Kelj Fel és Járj 1y4u5d

TATAY SÁNDOR

KELJ FEL ÉS JÁRJ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-676-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

MANDULA RUMBAN

Ismeretes dolog, hogy meghitt délutáni társaságban, ha eljön a szürkület, szívesen halogatják a lámpa felgyújtását. Ez az óra pedig hamar megérkezett, mert az ebéd jócskán elhúzódott, és december volt. A bőséges ebéd nehéz illata még ott ült a szobában. Különösen a kacsasült meg a párolt káposzta volt az, amelynek az átható szaga uralkodott a levegőben, pedig a sütemények után feketét is szolgáltak fel. A félhomály arra is jó volt, hogy a gazdag étkezéstől elnehezült szempillák észrevétlen becsukódhassanak néhány másodpercre, a vendégeké is, a háziaké is. Legfeljebb abból lehetett ezeket a rövid szendergéseket sejteni, hogy itt vagy ott felhangosult valakinek a lélegzetvétele, és jelentős sóhajtáshoz hasonlított. Tudni kell, hogy a háziak is, a vendégek is túlhízott emberek voltak. Kivéve természetesen a fiatalokat, akik egyébként már az asztaltól távol, a pianínó mellé állított, nagyernyős hangulatlámpa alatt ültek, szorosan egymás mellé helyezett két széken. – No, igyunk – emelte hangját a házigazda, és poharak csilingeltek. – Igyunk, ki tudja, ihatunk-e még tavasszal. A bortermés katasztrofális volt. Elébb elfagyott, aztán a peronoszpóra, esők, zöldrothadás. – Hm – felelt a vendég –, mindez csak ürügy. Nincs tőke. Egyszerűen nincs szőlőtőke. Tizenöt év telt el a háború óta, a régiek elkorhadtak, új meg!… Hát hol vannak az új tőkék?… Sem Tokajban, sem Badacsonyban… Ahol telepítettek is, megette a gaz. – Helyes! Vesszen a tőke, ez a közös dalunk, végre egyetértünk – kiáltotta a fiatalember, felemelve a pianínóra helyezett poharát. – Menj az ostoba vicceiddel! – A testes vendég, aki egyébként apja volt a fiatalembernek, félbehagyta a kortyolgatást, éppen mikor legjobban ízlett volna. – Manapság hamar eljut az ember odáig, hogy a saját gyereke fölényeskedik vele… – Hirtelen olyan hangon szólt, amely éppen nem illik a háztűznézőbe jött apához. – Megátalkodott és ostoba dolog viccet csinálni az öregek gondjaiból. Elteltél boldogsággal, és mit törődsz te mindezekkel. Szamár! – No, hagyd, papa – csitította a felesége. – Eh, ha még csak a szőlőről volna szó,

hagyján, legfeljebb nem isztok. De rettenetes, ami a falun van. A krumpli ott rothad a sárban, a kukoricát csak a varjak szedik. A cukorgyáraknak le kell állni, mert nincs, aki behordja a répát. – „És jövének vala keselyűk, mint a fekete felhő, és éles karmú sárkányok, hogy kikaparják az éledő magot a földből.” Ezt megint a fiatalember mondta, paposán zengedeztetvén a hangját, mintha szószékről beszélne, a lány pedig hallhatóan kuncogott hozzá. – Ó, ezeknek már semmi sem szent – sóhajtott fel most a vőlegény anyja. De mielőtt a haragos apa gorombasággal sújthatott volna le az ünneprontó fiára, a háziasszony átvette a szót: – Nincs tojás, még tojás sincs. A takarítónőmet elküldtem a falujába, hogy szerezzen vagy száz darabot, legalább egy-két kacsát vagy libát, mert arra nem is számítok, hogy disznót tudok venni, és nyakunkon a karácsony. Úgy elsötétült már a szoba, hogy csak a cigaretta himbálózását lehetett látni, amint a háziasszony beszéd közben kihátrált a szobából. A hangja távolodott, az utolsó szavai már a hallból hangzottak. Később ajtók muzsikálása hallatszott, aztán a víz zúdulása az illemhelyen. A fiatalember nem kötekedett tovább. Persze nem láthatta senki, hogy a lány megszorította a kezét. – Hallgass, édes – suttogta –, azt akarom, hogy hallgass, és fogd a kezem. A sajt és az alma még ott volt a vendégasszony tányérján. Most a homályban kitapogatta, formás szeleteket vágott az almából is, a sajtból is, és felváltva, hol a saját, hol a férje szájába rakosgatta. A férj nem átallott rágcsálás közben beszélni. – A holdat keresni meg más égitesteket, azt értik, de röhögök, mert a holdon csak szikla van és hamu… Kő, tűz és hamu lesz a többi égitesten is, és nem Kánaán! De nem ám! Ezen jóízűen nevettek. Visszajött a háziasszony, és két valami csillogó volt a kezében.

– Zöldmandula-befőtt rumban. Ismeritek ezt? Rumban… majd meglátjátok. Most még nem bontom fel, csak ha felgyújtottuk a villanyt. Egyelőre jó így, ugye?… – Ami ezeket a mesterséges bolygókat illeti – jegyezte meg a házigazda –, az amerikaiakat teljességgel megértem. Azoknak arra kell az ilyesmi, hogy radar, televízió és fényképezés segítségével kémkedjenek róla. Egyszóval ők tudják, miért van a nagy erőfeszítés, de ezek, ezek csak azon vannak, hogy repdeshessenek a csillagok között. Az Istent keresik vagy micsodát. Valami eszeveszett idealizmus ez, öregem, s még azt mondják, materialisták. Nyakukon az amerikaiak, és ezek a csillagokban járnak. Hát szólj hozzá! A szoba sarkából most egyenletes, finom horkolás hallatszott. – A nagymama szundít – súgta a lány a vőlegényének. – Ő megteheti. Nemrég vettük neki a bizományi áruházban azt a hintaszéket, éppen az ilyen délutáni szundikálás céljára. Én is legszívesebben elszundítanék. Ugye szeretsz? – tette hozzá. – Gyere, hadd bújjak a szívedre, hiszen már senki sem lát. Mindjárt fázom, ha a papáék politizálni kezdenek. Ez olyan dermesztő tud lenni. Szeretsz?… – Szívecském! Egyetek abból a kis sóskártyából, azért hagytam itt, hogy valamit rágcsálhassunk – mondta a háziasszony –, mindjárt felgyújtjuk a villanyt, aztán jöhet a rumos mandula. Csak addig várunk, míg a nagymama szunyókál… Szóval, azt akartam mondani a takarítónőmmel kapcsolatban… – Igaz is ám – szólt a másik asszony –, hozott valamit? – Hogyne, hogyne, tojást bőségesen és két kacsát, olyat, mint a tearózsa. Hiszen abból ettetek. De ami falun van, az kétségbeejtő. A malacnak nincs ára. Jóformán ingyen vesztegetik, mert nincs mivel etetni. Ej, istenem, én faluról származom, én tudom csak átérezni igazán a parasztok fájdalmát. Szegény jó nagyapám azt szokta mondani, hogy ha a munkások kötekednek a gyárosokkal, az semmi, az csak hecc, de ha a mi kedves parasztjainkat haragítjuk magunkra, az a vég, az a megsemmisülés, az az utolsó ítélet. És most itt van… Ekkor az utcán felgyúlt a neonfény, és a komisz véletlen folytán egy nyaláb kékeslila sugár a kissé félrevont csipkefüggöny mellett pontosan odavetődött a pianínó sarkához, ahol a fiatalok indaként kapaszkodtak egymásba, és mohón csókolóztak. Eközben lehunyták a szemüket, a bőrükön pedig nem érezhették a

hideg fényt. – Lányom! Azonnal gyújtsd fel a villanyt! A lány hirtelen kivonta magát a vőlegénye karjából, és a fényben találva magát, ijedten kapott az összekócolt hajához. – Mindjárt, papa. Igen… azonnal felgyújtom. – És míg ezt mondta, háromszor vett lélegzetet, mint aki a hatodik emeletre szaladt fel egy iramban. – Még ne – szólt közbe váratlanul a nagymama –, várjatok, amíg elmondom az álmom. Úristen, mennyit aludhattam! Igaz, Freud szerint az ébredés egyetlen pillanatában egy egész regényre valót lehet összeálmodni. Egyszóval rémes volt. Azt álmodtam, hogy ti négyen, akik most itt az asztalnál ültök, felzabáltatok mindent a Földön. Kényszeredetten nevetett mindenki, csak a fiatalok hallgattak boldogan, hogy elterelődött róluk a figyelem. Ügyesen kicsúsztak a fényből. Természetesen arra hiába vártak volna, hogy a fény csúszik el róluk, a neoncső sem nap, sem hold, és nem mozdul arról a helyről, ahova az ember odahelyezte. – De úgy értem ám – folytatta a nagymama –, hogy valóban mindent megettetek. Állatot, növényt. Madarakat, emlősöket, csúszómászókat. Még a fatörzseket is, a lehullott lombot, a száraz fát. Szóval minden szerves anyagot felzabáltatok. Elkezdtétek az Antarktiszon, és szépen haladtatok felfelé az Északi-sarkig. Olyan maradt utánatok a Föld, olyan kiégett és puszta, mint a Hold másik fele. – Mi az, hogy másik fele? – vágott közbe idegesen a vendég. – A Hold egyik fele olyan, mint a másik. – Mit tudom én? Mostanában mindig a másik feléről beszélnek. Bizonyára azért álmodtam így. Egyébként, kérem, ne szakítson félbe, mert még az hozzátartozik, hogy énekeltek is közben. Valahogy így… várjon csak…

Addig eszünk, Amíg leszünk…

Ha meghaltunk, de jó lesz, A Föld üres golyó lesz!

– Igen, ezt énekeltétek, és ezek a szegény fiatalok ott csókolóztak valahol az Egyenlítő környékén, és mellettük hamu és kiégett kráterek, mint a Hold másik felén. Rövid csend következett erre a furcsa vallomásra, aztán teljesen váratlanul a szőke menyasszony csengő hangon, ám kissé idegesen felkacagott. – No, ti összeilletek – fortyant fel most a leány apja –, a vőlegényed az imént a tőkékkel, te meg ezzel az értelmetlen kacarászással. Isten bizony, olyanok ezek… Eh!… Poharak csengtek ismét, kívülről pedig valami nagy teherautó zökkenése hallatszott. Az ilyen hang vasárnap szokatlan a városi utcán. – Mondtam már, hogy gyújts villanyt, te lány! – Pszt! – szólt most a háziasszony – alighanem megjött a gyerek… Szegény angyalom! Hajnalban kellett ébresztenem. Majd a szívem szakadt meg. Nem elég neki egész héten az iskola. Hát ide jutottunk. A diákoknak kell felszedni a répát a parasztok helyett. Volt ez valaha? Aztán mi lesz ebből? Felét bent hagyják a sárban. Felpattant az ajtó, s a csillár minden lámpája abban a pillanatban felgyúlt. Belépett a fiú. Hatalmas termetű, vállas legény. Csizmája térdig sár, és sáros volt még a viharkabátja meg a sapkája is. De az ünneplőbe öltözött lány nem törődött ezzel, valósággal repült hozzá, a nyakába ugrott. – Csakhogy megjöttél! Úgy vártunk! Anyu elővette a rumos mandulát. – Szűz Máriám! Csupa sár leszel te is. Ezek mind megőrültek! Te pedig miért nem a fürdőszobába mégy elébb? – Micsoda nap volt, mamám! Valóságos répahegyeket szedtünk, és akkorák voltak köztük, mint a combom. – Két kezével átfogta a combját, úgy mutatta. –

A parasztok is azt mondták, ekkora répákat nem láttak soha. – Öltözz át, fiam, hozom az ebédet – az asszony most már könyörgött. – Ebéd? Olyan gulyást ettünk, hogy hét nyelven beszélt. Házi paprikával. Az adja csak a zamatát. És friss disznóhúsból. Reggel még röfögtek azok a kocák. – Nézz a tükörbe, ostoba kölyök! Hogy állsz itt a vendégek előtt – kiáltott keményen az apa –, no eredj, eredj!… A fiú szót fogadott és távozott. A fürdőszobában felzúgtak a csapok, és a ház visszhangzott egy ismerős induló dallamaitól: Tramm… tramm… tratratra… traa… tra Pamm… pamm… pappá… pááá!

A TIZENHARMADIK SZŰZ

A házat, amelyben a szőlőgazdaság legényszállását elhelyezték, valamikor egy híres püspök építtette. Ennek a püspöknek a nevéhez sok nemes cselekedet és jó néhány jelentős létesítmény fűződött. De itt elsősorban a kereszt miatt tartják emlékezetben, melyet több mint száz évvel ezelőtt építtetett a hegy tetejére. Főképpen a hatalmas terméskövek felvontatásának a körülményeit emlegetik, melyekből a hétölnyi magas kereszt épült. Hat pár ökör húzta a szekeret. Nem akármilyen állatok voltak ezek, a püspök legtávolabbi birtokain is válogatták, hogy a fogat tizenkét egyforma hamuszürke magyar ökörből álljon. A püspök úgy rendelkezett, hogy minden ökör oldalán egy fehérruhás szűz haladjon. Mivel május volt, a püspök ahhoz is ragaszkodott, hogy az ökröket akácvirággal ékesítsék, a lányok pedig liliomot tartsanak a kezükben. A liliom szimbolikus jelentősége szigorú válogatást parancsolt, a jószágigazgató nem bízott a pórlányokban, inkább a püspökség előkelő családjaihoz fordult tiszteletteljes kérésével, hogy küldjék el lányaikat az ünnepségre. E családok között pedig valóságos versengés indult meg, nem tizenkettő, hanem tizenhárom lány gyűlt össze. A rendezőség nem akart senkit megsérteni, inkább a csálés oldalon hét liliomos szüzet helyeztek el, gondolván, hogy a nagy sokaságban a püspök nem is figyel fel ilyen csekélységre. Erre nem is került sor, mert az egyik lányka, aki városias nevelésben részesült, nem ismerte eléggé a természet titkait. Valamiféle bogyót evett útközben, melynek a színe megtetszett neki. Nem sokkal később erős hascsikarást kapott, a következő percben pedig nagy kínszenvedéstől szorongattatva, szégyentől gyötörve kénytelen volt futásnak eredni az erdő sűrűje felé. Nem tartozik szorosan történetünkhöz, de meghatározta annak a háznak egykori szellemét, amelyet legényszállásnak használtak fel, hogy az előtér bolthajtásos mennyezetén, angyalok egy seregének kiemelt alakjaként, ott volt ennek a lánynak a képe. Művészi értékük nem volt e freskóknak, csak egy jó igyekezetű szobafestő akart hízelegni a püspöknek azzal, hogy kedvenc présházát az életének emlékeivel díszítette. A püspököt ugyanis sokat foglalkoztatta ennek a leánynak a sorsa, aki nagy szégyenében elébb emberkerülő, később apáca lett. Mégpedig nagyon kegyes életű apáca. A zárdában is csodás vagy legalábbis csodával határos dolgok történtek vele. Ilyenek voltak korai halálának körülményei is. De mindezek nem tartoznak a történetünkhöz, csak annyiban,

hogy a püspök élete alkonyán e nő boldoggá avatásának az ügyén kezdett fáradozni. Ezt a tervet azonban csírájában megfojtotta bizonyos irigy rokonok rágalma, akik szerint a kereszt felvontatásakor történt megaláztatás nem isten kegyelme, hanem büntetése volt, mert hogy nem volt helye a liliomos lányok között. Az ilyenféle esett és esetlen angyalkákat megkímélték a ház kegyeletes tatarozói is, akik legényszállássá alakították át. Sőt a kései méltatlan lakók között akadt egy olyan is, aki szappanos vízzel megtisztította arcocskájukat az évek során rárakódott cigarettafüsttől. Mert a püspöki présház régi szelleméhez nem méltó, zabolátlan legények között élt egy szent ember is, aki negyvenhárom éves korában ellenállhatatlan belső sugallatra hallgatva elhagyta a népes családját, szavai szerint azért, hogy lelkét szabaddá tegye. Kiválasztott embereknél ez jó néhányszor előfordult már a világ minden részén, és őt, Izsák Ferencet ezek közé kell számítanom, hisz semmi esetre sem sorolhatom azokhoz, akiket hanyagság, rossz hajlam, kéj és kaland űzése juttat ilyen elhatározásra, gyalázatos cselekedetre, mert az ilyen embereknél ez valóban gyalázatos cselekedetnek nevezhető. Otthagyni a szerencsétlen asszonyt egy csomó neveletlen gyerekkel. Volt az épületben egy csúcsíves ablakkal megvilágított, szűk kis helyiség, amelyet állítólag a püspök házi kápolnának használt. Egyesek szerint annak idején fel is szentelték. Izsák Ferenc ebbe a kamrácskába szorította be az ágyát, és hosszú téli estéken, de néha egész éjszakákon át dolgozott itt nagy művén. Emellett nagyon rendesen, tisztességesen élt. Természetesen nagyon szerény körülmények között is, mivel a fizetése java részét lefogták tartásdíj fejében. A megítélt összeg ellen egy szó kifogása sem volt, sőt a házat a körülötte levő kis szőlővel együtt a felesége nevére íratta úgy, hogy még a százalékolást is magára vállalta. Egyszóval be akarta bizonyítani, hogy a lelke szabaddá tételén kívül nem óhajt semmi előnyt magának. Ezzel szemben mégis, a szó polgári értelmében is sokkal jobban élt, mint elébb. Igaz, hogy akkor ivott is, most pedig nem, és itt nem sokra becsülik az olyan ember életét, aki még egy-két pohár bort sem mer inni. Ő nem ivott, de szorgalmasan dolgozott, a ház oldalánál egy kótert is eszkábált magának, amelyben tyúkokat tartott, és megetette velük a legények által elhajigált kenyérdarabokat. A tyúkok tojtak, a tojást értékesítette, s így már az első évben tudott vásárolni magának egy zöld öltönyt és egy vadászkalapot, olyat, amilyenre fiatal kora óta hiába áhítozott. Az idén tavasszal pedig félárú jeggyel elutazott az Ipari Vásárra, sőt ott részt vett egy körrepülésben a főváros felett. Bár a repülőgépen annyira felkeveredett a gyomra, hogy szédülés fogta el, sőt néhány pillanatra valóságos ájulás is, és betegen tért haza a kirándulásról, ez

a légi utazás mégis jelentős eseménye volt új életének. A mű a kánikula legfülledtebb éjszakáján készült el, egyben ez volt talán a nyár legrövidebb éjszakája. A szőlőmunkák legsürgetőbb ideje volt ez, de Izsák még ezeken a kurta éjszakákon is folytatta mesterkedését, és annak a legfülledtebb éjszakának a közepén végre ott állt a kész mű. Ha meg akarnám nevezni, azt mondhatnám, virágállvány volt. De ezzel nem mondtam semmit. Virágállványt már sokat készítettek, fából, kovácsolt vasból, hántolt vesszőből, de ilyet nem készítettek még, mióta a világ világ. Már maga a váz, amely faragott szőlőkaróból, elhajított abroncsdarabokból készült, bizarr vonalaival emberalakot ábrázolt, mely négy karja közül eggyel adakozik, másikkal könyörög, harmadikkal simogat, negyedikkel fenyeget. Az alkotó persze tudta, hogy ezt a tartalmat nem ismeri fel majd mindenki, erre nem is tartott számot, de arra igen, hogy a kész műben mindenki felismerje majd a kedve szerint való szépet. Az igazi nagy munka csak ezután kezdődött. Izsák szert tett valahol különféle színű műanyaggal bevont, nagyon vékony villanydrótokra. És ezekkel fonta be az állványt közel két évig tartó szívós, aprólékos, finom munkával. Bányászok, akik az ilyen piros, kék, sárga, zöld, fehér, lila színű drótokat a robbantásnál használják, szoktak foglalkozni azzal, hogy picike konyakosüvegeket fonnak körül ezekkel a drótokkal. Azt mondják, egy kétdecis, zsebbe való, lapos üveg befonása is igen nagy türelmet, szakértelmet, művészi készséget és kitartást igényel. El lehet képzelni Izsák rettentő nagy munkáját, aki egy ilyen kis palack felületének több százszorosát fonta be, éspedig nem is akárhogyan. Az állvány alsó részén még egyházias képek és jelképek voltak. Úgymint kereszt, tövises szív, hal, négy tornyú katedrális, kehely. Feljebb azonban búzakalász, aztán sarló–kalapács, még feljebb repülőgépek, a hold és a nap és feléjük repdeső űrhajók. Mikor készen volt, azt mondta magában, hogy ez az alkotás az új korszak küszöbét ábrázolja. Azért írom ezekkel a szavakkal, mert az új korszak küszöbéről ő maga beszélt állandóan az utóbbi időben. Az igazság azonban az, hogy Izsák lelki fejlődése spontán jutott kifejezésre az alkotás éveiben. A lelke szabaddá tételét ugyanis még bibliai példákon felbuzdulva határozta el, az utóbbi évek eseményei azonban olyan mély hatást gyakoroltak rá, hogy azóta az élet értelmét egészen másban látta. Egyébként is a szabaddá vált lélek mindenféle meglepetésekkel szolgált, és még inkább a szabaddá vált szív.

Külön érdekessége volt az állványnak, hogy a közepébe Izsák elhelyezte a saját fényképét is üveg alá, olyanféleképpen, ahogyan néha sírkövekbe vésnek bele ovális fényképeket, s üveglappal fedik le. Arra a karra pedig, amely a simogatást jelképezte, szokatlan női nevet font piros huzalból: Paula. Ha valaki láthatta volna ezeket a betűket, megsejthette volna azt, ami bekövetkezik, mert Paula csak egyetlenegy volt a környéken, de az utolsó hónapokban Izsák nem engedett senkit a szobájába. Még a legényszállás öreg gondozónőjét sem, mikor az bizonyos fehér port akart ott elszórni féregirtás végett. Igaz, hogy erre nem is volt szükség, hiszen Izsák a legrendesebb, legtisztább lakója volt a háznak. Mikor Izsák szabaddá vált szívében feltámadt az az érzés, és elhatározta, hogy művét Paulának szenteli, kikereste nevét a naptárban. Ez a név június 22-ére esett. Az utolsó éjszakán már csak a kísérő levelet kellett befejeznie, és éjfélkor karjai közt ölelve a páratlan szép állványt, kilopódzott a legényszállásról. Az éjfélt azért is meg kellett várnia, mert a hold ekkor nyugodott le. Nem volt egyszerű dolog ezzel a jókora alkotmánnyal végigbukdácsolni a hegyoldal úttalan utain. És még kerülgetett is vele a hajlatokban, nehogy valakivel összetalálkozzék. Mert reggelre ugyan megtud mindenki mindent, és ítélje meg mindenki úgy, ahogy akarja, de nem szabad, hogy a terv végrehajtásában megakadályozzák. A vasúti őrház közelében elrejtőzött a szőlőrendek közé, és itt várta ki azt az időt, amikor az éjszakai tehervonat elrobog a ház előtt. Hallotta a vonat jelzéseit, aztán rövidesen a dohogását is. Akkor közelebb osont a kerítéshez, és míg a vonat robaja tartott, volt ideje átmászni a kerítésen, átemelni és elhelyezni a csodálatos ajándékot Paula virágoskertjében, a grupp közepén, a jukkabokor mellett, szemben éppen a lány nyitott ablakával. A nagy zakatolásban, a mozdony levágódó füstjében még a kutya sem vette észre. Megkönnyebbült lélekkel ballagott vissza a hegyre. Most már a legszélesebb úton. Egy pillanatig sem gyötörték kétségek afelől, hogy lesz-e sikere vagy sem. Az, hogy műve ott állt Paula virágoskertjében, nagy munkájának bekoronázása volt mindenképpen, akár így lesz, akár úgy. Bár felfelé haladt a dombnak, harsányan fütyült: egészen addig, míg a legényszállás közelébe nem ért.

Minácsék, a pályaőrék hajnali három órakor a kutya éktelen csaholására

ébredtek. De olyan elkeseredetten ugatott, szűkölt, vonított az az állat, hogy egy perc alatt valamennyien, úgy, ahogy voltak, a kiskertben termettek, hogy mi lehet, ami azt a nagy rémületet okozta. – Szűzanya, Úristen! – jajveszékelt az asszony. Az ember pedig egetrázó káromkodásba kezdett a szlávosan kiejtett zárt magánhangzóival. Ezt a kiejtést a felvidékről hozták magukkal, ahonnan gyerekkorukban elszármaztak, a káromkodást pedig tízéves somogyi szolgálatuk alatt tanulták. És ez lett: káromkodás az asszony istenes intonációjából is, mert nyilvánvaló volt, hogy valaki csúfságot tett velük. Hát még amikor közeledtek a cifra alkotmányhoz, és meglátták rajta Izsák Ferenc arcképét! Az arcképet és Paula nevét. Minácsné erre hirtelen elhallgatott, és a következő pillanatban egy pofon csattant az ártatlan lány arcán. – Mit csinálsz, te veszekedett! – kiáltott most az apa – ezt ütöd, hát tehet ez róla? – Tehet, persze hogy tehet – rázta az öklét az asszony – aki nem riszálja magát, azon nem felejtik rajt a szemüket… Most a házaspár egymásnak esett, mert az apa mindig olyan volt, hogy pártját fogta a szép lányának. Paula hangosan zokogott, de könnyei fátylán át is odatapadt tekintete a csodálatos virágállványhoz, ő látta meg elsőnek a levelet is az egyik virágtartó kosárban. Ő látta meg, de az anyja kapta ki onnan. A borítékon a nagybetűs címzést még el tudta olvasni: „A tizenharmadik szűznek küldi egy költő és újító”. Most össze kellett volna tépni, és a földbe tiporni, de kíváncsisága győzött első gondolatán. Feltépte a borítékot, és lánya kezébe nyomta. – Itt van, olvasd! A lány, úgy ahogy volt, hálóingben, kócosan, mezítláb, könnyektől barázdált arccal, alig hallhatóan olvasni kezdett. – Mit? Hogy? – ismételtette vele hol az apja, hol az anyja. – Ó, az átkozott kurafi! Ó, a vén bolond – az asszony nem fogyott ki az ilyen megjegyzésekből. Az ember azonban egy idő után lecsendesedett. Úgy látszott,

nem ért az egészből semmit. Csak a vállát vonta meg a végén. – Bolond ez szegény, de inkább több kereke van eggyel, mint kevesebb. – Bolond? – kiáltott fel megint a végén az asszony. – Volna ennek esze, ha más bolond volna, de majd adok én neki szüzet a pudvás fogára. Megint elkapta a lány kezéből a levelet. – Van még, aki megvédje a lányom becsületét, ha az apja ilyen tutyimutyi, hogy nem rohan, és nem töri le a derekát karóval annak a gazembernek. Összekapkodta magát, és kezében lobogtatva a levelet, elviharzott a sínek mentén, hogy rövidebb úton érje a rendőrőrsöt. Az őrsön csak egy álmos fiatalembert talált ezen a hajnali órán. Előadta a panaszát, és nyomban oda is tette a fiatal rendőr elé a levelet. Ez a fiatalember jól ismerte Paulát, és szívesen el is ment volna most mindjárt megvigasztalni, de a szolgálati szabályzatból sajnos nem ez következett. – Nyugodjék meg, Minács néni – mondta –, majd ellátjuk mi a baját annak a vén huncutnak. Majd adunk mi annak más virágoskertjében tipródni éjszakának idején. Azt elhiszem, kéne neki a maguk Paulája. Másnak is kéne, ha olyan volna, de az olyan egy rendes, büszke lány, hogy le a kalappal. – Úgy is neveltem, lelkem, hogy büszke legyen – nyugodott meg Minácsné –, szép is, szorgalmas is, van is neki mire. Elmondott egy sor dicséretet a lányára. – No, de nem ezért jöttem, hanem szedje össze magát, és szembesítse velem azt az embert. – Meglesz, Minács néni, csak nem most mindjárt, ez nem sürgős eset. Nyolc órakor bejön az őrmester elvtárs, s az majd kiadja a parancsot. – Hogy nem sürgős! – pattant fel megint a megbántott anya – hát mi sürgősebb, mint egy leány becsületét megvédeni. Adja csak ide azt a levelet, majd felébresztem én az őrmester urat!…

Mielőtt a rendőr még egyet szólhatott volna, elviharzott, meg sem állt az őrmesterek zöld kerítéses házáig. A fiatal őrmesterné már az udvaron pityegett a csibéknek. – Jajj, Rózsikám, lelkem, nyissa ki hamar a kaput, igen fontos dologban jövök. A fiatalasszonynak viszont az volt a dolga, hogy őrködjék az ura nyugalma felett. – Alszik ám még szegényem – fogta halkra a szót, hogy a panaszos se hangoskodjék nagyon –, késő éjszakáig dolga volt teg-nap is. Azért csak kinyitotta a kaput, és végighallgatta Minácsné keservét, akinek itt végre megeredt a könnye. – Csak olvassa, aranyosom, itt a levél, csak olvassa, aztán keltse fel, hogy legalább telefonon adjon parancsot a legényeinek, mielőtt dobra verik ezt a gyalázatot. Az őrmesterné átvette a levelet, és abban állapodtak meg, hogy míg Minácsné beszalad kenyérért a pékhez, addig felkeltegeti az urát. A meghajszolt asszony hát némileg megnyugodva ment el, és ami azt a dobraverést illeti, azért nem kellett a szomszédba menni. A faluban jócskán elidőzött, és míg a nyelve bírta, mesélte, csak mesélte újra meg újra a gyalázatot, ami történt velük. Csak az keserítette el, hogy mire egyik faluvégről a másikra ért, nem tudott újat mondani senkinek. Ilyenkor reggel még friss az asszonyok nyelve, a hír sokkal jobban terjed egy gyalogjáró sebességénél, hát még olyanénál, aki minden második kapuban megáll. Az őrmesterné pedig, amint otthagyta, felvett a fa alól egy hullott körtét, megtörülgette a kötényébe, s míg majszolgatta, elolvasta a levelet. Elolvasta másodszor is, harmadszor is, mert ilyet még nem olvasott életében, pedig neki is írtak lány korában szép levelet nem egyet, nem is kettőt. Volt hely, ahol elmosolyodott, volt, ahol tágra nyitotta a szemét a csodálkozástól. Végül mégis felháborodottan gyűrte a köténye zsebébe, és felkeltette az urát. Az ágya szélén ülve elmesélte neki az esetet, alaposan, még talán színesebben is, mint ahogy Minácsnétól hallotta. A virágállvány leírásában mindenesetre túltett az idős asszonyon. Már elbeszélés közben felbosszantotta, hogy az ásítozó ember nem mutat semmi különös érdeklődést. A levelet azért elolvasta, s mikor

visszanyújtotta, csak ennyit mondott szokásos reggeli fejvakarása közben: – Szegény bolond ember!… – Szegény bolond! – fortyant fel a fiatalasszony – még pártját is fogod. Így hírbe hozni egy tisztességes lányt, és ilyen levelet írni neki. Hát nem látod, milyen szeméremsértés ez? A vállai, feszülő keble meg a csípője, az még csak hagyján, de a köldöke!… Persze, ez neked tetszik! – Hát ha olyan fürdőruhát visel, hogy mutogatja a köldökét, akkor írni is lehet róla. Miért? Mutogatni lehet, de írni róla, azt nem? Különben is nem ír róla semmi rosszat, csak a rózsabimbóhoz hasonlítja. – Úgy! De jól tudod, hogy milyen fürdőruhát visel! Nagyon megnézted. Az őrmester elengedte a füle mellett. – A levél, az levél, nem kell közhírré tenni. Ez nem rendőrségi ügy. Ha ellopott volna valamit abból a kertből, az igen, de ha ajándékot vitt! Mi közünk nekünk ehhez? – Hm! Még pártját fogod. Gondoltam, hogy ez lesz a vége. Mind ilyenek vagytok. Az jó, hogy a feleségetek dolgozzék otthon, vesződjön házzal, kerttel, csirkével, disznóval, de a szemeteket, azt az ilyen kis csibéken szeretitek legeltetni. Kelj fel csak, aztán intézkedj valamit, az a szegény asszony egészen kétségbe van esve. – Mondom, hogy nem tartozik ránk. – Az is semmi, hogy a boríték tetején tizenharmadik szűznek nevezi? Mi lesz, ha rajta marad ez a csúfnév szegényen? – Az is baj, hogy szűznek neveznek valakit? Bizonyos, hogy az is. Nagyon rátarti, rendes kislány. – Rátarti, rendes! Ezt is tudod. Hogy mi mindenen jár az eszed, és én üljek itthon nyugodtan, mikor fene tudja, merre jársz! Azt gondolom, nyakig vagy a munkába, aztán azt figyelgeted, melyik lány milyen fürdőruhát visel, meg milyen a csípője. Meg hogy rátarti. Tán biz nem tetszik, hogy olyan rátarti?

Az ilyen házastársak közötti vitában nem sok a változatosság, csak mondják egymásnak a magukét, ha valamilyen esemény megnyitja a zsilipet, s az ilyesmire szükség is van időnként. Az őrmester végül is magára kapkodta a ruháját, és elrohant reggeli nélkül, de a hivatalos ügyeiben nem hagyta befolyásolni magát az asszonytól… Minácsnénak csak egy tanácsot adhatott: annyit, hogy szégyenítsék meg valahogy azt a bolond kecskét, menjen el a kedve az ilyen ziótól. Minácsné azonban nem hagyta annyiban. Egy óra múlva a községi tanács asztalán volt Izsák Ferenc szerelmeslevele. A tanácselnök asszony volt. A házassága első esztendejében csöppent bele ebbe a hivatalba. Hogy miért? Talán az apja érdeméért csupán, aki hősi halált halt az új eszméért? Vagy az okosságáért és szelídlelkűségéért? A szelídlelkűségéért, amit ebben az időben nagyon kezdtek szomjazni és becsülni az emberek. Elnökségének első négy esztendejében gyors egymásutánban három gyermeket szült. Egyesek azt mondták, a gyenge vállainak nehéz feladatoktól igyekezett szabadulni ezekbe a szülési és szoptatási szabadságokba. Később azonban egyre jobban belejött munkakörébe, és megszerették azok is, akik ilyen célzatosságot fogtak rá. Azért szerették meg főképpen, mert minden panaszt meghallgatott, és ha segíteni nem is tudott minden esetben, hát vigaszt kapni is jó volt az ilyen szézony ajkáról. – Utánanézünk, Minács néni, menjen haza nyugodtan, utánanézünk, csak megbeszélem a titkár elvtárssal. Igen, ez volt a szavajárása, hogy majd megbeszéljük a titkár elvtárssal, és mivel a titkár tapasztalt és eszes ember volt, ennek rendesen volt foganatja. Ezúttal azonban, mikor Minácsné távozott, nem a titkárt, hanem Olgát, az egyik papírpusztítót hívta be, aki a marhaleveleket szokta kiállítani többek között, meg méregjegyet adott, ha valakinek erős permetezőszerre volt szüksége. A szőke, dundi lány, akin majd szétrepedt az apróvirágos, vékony blúz, olyan mohón olvasta a levelet, lélegzetet venni is alig ért rá. – No, mit szólsz hozzá? – kérdezte az elnök asszony, mikor a végére ért. – Nekem ez tetszik benne – szólt elgondolkozva a lány, és idézett. – „Mikor pedig így szabaddá vált a lelkem a legnemesebb érzések befogadására, az első, amely rátelepedett s győzedelmeskedett is rajta, a szerelem volt.”

– Eh, nem azt kérdeztem, mi tetszik benne, hanem hogy mit is tegyünk ebben a dologban. – Hogy mit tegyünk? – Olga meglepően gyorsan válaszolt. – Ha már megkérdezett, Mariska néni, én azt tanácsolnám, menjünk el, és nézzük meg. – Mit? – Hát azt a hogyishívjákot, azt a szépet, amit az az ember csinált. Elvégre, amíg nem látjuk, addig nem is ítélkezhetünk. – Éppen arra érünk rá, hogy most oda szaladgáljunk. – Meddig tart az, Mariska néni? Fel tetszik ülni a motoromra, tíz perc alatt meg is fordulunk. Olgának volt motorja, mert elég messziről, a halásztelepről járt be. Még meg is gyanúsították az elnököt meg a titkárt, hogy azért vették oda a halászmester lányát, mert így biztosan lesz a tanács dolgozóinak mindig friss hala. – Mondasz valamit – hagyta rá az elnök asszony, és néhány perc múlva már ott robogtak a vasúttal párhuzamos országúton. Nem volt ebben semmi szokatlan. Sürgős esetekben nemegyszer igénybe vette az elnök asszony Olga fuvarját, sőt néha még a titkár is. Minácsné még mindig nem érkezett haza, de a pályaőr ott gyűjtötte a szénát, az árok partján. – Menjenek csak, nézzék meg, ha kíváncsiak rá – mondta –, bedobtam a fészerbe, ne csúfoskodjék itt. Azért cselekedte ezt – a két nő mindjárt rájött –, mert akkor már sokan, akik ráértek, errefelé bicikliztek, és nyújtogatták a nyakukat, hogy meglássák a kertben a cifra alkotmányt. De hiába keresték, egyelőre csak az elnök asszonynak és Olgának jutott a szerencse, hogy láthassák… Ott volt valóban a fészerben, csak úgy a fal tövéhez hajítva. Egy csibe egyensúlyozta rajta magát, s egy szakállas kecske közeledett hozzá óvatosan, hosszan előrenyújtott orral. Az érkezők neszére elrebbent mindkét állat. Olga odasietett, és talpra állította az állványt. Aztán két lépést hátrált a szénában, úgy nézte, mint egy felöltöztetett

próbabábut. – Gyönyörű – mondta –, éppen hogy csak meg nem szólal. Látja a karjait, mintha csak emberi karok volnának… És ez a finom vonás. – Meddig tarthatott ez? – ámult az elnök asszony. – Egy évig is vagy kettőig. Mióta otthagyta a családját, mindig csinálja. Csak egyet nem értek. – Mit? – Hogy már akkor szerette Paulát? Hiszen akkor még csak gyereklány volt. – Hiszen ott van a levélben, hogy a szerelem később jött – ment bele óvatlanul az elnöknő ilyen léha társalgásba. – Csak ez a melák képe ne lenne rajta – hadart most már felszabadultan a lány. – Meg ez, hogy belefonta Paula nevét. Az ilyen nagy művet általában a szerelemhez kellett volna címezni… Paula! Méghozzá ilyen buta név. Olga maga alá gyűrt egy csomó szénát, és leült az állvánnyal szembe. – És tetszik tudni, mi szép még abban a levélben? – Mi? – Az, hogy: „Meglásd, egy átvirrasztott holdvilágos éjszaka után majd halkan megindul benned a folyamat.” Tetszik tudni, a szerelmet érti alatta. Jaj, csak ne ilyen vén kecske írta volna ezt a levelet. Képzelje, ha csinálta volna valaki más ezt a gyönyörű művészi munkát. Egy fiatalembertől nem lehet ilyesmit várni. Pláne a maiaktól. – De az milyen butaság, hogy: „… kéz a kézben, együtt lépjük át az új korszak küszöbét, és szerelmünkből születik meg az új Messiás. A tejút örök vándora, az első halhatatlan, aki valóságban él.” Az elnöknő csak úgy tudta végigmondani ezt az idézetet, hogy előhúzta zsebéből a levelet, és a második felét fennhangon olvasta.

