelé építkező hollandok, ők is emeletes, szűk lépcsős házban laktak. Fönt, az emeleten minden családtagnak külön-külön hálófülkéje volt, lent a fogadószoba meg az ebédlő; ez nyomban a konyha mellett. Mosogatás és törölgetés után a házigazda rögtön újra megterítette az ebédlőasztalt – a következő étkezésre való edényekkel. Annak semmi értelme – magyarázta később Júlia, hogy az ember az elmosott edényt elrakosgassa, aztán megint előszedje, és terítsen újra. Az asztal legyen mindig terítve. Az időbeosztás fontos dolog. Odafönt, a hálókban a takarítás után felfrissített ágyak is legyenek mindig lefekvéshez újra visszavetve, hiszen azokban amúgy is csak alváskor tartózkodnak. A leányok a nappalinak nevezhető szoba egy-egy külön sarkában tartották asztalaikat, azok mellett tanultak. Keés irodája nem a házban volt, hanem a városban. Ebédet Júlia készített. Ebéd? Igen jó ízű dolgok voltak, apró adagok, ízléses tálalásban, s ami nekem a legkülönösebb volt, minden tányéron egy kocka alakúra vágott kenyérdarab hevert; a lecsó vagy más főzelékszerű ételt a kenyérre illett rákanalazni, és késsel, villával úgy szelni s elfogyasztani, hogy a tányérra lehetőleg ne csöppenjen a kenyérre kent főzelékből egy csöpp sem. Olyant sohasem láttam – más holland háztájon sem –, hogy valaki törte-harapta

volna az ételt, akár a húsétel mellé tett kenyeret. A kenyeret megbecsültén tányérba kell tenni, rá a húst, s vágni maszatolás nélkül azt is. Étkezés előtt Keés „református templom emberhez” illő módon egy jókora képes Bibliából felolvasott egy részt, majd mindenki némán meghajtotta a fejét, enni ezután lehetett. A kocka alakú kenyérre tett hús vagy főzelék elfogyasztása után Irenche, a nagyobbik lányka hordta ki a konyhába a teljesen tisztán maradt tányérokat, majd a magyarosan: Rózsikának hívott másik leányka állt föl, és tálalt mindenki elé két piciny tányért, egyik tányérkán egy édes sütemény, másikon egy sós sütemény. Mennyire iparkodtam, el ne morzsázzam azokat, merthogy a süteményt kézzel ették. Ezek után jött az utolsó fogás, ezt Júlia hordta be: egy-egy jókora üvegpohárban valaminő lekvárral összekevert joghurt. Meg is jegyeztem az első apró tányérok látta után, hogy milyen szép, nagy kristálypoharai vannak, mire így szólt Júlia: – Csak a tejféléket tesszük nagy pohárba. Te találod talán úgy, hogy nálunk olyan hogy is mondják? Olyan minden picinyes, igaz? Talán kicsinyest akart mondani? No, nem kicsinyes a vendégszeretetük, szó sem lehet erről. De a picinyességben, ahogy Júlia találta – talán régi gyereknyelvéből maradt szóval – új hazáját jellemezni, van valami. Aprólékosság, percre beosztottság, kimért, kis időszakokra osztott rendszeresség. Keés sajnálta, hogy hétvége lévén, nem tud elvinni, kocsikázni egy kicsit (majd sétálunk Júliával a városban „egy picit”). Keésnek negyvennyolcban csak egy autója van, szombaton ő még bent dolgozik az irodájában, vasárnap templomba megy, a hétvégére azt az egyetlen kocsiját a cégvezetőjének kell kölcsönadnia, mert annak nagy családja van, autója viszont nincsen, és az ilyenkor tud egy kis kirándulást tenni családostól a Keés kocsiján. Júlia megelégedett asszonynak, boldog családanyának látszott lenni. Röpke félórákra – takarítás és ebédfőzés között – ráért elsétálni velem valami nem túl messzi helyekre. Először is az egyetemet mutatta meg, melyről nem tudta, hogy hány magyar tudós alma matere volt valaha. Annál büszkébben mesélte, hogy Juliana ide, Leidenbe járt egyetemre, együtt a többi polgárleánnyal. Elvitt Júlia rövid látogatásokra leideni ismerőseihez is, és a bennszülött hollandoknál, mindenütt ugyanazt a percre beosztott, gondos szorgos, „picinyes” életformát ismerhettem meg. Például ahogyan a napi étkezésüket is hat vagy hét

alkalomra osztották el. Kávézás, teázás napközben, percekig tartó pihengetés munkában töltött időszakok között. Megismertem az úgynevezett Első Hágai Magyar Női Clubot is: közel van Haga Leidenhez is; mi nincsen közel egymáshoz Hollandiában? És Júliáék elvittek oda egy estefelé, mikor is azt csodálhattam, hogyan élnek ebben a városban évtizedek óta odagyökerezett magyar asszonyok, akik hetente összegyűlnek, magyarul beszélgetnek, és fő tevékenységük az, hogy holland barátaikat rávegyék az otthoni, az óhazabéli magyaroknak, különösen a gyerekeknek pártolására. Ez időben már készült is egy társaság rá, hogy gyerekeket kiszállító vonatot indítsanak – kórházkocsival, ápolónőkkel felszerelten Pestre a magyar gyerekekért –, s erre a vonatra szerettem volna felvétetni otthon lévő kisfiamat. (Fájdalmas emlék – noha nem éppen útirajzba illő, de kortörténetileg jellemző –, hogy ezt a Hágában már összeállított szerelvényt 1948 augusztusa után az akkori magyar vezetőség nem fogadta; meg is jelent a Szabal Népben egy cikk róla, valamely olyas szöveggel, hogy „nem koldulunk segítséget a – megjelzőzött –»Nyugattól«”. És bizony, az akkori pesti holland konzul oly igen megbántódott amiatt, hogy nem kell a magyaroknak a hollandok segítsége, hogy gyerekem számára külön útlevélhez sem adott vízumot, bár igen könyörögtem evégből neki.) De ez már hazatértem után történt; emlékeimben még ott vagyok Júliáék társaságában, és lévén estefelé, mikor ráérnek az idejüket oly igen beosztó holland asszonyok egy félórát traccsolni is, az aktuális rémtörténeteket sorolják. Ki, melyik ismerősük érkezett meg Indonéziából? És milyen körülmények között? – Vajon mi lesz most szegény Trudi de Flinesszel? – emlegették. Leánykori barátnőjük volt. Egy holland orvos tizenharmadik gyereke, ápolónői tanfolyamot végzett. Hollandiában minden polgárleánynak kell kenyérkereső foglalkozásának lennie. Trudi idővel jól ment férjhez, a férje bankár volt, és egy holland bank megbízásából Indonéziában dolgozott. Ott éltek Trudival, két gyerekük lett. Indonéziát megszállták a japánok, de Flinest elfogták, koncentrációs táborba zárták és – mint mondták – ki is végezték, az asszony, két gyerekével éveket töltött japán fogságban, most érkezett haza a két gyerekkel Indonéziából; vajon mi lesz vele, miből fog megélni? És mi lesz azzal a töméntelen sok munkanélkülivel, aki most Indonéziából is ideözönlik? Rendelet is kelt róla, hogy a magánvállalkozók ezentúl az eddiginél több munkást alkalmazzanak – ezt Júlia mondta –, de a többi polgárasszony is azon

siránkozott, hogy el fognak szegényedni. Nehéz, válságos időket él át a náciuralom óta felszabadult Hollandia. Emlegették ezek a hágai nők, hogy egy-egy tüntetésre ők is feltették néhanapján a sárga csillagot, míg a nácik el nem kezdték koncentrációs táborba hurcolni az üldözött zsidókkal rokonszenvezőket, őket segítő rejtegetőket. Egy Coori Ten Boom nevű lelkészleány majdnem három esztendőt töltött, testvérével együtt, a zsidó, a kommunistagyanús, az üldözötteket segítő internáltak között. Nagy átalakuláson megy át az ország – beszélték. Az új királynőt kissé sajnálkozva emlegették, milyen nehéz sora lesz most majd! Aztán megengedtek maguknak Juliana királynőről szólva egy jámbor anekdotát is. Egyikük azt mesélte, hogy abban az időben, mikor a királynő a leideni egyetemre járt, fülébe jutott, hogy társnői a küllemét nem a legtetszetősebbnek tartják, s hogy éppen vaskos, zongoralábszerű alsótagjai miatt gúnyolódnak rajta, amire is népes diáksereg előtt úgy nyilatkozott volna Juliana: „Hallom, nehézkes, vastagnak tartjátok a lábaimat. Remélem, eléggé erős oszlopok lesznek arra, hogy megállják majd rajtok, és magammal együtt fenntartsam az országot is”. Folyt a terefere az átalakuló Hollandiáról. Mennyi minden megváltozik! Mennyi háborús romot kell eltakarítaniuk, nagyon félnek az elszegényedéstől. Még a régi utcanevek is megváltoztak a háború után, ma már van Roosevelt, Churchill meg Stalin sugárút is Amszterdamban. Kérdezték, nagy változások vannak-e odahaza, Magyarországon is, ahol évtizedek óta egyikük sem járt. Megkérdezték, hogy könnyen kaptam-e útlevelet? Ők most nem éppen akárhová utazhatnak – útlevél nélkül. Belgiumba persze igen; – ó – mondta egy asszonyka –, némely holland férjek, akik idehaza oly példás családapák, odajárnak szórakozni, mulatni, a „hámból kirúgni”. Elgondolkoztam rajta, mi lehet az oka, hogy a holland férfiak – a fiatalja éppen – többnyire jóképű, néha éppen szép emberpéldány, ám a holland polgárasszonykák nem dicsekedhetnek testi szépségükkel, talán mert túl sok tejterméket fogyasztanak. Túltápláltak, túl kövérek, önmagukat kevésbé gondozzák, mint háztartásukat. Házuk tája kívülről-belülről csillog, ragyog a tisztaságtól, de ők maguk kissé aludttejszagúak. Júlia megkérdezte: – Nem félsz menni haza? – Mitől kellene félnem?

– Hogy nektek is minden változik, és akkor talán te neked az nem lesz jó. Azt hiszem, fanyarul mosolyodhattam el, s csak azt feleltem, hogy engem – írói munkásságomat és a háború alatti emberbaráti magatartásomat figyelembe véve – az otthoni írószövetség, meg az újságíróké is igazolt. Vissza kellett térnem a kongresszus záró gyűlésére, s mielőtt hazaindultam volna, még csak némi városnézés, Amszterdam csodálása következett. S végtére is 1948. augusztus végén azzal az érzéssel tértem haza, Pestre, hogy ez a gazdag, jószívű néppel teli Hollandia változatlanul retteg az elszegényedéstől, de a maga sorsának rendezésén túl azért egyre azon is buzgólkodik, hogy másokon segítsen, más nemzetek háborúsújtottainak sorsával törődjék.

Hollandia – húsz év múltán

1968–69-es körutam során, az angliai Essexben töltött boldog hetek után Londonból startoltam első „megállómként” Hollandiába. Volt már értesülésem arról, hogy Hollandia az elmúlt húsz év alatt nem szegényedett el úgy, amint attól polgárai 1948-ban rettegtek. Júlia Boer 62-ben járt idehaza. Majdnem negyven éve, gyermekkorában elhagyott hazáját bizony alig-alig ismerte fel. Leginkább a Balaton környékének szépsége vonzotta, s töprengett is rajta, hogy vehetne-e, mint külföldi honos, egy Balaton-parti nyaralót? Meg is tekintettünk néhány eladó villát; Júlia ekkor szörnyűségesen drágának tartotta az 1962-es évi telek- meg házárakat itthon, s mondta is: – Nem, itt nem veszek semmit. Inkább Spanyolországban építünk egy villát. Most az járja nálunk, hollandoknál: nyaralót venni Spanyolországban. S nemcsak magánosok építkeznek ott, mint mondotta. Alicante fürdőövezetét majd’ mindenütt hollandok építették ki; vagyis, mint nagyjából számomra kiderült, a holland polgárok egy nagy csoportja a valamiként Indonéziából „kimentett” vagyonát Spanyolországban fektette be. S kamatoztatta bizonyára. Nem értek közgazdasághoz, éppen nem a kapitalista országokéhoz, de azt húsz év múltán megtapasztalhattam, hogy gyarmatai elvesztése ellenére sem szegényedett el Hollandia.

Húsz év alatt a szegény, meggyötört özvegy, a kétgyermekes indonéziai menekült, Trudi de Flines is talpra állt; éjjel ápolónőként működött, nappal pedikűrözött, gyerekeit neveltette; Utrechttől nem messze az erdős, szép Zeist városkában takaros házat vett, majd, meg mint több nyelvet beszélő idegenvezető kereste egyre vajasabb, dúsabb kenyerét – és szinte megállás nélkül jótékonykodott. Coori Ten Boom az egykori koncentrációs tábort járt volt lelkészleány egy új vallási szekta alapítójaként vallásos tárgyú elmélkedéseket író, neves szerzőnővé lett; módos, szép házában élt, és még a királynő is fogadta olykor, hogy neki egy-egy kérdésében lelki tanácsot adjon. 1968-ban voltaképpen a bátyám egykori menyasszonyának, özvegy Y. P. Mariának – Rietjének – vendége voltam, aki sohasem bocsájtotta meg magának, hogy annak idején nem ment el falusi magyar papnénak. Ezért holland férje halála után egyre a magyarok gyámolításával törődött. Gyakran járt nálunk, rászorulóknak való használt ruhákat s más szeretetcsomagokat szállított, osztogatott s nemcsak magyarországi, hanem erdélyi hittestvéreinek is. Jobban mondva: „volt hittestvéreinek”, mivel ő – s nemcsak ő – egykori szigorú kálvinista hitét feladta, és a Hollandiában fellángolt s nagy teret hódított új szektának híve lett. Hollandiában 1968-ban az egykor oly erős, hatalmas, erkölcsöt, magatartást megszabó kálvinista templomokat gyéren látogatják; inkább csak sátoros ünnepeken telnek meg ezek. Még a nagyon is konzervatív Keés Boer is csak akkor ér rá református „templom emberségét” gyakorolva templomba is járni, ha éppen nem Spanyolországban építkezik kiterjedt, megnagyobbodott épületalkatrész raktárának tárgyaiból. Az új holland szekta valaminő keveréke a pünkösdista, a neobaptista, az utolsó ítéletet várók hitének; felnőttként újra megkeresztelkedett tagjaik nem templomokban, hanem valamely más gyülekezeti teremben találkoznak. Utrechtben, Maria társaságában éppen egy bútorgyár kultúrtermében folyt az új vallás szertartása, ahol volt színpad is. Ennek az új vallásnak hívei hisznek benne, hogy ők, mint „Isten megigazult gyermekei”, kézrátétellel, imádsággal betegeket gyógyíthatnak, gyülekezeteikben tagjaik nyilvános vallomásokat tesznek, olykor éppen „nyelveken” beszélnek, vagyis oly elragadtatottan szólnak, hogy azt megérteni nem lehet embernek. Hitük szerint az Úristen megérti imájukat. Rietjével imádkoztunk reggeli előtt, reggeli után, ebéd előtt, ebéd után, uzsonna előtt és utána, és este háromszor is, és mindig hálaadással kezdve az imát. Annyit meg is tanultam, hogy „Teenk Ü”: köszönöm Neked.

Összejöveteleiken és házi imádságaikon kívül más népekért is tartanak imádságos összejöveteleket. 1968-ban éppen Izraelért imádkoztak minden keddi napon és küldtek a háborút viselt izraelieknek élelmiszert, ruhát s még tartósított vért is a sebesülteknek. Hitük szerint akkor lesz – nem az egész világnak, hanem – a napjainkban tartó rossz, ferde világnak vége, s ezért fohászkodnak, mikor az egész Izrael elfogadja Krisztust, Krisztus követését. Rietje indíttatására az új szekta egy népes csoportja a magyarok lelki megvilágosodásáért hetente egyszer, hétfőn este kilenckor imádkozott. De nemcsak imádságaikat küldték „érettünk”, a magyarországi árvízkor hatalmas ruhaneműs csomagokkal látogattak ezek a hollandok hozzánk. Mutatott is nekem De Flines asszony egy köszönőlevelet, melyet a komáromi tanácstól kapott anyagi segítségükért. Ama gyári kultúrteremben egy nyilvános újrakeresztelést is végignézhettem: a kis színpadra jókora fürdőkád volt állítva, színültig vízzel telten. A megkeresztelendő személy – egy kelet-európai volt református pap – talpig fehér ingben állott a medence előtt, lent, a nézőtéren a hívek énekeltek, a gyülekezet vezetője meg befogta az orrát a megtérítendőnek, és tetőtől talpig benyomta azt a medencébe, hogy onnét perc múltán „újraszületve” kelhessen ki a hívő nézősereg hozsannázása közben. Ezek az új szektások Pál apostolnak a Kolossébeliekhez írt levelének egyik zusát magyarázzák úgy, hogy nekik felnőtt korukban kell keresztelkedniük, mivel abban a bibliai részben az áll, hogy eltemettetünk a keresztség által bűnösen, és új életre keltünk a keresztség által. – Nos, ők a vízben „eltemetkeznek” egészen belemerülve, és állítják, hogy a gyerekkeresztelés nem érvényes, hiszen a csecsemő nem öntudatosan választja hitét és felekezetét. Az új szekta számos térítő buzgólkodása és igen kiterjedt jótékonykodásán túl az általános béke „építésén”, a nemzetek megbékélésén is buzgólkodik. Hollandiára nézvést pedig az volna 1968-ban egyik legfontosabb feladatuk, hogy a hippizmust eltöröljék, és megmentsék az elzülléstől a fiatalokat. Akár úgy, hogy a hajléktalanul „lakni” szerető hippiket házaikba csalogassák, hogy felruházzák, sőt, hogy rávegyék őket: ne csak az utcán gitározzanak, hanem menjenek el éppen az ő gyülekezeteikbe, s ott szent énekeket pengessenek, s ezért majd bőséges megvendégelésben részesülhessenek. Hogy mennyi a hippi Amszterdamban 1968-ban, azt látni sem volt egyszerű. S mivé lett a húsz éve még oly ragyogóan tiszta nagyváros! A grachtokon

csatornákon nem narancssárga királyi lobogók libegtek, hanem döglött macskák, patkányok, papírhulladék, rothadt gyümölcs úszott. Az utcákon bokáig ért az elhajított szemét. A múzeumok kapuiban, a bejáratoknál keresztben feküdt egyegy hippi fiú vagy hippi lány; ha be akartál menni, át kellett lépned rajtok. Volt már saját cipőm, de azt a mocskot, ami az amszterdami utcákon tapadt rajok, legönbüntetőbb perceimben is csak nagy nekifohászkodással tudtam-bírtam eltávolítani. Vélem, mára – mint világszerte általában – Amszterdamból is eltűntek, felszívódtak már a hippik, és tisztogatják megint ezt a nagyvárost. Akkor 1968ban – az igazság kedvéért el kell mondanom – csak. Amszterdam volt ilyen embertelenül zsúfoltan koszos. Utrecht a régi tiszta, Hága éppen ragyogóan fehér, mint mindig is; csak az ekkor már majdnem teljesen újjáépült Rotterdam kikötőjében látszott kevés építkezési hulladék. Rotterdamot Maria egy idős „hittestvérének” kíséretében látogattam meg. Voltaképpen nekem kellett a kedves, Régimódi hölgyet támogatnom; mint mondta: még életében nem utazott mozgólépcsőn, és szédült kissé, mikor kérésemre és támogatásommal mégiscsak felliftezett velem a rotterdami kikötőben felépített, lassan körben forgó toronyház éttermébe, hogy ott költsük el ebédünket, s onnan nézhessük a megújuló holland kikötőt. Hollandia annyi nevezetessége mellett volt valaha a szélmalmok híres országa is. Megvannak ezek a szélmalmok 1968-ban is – és bizony nemcsak mint műemlékeket őrzik azokat. Úton-útfélen hirdetés olvasható (az angol és német nyelvek nyomán kissé értegetem már a hollandot is). Ezek a hirdetések arról szólnak, hogy ez meg ez, itt meg ott, az a szélmalom is eladó. A vevő összesen 1, azaz egy holland guldent (forintot) tartozik fizetni egy ilyen szélmalomért. Ha megfizette, akkor telekkönyvileg a malom tulajdonosa lesz, de köteles ebből a szélmalomból valaminő büfés, bisztrós, italméréses, turistákat szórakoztató helyiséget kialakítani. A szélmalom átalakításához nem túl magas kamatért kaphat állami kölcsönt, aztán ha elkészült a szélmalomcsárdája, kereshet, gazdagodhatik, a kereseti és jövedelmi adó tisztességes megfizetése mellett. A holland városokban 1968-ban éppen olyan sok az autó, mint mindenütt szerte Európában; csak éppen annyi a különbség, hogy sokkal rendszeresebben, szabályosabban közlekednek ezek a nagyon is rendszerető hollandok, mint más európaiak. Maria végigautóztatott az országon, de tartós „dugóba” egyszer sem kerültünk. És dehogyis hagyták abba a hollandok kerékpározó szenvedélyüket. Széles sztrádákon most külön sávja van a holland kerékpározónak.

Találkoztam újabban – 1957 és 1960 között – Hollandiába települt „új magyarokkal” is, és jellemzőnek találom, hogy többnyire fiatal és középkorú értelmiségiek kerültek ezekben az években oda. Talán olyan szülők gyerekei, akik valamikor mint „feltáplálásra szoruló szegény magyar gyerekek” nyaraltaküdültek Hollandiában, s szüleik jó emlékei miatt vágytak éppen odakerülni. Úgy láttam – amennyit láthattam belőlük –, boldogulnak. 1968-ban egy magyar férfi a nemzetközi kiadványairól híres, hatalmas könyvkiadó vállalatnál, a Moutonnál lektorkodik; Kibédi Varga Áron, költő az amszterdami egyetem francia tanszékének a professzora; és nem vált sem belőle, sem az általam ott megismert hollandiai „új magyarból” sem kapitalista, sem szektás újhitű, de még hippi sem. Alacsonyan szálló, belföldi repülőgépről a legérdekesebb a holland mezőkre letekinteni. Mintha tarka sakktábla volna a holland alföld, úgy osztják szabályos négyszögekre a földet a csatornák. Nyárutón jártam ott utoljára, mikorra már el kellett volna virulniuk a jácint- és tulipánmezők virágainak, de úgy látszik, valaminő új eljárással egy évben kétszer is virágoztatni tudják e híres szép növényeket: csakúgy virított alattunk a föld. Talán egy új virágexportlehetőséget szereztek ezek a szorgalmas kitartással egyre gyarapodni látszó hollandok. 1968-ban átlagpolgár – olyan, akivel találkozhattam – nem nagyon emlegette a háborús sérelmeit, ellenállásukkal sem dicsekedett ekkor már senki előttem. Mindössze Keés barátunk őrizte egy öreg Bibliába rejtve az egykor ellenállási dacból, üldözöttek pártolásából – református „templom ember” létére is – mellén hordott sárga csillagot. És az egykor, a nácikkal kollaborált, megbüntetett hollandokról sem beszéltek már. Annál nagyobb kultusza támadt a kis Anna Franknak, az ártatlan üldözött kislánynak, kinek naplóját ismerjük mi, itthoniak is. Három szobrocskáját is láthattam; egyet Hágában, másikat Rotterdamban, a legkedvesebbet egy utrechti lakóház előtt. Könnyezve állta körül ezt a fájó emléket megmutató holland társaságom. Csak út közbeni emlék mindez Hollandiáról. Három hét múltán a KLM gépén indultam a több leszállással megszakítandó, tizenhat óráig tartó útra Amszterdamból Buenos Aires felé. Miért is írok régi emberekről, régen látott tájakról egy-két évtizedes emlékképeket? Napjaink Hollandiája semmiképp sem lehet ugyanaz, aminő volt

csak tíz évvel ezelőtt is. Korunk forradalmi gyorsasággal történő alakulása, változása olyan folyamat, aminőt formabontó, az idő sorrendjének összedobásával, egyidejűséget és múltban történőt egybedolgozó nagy regényírók sem tudhattak – eleddig – múlhatatlanul hitelesen ábrázolni. Mozgó, változó világunkról egy-egy, már statikussá merevült emlékkép talán mégis jelzi valamennyire új idők új utasainak azt, hogy amit most, avagy majdan lát – például Hollandiából –, volt máskénti, más formátumú is.

USA-BAN MÚLÓBAN A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS?

Erről a kérdésről pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt szerezhettem egyesült államokbeli látogatásaim alatt. Esztendők során 1965 és 1978 között más és más apró, de mégiscsak jellemző különböző élményekben lehetett részem. Aszerint, hogy mikor és hol, az Államok melyik területén találkozhattam a szóban forgó jelenséggel. Általánosságban azt mondhatnám, hogy azok a színes bőrű amerikaiak, kiket láttam, vagy akiket éppen közelről is megismerhettem, akiknek otthonában is megfordultam, semmiképp sem tartoztak egyazon társadalmi osztályhoz. A New York-i Broadway-n nyitott versenyautójában szivarozva kocsikázó fekete képű férfiú bizonyára nem úgy gondolkodik a világ folyásáról, mint teszem azt Hatty Davis, a chicagói Bryn Mawr szálló szobalánya, akit a külső Michigan úti lakásán meg is látogattam; a Jelly Factoryban (lekvárt készítő üzemben) órabéres Mr. Davis sem lehet azonos felfogású megannyi neves, fekete mozisztárral. Ismertem fekete bőrű portásokat, szakácsnőket és háziszolgákat, színes ábrázatú egyetemi hallgatókat, megannyit állami egyetemről; láthattam néger szenátornak, kongresszusi képviselőnek arcképét újságokban; a saját tulajdonú autójukkal fuvarozó taxisofőrökkel, megannyi feketével sokat s kitartóan beszélgettem. Tudvalevő, hogy a faji megkülönböztetés törvényes eltörlése óta sem kötelezhető egy magánvállalat arra, hogy színes bőrű embert alkalmazzon, viszont az állami kezelésben lévő intézményeknél feltűnően sok a fekete bőrű alkalmazott. Különösen északon fekete rendszerint a levélhordó, gyakran a postai tisztviselő, a repülőtéri vámhivatal kezelője. Délen nagy jövedelmű fekete orvos otthonában jártam, s igen jó barátnőmmé lett egy nyugdíjas, módos, okos és műveit tanítónő a georgiai Atlantában. Tulajdonképpen személyesen előbb ismertem bennszülött fekete bőrű amerikait, mint hozzám hasonlóan sápadt arcút. 1948-ban a világegyházak első kongresszusán, Amszterdamban, ahova fő- és közrendű papok, egyházi lapok tudósítói közül háromszáz országból érkeztek résztvevők. És az USA-ból nemcsak nagy, óriáskígyó hosszúságú Lincoln gépkocsin száguldó, fehér bőrű papi nagyságok, hanem, jó néhány fekete bőrű, methodista, baptista, presbiteriánus fekete lelkész is. Papok többnyire tagolt-érthetően szoktak beszélni, azért is érthettem szót akkor még inkább csak olvasáshoz, de helyes kiejtéshez nem szokott „angolommal” a fekete tiszteletesekkel, no meg azért is,

mert minden ott jelenlévők között őket érdekelte leginkább az a tudósító, akinek mellére tűzött céduláján ez a szó állott, hogy: Hungary. Egyik fekete pap bácsival későbben az USA-ban is találkoztam ezek közül, ugyancsak az egyházak közti összejövetelen. Éppen ez a reverend Dickson mutatott volt be egy szerény, kedves, szalmakalapján egyetlen művirág rózsát viselő papnénak, a később oly galád módon meggyilkolt Martin Luther King jr. édesanyjának.

Az amerikaiak xenofóbiájáról

(idegengyűlöletéről, idegentől való irtózatáról) nem egy egyesült államokbeli tudós értekezik. Roger W. Wescott antropológus, a Madison University tanszékvezető professzorának felfogása szerint – amint azt a The divine animál (Az isteni állat) című munkájában tüzetesen ki is fejti – az átlag amerikai fehér ember idegengyűlölete, idegenektől való félelme több gyökerű. A kérdés az, hogy melyik amerikainak ki az idegen? Wescott szerint tulajdonképpen az a fekete, aki mint régen behurcolt rabszolga esetleg sokkal régebben él az Államokban, mint a tőle idegenkedő fehér, lehet gyűlölet tárgya más fajtája miatt, de lehet irigységből is. Wescott szerint a feketék az emberiség világszínpadán később jelentek meg, mint a fehérek – ezt tudományos érveivel bizonyítgatja is –, s ezért többet bíróknak, jövőképesebbeknek, túlélőknek tartja őket, a fejlődés szempontjából a fehéreknél potenciálisan több értékűnek, s úgy véli, ezt irigylik a feketéktől némely fehérek. A második világháború után jött divatba a fehér amerikaiaknak a feketékkel szemben érzett „guilt feeling”-jéről, bűntudatáról írni, cikkezni, szónokolni; ez a felfogás a hatvanas évekre oda módosult, hogy azóta egyes pszichológusok szerint inkább csak a maradék indiánokkal szemben érez „bűntudatot” az átlag fehér amerikai, de ezt a bűntudatát – mint azt magam is tapasztaltam – jótékonykodással kompenzálja. (Nem volt olyan vasárnap amerikai tartózkodásom alatt, hogy be ne csöngetett volna valaki, aki éppen egy-egy indián iskola istápolására, indián kórház felállítására, indián rezervátum körülményeinek megjavítására perselyezett.) Az oly sok nemzetségből keveredő Egyesült Államokban igen sokrétű az idegenektől való tartózkodás, félelem vagy éppen gyűlölet. Van, aki a

mexikóiakat utálja; sokan rettegnek a Puerto Ricóiaktól, de a New York egyik negyedében, a Bronxban élő néger is gyűlöli az ugyancsak a Bronxban élő, valahonnét Európából odakerült zsidót. Sajátos helyzetemben, mivel igazi amerikaiak között többnyire egyházi emberekkel lehettem együtt, egyre azt tapasztaltam, hogy azok az amerikaiak hírét sem ismerik faji megkülönböztetésnek, idegentől való rettegésnek; gyűléseiken, egyházi szertartásaikon igen jó barátságban voltak s vannak együtt minden színárnyalatú emberrel, ha az ugyanazt a vallásos világnézetet vallja, mint ők. Az amerikai feketéktől való félelmet legközelebbről bizonyos, az USA-ba bevándorolt magyaroknál figyelhettem meg. Egyes amerikai bevándorolt magyarok, mintha akként akartak volna „igazi” amerikaivá asszimilálódni, hogy felvették az éppen közelükben, környezetükben élő, régebbi fehér amerikaiaknak négert rettegő szokását, négert gyűlölő magatartását. Úgy figyeltem meg, hogy többnyire a régebben az USA-ba került magyarok ilyen „négerellenesek”. Az 1956 után az USA-ba bevándorolt számos magyar közt egyetlenegyet sem találtam, akinek valami baja, kifogása, ráfogása lett volna négerek ellen, négerekre. Láthattak ők éppen elég idehaza, Magyarországon tanuló, színes bőrű fiatalt, és itthoni nevelésük is hatott rájuk. Hanem a régebben Amerikába került magyarok! Azt is mondhatnám ezekről, hogy az – utó magyarok. Az utó magyar kifejezést Fellnerné, Korek Valéria író, műtörténész, kritikus egy könyvéből kölcsönzőm (utólagos remélt beleegyezésével). Egy szereplőjével ő nevezteti ekként azokat a bevándorolt magyarokat, akik nemzetiségüket elveszítik, akik a legrosszabb amerikai fehér életformához hasonulnak. Úgy láthattam, ezekből kerülnek ki a négerektől félők, feketéket rettegve gyűlölők is. Például egy bronxbéli ismerősöm, Sándor Kati. Kati 1948-ban került az Államokba; férje valamely általam ismeretlen unionban könyvelősködött; ő maga 1965-ben a Park Avenue egy igen előkelő üzletében fodrászsegédkedett. Egyik este kisírt szemmel, reszketve, feldúltan jött haza (én náluk szálltam meg három napra): Kati borravalóval dúsan megtömött táskája nélkül érkezett. Alig bírta elmondani, hogy a subway egyik állomása előtt, pillanattal az ajtó nyílása előtt egy hatalmas, néger fickó tépte le karjáról a retiküljét, a merénylő őt úgy mellbe vágta, hogy hanyatt esett, majd támadója, a táskával együtt kiugrott a nyíló ajtón – és nyoma veszett. Senki sem sietett Kati segítségére, még a földalatti földjéről is maga tápászkodott fel. Én csak –

mondta – ki ne merészkedjem az utcára, egyedül még nappal sem, és feketével soha szóba ne merjek állni. Horváth Zoltán is régen, 1945 tájt került az USA-ba, édesanyjával együtt. A Horváth mama jajongta el, hogy Zoltán fiának fényes nappal leütötte a szemüvegét az orráról egy szörnyeteg, ez az Amsterdam Avenue-n történt. Állítólag elragadta tőle tömött aktatáskáját, és akkor sem sietett senki Zoltán védelmére. – Csakis néger lehetett – vélte özv. Horváthné –, mindenki azt mondja, hogy rablásban, gyilkolásban ők vezetnek, és főleg azok, akik nőket támadnak meg tereken, parkokban és sokat megerőszakolnak. – Higgyem el – mondta, hogy előszeretettel a fehér hajú nőket teperik le, hiszen öreg nőknél többnyire van pénz is, meg hát öregek nemigen tudnak rúgni, védekezni, igen, azokra buknak – mondotta az idős asszonyokra. (Milyen szerencse, gondoltam, hogy én festetem a hajamat, és jó, ha a földalattira elég pénz van nálam, amit elraboljanak.) Retter Klotild, 1939 óta USA-állampolgár, egykor pesti lakos, egy olyan parkos kertkülváros lakója, ahol vannak néger háztulajdonos szomszédjai is. Ő rebegte nekem a borzalmat arról, hogy a diszkrimináció megszüntetése után, nevezetesen, mikor megengedték végre, hogy a feketék a fehérekkel egyazon magasvasúti, vagy földalatti kocsiban utazhassanak s ne külön, a hátsó kocsiban, számos „felszabadult” fekete átesett a ló túlsó felére. Feleltem volna neki, hogy hja, a sokáig elnyomás alatt tartott ember, ha „felszabadul”, gyakorta visszaél szabadságával, s szabadossá, túlkapóvá válik? – De értsd meg – érvelt Klotild –, itt az egyenjogúság óta egyetlen fehér rendőr sem merné az ilyent rendre utasítani. – Úgy láttam, vannak fekete bőrű rendőrök is. – Igen, igen leginkább forgalomirányításban működők, de hogy azok a fajtájuk ellen tanúskodnának? Ne hidd! Tanúskodni egyáltalán! Nálunk! Éppen egy fekete ellen! Ha az ember merészelne feljelenteni egy feketét, tanúskodni – például egy utcai rablótámadásban – senki sem mer, nem akar, nem ér rá; a tanúskodás elől lehetőleg meglóg minden fehér amerikai. Tudod te, mi az egyik legnehezebb állampolgári kötelesség itt? A jury duty.

Nehéz sora van egy esküdtnek

Engem is egyszerűen berendeltek zsürornak – panaszolta Klotild, aki már jócskán túl a hatvanon, még egyre egy Lasalle Street-i nagy, biztosító társaságnál dolgozik. Elmondta, hogyha kijelölnek valakit egy esküdtszék tagjául, az köteles azt a feladatot elvállalni, teljesíteni. Az esküdtszéki tagot, a tárgyalt ügy fontosságához mérten, néhány napra „internálják”. – Engem csak nyolc napig tartottak egy szállodai szobában, telefonálni is csak a férjemnek telefonálhattam, a napi sajtót behozta a hotelboy, és persze ebédet, vacsorát is kaptam, aztán csak a tárgyalásra mehettem ki a szállóból, de isten őrizz, hogy a tárgyalás alatt – ítélethozatal előtt – egyik esküdtszéki tag a másikkal szót válthasson, véleményt cseréljen. A nyolcnapi zsürorkodásra járó fizetést persze köteles a vállalatom – minden zsüror munkaadója – megfizetni, és tulajdonképpen ingyen lakik egy-egy zsüror a kijelölt helyen, a szállodát a per költségéből fizeti majd a vesztes. Sajnos, az alperes egy fekete asszony volt. Egy háztulajdonosnő ellen folyt a per, aki a szomszéd fehér tulajdonos kertjéből kanyarított el magának egy jókora darabot, és építkezett is azon. Sajnos, mi is háztulajdonosok vagyunk, éppen azon a környéken, s a ház az én nevemen van, ezért is szúrtak ki engem, mint szakértőt zsürornak. Az alperesnek nem volt igaza, én mégis mellette szavaztam; tudod, túl közel lakunk egymáshoz, féltem, mi lesz, ha elítélik, megtudja, hogy én is zsüror voltam, rajtunk áll bosszút. Sajnos elítélték. – És bosszút állt ő, vagy valakije? – kérdeztem. – Neem, azt nem mondhatom, rajtunk nem állt bosszút. Elég tetemes vagyoni kártérítésre ítélték. A bosszút a férje állta meg s nem is rajtunk esküdtszékieken. Tudod, mi régebben, mikor még nem tudtunk házat venni, Bronxban laktunk, s sógorom ott él ma is. Neki már amerikaias neve van, Goodmannek hívja magát, gyakran járunk hozzá. Ott, Bronxban sok kis zsidó boltos nyitott üzletet, és tudod milyen jó kereskedő a mi fajtánk: hitelez. Igen, ez az, hogy a bronxbéli kiskereskedők szintén mind hiteleztek a feketéknek, míg az nem történt a sógorommal. Szóval a sógorom is nagyban hitelezett, s éppen ennek a perbe fogott asszony férjének is. Révünkön ismerte meg ez Goodmant. Aztán ez a fekete is úgy tett, mint a többi szegényebb fekete általában: a bronzbéli zsidó kiskereskedőtől szívesen vette hitelbe az árut, de nem fizetett. Ehelyett, mikor

ezt az asszonyt, Daisy a neve, a birtokháborítási perben elítélték, tudod mit tett a férje a sógorommal? – Nem tudott Goodmannek fizetni, aztán egy éjjel betörte a Goodman üzlet kirakatának az ablakát, meggyújtott benzines vattacsomót sajtolt be a repedésen, és porig égette az üzletet. Aztán még ő állt az erdő felől, tagadott, ráfogást emlegetett, pedig lett volna rá tanú, hogy ez az ember volt a gyújtogató. No, nem járt azért túl jól a fekete, mert van esze Goodmannek, a kontós könyvei nem égtek el, azokat a lakásán őrzi, éjjelre mindig hazaviszi, és persze az üzlete biztosítva is volt betörés stb. ellen, de azért te csak hidd el, hogy ezek a feketék, a szegényebb feketék, vad antiszemiták. Nem akartam elhinni. Mondtam is szelíden: mennyi hívő, vallásos fekete ember van, többnyire olyan protestáns felekezetek tagjai, melyek az ószövetséget végtelenül tisztelik, olvassák, ószövetség-tisztelő hogyan lehetne antiszemita? Klotild legyintett. Nem értem én ezt a bonyolult világot. Ajánlja, hogy csak óvakodjam a feketéktől. Különösen a Harlemben sohase járjak egyedül. Ott jártam bizony egyedül a legtöbbet. Ott van a százhuszonötödik utcánál az a vonatmegálló, ahol a New Havenbe vagy Bostonba tartó vonatra szoktam felszállni. S ha elfeledtem, melyik nyíláson kell is felbukkannom egy megfelelő irányba tartó vonathoz, lehetőleg egy ott lelhető fekete fickótól kértem útbaigazítást. Nehéz megmagyaráznom, miért, de az észak-amerikai feketék tájszólásos angolját hamarább s jobban megértettem, mint a fehér bőrű amerikaiakét. (Talán mert etnográfiai tanulmányaim révén szereztem egy kis tájszólást értő tudalmat, vagy talán ilyen érzékkel születtem is?) Számomra a Harlemben az volt a megfigyelnivaló, hogy miként éled ott az „afrikai” divat. Mikor Kelet-Afrikában jártam, ott azt tapasztaltam, hogy egyegy ottani szépséges fekete bőrű leányzó költséget, fáradságot nem kímélve, kiegyenesítteti a göndör, gyapjas szép haját, hogy ne a feketékhez hasonlítson. Az USA-ban, az egyenjogúság óta divatba jött az afrikaiakhoz hasonulás, s azt a Harlemben legelőször oly módon fedezhettem fel, hogy ott lakó feketék lakásuk előtt, az utcán, földbe szúrt karókra tűzött, gyapjas-göndör, fekete fürtű néger parókákat árusítanak. Egy-egy ház előtt száznál is több karóra tűzött, néger paróka himbálózott; vevőt nemigen volt szerencsém látni az alatt a rövid idő alatt, míg az érkező vonatra még odafönt, a harlemi utcán várakoztam.

Egy szállodai néger szobaasszony Chicagóban

Hatty Davis szép kis fiatalasszony 1969-ben, mikor a Bryn Mawr szállóban laktam, ott szobaleánykodott; harmincöt éves volt ekkor, s mint mondta, már kétszeres nagymama. Nem mondhatnám, hogy a munkával megerőltette magát; reggelenként bekopogott, az apartmanhoz tartozó, kis konyhámból a szemetet kivitte, visszajött, megkérdezte, fordítsa-e be a falba beengedhető ágyamat, avagy hagyja úgy ahogy van, mosolygott, majd „see you later”-t mondva távozott egy másik szállóvendéghez, kiszállítani annak szobájából a szemetet és ágyazni. Egyebet nemigen művelt. A porszívást a szálló szobájában egy másik, fehér munkás végezte; egy indián külsejű alkalmazott mosott – néha – ablakot. Hatty heti 125 dollár fizetést kapott, és minden szombatja szabad volt, ekkor helyettese – egy csak szombati napra alkalmazott másik fekete leányzó – tevékenykedett helyette. Kis konyhámon főzögettem az ébresztő feketekávét, meg-meghívtam az – úgy láttam – ráérő Hattyt egy-egy csésze feketére, leültettem, beszélgettünk, s lassan rávettem arra is (miután némely ajándékba kapott ruhát is továbbajándékoztam neki), hogy meghívjon ő egyszer egy vasárnap délelőttre a külső Michigan Streeten lévő otthonába. Szívesen lát, mondta, nem hinné, hogy a férje éppen otthon lesz, de csak menjek el. Nehéz élete van – panaszolta –, mivel férjének, Mr. Davisnek csupáncsak egyetlenegy régi, rossz autója van; azzal a férj jár el a lekvárt készítő üzembe. Hattynek naponta másfél óra hosszat kell utaznia a föld feletti magasvasúton, míg a messzi Michigan Streetről ide, a szállóba beérkezik. Egy esős vasárnap délelőtt leltem meg Hattyék lakását azon az úgynevezett chicagói slumön. Hát, sokféle lehet a nyomor. Hattyék egy olyanféle régi, négyemeletes ház harmadik emeletén laktak, aminőt többet is lelhetünk, mondjuk, a Rákóczi úton. Kissé elhanyagolt külsejű ház, nincsen benne lift. A kanyargós lépcső harmadik emeletére kapaszkodtam fel, s odafent, Hattynél egy ötszobás, régimódian kopott lakást leltem, melyben hatan laktak összesen. Hatty, a férje, a férjes leány a férjével és a kis unokával meg a Hatty tizenhat éves leánya. Ez a leányzó éppen a díványon feküdt, ruhástól ugyan, de még igen

álmosan. Mondta is Hatty, hogy egész nap csak heverészik, esténként feljár hozzá a boy friendje, s azzal szoktak rádiószó mellett táncolni, és igen, hát úgy van, gyereke is lesz ennek a leányának is. Hogy férjhez megy-e a barátjához? Az nem bizonyos. De nem is nagyon fontos. A házasságból született kis unoka, úgy két és féléves apróság cuclis üvegből coca-colát fogyasztott. A lakásban volt rádió, televízió, műsorújság, és abban a szobában, amelyikben fogadtak – a végtelen rendetlenség és nagy piszok mellett – némi szalongarnitúra is: lószőrüket kilógató, régimódi, foszlott fotelek; ilyenbe ültetett le Hatty. (Valaha egy magyarországi falusi jegyző házának berendezése lehetett ilyen.) Hattyék lakásának volt öreg, de jól működő fürdőszobája, sőt központi fűtése is, igaz amolyan nagyon régimódi radiátorokkal, melyek félember magasan ágaskodtak az ablakok alatt. Hatty hajlandóságot mutatott rá, hogy engem feketekávéval kínáljon meg, de a piszok láttán azt mondtam neki, hogy ma már sok kávét ittam s nem is vagyok eléggé jól. Megtudtam még Hattytől azt is, hogy baptisták, de már régen nem jár templomba, csak igen nagy ünnepeken, s azt is, hogy egy magánember háztartásába nem menne el szobalánynak semmi pénzért. Egy családot nem szívesen szolgálna, más az alkalmazottnak lenni egy szállodában. Ezt kissé rátartian mondotta. Kérdeztem, mit tanul a díványon fekvő leánya, mire készül, mit fog dolgozni, ha a tizenhatodik életévét betöltötte már? – Ó – nevetett Hatty – nem akar ez tanulni, az elemit is csak félig járta ki, táncosnő szeretett volna lenni, de láthatom, hogy ahhoz a lány túl kövér. A nővére egy üzletben elárusítónő, és dolgozik a veje is. A fiatal pár – vasárnap lévén – ellógott valamerre szórakozni, oda van a férj is, bizonyára lelt magának egy titkon vasárnap is nyitva tartó, illetve titkon vasárnap is szeszt árusító kocsmát, s most ott iddogál a barátaival, őt hagyták itthon, a kis unokával, meg ezzel az örökké heverő lusta lányával. A lány nem állt fel üdvözlésemre a heverőről, anyja beszédét sem volt kedve hallgatni, egy kis zsebrádiót húzott elő, s úgy fekve rányitott egy dzsesszdalra, s azt hallgatta látogatásom alatt. Hatty divatjukat múlt szalonbútorait a Salvation Armytól (az Üdvhadseregtől) kapta, mikor évekkel ezelőtt ebbe az ötszobás, tágas lakásba beköltözködtek. Mert, hogy e szervezet harcias, derék asszonyságai saját költségükre összegyűjtik a módos fehérek által utcára kilökött használt holmikat, néha – ha perselyezett pénzükből telik rá – a használt holmit ki is javíttatják, aztán elszállítják az ilyes tárgyakra „rászorulóknak”, ingyen. Majd megállnak targoncáikkal egy-egy utcasarkon, megfújják kürtjeiket, és Isten nevében ismét

kéregetnek a járókelőktől, hogy az így szerzett javakkal tovább jótékonykodhassanak. Módos fehér embernél dolgozó fekete szobalányt véletlenül mégiscsak láthattam, ha rövid időre is. Ez 1971-ben történt, mikor első floridai utamon barátnőm, Mrs. Klopfer elvitt egy gazdag amerikai fehér úrnőhöz, Ocalába, ebédre, azaz löncsölni. Pazar villában laktak ezek az emberek – a nevüket elfeledtem bizony –, legelőször úszhattam egyet házi, télen fedett, nyáron nyitott uszodájukban, aztán a löncs következett, melyet egy Noémi névre hallgató szép kis néger szobalány szolgált fel. Megtudtam későbben Mrs. Klopfertől, hogy eme Noémi s efféle Noémik általában, saját autójukkal érkeznek szolgálati helyükre, és napi hat és fél órát dolgoznak a háztartásban. Ocalai vendégül látóm, egy volt szenátor özvegye, tartott még egy néger szakácsnőt is, az csak napi négy órát dolgozott-főzött nála, de éppen akkor szabadságon volt. Szabadkozott is a szenátorné, hogy „csak” löncsre tudott meghívni, most hogy nincsen szakácsnő, aki vacsorát készítsen, csak ilyen hideg finomságokkal szolgálhat. No és, persze alig léptem be az ajtón, máris elém sietett, s nem kezet fogott velem (az amerikaiak nem szeretnek kezet fogni, igen helyesen, vélem, mert minek is esetleges bacilusainkat egymásra ragasztani?), hanem azon nyomban átnyújtotta a vendégfogadáskor illő – ajándékot.

