A Kínai Hóhér - A Szent Buddha Titka 5x7121

BARSI ÖDÖN

A KÍNAI HÓHÉR & A SZENT BUDDHA TITKA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-338-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi ödön jogutódja

A KÍNAI HÓHÉR

I. FEJEZET HALÁL A RENDŐRSÉGEN

Greehorn, a friscói rendőrség felügyelője, a talamas mahagóni íróasztalnál ült és mereven maga elé bámult. Az íróasztal csillogó lapja visszatükrözte fáradt és gondterhelt arcát. Szemei alatt mély ráncok sötétlettek, míg kiálló pofacsontjain megfeszült a sárguló bőr. – Igazi halálfej – mormogta kedvetlenül és felállt. Az ablakhoz ment. Sokáig állt ott mozdulatlanul és nézte a távoli „Arany kaput”, melyen át hatalmas gőzösök és karcsú vitorlások siklottak a friscói öböl csendes vizébe. Greehorn sokáig bámulta a végtelen tengert és a távoli sziklákat, ahol fehér sörényű hullámok ágaskodtak. Tekintete később a tengerről és a mozgalmas kikötőről a Market Street felé irányult. Elnézte a nedves aszfalton gyorsan tovasuhanó autókat és a járókelők szinte végtelen áradatát. A magasból nézve az emberek ernyői nedves, fekete gombáknak hatottak. Kopogtak… Greehorn az ajtó felé fordult. Andrews, a friscói rendőrség egy fiatal detektívje állt a küszöbön. Haja csapzottan lógott sápadt homlokába, sötét esőkabátján víz csillogott. – Végre eredmény! – lihegte. – Megtudtam, hogy hol rejtőzködik a „hóhér”! – A kínait gondolja? – kérdezte Greehorn nyugodtan. A felügyelő hangja nem árult el semmi felindulást, pedig az az ember, akit a detektív hóhér néven emlegetett, már hosszú napok óta izgalomban tartotta San Francisco lakosságát. Egyesek a kínai hóhér néven emlegették. A leírások szerint valóságos óriás volt. Áldozatai többnyire azok közül a detektívek közül kerültek ki, akik az ópiumcsempészek után kutattak a kikötőben. A felügyelő kivette szájából a cigarettaszipkát és elgondolkozva forgatta az ujjai között. – Beszéljen, kérem!

– Ma délután kint jártam a kikötőben. Lee hajója a negyedik dokk közelében horgonyoz. – A sárga kapitány megérkezett? – kérdezte Greehorn és mélyen fekvő szemében érdeklődés csillant meg. Andrews bólintott: – Lee itt van, és azt hiszem, a papírjai is rendben vannak. Greehorn határozott mozdulattal újra a szájába vette a szipkát. Arca gondterhelt volt és szeme alatt mélyebbek lettek a ráncok. – Feljutott a hajóra? – Igen – válaszolta a fiatal detektív sugárzó arccal. – Ma délután úgy látszik, szerencsés napom van. Senki sem vett észre, amikor felkúsztam a fedélzetre. Lemerészkedtem a hajó belsejébe és szerencsésen eljutottam a kapitány kabinjáig. – Valóban nagy merészség volt – mormogta Greehorn. A fiatalember csillogó szemmel folytatta: – A fülke előtt majdnem elkaptak… az utolsó pillanatban mégis sikerült beugranom a szomszédos kabinba. Alighanem az első tiszt kajütje volt. Hangokat hallottam… Egy repedésen át beláthattam a kapitány kabinjába. Az, amit láttam és hallottam, elegendő ahhoz, hogy az egész rendőrséget izgalomba hozza. – Beszéljen! – Lee kapitány a hóhérral beszélgetett. – Biztos ez? – Ha a leírásoknak hinni lehet, akkor szó sem lehet tévedésről. Ilyen óriás nincs több egész Friscóban és Oaklandban. Legalább két méter magas, és a külseje után ítélve olyan erős lehet, mint a bivaly. Alacsony homloka és hosszú, lelógó bajusza is pontosan megegyezik a leírásokkal.

– Mit beszéltek? – Az ópiumcsempészetről – válaszolta Andrews. – Minden szavukat tisztán értettem. Lee és a hóhér ma este találkozni fognak a megbízójukkal. Ma végre talán nekünk is alkalmunk lesz megismerni a titokzatos „Mestert”, akiről annyi szó esik a friscói alvilágban. Hughes felügyelővel találkoztam a kapuban, és neki is elmondtam a történteket. Nagy napunk lesz, ha Lee és a hóhér csakugyan találkoznak ma a mesterrel. – És hol akarnak találkozni vele? – A régi porcelángyárban, Oaklandban – hangzott a válasz. – Ha idejében intézkedünk, akkor elcsíphetjük az egész bandát. Azt hiszem… Hirtelen elakadt, egy pillanatig halk zizegés hallatszott, alig valamivel erősebb volt, mint egy légy zümmögése. Andrews szemében mérhetetlen borzalom tükröződött, arca ijesztően elsápadt. – Mi volt ez? – dadogta nagy kínnal. Megpróbált felemelkedni, de visszaesett a székre. – Végem van! – nyögte. Arca eltorzult és hirtelen előrebukott. Feje nagyot koppant az íróasztal lapján. Greehorn felugrott, átlépett a mozdulatlan testen, az ajtóhoz rohant és felnyitotta. A folyosón nem volt senki…

*

Swanson doktor, az öreg rendőrségi orvos fejcsóválva egyenesedett fel, miután alaposan megvizsgálta a holttestet. – Valami ismeretlen méreggel mérgezték meg.

– És hogy jutott a méreg a szervezetébe? – kérdezte Hughes felügyelő. Az öreg orvos a fiatal felügyelőre pillantott. Rendkívül kedvelte Hughest, aki azelőtt a Criminal Investigation Departement tisztviselője volt, és mindössze fél éve működött San Franciscóban, de máris legendákat meséltek kivételes képességeiről és ügyességéről. A rendőrfőnök rendkívül kedvelte, és máris több bonyolult üggyel bízta meg, melyeket a fiatalember egytől-egyig kitűnően oldott meg. Hughes felügyelő sovány és csontos arcához jól illett a gondosan lesimított barna haj. Szabályos vonásait legfeljebb a túlságosan erélyes áll zavarta meg. Szürke szeméből határozottság és energia sugárzott. – Nos, mi a véleménye a dologról? – kérdezte. Swanson vállat vont: – Igazán nem tudom megmondani. Talán valamit ivott? – Akkor ez csak azelőtt történhetett, mielőtt belépett a szobámba – mondta Greehorn határozottan. – Nálam nem ivott semmit. – Vizet sem? – Nem! Swanson a fejét csóválta: – A dolog egészen érthetetlen! Ha a méreg régebben jutott az áldozat szervezetébe, akkor aligha beszélgethetett volna a főfelügyelő úrral. Szinte bizonyosra merem venni, hogy szerencsétlen kollégánkat azalatt az idő alatt ölték meg, amíg önnel beszélt. – Ez lehetetlen – mondta Greehorn erélyesen. – Teljesen lehetetlen. Talán van valami olyan méreg, mely csak később fejti ki a hatását? Az orvos bólintott: – Van. De mindaz, amit a főfelügyelő úr elmondott, arra enged következtetni, hogy a méreg hirtelen hatott. Bevallom, szinte megoldhatatlan rejtély számomra

az egész ügy. – Egészen biztos, hogy senki sem jutott be a szobába? – kérdezte Hughes. – Senki! – mondta Greehorn határozottan. – És nem hallott a főfelügyelő úr semmit? Valami neszt, vagy szokatlan zörejt? Greehorn fejét csóválta: – Nem értem, mire gondol?! Hughes lehajolt és ő is tüzetesen megvizsgálta a holttestet. Fáradtságát siker koronázta. Andrews nyakából, közvetlenül a gallér felett, egy tüske állt ki. Hughes felegyenesedett, arca kipirult, vékony orrcimpája reszketett. Olyan volt, mint a vadászkutya, amikor szimatot kapott. – Andrews háttal ült az ajtó felé? A főfelügyelő bólintott: – Igen… Velem szemben ült, tehát háttal az ajtónak. És most jut eszembe… Tényleg hallottam valami furcsa neszt. Akkor nem tűnt fel, de most már azt hiszem, mégis lehet valami jelentősége. Mintha egy óriási légy zümmögött volna a szobában… – A zizegést ez a kis tüske okozta – mondta Hughes, és óvatosan kihúzta a halott nyakából a sötét tüskét. – Most már nem kétséges az sem, hogy a szerencsétlen Andrews kollégánkat ez a tüske ölte meg. Valaki kinyitotta az ajtót és… – Fúvócsőre gondol? – kérdezte a felügyelő. Hughes bólintott: – Úgy van! A halált hozó tövis egy fúvócsőből repült ki, és néhány pillanat alatt végzett áldozatával. A tüske alkalmasint valami gyorsan ölő méreggel van bekenve. – Gratulálok, Hughes – mondta az orvos melegen. – Pompásan megfejtette a rejtélyt. Ez az egyetlen lehetséges megoldás. Ön sem vette észre, hogy az ajtót

kinyitották, felügyelő úr? – Nem – válaszolta Greehorn. – Amikor Andrews lebukott a székről, azonnal a folyosóra siettem, de senkit sem láttam. – Érdekes esete a tudatalatti megérzésnek – jegyezte meg Hughes. – Tehát első pillanatban a felügyelő úr is arra gondolt, hogy fiatal kollégánkat valaki megölte? – Így van – helyeselt a felügyelő. – Bár akkor sejtelmem sem volt arról, hogy mi történt. De térjünk át az ügy fontosabbik részére: Andrews szerint ma este Lee kapitány és a kínai hóhér találkoznak a régen keresett mesterrel. – Andrews említette ezt nekem is – vágott közbe Hughes. – Izgalmas estére számíthatunk, ha ez a találkozó valóban megtörténik.

II. FEJEZET A HÓHÉR MEGJELENIK

Csillagtalan, sötét este borult a hatalmas kikötőre. Az elhagyott oaklandi gyár közelében két riadó autó állt meg. Greehorn és Hughes vezetésével polgári ruhás rendőrök szálltak ki a kocsikból, hogy azután nyomtalanul eltűnjenek a sötét mellékutcákban. Tíz óra felé járt az idő, amikor Greehorn megadta a jelt az embereinek az épület átkutatására. A hatalmas épület vészjóslóan magasodott fel előttük sötét ablakaival. A kapu zárva volt, de ez a körülmény nem gátolhatta a rendőrség munkáját. Az egyik rendőr alig néhány percnyi munkával felnyitotta a zárat. Sötét folyosóra jutottak. A kézilámpák fénysugarai megvilágították a poros padlót. – Itt évek óta nem járt ember – mondta Greehorn. Alig mentek azonban néhány lépést, amikor az egyik rendőr felkiáltott: – Lábnyomok! A porban csakugyan óriási lábnyomok rajzolódtak ki. – A kínai hóhér járt itt – mondta Hughes. A rendőrök borzongva szemlélték a szinte valószínűtlenül nagy lábnyomokat, melyek az óriás útját jelezték a poros padlón. Annyi mindent hallottak a kínai óriásról, hogy a legbátrabbaknak is megdobogott a szívük, amikor újra megindultak a sötét labirintusban. Óvatosan haladtak tovább. A keskeny fénysugarak hosszan kinyúló csápokként tapogatták végig a romladozó falakat. Minden helyiséget gondosan átkutattak, és bár bizonyos jelekből kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy az óriás az épületben járt, őt magát mégsem találták. Tíz óra tájban abbahagyták az eredménytelen kutatást.

*

Aznap este Hughes felügyelő nem tudott elaludni. Nyugtalanul járkált tágas szobájában, melynek ablaka a hatalmas kertre nyílott. Megállt az ablaknál és kibámult a sötét fákra. Az eget felhők takarták és olyan alacsonyan szálltak, hogy látszólag súrolták a fák koronáit. Esős, ködös éjszaka volt, ami Friscóban nem tartozott a ritkaságok közé. A köd a tenger felöl jött és elborított mindent: a házakat, a széles úttesteket, a kerteket és elmosta a tárgyak határozott körvonalait Hughes sokáig merev arccal nézte a szürke ködön áttetsző hatalmas fákat, majd hirtelen elfordult az ablaktól és az ágyhoz ment. Lassan vetkőzni kezdett, tekintete az éjjeliszekrényre készített újság címlapjára tapadt: „A hóhér legújabb merénylete.” Hughes már két napja tudott arról a gyilkossági kísérletről, mely Greehorn kapitány ellen irányult és az újságban csak elkésve jelent meg. Mégis érdeklődve olvasta a tudósítást, mely egy gyengébb idegzetű embert alighanem alaposan megborzongatott volna. A felügyelő sem tudta egészen leküzdeni azt a kellemetlen érzést, mely a cikk olvasásakor eltöltötte. – Háromheti szünet után a hóhér ismét életjelt adott magáról – olvasta Hughes a cikket. – Két nappal ezelőtt vakmerő merényletet követtek el Greehorn rendőrkapitány ellen, aki a friscói villanegyedben lakik egy magányos házban. A főfelügyelő, mint ismeretes, az ópium csempészés leküzdésével foglalkozik, és feltehető, hogy a merényletet a csempészek irányították, és a kínai hóhérnak nevezett bűnöző az ő zsoldjában áll… – Nem is ostoba következtetés – mormogta a felügyelő, és tovább olvasta a cikket: – „A gyilkossági kísérletről egyébként a főfelügyelő pontosan beszámolt lapunk munkatársának. Greehorn dühös kutyaugatásra ébredt, melyet csakhamar fájdalmas üvöltés követett. A kapitány kiugrott az ágyból, magára kapta háziköntösét és kezében revolverrel kirohant a kertbe. Már az első lépések után megdöbbenve állt meg… öreg buldog kutyája bezúzott

koponyával hevert a fűben. Közelebb ment a kimúlt állathoz. Ebben a pillanatban történt a támadás. Valaki hátulról rávetette magát a főfelügyelőre, aki nem tudta revolverét használni, mert ellenfele vad erővel leszorította karjait. Véletlen szerencsének köszönhető, hogy a friscói rendőrség kitűnő tisztviselőjének mégis sikerült kiszabadítani magát a halálos ölelésből. Greehorn ezt a pillanatot használta fel arra, hogy a pisztolyát elővegye. Ez sikerült neki, de a lövésre nem került sor, mert a támadó nyomtalanul eltűnt a bokrok között…” Hughes letette az újságot és sokáig elgondolkozva nézegette az ágy mellett levő perzsaszőnyeg színes mintáit. Elszívott egy cigarettát, azután hirtelen elhatározással végigdőlt az ágyán és eloltotta a lámpát. Egy távoli toronyóra elütötte a tizenkettőt, majd a fél egyet is, de a fiatalember nem tudott elaludni. Nyugtalanul forgolódott fekhelyén. Végre úgy két óra tájban mégis álomba merült. A toronyóra kettőt ütött, amikor újra felébredt. A közeli veszély érzése úgy megrohanta, hogy egy pillanatig sem tudott megmozdulni. Végre mégis megemberelte magát és lassú, óvatos léptekkel az ablakhoz ment, ahonnan hűvös légáramlatot érzett. Ebben a pillanatban már határozottan emlékezett arra, hogy este az ablakot becsukta. Bizonyára okosabb lett volna visszafordulni, de keze már akkor ösztönös mozdulattal elhúzta a függönyt. Az, amit látott, ugyancsak megdöbbentette: egy hatalmas kéz jelent meg az ablakpárkányon, melyet hamarosan egy fej is követett. Hughes szinte megbűvölve nézte a sárga arcot, a kiálló pofacsontokat, tudta, hogy a kínai hóhért látja maga előtt. Most a hatalmas test is a magasba emelkedett. Hughes hirtelen előreugrott és öklével a kínai arcába vágott. Erőteljes ütése azonban nem tudta megállítani azt a hatalmas lendületet, amellyel az óriás átlendült az ablakpárkányon. Hughes néhány ugrással az éjjeliszekrénynél termett, de mielőtt kivehette volna revolverét a fiókból, a támadó már a nyakán volt. A fiatal felügyelő kétségbeesett erővel küzdött az életéért. Nem volt gyenge férfi, de az óriás mellett mégis gyermeknek hatott. A kínai kihasználta a kedvező helyzetet és vad erővel szorította össze a férfi nyakát, aki viszont megragadta az óriás karját és gyors lendülettel lábát a támadó sarka mögé tolta, majd hirtelen hátravetette a fejét. A régi dzsiu-dzsicu fogás, amelyre Hughes az életét bízta, ezúttal sem tévesztette el hatását. A két férfi a földre bukott, és az óriás került

alulra. Egy európai ember koponyája alighanem betört volna a szörnyű eséstől, míg az óriás mindössze néhány pillanatra elkábult. De ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy Hughes lefejtse magáról a fojtogató kezeket és talpra ugorjék. A következő másodpercben azonban a kínai is talpra állt, és vad ordítással, ellenfelére vetette magát. Inkább állathoz hasonlított kiterjesztett karjaival, mint emberhez. Hughes elsápadt, de nem várta be a támadást, és jobbja egyenes ütéssel az óriás gyomrát találta. Az ütés erejétől a kínai megtorpant és a felügyelő kihasználva a kedvező alkalmat, gyorsan az éjjeliszekrényhez ugrott, és gyors mozdulattal kirántotta pisztolyát a fiókból. Az óriás egy karosszéket ragadott fel és a nehéz bútort a detektívre hajította, majd átlendült az ablakpárkányon. Hughes kétszer is elsütötte revolverét, de tudta, hogy a golyók nem találtak. Ő is az ablakhoz rohant és ügyesen lebocsátkozott a falra felkúszó repkényen. Egy pillanatid mozdulatlanul állt, minden neszre figyelve. Néhány méternyire attól a helytől, ahol állt, megzörrentek a bokrok. Hughes tüzelt, de alighanem ismét hibázott, mert alig fél perc múlva a zörgés sokkal messzebbről hallatszott, valahonnan a kőfal tájékáról. A felügyelő a hang irányába sietett, de a kínai már elmenekült a kertből, amikor a kőfalhoz ért.

III. FEJEZET A KÍNAI KAPITÁNY

Két nappal később Hughes felügyelő kitűnő álruhában az „Öreg szigonyoshoz” címzett tengerészkocsma söntésében ült. A szűk helyiségben szinte vágni lehetett a füstöt. Az ablakokon keresztül napközben pompás kilátás nyílt a kikötőre, de most csak elmosódottan lehetett látni a sötét árbocokat és kéményeket, a tépett ködfoszlányok mögött. Hughes körülnézett a söntésben. Rosszképű férfiak és kifestett nők ültek az asztaloknál. Hangosan és közönségesen beszélgettek. Röhögés és vihogás fogadta az otromba tréfákat. Néhány nő kihívó pillantással méregette Hughest, aki a kétes tisztaságú ruhában is jól hatott. Álruhája minden tekintetben kifogástalan volt. Sötétbarna, foltozott kabátot és bő nadrágot viselt, lábán vízhatlan tengerészcsizmát. Sapkáját mélyen a szemébe húzta és egykedvű arccal tért napirendre a festett arcú nők viselkedésén. Minden figyelmét a földig érő tükörre fordította, mert így szemmel tarthatta a szomszédos helyiséget is. A másik szobában az ajtó közelében egy kövér kínai ült: a hírhedt Lee kapitány. Lee olajos kabátot viselt, fején pedig furcsa sárga kalapot, melyet az étkezésnél sem tett le. A kalap tetején pirosló gomb arról tanúskodott, hogy a kapitány hazájában mandarin volt. A kövérség következtében a kapitány vonásai annyira elmosódtak, hogy a legjobb akarattal sem lehetett volna valami jellegzetességet felfedezni az arcán. Lee azok közé az elhízott kínaiak közé tartozott, akiket tucatjával láthat az ember San Francisco utcáin. Valami azonban mégis feltűnt a detektívnek: a kapitány keze. Ha egy embernek a keze kegyetlen lehet, úgy Lee kapitányé az volt. A sarló alakú körmökben végződő sárga ujjak olyan erővel fogták a poharat, mintha sohasem akarnák többé azt elengedni. Hughes szinte megbabonázva meredt a sárga ujjakra, amelyeken néhány mélytüzű gyémánt ragyogott. A pompás ékkövek sehogyan sem illettek a kövér, sárga kézre. Egy alacsony, forradásos arcú férfi jelent meg a söntésben, körülnézett, majd

határozott léptekkel átment a szomszédos helyiségbe, és megállt a kínai asztala előtt. A jövevény lehajolt és valamit súgott Lee fülébe. A kínai sárga arcán meglepetés tükröződött. – Lehetetlen… Hiszen csak holnapra vártuk a szállítmányt. Én… Elharapta a szót és hirtelen felállt. Most látszott, hogy vízhatlan kabátja csaknem a földig ér. – Induljunk! – mondta kurtán és két pénzdarabot dobott az asztalra. Alig tűntek el a furcsa vendégek, Hughes is felemelkedett helyéről, fizetett és utánuk ment.

*

Csúnya köd volt. A kikötőben megállt a forgalom. Még a nagy hajók fényszórói sem tudtak áthatolni a sárga ködfalon. Az emberek csak a házak mentén tapogatódzva tudtak menni. A köd titokzatos, nyugtalanító varázst kölcsönzött a máskor fényárban úszó városnak. Minden hang, minden zörej, mely máskor megszokott volt, most kísértetiesen hatott. A távoli autókürtök és elektromos dudák úgy hangzottak a ködben, mint valami segélykiáltások és a házakon felvillanó fényreklámok hatalmas tűzvész visszfényeként derengtek át a ködön. A gyilkosok és csempészek éjszakája volt ez. A friscói kikötő gonosztevői ilyenkor láttak munkához, hogy áruikat becsempésszék a városba. Hughes is sokat várt ettől az éjszakától. Makacsul a két ember nyomában maradt. Követte őket, mint az árnyék. A kapitány kétszer megfordult, de Hughes ösztönösen megérezte a veszélyt és ilyenkor nyomtalanul eltűnt egy-egy kirakásra váró láda, vagy emelődaru mögött. Végre megérkeztek! Lee kapitány hajója, a „Sárkány”, ott horgonyzott előttük.

A hajó az orrát díszítő sárkányról kapta a nevét. A jellegzetes figurát jól ismerték a friscói öbölben a kikötő hiénái, akik tudták, hogy a Sárkány megjelenése minden esetben üzletet jelentett. A hatóságok legalább tízszer átkutatták a hajót, de eredménytelenül. Hivatalos jegyzőkönyven bizonyították, hogy a hajó csak megengedett árut szállított. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Lee kapitány a legnagyobb csempész, aki valaha Friscóban járt. Hughes is jól tudta ezt és már régen elhatározta, hogy egyszer leszámol a sárga csempésszel. Most elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Olyan volt, mint a jó kopó. Vékony orrcimpái reszkettek, mintha szimatot kapott volna. Nem hiába nevezték kollégái embervadásznak, valóban az volt: kérlelhetetlen és makacs, a friscói bűnözők legnagyobb ellensége. Csak egy-két hajón égett lámpa. A Sárkány teljesen sötét volt. A fiatal felügyelőnek kapóra jött ez a körülmény, mert így több reménye volt arra, hogy feljuthat a fedélzetre. A Sárkányt a kísértetiesség és titokzatosság légköre vette körül. Az árbocok sötéten és szinte fenyegetően rajzolódtak ki a ködben. Csak a hullámok halk csobbanása és néha-néha egy éhes sirály rikoltása zavarta meg a csendet. Lee halkan füttyentett. Kis idő múlva a hajóhíd érces koppanással érte a kikötő kövét. A kapitány és társa a hajóra mentek, a hidat azonnal visszahúzták. Hughes csendben várakozott egy üres hordó mellett. Hamarosan fény gyulladt ki az egyik kabin kerek ablakában, mely óriási küklopsz-szemként ragyogott az éjszakában. Hughes közelebb ment a Sárkányhoz, és magas alakja eltűnt a sötét árnyékban, melyet a hajó vetett a rakodópartra. A hajót vastag kötelek rögzítették a part vascölöpeihez. Hughes egy ilyen kötél segítségével jutott fel a fedélzetre. Azonnal meglapult egy kötélcsomó mellett. Éppen idejében, mert egy kínai jelent meg, a kezében viharlámpával. Már-már attól tartott, hogy felfedezik, de szerencséje volt, mert a kínai elhaladt mellette és eltűnt a kormányfülke irányában. Hughes még egy kevés ideig várt, azután óvatosan megindult lefelé a hajó belsejébe vezető lépcsőn. Az utat parányi vörös lámpa világította meg. Hughes egyik kezében revolverét szorongatta, míg a másikkal a faburkolatot tapogatta végig. Lassan haladt, mindenre figyelve és kissé előrehajolva, mintha ugrásra

készülődne. Széles háta fenyegető ívben görbült előre. Nagy ragadozóhoz hasonlított, amint nesztelenül és puhán lépett. A falépcső egyetlen egyszer sem reccsent meg a lábai alatt. Keskeny sötét folyosóra ért. Keze egy kilincshez ért, lenyomta. Az ajtót rendesen olajozhatták, mert nem nyikorgott. Félhomályos fülkében találta magát, melybe egy díszes vasrácson át fény szűrődött be. Nesztelenül a rácshoz lopózott. Alig néhány yardnyira a rácstól megpillantotta Lee kapitány sárga kalapját. Lee háttal ült vele szemben, tehát a rács felé fordulva egy álarcos ember nézett farkasszemet a fiatal detektívvel. Hughes legalábbis így érezte, hogy az álarc mögül felvillanó sötét szemek őt nézik. Ez a kellemetlen érzése kérőbb sem múlt el, pedig mindinkább meggyőződhetett arról, hogy jelenlétét nem is sejtik. Az álarcos nem volt jó hangulatban. Halkan, de parancsolóan beszélt a kapitánnyal, mintha feljebbvalója lenne. Hangja inkább hasonlított a kígyó sziszegéséhez, mint emberi hanghoz: – Mi van az áruval? – Fél órán belül a fedélzeten lesz – válaszolta Lee csaknem alázatosan. Az ismeretlen szeme fenyegetően parázslott: – És mikor szállítod partra? – Még nem tudom… Talán holnap vagy holnapután. – Holnapután már késő lesz – mondta az álarcos. – Biztos forrásból tudom, hogy a rendőrség holnap átkutatja a hajódat. – A múlt héten már átkutatták – jegyezte meg Lee. Az álarcos legyintett: – És aztán?… Tízszer is átkutathatják, ha kedvük tartja. A friscói rendőrség mindenhatónak képzeli magát. Hughes áldotta a véletlent, mely ilyen megfigyelőhelyhez segítette. Lee nyilván

azért szereltette fel a rácsot, hogy esetenként kihallgathassa, hogy mit beszélnek a kabinban. Alkalmasint oda vezették be a látogatókat, és azután magukra hagyták őket. Nem egy fontos titkot tudott már meg így a hajó kapitánya, aligha gondolhatta volna, hogy a rács egyszer még árulója lesz. – A rendőrség semmit sem fog találni – nevetett a kínai. – Az árut még ma hajnalban elszállítom a szokott helyre. Így gondolja, Mester? A furcsa megszólításra Hughes megborzongott. Most végre szemtől-szemben láthatta a hírhedt mestert, a friscói alvilág koronázatlan királyát. Minden igyekezetével azon volt, hogy elképzelje álarc nélkül a titokzatos férfit, de nem tudott eredményt elérni. A kabin ajtaja hirtelen feltárult és a sebhelyes arcú férfi megjelent a küszöbön: – Az áru megérkezett – jelentette. Az álarcos felemelkedett helyéről. – Ez jó hír. Hova hozzák a csomagokat? – Ide! – válaszolta a kapitány. Az álarcos bólintott: – Helyes. Akkor várjunk itt. Hughes feszült érdeklődéssel várta a fejleményeket. Kis idő múlva két matróz lépett a fülkébe. Mindketten csomagokat hoztak. Az álarcos férfi minden egyes csomagot külön-külön megnézett. – Helyes. Az árut azonban még hajnalban továbbítani kell. – Úgy lesz! – mondta a kapitány. – Mehetünk? Az álarcos bólintott: – Igen… Mára végeztünk. Remélem, az őrök a helyükön vannak?! – Természetesen. – Akkor indulhatunk.

Halk kattanás hallatszott és a kabinra sötétség borult.

IV. FEJEZET A FEHÉR LÁNY

Hughes várt egy darabig és csak akkor nyitotta ki a fülke ajtaját, amikor a távozók lépteit már nem lehetett hallani. Csak egy kissé nyitotta ki az ajtót és kikémlelt. A folyosó sötét és elhagyatott volt, de a leselkedőnek mégis úgy tűnt, hogy valahol a legsötétebb árnyék mélyén ugrásra készen alakok rejtőzködnének. Volt valami nyugtalanító a néma és sötét folyosó csendjében. Egyszerre csak felsírt valahonnan egy panaszos hang. Hughes mozdulatlanul állt, de keze gyors mozdulattal tapadt a revolver agyához. A hang megismétlődött és Hughes most már az irányt is tudta. Óvatosan megindult a sötét folyosón, majd megállt az egyik ajtó előtt és fülét a fára tapasztotta. Az ajtó mögül nem hallatszott ezúttal semmi nesz, de Hughes tudta, hogy nem tévedett, óvatosan lassan lenyomta az ajtó kilincsét, az ajtó zárva volt. Hughes csak egyetlen pillantást vetett a zárra és máris tisztában volt a helyzettel: az ajtó nem képezett komoly akadályt. Alig feszítette vállát az ajtónak, a zár máris engedett. A fülkében nem volt egészen sötét, a kerek ablakon keresztül némi fény derengett. Az egyik sarokban Hughes egy összekötözött fiatal lányt pillantott meg. A fiatalember nem sokáig gondolkozott, hanem kiszabadította a lányt. Nem volt könnyű munka és negyed óráig tartott, amíg a fogoly visszanyerte szabadságát. Hughes most kérdezett egyet-mást. – Hogy hívják? – Evelyn – hangzott a válasz – Hogy került a hajóra? – Tőrbe csaltak. – Ki?