– Ó, ezt én tudom – diadalmaskodott Olga –, ezt én kisütöttem útközben. Mariska néni nem olvasta, hogy aki kiröpül a világűrbe, a csillagok közé, annak a számára nincs többé idő? Én nem tudom, hány millió év alatt lehet eljutni a tejútra, de annak az csak annyi, mint egy perc. Mindig beszéltek örökkévalóról. No, hát az ilyen ember örökkévaló lesz, és megváltó is, mert megváltja az embert az elmúlástól. Látja, hogy nem is olyan bolond ez az Izsák. Inkább túlságosan is csavaros esze van. Persze hogy éppen majd az ő szerelmükből születik ez a megváltó, azt már alig hiszem. Majd pont az Izsákéból meg a Pauláéból. – Mondom, hogy bolond ez az ember mindenestül. Olga most jót nevetett. – Ha vesszük, persze hogy az. De mégiscsak gyönyörű szép ez a drótember. – Mért mondod drótembernek, mikor ez virágállvány… Olga megint nevetett, most már egész harsányan. – Mit tudom én, mégis olyan emberformája van. – A négy kezével, mi? Neked sem kell egy kis kergeségért a szomszédba menni. No, gyere, vigyél el a szeszfőzdéhez, de gyorsan, aztán siess az irodába, már biztosan várnak rád. A végén még nekünk is agyunkra megy ez a sok butaság meg a kánikula. A szeszfőzde vezetője volt az elnök asszony férje. Mariska ott találta meg őt az erjesztőpincében, ahol cementkádakban cseresznyéből készült cefre fortyogott. Itt végre kellemes hűvös volt, és a tömény cseresznyeillat még külön is üdítő volt. Mariskának nem kellett semmit magyarázni, a férj már mindent tudott. Még a levél tartalmát is ismerte, de azért, hogy most az asszony eredetiben elhozta, hajlandó volt elolvasni. – A mindenit – kiáltott dühösen, nyilván valami miatt éppen bosszankodott, s most még ilyesmivel traktálják –, meg kell tanítani tisztességre az ilyen vén szatírt. Kár, hogy nincs törvény rá: rendőrökkel kellene hazakísértetni a családjához mindennap munkaidő után, és az asztallábhoz láncolni. Minden marhaságot kitalál és összehord, mert azt hiszi, elcsavarja vele az ilyen fiatal csirke fejét. A lélek szabadsága! És Messiás meg az új élet küszöbje! Az anyja gazember istállát! Különben is, hagyjatok engem az ilyen hülyeségekkel…

– De azért vedd számításba: két évig dolgozott éjszakákon át, hogy örömet szerezzen annak, akit szeret. – A feleségének szerezne örömet inkább azzal, hogy több pénzt visz haza, és több göncöt vehetnek a kölyköknek. Az elnök asszony nem ezt várta, mikor a hírrel idejött, de ezek a szavak jók voltak arra, hogy kiöntse, ami a szívén fekszik. – Ismerek olyan férjet, aki nem ilyen áldozatra, hanem még arra sem méltatja a feleségét, hogy egy jó szót szóljon hozzá születésnapján. A férj észbekapott, és elakadt a szava… Az asszony pedig zsebkendőt vett elő, és nedvesedő szemét törülgette. – No, ne keseregj… Hát igazad van, elfelejtettem. Látod, a sok gondja között így jár az ember. Az elnök asszony most már hallhatóan zokogott. – Nem akartam, a világért sem akartam eszedbe juttatni, csak most, hogy ezt mondtad. Igen, az elfoglaltság. Én is mindig el vagyok foglalva. Pedig látod, milyen az igazi szerelem. Még ilyen idős ember is mire képes. Én nem kívánom azt tőled, hogy ilyen drótembert fonjál, de egy jó szót, egy jó szót azért elvárhattam volna ma reggel. A férfi zavartan hallgatott, aztán megsimogatta a felesége haját. – No, nyugodj meg, szívem, majd mindent jóvá teszek. Hiszen tudjuk mink már, hogy szeretjük egymást. Ebben az ügyben meg majd beszélek az üzemegység vezetőjével, hogy a dolgozótársai előtt szégyenítsék meg, térítsék észre azt a bolond Izsákot. Igaza van az őrmesternek, meg kell szégyeníteni. Bízd csak rám ezt az ügyet. Tudod, hogy mindig segítek neked, ha szükség van rám. Az asszony, ha nem is egészen, de kicsit megnyugodva távozott. – Ne haragudj, szívem, hogy így rád törtem, de amúgy is el voltam keseredve, hogy az nem jutott eszedbe. És hozzá, mikor éppen ezen a napon ilyen nagy szerelemről hall az ember…

Paula ekkor már régen, már négy óra óta kötötte a szőlőt vagy harmincagával a hegyoldal egyik forró hajlatában. Korán kezdték a munkát ezekben a napokban, hogy a legtikkadtabb órák ne érjék őket a szőlőrendek között. De már tíz–tizenegy óra tájban alig elviselhető volt a hőség. A megnyúlott, bozontos tőkék között megállt a levegő. Egyesek úgy védekeztek a forróság ellen, hogy mindent levetettek magukról, amit csak lehetett. Különösen azok, akik városról jöttek erre a szezonmunkára, gondolván, hogy ez csak félig lesz munka, félig nyaralás. Ezek szerettek volna mind sötétbarnára lesülni. De mindenütt, ahol csak kiszabadíthatták testüket a ruhából. A helybeliek közül voltak, akik inkább azzal törődtek, hogy a naptól védjék bőrüket. Még az arcukon is előre kötötték a könnyű kendőt, hogy arcuk bőre ne égjen. Ezek sok vizet ittak, s verejtéktől átnedvesedett ruha hűtötte testüket. Ezen a napon Paula sem hozta ki a kétrészes fürdőruháját. Viseltes, vékony nyári ruhában jött. Inkább az alsóneműitől szabadult meg, és elrejtette a rend végén a tőkék alatt. Hajnalban még nem, de mire a nap feljött, mindenki tudta, miért változtatott öltözetén. S tíz órakor már semmi másról nem beszéltek a kötözőlányok, csak Izsák szerelmesleveléről és a drótemberről. Igen, így kelt szárnyra a neve annak a különös alkotmánynak: drótember. Paula eleinte együtt nevetett a többiekkel. De a megjegyzések egyre vaskosabbak, könyörtelenebbek lettek. Akkor hallgataggá vált, és déltájban már megeredt a könnye. Akadtak, akik vigasztalni kezdték, és ígérték, hogy segítenek bosszút állni azért, ami történt vele, de olyanok is voltak, akik úgy érezték, mintha valami sérelemért most elégtételt kaptak volna. A férfiak pedig ugyanakkor ráestek Izsák Ferencre. Úgy záporoztak rá a mindenféle gyalázatos megjegyzések, hogy ha egyáltalában számba vette volna az olyan emberek véleményét, akik nem érnek fel az ő érzelmeinek magasságához, akkor lesült volna a képéről a bőr, vagy karót ragadott volna szerelme védelmében. Az üzemegység vezetőjének szokásos ebédutáni negyedórás pihenője alatt adta át a felesége e levelet, tolmácsolva a tanács és a rendőrség egybehangzó véleményét, hogy meg kell szégyeníteni azt a rettenetes embert. Ez az asszony vagy nyolc évvel idősebb volt az uránál. Még főiskolás korában vette hatalmába, négy gyermeket szült neki, s közben betegre dolgozta magát, hogy a ház olyan legyen, mint egy patika, s a férjen is, a gyerekeken is

ragyogjon a tiszta fehérnemű. A szobát, melyben a férfi délutáni rövid pihenőjét töltötte, hajnalban ventilátorral hűtötte át, és zárt ablakkal és zsalugáterrel kirekesztette onnan a kánikulát. A gyerekek ilyenkor még a szomszéd szobába sem jöhettek, s maga is lábujjhegyen járt a lakásban. Most, hogy megkapta Izsák levelét, mégsem állhatta meg, hogy ellopjon egy részt a férje pihenőjéből. A szoba annyira el volt sötétítve, hogy fel kellett gyújtani az állólámpát, csak úgy lehetett olvasni. A gazdaságvezető a levél közepén cigarettát kért, s mikor végzett, újra kezdte. – Érdekes ember ez az Izsák – szólt végül. – Érdekes ember? Csak ennyi a megjegyzésed? – Nemcsak ennyi, de mondom, hogy érdekes ember. Valóságos kis regény rejlik ebben a levélben. – Regény?… – Igen, hát ha csak veszem azt, hogy ezt a Paulát a tizenharmadik szűz dédunokájának nevezi. Eszerint a püspöknek az a bizonyos kedvence gyermeket szült már az ökrös felvonulás előtt. – Honnan veszed ezt a marhaságot? – A sorok közül olvasom. A freskó és a lány közötti hasonlóság… A feleség felfortyant. – Nem azért hozták ide ezt a levelet, hogy a sorok közül olvass, hanem hogy cselekedj valamit. – Mit csináljak, én nem rakhatom rá újra a házassága bilincseit. – A bilincseit! Igen… – Hát ő írja. Meg hogy börtön. – Te meg utánamondod. Mert te is bilincsnek és börtönnek tartod. – Nézd, szívem, bizonyos értelemben mégiscsak bilincs, ha a szó nemes

értelmében is. És én nem helytelenítettem, hogy ilyen bilincs létezik. Látod, hogy én nem rúgkapálok ez ellen. – Nem rúgkapálsz, nem, de kikívánkozol belőle. Valld be csak, így vagytok ti a legtöbben, hogy kikívánkoztok a börtönből, csak nincs mindegyiteknek ilyen bátorsága, mint ennek az Izsáknak. Irigyled talán? Mi?… Csak valld be őszintén, én ezerszer megmondtam már, hogy csak az őszinteséget kívánom tőled. A többit majd én elintézem a lelkemben. De ezt, hogy szenvedj mellettem, ezt nem akarom… Ezt nem akarom! Érted? – kiáltott az asszony és zokogott. – Ugyan, szívecském – csitította a férj megszokott, szenvtelen hangján. – Hát ez egy bolond ember azzal a mániával, hogy a lelkét szabaddá kell tenni. – Szabaddá tenni, hogy összeadhassa magát azzal a kis lotyóval. Mert az, igenis az, aki úgy jár a szőlőrendek között, hogy a köldökét mutogatja. Persze, nektek tetszik. Ti még tanácsokat is adtok nekik, hogy a sok felesleges ruha meg az izzadság elfogyasztja a test sóját. Tisztelem az egészségügyi intézkedéseiteket. Mért nem vetkőztetitek le őket meztelenre? Azelőtt jó volt nekik a szoknya meg a kendő, most egyszerre kétrészes fürdőruha kell… No, hát csak tedd szabaddá te is a lelked, én járok jól, mert a rabszolga én vagyok itt, ha akarod tudni. Hát mi más az én életem, ha nem rabszolgaság? Úgy élsz mellettem, mint egy kényúr, és még te akarod a lelked szabaddá tenni. Az üzemegység-vezető hiába magyarázta volna, hogy ha igaz is, hogy néha jár ilyesmin a férjek esze, neki ebben a déli órában csak egy rövidke pihenő kellett volna, és esze ágába sem jutott a lelkének felszabadítása. Néhány engesztelő szót mondott a feleségének, és ígéretet tett, hogy Izsák Ferenc megszégyenítésében részt vesz, aztán távozott, néhány perccel előbb a megszokott időpontnál. A megszégyenítést nem is kellett neki kezdeni. Valamelyik kötözőlánynak jutott eszébe az a tréfa, hogy a némától, aki a vizet szokta körülhordozni a szőlőmunkásoknak, egy cédulát küldtek Izsákhoz. A cédulán csak ennyi állt: „Estére szeretettel várja Minács néni.” Izsák a munkaidő leteltével felöltözött zöld ruhájába, feltette a vadászkalapot, és még nem nyugodott le a nap, bekopogott Minácsék konyhájába. Az ajtó tárva volt, csak a szárfán kopoghatott, s már köszönt is alázatosan.

– Megjöttem, Minács néni. Minácsné éppen meggylekvárt főzött, kikapta a fazékból a főzőkanalat, és mint egy karddal támadt rá. – Megjöttél? Az anyád ne sirasson, te utálatos gazember. Nesze! Arcul ütötte a fakanállal úgy, ahogyan a forró lekvárból kivette. Izsák rettentő fájdalmat érzett. Nem az ütéstől, azt könnyen elviselte volna, hanem a forró lekvár mindjárt hólyagot égetett a bőrére. A szép zöld ruhán is folyt végig a félig kész meggylekvár. Azért mégis, nemhogy hátrált volna, hanem oda tartotta a másik orcáját is. – Üssön csak, Minács néni. Ez ennek a rendje, hogy mielőbb elfogyjon a haragjuk. Minácsné a másik oldalon is arcul vágta, de akkorra már kihűlt a kanálon maradt lekvár, és sebet még egyet nem ejtett. – Köszönöm, az isten fizesse meg – mondta Izsák Ferenc és távozott. Még idejében ért az esti értekezletre. A ruháját letisztogatta, amennyire lehetett, de egy forintnyi, súlyos égési seb ott éktelenkedett az arcán, és nem szégyenlette. Azon sem lepődött meg, hogy a drótember ott állt az irodaház udvarán. Minácsné ugyanis egy liter bort ígért valamelyik legénynek, hogy vigye el a háztól. Izsák körülnézegette, egy szőlőlevéllel letörölte, ahol a tyúkok bepiszkolták, aztán bement a tanácskozóterembe. Az üzemegység-vezető röviden végzett a termelési kérdésekkel, aztán arról beszélt, hogy ők itt együtt egy nagy családot alkotnak, és őrködniük kell egymás becsülete, tisztessége, erkölcsei felett. Előadta a drótember történetét, amit tulajdonképp mindenki ugyanolyan jól tudott, aztán az isztrátort megkérte, hogy olvassa fel Izsák különös levelét. Az felolvasta elébb a címzést, és mindjárt erre harsány nevetés hangzott fel. Aztán a levél minden mondatán találtak nevetnivalót. A nevetést mindig a férfiak kezdték el egyszerre, kitörésszerűen, s a hátul meghúzódó lányok, asszonyok kuncogásában halt el. Izsáknak, amikor a nevét kiejtették, egy szelíd mosoly ült ki az arcára, s oda is

fagyott. Ezzel a mosollyal figyelte az igazgató szavait, aztán legfeljebb egy kicsit tágabbra nyílt szemmel, de ugyanezzel a mosollyal hallgatta végig a levél felolvasását. A plafont rázó röhögésre meg sem rebbent a tekintete. Mikor mindenki alaposan kinevette magát, és a levélnek vége lett, az üzemegység-vezető megkérdezte Izsákot, hogy mit szól mindezekhez. – Minden csoda csak három napig tart – felelt Izsák ugyanazzal az elégedett mosollyal az arcán. – Ha ő akarta, hogy ezt a levelet illetéktelenek előtt felolvassák, hát legyen úgy. Én nem szégyenlem, maguk szépen elfelejtik. Ő meg majd megbánja. És másnap este Izsák megint felöltötte zöld ruháját, melyből akkorra már tökéletesen kitisztította a foltokat. Az arcán azonban ott éktelenkedett az égési seb. A hólyagok felpattantak a bőrén, most csúnyán nedvezett, s mintha a rózsaszín hús látszott volna egy jókora helyen. Megvárta, míg annyira szürkült, hogy ez a seb nem látszott feltűnően, s akkor ismét elsétált az őrház mellett. Kétszer is megkerülte a házat. Paulát csak egyszer látta, amint valami vizet öntött ki az udvar hátsó része felé. Akkor rá is tekintett egy pillanatra, haragosan morgott valamit, s szaladt vissza a konyhába. A következő percben a pályaőr jött ki a kutyával. – Fogd meg, Tisza! Fogd meg, szorítsd, az anyja… Nagy káromkodás következett erre, de a kutya csaholása még nagyobb volt a gazdája hangjánál. Rárohant Izsákra. Egy tenyérnyi darabot egyből leszakított a nadrágszárából, a következő harapás már a meztelen combját érte, s az éles fogak mélyen belehatoltak az izmok közé. A vértől megdühödött állat most egyenest a mellének ugrott volna, ha ki nem szalad rémülten a lány. – Tisza! Tisza! Gyere ide rögtön. A kutya lába közé kapta bozontos farkát és elsomfordált, Izsák pedig megemelte a kalapját. – Köszönöm a jóságodat, Paula – mondta, és elvonszolta fájós lábát. Paula csak kisvártatva ocsúdott fel rémületéből, már jó messze járt a férfi, mikor utána kiáltott.

– Ne köszönjön semmit, csak azért tettem, hogy meg ne büntessenek bennünket a kutya miatt. Szombat este Paula nem akart elmenni a világért sem a táncba, de érte jöttek a barátnői és rábeszélték. Az anyja is biztatta. – Menj csak, legalább nem leszel itthon, mikor erre kódorog ez a világ bolondja. Paula nem szokott a táncmulatságokon túlságosan kapós lenni. Akadt táncosa, de nem tartozott azok közé, akikért versengenek a legények. Szép lány volt, Izsáknak mindenben igaza volt, amit dicséretére írt abban a levélben. De tudvalevő, a szépségen kívül valami más is kell ahhoz, hogy egy lánynak divatja keljen a legények között. Paulával ezen az éjszakán valóságos csoda történt. Olyanok kérték fel mindjárt az elején táncolni, akik eddig észre sem vették. És kézről kézre adták, amíg csak tartott a bál. Különösen két legény versengett érte. Ketten a legényszállásról, akik a táncok közötti szünetben is mellette maradtak. Egy bizonyos Jóska és Laci. Málnaszörpöt és kávét vittek neki. Az éjféli nagy szünetben közrefogva ketten sétáltatták a sörkert platánfái alatt, és ekkor felajánlották neki, hogy ők majd elveszik a kedvét a vén disznónak, aki egyébként ott állt a söntésajtónál egy kis pohár sörrel a kezében már órák óta, és figyelte Paula mulatságát. Nem irigységgel, nem féltékenységgel, inkább nagy megelégedettséggel, mintha csak a lánya lett volna. Paulának jó kedve volt ezen az élete legsikeresebb báli éjszakáján. Vállat vonva, kacarászva válaszolt. – Csináljatok vele, amit akartok, mit törődöm én azzal! És hétfőn a néma ismét cédulát vitt Izsák Ferencnek. Izsák elolvasta, megkínálta a némát cigarettával, aztán szépen összehajtogatva zsebébe dugta a cédulát. Este, mikor a tizenegyes vonat elrobogott a hegy alatt, pontosan megjelent a Tábornok-gödör mellett annál a mogyoróbokornál, amit a levél megjelölt. Egy tábla tejcsokoládét szorongatott a kezében. Ezt a hatalmas vízgyűjtő gödröt valaha egy tábornok ásatta a szőlője végébe, hogy ne legyen hiánya permetvízben. Az oldalát kövekkel rakatta ki. Mivel a vízgyűjtő hasznosnak bizonyult, az állami gazdaság is meghagyta. Egy idő óta azonban mindig jobban eleresztette a vizet, csak egy méternyi mély iszap gyűlt meg a fenekében, és mivel ebben a nagy dologidőben nem értek rá tisztítani, a tetejét békanyál lepte el, megposhadt.

Izsák kicsit várakozott, aztán széthajtotta a mogyoróbokrot, nem rejtőzik-e benne a lány. Amint lehajolt, erős kezek szorítását érezte a vállán, aztán azt, hogy az erdészkalapját erőteljesen ráhúzták a szemére. A két legény megragadta. Egyik a hóna alatt, másik a lábát. Még meg is lóbálták előbb egy kicsit, úgy hajították bele a Tábornok-gödörbe. Nagy loccsanás hallatszott, s a megposhadt iszap éktelen bűze szállt fel a gödörből. A két legény hasra fekve a gödör szélén még megleste, amint kiemelte fejét, aztán nevetve eliszkoltak. A gödör jó három méter mély volt. Izsák hiába próbált az itt-ott kissé kiálló kövekbe kapaszkodni, hiába próbálkozott órák hosszat, nem tudott kimászni. – Vegyetek ki, segítsetek ki – rimánkodott végre –, akárkik vagytok, nem haragszom rátok. Inkább megköszönöm nektek, mert ennek is végbe kellett menni velem. – De a legények akkor már javában aludtak a szálláson. Ott kellett rostokolnia hónaljig iszapban hajnalig, és történetesen éppen a munkába siető asszonyok s lányok találtak rá. Mikor benéztek a gödörbe, némelyek harsányan nevettek, de voltak, akiknek végre megesett rajta a szívük. A derekukra kötött rafiából kötelet fontak gyorsan, vastagot és olyat éppen, mint egy szőke lány copfja, mert milyet is fonnának mást az asszonyok. Lenyújtották neki, s öten is belekapaszkodtak a végébe, hogy fel tudjon valahogy mászni. Siralmas külsővel bújt ki a gödörből. Alsótestéről még folyt a bűzös iszap, de arcára és hajára már rászáradt. Kékesszürke máz vonta be az egész fejét. – Jajj, jajj, hát kellett magának, hogy így csúffá tegyék? – Így rendeltetett – mondta szelíd hangon Izsák –, és az a törvény azért még áll, hogy aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Hárman az asszonyok közül nem törődtek vele, hogy elkésnek a munkáról. A kúthoz vezették, vizet húztak, derékig levetkőztették, és saját kezükkel mosták le róla a rátapadt poshadt iszapot. – Most aztán remélem, abbahagyja a szaladgálást az után a kis fehérnép után – szólt az egyik asszony, míg gyengéd kezek simogatták a bőrét. – Nem tudom még – felelt sóhajtva Izsák –, majd meglátjuk. Nem tanácsos, hogy az ember ellenálljon a szíve parancsának. Mert lehet, hogy a szív sejti meg biztosabban az igaz utat…

– Eh – sóhajtottak az asszonyok –, miféle igaz utat? Maga csak mond, mond, Ferenc bácsi, és az ember nem érti felét sem. Kiöblítették az ingét, a kabátját, úgy adták a kezébe. – Most menjen szépen haza, öltözzék át, mert mi lesz, ha így meglátja a Paula. Izsák megindult komótos léptekkel a legényszállás felé, mely a híres püspök egykori kedves hajléka volt. Az első citromszínű napsugarak érték meztelen mellkasát. Kávébarna volt a karja, ugyanolyan barna a nyaka is, de a melle és a háta, ahol az ing takarni szokta, hófehér. A kutyaharapástól sántán, arcán az égett sebbel, az iszapban töltött éjszaka emlékeként hurutosan köhécselve Izsák tovább is folytatta esti sétáit az őrház körül. Szőlőkötözés közben Paula újra meg újra elpanaszolta társnőinek ezt a szűnni nem akaró csúfoskodást. Most már akadt olyan asszony, aki így intette le. – Ugyan mit törődsz vele. Annyit beszélsz róla, mintha büszke volnál rá, hogy ott koslat körülötted. De voltak asszonyok, akik nem látták Izsák meggyötörtetését a Tábornokgödörnél, és akiknek eszükbe sem jutott abban hinni, hogy ebből a szerelemből születik majd meg a tejút vándora. Ezek ocsmány tanácsot eszeltek ki Paula számára. – Addig nem lesz nyugtod, meglásd, amíg magad, személyesen nem szégyeníted meg. – Én? Hogyan? – Hogyan, hát gyűjts össze rondaságot egy éjjeli edénybe, és ha még egyszer arra megy, borítsd a képébe. Paulának megborzongott a háta erre a tanácsra, de azért mikor hazament, elmondta az anyjának. Minácsné már maga is gondolt valami ilyesmire, és úgy vélekedvén, hogy lányában is megvan a hajlandóság a kellemetlen ügy végső lezárására, magára vállalt mindent, csakhogy ez az ügy végre lezáródjék. Odakészítette a fehér edényt a kertajtóhoz. Paulának csak egy mozdulatot kellett

tennie a megfelelő pillanatban. Szürkületkor megjelent Izsák. Zöld ruhája ismét tiszta és vasalt volt. Paula a futórózsa mellől figyelte. Egészen sovány volt már szegény ember és elgyötört. Most már fájdalmas arccal, mint valami vezeklést járta megszokott útját. Amint észrevette a lányt, felcsillant a tekintete, közeledni kezdett a kertajtóhoz. Két lépésre lehetett, amikor Paula hirtelen lehajolt, felemelte az edényt, és tartalmát az arcába lottyantotta. Izsák, úgy látszott, megszédült, hátratántorodott, aztán két karját az arca elé emelte. – Köszönöm, Paula – mondta –, ennek is meg kellett történnie, hogy múljék a te haragod is, és meginduljon lelkedben a folyamat. Paula kővé meredten állt ott még egy darabig, aztán eldobta az edényt, a szobájába szaladt, az ágyára borult, és úgy rázta a zokogás, hogy az anyja azt várhatta, tüstént megszakad a szíve. Izsák pedig elindult a tó felé, amelyen ekkor már a hold rajzolta arany hídját, hogy lemossa megcsúfolt arcát. Ettől fogva pedig nem sétált többé alkonyatkor az őrház felé, hanem korán este behúzódott kis fülkéjébe, ahol egykor a püspök szokott imádkozni, és bizonyára mondott néhány imát azért is, hogy a tizenharmadik szűz boldoggá avatása megtörténjen. Pedig nyugodtan lemehetett volna a bolthajtásos előtérbe, melynek angyalok képe borította a mennyezetét, és ahol a legények kártyázással töltötték estjüket, mert valami csoda folytán attól az esettől kezdve senki nem csúfolta sem itt, sem a munkahelyén, és még a legélesebb nyelvű asszonyoknak sem volt egy rossz szavuk sem rája. Izsák úgy vette ezt, beteljesedtek a szavai, hogy minden csoda csak három napig tart. De mindez összeesett azzal, hogy Minácsné panaszát sem hallgatta meg többé senki, és Paula nem kapott ettől fogva egyetlen vigasztaló szót sem társnőitől az üldöztetéséért. Elment Paula a következő szombat este is a táncba, és úgy viselkedtek a legények, mintha ott sem lett volna, még az a kettő is, aki üldözőjét a szennyesgödörbe hajította. Történt ekkor, hogy rádióriporterek jártak a faluban. Beviharzottak a tanácsházára, ahogy ők szokták, és azt kérdezték, van-e valami jelentős dolog a téeszben vagy az állami gazdaságban, valami munkateljesítmény vagy más egyéb. Úgy fordult, hogy sem az elnök, sem a titkár nem voltak a házban. Olga

fogadta őket, aki több más nőtársával együtt ezekben a napokban már halálos ellensége volt Paulának. – Ó, hogyne volna – lelkendezett –, egy csodálatos népművészünk van. Ilyet még nem láttak az elvtársak. Új anyaggal dolgozik, eredeti, de egészen eredeti stílusban. Olga úgy érezte, itt van az alkalom, amikor a sokat szenvedett ember végre elégtételt kaphat. Szerencsére rövidesen megérkezett az elnök asszony is, szavainak hitelét megerősítette a riporterek előtt, és engedélyt adott a lánynak arra, hogy motorra kapjon és a rádiósautó előtt kiszáguldjon az állami gazdaság irodaházához, ahol a drótember ekkor az előszobát díszítette, már egy cserép aszparáguszt és egy futó muskátlit tartott, jeléül annak, hogy az üzemegységvezető szíve is megenyhült, és nem gyűlölte és nem vetette meg többé az alkotóját. Ismeretes dolog, hogy a rádióriporterek úgy örülnek egy népművész felfedezésének, mint szarka az aranygyűrűnek. Néhány nap múlva az „Egy falu, egy nóta” vasárnap reggeli műsorát hallgatta a fél hegy s a fél falu. És a gazdaság hangszórói, úgy mint a házi rádiók, hirdették Izsák Ferenc dicsőségét. Azt mondták róla, hogy a gazdaság egyik legjobb dolgozója, és kitűnő munkája mellett éjt nappallá téve az elmúlt két év alatt egy páratlan szép népművészeti remeket alkotott. És aztán, amit Paula a saját fülével hallgatott, felhangzott a rádióban Izsák Ferenc hangja. A kérdés az volt, mi adott neki erőt és ihletet erre a rendkívüli szép munkára. És Izsák rekedtes, gyenge hangján a válasz: – Egy hatalmas érzés… A rádióban szó sem volt Izsák elhagyott családjáról, sem a tizenharmadik szűz történetéről, sem a tejút vándoráról. Csak ennyi, hogy egy hatalmas érzés. Paula lezárta a rádiót, nem hallgatta meg a jutalom nótát. Beszaladt a szobájába és még az ablakot is bezárta, hogy a hang valami távoli hangszórón be ne szűrődjön, és nem is jött ki onnan egész nap. A történethez tartozik még, hogy Minácsné, mikor hírül vette, hogy a drótembert múzeumba akarják vinni, elszaladt az irodaházba, felkapta, és a járókelők szeme láttára hazavitte, felcipelte a padlásra, és lakatra zárta a padlásajtót.

Paula pedig attól fogva, hogy a drótember ismét a házban volt, nyugtalanul aludt, fél éjszakákat virrasztott át. A következő vasárnap reggel kisírt szemmel, olyan sápadtan találta ágyában az anyja, akár a fehér, hímzett vánkos. – Mi bajod, lányom? – kérdezte az anya, amit már napok óta szintúgy kérdezhetett volna. Paula nem nézett az anyja szemébe, a vánkos csücskét morzsolgatta. – Félek, anyám, rettentően félek. – Mitől? – hajolt közel hozzá az anya, nála szokatlan gyöngédséggel. – Mitől, leányom? – Attól, hogy megindult bennem az a folyamat…

ÉJFÉLI MISE

Ezekre az újonnan épült lakásokra mindig földig érő ablakokat helyeztek. Nem is ablakokat, hanem kitárható, üveges ajtókat, akkor is, ha nincs előttük erkély. Csak egy derékig érő vasrács véd attól, hogy az ember vigyázatlan ki ne lépjen a ház homlokzatán. Körbe-körbe az egész új telepen nehéz csipkefüggönyök lógnák az ablakokon, Mikóék azonban az ünnepek előtt zálogházba tették a függönyüket, hogy több ajándékot vásárolhassanak a gyerekeknek. A köpperből készült rolót pedig karácsonyesti, féktelen boldogságukban a gyerekek leszakasztották. Mert ki győzött volna ügyelni öt rakoncátlan fiúra, mikor azokat elragadta a sosem tapasztalt bőség bűvölete… De végül is elfáradtak. Olyan hirtelen tört rájuk a fáradtság, hogy Irma nem győzte őket elég gyorsan ágyba dugni, kettőt a karácsonyfa alatt, a játékok között nyomott el az álom, ezekről a szülők közös erővel cibálták le a ruhát, a cipőt. Négyen a másik szobában aludtak, de a legkisebbik ott pihegett a hitvesi ágy mellett, a régi divatú gyerekkocsiban. Néha nyugtalankodott álmában, olyankor a férfi kinyúlt az ágyból, és megringatta a gyermekkocsit. A szobában szinte nappali fényesség volt, Irma nem tudott ebben a szokatlan fényben elaludni. Az ablak előtt állt nehézkesen leomló, szatén hálóingében, melyet karácsonyi ajándékképpen a nővére küldött gyermekjáték helyett, azzal a megjegyzéssel, hogy úgyis mindenüket a gyerekekre költik. Új papucsa is volt. Ennek az árát a férj spórolta össze hihetetlen szívóssággal és készen arra, hogy ezzel megrövidítse a gyerekeket. Irma tartása kicsit merev volt, mert arra törekedett, hogy a hálóing hullámai egyenes vonalban essenek le a melléről. Ez pedig nem volt könnyű dolog, hatodik terhességének hatodik hónapjában. És mi értelme is volt?… semmi, csak játék… Ha villanyt gyújthatott volna, a tükör elé állt volna, hogy végignézzen magán… Lássa a haját is, melyhez egy év óta először nyúlt fodrász. De ha villanyt gyújt, a szemközt levő lakásokból beláthatnak a szoba legmélyére. A tér világos volt, szinte tündökölt. Hó nem esett erre a karácsonyra, de a délutáni köd lefagyott a játszótér dermedt pázsitjára, a homokozó kőkerítésére, a fiatal fák ágaira, a házak tetejére, a költő bronzszobrára. Így mégiscsak fehér

karácsony lett ez. A hold szokatlanul éles fénnyel világított. Ugyanilyen rideg, kék fény áradt a téren elhelyezett, tojás alakú burákból. Az ablakokban már kialudtak a karácsonyfák gyertyái vagy a fenyőágakon tündöklő színes villanyégők. Kihunytak a kultúrház homlokzatán is a piros neonbetűk. Csak hogy ne legyen más a téren, csupán a kékes, hideg fény. A karácsonyesti sietség lehetett az oka, hogy szemben, a Pinguin eszpresszóban égve felejtették a Wurlitzer belsejébe helyezett világítótestet. Fantasztikus, mesébe illő állat, mely azért maradt ott, hogy őrizze az esztendő egyetlen éjszakáján az elnémult helyiséget… Vicsorít! Igen, úgy látszik, mintha vicsorítana, pedig nem fogak azok, hanem éles fénnyel átvilágított betűk:

ROCK OLA

Néma a tér, és néma a város. Ilyen néma még sosem volt. – Micsoda ostobaság volt énnekem fodrászhoz mennem! – kiáltott fel hangosan Irma, nem tartott tőle, hogy a gyermekek felébrednek. – Micsoda ostobaság! Én voltam az utolsó, aki kiléptem az üzlet ajtaján, mert én mindenhova csak az utolsó pillanatban jutok el. Két és fél órát várakoztam, mert jöttek sorban, akik be voltak jelentve, az én jelenlétem pedig idegesítette a fodrásznőt, akire vártam. Idegesítette elejétől fogva, mert tudta, hogy én rabolom el az utolsó perceit. Te, ott mindenki ismeri egymást. A fodrásznők és vendégeik, mint az igazi jó barátnők… Míg ott várakoztam arra a fodrásznőre, a szüntelen csevegésből mindent megtudtam róla. Többek között azt, hogy mért áll ott tűsarkú gyíkcipőben. Azért, mert ki akarja taposni egy bizonyos alkalomra, amelyre karácsony másnapján kerül sor. Aztán elsorolta, mit kap karácsonyi ajándékba, ő maga a férjének világító bárszekrényt vesz, tele italokkal. Francia konyak is lesz benne, nem tudom én, hány csillagos. Képzelheted, mennyi borravalót illik adni egy olyan nőnek, aki gyíkcipőt visel, és bárszekrényt vesz az urának. És – gondoltam – ha engem ismer kócosan, a gyerekekkel a szoknyám körül, ahogy bevásárolni járok, azt képzelheti rólam, hogy nem is adok borravalót, csak várok makacsul. – Milyen őrültség volt az egész délutánomat erre fordítani! – kiáltott fel újra, és körmeivel felborzolta idegesen a haját.

Az ágyhoz ment, Kossuth cigarettát vett fel az éjjeliszekrényről, és rágyújtott, de nem feküdt az ura mellé, hanem visszaállt az ablakhoz. Állhatott ott, nem fázott, a gyárak fáradt távoli gőzével fűtötték az új telepet. A gyerekek lerúghatják magukról a takarót, nyakig felcsúszott ingben hálhatnak, akkor sem náthásodnak meg. Ez jó, de ez még nem minden. – Most aztán nézem – kezdte újra, az erős cigarettától kissé rekedten –, azt nézem, és azon töröm a fejem, hol is állhatott az a ház, amelyben mi laktunk. Nem furcsa, hogy mióta visszakerültünk erre a telepre, eszünkbe sem jutott keresni? Valahol a szülőotthonon túl, az biztos, de pontosan nem is lehet megállapítani, mert az utcákat is keresztül-kasul építették… Neked jobb a helyszínismereted, hiszen mérnöknek készültél, neked kellene tudnod. Nemegyszer hazakísértél oda. Persze, be nem jöttél, csak a kerítés mellett szorongattál. Mert eszedbe sem jutott, hogy egyszer feleségül veszel. Egy egyetemi hallgató nem azért kísérgetett abban az időben egy munkáslányt, hogy feleségül vegye, hanem abban a reményben, hogy olcsó szeretőre tesz szert. Nem panaszkodtál érte, hogy olyan messze, kinn a periférián lakunk, sőt jól jött neked ez. Néha még kerülő utakon is vezettél. Például a szeméttelepen keresztül. Emlékszel? Jó lettem volna neked ott a szeméttelepen is, mi? Csakhogy nem sikerült. Pedig szerelmes voltam beléd… Vagy talán éppen azért. Mit gyötrődtem a kétségek között, hogy miképp tarthatlak meg? Úgy talán, hogy a szeretőd leszek? Vagy inkább tartsam magam?… Mennyire féltem, hogy elveszítelek!… És egyébként is féltettelek, néhányszor visszakísértelek a kapunktól a villamosig, és könyörögtem, hogy ülj fel, ne gyere megint… Attól féltem, valaki állkapcson üt. Esetleg nem is puszta kézzel, hanem boxerrel, mert abban az időben éppen divatos volt itt a boxer. Ugyanis nem csak te törted utánam magadat, hanem többen azok közül, akik itt laktak, és ringyónak neveztek, amiért úrfival kísérgettettem magam. – Mondd meg, de úgy, hogy tedd a szívedre a kezedet: akkor is feleségül vettél volna, ha nem változik meg a világ? – Ne beszélj bolondokat – szólt végre a férfi –, gyere, feküdj le, megőrültél? Irma meg sem fordult. – Nem őrültem meg. Mindig csak feküdjek vagy dolgozzam. Most itt állok és gondolkodom. Ennyi juthat nekem is a karácsonyból. Meg akarom tudni végre, hogy a házasság a szerelemből lesz-e, vagy százféle más okból jön létre? Vagyis

hogy határozottan a mi házasságunk? Milyen szerelem volt az? Minden korláton átáradó, hatalmas szerelem, vagy csak… No, felelj, most, karácsony éjszakáján, szívedre tett kézzel. – A hatodik gyerek születése előtt? Mondom, hogy valami furcsa dolog történt veled. A férj is cigarettára gyújtott az ágyban, de a kérdésre nem felelt. Egy darabig csend volt, majd ismét Irma kezdte. – Azt hiszem, jobb lett volna, ha a szeretőd leszek. Akár ott a szeméttelepen, akár másutt, aztán hozzámegyek egyhez azok közül, akik apámhoz kártyázni jártak, hogy egy levegőt szívhassanak velem, és figyelték minden mozdulatomat. Akármerre mentem a szobában, éreztem tagjaimon az áhítatos tekintetüket, és szinte hallottam a szívük dobogását. – Talán rossz voltam hozzád? – szólt a férfi – nem voltam rossz, azt nem mondhatod. Csak annyi, hogy szegény vagyok. Mérnök sem lettem. Ez a háború miatt volt. De dolgozom, mint egy állat, és szeretlek benneteket, ezt tudod. – Tudom, de ez más valami, mint amit én kérdeztem. Egy rossz szavam sincs rád, de azért jobb lett volna, ha akkor a szeretőd leszek, aztán vége… Egészen másképp indultam volna akkor az életnek. Okosan, mint a többi asszonyok itt. Nem elsüllyedve, eszemet vesztve a szerelemben. Ellustulva, igen, jól mondom, még ellustulva is, mert ezt a szüntelen állapotosságot, szoptatást, aztán megint terhességet, ezt csak ilyen félálomban lehet elviselni. Míg mások élnek. De hogy élnek! Te nem is tudod. Láttad volna azt a hajszát, ami itt az üzletekben volt karácsony előtt. Az emberek egymás hegyén-hátán. A vastag hústömegek a hentesnél, a súlyos csomagok a közértben, harminchat forintos narancs, banán, füge, drága röviditalok csak úgy huppantak a kosarak fenekébe. Finom kelmék repdestek a röltexben, a drogériákból az utca közepéig áradt az ibolya-, a levendula-, a ciklámen-illat. A piros százforintosok kavargása engem valósággal megszédített ezekben a napokban. Hidd el, úgy éreztem, itt már senki, de senki nem tudja, mi a szegénység, és nem emlékszik a nyomorra senki más, csak én. Pedig ezekben a lakásokban többnyire azok laknak vagy azoknak a leszármazottaik, akik a mi szomszédaink voltak akkor, mikor te kísérgetni kezdtél. És társaink voltak a szegénységben. De akkor én olyan voltam köztük a szőkeségemmel, a szépségemmel – igen, mit szemérmeskedjek most már: a szépségemmel és az öltözködésemmel is, amelyre előttem is ismeretlen okból

ellopta a pengőket az anyám a többiek szájától… igen, olyan voltam én itt, mint aki elszállni készül, szállni olyan világba, amilyet csak álmaikból ismertek, vagy átkaik közt emlegettek. – Most itt termett egy másik világ, és az áldásaiból éppen én, egyedül csak én maradtam ki! Ébren vagy? Hallod? Érted, amit mondok? A férj felelet helyett vontatottan köhögött, mert mindketten rengeteget szívtak az olcsó és erős cigarettából. – Furcsa ez a fény kint, és furcsa ez az egész tér. Te, te nem érzel a tisztaságában, a sterilségében olyat, amilyent álmodni szokott az ember bizonyos fantasztikus regények olvasása után? Te hoztál egyszer nekem egy könyvet, amely a harmincadik században játszódik, és két boldogtalan szerelmesről szól. Ezek itt nem olyan kristálypaloták, ahol azok a szerelmesek járnak, de ha most kinéznél, annak a könyvnek a levegője csapna meg, jó lenne, ha kinéznél, mert reggel, ha benépesedik a tér, már semmit sem érzel majd ebből. Egyszerre felemelte a hangját. – Nem hát, csak a nagy flancot látod majd. Dáma lett itt minden nő, és gigerli minden férfi. Csak figyeld majd meg, milyen lesz itt az első ünnep délelőttje. A férfiakat figyeld különösen, a fiatal férfiakat. A cifrálkodásban, a maguk kelletésében túltesznek a nőkön. Mi ketten megfigyelhetjük, mert kívül maradtunk ezen. – Ezek majdnem mind munkások… Kétkezi munkások, ahogy anyám szokta mondani. Ebben az egész házban talán te egyedül vagy értelmiségi, és te is csak a selejtjéből, szegényem… Nem hibáztatlak, nem, elébb a háború volt az oka, hogy nem végezhetted el az egyetemet, aztán a mindennapi krajcáros gond a gyerekek miatt. Ha én dolgozhatnék, az más. De ennyi gyerekkel?… Igen, itt attól élnek jól, hogy az asszonyok is dolgoznak, és mindenki, aki munkabíró a családban… Most egyszerre valósággal üvöltött. – Az asszonyok teremtik a jólétet a családban azzal, hogy oda viszik a bőrüket. A férj ijedten felugrott az ágyából, mert azt hitte, valami rendkívüli dolog történt a feleségével.