Potlach?

Sok történettudós és még több kultúrtörténész állítja, hogy egy leigázott, meghódított, elnyomott nép szokásait éppen a hódoltatók veszik át és gyakorolják. Magam is megtapasztaltam, hogy az USA-ban nem a meghívott vendég visz ajándékot, virágot, italt a meghívóinak, hanem ő kap ajándékot, lehetőleg abban a pillanatban, mikor a házigazda hajlékába belépett. Nem nagy ajándékok ezek: egy-egy üveg csodálatos, cifra burkolatban feldíszített üveg kölnivíz, finom szappankollekció, arckrém, egy kis műemléktárgy s ilyesmi; úgyszólván kötelező így, ilyen ajándékkal fogadni a vendéget. Átvették az amerikai fehéreknek ezt a szokását a már odahonosodott más nemzetiségűek, még a már több éve ott élő magyarok is. Mióta aztán lefordítottam egy kötetre való indián népmesét s találkoztam a „potlach” fogalmával, kezdek igazat adni azoknak, akik azt állítják, hogy a hódoltató utánozza a meghódított szokásait,

ugyanis, az indiánoknál, kötelező volt a potlach, azaz – mint sikerült nagy nehezen lefordítanom (több szóval, körülírással) – az ajándékosztó lakoma. Az indián egyenesen elvárta, hogy a főnök, a gazdag időnként meghívja házába, s ceremoniális külsőségek között osszon neki ajándékot javaiból. (Ha előfordult, hogy egy-egy főnök fukar lett volna, felkeltek ellene, és kikényszerítették – néha csalafintasággal is – azt, hogy a gazdagtól lakomai meghívást s a lakomán ajándékot kapjanak.) Nos, az amerikai fehérek ajándékozó jó szíve talán ebből az indiánoktól eltanult szokásból ered? Fehérek szokása a meghívott vendég megajándékozása. A fekete Hatty nem ajándékozott meg, mikor meglátogattam. Nemzetiségi, etnikai, társadalmi megoszlás szerint más és másfélék a társadalmi szokások ebben a behemót nagy országban, de kétségtelennek látszik, hogy az elmúlt tíz év alatt a fehérek és feketék közti, régi vad faji megkülönböztetés nagyon is szűnőben, ha nem teljesen elmúlóban van. Olyan a „ló túlsó felére átesett” fekete férfiút, aki mióta jogegyenlőségben él, túl öntudatos, láttam Északon, s éppen a chicagói állami egyetemen egy tanársegédet. A felvonóra vártunk többen is; egy idős egyetemi professzor, aki élete végéig kinevezett tagja ama egyetemnek, lépett volna be a felvonóba, mely már-már megtelt, mikor az ifjú fekete tanársegéd az öregurat fennkölt ábrázattal félretolta, és kidüllesztett mellel ő lépett be helyette a liftbe. Neki sietősebb volt az útja? Vagy provokálni akart volna? Nem tudom. Afféle militantnak mondott feketét, aki arasznyi magasságra növeszti göndör haját, s abba afrikai szokás szerint egy fadarabot, jobb híján egy törött fakanalat dug, tüntet, azt követeli, hogy az állami internátusokban a hálószobákban fehér lányok és fekete fiúk közösen lakhassanak, s többé-kevésbé jogosan óhajtja, hogy Afrika őstörténelmét és kultúráját tanítsák az állami egyetemeken, sőt, hogy Afrika-tudomány tanszékeket állítsanak fel – láttam egynehányat. A Los Angeles-i bádogváros néger lakóinak lázadásáról csak hallottam, olvastam. De 1975-ben gyermekek – fehér gyermekek – között nyomát sem leltem annak, hogy volna valaminő előítéletük, ellenszenvük fekete óvodás-, vagy elemista osztálytársaik iránt. Az én kis fél magyar, fél amerikai unokám is nyilvános, azaz állami elemibe jár, ahol a gyerekek fele fekete. Állami egyetemen tanító szüleinek éppen elég őket otthonukban is fel-felkereső fekete tanítványuk van. Fiamék kipróbálták a kislányt, ha vajon van-e benne valaminő megkülönböztető érzésnyilvánítás kis fekete osztálytársai iránt. S megkérdezték: – mondd, Sylvia, Péter (egy koromfekete kis osztálytárs) éppen olyan, mint te

vagy? – Nem, mondta a kislány – Péter olyan kövér, igazán. – Hát Mary? – kérdezték (fekete osztálytárs az is) – Mary mégiscsak más, mint te vagy, ugye? – Hát – mondta a gyerek – Mary sokkal kisebb, mint én, csak a vállamig ér. – És feltették a végső kérdést is, ugyancsak egy másik, egy Davis nevű fekete fiú osztálytársról: – Davis ugye más, mint te, mondjuk: más színe van, mint neked? – Más színe? – kérdezte vissza a kislány. Hát a ruhájának bizony, de igazában nincsen is színe, mert Davis is zöld iskolai köpenybe jár, de amilyen kis disznó, az uzsonnája után a kezét mindig a popsijába törli, és csupa szürke kosz a ruhája színe. – Hát azt kell gondolnom, hogy egy gyermek, ha nem hall faji megkülönböztetésről, együtt nő fel a más fajtabeliekkel, egyáltalán nem érez semmi faji megkülönböztetést. 1975-ben Amerika legtöbb helyén nem viszolyognak már a feketéktől, de van, azóta támadt egy másféle színes bőrű emberirtózás. Úgy vettem észre, hogy, mintha az utóbbi időkben leginkább a félbarna keleties emberektől félne, irtóznék az amerikai fehér járókelő. Anekdotába illő történetem van erről. New Yerseyben szereztem, ahol Montelair városban időztem az akkor odaköltözött, volt pesti könyvkiadó Püski Sándor otthonában, s ahol engem Faludy György meglátogatott. Nem ismertük mi egymást azelőtt odahaza, Magyarországon. Faludy György – akit itthon leginkább régi Villon átköltéseiből ismernek – 1969es montelairi találkozásunkkor New Yorkban, a Columbia egyetemen tanított; odakint lakott a New Yorkhoz közeli kertvárosban, s engem alighanem azért akart megismerni, azért keresett fel, mert egy ideig fiammal együtt „Ötágú síp” címen magyar nyelvű irodalmi lapot próbáltak az USA-ban szerkeszteni. Faludyról a továbbiakért tudni kell, hogy ő 1969-ben már galambősz férfiú, és éppen akkor – nyaralt volt valahol – erősen napbarnított. Mikor beállított hozzánk, kezében egy hosszú hajú, fekete hippiparókát lóbázott oly feltűnően, hogy megkérdeztem tőle: az meg micsoda? – Ó – felelte a költő –, ez kölcsönben volt nálam, egy barátomtól szereztem, most viszem vissza neki. Tudja, bent laktam New York legelőkelőbb negyedében, ahol isten őrizzen kimenni az utcára estefelé, mégoly rövid egészségügyi sétára is. Mindenki óva intett: meg ne próbáljam. Gazdag vidéken lakó ősz hajú sétáló gentlemant leütnek, kirabolják, le is vetkőztetik. Összeverik, s jó, ha meg nem ölik. Hogy kik? A hisztériások szerint négerek, noha van éppen elég fehér útonálló is, és tényleg történt a mi előkelő utcánkban, egy-két hírlap is

megírta, utcai rablótámadás. De hát támadás ide vagy oda, ne járjak friss levegőre estefelé, mikorra végre csökken New Yorkban az a nappal kibírhatatlan páratelt hőség? Egyébként – mondta –, talán ismeri Molnár Ferenc híres feleletét, mikor a szélsőséges, kibírhatatlan amerikai időjárást panaszolta neki valaki, ő azt felelte: „Minket nem az itteni klíma vonzott ide.” Nos, engem sem. De szeretem New York fényben fürdő, esti utcáit. Eltökéltem, azért is eljárok sétálni este s még éjszaka is. Persze némi óvintézkedéssel. Először is megszereztem magamnak ezt a fekete hippiparókát, ezt ha jól felteszem a fejemre, egy szál ősz tincsem sem kandikál ki alóla. Aztán elmentem Bronxba, s vásároltam ott nyolc yard fekete klottot. Fel a fekete hippiparókát a fejemre, a fekete klottkelmét, mint valami keleties klepetyust magamra tekertem, a két keresztbe tett karomat így ni, (meg is mutatta hogyan) a szájamig emeltem, fekete hajú fejemet büszkén hátravetettem, és mágusi külsőmmel lassú, méltóságos léptekkel sétálni kezdettem a gazdagok utcáján. Nem volt üres az utca, nem sokan, de jártak rajta, és voltak a kapuk alatt lesben állók is. De amint engem megpillantottak, hát félelmében rohant előlem mindenki esze nélkül. Meguntam persze, hogy ijesztő jelmezben sétálgassak és ijesztgessem a rettegni szeretőket. Kiköltöztem ide, ebbe a nyugalmas kisvárosba, egyik szomszédom egy fekete háztulajdonos, másik egy Puerto Ricó-i. Nyugalmas emberek. Kocsin járok be a Citybe, s nappal jövök haza. Apropó haza. Maga hogy van itt? És mi újság Magyarországon – odahaza?

Chicago

Úti emlékeim sorában legmaradandóbb helyen Illinois államnak az a városkolosszusa áll, melyet magyarok, meg szlávok Csikágónak ejtenek. Az angol anyanyelvű ottani inkább „Csikegót” emleget, de a felvágós odavalósi, a sznobféle tanult ember, aki tud róla, hogy Illinois területén volt valaha, nem is olyan régen néhány kis francia erőd is, meg hogy La Salle francia felfedezőhódító e tájon jutott át a Mississippi folyóhoz, az nem átall franciásan „Sikhágó”-t mondani. Chicagóról USA-szerte azt tartják, hogy New Yorknál amerikaibb. Nevezik „Second Citynek” is, az Államok második leghatalmasabbikának, noha területét és népsűrűségét tekintve tulajdonképpen csak a harmadik a sorban; Los Angeles

kiterjedettebb és sűrűbben lakott. Kihívást is jelent ez az elnevezés, hogy „Második Város”: olyan, mely tűri ezt a nevet, de a legelső címére tör. Mondják „Windy Citynek” is, Szelek városának, s eleddig, úgy látszik, ez a legtalálóbb elnevezése, mert a Michigan-tó partjáról fúj bizony egyre a szél, s hacsak fúj! Megtermett testű, erős alkatú ember csak átkelhet gyalogszerrel egy-egy zebrán anélkül, hogy a földre rogynék, de ha süvölt és tombolva bőg, akkor az is előfordul, hogy egy-egy autó repül fel egy alacsonyabb ház-, vagy fatetőre. A város felhőkarcolói ilyen tornádószerű viharban sem roskadnak össze, de úgy harminc emeleten felül a „szokott” széljárás idején is finoman ide-oda inganaklengenek. Nevezték Chicagót a „Gengszterek birodalmának” is, valamikor az Al Capone meg Dillinger nevezetű banditák idejében; a lokálpatrióták „Amerika szívének” – és úgy vélem: joggal. Meg a „gyomra” is – tenném hozzá –, mivel Chicago és az egész Illinois állam USA iparilag legfejlettebbje, és mezőgazdasága szuperfejlettségéről már nem is illik szólani. A magam részéről azzal a névvel szeretném megtisztelni Chicagót, hogy Földünk legviharosabb gyorsasággal fejlődött és fejlődő városának nevezem. Nos, e legdinamikusabban fejlődő városnak és környékének területén úgy kétszázötven esztendővel ezelőtt még híre-pora sem akadt fehér embernek. Az illinois-i ősindiánokkal szemben nem tudtak győzni sem a próbálkozó franciák, sem az angolok. Illinois állam történetéről szóló könyvből tanulom, hogy: „A földéhes amerikaiak (mely nemzetiségekből valóak, nem írja a könyv) voltának azok, akik a függetlenségi háború éveiben és azt követően harcra keltek a delaware indiánokkal s több indián törzzsel is. Öldöklő csatákban csak a 19. század harmincas éveiben tudták megtörni az indián törzsek szövetségét, ezután szilárdították meg uralkodásukat a Michigan-tó nyugati partja mentén meg az attól délre eső részeken. A meghódított terület eleinte katonai közigazgatás alatt állott, s csak 1818-ban vették fel az Unióba, önálló államként.” Hatalmas erdők borították még ekkor Illinois-t. Az őserdők kiirtásával teremtettek a hódítók termékeny síkságot, s csakhamar megkezdődött a síkságon a farmerkedés: gabona-, kukorica-, szójababtermelés, tejgazdálkodás, sertéstenyésztés. Itt kezdődött el a mezőgazdasági gépek gyártása, s tart mind a mai napig egyre korszerűbben. Gúnyolta az irigy világ Chicagót a „Legnagyobb vágóhidak városának” is, merthogy a hús feldolgozása is ott kezdődött el nagyméretűen (manapság

nincsen már Chicago belterületén vágóhíd). Indián néprajzzal foglalkozó amerikai etnológusok azt magyarázzák, hogy az első francia telepesek a város nevét „Chicagouának” jegyezték volna le s hogy ez a szó az algonkin indiánok egy szavából, a „she-kah- ko- he- wug”-ból ered, mely szó azt jelentené, hogy a „bűzös borz területe”. Kétségbe vonják, hogy oly sok bűzös borz élt volna arrafelé, hogy miattuk az elnevezés, inkább azt vélik, egy eléggé bűzös, még ma is sokfelé termő hagymaféle növényről, a borz szagú hagymáról kapta nevét a hely. Hát bűzös hagyma vagy borz szagot sohasem szagolhattam Chicagóban, de még a környékén sem; az az örökösen szálldogáló szél csak elhordja – ha van is valahol ilyes szagú növény – a kellemetlen illatot. És magát Chicagót annyi park, meghagyott erdőrezervátum övezi, hogy szelesnek ugyan szeles, de bizony inkább igen jó levegője van. Négy nagy körzetre osztható benső területén csak mintegy négymillió ember él, de a várost körítő övezettel együtt hét és félmillió. Chicagónak száznál több elővárosa van, különböző rendű-rangú; gyárváros, üdülőtelep, kertváros, gazdagok paradicsoma, szegény munkások negyede, megtelepedett módos dolgozók „faluja” …sorolhatatlanul sok is. S hogy a föld legviharosabb gyorsasággal fejlődött városának nevezhető, annak bizonysága az, hogy 1840ben a tópart egész szakaszán csak 4470 ember élt. 1848-ban nyílt meg az első tizenöt kilométeres vasúti pályaszakasz, s még egy évtized sem telt el, a város már a Középnyugat legfontosabb forgalmi csomópontjává lett. 1860-ban már százezren laknak benne. Nagy, nevezetes évszám ez Illinois történelmében. Ugyanis ez évben itt tartotta a republikánus párt az elnökjelölő gyűlést, az úgynevezett konvenciót, és itt javasolták, hogy egy fiatal politikus, Ábrahám Lincoln legyen az Egyesült Államok elnöke. Nagyon büszkék erre mind mai napig is az illinoisiak. Államukat „Lincoln Landnak” is nevezik, s nincsen olyan illinois-i, chicagói autó, melynek rendszámtábláján ne állna rajta a „Lincoln Land” megjelölés. 1871 októberében az történt, hogy egy ír származású chicagói gazda istállójában a tehén felrúgta az istállólámpát, kigyulladt az istálló, és az éppen tomboló szélben olyan tűzvész kerekedett, hogy a lángokban vagy háromszázan lelték halálukat, a tűz huszonnyolc órán át dühöngött, tizennyolcezer épület rommá lett, százezren maradtak hajléktalanul és – alig egy évtizeddel később, Chicago lakosságának száma megközelítette az egymilliót.

Chicagót, mindezeken túl, még legalább egy elnevezés joggal megilleti: itt épült fel nemcsak Amerika, hanem az egész világ első felhőkarcolója, pontosan 1865ben, s az igazán jellemző erre a városra, hogy az első felhőkarcoló egy biztosító társaság székháza lett. A nagy republikánus elnököt adó Illinois állam és Chicago különösen meglehetősen demokrata érzelmű. Május elsejei sztrájkot elsőként Amerikában éppen Chicagóban tartottak, anno: 1866! 1893-ban már olyan nagyon híres a város, hogy benne tartják azt a világkiállítást, melyen pompás bemutatók illusztrálják Amerika felfedezésének négyszázadik évfordulóját. Tűzvész még századunk legelején is pusztította ezt az elpusztíthatatlannak tűnő, a tűzből is egyre megelevenedő várost, sok emberáldozat esett ezúttal is, hogy utána nyomban egy új, hatalmas építkezéssel feledtessék a veszteségüket: Chicagóban nyomban az utolsó nagy tűzvész után megépült a világ első kétszintű közúti hídja. És épült tovább, és nőttek, és nőnek ki a földből egyre a felhőket átfúró toronyházak, vagy még inkább mondhatnánk, hogy toronyvárosok, hiszen van olyan is: például a két Marina City nevű toronyház, melyben csupáncsak tizenhatezer ember lakik; a toronyvárosban van postahivatal, mosoda, uszoda, jégpálya, üzletek, emeletre futó garázsút, csónakház, mivel egy ilyen roppant előkelő ház a Chicago folyó közelébe épült, s aki dúsgazdag lévén egy ilyen ház egyik lakásában lakhat, saját csónakot is tarthat, s azon motorozhat ki a sárga-zöldes, nagy Michigan-tóra. Olvastam már idehaza, útleíró tollából, hogy Chicago városa – mint látvány – megdöbbentően csúnya. Én úgy találom, nemcsak meglepően nagyszerű és szép, éppen tóparti felhőkarcolói révén, meg tündérien épült kertvárosai miatt, hanem – minden, egyeseknek talán ijesztően gigászi volta ellenére is – emberszabású; nagy iramban, szüntelen munkában, percre beosztott pontossággal, de jól lehet lenni benne, ott lenni: élhetős. No, persze kinek-kinek a maga anyagi-szellemi lehetőségei szerint. Hogy Chicago küllemének dicséretében túlontúl elfogultnak ne látszódjam, no meg a tárgyilagosságra törő „igazságosság” kedvéért is elismerem, hogy van ennek a városnak ronda, ocsmány, csúf része is. Egész utcasorok, csupa földszintes, szemmel láthatóan átmeneti időre tákolt épülettel teltek; van egy utca például – a nevét elfeledtem már, pedig jártam benne –, ahol vagy ötven, autókat tároló, tákolt hodály sorakozik egymás mellett. Benn az így-úgy felhúzott hodályban pompásabbnál pompásabb autót vásárolhatsz, s cserélhetsz régit újra. Egy ilyen cserének szemtanúja voltam: az üzletkötés tíz perc alatt

bonyolódott le, a régi autót megnézte az eladó, bevette, a pillanatok alatt bemutatott kiválasztott újat két percig járatta, az alatt egyik alkalmazott már a rendszámtáblát is lecserélte, sőt egy másik az autóbiztosító társaságnak is bejelentette a vásároló tulajdonos új autójának márkáját. A vevő nem pénzzel s még csak nem is csekkel fizette ki a használt kocsi meg az új közötti árkülönbözetet, mindössze a credit cardját, a hitelkártyáját mutatta be, az eladó annak a számát írta fel. A különbözet hathavi részlettel törleszthető. Szédültem a vásárlás irama láttán, de próbáltam megérteni, hogy ilyen gyors üzleteket bonyolító helynek csakugyan nem szükséges valaminő masszív, szépen megépített, mutatós autószalonnak lennie; hátha az autókereskedő egy év múltán egy másik, még gyorsabban forgalmazó üzletágban helyezkedik el? Átmeneti időszakra épült, ideiglenes, kissé kulisszaszerű épület sokfele van szerte Amerikában, miért ne volna éppen Chicagóban is? Nem gyönyörteljes látvány Chicagóban az elavult, piszkos magasvasút sem; legzsúfoltabban csúnya ott a város, ahol a magasvasút, mely körbefutja a várost, hurkot vet, fordul, abban a bizonyos Loopban. Mindezzel együtt Chicago új keletű épületeinek szépségét csak dicsérni lehet, mert: eredetiek. Akad Chicagóban is egy-egy Angliát utánzó neogótikus templom, meg klasszicista múzeumépület, de a felhőkarcolói egyedülállóan sajátosak. A Laké Shore Drive mentiek több mint impozánsak. Kedvencem a félkör alakban, szinte hullámzó vonalban épített Laké Tower, tóparti felhőkarcoló, s csöppet sem riasztó, hogy a százemeletes John Hancock building kívülről, ablakostól, kilátótornyostól együtt koromfekete, azt mondanám rá: gyárvároshoz illően gyárszínű. Nem lehet véletlen, hogy egykori hazánkfia, a konstruktivista művész, Moholy Nagy László a Bauhaus nevű új művészeti iskolát a náciuralom elől éppen Chicagóba költöztette át. A híres építész, Breuer Marcell társaságában 1937-ben alakult meg Chicagóban az Új Bauhaus, s mikor két év után alkotóművész tagjai egymással összekülönböztek, majd szétváltak, Moholy megalakította a maga, külön Rajzintézetét. Egy akkori riporteri kérdésre, hogy miért éppen Chicagóban él, ezt válaszolta: „Úgy gondolom, ez a város az ipari központja az országnak. Itt mi minden sebességet bíró, kitartó szenvedéllyel dolgozunk.” 1969-ben Chicagóban éppen Moholy Nagy emlékkiállítás van. Tervei, képei a kiállítóterem falán, itt idézett mondása (angolul persze) egy nagy plakátra rajzolva a főfalon.

Híres múzeumok városának is mondhatnók ezt a minden értékes régiséget az újgazdag hevületével összegyűjtő várost. Az USA, s így Chicago művészeti tárgyait ritkán alkották az Egyesült Államokban: nagy többségüket úgy vettékvásárolták amerikaiak Európából, Egyiptomból, a világ minden tájáról. Igen gyakran milliomos magánzók voltak a vevők, kik is – ez afféle amerikai illendőség-tisztesség – a városra, egy-egy államra hagyták gyűjteményüket, annak fenntarthatására alapítványt tettek, és ezek a múzeumok kivétel nélkül ingyen látogathatóak. Az Államok szinte leggazdagabb gyűjteménye a Chicago Art Institute-ben található, s az ottani bőség egyik jellemzője, hogy benne a francia impresszionisták alkotásából annyit s oly értékeset láthatunk, amennyi s aminő Párizsban sem lelhető. Az Art Institute hatalmas épületében a fiatal, legmodernebb amerikai festőknek is van, persze, egy nagy kiállítási terme. Nekem – a sok megcsodálton túl – ennek a múzeumnak látogatása még azért is emlékezetes, mert benne kalauzom az Art Institute klubjának egyik alkotó tagja, Kner Albert volt, illusztrátor, tervezőművész maga is, a mi gyomai híres Kner nyomdánk alapítójának unokaöccse. Hogy hány magyar származású, volt magyar, vagy magát még ma is magyarnak tartó ember él Chicagóban, arról nincsen megbízható adat (az USA-ban mostanság kezdik felmérni a lakosságot etnikai sorba vevés módján). Annyi magyar semmi esetre sem él itt, mint New Yorkban, ahol a Second Avenue-t – például – magyar gettónak is nevezik. Chicagóban szétszórtabban, elkevertebben élnek az odaköltözött magyarok, nekem mégis a másik világhíres múzeum, a Field Museum of Natural History nevű rendkívül érdekes intézmény látogatására is magyar kísérőm akadt; nem kétséges, hogy ez a világ egyik vezető természettudományos múzeuma. A Field múzeum botanikai, geológiai, zoológiai és antropológiai kiállítási termein éppen az ott dolgozó, pesti származású Halász Ila vezetett végig. Chicago közérdekességű nevezetessége annyi, hogy az egy szubjektívnek szánt úti emlékkönyvben el nem férhet; öt nagy egyeteméből kettőt mégis emlegetnem kell. A Jackson Parkban épült University of Chicagót, illetve annak volt tornacsarnokát bárki megtekintheti, ma már múzeum az is. Ebben az épületben dolgoztak az első atombomba előállításán, békés célokra, mint vélték az akkori tudósok. Ma a tornacsarnokban az Enrico Fermi és a magyar származású Szilárd Leo tervezte atommáglya, mint kiállított szenzáció bámulható. A másik egyetem nem éppen ilyen világhíres, mint ez az „öreg” atomkészítő. Az University of Illinois

at Chicago Cirele harmincemeletes ultramodern épület, több melléképülettel. Építészeti szenzációja az, hogy az egyik toronyépülete a tetején nagyobb alaprajzú, mint az alapoknál: felfelé szélesedik. És a campus közepén hatalmas, modern, kissé klasszikus példákat is idéző szabadtéri színpada van. Ez az egyetem számomra azontúl, hogy két közeli hozzátartozóm is dolgozik benne – egyetemi tanárok –, azért is nevezetes, mert itt láttam közvetlen közelről Amerikában az első „kulturált” indiánt. Az elemi iskolában tanító, középkorú, indián férfiút egy nyelvészeti szemináriumon láttam – azon vendég lehettem; a professzornő az indián férfit régi nyelvjárásának egyes szavairól kérdezgette angolul, feleleteit magnószalagra vették, majd egész mondatokat kérdeztek tőle, és a feladat az lett, hogy a hallgatók – egy általam kevéssé érthető új nyelvészeti módszerrel – a visszahallgatott mondatrészekből megfejtsék, sőt megalkotni próbálják ama indián nyelvnek a – nyelvtanát. Indián rezervátumba sohasem mentem el. Az amerikaiak helyett – a jobb érzésűekkel együtt – szégyellem embertársaimat mint kiállított „emléktárgyakat” nézni. Dolgozó indiánt láttam, hogyne láttam volna, hiszen egy időben fiamék toronyház lakásának a harmincadik emeletén éltünk, ahol a félig befelé nyitható ablakokat kívülről ki más moshatná meg, mint egy indián? Oldala nélküli, ideoda lengő liften húzták fel az ablakmosót hozzánkig. Havonta egyszer szokott ablakot mosni a felhőkarcolón. Kis unokám már alig várta, hogy jöjjön a washboy, aki neki mindig vigyorogva integet be a félig nyitható ablakon, mialatt valami gyorsan tisztító szerrel végigtöröli az ablakokat. Mondják, hogy a százemeletes épületek ablakait is mindig indián ablakmosók tisztítják, az indián „nem szédül” a közfelfogás szerint; indián az Empire State Building ablakmosója is, s a veszélyes munkájáért eléggé megfizetik. Állítólag az ilyen ablakpucoló dolga végeztével visszamegy a rezervátumába – és tetemes keresetét elissza. Az egyetemen segédkező indián tanító nem efféle indiánnak látszott lenni.

Gyalogolni Amerikában

hosszú távon nem szokásos, utcai támadástól rettegőknek nem tanácsos,

zegzugos, zsúfoltan épült városnegyedben éjjeli mulatók környékén félelmes. Egy olyan helyen, mint például az, ahol az ötezer nézőt befogadó nagycirkusz állott s ahol a mutatványok hodályától messzi vannak a parkolóhelyek: veszélyes. Azért persze csak gyalogol, akinek muszáj. Néha csak a parkolóhelytől kitűzött céljáig. Az üzleti városrészben, a down townban, a State Streeten, mint egy ezerszeresre nőtt Váci utcán jár-kel, tolong, vagy tipeg a járókelő. Egyensúlyukat már veszítő öreg asszonyságok háromszögletű, fémkeretű járókába kapaszkodva. Loboncos hajú fiúk-lányok egymásba bonyolódva, kábítószertől bezsongott hol fehér, hol fekete férfiak előre s hátra lengedezve meg-megtántorodva: sudár testű bevásároló nők emelt fővel, energikusan, nagy léptekkel. S hogy rohannak – gyalogszerrel – a munkába, gyárba, hivatalba földalatti vasutak rettentő hosszú egyik állomástól a másikig vezető szűk, piszkos folyosóin a siető utasok. A tükörsima expressz autóutakon természetesen egyetlen gyalogos sem járhat, s bizony nem andalog emberfia soha gyalogszerrel a főutak egyikén sem. Csak úgy sétálni Chicagóban? Azt nem lehet. De megpróbáltam. Eleinte csak a fiamék Sheridan Road-i toronylakásától merészkedtem éjnek éjszakáján egymagam hazabandukolni a tőlük mintegy ötszáz méterre lévő Bryn Mawr hotelig; szerény, régimódi tizenkét emeletes szálló ez, s nekem a hetedik emeleten bérelt fiam egy összkomfortos, kiskonyhás, fürdőszobás lakást. Hogy tőlük kocsival vigyen haza, az neki félórai munkájába került volna, míg a kocsit az alagsori garázsból kihozza, míg áthajt körbe-karikába addig, ahol az én utcámba be lehet fordulnia; bizonygattam: nem félek én egyedül. Lekísért liften a kijáratig, körülnézett: nem félsz csakugyan? Sehol egyetlen járókelő. Autó suhant el, számtalan. Biztattam, hogy bátor vagyok. Az ortodox görög templom táján kissé borzongatott a hideg. Annak bolthajtásai alól igazán rám ugorhatott volna valaki, ha éppen oda bújt volna meg magányos járókelőt lesendő. De hát a Sheridanon „nem szoktak” gyalogosok járni, este éppen nem, így aztán mentem anélkül, hogy egy szál emberrel találkozhattam volna. A szállóm utcájában már otthonos lehettem; ott szálló, mulató, étterem egymást érte, és sürgött-forgott rajta éjszaka is a nép. Nem éppen éjszaka, hanem egy langyos tavaszi széllel cirógató délelőtt vágtam neki, csak úgy egymagam, nem éppen toronyiránt, de a messziről hívogató zöldövezet felé. Kényelmes cipőben miért ne? Az ostrom utáni hetekben Budáról Pestre batyuval, hátizsákkal, visszafelé „osztott krumplival” töltött szatyorral – volt olyan nap, hogy húsz, vagy még huszonöt kilométert is gyalogoltunk. Efféle, a kemény aszfalton tett gyalogtúrák emlékébe fogózva ki is

próbáltam már 1963-ban, Párizsban – ahová fiammal Londonból átmentünk volt –, hogy tudok-e még gyalogolni? Nem olyan nagyváros az a Párizs, ha ráér valaki csak úgy járkálni benne. Az Étoile-tól a Montparnasse-ig a rue D’Alembert-ig éppen egy óra tíz perc alatt sétáltam el, ezalatt igazán újra felfedezhettem a régen látott várost. Hát megpróbáltam a céltalan sétálgatást 1969-ben Chicagóban is. Végig a Bryn Mawron, át a magasvasút hídja alatt, egyenes vonalban, míg a messziről hívogató zöld lombok látszottak. Aztán fordultam, amíg csak megint feltűntek a zöldellő fák csúcsai a messziségben. Egy óránál hosszabb ideig mendegéltem, míg csak – akár a mesében – egy tündéri szép, nagyerdőben? Parkban? Hol találtam magamat? Az bizony egy nagyon szépen gondozott, hatalmas temető volt: a Rose Hill. Idegen helyen, településtörténetet tanulmányozandó mindig is bölcs bejárni, megismerni a temetőket, ám én zöldben üdülni mentem volna oda, ahová végtére is eljutottam. Nem településtörténetet tanulni. A hatalmas, óriás tölgyfákkal ékes temetőparkban sehol egyetlen élő ember, egyetlen látogató, sem autós, sem gyalogos. Elhagyták volna már ezt a temetőt? A gondosan ápoltnak látszó, apróra nyesett, zöld pázsit szegte, lapos, sírdomb nélküli négyszögek közepén egy-egy fehér márványtáblácskán halottak nevei. A sírok között kanyargó, sima, tiszta betonutak mentén viruló mahóniasövény. Odább, a sírokat egy dogwooddal (kutyafa virág) és bokrokkal teleültetett kör köré helyezték el. S mind virágzott. S hogy élt, hogy zsongott, zsivalygott füttyögött a csöndes holtak temetőjében a sok-sok vörös begyű kardinális madár, a rigók. Hancúroztak, bukfenceztek a tölgyfákon a szürke labradori mókusok. Csak élő ember nem mutatkozott. Hallottam későbben, hogy az USA-ban nem szokták soha kihantolni a már betelt temetőket sem; van elég helyük, kegyelettelennek tartanák a bizonyára örökre megváltott sírokat megbolygatni. Nagyon szép volt ebben az erdős, parkos temetőben bolyonganom; ha úgy néhány évtizeddel ifjabb lettem volna, tán futkározni kezdettem volna az incselkedő mókusok nyomában, így is elcsatangoltam egy jó óra hosszat benne, s lefele ballagott már a nap, mikor mégiscsak viszolyogni kezdtem, hogy: embert nem látok sehol. Zsebemben két tavalyi száraz makkal, miket egy szürke mókus elől csentem el – emlékül –, másfél órai bolyongás után csak hazaérkeztem fiamékhoz, ahol is nagyobb társaságot leltem, s kaptam a fejemre, de olyant, hogy nehéz elmondani. Mert, hogy merészelhet egy magányos nő egy elhagyott temetőben gyalogolni? Chicagói bennszülött hisztériások szerint a temetőkben „mindig” lappangnak gyilkosok, rablók s más, gyanútlan áldozatra váró gazemberek. – Temetőbe nem

szokás járni. Gyalog éppen soha. Még temetésre sem – mondta egy bennszülött. – Igazán nem riasztott meg senki sem? – Inkább az én jelenlétem riogatta a lompos farkú, vidám, szürke mókusok csapatát.

Ingyen szórakozni, művelődni Chicagóban

nemcsak ráérő vendégnek, turistának, s nemcsak a belépti díjat nem szedő múzeumokban lehet. Pratter Béla építész barátom és felesége, akik még 1940-ben vergődtek el Amerikába, elemista korú kislányukkal együtt, sereg olyan érdekes helyre vittek el, ahová, mint mondták, maguk is gyakran jártak el megpihenni, üdülni, tanulni, ingyen szórakozni, abban az időben, mikor még nem volt minden percüket lekötő munkájuk. A férfi eleinte műszaki rajzolóként dolgozott két építésztárs magánirodájában; az asszony egy biztosító társaságnál könyvelt, a kislány bentlakásban nőtt fel. Időközben Pratter különböző találmányokkal kísérletezett – nem éppen az építészetben alkalmazhatóakkal, hanem az egészségügy szolgálatába állítható tárgyak alkotásával. Leányukból orvosnő lett. 1970-ben, mikor Pratterék már eléggé módos öröklakás-tulajdonosok, és nyugdíjból meg a találmányokból szerzett tőkéjükből élnek, autón visznek el azokra a helyekre, ahová valamikor, kezdő szegény korukban ingyen járhattak el, gyalog, vagy földalatti vasúton. Dr. Melitta Pratter 1970-ben egy úgynevezett rehabilitációs kórházban dolgozik. Ebben a vietnami háborúban megnyomorodott, volt katonák elvesztett végtagjai helyére illesztenek új művégtagokat, és ápolják őket, míg bár félig, újra ember lesz belőlük. A kórházba is elvittek Pratterék, de természetesen nem a betegeket bámultam, azok nem idegenek számára való látványok voltak, hanem azt a masinát csodálhattam meg, amit éppen eme Pratter Béla talált fel, s amit itt alkalmaznak. Mindkét karját vesztett, új végtag illesztésére még, vagy egyáltalán nem képes, roncsolt katonák etető masinája ez: egy magas székre felültetett, két karja nélküli embercsonk lábával megnyomja a Pratter féle etető pedálját, s erre az előtte lévő edénybe töltött ételbe belemerül egy etetőkanál, vagy -villa, és az

ételt a beteg kitátott szájába önti. Nem ez a masina az egyetlen találmánya Pratternek; kis könyv is jelent meg találmányairól, s hogy azt a könyvet mennyire megbecsülik, azt nekem nem otthonában, hanem éppen a chicagói Public Libraryben mutatta meg. Ahová is éppen legelső utunk vezetett velük, úgy is, mint olyan nekem mutogatható könyvtárba, ahol ingyen lehet, lehetett nekik is – mint mindenki másnak – művelődniük. Otthoni könyvtárosokkal mindig is kölcsönösen rokonszenveztünk, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy Chicago hatalmas közkönyvtárában tegyek szert egy, a kelet-európai részlegen dolgozó könyvtárosnő barátságára. Pratter bemutatott neki, és elárulta foglalkozásomat is. Mrs. Bloom két perc múltán hozta a kartont, és mosolyogva mutatta, hogy hat könyvem van meg könyvtárukban, négyet éppen kikölcsönöztek. Meg akarom-e nézni a két bennlévőt? Nem akartam, elég volt e régi könyveimnek címét látni a jegyzéken. A hat könyvem közül csak egy volt olyan, melyet otthon újra kiadtak s forgalmaznak mostanság is. Öt könyvem a háború előtt publikált példány, és éppen azokból volt négy „kikölcsönözve”. Elfancsalodott arcot vághattam, vagy mi lehetett a közvetlen oka, nem tudom, de Pratter azt kérdezte hirtelen: nem akarnék-e emigrálni? S mielőtt egy szót is felelhettem volna, sietve azt mondta: biztosra veszi, hogy nem akarnék a gyermekem terhére élni itt, de rövidesen jól megtanulhatnék angolul, idővel angolul is publikálhatnék. Igaz, Zilahy Lajosnak nyolc évébe került, míg sikerült végre jól stilizáltatni egy magyarul írt, angolra fordított könyvét, a Centuries in Scarletet, s persze, hogy megélhessen, volt neki közben más foglalkozása is, nemcsak az írás. De lehetne nekem is – s ezt már a könyvtárosnő felé mondotta: – ugye elkelne még itt a könyvtárban egy könyvértő, aki keleteurópai nyelveken is beszél és dolgozhatnék itt, a kelet-európai részlegen? – Öt napon át napi hat óra munka, elég szép fizetés, kis, egyszerű lakást tarthatnék a béremért, aztán szombat-vasárnap dolgozhatnék magamnak is: írhatnék kedvem szerint. Mrs. Bloom azonnal rácsapott Pratterre, ötletét nagyszerűnek találta, neki bizony nagy segítség volna, ha lenne itt mellette még valaki a kelet-európai részlegen. Már-már arról beszélt, hogy kinek s hogyan kellene ajánlkoznom, s hol letennem a nyelvvizsgát, mikor végre szóhoz jutottam. Nem azt feleltem a kedves ajánlatra, amit talán vártak tőlem, s azt sem, ami – ha még akartam volna emigrálni akkor is – elháríthatatlan akadálya lett volna annak, hogy ilyen ajánlatot elfogadjak, nevezetesen az, hogy soha életemben hivatalba nem jártam, saját otthoni kis könyvtáram rendben tartásától is iszonyodom, s nem volna energiám napi hatórai cédulázgatás, meg felekkel való társalgás után hétvégi

íróvá változnom át, hanem azt mondtam: – Kétszer a legkevesebb ember emigrál. Mrs. Bloom csodálkozva nézett rám. Pratter kezdte el neki magyarázni, hogy van egy országrész, az én szülőföldem, bizonyos Transylvania. Mrs. Bloomnak részletesen el kellett beszélnem, hogy egykor Erdélyben éltünk, az most már régóta nem Magyarországhoz tartozik, onnét 18 éves koromban „emigráltam” Magyarországba. – Honvágya pedig a szülőföldje után van! – sóhajtott fel Mrs. Bloom, és megölelt. Másnapra teára hívott meg kis lakására mindhármunkat. Neki is múlhatatlan honvágya volt: Anglia Sussex tartománya után, ahol kisgyerekkorát töltötte el. Hát nem emigráltam, de annál nagyobb érdeklődéssel figyeltem régi és újabb, az Államokba emigráltak életét, s hallgattam élettörténetüket. Pratterékkel öt olyan helyre is elmentem, ahol ők „kezdő emigráns” korukban ingyen szórakoztak. Jártunk a Grant Parkban, ahol – hétvége lévén – a hatalmas szabadtéri színpadon kiváló zenekar szórakoztatta a zsúfolt nézőtér ingyen élvezkedő közönségét. Sétáltunk egyet az alkonyattól kezdve sokszínűen megvilágított Buchingham szökőkút körött s Pratter szakértően elmagyarázta, hogy bizonyosan ez a világ legnagyobb szökőkútja, mert 135 csapból percenként 60 gallon vizet szöktet 40 méter magasra, nézzem csak, menynyien csodálják – ingyen. A hatalmas Sears áruházat is vásárlás nélkül – ingyen – barangoltuk be mozgólépcsőn le s fel. (Ekkor még nem épült meg a Sears új tornya, mely a John Hancock buildingnél is magasabb, s talán csak Moszkvában van ennél magasabb televíziós torony, különben lakóépületnek, üzletháznak ez az új Sears a világ legmagasabbika.) Meguzsonnáztunk Pratterékkel annak a tíz évszázad minden félefajta bútormintáit tároló múzeumnak asztalokkal, padokkal felszerelt kertjében is, ahol ők, szegény „kezdő korukban” fogyasztás nélkül is elüldögélhettek, s azt sem rótta fel nekik – mint mondták – senki, ha miután kora délutáni munkavégzéskor itt adtak egymásnak találkát, letelepedtek, megpihentek, s esetleg a zsebükben magukkal hozott becsomagolt szendvicset költötték el az előkelő, szép kert közepén. Senki sem kért tőlük sem belépti díjat sem helypénzt az elfoglalt székekért, asztalért.