– Egy kínai. – A kapitány? – Nem tudom. A folyosón léptek közeledtek. Hughes megfogta a lány kezét: – Csend – suttogta. A léptek az ajtóhoz értek, majd mindinkább eltávolodtak. Hughes fellélegzett: – Szerencsénk volt. Most azonban induljunk! Jöjjön mindig utánam! Megindultak… Előbb a sötét folyosón mentek egy darabig, azután felkapaszkodtak a lépcsőre. Az öreg lépcső nyikorgása egyszer panaszos gyereksírásra emlékezett, majd úgy nyikorgott, mint egy kövekkel megrakott szekér. Örökkévalóságnak tűnt, amíg végre felértek a fedélzetre. A köd időközben megsűrűsödött. A tengert teljesen ellepte a szürkés-sárga, szinte tapadó pára, mely könnyezésre ingerelte a szemet. A hajó árbocait csak elmosódva lehetett látni, míg a kikötő és a mögötte tornyosuló Nob Hill nyomtalanul eltűntek a semmibe… Csak a lámpák fénye birkózott meg a köddel, és a kisebb-nagyobb sárga foltok jelezték azokat a helyeket, ahol fénysugarak igyekeztek áthatolni a szürke ködfalon. Hughes ezúttal örült a ködnek, mert azt remélte, hogy észrevétlenül elhagyhatják a hajót. Eleinte valóban simán ment minden: a fiatal felügyelő egy kötél segítségével lebocsátotta a lányt, azután ő is átlendült a partra. Megfogta a lány kezét és magával húzta. Alig mentek azonban néhány lépést, amikor a ködből egy irtózatos árny bukkant ki. – A hóhér! – sikoltotta a lány. Hughes is azonnal felismerte a hírhedt fantomot, és revolveréhez kapott. Egy másodperc töredékével azonban elkésett, a kínai ujjai szörnyű erővel fonódtak csuklójára. – Most nem menekülsz! – mondta a támadó rekedten. Hughes is tisztában volt azzal, hogy az életéért küzd. Megpróbálkozott néhány

dzsiu-dzsicu fogással, de kudarcot vallott. Az óriás durva röhögéssel figyelte a detektív erőlködését és ujjainak szorítása egyre erősebb lett. – Fusson! – kiáltott oda Hughes a lánynak. A lány eltűnt a ködben, és a két férfi makacsul birkózott tovább. Hughes nem kiálthatott segítségért, mert attól tartott, hogy fellármázza a hajót, és akkor még kevesebb reménye lesz a menekülésre. Ökleit sem tudta használni, mert ellenfele szorosan átkarolta. Az óriás a hajó felé vonszolta áldozatát. – A kapitány örülni fog, ha meglát – sziszegte gyűlölködve. A víz feketén csillogott a mozdulatlan hajó mellett. Hughes hirtelen felnyomta a térdét. Az óriás szorítása egy pillanatra lazult és a fiatalember kihasználta a helyzetet, öklével ellenfele arcába vágott. A kínai felhördült és rettenetes karjait újabb halálos ölelésre tárta. Hughes nem várta be a támadást és hirtelen elhatározással a vízbe vetette magát. Mélyen lemerült és erőteljes tempókkal úszni kezdett. A víz hőmérséklete közel volt a fagyponthoz, legalábbis a detektív úgy érezte. A szörnyű hideg a csontjaiba mart és csak nagy erőfeszítéssel tudta magát a felszínen tartani, amikor felbukkant… A sárga köd már elnyelte a hajót és a rakodópartot.

*

Tíz perccel később Hughes teljesen átázva és összefagyva állított be a parti rendőrség irodájába. Kelly felügyelő, Hughes régi barátja teljesített aznap este szolgálatot, és ugyancsak megrémült, amikor kollégáját megpillantotta. Hughest annyira megviselte a jeges fürdő, hogy alig tudott lábra állni. Néhány csésze rumos tea azonban hamarosan magához térítette. Amíg Kelly száraz ruháról gondoskodott, Hughes felhívta a friscói rendőrséget és gyors telefonbeszélgetést folytatott a rendőrfőnökkel.

V. FEJEZET KÖZJÁTÉK

A hajnal első sugarai derengtek a friscói öböl felett, amikor a rendőrség motorosa kikötött a mozdulatlan hajó mellett. Elsőnek Hughes mászott fel a fedélzetre, nyomában Kelly és néhány fegyveres rendőr. Hughes egyenesen a kapitány fülkéjébe ment. Belökte az ajtót és kissé meglepetve állt meg a küszöbön. A kapitány egy kényelmes karosszékben ült és barátságosan mosolygott. – Minek köszönhetem a váratlan szerencsét? – Egy kis beszélgetésre jöttünk – válaszolta Hughes. – Egyébként engedélyem van a rendőrfőnöktől, hogy a hajót átkutassam. Akarja látni a hivatalos írást? – A világért sem – szabadkozott a kínai. – Én megbízom önökben. Bár önök is ennyire megbíznának bennem. Hol akarják a kutatást elkezdeni? – Itt– válaszolta Hughes lakonikusan, és körülnézett a tágas fülkében. A kajüt falait tarka terítők fedték. Rajtuk bizarr emberek, sárkányok, ködbevesző hegycsúcsok, fehér vízesések és színes madarak. Furcsa mesevilágot ábrázoltak a színes terítők, és a sarokban álló hatalmas Buddha-szobor a karosszékben ülő kínai megnagyobbított másának hatott. A szobor és az ember kifürkészhetetlen mosolya semmiben sem különböztek egymástól. – Csak nem valami névtelen feljelentés alapján kutatnak nálam – kérdezte Lee kihívó hangon. Hughes nem válaszolt, és hozzálátott a fülke átkutatásához. Alaposan és szakszerűen járt el: azzal kezdte, hogy a térítőket leszedte, majd végigkopogtatta köröskörül a faburkolatot és végül a szobrot is megkopogtatta. Lee gúnyosan figyelte a detektívet, a mosoly egyetlen pillanatra sem hagyta el ajkát.

– Vigasztalhatatlan vagyok, hogy a felügyelő úr kénytelen ilyen haszontalan munkát végezni – mondta nyájasan. – Szeretném tudni, végeredményben mit keres? Hughes megállt a kínai előtt, sovány arcán megfeszültek az izmok. A mosolygás egy pillanatra eltűnt Lee arcáról, amikor az előtte álló férfi szemébe nézett. A felügyelő szemében furcsa fény csillant meg. – Gyors munkát végeztek a hajón – mondta lassan. – A mester rendezte így? A kínai puffadt arcán jól színlelt csodálkozás tükröződött: – Mester?… Milyen furcsa név… Először hallom életemben. – Talán azt is tagadja, hogy tegnap itt járt? – Nem tudom, mit akar ezzel mondani. Hughes közelebb lépett a kínaihoz: – Tagadja, hogy tegnap egy álarcos férfi volt ebben a fülkében? – A leghatározottabban tagadom – válaszolta Lee szelíden. – Én és embereim esküvel bizonyíthatjuk, hogy idegen nem fordult meg a hajón. – A mester nem idegen! – mondta Hughes ironikusan. – Sőt úgy láttam, hogy nagyon is otthonosan viselkedett. Lee ismét mosolygott: – Most már kezdem azt hinni, hogy a felügyelő úr titokban ópiumszívó. Ilyen furcsa álmokat csak ópiummámorban lát az ember. Álarcos ember?… Ugyan kérem, ki hinne manapság az ilyen badarságban? Hughes arca megkeményedett: – Úgy?… Talán a hóhért is csak én találtam ki, aki nekem-támadt a kikötőben? Lee vállat vont: – Nem tudom, miről beszél, felügyelő úr. Én semmiféle hóhért nem ismerek.

Hughes intett a rendőröknek: – Kutassátok át az egész hajót és jelentsétek az eredményt! – Újra a kapitányhoz fordult: – Figyelmeztetem. Lee, hogy a friscói rendőrséggel nem lehet ujjat húzni büntetlenül! Kínában talán mások az erkölcsök, de itt alkalmazkodni kell a törvényekhez! – Mindig tiszteletben tartottam az amerikai törvényeket – mondta Lee kenetteljesen. – A papírjaim teljesen rendben vannak és csak megengedett árut szállítok. Hughes cigarettára gyújtott, de közben egyetlen pillanatra sem vette le szemét a kínairól. – Attól tartok, hogy mi ketten nagyon nehezen fogjuk megérteni egymást. A küzdelem megindult és úgy érzem, egyikünk felesleges ezen a földrészen. Lee mosolygott: – Hónapokig bánkódnék, ha felügyelő urat valami baj érné. Hallottam mesélni, hogy az öbölben gyakran találni átvágott torkú holttesteket. Állítólag detektívek is voltak köztük. Sok gonosz ember él a városban és… – Hagyjuk a meséket! – vágott közbe Hughes. – Mert aztán én találok majd mesélni a villamosszékről és arról a fogantyúról, melyet a hóhér szokott megrántani. Ismertem egy embert, akit nem ölt meg rögtön az áram. Előbb megőszült a szerencsétlen… Erről jut eszembe, hogy én eddig még nem láttam ősz hajú kínait. Lee arcáról eltűnt a mosoly és sárga bőre ijesztően elszíntelenedett. – Nem ijedek meg a fenyegetéseitől, felügyelő úr. Ami pedig a hóhért illeti… Elharapta a szót, de tekintete nem sok jót ígért. – A kínai hóhért akarta említeni? – kérdezte Hughes. – Úgy érzem, ő sem fog ágyban párnák között meghalni. De lássuk csak, mit végeztek az embereim?… Találtatok valamit? – Semmit – válaszolta az őrmester, aki a rendőröket vezette.

Hughes elgondolkozva bámult maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét: – Rendben van, Lee – mondta nyugodtan. – Ezúttal nyert, de elkövetkezik majd az idő, amikor a szerepek fel fognak cserélődni.

*

Hughes, egész nap a szőke lányra gondolt. Semmi reménye sem volt, hogy valaha is viszontlátja, de ebbe a gondolatba viszont nem tudott belenyugodni. Nyugtalanul járkált szobájában és időnként megállt az ablaknál, ahonnan pompás kilátás nyílt a friscói öböl kék vizére és a kikötőben horgonyzó hajókra. Öt óra felé járt az idő, amikor a telefon megszólalt. Hughes kezében megremegett a kagyló, amikor a lány hangját meghallotta. Tévedésről szó sem lehetett, ezt az első pillanatban megállapította. – Honnan beszél? – kérdezte. A lány válasza meglepte. Evelyn a Majestic hotelban lakott, ahol a dúsgazdag külföldiek szálltak meg. Tíz perc múlva találkoztak a szálloda halljában. Hughes szíve hevesen megdobbant, amikor a lány halvány arcát megpillantotta. Evelyn még szebb volt, mint amilyennek az elmúlt éjszaka látta. Szőke haja hullámosan omlott vállára, világoskék szeme jól illett fehér bőréhez. Finom kezét üdvözlésre nyújtotta: – Csak most tudom megköszönni mindazt, amit ma éjszaka értem tett – mondta nyájasan kedves mosollyal. – Csak a kötelességemet teljesítettem – szabadkozott a fiatalember. – De most árulja el, hogy honnan tudta a nevemet? Evelyn mosolygott:

– Elfelejti, kedves felügyelő úr, hogy ön híres ember. Legalább négyszer-ötször láttam már a fényképét a lapokban. Legutóbb a híres Green esettel kapcsolatosan. – Jelentéktelen személy vagyok – vágott közbe Hughes. – Szeretném, ha inkább magáról beszélgetnénk. Vigasztalan lettem volna, ha nem kerül sor erre a találkozásra. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy felhívott. A lány elpirult. – Ennyivel igazán tartoztam. És miután tudom, hogy elsősorban azt szeretné tudni, hogy miképpen kerültem a hajóra, azt hiszem a legokosabb, ha erről beszélek. A fivéremet keresem San Franciscóban. Két héttel ezelőtt tűnt el. A friscói rendőrség kötelékében szolgált. – Hogy hívják a kedves fivérét? – vágott közbe Hughes. – Johnny Trevor – felelte a lány. A detektív arca elborult. Nagyon jól emlékezett a Trevor-féle ügyre. Mintegy 3 hónappal ezelőtt egy fiatal, ambiciózus rendőrtisztviselő a fejébe vette, hogy világosságot derít az ópiumcsempészet rejtelmeire. A fiatal rendőrtisztet Johnny Trevornak hívták. Kitűnően értette a mesterségét és szép kezdeti sikereket ért el, egy napon azonban eltűnt és soha többé nem került elő. A rendőrségen általában azon a nézeten voltak, hogy Trevort meggyilkolták. Hughes is osztotta kollégái nézetét, és így érthető, hogy a téma kellemetlenül érintette. Úgy érezte azonban, hogy nincs joga elhallgatni az igazságot a lány előtt. – Attól tartok, hogy Trevor kollégám már nincsen az élők között. Három hónap alatt feltétlenül életjelt adott volna magáról. – És ha fogságban tartják? – kérdezte Evelyn. Hughes nem akarta az utolsó reménysugártól megfosztani a lányt. – Ez természetesen lehetséges – mondta. – És hogy került a hajóra? – Délután értesítést kaptam, hogy a bátyám egy hajó fedélzetén van, és ha látni akarom, akkor 10 órakor legyek a kikötőben.

– Ki hozta az üzenetet? – Egy matróz. Azt is közölte velem, hogy a bátyám meghal, ha értesítem a rendőrséget. Hughes bólintott: – Gondoltam, hogy így történt. Persze váltságdíjat kérlek a bátyjáért. – Igen. – Mennyit? – Húszezer dollárt. A felügyelő halkan füttyentett: – Csinos összeg. Elvitte a pénzt magával7 – Nem. – Ezt mindenesetre helyesen tette. Mondjon el mindent részletesen! – Nincs sok mondanivalóm – szólalt meg a lány kis szünet után. – Tíz órakor kimentem a kikötőbe a megbeszélt helyre. Alig vártam ott néhány percig, amikor hátulról megragadtak és valaki egy kendőt dobott a fejemre. Elájultam és csak a fülkében tértem magamhoz. – És senkivel sem beszélt a hajón? – Senkivel. – Biztosan később akartak foglalkozni magával – jegyezte meg Hughes és felállt. – Sajnos most mennem kell, de ha megengedi, akkor holnap reggel újra felkeresem. Addig is csak azt kérem, hogy bízzék bennem: ha a bátyja életben van, akkor meg fogom találni. A lány hálásan nyújtotta kezét búcsúzásra: – Sohasem fogom elfelejteni mindazt, amit most mondott.

VI. FEJEZET A FEKETE RUHÁS FÉRFI

Hughes távozása után Evelyn olvasni akart, de hiába próbálta gondolatait a könyvre koncentrálni. Valami különös, szorongó érzés kerítette hatalmába. Eloltotta a villanyt, de képtelen volt elaludni. Két óra felé járt az idő. amikor halk neszt hallott. Hirtelen felült ágyában és feszülten figyelt… Kiugrott az ágyból és az ajtóhoz rohant. Csaknem elájult, amikor keze a kilincshez ért. A kilincs lassan lenyomódott… Kívülről forgatta valaki… – Ki az? – kérdezte halkan. – A rendőrség – hangzott a fojtott válasz. – Hughes felügyelő lent várja a kocsiban a kisasszonyt. Evelyn gyorsan magára kapta pongyoláját és kinyitotta az ajtót. A rosszul világított folyosón egy fekete ruhás férfi állt, mélyen szemébe húzott kalappal. – Mi történt? – kérdezte Evelyn. – Azt majd a felügyelő úr fogja elmondani – hangzott a válasz. − Siessünk, mert Hughes felügyelő úr már alkalmasint türelmetlen. Gyorsan lementek a piros szőnyeggel borított lépcsőn a tágas hallba. A pultnál csak az álmos éjszakai portás lézengett. Egy pillanatra felnézett, amikor a lány elment mellette. – Miss Trevor – mondta akaratlanul A lány megállt: – Mi az? – Az imént egy úr telefonált a rendőrségtől. Érdeklődött, hogy minden rendben van-e? Az ön nevét is említette Trevor kisasszony.

– Az enyémet? – csodálkozott a lány. – A telefonáló megmondta a nevét? – Igen. Hughes felügyelő… így mondta. – Hughes – döbbent meg Evelyn, és a mellette álló férfire nézett. – De hiszen ön azt mondta, hogy a felügyelő az autóban vár. – Csend – sziszegte a fekete ruhás férfi és kezében egy nagy kaliberű revolver villant meg. – Ha nem akar golyót kapni, akkor tegye azt, amit mondok! Kimegyünk a kapun és beülünk az autóba. Ha ellenkezik, vagy segítségért kiált, lelövöm! Indulás! – Trevor kisasszony! – az üreg portás halálos elszántsággal a nőrabló útjába állt. A fekete ruhás férfi azonban egyetlen mozdulattal úgy elpenderítette az öreget az útból, hogy a szerencsétlen nekiesett a pultnak – Meguntad az életed, öreg? – kérdezte gúnyosan a revolveres férfi. – Ha kimozdulsz az épületből, azonnal golyót kapsz! Remélem, ezt megértetted? Nem várta be a választ és intett a lánynak: – Indulás! És még egyszer figyelmeztetem: semmi ostobaság, mert a pisztolyom könnyen elsül! A portás dermedten állt egy ideig, de amikor a fekete ruhás férfi a lánnyal eltűnt a forgóajtóban, hirtelen elhatározással utánuk sietett. Éppen idejében ért az utcára, hogy elolvashassa az induló túrakocsi számát.

*

Az autó még alig volt 200 yardnyira a Majestic szállótól és Evelyn máris kísérletet tett a menekülésre. A volánnál ülő szemüveges férfitől nem kellett tartania, a mellette ülő férfi pedig látszólag másfelé figyelt. Evelyn keze lassan tapogatódzva kereste a kilincset. A sötétből hirtelen egy kéz bukkant ki és acélos ujjak szorultak a csuklójára. A fekete ruhás férfi halkan nevetett:

– Már egyszer megmondtam, Trevor kisasszony, hogy semmi ostobaság! Vagy azt akarja, hogy megkötözzem? A lány megfélemlítve hallgatott. – Helyezze magát kényelembe – szólalt meg kis idő múlva a férfi. – Legalább egy órai út áll előttünk. És ne próbálja meg még egyszer az ajtót kinyitni, mert komolyan dühös leszek. Életemben eddig mindössze két emberre voltam dühös: az egyikért öt évet kaptam, a másikért tizenötöt. Tudnia kell ugyanis, hogy én vagyok az egyetlen ember az Unió területén, akinek sikerült az Alcadazarszigetről megszöknie.

*

Evelyn megborzongott. Sokat olvasott a híres szigetről, ahol életfogytiglan elítélt fegyencek sínylődtek. Szeme ijedt rebbenéssel kereste a férfi arcát. A volt fegyenc arca olyan volt, mintha kőből faragták volna ki. Csak a nagyváros tovatűnő árnyékai mozogtak ezen a különös arcon, hol megvilágítva, hol pedig mély árnyékot vetve a durva vonásokra. Kelet felé pirkadni kezdett, amikor a kocsi lassított és befordult egy útra, mely olyan szűk volt, hogy a fák lombjai minduntalan súrolták az autót. Egy kis parkon haladtak keresztül egy Shakespeare korabeli kastélyhoz, mely fehéren emelkedett ki a fák és bokrok sötét tömegéből. Az autó megállt. – Kiszállni! – mondta a fekete ruhás férfi durván. Evelyn engedelmeskedett. A sofőr, aki időközben már kiszállt a kocsiból, megragadta a lány karját. A következő pillanatban már a fekete ruhás férfi is mellette állt. Együtt mentek be az épületbe. A lány szíve a megszakadásig dobogott, amikor kísérői megálltak egy alacsony ajtó előtt. A fekete ruhás férfi egy kulcsot szedett elő a zsebéből és a zárba illesztette. Az ajtó kellemetlen nyikorgással tárult fel és Evelyn bepillantást nyert a szűk cellába, amelyben mindössze egy otromba szék, egy asztal és egy fekvőhely volt. A helyiség egy keskeny ablakon át kapott némi világosságot.

– Ez lesz a jövendőbeli otthona – mondta a fekete ruhás férfi durva nevetéssel. – Szíveskedjék befáradni a lakosztályába. Evelyn gépiesen átlépte a küszöböt és a következő pillanatban az ajtó már becsapódott mögötte. A megkínzott lány az asztalra borult és sokáig zokogott. Annyira sivárnak és kilátástalannak látta a jövőt, hogy a legszívesebben meghalt volna. Az ajtó váratlanul kinyílt és egy álarcos férfi lépett be a szobába. Evelyn megrettenve állt fel. – Csak néhány pillanatig zavarom, Trevor kisasszony – szólalt meg a férfi meglepően mély és dallamos hangon. – Itt nem fenyegeti veszély, ha okos lesz és teljesíti parancsaimat – Mit kíván tőlem? – Keveset – nevetett az álarcos. – Először is megnyugtathatom, hogy a fivére él. – Él? – sikoltott fel a lány. – Igaz az, amit mond? Vagy csak kínozni akar? – Igazat mondok – válaszolta az álarcos. – Fivére él és itt van egészen a közelében. – Ebben az épületben? – Igen. Hamarosan látni fogja, ha megígér valamit. Trevor úr ugyanis makacskodik még és nem akar közénk állni. Az ön dolga lesz, kisasszony, hogy rábeszélje a fivérét. – Soha! – vágott közbe Evelyn izgatottan. – Ön azt kívánja tőlem, hogy aljasságra beszéljem rá a fivéremet? – A mi mesterségünk jövedelmező – mondta az álarcos türelmetlenül. – Fejembe vettem, hogy mister Trevort felveszem az embereim közé. Szükségem van ügyes emberekre, mert az üzlet napról-napra jobban fellendül, és szervezetünket jobban ki akarom építeni. Trevor nagyon a kedvemre való fickó, de még egy kicsit makacs. Ha megtudja, hogy a húga is a hatalmamban van, azt hiszem, megtörik.

– Gyalázatos! – lihegte a lány. A férfi nevetett: – Miért ez a nagy felindulás? Mindenki olyan eszközökkel küzd, amilyenekkel tud. A rendőrség mögött ott áll az egész állami gépezet, míg én csak néhány elszánt emberemre támaszkodhatom. De növelni akarom a gárdát, és ehhez olyan szervezőkre van szükségem, mint például Johnny Trevor. – Látni szeretném a fivéremet! – Addig nem, amíg meg nem ígéri, hogy utasításaim szerint fog viselkedni. Gondoljon arra, hogy itt fognak elpusztulni mind a ketten, ha makacskodnak. Ha meggondolta a dolgot, akkor szóljon Parkernek. Ő hozta el magát a Majestic szállóból és most itt őrködik a folyosón. A jövő héten alkalmasint megint tiszteletemet fogom tenni, és remélem, hogy akkor már barátokként üdvözölhetjük egymást. Az álarcos eltávozott, és Evelyn egyedül maradt kínzó gondolataival.

VII. FEJEZET A RABLÓK NYOMÁBAN

Hughes felügyelőnek átkozott rossz napja volt mindaddig, amíg nem sikerült megtudnia, hogy az N. 1279. számú túrakocsi milyen irányban haladt. Az első hírt egy falusi ember hozta, aki olvasta a friscói rendőrség felhívását a kocsival kapcsolatosan. Fél órával később újabb jelentés érkezett az autóról, és pontosan másfél óra múlva már a rendőrségi autók robogtak azon a környéken, ahol utoljára látták a túrakocsit. Erősen alkonyodott már, amikor Hughes megérkezett a magas kőfallal körülvett parkhoz. Akkor már tudta, hogy jó nyomon jár. A hatodik érzéke – ahogy tréfásan mondani szokta – ezúttal sem tévedett. Esküdni mert volna, hogy a lány a közelben van. Felnézett a magas kőfalra, melynek tetejét üvegcserepek borították, majd felhúzta vastag kesztyűjét, melyet a vezetéshez használt, és intett a rendőröknek, akik egy alacsony cserje körül gyülekeztek. – Csak arra legyen gondotok, hogy senki ne hagyja el a parkot. Ha a megbeszélt jelt megadom, akkor nyomuljatok be a kapun! Egy magas termetű rendőr segítségével Hughes fellendült a fal tetejére és a másik oldalon gyorsan lebocsátkozott. Nyirkos gallyak csapódtak az arcába és bokáig süllyedt a nedves földbe. Időközben egészen besötétedett. Hughes tapogatódzva haladt előre. A kert ijesztően sötét volt. Úgy tűnt, mintha a komor, csillagtalan égbolt a fák koronáit súrolná. Különös zúgás töltötte be a levegőt, az óriás fák lomhán hajladoztak a szélben. A detektív lassan botorkált előre… Végre elérkezett az épülethez. A fehér ház sötét ablakaival úgy magasodott fel előtte, mint egy óriási börtön. Egyszerre éles és dühös kutyaugatás verte fel a park csendjét. Az épület mögül egy óriási szelindek tűnt fel és elképesztő ugrásokkal közeledett, és már alig volt négy-öt yardnyira, amikor megkapta a halálos golyót.

Hughes egy bukszusbokor mögé húzódott, kezében a füstölgő revolverrel. A kastély kapuja kinyílt és egy kopasz férfi jelent meg a parkba vezető lépcsőn. A hold éppen ebben a pillanatban bukkant ki a sötét felhők közül és így Hughes azonnal felismerte a markáns arcú kopasz embert. – Jó estét Parker – mondta barátságosan és előlépett a bokor mögül. Parker kezében is revolver volt, de az exfegyenc nagyon jól tudta, hogy mielőtt kezét felemelhetné, már halott ember volna. Tehetetlen dühvel méregette a detektívet, aki gyors léptekkel közeledett, kezében lövésre készen tartott pisztollyal. – Hughes felügyelő – nyögte a volt fegyenc halálos rémülettel, amikor megismerte a közeledő embert. A felügyelő ádázul mosolygott: – Hát újra találkoztunk Parker? Legendákat beszéltek rólad, amikor megszöktél az Alcadazar-szigetről. Azt hiszem, te vagy az egyetlen ember, akinek sikerült onnan megmenekülnie. Én a te helyedben örökre eltűntem volna. Parker keze megrándult, de amikor tekintete a döglött kutyára tévedt, ismét megmerevedett. – Dobd el a revolvert! – szólt rá Hughes keményen. A volt fegyenc az Alcadazar-szigetre gondolt, a szörnyű cellákra, az álmatlan éjszakákra, a kegyetlen őrökre, és hirtelen mozdulattal felrántotta revolverét. A mozdulat gyors volt és Parker mégis elkésett a másodperc egy töredékével. Hughes fegyveréből láng csapott ki és a volt fegyenc fájdalmas kiáltással ejtette le revolverét. – Hol van a fogoly? – kérdezte a felügyelő, miután a revolvert zsebre vágta. –Nem tudok semmiféle fogolyról – dörmögte Parker dühösen és vérző kezét zsebkendőjébe csavarta. Hughes bal kezében felvillant egy tolvajlámpa. A keskeny fénysugár felkúszott a lépcsőn és eltűnt a keskeny folyosó homályában.

– Indulj előre! – szólt rá a felügyelő a vérző kezű férfire. Parker kénytelen-kelletlen engedelmeskedett a parancsnak. A fénysugár makacsul a volt fegyenc hátára tapadt. – Pompás célpont vagy – nevetett Hughes. – Eszedbe ne jusson valami ostobaság! Még egyszer kérdezem, hova zártátok Trevor kisasszonyt? Felelj, ha kérdezlek! – Nem tudok semmiféle nőről – dörmögte Parker. – Ez egy régi úri kastély és én vagyok a gondnoka. – Hát akkor csak mutasd meg a szobákat! – mondta Hughes keményen. – És miféle kulcsok csörömpölnek a zsebedben?… Nem válaszolsz?… Elő azokkal a kulcsokkal! Parker káromkodva húzott elő egy kulcscsomagot. Hughes a legközelebbi ajtóra mutatott: – Nyisd ki! A volt fegyenc engedelmeskedett. Hughes bevilágított a szűk cellába. – Nagyon kényelmes szobáitok vannak itt a kastélyban – – mondta gúnyosan, majd hirtelen fenyegető hangon rászólt a kopasz emberre: – Mars be! Parker nem mert ellenkezni. Alig lépte át a küszöböt, a felügyelő máris bevágta mögötte az ajtót és ráfordította a kulcsot. Kellemetlen kísérőjétől megszabadulva Hughes sokkal szabadabban mozoghatott. Végigsietett a folyosón és időnként Evelyn nevét kiáltotta. Már a folyosó végén járt, amikor végre válasz érkezett a kiáltásaira. Hamarosan megállapította, hogy melyik ajtó mögül jött a hang. A kulcsot nem volt könnyű megtalálni, de végül mégis sikerült. – Evelyn! – Hughes hangja ritkán árulta el érzelmeit, de most nem tudott uralkodni magán. − Bántották? – kérdezte vibráló hangon. – Nagyon szenvedett? – Biztosra vettem, hogy értem jön – válaszolta a lány halkan és megszorította a férfi kezét.

Evelyn néhány szóval beszámolt a történtekről, Hughes figyelmesen hallgatta. – E szerint Johnny is a kastélyban van? – kérdezte, amikor a lány befejezte beszámolóját. – Az álarcos legalább is azt állította. – Akkor alaposan át kell kutatni az épületet – mondta a fiatalember. – Azt hiszem itt az ideje, hogy jelt adjak a rendőreimnek. A kapu felé indultak, amikor a folyosó homályából egy alak bukkant fel. Hughes azonnal felismerte a kínai óriást. – Állj, vagy lövök! – kiáltotta. A kínai olyan gyorsan tűnt el a sötétben, mint az árnyék. Hughes azonban nyomon követte a menekülőt. A kapu nyitva volt és az óriás elképesztő ugrással a szabadban termett. Mire az üldöző a kapuhoz ért, a kínai már eltűnt a bokrok között. Hughes háromszor a sípjába fújt. A felelet azonnal felhangzott a kőfal mögül és alig néhány perc múlva már rendőrök jelentek meg az épület előtt. Hughes két részre osztotta őket. Az egyik csoport a parkot kutatta át, a másik pedig sorra járta a kastély szobáit. Az egyik emeleti helyiségben megtalálták Johnny Trevort. A fiatalember szánalmas állapotban volt, de Evelyn mégis boldog örömmel zárta karjába. Trevor elbeszéléséből kiderült, hogy néhány napig Lee hajóján volt fogságban és csak később szállították a kastélyba. – Lee bűnössége eszerint kétségtelenül bebizonyosodott – mondta Hughes. – Most már két ember tanúskodhatik ellene a bíróságon, és így aligha fogja sorsát elkerülni. Én máris indulok egy kocsival, mert nem lehetetlen, hogy a fickó megszimatolja a veszedelmet és kereket old, mielőtt rátehetnénk a kezünket.