– Hova?… Hova, kedvesem? Nyugodj meg! Mi van veled? – A vágóhídra! – kiáltott az asszony. – Az anyám, aki faluról jött, azt mondaná rájuk, ha élne: cafatok! A kinti nagy csendbe most mentőautó szirénázása hasított bele. Nem a szirénának rég ismert, egyenletes, felerősödő, majd lehalkuló üvöltése, hanem az a lüktető, ziháló hang, amellyel mostanában rohannak a mentőkocsik, olyan ez, mintha egy súlyos beteg nehéz lélegzetvételét erősítenék fel milliomszorosára… Mért szirénázik az üres éjszakában? Valahol tán mégis összegyűltek éjféli misére, és az utcára áradt emberek tömegébe került? Itt nincs egy teremtett lélek sem. Az üvöltésnek vége lett, de erősödött a gépkocsi bugása. Hirtelen megjelent a tér sarkán, és már abban a pillanatban kigyúltak a szülőotthonban a fények. A szülőotthon egészen különálló épület volt. Az eleje kerekded, oszlopos. Görög templomhoz hasonlított. A mentőkocsi féklámpái egy pillanatra veresen felvillantak, aztán némán megállt a szülőotthon előtt. Ezt már Mikó, a férj is jól láthatta, mert ott állt pizsamában a felesége mellett. Aztán ajtók csattanása hallatszott, csikorgás, amint a hordágyat kihúzták a kocsiból, és a mentők nehéz lépteinek dobogása. – Ez a szegény, ez nem azért jött ide – mondta Irma. – Karácsony éjszakáján bizonyosan nem azért. Ez gyermeket szül itt. Ennek most nem jut eszébe vágóhídnak nevezni azt a templom-forma épületet, mint azok, akik magzatukat kiirtani járnak oda… Mert úgy nevezik, képzeld, úgy nevezik azt a helyet, ahol én öt gyermekem közül hármat világra hoztam. Így nevezik a boltban, a fodrásznál, és még nevetnek is rajta. Engem pedig elfog erre a rémület. Igen, te jól tudod, mindig rémület fogott el, ha ilyenre gondoltam, vagy ha ez szóba jött közöttünk. – Te itt vagy? Add ide a kezed. Mondd, lehet, hogy a jövő boldogságának, a jólétnek, a békének ez a titka?… ez, hogy ennek a templom-forma épületnek a dolgozói, az orvosok, az ápolónők, akik fehér köpenyükkel, ilyenkor télen vállukra dobott, fekete malaclopóval olyan feltűnően hozzátartoznak a telep életéhez, ezek teljesítsék félelmes kötelességüket? Vagy hogy ez legyen az elsőrendű kötelességük, amitől én annyira rettegek?… Jaj! Olvastam, hogy bizonyos vallások nevében milyen félelmes dolgokat követtek el, és néha valami

ilyen vallás papjainak és papnőinek látom őket. – Hagyd, hagyd, kedves – könyörgött a férfi –, hiszen ez már olyan, mintha eszelős volnál. Hidd el, ebbe a kérdésbe bele lehet bolondulni, hogy a magzatok pusztuljanak-e inkább vagy a felnőtt emberek. Mert a pusztítás törvényei hozzátartoznak az élethez. Hát jobb, ha a háború vagy a kolera, a pestis?… – Pfuj! – kiáltott Irma – ne halljak tőled, tetőled ne halljak gyalázatos és közönséges szavakat… Ez olyan hangos volt, hogy felsírt a legkisebbik gyermek. Mindketten odaszaladtak, és ketten ringatták a kocsit, mintha bizony nem lehetett volna azt egyetlen ujjal is ugyanúgy megmozgatni. Egy ideig csend volt, aztán mikor biztonságban voltak afelől, hogy a gyermek ismét álomba szenderült, Irma a jól ismert, gyors mozdulataival simogatni kezdte a férje haját. – Haragszol, kedves? Nem akartalak bántani, csak ideges voltam. Azt hiszem, mi valamit nem értünk az élet titkából, valami olyat, ami másoknak születésétől fogva tulajdona. És, azt hiszem, éppen ez a boldogulás kulcsa… Ők ketten mindig igen könnyen tudtak megbékélni. Egymással is, és a világgal is. Elég volt annyi, hogy egyikük simogatni kezdte a másikat. Ez a szabály érvényes volt most is, hatodik gyermekük születése előtt három hónappal és mérhetetlen gondok küszöbén, melyet a hatodik csecsemő magával hoz majd a minden messzeségen túli messzeségből. Valamivel később az ágyban, mikor a hold már leszállt a szemközti ház mögött, és a szoba sötétebb lett, az asszony halkan felnevetett. – Te, tudod, mire gondoltam?… Arra, hogy a győztesek mi vagyunk. – Miféle győztesek? – Hidd el, a legfőbb diadal a miénk, mert míg mindenki építi, szakadtig való munkával építi a jövőt, mi csendesen, mondhatni titkon, lopva, benépesítjük azt a saját magzatainkkal. Hát nem így van? Ez a sok szép új dolog, ami van, és amit még ígérnek, ami lesz, az mind ezeké, a mi porontyainké lesz!…

Most azzal a rég ismert, kedves pajkosságával, ami valamikor annyira magával ragadta Mikót, Irma befogta a férje száját. – Pszt! Hallgass. Ne áruld el senkinek. Ez meg a mi kettőnk titka, kedvesem.

TUDÓS A KÖDBEN

Ahogy az erőteljes fűtés, de még inkább a felforrósult testek melege kiáradt a tárt ajtón, kint a köd egy pillanat alatt cseppfolyóssá vált, és az akadémikus arcába finom eső szitált. A professzort a ködben támadt, fekete kavargásban sorra követte a felesége, a lánya, a kisebbik fia, aztán a rokonok, akik illendőségből a kocsiig kísérték, még a nagyapa is. És ennek az öregembernek a kivételével mindannyian gőzölögtek, mint heves vágtában áthevült paripák, mert mind részt vettek a táncban. Ez akkor látszott, amikor az udvari lámpát felgyújtották. A kocsi lejjebb állt a diófa alatt, és az egyetlen villanykörte fényére csupán a krómozott részei csillantak meg, egyébként elveszett a ködben. Csak amikor odaértek hozzá, akkor látták, hogy a karosszériát egészen elborította a fa ágairól lehulló zúzmara. A professzor ezt nem engedte letörölni, nehogy a finom jégkristályok megkarcolják a fényezést. Csak az ablakokról dörzsölte le erőteljes munkával a jégréteget, aztán járatni kezdte a motort. Akik az éjszaka folyamán kint jártak, hírét vitték az egyre sűrűsödő ködnek, de az akadémikus mindezt csak kedves fondorlatnak vette, hogy marasztalhassák reggelig. Parancsot adott családjának az indulásra. Ezt az elhatározását most már nem akarta visszavonni, pedig tudta, hogy rendkívül kínos útja lesz… – Maradjatok – igyekezett a háziasszony túlkiabálni a motor berregését –, ilyen időben Esztergomtól Pestig elvergődni lehetetlen. Valóságos istenkísértés!… Istenkísértés! Valamelyik diákkori háziasszonyának volt ez a szavajárása, és kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Elbúcsúzott, beült a kocsiba. Mellette foglalt helyet a tizenhárom éves fia, hátul pedig a két nő. Az útjuk egy ideig felfelé vitt, kertes házak között. A tudós csak a legnagyobb óvatossággal tudta vezetni kocsiját a rossz látási viszonyok között úgy, hogy a kihajló bokrok ne karcolják végig. Szerencsére, ahogy felfelé haladtak, a köd egyre ritkult. Egy kápolna tornya mellett néhány pillanatra áttetszett a hold is. – Erről a dombról lőtték egyszer hosszú időn keresztül a törökök Esztergom várát. Valóságos tűzokádó hegy volt az akkor – mondta az akadémikus. Hátul

erre megmozdult a két nő, kitekintettek az ablakon, aztán visszahanyatlottak az ülésre. A lassú felfelé kapaszkodásban átmelegedett a kocsi, és ez nekik jó volt. Előttük felmagaslott a bazilika nagy, fekete tömege. Túl azon, megint csak dombok oldalában, fények látszottak. De lent a város minden fényével együtt a ködbe veszett. – Azok a fények ott már Csehszlovákiában vannak, ugye, apu! – Igen – mondta az apa. De csak ennyit, mert azon töprengett, hogy az utat nyilván eltévesztette. Erről azonban szólni nem akart, nehogy a két nő aggályoskodását felébressze. Találomra balra fordult, hogy belemerüljön az alattuk terpeszkedő ködbe. – Az iskolában azt tanultuk, hogy Csehszlovákiának sokkal fejlettebb ipara van, mint hazánknak. Igaz ez, apu?… – Amit az iskolában tanultok, mind igaz! Milyen ostoba kérdés ez?… A tudóst azonban nem az ipar izgatta. Az ő munkaterülete a mezőgazdaság volt… Az az igazság, hogy a mezőgazdaságuk is fejlettebb. És ami a legfőbb, jobban élnek ott a termelőszövetkezeti parasztok. Különös, hogy ebben az ipari országban a parasztok élnek legjobban… Legalábbis ez volt a tudós személyes tapasztalata legutóbbi ottlétekor. – És talán fáj neked, hogy a cseheknek egy kicsit jobban megy? Minden szocialista állam sikere a mi sikerünk. Ezt is tanultad az iskolában, nem? – De igen. A professzor mindig könnyedén mondott ilyenféle téziseket a fiának. De most rendkívül felizgatott kedélyállapotban volt, az éjszakázástól is, melyet nem könyvek és jegyzetek mellett töltött, és a rettegéstől is, hogy mennyire sűrűsödik meg előtte a köd. Azt sem tudta igazában, jó úton jár-e. – Jegyezd meg: a szocializmus építésének távlataiban teljesen mindegy, hogy egy bizonyos siker a mienk, a cseheké, a románoké. – Ezt mondta még, aztán rendkívüli kényszert érzett, hogy lelke mélyére tekintsen. A professzort gyerekkorában arra tanították, hogy a cseheket gyűlölni kell. Ez a gyűlölet egy időben szent volt előtte, mint minden, amire tanították, mert nem volt kétkedő

természetű gyermek. Egyetlen dolog kivételével nem kételkedett semmiben, hanem arra törekedett, hogy mindent, amit tanulással a magáévá tehet, tegyen a magáévá. Vasszorgalmú diák volt, és vasszorgalmú ember lett. Bátran tekinthetett a lelke mélyébe, azok a gyalázatos dolgok eltűntek belőle. Nem csodaképpen, hanem a logikus gondolkodás eredményeként. Az évek új és új igazságokat hoztak, a professzor egynek sem hódolt be, hanem mindegyiket elsajátította törhetetlen szorgalmával. „Azok az igazságok, amiket ezeknek a gyerekeknek tanítunk, bizonyára érvényesek lesznek halálukig és még tovább is. Nem minden nemzedéknek kell összetörettetni, hogy korának emberévé váljék.” Csikorgás, erőteljes zökkenés. A két nő előrezúdult. – Megőrültél?! – kiáltott a feleség, pedig nem történt semmi, csak a ködből hirtelen előtántorgó alak miatt fékeznie kellett. „Megőrültél!” A professzor nemzetközi tekintélyre tett szert. Főképpen a vegyszeres gyomirtás területén végzett kutatásaival. Akadémikus, Kossuth-díjas. Az asszonynak ez mind nem számít, úgy hangzik ajkán ez a szó, mintha a cselédjére kiáltana. Már tudniillik, ha manapság volna olyan alkalmazott, akire így lehetne ráordítani. Persze mindenütt nem állhat egyformán helyt az ember még olyan vasszorgalommal sem. „A családi életünk irányítását nem tartom kellő eréllyel kézben, ez kétségtelen. Igen, kicsúszott a gyeplő a kezemből. Mikor?… Talán még a legelső években, amikor a céljaim elérése végett alig elviselhető nyomorba vittem a feleségemet… Vagy – isten ments – talán a tekintélyem rovására ment, hogy elveimet néhányszor változtattam, és nem törődtem vele, hogy Anna felismerje belső fejlődésem vaslogikáját?” Már jó néhány másodperce elhangzott az asszony otromba kiáltása, amikor a lány édesdeden felnyögött: – Ne veszekedjetek… Aztán olyanfajta fészkelődést lehetett hallani, mint mikor ezen ismert szavai után másik oldalára fordul az ágyban. – Aludjatok már!

A fiú erre hangosan felnevetett. – Hallgass, az utat nézd inkább! Ostoba kölyök! – A professzor végre felháborodásához méltó szavakat talált. Éktelen zötyögős utcán haladtak, a kocsi rugói fel-feljajdultak. Fogalma sem volt, hol járnak, de érezte, hogy a bazilika a jobb keze felől magasodik az égnek, hihetetlenül hosszú oszlopaival, óriási kupolájával, lenyűgöző, tágas tereivel. És alatta, a pincéjében, de még mindig magasan a város felett a főpapok koporsóinak számlálatlan serege. Az az egy dolog, amiben a professzor már kora ifjúságától fogva kételkedett, az isten léte volt. Ki tudja, mi oltotta bele ezt a kétkedést, talán ellensúlyozásául minden más tekintélyhez való hűségének, melyet ifjúságában legfőbb erényének tartottak? Ezt a kétkedését hosszú ideig kellett titokban tartania. Aztán jóval később, mikor szívós munkával sikerült odáig jutnia, hogy magát materialistának mondhatta, a lelki élet különös törvényei szerint ez a ballaszt visszájára fordulva súlyosodott rá könyörtelenül… A dialektikus materializmus módszereinek kitűnő ismerőjévé vált. Élt ezzel munkásságának minden területén. De ha valaki megkérdezte tőle, hisz-e isten nemlétezésében, teljes őszinteséggel csak ennyit felelhetett volna rá: „Tudom, hogy nincs, de nemlétezésében nem hiszek, ahogy nem hittem a létezésében sem.” „A hitében bizonytalan ember még lehetett Istennek hűséges szolgája. Ennyi kétkedéssel én is lehetek teljes értékű híve az új világrendnek.” – Ezzel szokta megnyugtatni magát időnként, de ez nem a megnyugvás órája volt. Ebben a pillanatban már tudta, hogy az éjszakából hátralevő órák ezer életveszélyt tartogatnak számára és a családja számára. Tudta, és sem vissza nem fordult, sem meg nem állt, hogy dideregve kivárják a hajnalt. – Balra! – kiáltott éles hangon a fiú. – Tudom, fogd be a szád! – mordult rá, és balra fordult a gyermek utasítása szerint, mert sem emlékezete, sem megérzése nem mutatott neki más utat. Valóban a városból kivezető széles, kockaköves úton voltak. A neoncsövek egyenletes fénye most egy darabig irányt mutatott neki. Az apa és fiú hangos szóváltására felébredt a lány, és álmosan, kicsit nyafogva szólt.

– Nem bírom a neonfényt. Unalmas, rideg, elvesztik miatta a városok a jellegüket. Éppen ez kellett még az ideges professzornak. – Ugyan, menj az ostoba szenvelgéseddel! A magadfajta sznobok közt süsd el az ilyen bűbájos megjegyzéseket. Elhiszik legalább, hogy ábrándos lélek vagy. Mért nem mondod, hogy unod a napot az égen. Bár neonfény vezetne Pestig, majd meglátod, mit ér a reflektor, ha kiértünk a városból… „De minek is magyarázom. Fogalmuk sincs a veszélyről, aminek elébe nézünk. Nem, ezeknek sejtelmük sem volt soha, sem a belső gyötrődéseimről, a rám leselkedő veszedelmekről és buktatókról, melyeken át kellett vergődnöm, hogy a kenyerüket megkereshessem.” Megtermett, szőke nő volt a professzor lánya, és annak ellenére, hogy szőke volt és hatalmas, háremnőnek öltözött, úgy jelent meg a házi bálon. Alig találtak megfelelő nagyságú török ruhát. A rózsaszín selyem feszült az idomain. A hangulatvilágításban úgy látszott, mintha nem volna rajta más, csak az arasznyi, élénkzöld bugyi és az aranyozott melltartó és tüll. Valamennyi között, a legvadabbul táncolt. A professzor úgy vélte, ez is része volt elkeseredett harcának, mellyel a korai elhízás ellen küzdött. A vége felé nem volt a testén egy tenyérnyi száraz, a zöld és a rózsaszín selyem egy csurom víz volt rajta, még a tüll is nedvesen tapadt. Mikor átöltözött, a fürdőszobában valóban úgy kellett a frottír törölközőkkel lecsutakolni, mint a habzó paripát. A két asszonynak, az anyának és a háziasszonynak a szíve kimerült ebben a munkában, különösen, mivel ők maguk is megfáradtak a táncban. Másodéves jogász volt a lány. Egész életében kitűnő tanuló volt, mehetett volna érdemlegesebb pályára is, akár a nehéz-, akár a könnyűiparban, vagy ott a mezőgazdaság, a tudományos kutató munka még milliom lehetőségeivel kecsegtető területe. De nem, ő jogász akart Lenni. „Egyre több nő özönlik a jogi pályára. Helyes-e vagy ostobaság rájuk bízni az igazságszolgáltatást? Mi lesz ebből?… Ez a lány mindenesetre olyan vasszorgalommal veti magát a jogi tudományokba, ami a kémia vagy a biológia területén tiszteletre méltó volna. De a római jogban?… Vették-e valaha férfiak ilyen komolyan a jogi tanulmányokat?” A professzor elképzelte lányát Justicia alakjában, kezében a kétkarú mérleggel,

és jóleső mosoly húzott át az ajkán. A városon kívül ritkás villanykörték mutatták az utat Dorog felé, még mindig nem kellett reflektort használnia, egy kicsikét jobbak is lettek a látási viszonyok, a repülőtérről áramló gyenge szél felfellebbentette a ködfátyolt. Mintha az iménti goromba szavaiért elégtételt akart volna adni a lányának: – Szép voltál! A többiek is szépek voltak, nem tudom, mitől van, hogy a mai fiatalok általában jóval szebbek az előző nemzedékeknél. De te a termeteddel, a nagy kék szemeddel, a tartásoddal, abban az ostoba, frivol ruhában is olyan voltál köztük, mint egy istennő… De azért vigyázz, olyan szépség a tied, amit óva kell őrizned. Azt szeretném, ha majd egy nagy tárgyalás elnökeként is olyan lennél, mint az igazság istennője. Erre vigyázz. De azért tanulj is. A harmóniára vigyázz, a test és a lélek harmóniájára. Igazad van! Ha csak jogász vagy, akkor is sokat kell tanulnod. Valamikor sokat számított volna, hogy egy ismert professzor gyereke vagy, de ma ez nem számít jóformán semmit… Nem tudom, az ördög tudja, mi lesz ebből, hogy mindent csak szakadatlan tanulás, megfeszített munka árán lehet elérni. Hová vezet? Egyáltalán jóra vezet-e ez a szabad verseny… Mert ez az igazi szabad verseny, hogy minden pozícióra ezren meg ezren indultok egyforma eséllyel, és mindennek a bére a tanulás. Ha túl sokan bírjátok, egyre újabb feladatok, újabb normák és végül a szellem elgyötrődése… Vagy nem? Jaj, én félek a túl sok okos embertől!… A fiú megint nevetni kezdett. – Mit nevetsz olyan dolgon, amit nem értesz, szamár. Vasúti átjáró, kettős kanyar, megint vasút. Ezt a gyerek mind előre bemondta. Aztán behatolt a kocsiba a bányaváros bűze. A következő kanyar után égő vörös lett előttük a köd. Majd baloldalt egy nyitott épületben magas lángok lobogtak. Ha nem ismerték volna a karbitgyárnak ezt a részlegét, rémület fogta volna el őket, hogy tűz ütött ki a telepen. De a nagy ködben most félelmesebb volt ez is, mint máskor. – Akár a pokol – mondta a professzor. – Mint egy tűzhányó – kiáltott a gyermek. Az apa éppen hogy csak érintette a gázpedált. A kocsi lassan vergődött a kanyargós úton.

– Régimódi kis bánya és gyár ez itten, fiam. Legalábbis ez az érzése az embernek, ha keresztülmegy a városon. Mégis helyes, hogy a tűzhányó jut eszedbe. A föld titokzatos erejét szabadítják fel itt is. Persze ez majdnem semmi. És egyáltalán nem sok az egész, amit ezen a téren az ember elért. Szénért, gázért, forró vízért lefúrunk néhány száz vagy esetleg ezer métert. Mi ez a föld negyven kilométer vastag kérgéhez képest, amely alatt mérhetetlen erőforrás szunnyad? – Elébb jutunk a csillagokba! Igaz, apu? Meg kellett állni, mert a főútvonalhoz értek. A hirtelen fékezésben a motor is lefulladt. A mozdulatlanság most az asszonyt ébresztette fel. – Bécs 190 kilométer – sóhajtott. – Drága Bécs! A professzor megrémült, hogy most megint előjönnek a leánykori emlékek. A Ring, a Heldenplatz, a Schönbrunn, Grintzing, a valcerok, a ribizlibor, a filléres vonatok Magyaróvárról, a húszfilléres határátlépés, a Práter a szellemvasúttal, ahol a zsebóráját ellopták, a nagybácsi, aki házmester volt a Margaretenstrasse 115-ben. Tán még a szerelmes séták is Baden-Badenben üres zsebbel, aminek ez a házasság lett a vége. – Drága Bécs! Bécsnek mindig több szerencséje volt, mint nekünk, eddig! De most már ennek vége! Az igaz, hogy ötvenhatban, mikor hajókiránduláson ott jártál, több volt az autójuk, a narancsuk, a datolyájuk, és fényesebb volt, mint Budapest. Fényesebb volt és gazdagabb. Jó, elismerem. Azóta változott a helyzet, és várd ki a végét. Ha egyszer meglesz az európai egység… – Miféle egység? – vágott közbe lelkendezve az asszony. – Eh, akármiféle! Valamilyen egység egyszer csak lesz! És ebben az egységben végre egyszer mi leszünk előnyben. – Gondolod? – Gondolom hát! Persze hogy gondolom. Most gyere te is azzal, hogy Ausztriának több szarvasmarhája van, mint nekünk! De, mondom, várd ki a végét. Gazdagok leszünk azon a napon, és a jövő társadalmi rendszere nekünk már rég a sajátunk lesz. – De, kedvesem – tiltakozott az asszony –, én egy szót sem szóltam

szarvasmarhákról. Én csak azt akartam mondani, hogy ez a 190 kilométer nem olyan sok, és mért nem mehetünk néha Bécsbe operába. – Operába! Ez az, látod, ez az, hogy ennyi idő után mindig más malomban őrlünk. – Ideges vagy, szívem – mondta az asszony és hátradűlt. Természetesen ideges volt, mert ekkor már Dorog fényeit is elhagyták, és hiába próbálkozott akár a reflektorral, akár a tompított fénnyel, a sugarak tejfehér sűrűségbe vesztek. Azért ekkor még ki lehetett venni jobboldalt az útszéli árok sötét vonalát. Ehhez tartott tágra nyílt pupillákkal figyelve. Így aztán haladt is, de hogy mennyit és milyen sebességgel, azt nem tudta, mert arra sem volt ideje, hogy egy pillantást vessen a sebességmérőre. Mikor mégis megpróbálta, egy hajszál mentette, hogy az árokba nem csúszott. Ahol megállt, egy útjelző tábla magasodott elébe. Kiküldte a gyereket, hogy zseblámpával nézze meg a feliratot. – Kesztölc 2 kilométer! – kiáltott a fiú. Különös, többször járt erre, de ez a felirat elkerülte a figyelmét. „Kesztölc! Honnan ismerős ennek a falunak a neve?” – Anna! Hallod, Anna, innen küldte utolsó üzenetét a fiad, mielőtt elment. – Bizony, szegényem! – ébredezett az asszony. A professzor beindította a motort, és ismét belehatolt a ködbe. – Eh, mit szegény! Nagy szamár, ostoba. Fiatal embernek elmenni innen, ahol tálcán kínálják neki a legkitűnőbb munkalehetőségeket, alighogy kibújik az iskola padjából. Mikor volt ez? Volt ez az én időmben? Emlékezz vissza! – Megél ott kinn is, jól tudod, hogy megél. – Megél, persze hogy megél, sőt idővel még vagyont is szerezhet. De mi az, ami lelkesítette? Mi az, amiért érdemes neki élni? Jegyezd meg magadnak, a fiad számára többé semmi lehetőség nincs, mint hogy hajszolja a pénzt, vagy még annyi sem, csak hogy gürcöl a kenyeréért. S ha neki ez elég, akkor nem az én

gyermekem. Anna! Nekem többet ne mutasd a levelét. Az sem érdekel, hol van, merre jár. A számomra meghalt. – Balra, apa, balra! – kiáltott a gyermek. – Számomra csak akkor támad fel, ha újra átlépi az ország határát. Csak én tudom, ti nem tudhatjátok, mit ártott nekem a buta cselekedetével. Ezt is kibírtam, ezzel is megküzdöttem, de most itt kijelentem, hogy számomra meghalt, de módjában van, hogy feltámadjon. Írd meg neki, hogy az apja karrierjét majdnem tönkretette, hogy ha nem vagyok elég kemény, tönkreteszi az egész családot. Ezt még megírhatod neki. És nem tartom hősnek, gyáva kutyának tartom, ezt is megírhatod. Az asszony rémülten hajolt előre. – Mi van veled, fiam? Hiszen ez őrület. Alig ittál valamit. Mégis az ártott meg? Igaz, nem szoktad. – Nem ártott meg semmi – kiáltott a professzor, hirtelen balra kapva a kormányt, mert megint egészen az árok szélére jutott –, csak egynémely igazságot meg akarok mondani. Ki tudja, meddig él az ember. Ha például most egy pillanatra felmondanák az idegeim a szolgálatot, valamennyien itt pusztulhatnánk. A lány váratlanul megragadta az apa vállát és felsikoltott. – Apu, állj meg! – Nyugodj meg, lányom, mindig mindenütt megálltam a helyem, ahogy az emberileg lehetséges volt. Semmi okotok a bizalmatlanságra. – Nem, nem, apa, csak úgy érzem, az idegeid… Olyan szokatlanul beszélsz. Hiszen tudod, mennyire szeretlek. Megsimogatta az apa haját, mely nedves volt a verejtéktől. A köd ismét ritkult. Egy mozdony tüzet okádva pontosan feléjük tartott, de aztán hirtelen elkanyarodott az út mentén futó síneken. Arrább látták a mészégető kemencék fényét, aztán áthaladtak Leányváron. – Itt van valahol az a rét, ahol tavasszal annyi gólyahír szokott virítani – szólt a

lány –, ugye, megállsz, ha akkor erre jövünk? – Megállok én, meg bizony, kislányom. És ha akarod, a nyáron elviszlek magammal sokfelé, amerre járok az országban. Gyönyörű dolgokat fogsz látni. Hálisten az idén befejeződik ez a hercehurca, és közös gazdálkodásban lesz lényegében az egész ország. Mert az ám a szép, az óriási táblák egyben s a parasztok százai egy sorban. No persze, a parasztoknak nem könnyű ez. De hát ennek a nagy átalakulásnak az árát mindenkinek meg kell fizetni. A munkások fizettek legelőször, emlékezz csak negyvenöt-negyvenhatra. Legalábbis hírből tudod, hogy jóformán bagóért dolgoztak akkor, és nem volt ez a nagy sírás mindenfelé. Hidd el, a parasztok nem szenvedik úgy meg ezeket az esztendőket, mint a munkások akkor, mikor ők tejben-vajban fürödtek. Igaz, te nem emlékszel, de az anyád meg tudná mondani, hogy egy abroszt adott három marharépáért. Most mégis jön nekem azzal, hogy az osztrákoknak legalább annyi szarvasmarhájuk van feleakkora mezőgazdasági területen, mint nekünk. Persze a nagy legelőikről nem beszél, és különben is az állatállomány szaporítása a következő lépés. Nézd meg, mi lesz itt tíz év múlva. Ahogy kapaszkodtak fel a Pilis meredekén, a köd ritkult, végül eltűnt egészen, a hold világított a bokros-erdős tájra. És hozzá milyen fényesen, ezüstösen világított. A kocsi nekilendülve, búgva kapaszkodott felfelé. – Most vesszük igazában birtokunkba az országot – lelkesült a professzor –, mi tudósok vesszük birtokunkba. Nincs többé, ami alkotó munkánknak határt szegjen, sem kicsinyes önérdek, sem ostoba maradiság. Micsoda erők, óriási erők rejtőznek a földben, s mi felszabadítjuk a titkok mélyére hatolva… Szép, szép az ipar, de fő a mezőgazdaság. Az a legfőbb! A versenyt az iparral kezdtük, mert azzal kellett, de a győzelmet csakis ezzel, a mezőgazdasággal arathatjuk, mi és valamennyi szocialista állam. Értesz engem?… A professzor, ha kellemes körülmények között vezette a kocsiját, gyakran dudorászni szokott. Ezúttal Ozmin áriáját kezdte, ezt azért szerette, mert mély hangja volt. Később a lány kezdett egy divatos dalba, és a professzor ebben is követte. A fiú pedig fütyült hozzá, majd ujjaival a műszerfalon dobolt. Így érkeztek el az út legmagasabb pontjához. Itt a reflektor egy pillanatra megvilágította a szovjet tábor takaros, díszes bejáratát. – Jó, hogy itt vannak. Higgyétek el, gyerekek, ez nagyon jó, hogy itt vannak. Tudjátok, manapság a világ minden részén hajlamosak egyes kisállamok úgy

viselkedni, mintha katonai hatalmat jelentenének, és ehhez mérik a belpolitikájukat is, vagyis hogy eszerint hatalmaskodnak a határaikon belül. Pedig nyilvánvaló, hogy bizonyos nagyhatalmak egyensúlypolitikájától függ a létük vagy nemlétük. Egyes ilyen kis államok társadalmi csoportokon, mások nemzetiségeken hatalmaskodnak, sőt olyanok is vannak, amelyek gyarmatokon, holott a saját függetlenségük sem függ régóta sem katonai, sem egyéb nemzeti erényeiktől, akkor fújhatja el önállóságukat a világtörténelem szele, amikor éppen úgy fordul. És ez ellen egy szalmaszálat sem tehetnek keresztbe. Nos, mi nagyon hajlamosak vagyunk történelmi ábrándokban, mindenféle illúziókban élni. Jó dolog, ha ettől valaki megóv bennünket. A mi helyzetünk most már más, mint egyes fészkelődő kisállamoké. És még inkább más lesz majdan a ti számotokra. Nekik még számolni kell a rájuk zúduló kisebbségérzettel, az én alkotó munkám előtt már rettentő tág terek nyílnak hasonló körülmények között élő hasonló emberek felé, akár a Csendes-óceánig. Ne mondjatok le, bolondok lennétek, ha lemondanátok avult illúziókért e mérhetetlen lehetőségekről. A bátyátok jelenleg cigarettaautomaták kezelésével foglalkozik. Ha jól megy, néhány év múlva neki magának lesznek ilyen automatái. De mi ez ahhoz képest, ami rátok vár, ha van fületek meghallani az idők szavát? Jegyezzétek meg, hogy a világ leghatalmasabb emberi közösségének vagytok tagjai, ehhez mérten éljetek, ennél nem ér többet a világ semmilyen állampolgársága. És ha hívek vagytok ehhez a polgárságotokhoz, akkor az embernek valaha megadatott legnagyobb szabadság a tiétek. „Az én igám gyönyörűséges, az én igám könnyű” – mondta Krisztus. A mi szabadságunk gyönyörűséges, a mi szabadságunk könnyű, mondom én. Ismét felébredt az anya, és az ő kérésére álltak meg, ami indokolt is volt, mert ki szeszes italt, ki meg csak szörpöket, de valamennyien sok folyadékot fogyasztottak ezen az éjszakán. Csak mikor leoltván a reflektorokat, kiléptek a kocsiból, akkor látták igazában, micsoda ragyogó holdfényes tájon vannak. A köd az éjszaka folyamán nyilván itt is átvonult, mert a fák és cserjék fehérbe öltöztek, és ettől még világosabb lett az éjszaka. Az asszonyok beljebb törtettek a bokrok mögé, de a két férfi csak az autó két végére állt. – Apu – szólt közben a gyermek – igaz lehet az, hogy a kesztölciek ötvenhatban, mikor a zrí volt, két tankot állítottak a falu két végére, kinyilatkoztatták semlegességüket, és követeket küldtek az ENSZ-be? – Lehetséges, fiam, többek között ez is lehetséges, és talán, ha nem úgy fordul a dolog, ahogy fordulnia kellett, akkor ma Kesztölc önálló köztársaság és esetleg

az ENSZ tagja. Amilyen bolond a világ, ilyesmi is lehetséges. De azért ne légy szamár, és ne nevezd zrínek a nemzeti tragédiánkat. Innentől kezdve felfelé siklott a kocsi. A professzor, amennyiben ez lehetséges volt az elég éles kanyarokban, neki is engedte. Már úgy volt, hogy ismét énekelni kezdenek, amikor egyszer csak egészen hirtelen ismét ködben találták magukat. Rálépett a fékre, és most már megint csak tapogatózva haladhattak tovább. – Te, kislányom – szólt a tudós –, már többször akartam tőled kérdezni. De kérlek, őszintén felelj. Hiszel te istenben? A felelet késett, végre két ásítás között szólalt meg a lány vontatottan. – Nem tudom, még nem is gondolkodtam rajta. Mindent várt, csak ezt nem. Döbbenten hallgatott. A lány annyira nem vette semmibe az apa kérdését, hogy röviddel utána hátrahajtotta a fejét és elaludt. Ebben a helyzetben nehézzé, szaggatottá vált a lélegzete. Ebből a kapkodó, néha felhangosodó lélegzetből nyilvánvalóvá vált a professzor előtt, hogy alszik. Ugyanekkor érezte, hogy a fiú is a vállára dűl. Óvatosan kezelte a sebességváltót, hogy fel ne ébressze. De mikor Piliscsaba lámpái megint egy kicsit beláthatóbbá tették az útját, hátraszólt a feleségének. – Anna, ébren vagy?… – Hogyne, kedvesem – riadt fel az asszony –, hogy aludhatnék, mikor látom a kínszenvedésedet ezen a szerencsétlen úton. Előrehajolt annyira, hogy mohair sapkája csiklandozta a professzor nyakát. – Hát mit szólsz ehhez, Anna? – Mihez? – Hát, hogy ez a lány nem gondolkodott még rajta, hisz-e istenben. – Micsoda?

– Szóval aludtál. – Dehogy aludtam, kedves, hisz ez borzasztó. – Mi borzasztó? – Hát hogy nem hisz. – Nem azt mondtam, hogy nem hisz, hanem hogy nem gondolkodott rajta. Kiérkeztek a faluból, nem volt több útszéli villanylámpa, a reflektorok fénye tejfehér falba ütközött. Egy gyalogos embernél lassúbb tempóban haladt a kocsi, a professzor homloka kiverejtékezett, de azért felnevetett. – Titokban hittanra járattad, bérmálkozott, az anyád azóta is hurcolja a templomba, és ez még nem gondolkodott rajta, hogy van-e isten. Kolosszális! – Nem, ez lehetetlen… ez lehetetlen – hajtogatta az asszony. – Ezeknél minden lehetséges. Boldog nemzedék! A fél ifjúságomat keresztülnyögtem, kínlódtam azzal, hogy van-e isten, s még most is kísért, ez pedig egyszerűen nem gondolkodott rajta. A ködben már nem lehetett látni semmit, csak valahogy az ösztöneire bízta magát, és mégis haladt… Ha eleresztette volna a kormányt, rémülten a fejéhez kapott volna. – Vagy lehetséges, hogy csak én vagyok ilyen ütődött?! Mondd, Anna, de őszintén mondd, te gondolkodtál ezen?… – Micsoda kérdés! Én tán nem vagyok ember? Milyen sértő és gyalázatos kérdés. – Bocsáss meg… Nem folytathatta, minden figyelmét az útra kellett összpontosítani. Hiába volt, semmit, de semmit nem látott. – A kutya mindenit! Hát megvakulok! Megvakulok!… – Állj meg, szívem, állj meg, inkább megvárjuk a reggelt.

Eloltotta a lámpákat. Első pillanatokban vaksötét, aztán, nyilván a hold távolról áttetsző fényénél, alig észrevehetően kibontakoztak az útszéli fák koronái. Jobbra-balra forgatta a szemét, és csigalassúsággal bár, de újra haladt. Csak szaggatottan tudott beszélni, mert gyakran annyira meg kellett erőltetni a figyelmét, hogy a mondata közepén megakadt. – Anna! Figyelted te ezeknek a fiataloknak a mulatságát? Egész szelíden kezdődött. Álarcukban és jelmezeikben belibegtek vagy berobbantak, mindegyik a stílusa szerint, körülcsodálkozták, megkacagták egymást. Akkor mindjárt ettek, gyorsan, izgatott sietséggel ettek elég keveset. Sokkal bőségesebben ittak rá. Igaz, hogy leginkább csak szörpöket. Mondom, mindent olyan sietséggel csináltak, mintha valaki űzte volna őket. Némelyek még le sem nyelték az utolsó kortyokat, már megindították a magnetofont. Mindjárt az elején swinggel kezdték, aztán hamarosan jött a bugi-vugi. Ettől fogva nem is táncoltak mást, szüntelen csak ezt. Ha lassúbb zene következett a szalagon, továbbpörgették vagy visszatekerték. Konokul ragaszkodtak ehhez, és eszeveszetten járták. Csak vártam, mikor merülnek ki. Jó hosszú idő múlva kezdett csak gyöngyözni a homlokuk. Akkor leszedték az álarcukat. Nem valami szertartás vagy külön mulatság közben. Egyenként elhajították sietve, mint fölösleges terhet. Majd a melegebb felső ruhadarabokat dobták le, de ezt is szinte csak tánc közben, míg a párjuk ugrált körülöttük. És ekkor a táncuk még vadabb iramot vett. Közben a legtöbben el is szakadtak a zene ritmusától. Nem, nem a zene, a vérük egyre hevesebb lüktetése diktálta nekik a bolondul felgyorsult tempót. Vízfoltok jelentek meg a ruhájukon. Elébb a hónuk alatt, aztán a hátukon, a mellükön. Hihetetlenül sokáig bírták. Erősebb zihálásukat csak éjfél felé hallottam. Akkor már nem álltak meg arra a kis időre sem, amíg egyikük a magnetofonhoz szaladt, és szalagot cserélt kapkodva, de azért bűvészi ügyességgel. Addig is táncoltak zene nélkül és semmivel sem lassúbban. A szívük dobolt hozzá, szinte hallottam. A négerek szenvedélyes vergődése jutott eszembe. Mindenesetre sokkal inkább rituális cselekedet volt ez már, mint tánc. Valamilyen kielégülés őrült kergetése. Később az arcokról patakzani kezdett a veríték. Láttad? Úgy, ahogy mondom, patakzott, hullott a padlóra, nedves nyomokat hagyott ott. Tudtam, hogy rövidesen el kell érkezni a kielégülés pillanatának. És igazam volt. Figyelted?… – Hagyd abba! – sziszegte a fülébe az asszony. – Nem is tudhatod biztosan, alszik-e ez a lány. Szentisten, mi van veled máma? A professzor úgy látta, határozottan úgy látta, egy emberi alak áll előtte, bár a normálisnál jóval magasabb s szélesebb is. Hirtelen jobbra kapta a kormányt. A kocsi zökkent néhányat. Puhán csúsztak a lefékezett kerekek, aztán megállt.