A Palmer House

Chicago egyik talán leghíresebb szállodája, „empire” halljában Illinois állam különböző kereskedő testületei szoktak összejöveteleket, gyűléseket tartani. Kávéját kavargatva, mosolyogva mesélte Pratter, hogy „kezdő emigráns” korukban gyakran jártak el ugyanide, s csak elüldögéltek itt, s a süppedő finom fotelekben, minden fogyasztási kötelezettség nélkül; szórakozásnak elég volt nézniük az itt zajló életet. Hát zajlott az akkor is, mikor én láthattam. Első pillanatban azt hittem, hogy a hallban nyüzsgő sok ember temetkezési vállalkozók gyűlésére sereglett össze. Csupa izmos, középkorú férfi, tetőtől talpig feketébe öltözötten, keménykalap a fejőkön, csak a nyakkendőjük halovány szürke, különben oly feketék, mint a varjak, vagy mint a hajdani európai temetkezési vállalkozók. Pratter nevetett; ezek az urak mind egy szálig kereskedők, vidékről gyűltek össze valaminő megbeszélésre, rendszerint itt, a Palmer House-ban adnak egymásnak találkozót, valószínűen marhakereskedők. Temetkezési vállalkozó nem szokott feketébe öltözni, már csak azért sem, mert az Államokban az a szokás, hogy a temetés és a vele foglalkozók ne látszódjanak szomorúaknak; a talpig fekete a vidéki kereskedők „egyenruhája”. Pratterék eltelésig mutatták azokat a helyeket, ahol ingyen lehet, lehetett nekik is annak idején szórakozni sőt, üdülni is. Így a mintegy harminc kilométernyi tóparti rakpart egy jókora darabján is végigsétáltunk; ne legyen a szürke beton olyan unalmas, a derék chicagóiak – hippik többnyire – lemoshatatlan festékkel kilométerek hosszában kipingálták a rakpartot, óriási lábat, randevúra hívó levelet, csókolózó párt ábrázoló képekkel, minél tarkábban; s van e „naiv” művészek munkái között nem egy harcias politikai plakát is a földre pingálva, olyan felírással, hogy „Che Guevara”, meg hogy „le a vietnami háborúval” (felvételeket is készítettünk ezekről a spontán „művészi megnyilvánulásokról”.) Nézhettem, hogy bizony ingyen fürödhetik, aki csak akar a város kellős közepén, akár mindjárt fürdőruhában jöhet le a közeli felhőkarcoló valamelyik emeletéről (ha nem volna abban a felhőkarcolóban „saját házi” uszoda). Fiatal korukban Pratterék is éltek az ingyen fürdés lehetőségével. Most már csak nézték mosolyogva a mostani vízbe ugrándozókat.

Bennszülött amerikai gazdag embert

– mint már említettem is – csak képen láttam Albanyben. A Bryn Mawr hotelben laktam, s annak üzletekkel, éttermekkel zsúfolt utcájában éjjel-nappal özönlött, rajzott a tarkabarka, különböző küllemű embertömeg. Szerettem ezt az utcát. Benne minden szükségeset percek alatt meg lehetett vásárolni, közel volt szállómhoz a föld feletti vasúti megálló, harmadik szomszédom egy egyfolytában játszó mozi, a sarkon kedvenc étkezőhelyem: egy kóser vendéglő. Nagy étvággyal fogyasztottam ott az apróra vágott haldarabokból petrezselyemmel, fűszerrel összegyúrt, borjúhúslében kifőtt remek, halgombóc leveseket meg azt a barna, kakaóssüteményt, aminek „brauni” a neve. Sohasem volt zsúfolt ez a kis étterem, ragyogóan tiszta, a számlát külföldies illedelemmel, a számokkal lefelé fordítva tette elébem a pincér, s a kijárat melletti kasszánál maga a tulaj várt a kiegyenlítésre. Már jó ismerősök voltunk vele, mikor egy hirtelenszőke ficsúr jött be a kóser étterembe, rendelt, falt; éppen előttem fizetett, s nagy hangon valami olyast kiabált rossz angolsággal, de érthetően, hogy „ez egy piszok zsidó hely, fúj”; a gazda szó nélkül elvette a zsidózó ifjú pénzét, és rám nézett várakozón. Én meg elképedve megkérdeztem tőle: mi volt ez? – Egy vendég – felelte a tulaj faarccal. – Egy fasiszta? Egy provokátor? Vagy bolond? – kérdeztem tovább. A tulajdonos könnyedén elmosolyodott: – Talán mindhárom. Parancsoljon a számlája, asszonyom. Elmondtam fiaméknak, hogy láttam, hallottam a kóser vendéglőben egy zsidózó ficsúrt. Nem akarták elhinni. Ők – állították – évtizede élnek Chicagóban, de soha, sehol nem láttak, nem hallottak ilyesmiről. Rendkívül imponált nekem a kóser vendéglő nagy nyugalmú tulajdonosának magatartása, s mikor éppen nem voltam fiaméknál, hozzá jártam továbbra is. És róttam gyakran a nekem kedves, zsúfolt Bryn Mawr utcáját. Egy ízben egy hórihorgas, rongyos ruhás, ragyás képű férfi jött szemközt velem. Hatalmas, szépséges dán dogot sétáltatott. Rábámultam. Rövidlátásom miatt talán a kelleténél jobban összehúzott szemmel. Lám, ez bizonyára egy gazdag pasas kutyasétáltatója. De hogy milyen rongyos a cipője a szerencsétlennek. A báli cipőjéből kilógott a nagylábujja. Az én szállómnak nagy, az utcára nyíló üveges ajtaja volt, s szemközt az ajtóval

egy pult mögött ült a szálló menedzsere vagy recepcionistája. Mindenesetre éjjel-nappal ott ült valamelyik, és élénken figyelte nemcsak a szálló jövő-menő, kulcsot leadó stb. vendégeit, hanem az utcát is. Nem volt valaminő elsőrangú szálloda, de éppen garniszállónak sem mondhatnám; éltek benne, idős, beteges öregasszonyok is; olyan is, aki háromszög alakú, fémkeretes járókájában szállt le a tizedik emeletről, és indult el totyogva egy kis sétára. Voltak persze férfi vendégek is, és csinos ifjabb hölgyvendéget is láthattam. Nem, bizonyosan nem volt ez valaminő találkahely, hiszen nem mehetett fel látogató az apartmanokba anélkül, hogy előbb a menedzsernek ne jelentse, kihez menne, s az fel nem szólt volna előbb a keresetthez, hogy ezt, s ezt a látogatóját felengedheti-e, fogadja-e? Vagy, hogy én tájékozatlan volnék, és éppen az ilyen kikérdezés után történt felengedés mellett lehet oda akár találkára is feljárni? Ezt nem tudom. Elég az hozzá, hogy a menedzser engem is mindig alaposan megnézett, mintegy felmért, a fiamat persze nyomban felengedte hozzám, de más látogatóimat alaposan kikérdezte előbb. Nos, egy másik napon ismét az utcán járok, és ismét szembejön velem a rongyos kutyasétáltató. Most még szánalmasabban nézett ki, s a dán dognak még mintha még fényesebbre lett volna kikefélve az a szép, pettyes bundája. Megint csak alaposan megnéztem szegényt. Mire a kutyasétáltató azt hitte, ismerem? Vagy szólni akarok hozzá? Nem tudom, de némán meghajtotta felém a fejét; mintegy köszönt nekem. Nem viszonoztam persze, besiettem a szállóba. Igen ám, de ezt a jelenetet meglátta a bejárati ajtón át az utcát leső menedzser, fel is kelt nyomban pultja mögül, elém sietet, és lelkendezve üdvözölt: – Asszonyom? Ismeri? Láttam, köszönt önnek? Ő a kerületünk leggazdagabb embere, többszörös milliomos, nem akarja meghívni ide? Elnevettem magamat, amit a buzgó menedzser sehogyan sem értett. Hogy egy vendége nem akarja meghívni a kerület leggazdagabb milliomosát. Aki ki tudná miért, ragyaverte, s miféle hobbiból jár oly rongyosan, hogy majdhogynem egy quartert akartam volna adni neki – ha rám nem köszön. Hát láttam egy igazi gazdag amerikai embert, aki, ki tudná miféle hóbortból – vagy tán félelemből – viseli koldusjelmezét? Hiába öltözik úgy, ahogyan. Lám, tudják róla, hogy ő a kerület Krőzusa. Többször nem találkoztam a gazdag emberrel, illetve ha láttam, átmentem az utca másik felére, ami nem is csekély munka az autókkal is zsúfolt zebra nélküli helyeken. De a menedzser ettől kezdve megkülönböztetett tisztelettel bánt velem. Vagy csak én képzelem, hogy megkülönböztető tisztelet volt az, ahogyan

velem bánt egy alkalommal, mikor éppen elromlott a szerény szálloda mindkét felvonója?

Ha elromlik Chicagóban a lift,

van szükséglépcső, hogyne volna, s az én szállóm afféle negyvenévesen „modern” épület, egyes emeletei nem túl magasak, miért ne tudnék felgyalogolni a hetedik emeletig, nem több lépcsőturisztika az, mintha egy felvonó nélküli, régimódi pesti bérház negyedik emeletére kellene felcaplatnom. Két férfi máris ügyködik az elromlott lifteken, de én kérem a menedzsert, nyissa ki a gondosan lezárt lépcsőfeljárót, sietek, s gyalog akarok felmenni a lakásomig. Elsápad kérésem hallatán. – Nem, nem, szó sem lehet róla, szíveskedjék várni pár percig. – Nem akarok várni, de a menedzser nem tágít. – De kérem, ön talán megbetegszik a lépcsőjárástól, nem, nem vállalhatom a felelősséget, szíveskedjék a lobbyban megpihenni, színes adásban éppen baseball-játékot közvetítenek. Mégis kérem a lépcsőkulcsot. Az ördög akarja a számomra érthetetlen baseballt bámulni. De még annyit sem vitáztunk, mint amennyit itt elmondok, máris elkészült mindkét felvonó javítása, és a menedzser mosolyogva int, hogy no lám, rend van náluk, tessék, mehetek felvonón. Aznap este bennszülött amerikaiak társaságában mesélem felvonós kalandomat – egyébként egy olyan toronyházban, ahol négy, lakószoba nagyságú felvonó működik, benne perzsaszőnyeg. Húsz embernek elég egy-egy ilyen felvonó, s még rádió is szól benne valamelyik klasszikus zenét közvetítő állomásról, nem, mint az én szegényes, csak kétliftes szállodámban. Az amerikaiak nem értik, hogy min csodálkozom, azt mondják, hogy a menedzser aggodalma teljesen magától értetődő, mert hiszen ő felelős a vendégekért. Ha én történetesen a lépcsőjárás miatt betegednék meg, neki – illetve a szállónak – kellene gyógykezeltetésemet fizetnie, s ha éppen egy üzletkötésről vagy mondjuk, repülőgépről késnék le amiatt mert nem működött a lift, s szobámba kellő időben

nem juthattam, kártérítést kellene fizetnie a szállodának akkor is. Nos, természetesen akkor, ha én a lift nem, működése miatt ért káromért keresetet indítok. Nem magyaráztam meg ismerőseimnek, hogy egy kelet-európai vendéglátogató nem köt üzletet, és aligha pörölhetné a repülőgépről való lekésés miatt a szállodát. Mikor ezeket az emlékeket írom, nem tudom, hogy mostanság az USA-t járó üzletkötő hazaiak, kelet-európaiak élnek-e, élhetnek-e egy esetleges „elkésés” miatt kártérítéssel. Az a gyanúm, hogy ez inkább csak amerikai állampolgárok privilégiuma.

A drágán elérhető chicagói szórakozások között

feltétlen emlegetnem illik azt a koncertet, amit Mrs. Irene Szatmary jóvoltából, meghívására, a méltán világhíres chicagói szimfonikus zenekar otthonában, a Michigan Avenue-n levő Orchestra Hallban hallgathattam. A Bartók Béla művészetére oly igen fogékony amerikai zenekedvelők örömére ezúttal is szerepelt a műsoron egy műve a magyar mesternek: a Concerto grosso. És felállva, lelkesen tapsolták meg előadását a chicagóiak. Még ennél az előadásnál is izgalmasabban érdekeset, minden eddig látott mutatványt lepipáló „színjátszást”, s merő ingyen, nem előadóteremben, hanem a Board of Trade toronyházának lelátó folyosójáról láthattam.

A gabonatőzsdén,

illetve nem éppen csak gabonatőzsde ez, hanem – ha jól értelmezem – a kereskedelmi minisztérium egy olyan chicagói székháza, amit még 1848-ban alapítottak, s amely napjainkra sokemeletes palotává nőtt. Ahol egy, a nagy ház

földszintjén levő barlangszínháznak nevezhető helyiségben hetente öt napon át reggel kilenctől déli fél kettőig gabonakereskedők izgalmasan látványos előadása folyik. Az ötödik emeletről – madártávlatból – szabad, sőt ajánlott az odalent működő kereskedőket megtekinteni. Míg az ilyent eladdig sohasem látott néző felfogja, hogy mi történik odalent, úgy tűnik: nyolc kis, elkülönített helyen férfiak pantomim játékot játszanak; kiderül, hogy eladók, vásárlók, küldöncök és a tőzsde személyzete. Csak az emelvényen ülő két férfiú öltözött feketébe. A kereskedők barna, vagy szürke kabátot viselnek, a küldöncök zakója zöld, a tőzsdetagok kék kabátot hordanak. A szójabab, a búza, a rozs, az árpa, a zab „területein” mások és mások állnak. Földünkön úgyszólván mindennap aratnak, szüretelnek valahol. Ezek a bekövetkező terménybetakarítási időre felkészült vevők és eladók úgy helyezkednek el, hogy abban a blokkban álljanak, ahol éppen azokban a napokban várható a terménybetakarítás. A mélységben levő terem falain körös-körül a világ legkülönbözőbb tájairól érkező televíziós képek, feliratok jelzik, hogy hogyan is áll most Hong Kongban a gyapot, Indiában a szójabab; hangos beszélőn megrendelések érkeznek, a kereskedők meg kézjátékkal jelzik, hogy vesznek-e, eladnak-e? Öt ujj széttárva, tenyérrel a pulpituson ülők felé fordítva azt jelenti: „veszek”. A pulpituson ülő erre kikiáltja – bizonyára az árat, azt nem lehet odaföntről meghallani, hogy mit kiált, de lám, látni lehet, hogy egy másik szürke kabátos kereskedő, öt széttárt ujjú tenyerét a keze fejével fordítja a pulpitus felé; ez azt jelenti: „eladok”. Mutogatnak ujjaikkal is, függőleges irányban, mégpedig a megvásárolt áru mennyiségét jelezve így. Megtudom, hogy minden egyes felemelt ujj ötezer bushel megvásárlását jelenti. (Egy bushel – amit nehezen vékának fordítanék – tulajdonképpen harminchat liternyi űrmérték.) Az árakat vízszintesen kinyújtott ujjakkal jelzik, mást jelent, ha a hüvelykujj, mást, ha két ujj nyúlik előre vízszintesen; van vagy nyolcféle változata az ármegajánlásnak ilyen ujjmutogatással. Hatalmas tételekben óriási mennyiségű termék cserél gazdát úgyszólván pillanatok alatt. A megkötött üzletet hangerősítővel kiáltja ki a férfiú a pulpituson; a rizs, vagy éppen a napraforgómagolaj-csereüzletet bonyolító helyen úgy döfködik egymás felé ujjaikat e fürge férfiak, mintha miniatűr bokszmeccs paródiát játszanának. Csak a kapitalista nagykereskedelemhez végképp nem értő, bámuló turistának színházias ez a látvány; hatalmas vállalkozás a gabonakereskedelem; a Board of Trade reklámfüzetéből megtudom, hogy a világ gabonakészletének kilencven

százaléka itt cserél gazdát. A vevőknek nem kell látniuk, tapintaniuk az árut ahhoz, hogy megvegyék. A világ minden tájáról pillanatok alatt érkező kommunikációs információk alapján döntenek. Már a múlt század elején is Chicago volt – akkor inkább csak az államokbeli – gabonakereskedelem központja; mikor még vasút sem volt, akkor ide ökrös szekerekkel szállították, bemutatták, kiállították az eladandó gabonaneműt. Van a Board of Trade palotának egy kis, már muzeális jellegű kiállítási terme is, ahol különböző nagyságú üvegburák alatt, különböző tájakról való gabonaminták láthatóak; a muzeális szoba egyik sarkában kis üvegbura alatt egy jó nagymaroknyi búzaszemet néztem, a felírás azt mondta: „Hungárián”. Azt persze nem tudom, hogy valaha is forgalmaztak volna magyar föld termetté búzát a chicagói tőzsde búzát kínáló egyik kis színterén. Emlékemben a gabonatőzsde, mint a „kereslet és kínálat” című színjáték viharos tempóban eljátszott parádéja él.

Világhíres „chicagóiak”

neveit oldalszámra lehetne idézni, ha kimásolnám azokat valamelyik ottani Who is Who? (ki kicsoda?) című lexikonból. Csak a lexikonba belekukkantva is kiviláglik, hogy e nagyságok többnyire nem éppen chicagói születésűek, viszont ott fejtették ki működésüket és legtöbb közülük: atomfizikus, vegyész, kutató orvos: vagyis tudós. S mily sok közöttük a Nobel-díjas nagyság. Tudtommal egy világhíres írója van Chicagónak, aki ott is született, a város nyugat felé eső egyik elővárosában: Oak Parkban: Hemingway. Mondják: ki nem állhatta szülővárosát. Szívesebben élt Franciaországban, Spanyolországban, Floridában, Afrikában meg Kubában, mint odahaza. – Nincs itt európai értelemben vett irodalmi élet – panaszolja Louis Wazek barátom; zenész, képzőművész sokra viheti itt, ha benső berkekbe be tud kerülni. Irodalmi kávéház? Írói társas összejövetel? Nem tudok róla, hogy lenne itt. Olyant, akit az érdekel, az Államokban San Franciscóban keressen. Ha Chicagóban élő nagy költőt még messziről sem láthattam, egy neves

poétának erről a városról szóló költeményével éppen az ottani Public Libraryből kivett könyvben találkoztam. Robert Lowell, radikális poéta verselte meg az 1968 őszén Chicagóban tartott elnökjelölő gyűlés idején kitört ifjúsági lázadást; költeményének néhány sorát még hetvenkettőben is idézgetik a chicagói demokrata párti lapok. Lowell verse azt az eseményt örökíti meg, mikor a Hilton szállóban gyűlésezőket megostromolta a fellázadt chicagói ifjúság; a szállót rendőrgyűrű, sőt harckocsik fogták körül – a költemény szerint; a „kormány megbukott” – írja a költő, és a rendőrök, akik benyomultak a szállodába (öt napba tellett, hogy azt felszabadíthatták) a bent lelt „gyerekeket” „nem éppen kisbabákként őrizték hajnali ötig”, „fejőkön ólombot ütése veretlen helyet nem hagyott”. Lowell szerint a McCarthyért, az akkori jelöltért hevülő ifjúság „túl sokat tudott”, s végtére a hosszú költemény végén az ifjak lázadását „gyermekek keresztes hadjáratának” nevezi ez a chicagói politikai eseményt megverselő poéta. Nem éppen Chicagóról, nem az ottani, de a szélsőséges időjárás okozta szenvedésről szól a nagy amerikai klasszikusnak Robert Frost-nak egy nagyon is megszívlelendő költeménye. Ezekkel a verssorokkal is Chicagóban ismerkedtem meg:

„For whom who is weatherwise is enough to recognize wich ills are the day’s, wich of his?”

Mennyire igaz! A meteorológusok jelmondatuknak írhatnák fel e sorokat intézetük falaira. Weatherwise! Hogyan lehetne ezt ily tömören magyarul mondani? Időjárás bölcs szakértőjét jelentené, ha körülírom e szót. És csakugyan jó volna az időjárás okozta miazmák keletkezését és elháríthatását érteni. De ki tudna olyan „időjárásbölcs” lenni, hogy eldöntse: csak az időjárás viszontagsága gyötri-e, vagy tényleg beteg? Ha a költő sorait nem is tették meg jelmondatukká, úgy tetszik, hogy a chicagói meteorológiai intézet a világ legpontosabban, aprólékosabban előre jelző

intézménye. Az éjjel-nappal egyvégtében működő televízióállomások kétóránként pontosan közlik, nemcsak Illinois államnak, hanem az egész országnak éppen aktuális időjárási viszonyait. Három ízben tartózkodtam huzamosabban Chicagóban; házakat döntő, autókat fákra röpítő tornádó pusztítását szerencsémre nem éltem meg ott. Csak egy-egy kora tavaszi nagy szélroham zúgása hangzik vissza emlékezetemben. Mikor a kanadai fennsíkról megindul a szél és át a nagy tavakon, a lapos síkságon akadálytalanul száguld le Mexikóig át a Szelek – nekem váltig érdekes szép – városkolosszusán.

A SZÉTHULLT MONARCHIA SZÉLSODORTJAI

Mint már írtam róla, mindig gyanítottam, hogy József Attilával szólva „másfélmillió emberünk” – nem a mostani Magyarország területéről „tántorgott” ki Amerikába: valószínűbb, hogy az egész, egykori Osztrák-Magyar Monarchia különböző vidékeiről. Sejtelmem alaposnak bizonyult, mikor összeakadtam Zora Udwig-gal. Zora Bratislavában született, 1945 óta él az Egyesült Államokban, Indiana egy igen népes gyárvárosának népjóléti intézeténél dolgozik. Munkája: nyomorgók meglátogatása, szegénységük fokának felmérése, jelentéstétel avégre, hogy a bajban lévőn segíthessenek. Mondhatnám őt szociális gondozónőnek is, de munkája nem egészen olyan, mint minálunk az ilyes gondviselőké. Nem egy útjára kísérhettem el Zorát. Az általa meglátogatott emberek fehér bőrű szegények voltak valamennyien. Fekete bőrű amerikai állampolgárok bajairól, szegénységéről, mellőzéséről – a Los Angeles-i néger nyomornegyedben lezajlott híres lázadásról, és hasonlókról szoktunk értesülni mi, itthoniak, európaiak. Hogy abban a dúsgazdag országban bőséggel vannak fehér bőrű nyomorgók, azt ott, a helyszínen lehetett megtapasztalnom. Szegény fehérek gondjával, bajával foglalkoznak egyes USAbéli televíziós adások is; láthattam olyan képsort, melyen a riporter meginterjúvolja, mutogatja a szegény hillbillyt. Régen bevándorolt, terméketlen hegyvidéken letelepült embereket neveznek e kissé gúnyos becenéven, olyanokat, akik szegényen érkeztek, felszerelés híján próbáltak földműveléssel, állattenyésztéssel, kertészkedéssel kísérletezni, de nem bírták sem a munkairamot, sem a versenyt a jól felszerelt nagybirtokokkal, nem tudták elviselni az éghajlatot; sikertelen, elszegényedett, elbetegesedett emberek ezek, kiknek talpra állítása az Államok egyik nagy gondja lenne. A Zorával meglátogatott városi szegények nem éppen ennyire elhagyatottak, mint a hegyvidékek egymástól messzire, roskadt tanyákon tengődő hillbillyk. Zorával gyárvárosok külső peremén lakókat látogattunk. A föld fölé fölbukkanó és zakatolva rohanó vonat sínjeitől alig háromméternyire fából tákolt bérház, recsegő falépcső; az emelet egy kétszobás, régimódian komfortos, így-úgy

berendezett lakásában, hetven felé járó öregember panaszolja, hogy a sociali securityjéből (társadalombiztosítás, öregkori nyugdíj) nem tud fogprotézist csináltatni. Kétezer dollárért készítene egy párat számára ez és ez a fogorvos. Zora figyelmesen hallgatja a fogatlanul motyogó öregembert; jegyez. A nevét: így írja le: Dismacek. Dismacek úgy tudja, hogy szülei Ausztriából vándoroltak be, ő már itt született. A meglátogatott ember – Zora jelentésére – ígérvényt kap, amit a fogorvosnak bemutathat, és az ennek az írásnak ellenében a protézist elkészítheti. A díjat az elvégzett munka után a jóléti intézet csekkel fizeti meg. – Nálunk – mondja Zora – szegény embernek ne fájjon a foga. Egy közönséges foghúzás (1969-ben) egyszáz dollárba kerül. Vagy ha mégis szegény ember szorul rá fogkezeltetésre, ilyen nyomorult legyen, mint ez a számon tartott öreg, magányos ember, aki képes volt legalább egy kérvényt megírni és irodánknak elküldeni. De hány van, akiről nem is tudhatunk. Nagy küzdelembe került, amíg a szakszervezetbe tömörült fogorvosok egynémelyike elvállalta, hogy kötelezvény ellenében – de előre kifizetés nélkül – kezelésbe vegye valamelyik pártfogoltunkat. A vasúti sínek mellé épült rozoga faházak egyikében magát Mrs. Korosnak mondó, nagyothalló özvegyasszony könyörög hallókészülékért. Nagyothallók módján azt kiabálja, hogy őt az örökös vonatzakatolás süketítette meg, jobb lakáshoz nem juthat, mutatja igen elsárgult, magyar nyelven kiállított egyházi anyakönyvi kivonatát, mely szerint ő Briznek Terézia volt egykor, Orosházán született, evangélikus. – Szlovák vagyok – kiáltja Zora fülébe, de az itteni szlovákok jóléti önsegélyezője nem vett fel a tagjai közé, mivel Hungaryban születtem; azt mondják, magyar vagyok. Zora feljegyzi az adatait. Néhány ehhez hasonlatos látogatás után Zora meghívott: látogassak el vele a Chicagóhoz közeli, de már Indiana államhoz tartozó gyárvárosokba: East Chicagóba és Garyba. Sajnos, egy darabig nem csak ketten utazhatunk együtt, mert autója hátsó ülésén haza kell szállítania két pártfogoltját is. Egy kórházi felülvizsgálaton, Chicagóban járt asszonyt, meg annak a fiát. – Ők majd elülnek a hátsó ülésen, nem zavarnak, muszáj fuvaroznom szegényeket, másképp nehezen juthatnának haza, erre alig jár autóbusz. – Az asszonyt és fiát egy kórház kapujában vettük fel. A hátsó ülésen velünk utazó asszony munkanélküli segélyen élt; gyerekparalízisen átesett legényfiát most azért vizsgáltatta, hogy munkaképesnek

nyilvánítsák, és a jóléti intézmény próbálhasson számára valaminő neki való munkát keríteni. Az asszony Lvovból származott. A hátsó ülésről felém előrehajolva, rossz angolsággal beszélte élete sorát. Úgy értettem, hogy az asszonyt nácik hajtották el többedmagával Németországba, ahonnét nem tért már haza szülővárosába, inkább kivándorolt Amerikába, szerencsét próbálni, s most itt szaporítja a gyámolításra szoruló szegény fehér embersereget. Egyórás autózás után adtuk le a hazaszállított szegényeket, és fordultunk úti célunk: East Chicago belseje felé. Soha ilyen nyomasztó utat, mint a Chicagótól East Chicagóig vezetőt még be nem jártam. Odakintről az ablakok gondos felcsavarása ellenére is beszivárgott a kénsárga füstfelleg eresztette, fojtogató bűz. Mérföldeken át sehol egyetlen lakóépület, csak toronykéményekből füstöt okádó gyár, gyár, gyár, egyik a másik után. Autók suhannak irányunkban és visszafelé is a négy nyomsávos pályán, de a gyárak előtt, környékükön sehol egyetlen élő ember nem látható. Zora azt mondja, hogy ezek a gyáróriások tökéletesen automatizáltak, működésüket néhány ember irányítja és ellenőrzi, és odatúl, nem a nagy autópálya felőli oldalon, ahol ugyancsak automatikusan folyik a rakodás, található néhány gyárőr is, de egyébként az egész gyárváros szinte önmagától működik, termel – embertelenül. Karinthy groteszkje villan eszembe a „majdani” gyárakról, melyek képesek lesznek megszülni kis gyárutódaikat is – és az embernélküli tájat emberellenes, szörnyű merényletnek érzem, hiszen ez a füstfelleg már több, mint légszennyeződés: ez mérgez és csíp, köhögtet, hányingert okoz. East Chicago már Indiana államhoz tartozik, s a Windy City széljárásának köszönhető, hogy a chicagóiak a közeli gyárnegyed füstjétől nem fuldokolnak. A füstgomolyból, amit állandóan égő ködlámpával fúrtunk át, East Chicago városka lakótelepénél vergődünk ki, és megállunk egy, tornyán csillagot viselő templom előtt. A templomot pici terecske köríti, azon valamely zöld bokor elültetésével kísérletezik egy hajlott korú férfi, Zora ismerőse. Az az intézmény, ahol Zora dolgozik, szerezte e férfinak itteni foglalkozását. Bemutatja nekem. Azt mondja angolul neki: Ez itt egy hölgy Hungaryból, mister Ciha. Így hallom, ahogy fonetikusan leírom a nevét: Ciha. Felelem az „örvendek, hogy megismerem, mister Ciha” szöveget angolul. Mire így felel az öreg szépen zengő magyarsággal:

– Jó napot kívánok! Tán meg akarnák nézni a templomot bévülről es? – Milyen szépen beszél magyarul, Ciha úr – felelem lelkendezve. – Ugyan hová való, milyen részéről az Óhazának? – Hát én biza éppen a Küküllő mentiről. – Ó! Az én szülőföldemről? Úgy hát tán éppen székely származék? – Nem én, asszonyom. Román ember vagyok én, annak születtem, az is vótam én mindétig. Csak hát magyar felekezeti oskolába jártam vót, annak idejin. Nem feledi el az embergyereke a gyerkőc korában tanultakat, ha nem akarja. Most meg hasznát is veszem, hogy tudok magyarul, angolul is persze, miért se? Ennek a templomnak vagyok a gondnoka. – Románra váltjuk át a szót; azt is olyan jól beszéli, mintha odahaza volna, az övéi között, elmondja, hogy ortodox görögkeletinek keresztelték, de hát – ilyen az élet – ő most egy protestáns templomban gondnokoskodik. A tornyán csillagot viselő templom közös tulajdona református meg evangélikus hívőknek; papjuk leginkább angolul végzi benne szolgálatát, és a hívők – mint megtudom – a legkülönbözőbb idesodródottak közül kerülnek ki; Marik úr például, az egyik evangélikus presbiter Nyitrából való, szlovák nemzetiségű, azelőtt gyári munkás volt, most már a nyugdíjából, meg kis tőkécskéjéből éldegél. Zora megmagyarázza, hogy az idetelepült gyári munkások (nem amazoknak a nagy, önműködő gyárak alkalmazottjai, hanem más garybéli gyárakban foglalatoskodnak) általában nem szegények; jól keresnek. Csak a magányosok, a munkanélküliek, a beteg szegény fehérek az ő páciensei ezen a gyár menti lakótelepen is. (Most, mikor ezeket a már fél évtizede történt apró eseményeket írom – Zora leveléből olvashatom –, nagyot változott és újabb változások elé néz az Egyesült Államokban a népjóléti intézmények sorsa. Eleddig minden egyes államban más és másként működtek ilyes intézmények; „most egységesíteni akarnak – írja Zora 1977-ben –, megszüntetni egy sereg anomáliát is, például azt, hogy akit segélyeztünk egy ideig, de mostanra jobb sorsra jutott, az ne kapja tovább a segélyt. Hogy minden olyan férfi kapjon segítséget, aki egy hónapban csak egyszáz órát dolgozik. Nálunk, mint tudod – írja – a férj nélküli nők, minden házasságon kívül született gyerek után meglehetősen nagy segélyt kapnak; ezért

aztán rengeteg olyan nő van, aki tudatosan, szántszándékkal nem köt házasságot, viszont egyre szül, és a gyerekért kapott családi segélyből igen jól megél munka nélkül. Sajnálatos, hogy többnyire fekete bőrű nők élnek vissza ezzel az előnnyel. Most ezt is rendszabályozni akarják, de legelső dolguk, remélem, az lesz, amint azt az új elnök ígéri is, hogy bevezetik az egyetemes betegbiztosítást, az öregek gondozását minden államban egységesen; és a legtöbbet hangoztatott szólam az, hogy a »világ leggazdagabb országában« nem lehetnek többé nélkülöző emberek, sem hillbillyk.”

Jómódú magyar asszony East Chicagóban

Mrs. Saley, aki vacsorára, sőt egy éjjeli szállásra is meghívott, Szalaynak jegyeztetett be a békési, református egyházi anyakönyvbe. Kiskorában, valamikor az első világháború idején került el szüleivel Békésből az Államokba. Ma East Chicago egyik „díszpolgárnője”; mutatja, hogy a helybéli újság is írt már róla, még lám, a fényképét is közölte. Hibátlanul beszél magyarul. Pedig gyerekkora óta csak egyszer, 1938-ban járt rövid időre, látogatóban odahaza. Városszerte jótékonykodásáról nevezetes. Karrierjét mint zöldségkereskedő kezdette; egy ideig mexikói vendégmunkások telepén élt, s tőlük igen jól megtanult spanyolul is. Ma csinos, kényelmes kis házban mint magánzó él és szorgoskodik az egyház szegényeinek támogatásában. Pártoló tagja a helybéli jóléti városi intézménynek is. Fekete bőrű embert csak elvétve láttam East Chicagóban és Garyben is. De láthattam számos, ott dolgozó barnás arcú Puerto Ricó-it. Ezeknek beteg, vagy munkanélküli hozzátartozóit Saley asszony ugyancsak segélyezi. – De hát, ha tehetem – mondja –, azért legszívesebben az óhazabélieket. Hetven éve Kikindán (Jugoszlávia) született Mrs. Jukics az alkalmi takarítónője; nem mintha az öreg, félig szerb asszony valami sokat tudna a háztartásában segíteni, de Mrs. Jukicsnak „piciny” a social security]e; a Saley ház porát, ígyúgy, hogy sokat mégse hajlongjon, egy-egy jó ebédért, meg egy dollárért csak

letörölgeti. Mrs. Saley meg van győződve róla, hogy neki szent kötelessége minden óhazáit támogatni, akivel csak összeakad; s minden szabadkozásom ellenére a zsebembe tömköd kis borítékban egy tízdollárost, és megköszöni – ő köszöni meg! –, hogy a meghívást elfogadtam, s a vendége voltam. (A „potlach” szokása! – gondolom.)

Halottvirrasztóban

Az East Chicago-i csillagos templom papja éppen halottvirrasztó szertartásra készül, mikor meglátogatom. Kapacitál: kísérjem el, húszperces szolgálat mindössze. Érdekes lehet ilyent látnia egy óhazabélinek. Semmi kedvem ugyan egy idegen halottat búcsúztatók közé cseppennem, de belátom: kevés ideje van papomnak, hogy még külön is fogadjon engem. A ravatalozóig a kocsijában, meg visszafelé hozzájuk csak elbeszélgethetünk. Az előcsarnokban a ravatalozó igazgatója és a halott egyetlen hozzátartozója, idősebb férfi fogadtak; nevemet illett beírnom a halottlátogatók névsorába; a pap egy, erre a célra szolgáló szobában felöltötte magával hozott fekete palástját, majd beléptünk egy kis termecskébe, ahol, mintegy harminc, tarka-barka ruhás, különböző életkorú férfi és nő ült a sorban rakott székeken, és eléggé hangosan, szinte vidáman tereferélt. A széksorok előtt nem túl magas emelvényen (a ravatalon), nyitott koporsóban, mint valami viaszbáb, egy simára felpumpált, kikészített arcú, megállapíthatatlan életkorú, elegánsan felöltöztetett férfi feküdt. Neve egy táblán, a koporsó oldala mellett így:

JOSEF SZITÁS

Nem a gyászolók közé telepedtem, hanem a falak oldalán sorakozó székek egyikére ültem le, egymagamban. A pap a szószéknek mondható kis pódiumra lépett. A halott rokona odaállt melléje. Az igazgató is bejött, és megállt a

koporsó mögött. Angol szavakkal búcsúztatta a pap Szitás Józsefet, majd, eléggé váratlanul, így szólt magyarul: – És most próbáljuk együtt, hangosan elmondani a Miatyánkot, magyarul. Elkezdte mondani. A halott rokonának – némán ugyan, de mintha úgy mégis mondaná – csak mozgott a szája; a harmincfőnyi halottbúcsúztató egyvégtében hallgatott. Én, hogy segítsek a papnak, félhangon vele mondtam a magyar Miatyánkot – és a szertartás, illetve a búcsúztatás hivatalos része ezzel véget is ért. A koporsót nem födték le; csak a hivatalos rész ért végéhez, a társadalmi nem. A pap levetette palástját, és arra kért, hogy ismerkedjem meg a gyászolókkal, beszélgessek velők pár percet. Az itt így illik, így szokás. A némán hallgatott szertartás után a búcsúztatók máris megint vidáman tereferéltek, és továbbra is ott ültek a helyükön. Csak egy-egy fiatalabb férfi kelt föl néhány pillanatra, s nyújtózkodott egy jó nagyot. A halottra senki rá sem hederített. De én – úgy látszik – érdekes óhazái látogató lehettem, mert mikor mintegy részvétet nyilvánítandó a hozzám legközelebb levő fiatal nőhöz léptem, s mondtam neki, hogy csak vendég vagyok, a holtat nem ismertem, Magyarországból jöttem, ő szélesen elmosolyodott, és örvendezve közölte – angolul –, hogy ő is magyar. Beke. Susan Beke. Mikor meghallották a virrasztók, hogy a látogató magyar, egyszerre többen is bemutatkoztak, és csak úgy röpködtek a magyarul jól ejtett, de angol nyelvű közvetítő szavak közt a nevek: Én Tokaji vagyok; én Dobos, Kálozdi, Fekete… Beke Susan elmondta, hogy neki a nagypapája került ide, azt nem tudja, hogy melyik városból, vagy faluból, de biztos, hogy Hungary-ból. Apja, és persze ő is, itt született. – Jaj tessék mondani, milyen lehet az a Hungary? – Csinos, jól öltözött ifjú leányzó Susan; ide csak a rokonai miatt jött el most halottat virrasztani, tulajdonképpen nem itt lakik, hanem bent, Chicagóban, és egy dobozgyárban dolgozik. Hány osztályt végezhetett, meg nem foghattam. Ugyanis érdeklődő arccal, szinte repesve azt kérdezte:

– Ugye nagyon nagy ország Hungary? Sokkal nagyobb, mint az Egyesült Államok? Egyszer elmennék oda. Nehéz feladat egy halottvirrasztásra összegyűlt kis tömegben „népművelést” végezni, mit tudjak egykettőre felelni neki? – Hogyan volna nagyobb, sokkal kisebb természetesen – mondtam; mire ő: – De mégis mekkora? Csak akkora, mint az Államok fele? Nem tudtam hirtelen az Egyesült Államok ötven államából egy méretében akkorát mondani neki tájékoztatásul, mint amekkora országunk területe, de erre a feleletre már sor sem kerülhetett, mert egy másik virrasztó, csinos, nagyon is jól öltözött fiatal férfi kelt fel a gyászolószékről, hozzám lépett, közölte, hogy ő: Kapás. John Kapás. – Nekem papa magyarjajistenem – mondta kedvesen, és angolul folytatta, hogy nézzem: az az úr a papája, ugyan legyek olyan jó, beszélgessek vele egy kicsit magyarul, biztosan jól esnék neki. Hát idősebb Kapás sem tudott sokkal többet magyarul, mint a fia. Mint a régen emigrált, nem magyarok közt élő második, harmadik generációsok általában: ő is csak dadogott magyarul. A legtöbb idegenek közé sodródott egy-egy gyerekkorban rögződött szót őriz meg: „papa”, „adj”, „nekem”, ilyes szavakat, és szinte mindenik – már az öregebbje – tudott néhány szót egy régi imádság foszlányából (a Miatyánkot, mint említettem, egyik sem tudta) és úgyszólván egyik öregember sem felejtett el egy-egy magyar nyelven hangzó, vaskos káromkodást. Káromkodással – talán a gyászszertartásra való tekintettel – nem bizonygatta nekem idősebb Kapás úr a magyar tudását, de azt a pár szót, melyet gyerekkori emlékként őrzött, lelkendezve felmondta. Ilyképpen: „mama, kicsi fene, gyia pacsi, jeah, my nationality is Hungárián”. A holtra változatlanul senki sem tekintett. Édes fivére volt-e a halott főbúcsúztatója Szitás Józsefnek, vagy csak távolabbi rokona, barátja, végtére is nem derült ki. És azt sem fejthettem meg, hogy a Küküllő menti színromán Ciha úr hogyhogy nem felejtett el sem magyarul, sem románul, és angolul is jól beszél. East Chicagóban úgy látszott, hogy többségben vannak azok a magyar nemzetiségű, régen emigráltak, akik csak egyetlen nyelv eltanulására és használatára képesek – talán környezeti befolyás miatt. A társadalmi összejövetel a megígért húsz perc alatt véget ért. Pap barátom intett, hogy mehetünk.

(Fiamék, akik úgy látszik, nem érintkeznek ilyen régi óhazabéliekkel, nem ismernek gyártelepi magyarokat, nem akarták elhinni nekem, mikor elmondtam, hogy Beke Zsuzsa azt képzelné: olyan hatalmas nagy területű lehet Magyarország, mint az Egyesült Államok. Én meg azt gondolom: nem tanítanak részletesebb európai földrajzot az Államok általános iskoláiban. Honnan tudhatná a kis Susan, hogy hazánk mekkora? Mikor bennszülött, akár egyetemet végzett átlag amerikai sem tudott sokáig jóformán semmit mirólunk; Kossuth nevét többen is, „felmondták” nekem; meg volt, aki úgy tudta, hogy „sokáig osztrákok” voltunk; mostanság kezdenek tudogatni rólunk az átlagemberek valami hitelesebbet, alaposabbat is. De nem a dobozgyári, kis Beke Zsuzsák.) Az East Chicago-i gyászház jól szigetelt falain át nem hatolt be a városra települő sárga füsttömkelegből semennyi sem; a ravatalos teremben valaminő illatos permetet szórhatott szét a temetkezési igazgató. A gyászház borókafenyő illatának emléke, a tarkabarka ruhás búcsúztatók, magyarul szót sem tudó (vagy csak makogó) Békék, Dobosok, Kapások, Feketék, Kálozdyak és a holt Szitás József nevei maradtak meg vissza-visszaidézhető emlékeimül.