VIII. FEJEZET A SÁRKÁNY FELSZEDI A HORGONYT

Hughes még idejében érkezett a kikötőbe. Abban a pillanatban, amikor a Sárkány elindult. Hughes egy csónakon ért a hajóhoz, amikor a legénység felszedte a horgonyt. – Értesítse a parti őrséget! – kiáltotta oda a csónakosnak, miközben felkapaszkodott a fedélzetre. Szerencséje volt, mert a matrózok figyelmét az indulással kapcsolatos teendők foglalták el. A víz már a kikötőben is nyugtalan volt, de az igazi hullámzás csak akkor kezdődött, amikor a hajó az Aranykapun keresztül kijutott a tengerre. Dübörgő vágtatással érkeztek a hullámok a messzeségből, a fehér tajték végigzúdult a fedélzeten, csaknem lehetetlen volt felállni. Hughes jóformán centiméterenként jutott előre a nedves fedélzeten, melyen szünet nélkül át- és átcsaptak a hullámok. A hajó vadul hánykolódott. Hughes minden percben attól tartott, hogy beleesik a tengerbe, mely sötétlő örvényben forrt körülötte. Fel akart egyenesedni, de egy újabb sós zuhatag ledöntötte a lábáról. A vízfüggönyön át látta a kormányost, amint teljes erejével ráfeküdt a kormányra. Hughes újra megpróbálkozott néhány lépéssel, de elbotlott egy elázott kötélcsomóban. Ebben a helyzetben látta meg egy kínai matróz. A kínai egy pillanatra megtorpant, de azután előrántotta széles kését és a detektívre rohant. Ezúttal csak a hajó ingadozása mentette meg a merész fiatalember életét. A kés félarasznyira az arcától a kötélcsomóba fúródott. A következő pillanatban Hughes ökle keményen csattant a matróz állán. A kínai elvágódott, a kés kiesett kezéből és métereket csúszott a nedves fedélzeten. Hughes egy felcsapó hullám eleven vízfüggönyén keresztül látta, hogy az egyik csapóajtó kinyílik és kínaiak másznak elő a fedélzetre. Nagy kínnal

felemelkedett és elvergődött a lépcsőhöz, mely a hajó mélyébe vezetett. Ezt az utat már ismerte, és úgy gondolta, hogy ez az egyetlen lehetőség a menekülésre. Már elérte a lépcsőt, amikor egy hordó mögül egy kínai emelkedett fel. Hughes látta a széles penge villanását. A kés felhasította a detektív kabátját. Lövéssel válaszolt. A kínai véres fejjel hanyatlott a fedélzetre. A detektív lerohant a lépcsőn, egyenesen a kapitány fülkéjébe. Felrántotta az ajtót. Lee kapitány éppen az iratait rendezgette, amikor a csapzott alak megjelent a küszöbön. – Hughes felügyelő! – mondta megdöbbenve. A fiatalember gyorsan behúzta az ajtót maga mögött, gondosan bezárta és a kulcsot zsebre vágta. – Mit jelent ez? – kérdezte Lee felhúzott szemöldökkel. – Azt, hogy pillanatnyilag biztonságban vagyok – válaszolta Hughes. – Az emberei halálra keresnek. Nyilván rossz néven veszik, hogy feljöttem a hajóra. – Nem gondolja, hogy az embereim itt is megtalálják? – Bezártam az ajtót. – Majd betörik. – Akkor egy halott kapitány társaságában fognak rám találni – mondta Hughes keményen. A két férfi farkasszemet nézett. Végre is Lee szólalt meg: – Mi haszna van, ha engem megöl? Sorsát mégsem kerülheti el. Hughes leült, de revolverét kezében tartotta. – Értsük meg egymást, Lee! Az egész parti őrség értesítést kapott. Ha a vihar elül, fél tucat motoros ered a hajó után.

– A Sárkányt nem könnyű utolérni! – Akkor hadihajók veszik majd űzőbe – mondta Hughes nyugodtan és cigarettára gyújtott. – Értse meg végre Lee, nincs menekvés. A kínai ferde szemében furcsa fény villant meg. – Hát jó, beszéljünk okosan. Mennyit kér? Hughes éppen válaszolni akart, amikor kopogtak az ajtón. A revolvercső egyenesen a kínai fejére irányult. – Mondja, hogy ne zavarják! Lee bólintott: – Rendben van. Úgyis beszélni szeretnék önnel. A kapitány parancsára azonnal elnémult a kopogás. A léptek eltávolodtak az ajtótól. – Nos, mennyi az ön ára? – kérdezte Lee és hanyagul megtömte pipáját ópiumgolyócskákkal, majd a pipát egy kis spirituszláng fölé tartotta. – Ópium? – kérdezte Hughes. Lee vigyorgott: – Csak a saját használatomra. Hughes felállt: – És ezek a papírok? A kapitány kövér keze a papírokra nehezedett: – Ezek privát feljegyzések… Levelek… Hughes kinyújtotta kezét: – Láthatnám azokat a leveleket?

A kapitány ijesztően elsápadt. – Szó sem lehet róla. – El a kezekkel! – mondta Hughes keményen és felemelte pisztolyát. Lee hátralépett és Hughes gyors mozdulattal elragadta a papírokat az asztalról. Csak egyetlen pillantást vetett rájuk és máris tisztán látta a helyzetet. – Eszerint a régi porcelángyárban van a titkos ópiumraktár? – kérdezte. – Ezt egyébként gondolhattam volna. Lee sárga arcáról hiányzott a mosoly, ferde szeme keskeny csíkká szűkült össze. – Beszéljünk okosan. Mennyit kér? – Semmit – mosolygott a detektív. – Ne fárassza magát, Lee! Engem nem lehet megvesztegetni! A kínai fejét csóválta: – Ezt senki sem állíthatja magáról. Olyasmit mutatok, amit eddig még sohasem látott. Felnyitott egy lakkozott ládikát, belenyúlt, majd hirtelen villámgyors mozdulattal egy kést hajított a felügyelőre. Hughes hirtelen elhajlással tért ki a veszedelmes fegyver elől és revolveréből láng csapott ki. Lee vérző kezéhez kapott, sárga arca elszíntelenedett. – Emberek! Törjétek be az ajtót! – rikácsolta magas fejhangján. – Csend legyen! – intette le Hughes és akaratlanul az ajtó felé fordult. Lee kihasználta ezt a pillanatot és gyűlölt ellenfelére vetette magát. A két férfi életrehalára birkózott… A hajó ingadozása már nem volt olyan erős, és így aránylag mindketten kifejthették teljes erejüket. Lee közben folyton segítségért kiáltozott és az eredmény hamarosan mutatkozott is: A bezárt ajtót kintről döngetni kezdték. Hughes egy erős, hatalmas, balkezes ütéssel leterítette ellenfelét és az ajtóhoz rohant. Gyors egymásutánban négy-öt lövést adott le, miközben revolverét az

ajtóhoz szorította. Kintről fájdalmas kiáltások hallatszottak és a dörömbölés megszűnt. A detektív azonban tisztában volt azzal, hogy az általános támadás még csak most kezdődik és ez ellen nem fog tudni eredményesen védekezni. A legválságosabb pillanatban azonban tompa ágyúdörgés hallatszott… Hughes nem akart hinni a füleinek, de a dörgés megismétlődött.

*

Tíz perccel később a Washington torpedóromboló egyvonalban haladt a menekülő kínai hajóval. – Tölts! – kiáltotta az első tiszt messze csengő hangon. A lövedék ércesen ütődött a závárzathoz és érces kattanás hallatszott, majd a félelmetes acélkúp eltűnt az ágyúban. – Öt méterrel a hajó orra elé célozni! – hangzott az újabb parancs. A lövés eldördült és az ágyúcsőből sárga láng csapott ki. A Sárkány orra előtt magasra csapott a víztölcsér. Izgalmas pillanatok következtek. A kínai hajó megállt és a romboló szorosan a hajó mellé került, majd acélhorgokban végződő kötélhágcsók repültek fel a fedélzetre. Két perc múlva a kínai hajó fedélzete megtelt kék ruhás matrózokkal. Hughes bevárta a kedvező pillanatot, és amikor már nem fenyegette veszély, felsietett a fedélzetre. Az amerikai matrózok kitörő örömmel fogadták. – A hajó visszafordul! – adta ki a felügyelő a rendelkezést a kormányosnak.

*

A titkos ópiumraktárt még aznap kirámolták a rendőrség emberei. Hughest pedig Nord, a friscói rendőrség mindenható főnöke meghívta vacsorára. Az őszülő, elegáns Nordot mindenki szerette a városban. Különösen a nők imádták. – Hallom, hogy valami csinos hölgyet találtál – mondta tréfásan a felügyelőnek. – Johnny Trevor húgát gondolja? A rendőrfőnök kissé meglepődött: – A csodából is megárt a sok. Már az magában véve is csoda volt, hogy ez a Trevor előkerült, de hogy csinos húga is legyen… – Nagyon csinos – mondta Hughes. A rendőrfőnök még egy darabig tréfálkozott, de azután hirtelen elkomolyodott: – Igazán nagy eredményeket ért el, kedves Hughes. De a koronát csak akkor tenné fel művére, ha ez a titokzatos mester is végre lakat alá kerülne. – Ez nekem is a legfőbb vágyam – mondta Hughes. – De ehhez időre van szükségem… Azt hiszem még néhány hét szükséges. Nord elkomorodott: – Bevallom őszintén, hogy gyorsabb eredményt vártam. Ön már túlságosan elkényeztetett, kedves barátom… Néhány nap alatt elintézte jóformán az egész ügyet: Lee fogságban van és ez a Parker is… A csempészek raktárát is megtaláltuk. Igazán már csak az hiányzik, hogy a vezért is lefüleljük. – Sajnos, néhány heti haladékhoz ragaszkodnom kell – mondta Hughes. – Parkert ugyanis csak ma viszik az Alcadazar-szigetre. A rendőrfőnök arcán meglátszott, hogy nem érti a dolgot.

IX. FEJEZET AZ ALCADAZAR-SZIGETEN

A matrózok felhúzták a horgonyt. A jelzőharang megszólalt, és a kis hajó megindult az Alcadazar-sziget felé. Sok más rabbal együtt Parker is ott kuporgott a félhomályos kabinban. Parker gyűlölettel gondolt Hughes felügyelőre, aki visszaküldte őt arra a szigetre, ahol élete legnyomorúságosabb éveit töltötte. Fogcsikorgatva nézte az ajtónál álló szuronyos őrt. A hajógép tompa dübörgéssel dolgozott és ez felingerelte. Átkozódva gondolt ügyetlenségére és megbilincselt keze ökölbe szorult, ha a kastélyban lejátszódott jelenetre gondolt, amikor is kiment a parkba, mikor a lövést meghallotta. Miért is ment ki?… Bár inkább azonnal elmenekült volna. Töprengéséből az egyik fogoly köhécselése riasztotta fel. Sorra vizsgálta társai arcát. Sok néger volt köztük; baromi külsejű fickók és sötét tekintetű bűnözők… A foglyok ütemesen lóbálták fejüket a hajó ingadozását követve. Parker borzadva nézte az elállatiasodott arcokat.

*

A kis hajó lehorgonyozott az öbölben. A matrózok lebocsátották a hajóhidat. Parker is megindult a többiekkel, de egy pillanatra megtorpant, amikor maga előtt látta a kopár szigetet, melynek emléke még álmaiba is elkísérte. A sziget közepét a hatalmas börtön foglalta el. Sötét ablakai úgy tátongtak, mint az üres szemgödrök. A roppant kapu fölé odaképzelhette volna valaki Dante mondását: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Parker dühösen felvetette fejét:

– Amíg élek, addig reménykedem – gondolta magában. Az út szürke, kopár sziklák között vezetett a komor épület felé. – Holnap már számot kapunk – mondta egy hatalmas termetű néger, aki Parker mellett ment. Parker megborzongott. Keserves emlékei olyan erővel rohanták meg, hogy a legszívesebben felordított volna. Egy utolsó pillantást vetett az ég sötét kárpitjára, azután belépett az óriás kapun.

*

Parker egy földszinti cellába került. Az ablakokat kétszeres rács borította, és az eléje szerelt fatábla felfogta a világosság nagy részét. Vigasztalan, nyomorúságos hely volt. Este egy öreg őr jelent meg a vasrudakból kovácsolt ajtó előtt és egy csajkát tolt be a cellába: – A vacsora. Parker undorodva nézte a bizonytalan színű folyadékot. – Más nincs? Az őr nevetett: – Azt gondolod, hogy a visszatérésed örömére talán lakomát rendezünk a tiszteletedre? A fogoly dühösen kiborította a csajka tartalmát és leheveredett. Az őr egykedvűen távozott. Parker álmatlanul forgolódott fekhelyén. A környező cellákból hangfoszlányok szűrődtek ki: sírás, káromkodás és imádkozás. Parker néma maradt, de gondolatai sebesen kergették egymást agyában. Mindig csak egy téma foglalkoztatta: a szökés!

– Akkor is kijutok innen, ha a tíz körmömmel kell kiásnom a falat – ismételte százszor is makacs dühvel.

*

Alcadazar szigetén örökös egyhangúságban teltek el a napok és az éjszakák. Parker még mindig a szökés gondolatával foglalkozott. A legfantasztikusabb terveket agyalta ki, hogy azután a következő pillanatban elvesse azokat. Az éjszaka sötétsége, a derengő hajnal és a kérlelhetetlen napsütés egyforma kínt jelentettek számára. Éjszaka meredten bámulta a börtön falát, reggel a kőbánya fehér szikláit kémlelte, és a déli pihenésnél a szöges drótokkal körülvett kikötőt nézte. Gondolatai mindig és örökké a szökés körül forogtak. Nem adta fel a reményt, pedig a menekülés szinte lehetetlennek látszott. Testileg sokat szenvedett. Homlokán mélyebbek lettek a ráncok és a haja őszülni kezdett. Éjszaka érezte leginkább a szabadság hiányát. Ilyenkor elcsendesedett a roppant börtön, csak az őrök léptei koppantak a folyosón. A léptek pontosan egyformák voltak, ugyanazon időpontban ismétlődtek, mint az óraketyegés… Eltávolodtak a cella ajtajától, majd ismét közeledtek. Így ment egész éjszaka… Parker sokat gondolt a mesterre, a titokzatos álarcosra, akinek szolgálatában állott az utóbbi időben. Az álarcos megígérte neki, hogy bármikor a segítségére lesz, ha bajba kerül… Hazudott volna?… Eddig semmi sem történt, és Parker már-már kezdte teljesen elveszíteni a reményét. Ilyenkor arra gondolt, hogy részletes vallomással könnyít a sorsán. Nagyon jól tudta, hogy az álarcos esetleges elfogása eseten a rendőrség nem lenne hálátlan. De azzal is tisztában volt, hogy a szabadságát akkor sem kaphatja vissza. Az egyetlen, amit várhatott, egy jobb cella lett volna és esetleg ehetőbb koszt. Parker úgy gondolta, hogy ez kis ár volna a nagy titokért, és éppen ezért makacsul tovább reménykedett. Néha annyira beleélte magát a szabadság gondolalába, hogy alig tudott uralkodni

magán. Százszor is elképzelte, hogy milyen válogatott kínzásokkal fogja Hughest halálra gyötörni. A bosszú és szabadság gondolata teljesen egyet jelentett számára. Egy este egy rozsdás szeget talált a folyosón. Elrejtette és azután egész éjszaka dolgozott, hogy az ablak vasrácsait kimozdíthassa a helyükből. Egyetlen vasrudat sem tudott meglazítani. Reggel az őrök elszedték tőle a szöget és az arcába nevettek. Nem is kapott büntetést, mert szökési kísérletét mindenki nevetségesnek tartotta. A kudarc néhány napra letörte a foglyot, de azután ismét a szabadulási tervekkel foglalkozott.

*

Egy viharos este megtörtént a csoda. Az őr hirtelen megállt a cella ajtaja előtt és egy csomagot tolt be a vasrudak között. – Gyorsan öltözzön fel! – suttogta. Parker megremegett, amikor a csomagot kibontotta. Szabályos egyenruha volt benne, mint amilyent az őrök viselnek. – A mester küldte? – Ő – suttogta az őr. – Öltözzön fel gyorsan. Néhány perc múlva visszajövök. Parker lázasan öltözni kezdett, letépte magáról a csíkos fegyencruhát és felvette a kék egyenruhát. Alig készült el munkájával, az őr ismét felbukkant. – A terv sikere attól függ, hogy betartja-e pontosan az utasításaimat. Ha nem, mindketten elvesztünk! Kulcs csikordult a zárban, és a vasrudakból kovácsolt ajtó nesztelenül kinyílt. Parker kilépett a folyosóra. – Gyorsan – sürgette az őr. – Jöjjön utánam!

Szerencsésen elértek a lépcsőhöz, mely a tágas előcsarnokba vezetett. A kapunál két szuronyos őrszem állott. Parker megmentője a sapkájához emelte a kezét. – A parancsnoki épületbe megyünk. Az egyik őrszem végignézett Parkeren. – És ez a fickó? – Új ember, tegnap jött. Odaát osztották be szolgálatra és tévedésből került ide. Az öreg haragudni fog, ha megtudja, hogy a parancsnoksági épület előtt nem őrködtek ma éjszaka. – Akkor csak menjetek gyorsan! – nevetett az őrszem és kinyitotta a kaput. Parker élvezettel szívta magába a friss levegőt. Szabad volt, legalábbis pillanatnyilag. Még nem volt ideje megnézni megmentője arcát, mindössze azt látta, hogy szakáll takarta el arca nagy részét. – Siessünk a tengerparthoz! – sürgette Parkért megmentője. A bíztatásra nem volt szükség. A menekülő fegyenc ugyancsak szaporán szedte a lábait. Egyre közelebbről hallatszott a tenger zúgása. Valósággal vihar volt. A hullámok bőszülten ostromolták a partot. A szél zúgásán keresztül most egy hosszan elnyújtott hang hallatszott. – A sziréna! – kiáltott fel Parker társa. – Felfedezték a szökést. Siessünk! Parker lábbal még csak győzte az iramot, de tüdővel nem. Szaporán szedte a lélegzetét, lihegve megállt. A part sziklái között kitűnő búvóhelyek kínálkoztak. Parker nagy hajlandóságot érzett, hogy néhány percre megpihenjen, társa azonban nem hagyta nyugodni. – Siessünk, mert minden pillanatban a nyakunkon lehetnek! Távolról elmosódott kutyaugatás hallatszott. – A vérebek! – cikázott át Parker agyán a szörnyű gondolat, és megfeszített erővel rohant tovább. Időközben a szirénabúgás is megismétlődött. A makacs, elnyújtott hang úgy csengett a menekülő fülébe, mint a végítélet harsonája. A rémülettől félőrülten rohant tovább. Társa könnyedén bírta az iramot.

Egyszerre megpillantották a parti őrség fehér motoros bárkáját. Parker riadtan megállt, de kísérője megragadta karját: – Most senki nincs a bárkán. Az egyetlen menekülési lehetőség, ha feljutunk a fedélzetre. Parker már nem tudott gondolkozni sem, és vakon követte az egyenruhás férfit. Begázoltak a sekély vízbe. Parker kétszer is térdre esett, de végül mégis csak elért a bárkához és felkapaszkodott a fedélzetre. – Húzza fel a horgonyt! – kiáltott az egyenruhás férfi és ő maga a kormányhoz ült. Egy pillantást vetett a benzintartályra, azután megindította a motort. A bárka orra felágaskodott és szembefordult a hullámokkal. A megtörő hullámok fehéren záporoztak a fedélzetre. Az éjszaka sötét falként állta útjukat, de az egyenruhás férfi bámulatosan ismerte a terepet, mert egy pillanatra sem csökkentette az iramot. – Félóra múlva Friscóban vagyunk – mondta vibráló hangon. Parker aggodalmaskodva pillantott hátra, de a parton semmi sem mutatkozott, csak a sziréna búgott makacsul és vészjóslóan. – Nyugodt lehet, senki sem követhet bennünket – szólalt meg a kormánynál ülő férfi.

*

A vihar teljesen elcsendesedett, amikor a bárka a friscói öböl egyik elhagyott helyén partot ért. Az egyenruhás férfi sietve kiszállt és kezét nyújtotta a fegyencnek. Parker nehézkesen felkapaszkodott a magas partra. Idegei teljesen felmondták a szolgálatot, alig bírt a lábán állni. Az egyenruhás férfi kutató pillantással nézett végig a rakodóparton, azután megindult az alacsony raktárépületek felé. Parker gépiesen követte. Két raktárépület között átmásztak a kerítésen. Parker fellélegzett; most először érezte

igazán, hogy szabad. – A mesterhez kell mennünk – mondta az egyenruhás férfi, bizonytalan hangon. – De vajon hol találjuk meg? – Nem hagyta meg, hogy hol keressük? – kérdezte a fegyenc csodálkozva. A másik fejét rázta. – Sajnos nem! A megbízatást az ön megmentésére az egyik matrózkocsmában adta nekem. – A lakásán biztosan megtalálhatjuk – mondta Parker élénken. – Tudja az utcát és a házszámot? – Természetesen – válaszolta a fegyenc némi elégtétellel. – Nem egyszer voltam nála a városi lakásán. – Akkor a legokosabb, ha most azonnal felkeressük – jegyezte meg az egyenruhás férfi. – Kár volna reggelig várni. Majd csak szerzünk egy autót. Sietve mentek tovább. Ha Parker néha hátrafordult volna, akkor láthatta volna, hogy a sötétben néhány árnyék követte őket, szorosan a falhoz lapulva. Néhány perc múlva megpillantottak egy taxit. Az egyenruhás férfi intett a sofőrnek és a kocsi közvetlenül mellettük állt meg az úttesten. Parker bemondta a címet, azután mindketten beszálltak a kocsiba. Az autó azonnal elindult. A fegyenc elégedetten dőlt hátra az ülésen. – Őszintén szólva, már-már kételkedtem abban, hogy a mester megsegít – vallotta be Parker. – A segítség az utolsó pillanatban jött. Teljesen kész voltam az idegeimmel. – Remélem, most meg van elégedve? – kérdezte a másik csendesen. – Meghiszem azt – nevetett Parker. – Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész világon, akinek sikerült másodszor is elszökni az Alcadazar-szigetről.

Ilyesmire talán nincs is példa az alvilág krónikájában. Szeretném, ha részletesen elmondaná az egész tervet, amelynek a menekülésemet köszönhetem. – A részletekre majd rátérünk – mondta az autó másik utasa. – Most elégedjék meg azzal, hogy pillanatnyilag szabad. Parker megrezzent. – Pillanatnyilag? Hogy érti ezt? A másik nevetett: – Rosszul fejeztem ki magam, ennyi az egész. Remélem, szerencsésen eljutunk a mesterhez. Nála már biztonságban leszünk. – Ez igaz – mondta Parker. – Az egész Unió rendőrsége bottal ütheti a nyomomat, ha egyszer nála vagyunk. A taxi a friscói villanegyed felé robogott. Távolról időnként egy-egy reflektorfény villant meg. Az autót követték.

X. FEJEZET SZEMTŐL SZEMBE AZ ÁLARCOSSAL

Greehorn, a friscói rendőrség főfelügyelője éppen a harmadik feketéjét itta, amikor csengettek. A cselédség már régen lefeküdt és így ő maga ment ajtót nyitni. Nem akart hinni a szemének, amikor a küszöbön álló férfit megpillantotta: – Parker! – mondta rekedten. – Hogy kerülsz ide? – Szükség volt egy vezetőre – csendült meg a félhomályban egy szenvtelen hang –, és ezért kénytelen voltam Parkert megszöktetni az Alcadazar-szigetről. A kockázatos vállalkozás megérte a fáradtságot. Parker jó vezetőnek bizonyult. Nem gondolja „Mester”? A főfelügyelő arca eltorzult, mintha korbácsütés érte volna. – Hughes! – mondta rekedten. Az egyenruhás férfi kezében egy nehéz szolgálati revolver csillant meg. Parker, aki riadtan fordult hátra, most egyszerre felismerte a detektívet pompás maszkja ellenére is. Későn átkozta hiszékenységét, és tehetetlen dühében fogát csikorgatta. – Előre! Mindketten a szobába! – vezényelte Hughes és a nehéz fegyver egy milliméternyit sem mozdult a kezében. A két férfi behátrált a szobába. Hughes fürkésző tekintete gyorsan végigsiklott a tágas helyiségen. A szobákat körös-körül könyvespolcok borították. A terjedelmes empire-korabeli íróasztalon papírcsomók hevertek. Két nehéz karosszék és egy alacsony asztalka egészítették ki a helyiség berendezését. A tükörsima padlót nehéz perzsaszőnyegek fedték. A helyiségből egy díszes falépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső vége elveszett a homályban, ahová az asztali lámpa fénye már nem ért el. Hughes elismerően bólintott:

– Régóta gyanakodtam önre, Greehorn. Kollégáim többször említették, hogy milyen fejedelmi villában lakik. Egy rendőrtisztviselőnek nem telik ilyesmire a fizetéséből. – Nincs ellenem semmi bizonyíték – csattant fel a felügyelő. – Jelenteni fogom a rendőrfőnöknek ezt a példátlan inzultust. Hughes mosolygott: – Kár ilyen nagy hangon beszélni. A bizonyítékok most már megdönthetetlenek. A házkutatás pedig megerősíti majd, hogy ön valóban azonos a régen keresett mesterrel. Greehorn ijesztően elsápadt, de még mindig nem adta fel a harcot: – Figyelmeztetem, hogy ostobaságot csinál. Végzetes félreértésről van szó. Ne legyen makacs, tegye el azt a revolvert és beszélgessünk nyugodtan. Hughes hidegen mosolygott: – Ostoba vadász az, aki az oroszlán barlangjában leteszi a fegyvert. Nem szeretném, ha a nekrológomban megemlítenék majd az újságok, hogy hasonló hibát követtem el. Azt hiszi, nem tudom, hogy első dolga volna előrántani egy revolvert az íróasztalából? És nézze meg ezt a tiszteletreméltó urat maga mellett. Csak az alkalomra vár, hogy felkaphasson egy karosszéket, vagy más hasonló nehéz tárgyat, ami alkalmas arra, hogy beverje vele az ember koponyáját. – Megfojtom, ha a kezembe kerül – mondta a fegyenc gyűlölködő hangon. – Üljenek le oda! – csattant fel Hughes hangja hirtelen keményen és a karosszékre mutatott. Greehorn alattomos pillantást vetett kollégájára, de kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. – Legyen esze, Hughes. Tízezer dollárt fizetek, ha futni hagy. Nem, húszezret, és ugyanannyit kap még, ha biztonságban leszek. – Csábító szirénahangok – gúnyolódott a felügyelő és tekintetét egy pillanatra sem vette le róluk.

Pedig jó lett volna, ha a lépcsőre is vet egy tekintetet, mert ott egy árnyék jelent meg: a kínai hóhér volt. Az óriás egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet. A lépcsőn aligha jutott volna le elevenen, mert Hughes feltétlenül meghallotta volna a lépteit. Egyetlen lehetőség kínálkozott és az óriás ezt választotta: teljes hosszában ráfeküdt a korlátra és lecsúszott. Hughes csak akkor eszmélt a veszedelemre, amikor az óriás már a nyakában volt. Elsütötte ugyan a pisztolyát, de golyója cél tévesztett. A következő pillanatban acélos ujjak ragadták meg a csuklóját. Parker is a kínai segítségére sietett és hátulról ragadta meg a fiatal detektívet. Hughes még így is küzdött, de hiába, mert a túlerő hamarosan legyűrte. Fél perc múlva már a padlón feküdt. Greehorn gyorsan levágta az egyik függönyzsinórt és odadobta embereinek. – Kötözzétek meg a fickót! A két férfi nekiesett a detektívnek, és úgy megkötözték, hogy mozdulni sem tudott. Greehorn elégedetten nevetett. – Most már nyugodtan beszélgethetünk. Erre a fordulatra ugye nem számított, kedves kollégám? A kínai óriás arcán diadalittas mosolygás jelent meg és Parker is megkönnyebbülve lélegzett fel. Hughes nyugodtan nézett farkasszemet a félelmetes házigazdával. – Ha feltett szándéka, hogy meggyilkoljon, akkor ne húzza az időt. Greehorn elhúzta a száját: – Milyen csúnya szavak… Ki beszélt itt gyilkosságról?… Önt holnap, vagy néhány nap múlva megtalálják a kikötőben… Véletlen szerencsétlenség – fogják majd mondani a rendőrségen… De mielőtt durvább eszközökhöz nyúlnék, néhány kérdésem volna: hogy jutott az eszébe gyanakodni? – Ez maradjon egyelőre az én titkom – válaszolta Hughes. – Magával akarja vinni a másvilágra? – kérdezte a házigazda gúnyosan. – Ne felejtse el, hogy kínzással sok mindent megtudhat az ember. Kínai barátunk nagy

mester az ilyesmiben. Az óriás vigyorogva bólogatott, míg Parker sötét tekintettel menegette a foglyot. – Ne csináljunk nagy komédiát – mondta rekedten. – Végezzünk a fickóval azonnal! Nincs addig nyugtom, amíg életben van. – Ne siessük el a dolgot – szólalt meg Greehorn. – Van egy-két kérdés, amire okvetlenül választ kell kapnom. A rendőrségen tudnak valamit a velem kapcsolatos gyanújáról? Feleljen, ha kedves az élete! – Az életemet már úgyis eljátszottam – mondta Hughes nyugodtan –, és nem látom be, hogy miért feleljek erre a kérdésre. Greehorn körülnézett. Pillantása a kandallón pihent meg. Felkapta a piszkavasat és a pattogó fahasábok közé dugta. – Igazán sajnálom, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnom – mondta szinte bocsánatkérő hangon. – De okvetlenül tudnom kell az igazságot. Szeretnék még néhány évig San Franciscóban maradni, de ez csak úgy lehetséges, ha a rendőrségen nem gyanakszanak rám. Nos, közölte mással is a gyanúját? Még egyszer felszólítom, hogy beszéljen! Hughes szinte hipnotizálva meredt a piszkavasra, melynek vége kezdett áttüzesedni, de makacsul hallgatott. Greehorn kiemelte a vasat a tűzből és nagyot sóhajtott. – Látott már megégetett embert? Én láttam egyszer a kínai negyedben, szörnyű volt! Olyan emberről is tudok, akinek a szemét égették ki. – És olyan embert nem látott, aki villamosszékben fejezte be életét? – kérdezte Hughes. – Mert esküszöm, hogy oda fog kerülni! – Ha elfognak! – nevetett a házigazda. – De ott még nem tartunk! Jelenleg én vagyok az úr. Az izzó vas közel ért Hughes arcához. Greehorn áldozata fölé hajolt: – Lássa be, hogy tehetetlen és a hatalmamban van.