Felvillantotta a reflektort, de csak sűrű fehérség magasodott előtte. Kilépett a kocsiból, előrement, de egy lépéssel sem hagyhatta el a kocsi orrát, egész testével, a homlokával is sima, hideg keménységbe ütközött. Tenyerével végigtapogatott rajta. A fogásából úgy érezte, simítatlan beton. Egészen magasra nyúlva felért a tetejéig. Kísértetiesnek találta az egészet. Nem törődve vele, hogy megsérti a krómozást, fellépett a lökhárítóra. Benyúlt a betonfal fölött. Tujafa zúzmarás levelét tapintotta. Megismerte húsos fogásáról, de azért a biztonság kedvéért leszakította, oda tartotta egészen a lámpa üvegéhez. – Temető – mondta –, az angol temetőnél vagyunk. Nem törődött vele, hogy felesége a zárt kocsiban hallja-e a hangját, és nem gondolta végig, mi történhetett volna, ha a terep egy kicsit síkosabb, vagy a kocsiban nagyobb a lendület. Leült a sárhányóra, és cigarettára gyújtott. – Nem is tudom, amerikaiak is vannak-e ebben a temetőben vagy csupán angolok. De ha csak angolok, akkor is elég messze jöttek meghalni. Azt hiszem, legtöbbnyire pilóták voltak, akik lezuhantak az ország különböző részein, aztán a háború után ide összehordtak őket. Ez mindenesetre szép dolog. Én tudok egynek a haláláról, Anna! Emlékszel azokra a repülőkre, amelyek talán ezres csoportokban szálltak az ország felett, hogy bombaszőnyeggel terítsenek be egyegy gyárvárost, de néha teljesen érthetetlenül békés lakónegyedeket is. Azt hiszem, Moszkitóknak hívták azokat a kétszárnyú vadászgépeket, amelyek a bombázókat kísérték. Valahol a Balaton környékén történt. Egy ilyen Moszkitó elvált a köteléktől, ördög tudja mért, alacsonyra szállt, és géppuskázni kezdett egy csorda legelésző marhát. Egy nagyon öreg ember, egy gyermek és egy pulikutya őrizte a gulyát. Néhány marha elesett, oldalt fekve rugdalózott, és holtan rogyott össze a gyermek. Emlékezhetsz arra is, hogy a német vadászok csak távolról merték követni ezeket a kötelékeket, és ha valamilyen okból lemaradt egy gép, azt támadták meg. Mint a szélvész, őrült üvöltéssel termett ott két Messerschmidt. Neked is lehetett ilyen látványban részed. Tudod, milyen pokoli zajjal jár három vadászgép harca, és milyen döbbenetes látvány. Néhány perc múlva a Moszkitó kigyulladt, vastag, fekete füstcsíkot húzott a Balaton felé, aztán ebből a füstcsíkból kivált a szélben himbálózó terhével egy ejtőernyő. Még elég nagy magasságban elszállt a megtizedelt gulya fölött. Akkor az öregember égre emelte ökleit, aztán, mint az ámokfutó, megindult arra, amerre a szél vitte a szerencsétlenül járt pilótát. Nem számíthatott rá, hogy még kilométereket kell szaladnia, de összeszedte minden maradék erejét. Útközben egy gőzölgő trágyahalomból vasvillát rántott ki, és ezzel a szennyes szerszámmal szúrta keresztül a pilóta mellét akkor, amikor az magát megadva magasra tartotta két

kezét. Igen, ez a katona mindenre számított, csak arra nem, hogy vasvillával szúrják át a szívét… Természetesen a felszabadult ország elégtételt szolgáltatott ezért a lovagiatlan cselekedetért, a vénember börtönben halt meg. No, de mit ér egy vén tehénpásztor élete a daliás, fiatal angoléhoz képest? Semmit, ugye, Anna, semmit! Az asszony nem hallott vagy legalábbis nem értett egy szót sem a férje hosszú monológjából. Azt sem tudta, hogy a temető fala mellett vesztegelnek, arról sem volt fogalma, hogy az imént közvetlen a katasztrófa előtt álltak. Most azonban össze kellett szednie magát, és kilépni a kocsiból, hogy segítsen az urának visszavergődni az országútra. A zseblámpát tartotta a kezében, úgy mutatta az utat, amíg a kocsi hátramenetben a kettős huppanón át visszazökkent a sima betonra. De a köd olyan sűrű volt, hogy nem tehettek mást, az autó előtt kellett ballagnia, úgy haladtak kimért lépésben. Alakjának a körvonalait látta csak a professzor maga előtt. Csupán a kucsma alakú sapka alól kibúvó haja villant meg néha ezüstösen, míg fázósan, egészen a gallérjába nem húzta a nyakát. Ettől kicsit előre is görnyedt. „Olyanok vagyunk, mint egy öreg szántóvető házaspár – gondolta a tudós –, ballag ő a járom előtt, csak a zörgő, nehéz ökörlánc hiányzik a kezéből.” – De most végre már tudják, mit jelent az, védtelenül kiszolgáltatva lenni rettenetes tömegpusztító fegyvereknek – szólt a tudós, mikor a fiát mozdulni hallotta. – Nemrégiben azt mondta nekem egy angol kollégám, hogy nekünk jó, mert felettünk legfeljebb csak átrepülnek a következő világháború rakétái, amely háborútól az isten mentsen meg, de ők feltétlen célponttá válnak. Nem számított rá, hogy a gyermek figyelemmel kísérheti gondolatmenetét, s most megdöbbent a szavaira. – De apa, hiszen azt mondtad, hogy részt vettek a felszabadításunkban, s most így beszélsz róluk? – Részt vettek, természetesen, ez igaz, de azóta sok minden történt. A főhiba persze Amerikában van! Azok annyira megmámorosodtak a győzelemtől, hogy tizenöt évig katonák kezében hagyták a hatalmat. Meg aztán öreg is már ez az Eisenhower. Az öreg emberek nagyon veszélyesek a politikában. Nemcsak azért, mert túl merészek, mivelhogy már alig van vesztenivalójuk, de sok egyéb okból is, amit majd, ha nagyobb leszel, rendre elmagyarázok. Ne hagyd elfelejtsem, igen fontos dolog.

– De szerencsére ennek nemsokára vége lesz. Az amerikai nép végre többségében észre tért. Egyelőre nem kell róla beszélni, de én ebben a fiatal Kennedyben hiszek. Meglátod, mit jelent majd ez az egész világnak. Mert elég volt-e, hogy a szovjet politika néhány éve megújult, ha az amerikai merev, vén csont maradt? Vagy másfél kilométernyi gyaloglás után az asszony elfáradt. Ismét megálltak. A professzor is kiszállt a kocsiból, és a motorháznak támaszkodva mindketten cigarettára gyújtottak. Szorosan egymáshoz húzódtak, ami régóta nem volt szokásaik közt. Holt fáradtak voltak, és ebben és az egymásrautaltságukban eloszlott az az ideges légkör, ami együttlétüket mostanában, különösen a nagyobbik fiuk távozása óta jellemezte. – Egészen ősz lennél már, Anna – mondta a professzor –, ha ezüstre nem festették volna a hajadat. Mégis szép vagy. Elnéztelek az éjszaka, tündököltél a fiatalok között is. Megsimogatta a felesége kezét. – Anna, hívd haza a fiadat. Ne szűnj meg könyörögni neki leveleidben és hatni rá minden lehető eszközzel. Ha még egyszer itt lenne mellettem, időm és erőm felét áldoznám rá, hogy nagyszerű embert neveljek belőle. Ilyen nagy erőfeszítéssel még nem lenne késő. Talán jóvá tehetném életem legnagyobb mulasztását. Ha pedig semmiképpen sem jön, hát tanuljon legalább tovább, mint annyian mások. Velünk szemben elkövetett bűneiket tegyék jóvá valamennyire azok ott kinn azáltal, hogy tanítsák a gyerekeinket. Így aztán kincset hozhatnak, ha hazajönnek. Mert hogy a legtöbben hazajönnek egyszer, abban hiszek. Olyan országot építünk, amely hazaköveteli őket, meglásd, már azt legalábbis, aki érdemes lesz rá. Százezer világot járt ember özönlik majd haza a földkerekség minden részéről, és azok az esztendők történelmünk nagy esztendői lesznek. A hold leszállt már, az imént „sűrű feketeség vette őket körül, de most egyszerre szürkülni kezdett ismét, és újra előmerültek sejtelmesen az útszéli fák koronái. – Ez már talán a hajnal! – az asszony fázósan megrázkódott. Nem kellett már sokat haladniuk, a főváros lámpái elég elszórtan bár, de elébük nyújtóztak az út baloldalán. – Azt hiszem, rövidesen párttag leszek, Anna. Az asszony hosszas sóhajtás után

válaszolt. – Ezt már többször hallottam tőled, fiam. Bizonyára jobb lett volna, ha ez rég megtörténik, de most sem hiszek benne. – Így lesz. Mély megtiszteltetésnek veszem, hogy módomban van azután, amit a fiam cselekedett velem. Hidd el, nem kis dolog volt eddig eljutnom. – Gratulálhatok, ha ez neked jólesik. – Ne légy rideg és könyörtelen, Anna. A legkomolyabb problémáimat mindig ridegen és könyörtelenül fogadod. Inkább egy kérdésemre felelj. Lehetséges, hogy akik párttagok, azok mind bizonyosak az isten nemlétezésében? – Tudtam!… Nos, nem a nagy problémáiddal kapcsolatban vagyok rideg. Az örökös habozásod tesz idegessé. És ilyen gyerekségeken!… Hogy megvigasztaljalak, én ismertem olyan papot, aki töredelmesen megvallotta nekem, hogy nem bizonyos az isten létezésében. És ettől még lehetett kitűnő, közkedvelt hirdetője Krisztus történetének és az apostolok cselekedeteinek. – Ez nem vigasz, és nem is feleltél egyenesen, Anna. – Nos, bizonyára vannak olyanok, akik éppen azért lettek kommunisták, mert természetüknél fogva istentagadók, vagyis a materializmus a vérükben van. De nem ez a fontos, annyi bizonyos, hogy egy igazi kommunista nem tölti idejét azzal, hogy isten létéről vagy nem-létéről morfondírozzon. Még ha filozófus lennél vagy költő! De a te korodban és a te munkaterületeden?… Óbudán, mintha még egyszer vissza akart volna térni az éjszaka, fekete lett körülöttük a köd, mert rengeteg füstöt, kormot hozott magával a város felől. De a Vörösvári út végén már keskeny, fényes csík jelent meg alatta, a keleti szél láthatóan sodorta el mellettük a köd tömeget, s mire az Árpád-hídra értek, mögöttük hagyták az éjszakával együtt. Itt a hídon, a hirtelen támadt fényre felébredtek a gyermekeik. Ahogy hátratekintettek, különös jelenségnek lehettek szemtanúi. A sötét tömeg ezekben a pillanatokban vált rozsdabarnára, mert a nap felbukkant, és a széllel együtt most a vörös hajnali sugarak is üldözőbe vették.

A professzor szembe találta magát ezekkel a lapos sugarakkal. Angyalföld szeszélyesen felmagasodó blokkjait, kéményeit szivárványos glória vette körül, mikor pedig a híd közepére értek, oldalról száz meg száz nap sugárzott feléje a Rákospatak-menti, magas házsor ablakairól.

A FEKETE WARTBURG

Az erőmű igazgatója karácsony másnapján utazott el a fővárosba, zsebében az Országos Takarékpénztár harmincezer forintos hitellevelével, valamint negyvenezer forint készpénzzel, hogy egy Moszkvics személygépkocsit vásároljon. Természetesen a felesége még ezen felül is ellátta pénzzel, hogy teljék a személyes természetű kiadásaira, továbbá esetleges borravalókra is, amelyek az ilyen vásárlás lebonyolítását meggyorsíthatják, vagy ha szükséges, nyugodtabb légkört teremtsenek a kocsi színének kiválasztásánál. A hitellevél, a készpénz, valamint a vásárlási engedély már ott volt a karácsonyfa alatt, sőt ott volt egy negyedíves rajzlapra lefestve maga a Moszkvics. Az alsó fele vajszínű volt, a felső levélzöld. A két szín találkozásánál ezüst csík futott végig. Arra nem is számított az asszony, hogy a férje huszonhetedikén hazaérkezik, de huszonnyolcadikán este már nyugtalan volt. Huszonkilencedikén táviratot kapott tőle, hogy felmerült nehézségek miatt csak szilveszterkor érkezik, ami nagyon elkeserítette, mert milyen nehézségek merülhetnek fel, mikor a pénz is, a kiutalás is a kezében van. Éjszaka le sem hunyta a szemét, és az elképzelhető legrosszabbakat tételezte fel az uráról, aki pedig ilyesmire házasságuk eltelt hét esztendejében egyáltalán nem adott okot. Harmincadikán idegileg teljesen kimerült, szilveszterre pedig az előző este beszedett nagy mennyiségű altató után valósággal apátiába esett. Szokatlan időjárás volt az év utolsó napján. A köd még a kora délelőtti órákban felszállt, és a hegyoldalt, melyen Irma lakott, úgy záporozta a napsugár, akárcsak nyáron. A tó pedig, melyre a szőlővel beültetett lejtő dűlt, valósággal sziporkázott a napsugártól. A fényes anyagból készült, meleg pongyolájában órákat állt a villa teraszán. Prémmel bélelt papucsába harisnya nélkül lépett bele. De nem fázott. Szél itt nem fújt egy leheletnyi sem, az égről meg a tó tükréről áradó napsugarak melegítették, mintha kályha előtt állt volna. A tóparton végigfutó országúton néha végigsiklott egy gépkocsi, de le sem lassított egy sem a bekötőútnál, mely felvezetett a terméskőből készült régi villához. Csak futottak a sima betonúton, és ablakaik cicáztak a szokatlan napfénnyel. Irma mozdulatlanul állt ott délután három óráig, amikor is a tó innenső és túlsó partján a kápolnákban és falusi templomokban megszólaltak a harangok, mert 1958 utolsó napja péntek volt. És Krisztus keresztre feszítésének ebben az

órájában a táj elsötétült. Nem annyira, mint mikor a három keresztet a Golgotára felállították, csak egy szív vagy inkább cukorrépa alakú felhő a nap elé ült, és ettől fogva ott is maradt estéig. Azaz hogy kísérte anélkül, hogy alakját változtatta volna. Kísérte lassú hanyatlásában. Irma ebben a pillanatban, mikor a fény eltűnt a tájról, mikor az aranybogarak holtan a vízbe merültek, és a tó tükre megszürkült, összekapta magán a pongyoláját és megfordult, hogy bemeneküljön a szobába, nem gondolva azzal, hogy ezen a napon be sem fűtött, és a lakás ugyanolyan hideg, mint az elsötétedett terasz. Mielőtt azonban a nyitott ajtóhoz ért volna, erőteljes gépkocsibúgást hallott. A gépkocsi rendkívüli sebességgel közeledett az országúton. Biztos volt benne, hogy ezzel nem érkezhet a férje, először azért, mert bejáratás alatt levő kocsit nem hajthat így más, csak aki megőrült, másodszor azért, mert mindjárt megismerte, hogy nem Moszkvics az, amely a kanyarban feltűnt, hanem Wartburg, és nem drapp meg világoszöld, hanem szurokfekete. Hasal az úton, mint egy szarvasbogár. De íme, lelassít a bekötőútnál. Annyira csak éppen, hogy az éles kanyar miatt ne vágódjon a híd karfájának. Aztán a kétütemű motor keserves jajgatása a második sebességben. Az új kocsi hánykolódik az otromba macskaköveken, a kék füst felhőként száll utána. Csak őrült lehet, aki új kocsival nekiszalad ennek a köves, hepehupás, meredek útnak. Úgy beszélték meg, hogy férje, az igazgató lent hagyja az autót a műút mellett. Erre a célra ki is ürítettek ott egy pajtát. Nem lehet, hogy ő az. És mégis. Irma megismerte férjét a volán mellett. Lélekszakadva szaladt a lakáson keresztül, le a lépcsőn. És arra gondolt, hogy az elmúlt kilenc év alatt öt esetben szakították meg áldott állapotát, öt gyermek szaladhatna most vele együtt a diadalmas férj és apa elé. De csak egyedül futott. Az utolsó lépteknél már tudta, hogy valami baj van. És valóban. A fekete gépkocsi mind a négy ajtója egyszerre nyílt ki. Az ajtókon gomolygó füst áradt. Aztán kilépett a kocsiból öt öregasszony, valamennyien cigarettázva, valamennyien fekete perzsabundát viseltek, és hozzá ugyancsak fekete, fodros szélű, divatos kalapot. Az arcuk fonnyadt volt, sápadt, és mind soványak voltak, hiszen másképp nem is fértek volna el ennyien a négyüléses kocsiban. Irma nem tudta megállapítani róluk, hogy fiatal korukban szőkék, barnák vagy feketék voltak. Lehetett köztük vörös is, aki tudvalevőleg mély hatást gyakorol a könnyelmű férfiakra. Utolsónak szállt ki az igazgató fehér gyapjúból készült szmokingban, és karját ölelésre tárva közeledett a feleségéhez. A fiatalasszony azonban kerekre nyílt,

rémült szemekkel hátrált. Úgy kell érteni, hogy szabályszerűen hátrafelé lépkedett, mégpedig meglehetősen gyors és határozott léptekkel, ahogy csak visszafelé forgatott filmen tudnak az alakok. Elért a lépcsőhöz, itt annak rendje szerint emelte a lábát, felment háttal az előszobába, az előszobán át az ebédlőbe, onnan a hálóba, és hanyatt vetette magát a bontott ágyon, mely ugyanúgy volt, ahogy reggel kiszállt belőle. A pongyolája ismét szétesett. Az alakja hibátlan volt, de rendkívül sovány, térde keményen meredt fel a könnyű hálóing alatt, a mellén pedig olyan bőséges volt az, mint egy szemfedél. Az erőmű igazgatója mégis fölébe hajolt fehér szmokingjában, és megcsókolta az ajkát. A néma ajkak erre megelevenedtek, az asszony hisztérikus zokogásba kezdett. A férj kétségbeesetten térdelt le melléje, most már nem törődött semmit hófehér nadrágjával. – No de egyetlenem! Mi történt veled? Nem szabad ilyennek lenni. Elvégre nem minden sikerül úgy az életben, ahogy az ember előre elképzeli. Különben tévedsz is, ha azt hiszed, hogy a Moszkvics annyival jobb, mint amennyivel drágább a Wartburgnál. Én elismerem, hogy komolyabb motor, több és jobb anyag van benne. De látod, milyen szép kocsi ez. Azt hiszem, a legszebb vonalú kocsi a világon. Aztán megy, ahogyan akarom. Majd meglátod, hogyan hagyjuk a Moszkvicsokat az országúton. Nem is szólva arról, milyen kényelmes, láthattad, hatan vígan elfértünk benne. És hogy fekszi ez az utat! Irmának nem volt ereje megkérdezni, hogy hát akkor hol van a tizenkilenc ezer forint, amennyivel a Moszkvics drágább, de a férfinak látnia kellett szemében a visszafojtott mérget. – Nyolcvanassal vehetem vele a legélesebb kanyarokat – folytatta sietve –, és olyan biztosan ül, mintha cammognék… – Nyolcvanassal? Megőrültél? Egy bejáratás alatt levő kocsit nyolcvanassal zavarsz? – Aranyos szívem, ennek nyolcvanas a bejáratási sebessége. Ha nem hiszed, megmutatom neked a használati utasítást. Te jól tudsz németül, elolvashatod, és nyugodt lehetsz, a németek a legprecízebbek az ilyen dolgokban. Különben is keletnémet gyártmány, és egy szocialista állami vállalat prospektusában csak megbízol. Remélem, nem hiszed, hogy valami züllött reklámfogásra vetemedik, mint egy harmadrendű kapitalista cég. Légy szíves, ne sérts meg.

Az asszony hallgatására vérszemet kapott az igazgató, felállt, és ismert, széles gesztusaival kísérte további fejtegetéseit. – Ha pedig kidöglik? Hát mit gondolsz, mi van, ha kidöglik? Kétszer cserélhetem ki benne a motort abból a tizenkilencezer forintból. De tévedett, ha azt hitte, hogy az asszony elernyedt. Nem, csak erőt gyűjtött, és a leghatásosabb szavakat kereste. – Hol a tizenkilencezer forint, te gazember? A férj még mindig szeretett volna valamit felhozni a mentségére, de hiába, szavát nem lehetett hallani, mert Irma most úgy sírt, hogy az jajveszékelésnek is beillett. Valamilyen átkokat is szórt, de csak jóval később lehetett kivenni néhány értelmes szavát. – Legalább valamirevaló nőket szedtél volna föl. Ó, szégyen és gyalázat, hogy ilyen ócska, vén dögökkel csalsz meg. Úristen, hát mi lehetek én, ha ilyen kriptatöltelékekkel beéred helyettem. A férfi mellére ütött, és szívén tartotta vaskos tenyerét. – Esküszöm mindenre, ami szent nekem! Az ég szakadjon rám, süllyedjek el a föld tüzes mélyébe. Lángok porlasszák el a csontomat, ha közöm van bármelyikhez is. Esküszöm, nem is tudtam, hogy a kocsimban vannak. Csak a rengeteg cigarettafüst fojtogatott egész úton. Az asszony kínjában hangosan felkacagott. – Ó, te kis ártatlan, te ma született bárány. Te hazug disznó, te hálátlan eb! Kinek köszönheted, hogy az erőmű igazgatója vagy? Semmi sem lennél, ha én nem vagyok. Eltekintettek a tüzetesebb káderezésedtől, mert az én családomnak mozgalmi múltja van. Az én szenvedéseim emeltek fel. És ezt teszed velem, aki érted megtörettem? Ó, te! Megcsalsz ezekkel a vén satrafákkal. Hogy nem szakad le az ég!… Felvette az éjjeliszekrényről a családi gyufás skatulyát, melyre egy gyertya volt

ragasztva arra az esetre, ha az áramszolgáltatásban éjszaka kiesés következnék be. Három szál gyufát húzott elő ideges mozdulatokkal, és egyszerre mind a hármat lángra lobbantotta. – Mit akarsz? – kiáltott rémülten a férj. – Felgyújtom a hitvesi ágyunkat. Nyoma se maradjon az egykori szerelmünknek. – És az égő gyufaszálakat a dunnához nyomta. A férj azonban szerencsére elég éber volt, összemarkolta a hármas lángot, nem törődve vele, hogy a tenyere megég. – Azt aztán nem teszed! Azt nem teszed, te hisztérikus bolond, ehhez a dunnához neked semmi közöd. Ezt az én édesanyám csinálta színtiszta melletollból. Az én drága édesanyám, akinek a lába nyomát sem csókolhatod meg… – Még hogy a lába nyomát! – üvöltött az asszony. – Úri ribanc volt az anyád is, ha akarod tudni, mi a véleményem róla. Előbb elhasította a dunnahuzatot, aztán éles körmével feltépte a hitvány, régi angint. Tollfelhő szállt fel a szobában, aztán a mennyezetről mint kövér hópelyhek hullottak alá a tollcsomók. Ellepték a bútorokat, a szőnyegeket, a képrámák tetejét. A kályhacsövet is, de szerencsére a kályha hideg volt, így nem telt meg a szoba perzselt toll kellemetlen szagával. A két ember hajára is rászálltak a pelyhek, mintha egyszerre mind a kettő megőszült volna. Az erőmű igazgatója torkon ragadta a feleségét. – Akármit mondhattál volna, te bestia, de az édesanyámat nem engedem, ezért meg kell halnod. Csakhogy a gyilkos kezek tétováztak, az asszony még szólni tudott. – Ölj meg, szívem. A kezeidtől akarok meghalni. Imádlak. Mindig tudtam, hogy nemes lélek vagy. Nem is becsülnélek semmire, ha nem torolnád meg a gyalázatos szavakat, melyeket szegény boldogult édesanyádra mondtam, ölj meg, ez a kívánságom. Uram és parancsolóm leszel a másvilágon is. Az igazgató szeméből ömlött a könny. Letérdelt, és átölelte feleségének a lábát,

majd az állával megcsiklandozta, ahol a legérzékenyebb a bőr. Az asszony hangosan felkacagott, és a hajába markolt. – No, gyere, te kis bolondom. Azaz hogy… előbb zárd be az ajtót. Siess. Az erőmű igazgatója gondosan bezárta mindkét bejárati ajtót, és nagy zörejjel leeresztette az eszlingeni rolót, hogy kizárja a lenyugvó nap és a lampionok fényét. Az öreg hölgyek ezalatt elhelyezkedtek egy kerek márványasztalnál. Philip Morris cigarettát szívtak. A cigaretták már eredetileg is hosszabbak voltak a szokottnál, és még minden szippantás után nőttek. Mindaddig, amíg pontosan az asztal középpontja fölött összeértek. A füstjük találkozott, és egyetlen nyílegyenes oszlopban szállt az ég felé. Nagy magasságban, a felhők járásánál is jóval magasabban kígyóztak csak szét, és olyan csíkokat rajzoltak az égre, amilyeneket a magas járású repülőgépek szoktak otthagyni. A nap a föld peremén még mindig a répa alakú felhő mögött rejtőzött, amely gyökeret eresztett a tó vizébe, és kezdett leveleket hajtani. Így a földet nem pásztázták napsugarak, de a Philip Morris cigaretták füstjét megvilágították az égen, és az óriási füstkarikák ezüstösen csillogtak. Az öregasszonyok Amerikából érkezett, pántlikás szélű leveleket vettek elő a retiküljeikből, és ilyen levelekkel jócskán megrakták az asztalt, de még nem kezdtek hozzá a felolvasáshoz, mert a pincért várták. A pincér végre megérkezett, nagy ezüsttálcán krémkávét hozott és rengeteg habot. De igazán rengeteget. Minden kávéhoz egy jókora fémüsttel. Ezenfelül még nagy mennyiségű mignont is rakott az asztalra s egy tányér frissen sült túrósbuktát, ezek a bukták szeplősek voltak a mazsolától. Az éltes úri hölgyek, mielőtt hozzáláttak az élvezetek habzsolásához, levetették a kabátjukat, és bár volt egy üres szék az asztal mellett, nem azon halmozták fel, hanem a saját székeik támlájára helyezték, mert jól tudták, hogy a vendéglátóipari törvény 371. §-ának 7-ik bekezdése szerint a ruhatárosnő senkinek a kabátját sem ragadhatja el a saját székének támlájáról. Ellenben igenis elragadhatja, ha a kabátokkal külön széket foglalnak el. Erre az esetre felkészülve ott is állt az asztaltól néhány lépésre a ruhatárosnő, és hogy jelenléte nagyobb nyomatékot kapjon, a melléből arasznyi hosszúságú gombostűk álltak ki. Ott állt, és tehetetlenségre volt ítélve, mert tudta, hogy a fogyasztók jogait írott törvény védi. A hölgyek pedig selyem, velur-sifon és bársony fekete ruhájukban

szabályszerűen fogyasztották az asztalra rakott finomságokat, a legnagyobb rosszakarattal sem lehetett volna rájuk fogni, hogy ezzel zavarják munkájukban a cukrászda dolgozóit. Nyakláncokkal és gyöngyökkel dúsan voltak ékesítve, és így jelenlétük nem ment az üzem színvonalának rovására. Legfeljebb az volt némileg visszatetsző, hogy korukhoz képest túlságosan mohón fogyasztották a finomságokat, és rendkívül nagy mennyiségben. Ez viszont, éppen szilveszter lévén, nagyon is hasznos volt a cukrászda évi tervének túlteljesítését illetően. Mire a levelek felolvasására került a sor, már félhomály volt. Az öregasszonyok fehér zsebkendőket vettek elő, és készenlétben tartották. Bella, aki a leghatározottabb egyéniség volt köztük, felvett egy légipostán érkezett levelet, és fennhangon olvasta.

„Édes jó Bellám, drága szeretteim! Mint már előző levelemben is írtam, itt Amerikában fenékig tejfel az élet. Sajnos azonban, mi ideszakadt magyarok nem tudjuk teljes mértékben kiélvezni, mert kétszeres erővel kell dolgoznunk, hogy otthoni szeretteinkről gondoskodhassunk. Nemhogy moziba vagy színházba, de még egy nyomorúságos bisztróba sincs módunkban beülni. Egyedüli szórakozásunk, hogy mikor fáradtan hazatérünk, nézzük a televíziót, de ebben sem tudjuk teljesíteni a normát, mert a Fehérház által hozott törvény nyolc órai televíziózást ír elő minden amerikai polgárra, mi pedig hat órai feszült figyelem után elalszunk a készülék előtt. Vagy könny fátyolozza el szemünket, mert nyomorúságtokra gondolunk. (Az idős hölgyek belenyomták cigarettájukat az alpakkavödörbe, melybe a jeget készítették oda a pezsgősüvegek lehűtésére, majd zsebkendőiket a szemükhöz emelték. Bella rövid szünetet tartott a felolvasásban.) Tudomást szereztünk róla, hogy Magyarországon ezerkilencszázötvenkilenc január elsején felemelkedik a kádak és hordók ára, ezért okvetlen szerezzétek be még ebben az esztendőben a fürdőkád-szükségleteteket. Ugyancsak felemelik a kötél árát, tehát bőségesen lássátok el magatokat kötéllel. Ebből a célból küldünk egyidejűleg egy rendkívüli csomagot az alábbi cikkekkel:

1 db hétszínű penkala 1 pár hegyes orrú arany báli cipő

1 öltöny dublé szálakkal díszített férfi ruha 1 db réztrombita (fúvóka nélkül) 1 bírói talár fekete selyemből 1 reverenda anglikán lelkész számára 1 pár futballcipő 6 tucat díszes űrlap táncrendnek.

Igyekezzetek sürgősen értékesíteni ezeket a cikkeket, ha kell, akár áron alul is, hogy a fenti célra készpénz rendelkezésetekre álljon.”

Ekkor a hegyoldal különböző részeiről mély kongás hallatszott. Jozefin, akiről az igazgató felesége sosem tudta meg, hogy fiatal korában égő vörös volt a haja, felfigyelt, és szétnézett a tájon. – Nicsak, hiszen ez szőlőhegy – mondta. Egy másik, akit Arankának neveztek, és akiben legtöbb volt a gyakorlati érzék, mert valamikor kalapszalonja volt, szaporán hozzátette. – Az üres hordókat kongatják. A boruk nyilván elfogyott a karácsonyi ünnepeken. Itt lehetne aztán olcsón kádat s hordót vásárolni. – Akinek nincs bora, eladja a hordót! – kiáltották kórusban. – Bolond, aki a jövő évi szürettel törődik. – És éppen fel akartak állni, amikor az igazgató és a felesége megjelentek a kókuszszőnyeggel borított márványlépcsőn. Az igazgató levetette meggyűrt fehér szmokingját, és most fekete frakkot viselt, az asszony lila estélyi ruhát. Ékszerein tündöklött a holdfény. Tüneményesen szépek voltak. Az öregasszonyok lelkesen tapsoltak. – Foglaljunk asztalt, kedvesem – mondta a férfi. Helyet foglaltak volna, de akkor már valamennyi kerek asztalnál egy-egy öreg hölgy ült. Kiegyeztek volna már

abban is, hogy csak üres széket kapjanak valamelyik foglalt asztalnál, de mindenütt merev elutasításban volt részük. – Szó sem lehet róla, kérem, várom a barátnőimet. – Ez volt az egyhangú válasz tiszteletteljes meghajlásaikra. Végre az egyik távoli szögletben felfedeztek egy üres asztalt. De mire odaérhettek volna, a gépkocsival érkezett asszonyok közül felugrott az egyik, és futólépésben ott termett. Az asztalt teleöntötte aranyszélű névjegyekkel. – Végtelenül sajnálom – mondta –, az újévi üdvözleteimet kell megírnom. Erre az igazgató pokoli dühbe gurult. – Eddig tűrtem – kiáltotta magából kikelve –, de most már aztán elég. Takarodjanak innen! Takarodjanak, ha mondom, itt én parancsolok. Az öregasszonyok egy pillanatig sem haboztak, vállukra kapták a márványasztalokat, és csatarendbe álltak. Bella helyezkedett el a csapat élén, lampionnal a kezében. Bátran szembefordult az igazgatóval, és hangosan kacagott. – Igen? Takarodjunk? Hát jó, akkor majd mi kiderítjük, hogy milyen igazgató vagy te itt! Felemelve hangját hirtelen a csapata felé fordult. – Lát-e itt valaki erőművet, asszonytársak? A kérdésre hosszú, fülsértő nevetés volt a válasz. Bella pedig nem törődve azzal, hogy hadititkait kifecsegi, hangos szóval folytatta. – Majd megmutatjuk, hogy nekünk is van taktikánk! Szétszéledünk a hegyben, a lakók bizalmába férkőzünk, akár parasztok legyenek azok, akár mások. Erre nem sajnáljuk a fáradságot. Mert azután már könnyűszerrel kideríthetjük az erőmű titkát. Az asszonyok helyeslően bólogattak, ő pedig szavait ismét a megriadt házaspárhoz intézte. – Ha pedig önök most azon kezdenének itt nevetni, hogy mi ezzel

inkommodáljuk magunkat a szilveszteri szórakozásunkban, nagyon tévednek. Amúgy is minden szándékunk volt eloszlani a hegyekben, mert hordókat akarunk vásárolni, még mielőtt éjfélt üt az óra. Ezzel az öregasszonyok szétszéledtek. A színen csak néhány földbe süppedt lábú szék maradt, és a feltámadt szélben a lampionok himbálóztak. A következő pillanatban azonban ezek a tárgyak is elégtek láng, füst és hamu nélkül a levegővel való heves súrlódásuk következtében. A táj szomorú arcot öltött, Irma hangosan zokogott. – Nekem is gyanús volt évek óta ez az erőmű – szólt kétségbeesve. – De neked megvan a módod hozzá, hogy elhallgattasd a lelkiismeretemet. Ilyen átkozott dolog a szerelem! – Ne sírj, édes, nyugodj meg – vigasztalt behízelgő, szelíd hangján az igazgató. – A jövő a miénk! Azzal kinyitotta a német gyártmányú jármű ajtaját. A csergével letakart ülések megvilágosodtak, és a házaspár kényelmesen elhelyezkedett. – Majd megmutatom néked, hogy a jövő a miénk! – ismételte az igazgató, és meghúzta a magassági kormányt.

*

Jókora, széles, nehézkes csónak himbálózott a hold aranyhídján. Harminc év körüli férfi ült benne. Ott volt mellette a csónak fenekében varsája, kerítőhálója, merítője, horgászbotja meg egy ócska vödör, tele csalétekkel. De nem halászott, csak elmélyülten tanulmányozta a víz színét, hálója nem, csak gondolatai merültek a mélybe. És tudta, érezte, merre húznak a csukák, hol rejtőznek a pontyok, hol lüktet a süllők hideg teste. A csónak oldalához egy hosszú nyelű szigony is volt erősítve, de olyan mélyen, hogy ez az ősi, tiltott halászszerszám ne látszódjék ki a vízből. A férfi lábánál egy jókora fonottas állt, megtöltve borral, melyből időnként hosszasan kortyolt.

Éppen visszahelyezte lábához a demizsont, miután – már ki tudja hányadszor – oltotta szomját. A csónaktól olyan messze, amennyire egy ügyes horgász be tudja vetni zsinórját, meztelen női test merült fel a habokból. Éppen a csillogó aranysávban és háttal a holdnak. Így a csónakos inkább csak a sziluettjét láthatta s azt, hogy a glória, melyet ritkás hajába gyújt a holdvilág, égő vörös. A következő pillanatban a tünemény ismét ráfeküdt a vízre, és néhány gyakorlott, kecses karcsapással elérte a csónakot. Megragadta a láncot, melyre a házilag készült vasmacska volt erősítve, és egyetlen lendülettel benne termett a rozoga alkotmányban. Elhelyezkedett a csónak orrában. A férfi rögtön az evezőhöz kapott, hogy a meztelen asszonyt szembe fordítsa a holdvilággal, de az még fürgébb volt, megfogta a csónak fenekében elnyúló evező végét. – Nagyon kérem, maradjon így. Azt akarom, hogy a hátamat érjék a sugarak. Szeretném, ha barnára sülne a bőröm. Tudja, hogy a vörös hajú asszonyoknak rendszerint hófehér a bőrük. Természetesen könnyen megpirul, de ha azt akarja az ember, hogy kávébarnára süljön, ahhoz nagy türelem és szakértelem kell… Egyébként a nevem Jozefin – tette hozzá, és kezet nyújtott. A férfi, míg jobbját odaadta, baljával leemelte a zsírtól elnehezült szőrmés sapkáját. – Isten éltesse! Engem meg Tót Erázmusnak hívnak. – Gyönyörű név! Remek név! – lelkesült az asszony, mert hisz az volt a célja, hogy legrövidebb úton a férfi bizalmába férkőzzék. – Képzelje el, milyen komikus lenne, ha valakit, mondjuk, Sebestyén Erázmusnak hívnának. De így, hogy Tót Erazmus, elragadó! Csak egy kicsit szokatlan. – Örökség – felelte a férfi –, az apámat is így hívták, a nagyapámat is. Tessék parancsolni, gyújtson rá egy Nikotex Munkásra. Lehetséges, hogy ilyen agyafúrt legyen ez a paraszt – gondolta Jozefin – azért kínál cigarettával, hogy az arcomba világíthasson? – Gondolata azonban nyomban tévesnek bizonyult, mert Erazmus elébb maga gyújtott rá, aztán úgy tartotta oda a parázsló ciga-rettát. – Az isten döglessze meg, aki kitalálta ezt is. Kivonják belőle a nikotint, eladják permetezőszernek a vértetűk ellen, és ezáltal még két fillérrel drágább lesz a cigaretta.

Jozefinben felcsillant a reménység. – Úgy értsem ezt, hogy ön ellensége a politikai rendszerünknek? – Hogy az istenbe ne lennék ellensége, mikor mindenáron azon vannak, hogy kettétörjék a karrieremet. – Ooh! És milyen pályán működik, ha szabad kérdezni? Szenvedélyes és nemes felháborodás izzott Tót Erazmus hangjában. – Én lennék a szőlőhegy soron következő vénlegénye. A közeli napokban kell átvennem a hivatalomat. Talán már holnap reggel, mert könnyen előfordulhat, hogy elődöm, Sovány Márton nem éri meg az újév első napját sem. Karácsony másnapja óta haldoklik. Lehetséges, hogy ön nem járatos ebben a szakmában, fogalma sincs, mivel jár, és milyen képességekre van szükség hozzá. Lehetséges, hogy ön egyáltalán nincs tisztában az itteni viszonyokkal, ősi törvény, hogy minden hegyközségnek legyen egy vénlegénye, akinek semmije sincs, legfeljebb valami düledező viskója. Aki tulajdonképpen nem is dolgozik, csak jön-megy a hegyben, vagy ha éppen munkát vállal, az nem lehet más, mint – mondjuk – a madarak elijesztése, valamilyen hírszolgálat, legfeljebb dióverés, ha még elég fiatal erre a munkára. Pálinkafőzésnél segédkezik, venyigét visz az asszonyoknak kenyérsütéshez. De mindezt természetesen csak kedvtelésből teszi. Mégis több bort iszik, mint a legjobb szőlősgazdák, és éjszakánként néha részegen felkurjongatja a falut. No meg hát itt a halászat is, vagyis hogy inkább csak időzik az ember a vízen. – Asszonyom, én a legnagyobb lelkiismeretességgel készültem erre a pályára. Természetesen kell hozzá bizonyos adottság is. Én azt hiszem, már golyvával születtem, vagy legalábbis amióta eszemet tudom, már megvan a golyvám, és mérhetetlen lassúsággal bár, de folytonosan növekszik. Ez csak szerencsém, de meg is tettem, ami tőlem telt. Szüleim halála után másfél éven belül elpucoltam minden vagyonomat. A szőlőt, a házat, az állatokat és minden ingóságot, csupán a kétszáz öles anyai örökségemet őriztem meg, de ott is hagytam kipusztulni a szőlőt, pörgye és akáccserje verte föl az egész területet, és a rajta levő vén présházba számtalan helyen csorog be az eső. Költséget, fáradságot nem kímélve elutaztam a fővárosba, és szereztem magamnak egy bizonyos rossz nyavalyát, amely megóv attól, hogy bárki is a feleségét féltse tőlem. Ez nagyon fontos, mert a hivatalomhoz tartozik, hogy az asszonyokkal érdektelen barátságban legyek.