A HÍRES-HÍRHEDT GEORGIÁBA

1974 forró nyarán jutottam el. Egy korábbi amerikai utam alatt már átrepültem egyszer a „sötét Georgián, ahol a faji megkülönböztetés súlyos évtizedeken át a legvéresebben dühöngött”. Sokáig csakis azt tudtam, hallottam erről az államról, hogy ott a felszabadításuk után is rabszolgaként kezelik a négereket, s hogy az a fehér gyapotültetvényesek, nagy farmerek, gyárosok világa. Georgia fővárosának Atlantának repülőterén vesztegeltem egy ízben egy óra hosszat, ott kellett repülőgépet váltanom, s már akkor bizsergetett a kíváncsiság: milyen lehet az élet ebben a déli államban? Az Elfújta a szél című, világhíres regény írónője éppen Atlantában született, de amit ő egykor szülötte földjéről megírt – értékelhető sokféleképpen –, ám semmi esetre sem lehet érvényes, hiteles értesítés Atlanta lakóinak mai magatartásáról, életérzéséről. Atlantában született a faji megkülönböztetés ellen a polgárjogért harcoló lelkes, néger pap: ifj. Martin Luther King. Történt, hogy 1973-ban egy csoport amerikai nő – a női egyenjogúság harcosai, a nemzetek közötti béke építői – Kelet-Európába látogatott, és eljöttek néhány napra hozzánk, Magyarországra is. Vezetőjük régi jó barátnőm: Dorothy C. Wagner ittlétükkor nemcsak egymaga keresett fel pesti otthonomban, hanem nyomban még négy ladyt hozott magával. Közöttük egy kedves, ragyogóan fekete arcú, gömbölyű kis asszonyt. Percek alatt kiderült, hogy a nálam teázó hölgyek közül ez a kis fekete nő éppen Atlantából való. Alig meséltem el neki, hogy mennyire szeretném Atlantát megnézni, ottani lakóit ismerni, ő máris névjegyet nyomott kezembe, címével, telefonszámával, és meghívott: ha legközelebb az Államokba megyek, őt feltétlenül látogassam meg, vendégül lát szívesen. 1974-ben megírtam Mrs. Anne Lou Hendricksnek, hogy az USA-ba készülök, közöltem vele chicagói szállásom címét, telefonszámomat is, és azt írtam, hogyha nem gondolta meg a meghívást esetleg, ha lehet csakugyan, boldogan elmennék hozzájuk. Jóformán meg sem érkeztem Chicagóba, máris szólt a telefon: Hendricksné hívott Atlantából: várnak szeretettel. Egy kissé zavarba estem. Ezt a kedves néger asszonyt mindössze egy óra hosszat láttam, egy esztendővel azelőtt, legfeljebb húsz mondatot cseréltünk, túlzás, vagy talán éppen tolakodás volt részemről, hogy hozzá magamat mintegy meghívattam. Az arcára is bizonytalanul emlékeztem vissza. Azt tudtam, hogy

nyugdíjas tanítónő. Milyen körülmények közt élhet, fel nem foghattam. Hogyan legyek csak úgy ingyen vendége, ha mégoly igen kíváncsi vagyok is a déli feketék életére? Fiam biztatott: menjek. Egy éjjel, olcsó repülőjárattal nem nehezebb utazás az Chicagóból, mintha, mondjuk busszal utaznék Pestről Balatonszabadiba. Kaptam az útra egy tízdollárost és néhány tízcentest, amivel telefonozni lehet. Elkezdettem gyáváskodni: – Alig ismerem Hendricksnét. – Félek, hogy ott lent délen, a sok fekete között rá sem ismerek. – Majd rádismernek ők. – Hát, ha várnának a repülőtéren, talán. – Ha nem várnának, a legközelebbi telefonfülkéből felhívod a lakásukat. Megvan a névjegyén a telefonszáma. – De hátha elkerüljük egymást, ők engem keresnek, én őket, és hiába hívom telefonon, mert nincsenek odahaza… Fiam még egyelőre türelmesen okított: – Akkor a telefonfülkéből tíz centért felhívod az operatort, bemondod neki a fülkéd számát, majd azt kéred, hogy engem hívjon – collect call – (mi ,,R” beszélgetésnek mondjuk, ha a hívást a hívott fél fizeti ki). – És esetleg éppen te sem, ti sem vagytok otthon… – Ejnye, akkor a következő járattal hazajössz. Megvan a visszafelé szóló jegyed. – Igen, de ha csak másnap jön visszafelé tartó gép? Erre aztán a fiam elkezdett ugratni: – Akkor a legközelebbi, legelőkelőbb szállodában megszállsz. – Miből? Tíz dollárból nem lehet. – Haát, nem. De a szálló menedzserének megmondod a nevemet és címemet, sőt

hivatali telefonszámomat is, és megkéred, hívjon fel collect call. Én beolvasom neki a credit cardom számait, ő erre telefonoz még egyet információért, öt percet vársz, és ezután számlámra, hitelben egy pompás szobát nyit neked a menedzser. – Azért nekem sem lehet az amerikai, „csudás szervezettségről” minden viccet beadni, hogy telefonhívásra, hitelben… – Pedig nem is egészen vicc – nevetett a fiam – de ha ennyire vidéki gyáva vagy, akkor mit sem fogsz tapasztalni. Menj nyugodtan. Jóindulatú, kedves fekete népek élnek arrafelé, annyi szeretettel hív az az asszony, meglátod, tejbe-vajba fognak füröszteni… Hát nem fürödtem éppen tejbe-vajba Atlantában, Mr. és Mrs. Hendricks másfélholdnyi park közepén levő, nyolcszobás villájában, de életemben olyan finom ágyban, olyan kényelmesre berendezett vendégszobában még nem laktam, mint az atlantai nyugdíjas néger tanítónőnél és férjénél, az ugyancsak nyugdíjas egykori tengerészőrmestereknél. Nem sok fehér utas érkezett oda velem egy időben. Persze hogy nyomban felismertek. Férj és feleség virágcsokrot lobogtatva vártak a kijárati kapunál. Szépséges, kakaóbarna leányuk, kocsijával a parkoló téren. Atlanta fényárban úszott; túlzott, vakító fényárban; mondták, így szokott minden éjszaka.

Az atlantai kirándulást

úgy másolom ide, ahogyan azt visszatértemkor, Chicagóban lejegyeztem: „Atlantában miért is ne volnának ma már chicagóival vetekedő felhőkarcolók meg New England-i villavárosokat utánzó parkos városrészek is? Ilyen parkvárosrészben él nyolcszobás, másfélholdas kertes, saját otthonában a nyugdíjas néger tanítónő barátnőm, Mrs. Anne Lou Hendricks is (W. E.) 142 West Laké N. W. címen. Atlantában a híres polgárjogi harcos, a meggyilkolt ifj. Martin Luther King hatalmas szarkofágja parkosított terecskén áll, márványtalapzaton, az előtt a baptista templom előtt, ahol a harminckilenc évet élt szabadságharcos apja, sőt

még a nagyapja is lelkészkedett; ő maga is ennek az egyháznak a parókiáján nevelkedett. Alabamában ölték meg, de tetemét Atlantába vitték »haza«. Mikor ott járunk, valami tíz ifjú fekete meg két fehér bőrű ember tiszteleg dr. King síremléke előtt. (Az egyik sápadt képű én vagyok.) A szarkofág kövébe vésett angol felírás: Rev. Martin Luther King Jr. 1929–1968 és alatta (magyarra fordítva így):

„Végre szabad, végre szabad, Mindenható Úristen, köszönöm, hogy végre szabad vagyok.”

Dr. King édesanyjával, idősb Kingnével 1965-ben ismerkedtem meg. Még otthon voltam, mikor híre jött, hogy egy ohiói templomban, orgonálása közben lelőtték. Egy fekete fickó ölte meg. Mrs. Hendrickson erről az eseményről nem siet bővebb felvilágosítást adni, előbb csak azt mondja el, hogy a szabadsághős édesanyját messze kint, az egyik köztemetőben földelték el, nem a fia mellé. – Talán őrült volt, aki lelőtte – mondja Mrs. Hendricks, jó sokára és szűkszavúan, aztán némi megfontolást sejtető hallgatás után: – Az, hogy templomban történt a gyilkosság, lehetett egy fanatikus vallásellenes tüntetése is. Mrs. Hendrickson hivő, gyakorló keresztény. Presbiteriánus. Mintegy kétszáz kötetnyi könyvének legszélső, legkönnyebben elérhető helyén áll a mindennap olvasott Bibliája. A könyvek: az amerikai nép enciklopédiája, történelmi és földrajzi művek. Regényt, fűzött kötésűt csak egyet leltem, azt viszont a zeneszobában, mert az is van nekik, egy zongorával meg egy csemballóval ékesen. Leányuk egy időben énekesnőnek készült, ma egy nagy gyárban főkönyvelő, ő felejtette a zongorán a regényt. Étkezés előtt – reggel, délben, este, angolszász szokás szerint – indián beütést is sejtető fél fekete férje, több kitüntetéssel jutalmazott, nyugdíjas tengerészőrmester mondja el az asztali áldást. Hendricksné édesanyja még szakácsnőként tengette életét, de leánya, Anne Lou egy ötven éve – csakis négerek számára – alapított collegeben tanulhatott, és

húsz éven át tanítónősködött, egy csakis négerek számára létesült iskolában. Azt az iskolát egyébként egy munkásból tanítóvá lett néger férfiúról, bizonyos Bookert T. Washingtonról nevezték el; szobra is áll az egykor csakis néger iskola előtt. Az iskolát és a négerkollégiumot valamelyik Rockefeller emeltette. Már – a Kennedy-féle törvény alapján – általánosították, azaz most fehér gyerekek is járhatnak ugyanoda. Járnak is. Anne Lou azonban már nem tanított a vegyes iskolában, azért sem, mert annak szintjét, a tanulnivalók mennyiségét megemelték (talán, mert többet s jobbat kell tanítani, ha egyszer fehér gyerekek is járnak oda). Anne Lou hatalmas házában, kertjében magán előiskolát nyitott, ötéves kis feketék számára, hogy felkészülten kerülhessenek a megemelt szintű vegyes iskolába. Rengeteg magántanítványa volt. A kerület majd’ minden, ma már nagyiskolása nála kezdte. No meg azoknak a ma már szülőkké serdült, egykori elemi iskolai tanítványainak a gyerekei is. És ezzel az előiskolával, úgy látszik, igen jól keresett. A presbiteriánus templomban, hová Anne Lou, mint egyháztag, vendégként elvihetett, a szertartás előtt, háttal az Úrasztalának, be kellett mutatkoznom a gyülekezetnek. Amerikában nem lehet csak úgy ismeretlenül betérni istentisztelet idején egy protestáns templomba. Volt még kívülem egy másik vendég is, ő kezdte, utána eldadogtam én is a magamét pár szóval. Néztem a gyülekezetet. A júliusi georgiai hőségben kétharmadjára telt meg a jókora templom, a hívők fele fehér bőrű, fele fekete. Sápadt képű pap prédikált, feketén ragyogó arcú kántor orgonázott. De hogy mennyi templom van ebben a ma már másfélmilliós gyárvárosban, Georgia ipari és mezőgazdasági központjában! – Több mint háromszáz – feleli Anne Lou. S megannyi felekezeté. – Miért van annyi felekezet, szekta Amerikában? – A protestáns szabad lelkiismereti vizsgálódás az oka – feleli Anne Lou szabatosan. – Egy-egy hittételről valamelyik felekezet tagjának különvéleménye támad, egyháza tagjaival vitába száll, némelyek egyetértenek vele, a többitől elkülönülnek, aztán alapítanak egy, a maguk hite és ízlése szerinti egyházi közösséget. (Arról nem szól Anne Lou, hogy anyagilag sem rossz új egyházat alapítani; az egyházak, ha új alapítások, adómentesek az USA-ban.) – Különböző felekezetekhez tartozó gyerekeket tanítottam – mondja majd –

vallást természetesen soha, sehol, sem a nyilvános, sem a magániskolámban. Az a szülők dolga, hogy taníttatják-e vallásra gyerekeiket vagy sem. Az én három gyerekem járt vallásórákra, de ma csak a legnagyobb fiam gyakorló keresztény. Leányom és a másik fiam, azt hiszem, nem, de nem faggatom efelől őket, elvégre felnőttek. Függetlenek. Megkértem Anne Lout, ismertessen meg a környezetével, barátaival, a neighbourhooddal, ahogyan azt feléjük illik mondani. Kiválogatta volna, hogy csakis csupa jómódú néger és vegyesen néger meg fehér családhoz vitt el templomozás után húsz-húsz perces villámvizitbe, egy sereg pazar villalakásba? Úgy láttam, odalent Georgiában nagymérvű a fehérek és feketék összeházasodása. Egy helyütt például: Fekete orvos a férj, fehér asszony a feleség, a három gyerek legnagyobbika, a nagykislány majdnem fehér bőrű, a kisebb lány barna, a kisfiú sötét bőrű. Villájuk előtt kertecske, házuk hétszobás. A rendelőt – amerikai szokás szerint – egy rendelőintézetekkel berendezett hatalmas épületben bérli az orvos. Gyerekeik nem voltak a templomban, odalent játszottak a játékszobává kiképzett, kitapétázott, százféle szórakoztató eszközzel teli, alagsori játszószobában. Pár percre jönnek fel, hogy a vendégeknek bemutatkozzanak. A tizenegy éves kis fekete pusmog valamit barna kisnénjével, s rám-rámtekint; rászólok: – akarna valamit kérdezni? – S ő már kérdi is: – Is Hungary a marxist country isn’t it? – Vagyis: marxista ország-e Magyarország. Mondom, hogy az. Ő erre felragyogó szemmel közli, hogy az atlantai tv egyik gyermekeknek szóló adóján hallgatni szokta a „marxista edukációt”. A kisfiú boldog gyermeknek látszik, sorsával, önmagával elégedettnek. Valamivel későbben megkérdi, hogy nálunk egy héten hány napig járnak iskolába a gyerekek? Nincs iskolás gyerekem, de úgy tudom, hogy hat napig, s ezt meg is mondom neki. Ez nem tetszik a kis lurkónak. Elkomorodik. Én megint csak hazagondolok, pontosabban, azokra a honi eredetűekre, akik nyugati országokban élő, magyar származású gyerekek anyanyelvi iskolázásával törődnek. Hogyan? Amerikában szombaton nincsen tanítás. A magyar gyerek, ha akarna a kínnal-bajjal felállított, lelkes-ingyen magyarul tanító tanárok „iskolájába” járni, azt csak azon a bizonyos szombati napon tehetné. Szabad szombatjukat áldozzák fel a kinti magyar tanítók, hogy valamelyik, nekik alkalmas helyiséget adó közösségben szombati magyar iskolát tarthassanak fenn.

A kis magyarok amerikai pajtásai, iskolatársai bezzeg szabadok ezen a napon; egész nap játszhatnak, ők még szombaton is iskolába járjanak azért, hogy a magyar nyelvű írás-olvasást is megtanulják? Szüleik szabad szombatjuk kétharmad részét áldozzák rá, hogy a gyerekeket befuvarozzák valamelyik, többnyire messze levő szombati magyar iskolába. Akad azért második, sőt harmadik generációs magyar eredetű gyerek, aki anyanyelvi szombati iskolába jár. Nem sok. Mert akinek már az anyja, apja sem beszél magyarul, az vajon miért tanuljon anyái nyelvén? Lám, a kis atlantai néger fiúnak sem tetszene, ha szombaton is iskolába kellene mennie, hogy őt ott valamilyen, tán már dédapja sem ismerte ős-afrikai nyelvre tanítsák. Az ő családja persze régebbi Amerikában, mint egy, csak úgy száz éve odakerült, elamerikaiasodott magyar család.

Jártam Atlantában színházban is

Színház? Inkább művelődési központ; a hatalmas épületben együtt van a jól hangszigetelt, hangversenyek és a tragédiák játszására alkalmas terem, meg a zenés vígjátékoké. „Memóriái Alliance Theatre”-nak nevezik. Memóriáinak azért, mert egy Párizsba tartó atlantai kirándulócsoport emlékére emeltette az az asszonyság, aki az atlantai turistákkal lezuhant repülőgép utasaiból egyesegyedül – fél nyomorékon – életben maradt. Eladdig nem voltak színháztermek Atlantában. De most aztán vannak, és most, hőnyárban is egyre adják a vígjátékok termében az enyhén fehér ember ellenes, néger író írta Purlie című musical komédiát. A darab nyolc főszereplője közül hat fekete, szerepe szerint is; a két gonosz, meg buta fehér embert, a csaló gyapotültetvényest, meg fiát, ki négerek ütésével-verésével szórakozik, két fehér színész alakítja – az öreg „gonosz fehér” komikus igen jól. A fekete főszereplők kitűnően táncolnak, remekül énekelnek, túlontúl deklamálják a szöveget, európai szemmel nézve igazán játszani nemigen tudnak, agyon izgik-mozogják, mutogatják magukat, szerepüket. A darab tartalma olyasmi, hogy az egyházi iskolában tanító néger tanárt üldözik és kommunistának nevezik, mert egy fekete kislányt, aki tanulni szeretne, s akibe beleszeret, mindenáron jó helyen akarna elhelyezni, ám őt senki sem

fogadja be. A gyapotültetvényes fia gitárművész szeretne lenni, de tehetségtelen, mert csak verekedni tud igazán, ám a tanító kideríti, hogy a fehér gyapotültetvényes csaló gazember, mire annak fehér fia felcsap négerbarátnak, beáll a néger tanító iskolájába, a szerelmesek boldogok lesznek, sőt a rasszizmusát felhagyó fehér fiatalember egyszerre csak tud gitározni is. A hoppon maradt fehér gyapotültetvényes a döbbenettől önmaga, azaz a csúffá tett kapitalizmus szobrává merevedik. A pompás táncokon túl legszebb a színpad függönye volt. Bár lett volna gépem, hogy lefényképezzem; vidám, ízlésesen pop-artos iparművészeti remeknek találtam. Úgy nyolcszáz személyes lehet ez a terem; zsúfolva volt. A közönségnek fele itt is fekete, fele meg fehér. A Purlie-t játsszák már Amerika nem egy városában.

Hogyan szórakoznak a georgiai gyerekek és nagyszülők?

Hát például úgy, hogy kiautóznak a hatalmas kősziklába vésett, függetlenségi harcokat ábrázoló szoborcsoporthoz, és félóra alatt körbevonatozzák a „Stone Mountain Scenic Railroad”-ot. Van, ugye, Pesten is úttörővasút, meg lehet látni turistáknak a Hortobágyon, vagy Bugacon az „ősi életet”, mikor a csikós kiereszti a ménest, mikor a címeres szarvú fehér ökrök… Nos, ez az atlantai szórakozás egyszerre régi amerikai életet mutogató, múlt századi, füstös mozdony vontatta olyan utazgatás is, ahol rá sem bámulhattál még az ablakon át a sziklába vájt, hatalmas domborművekre, máris végigsétálnak a vonaton a múlt századi, sleppes ruhába bújtatott hostesseket alakító kalauzkisasszonyok. Ám a főkalauz, a cowboynak öltözött, azt magyarázza, hogy arra, balra mit látni. Bizony egy tehéncsordát állítottak oda, a régi világot utánozandó, csupa szoborból. Amarra jobbra indián kunyhók láthatók, néznéd is, de máris felugrik a vonatocskára egy „igazi” indián (vonati-színész), kifeszíti íját, lőné le a vonaton levőket, de kapja a revolverét a cowboy-kalauz, s lő, csak úgy durran. Ki is ugrik a vonat ajtaján az „indián”, de nemcsak akárhogy: egy valódi ló nyargal a vonat mellett, úgy ugrik, hogy nyomban annak a hátára pattan, s futtat. Gyorsabban, mint a kis gőzmasina vontatta csodavonat, míg csak „le nem lövi” őt egy másik, nyilván vele ellenséges „indián”. S a vonat már meg is érkezik oda, ahonnan drótkötélpályán lehet felmenni „a világon a legnagyobb, sziklába

vájt szoborcsoportozatnak” a tetejére. Mert hát mit nem hirdetnek a világon levő legnagyobbnak, ha az egyszer Amerikában található? Idáig a még Chicagóban írott feljegyzésem. Emlékemben még más apró élmények is egyre élnek Anne Louról és városáról. Eszembe jut az is, hogy Atlantában csak egy Mrs. Green nevű fehér dáma nem fogadott minket túl kedvesen, mikor Anne Louval felkerestük; azt viszont még a New Yorkban élő Dorothy Wagner, a presbiteriánus asszonyszövetség egyik titkárnője ajánlotta volt, hogy ha megyek Atlantába, menjek el az ottani presbiteriánusok irodájába is. Mrs. Green nem volt jó hangulatban, vagy nem tetszett neki, hogy én, fehér európai, egy helybéli fekete egyházitag-társnőjével látogatom meg? Sietett valahová, és eléggé lesújtó pillantásokat lövellt reám. Hendricksné bizonyos értelemben kivételes amerikai néger személynek számít, amennyiben ő már a két világháború közt oly bátor, felvilágosult volt, hogy magányosan neki mert vágni egy európai útnak; nevetve mesélte, hogyan bámulták 1938-ban Velencében, Párizsban is. Körbeállták, úgy csodálták a kis merész feketét, aki világkörüli utazással kísérletezik. Kapcsolatunk máig sem szakadt meg. Anne Lou előfizet egy Atlantában kiadott kis újságra; Daily Word a címe; felekezetekközi, békét építő, pszichologizáló könyvecske ez és – ellentétben más Amerikából küldött kiadványokkal – mindig idejében meg is érkezik. Forgatom, és múlhatatlan szeretettel gondolok Anne Loura, kit egyre hívok: látogasson el újra hozzánk, s kinek kedvességét fiamék az egész Hendricks család vendégül meghívásával, magam mindössze egy hazai varrottas párna küldésével tudhattam viszonozni. Hendricksné standard amerikai angolt beszélt, nem hiába volt high school tanítónő huszonegy éven át (és előkészítő iskolaigazgató nyolc évig), de azért csakhamar felfogta, hogy írásban jobban értem nyelvüket, mint hallgatva, és programomat mindig írásban állította össze, kezdve azzal, hogy: reggeli fél kilenckor. Azt is Hendricksné tanító nénisen, jól olvasható, számomra írt jegyzetéből tudom, hogy a legsötétebb Georgiában – Alabamában –, ahol a kiváló polgárjogi harcost, Luther Kinget meggyilkolták, több évtizede alapított, négerek számára készült intézet is működött, és működik a négerek egyenjogúsága kivívásának érdekében. Anne Lou szentül hiszi, hogy mire ragyogó fekete gyémánt szemű kis unokája Danilo felnő, Amerikában teljes lesz az egyenjogúság és béke. Béke

lesz!

AHOL NEM IGAZÁN JÁRTAM

s mégis amerikai élmény. Ilyen kétféle is van. Olyan is, ahol azért „nem jártam”, noha megfordultam benne, mert csak rövid időt tölthettem ott, s nem a néznivalókat csodáltam, hanem embereket, ismerősöket látogattam, meg ahol nolens-volens magamat kellett mutogatnom. Volt, hogy éppen egy-egy nők békegyűlésén (Wichita Kansasban). Volt több olyan hely, ahol szerepeltem is. Nem „feketén”: honoráriumot, mint külföldi, nem fogadhattam el. Csak egy-egy novellámat olvastam fel kisebb-nagyobb magyar társaságokban, és agitáltam volt honfitársaimat, hogy minél sűrűbben látogassanak haza. Ilyen, felolvasói minőségben jártam Philadelphiában, Clevelandben, New Brunswickben, Torontóban, Los Angelesben, s ha már ott, hát persze hogy Hollywoodban is (bár nem a mozivilág Hollywoodjában, hanem egy kis református gyülekezetben). De hát ilyen gyors és rövid látogatások alkalmával is csak „láttam valamicskét” ezekből a városokból.

Philadelphiában jártam is, nem is

mivel mindössze két napot időztem benne. És annak egyikét azzal töltöttem, hogy a baráti háznál, ahol megszánhattam, torkom köszörülgessem, felolvasásomra készülődjem. Van nekem egy irodalmi gyermekkoromban elkövetett, kis novellácskám, amelyik velem, felolvasásaim során, nélkülem, idegen nyelvekre fordítottan, kinyomtatva sok helyet bejárt. Jámbor történetecske arról, hogy egy kislány viráglopása, mint tetten ért „bűncselekmény”, hogyan ismertet össze, békít ki eladdig felekezeti villongásban, nemzetiségi torzsalkodásban élt vezető férfiakat a hajdani, Fogaras nevű városkában. Ez, a mindig beváló „siker-novellám” a Fagarast ibolyák címet viseli, persze hogy ezt olvastam fel Philadelphiában is, meglepően nagyszámú, ottani magyar közönségnek. Élnek magyarok bőséggel Amerika más városaiban is, de egy-egy irodalmi előadásra a legtöbb helyen jó, ha hetven-egyszáz ember gyűl össze. Hogy csinálta „rendezőm”, Polgár-né Angyal Kata, hogy nem, nem tudhatom: Philadelphiában majdnem kétszázan hallgatták a kis novellát, és ott a

„szokottnál ” is nagyobb sikert arattam vele. Csak hazatértem után „tanultam” meg – könyvből – Philadelphia és e főváros államának Pennsylvaniának történetét, s elsőként az vésődött e tanulmányból belém, hogy ezt az amerikai államot William Penn angol politikus alapította, akit kvéker vallása miatt üldöztek angol hazájában. Ez a férfiú Amerikába vándorolva 1683-ban alkotta meg a maga gyarmati kormányzatát, és első dolga volt, hogy az új gyarmat minden lakosának teljes vallásszabadságot biztosítson, akkor, mikor Európa nagy részében még ugyancsak folytak a vallásüldözések. – Ha mindezt már ottlétemkor tudtam volna, akkor a philadelphiai magyaroknak arról is beszéltem volna, hogy márpedig a magyarok, még korábban, a híres erdélyi tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot. Utólag, mikor tudomásomra jutott, hogy milyen, az amerikai történelemben nevezetes hely Philadelphia, eléggé elrestellettem magamat, hogy én ott egy efféle gyerekes előadással mertem szerepelni. Philadelphia Benjámin Franklinnek, a nagy polihisztornak volt fő-fő működési helye, Washington, Jefferson, Franklin, John Adams tanácskoztak abban az egyemeletes, vörös téglás, fehér tornyú épületben, melynek Independence Hall (Függetlenségi Csarnok) a neve, s amely épület mellett csak éppen elkocsiztunk az előadásom másnapján délelőtt, már továbbutazásra készen, pedig hát megnézhettem volna ezt a történelmi múzeummá rekonstruált csarnokot belülről is. A kétmillió lakosú fővárosnak van egy sereg elővárosa, kertvárosa is, s azokkal együtt lakják vagy négymillióan, de valahogyan cseppet sem kelti a modern, az új, a zsúfolt amerikai nagyváros képét. Az enyhén dimbes-dombos belváros hatalmas négyszögben, terv szerint épült, s már a 17. században úgy, hogy utcatömbjei között öt nagy park létesülhessen. Fás, virágos, kedves, nem túl nagyvárosnak tűnik Philadelphia, felhőkarcolói közé a régi koloniális vörös téglás házak úgy keverednek, hogy valamiként európaian otthonosnak érezheti benne magát a látogató. Ha utazhatnék még tengerentúlra, s módom lehetne rá, szívesen (s felkészültebben) mennék el még egyszer Philadelphiába; ott aratott kis sikerecském emléke, meg az a sok gyönyörű, ott jártamkor éppen viruló tulipánfákkal ékes sok parké odahívogat.

Los Angelesben is csak előfordultam

Ezen a benzingőzzel telített, 1170 km² kiterjedésű, fertelmes városkolosszuson többször is végigrobogtunk Szalay Jankó gépészmérnök kocsiján, de ha mégúgy erőlködnék, sem tudnám a város képét leírva magamnak – s az olvasónak – vissza elővarázsolni, mert mialatt ide-oda furikáztunk, egyre a rádiót hallgattuk, nem a várost néztük; éppen azokban az órákban készülődött Holdra szállni az első ember: Armstrong. Nem a várost néztük hát, hanem rohantunk egy olyan nyilvános televízióközvetítő terembe, ahol láthattuk is, amit előzetesen csak a kocsi rádióján hallgathattunk. Los Angeles-i szép emlékeim a városhoz ragasztott, Hollywoodnak nevezett részéhez fűződnek. Ott Trombitás Dezső lelkipásztor kis egyházában tartott felolvasásom után az a kellemes meglepetés ért, hogy ifjú magyar hallgatók „ragadtak” el a szó szoros értelmében, úgy ahogy voltam előadáshoz illő ruházatban. Szalay Edit, meg Jankó vittek, náluk fogok aludni, át is öltöztettek, Edit elegáns ruhájában percek alatt már motorcsónakban ültünk, és ó! kicsónakáztunk a világ talán legszebb tengerére, a Csendesóceánra. (Vagy mégis a kenyai Mombasa kikötőváros partjait locsolgató Indiaióceán színe a legszebb?) A kaliforniai hegyek közé épült tavak menti Santa Barbarában egy költő-remetét is meglátogathattam. Ki vitt el oda, már meg nem tudnám mondani, de egyszer csak ott voltam a régi Kaliforniában élő, de manapság néha még itthoni lapokban is versét publikáló Tűz Tamás sűrű fák közé rejtett remetelakában. Lent, Los Angelesben, hadd legyen valami fogalmam róla, mi is az az igazi amerikai reklámozás, Püski Gaby vitt el egy sörgyár parkjába, nem szép tőlem, hogy meg sem jegyeztem a nevét ennek a különleges gyárnak, pedig igen eredeti módon reklámozza magát. Minden betérő ingyen annyi féle sört és annyit kóstolhat ott, amennyit csak akar (kár, hogy nem vagyok sörissza). A parkban állatkert is van, sőt idomított papagájokkal tartanak ott előadást. Bukfenceznek ezek a kampós csőrűek, a nézők fejére reppennek, az idomító kalapját leveszik, s más efféle csacskaságokat műveltetnek velük. S miért, miért se, a sörpark egyik műkő szikláján egy kondorkeselyű is áll, úgy áll ott, mintha szoborból volna, pedig él; hogy idomíthatták oda, meg nem foghatom, de azt sem, hogy a sört, annak a gyárnak a sörét, miért éppen az egészen biztosan antialkoholista, csak inkább húsevő dögkeselyű reklámozza?

Los Angelesből csak ott rólam készült, egy-két fényképet őrzök, a futtában láthatott város képét benső képernyőmön se tudnám – magamnak emlékeztetőül – vetíteni. Hacsak a gőgös dögkeselyűre nem gondolok.

Clevelandról sem írhatok részletes úti beszámolót,

hacsak, az amerikai utakra jellemző azt az élményemet el nem mondom, hogy mennyire figyelmesen kell USA-ban autót vezetni. A fiam vitt ki a chicagói O’Hare repülőtérre; mondják ez a világ legnagyobb, legforgalmasabb légikikötője. Útközben egyik kihajtó út, „exit” a másikat éri, mi ketten ritkán lehettünk együtt, lévén igen elfoglalt ember a fiam is, hát végre az egy óra hosszat tartó, a repülőtérre vezető úton beszélgettünk, de olyan elmerülten, hogy ügyesen el is kanyarodtunk egyik kihajtón valahová, a kietlen pusztaságba. És megfordulni hogyan lehetne egy egyirányú úton? Bizonyosra vettem, hogy a repülőjáratot lekésem; sebaj, sok gép megy Chicagóból Clevelandbe, biztatott a fiam, s nem tudom, milyen csalafintasággal, de az biztos, hogy veszélyes szélsebességgel valahogyan – az egyirányú tilalom ellenére – visszafordultunk, hogy utolsó pillanatokban mégis elérjük a gépet, melynek lépcsőjét már jóformán velem együtt húzták fel. Aztán csak megérkeztem Clevelandbe, meghívóm is rámismert, ott is felolvastam vagy ötven, magyarul még igen jól tudó, idősebb hallgatónak, kiknek többsége alighanem „dipis” lehetett (displaced per-son: azaz „hontalan” rövidítése). Nem mondhatnám, hogy túl nagy sikerem lett volna felolvasásommal, bár egy régi magyar könyvekkel kereskedő férfiú a helyszínen saját, otthon már régen nem kapható, háború előtt írt könyveimet árulta, nekem is ajándékozott egyet egy régi könyvemből; s vevegették a hallgatók a könyveket. Dedikáltam is jócskán, ám egyszer csak egy öregúr lépett hozzám, közölte velem szép dunántúli tájszólással, hogy az semmi, amit mi otthoni magyar írók mivelünk, ö hisz a magyarok sumér eredetében, s ez még semmiség ahhoz képest, hogy biztos tudomása van róla: Venezuelában olyan indiánok élnek, akik színmagyar

nyelvet beszélnek. Ha én igazi magyar vagyok, hát menjek el közéjük, és azt az élményemet írjam meg. Köszöntem az oktatást, s nem nevettem ki szegény öreget. Próbáltam megérteni, hogy azok az öreg magyarok, kiknek jelenük nem túl rózsás, jövőjük bizonytalan, a messzi múltakba álmodják bele magukat, ősöket kutatnak, meg magyar őseredetet; megalázott, bevándorolt helyzetükben (Amerikában legjobban a Kelet-Európából érkezetteket nézik le azok az amerikaiak, kiknek nagyapjuk ott születhetett) azzal kárpótolják magukat, hogy nagyon régi kulturális elsőséget vindikálnak maguknak. Vendégül látóim amerikai szokás szerint, ám magyarosan ajándékoztak meg, ezúttal igazi, clevelandi magyar hentes készítette – be kell vallanom: a hazainál sokkal finomabban előállított – „csabai” kolbászrudakkal. Hogy mennyi magyar él Clevelandben? Hát aki jóravaló hentes csak van ott, az mind magyar, az szent igaz. Él Clevelandben egy „színmagyar”, szénfekete néger ember is, foglalkozása szerint sofőr, állítólag egy oda kivándorolt gyermektelen székely házaspár örökbe fogadott gyermeke, aki angolul csak annyit tud, mint fogadott szülei is, de szép csíkmegyei székely tájszólással beszél. Tóparti nagyváros ez a Cleveland, Ohio állam egyik legtekintélyesebbike. Van vagy kétmillió lakosa, Amerika vas- és acélgyártásának központja. A városhoz közel lelhetők a kokszolható szenet adó bányák; éghajlata rendkívül szélsőséges, téli nagy hidegben, nagy havazásokkor leáll a közlekedése. Milyen jószerencse, hogy enyhe tavaszon járhattam benne! A város füstködös, az Erie-tó vize szennyezett. Ki tudná, hány régen kivándorolt, ohiobéli bányákban dolgozó, egykori hazai ember köpte ki ott a tüdejét? S milyen bölcsek az újabban odavándorolt magyarok, hogy az egészségesebb (és igen jövedelmező) élelmiszeriparban tevékenykednek; nem számláltam meg, hogy hány magyar vendéglő van itt, de egyre olvashattam a tulajdonosok neveit: Kovács, Szabó, Kiss, Varga; magyar templom, református is van Clevelandban, katolikus is, adnak ki helyi magyar nyelvű újságot is a clevelandiek; a Buckeye Roadot, vagyis Gesztenyefa utcát nyugodtan elnevezhetnék Hungárián Streetnek, annyi benne a kissé gettószerűen egymáshoz zsúfoltan élő magyar. Régen bevándorolt „nagymenő” legyen az, aki annyira viszi, hogy a magyar gettóból Cleveland szép, kertes elővárosainak valamelyikébe elköltözik. De az olyan rendszerint már nem is tartja nemzetiségét. Park van bőséggel ebben az ipari nagyvárosban is; úgy látszik, hogy az amerikai

fa-kedvelő. Fa-tisztelő. Mint magam is. A kutyafuttában látott városról, magáról különösebb képem nem maradt, csak az volt szép látvány, hogy a repülőgép – a visszafelé tartó úton – Nagy-tavak fölött igen alacsonyan repült át, szinte súroltuk a véletlenül éppen csöndes, nagy vizeket.

A kansasi Wichitában

egy hetet tanyáztam 1971-ben; bolyongtam egy óra hosszat az aranyat már porszemnyit sem hengergető Arkansas partján is, időm nagy részét, ha nem a szállodámban, akkor az Auditórium Hallban töltöttem, lévén ott nagy nemzetközi nőgyűlés; négyezer, a világ minden tájáról odaérkezett, különböző nemzetiségű és színű, a nők teljes egyenrangúságáért vívóknak nagy találkozója. Dorothy C. Wagner a nemzetközi és egyházakközi nőszervezet egyik vezető titkárnője utaztatott el Wichitába, mely kansasi várost „Tehénvárosnak” nevezték valaha, lévén az a vidék az amerikai szarvasmarhák tenyésztésének egyik híres központja; persze hogy ipari várossá vált napjainkra. A nők egy héten át konferenciáztak. Elhangzottak ott olyan előadások is, melyeket sikerült megértenem; különösen a Latin-Amerikából érkezett ifjabb nők háborogtak a Peruban, Argentínában, Uruguayban érvényben levő „női munkaerők megkülönböztetése” miatt; akadt bennszülött amerikai felszólaló is, éppen egy katolikus apáca, aki azt nehezményezte, hogy az USA-ban ugyanazt a munkakört betöltő nő, mint aminőt a férje is betölt, a férfiénál jóval kevesebb fizetést kap. A wichitai konferenciának lényegében minden vallásokat egyesítő, ún. ökumenikus jellege volt; a négyezer nő tanácskozásához mindössze négy férfiú szólt hozzá, mind amerikai, egy presbiteriánus, egy methodista néger, egy fehér bőrű görögkeleti lelkész meg egy – vélem – a kulturális ügyekkel törődő amerikai politikus. Legérdekesebb látvány volt az afrikai küldöttek szereplése; egy nagy előadáson, a színpadon ugandai szépséges fekete asszony beszélt az ugandai nők helyzetéről, majd meg ugandai népviseletbe öltözötten néhány társa jött ki a rivalda elé, és eltáncolták – úgy ahogy írom – elénekelték azt, hogy ők keresztény vallást követve, miként elegyítik szertartásaik közé a régi, animista,

törzsi népszokásaikat, táncaikat, éneküket. Ugyancsak dalolva és táncot lejtve vallottak a színpadon világnézetükről és hitük mibenlétéről nigériai asszonyok. Népviseletben nyilatkozott az indiai küldöttnő, a pakisztáni is; a Fülöpszigetekről jöttek modern ruházatban, ugyancsak hétköznapi viseletben levő francia nőkkel ültek körül egy, a színpadra kitett kerekasztalt, s vitatkoztak oly pergő nyelven, hogy jó ha minden tizedik szavukat felfoghattam. Azt már a szállodámban olvashattam a frissiben kiadott, a konferencia lényegét összefoglaló brosúrából, hogy a béke építésében, a nemzetek és felekezetek közti összefogásban mindannyian megegyeztek. Meglehetősen magányosnak éreztem magamat a Hiltonok kényelmét lepipáló, pompás Raddisson szálló egyágyas szobájában, ahol minden áldott estére friss ágyneműt húzott egy derék fekete leányzó. Csak két amerikai jóismerősöm volt ott jelen, de Jean Huffman nagyon el volt foglalva a szervezéssel, Dorothy meg, mikor nem a konferencián volt, akkor egy külön lakosztályban az afrikai nők magukkal hozott kisdedeinek a gondozásával bajlódott. Egy közös ebéden végre összeismerkedtem egy Mackey nevű fiatal tanárnővel, aki Kentucky államból érkezett Wichitába; interjúvolgattam, hogy mit is mivel ő itt és odahaza, és rávettem egy kis sétára is a kietlen Arkansas partján. Majd meg betértünk egy „ételbárba” egy findzsányi híg amerikai kávéra meg némi brauni nevű sütemény elfogyasztására; kiderült, hogy a kentuckybéli Theresa Mackey skót eredetű. Hogyhogy nem tudtam én – kérdezte –, hogy a skótok többnyire vad, hegyes vidékeken telepedtek meg, mikor Amerikába vándoroltak? És egyáltalán hogyhogy nem ismerem a – szerinte – leghíresebb amerikai államot, Kentuckyt? Mesélni kezdett Kentuckyról – mialatt én egy-két csodálatosan gömbölyűre esztergált fogvájóval játszadoztam (eltördelni egykönnyen nem lehetett, oly keményfából gömbölyítették), így történt, hogy – noha sohasem jártam Kentuckyban – többet tudtam meg róla, mintha futólag meglátogathattam volna.

Kentuckyról

nem tudtam volna –, kérdezte Theresa, hogy ott kék a fű? Zöld eleinte, persze hogy az, de tavasszal annyi kék virág nyílik a fűben, hogy a porzókból egészen

színt vált a lótenyésztésre oly kiváló rét. Hegyes, vad vidék Kentucky, bár nincsen ezerháromszáz méternél magasabb hegye, de nagy része még ma is olyan erdős vadon, hogy oda ember a lábát még be nem tehette. Kentucky ma is a lótenyésztés központja. Hogyhogy nem tudom, hogy ott még lónyereg múzeum is van: az American Saddle Horse Museum; Theresa férje éppen abban dolgozik. Nem hallottam a Kentucky Derbyről?, Nagy esemény, a „világ leghíresebb” lóversenyeit ott tartják, igaz Theresa csak egyetlenegyszer járt a derbyn, de nem ismeri az Amerikát, aki sohasem járt Kentuckyban. Nem véletlen, hogy annyi skót települt oda, edzett nép a skót. Az állam keleti peremvidéke a legizgalmasabb, vad szakadékokon kellett magukat áttörniök az első foglalóknak, a pioníroknak, hogy oda eljussanak. Theresa skót ősei is azon a vidéken telepedtek meg először, amolyan rönkházakban, amiket maguk eszkábáltak, hogyhogy nem tudom, hogy a nagy Lincoln, éppen Kentuckyban született? Hodgenville-ben, egy rönkházban látott napvilágot. Védett emlékhely az a rönkház manapság, persze az ócska épület köré egy gránitból emelt csarnok került, rá van vésve Lincoln híres mondása (illenék megnéznem, ha már Amerikát járom), így szól az a mondás, hogy: „Senki iránt sem érzek rosszindulatot, mindenki iránt jóindulatot.” Theresa nagyapja még a Bardstown nevű, egyik legrégibb kentuckybéli településen lakott, hogy lehet, hogy nem ismerem a híres dalt, mely ott keletkezett, nincsen lokálpatriotább a kentuckybéli népnél; a dalocska címe az, hogy My Old Kentucky Home (Én régi otthonom, Kentuckyban). Forgattam kezemben a gömbölyded fogvájókat, s biztattam volna Theresát, hogy ugyan dúdolja el halkan ezt a „világhíres dalt”, ő kérésem nélkül is elzümmögött belőle néhány taktusnyit, gondolom, a többi, amit nem hallhattam szintén igen érzelgős, nosztalgiás dalocska lehet. De mikor a Kentucky Derbyn a startjelzést megadnák, előbb mindig felhangzik – teljes zenekari kísérettel – a My Old Kentucky Home dallama. Télen bizony nehéz Kentuckyban élni, különösen a Pine-hegység vidékén, igaz, ott ma már feltárt hatalmas széntelepek vannak, de milyen nehéz sora lehetett Theresa első ősének, ama Dániel Mackey-nek, aki egymaga vándorolt ki Kentuckyba, s telepedett meg egy maga építette kicsiny rönkházban. Én csak hallgattam a hazájáért lelkesülő Theresát, és sikerült egy kőkemény, szép, gömbölyű fogvájót szétroppantanom. Kissé csodálkozva nézett rám, hogy mit játszom annyit a fogpiszkálókkal. Mondtam neki, azt csodálom, hogy ilyen gömbölyűek. Theresa nevetett, és tovább mesélt Dániel őséről, a Pine-hegység fekete diófáiról, meg a fán lakó mosómedvécskéről.

Theresa az oka, hogy mikor hazajöttem, a tőle hallottak nyomán kerekítettem egy mesét, Theresa ősét, a nagyon takarékos skót Dan Mackeyt téve meg mesehősnek. Nem jártam Kentuckyban, de szinte több, mintha jártam volna benne, mert bár sohasem láttam, dc tájleírásra, vélem, hitelesnek ható mese költésére késztetett:

A HEGYEN-VÖLGYÖN SZÁNKÓZÓ DIÓFA

Van annak már száz esztendeje is, hogy egy skót fiatalember átkelt az óceánon, és Kentuckyban telepedett meg. Úgy hívták, hogy Dan Mackaey. Nem sokan laktak akkor még Kentuckyban. Még a Cum-berland folyó lapályos partjain is alig. Odafent meg, kelet felé, a Nagy Fekete Hegység és a Pine-hegység közötti fennsíkon, ahonnan a Cumberland folyó ered, egy emberfia sem. Onnan, ahol Dan, a magányos skót alkalmas kis faházat épített magának, száz mérföldre esett az első emberi település. Nyár volt, mikor Dan megérkezett. A boronákból rótt házba egy kis vaskályhát is felcipelt, ügyesen felállította, a kályhacsövet a boronák között kidugta. A cső köré kéményt is rakott terméskövekből. Élőrelátó ember volt, gondolt a télre is. De olyan télre, amilyen a második évben érte, még álmában sem gondolt volna. Máskor télen is el szokott menni hazulról, fel a Cumberland-forráshoz, a Pinehegységbe, ahol túl a fenyvesen még nagy vaddiófák is nőttek. Oda járt a dolga után. De a második télen egy éjjel akkora hó esett, amilyen még soha! Reggel próbálja kinyitni a házikó ajtaját. Nem tudja. A hó betemette az ablakot. Koromsötét lett odabent. Nyomta az ajtót, ahogy csak bírta. Hiába. A hó várfalként vette körül a kis házat. Magasabbra halmozódott a tetőnél is. Volt valamennyi tűzre való fája odahaza. A kis kályhában megmaradt a parázs. Jól megrakta hát a kályhát, és körbetapogatott a vaksötétben, hogy lám, ennivalója mennyi van. Volt az is vagy két napra való. Négy nap múlva eltüzelte minden tűzifáját. Az élelme elfogyott. A hó állott odakint, mint az ezeréves skót várak falai.