– Azért, mert a karjaim meg vannak kötözve? – kérdezte Hughes és felnézett ellenfele arcába. – Ne felejtse el, hogy az én erőm nem a karjaimban rejlik. – Hanem? – A rendőreimben! Greehorn gonoszul mosolygott: – És hol vannak az ön rendőrei? – Itt! Ebben a szobában! – vágta ki Hughes diadalmasan. Greehorn riadtan fordult hátra. A függöny megbillent és két revolvercső meredt a szobában levőkre. A rendőrök olyan nesztelenül nyitották ki az ablakot, hogy csak Hughes gyakorlott füle hallotta a zörejt. A kínai óriás vad diadalordítással vetette magát új ellenségeire, de két revolvergolyótól találva a padlóra zuhant. Parker felkapott egy nehéz karosszéket, de őt is hasonló sors érte… Greehorn az egyetlen lehetőséget választotta: az íróasztalhoz ugrott és leütötte a lámpát. A szobára sötétség borult. A házigazda előnyben volt, mert ismerte a terepet, és a sötétben is tudott tájékozódni. Hughes hallotta a lépteit, amint felrohant a lépcsőn. – Utána! – kiáltotta. Egy-két perc múlva kigyulladt a nagy csillár. A szoba megtelt egyenruhás rendőrökkel. Egy részük azonnal a menekülő üldözésére indult, míg a többiek az őrmester vezetésével ott maradtak. Az őrmester megőrölte verejtékező homlokát: – Életem legkellemetlenebb perceit éltem át. Mondhatom, alaposan kimelegedtem. – Hát még én – nevetett Hughes, amikor látta, hogy az egyik rendőr felveszi a füstölgő piszkavasat. A fiatal detektív alig szabadult ki kötelékeiből, máris átvette a nyomozás vezetését. A kínai óriáson már nem lehetett segíteni, mindkét golyó halálos volt.

Parker élt még néhány percig és a rendőrök karjaiban halt meg, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. A házigazda, a hírhedt mester azonban nyomtalanul eltűnt. A rendőrök átkutatták az egész házat, de nem tudtak a nyomára akadni.

XI. FEJEZET EGY VAKMERŐ TAGADÁS

Három nappal később Nord rendőrfőnök, Hughes felügyelő és Evelyn az egyik legelegánsabb kávéházban beszélgettek. A kávéház óriási ablakain keresztül látni lehetett a pompás luxusautókat, amint csaknem zajtalanul siklottak el az úttesten. A forgalom a délutáni órákban nagy volt, és az esti órákban csak növekedett. – Mondja el részletesen a történteket, kedves Hughes! – fordult a rendőrfőnök a fiatalemberhez. – Mikor kezdett először gyanakodni Greehornra? – Aznap, amikor Andrewst meggyilkolták – válaszolta a detektív. – Nem volt kétséges, hogy a szerencsétlent egy mérgezett tüske ölte meg, melyet egy fúvócsőből röpítettek ki az áldozatra. Megállapítottam, hogy Greehorn hivatali szobájában nem fordult meg idegen, és így kézenfekvő volt a dolog, hogy csak ő lehet a gyilkos. A házkutatás, melyet tegnap tartottunk az elmenekült gonosztevő lakásán, csak mindenben megerősítette gyanúmat. Két olyan cigarettát is találtunk, amelyek kitűnően alkalmasak fúvócsöveknek. Greehorn többször járt Brazíliában, és valószínűleg ott sajátította el a fúvóeső használatát. A mérgezett tüskét alkalmasint egy indiántól kapta és gondosan megőrizte későbbi céljaira. Én már az első pillanatban sejtettem, hogy a szerencsétlen Andrews egészen különös módon halt meg Greehorn valóban egészen zseniális trükkel élt, amikor a halott detektív nyakába szúrta a tüskét. – Ezt nem egészen értem – vetette közbe Nord. – Miért volt szükség erre? – Mert Andrews háttal ült az ajtónak – válaszolta Hughes – és a gyilkos azt a látszatot akarta kelteni, mintha a tüskét az ajtó felöl röpítették volna áldozatára. Holott az igazság az volt, hogy a tüske a szerencsétlen fiatalember arcába fúródott. Ez természetes, hiszen szemközt ült a gyilkossal. A szerencsétlen persze, nem sejtette, hogy mi vár rá, amikor Greehorn a szipkát a szájához emelte. – Példátlan gazember! – fakadt ki Nord.

Hughes bólintott: – Egész pályám alatt nem találkoztam hasonló elvetemült gyilkossal. Nyugodtan és szemrebbenés nélkül ölt, ha érdekei úgy kívánták. A lakásán talált iratokból kitűnik, hogy hosszú évek óta ő volt a feje a friscói ópiumcsempészetnek. Lee kapitány és a kínai óriás csak eszközei voltak, éppen úgy, mint Parker. – A szökött fegyenc? – kérdezte Evelyn. – Igen. Parker azon ritka emberek közé tartozott, akinek sikerült megszöknie az Alcadazar szigetéről. Először a saját leleményességével került ki a börtön falai közül, másodszor az én segítségemmel. Nem volt könnyű a gyanakvó gazembert becsapni, de úgy állítottam be a dolgot, mintha a mester megbízásából szöktettem volna meg. Bizonyítékra volt szükségem és ezért úgy irányítottam mindent, hogy Parker maga vezetett el Greehorn lakásába. Embereim nyomon követték az autónkat, és éppen idejében érkeztek a helyszínre. – Az utolsó pillanatban – mondta Evelyn szemrehányó pillantással. − Ilyen veszélynek nem kellett volna kitenni magad! A fiatal detektív megszorította a lány kezét. – A mi mesterségünk nem ismeri a veszélyt. Kockázat nélkül nincs siker. – Csak azt az átkozott Greehornt is elcsíptük volna – mondta a rendőrfőnök bosszúsan. – Mondhatom ügyesen elrejtőzött. Embereim tűvé tették utána az egész várost, de nem akadtak nyomára. A rendőrfőnök aligha sejtette, hogy a gonosztevő, akit San Francisco egész rendőr-legénysége üldözött, mindössze néhány méternyire volt tőle ebben a pillanatban. Hughes vette észre a gyűlölt ellenséget egy ócska Ford kocsiban. Greehorn hirtelen fékezett, és a kormány mellől egy fűrészelt csövű gépfegyver csöve bukkant ki. – Gyorsan a padlóra! – kiáltotta Hughes és magával rántotta a lányt. Nord is éppen idejében hasalt le, mert a következő pillanatban a golyók szétzúzták a hatalmas üvegtáblát, és jégesőként kopogtak a kávéház faburkolatán.

A támadás mindössze fél percig tartott, és mire a megriadt vendégek magukhoz tértek, a fekete autó már régen elrobogott. Hughes rohant ki elsőnek az utcára, de a kocsit már nem látta. Aznap este egész San Francisco rendőrsége egy fekete Ford kocsit keresett, de a kutatás eredménytelenül végződött.

XII. FEJEZET A MESTER UTOLSÓ KÁRTYÁJA

Evelyn boldogan gondolt a másnapi esküvőre. Utolsó éjszakáját töltötte a szállodában. Az éjjeliszekrényen álló lámpa fényköre csak a nyitott könyvet világította meg. A szoba fehér bútorai és a fehér csipkefüggönyök összeolvadtak a homályban. Az ablakon csak tompán szűrődött be a Nob Hill moraja. Az erős szél megzörgette az ablaktáblákat, és hirtelen meglobogtatta a fehér függönyt. A lámpa bágyadtan hunyorgatott, mintha minden pillanatban ki akarna aludni. A betűk mindinkább elmosódtak a lány szeme előtt, de aludni mégsem tudott. Furcsa borzongást érzett, anélkül, hogy ennek okát tudta volna adni. Az óra egyhangú ketyegése éppen úgy idegesítette, mint a szél panaszos zúgása és az elektromos autókürtök bugása. Hirtelen felriadt… Mintha halk, óvatos léptek közeledtek volna az ajtó felől. Feszülten figyelt… Nem tudta biztosan, hogy bezárta-e az ajtót… Ez a gondolat nem hagyta nyugodni… Kiugrott az ágyból és az ajtóhoz szaladt. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor megbizonyosodott róla, hogy bezárta az ajtót és a kulcsot másodszor is megfordította a zárban. Nyugalma azonban nem tartott sokáig. A legcsekélyebb neszre is felriadt. A lámpát nem merte eloltani, egyszerre irtózott a sötétségtől. Újra olvasni kezdett… Egyszerre halk zörgést hallott… Úgy vélte, hogy az ablakon zörget valaki… Felugrott és kibámult a sötétbe… Most már igazán félt… Elhatározta, hogy telefonál a vőlegényének. Már megindult a telefon felé, amikor halk nyikorgást hallott. Rémülten meredt az ajtóra. A kilincs lassan lenyomódott. Az ijedtség egy pillanatra megbénította, de azután hirtelen felkapta a kagylót és sietve tárcsázni kezdett. Örökkévalóságnak tűnt, amíg a vonal másik végén Hughes felvette a kagylót. – Darling, te vagy…? – Evelyn hangja remegett az izgalomtól. – Félek… Valaki be akart jönni a szobámba… Kérlek, gyere azonnal… Én…

Elakadt… A kulcs halk koppanással esett a padlóra és az ajtó a következő pillanatban sarkig feltárult. A küszöbön egy magas termetű férfi állt; bő, fekete raglánban, és fején nagy, fekete kalappal. A leírások alapján Evelyn azonnal felismerte a hírhedt mestert, Felsikoltott és a kagylót kiejtette kezéből. – Maradjon csendben! – mondta a férfi halkan, de erélyesen és pisztolya csövét a megrettent lányra irányította. – Ha egyetlen szót szól, lelövöm. Nincs okom tréfálni. Vegye a kabátját és jöjjön velem. Egy kis autókirándulásra megyünk. Siessen! Evelyn reszketve engedelmeskedett. Felvette a kabátját és tétova lépést tett az ajtó felé. Greehorn vad indulattal ragadta meg a lány karját: – Egy hangot se a lépcsőn, mert lelövöm! Hallgatagon mentek le a lépcsőn. A portás elképedve bámult utánuk, amikor kiléptek a forgóajtón. A lány olyan természetellenes merevséggel ment a hallgatag férfi mellett, mintha nem is volna teljesen magánál. Az öreg ember, akinek már rossz tapasztalatai voltak éppen Evelyn személyével kapcsolatban, azonnal feltárcsázta a rendőrséget. A szerencsés véletlen úgy hozta magával, hogy Trevor felügyelő volt az ügyeletes tiszt a rendőrségen. A portás néhány szóval beszámolt a történtekről és közölte azt a gyanúját, hogy Trevor kisasszony akarata ellenére hagyta el a szállót. Nem kapott választ, a túlsó oldalon hirtelen letették a kagylót.

*

Még nem telt el öt perc, amikor Hughes taxija megállt a szálló előtt. Az öreg portás a kapuban várta több ijedt szolgával és takarítónővel. – Hol van Trevor kisasszony? – ez volt Hughes első kérdése.

Az öreg elmondta, hogy Miss Trevor egy ismeretlen férfi társaságában távozott az épületből. – Miért nem akadályozta meg? – kérdezte Hughes dühösen. A portás fejét csóválta: – Családos ember vagyok. Egyszer már megkaptam a magamét, amikor a kisasszony ügyébe avatkoztam. Hughes elfehéredett felindulásában, de türtőztette magát: – Gyalog mentek, vagy kocsiba szálltak? – Autóba szálltak. A számot nem tudtam leolvasni. Hirtelen kialudt… – Milyen kocsi volt? – Azt hiszem Ford – válaszolta az öreg megremegő hangon. Hughes nehezen lélegzett. A Ford kocsi, amelyet egész San Franciscóban hajszoltak, bemerészkedett a városba. Minden megdöbbenése mellett is csodálta a gonosztevő vakmerőségét. Intett a sofőrnek: – A legközelebbi rendőr-őrszemig megyünk. Éppen be akart szállni, amikor erős zúgással egy rendőrségi autó kanyarodott a hotel elé. Hughes feltépte a kocsi ajtaját és megpillantotta Trevor halvány arcát: – A legközelebbi őrszemig! – kiáltott oda a sofőrnek és beszállt a kocsiba. Tíz perc múlva egybehangzó jelentések alapján a rendőrségi autó a San Pablo Ridge felé vezető úton robogott.

*

Greehorn mélyen a kormány fölé hajolt, de fél szemével a lányt figyelte.

– Ha eszébe jutna kiugrani, akkor azonnal megállítom az autót. Ne felejtse el, hogy revolverem van, és a sötétben is megtanultam célozni. – Mit akar tőlem? – kérdezte a lány halkan. – Ha romantikus hajlamú volnék, akkor azt mondanám, hogy magát – válaszolta a férfi. – De miután reálisan gondolkozom, csak a pénzét akarom. Maga gazdag lány, Friscóban nagy bankbetétjei vannak. – Honnan tudja? – Sok mindent megtudok – válaszolta a férfi gonosz nevetéssel. – Nem hiába voltam tíz évig rendőrtisztviselő. Hughes mesterkedése folytán kissé túlzott gyorsasággal kellett otthagyom a rendőrséget, és így a vagyonomat nem vihettem magammal a városból. Ezért kárpótlás jár nekem. – Őrült – gondolta a lány magában és megborzongott. A férfi egy pillantást vetett a kormány fölé szerelt tükörbe, az út sötét volt ugyan mögöttük, de igen távol mintha felvillant volna időnként egy reflektor fénye… Talán üldözik?… Erősen megnyomta a pedált, és még jobban a kormány fölé hajolt. A hatalmas kocsi egyre növekvő gyorsasággal szelte a kilométereket. Az út mellett sorakozó fák látszólag tömör fallá sűrűsödtek az eszeveszett rohanásban, és a tépett ködfoszlányok egyetlen végtelen szürkeségben egyesültek. A sebességmérő ijesztően ugrált: – 120. – 130. − 130 kilométer − olvasta le a lány az órát megdöbbenve. A kilométereket jelző kövek óriási fogakként villoglak a sötétben, és ijesztő gyorsasággal váltogatták egymást. Greehorn még a kanyarodóknál is alig lassított. Egy parasztszekér mellett suhantak el… – Segítség! – kiáltotta a lány, akiben most visszavonhatatlanul felébredt az ellenkezés. – Segítség! Greehorn hirtelen fékezett, és a következő pillanatban egy kendőt dobott a lány

arcára. Evelyn először érezte életében a kloroform fojtogató szagát. Zihálva kapkodott levegő után, de a kendőt már nem tudta letépni az arcáról. Minden elsötétedett körülötte, és úgy érezte, hogy menthetetlenül zuhan lefelé… A parasztszekér lovai felágaskodtak, amikor a hatalmas rendőrségi autó hirtelen megállt mellette. A sofőr oly hirtelen fékezett, a gumik élesen felsírtak. Hughes kihajolt az autóból: – Nem láttak egy Ford kocsit? – Tíz perce ment erre – hangzott a válasz. – Egy hölgy segítségért kiáltott. Tisztán hallottuk. Hughes olyan erővel szorította meg az ablaküveget, hogy a kézfeje teljesen elfehéredett. – Tovább! – kiáltotta a sofőrnek. A hatalmas kocsi ugrásszerűen indult meg. Negyedórai eszeveszett száguldás után már a San Pabló-i erdőségben jártak. Hármas keresztúthoz érkeztek. A sofőr fékezett, Hughes kiszállt a kocsiból és fürkésző tekintete azonnal felfedezte a bokrok sűrűjében a fekete Fordot. Odaugrott és feltépte a kocsi ajtaját. Üres volt… – Gyalogosan mentek tovább – mondta Trevor. – Attól tartok, hogy az erdőben aligha találjuk meg őket, amíg világos nem lesz… – Mégis megkíséreljük – mondta Hughes elszántan, és lámpásával megvilágította a puha földet. Néhány percnyi keresés után felfedezte Greehorn és a lány lábnyomait.

XIII. FEJEZET A MÉRGEZETT TÖVISEK KUNYHÓJA

Evelyn hangosan felnyögött. Elviselhetetlen lidércnyomás nehezedett mellére. Fantasztikus alakok derengtek át eltompult öntudatán, hasonlók az ópiumszívók vízióihoz: sárga kínai arcok, különös fák és virágok. A képzeletbeli táj lassanként elsötétedett. Magához tért… Egy alacsony heverőn feküdt. Felült és körülnézett. Alacsony szobában találta magát, melynek nem volt ablaka, csak egy szabálytalan alakú tetőnyílása. Evelyn felállt és az ajtó felé igyekezett. Alig tett azonban néhány lépést, máris szédülni kezdett. A falhoz támaszkodott és kezét a homlokára szorította. A szemközti falra erősített tükörből halvány női arc nézett rá. Alig ismert magára: szeme alatt fekete karikák sötétlettek. Megpróbálta rendezni gondolatait. Halántéka fájdalmasan lüktetett. Hirtelen közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Kulcs csikordult a zárban. A súlyos ajtó panaszos nyikorgással tárult fel, és Greehorn lépett be a szobába egy furcsa, merev arcú férfi társaságában. A lány ijedten húzódott a falhoz. – Ne féljen semmit – nevetett a férfi. – Ha okosan viselkedik, nem lesz bántódása. Engedje meg, hogy bemutassam hű szolgámat. Indián. Brazíliából hoztam magammal. Ez a kis viskó és ő maradtak meg egész vagyonomból. Kevés ilyen szolga van. A tűzbe menne értem. Evelyn tekintete az indián övére tévedt, melyből egy hosszú cső állt ki rézsútosan. Greehorn elfogta a lány pillantását. – Fúvócső – mondta magyarázó hangon. – A derék Ming ugyanis konzervatív természetű, és inkább bízik a mérgezett tüskéiben, mint a golyókban. Talán igaza van… Mindenesetre mesterien kezeli a fegyverét.

– Látom, hogy jó tanítómestere van – mondta Evelyn elszántan. A férfi arca elsötétedett egy pillanatra. – Nem szeretem az ilyen hangot! Ming lesz az őrzője, ha én nem leszek itt. Ne próbálja megvesztegetni, mert nem érne vele célt. De most beszéljünk az üzleti ügyünkről! Magának 50 ezer dollár betétje van. Pontosan ennyi pénz kell nekem, hogy Dél-Amerikába menjek. Egy levelet fog írni a bátyjának, melyben kifejti, hogy az életét veszély fenyegeti, ha nem kapom meg a pénzt. A levelet már megírtam, csak alá kell írnia. Evelyn keresztbe fonta karjait: – Nem írok alá semmit! Greehorn vállat vont: – Nem szívesen alkalmazok kényszert, de ha erre sor kerül, akkor nem válogatok a módszerekben. A levelet alá fogja írni, mert így akarom! – És ha nem írom alá, akkor mi lesz? – Nem szívesen gondolok erre az eshetőségre – mondta a férfi szenvtelen hangon. – A maga érdekében kívánom, hogy megkapjam a pénzt. Miért sápad el?… Ismétlem, nem fenyegeti semmi veszedelem, ha aláírja a levelet. Ne okoskodjék… Itt a töltőtollam. Ne felejtse el, hogy Mind rajong a fehér hölgyekért. – Gyalázatos! – sziszegte a lány. – Adja ide a tollat. – Parancsoljon! – mondta udvariasan a férfi. Evelyn éppen alá akarta írni a levelet, amikor a papír elsötétült. Ijedten felnézett. A tetőn lévő nyílásban, melyen már a hajnal első sugarai jelentek meg, egy férfi körvonalai rajzolódtak ki. Az indián hirtelen mozdulattal a szájához emelte a fúvócsövet, de Evelyn meglökte, és a tüske a mennyezetbe fúródott. Mire az indián újabb tüskét tett a fúvócsőbe, a támadó már a nyakán volt.

– Hughes! – kiáltotta a lány. A fiatalember nagy lendülettel a padlóra terítette az indiánt, a tetőnyílásban új alak jelent meg. Greehorn előkapta revolverét, de a tetőn lévő ember fegyvere egy fél másodperccel hamarabb dörrent fel, mint az övé. Elejtette a pisztolyt, karja véresen hanyatlott le. Az ajtóhoz rohant és felszakította. Trevor mindössze két másodperccel később ugrott be a szobába, de azonnal a menekülő után vetette magát. Az indián és Hughes halálos elszántsággal birkóztak egymással. Egyszer az egyik került felülre, egyszer a másik. Evelyn nem nézte a harcot tétlenül, és amikor egy alkalommal megint az indián feje került felülre, teljes erejével a fejére sújtott egy székkel. Csaknem férfias ütés volt, mindenesetre elegendő ahhoz, hogy Ming szótlanul elterüljön a földön. – Bravó, Evelyn! – kiáltotta Hughes és könnyedén talpra ugrott. Gyorsan körülnézett, és csakhamar felfedezett egy lasszót, mely egy kampós szögön lógott. A hosszú kötél éppen kapóra jött a detektívnek. Gyakorlott kézzel úgy megkötözte az indiánt, hogy az mozdulni sem tudott. Hughes felegyenesedett és az ajtóhoz rohant: – Sietek Johnny után – szólt vissza, és a következő pillanatban már eltűnt a sötétben. Greehorn bámulatosan ismerte az erdőt. A sötétség egyáltalában nem zavarta mozgásában. Tisztában volt azzal, hogy azonnal üldözni fogják. A legelső nagyobb fánál ijedten fedezte fel, hogy revolverében mindössze két golyó van. Lélekszakadva rohant tovább, de kis idő múlva hallotta maga mögött a kérlelhetetlen üldöző lábdobogását. A rohanó léptek egyre közeledtek. Greehorn elég meggondolatlanul megkockáztatott egy lövést. A golyó nem talált… Továbbmenekült… Majd hirtelen egy vastag fatörzs mögé ugrott. Bevárta, amíg az üldöző kétméternyire volt tőle, és gondos célzás után meghúzta a ravaszt. A fegyver csütörtököt mondott. Az üldöző megtorpant, amikor Greehornt megpillantotta. De azután nyomban utána vetette magát. Greehorn már nem bírta sokáig az iramot. Ismét egy fatörzs mögött keresett menedéket. Elhatározta, hogy szembeszáll üldözőjével. Gyorsan

egy fához lapult, minden idegszála megfeszült a várakozásban. A homályból új alak bontakozott ki. Greehorn vad dühvel nekiugrott a fenyegető árnyéknak. Bal kezével megragadta ellenfele karját, jobbjával pedig a torkát markolta meg. Nem törődött a sebesülésével, és ujjai szorítása egy pillanatig sem lazult. Ellenfele sem maradt tétlen és ököllel védekezett. Greehorn a saját bőrén tapasztalta, hogy üldözője nem ütött vaktában… Az egyik ütés a gonosztevő állát érte, a másik halántékát. Mégsem engedte el ellenfelét és ujjai vad erővel szorultak össze a másik férfi nyakán. Greehorn most felismerte Trevort. – Megfojtalak – sziszegte gyűlölködve ellenfele fülébe. Rettenetes ütés volt a válasz. A gonosztevő szédülten tántorodott hátra. Alig nyerte vissza egyensúlyát, máris újabb ütés érte. Hangtalanul lerogyott a fűbe. Trevor nem számolt a gonosztevő szívósságával, amikor föléje hajolt. Greehorn csak erre az alkalomra várt és hirtelen elkapta ellenfele bokáját. Egyetlen rántás és Trevor a földre került. Rettenetes küzdelem kezdődött a lejtős talajon, a kiálló kusza gyökerek között. Greehorn most felhasználta dzsiu-dzsicu tudományát, és így akarta ellenfelét megadásra kényszeríteni. Arra törekedett, hogy ellenfele fejét a nyaka alatt átkarolva leszorítsa a földre. Ez a fogás tíz eset közül kilencszer halálos volt. De megint elszámította magát. Trevor az utolsó pillanatban kibújt a halálos fogásból és rettentő ütést mért a gonosztevő gyomrára. Greehorn nyögve hemperedett odébb, de a harcot korántsem adta fel, begörbült ujjai ellenfele nyakát keresték… Most azonban a másik ellenfél is közeledett, Hughes személyében. A gonosztevő hirtelen felugrott, és ismét futásban keresett menedéket. Lihegve ért a kocsijához. Ruhája rongyokban lógott le róla, arca vérzett. Utolsó erejével a volán mellé ült és megindította a motort. A rendőrautó sofőrje észrevette a menekülőt és kétszer rálőtt, de a golyók célt tévesztettek. A nehéz Ford kocsi szélsebesen rohant le a meredek úton. A gonosztevő még a kanyarodókban sem fékezett és a kocsi erősen farolva csúszott a fordulókba. A motor fülsiketítően kattogott, és a reflektor kutató fénykévéje ijesztő gyorsasággal söpört végig a sárguló falevelekkel teleszórt úton.

A kormány fölé szerelt tükörben egyszerre megjelentek az üldözők kocsijának lámpásai. Olyanok voltak, mint valami ragadozó szemei. Greehorn őrjöngve taposta a pedált, de a makacs üldözőt nem tudta lerázni magáról, a villogó szemek nem homályosodtak el és nem lettek kisebbek, pedig a sebességmérő már elérte a 130 kilométert… Az autó dübörögve ért a keskeny fahídra, mely egy mély szakadék fölött húzódott. Így történt a szerencsétlenség… A kormány megmozdult Greehorn kezében, és az erősen faroló kocsi a híd karfájának lendült. Az ócska korlát letört, és a kocsi a mélységbe zuhant. Egy pillanatig szinte lebegni látszott a levegőben, első kerekei az üres levegőben forogtak, majd kettős salto mortaléval a mélységbe suhant.

– VÉGE –

A SZENT BUDDHA TITKA

I. FEJEZET TALÁLKOZÁS TSANG KAPITÁNNYAL

A szobában vágni lehetett a füstöt. Hughes főfelügyelő bosszúsan hajította el huszadik cigarettavégét, és az ablakhoz lépett. Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy alapos fejmosást kapott Sir Halltól, a Scotland Yard mindenható főnökétől. Sir Hallt az ópiumcsempészet fellendülése hozta ki a sodrából. Mintegy három hónapja a londoni előkelő társaságokban egyre ijesztőbb mértéket öltött a tiltott kábítószer élvezete. Senki sem tudta megfejteni a rejtélyt, hogy miképpen kerülhetett az ópium a fővárosba. A Scotland Yard főnöke elsősorban a folyamőrséget vádolta hanyagsággal, de ez nem gátolta őt abban, hogy mérgét Hughes felügyelőn töltse ki. Az ablakból pompás kilátás nyílt a Temzére. A víz fölött szürke ködfoszlányok lebegtek, mindinkább elszíntelenedve a hajnali derengésben. A párázatból egyre élesebben bontakozott ki a Tower hídja és mögötte a Szent Pál templom impozáns kupolája. Hughes azonban a fehér motorcsónakot figyelte, amely éppen akkor kötött ki a parlament közelében. A főfelügyelő nagyon jól ismerte a karcsú csónakot, melynek fedélzetén nem egy izgalmas üldözésben vett részt. Hughes szerette a folyamőrséget. A kis motoros minden éjszaka fáradhatatlanul keringett a folyón, és a rendőrök a legtöbbször csak hajnalban térhettek pihenőre. Hughes egy utolsó pillantást vetett a ködös folyóra, azután a fogashoz ment és felvette a kabátját. Kalapját mélyen a szemébe húzta és gallérját felhajtotta, miközben lement a Scotland Yard széles lépcsőjén. A kapuban az őrök feszesen tisztelegtek, amikor a főfelügyelő magas alakját megpillantották.

Hughes nekivágott a kavargó hajnali ködnek, és egyenesen a folyó felé irányította lépteit.