Rendszeresen iszom. Iszom, amennyit kapok, amennyi belém fér. Nem vagyok éppen öreg ember, de eszembe se jut, hogy szilveszter éjszakáján a kocsmába menjek, ahol zene szól, és a forró, párás levegőben a testek összetapadnak… Erről jut eszembe, nem akarja felvenni a bundámat? A külseje szakadozott, de meleg báránybőrrel van bélelve. Német katonák hagyták itt a nádasban. Bizonyára akkor, mikor minden veszve volt, és civilbe öltöztek. – Ó, köszönöm – mondta Jozefin –, legfeljebb majd később azért, hogy túlságosan ne süljön le a hátam, de egyelőre élvezem a holdsugarakat. – Mélyet sóhajtott, és karjainak szép, kerek mozdulatával nagyot nyújtózott, mintegy megmártózott a holdfényben. – Igaz is ám, még valamit hozzá kell tennem – folytatta Erazmus –, abban a tekintetben is bebiztosítottam magam már, hogy előrehaladottabb koromban majd megdagadnak a lábaim. Előbb az egyik, aztán a másik, és több örökkön szivárgó seb keletkezik rajtuk. És ez sem lebecsülendő. Egyszóval megtettem én mindent, ami tőlem telt, és most itt vagyok, ezek összeesküdtek ellenem, és olyan világot akarnak teremteni az ősi földemen, amelybe az én szerepemnek nincs helye. De még a viskómnak sincs helye. Egy szép napon kisajátítják, esetleg kitagosítanak, és valami ép házat adnak helyette, akkor aztán kezdhetem elölről. – Ez az, uram! – ragadta meg a szót Jozefin. – Most aztán fején találta a szeget. Ez mindennek a teteje. Ez az elnyomás neto-vábbja, hogy most már nyomorogni sem szabad. Azelőtt akár a Nagykörúton leülhetett volna maga a járda szélére rongyosan, az éhségtől kopogó szemekkel, nyöghetett ott, mint a rendszer élő lelkiismerete, törődött vele valaki? A kutya sem. Nyugodt lélekkel, félelem nélkül éhen halhatott, senki nem vonta felelősségre, sőt még az újságok meg is írták volna. Próbáljon ma éhen halni! Börtön jár érte, tán még akasztás is. És ha nem dolgozott, hát nem dolgozott. Rendszerünk rákfenéje, hogy nincsen munkanélküli. Mert mi más a társadalmi fejlődés élesztője, ha nem a tétlenség? Kik a jövő letéteményesei, ha nem a munkanélküliek? Ebben igazán egyetértünk, uram, gratulálok. Gratulálok, ez sokunknak a véleménye, csak nem tudtuk olyan bölcsen megfogalmazni, mint ön. Ehhez persze megint a tétlen elmélyülés szükséges. Repes a szívem, szinte újjászülettem e szilveszteri beszélgetésben. Miután látta, hogy szavai mély hatást gyakoroltak a férfira, alkalmasnak találta a pillanatot.

– És mondja, kedves Erazmus, de őszintén mondja meg, hiszen máris kitártuk lelkünket egymás előtt: miféle erőmű van itt? Erazmus őszintén csodálkozott a kérdésen. – Hát ez csak igazán egyszerű. Nézze ezt az aranyhidat, mely itt a víz tükrén át egyenest a holdba vezet. Hol van a földön még egy hely, ahonnan a holdat ilyen könnyen célba lehet venni? Csak nem bolondok a rakéta tervezői, hogy valahonnan oldalirányból akarják elérni a holdat, mindenféle bonyolult számítások árán, mikor itt magától adódik a legegyszerűbb módszer? Az ágyút elhelyezik a nádas szélén, a csövét a holdnak irányítják, a rakétát elindítják az aranyhídon. No, most hát mit képzel, asszonyom, nincs szükség ide egy erőműre? Igenis szükség van, csakhogy nem kötnek mindent az orrunkra, mert ez hadititok. – Hadititok? – Igen. Vagy talán azt hiszi, asszonyom, hogy a jövő háborúja is a nyomorúságos földi terekért folyik majd? Nagyon esendő véleménye van önnek a jövő emberéről, ha ezek után, amik történnek, még ilyen dolgot tételez fel. Én igenis hiszem, hogy arccal a csillagos ég felé fordul most már a haladó ember. És őszintén szólva ettől remélem azt is, hogy hagynak engem hivatásomnak élni a szőlőhegyünkön, vagyishogy megfeledkeznek az ilyen csekélységről. Én ugyanis, mint az emberiség jelentős része… Ebben a pillanatban meg kellett szakítani előadását, mert éles, visító hang hallatszott, olyan erősen, hogy szavait úgysem lehetett volna érteni. Egy rakéta tűnt fel az égbolton, melyet üstökösnek is vélhetett volna az egyszerű ember. Rövid időre nappali világosság támadt. – No látja, megint kilőttek egyet valahonnan – próbálta túlkiabálni az égi üvöltést –, de ez mind hiábavaló, amíg ide nem helyezik a támaszpontot. Szerencsétlenségére egy pillanatra levette tekintetét a vakító jelenségről, és partnerére pillantott. – Ajha! – szólt, mikor a fény és a hang elült – hiszen maga öregasszony. Azt gondoltam, sellő.

Azzal megfogta, és mérgében belehajította a vízbe. Az asszony, tenyérnyire a víz színe alatt hanyatt fordult, és sebesen úszott a parti nádas felé. Testének domborulatai úgy tűntek fel a víz fátyolán át, mint a ponty fehér hasa, mikor fürdik. Erázmusnak kedve lett volna lecsatolni a csónak oldaláról a szigonyt, és utána hajítani, de ezt mégsem cselekedte, mert ez már ellenkezett volna elveivel, melyre viszont életpályájához feltétlenül szüksége volt.

Bellának, aki az öregasszonyok közül a legenergikusabb volt, mindjárt a portyája elején nagy szerencséje akadt. A hegy lakóival való ismerkedését egy életmentéssel kezdhette. Mikor ugyanis megjelent a pálinkafőzésnél, a ház urát úgy találta, hogy fejtetőn állt a hűtővizes hordóban. Hogy él még, azt abból lehetett tudni, hogy a bal lába valamelyest rángatózott. Bella megragadta a nadrágszíját, kirántotta a vízből, kiterítette a földön, és hozzálátott, hogy mesterséges légzés segítségével magához térítse. Nem volt ez könnyű dolog. Annál inkább nem, mert arra sem volt az önfeláldozó úriasszonynak ideje, hogy perzsaláb-bundáját levesse. A konyhában pedig nagy melegség volt. Folyt a víz a halántékáról, a kalapja alól, folyt a víz a hátán, de nem hagyhatta abba, mert egykét másodpercnyi késés is a szerencsétlenül járt ember halálát okozhatta volna. A katlan mellett, melyen a rézüstben fortyogott a cefre, egy másik ember is ült, de hiába kiabált annak, mélyen aludt, nyilván részeg is volt, mint maga a házigazda, akit szintén a pálinka döntött a vizeshordóba. Ez rövidesen kitűnt abból, hogy a víz, mely időnként sugárban szökött ki a száján, éktelen pálinkaszagú volt. Bella rátérdepelt a férfi mellére, és fáradhatatlanul mozgatta két karját fel és le. Hozzá még vezényelt is magának. – Egy-kettő! Egy-kettő! Egy-kettő! Csak a csodatévő akarat varázsolt elő ennyi erőt az idős nő fonnyadt karjából. Csak a teljes elszántság, hogy akár a saját élete árán is visszahúzza a halál torkából a férfit, csak az segítette elviselni a fájdalmakat, melyekkel a már merevedő gerinc tornáztatása, betörése járt, és a lágy rétegek között már elpetyhüdt karizmok durva feszítése. – És hozzá kell még venni ehhez, hogy az ócska készülékben az üst széle és a kúp között felszakadozott a sárzás, fojtó gőz tört onnan elő. Az úri hölgy ezekhez az illatokhoz egyáltalán nem szokott, fulladozott, a gyomra felkeveredett. De akaraterejének és elszántságának nem volt határa. Kitartó munkája végül is meghozta a gyümölcsét, a férfi magához tért. A másik valamivel előbb, még akkor ébredt el, mikor Bella a társa mellén

térdelt. E látványra az álom és ébrenlét határán a letűnt korszak csökevényeképpen keresztet vetett. Szerencsére azonban a szokatlan látvány végül is teljesen kijózanította. Leszögezte magában, hogy boszorkányok nincsenek, és rögtön rájött, hogy mesterséges légzésről van szó. Feltápászkodott, és segített Bellának a házigazda talpra állításában. – Különös – szólalt meg végre a házigazda, felocsúdva kábultságából –, úgy emlékszem, belefulladtam a hűtővízbe, és most mégis itt vagyok. – Köszönd az életedet a méltóságos asszonynak – szólt a másik, miután alaposan végigmérte Bellát, és ezt a rangot tartotta hozzá illőnek. A házigazda, aki még régi vágású szőlőmunkás volt, lehajolt, és kezet csókolt. Azután széket hoztak oda neki, hellyel kínálták Bellát, majd pálinkával is, miután eltapasztották a készüléken támadt rést, és a gyöngyöző ital újra csordogált a hűtőhordó előtt álló cseréptálba. Bella szívesen el is költött egy pohárkával, mert szívében valóban szüksége volt erre a kis erősítőre. – Hogy jutott eszükbe éppen szilveszter éjszakáján pálinkát főzni? – kérdezte, mikor a langyos pálinkától kicsit felüdült. – Ésszel kell élni, méltóságos asszonyom – felelt az ember, aki megmenekült a halál torkából –, a pénzügyőrök nagyon ravaszok, de egy bizonyos, a szilveszterüket nem áldozzák arra, hogy a szőlőhegyeket tapossák. Mi pedig úgyis megvárnánk az éjfélt, hát összekötjük a kellemest a hasznossal. Ha meg tetszik várni, amíg letisztázzuk a készletet, mert hiszen ez, amit most iszunk, csak vogyka, akkor szívesen töltünk meg egy üveget az ön számára. Úgy látom, kedveli. – Ó nem, a világért sem – szabadkozott Bella –, dehogy fosztom meg magukat tőle, mikor ilyen hosszadalmas és veszélyes munka árán jutnak hozzá. A hálás emberek azonban tovább erősködtek. – De kérem, ennyi csak igazán megilleti. Végül is az életmentés nem kutyafüle. És nagyon jól tudjuk, hogy most a magukfajta embereknek nem megy valami fényesen. Tessék csak nyugodtan megvárni, addig szépen elbeszélgetünk. Egykét óra az egész.

Bella amilyen jól szerepelt eddig, a következőkben annyira elhanyagolta a szükséges lélektani meggondolást. Úgy látszott, nagyon is nyeregben érzi magát. Egyenesen nekirontott a két férfinak különös kérdésével. – Sokkal hálásabb lennék – mondta –, ha a pálinka helyett egy felvilágosítással szolgálnának. Szeretném tudni, miféle erőmű készül itt, vagy ha van erőmű, az hol van, és mért van? A két férfi összenézett, a homlokuk mély ráncokat vetett. Egymásra néztek, aztán az asszonyra, majd megint egymásra. Elővették hegyes és éles, hosszú pengéjű késüket, majd egy-egy darab kolbászt vágtak, és falatozni kezdtek, közben pedig alig észrevehető lassúsággal közeledtek az asszonyhoz. – Ez kém – mondta az egyik. – Vagy beugrató – tette hozzá a másik. És egyre veszedelmesebben közeledtek hozzá. – Ide figyeljen, jó asszony – szólt a házigazda –, azért, hogy mi itt pálinkát főzünk, azért még nem vagyunk reakciós bitangok. Csak nem értünk egyet a kormány pénzügyi politikájával. Számítást tettünk, hogy több száz millió forint veszik kárba azáltal, hogy megtiltják a kisüsti pálinkafőzést. Fogalma van magának arról, mennyi törkölyt, cefrét öntenek ki a szőlőrendek közé azért, mert a szövetkezetbe nem érdemes levinni, itthon pedig nem szabad kifőzni? Nahát, nekünk nincs annyi befolyásunk, hogy a hivatalos rendeleteket megmásítsuk, de a magunk módján igyekszünk kiköszörülni a csorbát, és ez végeredményben rendszerünk javára válik, akár hiszi, akár nem. Bella rémülten hátrált, de a két ember a késsel és a kolbásszal közvetlen a nyomában volt. – És egyébként is. Jegyezze meg magának, hogy mi a haladás hívei vagyunk, és gyermekeinket a korszerű eszmék és elvek alapján neveljük. Igaz, hogy magunk mint régi vágású emberek még pálinkát főzünk ezen az öreg készüléken, de a gyerekeink odalent szórakoznak az Arany Csukában. Pezsgővel, Zsiráf-sörrel ünneplik az új esztendő születését, és mambót táncolnak. Az öreg hölgy már csak néhány arasznyira volt a konyha legbelső sarkától, és minden pillanatban az a veszély fenyegette, hogy a két férfi közül valamelyik

késsel és kolbásszal a kezében a tyúkszemére lép. – És azonkívül! Tudja meg, hogy az erőmű a mi gyerekeink boldog és békés jövőjének a záloga. Mi itt a szőlőhegyen tisztában vagyunk ezzel, és maga úriasszony létére úgy tesz, mintha nem tudná. Bella elérte a hátával a falat. A dráma a végéhez közeledett. Ebben a pillanatban azonban kopogtak az ajtón. – Tessék! – kiáltotta a házigazda. Valaki lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. A ház ura zsebébe nyúlt a kulcsért, de amint a nagydarab hideg vasat érintette, egyszerre feleszmélt. – Hogy jött maga ide – ordította –, hiszen az ajtó zárva volt. – Jól láttam én, hogy a melledre térdelt – kapott észbe a másik. Bellának nagy szerencséje volt. Amint kezét hátra tette, hogy a nedves falat elválassza a veséjétől, egy ciroksöprű nyelét fogta meg. Felhasználta a két férfi pillanatnyi tétovázását, combjai közé szorította a söprűt, és kiröpült a kéményen.

Az öt asszony közül, akik a Wartburggal érkeztek, Janka volt a legkisebb termetű. Sovány is volt, alacsony is, de amúgy rámenős természetű és elnyűhetetlen. Sokáig járta a hegyoldalt, mire egy helyen világosságot fedezett fel. A fény azonban nem az ablakból jött, hanem egy félig nyitott pinceajtón szüremlett ki, Janka belopózott ezen a résen. A pince mélyén egy asszony tevékenykedett. Jókora, talán húsz hektoliteres hordót mosott. Jó ideig mozdulatlanul figyelte ezt a műveletet. A parasztasszony, aki mozdulataiból ítélve vele egykorú lehetett, időnként egy vödör vizet löttyintett be a hordó nyitott ajtaján, aztán nekilátott a kuruglával, csapkodta a vizet a hordóban, csak úgy zuhogott. A víz gyakran kifröccsent az ajtón, elöntötte az asszony kötényét, kicsapott a lába előtt levő kármentőből is, és sárt csinált a pincében. Seprő már rég nem volt a hordó fenekén, de azért csak csapdosta a vizet nagy kitartással. Egy idő múlva abbahagyta, akkor betette a lámpát a hordóba, majd letérdelt, és bedugta a fejét is az ajtón. Körülnézett a hordóban, és nagy káromkodásba kezdett. Szavait a hordó öblösen hányta ki bendőjéből, s

ezáltal ezek a szavak még elviselhetetlenebbek lettek. Nagy erőlködéssel a vállát is begyömöszölte, de hiba volt, a csípője nem engedett. Janka tudta, hogy most kell kilépnie a homályból. – Sose erőlködjék, kedves néni – mondta szelíd hangon –, majd én belemászok a hordóba, és elintézem, amit ott el kell intézni, csak magyarázzon meg mindent. Az öregasszony előbújt, és kihúzta maga után a lámpát is. – Ó, isten ments, aranyos nagyságám, nem magának való dolog ez. Pláne ilyen szép ruhában. Csak, látja, ezek az átkozottak itt hagyták nyitva ezt a hordót, és elmentek mulatni. És bizonyára tetszik tudni, hogy szilveszter éjszaka nem szabad mosatlanul hagyni a hordót, és különösen nem szabad behúzatlan ajtóval, de ezek nem törődnek a jövő évi terméssel. – Én úgy tudtam – jegyezte meg Janka –, hogy bevasalatlan ruhát nem szabad újévre hagyni, mert az betegséget hoz. De lehet, hogy igaza van, a pincemunkában járatlan vagyok. Ha maga mondja, biztosan így van. – És már gombolta is ki a bundáját. – Hiszen már rég végeztem volna én ezzel – siránkozott az asszony, akinek csupa víz és borseprő volt a köténye –, de ezek addig hagyták mosatlan, míg egy nagy penészfolt keletkezett benne. Mégpedig itt az elülső fenék közelében, sehogy sem érem el sem kuruglával, sem a gyökérkefével. Addig pedig hiába van minden, nem veszi be a ként. – Bízza csak rám, jó asszony, majd ellátom én a baját annak a huncut penészfoltnak – s míg az asszony tétovázott, váratlan gyorsasággal és ügyességgel bebújt a hordó ajtaján. A másik öregasszony pedig bedugta utána a lámpát. – Megvan a kis betyár! – kiáltott fel Janka, s kicsit megijedt a saját hangjától, mely teljesen idegen színt kapott a nagy hangszekrényben. – És milyen büdös. Valódi penészszaga van. Adja csak ide azt a gyökérkefét. Segítek én magán. Isten ments, hogy gond nyomja a lelkét az egész újesztendőben. Csakhogy ára lesz ám ennek. – Ára lesz? – rémült meg a másik.

– Na, nem kell félni, csak egy kis felvilágosítást kérek érte. – Felvilágosítást? Ami tőlem telik, kész örömmel, de mi telik éntőlem? Öreg vagyok, és sohasem voltam valami túl okos. – Semmi az egész, csak azt akarom tudni, mire kell itt az erőmű? Az öreg néninek nagy kő esett le a szívéről. – Na, ezt az egyet megmondhatom. Ezt éppen jótól kérdi, mert én aztán tudom, mire való. Csak súrolja ki jó alaposan, kedves, szépen a dongák iránt dörzsölje, a csínjánál meg kotorja ki hajtűvel. Biztosan akad a hajában. Ha nincs, a körme is jó. Láttam, a mutatóujján olyan hosszú körme van, mint egy karvalynak. Mert akármilyen kevés marad benne, az aztán megint terjed, mint a kolera. Csak csinálja, aranyos nagysága, aztán majd adok még egy kis szalonnát is vagy egy zacskó tarkababot. Tudom én, hogy manapság maguknak sem megy valami jól. Janka valóban jól dolgozott a hordó belsejében. Egy porszemnyi penészt sem hagyott benne, sőt még a borkövet is leverte, ahol nagyon vastag rétegben rakódott fel. Mikor kibújt, az öregasszonynak nem volt más dolga, csak megfaggyúzni az ajtót és behúzni, sőt még ebben is segített. Beverték az éket, és az akonán belógatták az égő kénlapokat. Míg a lecsöpögő kén kopogott a hordó fenekén, elköltöttek együtt néhány pohárka bort, és közben Janka megkapta a kívánt felvilágosítást. – Csak senkinek ne mondja el, aranyoskám. Jobb az ilyesmit nem híresztelni, de én mindent tudok. Az erőművet a papok pincéjében helyezik el, és egyenként megmérik vele minden ember erejét. Azét is, aki közösben dolgozik, azét is, aki a maga gazdája, vagyis egyéni paraszt, ahogy manapság mondják. Mindenki kap egy papírt, hogy ennyit meg ennyit bír, és aszerint állapítják meg neki a normát. Egyéni parasztoknál ugyan nem is a normáról van szó tulajdonképp, hanem az adókivetés szempontjából fontos. Ez is egy szám lesz, mint például a kataszteri tiszta jövedelem. De mondom, ez még nagy titok, ezért nehogy valakinek szóljon róla, aranyos nagysága. Jankát ezekre a szavakra mérhetetlen düh fogta el. Úgy lekoppantotta a poharát az egyik hordó tetejére, hogy az tüstént megrepedt, és magából kikelve ordította.

– Ostoba, vén szipirtyó! Ilyen süket dumával jön nekem! Mit gondol, mi vagyok én, falusi liba? Belebújok a hordójába, kivakarom a penészét, és maga ilyen hantával fizet ki? Szégyellje magát. Megérdemelné, hogy a körmömmel, amit maga a karvalyéhoz hasonlít, a szemét kaparjam ki. Ravasz, vén dög. Kihasználja az erőmet és ügyességemet, aztán ezzel akar útra bocsátani. Megérdemlik a sorsukat maguk, büdös kulákok. Megérdemlik a sorsukat. Tudja meg, hogy ezért az egyért tisztelem a szocializmust. Bárhova vessen is a sorsom életem hátralevő részében, mindig és mindenütt az agrárproletariátussal tartok. Még egy versre való átok volt az ajkán, de nem tudta tovább mondani, mert ebbe a körülményes szóba kibicsaklott a nyelve. Kirohant a pincéből. Becsapta maga mögött az ajtót, de olyan erővel, hogy a tűzfal megrepedezett, és mindjárt elkezdett omlani.

A finom lelkű Arankának szerencséje akadt, mert egyéniségéhez méltó helyre jutott. Mindjárt a napiparancs vétele után célba vett egy világos ablakot magasán a hegyoldalban, és nekivágott toronyiránt, szőlőrendeken, árkon, bokron keresztül. Mikor az ablak alá érkezett, legnagyobb meglepetésére és örömére hallotta, hogy bent a szegényes házban a bécsi rádió szilveszteri műsorán szórakoznak. Ez valóban lényegesen megkönnyítette a helyzetét. Erőt vett szerénységén, és bekopogott az ajtón. – Ó, bocsássanak meg – mondta, mikor ajtót nyitottak neki –, autóbuszra várok már órák óta, és úgy átfázott a lábam, engedjék meg, hogy kicsit megmelegedjem. – Nagyon szívesen – felelte a báróné –, sőt örülünk a szerencsének. Igaz ugyan, hogy erre még sosem járt autóbusz, de ilyen tévedések megesnek velünk, azért vagyunk emberek. – Látszott rajta, hogy a világért sem akarja zavarba hozni az érkezőt… A helyiség ugyan nem volt alkalmas arra, hogy valakinek a lába ott átmelegedjék, mert rideg téglával volt kirakva. Négy fala közül kettő majdnem a mennyezetig csurom víz volt, és a kályháról a melegnek éppen csak a szaga érződött. Viszont régi stílbútorok romjaival volt megrakva a szoba. A báró egy karcsú fotelt kínált Arankának, melynek ovális hátát gobelin borította. A gobelin Rómeó és Júlia erkély-jelenetét ábrázolta, de Rómeó szívét átrágta az egér, és ezért Júlia arcán páni rémület ült.

– Nem valami kellemes körülmények között laknak – mondta Aranka behízelgő hangján –, az a nedvesség a falon és ez a tégla… – Az isten nem ver bottal – felelte a báró –, a vincellérünk annak idején évekig könyörgött, hogy szigeteljük a ház falát, és mi elmulasztottuk. Most ez a lakás jutott osztályrészünkül. Jelenleg én küldöm az ügyben a kérvényeket a házkezelőséghez minden eredmény nélkül. Csakhogy a dolog erkölcsi oldalát illetően lényeges különbség áll fenn. Nekünk ugyanis sohasem volt pénzünk. Mert az csak legenda, hogy a régi uraknak pénzük volt. Sok mindenünk volt, de pénzünk nagyon ritkán, s akkor számtalan lyukat kellett betömni. Népi demokráciánk viszont konszolidált anyagi körülmények között van. Bennünk mindig megvolt a jóakarat, csak nem volt rá keretünk. Hogy még valamit mondjon, ami nyilván a háziak kedvére való, Aranka nem mulasztotta el megjegyezni. – Milyen kedves, hogy a bécsi műsort hallgatják. Életem legkedvesebb emlékei Bécshez fűződnek. – Tekintetét a füstös mennyezetre vetette. – Ah, Bécs! Hol vagy, édes Bécsünk! A báróné mégis úgy gondolta, mentegetőznie kell. – Kérem, mi először Budapestet kapcsoltuk be, azt reméltük, kapunk valami jóízű szocialista realizmust, de mit kapunk? Mintha mindent szégyellenének, ami a korszakunké, a két háború közötti limonádét kapjuk. Hát ha már egyszer kispolgári lötty, akkor jöjjön inkább Bécsből. Ott legalább van benne valami echte… Sőt, még valami ősi is. Az asztalon garmadában feküdtek az angol és francia képeslapok, melyeket hurka alakú csomagokban küldtek a báróék külföldi rokonai és barátai. A báró a vendég elé tett egy maroknyit. – Tessék kérem, élvezze, amíg megmelegszik a lába. Ezekben legalább szép fotók vannak, finom papír, jó nyomás. Míg a bécsi rádióban valaki jódlizott, mindhárman elmerültek a folyóiratok élvezetében. Helyesebben mondva inkább csak a házigazdáék, mert Aranka félszemmel fel-feltekintett, kereste az alkalmat, hogy a beszélgetést folytassa. Végre megakadt a szeme egy képen, melyet a szekrény tetején a dunsztos üvegnek támasztottak. Színes fénykép volt, és ezáltal a valóság valamilyen égi

másának tűnt. Egy nem éppen fiatal hölgy ült a képen gyönyörű pej csikó hátán. Arankának mindjárt feltűnt, hogy combja nem feszül, és nincs kontaktusa a ló finom idegrendszerével, hanem lustán lóg, mintha ágy szélén ülne. – Milyen szép – szólt elámulva. – A lovat vagy a lovast tetszik érteni? – kérdezte a báró. – Mind a kettőt. – Na, mit szól hozzá? Ez a nő még ötvenhatban itt nyomorgott egyedül ezen a hegyen, a rokonai már évek óta hívták, és mégis valósággal úgy kellett átlökdösni a határon. Azóta húsz évet fiatalodott, amint a kép mutatja. – A saját lova? – kockáztatta a kérdést a vendég. – Á, nem. Bérparipa. Manapság Amerikában egyes farmerek abból élnek, hogy hátaslovakat tartanak a turisták számára. A amerikaiakban rendkívül nagy a nosztalgia a romantikus dolgok iránt. Az autózás a hátukba se kell már, még a helikopter sem, hanem a ló, az igen. Őszintén szólva, én félek is egy kicsit, hogy mikor mi most hazánkat idegenforgalmi szempontból kívánatossá akarjuk tenni, éppen hogy azt csináljuk, aminek az ellenkezőjét kellene. A nyugati embert, ha utazik, már egyáltalán nem a kényelem vonzza, hanem a vadregényesség. Szerintem például ezt a hegyet meg kellene hagyni az eredeti mivoltában. Szegényes, düledező pincékkel, iszákos emberekkel, ronda, sáros, köves utakkal, primitív szőlőkultúrával. Sőt, amit eddig eltüntettek belőle, azt rekonstruálni. A Bakonyban őrizni a vadkanokat, az Ormányságban az egykét és így tovább. Lehetne esetleg ezt azzal a propagandacélzattal is csinálni, hogy lám, ilyen elmaradott egy szocialista ország. Aztán beereszteni bátran mindenkit, aki nyugatról ide akar kirándulni. Tudja, asszonyom, mi pénzt lehetne így bevenni, mennyi valutát! El sem képzeli! Természetesen azután az így szerzett pénzből modern nagyipart, remek városokat kellene építeni eldugott helyeken, hogy ne tűnjék fel senkinek. Mint például ez az erőmű… – Pszt! – A báróné lesújtó tekintettel vágott az urára. Csak jó nevelése miatt nem mondta hangosabban: ostoba! A báró észbekapott és elhallgatott. Arankának viszont egyszerre felcsillant a tekintete.

– Miféle erőmű, ha szabad kérdezni? A háziak elhallgattak. A báró egy kis idő múlva az ablakhoz ment, majd cigarettára gyújtva visszatért az asztalhoz. – Hull a hó – mondta –, hatalmas pelyhekben hull. Tanácsos lesz, asszonyom, elballagnia, ha már felmelegedett a lába, mert ha reggel felé a szél is fel talál támadni, itt olyan hótorlaszok keletkeznek, hogy nem tud átevickélni rajtuk. Ami biztos, biztos, most még jókor van. Szavaiban akkora volt a határozottság, hogy a szelídlelkű Aranka nem találta meg az ellentmondás hangját. Egyébként is látni lehetett, hogy a báróék bezárkóztak, mint a kagyló. Nem tehetett mást, vissza kellett lépnie a siker küszöbéről. Hálásan megköszönte a vendégszeretetet, és lesújtva távozott.

Volt az asszonyok között egy bizonyos Elvira nevezetű, aki midőn elindult Bella utasításai szerint, hogy kapcsolatot teremtsen a hegy lakóival, belekeveredett egy mély vízmosásba. Ezen a vízmosáson megindult felfelé, abban a reményben, hogy néhány perc múlva kijut belőle. A két magas part azonban jobbról-balról útját állta, úgy tűnt fel neki, hogy bár felfelé halad, a csillagos ég egyre távolodik tőle. Végül is olyan félelem fogta el, hogy nem törődve élete kockáztatásával, nekivágott a meredek partnak, s a kiálló gyökerekben kapaszkodva felkúszott a mélyből. Lába alól kigördültek a kövek, a korhadó gyökér itt is, ott is elszakadt. Valóságos isten csodája volt, hogy végül mégis ott hasalt a part menti bokrok között. Egy ideig pihent itt, mert vértódulást érzett a fejében, és a szíve zakatolt, mint a robogó vonat. Mikor végre a kimerültség okozta homály felszakadozott a szeméről, a közelben lámpafényt vett észre. Keskeny résen hatolt csak ki a lámpafény. A remény ismét életre keltette, megindult a fény irányába. Alighogy kiért a bokrok közül, előtte állt a költő háza. Helyesebben mondva nem is állt, hanem elnyújtózott a domboldalban. A tűzfala ledűlt, a nádtető pedig, mint a beteg madár szárnya, szétcsúszott a két oldalsó falon, eresze majdnem a földet érte. Elvira összeszedte maradék erejét, és áttornászta magát az omladékon. A présház egész felszerelésével ott volt fal nélkül. A helyiségből egy kamra nyílt, a költő ebben tartotta a borát. Pincét éppen ezen a télen akart építtetni, és a kőművesek hanyagsága miatt ledűlt a tűzfala, most se pince, se ház. A világosság a

kamraajtó résein szűrődött ki. Elvira egy támasztórúdon felmászott a padlásra, és innen egy csapóajtón át ereszkedett le a kamrába. A költő egy szalmazsákon feküdt, hasán fehér papír, ujjai között ceruza. Fejénél már éppen csonkig égett a gyertya, ha Elvira néhány percet késik, a szétfolyt faggyún tovaterjed a láng, és a költő szalmazsákja felgyullad. De így az utolsó pillanatban sikerült a vendégnek eltapiskolni a lángot, majd meggyújtott egy másik gyertyát, és leragasztotta a faggyúval átitatott könyvtáblára. Elvira sokáig állt mozdulatlanul az alvó felett, vívódott magával, hogy megtegye-e-? Végül is nem tudott ellenállni a kísértésnek, lehajolt és megcsókolta a költő homlokát. Élete szüntelen gyötrő vágyakozásban hamvadt el, hogy egyszer megcsókolhassa egy költő homlokát, és íme, most itt volt az alkalom. Tisztában volt vele, hogy bűnt cselekszik, mert nem azért küldetett ki, hogy vágyainak beteljesülését keresse, hanem hogy szigorú parancsot teljesítsen. Ezt az eseményt vállalt szerepében csupán epizódnak szánta, azért gondosan ügyelt rá, hogy leheletfinom legyen a csók, és a költő fel ne ébredjen. A költő azonban kinyitotta a szemét. – Ki az? – Én vagyok, Elvira, ha nem érkeztem volna idejében, maga most már halott lenne. Reggel csak a szénné égett csontjait találták volna itt a romok között. – Köszönöm – mondta a költő –, látja, Elvira, így jártam. Itt kell töltenem a Szilveszter éjszakát, hogy el ne lopják a boromat, mert házam fala kidűlt. Mivel szolgálhatom meg a jóságát? Elvirában nem volt taktikai érzék, gyermeki együgyűséggel mindjárt a tárgyra tért. – Azt szeretném tudni, mi a véleménye az erőműről? A költő egyszerű prózában felelt. – Az erőmű a szebb és boldogabb jövőnk záloga. Megvallom őszintén, én azért költöztem ide, hogy a bort énekeljem, a szőlőtermő hegy mélyében lakó, titokzatos erőket. A szőlőhegyi ember ősi életmódját akartam dicsérni, a fából készült nagy baksatukat, a kisüstöt, a borban rejlő jókedvet és bölcsességet, de csalódtam. A bor butít, és nyomorba dönt. A lelkiismeretlenség, csalás és hazugság kútforrása. A romlás és pusztulás kútforrása. Nézze meg a ledűlt tűzfalamat és sírjon. Elvira érzékeny lelkű asszony volt, valóban könnyekre fakadt.

– Jöjjön hát az erőmű – folytatta a költő –, a bort állítsák elő nagyüzemileg. A fene essék minden romantikába. Aki kedveli, keresse más égitesten, nemsokára módja lesz hozzá. Itt ne mulasson mások bőrére. Én mától fogva azért harcolok, hogy száműzzük a romantikát és mindent, ami egzotikus. Éljen a civilizáció, és virágozzék Afrika legbelsejétől az eszkimók földjéig. – Éljen! – kiáltott Elvira, akit a költő hevülete magával ragadott. – Iszik egy pohár bort, asszonyom? – Meg kell vallanom, nagyon ritkán iszom, tulajdonképpen nem is volna szabad, mert már egy-két pohár bortól elvesztem az ellenálló képességemet. Egészen megzavarodok. De bánom is én… rajta csak… A költő felkelt. Ebben a cselekményében nem volt semmi szeméremsértő, mert ruhástul feküdt a takaró alatt. Teleszívta a lopót, s míg csurgatta az aranyló folyadékot Elvira poharába, az elragadtatva folytatta. – Ez az óra szent az én számomra. Mindig éreztem, számtalanszor megálmodtam, hogy a költő megjelenése hozza a nagy fordulatot az életembe. Fütyülök az egész múltamra. Fütyülök az álerkölcsökre, amelyekben nevelkedtem, és főképpen fütyülök Bella haditerveire. Egész életemben melengettem magamban a gondolatot, hogy egyszer fellázadok. Gyermekkoromtól fogva, szinte minden éjszaka elhatároztam, hogy egyszer megszököm. Előbb a szüleimtől akartam megszökni, aztán az angolkisasszonyoktól, végül a férjemtől, de tervemet napról napra halogattam, mert nem jelent meg a költő az életemben. Igyunk, uram, mert ez adja a bátorságot, amire nekem mint gyenge nőnek mégiscsak szükségem van. A költő két kis hordót fenekére ültetett, ezeken helyet foglaltak, és így kellemes beszélgetés mellett jó ideig kvaterkáztak. Elvira már az első poharak után elfelejtette küldetését. A tizedik pohár után pedig már rég nem volt az, aki volt. Végtelen nyugalom szállta meg a lelkét, mert a költő és a bor segítségével száműzte magából a tagadás szellemét. Sikerült végérvényesen elhelyezkednie arccal a fejlődés irányvonalába. Ez pedig olyan lelki egyensúlyt és nyugalmat ad az embernek, amilyet álmában sem tud elképzelni az, aki még nem próbálta. Eszébe sem jutott többé a gyötrő kétség, mely az első poharaknál még szorongatta: hogy áruló-e ő voltaképpen vagy bukott angyal? Éjfél után már olyan messzire ment az önmaga megtagadásában, a lázadásban, hogy poharát

ezen szavakkal emelte magasba: – Éljen az erőmű igazgatója, a kedves feleségével együtt! A költővel olyan közvetlen, baráti viszonyba jutott rövidesen, amit semmi sem bizonyít jobban, mint távozásának körülményei. Nem is szólva arról, hogy mintegy viszonzásul az előbbiért, közben egy alkalommal a költő is homlokon csókolta. Mikor kinyitották az ajtót, már vastag hótakaró fedte a hegyoldalt. – A világért sem engedhetem el gyalogszerrel ebben az időben. Csak egy kis türelmet kérek, gondoskodom járműről. A költő felmászott az összelapult padlásra, és nagy nehézségek árán lecipelt onnan egy szánkót. Nem volt valami kényelmes, mert a felső részét csak két homorúan kivájt heveder képezte, hogy egy akós hordót rá lehessen fektetni. Elvira azért valahogy elhelyezkedett rajta. A költő még azt is megtette, hogy kivonszolta oda, ahonnan már megfelelő lejtése van a domboldalnak, sőt itt egy erőteljes rúgással meg is indította a szánkót. – Vigyázzon jól, nagyságos asszony! – kiáltott utána. – A sarkával kormányozzon! – Bízza csak rám, tűsarkú cipőm van! Elvira hangjában a félelemnek semmi nyoma nem volt. Sőt, a hópelyhek függönyén át a költő hallotta énekét:

– Hajahó, hajahó! Vígan csúszik a szánkó!

Az öregasszonyok szilveszteréji szerepléséről talán még Bella második kísérletét érdemes megemlíteni, aki sikertelensége után nagy elkeseredésében és elszántságában magát a tanácselnököt próbálta megkörnyékezni. Az Arany

Csukában találta meg, ahol a vezető egyéniségek között ült egy asztalnál, gyönyörködött a fiatalok egyre szépülő és gazdagodó életében, és reprezentációs kötelességeit teljesítette. Szinte minden perce le volt foglalva. Bellának mégis sikerült egy alkalommal a közelébe férkőznie. Ekkor megkínálta Coca-Colával, amely italból néhány üveggel mindig tartogatott a retiküljében. Mivel idő nem volt a köntörfalazásra, azonnal és egyenesen feltette neki a kérdést az erőmű tárgyában. A tanácselnöktől azonban a Coca-Cola ellenére is a leghatározottabb visszautasításban részesült. Az ugyanis röviden tudomására hozta, hogy az erőmű községi vállalat, és annak az ügyébe a megyei fennhatóságon, az energiaügyi minisztériumon, a tervhivatalon, a munkaügyi minisztériumon, a szakszervezeteken, a népi ellenőrökön, az ármegállapító bizottságon, a statisztikai hivatalon, az EOK-n, EKG-n, MDC-n kívül más szervnek beleszólása nincs, következésképpen semmiféle felvilágosítással nem szolgál, mert egész életében harcolt az egészséges decentralizálásért. Különösképpen pedig a tanácsi vállalatok függetlenségéért. Az erőmű igazgatója és felesége ekkor már fenékig élvezték a szilveszteri mulatságot a hegytetőn épült hipermodern üdülővárosban. A szüntelen pendlizéstől megfáradtan egymásnak borulva közeledtek a zöldes fényben úszó, széles úton a hegy pereme felé. De azért kitartóan fújták bokros trombitájukat. Fejükön magas papírsisakot viseltek, rajta arany számokkal:

1989

Mögöttük éppen felujjongtak a hangszórók: „1938 szilveszter éjszakáján Magyarországon tízezer üveg pezsgő fogyott el, 1958-ban százezer, és most, az 1989-es év első hajnalán immár eldurrantottuk az egymilliomodik üveget. Ez, kedves hallgatóink, annyit jelent, hogy minden tizenegy honfitársunkra egy-egy üveg pezsgő jut. Beleértve a csecsemőket és öregeket is. – Nos, mit szólsz ehhez az éjszakához, és mit szólsz ehhez a városhoz? – szólt az igazgató, magához ölelve feleségét. – Most már láthatod, hogy miért kellett harminc évvel ezelőtt tűzön-vízen keresztül megvalósítani az erőművet. Ha akkor nem visszük véghez tervünket, most ez nincs. Eleget magyaráztam neked akkor, hogy a haladás és közjólét alapja a nehézipar, nem pedig holmi

csecsebecsék termelése, amivel alaposan csődbe jutottak egyes országok tyúkeszű gazdaságpolitikusai. Már csak egyetlen programjuk volt, hogy belekukkantsanak az éjszakai távcsőbe. Nekik még újdonság volt ez a vidámparkok játékszere. Beléptek a kerek üvegcsarnokba, az igazgató előkotort nadrágzsebéből egy tízfillérest. – Nézd, kedvesem – mutatta a feleségének –, a mi időnkben a Wurlitzerbe egy forintot kellett dobni, és íme, most ez a negyven esztendővel ezelőtt gyártott tízfilléres működésbe hozza a radar-távcsövet. Kell-e ennél fényesebb bizonyíték országunk pompás fejlődésére? A szilveszteri szórakozók nem sokat törődtek ilyen gyerekes szórakozással, ketten voltak csupán az üvegcsarnokban. Az igazgató bedobta a tízfillérest, és máris egyszerre két lyukon kukucskálhattak bele a távcsőbe. Remekül lehetett látni a tó túlsó partjának éjszakai életét. A lokálok előtti csoportokat, sétáló szerelmeseket a fák alatt. Láthatták a halak és békák suhanását a vízben, sőt megtalálták Jozefin csontvázát a tó fenekén, akit második próbálkozása alkalmával Tót Erazmus mégis megdobott a szigonnyal, mert akkor már megitta az egész korsó bort, és részeg volt. A különleges távcsövekkel felszerelt üvegcsarnok a hegy peremén, egy kimagasló sziklán állt. A mámoros házaspár, mikor kilépett ajtaján, a szőlőhegy ismerős törkölyillatát érezte. Ez olyan mély hatást gyakorolt az éjszakai mulatozásban megfáradtakra, hogy elfeledkezve megtáltosodott új kocsijukról, gyadultak lefelé. A meredek, köves, cserjés úton megkarcolták magukat, de Irma azért hálás volt a férjének, mert most már nem lehettek kételyei annak elhivatottsága felől. A hegyoldalt akkor már arasznyi hóréteg borította. Irma felfedezte a hajnali derengésben, hogy a bakhátak nyílegyenes domborulatain kívül más apró kiemelkedések is vannak elszórtan a szőlők között. Vagyis a hóréteg egyes helyeken érthetetlenül felpúposodott, mint egy dunna. – Mi ez, édesem – kérdezte az urától –, vajon mitől lehet ez a szokatlan jelenség? – Jobb, ha nem tudod – felelt az igazgató –, nem neked való dolog. – Ugyan, gyereknek tartasz? Mondd meg bátran. Sok mindenen keresztül

mentem én már. Mitől félhetek? – Éppen azért. Elég neked a kellemetlen emlékekből. – Megmondod végre, vagy szétrugdalok egy olyan hókupacot. – Hát jó, tudd meg, ha akarod. Az öregasszonyok holttestei vannak a kupacok alatt. Most megnyugodtál? – Ellenkezőleg, a legnagyobb aggodalom gyötör. Mi lesz, ha elmegy a hó?… – Ugyan – legyintett az igazgató –, ilyenek vagytok ti, asszonyok. Minek törődni a tavalyi hóval! Irma belekarolt a férjébe, arcát szorosan a vállához nyomta. – Ugye, drágám, segítesz összeszedni a szobánkban a szétrepült pelyheket? Mondd, hogy igen. Nem számított, hogy odakinn hóvihar dúl. Ők ketten csíkos puplinpizsamában tevékenykedtek a melegre fűtött szobában. Irma fogta a dunnát a repedés szélén, a férje pedig szedegette össze a tollcsomókat a padlóról, a szőnyegről, a rádió tetejéről, a képek keretéről, a csillárról és mindenhonnan, ahol csak talált. Közben kellemesen csevegtek a szebb és boldogabb jövőjükről.