Leszakított két polcot, élelem úgysem volt már rajtuk, azokat rakta a tűzre. Odakint csak nem moccant a hótömeg. Volt két székje is, hogy meg ne fagyjon, tűzre tette azokat is. De már akkorra öt nap is eltelt. Nem volt mit tennie, ki kellett mennie a házból, hogy valami tűzrevaló meg élelem után kutasson. De hol mehetett volna ki, ha egyszer nem mozdult sem ajtó, sem ablak? Kivette a kályhacsövet, a körötte való deszkákat kiverte, a kéményt a fejszéjével szétcsapkodta, és a nyíláson kimászott. Ahol a kályha melengette a ház külső falát is, ott mély tölcsér olvadt a hóban. Abból kellett felkapaszkodnia. Nos, feljutott, de csak úgy, hogy a tölcsér jeges falába a fejszéjével hágcsófokokat vágott magának. Körülnéz Dan a hófal tetejéről. Hát bizony, ami fa ott lent volna a közelben, azoknak még a koronáját is belepte a hó. No hát, ha itt nincs alkalmas fa a közelben, van odafent a Pine-hegység tetején. Mennyi szép vaddiófa nő ott a sziklák között! Ismert egy különösen szépet; magányosan állt az egy majdnem csupasz sziklacsúcson. Dan éppen oda igyekezett. Keményre fagyott a hó, úgy sétált a tetején, hogy még! Már olyan magasra felkaptatott, hogy onnan a messzi völgyben levő Putney falucskát is látnia kellett volna. De csak kis bogarakat látott a havas messzeségben; azok lettek volna a putneyi háztetők? No, ha nem tudta kivenni, micsodák, nem is nézett többé lefelé, csak törtetett fel, egyenesen a hegy iránt. Hát a szikla csúcsán ott állt a nagy fekete diófa! De hogy mik csünghettek annak a havas ágain? Telisdeteli volt a nagy diófa az ágaira kapaszkodott, odafagyott kis mosómedvékkel! Megörült Dan, hogy húst termett neki a vaddiófa. Ügy lehet, hogy a kicsi medvék menekültek a nagy hóvihar elől. Ugrottak fáról fara. Utoljára ezen a nagy diófán kapaszkodtak meg. Elfáradtak, elaludtak, aztán odafagytak. Volt már ennivalója Dannek. Lesz ám tűzifája is – gondolta –, és meglengette kezében a fejszét. De legelőször levágta a vadászkésével a fáról a medvécskéket, menynyi volt! Egynéhány még le is gurult a lejtőn, mikor lepottyant a fáról. Nem futott azok után. Vagy egy tucatot így is felszedett belőlük. Akkor a fekete diófa kérgéből egy csíkot

hasított, megsodorta, hogy kötél legyen belőle, s azzal a pecsenyének való fagyott medvécskéket a farkuknál fogva összekötözte. Ezután nekifohászkodott volna, hogy a fát kivágja, de meggondolta magát. Bizonyára könnyebb lesz kivágnia, ha előbb lenyesi róla a gallyakat, s csak a csupasz törzsének esik neki. Vágott is egy nagy halom gallyat. Ha már lenyeste azokat, hát nyomban fel is aprította, s egy-egy kupacnyit megint csak kéreggel összekötözött, hogy majd úgy vigye haza. Gyújtósa volt már elég. Most már a fatörzset kellett kivágnia. Takarékos ember volt Dan, látta, van még gally a fa derekán. Így hát mégis előbb azokból csapdosott le, egy újabb ölre valót. Mikor minden kis levágott gallyat gondosan összeszedegetett, félrerakott, végül is fogta a fejszéjét, és hozzásuhintott a lecsupaszított nagy fa törzséhez. Abban a pillanatban … Hogy történhetett, hogy nem? A diófa csak ugrik egyet! Kiugrott az a helyéből! S ha csak kiugrott volna! De el is dűlt hanyatt, és zsupsz! – megindult lefele a jeges, havas, síkos hegyoldalon. Megiramodott, siklott villámsebesen, olyan gyorsan repült, hogy nincs az a vihar kergette jégvitorlás. Leért a völgybe, felszökkent a talajról, s száguldott visszafelé. – Ez mindjárt elrepül! – mondta Dan. – Mit tegyek, mit tegyek? A fatörzs felfutott a Nagy Fekete Hegység tetejére, ott meg se torpant, máris suvadt lefele. Éppen a régi helye felé, Dan elé. Kapta Dan a fejszéjét, hogy azzal elfogja. Mikor elég közel ért, neki is veselkedett, hogy a fejszét belevágja. Elugrott előle a fa, Dan hasra esett, a fejsze a jeges földbe csapódott, a fatörzs száguldott visszafelé. Völgynek le, hegynek föl! Szánkázott a diófa törzse, hintapalintázott. Még hallatszott is, ahogy hersegve súrolta a havas-jeges talajt, hogy mind azt mondja, mint nálunk a hinta-palintázó gyerekek: – Szi-szó! Szi-szó! Szó, ami szó, nem akarta Dan hagyni magát, vágott hirtelen két saroktartót, nehogy megint hasra essék. Belecövekelte magát a hóba, úgy várta a fát. Csakhogy az többet nem jött vissza Dánig. Két meszszibb domb között lelt magának egy helyet, s ott isánkodott előre s hátra olyan sebesen, hogy csak úgy füstölt alatta a hó. Dan akkorát sóhajtott, hogy a nyomban megfagyott leheletétől elsötétült előtte a világ. Fogta az összefűzött medvécskéket, a hátára vetette őket, hóna alá a gyújtósnak való gallyakat. S valahogy hazavergődött.

A kályhacső helyén visszabújt a házba, odabent a csövet helyre tette. A gyújtósnak valóval tüzet gerjesztett. A gallytűzön még egy medvécskét is meg tudott sütni. De már a többit csak úgy süthette meg, hogy nagyobb tüzet kellett tennie. Elégetett hát minden bútort, ami csak a házban akadt. Pedig nem sok volt benne. Elégette az utolsó székdarabot, el az asztalt. Lebontotta az ágya deszkakeretét. Azt is tűzre tette. Így éldegélt vagy egy hétig. Már éppen az utolsó húsdarabot tette oda sülni, és azon töprengett, hogy ezután ugyan mit tüzeljen el? A ház oldalát bontsa-e le? Vagy a küszöböt üsse szét? Így tépelődött, mikor egyszer csak hallja, hogy: dripdrip-drip! S hát egy kis világosság is átdereng az ajtó szemöldökfája felett. Megörvendett Dan erősen, nekivetette magát az ajtónak. Nyomta vállal, egyszer-kétszer. Harmadjára reccsent az ajtó. No, ha reccsent, megint nekiesett, s addig-addig, míg kinyomta végre. Majd a nyíláson kierőltette magát. Olvadt végre odakint! De volt azért még legalább nyolclábnyi hó a ház körül. Az már semmiség volt Dannek! Körülnézett, fogta fejszéjét, s neki a legközelebb levő fának. Sok fát vágott, és a kis kályhába úgy bedurrantott, hogy véresebb lett a kályhacső, mint a hálaadásnapi pulyka nyaka. Hát ez jó volt. De enni is kellett volna. Elindult Dan, hogy kerítsen valami ennivalót. Gondolta, lemegy Putney faluba, hátha vásárolhatna ott egy kis lisztneműt. Jól fogna a sok medvehús után. Ahogy elindult Putney felé, azt látja, hogy a hóborította tájon egy új út keletkezett. Pontosan ott, ahol a bolondos diófa törzse csúszkált. Ügy látszott, az vájta ezt a völgybe le, dombnak fel új utat. Vajon most merre lehet a nagy fatörzs, ha ugyan megvan még valahol? Dan arra fordult, ahol utoljára látta. Hát nem ott volt? Ott volt az, lent a völgyben. Még ide-oda szánkázott a nagy fekete vaddiófának egy kicsi kis darabkája! Ő volt az, semmi kétség! Szakasztott olyan formájú, mint nagy hatalmas fatörzs korában, olyan szép hengeres, csakhogy a nagy ide-oda csúszkálásban – „szi-szó, fel, szi-szó, le!” – hát nem elkopott, elnyüvődött fogvájó méretűre? No, ha így, lehajolt Dan, felkapta a földről, zsebre vágta! Ha még él Dan, mai napig is a zsebében hordja a szánkázó diófából lett fogvájót. Nincs annál jobb fogtisztogató. Gömbölyded a törzsecskéje, hegyes a vége, csak mindig legyen mit tisztogass vele evés után – bár egy kis medvécske-pecsenye maradékot a

vígan mosolygó, fehér fogaid közül.{1}

FLORIDA, A CSODÁLATOS FÉLSZIGET

alighanem az Egyesült Államok legnevezetesebbike. A száz tengeröblű félsziget benseje ezer tó világa; rezervátumként megőrzött mangrove ősmocsaraknak alligátoroktól hemzsegő vidéke; földünk legkiépítettebb üdülő települése, nyugdíjasok paradicsoma, tengerszintnél alig magasabb síkságain: narancsligetek birodalma. Kolumbusz második felfedező útján látta meg először ezt a tájat; később útitársa, a spanyol Jüan Ponce de León vágott neki, hogy itt keresse meg az „örök ifjúság” legendás forrását. Az örök ifjúság forrása helyett harcias szeminol indiánokat talált, életet adó forrásvíz helyett „tüzet okádó bottal” azokat irtotta. Húsvét volt éppen, mondja a krónika, 1513 húsvétja. A spanyol naptár szerint Pascua Florida napja, Ponce de León ezért nevezte el azt a helyet Floridának. A szeminol indiánokat egy szálig kiirtani még ő sem bírta. Volt Florida spanyoloké, lett angoloké, emeltek erődítéseket egymás ellen, gyűlölködtek, öldököltek, míg csak az amerikaiak őket le nem győzték (az időközben oda menekült hugenotta franciákat már előbb kiirtották – „eretnek” felkiáltással – a katolikus spanyolok). Elmondható, hogy Florida egyszerre a legidősebb és a legfiatalabb állam – hiszen itt található a legrégibb fehér település és csak a 19. században vált az USA tagállamává. Floridából nem sikerült az amerikaiaknak kitelepíteni a megmaradt indiánokat; azok még 1835-ben is fellázadtak. Osceola nevű híres főnökük alaposan elverte az amerikaiakat, csak csellel bírtak elbánni e hőssel: egyezkedni hívták meg a derék indiánt, aztán elfogták (elbántak vele, mint egykor a törökök a mi Török Bálintunkkal). A floridai indiánok mégsem adták meg magukat; alig kis részüket tudták kitelepítésre kényszeríteni. Sok mind a mai napig Floridában él s nemcsak az ősmocsarak vidéki nyomortelepeken, hanem a városokban is. Van tanult ember közöttük, és 1971-es ott jártamkor nemegyszer hallhattam, hogyan pereli a tanult indián az államot, s követeli vissza elorzott földjét és erdejét. Floridában kellemes az éghajlat, a tél enyhe; Floridának „mindene” van, még több száz gyógyforrása is; állandóan hatmillióan lakják. A turizmus jó statisztikusa legyen, aki megmondja, hány millió üdülő idegen fordul meg benne évenként a legöregebb Saint Augustine várostól a legfiatalabb üdülőhelyóriásig,

Miamiig, melyet indiánok neveztek el imigyen, s az lefordítva „Nagy vizek”-et jelent. Köztudott, hogy Floridában van az amerikai űrrakéta kilövő-állomás, a Cape Canaveral, s véletlenül első floridai utamon éppen annak közelében, Daytona Beachen landolhattam. Majd meg De Land-ben élhettem egy ideig; ez még közelebb van az űrrakéta állomáshoz. Láthattam is egy ízben a fellőtt rakéta füstjét; rohanva rohantunk meghívómmal, barátnőmmel, Mrs. Kolpférrel, hogy lássuk a rakétát; orra is buktam siettemben a De Land-i mezőn, s éppen egy halomnyi vadon növekedő virágzó azalea sűrűjében. De elmondhatom, hogy az Apolló űrrakétát „szinte” láttam is. Floridáról szerfelett nehéz felsőfokú dicsérő jelzők nélkül szólani, ám nekem mégis maradt valaminő bús-szomorkás emlékem is róla. Azok a furcsa, nagy, zöld moszatos, zuzmó lepte fák! A léggyökeres különös növényzet a fák csúcsától a földig leng, szürkészöld ingólengő fátyol, mintha elzöldült gyászfátyolok lebegnének alá a fákról; ellentétéül annyi ottani természeti szépségnek? Azt a „költőit” kellett gondolnom láttukon, hogy ezek az „özvegy” fák, egykori gazdáikat, a kiirtott indiánokat „gyászolják”, búsan libegő, élősdi növényből levő fátylaikkal. Az sem mindegy, hogy az utazó mikor látja meg először Floridát, és az sem, hogy honnan érkezik. Én éppen az örök nyár paradicsomából, Hawaiiból jutottam először oda, ahol fiam családja töltötte téli nagy vakáció ját, s amiben – nagyanya-szolgálaton és „világjáró utazóként” – én is részt vehettem. Gyermekem úgy gondolta, hogy a hawaii januári nyárból nem mehetek egyenesen haza, hozzájuk, az olyankor farkasordító hideget árasztó Michigan-tó mellé; mert hogy akkora időváltozásra bizton megbetegednék; inkább vett nekem a világcsudája, szalontermes Braniff nevű óriás repülőgépre egy jegyet, és néhány hétre Florida enyhe klímájú világába utaztatott, vagy úgy is mondhatnám: leinternált kisgyerekkori pótmamájához, a drága Arabellához, aki persze hogy pesti volt valaha. 1948-ban került az Államokba neves karikaturista-grafikus feleségeként. Az egykor híres-módos, jól kereső grafikus feleségét özvegyasszonyként láthattam viszont; Daytona Beach repülőterén várt reám ezüst színű Pontiacjával. A repülőtér mögötti park felől elsőként a szomorúfűz ágainál is búsabban lengedező özvegy zuzmófátylak üdvözöltek. De ha Hawaii után nem is éppen olyan világcsodája szép hely Florida, mint elöljáróban hirdettem, percek alatt

otthon éreztem magamat a tengerpartján. Olyan „otthon”, mintha a világ másik „legszebb” tengerpartján volnék, az Indiai-óceán hullámai mosta a kenyai Mombasában, ahol oly boldog hónapokat töltöttem. Akárcsak Mombasában, Daytona Beachen sem sárga, nem szürke a homok: vakítóan hófehér. E hosszú, homokos parti sávot kis emelkedés védi-e a széltől, vagy mi lehet az oka, nem tudom, de az a homok nem hengereg, nem szálldos soha; szilárd keményen, simán borítja a parti sávot – és ezen a hófehér homokúton szokták tartani a híres daytonabéli autóversenyeket. Mikor megérkeztem, éppen nem autók száguldoztak a sűrűn kemény homokúton; mi sétáltunk egy jó hosszút rajta Arabellával, oly kényelmesen, mintha nem süppedező, mégis puha műanyag szőnyegen járkálnánk. A floridai pálmák nem nyúltak akkorára, mint a Hawaii szigeteken susogók; az ottani azaleák is csak fél ember magasnyira nőttek, nem fává, mint a hawaiiak, de mégiscsak pálmafák szegte, azaleabokrok övezte úton kocsiztunk haza Arabellához, De Landbe, ahol a Stetson Universityn tanuló ifjak egy neohellenisztikus, szabadkőmívességszerűen szervezett, fene előkelő bentlakásban élnek, mely internátusnak az a zengzetes neve, hogy: „Lambda Chi Alpha”. Már évek óta, mióta özvegy lett és 1971-ben is, mint a Ház Anyukája – house mothere – főnökölt itt Arabellánk. Szerencsémre elég sok alkalmazottal „nevelte” ezeket az igen gazdag, ifjú egyetemistákat, nem mindig kellett ott lennie közöttük, csak némely délutánokon volt pár órára jelen az internátus szalonjában, ahol olyankor a bentlakó fiúk fogadhatták az őket meglátogató kislány ismerőseiket. Arabella európaias, arisztokratikus magatartást sugallóan járt-kelt az őt rajongva tisztelő fiatalok között, és ismétlem, hogy szerencsémre ráért eljárni velem olykor Florida különböző tájaira. Egy hétvégén kirándultunk Silver Springbe, hajókáztunk az üvegfenekű vízibuszon, melynek kristálytiszta felületén át lelátni a halaktól nyüzsgő tó fenekére is. Utaztunk egyet azon a vízen is, ahol az ugyancsak üvegfenekű hajó oldalán szokás az utasoknak a víz fölé kihajolniuk, s kézzel etetniök az odasereglő, szépséges, színes halfalkákat. Timucuan indiánok éltek valaha Silver Spring környékén; mondják, a tó forrásvidéke e régen kihalt indiánoknak egykor szent helye volt: a „vízi istenek” birodalma. Az úgynevezett Ezüst forrást itt mintegy rezervátumnak, turistaparadicsomnak tartott, száz holdnyi őspark övezi; ősfákkal sűrű dzsungeljében – olyant sem láttam eladdig – hófehér szőrzetű majmok hintáznak a faágakon, s egy mocsárként megőrzött területen hátukon tarka kismadarakat

ringató, hatalmas, lusta alligátorok csudáltatják magukat. Arabella jóvoltából bejártam úgyszólván egész Floridát.

Legelőször az Egyesült Államok legöregebb városát, Saint Augustine-t

illett megtekinteni. E sok háborúskodás dúlta városban már évtizedek óta azon ügyködnek, hogy rekonstruálják, visszaállítsák annak régi spanyol jellegét; még egy valóban működő forrást is elneveztek az „örök ifjúság forrásának” itt, mintha az lett volna az a felszökkenő víz, melyet Florida felfedezője, Ponce de León keresett az 1500-as évek elején. Ma park van körülötte. A kis Saint Augustine-ben annyi a csodálnivaló, hogy heteket töltsön ott a turista, ha teheti; elsétálhat az Oroszlánok-hídjári át az Anastasia-szigetre, ahol őshonos alligátorokat bámulhat, de van ezen a szigeten egy körülbelül kétezer nézőt befogadó szabadtéri színpad is, és az a szokás Saint Augustine-ben, hogy minden nyáron ugyanazt a színdarabot játsszák el. A helytörténeti darab címe: „Kard és Kereszt”, és tulajdonképpen a város történetét eleveníti fel. Saint Augustine-ben található az Egyesült Államok legrégibb kővára (nekik régi!) – 1672-ben kezdették volt építeni. Igazán érdekes régi látnivaló az a lakóház, melynek alapjait 1600-ban rakták le, annak az óidőkből való kútja még ma is ontja a jóféle ivóvizet, ez épülethez persze, hogy két kis múzeum is csatlakozik; az egyik éppen az itteni, egykori spanyol építkezés jellegzetességeit ismerteti. Volt mit nézni Saint Augustine-ben. Elfáradva a sétafikálásban egy magányosan álló ház lépcsőjén mentem fel, ott le is telepedtem, hadd legyen egy dokumentuma, hogy Saint Augustine-ben is jártam: erről az utamról készített Arabella egy fényképet is. „Pihenek Saint Augustine-ben” lehetne emlékképemnek címe. Siettem meg nem nézni a Saint Augustine-hoz oly közel levő, „Mészárlások erődítményét”; van nekünk véres történelmi emlékmű romunk a kelleténél több Európában; az Államokban valami mást, újat kívánna látni az utazó. Hát láthattam – talán mert nagyon kívántam – s éppen Saint Augustine egyik parkjában egy nemrégiben ott felállított, szép Mestrovic szobrot. Szomorúan várakozó nőalakot ábrázol a jugoszláviai mester egyik,

nyilvánvalóan legnagyobb műve. Semmi útikalauz sem adja tudtul, hogy e nagyon is modern szobor, hogyan s miért került éppen a régit, a hagyományt őrző és rekonstruáló Saint Augustine-be? Új magyar ismerősre is tettem szert Floridában. Hadd lássam, ha már ott vagyok, azt a világhíres Miamit is; hát meghívott víkendre egy Miamiban élő (manapság is haza-hazajáró) úr, bizonyos Nagymihály Gábor. Jó sokáig bumlizott velem az északon levő Gainsville-ből a déli Miamiig az autóbusz. A csak hangomat telefonon át megismert új ismeretlen-ismerős Nagymihályné várt rám a busz végállomásán; alig szálltam le, egyenesen hozzám szaladt, és átölelt; pedig Arabellától örökölt amerikai ruházat volt rajtam, de úgy lehet, hogy az óhazáit a hazai száz idegen közt is – miről vajon? nem tudom, de – nyomban felismeri. Ha akarnék, sem tudnék most azzal hencegni, hogy jártam én kérem a gazdagok fürdőváros eldorádójában is; látni láttam valamicskét ebből a szépséges tengerpartra épült kőrengetegből, meg még a mesterséges miamii szigeten is megautóztatott Nagymihályné, de leginkább velük beszélgettem, s persze, hogy az óhazáról, hogy is volt az Dorozsmán, meg Szögeden. Nagymihály dorozsmai korában kenderrel dolgozott, most épületalkatrészekkel kereskedik, meg épít is, a kis palotáját állítólag feleségével kettesben építették; az már a gyerekeinek nem is eléggé megfelelő, gondolja is, hogy venne egy kész házat. Egy eladót meg is néztünk együtt, kastélyszerű épület volt, csekély kétszázezer dollárra tartották, amit sokallott új ismerősöm, de azért csak bejártuk a teljesen üres, szép, tágas házat, ami – azt mondta Nagymihály – arról nevezetes, hogy azt valamikor éppen a híres chicagói gengszter: Al Capone vásárolta volt, mint afféle gyöngéd szívű gyermek, öreg szüleinek, de azok soha abba a kastélyba be nem költöztek, eladták valakinek, s most lám, megint eladó. Nagymihály úgy döntött, hogy csak nem veszi meg, és egyáltalán nem vesz kész házat, épít majd egy másat, szebbet a mostaninál is, nagyobbat: a gyerekeinek. A városnézéssel töltött víkend utáni hétfő reggelen, a házigazda nem volt odahaza, hogy elbúcsúzhassak tőle, ehelyett felesége nyújtott át nekem egy borítékot, fogadjam csak el nyugodtan, ezzel búcsúzik tőlem a háziúr, akit valami munkája éppen elszólított hazulról. A borítékban egy csekk volt – hiába, nincs mentség, a vendéget Amerikában, mindig megajándékozzák. Azt egyébként Arabella barátnőm váltotta be a De Land-i bankban, amely hely nekem minden floridai látni, csodálni valónál kiválóbbnak tetszett, ugyanis a

bank egyik falán egy szerkezet volt, egy cső állott ki a falból, a cső alatti polcon poharak, a poharat a csőhöz lehetett nyomni, és abból azon minutában frissen kisajtolt, édes narancslé csorrant a pohárba. Merő ingyen. A bank a floridai narancsültetvényesek bankja elsősorban, s az igazán kis figyelem – és bölcs reklám –, hogy a bankba betérő minden ellenszolgáltatás nélkül annyi friss narancslevet ihasson, amennyi belefér. Szerényen csak három pohár ingyen narancslevet kortyoltam, míg Arabella, a kiváltott csekkel mosolyogva érettem jött, és azt mondta, azon sem ütődnék meg senki, ha semmi dolgom sem volna ebben a bankban, s csak úgy betérnék egy kis narancslé kóstolgatásra. Bizony nekem első floridai utamon ez az ingyen narancsozás volt a legkedvesebb emlékem.

Florida fővárosába, Tallahassee-be

került Arabellánk 1975-re, amikor másodjára ott jártam. Ott látogattam meg, s szereztem a tündéri szép, vidéki Floridával ellentétes, egyáltalán nem vonzó élményeket. Kietlen, tengertől messze eső, barátságtalan hely Tallahassee, csak a tizenhatezer diákot nevelő egyetemi városrésze érdekes és jellegzetes, s ha végiggondolom, semmi sem igazán szép benne, csak a temető. Arabellánk ezúttal is house mother Tallahassee-ben, de most egy a De Landinál százszor előkelőbb, ugyancsak efféle görög betűkkel jelölt leányinternátusban szorgoskodik. Szertartásos, agyonszervezett életet élnek, előkelősködnek ebben s a szomszédos, ugyancsak görög betűjeles leányinternátusban Amerika ott tanuló, egyetemista leányai. A diákleány egyesületek neve: sorority; a fiúké a fraternity. A Béta Pi-ben – vagy minek is nevezik Arabella újabb munkahelyét – önkormányzatuk van ezeknek a dúsgazdag diákleányoknak; mindje egy-egy külön szobában lakik, találkozni a közös lunch-ön, egyes napokon az ünnepi ebéden találkoznak; ha otthon vacsoráznak, akkor földig érő estélyi ruhát öltenek. Ebéd közben – melyen ott ül a főhelyen a ház Anyukája és mellette ott ülhettem én, a vendég is – a diáklányszervezet elnöknője időnként napi kérdéseket vet fel, s azt ebédelés közben megtárgyalják a jelenlevők. Öt igen

módos, fiatal diákfiú vállalkozott rá, hogy – noha van az internátusban néger szakácsnő, néger szobalány és néger kertész – az ebédet és a díszvacsorákat fehér pincérköpenyt öltve ők szolgálják fel, ezért ebben a leányinternátusban étkeznek ők is, és amerikai illedelmességgel a nevezetesebb tagok székét, mielőtt az a helyre telepednék, félrehúzzák, majd a letelepedő alá illesztik. Természetesen először a ház Anyukájának a székét igazgatják alája, azután a vendégét, majd pedig a tisztséget viselő nevezetesebb diákleányokét. Mindenik kislánynak saját autója parkol a Béta Pi előtt; gyalogosan csakis az egyetemi város területén lehet és szoktak járni egyik előadóteremtől a másikig, de – s ez tallahassee-i hisztéria lehet – gyalog a város másik területén senki, de senki járni-kelni nem mer, nem szokott. 1971-ben, Florida déli területén nem nagyon láttam négereket, s hírét sem hallottam arrafelé négerektől való rettegésnek, de Tallahassee-ben – megfejthetetlen okok miatt – általános a xenofóbia, s az éppen az ott nem is nagy számban levő néger lakosság ellen irányul. Gyalogosan egyik reggelen a Béta Pi internátus tőszomszédságában levő, szintén görög betűs nevű bentlakásból jött át látogatóba egy fiatal leány; textilmérnöknek készül, Arabella pártfogoltja, ugyan nem érne-e rá Arabellánk, hogy segítsen neki egy jó dolgozatot készíteni a perzsaszőnyegekről általában. Arabella sok más dolga miatt engem biztatott rá, hogy segítsek megírni a lány dolgozatát. Hát keveset tudok a perzsákról, de azért nekiültünk, s ahogy tudtam, elmondtam mindent látogatónknak a bokhara, az iraki szőnyegekről, meg még a híres erdélyi, török korban odakerült ún. usákokról is. A leányt egyébként Susan Esterházynak hívják. Két nap múltán ragyogó arccal közölte, hogy dolgozatára A-t (kitűnőt) kapott, én megkérdeztem tőle, hogy miféle Esterházy ő? Édesanyja olasz, apja neves, jól kereső fogorvos, a nagypapa, az egészen biztosan magyar, úgy hívják, hogy Esterházy Antal, és nagyon régen került az Államokba, nem Tallahassee-ben él. Mi lenne – kérdezte a szép kis Susan –, ha segítenék neki egy pár soros magyar üdvözletet írnia a nagypapának, jól esnék az öregnek. Susan kérdezte már tőle, hogy ők miféle Esterházyak, de erről nem lehet a nagypapával beszélni, ha múltjáról faggatják, sírva fakad. Hát megírtuk jó nehezen, a betűnként diktált pár soros üdvözletet az egykori magyar voltára sírva visszaemlékező Esterházy Antalnak. Arabella hálásan fogadta, hogy pártfogoltjával foglalkozom. Ott étkeztem én is a leányinternátus elegáns ebédlőjében; mindössze egyszer mentünk ki egy tengeri herkentyű bisztróba Arabellával, szigorúan kocsin. Higgyem el, nem lehet a

városban gyalog járni senkinek. Életveszélyes. Mégiscsak rávettem barátnőmet egy ízben, hogy álljunk meg, szálljunk ki bár a posta előtt, és sétáljunk egyet 1975 őszén Tallahassee-ben. Nem láttam én eladdig ennyire kihalt fővárost soha. Minden üzlet tönkrement Tallahassee-ben 1975-re? A főpostával átellenben, a főteret folytató főúton teljesen üres üzletek kirakatai ásítanak. Némelyikén hirdetés: kiadó, átadó, eladó. Majd egymás után néhány lehúzott redőnyű üzlet következett. Tovább egy üres, de redőnyre nyitott kirakatüvegen hirdetés: „Feketének nem kiadó”. Tallahassee-be kellett jönnöm, hogy találkozzam az amerikai „néger kérdéssel”? Megtudom, hogy e főváros egyik, a fehérekétől nagyon is külön álló negyedében eléggé sok fekete él. Vajon mivel foglalkoznak szegények ebben a csak kormányzati, s csak egyeteméről híres, utcai gyalogforgalmát tekintve kihaltnak tekinthető városban? Autósor dudái hangzanak fel. Hat kocsiból álló, koszorúkkal telerakott autókaraván vonul át a főtéren. – Négereket temetnek – mondja Arabella –, természetesen nem ide, az egyébként éppen a Park Avenue-n, a leányinternátus szomszédságában levő, szépen gondozott fehérek emléktemetőjébe. Nem, a négereknek külön temető jár, valahol Tallahassee külső negyedében. – De lám – mondja Arabella –, tüntetnek azért is, átvonulnak a főtéren, és egyre hangzó dudálással jelzik, hogy vannak. Odafent, De Landben és egész régebbi, hosszú amerikai tartózkodása alatt Arabella sohasem félt, nem irtózott a négerektől. De itt valami furcsa ragály lehet, amit úgy látszik, mindenik fehér bőrű megkap: négerirtózás. Kérdem, ha ily kihaltak a főváros belterületi üzletei, hol, hogyan vásárolnak itt az emberek? Van, hogyne volna nagy vásárváros is, van, eléggé messze a központtól, oda is autón jár ki „mindenki”. Arabella diáklányai is. Ők vásárlásaikon túl, fiúkkal is eljárhatnak estelente, barátjaik szálláshelyeire, avagy egy-egy, világért sem négerek látogatta étterembe, lokálba. Jártam egy, persze hogy neogótikus stílusban épített, katolikus templomban is Arabellával. Kocsin járnak oda is a hívek. Tömve volt csupa fehér bőrű diákleánnyal és fiúval, ám csodák csodája: egyik pad szélén két fiatal néger kislány is kuporgott. Míg ebben a városban időztem, hírét sem hallottam, újságban sem olvashattam, hogy a tallahassee-i feketék valami „gonoszat” elkövettek volna. Furcsa, számomra érthetetlen „népbetegség” ez az itteni feketerettegés –, gondoltam, és Georgia járt eszembe, ahol összekeveredetten – úgy láttam –, egyetértésben élnek ma már a különböző színű emberek.

Történt, hogy ugyancsak Arabella révén megismerkedtem a Nobel-díjas nagy fizikussal, Dirac professzorral, és még közelebbről Dirac feleségével: Wigner Margittal, az ugyancsak pesti származású s szintén Nobel-díjas Wigner Jenő nővérével. Margit, aki szereti magát régi pestiesen Mancinak neveztetni, házukba is meghívott egy késő délutáni teára. A világhíres professzort csodálva eléggé kukán eszegettem meglepően szerény otthonukban a tea mellé felszolgált kekszeket. A Nobel-díjas öregúr nem pihenésre vonult el Floridába, a „nyugdíjasok paradicsomába”, ő ma is tanít, sőt vezeti a tallahassee-i egyetem fizikai kutatóintézetét. Túl a hetvenen ma is eljár naponta – nem éppen a tengerre, mert az messze van Tallahassee-től –, egy nagy tóig, ott hatalmasat úszik, aztán öltözködik, s siet vissza a kutatóintézetbe. Ámuló tisztelettel néztem, hogy az igazán nagy ember milyen szerény körülmények közt él. Felesége mondta, hogy Nobel-díjából s más jövedelméből vett kis palotáját Londonban élő gyerekeinek adta. Melegítőnek mondható öltözékben teázott, és a cipője – miért, miért se – valóságos erős cukorspárgával volt jó szorosra összefűzve. A nagyember hippisnél topisabb öltözéke láttán alig bírtam lenyelni a kekszet, s valamit arról motyogtam: milyen boldog vagyok, hogy egy méltán híres ember házában lehetek, mire ő, felkiáltójel és kérdőjel nélkül ezt felelte faarccal: – Famous. (Híres.) – És legyintett, majd fordult, könyvet vett elő, olvasásba mélyedt, beszéljünk csak nyugodtan magyarul Margittal, az a nyelv, miből szót sem ért, csöppet sem zavarja komoly olvasmánya közben. Diracné elmondta, hogy járt már férjével együtt Pesten (s miközben ezeket az emlékeimet írom, kapom levelét arról, hogy most, 1976 nyarán is idelátogatnak, férjét, ha jól értem, meghívta hozzánk a Tudományos Akadémia). Mikor náluk voltam, Margit egy kis kocsikázást ajánlott, a professzor amúgy is visszamegy még ma este az egyetemre, most éppen éjjel is kutat ott valamit, Margit ráér velem kocsikázni, míg az egyetemi városba, a férjéért kellene mennie. És nem is volt éppen semmije kéznél, amit nekem – a vendégnek – amerikai szokás szerint odaajándékozzon; meghívott, menjünk el a nagy vásárvárosba. Hát elindultunk. Jól, biztosan vezetett Diracné a tallahassee-i erdős-parkos rész mögött levő, éjjel-nappal nyitva tartó vásárlóközpontig. Este, úgy nyolc óra tájt érkeztünk oda, sétálgattunk egy félórácskát a meglepően üres, néptelen, hatalmas üzletkomplexum különböző termeiben; az illatszerosztályon – potlach-ként – Charlie nevű parfümöt vásárolt nekem vezetőm, maguknak is valami gyékényfélét, nem tudom mi végre. Aztán elindultunk, a hatalmas parkoló téren kocsinkat megtaláltuk, beültünk azzal, hogy előbb engem visz haza a Park

Avenue-re, csak azután megy az uráért az egyetemre. Mentünk – nem éppen azon az úton, ahol jöttünk –, s el is jutottunk Tallahassee nagyon gyéren világított, keskeny, fás utcáira, melyeknek valamelyikéről a Park Avenue-höz is vezető útra kellett volna kifordulnunk. Mentünk jobbra, mentünk balra; sehol egy élő lélek az utcákon; az átjelzések mély homályba burkolóztak. – Eltévedtem – mondta Manci –, ilyen még sohasem történt velem. Mit gondolsz, merre hajtsak? Topográfiai érzékem nulla, és sötét volt erősen. Mondjam, hogy balra? Próbálkoztunk balra is, jobbra is. Már elmúlt este tíz óra. Meg kellene kérdeznünk valakit, hogy merre jutunk ki a főútra, ha ugyan járna valaki Florida fővárosának (mint később kiderült) a központtól valamivel távolabb levő utcáiban. Végre megláttam egy eléggé kivilágított épületet. Felírása: „Club”. Ajánlottam, álljunk meg a Club előtt – zeneszó hangzott belőle –, menjünk be, és kérdezzük meg, hogy a hazavezető utat merre leljük? Hogy képzelem! Lehetetlen bemenni egy néger klubba! – Biztosan néger? – Csakis négerek járnak éjjel klubbokba Tallahassee-ben. – És már hajtott is tovább, mert mintha jobbra kellett volna fordulnia. Fordult. És ott találtuk magunkat, ahol már jártunk negyven perccel azelőtt. – Elképesztő! – mondta Manci, és visszahajtott balra. Utas ne nyugtalanítsa a vezetőt. Igyekeztem, hogy ne látszódjam idegesnek. Holnap tovább kellene utaznom Tallahassee-ből; már fél tizenegy. Nemsokára holnap lesz. Tőlem telhető nyugalommal megkérdeztem: – Benzined van? (Mert benzintöltő állomást, azt sehol sem láttunk jövet sem, visszafele meg alig láttunk az orrúnkig a nagy sötétben.) – Ó, rengeteg benzinem van. – Míg megvirrad, csak kitart a benzinünk, biztattam magamat, akkor aztán világoson csak meglátjuk, kiolvashatjuk az utcaneveket. Beszélgetni eléggé nehézkes ilyen izgalmas útkeresgélés közben. Manci se sokat szólt, csak azt mondta: – Látod, ez kibírhatatlan itt. Ez a közbizonytalanság. Más idetévedt belvárosi is éppen ilyen bizonytalan lenne, mint én. Ez jellemzi városunkat. A közbizonytalanság.

Gondoltam, hogy mégiscsak meg kellene szólítanunk az első gyalogost (ha lelünk olyant), mert hogy autóst sem láttunk, akit segélyt kérő intéssel megállíthassunk. És sehol egy közlekedési rendőrt, akit megkérdezhetnénk. Rendőr? Egyet sem láttam Tallahassee-ben, nappal sem. Tizenegykor jött végre az alig világos utca gyalogjáróján egy magas fiatalember. Máris lecsavartam az ablakot, s hívogatóan odaintettem neki, mire Manci fejcsóválva ugyan, de csak megállította a kocsit. Csinos néger fiatalember lépett a kocsinkhoz; gyorsan elhadartam a kérdést, erre Manci, hogy a kérdezett jobban értse, mit akarunk, átvette a kérdezősködést tőlem. A fiatalember készségesen, illedelmesen és hosszasan felelt. De mit? Abból a tallahassee-i néger dialektusból Diracné sem értett egy árva szót sem. S én még azt képzeltem, hogy értem a négerek tájszólását. Hát igen. Értegetem. Északon. De itt? Én egy thank you-t azért csak elmotyogtam; Manci csüggedten indított. A fiatalember köszönt és továbbment. S mi tovább kerestük a hazafelé vezető utat. Végre fél tizenkettőkor a félhomályos utcán egy női alak sietett a gyalogjárdán szembe velünk. Melléje hajtottunk. Fehér bőrű leányzó volt, ki tudná, miféle éjjel bátran az utcán járó nőszemély. Szokatlan jelenség itt mindenképpen. – Angyal! – kiáltott fel Diracné, és úgy kérdezte meg a „jelenségtől” az utat: – mondja angyalom… – Visszafelé ezen az úton, harminc yardnyira ide, az első keresztutcán balra, majd annak az utcának első keresztutcáján jobbra és akkor három perc alatt a főútra érnek – felelte az „angyal”. (Ruháját tekintve valaminő kis zengeráj táncosnőcskéje is lehetett). Az angyal tovasietett, és csakugyan: éjfélre otthon voltunk. A professzor még nem. Dolgozott villanyfénynél a kutatóintézetben. Amikor engem letett, Manci még egyre szabadkozott szokatlan eltévedése miatt – aztán elhajtott a jól kivilágított egyetemi városba az ura után. Diracné nemrégen. érkezett kedves levelében még most is egyre emlegeti éjjeli kalandunkat, és sehogyan sem érti, hogyan tévedhetett el az oly régóta lakott városban. Én meg azt nem értem, hogy ő miért rettegett annyira a tallahassee-i feketéktől? Mert másik nyelvjárást beszélnek ezek a tallahassee-i fehérektől elkülönülten élő feketék, nem a szokásos amerikai angolt? Az egymás beszédének meg nem értése lehet a félelemnek, az idegenkedésnek az oka? Vagy talán az a bizonyos fekete férfi, akit megszólítottam, szántszándékkal beszélt olyan nyelvjárással, hogy azt meg ne értsék a sétafikáló fehér ladyk? Rejtély maradt számomra, miért irtóznak a feketéktől az észak-floridaiak.

KALIFORNIÁBAN

Ma már csak helytörténészek, bédekkerkészítők tudják és emlegetik, hogy „világom” legkedvesebb, legderűsebb kis-nagyvárosát, mikor még csak indiánok lakta falutelepülés volt, Jó Füveknek nevezték, s csak a 18. században szállták meg a spanyolok, akik uralmuk meg-vethetésére nyomban egy katonai erődöt meg egy katolikus egyházi missziót alapítottak ott. A Dolores nevű egyház, a „szent szegénység” tana meghirdetőjének tiszteletére létesült. Mikor aranymezőkre leltek Kaliforniában, akkor kezdték elözönleni a Jó Füvek vidékét a szent szegénységre világért sem törekvő, kincskereső, éhes kalandorok. A Csendes-óceán számos öble övezte – akkor már San Francisco nevű – kisvároska kikötőiben vetettek horgonyt mindazok, akik aztán nekiindultak szerencsét próbálni, aranyat ásni Kalifornia aranymezőin. Mintegy hatvan éven át kalandorok, gengszterek, rablók, tolvajok hírhedett tanyája lett az egyre növekvő város, hová a föld minden tájáról özönleni kezdett az ember: spanyolok, németek, franciák, oroszok, majd meg tömegesen odaimportált olcsó munkaerőként: kínai kulik serege. Nem éltem akkor még, de hírből már gyerkőc koromban hallhattam arról a nagy földrengésről, mely 1906-ban nemcsak porba döntötte, tűzzel úgyszólván teljesen elégette a gengszterek városát, hanem a város nagyméretű újrarendezésére, „a tűzvészben, földrengésben megtisztult” új élet fakasztására adott lehetőséget. Éltek a megújulás és megjavulás lehetőségével a sokféle nemzetiségből keveredett, meglepően lokálpatrióta San Franciscó-iak. Jellegzetes, hogy lakói közt legkevésbé angolszászok találhatóak; náluk épültek meg az első „földrengést álló”, hatalmas felhőkarcolók, s elmondható, hogy ez a már nagyocska város, földrajzi fekvése, éghajlata, természeti kincsei, csodái, sorolhatatlanul sok ok miatt az Egyesült Államok legékesebb, legvarázslatosabb városa. Csak éppen semmi „amerikaias” sincsen benne.