*

– Nos, mi újság, Mac? – kérdezte Hughes, amikor a motoros fedélzetére lépett. – Sajnos, ezúttal sem értünk el semmi eredményt – válaszolta kedvetlenül Mac O’Brien, a szeplős ír óriás. – Annak az átkozott kínai fickónak ördöge van… – Tsang kapitányt gondolja? Az őrmester bólintott: – Igen… Valahogyan erősebben dobogott a szívem, amikor ma este a rozoga hajóját megpillantottam a Temze torkolatában. Esküdni mertem volna, hogy ma éjszaka valamit találunk végre azon az átkozott bárkán. Mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges. Hiszen a főfelügyelő úr ismeri a módszereinket: a hajót a kormánytól az orráig és az árboc csúcsától a legutolsó raktárig a leggondosabban átkutattuk. Az eredmény, semmi! Hughes vállat vont. – A Scotland Yard urainak mégis az a véleményük, hogy az ópium a folyón keresztül jut be a fővárosba. Milyen hajók érkeztek az elmúlt napokban? – Két francia hajó és három holland gőzös. Valamennyit már hosszú évek óta ismerjük. A kapitányok egytől-egyig derék, tisztességes, megbízható emberek. Tűzbe tenném a kezemet, hogy egyikük sem csempészett még soha semmit. – Tehát a gyanú mindenképpen Tsang kapitányra irányul? – kérdezte Hughes. – Igen! – válaszolta az őrmester határozottan. – Ha Tsang kapitány hajója a „Peking” horgonyt vet a Temzén, akkor néhány nap múlva biztosan számíthatunk arra, hogy nagy mennyiségű ópium kerül forgalomba. Ez nem lehet véletlenség!

– Hányszor kutatták át eddig Tsang hajóját? – Legalább hatszor – hangzott a gyors válasz. – A fickónak átkozott szerencséje van, vagy nagyon ügyes. Már arra is gondoltunk, hogy a tiltott árut előbb partra szállítja, mielőtt a hajó horgonyt vetne a Temzén, s éppen ezért a legutoljára nyílt tengeren állítottuk meg a hajót… – Persze eredménytelenül… – Sajnos – mondta az őrmester rosszkedvűen. − Azon sem csodálkoznék, ha a sárga fickó valamilyen újfajta szisztémát agyalt volna ki, amit még a legöregebb rendőrök sem ismernek. – Alkalmasint ez lesz a megoldás – mormogta Hughes elgondolkozva. – Nem lehetne még egyszer átkutatni a hajót? Őszintén szólva nem tudom pontosan, hogy erre vonatkozólag milyen rendelkezés áll fenn. – A hajót bármikor újra átkutathatjuk. Már most is – válaszolta az őrmester. – A magam részéről mindig örülök, ha Tsangnak kellemetlenséget okozhatok. Ha úgy tetszik, főfelügyelő úrnak, máris indulhatunk. Hughes bólintott: – Well… Akkor induljunk. Néhány halk vezényszó után a motor berregni kezdett és a csónak orra a folyó közepe felé irányult… Hughes felhúzta az egyik rendőr olajos viharkabátját, és a csónak orrán foglalt helyet. Most volt igazán elemében. A friss levegő csípte az arcát, és a csónak orrán felcsapó víz tajtékkal borította el vízhatlan kabátját. Néhány perc múlva feltűnt a kínai hajó. Hughes a felcsapódó vízen keresztül is meglátta a hajó oldalán elmosódó betűket. – „Peking” – mormogta. – Stílszerűbb volna, ha a kínaiak olyan városról neveznék el a hajóikat, amely tényleg az övék. Peking jelenleg a japánoké. A motoros az otromba gőzös oldalához simult. Az egyik rendőr ügyesen feldobott egy acélhordókban végződő kötélhágcsót a kínai hajóra. A kötélhágcsó

néhány pillanat múlva megfeszült. Hughes kúszott fel elsőnek a fedélzetre, közvetlenül mögötte az ír őrmester, akit még két rendőr követett. – Jó reggelt – köszöntötte a detektív a sárga arcú matrózt, aki ijedten pislogott a váratlan vendégekre. – Hol a kapitány? Miután nem kapott választ, gyors léptekkel megindult a piszkos és rozsdás parancsnoki híd felé, mely sötéten magasodott fel a fedélzeten. Már elérte a lépcsőt, amikor egy kövér alak bukkant fel a hídon. – Mit keresnek itt? – Hivatalos ügyben jöttünk – válaszolta az őrmester − Kegyeskedjék lefáradni hozzánk, dicső kapitányom. Hughes főfelügyelő szeretné megismerni önt. Nagy szuszogással egy kövér ember jött le a lépcsőn. Hughes sok kínait látott már életében, de hasonló hústömegre nem emlékezett. Tsang kapitány annyira kövér volt, hogy bátran mutogathatták volna a cirkuszban. Olajos kabátot viselt, mely egészen a bokájáig ért, fején pedig furcsa sárga kalapot, mely leginkább régimódi lámpaernyőre emlékeztetett, a tetején piros gomb volt. Állítólag ez a gomb arról tanúskodott, hogy Tsang kapitány a kínai közéletben mandarin volt. Hughes, aki sokat olvasott a Távol-Keletről, mindenesetre egészen másképpen képzelte el a mandarinokat. Túlzás lett volna azt mondani, hogy Tsang kapitány örült a látogatóknak. Természetesen régi jó kínai recept szerint a világért sem mutatta bosszankodását. Nyájasan mosolygott és kétszer is mélyen meghajolt. – Minek köszönhetem a váratlan szerencsét? – Az ópiumnak! – válaszolta Hughes éppen olyan nyájasan. – Lelketlen banditák elárasztják a várost ezzel az átkos méreggel, és feltehető, hogy az elvetemült gonosztevők az ön hajóján rejtették el a veszedelmes áruikat. Tsang kapitányt ostorcsapásként érték a detektív gúnyos szavai, de bámulatosan uralkodott magán és még szeretetreméltóbban mosolygott:

– Gonosz ma a világ. Nem úgy, mint régen, amikor az istenek még a földön jártak. – Ők is ópiumot szívtak? – kérdezte Hughes ártatlanul. A kapitány kövér arca megvonaglott. – A halhatatlan istenekkel, nem jó tréfálni! Nálunk odaát gyakran húznak ki a folyóból átvágott nyakú embereket, akik a dicső Buddhát gúnyolták. – Kínában minden lehetséges – mondta. Hughes most már komolyan. − Itt azonban mások az emberek, mások az erkölcsök és mások a törvények. Ha itt valaki átvágja egy másik embertársának a nyakát, akkor akasztófára kerül. – Feltéve, ha elfogják az illetőt –mosolygott Tsang. – Kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy a Scotland Yard elől megszökhettek – mondta a felügyelő élesen. – Mac, lásson a munkához az embereivel! Mindent kutassanak végig, a raktárhelyiségek elválasztó falait is. Az őrmester szalutált és elindult embereivel. Tsang bólintott és mosolygott. – Szívemből sajnálom szegény embereket. Ma már másodszor kutatják át a hajót. Persze most sem fognak semmit sem találni. Hiszen a közmondás is mondja: ahol nincs, ott ne keress! Hughes bólintott: – Szép közmondás, de én még szebbet tudok: addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Tsang ferdevágású szemei keskeny csíkká húzódtak össze. – Mit akar ezzel mondani? Hughes vállat vont: − Vannak emberek, akik verseket citálnak. Én a közmondásokat szeretem. – Nem volna kedve lejönni a kabinomba? Szívesen elbeszélgetnék önnel.

– Roppant megtisztelő – mosolygott Hughes –, de arra kérem, hogy ön menjen elől. Én nem ismerem az utat!

II. FEJEZET A RÉMÜLETES VENDÉG

Szűk csigalépcsőn mentek le a kapitány kabinjához. A kabin kerek ablaka már a víz színe alatt volt. Különös, zöldes fény derengett a tágas helyiségben. – Ingyen hangulatvilágítás – nevetett a kínai. – Ide szoktam visszavonulni, ha a mindennapi élet gondjai meggyötörnek. Hughes körülnézett. A kajüt falát színes terítők fedték, rajtuk fantasztikus figurák, furcsa, tátott szájú és sarlós körmű sárkányok, nagy szemű oroszlánok, elkorcsosult és ijesztő fák, vízesések, roppant halak és színes madarak. Furcsa mesés világ élt ezeken a tarka térítőkön, mely sehogyan sem illett a duzzadt, gonosz arcú emberhez. Tsang két elsárgult ópiumpipát és egy lakktégelyt vett ki az asztalfiókból. – Nem volna kedve megkóstolni az ópiumot, mister Hughes? A detektív megütközve nézett a kínaira: – Eddig azt hangoztatta, hogy nincs ópium a hajón. – Csak a megengedett mennyiség – jegyezte meg a kapitány. – Személyes használatomra negyed kiló ópiumot jogom van bárhová magammal vinni. – Kinyitotta a kis tégelyt és a sárgás golyócskákra mutatott: – Ez egyébként az úgynevezett „csandu”, a szívásra elkészített ópium. A legfinomabb, ami egyáltalában van. – A kliensek persze rosszabb minőséget kapnak – mondta Hughes egykedvűen. A kínai vállát vonogatta: – Nem értem, hogy miről beszél! A detektív érdeklődve figyelte a kövér kínait, aki hosszú ujjaival ügyesen megtömte a pipát ópiumgolyócskákkal, majd a pipát az égő gyufa fölé tartotta.

Mindössze néhány szippantás kellett, és a füstölgő ópium eltűnt a pipából. Tsang behunyta szemét. – Még két-három pipa kellene és lelkem elszállna a nagy vízen túl, a lusta, sárga folyamhoz, melyen színes dzsunkák ringatódznak. Vagy a Nagy Falhoz, mely évszázadok óta gátat emel a sivatag sárga homokjának… – És a civilizációnak! – vágott közbe Hughes. – Kíváncsi vagyok, hogy mikor jön meg már a kínaiak esze. Nem lehet teljesen elzárkózni a világtól és nem lehet maradi erkölcsökkel élni! Tsang ferdevágású szemében gonosz fény táncolt. – Kínában olcsó az emberélet, de az ópium ott is drága. Londonnak örülni kellene, hogy mégis kap egy keveset abból a nagyszerű anyagból, amely a hétköznapi élet szürkeségéből az istenek pompázó kertjébe ragadja a földi halandót. − Ön bizonyára gyakran ír verseket, kedves Tsang? – jegyezte meg a detektív kissé ironikusan. A kínai sárga homlokán fenyegető ránc jelent meg. – Lehet, hogy majd egyszer verset is írok. Ismertem egy költőt, aki meggyilkolt emberek neveiből összeállított néhány ügyes strófát. – Érdekes – nevetett a felügyelő. – Az én egyik kollégám pedig az akasztott emberek neveiből állított össze egy hangulatos költeményt. Kopogtak az ajtón. A küszöbön Mac O’Brien őrmester állt. – Az eredmény? – kérdezte Hughes. – Semmi – hangzott a rosszkedvű válasz. Hughes felemelkedett a helyéről. – Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, mister Tsang, hogy mi hamarosan találkozni fogunk.

*

Hughes elgondolkozva ment végig, a hosszú rakodóparton. – Egy pillanatra, uram! – szólalt meg mögötte valaki. Apró, ráncos, kínai emberke állt mögötte. Arca olyan volt, mint a fonnyadt alma, haja és bajusza fehér, mint a tajték, melyet a folyó nap nap után a tenger felé sodor… Hughes felismerte Minget, a kínai koldust, a rakodópart jellegzetes figuráját. – Tsang dolgában akarok önnel beszélni – suttogta a kínai. – Hol kereshetem fel önt? – Trafalgar Square 17. szám alatt lakom – válaszolta a detektív kissé csodálkozva. – Minden este 10 óra után otthon vagyok. A kínai lehajolt és hirtelen megtörölte egy ronggyal a detektív cipőjét. Hughes megértette, hogy Ming az esetleges leselkedőket akarta megtéveszteni s néhány pénzdarabot dobott a koldusnak. Ming hangosan hálálkodott. Hughes még sokáig hallotta a kínai éles, átható hangját…

*

A főfelügyelő egész nap keservesen dolgozott a Scotland Yardon. Rengeteg ügye volt, és így nem csoda, hogy a Tsang-féle ópium históriáról teljesen megfeledkezett. A Big Ben kivilágított számlapján a mutatók tíz órát jeleztek, amikor Hughes kinyitotta lakásának ajtaját.

Az öreg házvezetőnő már régen lefeküdt és a kis lakásban halotti csend volt. A detektívnek azonban feltűnt, hogy az ajtó hasadéka alatt keskeny fénycsík világít. Mrs. Fenn, a házvezetőnő talán nyitva felejtette a villanyt? Egy pillanatra meghökkent. Valami különös, szorongó érzés kerítette hatalmába. A közeli veszedelemnek, az elmúlásnak tikkasztó atmoszférájába került. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, azután a baljóslatú és mégis hívogató fénysávhoz lopakodott. Jobbjával erősen megmarkolta revolverét, bal kezével pedig hirtelen lenyomta a kilincset. A félhomályos szobában az íróasztali lámpa sápadt fénye borult a mahagóni íróasztal lapjára. Az íróasztal mögött, a dúsan faragott karosszékben egy kísérteties alak gubbasztott. Csontos, sárga arca a halvány fényben leginkább vigyorgó koponyához hasonlított. – Ming! – tört ki a detektívből a felismerés rémülete. A karosszékben gubbasztó szörnyalak nem mozdult. Nem is mozdulhatott, mert már régen halott volt. Tágra nyitott, üveges szemei a lámpafényben nem rebbentek, nyitott szájából előtűntek görbe, töredező fogai. A detektív néhány másodpercig szinte dermedten szemlélte a kísérteties látványt, de azután megemberelte magát és a holttesthez lépett. Ming előtt az íróasztal csillogó lapján egy kis papírlap hevert. Rajta kusza betűkkel egyetlen sor: „Ne ártsa magát a mások dolgába, ha kedves az élete!” Hughes elgondolkozva forgatta ujjai között a cédulát, s szinte transzparensként látni vélte a papiroson felderengeni Tsang kapitány vigyorgó arcát. Csak ő követhette el a gyalázatos gyilkosságot. A detektív gondosan megvizsgálta a holttestet. Első pillanatban már feltűnt neki, hogy mennyire kidüllednek Ming szemei. A nyak ráncos, sárga bőrén sötétlő lila csíkok elárulták a halál okát: a szerencsétlen öreg koldust megfojtották. Hughes megborzongott. Felvette a telefonkagylót és kapcsolást kért a Scotland Yarddal. Az ügyeletes tiszt hamarosan jelentkezett…

*

Tíz perc múlva Hughes dolgozószobája zsúfolásig megtelt emberekkel. Ott volt többek között a kis Gold detektív, akit a Yardon Hughes bal kezének csúfoltak, továbbá a fényképász, az ujjlenyomat-szakértő, Reynolds, az öreg rendőrorvos és O’Sally, az elhízott riporter, akit a véletlen sodort ezen az estén barátja lakására. Magnéziumfény villant, és az öreg Ming halálba torzult sárga arcát megörökítette a fényképezőgép. Reynolds véleménye nagyjából megegyezett azzal a megfigyeléssel, amellyel Hughes érvelt. AZ ujjlenyomat-szakértő hiába jött ki, mert sem a holttesten, sem az íróasztalon nem találtak áruló nyomokat. – A holttest elszállításáról majd magam fogok gondoskodni – fordult Hughes a rendőrtisztviselőhöz Az orvos, a fényképész és az ujjlenyomat-szakértő hamarosan elvonultak, a felügyelőn kívül mindössze O’Sally, a kövér riporter és Gold detektív maradtak a lakásban.

III. FEJEZET HUGHES VISSZAFIZETI ADÓSSÁGÁT

– Egy törvényellenes cselekedethez akarom az urak segítségét kérni – mondta Hughes a két megdöbbent embernek. – Én ugyanis elhatároztam, hogy a meggyilkolt tetemét visszaviszem a gyilkosnak. Döbbent csend fogadta a főfelügyelő szavait. – Egy idegen lakásba akarod elcipelni a hullát? – kérdezte O’Sally kis idő múlva. Hughes bólintott: – Yes… De ebben az esetben egy hajóról van szó. A szegény Ming gyilkosa ugyanis egy hajóskapitány. Nos… segítségemre lesztek-e a holttest elszállításánál? – Természetesen – felelte a két férfi csaknem egyszerre. O’Sally ugyan könnyű borzongást érzett, amikor arra gondolt, hogy egy hullát kell cipelnie, de vitézül tartotta magát. – Mi lesz a teendőnk? – kérdezte. – Nem sok – válaszolta Hughes. – Beültetitek a holttestet az autóba, azután a rakparton feladjátok nekem. Ez minden, amit kérek. Néhány perc múlva valóban megindult a gyászos menet. O’Sally az öreg kínai lábát fogta, Gold pedig a fejét tartotta. Így értek le a kapuhoz. – Most persze más módszert kell alkalmazni. Állítsátok fel a hullát! – rendelkezett Hughes. – Gold barátunk karoljon bele jobbról, te pedig balról. O’Sally borzongva fűzte karját a holttest hóna alá. A szegény öreg Ming olyan merev volt, mint a bot, és olyan hideg, mint a jég. Hughes kitárta a kaput.

− Hozzátok- ki az utcára az öreget! O’Sally és társa a járda szélén megálltak gyászos terhükkel. – Rögtön hozok egy taxit – mondta Hughes, és máris eltűnt a sötétben. O’Sally úgy érezte, hogy minden szál haja az ég felé mered, és szinte csodálkozott azon, hogy a kalap nem esett le a fejéről. A bizonytalan világításban úgy látszott, mintha az öreg Ming mosolygott volna. A riporter görcsösen elfordította fejét és kétségbeesetten várta a taxit. Kis idő múlva csakugyan felbukkantak az autó lámpái a ködből. Fék csikordult és a taxi megállt. A három barát együttes erővel betuszkolta a holttestet a kocsiba. Szerencsére a hullamerevség percről-percre engedett és így valahogyan sikerült az ülésen elhelyezni a tetemet. Az autó megindult, gyors iramban vágott keresztül a Dean Streeten, majd a Leicester Squaren keresztül a City felé. Elhagyott, sötét utcákon robogott tovább a kísérteties autó kelet felé. Helyenként néhány rendőr-őrjárattal találkoztak, de nem történt semmi más említésre méltó esemény. Végre megérkeztek a Wapping High Streetre. Hughes, míg társai kiemelték a hullát a kocsiból, kifizette a sofőrt. A Temze-partot mély sötétség fedte, és csak a fekete vízen imbolygó csillagok visszfénye árulta el a nagy folyó jelenlétét. Közvetlenül a rakpartnál baljóslatúan rajzolódtak ki a kínai hajó körvonalai. Az iromba árbocok szinte fenyegetően nyúltak fel a csillagok felé. Az otromba hajó a kísértetiesség és titokzatosság atmoszférájába burkolódzott. A barátságtalan csendet semmi sem enyhítette, csak a víz halk csobogása. Távol egy fénysugár vetődött a vízre, ott, ahol a Tower hídja állt, őrszemként a város bejáratánál. Hirtelen egy sirály rekedt rikoltása hangzott fel. Az éles hang még sokáig visszhangzott az elhagyott raktárépületek között.

– Most menjetek, barátaim! – fordult Hughes társaihoz. – Köszönöm a segítségeteket. – Egyedül akarod a holttestet a hajóra cipelni? − kérdezte Gold megdöbbenve. A főfelügyelő bólintott: – Yes… Ez a tervem. Ha reggelig nem kapnátok hírt felőlem, akkor tudjátok, hogy hol keressetek. Rövid vita után a két barát eltávozott. Hughes egy hatalmas farakás mögé cipelte a hullát, közvetlenül a hajó szomszédságában. Éppen elért a kitűnően megválasztott fedezékhez, amikor az egyik kabin ablakában fény csillant meg. Kis idő múlva egy hórihorgas férfi árnya bukkant fel a sötétségben. Az ismeretlen bő, fekete köpenyt viselt, széles karimájú kalapját mélyen a szemébe húzta. Megállt a hajónál és háromszor halkan füttyentett. A füttyjel kis idő múlva a hajóról megismétlődött. A fedélzeten egy kínai jelent meg, kezében egy viharlámpással. Kötélhágcsó ereszkedett le a hajó oldalán, az ismeretlen gyorsan felkapaszkodott a fedélzetre és eltűnt a sötétségben. Hughes türelmesen várt. Negyedóra múlva a színjáték megismétlődött… Az ismeretlen lebocsátkozott a kötélhágcsón. Éppen fordult, amikor a fény az arcára esett. Hughes csaknem felkiáltott meglepetésében, a titokzatos látogató Flyn felügyelő volt, a Yard egyik régi és megbízhatónak ismert főtisztviselője. A felügyelő már régen eltűnt a sötétben, de Hughes még mindig a különös rejtélyen törte a fejét. Mit kereshetett Flyn a rossz hírű kínai hajón?… Nyomozott volna?… De akkor mit jelentett a füttyjel?… Talán egy felbérelt embere volt a hajón?… Hughes agyában szörnyű gyanú kezdett derengeni, de igyekezett kínzó gondolataitól megszabadulni. Mindenesetre elhatározta, hogy a jövőben szemmel fogja tartani a kollégáját. A felügyelő távozása után 10-15 perc múlva Hughes munkához látott. A hajó mély árnyékot vetett a rakodópartra. Hughes ide cipelte a kínai élettelen tetemét, és egy hatalmas vascölöphöz támasztotta. A parton sok ilyen cölöp volt.

Ezekhez kötözték karvastagságú kötelekkel a hajót. Hughes az egyik ilyen kötél segítségével jutott fel a fedélzetre. Elég nyaktörő mutatvány volt, de a detektívnek nagy gyakorlata volt az ilyesmiben. A fedélzet sötét és elhagyott volt. Körös-körül olajoshordók és kötélcsomók hevertek. Hughes kiválasztott egy aránylag vékony kötelet, hurkot csinált rajta és ügyesen a cölöphöz támasztott hulla fejére dobta. A kötél megfeszült és a kínai lassan emelkedni kezdett. Néhány perc leforgása alatt a holttest ott feküdt a fedélzeten a hordók és kötélcsomók között. Hughes akkor is teljesítette volna önkéntes feladatát, ha egyszerűen a fedélzeten hagyja a hullát, de ő többet akart: Tsang kabinjába akarta csempészni a tetemet. Az utat ismerte ugyan, de a sötétben csak nehezen tudott tájékozódni. Keze egy kilincshez ért, lenyomta. Szerencsére az ajtót rendesen olajozták és így nem csikorgott. Polírozott falépcső vezetett a hajó belsejébe. Az utat kis vörös lámpa világította meg. Hughes karjaiban tartotta a holttestet, és lassan, óvatosan haladt le a lépcsőn. Minden lépésre vigyázott, mert tudta, hogy a legkisebb zörej árulója lehet. Keskeny folyosóra ért, melyben bizonytalan fény derengett. Az alacsony mennyezetről egy kínai sárkány lógott le, tátott szájába egy színes körte volt beillesztve. Halk beszélgetés ütötte meg a detektív fülét. Feszülten hallgatózott. Megismerte Tsang kellemetlen hangját. Megpróbálkozott a szomszédos ajtóval. Nyitva volt. Gyorsan belépett és maga után húzta a holttestet. Tsang kabinjában volt. Egy keskeny farácsot pillantott meg, amely mögül fény ömlött a szobába. A farácson keresztül be lehetett látni a szomszédos kabinba. Hughes áldotta a véletlent, mely ilyen kitűnő megfigyelőhelyhez segítette. A rácsot Tsang nyilván azért szereltette fel, hogy esténként észrevétlenül kihallgathassa mindazt, amit odaát beszéltek. Nyilván oda vezették” be az esetleges látogatókat és azután magukra hagyták őket. Nem egy fontos titkot tudott már így meg a hajó kapitánya, aki aligha gondolhatta, hogy a rács egyszer árulója lehet. Hughes pompásan látott és hallott mindent, ami a szomszédos kabinban történt.

A tágas helyiséget embermagasságban sötét faburkolat borította. Hatalmas, mahagóni asztal állt a középen, rajta művészi kínai váza tarka virágokkal. Az asztalt súlyos karosszékek vették körül, melyeket művészi faragványok díszítettek. Szemközt a ráccsal, a helyiség túloldalán egy csaknem ember nagyságú Buddhaszobor állott. Az ügyesen elrejtett világítótestek a szobor előtt levő lótuszvirágok mögül szórták sugaraikat. Az asztalnál két férfi ült: Tsang kapitány és egy rossz képű európai, aki termete után ítélve leginkább díjbirkózónak látszott. Alacsony, szinte állati homloka alól két gyulladt szem pislogott az erős lámpafényben, mely elárasztotta a tágas kabint. Tsang kapitány szabályos mandarin öltözetet viselt: bő selyemruhát és kis fekete sapkát, vörös gombbal. A két férfi gonosz arcát az évszázadokból visszanéző Buddha szelíd mosolya sem tudta, enyhíteni. Vendégére való tekintettel, Tsang angolul beszélt: – Miért olyan ideges, Jack? – kérdezte a kínai mosolyogva. Az európai bosszúsan legyintett: – Értse meg már, mister Tsang, hogy komoly baj van. A rendőrség tisztában van azzal, hogy elárasztottuk a piacot ópiummal. Előbb-utóbb helyes nyomra bukkannak, és akkor végünk van. Tsang nevetett. – Ettől nem félek! A folyami rendőrség teljes kudarcot vallott. Az ópiumot akkor sem találhatják meg, ha szétszedik az egész hajót. – Tehát az ópium itt van még a hajón? Tsang bólintott. – Természetesen… Nem szállíthattam partra, mert Flyn szerint ez most kockázatos volna. A városi raktárunkban egyébként még bőven van ópium.

– Nekem igazán elárulhatja, hogy hol rejtegeti az árut – mondta Jack vigyorogva. A kínai arca megkeményedett. Ebben a pillanatban inkább szoborra emlékeztetett, mint élő emberre. – Elég, ha én tudom! Mára nincs több megbeszélni valónk. Hughes eleget hallott. A hullát gyorsan egy székre ültette, azután sietve elhagyta a szobát. Nesztelenül suhant felfelé a lépcsőn. Szerencsésen felért a fedélzetre, amikor a sötétből egy kínai matróz bukkant fel. A matróz egy pillanatig dermedten bámult a felügyelőre, azután hirtelen széles tőrt rántott elő bő ruhájából és a detektívre vetette magát. Hughes azonban elkészült a támadásra, és ökle rettentő erővel, egyenes ütéssel állon találta ellenfelét. A kínai hangtalanul elterült a fedélzeten. Hughes most már gyorsan lebocsátkozott a rakpartra és néhány pillanat múlva eltűnt a raktárépületek mögött.

IV. FEJEZET TSANGOT KELLEMETLEN MEGLEPETÉS ÉRI

– Elkísérem a városba – fordult Tsang a vendégéhez. – Fontos megbeszélésem van a „Három horgony” tulajdonosával. Várjon meg, néhány perc alatt átöltözöm. Tsang átment a kabinjába és meggyújtotta lámpát. Rekedt, hörgő kiáltás szakadt ki torkából. Dermedten bámulta a széken ülő szörnyű alakot. A szegény, öreg Ming, hitvány, kicsi emberke volt egész életében, de halálában a titokzatosság és rémület képmását vette magára: Viseltes, rongyos köpönyege szinte valószínűtlen redőkben csüngött le sovány tagjairól, olyan volt, mint egy szörnyű viaszbábu. Tsang ijedt kiáltására Jack is megjelent a küszöbön. A kínai reszkető kézzel mutatott a halottra. – Hogy kerülhetett ide ez az ember? Jack vállat vont: – Isten tudja… Annyi bizonyos, hogy nem a saját lábán, mert ha nem csalódom, már régen halott. Tsang alig tudta elfordítani tekintetét a szörnyű látványtól. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, amikor kitámolygott a szűk folyosóra. – Hé, emberek! Kutassátok át a hajót! A vad, kétségbeesett ordítás felverte a matrózokat. Tsang a dühtől és félelemtől elcsukló hangon adta ki rendelkezéseit. A hajó egy szempillantás alatt megtelt a kutatók lámpáival, de a matrózok mindössze egy ájult társukat találták meg a fedélzeten.

A leütött matróz kis idő múlva magához tért, és személyleírást adott támadójáról. Tsang sárga bőre dacára is elsápadt. Most már nem kételkedett abban, hogy Hughes a hajón járt. – A hullát dobjátok azonnal a vízbe. Kössetek rá néhány ólomdarabot, hogy azonnal alámerüljön! – mondta rekedten.

*

Másnap reggel rendőri bizottság jelent meg a „Peking” fedélzetén. A bizottságot Hughes vetette. Tsang számított a rendőrség látogatására, és bár belül forrt a dühtől, mégis nyájasan mosolygott, amikor a rendőrök szétszéledtek a hajón. – Nem is kérdezem, hogy hozott-e megfelelő engedélyt a hajó átkutatására. Ön alkalmasint gondolt erre a csekélységre – mondta udvariasan a felügyelőnek. Hughes elővette tárcáját. – Óhajtja látni az engedélyt? Tsang fejét rázta. – Nem… Inkább beszélgessünk. Sajnálom az embereit, mister Hughes. Ennyi hiábavaló munkát végezni. Csak nem gondolják komolyan, hogy valamit rejtegetek a hajón? Hiszen láthatta a rakomány pontos kimutatását… De ön nem is figyel a szavaimra! – Szeretem a várost, ilyenkor a hajnali ködben – válaszolta Hughes, anélkül, hogy a kínai felé fordult volna. – Olyan, mint egy Turner-festmény, szürke és nyugtalanító. De ezek a dolgok aligha érdeklik önt, mister Tsang. – Sőt, ellenkezőleg – mosolygott a kínai –. Rajongok a festészetért és irigylem önt, hogy ebben a piszkos kikötőben is megtalálja a művészetet. Londont egyébként én is szeretem.

– Annyira, hogy elárasztja az egész várost ópiummal. Tsang az ajkába harapott. – Ön kissé udvariatlan, mister Hughes. Nálunk ez nem szokás! – Ahány ország, annyi ízlés – mondta a detektív egykedvűen. – Egyébként rossz tréfa volt öntől, hogy szegény Minget becipelte a lakásomba. – Csak nem képzeli el rólam, hogy hullaszállító vagyok? – horkant fel a kínai. A detektív fejét csóválta: – Pedig esküdni mertem volna, hogy ön hurcolta a lakásomba a hullát. Tsang nem válaszolt. Ijesztően elsápadt, a sárga szín csak vékony máznak tűnt fel arcán. – Oda nézzen. Látja ott azt az embert a cölöpnél?… Hughes a jelzett irányba nézett. – Nem látok ott senkit! – Nem látja Minget? – kérdezte a kínai megdöbbenve. – Hiszen egyenesen ide néz… most integet is… nevet… megfordul… ott… ott megy… most… most eltűnt… A detektív a kínaira nézett, akinek kövér arca eltorzult a félelemtől és homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. – Kísértetet lát fényes nappal. Úgy hiszem, Önnek nagyon rossz a lelkiismerete, mister Tsang!