NAGYÁGYÚ

Ismeretes dolog, hogy a világ legnagyobb ágyúját II. Mohamed szultán készíttette félezer évvel ezelőtt, mikor Bizánc ostromához fogott. Egyméteres volt a torkának az átmérője, és az ágyúcsövet ötven pár ökör vontatta a helyszínre, azonkívül minden egyes golyóbist négy izmos bivaly húzott különkülön szekéren. Az ágyú rettenetes tűzerejét mindjárt az első lövés bizonyította, mert ahogy az óriási kőgolyó visszagurult a város faláról, egyből elsöpört ötvenet az ostromló törökök közül, ötven török nem sokat számított a szultán mérhetetlen hadseregében, és Mohamed nem is volt gyenge szívű ember, hiszen tudjuk, hogy egy csomó trónkövetelőt kardélre hányatott, többek között a saját kisöccsét is, mielőtt török császár lett belőle. De irtózatosan vérmes ember volt, és az ilyen kicsiségek is felbosszantották. Korbácsával úgy összeverte az ágyú készítőjének, egy bizonyos Orbán nevű embernek a képét, aki egyébként magyar származású volt, hogy a bőre tele lett vörös gyíkokkal. Magából kikelve ordított a nagy szultán, – Hasadba lép a lovam, te bitang gyaur! A golyó alá tömetlek az ágyúcsövedbe, ha tüstént szét nem lövöd a Medvekaput. Orbán két hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe és odasózott. Megrázkódott a Medvekapu, melyet a törökök Topkapuszinak neveztek, és mellette akkora rés támadt a vén falon, hogy egy szpáhi lovastul beférhetett rajta. Mohamed ekkor boldogan megkopogtatta az ágyúkészítő fejét a korbácsa nyelével és ellovagolt, hogy rohamra indítsa a készenlétben álló néhány ezer szpáhit. A szpáhik belerúgtak lovaik hasába, és hihetetlen sebességgel vágtattak a felé a rés felé. Orbán pedig rendkívüli sikerén felbuzdulva hamar odaeresztett még egyet a Medvekapu mellé. De látván a keresztények vesztét, a bizánci isten is beleavatkozott a csatába, és míg Allah az iménti sikeren elmélázott, a másik golyó szépen beleült abba a résbe, amelyet az előbbi támasztott. A törökök az utolsó pillanatban már nem tudták megzabolázni lovaikat, és a lovak és a szpáhik feje szétlapult Orbán második golyóján. Ettől aztán az ágyúkészítő, aki egyben tűzmester is volt, nagy zavarba jött. Egyik golyót a másik után küldözte oda, hogy hibáját jóvátegye, és valahogy megmentse irháját a felbőszült szultán

haragjától. Ezek a golyók pedig egymás hegyére-hátára gyűlve úgy megerősítették a Topkapuszit, amely eddig a város leggyengébb pontja volt, hogy a görögöknek jóidéig semmi gondjuk nem volt vele. Szerencsétlen Orbán mester ijedtében teljesen elvesztette az arányérzékét, jóval a városfalon belül lőtt. Itt egy dombocskán négy golyó négyszögben egymás mellé pottyant, az ötödik meg a tetejébe gúlának. Erre a hirtelen támadt alkotmányra felmásztak a bizánci gyerekek, és szamárfüleket mutattak Mohamednek. Sőt, mivel a keresztény erkölcsök Bizáncban ebben az időben már nagyon megromlottak, akadt a kicsik között olyan is, aki felemelte tunikáját, és meztelen ülepét mutatta a mérhetetlen török tábor felé. A legelvetemültebbek pedig ordenáré rímeket mondtak ezzel kapcsolatban Mohamed nevére. A szultán ismét odavágtatott a nagyágyúhoz, és olyan török káromkodásba kezdett, olyan dörgedelembe, hogy nemcsak Orbán mesternek remegett a térde, hanem az egész százötvenezer főnyi tábornak. A végén azonban mindent elrontott, mert magasra emelve kardját, így kiáltott: – Hosszában ketté hasítlak egy csapásra, te ebfajzat! Erre a háta mögött egy bizonyos Keffelendi Effendi (más kútforrások szerint Effelendi Keffendi) nevű beglerbég harsányan köszörülni kezdte a torkát. A táborban ugyanis mindenki jól tudta, hogy egy embert egy csapásra hosszában kettéhasítani senki más nem tud, csak Skander bég, akit pedig ebben az időben már a kereszténység védőbástyájának neveztek. És ezt a dicsőséges nevet éppen a mészárlás e magasiskolájával érdemelte ki. Azt is tudták, hogy Mohamedet a fene ette ezért a tudományért irigységében. De hiába gyakorlatozott évek óta a gyaur foglyok ezrein, egyszer sem sikerült neki. Ehhez járult, hogy még rá sem vághatott a rémült tűzmesterre. Ez ugyanis az ostrom első hónapjában történt, amikor még nem jutott eszébe, hogy behintesse sóval a hegyeket, megkenesse faggyúval a hajók fenekét, és átvontassa azokat szárazföldön a nyílt tengerről az Aranyszarv-öbölbe. Ezekben a napokban teljesen ez az ágyú volt a rögeszméje. Annyira hitt ebben az üvöltő szörnyetegben, hogy a százötvenezernyi hadsereg felvonultatását fölöslegesnek is tartotta. Ez tulajdonképpen nevetséges is volt a Bizánc városában körülzárt néhány ezer fáradt és elpuhult alakkal szemben. Azok a történetírók, akik II. Mohamedet mindenféle nagyszerű tulajdonságokkal ruházták fel, azt tartják, hogy ez a cselekedete tulajdonképpen csak gavallériából származott. Illetlen

dolognak tartotta volna holmi hitvány sereggel véget vetni a napkeleti metropolisz évezredes ragyogásának, és minden jelentősebb hűhó nélkül lépni át a középkor és újkor határát. Mohamed igenis azzal jött ide, hogy megadja a keletrómai császárok hosszú sorának a végtisztességet, ahogy az egy ilyen nagy úrtól telik. Most azonban rettenetes haragra gerjedt a vásott kölykök szemtelenkedése miatt. Pedig a görög asszonyokban volt annyi tisztesség, hogy hamarosan lepofozták a gyerekeket az ágyúgolyóról, mondván: „Csak disznólkodjatok itt, büdös kölykök, majd faron talál benneteket az Orbán puskája!” Egyszóval Mohamed szultán, akit más történetírók a világ legnagyobb szörnyetegének tartottak, nagy haragra gerjedt, és rettenetes bosszút forralt. De azért most szelídebb hangon fordult az ágyúöntőhöz, mivel mégiscsak ezzel az ágyúval akarta megvenni Bizáncot. – Ide figyelj, te Orbán, ha nekem szét nem lövöd mindjárt a Sophia-templomot, akkor nyomban vagdalt húst készítek belőled. Az, hogy vagdalt húst tud készíteni, már elhitték a körülállók, és ezúttal senki sem köhécselt. Orbán három hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe, és akkorát durrantott, hogy az Aranyszarv-öbölnek kicsapott a vize. A golyó azonban alig egy kőhajításnyival repült tovább a többieknél, lustán letottyant még messze a Sophia-templom előtt, melynek aranyos kupolája most úgy ragyogott, mintha valami csoda folytán keleten nyugodnék le a nap. Orbánt rémület fogta el, mert utóvégre keresztény embernek született. Megvakarta a füle tövét, és négy hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe. És akkorát durrantott, hogy a bizánci papok óriási szentkönyveiben peregni kezdtek a lapok, de a golyó még mindig messze esett le a templomtól. Mohamed a saját üstökét tépte dühében, és az erek kidagadtak a halántékán, a homlokán és a szeme alatt. Kezét ökölbe szorította, és mintha valami gigantikus zenekart dirigálna, hadonászott az öklével. – Tovább! Tovább! Orbán hat… hét… nyolc… tíz hordó puskaport töltött a telhetetlen ágyúcsőbe, és lőtt, lőtt, de mindhiába, a templom sértetlen maradt. Mohamed üvöltött, mint a sakál, és az erek már annyira kidagadtak az arcán,

hogy éppen olyan vörös gyíkok keletkeztek rajta, mint Orbán képén, pedig neki senki sem vert a szeme közé korbáccsal. Orbán tizenegy hordó puskaport töltött az ágyúcsőbe. A hegyek remegtek, a felhők szétfreccsentek az égen, a könnyű genuai gályák magasabbra emelkedtek a Boszporusz hullámain, mint maga a célba vett templom teteje, de az aranykupola sértetlen maradt. – Tizenhármat bele! – ordított Mohamed. – Tizenhármat! – ördögszülötte gyaur! Orbánt félelem fogta el, mert látta, hogy az ágyúcső pocakosodik. De azt is látta, hogy Mohamed feje egyre tágul a méregtől. A vörös gyíkok már kígyókká, krokodilokká válnak az arcán. Betöltötte a tizenhárom hordó puskaport. Negyven ember és egy különleges emeltyű segítségével a csőbe gurította a sokmázsás golyót, aztán meggyújtotta a kanócot, és keresztet vetett. – Most aztán! – mondta a szultán, és egyre csak szorította ökölbe a kezét, puffasztotta a képét. De a körülállók most nem a szultán fényes ábrázatát figyelték, hanem azt, hogy az ágyúcső is megdagadt. A következő pillanatban minden eddiginél nagyobb dörrenés rázta meg a tábort. A szultán csak azt vette észre, hogy a lova eltűnik alóla, és letottyan a földre. Nagyon nehezen feltápászkodott, körülnézett, és élőlényt nem látott sehol a közelében. A lábánál ott hevert Orbán mester feje. Dühösen belerúgott, nagyot káromkodott. Ekkor hátrafordult, és ott látta a véres cafatok között azt a már említett Keffelendi béget, aki egyébként arról volt nevezetes, hogy igen vallásos volt, és neki volt a legtöbb felesége az összes bégek között. Ez az Effelendi a földön térdelt, fennhangon imádkozott, néha egész testével a földre borult, homlokával a véres hantokat érintve. – Mit csinálsz, te majom! – kiáltott rá a szultán – megbolondultál, hogy hálaadó imát morogsz, mikor ilyen komiszul jártunk? – Ó, nagyúr – válaszolt a beglerbég, akinek a sok imádkozás és a rengeteg feleség között már egészen elvékonyult a hangja –, biz én hálát adok, hogy felrobbant ez az ágyú, mert egy órája figyellek, és biztos vagyok benne, hogy ha ez nem történik, akkor te magad robbansz fel. Láttam, nagyúr, hogy dagadt a fejed, emelkedett a vállad, duzzadt a melled. Később a hasad is felpuffadt rettenetesen. Sőt, tisztesség ne essék szólván, a feneked két arasszal szélesebb

lett a ló faránál. Ezt tisztán láttam, amint a hátad mögé kerültem, és olyan rémület fogott el, hogy én már akkor elkezdtem imádkozni. Ezért maradtunk meg mi ketten, nagyúr, mert te a ló hátán ültél, én meg a földön hasaltam. De most hálát adok Allahnak, hogy kiverte fejedből ezt a bogarat, hogy az öregágyú, az minden. Ó, uram, én a sok feleségem révén értesülök mindenről, amiről a tömegek pletykáznak. Én tudom, milyen bűnt követtél el akkor, amikor ezt az ágyút aranyborjúként kezdted tisztelni, az emberek százezres tömegeiről pedig egészen megfeledkeztél. Legyen hát ez az esemény intés neked, jó uram, és teremtsen a napénál nagyobb világosságot az amúgy is fényes koponyádban. – Igazad van, Effendi – mondta bűnbánóan Mohamed. A szultán fényes tekintetét elfordította az ágyú roncsairól, a százezres tömegek felé fordította, és ezután történt az, amit a történetírók mind feljegyeztek erről az ostromról, hogy az emberek belekapaszkodtak a nagy hajókba, és a sóval felhintett úton, hegyen-völgyön át bevonszolták egyenként valamennyit az Aranyszarv-öbölbe és ezzel a csellel és még jó sok véráldozattal megvették Bizáncot. Ez az esemény pedig a középkor végét jelentette.

A FŐKERTÉSZ MADÁRKÁJA

Hogy elítélik-e a főkertészt vagy felmentik, nem tudom. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni. Ha ilyesmivel próbálkoztam, mindig alaposan tévedtem. Mert ki is győzi számba venni azt az ezer érzelmi és értelmi tényezőt, ami a bírák perdöntő véleményét kialakítja? Egy bizonyos: a főkertészt igen sokan szeretik, és szinte az egész falu jóravaló, becsületes embernek ismeri, abban pedig, hogy páratlanul hasznos ember, kivétel nélkül mindenki megegyezik, hisz tudásának és szorgalmának gyümölcsét valamennyien élvezzük. Ami meg az egyéniségét illeti, az valósággal megnyerő. Szinte lehetetlen, hogy egy ilyen embert súlyos bűnben marasztaljanak el. Én persze tudom, hogy ebben az ügyben, amelyben perbe fogták, teljességgel ártatlan. Csakhogy a főkertész nem hatalmazott fel rá, hogy elbeszélése alapján védelmére keljek, de nem is tiltotta meg, hogy elbeszélést írjak róla. Hiszen ez irodalmi alkotás, és az ilyen nem lehet az eljárás során bizonyíték. Az író azt talál ki, amit akar, és úgy csoportosítja az eseményeket, ahogy kedve tartja. A történetet mindjárt a halálesettel kell kezdenem. Az egyik ismert meleg gyógyvízű fürdőhelyen nem sokkal karácsony után egy reggel halva találták a fűszeres fiatal feleségét. A halál oka nem volt kétséges. Az éjjeliszekrényen négy üres szevenalettás tubust találtak, a szerencsétlen nő egy marokra való altatószert vett be. Az öngyilkosságnak ezt a közönséges módját választotta. A feltűnően szép fiatalasszony tragédiája felzaklatta az üdülőhely életét, de elsősorban azokét, akik falunkból ugyanott tartózkodtak. Természetes dolog, hogy a termelőszövetkezet dolgozói csak így télidőben jutnak el üdülésre. Ezek a falunkbeliek a szörnyű esemény után valamennyien megszakították üdülésüket. Hazarebbentek, mint a villámcsapástól megriasztott jószág a mezőről. Köztük a főkertész is, akinek pedig nagy szüksége lett volna rá, hogy háborús sérülést szenvedett, beteg lábát fürössze a gyógyhatású vízben. A fűszeres annyira összetört a váratlan csapás alatt, hogy képtelen volt másképp útnak indulni, az orvos vitte el az autóján, és elkísérte mostohaöccse is, a káplán. Pedig erőteljes, hatalmas termetű ember volt. A helyi népboltot vezette, de így hívták csak: a fűszeres. Itt született a faluban. Fűszeres volt az apja is, talán még az ükapja is. És nyilvánvalóan nagy megbecsülésnek örvendhetett, ha a népbolt

vezetője lehetett ugyanabban a helyiségben, amely az államosítás előtt a saját tulajdonát képezte. Sőt, ha jól tudom, maga az épület most is az ő tulajdona, a népbolt csak bérletben bírja az üzlethelyiséget. A hazatértek házról házra járva mesélték az eset részleteit. Kivéve a főkertészt, ez azonban nem tűnt fel senkinek, közismerten kevés beszédű ember volt, mióta a faluba került, talán két felesleges szavát sem vette senki. Egyetlen alkalommal eredt meg csak a nyelve: a szövetkezet első közgyűlésén. A főkertész a Dunántúlról származott ide ennél néhány évvel elébb. Annyit tudták róla, hogy a kertészetet a háború utáni fogságban kezdte tanulni valahol a Szovjetunióban. Hazatérése után a fővárosi kertészethez került, s akkor valamilyen szakiskolát is elvégzett. Ide azonban már a Dunántúl déli részéből származott. A régi postamester özvegye hirdetést közölt az újságban: „Budapest közelében kertészetnek kiválóan alkalmas terület eladó vagy bérbeadó.” Hogy nagyon közel volnánk a fővároshoz, nem mondhatom. Azt pedig, hogy a postamesterné kis darab földje kertészetnek kiválóan alkalmas, az özvegy csupán boldogult férje ábrándjaira alapította. Mert a postamester józanon és ittasan egyaránt arról álmodozott, hogy egyszer, ha nyugalomba vonul, kertészkedni kezd a Nagyollón levő telkén, és azzal kezdődik élete aranykora. Szolgálati ideje alatt azonban annyit sem tett, hogy a telket a gaztól megtisztítsa. A postamester tisztes munkája mellett csak álmodozott és ivott, és álmaiból a pecsétnyomó mellől ragadta el a hirtelen halál. A hirdetésre azonban eljött a mi emberünk a Dunántúl legdélibb részéből, akit isten tudja miért, az első naptól kezdve főkertész úrnak szólítottak. Eljött néhány szokatlan formájú szerszámmal s egy papagájjal. Kunyhót épített a postamesterné telkére, ennek szemöldökfájára kiakasztotta a papagáj kalickáját, és az özvegyasszony örömére, az egész falu áldására-boldogulására elkezdte művelni kertjét a Nagyollón. Azért hívják ezt a részt Nagyollónak, mert két patakunk, a Gyürül és a Bokros itt talál egymásra, mint két eltévedt testvér, mint az olló két szára vagy mint két szétnyitott ujj. Ismerek falvakat, ahol az idegenből jött embereket rendkívül nagy bizalmatlansággal, sokszor ellenséges érzülettel fogadják. A mi falunk nem olyan, ez a nép könnyen fogadja szeretetébe az idegent, aki jó szándékkal jön, és jöhet-e rossz szándékkal az olyan ember, aki szegénysége mellett egy papagáj madarat hoz magával. A bizalom nem volt hiábavaló, az új kert termékeit, virágokat és zöldségféléket csak az első évben tudta felvásárolni a falu és a környék, a második évben már

megindultak a szállítmányok Budapestre. Főképpen a virág, egyre inkább a virág, a tulipántól a késő őszi krizantémig. A kertész ekkor már nem egymaga dolgozott a postamesterné telkén, és ez a telek meg is nőtt szomszédos bérletekkel. Aztán jött a tél, amikor a szövetkezet megalakult a községben. És az első gyűlésen, amikor az emberek még nem is találták a szavakat, amikkel a közösségi ügyről szólni lehet, ezt a hallgatag embert elfogta a prófétai hév. Mert egyszerre végtelen lehetőségek nyíltak meg előtte, ha arra gondolt, hogy kertet csinál a Nagyolló egész területéből, és ehhez minden anyagi eszköz és annyi munkáskéz áll a rendelkezésére, amennyit akar. Ekkor egyszerre, mintha egész életében a szónoklat lett volna a kenyere, úgy festette fel egy valóságos tündérkert képét, az embereket pedig nyugalom fogta el, mert elég, hogy egy ember legyen teli hittel és lelkesedéssel, ha annyira tele van, mint a mi főkertészünk, a többiek megkönnyebbülten rakják le lába elé kétkedésük kínos terhét. De lám, engem is elragad közös kertünk születésének és felvirágzásának története, pedig nem az a dolgom, hogy ezt elmeséljem most tovább, attól kezdve, hogy ennek a szövetkezetnek a kert jóvoltából sosem voltak krajcáros gondjai egészen addig, hogy manapság, egyesek arról ábrándoznak: helikoptert kéne venni, és azon szállítani a virágok és korai zöldségfélék özönét a hazai és külföldi piacokra. Ennyit azért mindenesetre el kellett mondanom, hogy tudjuk, ki az a főkertész, akit gyanú ért. (Nem a haláleset után közvetlen, hanem jóval később.) Ha a haláleset otthon történik, nem támad fel semmiféle gyanú, de mivel a szézony nyilvános szálláson vetett véget életének, a rendőrség kötelességének tartotta, hogy nyomozást indítson. A nyomozás eredményeként a fiatalasszony régi, kicsit kopottas, bőrkötéses írómappájának hátlapján, abban a zsebszerű nyílásban, ahova a cserélhető blokk kartonját dugták, egy kis cédulán ceruzával írt levelet vagy annak piszkozatát találták. A megdöbbentő szöveg nyilvánvalóan az elhunyt kezétől származott, de a ceruzát, amellyel írta, nem találták sehol.

„Szerelmem! (Így szólt a levélke.) Nem akarok, nem tudok meghalni. Élni szeretnék, mégis élni, ha rettenetes bűnben is. Kegyelmezz! Nemcsak halállal, az élettel is lehet vezekelni. Ne, még ne ma éjszaka és így egymástól távol… Ha ki

kell üríteni ezt a poharat, akkor is menjünk, szökjünk el, és ha nincs más, hát együtt, egymás karjában… Mi lesz, ha az utolsó pillanatban mégis elhagy az erőm, és Te egyedül mész el… Várj még…” Ennyi volt az eltépett papírdarabon. És ennyiből is minden nagyon világos lett volna, ha valahol a közelben egy férfi is öngyilkosságot követett volna el. Csakhogy ezen az éjszakán, nemhogy a közelben, de sehol az egész országban egyetlen férfi sem lett öngyilkos. A titokra nem is derült fény, de még sejtelmes fénysugár sem hónapokon keresztül. Csak a találgatások folytak. És arra volt jó ez a levélke, hogy a fűszeres lelkivilágát zaklassa fel rettenetesen. Mert hogy is lehet elviselni azt a gondolatot, hogy a csábító és gyilkos ott él a közelben, esetleg nap mint nap betér valamit vásárolni a népboltba, és ő barátságosan kiszolgálja. Barátságosan ugyan nem szolgált ki egy idő óta már senki férfiembert, a gyanú úgy elharapózott a szívében. Egy darabig járt szorgalmasan a téli temetőbe. Egyszer aztán megkötötte magát. „Hát kié volt tulajdonképpen ez az asszony, akit fel lehetett bujtatni rá, hogy haljon meg gyermekkel a szíve alatt?” Mert úgy volt, s ezt csak ő tudta. Csodálatosképpen ez még a boncolás után sem szivárgott ki illetéktelenek prédájául. Ha arra gondolt, kié lehetett igazában az a magzat, akkor kínjára, kétségére már nem talált más írt, csak az italt. Azt mondtuk róla ekkor, hogy a postamester örökébe lépett, s valóban még ebben is hasonlított hozzá, hogy munkáját ugyanúgy, mint az, becsülettel és megelégedéssel ellátta, csak a hét néhány estéjén, szinte szabályos időközönként engedte át magát az italnak. A sírt, a sírt pedig elhanyagolta. Június tizedikén, Margit napján azért elhatározta, hogy mégis kimegy a temetőbe, mert így hívták megboldogult feleségét. Zárás után fel is öltözött ünneplő ruhába, de útja előtt még betért a kocsmába. Itt rá is esteledett. Hogy mégis eljusson a sírhoz e nap eltelte előtt, meg kellett várnia, míg feljön a Hold. Féltizenegy körül kivilágosodott a táj. Akkor nehéz léptei végigzuhogtak a falun. Ahogy a temetőkaput kinyitotta, földbe gyökerezett a lába. A felesége sírjánál egy férfi állt lehajtott fővel, és – idáig lehetett hallani – rázta a zokogás. Előbb rémület fogta el ettől a látványtól. Aztán egyszerre, a sok szesz ellenére világosság támadt az agyában. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy nesz nélkül jusson el a sírig. Ez sikerült is neki, a bánatában elmerült férfi nem vette észre, csak egy hatalmas tenyér súlyát érezte a vállán. A fűszeres

hátrarántotta, és az arcába nézett. – Megvagy! – kiáltott, de aztán elernyedtek az ujjai. Erre egyáltalán nem számított. Mindenre, csak erre nem. A főkertész vékony, kecskeszakállas, riadt arcát ismerte fel a holdvilágban. Hátralépett, a karja lehanyatlott. – Hát te voltál?!… A kertész hallgatott. – Gyilkos – sziszegte foga között a fűszeres. Még egyszer ökölbe szorította a kezét, s fel is emelte, a kertész számíthatott rá, hogy tüstént nekiront. De aztán hirtelen megfordult, sietett, valósággal szaladt el a sírtól, ki a temetőből. Másnap a fűszeres följelentést tett, és a kertészt kihallgatásra vitték, de nem tartóztatták le. Ismét volt mit pletykálni a faluban, és megindultak a találgatások. Hamar akadtak, akik már látni vélték a fűszeresnét éjszaka a melegházak felé osonni. Mások hallották, hogy éjszakánként a sötét ablaka mögött a főkertész beszélget valakivel. Akkor azt hitték, a papagájhoz beszél, de hát nevetséges, nyilvánvaló dolog, hogy éjszaka a papagáj alszik, s olyankor nem gügyög neki épeszű ember. A főkertész keze alatt sok lány és asszony dolgozott. Vöröses kecskeszakálla, ellapult, furcsa orra, kis sántasága ellenére akadtak, akik a melegházak fülledt légkörében különféle mesterkedésekkel igyekeztek felhívni figyelmét a bájaikra. De minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A megsértett hiúság mentséget keresett, s ez szülte a sugdosást-susmákolást, hogy a főkertész valójában nem is igazi férfi. Csak a papagáj meg a virágok! És ha hozzávesszük, hogy téli estéken egy hatalmas faalkotmányon szőnyeget csomóz. Most egyszerre újjátermett az emberek, de főképpen az asszonyok szemében a főkertész. Tehát ez volt a nagy remeteség! A megközelíthetetlenség titka! A szép fűszeresné. Mindamellett ez a váratlan esemény nemhogy kevesbítette volna a főkertészt az asszonyok szemében. És milyen furcsa az asszonyi természet, százat egy ellen mertem volna tenni, hogy máris akadt fehérnép, akinek legmelengetettebb álma

a fűszeresné örökébe lépni. Persze olyanok is akadtak, akik most merő kíváncsiságból szerettek volna a főkertész közelébe férkőzni, hogy első ismerői legyenek a titok részleteinek, ördög vigye aztán, ha közben megismerik a legnagyobb titkot is, hogy mit evett az a gyönyörű szép asszony ezen a ványadt emberkén. Csakhogy minden erőfeszítés, minden kísérlet hiábavaló volt. A főkertész zárkózottabb lett, mint valaha. Még arra sem volt remény már, amit néha a csintalan lányok megtettek, hogy a papagájjal folytatott beszélgetéseit kihallgassák. A papagáj ugyanis a tavasz kezdetén kimúlt, s a főkertésznek most még ez a bánat is nyomta a szívét. Az utóbbi időben kétszer is jártak nála nyomozók, s tegnap éppen harmadszor vitték el kihallgatás végett, és ezen a kihallgatáson az eddigieknél bizonyára nehezebb lesz a helyzete. Ezt olvasóim is megértik, ha elmondom, mi történt vele vasárnap este. Azaz már falun inkább éjszakának számít az a kései idő, amikor váratlan vendége bekopogott. A főkertész egy vastag szakkönyvbe igyekezett gondját temetni, s megrövidíteni álmatlan éjszakáját. Ahogy felemelte tekintetét, legnagyobb meglepetésére a káplánt látta maga előtt. A küszöbről egyet lefelé kellett lépni a főkertész szobájába, de arra is ügyelni kellett a magas termetű férfinak, hogy homlokát be ne üsse az ajtórámába. Ez a kettős feladat nehézkessé, esetlenné tette a megjelenését. Nemcsak magas, testes ember is volt a káplán, ha nem is annyira, mint mostohabátyja, a fűszeres, s a hosszú reverenda még kiemelte alakját, a kis főkertész mellett valóságos óriásnak látszott. De arca még egészen gyerekes volt és feltűnő volt a szokatlanul világoskék, mindig tágra nyílt, csodálkozó, szinte riadt szeme. – Ugye, csodálkozik? – kezdte a fiatal pap. – Hát gyónni jöttem. Ez egyszer én jöttem gyónni. De elébb lesz egy kérdésem. Feleljen igaz hitére, őszintén. Az én kérdéseimre őszintén szoktak felelni az emberek. – Mért vállal magára olyan bűntényt, amihez semmi köze? Ami tulajdonképpen nem is létezik, legalábbis úgy nem, ahogy azt azok a fontoskodó emberek elképzelik? – De kérem, honnan veszi ezt, hogy nem létezik? – tiltakozott rémülten a főkertész. – Mindenki tudja, hogy létezik, s megvan a levél. – Én tudom, egyedül én tudom a világon, hogy nem létezik, és főképpen

magának ehhez az ügyhöz semmi köze. Kérem, feleljen, mért vállalja. A főkertész idegesen rázta a fejét. – Nem, nem, nem tud semmit, ahogy a többiek sem tudnak, csak idejött egy feltevéssel, és azt akarja, hogy gyónjak. Hát én nem gyónok, nem is vagyok katolikus. A törvény előtt mindent elmondok, ez a kötelességem, más semmi. A káplán kínálás nélkül helyet foglalt, rendkívül fáradtnak látszott, s szószéken edzett hangja most elgyengült. – Igen, azt csodálom éppen, micsoda fondorlatossággal vezeti félre a törvényt. Csak azt tudnám, miért. Miért teszi ezt?… Nem felel? Még mindig azt hiszi, hogy csak valamilyen leleményes fogással jövök ide? Hát jó, ha ön nem akar, majd én kezdem a gyónást. Nos, azt a levélkét, amit az írómappában találtak, Margit énnekem írta. A főkertész a rémülettől álló helyében megingott. – Az nem lehet. – De igen, nekem, a férje mostohaöccsének. Csakhogy régen. Akkor még nem is viseltem reverendát. De van egészen új keletű levelem is tőle. Ha még mindig kételkedne a szavaimban, itt van. Kigombolt néhány gombot a mellén, s a reverenda alá nyúlt. Valóban letette a levelet az asztalra. A főkertész megismerhette, ugyanaz az írás volt, melyet több ízben elébe tettek már a nyomozás során. A borítékon feladóként ez állt: Filatélia. – A bélyeggyűjtés ürügyén maradtunk többnyire kettesben. És ha levelet váltottunk, így tettük azt. A főkertész némi habozás után olvasni kezdte a levelet.

„Kedvesem! Hiába minden, a férjem nem egyezik bele a magzat elvételébe, őriz és őriztet, és ragyog a boldogságtól. Ezt nem bírom ki, hogy is bírhatnám. Ilyen

állati gyalázatban hogyan élhetnék. Különben is elég volt. A boldog órákért rettenetes napokkal, évekkel kellett fizetnem. Mire a levelet megkapod, én már nem élek. Isten Veled.”

– Nos, most már mindent tud, azaz hogy a dolog leglényegesebb részét tudja. Ha nincs ez a maga érthetetlen cselekedete, hogy magára vállalta a bűnt, akkor ez az ügy talán rejtve marad mindörökre. Nem az én gyávaságomból, hanem mert a bátyám ezt már valóban nem viselhetné el, és hogy viselhetné el az egyház ennek az ótestamentumi arányú bűnnek a felfedését… Most valahogy mégis el kell viselni a bátyámnak is, az egyháznak is, maga miatt, uram. Mert nincs gyónás és nincs penitencia, amely az ön meghurcoltatásáért felmenthetne isten és a lelkiismeretem előtt. De ha ennyit tud, tudnia kell az előzményeket is, hogy ne tartson reverendába bújt vadállatnak. – Könyörgöm, tisztelendő uram… – Most már hagyjon beszélni, meg kell hallgatnia. A bátyám most negyvenhét éves, én huszonnyolc vagyok, tehát majdnem hogy az apám lehetne. Margit, ha élne, huszonhét éves lenne. Mikor a bátyám feleségül vette, alig múlt tizenhat éves. Különös házasság volt. Margit negyvenötig apácák árvaházában nevelkedett. Akkor, tehát körülbelül tizenkét éves korában bátyámékhoz került, mert első feleségének távoli rokona volt. Nem cselédnek, hanem családtagnak, s támogatásukkal folytatta iskoláit, egészen addig, míg egy évvel bátyám első feleségének halála után hozzáment feleségül. Ebből a helyzetből könnyen következtethettek az emberek arra, hogy Margit ledér természetű nő lehetett. Pedig nem volt az. Nem lehetett az, aki olyan mély és olthatatlan szerelemre volt képes, ami köztünk kialakult. – Házasságuk második esztendejében odakerültem bátyámékhoz, mert meghalt anyám, aki bátyámnak mostohaanyja volt, s én is teljes árvaságra jutottam gimnáziumi tanulmányom utolsó esztendeje előtt. A nyári szünidő legelején. Soha eszembe nem jutott addig nekem, hogy pap legyek. Egészen más álmaim voltak. De ezekről minek is beszéljek. Ezeket az álmokat melengettem magamban azon a nyáron is, és a szünidőben is szorgalmas munkával készültem a pályámra, amikor a zivatar hirtelenségével ránk tört az a bűnös szerelem. Nagyon fiatalok voltunk még mind a ketten, ő tizenhét, én tizennyolc éves, ilyen hatalom ellen nem voltunk felvértezve, megadtuk magunkat gyáván, ostobán.