San Franciscóban

A halaknak és madaraknak is prédikáló, az alázatos szeretettel farkassal is parolázó, a derűs, a vidáman vállalt szegénység szentjéről, assisibeli Ferencről elnevezett, Friscónak becézett városról mi sajátosan újat írhatok, mondhatok én, se szegény, se gazdag, csak szavakat róvó, kihez sem tartozó, idegen világban más kenyerén élő, otthonát, mióta él, egyben keresgélő, pénztelen utazó, fiatalon fáradt, öregen útra kelt, vén magyarországi? Amit felfedeztem, ami élményem lett, azt egy nagy kolléga előlem elírta. Megírta már régen. S én csak idézhetem azt, amit Rudyard Kipling így írt: „San Franciscónak csak egy hibája van: otthagyni nehéz”. Otthagynom? Mikor odajutva, megleltem benne, a fákkal szegett utcában azt a házat, melynek egyik első emeleti lakásához tartozik az az üveges veranda, ahová le tudnék telepedni, és ott, épp ott tudnék igazi ihletre kapottan írni, írni, írni, az igazi megírnivalót, ha… Ha nem volna ez a mindig, mindent elrontó, torzító „ha”. Szemközt Friscóval, a szépséges Oaklandből jártam át a Csendesóceán öblei köré épült hófehér városba, a Golden Gate-en: Aranykapun, a Golden Bridge-en: Arany Hídon át. Miután az Oaklandhez tartozó Berkeley egyetem campusát, magát az egyetemet, az akkori hippik gyülekezetét is megnéztük, illő tudomást szereztem róla, hogy a Berkeley egyetemen harmincnál is több fakultás van, hogy ott vagy húsz kutatóintézet működik; a könyvtárnak hárommillió példánya van; ezen az egyetemen fedeztek fel számos tudományos újdonságot, új elemet; itt készült az első részecskegyorsító berendezés (ciklotron), s még a gyermekbénulás vírusát is itt sikerült először elkülöníteni. Hogy ennek a híres magánegyetemnek hány Nobel-díjas tudósa is van, azt már számszerűen meg sem tudtam jegyezni. De hát volt szakmám, a színészet kötelez, s így csak vetettem egy gyors pillantást a chicagói állami egyetem szabadtéri színházának nagyságát majdnem elérő berkeleyi szabadtéri színházra is. Éppen nem működtek rajta;padjain az egyetemhez „mint hallottam ” egyáltalán nem tartozó hippik aludtak. Odaát Friscóban ifj. Püski Sándor, ott élő keramikus kísérgetett a megtekinteni való helyekre. Idegenvezetői kötelesség, meg lokálpatrióták büszkélkedése kívánja meg, hogy legelőször a dombra fel, völgybe le cammogó friscói, kötél vontatta villamoson, a vidám cable cáron kezdje meg a városnézést a látogató. A múlt század végén

készült ez a fura-kedves jármű; rendes villamos nem kaptatott volna fel ügyesen a dombos vidékre, a völgyekben pedig túl lassú lett volna fogaskerekűvel járni. Kitalálták ezt az óránként tizenöt kilométeres csigalassúsággal cammogó járművet; fel-le lehet szállni róla menet közben is, a vontatókötél a két sín között levő vájulatban halad. Mikor megállóhoz érkezik a kocsi, akkor a vezető megragadja valami szerszámmal a kötelet, s mintegy meghorgonyozza a kocsit, s van úgy, hogy tényleg meg is áll; végállomásain valóban megáll, s ott ilyenkor az utasok fordítják meg, nagy nevetgélés közben, ezt az elavultságában is kedves járművet, melyet egy időben meg akartak szüntetni, de a friscói lokálpatriotizmus valóságos lázadást szült, mintha a vidám cable car nélkül Frisco nem volna az, ami. Hát kísért Sándorka fel a dombokig s vissza le a tengerpartig. A cable car peronján utaztunk. Mentünk a planetáriumba; a Fóka sziklákon épült Cliff House vendéglőbe, honnét elkápráztató kilátás nyílik a végtelennek tetsző óceánra. Széltében-hosszában bejártuk a híres halászkikötőt. A nevezetes Fisherman’s Wharf olyanabb volt, mintha a legszagosabb nápolyi halpiacra kísért volna el. Jártunk rákvendéglőben, egyikből ki, másikba be, és nyomunkban hófehér ködfátyol futott át az utcán. Akármerre mentünk, a nap bármely szakában csak felénk libbent egy-egy fehér felhőfoszlány a tenger felől. Szél sem volt. Mi hajthatta, hogy szinte futva futott a ködcsomó, s tűnt tova pillanatok alatt? Akkor is fehér köd kígyózott nyomunkba – de igazán úgy, mintha a földön kúszó fehér kötélszerűség volna –, mikor a Wax Museumhoz érkeztünk, és el is tűnt a köd és ragyogott a nap, mikor ebbe a szörnyűségbe bementünk. Wax Museutnl Minden nagyobb világvárosban van, fájt, hogy még itt, a könnyed, a derűs, a vidám szépségek városában is tartanak egyet, ahol csekély belépti díjért rég holt hírességek ember nagyságú viaszbábjai kelnek fel gombnyomásra a földről. Maga a nagy Lincoln Ábrahám is talpra kél, fekete ruhába öltözött, kifestett viaszarcán valami szerkezet mozgatja a száját is, és recsegő mikrofon mondja, mintha ő maga – vagyis a Lincoln-báb mondaná – a Lincoln életében elhangzott, leghíresebb beszédének, a Gettysburgi Kiáltványának néhány sorát. Múzeum, könyvtár és belső termek helyett gyakrabban róttuk a belváros utcáit s különösen nagy szorgalommal a harmincezer lakosú kínai negyedet, a China Townt. Tarka-barka bazárok, sürgő-forgó turisták ezreitől lepett a kínai negyed. Tőle néhány yardnyira, a tengerparttól nyugat felé szépséges keresztutcák húzódnak, virágzó fák szegte keskeny utcák, rajtuk egyemeletes, villaszerű lakóházak. Mind között, a legkedvesebb: a Joyce Street. Felpillantottam az utcának egyik házára, első emeletén csillogó, üvegezett verandájára; egy

jacarandafa virágzó ágai súrolták a veranda oldalát, házszám: tizenhat! – Én itt szeretnék lakni. Örökké! – mondottam megdöbbent kísérőmnek, és már ott is álltam a ház kapuja előtt. „Silvio Onesti” – olvastam a rézből vert névtáblán, és mielőtt kísérőm megakadályozhatott volna, erőteljesen megnyomtam a csengőt a réztáblácska fölött. Csöngött az, még visszhangzott is hosszasan. A kapu nem nyílt ki. Pedig, ha kinyílik… Ha csak néhány percre bemehetek valamilyen ürüggyel a házba, a lakásba, hogy azon a verandán megnézhessem a helyet, ahol az íróasztalomnak kellene állnia, hogy a viruló jacarandafa ágai közt bal kezem felől beszűrődő napfényben… – Kamaszlánykori megrögzött szokásom – magyaráztam elképedt kísérőmnek. – Mikor diáklányként a firenzei nyári egyetem hallgatója voltam, akkor is bebecsöngettem egy-egy nagyon elzárt, előkelő patríciusházba, százszor elegánsabbakba, mint itt ez a polgárias házacska, többnyire a saját nevemen „ott lakó” személyt kerestem, persze mindig kiutasítottak, hiszen Rosa Ignácz nem lakott ott, ahová betolakodtam. Tolvajnak sohasem nézett senki, s míg ki udvariasan, ki nem kedvesen kitessékelt, addig a néhány pillanatig, vagy egy-két percig körülnézhettem egy olyan házban, amilyenben bizonyára sohasem leszek meghívott vendég, még bérlő sem. De mégis, láthatom! Kissé láthatom, hogy az a nekem kívülről feltűnt lakás milyen belülről. Talán az író készülődött már bennem akkor is – magyaráztam Sándorkának. – Kell a fantáziát a valóság képeivel erősíteni és… Sándorka olyasmit mormolt, hogy furcsa szokásom van, lehet, hogy ebbe a házba beengedtek volna, de hát úgy látszik, nincsenek idehaza. – És én azt a lakást nemcsak látni szeretném, hanem ott laknék. Biztosan érzem, hogy nagyon igazit tudnék írni ott fönt, azon az üveges verandán. – Sándorka a vállát vonogatta, mintha azt jelezné vele: mindegy az, hogy hol ül neki az írásnak valaki, tehetségétől függ, hogy jót írhat-e, nem a helytől, ahol tollat ragad. Nem vitatkoztam kísérőmmel. Az embernek nevezett állatok ama fajtáihoz hasonlítok, melyek megválogatják a helyet, ahová letelepedjenek. Hány kutya van, amelyik a gazdasági udvarnak csakis egy bizonyos területén tűri meg az ólját, hány lakásban élő, amelyik csakis egy bizonyos sarkot szeret. És a bölcs tehenek, kint a mezőn, le nem

hevernének a „rossz sugárzású” mérges füveket termő? – ők tudják mit termő – talajra, nem! Megválogatják a helyet, ahová leheveredjenek. Tudja a fecske is, hogy melyik eresz alatt jó fészket építenie, és az okos gólyáknak oly csábító, törött szekérkereket hiába rak bizonyos kéményekre a gazda, ha egyszer nem az a hely az, amelyiken jól érezné magát a kelepelő madár. Áltudománynak tartják mind közönségesen a Pohlen-félc föld kisugárzáselméletet, s még inkább a pohlenisták „varázsvesszős” kísérletét, amivel megállapítják, hogy ez, vagy az a hely nem földalatti vízerek összefolyása fölött van-e, s nem okoz-e ezért „káros kisugárzásokat”. Hát lehet, hogy ez babonaság, de laktam én egyszer egy kertes házban a budai Sas-hegyen, sok szoba volt abban, akármelyikbe költöztem, akármerre forgattam a fekhelyemet, ott egyre megbetegedtem, a komondorunk pedig úgy utálta azt a területet, hogy nem volt hajlandó a kert földjére tenni a lábát, inkább az ólja tetején hált, ha nem engedtem be az előszobába, mivel csakis annak egyik szegletét tartotta magához méltó tartózkodási helynek. A sashegyi boldogtalanság után lett nekem egy kis házikóm, az úgy épült, hogy a nagy nehezen, részletfizetésre megvásárolt telken leültem a földre, a tarackos fűbe, és felszólítottam építész élettársamat, hogy úgy tervezz ide körém egy hajlékot, hogy ott állhasson majd a szék, amelyik az íróasztalom előtt lesz, ott, ahol most ülök, emerről süssön rám a nap, amarra érjek ki a szabadba – és bizony majdnem két évtizeden át laktam ott, ahol szinte centiméterre pontosan a köré a hely köré épült meg az a szoba, amelyben oly sok-sok írásom keletkezett. Az az otthon régen elveszett már, és különben is csak nyaraló volt, nyári otthon, nem holtig-örökkévaló. Azért keresem-e örökké az „állandó”, igazi munkahelyemnek való otthonomat, mert úgy hozta a sors, hogy ide-oda dobálódjam: szülői házból szolgálati lakásba, egyik országból a másikba? Hányszor kérdezték tőlem idehaza, hogy tudnék-e élni abban a fertelmes, kapitalista, zűrzavaros Amerikában? Ó, nem! Amerikában úgy akárhol, semmiképpen. De itt, a San Franciscó-i Joyce Street tizenhat szám alatt, a verandás felső lakásban, múlhatatlanul úgy érzem, hogy igen (ha volna miből és kivel ott élnem). Megint csak jártuk tovább a várost; illik itt megnézni a California Streetet, ahol egykor – a nagy földrengés és tűzvész előtt – bányagrófok, bankbárók, vasúthercegek s más rablólovagok kastélyai állottak. Ma csupa szép, hófehér felhőkarcoló van itt, de egy hajdani milliomosról elneveztek egy szép új szállodát, s van annak a tetején egy étterem is, az étterem teraszáról nagyszerű kilátás nyílik a sznobok városnegyedére. Fütyülök rájuk; mi ez az én kis szerény egyemeletes „házamhoz” képest.

A Golden Gate óriási parkjában azért csak elfogott a megilletődés, szinte túl szép ez ahhoz, hogy igazi legyen. Sétáltunk benne óra hosszat; mikor nekivágtunk, egy Buddha-szobor előtt meditáló, alig ruházkodott hippi ifjút láttunk, mikor óra múltán visszafelé kerültünk, a zen hitű hippi még egyre ott elmélkedett merev tartásban, a nagy Buddha előtt. Amerika felhőkarcolói közt nagyságukkal és újszerűségükkel kétségtelenül a chicagóiak vezetnek, de mi tűrés-tagadás, a San Franciscó-iak szebbek, mivel hófehérek. Csodálhattam Frisco kínai negyedében kínai templomot; láthattam Buddhatemplomot; a friscói Broadway bárokkal, night clubokkal zsúfolt útvonalán is ballagtunk, s még egy kilátótoronyba is felmentünk, ahonnan az óceán egyik öblének híres szigetére lehet lelátni, onnan az Alcatraz Islandre, erődítmény áll rajta, mondják börtön volt valaha, manapság arról nevezetes, hogy az amerikai indiánok elnyomatása ellen küzdők szervezetének némely tagjai megszállták ezt az erődítményt, meg az egész szigetet, s megpróbálták – persze eredménytelenül – visszakövetelni azt maguknak, mivel hogy az a sziget is indián birtok volt valaha. Indiánokat nem láthattunk mi már Alcatrazon, éppen munkások raja sürgött ott, valami idegenforgalmi központ kiépítésén buzgólkodtak. Nem telhettem be San Francisco csodálásával anélkül, hogy egyre ne a „lakásom” járjon az eszemben. Mikor visszamentem Oaklandbe, elővettem a San Franciscó-i telefonkönyvet, hogy kikeressem belőle Silvio Onesti számát. Onesti név alatt nem találtam. Utcák szerint is jelzik a telefonszámokat Friscóban. Nézem. Meglelem. Joyce Street! Van telefon a kettes, a nyolcas, a tízes, itt van! Van a tizenhatos számú házban is. Kikerekedik a szemem, úgy olvasom a számot, és utána a nevet így: Johanna Kristóffy de Onesti. Két „f”, „y”. Egy magyar asszony laknék ott? Férje volna a névtáblára írt Onesti úr? Szokták nyugaton – spanyolosan – a férj vezetéknevét így egy „de” odaillesztésével jelezni. Silviónak nincsen telefonja. Ki lehet Silvio? Talán az unokaöccse Johannának? Remélem, hogy Silvio a földszinti lakó, és Johanna lakik odafönt, az „én verandás lakásomban”. Feltárcsáztam a számot. Háromszor egymásután. Nem jelentkezett. Ügy lehet, nem voltak odahaza, elutaztak valahová. A címet azért csak beleírtam a jegyzőfüzetembe, és lett is otthont kereső izgalmamnak folytatása, egy esztendő múltán, már otthon, erdélyi, első hazámban. A verandás házat, ahányszor csak átmehettem Friscóba, mindig megnéztem. De

végtére is azért hívtak meg barátaim Kaliforniába, hogy amennyire rövid idő alatt lehetséges, ennek a szépséges államnak főbb nevezetességeit megismerjem, s nem hogy kamaszlányhoz illő bolondozással keressem ott az otthonomat. S aki itt csak várost látott, tengert bámult, száz méterre víz fölé emelt hosszú, karcsú „aranyhídra” lépett, halpiacon rákot evett, kínaiak között nyüzsgött, írók kávéházi kirakatán bekukkantott – Kaliforniából még mit sem látott igazán. Kaliforniába települt magyar ismerősök persze hogy először az állam magyar „eredményeivel” hozakodnak elő, s meg is mutatják, elviszik barátjukat a híres Haraszthy-féle szőlőgazdaságba; illik azt látni, tudni, hogy Kaliforniában egy, még a reformkorban oda kivándorolt magyar ember, eme Haraszthy honosította meg a szőlőt, és híres pincéi, szőlőgazdasága mind mai napig hirdeti Haraszthy érdemét s magyar eredetét. Azt is illik tudni egy idelátogató magyarnak, hogy a pompás kaliforniai barackot a Magyarországról mintegy ötven éve importált katicabogarak mentették meg a levéltetvektől. Nem voltak akkor még tetveket irtó vegyszerek. Ennek a históriának történetét megírta idehaza Papp József botanikusunk, de tudják ám a kinti magyarok is. Kalifornia legnagyobb nevezetessége, az igazi, nem az egykor itt lelt arany s még csak nem is világom legszebb városa, Frisco. Hanem a fák. A több ezer éves eukaliptuszok. Petrified forest megkövesedett erdő – nemzeti parkká nyilvánítottan – nem egy található az USA terü letén. Hírverés szerint a legcsodálatosabbak az Arizona állami Grand Canyon vidékétől délre lelhetőek, a navajo és hopi indiánok rezervátumainak közelében, az évmilliókkal ezelőtt keletkezett ősmocsarakba süllyedten, hol a fatörzsek – magyarázzák a dendrológusok – levegő hiányában nem rothadtak el, ellenkezően, valami tartósító ásványi anyagok járták át a hatalmas, messziről odasodródott fatörzseket, s azok megkövesedtek, majd meg az erózió elkoptatta, elhordta róluk az üledéket, s manapság csillogó felületű fatörzseknek, ősfáknak – mondhatnánk – múzeumait láthatja, akit jó sorsa elvezérel Arizonának erre a vidékére is. Magam „csak” a kaliforniai megkövesedett erdőt láthattam – s nem ősmocsárba fulladt ezeréves fákat, hanem olyanokat, melyeket vulkánkitöréskor lávaömlés dermesztett szobrokká –, lévén én olyan „világutazó”, akit inkább csak utaztatnak jóbarátok. És azt láthatja, amit megmutatnak neki. Dehogyis mertem volna egymagam nekivágni a Grand Canyon menti, ősmocsaras, kővé vált fák birodalmának. Van egy elképesztő érdekes, kővé vált erdő San Francisco

közelében is. Sacramentótól északra, Calistoga és a Russian River között. Oaklandi házigazdám vitt el oda, át a Golden Gate Bridge-en meg a Russian Riveren, és így történt, hogy a kaliforniai élő facsodákkal későbben találkozhattam. Előbb a kővé vált erdőségben átélt óra ragadtatott el annyira, hogy meseköltőnek kellett tőle éreznem magamat. A nyolcvanlábnyi magas, tizenkét lábnyi széles „Erdők Királynője” ma is, bár kővé váltan, de talpon áll. Alig értem „haza” Oaklandbe, ott helyben megköltöttem a kővé vált erdő mondáját, alig kölcsönözve hozzá valamicskét Robert-Louis Stevenson könyvéből. Ennek a könyvnek a címe „Tales of the Petrified Forest of California” (Mesék a kaliforniai megkövesedett erdőről). Mesémmondám itt következik, és úgy találom, hogyha mégoly „költött” is, a geológiai történelmet nem hamisítja meg.

A HALHATATLAN ERDŐ (kaliforniai mondám)

Réges-régen, úgy mondják, négyezer évvel ezelőtt óriási eukaliptuszfenyők őserdeje zöldellt egy mélységes mély völgykatlan fenekén. Ember nem járt abban az erdőben soha. Nagy vadállatok nem ereszkedtek le a völgytölcsér meredélyén. Madár nem rakott fészket a gyantát csorgó fatörzsek tűleveles ágai között. A völgyerdőnek nyugalmát pusztító viharok sem háborgatták. Ha fergeteg kerekedett, az magasan száguldott tova a mélységben nőtt fák fölött. Langyos meleg volt a föld a gyökerek alatt. Arrafelé nem volt igazi tél soha. Mikor a nap delelőjére ért, mindig csak ráragyogtatta melengető sugarait az eukaliptuszerdőre. Rezdületlen-mozdulatlan álltak, álltak, csendben nőttek, egyre nőttek, észrevétlen terjeszkedtek, már-már az égig felértek itt a fák. Ha a Hold az ég alján járt tele képpel, meg-megállott. Réztányérja az égre nyúló fák csúcsának tükröt tartott. – Szépek vagytok! – mondta a Hold a fáknak. – Nem látjátok? Magatok nem

csodáljátok? Én kedvellek titeket. A fák semmit sem feleltek. Nem mozdultak, nem beszéltek. Fülük sem volt, hogy halljanak holdbeszédet, ők csak nőttek, egyre nőttek. És éreztek. Mit éreztek? Azt, hogy – vannak. A Hold lassan továbblépett. Elballagott egy tó fölé, meg-megállt egy-egy csöndes vizű folyó fölött. Olykor éppen a tenger felé szállt, s nézte a vizek tükrében önnön szép, sápadt arcát. „Milyen szép vagyok! – gondolta. – És milyen gyönyörűek az én fáim ott lent a völgyben. De ők nem látják magukat, szegények. Csak én csodálhatom szépségüket, mikor fölöttük az ég alján megpihenek. Örök időkig látni akarom ezeket a szép, szerény fákat, akik csak nekem mutatják gyönyörűségüket, de sem az én fenségemet nem látják szegények, sem a maguk mivoltáról nincs tudomásuk.” A fák, hogy ellebegett fölöttük a Hold, és éjjeli sötét lett, megint nőttek. Lefelé is terjeszkedtek. Gyökereik kis ágai a földkéregbe kapaszkodtak, és ilyenkor a földkéreg finom neszezéssel, alig-alig zajjal megrezzent. Szürke Láva, aki éppen ennek a völgyerdőnek a mélyén lakott, meg sem moccant erre a finom neszezésre. Az erdő borította földkéreg volt Szürke Láva takarója. De mikor az erdő fáinak gyökerei megmoccantották ezt a takarót, Szürke Láva annyit sem érzett, mint egy könnyű cirógatás. Szürke Láva tovább aludt az erdő alatt. Földanyának többi fiúgyermeke is régen pihent már. Aludt Vörös Láva, Izzó Láva, Tüzes Láva is. Egyik vulkánfiú Ausztráliában, a Másik Dél-Amerikában. Szürke Láva éppen itt szunnyadozott a völgyerdő földkérge alatt. Földanya vulkánfiai közül bizony ő lustálkodott a legeslegrégebben. Az évek pedig teltek, egyre teltek. És történt egyszer, hogy Földanya, aki mindenik lávafiánál mélyebben lakott a föld gyomrának kellős közepén, és már maga is elég régóta pihent, megelégelte a semmittevést. Fölült tűzgőz ágyán, és kiszállt a mélyből, hogy körberepülje a világot. Meg akarta nézni, hogy odafönt minden rendben folyik-e. Végzik-e kötelességüket a sziklák? Porlanak-e lassan-lassan, hogy hátukon termőföld legyen? Változtatják-e formájukat a kőzetek, ahogyan azt Földanya

rendezte el? Hogy földdé omolva növényeket tápláljanak. A növények lehullanak-e, ha magocskáikból már megteremtek gyermekeik? Odaadják-e leveleiket és fölösleges gyümölcseiket az állatoknak? Repült, repült Földanya a világ körül. Elszállt nagy rengeteg erdők felett. Látott vihar sújtotta öreg fákat, melyek engedelmesen hanyatlottak el a földön. Elkorhadtak, és termőtalajjá változtak át. Látott madárfészkeket ringató fiatal fákat. Gyümölcsét hullajtó köpcös tölgyeket és tölgymakkot szedegető vidám mókusokat. Úgy találta, hogy a föld hátán minden-minden szép rendben folyik. És akkor nagy körútján a völgytölcsérben nőtt erdő fölé érkezett. Itt a fák csak álltak, álltak, madárfészket nem ringattak, mókusokat nem tápláltak, rezdületlen-mozdulatlan mind csak nőttek, egyre nőttek, észrevétlen terjeszkedtek. Már-már az égig felértek itt a fák! Vagyis hogy inkább az ég aljáig, melyen éppen ott lebegett a telihold. Nagy réztányérját most is odatartotta a fák fölé, bár tudta már, hogy azok nem láthatják saját szépséges tükörképüket. „De legalább én látom őket! Örök időkig így kívánok gyönyörködni ezekben a mozdulatlan fákban!” – gondolta a Hold. Földanya rápillantott a Holdra, és megállt az erdő fölött. „Mi ez? – kérdezte némán önmagától. – Talán örökké akarnának élni ezek a fák?” És hirtelen felcsattant a hangja: – Ez törvényem ellen való! Földanya hangjára halk morgás kelt a föld alól. – Te morogsz ott lent, fiam, Szürke Láva? – kérdezte Földanya. A morgás elhallgatott. – Hahó! Szürke Láva! – kiáltott Földanya. – Itt laksz, jól tudom! Talán még mindig aluszol? – Ébredezem már – hallatszott a zsémbes mormogás a föld alól.

– Ideje! – mondta Földanya. Egy darabig nem hallatszott semmi felelet. Aztán halkan megint megmorajlott a föld. Szürke Láva szólt zsémbesen: – Felébresztettél anyám! Miért nem alhatom még egy kis ezer évig? – Sok ezer éve alszol már – mondta a Földanya. – Most már nem – mordult Szürke Láva –, de még pihenhetnék egy kis ideig. – Bizony – szólalt meg odafönt a Hold, és lengett egyet –, hagyhatnád pihenni, Földanya, hadd gyűjtsön erőt valami nagyobb cselekedetre. – Ugyan – szólt rá Földanya –, nincs most szükség nagyobb cselekedetre. Mindössze ezt a kis erdőcskét vesse le a hátáról, azt akarom. – Jaj – sóhajtott a Hold –, ezt? Ezt, kérlek, ne bántsd! – Haszontalan fák ezek – mondta Földanya –, állatot nem táplálnak, madarat nem etetnek. Csak nőnek! Fák nem nőhetnek az égig! – Kegyetlen vagy! – sóhajtott a Hold. – Igazságos vagyok! – mondta Földanya. – Csak azt akarom, hogy rázza le ezeket a fákat Szürke Láva a hátáról. Dobja őket ki. Túl a völgykatlanon. Amelyiknek magja van, hullassa azt olyan földbe, ahol újra megteremhet. Amelyik eleget élt, korhadjon el. Ebből a túlvédett völgyből mindenesetre tűnjenek el. A völgytölcsér peremén túl, ahol egy kis földkúp tornyosult az ég felé, megremegett a föld. A földkúp teteje lerobajlott, és a nyíláson Szürke Láva kidugta lángcsóvás fejét. – Hívtál anyám, itt vagyok. Mit is kívánsz hát? – Bújj vissza az erdő alá, és törj föl. Dobd le ezeket a fákat a földről. Ne tétlenkedj! Működj! – Én? Vulkánkövekkel? Ezeket a szegény kis fákat? Miért nem rendelsz inkább

szélvihart nekik? – Értetlen vagy – korholta Földanya – és engedetlen. Ezeknek a szél nem árt. De innen el kell tűnniük. – Kár – mondta Szürke Láva –, olyan jól aludtam alattuk. A Hold Szürke Láva felé lebbent, és azt súgta: – Úgy, úgy, jól beszélsz, Szürke Láva. Kérleld tovább Földanyát. – Egyszer sem tehetnél kivételt, anyám? – mondta erre Szürke Láva, és halkan, kérlelően mormogott. – Miért ne maradhatna meg egy erdő itten. Ez az egyetlen? – Úgy, úgy! – súgta a Hold. – Ez maradjon meg változatlanul. Kérleld csak anyádat, Szürke Láva, hálás leszek neked. Ha majd egyszer tűzijátékkal égre törsz, és akkor éppen éjszaka lesz, mindig elbúvok egy-egy felhő mögé, hogy sziporkázó szépséged annál jobban érvényesülhessen az éjszakában. Földanya meghallotta a Hold suttogását. Rá is rivallt keményen: – Mit akartok ti, ti összeesküvők? – Csak kérlelünk – mondta halkan a Hold. – Én is kérlek – mondta Szürke Láva. – Hogy ez az erdő így, ahogyan van, megmaradjon? – Miért ne? – mondta Szürke Láva. – Különben is méltatlan munka nekem egy ilyen kis erdőt pusztítani. Erre pazaroljam nagy erőimet? – Meg akarnád tartani ezt az erdőt? – kérdezte Földanya. – Meg! – mondta Szürke Láva. – Hadd legyen a földön egy halhatatlan erdő – súgta a Hold. – Legyen a földön egy halhatatlan erdő – mondta utána Szürke Láva. – Ez! Földanya elgondolkozott. Aztán rejtelmesen így szólt:

– A földön csak a halottak halhatatlanok. Szürke Láva ebből mit sem értett. De a Hold érthette, mert felsóhajtott, és azt súgta Szürke Lávának: – Kérleld tovább; ha beleegyezik, majd én megsúgom neked, hogy lehetnek ezek a fák általad halhatatlanok. Érted? Általad halhatatlanok. – És súgott valamit. Szürke Láva ekkor büszkén felvetette a fejét, meg is rázta láng-csóvás üstökét, és így szólt: – Add nekem ezt az erdőt, anyám. Majd én megmutatom neked, hogy mit tudok. Bízd rám! Én teszek róla, hogy megmaradjanak változatlanul! Földanya kétkedőn megcsóválta a fejét. – Értetlen rendbontók vagytok. Te is meg a Hold is – mondta halkan. Majd fölcsattant a hangja: – Ti akartátok! Legyen hát! – És búcsú nélkül elrepült. Ekkor Szürke Láva lecsúszott a kráter kúptorkán, olyan mélységbe, ahol csak úgy főtt, fortyogott az olvadt forró szürke láva, és ott zsupsz! Lángcsóvás fejével belefejeselt a fortyogó lávába. A föld megrázkódott. Iszonyatosan robajlott. A láva magasra felszökött. Kivágódott a kúp nyílásán. Fellövellt az ég felé. És akkor, jaj, mi történt? A felszökött láva visszahullott, és elkezdett ömleni lefele a kúp oldalán. Mikor a kúp lábáig csorgott, folyónyivá dagadt, és elkezdett folyni, és folyt, folyt, egyre lassan közeledve a völgyerdő felé. Elérte a völgy peremét. Lecsorgott a meredélyben. Lassan körbefogta az óriási eukaliptuszok derekát. És még mindig egyre folyt. Felduzzadt az ágakig. Elérte a fák koronáját. A ráhűlő láva szoros ölelésére letöredeztek a fák kis ágai, és elperzselődtek a tűlevelek. De a fák törzse, büszkén magasra nyúlva, változatlanul maradt meg a megkövesült, szürke lávakéreg alatt. Négyezer évvel ezelőtt így vált kővé egy egész erdő messze-messze Kaliforniában. Megvan ma is. Néhány lávakő kérgű óriásfa azóta, kidőlt. De a földön heverve is őrzi régi formáját, még elkövesült kérge vájulatait is. Ezek a fák nem hajtanak többé ágakat. Csak vannak. Önmaguk szobraivá váltan, a földbe kövülten, földhöz rögzítetten áll a lombtalan, á halhatatlan erdő. Szürke Láva, aki a Hold tanácsára ilyen halhatatlanságot szerzett a völgykatlanban nőtt erdőnek, azóta is odalent pihen a kővé vált erdő alatt.

A Hold mostanság is „meg-megáll” ég alján ballagtában az elkövesült erdő felett. De hogy mit gondol most? Szépnek látja-e az élettelen-halhatatlan fákat? Gondol-e egyáltalán valamit, arról a monda nem regél. És azt én sem tudhatom, csak azt tudom, hogy mikor ott jártam, csak lábujjhegyen mertem lépkedni a világ legcsöndesebb erdejének, a kővé vált erdőnek peremén.

Ezeréves fák, eukaliptuszok

Érdemes volna összeszámolni, hogy hány világnagyköltő énekelte meg már a fákat. Nagy magyar költők is, mennyien. Élő költőink közül kettőnek fákhoz írt himnuszát (Nemes Nagy Ágnesét, meg Erdélyi Józsefét) ma is, magam is mondogatom (mikor négy fal között, jobb társaság hiányában s fák után vágyakozva, magamban beszélgetek). Merthogy farajongó volnék magam is. Tamási Áronnal is megegyeztünk benne, hogy minden élőlények közül legjobban a fákat szeretjük. Illyés Gyula, mikor megjárta Amerikát s hazajőve meginterjúvolták, e földrészről nem sokat nyilatkozott, de az óriási csodafákat, a több ezer éves, felhőkarcolóknál magasabb vörösfenyőket azért ő is csak megemlítette, mint világunk szép csodáinak egyikét. Nekem Kaliforniában a Muir Wood megtekintése jutott, de nem vállalkozom rá, hogy gyarló prózában számoljak be a háromezerkettőszáz éves fenyőről, vagy arról, amelyik hetvenhárom méter magas, s arról sem, amelyiknek akkora odúja támadt, hogy azon autó kényelmesen áthaladhat; a levágott fatörzseken kissé irigykedve néztem a megjelölt évgyűrűket, egyikre az volt ráfestve, hogy akkor keletkezett, mikor Július Caesar átlépte a Rubicont; nem, nem számláltam meg, hogy időszámításunk előtt, időszámításunk után hány évgyűrűt, melyiket, mikor növesztette a fa. Ebben a pompázatos, nemzeti parkká nyilvánított őserdőben azt találtam leghelyénvalóbbnak, hogy magát az erdőt egy íróról nevezték el, bizonyos John Muirról (1838–1914), aki nemcsak nevezetes író volt, hanem nagy természetbúvár is és az ősfák megmentéséért indított akciók kezdeményezője.

Muir erdeiben furcsa módon heves, kissé bűntudatos nosztalgia fogott el a mi szerény, kelet-európai fáink után, mert – érvelt bennem az irigység? Vagy a hűség? Nem tudom, de úgy volt, érveltem magamban, hogy – Jugoszláviában, Ljubjana környékén mégiscsak dúsabb levelük van a tűlevelű, örökzöld fenyőknek; az Északi-Kárpátokban jobb a fenyők gyantaillata, és mióta nem láttam (két éve) az ottani, az igazi fenyőimet a Déli-Kárpátok örök hólepte csúcsai alatt! Alig is keveredtem haza Amerikából, alig pihentem ki a nagy utat, máris utaztam Erdélybe, meg túl Erdélyen, a Fogarasi-havasok túlsó felébe, hogy a Negoiuhavast, a Bulia-vízesést, régi hazám fenyveseit láthassam, meg fenyvesek közé települt szülőfalumat, Kovásznát is. És ott történt, Erdélyben, hogy rokonoknak, mint messziről jött embertől azt elvárják, mesélni kezdettem s éppen kaliforniai élményeimet. Hogyan nem mondottam volna el azt is, hogy leltem egy olyan házat Friscóban, ahol majdnem úgy otthon tudnék lenni, mint voltam valaha otthoni szülőházamban. Mesélem, hogy hol van az a verandás ház, Joyce Street tizenhat szám alatt, meg hogy bizonyos Kristóffy Johanna lakik benne, de nem találtam odahaza. Hát csak megszólal egyik rokonom rokona, s azt mondja: Ó, Johanna? A nagynéném! Még a negyvenes években vándorolt ki Amerikába, valamikor nagy pozícióban volt az ura, de ő már özvegyen került ki, és takarításból gyűjtötte össze magának a pénzt, abból vette meg azt a kis egyemeletes házat, váltunk vele nagyritkán egy-egy levelet. Sajnos, engem sohasem hívott meg látogatóba – mondta a rokonom rokona –, és az sem valószínű, hogy nekem, ha még módom kerülhetne rá, „kiadná” bár egy rövid időre azt az üveges verandát. (De a címét azért csak őrzöm.) A sógor rokona azt mondta, hogy a neki szóló leveleken ugyanaz az utcanév és szám szerepel, amit én emlegetek, de a „de Onestit” nem szokta Johanna ráírni a levelére. Onesti egyébként egy település, odatúl a Békás-szoros megett, ma nagy gyártelepülés és Gheorghiu-Dej nevét viseli. Titok maradt, hogy Onesti Silvio kije-mije az én „lakásom” tulajdonosának? Így ahogyan le van írva olaszos névnek hangzik. Nem hinném, hogy a „de” Onesti-előnevet jelezné. Hát így elkeveredünk mi, emberek, egykor egy haza lakosai egymástól, nem úgy, mint a talajhoz rögződő, drága fák; helyet, hazát sohasem cserélt hűséges fáim a Déli-Kárpátok lejtőin.

UTAZVA ANTAEUSKÉNT

Voltaképpen Antaiosznak hívták azt a görög mondabéli félistent, a Föld istennőjének fiát, aki legyőzhetetlen volt, ha „szülőjével”, a Földdel érintkezett. (Mérkőzésben senki le nem győzhette, Héraklész, a világ legerősebbje is csak úgy tudott elbánni véle, hogy a levegőbe emelve irtotta ki.) Antaioszból Antaeus lett a rómaiak latin nyelvén, és az én humán gimnáziumokban nevekedett nemzedékem már nemcsak hogy görög nyelvet nem tanult (latint annál alaposabban), hanem minden görög mitológiabéli nevet, kifejezést is latinosítottan ismert meg. Az Antaeusszá lett Antaioszról mi már azt tanultuk – latinul –, hogy ez a „félisten”, mikor nagy erejét fogyni érezte, egy időre szülötte helyének anyaföldjébe bújt-temetkezett, és onnan újjászületve, újult életre kelt. Kisajátítva ez ókori, meglatinosodott hős állítólagos cselekedetét, azt szoktam mondani – ha kérdik: miért is járok oly sokat Romániába –, hogy „Antaeusként” utazom oda. Nem éppen hogy szülötte földembe bújjak, de legalább azért, hogy hazai fenyők illatával szívjam tele városi füsttel romló tüdőmet, hogy „otthon” újjá legyek. Igazi nosztalgiája, minden embernek – ha bevallja, ha sem – múltja, gyermekkora után sajog, még akkor is, ha rossz gyermekkora volt. Nem éppen csak az a régi otthon, nemcsak az a hely vonzza haza a honról messze távozottat, sokkal inkább nyomozó kedve a tovatűnt idők után. Szabó Lőrincnek lesz igaza, aki egy, a kortársakról írott költeményében úgy fogalmazott, hogy a haza nemcsak térbéli fogalom, legalább annyira időbeli. Kisgyermekkorom boldog ideje a székelyföldi Kovásznán tellett, s de kár, hogy régen tovatűnt. Ifjúkorom, kilencéves koromtól a tizenkilencedikig már úgyszólván az egész Romániában. Ha ugyan annak többnyire erdélyrészi városaiban is, mégis meglaktam én a Kárpátok mögötti tájakat is, Moldvát, Olténiát, Bucurestit, Iasit, Giurgiut – majdhogynem az egész Romániát. Így aztán „időbéli hazám”, mert hiszen életem javát tölthettem benne, nemcsak a Székelyföld, maga Románia is. Több kortárs barátom él még odahaza, mint idehaza, tizenkilenc esztendős korom óta magyar hazámban. Mikor csak tehetem, haza-haza sietek közéjük, s ha lehet, a régi szülőház kertjébe is betérek, hiszen ott még egyre teremnek azok a fák, melyeket apám jóval születésem előtt maga ültetett. Igaz-e bizonyítottan, hogy az ember és a majom közös őse valaha fán lakott, én azt nem tudom, de lehet benne valami; kisgyermekkoromban

legszívesebben a legkövérebb almafa ágvillájába ültem fel, s ott olvastam legotthonosabban, és legnagyobb biztonságot érezve Mackó Mukinak Budapesten írott kalandjait. Igazi medvécskét is ott láttam egészen közelről, egy havasalji kiránduláson; békésen málnázott, és csöppet sem hasonlított ahhoz a mesebéli, Pesten költött macihoz. De még az a Kárpátokban lőtt medve sem, amelyiket a szomszédunkban lakó Dancs Laji bá’ terített le, s hozott haza nagy diadallal, felzöldgallyazott szekéren, aztán háza elejébe tetette a lelőtt, hatalmas állatot, jött a fényképész, felállította a háromlábú masináját, bebújt egy fekete kendő alá, Dancs Laji bácsi egyik kezével a puskájára támaszkodott, a bálik lábát meg rátette a medve tetemére, hogy az a fekete kendős fényképezőmasina őtet úgy kapja le. Hát medvét nézni már nehezen, de Antaeusként frissülni csakcsak haza-haza térek. Utazási lehetőségeink – a felgyorsult idő tempójához alkalmazkodva – sebesen és egyre változnak. Mióta utolsó, családi nevünket viselő rokonom, fivérem meghalt, szállodában szállok meg. Bejárhatnám persze kitűnő Ibuszunk által rendezett csapatos utazással is régi honom tájait, de fájdalmasan nehéz jól ismert vidéket azokat először felfedező idegenek tömegével látogatnom s hallgatnom a felkészült idegenvezető magyarázatát arról a helyről, várromról, hegyről, melyet nála egy kissé régebben és alaposabban is ismerek. Ajánlom persze, melegen ajánlom: utazzék mindenki Románia szépségeit csodálni, ha még nem csodálta volna, ha másképp nem teheti, hát társasutazáson is. A székelyföldi gyalogtúra, a Gyilkos-tó vidéke, avagy a Kárpátokon túli régi román kolostorok, műemlékek látványa lesz-e maradandóbb élménye, az utas döntse el. Magam már ha „haza” megyek, megszállok valamelyik város, vagy városka minél olcsóbb szállodájában, és szerencsére sok román jó barátnak, ismerősnek – magyarnak is – van már autója, többnyire a románok gyártotta, pompás Dacia, és egy-egy város központjából kiindulva, kocsival, hajnaltól éjfélig sok-sok szép helyet be lehet szaladgálnia – no, főként annak, aki azokat a helyeket inkább viszontlátja, mintsem először ismeri meg. De ilyetén, egynapos autós kirándulással először odautazónak sem utolsó élmény például Brassóból, Európa egyik legszebb fekvésű városából, a város megtekintése után (Fekete-templom, Cenk-tetőre vivő drótkötélpálya, öreg városháza, az új erdészeti akadémia, Poiana-hegyi üdülőtelep s még annyi más), végigszaladni „megyémen”, Covasnán, melyet, mikor én születtem, még Háromszék megyének neveztek. Sepsiszentgyörgyön (Sfintu Gheorghe) az 1970-es nagy földrengéskor leomlott

ugyan a büszke-zömök vártemplom fele, megsérült az ősi székely Mikókollégium egyik épülete is, de a Kós Károly tervezte, Kós feltalálta székely stílusban épített múzeum – jelenkori képzőművészek alkotásaiból rendezett, mindenkor új, meg új kiállítást kínálón – áll rendületlenül. És milyen kitűnő a szentgyörgyi Romániai Állami Magyar Színtársulat! Hogy tudnak a szentgyörgyi színészek nemcsak játszani, hanem romlatlanul, szépen ejtett magyarul beszélni is! Covasna megyében az alsócsernátoni helyrajzi múzeumot ismerje meg az, aki egy székely megye múltjáról, életéről, népművészeti tárgyainak gyűjteményeiről valamicske fogalmat akarna szerezni. Ha gazdag angol lord lennék, vagy valamelyik Rockefeller saját bankbetéttel rendelkező sarja, jókora alapítványt létesítenék avégre, hogy teljesen mentsék meg, tökéletesen restaurálják, módos turisták zarándokhelyévé varázsolják múltunk egyik legrégibb, legbecsesebb emlékét: Gelence falucska fölső végén levő kis templomát a katolikusoknak, melynek falára a 13. században festették fel I., vagyis Szent László király híres legendáját, csatáját a leányt rabló kun vitézzel. Mindvégig katolikusoké volt ez a kis templom. Nem szentkép gyűlölő protestánsok mázolták be a reformáció idején a faliképeket, hanem a közelmúltban, a harmincas évek elején valamely vakbuzgó soviniszta. Jóféle vastag mésszel kente be valaki az egész körképet. De halad a világ. Szűnik a soviniszta elfogultság. A mai, a szocialista románok műveltebbek, értőbbek, mint a királyságbéliek voltak; az UNESCO is szorgalmazza és segíti a keleteurópai műemlékvédelmet, és így a magyar tárgyú műemlékek védelméről is gondoskodnak. Pár éve egyik neves restaurátoruk (ugyanaz, aki a kolozsvári Szent Mihály-templom tatarozásán dolgozott) leszedte a mészburkolatot a csodálatos képről. Sajnos, csak félig (meghalt a kiváló restaurátor munkája bevégezhetése előtt), de mindaz, ami félig végezhetett munkája nyomán előtűnt, ma már végre, a maga megrendítő szépségében látható. (Csak meg kell keresni a templomocskát őrző harangozó bácsit; kinyit ő szívesen, még ha éppen abba is kell hagynia a háztájiban végzett munkáját, a pityókakapálást, vagy éppen a „honcsoktúrás bédöngölését, hogy az a küzsdég féreg a zsenge kukoricát ne mind tördelhesse le”.) Rezervátum ma már Covasna megyében a Rétyi Nyír, és azon át, illetve amellett visz az út a megye Kárpátok hajlatába ölelt szegeletébe. Az ősmocsárban

gyökereiket áztató nyírek nagy része elkorhadt ugyan már, de a tavirózsák bujadúsan pompázó idején alig-alig csillan meg láthatóan a víztükör, oly sűrűn lepik be azt ezek a halovány krémszínű, vaskos szirmú „székely lótuszok”. Kisgyermekkoromban Kovásznán az volt az udvarlós székely legények kedves szokása, hogy választott kedvesük, „szeretejük” tiszteletére egy-egy hajnalon a Rétyi Nyírbe kilovagoljanak, tépjenek s hozzanak onnét egy egész vedernyi, nyíló tavirózsát a nyeregkápára kötözött vizesvödörben. Hoztak ilyent az én legnagyobb nővéremnek is – valaha. Ma nem szabad már, persze, tavirózsát tépdesni a nemzeti parkká válott Rétyi Nyírben, de szépet nézni, látni ott ma is lehet – és egynapos kirándulás esetén jut arra is idő, hogy a Rétyi Nyír falatozójában pihenjen és faljon valamit a kiránduló. Ha március elején járna arra valaki, a Rétyi Nyír sárszalonkáinak nászrepülésében is gyönyörködhetnék. Hím- és nőmadárka ilyenkor egybedugott csőrrel, mintegy ember módra csókolózva röpdös a fehér kérgű fák körött. A harmincas évek derekán, arra jártomban, pontosabban Laborfalván – a Szentiványiak már akkor düledező kúriájának ambitusán – láthattam a világ legérdekesebb vadásztrófea gyűjteményét. A Szentiványiak nagy szalonkavadászok lehettek, és tudvalevő hogy ennek a parányi madárnak egy, mintegy négy centiméternyi farktollacskája az á bizonyos, vadászati eredménnyel dicsekedni való trófea. Nos, ezekből a tollacskákból jókora kartonlapokra vagy huszonöt esztendő évszámát tűzte ki a kúria gazdája, ha jól emlékszem 1899 volt az első, ilyen madárfarktollakból formált „jelentése” annak, hogy abban az évben mennyi szalonkát lőtt le a vadász. Egy-egy évszám hosszúsága a négy-négy centis farktollacskákból úgy arasznyi nagyságúra sikeredett. Annak a kúriának ma már csak törött címerű kapubálványa áll, és védett madár ott a szalonka régen. Úgy tartják, hogy Laborfalva (labor, laboris latin szó, munkát jelent) a Dáciát meghódított rómaiak települése volt valaha, s ha ott éppen nem is, de nem messze Laborfalvától római foglaláskori erődítményromot is láthat, aki ilyent látni akarna Komolló-Comoleu község határán. S telik még az egynapos kirándulásból. Ha tovább kocsizik az utas szülőhazám felé, kis, unitárius, öreg templomok falára magyarul felfestett szöveget olvashat, azt, hogy „Egy az Isten”. És nem telik bele félórás autózás, a háromszéki síkságon feltűnik máris szülőfalum református templomának toronygombja. A torony gombjában benne van a templom építésének hiteles története – én ugyan azt sohasem olvashattam –, de a szájhagyomány szerint azt éppen kilencvenkilenc leányzó építette, mivelhogy abban az időben éppen egy legény sem volt odahaza, mind a „franczia”

háborúban voltak szegények, rá is van írva mind mai napig a templomunk falára, hogy

épült ezernyolcszáztizenhat nehéz idő francz háború egy köböl búza huszonnyolc rh. frt.