*

– Nos, mi az eredmény? – kérdezte SIR HALL, a Scotland Yard főnöke Hughes

főfelügyelőtől. − A hajón nem találtunk semmit – válaszolta Hughes. – De mindenesetre eredmény az is, hogy Tsang idegei kezdik felmondani a szolgálatot. A főfelügyelő részletesen beszámolt a történtekről, Sir Hall növekvő érdeklődéssel hallgatta a detektív beszámolóját, és boltozatos homlokán fenyegető ráncok jelentek meg, amikor Flyn nevét meghallotta.

V. FEJEZET INTERMEZZO

Hughes alig pillantott fel az újságból, amikor Ming sárga arca megjelent a hivatali szobája ajtajában. – Nos, van valami újság? A jövevény letelepedett Hughes mellé, és a tükör felé fordult. Halkan nevetett: – Hogy tetszik a maszkom? Hughes bólintott: – Pompás… Egyébként hogy érzed magad Ming szerepében? A kérdezett széles mosolyra húzta száját és most a sárga szín és ügyesen festett ráncok dacára is meg lehetett ismerni Gold felügyelő ravasz ábrázatát. A kis detektív mester volt a maszkírozásban, és ezúttal ugyancsak remekelt. Tetszelegve nézegette magát a tükörben. − Szegény öreg Ming igazán nem haragudhat, hogy néhány órára eltulajdonítottam a külsejét. A Temze iszapjában aligha törődik azzal, hogy mi történik a nagyvilágban! – De Tsangnak nem mindegy – állapította meg Hughes. – Örömmel láttam a zsiványt elhalványodni, amikor megpillantott legújabb jelmezedben… De térjünk a tárgyra. Mi a terved mára? – Úgy gondolom, hogy ma Flyn nyomába szegődöm. Hátha megtudok valamit. Az az érzésem, hogy Flyn ma felkeresi a titkos raktárt. – Hogy Tsanggal találkozzék? Így gondolod? – Yes… Így gondoltam. Flyn aligha merészkedik a hajóra és így valószínűleg a parton fognak találkozni.

– Ha ugyan még nem beszéltek meg mindent – vetette közbe Hughes. Gold vállát vonogatta. – Akkor legfeljebb hiába őrködtünk ma éjjel. Vállalod Tsang kapitányt? – Természetesen – válaszolta Hughes. – Egyébként könnyen igazad lehet. Tsang nem meri nappal elhagyni hajóját, de este könnyen eszébe juthat az ilyesmi. Mindenesetre tanulságos lesz, ha a nyomába szegődöm.

*

Alkonyatkor ismét leszállt a köd és halotti lepelként borult a Bernard-Street kopár fáira. Flyn nyugtalanul járkált lakásában és időnként kinézett az elhagyott utcára. Egyegy járókelőt és az utca végén tipegő öreg kínait kivéve a környék egészen kihaltnak látszott. Flyn felügyelő álmában sem gondolta volna, hogy a sarkon ácsorgó öreg kínai valamikor még halálos veszélyt jelent számára. Tíz óra már elmúlt, amikor Flyn felügyelő felgyűrt gallérral és mélyen a szemébe húzott kalappal nekivágott az utcának. Mintegy 20 yardnyira tőle az öreg kínai bukkant fel a ködből és árnyékként követte

*

Ugyanebben az időben Hughes felügyelő tengerésznek öltözve a rakodóparton sétált és fél szemmel a kínai hajót figyelte. Kitartását végre siker koronázta. A fedélzeten feltűnt a kapitány jellegzetes alakja, egy pillanatra az egyik parti lámpa fénykörébe került. Hughes azonnal a kínai nyomába szegődött.

Meglepődött azon, hogy a kövér ember milyen gyorsan mozog. Tsang alaposan kilépett. Végigment a rakpart nagy részén, majd hirtelen felment egy lépcsőn a Viktória Embankmentra. Egyszer-kétszer hátrafordult, de Hughes ilyenkor ösztönös megérzéssel már előre megjátszotta az ártatlan szemlélődő szerepét. Álruhája minden tekintetben kitűnő volt. Sötétkék kabátot, bő nadrágot viselt, nyakán rikító vörös kendőt. Sapkájának széles ellenzőjét mélyen a szemébe húzta, a lábán a vízhatlan tengerészcsizma volt. Egy kis barna festék megfelelő viharedzett arcszínt kölcsönzött neki. Egyáltalában nem félt, hogy Tsang felismeri, és elhatározta, hogy bárhova is követni fogja a kínait. Tsang alaposan megjáratta a detektívet, mert kétszer is végigment a Viktória Embankmenten, azután befordult egy szűk mellékutcába. A detektív éppen idejében érkezett ahhoz, hogy láthassa a sárga kapitányt, amint az belépett az „Árbocos hajóhoz” címzett kocsma kapuján. Hughes biztosra vette, hogy Flyn is hamarosan megjelenik a kocsmában. Néhány percig várt, azután lassú léptekkel megindult a kapu felé. Meg-megállt, mint akinek sok a ráérő ideje, és egy félig elszívott szivarral a szájában belépett a kocsma ajtaján. Egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy a kínai a szomszédos helyiségben, az úgynevezett szalonban ül. Hughes letelepedett az egyik sarokasztalhoz, ahonnan a földig érő tükörből szemmel tarthatta a szalont is. A söntésben, ahol a detektív ült, vágni lehetett a füstöt. Rosszképű férfiak és festett arcú nők ültek az asztaloknál. Hangosan és közönségesen beszélgettek. Röhögés és vihogás fogadta az otromba tréfákat. A nők szemérmetlen pillantással méregették a főfelügyelőt, de Hughes egy pillantásra sem méltatta őket és a tükörnek szentelte minden idejét. Tsang mozdulatlanul ült az asztalnál, csak a szemei éltek. Hughes éppen eléggé ismerte ezeket a ferdevágású, gonosz szemeket. A kínai egy darabig maga elé bámult, azután intett a kocsmárosnak: – Whiskyt és szódát! A kívánt italok csakhamar az asztalon voltak. Tsang lassan és meggondoltan ivott. Mozdulataiban nem volt semmi európai. Hughes megfigyelhette, hogy milyen hosszú körmei voltak a kínainak. A sarló alakú körmökben végződő

sárga ujjak olyan erővel fogták a poharat, mintha sohasem akarnák többé elengedni. Hughes megborzongott és szinte hipnotizáltan meredt az erőszakos, sárga férfikézre. Alacsony férfi lépett be a söntésbe. Vállán hatalmas kosár volt, tele olcsó cukorkákkal és rongybabákkal. Hughes az unalomig ismerte ezt a tipikus külvárosi figurát, aki sorsjegyeket is árult. Nyereménytárgyaknak a kosarában felhalmozott ócskaságok számítottak. A jövevénynek a söntésben nem volt sok szerencséje. Senki sem vásárolt sorsjegyet, pedig a szerencsétlen mindegyik asztalnál elmondta betanult és elcsépelt mondókáját: – „Minden második sorsjegy nyer!… Darabja csak 2 shilling… Parancsoljanak, hölgyeim és uraim… Sorsjegy nélkül nem lehet nyerni!” Hughes egy pénzdarabot lökött oda az árusnak, de nem húzott sorsjegyet. Az ismeretlen valami köszönetfélét rebegett, azután továbbment a szalonba. Hughes legnagyobb csodálkozására Tsang érdeklődéssel fogadta a sorsjegyárust. Magához intette és kirakatta vele a sorsjegyeket az asztalra. Hughes nem vette le szemét a kínairól, ösztöne azt súgta, hogy valami különös dolog fog történni. Nem is csalódott várakozásában. Az árus a sorsjegyekkel együtt egy összehajtott papírtekercset csúsztatott Tsang kezébe. A kínai gyorsan zsebre vágta a tekercset. Hughes megdöbbent. Régen ismerte az árust, de sohasem tételezte volna fel róla, hogy összeköttetésben áll a „Peking” hírhedt kapitányával. Hughes gyorsan bement a telefonfülkébe és felhívta a Scotland Yardot. A fülkéből sem tévesztette szem elől a kínait, akit kitűnően látott a ferde tükörben. Az árus éppen egy kis csomagot tett le az asztalra… A drót másik végén az ügyeletes rendőrtiszt jelentkezett. Hughes néhány szóval vázolta a helyzetet, és egy ügyes detektív kiküldését kérte megfelelő álöltözetben. Hughes visszatért asztalához és sört rendelt. A kocsmáros készségesen hozta. Az árus éppen távozni akart, amikor a főfelügyelő magához intette. – Nos, hány sorsjegye van? – kérdezte barátságosan.

Az árus az asztalra tette a sorsjegyeket. Hughes hosszadalmasan nézegette és végül kijelentette, hogy babonás, és éppen ezért nehezen tud választani. – Remélem, bőven van ideje, barátom? Az árus kissé elsápadt. – Őszintén szólva, ma még egy kocsmát szeretnék meglátogatni. – Mennyi keresetre számít ott? – 20 shillingre – válaszolta az árus, kis gondolkodás után. Hughes bólintott: – Well… A pénzt tőlem is megkaphatja. Üljön le az asztalomhoz! Az árus tiltakozni kezdett, de Hughes leintette: – Legalább kissé kipiheni magát… Boy? Még egy sört! A pincér hamarosan elhozta a habzó italt. Hughes megfigyelte, hogy az árus alig mert a poharához nyúlni, és amikor végre a szájához emelte azt, reszketett a keze és sápadt homlokán verejtékcseppek tükröződtek. – És most térjünk a tárgyra! – mondta Hughes nyugodtan. – Mióta hord üzenetet Tsang kapitánynak? Az árus megremegett. Még az ajka is elfehéredett ijedtében: – Én… az… az… – Ne dadogjon – mondta a detektív halkan, de határozottan. – Tudni akarom, hogy ki küldte a levelet a kínainak. Ha nem akarja, hogy meggyűljön a baja a rendőrséggel, akkor mondjon el mindent. – Egy magas férfi adta a levelet – válaszolta az árus kis szünet után. – Pontos személyleírást kérek! Az árus teljesítette a főfelügyelő kívánságát. A személyleírás alapján Hughes

teljesen tisztában volt azzal, hogy a levelet Flyn küldte. – Régebben sokszor találkoztak ebben a kocsmában – fejezte be beszámolóját az árus. Hughes gyors pillantást vetett a kínaira és elkomorodott. Tsang ferde vágású szemében gyűlölet izzott… A következő pillanatban azonban a kínai közönyös arccal nézett maga elé. A detektív újra az árus felé fordult. – Hányszor közvetített hasonló üzenetet Tsang kapitánynak? – Először, uram! – válaszolta az árus. – Nem tudom, hogy mi van a levélben, erre a szavamat adom! – Akkor miért ijedt meg, amikor idehívtam? – Rossz előérzetem volt a levéllel kapcsolatiban. Őszintén szólva nem akartam elvállalni a megbízatást. A kínainak gonosz arca van, és bár nem tudok róla semmi rosszat, nem szívesen teljesítettem megbízóm kívánságát, aki a lelkemre kötötte, hogy a lehetőség szerint észrevétlenül adjam át a levelet. − Hiszek önnek – mondta a detektív kis szünet után −, itt a 20 shilling, amit megígértem. Menjen barátom, Isten hírével! Az árus sugárzó arccal emelkedett fel a helyéről. – Köszönöm a szívességét, uram. Sohasem volt kellemetlenségem még a rendőrséggel és nagyon bántott volna, ha az ügyben kihallgattak volna a kapitányságon. Az árus eltávozott. Néhány perc múlva kinyílt a kocsma ajtaja és egy fiatalember lépett a helyiségbe. Egyszerű munkásembernek volt öltözve. Sapkát és gyapjúsálat viselt. Az ajtó közelében telepedett le és az újságba temetkezett. Hughes az asztalra könyökölt, de bal kezével a szék lábán morzejeleket kopogott le. A fiatalember megértette az üzenetet és gyorsan feljegyezte az újság szélére a főfelügyelő híradását. Hughes elégedetten lélegzett fel. Az álruha dacára is azonnal felismerte a Scotland Yard egyik igen ügyes detektívjét és örült, hogy ilyen hamar megértette magát az illetővel.

Az üzenet, amit morzejelekkel a széken lekopogott, a következő volt: „Tsang kapitány bal zsebében egy levél van. Ezt mindenáron meg kell szereznünk. Ha a kapitány távozni akar, lépjen a lábára és kezdjen ki vele. Én addig megkaparintom a levelet. A kínait követjük, ha elhagyja a kocsmát.” A gyapjúsálas fiatalember felkelt a helyéről, a pulthoz lépett és pálinkát rendelt. Amíg a kocsmáros a különféle üvegek között keresgélt, türelmetlenül topogott a lábával. A söntésben levő vendégek aligha gondolták, hogy ez is jeladás volta! „Minden rendben, az üzenetet megértettem” – táviratozta a fiatalember a sarkával. A megbeszélt haditerv eleinte kitűnően bevált. Tsang néhány perc múlva felkelt a helyéről, és a kijárat felé indult. A gyapjúsálas fiatalember is az ajtó felé igyekezett, és látszólag véletlenül meglökte a kínait, majd teljes súlyával a lábára nehezedett. Tsang elsápadt mérgében és durván eltaszította a fiatalembert. Hughes ezt a pillanatot használta fel a cselekvésre. Két ugrással a kapitány mellett termett és kihúzta zsebéből a levelet. – Mi jut eszébe? Hogy merészel meglökni engem? – kérdezte a gyapjúsálas kihívó hangon. – Ön lépett a lábamra először! – sziszegte a kínai gyűlölködve. – Nyugalom, barátaim! – lépett Hughes a két férfi közé. – Csak nem fognak verekedni?… – Megérdemelné a fickó, hogy ellássam a baját – mondta a kínai dühösen. A fiatalember sem hagyta magát: – Menjen olyan kocsmába, ahol kínaiak tanyáznak. Kövér, sárga patkány! Hughes nagyot nevetett magában a sértésen, amely egészen kihozta a sodrából a kínait. – Ezt még megemlegeti! – sziszegte Tsang gyűlölködve, és elhagyta a helyiséget.

Hughes gyorsan átfutotta a papírtekercset. Arca elkomorodott, a betűk összefolytak a szemei előtt. A papírra, kusza, gyorsan odavetett betűkkel a következő szöveg volt írva: „Máskor jobb álruhát válasszon. Azonnal felismertem, amikor a kocsmába lépett. A morzejeleket is ügyetlenül használta.” – Átkozott fickó! Tudta, hogy mi a tervünk; és mégis belement a játékba. Az igazi levelet persze a másik zsebében rejtette el. – Nincs semmi baj – mondta a gyapjúsálas. – Az a fontos, hogy nyomon kövessük a kínait. A két detektív kisietett az utcára. Mindössze fél percig tarthatott, amíg Hughes elolvasta a levelet, de Tsang kitűnően felhasználta ezt a kevés időt is, és sikerült megszabadulni üldözőitől. Hughes és társa tanácstalanul álltak a mindinkább sűrűsödő ködben. Az üldözött nyomtalanul eltűnt.

VI. FEJEZET ÉJSZAKAI CSATA

Flyn felügyelőnek fogalma sem volt arról, hogy gyanakszanak rá. Nem is álmodta, hogy a Scotland Yardon már ismerték összeköttetését a kínai kapitánnyal. A kis Gold pompás álruhájában egész este makacsul Flyn nyomában maradt, és esti útjára is elkísérte a felügyelőt. Egy csomó kanyargós mellékutcán keresztül követte a felügyelőt. Arra alig volt ideje és alkalma, hogy az utcák neveit is megnézze. Csakhamar elveszítette tájékozódó képességét, csak az átható kátrányszagból és a hajók elnyújtott tülköléséből következtette ki, hogy valahol a Temze-parton jár. Hatalmas áruházak szegélyezték az utat. Helyenként egy-egy lámpa sápadt fényköre próbált megbirkózni a fenyegető sötétséggel, mely szinte ráfeküdt a városra. Az üldözött most megállt és körülnézett. Gold hirtelen behúzódott az egyik kapumélyedésbe. Kitűnő álöltözete ugyan megvédte a felismeréstől, de Flyn esetleg gyanút foghatott volna, hogy követik. Szerencsére ez nem következett be. A felügyelő rövid terepszemle után befordult az egyik szűk sikátorba. Gold meggyorsította lépteit. Amikor azonban a sikátorhoz ért, már nem látta a felügyelőt. A sötét, keskeny utcácska teljesen elhagyott volt. A sikátor végét magas épület takarta el. Néhány ablakot látott, de ezek deszkákkal voltak beszögezve. A hatalmas kapun meglátszott, hogy évek óta nem használták. Flyn felügyelő minden valószínűség szerint valami rejtekajtón keresztül juthatott be a házba. Gold tisztában volt azzal, hogy a rejtekutat nem találja meg, és így az egyik ablakon keresztül próbált bejutni a házba. Kemény munka volt a léceket eltávolítani, de a kis detektív makacsul dolgozott.

Tíz éve volt felügyelő, és végre úgy érezte, hogy elérkezett az idő, amikor kinevezhetik főfelügyelőnek. Elhatározta tehát, hogy élete árán is kikutatja az elhagyott épület titkát. Végre akkora rés támadt a deszkák között, hogy a vézna kis Gold átbújhatott. Egy üres terembe jutott, mely a legszomorúbb pusztulás képét mutatta. A rozoga padlót elborították a törmelékek. A helyiség minden valószínűség szerint valamikor raktár lehetett, de már régen nem használták. A hatalmas ajtók csak lógtak a sarokvasakon. A törött ablakokat deszkák és homokzsákok zárták el a külvilágtól. Csak éppen annyi fény szűrődött be a terembe, hogy a kis detektív tájékozódni tudott. Lehúzta a cipőjét, hogy ne okozzon zajt, és lábujjhegyen megindult az ajtó felé. Néhány kövér patkány szaladt el visítva előtte… Megborzongott… A levegő olyan nyomott volt, mintha egy régi kriptában járna. A szúette padló recsegett, ropogott és a magasból pattogni kezdett a vakolat. Goldnak az volt az érzése, hogy az egész raktár a fejére szakad. Meggyújtotta tolvajlámpását. A fürge, vékony fénysugár megvilágította az utat. Végtelennek tetsző, kacskaringós folyosók következtek. Az épület valóságos labirintus volt. A kis detektív homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek… Az épület fenyegető atmoszférája mindinkább hatalmába kerítette. Úgy vélte, hogy könyörtelen szemek figyelik minden mozdulatát. A közeli veszélyt percrőlpercre intenzívebben érezte. Mindinkább eltévedt a dohos útvesztőben és most már a lámpát sem merte használni. Minden pillanatban attól tartott, hogy összeakad a kínaiakkal. Rozoga lépcsőhöz érkezett, mely a mélybe vetetett. Erősen megmarkolta a korlátot és lassan, óvatosan megindult lefelé. Az öreg lépcső kísértetiesen nyikorgott, a korhadt fa néha felsírt a lába alatt. Riadtan megállt és dobogó szívvel várakozott. Lent a mélyben azonban minden néma maradt. Gold 80 lépcsőfokot számlált meg, amikor újra vízszintes talajt érzett a lába alatt. Most már mélyen a föld alatt volt. Hatalmas, tömör oszlopsorhoz ért. Messziről fény derengett fel. Gold most még óvatosabban haladt tovább, kis idő múlva meghúzódott egy oszlop mögött. Az oszlopsor egy félkör alakú teremben végződött. A padlót elnyűtt gyékényszőnyeg borította. A terem közepén egy emelvényen Tsang kapitány ült teljes mandarini díszben. Körülötte alacsony székeken kínaiak kuporogtak. Gold legalább 20 embert számlált meg. Flyn felügyelő az emelvény előtt állt, háttal a leselkedő detektív felé. Gold áldotta a

véletlent, hogy éppen jókor érkezett. Tsang és a felügyelő élénk eszmecserét folytattak. Flyn úgy ordított, hogy időnként teljesen berekedt. Tsang kapitány sárga arca mozdulatlan volt, de szeme ellenségesen csillogott. – Utoljára jöttem el! – ordította Flyn a dühtől elfulladva. – Azért küldtem az üzenetet a kocsmába is, mert oda többé nem teszem be a lábam. A nyakunkba akarod csődíteni a rendőrséget ezekkel az ostoba összejövetelekkel?… – Válogasd meg a szavaidat! – sziszegte a kínai gyűlölködve. – Az összejövetelre okvetlenül szükség volt. – De velem nem fogsz többé rendelkezni! − csattant fel Flyn. – Kizárólag azért jöttem el, hogy ezt az embereid előtt is tudomásodra hozzam. Úgy egyeztünk meg, hogy ketten vezetjük a vállalkozást, de úgy veszem észre, hogy te egyedül akarsz parancsolni. Ezt nem tűröm tovább! – Ne veszekedjünk! – mondta a sárga kapitány csillapító hangon. – Ezt a kérdést majd megbeszéljük egyszer nyugodtan. Arról van szó, hogy az ópiumot mikor hozzuk ide a raktárba?… Gold örömteljes izgalmat érzett, csak azt sajnálta, hogy nem tud pillanatok alatt érintkezésbe lépni a Scotland Yarddal. Most már nem kételkedett abban, hogy az öreg épületben van felhalmozva a tömérdek ópium, amellyel a kínaiak időnként elárasztják egész Londont. – Az új szállítmány a hajón marad − mondta Flyn kis szünet után. – A jelenlegi helyzetben nem kockáztathatjuk meg a rakomány partra szállítását. A raktárakban hónapokra elegendő ópium van. – Csak nem kívánod, hogy az árut visszavigyem? – kérdezte Tsang mézédes hangon. A felügyelő vállat vont: – Csinálj, amit akarsz! A kínai hirtelen felemelkedett helyéről és intett embereinek: – Fogjátok el a fickót és kötözzétek meg!

– Engem? – hördült meg Flyn, és villámgyors mozdulattal előrántotta a pisztolyát. – Aki megmoccan, golyót kap a bordái közé. A kínaiak tanácstalanul pislogtak vezetőjükre, Tsang kényszeredetten elmosolyodott: – Csak tréfáltam az imént. Tedd el a revolvert! Flyn a másik zsebéből is egy pisztolyt rántott elő: – Ez a válaszom! Ülj le, Tsang! A kínai azonnal engedelmeskedett, tudta, hogy Flyn nem tréfál. – Most elmegyek – mondta a felügyelő emelt hangon. – Ha meggondolod a dolgot, és a régi alapon akarsz tovább dolgozni, akkor várom az üzenetedet. Addig azonban egyetlen gramm ópiumot sem fogsz eladni a városban, ezt garantálom. Flyn lassan a lépcső felé hátrált, de pisztolyát változatlanul a kínaiakra irányította. Tsang szinte észrevétlenül intett. Néhány kínai előrántotta tőrét és az oszlopok mögé igyekezett kerülni, hogy a menekülő útját elvágja. Gold, aki amúgy sem kerülhette volna el a felfedeztetést elhatározta, hogy közbelép. Kirántotta pisztolyát és néhány gyors lépéssel az emelvény előtt termeit. – Mindenki maradjon a helyén! – kiáltotta. A kínaiak és Flyn felügyelő is egyszerre megdermedtek, mintha viaszbábuk lennének. Az egész jelenet akár a panoptikumban is lejátszódhatott volna. Gold pisztolya fenyegető félkört írt le. – Aki megmoccan – golyót kap! – mondta keményen. – Ming… – hördült fel Tsang kapitány. A kis felügyelő ugyanis a meggyilkolt kínai maszkját viselte. Tsang kidülledt szemmel meredt áldozatára.

– Honnan a pokolból kerülsz ide? – kérdezte elfulladva. Gold abban a hiszemben volt, hogy megnyerte a játszmát. Kísérteties maszkja, mely már nemegyszer megdöbbentette a kínai kapitányt, ezúttal is megtette hatását. Tsang mozdulni sem mer rémületében. Gold az emelvényhez közeledett a győzelem biztos tudatában, amikor a padló hirtelen megnyílt a lábai alatt. A revolver kiesett kezéből. Megpróbált megkapaszkodni a váratlanul megnyílt csapóajtó szélében, de ujjai lecsúsztak a sima fáról. Feltartóztathatatlanul zuhant a mély be… Legalább öt métert esett, amikor jeges VÍZ csapódott az arcába. A zuhanástól mélyen lemerült a piszkos vízbe, de néhány másodperc alatt a felszínen volt. Az alacsony, föld alatti kanálisban a gyors víz magával ragadta. Kétszer is megkapaszkodott a romladozó falban, de a víz újra sodorta. A víz hőmérséklete közel volt a fagyponthOZ, legalábbis Gold úgy érezte. A szörnyű hideg a csontjaiba mart, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta magát a felszínen tartani. A földalatti csatorna sodra egyre erősebb lett. Tompa zúgás hallatszott, mintha a közelben vízesés zuhogna. A kanális a Temzébe vezetett, és a félig megfagyott kis detektív néhány másodperc múlva már a folyóban kapálódzott…

VII. FEJEZET AZ ÖSSZEKÖTTETÉS MEGSZAKAD

A csapóajtó, mely a kis detektívet elnyelte, már régen bezáródott, de Tsang még mindig nem tudott magához térni rémületéből. A nagy, kövér ember minden tagja remegett. – Borzasztó volt – nyögte. – Ez az átkozott Ming harmadszor kerül az utamba… Hányszor pusztítsam még el?… – Szedje össze magát! – mondta Flyn durván. – Alighanem valamelyik rendőrkopó rejtőzködött Ming maszkjában. Annyi biztos, hogy most örökre megszabadultunk tőle, bárki volt is az illető. – Nem… – suttogta a kövér kínai szinte eszelősen – Ming előbb-utóbb ismét jelentkezni fog és ez lesz a halálom… Flyn felment az emelvényre és kárörvendő arccal hajolt a kínai fölé: – Azt akarod, hogy a tulajdon embereid kiröhögjenek? Tsang megrázkódott, mintha korbácsütés érte volna. − Hallgass! – sziszegte dühösen. Flyn azonban nem tágított: – Te akarsz vezér lenni? Hiszen olyan vagy, mint egy ijedős gyerek. Talán attól félsz, hogy a meggyilkoltak szellemei visszajárnak?… Ha ez igaz volna, akkor aligha tudnál aludni, mert ha áldozataid szellemei sorban állnának, akkor még a lépcső is megtelne velük. Inkább azon gondolkozz, hogy mit lehetne csinálni?… Mert a saját szemeddel láthattad, hogy a rendőrség a nyomunkban van. – Mit tanácsolsz? – kérdezte a kínai révedező tekintettel. – Hughest el kellene tenni láb alól – csapott le Flyn a válasszal. – Ő vezeti a

nyomozást, és amíg életben van, egyetlen pillanatig sem lehetünk biztonságban. Add ki a parancsot embereidnek, hogy ma éjszaka végezzenek a főfelügyelővel! – Igazad van – mondta Tsang kis szünet után, és kijelölt emberei közül hármat: – Ti már jártatok a főfelügyelő lakásán, amikor Ming holttestét elcipeltétek oda. Most azonnal elindultok, és ne térjetek vissza eredmény nélkül! Reggel Hughes halálhírét akarom olvasni az újságban. Megértettük egymást?! Válaszként három görbe kínai tőr villant fel a kiszemeltek kezében…

*

A folyami rendőrség motorosa erős zúgással közeledett a part felé. Mac őrmester a sötét folyóra mutatott: – Gyorsan a csáklyát! Egy holttestet visz a víz. A motoros a látszólag élettelen test mellé kanyarodott és Gold felügyelő kis idő múlva a rendőrségi bárka fedélzetén hevert. – Egy piszkos öreg kínai – mondta az egyik rendőr. Mac is az élettelen test fölé hajolt. – Álszakállas kínait még nem láttam – mondta hirtelen és eltávolította a vízből kihalászott ember arcára tapadt szürke szakállfoszlányokat. – Gold felügyelő! – kiáltott fel az egyik rendőr. Az őrmester a csuromvizes ember mellére hajolt: – Még dobog a szíve – mondta kis idő múlva. A rendőrök élesztgetési kísérletei eredménnyel jártak, éjfél előtt néhány perccel Gold felnyitotta szemeit:

– Értesítsétek Hughes főfelügyelőt – volt az első szava. – Beszélni akarok vele! A motoros horgonyt vetett a wappingi rendőrállomás előtt. A felügyelőt egy hordágyon partra szállították. A kis detektívet annyira megviselte a jeges fürdő, hogy nem tudott lábra állni. Néhány csésze tea elfogyasztása után azonban magához tért egészen. – Adják ide a telefont! Magam akarok beszélni Hughes főfelügyelővel. A rendőrök átnyújtották a kagylót a kis detektívnek, akinek örökkévalóságnak tűnt fel, amíg Hughes jelentkezett. Gold kezében megremegett a telefonkagyló. – Halló… Itt Gold beszél… Hughes felfigyelő?… Hála Istennek… Megtaláltam a banditák titkos ópiumraktárát… Halló… Halló… Mi történt?… Mac őrmester ijedten közeledett a detektívhez. – Mi baj van? Gold sápadtan ejtette ki kezéből a telefonkagylót. – Magam sem tudom… Egy lövést hallottam… Azután az összeköttetés hirtelen megszakadt… Attól tartok, hogy a főfelügyelőnek valami baja történt… Azonnal indulnunk kell. Az őrmester megpróbálta visszatartani a kis detektívet, de a felügyelővel nem lehetett bírni. Magára kapta az egyik rendőr köpönyegét, és odasietett az autóhoz, mely az őrmester intézkedésére az őrszoba elé gördült. Az autóban hat rendőr helyezkedett el. Gold a sofőr mellé kuporodott. – Arra gondoljon útközben, hogy Hughes főfelügyelő élete talán az ön kezében van – suttogta a vezetőnek. A sofőrnek nem kellett biztatás. A félelmetes londoni köd dacára is olyan tempót vett, hogy az autó utasainak elállt a lélegzete…

VIII. FEJEZET SÁRGA ÖRDÖGÖK

Csúnya köd volt. Az úttesten megállt a forgalom, az autók fényszórói nem tudtak áthatolni a sárga ködfalon. A motorok kattogása rekedt ugatásra emlékeztetett, és az elektromos dudák egészen úgy hangzottak, mint a segélykiáltások. Az emberek csak a házak mentén tapogatódzva haladtak tovább. Titokzatos, nyugtalanító várost varázsolt a köd a Temze partjára. Minden hang, minden zörej, amely egyébként megszokott volt a világvárosban, most kísértetiesen hatott. A forgalmi rendőrök fáklyái foltokként imbolyogtak, és a házakon felvillanó fényreklámok hatalmas tűzvész visszfényeként derengtek át a ködön. A betörők és gyilkosok éjszakája volt ez. A hírhedt „Soho”-ban ilyenkor induljak el a gonosztevők préda után, és a folyami csempészek ezt az időt használnák fel üzelmeik lebonyolítására.