Mit filozofáljak, bölcselkedtem hosszú éveken keresztül az ember gyarlóságán szentek és tudósok iratai mellett. Birkóztam a szerelem minden isteninél nagyobb hatalmával, de nem tudtam a szentekkel együtt ördögi hatalomnak nevezni. Nem tudtam soha. Az a kis levélke, amelyet az írómappában találtak, valóban az ő kezeírásától származik, de még akkorról, az első nyárról. Az írómappát pedig én készítettem nászajándékul akkor, amikor még nem sejtettünk semmit. Ilyenféle kézimunkára még anyám tanított, és én nagyon szerettem. Nem sejtettem, hogy éppen ez lesz az árulóm… Vagy lelkem felszabadítója, még nem tudom, az isten utai kifürkészhetetlenek… – Egy hasonló szövegű levél a birtokomban van ma is. Nem hiszem, hogy fogalmazvány volt ez… talán megzavarták írás közben, és ide rejtette, aztán megfeledkezhetett róla. De hogy feledkezhetett meg? Ki tudja?… Valamilyen szédületben éltünk. Nem volt elég, ami időt együtt töltöttünk, még leveleztünk is. Leveleinket a kerítés egy fellazult téglája alá rejtettük egymás számára. Ebből is láthatja, hogy mennyire gyerekek voltunk. És a szerelmünk tiszta volt. Esküszöm, akkor még tiszta. – Igen, mi akkor meg akartunk halni együtt. Mert semmi, de semmi más kiutat nem ismertünk a lelkünk számára. Hát abból az időből, a nyári vakáció utolsó napjaiból származik ez a levél. Most már láthatja, hogy nem volt erőnk megcselekedni. Nem, egyikünknek sem. A gondolkodási idő letelte előtt én is hasonló tartalmú levelet rejtettem az alá a tégla alá. És abban a levélben írtam meg azt is, hogy pap leszek, és emlékéhez hű maradok örökre. – Ostobaság volt. Ha kitartok melengetett terveim mellett, életem megtelik tartalommal, s tán el is múlik rólam ez a gyermekkori átok. De így csak az egyetlen nyár emlékeinek éltem, egyetlen asszony maradt a számomra, és viaskodásaimmal mind csak közeledtem a bűn beteljesüléséhez. – Mikor ez a kápláni állás megüresedett, szegény bátyám volt rajta, hogy ide kerüljek, s én nem tudtam kellő erővel ellenszegülni. Nem, pedig Margit is könyörgött, hogy ne jöjjek, de minden könyörgő szava vonzott, mint a mágnes, és megbilincseltek a könnyei. – Én, egyedül csak én lehettem úgy a szeretője, hogy ne sejtsen semmit a férje. És bekövetkezett a halálos bűn. Halálos bűn, hiszen ez már majdnem vérfertőzés. Nem kell többet mondanom. Most elment, és most igazában

gyilkosság is terheli a lelkem, ha nem is úgy, ahogy azt a régi levélke alapján sejtik a fontoskodók. – No, így van, és most már a maga jóvoltából módomban lesz vezekelni akkor is, ha ezzel megsokszorozom a bátyám tragédiáját, és ártok az egyháznak, amelynek kebelén idegen voltam elejétől fogva. Betolakodott. – Ne, ne – emelte fel két kezét a kertész –, kérem, ne vegye el tőlem ezt, tisztelendő úr. – Nem értem – a pap csodálkozó szeme most még nagyobbra nyílt. – Nem érti. Nem is értheti – sietett folytatni a kertész. – Most azonban rajtam a sor, hogy gyónjak. Kálvinista ember még úgysem gyónt magának. De hát az is hol van már, hogy én kálvinistának születtem. Nos, mindegy, hallja hát. Nekem még régebbi történetet kell elmondanom, hogy megértsen. Gyermekkoromnak egy eseményét, melynek minden részletére úgy emlékszem most is, mintha tegnap történt volna. Pedig csak kilencéves voltam akkor. Balaton-menti szőlőhegyen éltünk anyámmal. Apámra, aki vincellér volt, nem is emlékszem, elesett az első világháborúban. Anyám nyáron, ha ott voltak az uraságék, azoknak a háztartását vezette, télen az intézőéknél cselédeskedett. Az intézőéknek volt egy velem egyidős lányuk, történetesen azt is Margitnak hívták, vagy amint otthon németesen nevezték: Gréti. – Már gyermekkoromban nagyon szerettem horgászni. Volt egy helyem a nádasban, ott különösen szerettem tartózkodni, mert ha csak egy kicsit is sütött a nap, itt kellemes langymeleg volt télen is. A nádas karéjba védett a széltől, a napsugarak pedig megkétszereződtek a víztükrön. Egy alkalommal iskolából hazafelé jövet meséltem Grétinek erről a búvóhelyemről. Úgy látszik, felcsigáztam vele a képzeletét, mert addig könyörgött, míg egy napon, mikor sikerült kijátszania szülei éberségét, elvittem oda magammal. Jó ideig lestük itt a csukákat, de valahogy ezen a napon nem akartak harapni. Gréti türelmetlenségében elkóborolt az ingoványos nádasban, s egyszer csak azzal tért vissza, hogy nem messze egy csónakot fedezett fel. Arra biztatott, hogy szálljunk bele, s arról próbáljunk szerencsét. Nemigen szerettem az ilyen dolgot, tisztában voltam a téli csónakázás veszélyével, meg azzal is, hogy mit jelent másnak a csónakját elkötni. De ez a lány mindent ki tudott könyörögni tőlem, amit akart. – Odamentünk. A csónak egy levert karóhoz volt lakatolva, de nagy

erőfeszítéssel sikerült ezt a karót kicibálnunk, és a lánccal együtt beledobtuk a csónakba. Aztán addig vonszoltuk a csónakot, míg vízre ért. Beleugrottunk, de evezőnk nem volt. Csak a mogyorófából készült horgászbotomat használtuk csáklyának. Egy-két méterre a nádastól bevetettük a horgot, és valóban, nem telt bele tíz perc, jókora csukát emeltem ki. A szenvedély elragadott, és nem figyeltem rá, hogy a csónak egyre beljebb hintáztat bennünket. Csak akkor rémültem meg, amikor a téli időhöz képest elég hirtelen támadt szél kezdte susogtatni a nádast. A botom akkor már nem érte a víz fenekét, vagy ha érte is, olyan mélyen, hogy elhajlott, s inkább beljebb kerültünk a vízre. Hozzá még a csónakban egyre gyűlt is a víz, mert nyilván régen nem használták, kiszáradhatott. A cipőnk hamar átázott, és dideregtünk. Megpróbáltunk kezünkkel evezni, hiábavaló volt. A tavon egyre öblösebb hullámok keletkeztek. Gréti eddig derekasan kitartott, de mikor a növekvő hullámokat látta, rémület fogta el, sírt. És ettől fogva sírt és jajveszékelt végig. De hiába, a szél a part felől fújt, hangja nem hallatszott messze. Mikor már térdig áztunk, és mindent veszve láttam, beleugrottam a jeges vízbe, és megpróbáltam a láncánál fogva a part felé vonszolni a csónakot, de nem haladtam a széllel szemben semmit. Éreztem, hogy a tagjaim elgémberednek, az erőm elhagy. „Gyere, Gréti! – kiáltottam –, ugorj a vízbe.” – De ő csak jajveszékelt: „Nem, nem!” „Gyere, gyere!” – könyörögtem neki most már én is sírva. – Akkor feléje nyúltam, hogy elkapjam a szoknyáját, s magammal rántsam, de ő, ha lehet, még nagyobb sikoltással elugrott, a lánc pedig kicsúszott a kezemből. – Egy darabig úsztam a csónak után. A hullámok átcsaptak fölöttem. Fulladoztam. Elsötétült előttem a világ, nem láttam a csónakot. Csupáncsak arra a pillanatra nem emlékszem, amikor megfordultam. De megfordultam, mert egy idő után szinte félholtra váltan elértem a nádast. Ott elszédültem. Meddig tarthatott ez, nem tudom, de mikor észre tértem, a hullámok dombjain túl nem láttam a csónakot. – Pedig ott volt a vízen. Mint később megtudtam, még jó sokáig ott volt a vízen, mert emberek látták a hegyoldalról, s azt mondták, ki az az őrült, aki ilyenkor a vízre megy. – Lélekszakadva rohantam haza. Az anyám is sikoltással kezdte, amikor

meglátott csurom vizesen. Én pedig nem tudtam szólni, csak vacogtam, verődtek össze a fogaim, mint a kalapács. Nem tudtam szóhoz jutni, de az az igazság, az a rettenetes igazság, életem egész szenvedésének kútforrása, hogy nem is akartam. Mitől féltem? Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de rémesen féltem valamitől, ami okvetlen bekövetkezik, ha megmondom, mi történt velem. Nem mondtam meg még akkor sem, mikor második ájulásomból az ágyban magamhoz tértem. Tud-e megátalkodott felnőtt ilyen könyörtelen lenni? Ha megmondom, talán meg lehetett volna menteni Gréti életét. Én hallgattam azután is, az anyám előtt is. Tud-e felnőtt ilyen erős lenni? – Jó, ma már tudom, mi lett volna a sorsom, ha elárulom, hogy én vittem Grétit a halálba. Mi lett volna özvegy anyám és négy félárva testvérem sorsa. De ez nem indokol ilyen konokságot, és ezt nem is tudtam én akkor végiggondolni, csak féltem rettenetesen. Páni félelem fogott el, és hallgattam. A kertész, aki szelíd lelkéről volt ismeretes, felemelte tekintetét a papra, és a pap olyannak látta most ezt, mint egy eszelős tekintetét. – Gyilkos vagyok én, uram, és most jött el az ideje, hogy ezért a bűnömért fizessek. Elhallgatott. A káplán sem jutott szóhoz. Elég hosszadalmas csend után megint a kertész folytatta, de most már megenyhült hangon. – Nem mondtam el anyámnak sohasem, később sem. Elébb csak félelemből, később meg, mert minek is terheltem volna vele már. Nem mondtam senkinek, és talán ezért nehezedett rám sokszoros súllyal ennek a tragédiának az emléke. Megnyomorított. Meg bizony. Nem tudom, mért volt úgy, de attól fogva a lányokat kerültem, és ha valamiképp kettesben maradtam eggyel, idegesség, félelem fogott el. Egyszóval félszeg lettem én ebben a dologban. Fiatalabb koromban sokat nevettek, csúfolódtak rajtam. De nemcsak ebben, másban is különc lettem… No, hiszen tudják rólam. De azt hiszem, minden ettől volt. Barátom sem volt igazában egy sem… Egyszer kaptam valakitől ezt a papagájt. És látja, milyen az emberi lélek. Sokat viaskodtam magamban, megtegyem-e, végül megtettem: elneveztem Margitnak. Titokban néha Grétinek is szólítottam. Ő tudta ezt a nevet is, de nem tudta senki más, és különösképpen ezt sohasem is kotyogta ki. Pedig sokat beszélt ám. De nemcsak úgy, mint amelyik csak pityeg, aztán ráfogják, hogy azt mondja: „Pityuka… Pityuka!” Nem bizony, hanem:

„Szép kert, jó kert” – mondta, mikor kivittem magammal a munkahelyemre. „De meleg van, de meleg van” – csipogta, ha a melegházba akasztottam fel a kalickáját. Köszöntött reggel, elbúcsúzott este. „Hol az olló, hol az olló, a mindenit, hol az olló?” így csúfolódott, mikor a szőnyeget csomóztam. – És ennek a szegény kis madárnak a pusztulása is az én lelkemen szárad. Az én gondatlanságom okozta. – A múlt télen rézdrótból csináltam neki kalickát. A réznek különös tulajdonsága van. A fagyás, a hőmérsékletváltozás okozza, vagy csak egyszerűen elfárad az anyag? Réztárgyak néha minden különösebb ok nélkül elpattannak. Én ismertem már a réznek ezt a tulajdonságát, és ostoba fejemmel mégis rézdrótból fontam a kalitkáját. Megjegyzem, rossz előérzetem volt mindig, míg az új kalitkát csináltam, és mégsem hagytam abba. Erre megint csak azt mondhatom, ilyen az ember. Mért nem adunk a megérzéseinkre, mikor számtalanszor bebizonyosodik, hogy azok nincsenek ok nélkül? – Annak a napnak a reggelén, mikor kivittem a melegházba, még vidámabb volt az én madaram, mint valaha. Amikor otthagytam, még valami huncutságot kiáltott utánam, és egy óra múlva nem élt már… Egy szál rézdrót a közepén elpattant. Ott kidugta a buksi fejét. Aztán megcsúszhatott, vagy mi történt vele. A rézdrót csonkja teljesen keresztülszúrta a nyakát. Ott találtam felakasztva, élettelenül. – Új bánatomat megint csak rejtettem. Nem szóltam senkinek. Inkább elrejtettem gyorsan a holt madarat is, az üres kalickát is. Nehogy ott leljen gyászommal egyik azok közül a kerge lányok közül, s nevessenek rajtam. – Hosszan töprengtem, hova temessem el azt a kis tetemet. A kertben óriási tér állt rendelkezésemre, de megjelölhetem-e ott magamnak a sírhelyet anélkül, hogy ezek a fehérnépek össze ne dugják ostoba fejüket, és susmogjanak rajtam? – Ezen töprengtem éppen, mikor beállított hozzám az elnök. „Ide figyeljen, főkertész úr – mondta, mert ő is csak így hív a többiek után –, ez a szerencsétlen fűszeres ugyancsak elhanyagolja annak az asszonykának a sírját. Pedig ki tudja, érdemli-e ezt tőle?” És még valamit hozzátett. Bocsásson meg, tisztelendő úr, hogy idézem, szóról szóra így mondta: „Azt csodálom, hogy legalább az öccse, az a káplán nem fordít gondot a sógornője sírjára. Mire van az ilyen papi ember, ha még ennyi sem telik tőle?” Így mondta, ne haragudjék, csak a hűség kedvéért

említem. „Jóravaló tagja volt a szövetkezetünknek. Ha már a szerencsétlen férje így van, megérdemelné tőlünk, hogy valami kis virágot ültessünk az emlékére. Küldjön ki legalább egy-két tő árvácskát vagy nefelejcset valamelyik lánnyal.” – Ekkor fogant meg bennem a gondolat, amit aztán tett is követett. – „Igaza van, elnök elvtárs – mondtam –, magam megyek ki, és rendbe szedem azt a sírt. Nem bízom én azt akárkire.” Az elnök hálásan bólintott. Én pedig azt cselekedtem, hogy nejlonzacskóba takarva egy cserepes muskátli tövébe illesztettem a kis madaram tetemét. Kivittem a temetőbe, s a virággal együtt odaágyaztam a sírra, mindjárt a fejfa mögé. Találhattam volna-e ennél méltóbb helyet az én kis Margitom számára? Tudtam, hogy ha így van is most az a szegény fűszeres, ha én nem, akkor más, de azt a drága sírt valaki gondozni fogja. Ha engem messze vet is innen a sorsom, akkor is hordja oda valaki a virágot. – A fűszeresné sírja legszebb lett a temetőben, mire teljes pompájukban nyíltak a virágok. Az én madaramnak hát gyönyörű nyugvóhelye lett, de magam rettentő árvaságra jutottam. Ha tehettem, valamilyen ürüggyel kimentem a temetőbe. De ezt sem lehetett anélkül csinálni, hogy feltűnést ne keltsek. Eléggé furcsállotta mindenki, hogy ennyire pártfogásomba vettem a fiatalasszony sírját. Még maga az elnök is megjegyezte egyszer, hogy azért túlzásba ne vigyem a jó szándékomat. Június elején a szalviatöveket már nem is mertem magam kivinni. Egy lánnyal küldtem ki, de pontosan megrajzoltam neki a helyeket, ahova ültesse. – Margit napja azonban nem múlhatott el anélkül, hogy ne lássam a sírt. Nem mertem nappal kimenni, mert féltem, hogy elérzékenyülök. És sokan jártak akkor a temetőben, hiszem emlékezhet, akkor búcsúztatta el maga az öreg molnárnét. Megvártam a Hold feljöttét. Ki gondolta volna, hogy az a szerencsétlen fűszeres is akkor kószál arra. Sírtam, hát sírtam a fejfa mellett. Most már megértheti, miért. És látja, egy csepp szégyent sem érzek, hogy magának most bevallom. – Hát most már maga is tud mindent rólam. A pap szólni akart valamit, de a kertész elébe vágott ismét az iménti könyörgő hangján.

– Kérem, nagyon kérem, hagyja véghez vinnem, amit megkezdtem. Meg akarok szabadulni egy átok alól, ami gyermekkoromtól idáig elkísért. Talán megbüntetnek, talán nem. Mindenesetre az emberek ítélőszéke elé kerülök a bűnömmel, amit mégiscsak elkövettem. És megszabadulok a bilincseimtől, amiket magam raktam magamra, érti? Ne fosszon meg az egyetlen lehetőségtől. Maga még fiatal, az élet a maga számára is tartogat lehetőséget, hogy terhétől megszabaduljon. Meg lehetett ezt érteni? Nem. A pap csak sejtett valamit az előtte kitárult lélek tusakodásából. Hallgatott. – Igen – ismételte a kertész –, bizonyos vagyok benne, hogy megtalálja maga is a szabadulásának útját a nélkül a keserű botránkozás nélkül, amit most keltene, ha felfedné magát. De ha tanácsot adhatok én, az öregebb, a többet próbált ember, csak egy lehet a tanácsom. Ne keresse ezt az utat a túlvilágiakban. Mert mindaz csak silány pótlás azért, amit itt elveszt, ha nem követi a földi életéről alkotott egykori álmait. Ha éppen purgatóriumot akar a lelkének, hát akad az is a földön. És akad mennyország is, higgye el, tisztelendő uram, akad, csak azt ki kell szenvedni, ezért meg kell dolgozni. Megbüntetik-e a főkertészt, én nem tudom? Akármi lesz a sorsa, nyilván megnyugszik benne, a bírók ítéletében is, és a közvéleményében is. A maga furfangos módján az emberek ítélőszéke elé vitte a bűnét, mert semmilyen más ítélőszéket nem ismer sem égen, sem földön.

KELJ FEL ÉS JÁRJ!

Az ódon, súlyos tölgyfakapu alján két arasznyi rácsozat volt. Tudtam, mért van ott ez a rácsozat. Néhány éve nyár idején híre futott a családban, hogy rettenetes felhőszakadás volt itt Egerben, a dombokról lezúduló víz hátulról, a kerteken keresztül betört a ház udvarába, a félig kinyílt kaput behajtotta, iszappal eltömte az alját, és hihetetlen gyorsasággal emelkedett az U alakú épület gátjában. Felszaladt a folyosóra, beáradt a földszinti lakásokba, és hátára kapta a bútorokat. Márta nénémet, aki akkor majdnem bénán feküdt, felemelte az ágybetéttel együtt. Mivel az idős hölgy délutáni álmát betett spaletták mögött aludta, ebben a szobában legjobban megrekedt a víz. Különös tutajával a megrémült asszony már-már a mennyezetet közelítette, midőn a szomszéd szobában, ahol is a spaletták nem voltak betéve, végre átszakította a víznyomás az ablaktáblákat, s akkor az ágybetét ismét süllyedni kezdett, olyan törvények szerint, ahogy vízi lépcsőkön a hajókat emelik át bizonyos csatornákból a nyílt vizekre. Később természetesen megérkeztek a tűzoltók, betörték a nehéz kapu alsó részét, a vizet kirekesztették az udvarból, aztán a nyitott konyhaablakon, ahol tulajdonképpen a víz is behatolt, bemásztak Márta lakásába, még mielőtt egyetlen leánya, a jóságos Vali hazaérkezett volna hivatalából. Mártát ágybetétével együtt a zongora tetején találták. Egyébként a zongora volt az egyetlen bútordarab, amely a helyén állt, mert ennek a fajsúlya nagyobb volt a víznél. A többi bútor még himbálózott a derékig érő ár tetején, míg be nem feszítették az előszobaajtót, és ki nem zúdult innen is a víztömeg. Hát ezért csinálták ide ezt a rácsot, hogy útja legyen az esetleges újabb árvizeknek, és ilyen hajmeresztő eset többé ne fordulhasson elő. Ilyesmi egyébként többé nem is fenyegethette Mártáékat, mert én éppen azért érkeztem ide, hogy kocsimon új otthonukba, Veszprémbe szállítsam őket. Családunk több tagjától kaptam levelet, hogy ennyivel tartozom nekik, és ebben igazuk is volt, hát megérkeztem. A rácsozaton át lábakat láttam mozogni, gondoltam, talán az ő bútoraikat rakosgatják ki a kapu alá. Talán még nem indult el a teherautó? Dudáltam, hogy talán valami jótét lélek kaput nyit, de hiába, a kilincs sem mozdult. Kiszálltam hát a kocsiból, és benyomtam a nehéz kaput. A bolthajtás alól jobbra vezetett fel néhány lépcső a rokonaim lakásához, baloldalra ugyanilyen lépcső egy idegen

lakásba. Annak a lakásnak az ajtajában egy ötven év körüli, sápadt, széparcú asszony állt, rendkívül nagy szeme élénken csillogott, kezében egy pároskést tartott és egy köszörűkövet. A bolthajtás alatt feszes vigyázzban állt egy nálánál fiatalabbnak látszó, erőteljes férfi és egy nyurga fiatalember. Nyilván a férje és a fia. – Egy! Kettő! – vezényelt az asszony, és a két férfi meghajolt egészen derékszögbe. – In-dulj! A két férfi csattogó léptekkel elvonult az asszony előtt, aki egyiknek a hátára tette a kést, másiknak a köszörűkövet. A fiatalember berúgta maga mögött az előszobaajtót. Az asszony pedig hátát a falnak feszítve ottmaradt mozdulatlan. Mártáék előszobájában nem találtam mást, csak néhány lezárt, vaskos bőröndöt, amiből megtudtam, hogy a teherautó már elrobogott. Az első, kisebbik szoba teljesen üres volt, a nagyobbiknak a közepén egy hintaszékben találtam Mártát. – Ó, csakhogy itt vagy – tárta felém elvékonyult karját. Talán öt éve láttam utoljára. Mindig testes asszonynak ismertem. – Lesoványítottak – szólt, miután homlokon csókoltam –, orvosi rendeletre soványítottak le, ne ijedj meg, szerintük ez hozzátartozik a hipertóniás beteg gyógyításához. Éheztetnek és nem hagynak cigarettázni. Nagyon rossz színben vagyok, mondd? – Dehogy – próbáltam mosolyogni. – Ha megdöbbenést látsz az arcomon, az azért van, mert a kapu alatt egy asszony késsel és köszörűkővel… Sietve szavamba vágott. – Eh, ne is törődj vele. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Hetenként egyszer-kétszer csinálja ezt, de van úgy egy hónapig sem. Egyébként kedves, barátságos asszony. Az a két férfi pedig valósággal angyal. Inkább végigcsinálják vele újra meg újra ezt a cirkuszt, csakhogy ne vigyék be az elmegyógyintézetbe. – És ha egyszer azt a kést…

– Csacsiság, hat éve folyik ez a játék. Mondom, hogy kedves család, és mindegyikük csupa jóindulat. Ezt a hintaszéket is ők hozták be nekem, mikor a bútorokat kihurcolták innen. Általában ebben a házban áldott jó emberek laknak. Nem hiszem, hogy akad még egy ilyen ház a városban. Talán még az országban sem. Az meg teljességgel lehetetlen, hogy új otthonunk körül ilyen embereket találjunk. Eleget sírtam is már emiatt, de ez a drága jó Vali ragaszkodik hozzá, hegy nekünk okvetlen Veszprémbe kell mennünk meghalni. És tudom, ha nem is mondja, hogy ezt a dolgot énmiattam sietteti. Hiszen ő csak negyvennégy éves, és viszonylag egészséges, én azonban hatvannégy éves vagyok, és szinte tehetetlen beteg. Aztán neki valóban ott fekszik a férje, de az én férjemnek csak egy jelképes sírja van a hősök kertjében. Egy ilyen jelképes sír mellé úgysem temettethetem magamat. Szóval, szerintem nem sok értelme van egy ilyen jó környezetet itt hagyni. De hát legyen meg az ő akarata. Nekem végeredményben mindegy, hol van az az ágy, sezlon, karosszék, melyben életem hátralevő részét töltöm. Ha pedig járok, csak az ő karjára támaszkodva járhatok. Hangunk kongott, visszhangzott az üres szobában, mintha valami rossz megafon szólt volna. Felajánlottam Mártának, hogy kivezetem az udvarra, aztán kiviszem utána a hintaszéket. Hiszen zord is ez a szoba, mintha huzatos is lenne. – Ó, isten őrizz – hárította el –, ha ott kinn találna, megszakadna a szíve rémületében. A szívére pedig vigyáznom kell. Képzeld magad a helyzetébe. Három évig volt menyasszony. Végre férjhez mehetett, és az esküvőjük napján elvitték a férjét a frontra. Aztán csak a holttestét kapta vissza. Persze, az ostoba dolog, hogy azóta néhány kérőt elutasított, és úgy él, mint egy apáca. Jól tudom, hogy az ilyen életmódban sorvad el a szív. De ezen nem tudok változtatni, csak annyit, hogy kímélem. Aztán mivel tudom én kímélni, ha nem feltétlen engedelmességgel? – Tehát zsarnokság alatt élsz, Márta? – Eredj már! Zsarnokság alatt egy tehetetlen beteg! Hisz még a gondolatomat is kitalálja. Feláldozta értem az életét. Hat év egy ilyen beteggel! – Egyetlen lépést sem tudsz már tenni, szegény Mártánk? – Hogyne tudnék, mondom, hogy tudok, csak fogjam a kezét. Vagy legalább érintsem a karját, még a templomba is elmegyek vele. – Akarni kellene, egyedül.

– Bolondság. Persze hogy akarni kellene, de ha nem tudom akarni. Különben is, mi értelme lenne akkor az életének. Márta szeme megfényesedett a könnytől. Beláttam, hogy nem folytathatom így a beszélgetésünket. – Hol van Vali? – kérdeztem. – Jó lenne, ha mielőbb indulhatnánk. – Itt lesz nemsokára. Még valamit el kell intéznie a volt munkahelyén. Tudod, hogy a Tefunál dolgozik. Ezért kapunk kedvezményes fuvart, különben nem is költözhetnénk. – Vali is velünk jön? Márta értetlenül tekintett rám. – Hogy utazhatnék nélküle? – És jó ez így? – aggályoskodtam – senki sem utazik a bútorokkal? Mártának most régről ismert, pajzán mosoly jelent meg az ajkán. – Ha a Dárius kincse a miénk volna, azt is rábízhatnánk arra a sofőrre. – Előrehajolva, susogva folytatta. – Titkos imádója Valinak. – Majd meg halkan felkacagott. – Nem is annyira titkos! Képzeld, a tavasszal megkérte a kezét. – És Vali? Természetesen megbotránkozott a kérdésemen. – Hova gondolsz? Szívrohamot kapott a dühtől szegény lányom. Csend, aztán Márta felsóhajtott. – Idáig jutottunk, ládde! Egy sofőr szemet mer vetni a lányomra. – Újabb mélyről feltörő sóhajtás. – Egyébként igen kedves és szép ember. A felesége meghalt két éve, és egy aranyos kis gyereket hagyott maga után. Mindketten imádjuk ezt a kölyket. Innen vette talán a bátorságot ez a szerencsétlen Árpi. Kopogtak az ajtón. A kopogás hatalmasan hallatszott a visszhangos, üres lakásban. Csak a karhatalom szokott így kopogni. Csizmás, döngő léptekre

számítottam, és annak ellenére, hogy nyár közepe volt, puha téli papucsban belépett egy csöpp emberke, régimódi csíkos házi kabátban. Hegyes, hófehér kecskeszakáll, hálósapka, áttetsző sárga bőr, feltűnően élénk kék szemek. – Az orvos az emeletről – súgta Márta, és kissé felemelkedett a hintaszékében. Az orvos ezüst tálcán gyógyszereket hozott. Piciny kezét úgy adta a tenyerembe, mintha jéghideg vízbe kellett volna nyúlnia, s nyomban vissza is kapta. Átadta nekem a fényes tálcát. Duplafedelű aranyórát vett elő a mellényzsebéből, és számolni kezdte Márta pulzusát. Mikor végzett ezzel a művelettel, bólintott. Erről a bólintásról láthattam, hogy nem a beteg állapotával, hanem a saját számításaival elégedett. Belemarkolt a karomba, és kivonszolt a kisebbik szobába. Betette mögöttünk az ajtót, aztán letompított hangon szólt hozzám. – A nénje az én egyetlen betegem. Két év óta nyugdíjban vagyok, és azóta senki mással nem foglalkozom, csak vele. Nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy ezért van még életben. Sőt, ha a kezem alatt maradna, élhetne addig, ameddig én. Sok rokonom él nyugaton, és önnek tudnia kell, hogy a nyugati orvostudomány ismeretében és ottani gyógyszerekkel egy-két kivétellel minden betegség gyógyítható. Ezt Márta őnagysága is tudja, és mégis így határoztak, hogy elköltöznek Veszprémbe a sírokhoz. Az ablakhoz húzott, a tálcát kivette a kezemből, és az ablakdeszkára helyezte. Egyenként emelte fel a gyógyszereket. – Mindeniken talál egy helységnevet, uram. Ezt a tablettát Gyöngyösön beveszi a beteg. Tehát: Gyöngyös! Ezt az injekciót Aszódon beadatják orvossal. Tehát: Aszód! – Majd további gyógyszereket adott a kezembe: Budapest, Székesfehérvár, Várpalota. – Eddig tart az én szerepem, uram. Attól fogva Isten kezében van a kedves nénje. Miután úgy látszik, az jobb neki. Nem engedett időt részletkérdésekre. Megindult előttem, kezében a tálcával. Ismét kitártuk a nagy szárnyas ajtót. Az orvos az üres szoba egyik sarkába ment.

– Itt állt a zongora – mondta. – Ó, mennyit hallgattuk Márta nagysám bűbájos játékát. – Lábait összezárta, mintegy vigyázzállásba, és a tálcával kezében mozdulatlan maradt. Újabb hangos kopogás hallatszott, az ajtó kitárult. Szép szál öregasszony lépett be. Hatalmas, fekete szalmakalapja alól ősz haja úgy buggyant ki, mint vattával tömött bábu, ha elrongyolódik. Két aranykeretes képet szorított a szívére. Magas termetéhez képest igen apró léptekkel topogott Márta hintaszékéhez. A két képet a beteg ölébe helyezte. – Elhoztam néked a hősök képét, hogy tartsd meg őket emlékezetedben. A két kép két javakorabeli férfit ábrázolt, feltűnően hasonlítottak egymáshoz. – Ugye, szép férfiak? – mondta rám tekintve az öregasszony. – Egyiket kivégezték 1944-ben, a másikat 1948-ban. Mind a kettőt március hatodikán. Ugye, szörnyű véletlen. Azóta mindig azt álmodom, hogy párviadalban ölik meg egymást, hajnalban, sötét erdő mélyén, egy kicsiny tisztáson. Előreszegezett pisztollyal kilép a fák alól az én két drága fiam, közelednek egymáshoz, majdnemhogy elérik egymást a pisztolyaikkal, aztán egyetlen dörrenés, de két cső villan, és az én édes gyermekeim holtan zuhannak a földre. Néhány lépést tett hátrafelé, és mikor hátával a falat érintette, így szólt: – E helyen állt a dívány. Középütt ültem én, jobbomon Zsolt, az elsőszülött, bal kezem felől Gyula, és hallgattuk Márta bűbájos énekét a hóvirág haldoklásáról. Megint kopogás. Olyan halk, hogy ha nem lettek volna üresek és visszhangosak a szobák, nem is hallhattuk volna. Tán nem is az ujjak csontos bütykével érintették az ajtót, hanem csak körömmel. Gyermeklányt vártam, és az ajtó sarkig tárult, összefogózva terebélyes házaspár lépett be. Mindketten piros gladioluszt tartottak a kezükben, olyan kecsesen, ahogy szentek a liliomot tartják. Arcuk egyformán kerek volt, sütetlen kelt kenyérre emlékeztetett. Ajkukon széles mosollyal közeledtek, a virágokat Márta ölébe helyezték. Lehajoltak, és megcsókolták a kezét, aztán felém fordultak. – Csergő Gáspár vagyok – mondta a férfi –, azelőtt Valér atya a szervita rendházban. – Csergő Gáspárné, azelőtt Beáta nővér az angolkisasszonyoknál.

Az én bemutatkozásomat mély meghajlással fogadták, aztán behúzódtak a szoba belső sarkába, és úgy beszéltek, mint mikor két gyermek verset mond a vendégek előtt. – Itt állt a kis asztal, rajta a biblia és egy nehéz bronzkereszt. Fölötte piros selyem ernyővel borított lámpa. E lámpa fénykörében nyertük vissza elvesztett életünket. Olyan gyermekek voltunk valaha, mint a többi játszótársunk. Lelkünkben szirmait bontogatta a boldogság utáni vágyódás virága. És szirmait bontogatta szívünkben a szerelem, mely a legfőbb jó a világon. Aztán boldogságunkra törtek rossz emberek. Lelkünket megrontották, szemünket vakká, fülünket siketté tették. Vágyainkat mérges kígyókká varázsolták, és e bestiákkal közös cellába zártak bennünket, hogy szégyen és szenvedés legyen osztályrészünk. Ott éltünk egy évtizedet, de Isten elküldte rabtartóinkra tüzes nyilát, elküldte angyalait, hogy megnyissák börtönünk ajtaját… Lassanként visszanyertük szemünk világát, de elvesztett szívünket csak itt leltük meg újra, e lámpa fényénél, és megleltük egymást, akik eleve egymásnak rendeltettünk. Kezünket pedig Márta helyezte egymáséba. Áldassék érte, áldassék érte, áldassék érte, ámen! – Most cukrászdában dolgozunk. Most mind a ketten cukrászdában dolgozunk – tették hozzá kis szünet után, és mozdulatlanok és némák maradtak. Gondtalan boldogságukban nyitva felejtették az ajtót, és a tárt ajtón belépett egy szikár öregember. Ügyet sem vetett ránk, egyenesen a két ablak közötti falrészhez ment. A falnak dűlt, és fennhangon szólt: – Itt állt a könyvespolc. A földtől a plafonig ért, és én a könyvek minden darabját elolvastam. Legtöbbjét kétszer-háromszor. De többet nem olvasok, mert onnan nézve, ahova én elérkeztem, minden betűvetés csak szalmacséplés. A könyveknek az a jó, hogy túlélnek bennünket, és jönnek új emberek, akiket megint magukkal tudnak ragadni. Ha halhatatlanok volnánk, a könyvek válnának mind halandókká. Néhány évnyi tiszavirág-élet után a tűzre hánynánk valamennyit. De mivel az életünk nevetségesen kurta, ők uralkodnak rajtunk az emlékezés és jövőbelátás gőgjével. Rosszul mondtam, csak rajtatok uralkodnak, rajtam már nem, mert én tökéletesen kiégtem általuk. Kiégtem, elszáradtam, de még nem hullottam le. Olyan vagyok, mint az ágakra odafonnyadt, nedvét vesztett körte, önnek már jó, Márta nagysám, mert ön megy meghalni. De lehet az is, hogy megcsalatott, mert lesoványították, kiszárították magát is. És odafonnyad egy időre még az élet fájához. A húsos gyümölcsre nagyobb a föld

vonzó ereje, de a kiszáradtat csak fanyalogva fogadja be. Akire egyáltalán nem számítottam, most egy kéknadrágos, derékig meztelen, barnára sült, erőteljes fiatalember lépett be. – Jó napot, Márta néni – mondta –, én is bejöttem elbúcsúzni. – A hintaszékhez ment, és kezet szorított Mártával. Majd körülnézett a szobában összegyülekezett embereken. – Hm! Úgy állnak itt, mintha temetésre várakoznának. – Aztán megint Mártához. – Többet érne, ha odakint várná meg az indulást. Jöjjön, fogóddzék belém! – Ó, dehogy – tiltakozott Márta –, csak ha megjön Vali. – Akkor visszük – határozott a férfi –, fogja meg, kérem, ezt a széket. Mielőtt eszembe jutott volna ellentmondani, már fel is emeltük Mártát a hintaszékkel együtt, és indultunk vele kifelé. A többiek utánunk szegődtek. Elébb összefogózva az orvos a mártírok anyjával, aztán a szerzetes házaspár, végül sereghajtóként egyedül a vékony öregember. Valóban olyan volt ez, mint egy gyászvonulás. Attól rettegtem, még majd valaki szent éneket kezd. Szerencsére ez nem történt meg. Ellenben éppen akkor érkezett haza Vali, mikor az udvarra léptünk, és ennek a vonulatnak a láttán rémület fogta el. Szívéhez kapott, és hátratántorodott. Talán el is dűlt volna, ha meg nem fogja az az asszony, aki az imént késsel és köszörűkővel állt az ajtójukban. Mikor pedig összeszedte magát a gyengeszívű teremtés, villogó tekintettel meredt a ház összegyűlt lakóira, attól féltem, valami gorombaságot kiált nekik, de végül is megenyhült az arca. Rokoni csókkal üdvözölt engem, aztán könnyezve kezet csókolt a fekete kalapos hölgynek. Megcsókolta a volt apácát, a többieknek pedig engedte, hogy búcsúcsókot nyomjanak a homlokára. Egyedül a derékig meztelen férfitól búcsúzott puszta kézfogással. Míg a városon végighaladtunk, mindketten könnyeztek. Ezt nem is csodáltam, hanem inkább azt, hogy milyen hirtelen lett ennek a könnyezésnek vége. Amint kiértünk a városból és felkapaszkodtunk egy dombra, Márta felsóhajtott: – Milyen szép innen nézve a város! Ugyanakkor Vali sikolyát hallottam. – Az Isten szerelmére! Mama, ne fordulj ilyen hirtelen hátra. Egy meggondolatlan mozdulat, és…

– És végem lesz, na! Erre mindenki felkészült. Te is!… Visszafordulok, mert ez szép. – De ugyanakkor már más kötötte le a figyelmét. A műút mellett kétoldalt nemrég olajat leltek, s most furcsa pumpák működnek ott szétszórtan a szőlők és kukoricatáblák között. – Ni csak – Márta hangja olyan élénk lett, amilyennek eddig sohasem hallottam. – Olyanok, mintha óriási gólyák békák után kutatnának! Vagy mintha papok valamilyen szertartást végeznének. Egyedül ült a hátsó ülésen. Vali mellettem helyezkedett el. Láttam, hogy elébb elsápad, majd piros lesz egészen. De most nem szólt az anyjához, hanem mintha ezek az olajkutak lettek volna az ellenségei. – A telhetetlenség, az az ember bűne. Ilyen óriási vérszopókat építenek vasból, hogy kiszívják a föld mélyéből a nedveket. Azt hiszem, előbb-utóbb utat nyitnak a föld gyomrában rejtőző tűznek. Energia lesz belőle! Energia! Mert ezért bomlik most a világ. Kiszárítjuk, kihűtjük a földet. Aszott lesz és hideg, mint az a vénember a szomszédunkban. Azt hiszem, földanyánknak kár volt az embert megszülni. Kígyót melenget a keblén. – Ugyan, Vali – szólalt meg ismét mögöttünk Márta –, mit bölcselkedsz? Lásd, milyen szép a táj. És ha nem lennének ezek a kutak, akkor most nem utazhatnánk autóban. – Felszabadultan sóhajtott. – Pedig ez jó dolog, soha még ilyen hosszú autóutat nem tettem. – Megkopogtatta a hátamat. – Megkínálnál egy cigarettával? Vali elképedéséből láttam, hogy ez a hang, amit most Márta megütött, egészen szokatlan volt köztük, és nyilván a rendkívüli eseménynek tulajdonítható, hogy kiszabadult abból a házból. Elébb sírt egy nótát a fiatalabbik özvegy, aztán felháborodottan szólt. – Meghalni! Ostobaság! Az az aszott vénember találta ezt is ki, és te csak darálod utána. Hát nem azért vagyok a világon, hogy gondodat viseljem? Nagyon jól tudod, hogy ezért vagyok. Márta azonban mintha nem is hallotta volna, hozzám kezdett beszélni. – Igaz is ám! Még valamit el akartam neked mesélni arról az asszonyról… tudod, a kés meg a köszörűkő… Ez a szerencsétlen nő tulajdonképpen

vérfertőzésből származik. Élt itt egy nagytermészetű kanonok, akinek két szeretőjétől született gyermeke. Az egyik asszony egy kéményseprő felesége volt, a másik egy molnáré. A kéményseprőnétől lánya született, a molnárnétól fia. Mindegyik gyermeknek jelentős vagyont gyűjtött, és később, mivel ökonomikus gondolkodású ember volt, összeházasította a két fattyút, hogy a vagyon el ne aprózódjék. Nos, ebből a házasságból született a mi kedves szomszédasszonyunk. Csakhogy az ilyen dolgot nem lehet büntetlenül csinálni. Vali olyan rémülten nézett rám, hogy ki kellett találnom: csak azt gondolhatja, hogy az anyja megzavarodott. De csupán ennyit mondott: – Én ezt az őrültséget sohasem hallottam. – Igen – sietett a válasszal Márta –, a jóságos és istenfélő Valit megkímélik az emberek az ilyesmitől. Ilyennek neveltelek, és jól tettem: hogy a puszta jelenléteddel elnémíts mindenkit, aki paráznaságot beszél vagy istenkáromló. De én most vettem magamnak ezt a bátorságot. Ne haragudj, a halni készülőnek sok mindent szabad, amit másnak nem. Gyöngyösön megálltunk egy cukrászda előtt, hogy vizet kérjünk, és Mártának beadjuk az orvosságot. Márta azonban, mintha ez egészen természetes lett volna, kinyitotta a kocsi ajtaját. – No gyere, Vali – mondta, és a lánya karjára támaszkodva kiszállt, majd megindult a cukrászda felé. Jegeskávét kért magának, de ez nem volt, és így megelégedett egy adag csokoládéfagylalttal. Mikor Vali elébe tette a fél pohár szódát és a Gyöngyösön esedékes pirulákat, ezt könnyed mozdulattal eltolta magától, aztán nagy lelkesültséggel beszélni kezdett a tájról, hogy az ilyenkor aratás idején is milyen üde tud lenni. Persze, a néhány kiadós eső az elmúlt hetekben. Két falusi asszony ült a szomszéd asztalnál, azokat megszólította, hogy nem késlelteti-e az aratást a sok eső. Vali hátrahúzódott az anyja mögé, és onnan igyekezett jelbeszéddel értésemre adni, hogy szegény betegünket elhagyta a tiszta értelem. – De anyám – szólt végre –, sosem törődtél te a mezőgazdasági dolgokkal. – Eh, dehogynem. Jegyezd meg magadnak, hogy te az én életem javarészét nem

ismered. Az özvegységemre emlékszel, ennyi az egész. No, menjünk. Erről nem is érdemes beszélni. Miért ne érdekelhetne engem, hogy lesz-e termés, vagy sem? Talán mert én már úgysem eszem belőle? Jól néznénk ki, ha csak akkor ültetnénk fát, ha biztosak lennénk, hogy magunk esszük meg a termését. Érdekel és kész. Vagy csak azokkal törődjem, akiket abban a házban otthagytunk? Vali egy kicsit hátramaradt. Mint később kiderült, azért, hogy egy kis üvegben vizet hozzon magával. Amint kiértünk a városból, újra kezdte az ostromot. – Mama, az én kedvemért tedd meg, tudod, hogy az orvos milyen szigorúan meghagyta. – Eh, nyugdíjas orvos – legyintett Márta –, egy orvos ne legyen nyugdíjas. Az egyetlen betege voltam, és rajtam akarta kipróbálni a nyugati félteke minden gyógyszerét. Fütyülök az egészre, vidd innen. – Az ablak felé fordult. – Imádom ezeket a hosszú kepesorokat, a sárga tarlót… És az ott, a másik oldalon? Egy arató-cséplő gép kúszott a rozstáblán. – Óriási szitakötő – ujjongott Márta. Egyikük sem látott még kombájnt munkában. Csodálkozá-somra Vali azt ajánlotta, szálljunk ki mi ketten a kocsiból, menjünk közelebb a géphez. Márta addig vár ránk. Csak mikor jól bent jártunk a tarlón, akkor tudtam meg ennek az okát. Négyszemközt akart velem beszélni. – Attól tartok, nem is jut el Veszprémig. Hallottam, hogy az ilyen betegek utoljára egy időre felélénkülnek. Aztán hirtelen jön… Különben is, ez az élénkség egészen furcsa. Azt hiszem, nem is tudja, mit beszél. Egyre közeledtünk a kombájnhoz, mert Vali nem akart hátrafordulni, míg könnyei fel nem száradnak. Hogy keserű gondolatait elűzzem, elkezdtem magyarázni neki, már amennyire értettem hozzá, a kombájn működését. Ez le is kötötte a figyelmét, amíg hátra nem pillantott. És akkor rémülten felsikoltott. Szerencsére a gép zakatolása elnyomta a hangját, és így nem keltett feltűnést az aratómunkások között.