De hát Kovásznámról nem tudhatok most újat írni, merthogy oly sokat írtam már róla, s úgy lehet, Öt írom már egyre, holtomig. Ma fürdőváros, híres szívkórháza van, működnek a reuma elleni jól megépített kéngőzlők, a mofetták, a felszegen szénsavas víz, borvíz fakad mindenik kútból, az egykor iszapot hányó, Pokolsár nevű, víz lepte kráternyílás nem fürdőző hely, mint kiskoromban, de félig befedetten megtekinthető. Nem egy székely háznál van magánkezelésben levő szénsavas kádfürdő, a sikló ma is felviszi fáért a kocsikat a havasi rengetegbe, a Déli-Kárpátok fakitermelő bütüjéig. Olyan jól pisztrángozni sehol sem lehet, mint Kovászna társfaluja, Vajnafalva felett a Büszlce-Bisca ezüstszínű, havasi kis folyóban. (Igaz, az azért egynapos utazás alatt nehezen elérhető.) Ifjúkorom Fogarasának még futó meglátogathatásához is kevés egyetlen nap (Fogaras-Făgărașnak igen jó, olcsó szállodája van). S egy fél nap azzal feltétlenül eltelik, hogy Kelet-Európa egyik legrégibb, a történelmünkben oly nevezetes fogarasi várat jól megnézze valaki (1200-ban épült). Mára koncerttermekkel ékes, képekkel, régi tárgyakkal kiállított vármúzeummá alakították, és mennyi más, most már szépen gondozott műemlék van még Fogarason! Melyiket is emlegessem? Az úgynevezett Brincovenau stílusban épített román templomot-e avagy a még régibb, gótikus pilléres, barokk sisakos miénket, a reformátust, mely mellett Árva Bethlen Kata tisztelettel megjelölt kőszarkofágja, bekerített sírja látható? Fogarasról „lehetetlen” nem kirándulni fel, a nagy havasokba, legalábbis a Bulea-vízesésig (odáig kocsival, busszal is lehet); havasi gyopárt szedhet, akinek lába bírja fel a Negoiu csúcsáig, vagy még odább, a Déli-Kárpátok legmagasabb

pontjáig, a Moldoveanuig. A Trans-Carpafian nevet viselő új műút vízduzzasztók mentén kanyarog, s míg csak a csúcsig nem érnénk, ahol már csak törpeboróka vagy éppen csak moha terem, a legjobb illatú fenyvesek jó gyantaillata száll s szellőzteti a tüdőt. Fogarasról kocsival egy nap alatt át is lehet menni a Kárpátokon túli szép vidékre, legkönnyebben az Olt folyó vájta Vöröstoronyiszoroson át; a görögkeleti románok egyik legszebb monostora a co-ziai; templomocskájának ikonosztázát turisták és hivők ezrei csodálják, és a derék kalugyerek (szerzetesek) megengedik, hogy a szépséges kerengőn is végigsétálhassunk, majd meg a hatalmas méretű monostor egyik lelátójáról belebámulhassunk a monostor falát locsolgató, ott már igen mély és tekintélyes Olt folyó hullámaira. Szó ami szó: Coziába is mintegy „haza” járok. Ha valaki hozzájuthat, hogy Erdélybe látogatva, Désen (Dejen) szálljon meg, egy nap alatt bérelt taxival is bejárhatja Erdély legszebb kastélyrom vidékeit. Még nem restaurálhatták, de így háborúkiégette, düledező, romos állapotukban is döbbentően, izgalmasan érdekesek, szépek a Bonchidán még épségben maradt márványkő jászol lóistállók termei és a hajdani kastély még le nem omlott sok szép részlete; a gorbói várrom; a kiégett, kaplyoni barokk kastély még álló, nagy terasza és a rokokó szalon egyik festménye. Történészek írják, hogy II. József, mikor Erdélyben járt, elámult, s azt mondta: ilyen szép barokk kastély nincsen sehol máshol az általa látott világban. És Szentbenedek? (Ministirea a neve.) Minden jobb művészettörténeti könyv megemlíti azt az ott még ma is álló, a 13. században faragott faoszlopot, melyhez az épületnek már csak darabjai tartoznak. A csicsókeresztúri gótikus templom, avagy a dési? Melyiket szeressem, ajánljam melegebben megtekintésre? Nekem Dés is „hazám” – hiszen apai őseim sora porlad a dési malaton-hegyi temetőben. Minden Romániába utazónak ajánlanám: Torockót el ne kerülje, bár egynapos kiránduláson nézze meg, indulhat oda egyenesen Cluj-Kolozsvárról úgy is, hogy Torda-Turdán, vagy éppen Enyed-Aiudon száll meg. Magam egyik amerikai utam után, Taranto felé tartó utam előtt jártam ott utoljára. Ma Rimeteának hívják, s csak „falu”, de természeti szépsége múlhatatlanul megvan ma is. Úgy áll ott ma is a Székelykő nevű hegy, mintha akár most is képes volna a benne hadiállást vetőn visszaverni a támadó „mongolok nyilait”.

1977-ben, feledhetetlen utam első ízben Dévára vezetett. Az olvasónak e név láttán alighanem a magas Déva várról szóló, az egyre leomló várfalba beépített Kőmíves Kelemenné balladás története villanhat eszébe. A munkája sikeréért saját asszonyát is feláldozni kész Kelemen kőmíves állította-e meg a falomlást végtére is? A balladává tömörült rege így tudja. Áll a vár ma is, semmi kétség benne. Itt-ott omladozik ugyan, meg-megjavítják szorgos kezek (emberáldozat nélkül); néha még ki is világítják ezt a kicsiny, régi, érdekes, bizony nem olyan szörnyű magas váracskát. Magasnak attól látszik, hogy egy kis hegyen áll, és sok lépcsőn, vagy kanyargó szerpentinen caplathatunk fel hozzá. Együtt élő, különböző nemzetiségek népköltészetének kölcsönhatására jellemzően megvan, él a Kőmíves Kelemen balladának a párja románul is; úgy Mester Manole a neve, és a Kárpátokon túli, argesi kolostor építéséről mond el a dévai történethez nagyon hasonlatos eseményt. Déva vára valamikor királyi, majd meg főúri birtok volt; a 16. századtól kezdődően már inkább csak várbörtön. A magyarok nevezetesebbjei közül ott raboskodott az erdélyi unitárius vallást megalapító Dávid Ferenc. A románok a 18. században lezajlott jobbágyfelkelés egyik vezérének: Horiának a dévai várfogságban töltött keserves idejéről emlékeznek meg tisztelettel egy, a vár falába ékelt, feliratos márványtáblán. A vár tövében levő régi, főúri kastély ma, múzeum. Azokat a szobrokat, szobordarabokat, ép és félig ép római szarkofágokat őrzik benne, melyeket Déva környékén leltek. Decebalnak, a dák királynak két szobra is áll a dévai vár alatti, parkszerű terecskén. Szép a pajzsára támaszkodó hős alakja (hogy azt ki alkotta, nem találtam a szobron). Érdekes az újabb, a második Decebal-szobor. Ezen a dák király egy, a háta mögött függő-lógó sárkányocskát pöcköl föl lándzsájával, magasan a feje fölé. Számomra nem mint műalkotás, hanem mint megtisztelő emlék mindkét Decabal-szobornál kedvesebb dr. Petru Grozának, a felszabadulás utáni első román miniszterelnöknek, majd meg köztársasági elnöknek ugyanezen a vár alatti terecskén található kétszeres ember nagyságú szobra, öt személyesen ismertem. Milyen szépen beszélt magyarul az első román köztársasági elnök úr. Háza volt Déván, Déva vidékén birtoka. Úgy hiszem, hogy ő a jó szándékú, nagy politikusok közé tartozott.

Déva Hunyad megye fővárosa, s ha abban a megyében járhatok, csak meg kell néznem Szászvárost (Orástie) is. Nem éppen csak azért, mert apám, mikor még tanárkodott is, az egykor Kun Kocsádról elnevezett gimnáziumban tömte a magyar, meg a román lurkók fejébe a latint; meg mert ott, abban a városban egy árvaházat is alapított későbben, hanem azért, mert van ott más, nevezetesebb is. Odavaló volt ama, a 19. században virult, nagy nemzetségből származott archeológa: Torma Zsófia, aki elsőként lelte meg a rómaiak előtti dák, gepida régészeti maradványokat, és (mint azt a romániai Kriterion kiadó meg is jelentette) ez a Zsófia az öreg, nagy emigránssal, a Turinban élő Kossuth Lajossal levelezett. De hogy minő szomorúan érdekeseket írt volt az öreg, nagy száműzött az ifjú régésznőnek Szászvárosba, ajánlanám: keresse meg ezt a könyvet, olvassa el, aki csak teheti. A vajdahunyadi (Hunedoara) Corvin-vár másolata látható ugyan a budapesti Városligetben, az igazit – ha bévülről kissé rendetlen-romosán is, jellemzően eredetiben – a helyszínen lehet nézegetni. Ez a vár, mikor éppen „rendben van”, belépti díjas mutogatnivaló. Utolsó ottjártamkor, hetvenhét őszén éppen valamely demonstratív bemutatásra, televíziós felvételre készülődtek műszaki férfiak; belépti jegyet ki sem kért, minden tárva-nyitva volt, a földön heverő huzalok között feltartóztathatatlanul botorkálhattam a híres kályhához, melynek egyik csempéjén az Árpád-házi királyok címere, egy másikon a Corvinok madarasa látható, s olvashattam egy falitáblán a Hunyadi Jánosnak „szerba, ismeretlen őseitől kezdődő, Mátyás király fiáig, Corvin Jánosig tartó genealógiáját, sőt, a Szilágyiak, az illyei és galaci Budák nemzetségfáját is (melynek egyik tagja állítólag – genealógus állítja. – oldalági őse családomnak is). A vár összes termét, árkádsorát, pincéjét bejárni inkább múzeumi vezető útmutatása melleit lehet, mintsem a jegy nélkül, váratlanul az éppen munkálatok közé cseppenőnek. Hátszeg városka (románul Hafeg) nekünk nemcsak arról nevezetes, hogy Jókai Szegény gazdagok című regényének rabló álarcosa, „Fatia Negra” – Nopcsa báró – ott lakott egykor. Izgalmasabb látvány Hátszegtől nem messze, a Retyezát-havas alatt levő Boldogfalva (románul Santa Maria Orlea); ott egy, a 13. században emelt templom lelhető, melyet a Hunyadi János harcaiban nagy vitézül résztvett Cindea kapitány emeltetett; ama Cindea, kit is későbben gróf Kendeffynek neveztek, s kinek utódai negyven éve még a boldogfalvi kastélyban laktanak, szüleim jól ismerték, emlegették az utolsó Kendeffynét. Dévai barátok beszélték, hogy az utolsó Kendeffy (a volt gróf) az elmúlt évtizedben azzal foglalkozott, hogy üzemi konyhákból – rendelőinek – a maradékot, vagyis

moslékot hordott, majd egy gödörbe esett bele az öregúr, s ott lelte halálát, nem úgy, mint őse, ama dicső, Hunyady János kapitánya: Cindea. A Retyezát rengetegiben ma is folyik a medvevadászat, s minő pompás állatkertet (inkább rezervátumnak nevezném) készítettek Hátszeg közelében nemrégiben. Vaddisznó, szarvas, őz, farkas, medve s más dél-erdélyi nemes vadakon kívül négy bölény is található benne (románul zimbri a nevök, ezt a szót mostanság, frissiben tanultam); de hogy honnan szerezhették azokat? Hiúz csak akadt a Déli-Kárpátok szikláin olykor, de Erdélyben élő bölénnyel most, 1977ben találkozhattam először. Turistának nem éppen lehetetlen nem megnézni, de legalábbis illetlen nem látni az ugyancsak Hunyad megyében levő romvárost, a maradék kövekből, oszlopokból felépített, valamennyire rekonstruált egykori dák fővárost: Sarmizegetusát. Magam, ha már Hunyadban jártam, hogyne néztem volna meg, bár egy félnapi ott időzésre, ifjúkorom kedvenc községét, a vasiparáról híres Kudzsirt (Cugirt). Ott bizony semmire sem ismertem rá; egykor harangöntő sógorom házacskája, műhelye „eltűnt”, eltörpült a köréje emelt nagy épületek között. A Ráu Mare, sziklákat is hengergető havasi folyócska, melyben, benne, egykor, tizenhat évesen fürdőruhában hat kilométert „sétáltam”, másztam felfelé, az eredete felé, hát az eltűnt egyszerűen. Elvezették valahová, most betonágya van egykori medrének, s az iparosodó vidékre jellemzően, síneket fektettek rá! Kudzsiron akkora az átalakulás, hogy még némely hegyből is levágtak egy-egy darabot, és a községet környező erdőségekből mintha elfogytak volna a jó szagú lucfenyők. Ha régi emlékek mindjét fel nem is lelhettem, Hunyadnak ebben az érdekes zugában találkozhattam „régi emberekkel”, már fogatlan, öreg, hegyi juhpásztorokkal. Az úgynevezett marzsinánok (hegylakók ők) déltájt jöttek le a havasról, fanyeregben ülve apró mokány lovaikon, éppen úgy, mint régen. Az ebéd után üzemelő népbolt nyitását lestek, lovacskáikat kikötötték, egy padra telepedtek a boltocska előtt, én melléjük, és az ő nyelvükön megbeszéltük a világ folyását, hogy hát – bizony változik minden, asszonyom; fiatalemberek ma már nem vállalkoznak rá, hogy magányosan éljenek fenn a havason, juhot legeltetve. – Cooperatívában, szövetkezetben vannak eme öregek is, de távol élnek egymástól, csak vásárolni kocognak le együttesen a nagy hegyekről, mert úgy lehet, hogy közösen biztonságosabb. Hunyad megyében található Algyógy-Geoagiu fürdő is. Kudzsirról egykor

gyalogszerrel jártam oda, manapság egy Dacián szaladtunk el arrafelé, az annyiféle nyavalyát gyógyító, szépen kiépült, parkok közé települt fürdővároskába. Lehetetlennek érzem nem emlegetnem a dévai, a csornakeresztúri (románul: Cristea) s a többi Hunyad megyei csángó települést. Hogyan? Csángók Hunyadban? Bizony azok. Nem a Moldovában ma is tömegesen élő, sziszegő „ősmagyaroknak” is mondott csángók, nem a Kárpátokon túlra kivándorolt, csángóknak elnevezett székelyek s még csak nem is a Kárpátokon inneni, régi határszéli, gyimesi, „csángók” közül valóak. A múlt század végén Bukovinából hazatelepített emberek ezek – akkoriban egyegy család tíz hold földet, házhelyet és házépítéshez kamatmentes kölcsönt kapott. Meg is telepedtek nagy tömegben éppen Dévának – akkor – külvárosában. Takaros házakat építettek, s jó mezőgazdákká váltak. De változik a világ, urbanizálódik Déva városa is. Az ottani „csángókat” – akik, hadd jegyezzem fel: tájszólás nélküli színmagyar nyelvet beszélnek, akiknek nincsen úgynevezett népviseletük, s természetesen jól beszélik az állam hivatalos nyelvét, a románt is – éppen mostanság költöztetik szanaszét, emeletes blokkházakba, mivel a falusias Déva ama csángók lakta része lebontásra kerül, a terület is városiasodik. Azt mondják dévai csángóim, hogy fáj nekik a szétszóratás, de mit tehessenek, beletörődnek, fontos, hogy szép katolikus templomuk – a páduai Szent Antal tiszteletére emelt – épségben megmarad. Mikor egy vasárnap arra jártam, zsúfolt volt a nem is kis templom, a régi házaiktól búcsúzkodó csángók töltötték meg. Nem messze Dévától, egy nem éppen elsőrangú bekötő út vezet Csornakeresztúrra (románul: Crista), ahol is termelőszövetkezetben dolgozó ötezer színmagyar, tájszólást nem ismerő, telepített „csángó” él. Egy csapatnyi, az utcán játszó gyermekkel beszélgetve először keresztneveiket is megtudakolom: Emesének, Ildikónak, Carmennek és Sabinának hívják új, kis barátaimat. Későbben előjövő szüleiktől tudtam meg, hogy Csornakeresztúron csak négy elemi osztályban oktatnak magyar nyelven, de van ám művelődési otthon is Csornakeresztúron, ahol is azokra a régi, általok már évtizedek óta (vagy soha) nem ismert csángó táncokra, dalokra tanítják őket vezetőik, melyek azt vannak hívatva bizonyítani, hogy a nemzetiségeknek legalább etnikai

sajátosságai napjainkban megőrződnek, s ha nem voltak ilyenek, akkor a régmúltból felelevenítően, megteremtődnek. Népviseletük sem Volt ezeknek a telepített „csángóknak”, de most vezetőik régi szövőszékek beszerzésére, vagy megfabrikálására nógatják őket, s még terveznek is számukra „ősi, csángó népviseletet”. Egy, a bukaresti Előre című lapnál dolgozó, idevalósi újságíró magánszorgalomból gyűjtögeti a Déva környéki „csángók” már elfeledett népszokásait, dalait, és biztatja őket, hogy szőjjenek régimódi, a népi tánchoz majd felvehető rokolyának valót; és egyáltalán ápolják népi sajátosságaikat. Fájón bizakodó szívvel jöttem el Csornakeresztúrról, azzal a reménnyel, hogy ők, bár mint népi. tánccsoport, mint egyik etnikai sajátosságunk, mégiscsak megfennmaradnak. De talán hagyjam már abba szülötte földem, ifjúságom kedves vidékeinek, régi hazámnak emlegetését, mert ha nem, kifogy a papirosom, annyi róla a már, úgy látszik, örökre elmondhatatlan. Otthon és itthon. Évtizedeken át játszadoztam e két szóval, két fogalommal, és akárhogyan is vonz, köt, emlékeztet az ifjúkor, a múlt – haza végtére, mégiscsak Budapestre járok. Itthon még egyre vár rám, ha más nem is, bár az íróasztalom; de bevallom: érzelmeim, múltam hazája Erdély; tanulni, látni, tapasztalni, családomat, rokont látni vágyó természetem, a „szeretek máshol lenni” – távoli utak, világrészek megismerhetésére, utazásra ösztökél, míg mozgóképes vagyok. De itthon, Magyarországon: munkám van még (bár lenne, míg az eszem kereke helyesen s jó irányban forog), hiszen még magányosan is legotthonosabban a munkájával van meg, azzal, s az által él az ember. Utazásnál, világlátásnál, új és régen látott helyek felkeresésénél is nagyobb öröm s honi tevékenységre serkentő lehet a kedvelt munkánk folytatásához vagy újrakezdéséhez való hazaérkezés.

ALKALMI IDEGENVEZETŐ, NÉMI KUDARCCAL

„Idegenvezető” is lehettem 1976 tavaszán. Autóval életükben először külföldre látogató, turista útleveles ismerősök kocsiján utazva – magam látogató útlevéllel – vállalkozhattam rá, hogy Jugoszlávián át Dubrovnikig, onnét az „olasz csizma” szárán levő Bari kikötőbe hajózva, amonnan meg az olasz csizma sarkán Pugliába (egykori római neve: Apulia), annak is pár éve létesült, eredeti módon kiépített üdülőtelepére jussunk, ahol a Kenyából Olaszországba áttelepült, engem utaztató, régi jóbarátaim White-ék élnek. (Merthogy huszonöt esztendei trópusi életük után, most, nyugdíjas korukban nem tudnak már a ködös-nyirkos Angliába egészségük veszélyeztetése nélkül haza-, visszatelepedni. És Pugliában legalább félig olyan enyhe-jó a klíma, mint volt Kenyában, ahol White-éket éppen tíz évvel azelőtt, 1966-ban látogathattam meg.) Motyogok egy keveset olaszul; szavakból már csak néhány ragadt meg túl sok szóval, adattal (gyakran kacattal) túltömött agyamban. Útitársaim a nemzetközi autóútjelzéseket kitűnően értik, afelől nem szükséges tolmácskodnom. De a tiszaberceli magyar nyelven kívül másként egy mukkot sem beszélnek. Illetve valamicskét oroszul. Laci vezetett. Livi a mellette levő ülésen nézte a térképet; én mögülük fogok tolmácskodni, ha majd olasz földre érkezünk. Nagyon igyekeztünk volna, hogy a csak szerdán és pénteken közlekedő átkelőhajót Dubrovnikban úgy érjük el, hogy még hajóra szállás előtt Dubrovnikban is tölthessünk egy napot. S szerettünk volna első menetben eljutni bár Sarajevóig. De hát éppen fellegszakadás volt a szépséges, sziklák közé szorult jugoszláv úton, hirtelen koromsötétség borult reánk, mire a Zsiguli bemondta az unalmast, és valahol, ki tudná még mennyire Sarajevótól, egy vizes huppanóban leállt. Közel s távolban semmi szállóhelyet jelölő fény; vaksötét az út is. De úgy százméternyire egy kis kocsmából jókedvű danolás hangjai szálltak felénk, és lassan felvillant a korcsma lámpáinak fénye is. Odatrappogtunk hát a szakadó esőben. Ki hitte volna, hogy május harmadikán még egyre a május elsejét ünnepli egy csapat vidám ember valahol Jugoszláviában, egy lakóházaktól távoli, útmenti csárdában?

Most már tudom, hogy a Vlasenica nevű község közelében levő, útmenti italozóba tértünk be, de akkor! Akkor csak azt láttam, hogy minden talpalatnyi hely foglalt, csupán egy, a többinél díszesebben terített, különálló, nagy asztalnál ül két elegáns, civilruhás férfiú meg egy középkorú nő. Gyanútlanul és bőrig ázva melléjük telepedtünk. A felszolgáló kissé meglepett, de egyben elismerő tekintetet vetett ránk, mi köszöntünk magyarul, németül, franciául, angolul és oroszul, ők valamit eléggé hosszan válaszoltak macedónul? Horvátul? Szerbül? Az egyik férfi csakis coca-colát ivott, az idősebbik erősen pá-linkázott, a hölggyel együtt. Maguk közt is megbeszéltek valamit, de meg is egyezhettek valamiben, mert végtére ránknevettek sőt, máris pálinkájukkal kínáltak. A hármas egyetlen szavunkat sem értette. Az oroszt sem. Laci, aki csakis cocacolázott, mint autóvezető, felírta a coca-colás férfiúnak egy papírra latin betűkkel és kérdőjellel: „Sarajevo?” A férfiú, írásban válaszolt: „100 km”. Hát az sok most nekivágni ebben a fellegszakadásban. Itt kellene megszállnunk valahol. „Hotel?” – folyt tovább a nemzetközi szavakkal történő levelezés. És mutogatva is, hogy van-é itt olyan a közelben valahol? Erre mindhárman rázták a fejüket, nevettek, és az idősebb férfiú újabb pálinkát diktált belénk. Kedélyes, vidám emberek, sejtelmünk sincsen róla, kik lehetnek. Én a hölgyet vettem kezelésbe, és különböző nyelveken próbálkozva előadtam neki a problémát: talán a kocsit is meg kell igazítani, vagy bár megtaszítani, és éjjeli szállás is kellene, ö erre hosszan és kedvesen pergő nyelven felelt, egy hangot sem értettem, hogy micsodát. Áttértünk a pantomimre. Két kezem az arcom alá, fejemet oldalt kezemre hajtva, annyi mintha aludni szeretnék valahol. A hölgy ekkor a kebelére ütött, és azt pantomimelte, hogy: nála. Aludjunk nála. Zavartan néztem. Hogyan játsszam el, hogy hol van ő otthon és hogyan nála és mennyiért? ö összemorzsolta három ujját, ami a pénz adását jelenti nemzetköziül, rázta hozzá a fejét, hogy az nem kell neki. Hogy ingyen meghívna egy éjjeli szállásra mindannyiunkat? Magam sem tudom, hogy jutott eszembe, de ekkor románul kérdeztem meg tőle, hogy mint barátok legyünk-e a vendégei? Ezt egyetlen szóval tudakoltam, hármunkra mutatva, így: – Priéteni? – Da, da – mondta ő. Közöltem Lacival, hogy a hölgy ingyen, barátokként mindhármunkat éjjeli szállásra invitál. – Legyen – mondta Laci–-, csak a kocsi induljon, és persze vezessenek ők, áll

egy kocsi a kocsma előtt, talán épp az övék. Még egy órácskát pálinkáznunk kellett, mialatt a kedves hölgy, úgy lehet, élete egész regényét elmondta nekem macedónul, szerbül, horvátul, ki tudná, mely nyelven. Amit mutogatva mondott, abból sajátos dolgokat képzelhettem volna el, ha képzelődős kedvem támad. De végtére is csak felkerekedett a társaság. Valóban az ő kocsijuk parkolt a kocsma előtt – és az eső éppen elállt. De sötét volt, kegyetlen sötét. Az idősebbik férfi kissé ingadozva, az aki nem ivott szeszt, amabba belekarolva, beült a kocsiba és indított. A hölgy velünk tartott a mi Zsigulinkig gyalog, az esőkabátját a kezében lóbázva, beült hozzánk, az esőkabátot könnyedén a mi kocsink hátsó ülése mögé felhajította. Laci indított, és indult csodálatosan, minden megtolás nélkül az időközben talán megszáradt Zsiguli is. Robogtunk visszafele, valahová a két férfi autója után. Be is fordultunk egy mellékúton, s egyszerre egy épület előtt, az utcai lámpa fényénél felénk villant a felírás: „Polizia”. Mindhárman azt hittük, hogy a rendőrségre visznek, s ki tudja, mi történik most majd velünk. Ó, nem. A rendőrséggel szemközt levő tágas, szerény házba tértünk be, az idősebbik férfiú és neje otthonába, ahol, mikor mi is letanyáztunk, a házigazda a kebelére ütött, és közölte: Janacselnik. Hát ezért nem ült senki a díszesen terített nagy asztalnál, ezért csodálkozott a felszolgáló, hogy mi csak úgy odamerészkedünk telepedni magának Vlasenica rendőrfőnökének asztala mellé. Vlasenica, Vlasenica! Írtam másnap reggel a jegyzőfüzetembe s hozzá ezt: sosem feledhetlek el. Vlasenica község rendőrfőnökének lakásán vagyunk május harmadikának késő estjén, s milyen szívesen látott vendégek! Ott vacsorázik velünk a szeszt nem ivó ifjabb férfi is, alighanem a főnök társa, beosztottja. A háziasszony valaminő, a szájpadlásán támadt daganat miatt – mint mutatta – enni nem, csak inni tudott; az újabb pálinkát ugyan már inkább magára meg a földre locsogtatta, mint a poharába. Mindamellett percek alatt csodálatos, ízletes, ünnepi vlasenicai vacsorát sikerített: valaminő savanykásan édes, kitűnő tejfeltúrószerűségbe ágyazott főtt, kemény tojásokat köret gyanánt, a hirtelen kisütött omlós, finom báránykotlett mellé. – Hogy ez mibe fog kerülni nekünk – sóhajtottam gyanakodón és súgva Laci felé, de az asszonyság úgy rázta fejét, mintha értené, hogy mit sugdosok és egyre ismételte, hogy „priéteni” – barátok vagyunk. A fiatalabbik férfi lerajzolta egy papírszalvétára, hogy majd hogyan, merre

hajtsunk el reggel, evett, köszönt és távozott. A hölgy két külön szobában, használt ágyneművel, de jóságosan máris megágyazott nekünk, megmutatta a mellékhelyiséget, ahol a vastalpakra guggolva végzi a dolgát az, akinek végezni valója van; a vízöblögető ott függött a padka nélküli ürítőhely fölött, csak éppen nem működött. A főnök ivott még egy pohárral a háromnapos május elseje tiszteletére, aztán ő elhanyatlott a lakószoba díványán, ruhástól, és már húzta is a lóbőrt. A horkolás zenéje mellett is kitűnően aludtunk a két benyíló oldalszobában, s hogy el ne felejtsem, lefekvésünk előtt beállított e házba egy fiatal leányka is. Leányuk-e, lakójuk-e, vagy csak látogatójuk volt? – ez soha ki nem derült; vele mindnyájan tudtunk váltani néhány szót, tudott oroszul, meg pár angol szót is értett; barátkozás okából én adtam neki egy névjegyet, címemmel, mire a leányka is felírta egy papírra az ő nevét és lakcímét – mint később kiderült: egyben pechünkre és szerencsénkre is. (Merthogy én eltettem azt a címet.) Ha már szálláspénzt nem fogadnak el – súgtam Livinek –, majd reggel a kislánynak adjunk valamit azokból az apróságokból, amiket vendégül váró White-né, Ilonkánknak viszünk. Ebben maradtunk, és az ünnepi pálinkázástól elázottan, ruhástól, de jót aludtunk a használt ágyneművel megvetett ágyak tetején. Hajnalra nem volt már otthon az akkorig biztosan kijózanodott s hivatalába sietett főnök úr, és a kislány sem volt látható sehol. De a főnök felesége még megkávéztatott, szálláspénz fizetség helyett nagy iparkodásomra elfogadta azt a legalább háromnapi teljes ellátás költségét megérő sévres-i porcelánból való, parfümmel telt kis flaskámat, amit az útra magammal vittem (más ajándékokat is mutogattunk neki, de azok láttán erélyesen rázta a fejét). Az „ingyen” rendszerint drágább, mint a szabott áron történő megszállás, s hát amibe még ezután került nekünk Vlasenica! Sebaj, nagyon vidáman vágtunk neki reggeli után a kissé meg is teparált Zsigulin. A vlasenicai rendőrség elől a dubrovniki kikötőig meg sem álltunk. Csak én számláltam azt a sok alagutat, melyen át vezet Dubrovnikig az út, de tolmácskodásra sor nem került. Boldogan terveztük, hogy egy teljes szép napot töltünk a csodás jugoszláv kikötővárosban, s másnap délután az átkelőhajóval indulunk Bariba. Bari? Utoljára a második világháború idején olvastamhallottam róla valami olyast, hogy ott lett volna a nácik ellen szövetségesek egyik tengeri főhadiszállása. Azt meg tudtam, Harold White leveléből, hogy ők ott várnak reánk, hogy hozzájuk elvezessenek.

Gyanútlan turista tervez, a vlasenicai „végzet” intézkedett. A dubrovniki parton négy utast leső személy rohanta meg Lacit, mindenik azzal, hogy nála szálljunk meg. Ezek a vendéglesők már mind tudtak németül, vagy olaszul. Tolmácskodhattam volna Lacinak, ha engem egy idősebb bácsi el nem cipel egy közeli mellékutcába, lakást mutogatni. A lift nélküli negyedik emeleten levő lakására fel a lépcsőn le a lépcsőn; Livit egy asszonyság kapta el azzal, hogy legközelebb ő lakik, van a házában garázs is a kocsi számára; Laci négyfelé vitázott (kézmozdulatokkal) a lakás ajánlókkal, eltelt vagy két óra, mire Livi asszonysága győzött, és nemsokára parkoltunk is: Ljuban Marija Put Y. N. A. kettőszáztizennyolcként jelzett házának garázsában, és indultunk volna fel, megint felvonó nélkül a harmadik emeleti, gyönyörű kilátást nyújtó két bérelt szobánkba, ám csomagostól, mivel – úgymond a lakást adó hölgy – : más is parkol a garázsban, biztosabb, ha felvisszük magunkkal a himmi-hummit. Hát Laci szedi is kifele a kocsiból a csomagokat, levesz egy kissé nedves esőkabátot a hátsó ülés tetejéről, abban a tévhitben, hogy az az enyém. Dehogy, dehogy! A drága, a csak inni tudó, pompás ingyen vacsorával kínálkozó vlasenicai asszony feledte azt a kabátot a mi kocsinkban, ö tette volt fel, aztán ő is, mi is megfeledkeztünk a kabátról. Azt természetesen vissza kellett küldenünk neki. Nem vihetjük át magunkkal Olaszországba, ha onnan postáznánk azt, neki vámot kellene fizetnie a saját, véletlenül magunkkal hurcolt kabátja visszakaphatásáért. Adott fel már csomagot egyetlen jugoszláv nyelven sem értő, író, beszélő magyar turista Jugoszláviából Jugoszláviába? Nekünk ez a tisztességünket bizonyítandó foglalatosság, nevezetesen az, hogy nem tulajdonítjuk el a kocsinkban maradt kabátot, csak 5, azaz ötórai megfeszített tevékenykedésünkbe került. Postahivatal van a kikötőben és csomagszállító levelet lehet ott kérni németül is, de kitölteni azt, hogyan? És mibe csomagoljuk a vlasenicai kabátot? Mentünk üzletből üzletbe egy üres dobozt venni. Nem árultak olyant. Újabb üzletekbe tértünk be, ingyen üres dobozt kunyerálni. Csomagolópapír is kellett, spárga is. Olyant nem árultak a kikötő üzleteiben. Megint csak spárgát koldultunk, kaptunk is egyik üzletben ingyen, alig félórás bolyongás után. A lakástulajdonosnő beszélt kissé németül, ő csak’ megmondja, hogyan is töltsünk ki egy szállítólevelet. Feladóként, csakis az ő lakásának utcáját és házszámát írhatjuk oda, hogyan is kell írni azt és hová? No és végtére kinek is címezzük meg a csomagot? Újabb félórás vita következett. Azt csak nem írhatjuk címnek, hogy Polizia Vlasenica? Eszembe jutott a kislány, aki nacselnikékhoz este beállított, s aki felírt egy címet. Alighanem az övét. Hátha mégis ott lakik nacselnikéknál? Vagy legalábbis gyakran jár hozzájuk? Neki címezve adtuk fel a kabátot, a feladóvevényt, minden eshetőségre, ma is gondosan őrzöm meg azt a

címet is, hogy: 75 440 Vlasenica, Tihic Muradif. Ustanicka br 1. – Megérkezette végtére is a kabát, nem tudhatom, s azt sem, hogy tulajdonosa jár-e benne, avagy tán éppen Tihic Muradif? Az idő, mely alatt bejárhattuk volna a szépséges, a látni annyira vágyott dubrovniki óvárost, mindenesetre eltelt. Falnunk is kellett valamit a kikötőben, meg le kellett pecsételtetnünk a Hatóidtól az átkelésre kapott jegyeket, a hajó már útra készen állott az egyik dokkban. Az a késő esti báránysült igazán végtelenül finom volt Vlasenicá-ban, de ízének emléke nem feledteti, hogy „miatta” nem láthattam az igazi Dubrovnikot.

APULIÁBAN

(1976 tavaszán) Idegenvezetői foglalkozásom, tolmácskodásom nyomban véget ért, amint az Adriai-tengeren, hajóhoz illő lassú méltósággal, átsiklott velünk a nagy vízi jármű a Dubrovnikkai szemközti Bariba. A kikötő fényesen kivilágított autóparkolóján Harold és Ilonka vártak reánk. A hajófenékről előtöfögő Zsigulink az ő angol rendszámú kocsijuk nyomában indult a part menti úton vendégül látóink otthonához, az Ostuni és Brindisi közti partszakaszon pár éve keletkezett, új, szépséges üdülőtelepre: Rosa Marinába. Olaszország térképrajza – mindenki tudja, aki szokott térképet nézni – hosszú szárú, furcsa talpú csizma alakú. Bari fölött északon a tengerbe nyúló félszigetszerű Gargano, mintha a „csizma” sarkantyúja volna. Odalent, délen a „csizma” orra meg a sarka a Calabria néven ismert olasz tartomány. A Jóntenger, ugyancsak lent délen, mintha kiharapott volna egy jókora darabot a „csizma” talpából: Tarantói-öböl néven locsolja Apuliának nyugati partjait. A Tarantói-öböl meg az Adria déli része közt jókora földnyelv nyúlik be a tengerbe, mintegy „második sarka” az olasz csizmának. Baritól a földnyelv csücskéig, a Santa Maria di Leuca-fokig terjedő sík terület a tulajdonképpeni Apulia, olaszosan Puglia. Földrajzot leírók inkább „híd” jellegűnek nevezik ezt a földnyelvet, mintsem a csizma második sarkának; a Pugliáról szóló prospektusok sietve jegyzik meg, nyomban elöljáróban, hogy e tartományon felületesen áthaladó utas csak a föld laposságát, egyhangúságát veszi észre, s fogalma sincsen róla, hogy a természetnek minő jellegzetes, csodás kincseit lelheti itt, ha utánajár. Archeológusok máig el nem döntött vitája folyik arról, kik is lehettek e tartomány őslakói; volt e tartomány görög, római fennhatóság alatt, birtokolták normannok, svábok, olasz hercegek, lakták – s lakják még – egykori arabok. Ma végtére is olaszoké, és mindenki kissé tájszólásos, de mégiscsak érthető olaszul tud és beszél itt. Mikor Rosa Marina szerfelett exkluzívnak tetsző üdülőtelepén Ilonkáéknak pazar virágpompájú kertjében s majd a villában letanyázunk, első érzésem az, hogy szilárd, masszív, jó talajú földdarabon vagyok. (És olvasom, hogy a századokra ható, „legszilárdabb” latin ódaköltő, Horatius éppen innen, a

csizmának erről a kemény sarkáról származott el Rómába.) Milyen szerencse, hogy ottlétünkkor bebizonyosodott: az olasz földnek ez a része „szilárdan megáll a sarkán”. Odafönt, Udine vidékén, Friuliban rettenetes katasztrófát okozva, megmozdult a föld. Százak haltak meg, házak ezrei omlottak össze, az olasz televízió egész nap az észak-olaszországi földrengés híreiről tudósított. Három napon át a televízió előtt ültünk.zsibbadó szívvel s szinte szégyenkezve is, hogy mi itt, Ilonka kertjének fává növő margarétái, éppen virító mimóza kertsövénye, Harold rózsakertjének pompája között „nyaralunk”, mialatt odafönt a borzalmak óráit élik át, vagy utolsót lehelnek a földrengés sújtotta emberek. Világszerte nagy izgalmat kelthetett e földrengés híre. Fiam, aki tudott róla, hogy Olaszországban vagyok, táviratozott is, azonnali választ kérve: élünk-e, hogy viseljük az earthquake-et s nem átallotta beleírni a távirata szövegébe azt is, hogy: „és az én egyvégtében cigarettázó (chain smoking) anyámat?” Harold a postáról maga hozta a táviratot; Rosa Marinában nincsen levél-, táviratkihordás, ezen a szépséges, új, tengerparti üdülőtelepen csak egy alkalmi fiókpostácska működik. Éppen akkor jött a távirattal haza, amikor a képernyőn a földrengés sújtottakért imádkozó pápát mutatta a televízió. Negyednapra csak megnyugodtunk, megmártakoztunk a május eleje ellenére is eléggé langyos tengerben, vagy háromszáz méterre Ilonkáék villájától kicsiny, ultramarinkék tengeröblében Rosa Marinának.

Rosa Marina

Nagyon tudnak tervezni, építeni – ha illő általánosítanom – általában az olaszok. Tíz évvel ezelőtt Rosa Marina helyén még kopár mezőség terült el, itt-ott némi olajfát növesztő, zöld folttal. Egysége! stílusban hófehérre festett villákkal építették tele, s van persze mái egy, minden rafinált kényelmet kielégítő nagyszállója is Rosa Marinának, mely település szereti magát: „nemzetközi üdülőtelepnek” tartani. Valóban számos, más országbeli építtetett itt télen-nyáron lakható házat; White-né, Ilonka, a legelső Rosa Marina-i települők közül való; ő tudja, hogyan fedezte fel, hogy ezen a helyen hamarosan paradicsomi állapotokat lehet varázsolni. Ilonka nyomában vagy öl kenyai teremtett itt magának nyaralót; olyanok, akik még szerződései viszonyban dolgoznak a kenyaiaknak, ám

„nyaralni”, szabadságra idejárnak. Angolok is előszeretettel építkeznek Rosa Marinán; előfordul, hogy egy-egy olasz honos is ide települ – azok inkább csak nyaralójukat építtetik fel itt, és mindannyian, az úgy látszik kötelező; új-pugliai stílusban. Puglia-Apulia építkezése főként arról nevezetes, hogy benne lelhetőek az úgynevezett „trulli” házak. Gargano, Bari, Brindisi Fasano vidékén egész falvak épültek e néprajzilag roppant érdekes módon; nos, Rosa Marinán nem kell éppen kúp alakú háztetőt építtetni a szép új villákra, de legalább a kéménynek őspugliai formát kell mutatnia, és itt minden ház, akárcsak a „Rómánál régibb” Ostuni város citadelláinak házai, vagy a kis trullik oldala – hófehér. Rosa Marinából indulva jártuk be ezt a tartományt.

Ostuni

ősapuliai település; egy csak – de ma is meglevő – pergamenre rótt feljegyzés szerint (a feljegyzés 1137-ből való) a várost időszámításunk után az 1., vagy a 2. században alapították. A régi temetőben feltárt sírok amellett bizonyítanak, hogy sokkal régebben; – a föld mélyében lelt cserepek bizonysága szerint – s büszkén hirdetik az ostuniaiak – ez a város Rómánál öregebb. E mellett bizonyít az is, hogy az i. és 2. században Astunium a város neve, és „asta neon” új várost jelent. Görög-római város ekkor Ostuni. A 10. században kerül bizánci uralom alá, ekkor önálló egyházmegye székhelye lesz. 1071-ben meghódítják a normannok; a 13. században Lecce grófja, majd meg sorra a tarantói, később a barii hercegség hűbérbirtoka. A város három szelíd hajlatú dombjának legmagasabbikán mesebéli hófehér, semmi más, eleddig látotthoz sem hasonlítható város épült. Mint valaminő megsokszorozódott citadella, ám sohasem volt itt erődítmény; ez keskeny kanyargó utcákon épült sokezernyi lakóház tömkelege. Festői, ahogyan el-, összerendezték ezt a hegyen épült várost, építészeti ékszerremek; a szűk utcákon levő tágas s kényelemmel felszerelt házak, lakások, az, hogy minden szükséges üzlet, műhely is megtalálható benne, anélkül, hogy az egységesen épített város képén rontana, legszívesebben azt mondatná az Ostuni szépségén csodálkozóval, hogy ez a település az „urbanizmus szuperlatívusza”.

Mindössze a Santo Spirito nevű kicsiny templomocskája épült a régi, görögrómai, egykori szentély fölébe, de hogyan is ne volna egy 15. század eleji gótikus katedrálisa a hegyen épült városnak? Ez a templom, a maga barnás tömegével még jobban kiemeli szemkápráztató szépségét a hegyen, sőt egymás hegyén-hátán épült, a fagyott hó fényével szikrázó fehér városnak. Vagy harmincezren lakhatnak benne. Lent, a város újabb részein sem olyan szokványmodernek az épületek, mint más európai, új városrészekben szokás manapság építkezni. Az alsóvárosnak csak éppen a színe más, mint a nem drágakövekből, de helyettök ékszerekként csillogó házakból összerakott hegyi városdiadémnak. Hivatalok, nagyobb üzletek mind odalent, az újabb városrészben lelhetőek, és ott van a minden földi jót árusító nagy piac, mindjárt zsibongóval egybekötve. Ócskát vagy újat csodálatos ügyesen tud White-né, Ilonkánk vásárolni, nem hiába volt évtizedeken át sikeres üzletasszony Kenyában. Szerettem volna a piacról újfent felmenni a hegyi városba, s ott bebújni pár percre abba a barlangba is, ahol – mondják – a város véd-szentje, Santo Oranzo remetéskedett, de háziasszonyunkat a múlt maradványainak csodálásánál jobban érdekli a ma kapható mai; mialatt férje a Rosa Marina-i jégszekrény feltöltésére való élelmet vásárolja – az olasz pénzügyi viszonyokhoz képest is horribilis áron –, Ilona a zsibongón egy ruhahalmazból pillanatok alatt előhúz egy szemmel láthatóan csöppet sem használt, ujjatlan, estélyre is alkalmas csipkeblúzt, s megvásárolja számomra ajándékként, potom kétszáz líráért. Ostuniba lehetőleg mindennap bekocsiznak Rosa Marina lakói, de aki Ilonka módján olcsón vásárolni akar és tud, az a pénteki hetivásárkor feltétlenül. Mennyi kisgyerek ácsorgott az ostuni piacon! S milyen apró növésűek ezek a fekete, bogárszemű csöppségek. Éltem már tartósabban is olaszok között, de ha náluk vagyok, újra elképedve észlelem, hogy mennyire hangosak és pergő beszédűek; úgy hiszem, hogy az ostuni piac zsibongóján a szokásos hadarihangos olasz beszédmódon is túltettek a kapkodva vásárolók, úgy csármáltak. Odafönt, a hegyi ékszervárosban, ahová piciny autó legyen, amelyik fel tud hatolni, inkább csak a robogón közlekedő ifjúság zakatol; mikor mi odafönt jártunk, azok sem zsivajogtak. A nagy, barna, gót katedrálisból éppen temették a város valamely főfő fejesét, és egy sereg férfiú ügyködött azon, hogy valamiként a halottaskocsi – ha már fel tudott kapaszkodni a katedrálisig a szűk utcákon – le is mehessen, s evégre a citadella utcáinak minden járókelője illemmel félreálljon az útból. Mikor fent jártunk, bekukkantottam egy lakásba; volt abban minden technikai felszerelés: vízvezeték, fürdőszoba, villany, szóval összkomfort az

ezerévesnél régibb házban, ahol – noha szomszéd szomszéd hátán él és egymás életébe belelát – a hely végtelenül városiassága otthonos ottélhetést sejtet. (Különösen nekem, nagyon is vidéki szülöttnek, aki mindig is „igazi városlakóvá” szerettem volna válni.)

Brindisiben

,,Ave Brundisium, filia solis, nostri gratissima cordis!”