*

A kandalon álló óra elütötte az éjfelet. Hughes egyedül ült kis legénylakásában és olvasott. Időnként felállt és az ablakhoz ment, hogy égő homlokát lehűtse a hideg üveggel. A Leicester Square fáiból és bokraiból semmit sem lehetett látni, a félelmetes sárga köd mindent elnyelt. Fél egy felé járhatott az idő, amikor Hughes a lefekvésre gondolt. Határozottan rossz napja volt. Az eredménytelen hajsza módfelett idegesítette. Elnyúlt az ágyon és a fal felé fordult. Kis idő múlva, amikor végre elálmosodott, éles csengetés verte fel álmából. Dühösen kiugrott az ágyból és a telefonhoz ment. Térdét alaposan beütötte a kis asztalkába. Dühösen felszisszent, de a villanyt most sem gyújtotta meg. Felvette a kagylót… Az álom egyszerre elszállt a szeméből, amikor meghallotta Gold

hangját. A legnagyobb bosszúságára azonban a telefonálásnak váratlanul vége szakadt… Az első pillanatban arra gondolt, hogy véletlenül szétbontották a vonalat, de gyakorlott füle halk neszt hallott az előszobában. Most már tudta, hányadán van. Áldotta a véletlent, hogy nem gyújtotta meg a villanyt. A sötétben is eltalált az íróasztalához, kivette a fiókból revolverét és behúzódott a függöny mögé. Sokáig kellett várnia. Az előszobában senki sem mozdult. Az éjszakai látogató bizonyára meghallotta a telefonálást, és meglapult a sötétben – gondolta a detektív. Negyedóra is eltelt, amikor a léghuzam elárulta, hogy az ajtó nyílik. Hughes kitűnő rejtekhelyet választott magának, mert a függöny mögül bármikor elérhette egyetlen mozdulattal a villanykapcsolót, mely közvetlenül az ablak mellett volt. Jobbjával a revolvert szorongatva, feszülten, figyelt… Egy tolvajlámpa fénye villant fel. A keskeny fénycsík lassan kúszott az ágy felé. Hughes elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, és baljával hirtelen megcsavarta a villanykapcsolót. A szobát éles fény árasztotta el. Az ágynál három kínai állt, kezükben görbe tőr villogott. – Fel a kezekkel! A kínaiak a hang irányába fordultak. Az egyik hirtelen felemelte kezét és nehéz tőre a hirtelen kilőtt nyíl sebességével suhant a függöny felé. A detektívnek már nem volt ideje félreugrani, az éles penge a vállába fúródott. Fájdalmában csaknem elejtette pisztolyát, karját alig tudta megmozdítani, mégis tüzelt. Három lövés dördült el gyors egymásutánban. Mindhárom golyó talált Két kínai holtan hanyatlott a szőnyegre, de a harmadiknak csak a térdét zúzta szét a golyó. Ezzel vége is volt Hughes erejének, kiejtette kezéből revolverét és félájultan roskadt az ablak mellé. Néhány pillanatig teljes csend volt a szobában, melyet csak a sebesült kínai hörgő lélegzése szakított meg. Hughes egészen furcsán érezte magát… Sebe korántsem fájt úgy, mint az első pillanatban, de viszont valami furcsa kábultság kerítette hatalmába… Sokszor hallott már a kínaiak különös mérgeiről, melyek teljesen megbénítják az ember idegrendszerét, de sohasem hitt benne igazán. Most azonban úgy érezte, hogy

valami titokzatos erő megbénítja mozgását. Az ujját sem tudta megmozdítani és kétségbeesetten látta, hogy a megsebesült kínai felragadja tőrét és feléje kezd kúszni. Időnként le-lebukott a szőnyegre, vérző térde szabálytalan foltokat hagyott a szőnyeg virágos mintáin. Mintha csak a halál kúszott volna lassan, de biztosan és kérlelhetetlenül egyre közelebb áldozatához… A detektív arca hideg verejtékben úszott, életében talán először elfogta a félelem. Minden energiáját összeszedte, hogy lebírja azt a szörnyű érzést, mely teljesen megbénította erejét. A revolver csak néhány arasznyira volt tőle, és nem volt ereje, hogy megragadja a fegyvert. Agyában rendszertelenül kergették egymást a gondolatok, úgy érezte, hogy megfullad a szoba nyomasztó levegőjében. A kínai mozdulatlanul elterült a szőnyegen és már-már úgy látszott, hogy vége van, amikor kis idő múlva újra felkönyökölt és kúszni kezdett a detektív felé… Már csak alig fél méter választotta el a két embert egymástól, amikor messziről felhangzott a rendőrségi autó elektromos dudája… A hang egyre közeledett, de Hughes már nem hallotta… Vörös felhő borult a szemére, mely egyre sűrűsödött és elnyelte a kínai eltorzult arcát…

*

– Nos, hogy érzi magát? Hughes felemelte fejét. Reynolds doktor állt mellette. Az öreg rendőrorvos mosolygott. – Szerencsésen megúszta az ügyet, barátom – mondta az orvos. – Az utolsó pillanatban kapta az injekciót. Gold telefonált értem. A főfelügyelő pillantása a kis detektívre esett, aki részvétteljes arccal állt az ajtónál. Hughes felkönyökölt, könnyebben ment, mintsem gondolta volna. – Mi van a kínaiakkal? – kérdezte.

– Kettő halott volt, amikor behatoltunk a lakásba – válaszolta a kis detektív. – A harmadikat ájultan találtuk és elszállítottuk a rabkórházba. – Mi hír Tsang kapitányról? – Azt hiszem, nem menekülhet – válaszolta Gold. – A kínaiak raktárát körülfogták a rendőrök, és csak a jelre várnak, hogy benyomuljanak az épületbe. Hughest most már erőszakkal sem lehetett az ágyban tartani. Egy kicsit szédelgett ugyan, amikor felkelt, de azért szilárdan megállt a lábán. – A rendőrségi autó még a ház előtt van? – kérdezte, és amikor Gold igennel válaszolt, azonnal kiadta rendelkezéseit az indulásra vonatkozólag.

IX. FEJEZET AZ OROSZLÁN „BARLANGJÁBAN

Hajnalodott… A rendőrségi autó a Gunn Lane felé közeledett, amikor Gold detektív észrevette, hogy a folyó felől füstfelleg kavarog az ég felé. Gonosz sejtelmei támadtak és nem is csodálkozott túlságosan, amikor megpillantotta az égő raktárt. Az öreg épület úgy égett, mint a fáklya. Egy csoport tűzoltó a tágas udvaron keresztül akart behatolni az épületbe, de ez is lehetetlennek bizonyult. A kaput égő gerendák zárták le. Harminc fecskendő zúdította a vizet a lángtengerre. Gold elkeseredve látta, hogy az épületet lehetetlen megmenteni. A kínaiak mégis módot találtak arra, hogy a rendőrség megérkezése előtt elpusztítsák a bizonyítékokat. Az ópium elhurcolására aligha maradt idejük, és így inkább elpusztították a felhalmozott készleteket. Hughes is belátta, hogy az égő épületnél nincs keresnivalójuk, és a rendőrök kíséretében a Temze partjára vonult. A „Peking” még mindig a régi helyen horgonyzott. A rendőrség lefoglalta a hajót és gondosan átkutatta a hajócsavaroktól kezdve az árbocokig az egész gőzöst. Nem találtak semmit, pedig minden kabint kirámoltak és az összes ládákat felbontották. Tsang kapitány nem volt a fedélzeten. Végül is Hughes kénytelen-kelletlen abbahagyatta a munkát, de négy rendőrt a kínai hajó fedélzetén hagyott. A Scotland Yard azonnal elfogatási parancsot adott ki Tsang kapitány ellen. A rendőrök tűvé tették az egész várost, de a sárga kapitányt nem találták meg.

*

Miután Flyn a délelőtt folyamán nem jött be a Scotland Yardra, Hughes

elhatározta, hogy otthonában fogja felkeresni a felügyelőt. Gold vallomása is elég bizonyítékot szolgáltatott a megtévedt rendőrtisztviselő ellen, s így Hughes könnyen megszerezte az elfogatási parancsot. A főfelügyelő nem nagy örömmel indult el az útra, hogy szomorú kötelességét teljesítse. Flyn vallomásától nem remélt ugyan sokat, de biztosra vette, hogy legalább valamit megtud a felügyelő és Tsang kapitány kapcsolatáról. A rendőrségi autó, amelyben Hughes és Gold ültek, bekanyarodott a Bernard Streetre, ahol Flyn felügyelő lakott. Hughes autóját egy másik kocsi követte, amelyben fél tucat rendőr foglalt helyét. A két autó megállt a régi, emeletes ház előtt. Hughes a rendőröket a hallban és a kapu előtt állította fel. – Gold felügyelővel felmegyünk az emeletre – fordult Hughes a rendőrőrmesterhez. – Amíg nem jövünk vissza, senki sem hagyhatja el az épületet. – Nem volna jobb, ha néhány rendőr felmenne a főfelügyelő úrral? – kérdezte az őrmester tiszteletteljesen. Hughes fejét rázta: – Nem… Erről szó sem lehet. Flyn gyanút fogna, és esetleg öngyilkosságot követne el, ezt pedig mindenáron el akarom kerülni. A két detektív megindult az emeletre vezető lépcsőn. Szomorú félhomály derengett a szűk lépcsőházban. A két férfi cipői kellemetlenül koppantak a kövön… Mintha csak a végzet közeledett volna feltartóztathatatlanul Flyn lakása felé. Felértek a második emeletre. Az ajtón lévő réztáblán Flyn neve állt. Hughes megnyomta a csengőt. Sokáig nem mozdult a lakásban senki, de mintha valahol egy ajtó csapódott volna. Hughes türelmesen várt egy ideig, azután újra megnyomta a csengőt. Az éles hang sokáig visszhangzott a lépcsőházban. Végre lépések közeledtek az ajtóhoz. – Ki az? – hallatszott bentről Flyn jellegzetes rekedt hangja. – Hughes főfelügyelő – hangzott a válasz. – Sürgős szolgálati ügyben jövök.

– Azonnal kinyitom az ajtót – recsegte Flyn az ajtó mögül. – A kulcsokat elraktam valahová, egy pillanat türelmet kérek. A lépések újra eltávolodtak az ajtótól. – Flyn aligha sejt valamit – mondta Gold halkan. Hughes vállat vont. – Majd meglátjuk… Flyn mindenesetre értelmes ember, és ha megtudja, hogy a menekülés lehetetlen, ellenkezés nélkül megadja magát. Kis idő múlva kulcs csikordult a zárban. Az előszobában olyan sötét volt, hogy a detektívek nem láthatták Flyn alakját. – Lépjenek be, kedves kollégáim! – mondta a felügyelő udvariasan. Hughes belépett az előszobába, Gold követte. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, amikor Hughes egy fegyver csövét érezte a hátában és ugyanakkor egy kéz kihúzta a revolvert zsebéből. – Hang nélkül előre a szobába! – vezényelte Flyn megváltozott hangon – Aki ellenkezik, az golyót kap a hátába. Előre, ha mondom! Az utolsó felszólítás Goldnak szólt. A kis detektív a zsebében lapuló pisztolyhoz kapott, de Flyn megragadta karját és erősen megcsavarta. – Az első golyót te kapod! – sziszegte a felügyelő. A két detektív kénytelen-kelletlen bevonult a szobába. Flyn állandóan a sarkukban volt. Gold újra óvatosan a pisztolyához nyúlt, de Flyn újra elkapta csuklóját, és mire védekezhetett volna, a fegyver már nem volt a zsebében. A félelmetes házigazda gúnyosan nevetett… – Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor a Yardon gyanút fognak. Őszintén szólva, nem vártam még ezt a látogatást, de most örülök, hogy így történt. Mindössze kétszer kell meghúznom a ravaszt és a két legkérlelhetetlenebb ellenségemmel örökre végzek.

– Azt hiszem, ön az akasztófára fog kerülni, Flyn – mondta Hughes nyugodtan. Flyn arca eltorzult a dühtől. – Akkor is túlélem önt néhány hónappal. De erre nem kerülhet sor. Még szabad vagyok, és amint látja, felkészültem az útra. Hughes tekintete a becsomagolt bőröndre tévedt. – Úgy? És hogyan akar kijutni a házból? A kaput ugyanis rendőrség őrzi! Flyn legyintett: – Mindez nem érdekel. Engem nem könnyű megfogni, arról mindjárt meggyőződhetnek az urak. Álljanak a falhoz! A revolver csöve fenyegető félkört írt le. – Vesse le a kabátját és kalapját és dobja le a szőnyegre. Egy-kettő! Hughes kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Flyn a szoba sarkába mutatott, ahol különféle szíjak és zsinegek hevertek. – Még nem készültem el a csomagolással, és mert önök megzavarták munkámat, hát most majd jobban fel tudom használni a szíjakat. Kötözze meg a főfelügyelőt! Gold elképedve hallgatta a felszólítást. Arca halálsápadt lett. – Hogy én kötözzem meg a… – Golyót kap, ha nem teljesíti parancsomat! – Ha elsüti a pisztolyt, akkor két perc múlva a nyakán a rendőrség – lihegte a kis detektív. Flyn nevetett. – Lehetséges, de akkor két holttestet fognak találni a szobában. – Kötözz meg nyugodtan! – mondta Hughes csendesen. – Ebben a pillanatban ő van nyeregben, és nincs értelme az ellenkezésnek.

– Ez okos beszéd – vigyorgott a gonosztevő. – Nos, gyerünk azokkal a szíjakkal! Gold remegő kézzel hurkolta Hughes karjaira és lábaira a szíjakat. Flyn egy pillanatra sem vette le a szemét a két férfiről és revolverével állandóan sakkban tartotta őket. Amikor Gold bevégezte munkáját, megparancsolta neki, hogy forduljon arccal a fal felé. A kis detektív reszketett a dühtől, de ezt a parancsot is teljesítette. Flyn most ügyesen hurkot vetett a kis detektív karjaira, és néhány másodperc alatt szabályosan összekötözte. Flyn elégedetten nézte művét, azután gyorsan a tükörhöz ült, és beretvával ügyesen leszedte jellegzetes fekete bajuszát. Hughes már ekkor tisztában volt a gonosztevő tervével, és így nem csodálkozott, amikor Flyn maszkírozni kezdett. Meglepő ügyességet árult el ezen a téren. Néhány perc alatt a tükör egy olyan arcot mutatott, mely a megszólalásig hasonlított Hughes arcára. – Nos, mi szól az átalakulásomhoz, kedves kollégám? – nevetett a gonosztevő, miközben felvette a főfelügyelő kabátját és kalapját. A hasonlatosság most valóban kísérteties volt. Flyn elégedetten nézegette magát a tükörben, azután a bőröndhöz ment és felnyitotta. – A rendőröknek gyanús volna, ha Hughes főfelügyelő bőrönddel távozna – mondta gúnyosan. – És így csak a pénzemet viszem magammal. Tsang barátomat néhányszor alaposan megfejtem, és most minden reményem megvan arra, hogy hátralevő éveimet békében éljem le valamelyik napsütötte országban. Flyn egy borítékot halászott ki a bőröndből, és sietve zsebébe gyűrte. – Így… Készen vagyok, és becses engedelmükkel távozom is. Kérem, adják át legszívélyesebb üdvözletemet Sir Hallnak, a Scotland Yard kitűnő vezetőjének. Bizonyosan örülni fog, ha meghallja, hogy szerencsésen megmenekültem. Szíves elnézésüket kérem, hogy most betömöm a szájukat, de határozottan ellenszenves cselekedet volna önöktől, ha kiabálnának, amíg lemegyek a lépcsőn… Betömte a két összekötözött férfi száját, azután udvariasan megemelte a kalapját.

− Abban a reményben, hogy soha többé nem találkozunk! Hughes néhány pillanat múlva hallotta, amint az előszoba ajtaja becsukódik a távozó után…

X. FEJEZET A MENEKÜLŐ

Flyn nyugodt léptekkel ment le a lépcsőn. Az őrmester feszesen szalutált, amikor a magas alakot megpillantotta a jellegzetes kockás kabátban. – Gold felügyelő fent maradt a fogollyal – vetette oda Flyn félvállról, meglepően utánozva a főfelügyelő hanghordozását. – Visszamegyek a Scotland Yardra. A fogoly elszállításáról majd Gold felügyelő fog gondoskodni. A sofőr szolgálatkészen nyitotta ki a rendőrségi autó ajtaját, amikor Flyn az utcára ért. A felügyelő azonban legyintett: – Gyalog megyek, dolgom van a közelben. Az őrmester fejcsóválva nézett a magas alak után, míg a távozó befordult a Bernard Streetre. – Minden ügynek túlságosan nagy feneket kerítenek az utóbbi időben – mormogta bosszúsan. – Nem volna sokkal egyszerűbb most mindjárt autóba ültetni a fickót és bevinni a Scotland Yardra? Az egyik rendőr vállat vont. – Mit tehetünk, ha így akarják az okosabbak? A rendőrök legalább egy óra hosszat várakoztak, amíg végül is az őrmester elhatározta, hogy beszél Gold felügyelővel. Legnagyobb megdöbbenésére azután megtalálta az összekötözött detektíveket. A kis Gold detektív sápadt volt a dühtől, de Hughes csodálatraméltó nyugalommal viselte sorsát. – Tagadhatatlan, hogy Flyn alaposan kifogott rajtunk – mondta szenvtelen hangon. – De ezúttal ismét a régi közmondást citálhatom: aki utoljára nevet, az nevet a legjobban. Flyn ez idő szerint még nem hagyhatta el a várost. És úgy hiszem, a jövőben sem fogja tudni elhagyni…

*

A repülőtéren kevesen voltak. A Dél-Afrikába induló óriás repülőgép körül még a montőrök sürögtek-forogtak. Teljes 20 perc hiányzott az indulásig, amikor Flyn felügyelő megjelent a repülőtéren. Fekete kabátot viselt, gallérját felhajtotta, ami a nedves, szeles, hideg időben nem volt szokatlan jelenség. A jegyét már előre megváltotta, és csak a jelre várt, hogy beszállhasson a gépbe. A repülőtér sötét távlatában kigyúltak a világvárosos fényreklámjai. A látvány tűzijátékra emlékeztetett. A kék, piros és zöld transzparensek folytonos felvillanása szinte fájt a szemnek. A repülőteret időnként egy hatalmas reflektor fénykévéje söpörte végig. A repülőgép ezüstösen villant meg az erős fényben. A hatalmas légcsavar berregni kezdett… Flyn fellépett a lépcsőre, hogy a többi utassal együtt elfoglalja helyét a gépben, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Hátrafordult és Hughes komoly arcát látta maga előtt. – Ne csináljon ostobaságot! – mondta a főfelügyelő nyugodtan. – A pisztolyomat lövésre készen tartom a zsebemben, csak a ravaszt kell meghúznom. Flyn leírhatatlan pillantást vetett ellenfelére. – Kitől tudta meg, hogy repülőgépen akarom elhagyni a fővárost? – Öntől – válaszolta Hughes. – Amikor azt mondta, hogy melegebb országba készül, igazán nem volt nehéz kitalálni a többit. De talán menjünk az autóhoz, szeretem elkerülni a felesleges feltűnést. Ez egyébként önnek sem volna kellemes. – Nekem minden teljesen mindegy – mondta Flyn üveges tekintettel. A rendőrségi autó a repülőtér bejárata előtt állt. Hughes és foglya helyet foglaltak az ülésen. A hatalmas kocsi megindult. Már a Scotland Yard közelében jártait, amikor Flyn hirtelen a szájához emelte a

kezét. Hughes észrevette a fogoly mozdulatát, de megakadályozni már nem tudta. – Csak néhány percem van hátra – mondta Flyn erőtlenül. – Ciántablettát vettem be és a méreg hamarosan végez velem. Önre nem haragszom, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Tsang az oka mindennek. A lóversenyen ismerkedtünk meg… Sokat veszítettem. A kínai felajánlotta segítségét… Hamarosan teljesen a hatalmába kerültem. Többször fellázadtam ellene, de mindig én húztam a rövidebbet… Tsang az életem megrontója… Ha találkozik vele valamikor, ne sajnáljon tőle egy golyót… Az utolsó szavakat már alig lehetett érteni. Rekedt hörgés szakadt ki Flyn torkából… Hirtelen előrebukott és nem mozdult többé. Hughes megborzongott, és ösztönösen elhúzódott a holttest közeléből. Az autó begördült a Scotland Yard széles udvarára.

XI. FEJEZET TSANG ÚJBÓL MEGJELENIK

A közeli toronyóra éjfélt ütött, amikor Gold befordult a Grimwalde térre. A detektív kimondhatatlanul fáradt volt. Az éjszakai fürdéstől még mindig fájtak a csontjai. Egy lámpa alatt megállt, megkereste a zsebében lapuló kapukulcsot, azután folytatta útját. A lépcsőházban koromsötét volt. Gold megkereste a villanykapcsolót, de hiába csavargatta, a lámpa nem akart kigyulladni. Halkan káromkodott, azután gyufát gyújtott. Alig tett azonban néhány lépést, a kis láng máris ellobbant. Végre mégis feljutott a lakásához. Éppen a zárba akarta tenni a kulcsot, amikor a hirtelen keletkező léghuzam elárulta, hogy az ajtó nyitva van. – Ne fáradjon, mister Gold! – szólalt meg a sötétből egy csúfondáros hang s Gold egy revolvert érzett az oldalában. A következő pillanatban erős karok ragadták meg, és bevonszolták a szobába. Egy tolvajlámpa fénye villant meg, és a fény a detektív arcára vetődött. – Nyugodtan bekapcsolhatjátok a villanyt – hangzott a parancs valahonnan a fényforrás mögül. Kis idő múlva kigyulladt a lámpa. Gold pislogva nézett körül az erős fényben. Sohasem gondolta volna, hogy saját lakásában kerül fogságba. Tsang kapitány és két kínai tartózkodott a szobában. A kínaiak még mindig erősen megmarkolva tartották a kis detektívet. Tsang felvett Gold íróasztaláról egy bilincset és pokoli gúnnyal nyújtotta át embereinek. – Legalább biztos, hogy a bilincsek tartósak lesznek. A bilincsek bezárultak Gold csuklója körül. – Engedjétek el – rendelkezett a sárga kapitány.

Gold kimerülten roskadt az egyik székre, Tsang kövér, sárga arca eltorzult a dühtől. Kínai ember általában ritkán árulja el érzelmeit, de a kapitány most már nem bírt magával, a düh és a bosszúvágy teljesen hatalmába kerítette. – Tehát te vagy a nagy Hughes segédje? – kérdezte vészjósló hangon. Nem kapott választ és ez a körülmény még csak fokozta dühét. – Nem akarsz beszélni? Arra gondolj, fickó, hogy én már sok embernek megnyitottam a száját, pedig sokszor kemény legényekkel hozott össze a sors. Ma is élénken emlékszem egy matrózra, aki csak akkor beszélt, mikor a két ujját összemorzsolták. Hol van most a gazdád, a csalhatatlan mesterdetektív? A kis detektív elsápadt, de makacsul összeszorította a száját. Tsang a telefonra pillantott. – Most azonnal felhívod Hughes főfelügyelet telefonon, és megmondod neki, hogy sürgős ügyben akarsz vele beszélni. Gold nyugodtan nézett farkasszemet a kínaival. – Tehát hívjam ide?! Tsang bólintott. – Igen… Mi majd megfelelő fogadtatásban részesítjük. A kis detektív sápadt arcán futó mosoly jen lent meg. – Most én mondhatom, kár a fáradságért, Tsang. Széttéphettek, de nem fogom Hughest elárulni Az egyik kínai a kapitányhoz lépett és halkan súgott neki valamit, Tsang néhány pillanatig a detektívre meredt, majd bólintott. – Alkalmasint igazad van. Másképpen oldjuk meg a dolgot. Hozzátok le a fickót a kocsihoz. Két kínai megragadta a detektívet, és a tehetetlen embert kihurcolták az utcára. Tsang füttyentett, és a keskeny mellékutcából egy hatalmas túrakocsi bukkant

elő. A kínaiak betuszkolták a foglyot a kocsiba. Tsang jelt adott, és a kocsi megindult. Gold látta, hogy a mellette ülő kínai kezében megvillan valami… Kés vagy revolver… A legjobb akarattal sem tudott visszaemlékezni arra, ami azután történt. Egy kendő borult az arcára… Émelyítő szagot érzett, minden elhomályosodott előtte. Félébren-félálomban úgy tűnt neki, mintha az autó vég nélküli sötét utcákon robogna vele az éjszakában… Ez volna a halál… Gold becsületére legyen mondva, most nem érzett félelmet. Néhány perc múlva elaludt… Egy homályos szobában tért magához… kábultságából nehéz léptek zaja riasztotta fel. Kulcs csikordult a zárban… A súlyos ajtó panaszos nyikorgással feltárult és Tsang lépett be a szobába. – Nyugodjék meg, mister Gold, a haja szála sem fog meggörbülni, ha okosan viselkedik. – Mit akar tőlem? – kérdezte a kis detektív. – Néhány sort kell írnia a barátjának… Ennyi az egész… Gold felkönyökölt a díványon. – Tehát még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy az én segítségemmel akarja hatalmába keríteni a főfelügyelőt… Tsang szomorúan csóválta a fejét. − Nem szívesen használok hüvelykszorítót… Az ilyesmi nagyon fájdalmas. Ne okoskodjék, mister Gold, itt a töltőtollam az asztalon. Talál levélpapírt is. Persze nehéz a felkelés, majd segítek. Gold hirtelen felült. – Nincs szükségem a segítségére, ha az asztalhoz akarok menni. De én nem akarok! A kínai kövér arca eltorzult. Néhány lépéssel Gold mellett termett, megragadta a kis ember karját. – Egy-kettő, lódulj az asztalhoz, vagy kicsavarom a karodat.

Gold csak arra várt, hogy a kínai még közelebb hajoljon hozzá, a kezei ugyan bilincsben voltak, de a lábát kitűnően tudta használni. Hirtelen teljes erejével gyomron rúgta a kínait Tsang üvöltve zuhant a sarokba. Sárga arca ijesztően elsápadt. Kétszer is megpróbált felemelkedni, de mindkétszer visszaesett. Percek teltek el, amíg Tsang visszanyerte beszélőképességét. – Ezt megkeserülöd, kis patkány – mondta gyűlölködve – Olyan kínzásokat fogok kitalálni, amilyenekről te még sohasem hallottál… Kínában a „Kínok kertjé”-nek nevezik azt a helyet, ahol az állami hóhér lakik… Sok mindent megtanultam tőle, és most alkalmam lesz kipróbálni a tudományomat. – A tegezést ettől függetlenül kikérem magamnak! – mondta Gold nyugodtan. – Ami pedig a patkányt illeti, hát arra vonatkozólag nyugodtan elmondhatom, hogy sohasem láttam még olyan undok, sárga, kövér patkányt… – Nemsokára üvölteni fogsz a fájdalomtól barátoddal együtt – mondta a kínai fenyegeti hangon és elhagyta a szobát. Gold bízott abban, hogy Tsang nem tudja a hatalmába keríteni Hughest, de azért korántsem volt nyugodt. Minden neszre felriadt és ijedten nézett az ajtóra…

XII. FEJEZET A CSAPDA

Hughest álmából riasztotta fel a vad telefoncsengés. Egy ismeretlen hang szólalt meg a készülékben és szakadozott mondatokban tudomására hozta, hogy Gold felügyelőt haldokolva találták Temze partján, a Viktória Embankment elején. Hughes lázasan kapkodta magára a ruháit. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy kelepcébe akarják csalni. Lerohant a lépcsőn, gyorsan kitárta a kaput és kilépett a ködös utcára. Alig néhány házzal lejjebb egy taxi állt. Hughes áldotta a véletlent, hogy legalább gyorsan eljuthat a folyóhoz. Amikor azonban felrántotta a taxi ajtaját, villámgyorsan futott át agyán a gondolat, hogy kelepcébe akarják csalni. De annyi ideje sem volt, hogy a revolveréhez kapjon, egy pisztoly csöve fúródott a bordái közé. – Üljön be a kocsiba! – suttogta egy fenyegető hang. Hughes kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. A kocsi azonnal megindult. A sofőr egy pillanatra visszafordult, és a detektív egy vigyorgó, sárga arcot pillantott meg az üveg mögött. Hughes mozdulni sem tudott, fegyverét elvették, és a mellette ülő kínai pisztolyát állandóan az oldalában érezte. Szemközt vele a kis ülésen is egy kínai kuporodott. A főfelügyelő azonban éppen a legválságosabb pillanatokban őrizte meg mindig nyugalmát. Agya lázasan dolgozott. A menekülés lehetősége foglalkoztatta, mialatt az autó egyre gyorsuló tempóban száguldott az éjjeli ködben… A Talbot Square környékén haladtak, amikor a detektív cselekvésre szánta el magát. Kétségbeesett kísérlet volt, Hughes tudta, hogy az életéért kell küzdenie. Hirtelen mozdulattal elkapta baljával a kínai revolveres kezét és jobbjával rettentő horogütést mért ellenfele arcára. Mindkét mozdulat villámgyors volt.