II. Frigyes, a „sváb” szónokolt imigyen, mikor a 13. században birtokába vette az ókorinál ősibb, egykor Brundisiumnak, ma Brindisi-nek nevezett várost, akkoriban városállamot. Még nem tudhatom, hogy az Apuliában láthatóak közül az én szívemnek is a „legdrágább-ja” lesz-e a „napfény leánya”, Brindisi, ha odajutok; 1976 májusában vagyunk, szombat van, vagy vasárnap, ezt nem tudom biztosan, egyelőre csak azt, hogy ma Brindisibe indulunk. Ilonka kisebbik vendégszobájában puskaropogásra ébredek; Harold, kezében a reggeli „ébresztő teával”, éppen bekopog és nyugtatna, hogy semmiség, egyelőre még semmi forradalom sem tört ki; helybeli, olasz kocavadászok egy csapata vonul reménybeli rókavadászatra (mintha bizony volnának rókák a Rosa Marinához közeli olajfaligetekben?), egyelőre, illetve máris vidáman durrogtatnak; ha mást nem: lövik a verebeket. Ilonka már órák óta talpon van; a tegnap Ostuniban vásárolt báránypecsenyét már ki is sütötte (egy kiló negyvenötezer lírába került), valami fura kis olasz tököcskéből is sikerített parmezán sajtöntetes salátafélét, most éppen odakint söpörget a kertben. A sövényt formáló mimózafák sárga virágát éjjel mind leverte a szél, a terrakotta mozaikokkal kirakott, máskor tükörsimán fénylő kerti utakat sárga virágsziromszőnyeg fedi. Livi – hogy szép legyen a kiránduláson – máris hajat mosott, azt szárítja éppen a tetőterasz heverőágyán. Harold biztosabb kocsiján megyünk mindannyian, Lacinak sem kell most a Zsiguli biztonságával bajlódnia; nincsen nagyobb baj vele, csak az, hogy egyvégtében fűt a kedves, mikor jár, pedig igen szép, langyos, tavasz idő

ígérkezik. Még fürödhetünk is egyet a Rosa Marina-i öbölben, mielőtt útra kelünk. A kényelmesebbnek tetsző úton ballagtunk le az öbölhöz Lacival, nem a csak háromszáz méteres árkon-bokron áti úton, ahol Ilonkánk szeret járni; tíz perc alatt csak odaértünk. Hogy milyen friss, megfiatalodott színe, lénye is lesz a sós tengervízben lubickoló bőrének, körmének! Dideregtünk néhány tempónyit a reggeli tengervízben, nem úgy, mint az öblöt körbe fogó, sziklás part barlangjainak még jóízűen horkoló, alkalmi lakói. Messzi nyugaton alig vannak már hippik, de itt lent, az olasz csizma talpán még egyre fel-felbukkannak hippi jellegű fiatalemberek; most is szállást vett magának éjszakára az öböl menti barlangban négy hippiszerű emberpalánta. Híres barlangok ezek itt, Rosa Marinában; hírlik, hogy a második világháború alatt éppen partizánok menhelyei voltak; nem volt itt akkor még üdülőtelep; a mostani, a máris nagyhírű „nemzetközi nagyszálló” helyén tehénistállók sora állott. Harold az útimarsalunk; ő tudja, miért kell elsőként Brindisit megismernünk ahhoz, hogy Apuliáról valami fogalmunk lehessen. Oda kellett érnem, hogy megértsem, miért? Apuliának legtöbb régi emléke, római-görögkori maradványa rejtett. Ügy kell felkutatni, rátalálni; természeti csodáinivalóinak nagy része – a káprázatos cseppkőbarlangok – a föld alatt van. Ami ma is nyilván látható Apuliából az az oly sokféle uralmat át-túlélt Brundisium-Brindisiben szinte mind a felszínen – elég sok épségben – látható ma is. A város hídfő kelet és nyugat között. Brindisi manapság úgy hirdeti magát, hogy ő ad alkalmat békés találkozásra kelet és nyugat cserekereskedelmének, s hogy két világrész kulturális értékei is benne találkoznak (arról nem is szólva, hogy mindkét irányból özönlik oda a turisták serege). Rosa Marinát, nyári szezon idején egy sorompó zárja le a bekötő út előtt; oda akárki, aki nem állandó lakó, vagy nem bejelentett nyaraló nem teheti be csak úgy akárhogy a lábát, ha mégoly jó autó kerekein érkezik, akkor sem. Tavasszal nem szokták még elzárni a telepet, de mikor mi indulunk, a sorompó fel van téve, mellette két olasz rendőr áll; Harold láttán szalutálnak, nyitják a sorompót, mehetünk. – A kontrabanditák miatt – magyarázza Ilonka a maga sajátos magyarságával. Csempészeket – contrabbandierit lestek a rendőrök. Haroldnak nem tetszik, hogy már ide, a nyugodt nyaralófészekbe is eljutottak a csempészbandák, hátha éppen

az öböl barlangjába bújt fickók azok? Igaz, a nagy csempészés nem erre folyik; Brindisiben, a keletet s nyugatot ötvöző-egybekötő nagyvárosban bizonyosan. Csempészeket, mai tengeri kalózokat leső rendőrök helyett a továbbélő régmúlt meghökkentő emlékeivel találkozunk Brindisiben. Rövid sétával kezdjük a Regina Margherita benső öböl menti úton, s csakhamar lépcsőzetes térre érkezünk, ennek tetején állottak valaha az „utolsó diadaloszlopok”, melyek a Via Appia végét, illetve innen kezdődő kiinduló irányát jelölték Róma felé. Állottak? Egyetlen, teljesen épségben maradt húsz méter magas diadaloszlop ma is áll. A magasban levő márványsisakján Neptunus, Jupiter, Paliasz Athéné, Mars istenek szobraival ékesen. Vergilius, a nagy latin költő, hogy megjárta Görögországot, idáig jutott s ment volna haza, Rómába, itt betegedett meg, csak néhány lépésnyire van az a házmaradvány, melyben betegen meghúzódott, és – mint egy, a ház oldalába ékelt kőtábla jelzi – abban a házban halt meg. Vagy száz, százötven méterrel odébb máris a Dóm-téren vagyunk; itt már nem a római kor emlékei fogadnak, helyettök a 12. században épült gót katedrálisremek. Hökkenten olvashatom az emlékmű leírásáról, hogy 1743-ban hatalmas földrengés volt Brindisiben (vagyis mégsem olyan szilárd, ingathatatlan talaj ez a vidék sem, mint hittem megérkezésünkkor; igaz, azóta itt nem rengett a föld), a katedrális akkor összedőlt, romjaiból rekonstruálták a mostanit. Tanuljam-e meg, történelmi össze-vissza adatokkal amúgy is túltömött agyamba zsúfoljam-e be az értesítést arról, hogy II. Frigyes „sváb” király ebben a dómban esküdött hűséget Jeruzsálemi Jolantának? Szívesebben álmélkodom az ugyancsak ezen a területen található templárius lovagok templomán; írják, hogy ők itt miséztek utoljára, mielőtt a keresztes háborúk folyamán útra keltek volna Jeruzsálem felé. Hogy mennyi műemlék zsúfolódik Brindisi egyetlen – ugyan eléggé tágas – területére! Itt búvik meg a 12. században épült Szent Pál-templomocska is, még egyre őrizve eredeti építészeti szépségeit: portálját és négy csúcsíves ablakát a réginek. (Mostanában, illetve már évek óta tanulom Pál apostolt, olvasok róla, útjairól, elgondolkoztat: hogyhogy csak a 12. században jutott eszébe valamelyik rendnek itt emelni tiszteletére templomot, mikor egészen bizonyosnak látszik, hogy Rómába tartó útján Brundisiumban kikötött, és egy ideig – míg a Via Appia menti tengeri útnak nekifogott – a városban élt.)

Tankréd keresztes vitézről, mi magyarok – vélem –, mindannyian eleddig inkább csak Madách Az ember tragédiája című művéből tudtunk, mégpedig a Madách szerinti nőtlen Tankrédról (Ádám Tank-rédként), kitől imádottját a kolostor zárja el. Brindisiben kell tudomást szerezzek, Tancred király kútjáról. 1172-ben alkották ezt a kutat, Tancred király nem is volt már akkor fiatalember sőt, akkor lett apósává Constantinopolisi Uránia hercegnőnek, fia és eme hercegnő esküvőjének örömére csináltatta ezt a kutat avégre, hogy a keresztes háborúba induló vitézek, mielőtt útnak indulnának, ebben a kútban itassák meg lovaikat: bizonyára erőt adó csodaforrásnak tartották; maradványaiban víz nem fakad már, de a legenda még egyre él. Nem is tudom, hogy a sok közül melyik brindisibeli szépet emlegessem; számomra legmeghatóbb látvány a Cristo templomban levő hatalmas, sokszínűen kifestett, a 13. században fából faragott Krisztus a kereszten; a modern, az új Brindisiben meg legjellemzőbben érdekesnek a mintegy hatvan méter magas Olasz Tengerészet Emlékoszlopát tartom, s azt főképpen azért, mert a búzavirágkék tenger partján sárgásfehéren olyan formát mutatva toronylik a város fölébe, hogy egyszerre modern alakzat (csúcsfödele alatt egyetlen figurával), maga az oszlop olyan idomú, mint az apuliai öreg házak kéményei általában. Mondjam, hogy úgy uralkodik e régi város fölött új formájával, hogy egyben a tájba illeszkedően utal a továbbélő régire is? Csak két kilométernyire kellene elsétálnunk a város központjától, hogy azt a régi helyet látogassuk meg, melyen mára pazar tengerparti villákkal ékes üdülőtelep létesült; Santa Maria del Casale a neve. A 14. századi tarantói herceg építtette a hasonló nevű gótikus templomot ide; mondják a sokszínűsége a legszebb e régi templomnak, s benne látható Tarantói Rinaldónak egy, már bizánci hatást mutató, hatalmas freskója az Utolsó ítéletről. Útitársaim nem vállalkoznak rá, hogy ennek a képnek a láthatásáért nagyot sétáljanak (ők most fogják majd először látni Michelangelo sixtusi-kápolnabeli Utolsó ítéletét, ha majd Ilonka kalauzolásával Rosa Marinából Rómába is fellátogatunk), s magam is eléggé könnyű szívvel mondok le ennek a freskónak a láthatásáról; borzasztott már eleget bizánci ihletésű és megalkotása képe az utolsó ítéletnek romániai, görögkeleti kis faliképeken: a bizáncias képzelet túl sok lófarkú, majomszőrpofás ördöggel főzet forró olajban eltorzult ábrázatú „bűnösöket”. Mindenesetre nagy família lehetett ama Tarantói, ha nemcsak herceget, hanem piktort is adott ennek a földrésznek. Brindisiből végtére is maradandó emlékem a Via Appia útjának kezdetét jelző

épen maradt diadaloszlop lett.

Bariban

késő este jártunk először, illetve akkor, mikor oda Dubrovnikből a hajónk becammogott. Illett nappal is megismerni Puglia tartománynak fővárosát. Széles, egyenes aszfaltszalagon terpeszkedik a tenger mentén. A hagyomány szerint illírek alapítása, s mint a többi apuliai város, élt e város görög uralkodás alatt is, s felvirágzott a római uralkodás idején. A középkorban normannok hódították meg, de birtokolták arabok is, és a város e két nemzetiség egymással folytatott harcai közepette is virult és fejlődött; hanyatlani – a történészek szerint – a 15. században kezdett, mikor a Sforzák birtokává lett. A középkorból számos műemléket őriz és ápol a város, de új, modern életre csak a 19. században kelt; manapság a Corso Vittorio Emmanuele tere osztja két részre, szabályosan választva el az új várost a régitől. Túlteng benne az új. Híres kereskedelmi központ, hatalmas tengeri kikötője, repülőtere van. Dél-Itália gazdasági fejlesztésében jelentős a szerepe; úgy olvasom a várost reklámozó prospektusból, hogy huszonöt országgal tart fenn nemcsak gazdasági, hanem az idegenforgalmat szorgalmazó összeköttetésts közöttük Magyarországgal is. A budapesti Bródy Sándor utca nyolc alatt levő Istituto Italiano di Cultura minden Olaszhonba tartó turistának készséggel ad térképet, Barit népszerűsítő prospektust (kaptunk ilyen, műemlékek, múzeumok ingyen történő meglátogathatására jogosító cédulát mi is; igaz, mi véletlenül sem használhattuk; hol azért, mert múzeumot hétfői napon sehol sem lehet meglátogatni, hol meg – mint a Pompejiben tett kirándulásunkon – a bejárat őrei fejőket rázták: Pompeji nem ingyen meglátogatható múzeum, vegyen csak jegyet, aki e lávába holt várost be akarja bolyongani). Bariba nem is éppen azért mentünk, hogy ott műemlékeket nézegessünk, bár a 12. században épült San Nicola katedrálisát mint nevezetességet igen ajánlotta a város prospektusa, s bizonyára érdekes lehet a ma röviden „sváb”-nak titulált II. Frigyesnek itt, Bariban is épített kastélya, melyet egy normannkori épületre emeltetett, hogy azután idők múltán Aragóniái Isabella tartson itt tartományi gyűléseket. Azt csak megjegyeztem magamnak Bariról, hogy a többségében

katolikus Olaszországban éppen a városban látható a legtöbb nem katolikus egyház. Baptisták, görög ortodoxok, itáliai ortodoxok, és számos protestáns felekezet van itt: adventisták, metodisták és két gyülekezete is a napjainkban legelterjedtebb, legdivatosabb protestáns egyháznak: a pünkösdistáknak. Mi nem elsősorban Bariért mentünk Bariba, hanem azért, hogy megismerjük a környékén található természeti szépségeket, meg főként az igen sajátos népművészeti érdekességet: az úgynevezett „trulli” falvakat.

Negyven kilométernyire Baritól

Hány ezer nevezetes cseppkőbarlangja van földünknek, azt bizonyára számon tartják a Barlangkutatók Nemzetközi Társulatának tagjai; a Grotte di Castellanát csak 1938-ban fedezte fel bizonyos Franco Anelli professzor. Manapság a föld alá leszálló órák hosszat sétálhat a csillogó alabástromból való grotta folyosóin a nagy barlangteremig, az excentrikus alakzatokat öltött sztalagmitok és sztalaktitok mentén és körött. A cseppkőbarlangok természetes képződményeit a helység lakói, akik a barlang közelében élnek, felfedezők és utasok, akik meglátják, mindig is valaminő „hazai” alakzatot öltöttnek látják, s láttatják azokkal, akik ugyanazokat az alakzatokat későbben tekintik meg. Az csak természetes, hogy az egyik sztalaktit a „római farkast” ábrázolja; még Romulust és Remust is oda lehet képzelni a valóban farkas formájú alakzat alá. De van ebben a grottában óriáskígyó is, alabástromból formálódott madonna alak, éltek ezen a vidéken tevét, dromedárt tartó arabok is, hát nem dromedárrá formálódott a föld mélyében egyik cseppkőből lett csoportozat? A Castellana barlang teremnyi nagy üregét templomnak nevezik, s ha akarom, láthatok benne alabástromból formálódott oltárt is, de egy orgonát egészen biztosan. Ez az orgona valamiként – barlangszakértők tudhatják, hogyan – csöves sztalaktitokból lett, s ha az ember ütögeti e csöveket, azok különböző magasságú hangot hallatnak; orgona ez, csak legyen hozzá elég képzelőerőd. Pesten éppen két igen közeli jó barátom él, mindkettő szenvedélyes kőzetgyűjtő. Neves írónk az egyik, szabad idejében világutazásairól híres orvos a másik. Egyiknek sem lehet semmi más ajándékot hozni, adni, sehonnan semmiféle mást; csakis egy-egy darab kövecskét. Mindkettőhöz hálás barátság köt.

Castellana barlangjában nem árulnak alabástromdarabokat, hogy vehetnék s vihetnék nekik egy-egy kis darabot, ezt elsóhajtom, magyarul, Laci fülébe, amint ballagunk a fehér barlangnak nevezett óriási földalatti teremben. Előttünk is halad egy középkorú férfiú. Ismeretlen látogató. Mikor a feljárathoz vezető felvonóhoz érkezünk, az ismeretlen középkorú rámnéz, elvigyorodik, a zsebébe nyúl, és közvetlenül a markomba nyom egy jókora darab alabástromot. – Csak meg ne lássák – mondja magyarul ez a véletlenül ott engem kihallgatott magyar turista, be nem mutatkozott, már tovább is állott; én meg – szégyenkezve s kis bűntudattal – a táskámba süllyesztettem az alabástromot, orvul haza is loptam, pedig szavamra, szenvedélyes természetvédő volnék, ne bontsuk meg a föld ekológiáját jelszóra is. Orvos barátom máig kőzetgyűjteménye díszhelyén tartja a pugliai cseppkőbarlangból csent alabástromdarabot.

Selva di Fasanót,

a trulli-környék mintájára, de modernül épített üdülőtelepet előbb látogattuk meg, mint magát az őstrulli-világot. Ilonkának egy volt angol tiszt barátja házasodott össze egy módos olasz hölggyel; a modernizált trulli stílusban épített pazar villájában nyolcfogásos igazi olasz ebéddel, hozzá Pugliában termett szőlőből szüretelt kétféle borral (az egyik pecsenye Pugliában termett narancsból készült mártásban ázott) vendégel meg a pergő beszédű Maria háziasszony. Livi meg Laci időnként tolmácskodásomat várón pillantgatnak reám, de meg sem kísérelem az orkánsebességű olasz beszéd szimultán fordítását; az olasz „társalgás” olyan presto, celere, rapido, spedito, svelto – s még hány jelzője is van olaszul a sebességnek –, hogy mire az első mcn-datot megértve, annak kimondásával egyidőben fordítanám, a hadaró olasz már az ötödik mondatot pörgeti „gran velocitá”-val. Tolmácskodás helyett inkább a quietált tisztnek, a nyugállományú férjnek szép könyvtárát nézegettem s megannyi helybeli népművészeti gyűjteményét; lakása felér egy kis helyrajzi múzeum kincseivel.

Trulli! Trulli! Alberobellóban

Ha erőszakkal lefordítanánk, „Szép fá”-t jelentene a város neve, és ez a turisztikailag is legérdekesebb városkája Pugliának valóban „szép fák” között épült. Vagy inkább nem messze az enyhén dimbes-dombos vidék lankáin zöldellő olaj faligetektől, narancsültetvényektől és az apuliai mandulaligetektől; ám maga a város az enyhén felfelé kaptató dombhajlaton. A ,,trullo”-nak nevezett, kör alakban, malter nélkül egymásra illesztett terméskövekből emelt, oldalukon hófehérre vastagon bemeszelt, sajátosan megmunkált, „hornyolt” cserépfélével fedett, kúpban végződő házikók Disney legmerészebb fantáziáját lepipáló, mesebeli hajlékok. Házikók sokasága épült itt össze egyik a másikába kapaszkodón, tágas, szépen kikövezett utcák két oldalán. A barna cserepekkel fedett kúptetőt semmiféle gerenda sem tartja, mégis szilárdan ül az a kör alakú ház tetején. A kúp csúcsát egy kis darabon megint csak fehérre vakolják, és a kúp csücskére valami gombszerűt illesztenek; kémény nem lehet, mivel nyílás nem látszik rajta. Pugliai stílusú kémény csak egyes trulloházakon lelhető, azokat alighanem e fűthetetlen házikókhoz jóval későbben illesztették, nem keletkezésükkor. A trulli eredetéről máig vitatkoznak az etnográfusok; abban mindnyájan megegyeznek, hogy a római kor előtt keletkeztek, s van néprajzos tudós, aki itt élt ruritánok találmányának tartja ezt a sajátos építkezést. A trullók tulajdonképpen Bari, Brindisi és Taranto tartományokban (manapság városokban), vagyis azoknak vidékén lelhetőek. E házacskák lakói gyümölcstermelők és kereskedők, vannak közöttük fonó-szövőmesterek, trulloházat ábrázoló, szőtt párnatokot készítők és kis házukban árusítók. Alberobelló-ban még egy újabban trullo stílusban épített katolikus templom is van, de az csak turistalátvány, nemigen látogatják a trullók lakói; nekik, úgy lehet, mind mai napig valaminő régi, sajátos „vallásuk” van; erre vallanak a trullók benső falán látható mágikus falirajzok; van olyan trullo, melynek körben futó falain a zodiákus jeleit rajzolták ki; az állatöv egy-egy jelképe alatt a földön, különböző méretű és színű cserépkorsók állanak; sem a lakóktól, sem semmiféle néprajzi leírásból nem sikerült megtudnom, mivégre? A trullók szorosan tapadnak egymás mellé, egy-egy trullovárosban ezer kúptetős házacska is van; ki tudná, miért is települtek ennyire egy kupacba? Voltaképpen földszintesek lennének ezek a házikók, ám van azért bennök egy-egy fából szépen kifaragott létra is, amelyik egy oldalt épített fenső kamarába vezet. Magában a kör alapú házban nem alszanak a trullók lakói; itt-ott egy-egy oldalkamrácska nyílik a kerek házikóból, mintegy éppen a szomszéd házba átnyúlón. Egy G. K. Koenig nevű híres etnográfus professzor néprajzot tanuló diákjaival

látogatta s mérte fel az egyik trullovárost, és azt nyilatkozta a tanulmányúti kirándulásuk után, hogy: „Feledhetetlen számomra tanítványaim néma döbbenete, mintha villámcsapás érte volna őket, úgy ámultak el, s olyan némán csodálták – mielőtt munkához foghattunk volna – e rendkívüli városegyüttesnek hihetetlen valódiságát.” A tömegesen egymás mellé zsúfolódott trullókon kívül vannak a városkáktól kissé távolabb épített, nagyobb s magányosan álló trullók is; ezekben – állítólag – még mai napig is valaminő régi, kultikus szertartást végez egy-egy öreg trullogazda. Hogy kik s mikor jár-, nak egy ilyen házba az ősi szertartásra, azt nem tudhatom; a mai gazda „fogad” néha idegeneket is, sőt kereskedik is; az égi állatöv-nck modern kerámiából való, kis jelképeit árulja az idegeneknek. Gondolom, hogy a katolikus vallást követik azok a trullolakók, akik – kevesen vannak ilyenek – a kúp alakú házuk fehér falára egy nagy, fekete keresztet festenek; ez azt jelenti – magyarázák –, hogy annak a háznak van már egy halottja, akire így illik emlékezniük. Hogy az idővel a trullókhoz kéményt is építők a füstelvezető, gúla alakú formázatot hogyan találták ki házaikhoz illőnek, azt sem tudhattam meg, de azt tapasztalhattam, hogy az új, modern villákra is mindenfelé ezt a kéményidomot alkalmazzák szerte Apulia-Pugliá-ban. Merő véletlen, hogy a Castellana-cseppkőbarlangban egy magyar (vagy magyarul tudó) turista „ajándékozott meg” egy darab letört alabástrommal; hazám belit nem láttam egyet sem a trulli-vidéken, s nem tudom, más, Oloszországot látogató hogyan van vele, járt-e ezen a sajátos tájon valaha is; Olaszországban Pompejitól fel Rómáig, Ravenna, Rimini, Firenze, Bologna, Assisi, Perugia, Venezia – sorol-hatatlanul sok a megtekinteni való, s attól tartok, az, aki először Olaszhonba látogat, Apuliát elkerüli híresebb látnivalók kedvéért. Számomra az eladdig sohasem látott nagy élménye lett ez a Bari-Brindisi környékétől a Jón-tengerparti Tarantóig terjedő trulli-vidék. Hogy ezeket a mesebeli házakból csoportosult városkákat ismerjem és ismertessem, arra engem oly sokat utaztató Ilonkánk, mióta odatelepült, egyre biztatott leveleiben is, írván a maga sajátos „magyarságával” : „jere, it is van mit te írni tudsz meg, nemcsak Kenyában, it vanak azok a púja házok”.

így nevezte Ilona a pugliai trullókat. Irigylem őt, mert ha magyarul kissé szokatlan eredetiséggel is, de ezenkívül még kilenc másik nyelven tudja jól megértetni magát. Én Argentínában jártamkor felszedtem néhány ottani kiejtéssel hallott spanyol kifejezést is, aztán a következő olaszországi tolmácskodásomkor úgy jártam, hogy a kevéssé tudott olaszba gyanútlanul belekevertem a spanyol szavakat is; meg is történt – ez már a Rosa Marinából Rómába tett kirándulásunk alkalmával –, hogy a Capo di Africa néven ismert penzióban, ahol megszálltunk (mivel az éppen a Colosseum közelében található), a kis spanyol felszolgálóleány, mikor kértem tőle valamit, lelkesen felkiáltott mondván, hogy hát ön (azaz én) espagnola! Másik történet ez, és ebben az úti emlékkönyvemben nem akarnám az olvasó számára „felfedezni” az annyit ismertetett, a közismert olasz nagyvárosokat; olyan úti élményeket próbáltam vázolni itt, melyek, úgy vélem, kevésbé ismertetettebbek eddigelé. Hadd emlegessem még a trulli-vidéktől nem messzire, a Fasano la Selvához eléggé közeli Egnatiát; ez az időszámításunk előtt a IV. században keletkezett város a trulli-vidék egy, az Adriába kiugró csücskén ma már halódó, enyészetlepte porváros; nagyszabású ásatásokat itt még csak terveznek az olasz archeológusok; valaha ebben az Egnatiában állomásozott, pihent egyet az, aki Brundisiumból útra kelve, Rómába tartott. És Horatius talán éppen itt is született, mindenesetre jól ismerte; „Lymphis iratis extructa” kezdetű költeményében maró gúnnyal meg is énekelte. Traianus hadiútjának romos jelzőoszlopai még egyre állanak, töredeznek Egnatiában. A trulli-vidék tulajdonképpen a Jón-tengerparti Taranto nagyvárosig tart. És eljutottunk Tarantóba is.

A tarantella Tarantóban

keletkezett, no, mármint a tarantellának nevezett népi tánc; hiszem, ha akarom; a népi hagyomány így tartja, s még egy, a múlt században, a „Régi népies gyógymódokról” írott könyv is. Azt a könyvet kis ideig Selva di Fasanóban, a pompás olasz ebéddel kedveskedő Mariaéknál forgattam, a trullo stílusban épült

villapalotácskában, annak is a helyi népművészeti érdekességekkel zsúfolt egyik szobájában. A szerző nevét bizony nem érhettem rá megjegyezni. De azt igen, hogy az a bizonyos tarantella nevezetű tánc, melyet úgy ropnak, hogy a járójának a feje búbjától a kislábaujjáig minden porcikája izegjen-mozogjon, csavarodjék, vonagolva rázkódjék, Tarantóban és vidékén találták fel. Mezítláb kell az igaz tarantellát járni, annál is inkább, mert bizonyára egy mezítlábon járt leányt, vagy legényt mart meg a tarantói sziklák közt lakozó kicsi, mérges kígyó. A halálos kígyóméreggel megmartnak addig kell táncolnia, míg a kimerültségtől vagy ötször-hatszor össze nem rogy; szerencsés esetben már öt kimerülésig ropott, testét rázó tánc után a táncosban „szétszóródik” a méreg. S akkor az csak némi bőrkiütést okoz, de nem öl. A kiütéseket „tarantella fűből” főzött folyadékkal kell mosogatni. Hogy ilyen füvet hol szedtek a kígyóméreg megcsípte táncosok, hány füves ember, vagy éppen patikus árult ilyent valaha, azt nem tudatta a könyvecske. Mezítlábas embert, tarantói mérges kígyócskát sem láttam arrafelé, de még olyan lokálhirdetést sem olvashattam Tarantóban, hogy íme, itt járják a tarantella-sztriptizt. Szuperlatívuszokban tobzódó hirdetést eladdig legtöbbet az Egyesült Államokban olvashattam; az angol nyelvnek három szóra is szüksége van ahhoz, hogy a legeslegebbet kifejezze; bezzeg a tömör olasz nyelv egy szóban mondhatja, hogy: bellissima. Taranto szerényen – és joggal – csak azt hirdeti magamagáról, hogy ő az „importantissimo centro marittimo commerciale e industriale dell’Italia meridionale e di tutta l’Italia”, amely szöveget immár senkinek sem kell a maga anyanyelvére fordítania, olyannyira nemzetközivé lett szavak ezek. Fontos kereskedelmi központ volt ez a Jón-tengerparti várost már az ókorban is. A város régi voltát egy valamikor katonai erődítményként működött, ma is meglevő robusztus, part menti citadella bizonygatja; a mai Taranto ettől a műemléknek nehezen nevezhető, két körbástyás monstrumtól eltekintve teljesen újjáépítetten modern. Más olasz városokhoz mérten templom sem található benne valami sok, mindössze egyetlen helybeli szentről regélnek a tarantóiak; ő egy Mária tiszteletére emelt templomocska papja volt, bizonyos Giuseppe Xavér; az volt a szokása, hogy éjféltájt körberepülte a templomocskáját, s röptében megállott egy pillanatra a levegőben, s úgy üdvözölte a templom ormán álló Szűz Mária szobrát – mondják, hogy háromszáz évvel ezelőtt. Ez a modern, új nagyváros Dél-Itália ipari központja; egyik partszakaszán

érezhető nagy szeretettel őrzi és használja még egyre az óvárost, annak szűk utcáit, melyek a Kis-kikötőhöz vezetnek; a nyílt tengerrel egy mesterséges csatorna köti össze ezt a Mar piccolót, és azon át meglehetősen nagy hajók is képesek a Kis-kikötőbe felhajózni. Ott voltam végre Tarantóban, éppen a Kis-kikötőben, ott állott egy hajó – már szólottam róla elöljáróban – indulásra készen állott, Törökországba indult, Izmirbe egyenesen, Izmirbe, melyet Szmirnának hívtak valaha, s honnan csak mintegy húsz kilométerre van a mai török Ephesos, ahová, ha még lesz jártányi erőm, ha még utazhatom… …jártunk mi Tarantóban helybeli nevezetességek megtekintéséért is, a város szélén egy kerámiaüzlet előtt Harold le is fényképezte a társaságot, milyen kár, hogy nem a kerámiaüzlet belsejét, ahol régi toscanai, sőt etruszk mintára csinálnak kerámiavázákat, korsókat, falidíszeket; Ilonka persze hogy vett nekem egy ott gyártott faliképet emlékül annak, hogy jártam ugyan Tarantóban is, de leginkább avégre, hogy ott megújuljon régen kelt utazási vágyam, át a Jóntengeren, a régi görögföld Epheszosza felé.

UTÓSZÓ HELYETT

Laké Bluff, Chicago egyik külvárosa 1978 szeptemberében

Ismét családom körében próbálom javítgatni megrongálódott egészségemet, és itt teszem le – nemsokára – a végső pontot ebben az Utazások emlékkönyvében. Az lett belőle: lejárt utak emlékezete, s most, hogy e sokáig készült és elterebélyesedett irományt újra olvasom, megelégedve látom, hogy már ez írás elején is többször jeleztem, mentegetőztem: minden változik, a leírt jelenetek akkor voltak érvényesek, mikor a keltezés szerint észleltem azokat. Hogyne változott volna Amerika, világunknak ez az egyik legdinamikusabb földrésze? Új leírást kezdhetnék arról, hogy mi minden másult itt, a Laké Bluff nevű kertkülvárostól negyven-ötven percnyi autóútra levő Chicagóban is csak az utóbbi három év alatt. De minek sorolnám, hogy Chicagóban s mondjuk USA-szerte „kiment a divatból” a hippiség, torzonborz szakállas ifjú férfiakat alig-alig látni, s fekete bőrű lakosság – élve az egyenjogúsággal – a nyolccsatornás televízió műsorának legalább egyharmadában mindig szerepel ; a kommunikációs eszközök nem a színes bőrű lakosság nyomoráról, hanem, például, a sikeresen üzletelő „fekete asszonyról” adnak folytatásos műsort. Mint a magyarok Szabó családja odahaza, a rádióban, úgy szerepel mindegyre egy Jeffersonnak nevezett néger család folytatásos története a tv-ben. A világ legnagyobb repülőterén, az O’Hare-en képesek órás késéssel startolni a hatalmas nemzetközi járatok, akkora a forgalom. Éppen sztrájkolnak a vasutasok (de a helyi járattal közlekedőket ez nem nagyon nyugtalanítja; amiért nem vonatozhatnak be munkahelyükre, azért csak megkapják a fizetésöket, és a sztrájknak három nap alatt vége van). Az állami egyetemek hallgatóinak legalább egyharmada színes bőrű. Már nem divat Angéla Davis-szerű afrikaias

pödörített haj szálú parókát viselni (olyant, úgy láttam itthon, 1978 nyarán egy ifjú, szőke magyar leányka csináltatott magának a saját hajából), az USA-béli feketék ma inkább ismét kiegyenesíttetik göndör fürtjeikét. Marihuánás szivarkával egy kertkülvároslakó, módos alkatrészkereskedő kínált meg pompás villájában, mondván, hogy dohányozni nem szabad, az káros, húsz cigaretta elszívása egy nap kész öngyilkosság, de este, vacsora után egy marihuána igen kellemes „feloldódást” okoz, és úgy látszik, egy-egy ilyen kábítószer elszívásáért nem büntetik ott az embereket. Nem tudom, a marihuánát gyáván nem próbáltam ki, és nem kérdeztem meg, hogy honnan szerzi e kincseit. Tíz éve még az volt a divat – avagy a jó reklám keltette szokás –, hogy egy anya sem táplálta maga a csecsemőjét. Nagy kampányt verhettek az úgynevezett csecsemőt tápláló készítmények körött az ügyes üzletemberek? Tíz éve „mindenki” úgynevezett előre gyártott, mindenféle vitaminnal telített, tejes készítményekből cucliztatta a maga csöppséget, míg 1978-ban, a női egyenjogúságért vívott harc kellős közepén az a divat, hogy: vissza a természethez! Ma – micsoda új felfedezés! – szoptat minden csecsemős anya, és aki csak megengedi magának, az nem konzervet, nem permetezett gyümölcsöt, nem fagyasztott húst, nem ultravörössel kikeltett csirkét, hanem valódi tyúk költötte csibét vásárol és eszik. Milliomosok azt is megengedik maguknak, hogy ne műanyagból készült fehérneműben járjanak, hanem drága svájci batisztban és francia selyemben, s hírét hallottam, hogy van, aki nylonharisnya helyett hernyóselyem harisnyát vásárol magának horribilis áron. Hogy mekkora az USA-ban 1978-ban az infláció, arról itthoni hírközlésből is értesülhetünk. Az én újabb megfigyeléseim parányi jelenségekről szólnak, de jellemezhetik az 1978-as (őszi) amerikai szokásokat, magatartásokat. Mikor az USA-ban jártamkor a Nixon-botrány zaljott, a legapoliti-kusabb, egyházias vénkisasszony is a tv előtt ülve leste a híreket; most, 1978 őszén, mintha az átlag amerikaiak közül ki sem hallgatna világpolitikai híreket. Most inkább mintha rádióznék, mintsem tv-t nézne, arra talán nem is ér rá, de csúcsforgalom idején, dugóban toporgó autókból egyre hallani valamely klasszikus zenét közvetítő rádió adását. Nem tudnám megmondani, miért van ott reneszánsza a rádiózásnak, de tény hogy van, s hogy el ne felejtsem, hamar lejegyzem azt a fertelmes rémhistóriát, a Drakulát nemcsak színházak és a tv újította fel, megy annak manapság egy rádiós változata is. Nagy örömömre a rémes karóba húzó vad alakot éppen egy volt magyar színész – egykori bábjátékom volt főszereplője -: Simon Miklós

alakítja nagy sikerrel. De ha rádió sem szól… hogy milyen csend, nyugalom, rend, szépség honol egy-egy kertkülvárosban, mint a mienk, a Laké Bluff-i is. Az áldott, zsíros, fekete illinois-i televénybe ledugott gyümölcsfacsemeték három év múltán már bőséggel teremnek. Csak a szilfa, a híres elm (miről annyi utcát neveztek el USA-szerte) van mindenfelé kipusztulóban. Most kezdenék azokat gyógyítani, védeni. De csak úgy virul, zöldell a sok tölgy, bükk, tuja, ezüstfenyő a kertkülváros parknyi nagy kertjeiben. Az autók szinte nesztelenül suhannak. Ó az autók! Aki nem tud vezetni, vagy nincs nemzetközi hajtási engedélye s nem kérheti el egy-egy családtag oly szükséges autójának egyikét sem kölcsön, az bizony gondolja meg, hogy megtelepszik-e ilyen kertkülvárosban, mert innen bizony sehová sem lehet gyalog sétálgatni, hacsak a véletlenül éppen otthon levő ismerős szomszédig nem (az is fél kilométerre van). Postára, állomásra, a kerttelepülés városias, üzletekkel teli részébe is csak kocsin járhatunk el – taxi állítólag van egy ebben a mi szép kertvárosunkban, de azt még sohasem láttam. A gyerekek biciklin, vagy ha kétmérföldnyire laknak az iskolától, akkor iskolabuszon járnak el tanulni. Útkereszteződéseknél a szabályos sárga útfelvigyázó mezébe öltözött, többnyire erre a munkára önkéntesen vállalkozó nagyszülők sora áll, ők vigyáznak az iskolába tartó gyerekek biztonságára. A fűnyíró kerttulajdonosok „táncát” utoljára egy július negyedikén az USA függetlensége kikiáltásának az évfordulóján láthattam Laké Bluffben is. Most őszön inkább csak a vasárnapon fűnyírással pihenő kerttulajdonosok gépeinek kissé zakatoló lármáját élvezhettem. A levágott füvet senki sem gereblyézi össze, senki sem viszi el, ott szárad az a levágott törzs fölött, s idővel a gyökereket tápláló trágyává korhad. Családi látogatáson vagyok itt, nagy és kis unokám körében. A tízéves nagyot alig-alig láthatom, sok a tanulni-, még több a kamaszodó kislány játszanivalója. Ha a házi feladattal végzett – egy-egy ötödik általánosba járónak mindennap el kell olvasnia, miután megvásárolta, egy kb. 20-24 oldalas könyvecskét, s arról az iskolában be kell számolnia –, rohan zongorát gyakorolni (milyen jól esik, hogy egy, ugyan Amerikában kiadott, de Bartók gyermekdalait tartalmazó kottából), görkorcsolyázni is kell, tollaslabdázni is meg cigánykereket hányni a kertben a barátnőkkel, aztán az ő feladata a kutya meg a macska szakszerű megetetése is.

S mi fájdalmas nekem! A gyereknek iskolás szlenget beszélő fura szavait aligalig értem most, mert mostalanság a kis kamasz olyképp hadar otthon iskolás angolul, mintha egy csak irodalmi magyart értőnek azt kellene hallgatnia, hogy hogyan is megy „suliban a matek”. De hát azért nagyon kedveljük egymást, csak éppen kevesebbet tudunk társalogni együtt, mint azelőtt (míg rá nem szólnak, hogy beszélj nagyanyáddal rendesen). A pici unokámat most ismertem meg, már gagyarászik a csöppség, szerintem magyarul „beszél”, mikor olyant hallat, hogy „ejnye”!, mikor meg azt kiabálja hogy „tátá”, alighanem románul közli magát. Angolul még nem tud, természetesen.

Már itthon, Budapesten

Nézegetem, átolvasom eddig leírt jegyzeteimet (javítgatok), különösen az USAról írtakat böngészem, és úgy találom, hogy azok néhol fogyatékosak. Látásmódom bevallom: szubjektív, mit tehetek ellene? A magam módján igyekeztem híven láttatni a látottakat. Nagyot, úgy látom, nem tévedtem sehol, de egyes jelenségek elkerülték a figyelmemet. Dirac professzorral, aki odahaza Floridában hippis hanyagsággal öltözik, azóta 77-ben idehaza, Pesten találkozhattam; elegáns ruhában tartott előadást Akadémiánkon, nagy sikerrel, s ugyancsak jól öltözött mivoltában láthattam itthon viszont egy baráti, délutáni összejövetelen. Sajnos, még egyre nem vagyok, s már nem leszek fotóriporter; képeimet mások, barátok, néha hivatásos fényképészek készítették el, s mi magunk most sem vittünk Wisconsinba fényképezőgépet, mikor a pulifarmra kocsiztunk Pogácsa névre hallgató, éppen üdülni és fürödni ott tartózkodott kutyánkért. De hadd hívjam fel a majdani, amerikai útleíró figyelmét arra, hogy ha majd az enyémnél remélhetően tökéletesebb USA-béli útleírást készítene, el ne felejtse meglátogatni, lefényképezni és leírni az Illinois állammal szomszédos Wisconsinnak táji szépségeit. Sok természeti szépséggel áldott ez az annyi belső, politikai problémával küzködő hatalmas ország. Bár ők és látogatóik is békében élvezhetnék nagy tájegységeiknek szépségeit! S ha tehetik, a legbájosabb Wisconsint el ne

felejtsék meglakni, megismerni. Nyaralóvillákkal ékes, langyos vízű kis tavak vidéke ez egy oldalán; a másikon, mint sűrű erdőben a fenyők, úgy sorakoznak a farmok ezüstsisakos (alumíniumból készült) silótornyai. Bőven termő, sok kis farm vidéke ez, árulták is az út mentére kitett asztalukon a legfrissebb farmtermékeket: dinnyét, sült édes burgonyát, főtt kukoricát. Pogácsa kutyánk a kocsi hátsó ülésén a szakszerű, csakis pulinak kijáró fürdetés utáni megelégedettséggel várta, hogy gazdái a friss farmtermékekkel jóllakjanak. Mikor hozzáfogtam ehhez az „Utószó helyett”-hez, azt hittem, hogy soha végére nem érek az USA-ban tapasztaltak újraláttatásának, de író tervez, és a repülőgépen történő utazás végez. Velem ugyan kibánt a New Jerseybe tett kirándulásomkor. A repülőút csak egy óra negyvenöt perc lett volna, és Newark hatalmas repterén földet is értünk szerencsésen a belföldi járattal; ám akkor azt közölte recsegő megafonján a kapitány, hogy maradjunk csak a helyünkön úgy két, két és fél óráig, akkor lesz remélhető, hogy a folyosós kapuig csoszoghat a hatalmas gép. Egyelőre moccanni sem lehet, New Yorkban akkora vihar volt, hogy a La Guardia repülőtér egy nemzetközi járatot sem tud fogadni, azok mind itt, Newarkban landolnak és jutnak kijárathoz előbb, mint mi. Telefonálnia lehet annak, aki akar. Telefonozott is a gép hátsó részén levő telefonon át mindenki, aki, gondolom, üzleti ügyben utazott, hogy késése miatt majd a repülőtársaság a veszteségét megfizesse. De nekem nem volt kinek telefonálnom. Meghívóim a kapu előtt ácsorogtak nagy várakozó tömegben, két és fél óra hosszat azon tépelődve, hogy vajh nem raboltak-e el gépestől, nem térítettek-e el – merthogy a várakozók semmi felvilágosítást sem kaptak. Ez alatt a két és fél óra alatt a repülőtársaság személyzete ingyen nagy mennyiségű koktélt szolgált fel a várakozóknak, ittak is az utasok alaposan, nevetgéltek a várakozás kínjában, a repülőgép tv-jét is beindították, hogy „ne unatkozzunk”, és éjfélre csak eljutottam engem már aggódva váró barátaimig, ám a viharos időjárás miatt megfáztam. New Yorkba még bementünk háromszor. A Lincoln Centerbe, a Tannbá délelőtti főpróbájára hiába kaptam két ingyen tiszteletjegyet, arra már nem mehettem el – feküdtem aznap –, de előtte még csak megjártuk New Yorkot is, és hadd híreljem el, hogy a modern festők kiállításán kire s mire leltem a Metropolitan múzeumban. Csodálatosan szép képre bukkantam, szimbolikus is, absztrakt is, ám mégsem

csak az, gyönyörűek a színei és vonalai, voltaképpen egy virágkehely belsejét ábrázolná, de az is lehet, hogy az anyaméhet. Asszony festette, neve: Georgia O’Keefe. Meghívóm művészettörténész, így sok e szakmabéli könyve van, kedvemért fellapozta a Georgia O’Keefe-ről írtakat. Kiderült, hogy a festőnő tavaly volt kilencvenéves, „az egész ország” ünnepelte. Egy szegény ír farmer leánya volt, és művészetével évtizedeken át semmire sem ment, míg egy világhíres fényképész fel nem fedezte, és elkezdte menedzselni. A leírás azt is megemlíti, hogy Georgia O’Keefe anyja Hungarian – magyar nő volt. Georgia bizonyára egy szót sem tudott magyarul, de hát USA-ban a nemzetiségi származást mindig szokás emlegetni, s lám, olyan patrióta vagyok én, hogy legszebbnek és legjellemzőbbnek a nagy Metropolitan modern képei közül egy bár félmagyar festőnő nagyságát fedezem fel. Aztán… beszámolóm – egyelőre legalábbis – nincs tovább. Laké Bluffba még eléggé épen tértem haza, de az O’Hare-től Koppenhágáig tartó repülőúton egy el nem állítható légfrissítő huzata, vagy mi tette? Itthon bizony megbetegedtem. Doktorom eléggé súlyosnak nevezi nyavalyámat, igaz, biztat: dolgozzam, írjak „hiszen csak addig élek igazán”. De én, aki annyira szeretek máshol lenni, most azon merengek – utazhatom-e még nagy távolságba valaha is?

Budapesten 1978 októberében.

{1} (Észak-Amerikában manapság is gömbölyded a fogvájó. Én nem tudom, de lehetséges, hogy a diófából lett fogvájó példájára esztergálják ilyenre.)