A kínai nem számított a támadásra, és hangtalanul hanyatlott vissza az ülésre. A másik bandita most a detektívre vetette magát, de neki sem volt több szerencséje, mint társának. Hughes kitépte a revolvert az ájult kínai kezéből és azonnal felvette a harcot a másikkal. A támadó ujjai Hughes nyakára fonódtak. Vad, kétségbeesett birkózás indult meg a két férfi között. A sofőr semmit sem vett észre a kocsi belsejében lejátszódó jelenetből. Közvetlenül a Talbot Square után három teherautó jött szembe a kínaiak kocsijával, és az erős motorzaj elnyomott minden más hangot. Tíz perc múlva a kocsi megállt egy emeletes ház előtt, amelyhez egy magas kőfal tartozott. Az autó egy pillanatra megállt a kőfal előtt és tülkölt. Alig néhány pillanat múlva hatalmas vasajtó nyílt ki. Hughes ezt a pillanatot választotta a menekülésre. Felrántotta a taxi ajtaját és kiugrott az úttestre. A következő pillanatban már meghúzódott a fal árnyékában. Az autó begördült a magas fallal övezett udvarra. A vasajtó tompja dördüléssel záródott be a kocsi után…

*

Tsang elsőnek sietett le az udvarra, amikor az autót megpillantotta. Örömét azonban csakhamar vad düh váltotta fel, amikor kiderült, hogy detektív nincs a kocsiban. Tsang tisztában volt azzal, hogy Hughes megmenekülése ezúttal a rendőrség megjelenését jelenti. Az épületben mindössze tíz ember tartózkodott, és így Tsang nem gondolhatott arra, hogy fegyverrel próbálja meghiúsítani a rendőrök behatolását. A kínai kapitány kitűnő vásárt csinált a régi épülettel, amelyből föld alatti alagút vezetett a Temze partjára. Miután ez az alagút az utolsó pillanatig biztosította a menekülés útját, Tsang elhatározta, hogy legalább Golddal végez. Legnagyobb megdöbbenésére azonban az ajtót zárva találta. A kis detektív nem maradt tétlen és megbilincselt kezei dacára is teljesen eltorlaszolta az ajtót. Tsang azonnal kiadta a parancsot az embereinek, hogy az ajtót törjék be. A kínaiak hamarosan kerítettek egy erős rudat, és rohamra indultak az ajtó ellen.

*

A magányos ház körül minden csendes volt, csak az utcasarkon tűnt fel időnként egy sötét ruhás férfi, hogy azután újra eltűnjön a magas fal árnyékában, ahová az utcai lámpások bágyadt fénye már nem jutott el. Hughes volt az éjszakai leselkedő, aki már telefonon értesítette a Scotland Yard legmozgékonyabb alakulatát, a „Repülő gárdá”-t, a kínai kapitány új rejtekhelyéről. A főfelügyelőnek azonban nem volt türelme megvárni a rendőrséget. Érezte, hogy Gold a kínaiak hatalmában van, és percei meg vannak számlálva. Elhatározta, hogy hűséges segítőtársát nem engedi elpusztulni. Felnézett a titokteljes néma épületre. A ház sötét ablakai üres szemgödrökként tátongtak a repedezett falban. Valami megmagyarázhatatlan démoni fenyegetés áradt ki a sötét házból. Hughes még néhány pillanatig mozdulatlanul állt, de azután hirtelen elhatározással a hatalmas kapuhoz lépett. Az iromba ajtó áthatolhatatlan akadályként magasodott fel előtte. Álmában sem gondolta volna, hogy nyitva van, de amint kezét a kilincsre tette, a súlyos ajtószárnyak kinyíltak. Hughes feszülten figyelt… Semmi sem mozdult… Egyetlen hang sem hallatszott és léptek sem közeledtek… A sötét, boltozatos kapunyílás úgy tátongott előtte, mint egy óriási, halálos kelepce. A házban számítottak a rendőrség jövetelére, ezt Hughes nagyon jól tudta. Más ember talán várt volna, de a főfelügyelő nem hátrált meg a veszedelem elől. Jobbjával megmarkolta revolverét a kabátja zsebében, míg baljával előhúzta tolvajlámpását. Nesztelenül és puhán lépett, mint a macska. A tolvajlámpa vékony fénycsíkja kutatóan suhant végig az udvar kőkockáin és eltűnt a házba vezető kapualjban. Halk kattanás jelezte, hogy a lámpa kialudt. Hughes bámulatos gyorsasággal kiismerte magát a tágas hallban, melyből egy lépcső vezetett fel az emeletre. Megfogta a lépcső karfáját és megindult felfelé… Egyszerre megállt… Az emeletről tompa ütéseket hallott, mintha valaki egy nagy kalapáccsal ütögette volna a falakat. Az egész épület megremegett a rettentő csapásoktól. Hughes most már félretett minden óvatosságot, és felrohant az emeletre… Az emeleten nem mindennapi kép tárult a szeme elé. Tsang és emberei egy

hatalmas rúd segítségével igyekeztek betörni egy ajtót. A kemény fa aggasztóan recsegett-ropogott, de nem engedett. – Siessetek! – kiáltotta egy kínai. – A rendőrök minden pillanatban a nyakunkon lehetnek! – Törődjetek az ajtóval! – harsogta túl Tsang a lármát. – Nagyon jól tudjátok, hogy a hátsó csigalépcsőn pillanatok alatt lejuthatunk az alagúthoz. Csak nem akarjátok a rendőrspiclit kiengedni a kezeitek közül?… A sárga kapitány biztatására emberei újult erővel rohamozták meg az ajtót. Nagy reccsenés hallatszott, az ajtó végighasadt… Hughes nem kételkedett abban, hogy az ajtó betörése egyúttal a kis detektív halálát is jelenti, és éppen ezért elhatározta, hogy közbelép. Kezében a revolverrel hirtelen előugrott az oszlopok mögül, ahol eddig húzódott. A kínaiak abbahagyták az ajtó rohamozását és fegyvereikhez kaptak. Elszánt arcuk elárulta, hogy a betolakodó nem számíthat kegyelemre. Ebben a pillanatban éles szirénajelzés hangzott fel. A rendőrség riadóautói megérkeztek a ház elé. Lövések dörrentek… Egy golyó átlyukasztotta Hughes kalapját… Ő is tüzelt… Colt pisztolya négyszer dördült el gyors egymásutánban, és négy kínai bukott a padlóra. Tsang is tüzelt, de ő a lámpát vette célba. Éles csörömpölés hallatszott, és a folyosó elsötétedett. A sárga kapitány most már csak a saját biztonságára gondolt. Kitűnően ismerte a terepet, és azt hitte, hogy a sötétben bántatlanul elérheti az alagutat. Hughes azonban a gyűlölt ellenfél nyomában maradt. Bámulatos érzékkel tudott tájékozódni a sötétben, és alig néhány pillanat múlva biztosan tudta, hogy elérte az alagúthoz vezető csiglépcsőt…

*

Tsang lerohant a keskeny csigalépcsőn és szerencsésen elérte az alagutat. A következő pillanatban azonban már tisztában volt azzal, hogy üldözik.

Fent a folyosón a kínaiak elkeseredett harcot vívtak a benyomuló rendőrökkel. Néhány kínai a kapitány példáját követve a csigalépcsőn akart menekülni. Ezek jártak a legrosszabbul. Hughes a buldog makacsságával követte őket, és villanylámpája fellobbanó fényénél két menekülőt terített le. Tsang kétségbeesetten rohant, de az alagút legelső kanyarulatánál visszafordult. Zsebéhez kapott… A rémület majdnem elvette az eszét, amikor észrevette, hogy revolvere nincs nála. Elvesztette volna?… Megfordult és kétségbeesetten rohant tovább. Háta mögött hallotta a kérlelhetetlen üldöző lábdobogását. A rohanó léptek egyre közeledtek. Az alagút ismét kanyarodott. Tsang elhatározta, hogy felveszi a harcot a makacs üldözővel… Szorosan a falhoz lapult. Minden idegszála megfeszült a várakozásban… Nem kellett sokáig várnia… A félhomályban egy magas alak bontakozott ki… A kapitány háta begörbült, lábai ugrásra készen állottak… A pillanat elérkezett. Tsang nekiugrott a fenyegető árnyéknak. Bal kezével megragadta ellenfele karját, jobbjával pedig a torkát markolta meg. Gyakran alkalmazta ezt a fogást, amellyel mindig sikerült ellenfelét leterítenie… Ezúttal azonban emberére talált. Hughes ismerte e fogást és öklével védekezett. Tsang csakhamar megtanulta, hogy a detektív nem ütött hiába… Két erőteljes ütés érte a kínait: az egyik az állán, a másik a halántékán. Tsang azonban még most sem engedte el áldozatát. Ujjai vad erővel szorultak ellenfele nyakára. Egy teljes percig némán birkóztak, amikor Hughes ökle ismét utat talált ellenfele arcához. Irtózatos ütés volt. Tsang szédelegve tántorgott… Alig nyerte vissza egyensúlyát, máris újabb ütés érte. Hangtalanul lerogyott… Hughes nem számolt a bandita szívósságával, mert amikor a látszólag élettelen test fölé hajolt, Tsang elkapta a lábát. Egyetlen erős rántás, és Hughes is a földre zuhant. Rettenetes küzdelem kezdődött… Tsang felhasználta dzsiu-dzsicu tudományát, és arra törekedett, hogy ellenfele fejét a nyaka alatt átnyúlva a földre szorítsa… Ez a fogás tíz eset közül kilencszer halált jelentett… De megint elszámította magát… Ellenfele az utolsó pillanatban kibújt a rettenetes szorításból, és jól irányzott ütést mért a bandita gyomrára. Tsang nyögve hempergett odébb, de a harcot nem adta fel, és a buldog makacsságával újra ellenfele torkát kereste…..

*

Amíg a két első ember élet-halál harcát vívta a földalatti folyosóban, addig az épületben kitört a pánik. Valamelyik bandita meggyújtotta a folyosón felhalmozott ládákat… A lángok rendkívül gyorsan törtek elő és terjedtek szét, úgyhogy a rendőrök kénytelenek voltak visszafordulni… A banditák megkísérelték a menekülést az alagúton keresztül, de zárt ajtóra találtak. Hughes gondoskodott arról, hogy ne kerülhessenek a támadók a hátába. Hárman is megpróbálták az alagút ajtaját betörni, de minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. A füst egyre elviselhetetlenebb lett a teremben. Alig néhány perc alatt az egész régi épület lángokban állott. A banditák nem számítottak kegyelemre, és éppen ezért ellenállásra készültek. Revolverlövések dörrentek, valahányszor a lépcsőnél a rendőrök mutatkoztak. A rendőrök azonban csakhamar elhagyták a folyosót és a tűzre bízták a banditák elintézését, amelyet a kínaiak olyan meggondolatlanul idéztek elő. Az egyre sűrűsödő füst megtörte a sárgák ellenállását… Mikor a falánk lángnyelvek az ajtót is kikezdték, nem gondolt senki az ellenállásra. A banditák kitörtek a füstbe borult folyosóról… Valamennyien feltartották a kezeiket, amikor a kapuhoz értek… A folyosón csak a halottak maradtak… Mereven feküdtek egymás mellett, úgy, ahogyan a golyó eltalálta őket…

*

Tsangnak mégis sikerült megszabadulnia makacs üldözőjétől. A dulakodás közben Hughes beütötte fejét a falba és néhány percre elvesztette eszméletét, ezalatt a kínai elmenekült… Mire Hughes magához tért, Tsang már messze járt, nem volt alagútban. A detektív kissé bizonytalan léptekkel és szédelgő fejjel ért az alagút végéhez. A Temze partján volt. Az alacsonyan szálló lomha felhők eltakarták az eget. A csillagok nem látszottak, csak a rakparton hunyorgatott álmosan egy-két lámpa…

Hughes már-már arra gondolt, hogy visszatér az épületbe, amikor eszébe jutott a sárga kapitány hajója. Igaz, hogy négy rendőr maradt a hajó fedélzetén, de Hughes most egyszerre kevésnek tartotta ezt a számot. Nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy Tsang a hajójára menekült. Meggyorsította lépteit… Minden csendes volt a folyó partján… A hajók árbocai és kéményei sötéten rajzolódtak ki a part mellett. Hughes alaposan kilépett és néhány perc múlva megpillantotta a „Peking” jellegzetes árbocát. Fellélegzett… A hajón látszólag minden rendben volt. De egyszerre csak lánccsörgést hallott… Talán a horgonyláncot húzták fel?… Hughes egy pillanatra szinte megdermedt az ijedtségtől… Most már biztosan tudta, hogy nem tévedett… Igen… A horgonylánc szalad fel a dobra… A hajó orra lassan elfordult a parttól… Hughes most már rohanni kezdett, de azután hirtelen újra megtorpant. A rakparton, ahonnan már eltűnt a hajó árnyéka, két egyenruhás rendőr feküdt széttárt karokkal mozdulatlanul és tágra nyitott, üveges szemekkel. A hajó most már 6-8 yardnyira eltávolodott a parttól. Hughes habozás nélkül a hideg vízbe vetette magát, és szerencsésen elcsípett egy kötelet, amely a fedélzetről lógott le.

XIII. FEJEZET AZ ÜLDÖZÉS

Félóra telt el az épület megrohanása óta. Gold felügyelő néhány rendőr kíséretében állt az égő ház előtt. Az utca kivilágosodott a reflektorok fényében. Az égboltot az égő tető világította meg. A tűzvész egyre ijesztőbb méreteket öltött. Már az ablakokból is lángnyelvek csaptak ki és tüzes gerendák zuhantak az úttestre. A kis detektívet a rendőrök az utolsó pillanatban mentették ki szorult helyzetéből. Gold könnyes szemmel nézte a lángtengert, és ha a rendőrök nem tartják vissza, hát behatolt volna a házba. – Hughes felügyelő még a házban van – ismételte makacsul. – Akkor az Isten legyen irgalmas árva lelkének – mondta az egyik rendőr. – Az épületbe már a tűzoltók sem tudnak bejutni. – A foglyokat akarom látni – mondta Gold, hirtelen elhatározással. A rendőrök a felügyelő elé vezették a megbilincselt kínaiakat. Gold kiválasztott a foglyok közül egyet és külön hallgatta ki az illetőt. Teljes büntetlenséget ígért a kínainak, ha elárulja Tsang jelenlegi rejtekhelyét, de halállal fenyegette, ha nem beszél. – A kapitány alighanem a „Peking” fedélzetén lesz – mondta a megfélemlített kínai. – Hogyan jutott ki az épületből a kapitányod? − faggatta tovább Gold. – A házból egy alagút vezet a Temze-partra – felelte a kínai. Gold arca felragyogott. – Akkor biztosra veszem, hogy Hughes idejekorán elmenekült az épületből.

Rosszul ismerném, ha nem volna most ő is a hajón. Gyorsan az autóhoz, fiúk! Attól tartok, hogy a kínai hajó szökni akar, és ezt mindenáron meg kell akadályozni!

*

Hughes csuromvizesen kapaszkodott fel a fedélzetre. Meglapult a kötélcsomók között. A hajó tatján sötét alakok mozogtak. Egy viharlámpa fénye kúszott végig a fedélzeten. Hughes meglapult a kötelek között. A matróz, akinek a kezében a viharlámpa volt, közvetlenül mellette ment el. Hughes már azt hitte, hogy felfedezték, amikor a matróz elhaladt mellette, anélkül, hogy észrevette volna. A matróz kinyitott egy csapóajtót és eltűnt. A fedélzetre újra sötétség borult. A hajó meglepő gyorsasággal úszott lefelé a sötét folyamon. Hughes egy ideig abban reménykedett, hogy a folyami rendőrség felfedezi a kínai gőzöst, de ezúttal csalódott. Az elsötétített hajó szerencsésen elért a folyam torkolatához. A nyílt tengeren a hajó egyszerre ingadozni kezdett. Igen erős hullámverés volt. A hullámok dübörögve érkeztek a messzeségből, és átcsaptak a korláton. A gőzös sűrű párafelhőbe burkolózott, a szétporladó vízcseppek sűrű záporként hullottak a fedélzetre… Az éjszaka vastag falként zárta el az utat. A gőzös egyre jobban hánykolódott, és Hughesnek ugyancsak meg kellett kapaszkodni, hogy a tarajos hullámok le ne sodorják a fedélzetről. Fény csillant fel. A viharlámpa újra a fedélzeten imbolygott. Hughes vissza akart húzódni, de ezúttal elkésett. A fény megvilágította arcát. A matróz ijedten felkiáltott, de a következő pillanatban már előrántotta széles kését és a felügyelőre hajította. Ezúttal csak a hajó ingadozása mentette meg Hughes életét. A kés félarasznyira az arcától vágódott a kötélcsomóba. A következő percben Hughes tüzelt. Vékony tűzsáv villant fel, a dörrenést alig lehetett hallani a viharos hullámok zúgásában. A kínai elvágódott, a lámpa kiesett kezéből és métereket csúszott a nedves fedélzeten, majd hirtelen kialudt.

Hughes tisztában volt azzal, hogy a kötelek között nem maradhat. A hely nem volt szerencsés, mert a kínaiak minden oldalról megtámadhatták. Elhatározta, hogy birtokába veszi a parancsnoki hidat, ahonnan a nagy túlerővel szemben is könnyen védekezhet. Persze, a tervet kigondolni könnyebb volt, mint végrehajtani. Csak centiméterekkel tudott előre haladni a nedves fedélzeten, melyen szünet nélkül csaptak át a hullámok. A hajó olyan borzalmasan hánykolódott, hogy Hughes is attól tartott, hogy beleszédül a vízbe, mely sötétlő örvényekben forrt körülötte. Fel akart egyenesedni, de a sós zuhatag ledöntötte lábáról. A vízfátyolon keresztül látta, hogy az egyik csapóajtó kinyílik és kínaiak másznak elő. Golyók pattogtak a detektív füle mellett, nagy kínnal eljutott a kapitányi híd lépcsőjéig, de ott egy sötét alak bukkant fel előtte. Kés villant meg, és egy éles penge végighasította vizes kabátját. Hughes lövéssel felelt. A támadó lehanyatlott a lépcső alá. Hughes átlépte az élettelen testet és felrohant a lépcsőkön… A kíniak meggyújtották a hajó reflektorát és a széles fénycsóva végigsöpörte a kapitányi hidat és egy pillanatra megvilágította Hughest is. A főfelügyelő tisztában volt azzal, hogy a fényszóró komoly fegyver a banditák kezében, éppen ezért célba vette a fényforrást. A lövés eldörrent, és a golyó szétroncsolta a fényszóró üveglapját. Tsang átkozódva ismerte fel a felvillanó fényben a főfelügyelő magas alakját. Részben örült, hogy gyűlölt ellenfele a hajón van, ahonnan emberi számítás szerint nem menekülhet, de másrészt tisztában volt azzal, hogy addig nem gondolhat a detektív elfogatására, amíg a vihar meg nem szűnik. A parancsnoki hídról amúgy is egyetlen revolverrel sakkban lehet tartani a fedélzetet, és a hajó ingadozása még inkább megnehezített minden támadást. A vihar ereje nőttön-nőtt. Minden pillanatban attól kellett tartani, hogy a hajó felborul. Ijesztő hullámvölgyek váltakoztak tarajos hullámhegyekkel. Hughest pillanatnyilag nem fenyegette veszedelem a banditák részéről, de azért nem volt irigylésre méltó helyzetben. Átázott ruhája a testére tapadt, fázott és égető szomjúság kínozta. Néha úgy érezte, hogy leszédül a magasból a tajtékzó vízbe.

Töltött revolverrel a kezében várakozott a parancsnoki híd üvegablakai mögött. Lassan teltek az órák. A hullámok ereje most már fokozottan gyengült. Mikor azután hajnalodott, a szélvihar váratlanul elült. A tengeren imbolygó ködfoszlányok úsztak, de lassanként szétszakadoztak, és a messzeségben feltűnt a felkelő nap aranysugara. Szabad kilátás nyílt mindenfelé. Hughes csak most látta, hogy milyen messze vannak a parttól. A part csak halvány csík alakjában derengett, messze, a látóhatár peremén… Hughes szemlélődését éles csörömpölés zavarta meg. Az egyik üvegtáblát golyó vágta keresztül… Ő is tüzelt… Valaki hangosan feljajdult a fedélzeten… Most már sűrűn csapkodtak a golyók… Üvegszilánkok repkedtek a levegőben. Megkezdődött a harc életre-halálra…

*

Gold élete legrosszabb éjszakáját töltötte el a folyami rendőrség épületében és a motoros bárkán. A nagy viharra való tekintettel, a kínai hajót nem lehetett követni a nyílt tengerre. A kis Gold majd megőrült a türelmetlenségtől, és fűt-fát ígért Mac őrmesternek, ha a vihar dacára is elindul a motorossal. Az őrmester természetesen nem vállalkozhatott az útra, és ezt őszintén meg is mondta a detektívnek. Gold átkozódott és végül telefonon felhívta a tengernagyi hivatalt, de ott is azt a választ kapta, hogy várni kell, amíg a vihar megszűnik. Gold úgy járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A szél azonban nem akart elülni, felkorbácsolta a Temze piszkos vizét és az ócska épületet alapjaiban megrázta. A rendőrök átérezték Gold fájdalmát, és ők is türelmetlenül várták a vihar megszűnését és a jelet az indulásra. Négy óra felé járt az idő, amikor végre a vihar ereje lankadni kezdett. Egy utolsó erős szélroham szétszórta a folyó felett kavargó ködöt és a párázatból előtűntek a felkelő nap sugarai. Szinte valószínűtlen rózsaszínű derengés váltotta fel a ködös éjszakát. Gold

szíve hevesen dobogott, amikor helyet foglalt a kis motorosban a gyorstüzelő ágyúnál, mely a rendőrségi motoros orrára volt szerelve. Mac őrmester is elfoglalta helyét a kormánynál. A motoros megindult. Gold végignézett a csillogó víztükrön és a vízhatlan ruhába öltözött embereken, s újra reménykedni kezdett, hogy idejekorán segítségére lehet mesterének. A rendőrök elszánt arccal helyezkedtek el a fedezeten, valamennyien puskát tartottak a kezükben. A motoros megindult, Mac őrmester kitűnő érzékkel és nagy rutinnal vezette a csónakot. Azonnal a folyó közepére irányította a kis hajót, hogy ne kelljen kerülgetnie a lehorgonyzott lomha gőgösöket és megrakott motorosokat. Gyorsan közeledtek a folyó torkolatához. A sebességmérő 80 körül ingadozott. A friss tengeri szellő sós zuhataggal köszöntötte a motoros utasait…

*

Hughes sovány arca kipirult. A veszély pillanatában mindig megőrizte hidegvérét, és a feje felett pattogó golyók csak növelték harci kedvét. Nem számított segítségre, de azzal tisztában volt, hogy a hibát saját maga követte el. Hiszen ha embereit értesítette volna, még mindig bőségesen maradt volna ideje a kalózok üldözésére. Így legfeljebb azzal vigasztalta magát, hogy a folyami rendőrség felfedezi a „Peking” távozását. A detektív elhatározta, hogy drágán adja életét, és utolsó csepp véréig védekezni fog a túlerő ellen. Helyzete nem volt irigylésre méltó, mert két oldalról is tűz alá fogták és tölténye is kevés volt. Nem puffogtatott tehát vaktában, hanem minden lövést meggondolt. Kitűnő célzásának köszönhette, hogy a fedélzeten már 5 halott kínai hevert. Tsang biztos fedezéke mögül bíztatta embereit, de ő maga nem jelent meg. A kínaiak egy rohamot kíséreltek meg a parancsnoki híd ellen. Hughes jól irányzott golyói ugyan visszaverték a támadást, de ő is megsebesült. Egy golyó a bal karját találta. A parancsnoki híd széles üvegtáblái közül már egyik sem volt épségben. A padlót teljesen beborították az üvegtörmelékek. A kínaiak alkalmasint belefáradtak a lövöldözésbe, mert a hajón minden

elcsendesedett. Hughes óvatosan kinézett az egyik megrongált ablakon. Köröskörül napfény szikrázott széles aranyfoltokban, a víz mozdulatlan volt… Igen messze azonban egy fehér folt tűnt fel a tengeren… Néhány pillanat múlva határozottan látta a pontot, mely szemlátomást nőtt… Ha messzelátója lett volna, bizonyára felismerte volna a folyami rendőrség motorosát. Így is a rendőrség jutott az eszébe, amikor a fehér pontot megpillantotta. Halk berregés hallatszott, finoman, mint a légyzümmögés… Hughes a veszély perceiben a hirtelen elhatározások embere volt. Tudta, hogy újabb rohamot már nem tud meghiúsítani. Mindössze négy tölténye maradt, és sebesült karja fájón lüktetett. A közeledő motoros egy negyed órán belül semmi esetre sem érte volna el a hajót, és Hughes bizonyos volt abban, hogy ennyi ideig nem tudja magát tartani a túlerővel szemben. Meggondolásra nem maradt idő, mert a hajón is észrevették a közeledő motorcsónakot. A „Peking” kéményéből vastag füst gomolygott, és a hajó egyre fokozódó gyorsasággal szelte a vizet. A detektív 25-30 csomóra becsülte a kínai hajó sebességét, ami igen jelentékeny gyorsaság volt. Azonban a motoros is fokozta az iramot, és most már nyilvánvaló volt, hogy a hajót üldözi. Hughes nem tétovázott tovább. Hirtelen felkapaszkodott a korlátra, és merész ívben a tengerbe vetette magát. Számítása kitűnően bevált, mert a hajó nem fordulhatott vissza, és a kínaiaknak éppen elég gondot okozott az, hogy a saját bőrüket mentsék… Hughes mélyen alámerült a hideg vízben. Mire újra felbukkant, a hajó már 50-60 yardnyira volt tőle. Még egy pillanatra látta Tsang dühtől eltorzult arcát, azután újra lebukott a víz alá. Néhány lövés dörrent, de a golyók nem tettek kárt az úszóban…

XIV. FEJEZET A BANDITÁK NYOMÁBAN

Hughes kitartóan úszott, és időnként felemelte a karját. Most már tisztán látszott a hatalmas motorcsónak orra, ami feltúrta a vizet és fehér tajtékot vágott a magasba. A motor berregése egyre jobban erősödött. A motoros 50 csomós sebességgel repült a vízen, és a csónak merész ívben kanyarodott az úszó mellé. Tíz kéz nyúlt egyszerre Hughes után, és fél perc múlva a detektív a csónakban volt. – Életem legszebb napja ez – mondta Gold sugárzó arccal. – Én nem mondhatom ugyanezt – nevetett Hughes, és hatalmasat tüsszentett. – Júliusban semmi kifogásom fürdés ellen, de ilyenkor kissé hűvösnek találom a vizet. Csakhamar előkerült néhány pokróc és egy száraz kabát. Hughes egyszerre derűsebben látta a világot, mihelyt egy pohár whiskyt lehajtott. Időközben természetesen tovább folyt a „Peking” üldözése. A motoros szinte repült a vízen, hosszú, fehér csíkot hagyva maga után. Gold izgatottan sietett az egyik termetes rendőrhöz, aki éppen elhelyezkedett a kis gyorstüzelő ágyú mellett. – Lövöldözni fogunk? – kérdezte felcsillanó szemmel. A rendőr bólintott. – Yes… Legalább is remélem… Nemsokára egy vonalban leszünk a hajóval. – Tölts! – kiáltotta Mac őrmester messze csengő hangon. A lövedék ércesen ütődött a závárzathoz. Érces kattanás, és a félelmetes acélkúp eltűnt az ágyúban

– Tíz méterrel a hajó orra elé célozni – adta ki az őrmester a parancsot. – Vigyázz!… Cél!… Tűz! Fülsiketítő csattanás hallatszott, mely sokáig visszhangzott a tengeren. A „Peking” orra előtt fehéren csapott fel a víztölcsér. Izgalmas pillanatok voltak. A hajó lassított, Mac a gőzös mellé kormányozta a motorost. Acélhorgokban végződő kötélhágcsó repült fel a kínai hajó fedélzetére. A rendőrök fürgén kúsztak fel a magasba. A megrémült kínaiak nem tanúsítottak ellenállást. A rendőrök csakhamar megkötözték a kínai matrózokat. Hughes már ismerte a járást, és így ő vezette az embereket a kapitány kabinjához. Az ajtót zárva találták. A rendőrök azonban nem sokat teketóriáztak, és nekifeszültek az ajtónak. Tsang a dühtől eltorzult arccal kuporgott a kabin egyik sarkában, kezében revolvert szorongatott. – Vissza! – kiáltotta a felindulástól remegő hangon. Lövések csattantak. Az egyik rendőr a vállához kapott, de ugyanakkor Tsang is összecsuklott. A revolver kiesett kezéből, sárga homloka fájdalmas ráncokba húzódott, szeme hirtelen kifejezéstelen lett. Emberfeletti erővel még egy-két lépést tett a szoba közepe felé, de azután újra megtántorodott és teljes súlyával ráesett a Buddha szoborra. Begörbült ujjai támasztékot kerestek, a bálványba kapaszkodtak. A szobor megingott és recsegve zuhant a padlóra. Mac őrmester közelebb lépett a szoborhoz, és rövid vizsgálódás után meglepődve fordult Hughes felé: – A szobor belül üres! – Helyesebben ópiummal van tele! – felelte Hughes, miközben a meghasadt szobor oldalából a földre szivárgó barna porból felmarkolt egy keveset. A padlón egymás mellett hevert a halott kínai és a széttört Buddha-szobor. Tsang arcvonásait a halálban is eltorzította a gyűlölet, míg a szobor fémesen csillogó arcán a sokszor megcsodált, évezredes mosoly tükröződött.

– VÉGE –