Márta ott sétált mögöttünk a tarlón, le-lehajolt, elhullott búzakalászokat gyűjtött. Megragadtam Vali karját, hogy oda ne szaladjon, és kétségbeesésével meg ne rémítse a beteget. Nem engedtem el még akkor sem, mikor már néhány lépésre voltunk tőle. Márta felemelte a kalászcsokrot és felénk mutatta. – Ugye, megteszed – szólt hozzám –, hogy megállsz a Ferenciek terén, és én ott nekik adom ezt, a galamboknak. – De mama – tört fel Valiból a kétségbeesés –, egyedül ezen a tarlón! – Ugyan – szólt Márta –, a tarlón nagyon jól lehet menni, csak nem kell meredeken rálépni, hanem csúsztatni rajta a talpat. Gyerekkoromban mezítláb is futkároztam tarlón, ha így megy az ember, akkor olyan, mintha selyemszálakon járna. A következő pillanatban azért megbotlott, majd sietve belekapaszkodott Vali karjába, de ettől most nemhogy biztonságosabb lett volna a járása, hanem inkább imbolyogni kezdett. Aszódnál megint kezdődött a harc az orvosság körül. Itt már injekciót kellett volna kapnia. Vali olyan heves jelenetet csinált, hogy magam is ideges lettem. Különösképpen Márta egészen nyugodt maradt. Csak konokul ismételgette: nem! – Jegyezd meg, hogy soha többé semmiféle orvosságot nem veszek be, nem hagyom magam injekciós tűvel szurkálni. Istennek ajánlottad a lelkemet, amikor ezt az utat elhatároztad, és Istennek ajánlom én is, rendelkezzék velem, ahogy akar. Így gondoltam, és ez a gondolat nekem nagy nyugalmat ad. Még derűt is, amint látjátok. – De anyám – könyörgött Vali –, az én nyugalmam is fontos, sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha emiatt… – Eh, mesebeszéd – legyintett Márta –, mindezek elmúlnak. És ettől fogva csak arról beszélt, milyen szép a nyár. Mikor Gödöllőre értünk, az jutott eszébe, hogy Erzsébet királyné mennyire szerette ezt a tájat.

– Mintha csak látnám lovagolni ezen a hullámos, bozótos vidéken a világ legszebb asszonyát. Látod, Vali, attól tanulhatnál. Az egész élete harc volt az elmúlás ellen, és te mit akarsz? Minél elébb öregedni. Loholsz a sír felé. De bolond is vagy, Vali. Vali e szavak után konok hallgatásba merült, mintegy jeléül annak, hogy leveszi istenkáromló anyjáról a kezét. Márta pedig halkan dudorászni kezdett, és ez tartott egészen a fővárosig. Mikor a Kerepesi úti új lakótelephez értünk, felkiáltott. – Szent ég, milyen város ez? A legújabban épült házak egyikének árkádjai felett nagy neonbetűk hirdették:

BISTRO

Márta megragadta a vállamat. – Állj meg, ilyet sem láttam még. Megiszunk itt egy turmix italt. És benn, a dominó-mintákkal díszített, fényes helyiségben rendeltem neki ananászt tejben. – Ez jó – mondta –, csak egy kis konyak hiányzik belőle. Utána feketét ivott állva egy magas, kerek asztalnál, és megint cigarettára gyújtott. – Nagyszerű dolog az – mondta –, ha az ember leszámol az élettel. Vagyis odáig jut, hogy nem fél a haláltól. Olyan könnyűnek érzem magam, mint a pehely. Azt hiszem, az életben egy rossz csak, a halál ellen való küzdelem. A Ferenciek terén valóban megetette a galambokat, aztán a lakásomra mentünk, hogy ott töltsük az éjszakát. Az én lakásom ablakai játszótérre nyíltak. Az erkélyünk alatt nagy visítással kétkapura futballoztak a gyerekek. Attól tartottam, Mártát majd zavarja ez a pokoli zsivaj. De nem. Éppen azt tette, hogy kiült az erkélyre, és a vasrács bögyökös hajlatán át nagy figyelemmel nézte a lent folyó mérkőzést. Nem törődött vele, hogy fejének ez a tartása vértódulást okozhat az agyban. Nem volt ott Vali, aki emiatt aggályoskodjék. Ő, amint megérkeztünk, elment felkeresni a sógornőjét, holt férjének a testvérét. Én pedig, amíg az utolsó gyermek el nem tűnt a játszótérről, nem tudtam Mártát elimádni onnan. Vali meghagyta, hogy a beteg sötétedéskor okvetlen feküdjék le, mert holnap még nagy út vár rá. Márta azonban, miután jóízűen megvacsorázott, leült a televízió mellé, hogy végignézze a „Szívek szimfóniája” című harmincéves filmet, és így ébren érte a nap legnagyobb meglepetése. Ez a meglepetés pedig az volt, hogy Vali feketére festett, kiondolált hajjal, piros ajakkal, festett körmökkel érkezett haza úgy féltizenegy tájban. Az igazság az, hogy sokkal szebb volt, mint ennek-előtte, vagyis hogy eddig teljesen jellegtelen, színtelen nő volt. De minket mégis rettenetesen megrendített

ez a változás. Ezt láttam Mártán is, mert néhány perce megint elvesztette a biztonságát. Erős fejfájásra panaszkodott. Orvosságot kért, de kijelentette, hogy ezzel nem adta fel az elhatározását. Mert a fájdalomcsillapító, az más. Az lényegesen más. Sokáig nem mertünk megjegyzést tenni a Valin történt változásra. Ez viszont őt rémítően idegesítette. A csészét, amelyben teát hozott be magának, leejtette. – Mit bámultok rám! – kiáltott – mit bámultok olyan vádló tekintettel, mint egy gyilkosra? – Aztán ledobta magát a díványra, és hangosan zokogott. Csak jóval később, mikor Mártát az orvosság, melyben jelentős adag altató is volt, elnyomta, akkor látta be, hogy ezt a különös eseményt minden magyarázat nélkül hagyni suta és ostoba dolog. – Ez a Manci (így hívják a sógornőjét) valóságos őrült. Idősebb, mint én, de úgy öltözködik, mintha az első báljára készülődnék. Persze szüntelenül kozmetikáztatja magát, nem is csoda, hogy 15 évvel fiatalabbnak látszik. Elképzelheted, hogy mikor meglátott, összecsapta a kezét. Éppen csak azt nem mondta, hogy valóságos vénasszony vagyok. Mindenesetre odaállított maga mellé a tükör előtt. „Most láthatod, mi az, ha az ember elhanyagolja magát. Te azt hiszed, te kis szent, hogy az Isten örül ennek. A fenét. Ha van Isten, az csak annak örülhet, minél szebb a teremtett világa, és ehhez hozzátartozik, hogy minden asszony olyan szép legyen, amilyen csak tud.” – Mindjárt a telefonhoz ment, és felhívta a fodrásznőjét. Azt gondoltam, megpukkadok mérgemben, mikor azzal jött, hogy 10 óráig nyitva vannak, belefér még egy hajfestés is. Így mondta: belefér, és engem ez a szó már magában felháborított. Amint látod, mégis megtörtént. Azzal szorított sarokba, hogy a fivére megfordul a sírjában, ha így járulok oda. És azt hiszem talán, hogy ez a kegyelet? Ördögöt!… Mikor ez még mindig nem volt elég, akkor meg, hogy nézném meg Szabó Józsát! Te tudod, ki az a Szabó Józsa. Tudtam. Ez a nő Vali férjének a szeretője volt, míg meg nem ismerte Valit. Házasságuk néhány együtt töltött órájában valóban felesége lett-e Vali a már menetszázadba beosztott katonának, ki tudhatja? De hogy Szabó Józsa éveken át a szeretője volt, azt tudta egész Veszprém. – Képzeld – folytatta Vali –, azzal támadott rám, hogy ha odaállnánk ketten a sír mellé, és ő valami csoda folytán feltámadna, kettőnk közül bizonyosan azt a nő-

személyt választaná. Mert az alig öregedett valamit, és én meg mintha a saját anyám lennék. – Nem akartam elmenni, hidd el, nem akartam a világért sem. Egyszerűen megragadott. Igen, erőszakkal ragadott el. Levonszolt a lépcsőn, fel a villamosra. Nem is tudom, hogyan kerültem oda, csak annyit tudok, hogy egész úton azt a rémes képet láttam magam előtt. Ott állunk mi ketten a sír mellett azzal az utolsó nőszeméllyel, és én mintha az anyja lennék. Düh és utálat fogott el. Hozzájött még az is, amit a mama csinált velem a mai napon, és egyszerre olyan értelmetlen volt minden eddigi dolgom. Csak azt vettem észre, hogy ott ülök a tükör előtt, hátrahajtott fejjel, és mossák, mártogatják a hajamat a fekete lében. A többi aztán ment magától. Nem ugorhatok fel, és nem rohanhatok el. ha már ott vagyok. Úgy lett minden, ahogy Manci akarta. De mikor hazafelé menet elkezdett nekem hízelegni, hogy most milyen szép vagyok, fiatal vagyok, meg mit tudom én, akkor nem tudtam tovább uralkodni magamon, otthagytam az utcán szegényt. Pedig lehet, hogy nem is akart nekem rosszat… Az a szerencse, hogy most új helyre megyek, és ott nem ismernek a régi formámban… Bánom is én – legyintett aztán, lebiggyesztette az ajkát –, mindegy nekem, így is jó. Márta azzal ébredt reggel, hogy furcsa álmot látott. Álmában meghalt, és lelkét egy nagyszakállú csónakos vitte sötét színű folyón. De mintha az a folyó nem a Stix lett volna, hanem a Duna budapesti szakasza. Mikor a budai hegyekről leereszkedtünk, és a Dunántúl jellegzetes lankái elénk tűntek, ismét eszébe jutott ez az álom és felnevetett. – Szóval, én már a másik világon vagyok, mert átjöttem a Folyón. Most a saját kérésére ő ült mellettem. Könnyedén hátrafordult, és úgy szólt Valihoz. – Hallod-e, valóban olyan könnyűnek érzem magam, mintha test nem is, csak lélek volnék. Vali nem felelt, mélyen a gondolataiba merült. Az orvosságról sem tett egyetlen szó említést sem, mióta Pestről eljöttünk. Érden túl, az útelágazásnál Márta meglátta a Sztálinváros irányát jelző táblát. Akkor elkezdett könyörögni, hogy tegyünk egy kis kitérőt, utazzunk

Sztálinvároson keresztül. Mert nem akar meghalni anélkül, hogy egy ilyen semmiből támadt új várost ne lásson. Erre a kitérőre azonban már nekem nem volt kedvem. Szerencsére Vali határozott ellenállást tanúsított. – Mit képzelsz, Mama! Árpival megbeszéltem, hogy Fehérváron a Béke-presszó előtt találkozunk. – Hát az Árpi majd vár. – És akkor észbekapott az anya. – De hiszen erről tegnap szó sem volt. – Az este beszéltem meg vele – szólt Vali nyugodt hangon. Ezen magam is elcsodálkoztam. – Hiszen az este a fodrásznál voltál. – Igen, de utána kiszaladtam egy taxival a Lehel útra, ahol a teherautó éjszakázott. Végre is érdekelt, hogy épségben eljutott-e odáig. Márta most váratlan kérdést tett fel. – És hogy tetszik neki a fekete hajad meg a piros körmöd? Ahogy akkor Vali rákiáltott az anyjára, az engem is megbotránkoztatott. Aztán visszavonult konok hallgatásába. – Kár – sóhajtott Márta egy kis idő múlva –, kár, hogy nem láthatom meg életemben ezt a fiatal várost. Úgy gondolom, magánosan álló, virágos parkokkal körülvett házak. Behozza a szél a mezők illatát, és bekavarja az újonnan ásott fundamentumok porát. A szóban forgó eszpresszó előtt nem találtuk Árpit a teherautójával, és Valit akkor nagy idegesség fogta el. Ahogy megálltunk, kiugrott a kocsiból, összeszaladgálta a közeli mellékutcákat, nem parkíroz-e ott valahol. Eredménytelenül és letörten tért vissza. – Úristen, talán valami baj történt. Márta jókedvűen nevetett, hogy micsoda ostobaság ez. Hiszen ha valami baj

történt volna vele, ott kellett volna találkoznunk az úton. Vali nem engedett időt egy csésze kávé elfogyasztására sem. Tovább kellett hajtanunk. De bármennyire sietett is, meg kellett állnunk Várpalota előtt egy magaslaton, hogy Márta gyönyörködhessék az élénk színű, új házsorokban, a hármas ipartelep égbenyúló kéményein, a régi falu elnyeletésén. A veszprémi új lakásuk előtt ott állt a héttonnás teherautó. Ott állt üresen. Árpi, a gépkocsivezető két rakodómunkás kíséretében akkor lépett ki a kapun, kezében csörgette a lakás kulcsait. – Mi történt? – ugrott elébe Vali. – Semmi – felelte a sofőr –, azután, hogy az este találkoztunk, nem tudtam elaludni. Elindultam már éjfél tájban. Itt szereztem a Tefu-telepen ezt a két jóravaló embert és kirakodtunk. Kétszáz forintot tetszik fizetni nekik. Talán nem jól tettem? – De, természetesen… tulajdonképpen nagyon is jót tett velünk, hálásan köszönöm – mondta Vali –, de most jöjjön be, csinálunk egy kis teát. – Köszönöm – felelt az özvegyember –, tetszik tudni, hogy visszafelé is van fuvarom… Itt a fuvarlevél. Tessék aláírni. Megvárhatom, amíg alaposan átvizsgálnak mindent. – Ugyan, Árpi, tudja, hogy nem erről van szó. – Akkor mindent elintézhetünk itt helyben. Vali aláírta a papírt, aztán kezet nyújtott a sofőrnek. Eléggé kurtán, ridegen, mint akit megsértettek. Márta viszont annál szívélyesebb volt hozzá, megsimogatta az arcát. – Isten vele, Árpi, aztán, ha erre jár, látogasson meg bennünket. Már indulóban volt, majd mégis visszalépett, Valihoz fordult. – Azt szeretném még mondani, jól tette, hogy a haját megigazíttatta. Szerintem nagyon is jól áll.

Látható volt, hogy ezt a mondatot másképp akarta fogalmazni, csak hát ilyen szerencsétlenül sikerült neki. Elöntötte arcát a pír. Még egyszer kezet fogott mindhármunkkal. Márta később azt állította, hogy ekkor könnytől csillogott a szeme. A bútorok valóban a helyükön álltak, már ahogy azt Árpi elrendezte a maga esze szerint. Az előszobában fel voltak halmozva a ládák, bőröndök. Alighogy végignéztük a két szobát, konyhát, Vali már sietett az indítvánnyal, hogy mielőtt bármihez is kezdenénk, kocsikázzunk ki a temetőbe. Ez a legelső, a legfőbb, ezzel tartozunk a halottaknak. Márta azonban elhelyezkedett az egyik sarokba állított fotelon, és csak annyit mondott. – Majd annak is eljön az ideje. Ebben a pillanatban semmi kedvem sincs temetőbe menni. Élvezni akarom az új otthonomat. Vali mélyen megsértve, szótlanul átöltözött sötétkék kosztümjébe, és elindultunk ketten. Ahogy közeledtünk a temetőhöz, Vali egyre idegesebb lett. A temetőkaput ugyanis áthelyezték, és az zaklatta fel, hogy odatalál-e egykönnyen a sírhoz. Tudtam, ha keresni kell, önmaga előtt is szégyent érez. Nehogy még az én jelenlétem is fokozza a szégyenérzetét, nem kísértem be a temetőbe, a kocsiban maradtam. Sokkal hamarabb tért vissza, mint számítottam, de milyen állapotban! Úgy rohant a temetőkapu felé, mögötte a sírtengerrel, ahogy Kund Abigélt szokták ábrázolni a tetemrehívásban. Karját a homloka elé emelte, haját zilálta, szoknyáját lengette a szél. Valóban nem tudtam, sírás vagy nevetés, amit hallat. Kitárta a kocsi ajtaját, és bezuhant mellém. – Mi történt? – Rettenetes, iszonyú! Ott áll a sírnál Szabó Józsa szalmaszőke hajjal, mélyen kivágott, áttetsző nejlonruhában, fodros alsószoknyával. Jobbjában éles kést tart, baljában köszörűkövet. Nem tudtam, hogy egy megbomlott agy látomása lehet ez, vagy valóban létezik

ilyesmi. Nem tudtam, mit válaszoljak, milyen kérdést tegyek fel még. Végül is szótlanul megindultam a kocsival. Mikor új lakásunk előtt megálltam, már sokkal nyugodtabb volt. De nem volt időm mérlegelni, hogy most mit is kezdjek ezzel a különös esettel. Mert itt új meglepetés várt bennünket. A lakás ajtaja zárva volt. Rajta egy cédula: „Rögtön jövök.” Vali kétségbeesetten szaladt az udvarra, hiába, Mártát nem lelte. Érdeklődtünk az új szomszédnál, senki sem tudott semmit. Megint kimentünk az utcára. Itt még elszívtam egy cigarettát, mire megjelent a jellegzetes veszprémi lejtős utca túlsó oldalán. Kis kosárkával fordult be egy sarkon, óvatos léptekkel, de derűs tekintettel sétált át az úttesten. – Hoztam egy kis paprikát meg paradicsomot. Lecsót akartam főzni, mire megjöttök, de túlságosan hamar érkeztetek. Vali nem jutott annyi levegőhöz, hogy szólhatott volna. Márta folytatta. – Hogy milyen gyönyörű város ez a Veszprém! Azt hittem, Eger a legszebb magyar város, de most úgy gondolom, tévedtem. Vali némán lépkedett az anyja mellett, két kezét tétován tartotta a levegőben, mintha holdkórost kísérne, és attól kellene tartania, egyetlen riasztó szóra lezuhan a mélybe. Mikor beértünk a házba, Márta nyugodtan elővette kosarából a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót. A konyhába ment, és hozzákészült a főzéshez. Vali viszont, mint aki halálosan fáradt, leroskadt az egyik könyvekkel megrakott ládára, tenyerébe temette az arcát. Egy darabig hallottuk a zokogását, aztán hirtelen felugrott és elrohant. Jó háromnegyed óra hosszat távol volt. Már ettük a lecsót, mikor nagy robajt hallottunk. A héttonnás teherautó megállt az ablak alatt. Nem sokkal később Árpi és Vali beléptek a szobába. Egymás kezét fogva álltak meg a fal mellett. Én felugrottam meglepetésemben, de Márta nyugodtan szólt. – No végre. Vegyétek anyai áldásomat, drága gyermekeim. – Valika azt mondta, velem jön – szólt a sofőr.

– Miután itt úgy sincs rám szükség – tette hozzá Vali nem kevés éllel. Márta odament, homlokon csókolta a lányát, aztán a férfit. – Csak néhány bútordarabot viszünk vissza – mondta Vali. – Csak a legszükségesebbeket, hiszen Árpi lakása jól be van rendezve. Nyomban csomagoláshoz láttak. Márta pedig zavartalanul folytatva étkezését, odasúgta nekem. – Látod, most már nyugodtan halok meg. Ha ugyan erre egyhamar sor kerül.

A SZALMAKALAP

Csaknem negyven esztendeje tudja az egész falu, hogy Zsófi néninek van egy szalmakalapja. De mind ez ideig keveseknek adatott meg a szerencse, hogy ezt a halványlila szalmakalapot lássák. Jelesen az akkori egyházfinak és néhány öregasszonynak, akik már a második harangszó után a templomajtóban ácsorogtak. Ezek azonban az elmúlt negyven esztendő alatt mind sírba szálltak, csak a szájhagyomány ápolta a szalmakalap hírét egészen a múlt vasárnapig. Zsófi néni, akit akkoriban még Zsófikának hívtak, Pesten szolgált az első világháború sanyarú éveiben. De a hamis vajon, a margarinnal sütött tésztán, a gerslilevesen is úgy kitellett, olyan gusztusosán meggömbölyödött, hogy a falu egyik legjobb gazdalegénye kérte feleségül, mikor a háború végeztével hazatért. Persze ki is öltözködött Pesten különben, mint akármelyik gazdag lány. Nem is vette valami sokba a Szőrös Szűcs János legyeskedését. Fűt-fát összehordott, ígérgetett a jómódú legény, míg kegyesen kötélnek állt. Többek között azt is megígérte, hogy ha akar, kalapban is járhat, mert ha más nem is a faluban, a Szőrös Szűcsné ezt is megengedheti magának. Kétségtelen dolog, hogy ez az érv a házasság létrejötténél sokat nyomott a latba. Mert húsz hold föld ide vagy oda, Zsófika százszor is meggondolta, hogy parasztember felesége legyen-e, mikor gépész is kérte Pesten. Éppen hogy csak ki nem maradtak a farsangból a nagy spekulálásban. Végül is lett lakodalom, és a kalap benn volt a hozományban. Zsófika egykori gazdái vásárolták nászajándékba, mégpedig egyenesen a Belvárosból. Az akkori divat szerint olyan volt éppen, mint egy lekvárosköcsög, és ahogy az illett, Zsófika szemét annyira eltakarta, mikor felpróbálta, hogy alig-alig látott valamit. Ez eddig rendben lett volna, de a házassághoz rendszerint anyós is tartozik. Az öreg Szőrös Szűcsnének elég volt lenyelni, hogy a fia szegény lányt vesz feleségül. De hogy még kalap is! Zsófika nem merte a fejére tenni, amíg meg nem melegedett a házban. Vasárnapról vasárnapra halogatta. Végül is virágvasárnapján jó alkalom kínálkozott. Az öregasszony komatálat vitt valakinek. Zsófi úgy számított, előbb nem, csak a harmadik énekre keveredik oda a templomba, és ha elsápad is Szőrös Szűcsné attól, amit lát, talán a szertartás végeztére lecsillapodik annyira,

hogy valamiképp el lehet majd viselni a patáliát, amit otthon csap. A lila kalappal a fején Zsófika már a második harangszó után kilopózott a házból. Az apósától nem kellett tartania, mert az régen eladta az ördögnek a lelkét, a vasárnap délelőttöt mindig a szőlőhegyen töltötte, a harangszó csak arra volt jó neki, hogy tartani tudjon hozzá az ebédidőt illetően… Az ura? Hát ami az urát illeti, annak nem volt beleszólása semmibe. Az anyja előtt azért nem, mert egy keserves hold földet sem hozott az asszonnyal a házhoz. A felesége előtt pedig egyszerűen azért nem, mert nem. Zsófia így kezdte az elején. Hogy miképp csinálta, azt úgyis hiábavaló dolog magyarázni. Az ilyesmit megtanulni nem lehet, az ilyesmire születni kell. Délcegen és akaratlanul is emelt fővel lépett ki a kapun, mert másképpen nem is látott volna ki a kalap alól. A templom átellenben volt velük. Szapora lépteivel egy perc alatt megtehette volna az utat odáig. De mit tesz isten! Csak úgy lehetett, hogy az öregasszony valakit talált számtalan haragosai közül a gyermekágyas asszonynál, mert sehogy másképp nem fordult volna meg ilyen hamar a túlsó faluvégről. Elég az hozzá, hogy megfordult biz az, és valósággal sóbálvánnyá meredt, ahogy meglátta menyét a kalapban, mely olyan lila volt, hogy akár egy püspök fejére is ráillett volna. Alig tudta összeszedni magát, hogy cselekedjék, mielőtt Zsófika belép az Isten házába. Ott érte el éppen a templomajtóban. Fürge mozdulattal lekapta fejéről a kalapot, s földhöz vágta minden erejéből. Úgy gurult az éppen le a templomdombról, mint néhány évvel előbb az öreg harang, mikor a hívek feláldozták a haza oltárára ágyúcsőnek. Igen, a szerencse az volt, hogy csak az a néhány öregasszony látta a jelenetet, meg hát az egyházfi. De Zsófika azért jól tudta, egy öregasszony is elég ahhoz, hogy az ilyen dolgot estére a falu apraja-nagyja hírül vegye. Zokogva futott a kalap után, felkapta az út porából, s menekült vele vissza Szőrös Szűcsék vaskapus házába. Bezárkózott az első szobába, és nem jött elő a harmadik harangszóra sem. Ott a kalapot megtisztította az út porától, és visszatette a selyempapírból készült zacskóba, melyen rajt állt nagy nyomtatott betűkkel: „Krűger nővérek kalapszalonja, Budapest.” Ezenfelül még skatulyába helyezte el a selyemzacskót, és vele együtt skatulyába zárta leánykori álmait, a színes kalapról, a városban készült ruhákról, a hintóról és a balatoni meg hévízi kirándulásokról, amit ugyancsak megígért neki Szőrös Szűcs János, míg kezéért versenyzett a pesti gépésszel. A hétköznapok végtelen

sora következett. Hajnali kelés, gyötrődés baromfiakkal, disznókkal, aztán a konyhai tűzhely melege, a mosóteknő. Munka, csak munka szakadásig, hogy gyűljék a pénz az öreg Szőrös Szűcsné szekrényében, a vasalt ruhák alatt, és időnként szaporodjék a birtok egy-egy holddal, vagy gyűljön a vászonnemű a sifonérban. Mert ha nem hozott mást a házhoz Zsófika, mint két dolgos kezet, hát ennek a két dolgos kéznek kell bepótolni az elmaradt hozományt. Nem volt a fővárosnak olyan elesett kis cselédje, akinek sanyarúbb sors jutott volna osztályrészül, mint Szőrös Szűcs János feleségének a pénzéhes anyósa mellett. Nincs olyan kegyetlen törvénye semmi szolgaságnak, mint a vagyon szolgaságának. Aztán jöttek sorban a gyerekek, fokozván az öregasszony dühét s elkeseredését, hogy hiába minden erőfeszítés, széthull a vagyon, mint oldott kéve. Zsófi asszony egy bűnös gondolatot melengetett magában. Azt, hogy az anyósa nem él örökké, és akkor… Akkor, ha nem is lesz éppen féderes hintó, két kast tesznek majd a szekérre, egy vasárnap hajnalán útra kel az egész család, áthajtanak a dombokon, erdőkön, végigvágtatnak a Balaton partján, és megfürödnek… Nem a Balatonban, hanem a Hévízben, mert Zsófi asszony dereka már inkább ezt kívánta. Azt is elhatározta magában, hogy akkor majd az egyik kas alá rejti a skatulyát, és ha kiérnek a falu határából, előveszi a lila kalapot. Legtöbbet érne, ha még szalagok is volnának rajta, hogy lobognának a szélben, búcsút intvén az elnyomatás hosszú esztendeinek. De az öreg Szőrös Szűcsnének esze ágában sem volt elköltözni az árnyékvilágból, sőt egyre jobban kímélte magát, és mind sűrűbben hangoztatta szerte a faluban, hogy néki itt kell maradni. Őrködnie kell, hogy a lila kalap elő ne kerüljön a szekrény aljából. Mert átkot hoz a családra, ha előkerül. Züllést és pusztulást. Zsófi asszony nem látta meg hatvanéves koráig a Balatont. Pedig annyira lakott tőle, hogy egy pár jó lovat három-négy óra alatt odáig lehetett volna hajszolni. Hogyha nem lettek volna közben a hegyek, a templomtoronyból látni lehetett volna a kék tükrét. Csak színes képeken látott hullámokkal játszó vitorlás hajókat. Csak képekről ismerte Hévíz lótuszait. Köztük harántcsíkos fürdőruhákban pocakos férfiak lubickoltak. Színes napernyőt tartottak fejük fölött a fürdőző asszonyok.

Nem láthatta meg a Balaton tükrét, és nem viselhette a szalmakalapot. Pedig sokszor elhatározta azt is. Előbb a lánya esküvőjén akarta feltenni, hisz nem akárki emberhez ment, hanem a kistanítóhoz, és kalapban érkezett az esküvőre a másik örömanya is. De élt az anyósa, s szigorú tekintettel figyelte, mikor megyén a sifonérhoz a kalapos skatulyáért. Jóval később a tanult fia doktorrá avatásán akarta viselni. Mert az öregasszony beleegyezett abba, hogy taníttassák egyik unokáját, ha lemond az örökségről… Ez is hiú reménynek bizonyult. Megint háború jött, és a fiúból elébb lett hősi halott, mint doktor. Még nyugovóhelyéről sem tudott senki az égvilágon. Hiába mozdult ki sarkaiból a világ. Szőrös Szűcséknél nem változott semmi, mert élt az öregasszony. A háta meghajolt, az ujjait összehúzta a köszvény, de lábai fürgék maradtak, a szeme, mint a gyíké. Ott volt mindenütt, látott mindent, és őrizte a régi rendet. Átlépte a nyolcvanat, át a kilencvenet is. A lábai is cserbenhagyták. De ott ült télen a konyhában, nyáron a tornácon, és vasas végű botjával akkorát dobbantott, ha nem tetsző dolgot vett észre, hogy rengett belé a ház, repedt a flaszter. Új földindulásnak kellett jönni. Ha nem is legnagyobbnak, ami a világon történt, de a legnagyobbnak, amely valaha is Szőrös Szűcsék házát érte. Az egész falu egyetlen termelőszövetkezet lett. Éspedig úgy lett az, hogy legelsőnek Szűrös Szűcsék léptek be. Igaz, hogy csak az apai résszel, de ezen is ámult a falu, tán csak azok nem, akik emlékezetükbe tudták idézni Zsófi házasságának történetét, és ismerték sorsát a híres Szőrös Szűcs-birtokban… Utánuk indult meg a lavina, és az utolsó volt, aki aláírta a belépési nyilatkozatot: a vasbotos öregasszony. Nyomban utána pedig csoda történt Szőrös Szűcsék házában. Az öregasszony elhajította a vasalt végű botot. A menye vállára támaszkodva betipegett a szobába, és ettől fogva nem törődött semmivel, ami körülötte történik. Amit soha azelőtt nem tett, esténként mesét mondott a dédunokájának. Mert ilyen is volt ekkor már a házban. Valami nagyon erős emberről meg az ördögről szólt a meséje. De nem volt sem eleje, sem vége a mesének, csak mondta a részleteit, ahogy hiányos emlékezetében felötlött. És elkövetkezett az első közös aratás ideje. Aztán elkövetkezett Anna-nap, amikor ebben a faluban nem állt már egyetlen tábla gabona sem a lábán. Nem volt rá szükség, hogy hétköznapot csináljanak a vasárnapból. Sőt, a fiatalok még jutalomról is gondoskodtak maguknak. Kora reggel két nagy autóbusz állt meg a

falu főterén, amelyek harminc forintért elvitték Hévízre az embereket, oda és vissza. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a buszok kettőt is fordultak. Zsófi néni úgy találta, végre, ha késve is negyven esztendőt, eljött az ő napja. Fél éjszaka sütötte a csirkét, és reggel felpakolta az egész családját. Nem maradt otthon más, csak a dédmama és a legkisebb unoka. Egy egész kabinsort megtöltöttek Hévízen már azok is, akik az első csoporttal érkeztek. Sietett mindenki a langyos vízbe, hogy az egyhónapos megfeszített munka után enyhet találjon. Zsófi néni kivárta, míg a fiatalok mind átöltöznek. Utolsónak ment a kabinba. Ott kapaszkodtak sorban a falubeliek a mellett a hosszú deszka mellett, amely a lótuszokig vezetett, mikor Zsófi néni megjelent a lépcső megkövesedett deszkáin. A hévízi kabinok oldalán ott függenek a táblák, melyek csendre intik a fürdőző vendégeket. De ebben a percben ki tudott volna csendet teremteni a kapaszkodó deszka hosszat? Ujjongás, nevetés és éljenzés hangzott fel, akkora, hogy csengett belé a hévízi medence. Zsófi néni fején ott volt a lila szalmakalap. Hóna alatt egy bérelt autógumit hozott, ügyesen beleült, és elevezett a lótuszok felé. Hiába volt kétszeres csomagolásban a lila kalap, negyven esztendő alatt kifakult annyira, hogy színe egyezett a lótuszok halvány színével.

TERI

– Ez a magáé, Hampó néni – mondta Rózsi. – Meg ez is – tette hozzá Teri. Mindketten kivettek egy-egy szál virágot a csokrukból, és az öregasszony markába nyomták. Hampó néni, a leányotthon portása bezárta gondosan mögöttük a kaput, aztán arcához emelte a két szál illatos szegfűt. – Köszönöm, kedveseim. Finom illata van. Most legalább én is a régi szombat estékről álmodom, ha ugyan hagynak aludni. Farsang is van, szombat este is van. Azaz hogy inkább éjjel. Csak csendesen aranyoskáim, senkit fel ne ébresszenek. A két lány lábujjhegyen osont fel a lépcsőn, óvatosan nyitották ki szobájuk ajtaját. Eszter, a harmadik szobatárs mélyen aludt, meg sem mozdult, pedig akárhogy vigyáztak, az ajtó egy cseppet azért muzsikált. Az utcai lámpák fénye beszűrődött, és ebben a derengésben a két lány könnyű táncruhája magasba röppent. Aztán a vízcsapot kellett még óvatosan megereszteni, hogy ne kezdjen kortyogni, hörögni, míg lemosakodnak egy kicsit, és vizet öntenek a két vázába a szegfűcsokrok alá. Mikor Teri kinyitotta a szekrénye ajtaját, hogy ruháját beakassza, erős almaillat csapta meg az orrát. A hazai csomagban érkezett almák illata. Kivett két jókora pogácsaalmát, mely ilyenkor farsangban kapja meg igazi ízét és illatát. Egyiket Rózsi ágyára dobta, a másikat magának tartotta meg. Egyszerre feküdtek le, és éles foguk alatt harsogni kezdett az ízes gyümölcs. Rózsi számára nem volt más, amit evett, csak egy kemény húsú alma, de Teri ismerte a fát, amelyen termett. Akkortájt ültették, amikor ő született. Vele együtt növekedett, mire ő maga virágba bomlott, a fa kiterebélyesedett akkorára, hogy ágai ráfeküdtek a pajta tetejére. Gyermekkora óta számtalanszor mászta meg, jól ismerte minden ágát és a lenyesett ágak helyén a forradást. A nagy sebet, melyet akkor kapott, mikor a rendkívüli bő termés leszakította a legmesszebb elnyúló ágát. Ez a katasztrófa éppen vasárnap délben történt, mikor az asztalnál ültek, és a reccsenés mintha a húsába szakított volna valamennyiüknek. Az éretlen almát akkor felszelték és megaszalták. Háromszor tellett vele meg a kemence… Látta maga előtt a fát

kopaszon, ráfagyott hócsíkokkal, látta virágban, és hallotta a méhek dongását, melyek majdhogy nem a kék égbe emelték szárnyukon az óriási virágcsokrot. Látta a permetlétől kékre váltan egészen valószínűtlen, mesébe illő színben, aztán ahogy cirmosodtak, pirosodtak rajta a gyümölcsök. Látta a kamrában a polcon sorakozó almákat, az anyja szikkadt kezét, mely kiválasztotta közülük a legszebbeket, melyek most itt illatoznak feje mellett a szekrényben. Maga elé kellett képzelnie még a lucskos őszi falut, amelyet néhány hónappal elébb otthagyott, s a házat a végképp árván hagyott két öreg szomorúságával, míg végre vissza tudta erőltetni gondolatait az elmúlt estére. Mert ezt akarta. Álmodni akarta tovább, ami a klubesten történt és azután az úton hazáig. Érezni akarta derekán Feri karjának a melegét. Vele táncolt majdnem szüntelenül. Ha közben mégis felkérte más, akkor is az ő vállára emlékeztek ujjai, és a hézagosan elhangzott szavainak értelmét kereste. Ha sokáig tartott a tánc más férfi karján, bizonytalanság és valósággal félelem fogta el, mint aki eltévedt valamilyen rengetegben. Hazafelé a karjára nehézkedett egész súlyával. Igen, olyan volt az, mintha talpa nem is érte volna a földet. A félben maradt almát mozdulatlan tartotta kezében. Behunyta a szemét, és látta kettőjüket lebegni a szombat éjszakai utcán. Többször megfigyelte, mikor a kései műszak után hazatért, hogy éjszaka az emberek léptei milyen hangosak, még az összeborultan suhanó szerelmeseké is, ha mások azok. Az ő lépteik nem hallatszottak, erre nem emlékezett, és más nem is hallatszott, csak gépkocsik suhanása és a mulatókból kiszüremlő finom zene. Nyilván Rózsinak is volt min elgondolkoznia, mert ő is tartotta egy darabig kezében a félben maradt almát. Aztán egyszerre kezdték el újra rágni. Az újrakezdődött harsogásra Eszter, a harmadik szobatárs megmozdult, és méltatlankodva felmordult, hogy őt kihagyják ebből az élvezetből. A két lány hangosan kacagott, aztán Teri kiugrott az ágyából, és újabb négy almát vett elő: egyet a saját vánkosára tett, egyet Rózsi ágyára dobott. Eszternek kettőt vitt oda. – Itt van, te se csapódj be. Eszter kinyúlt a paplana alól, és mindkettőjüknek egyszerre feltűnt a gyér fénynél is, hogy nem az ismert pettyes flanelpizsamájában van, hanem új ágykabát fehérlik a karján. – Nicsak! – mid van neked? – Teri visszalépett az ágyához, és felkattantotta a

zöld ernyős olvasólámpát. – Mutasd, Eszti! Eszti nevetve félredobta a takaróját és felkelt. A papucsa is új volt, amelybe belelépett. Elébb úgy ágykabátostul fordult meg a két lakótársnője előtt, aztán ledobta a kis kabátot, és ugyanolyan anyagból készült, földig érő hálóingben állt ott. A válla, a karja mezítelen volt. Két keskeny pánt tartotta csak a melle felett fodrokba összefogott inget, mely dús redőkben omlott a testére. Olyan volt rajta éppen, mint a régi görög lányok ruhái vagy mint maguké az istennőké. Telt idomú, magas termetű lány volt Eszter, vörösbarna, dús haját kis szalaggal kötötte össze, úgy hagyta a hátára omlani. Nem tartották számon a leányszállás szépségei között, de most a két szobatársa egyszerre mondotta: – Eszter! Milyen szép vagy. Felgyulladt Rózsi lámpája is, és a megkétszereződött fénynél Teri egy kékborítékos levelet vett észre a földön. Nyomban ráismert az apja nehéz kézzel vésett, babszemnyi betűire. – Hát ez? – felkapta a levelet. – Nem találtad meg? Hiszen az ágyadon volt – szólt Eszter, és a játéknak vége lett. Mindhárman az ágyba bújtak. Teri felszakította a borítékot, a másik két lány pedig könyvet vett le az ágy fölé szerelt kis polcról… Terinek elszorult a szíve, mert arra gondolt, ahogyan az apja levelet ír. Néhányszor látta csak életében. Olyankor mindig, amikor valami megrázó esemény történt a család életében. Ebédnél már elkezdi a bajuszát rágni, aztán délután marad minden munka. Elszívja az otthon levő cigarettáit, majd a boltba megy cigarettát és levélborítékot vásárolni. Ha van kire hagyni, még etetni sem ő megy az istállóba, mégsem kezd lámpagyújtásig a levélíráshoz. Csak akkor fordítja el a tölgyfaasztal nehéz lapját, s keresgélni kezd a gyerekek régi, megsárgult irkái között. Kitép egy üres lapot, az asztalra teszi a tintát, mely majdnem fenékig kiszáradt. Oldalra hajtja, úgy mártja meg benne a tollat. Az anya biztosan az ágyba került már, mire megkezdte ezt a levelet.

„Kedves lányom, Teri!

Már hétfő óta szándékozom neked levelet írni. Mert tudatni akarom veled azt, ami vasárnap a faluban történt. Már reggel jókor ellepték a falut az idegenek, de annyira ám, hogy sötétedett tőlük az utca. „Vagyis rosszul mondom, hogy idegenek, mert talán valamennyien az alumíniumbányából meg a cukorgyárból voltak. Te is jól tudod, hogy mind a két helyen sokan dolgoznak idevalósiak és szomszéd falubeliek. A cukorgyárban magam is eleget jártam, úgy arcról talán mindenkit ismerek onnan. Szóval ezek idejöttek, biciklin, motoron, autóbuszon vagy gyalog, kinek hogyan adódott. Aztán elkezdődött a rábeszélés, hogy álljunk össze termelőszövetkezetbe. Háromszor voltak nálunk is a nap folyamán. Azzal kezdték, hogy én mennyit termelek ebből meg abból a terményből holdanként! Megmondtam, erre aztán jöttek, hogy a Dózsa meg a Zöldmező szövetkezet ennek a másfélszeresét és a dupláját termeli. Hiába hivatkoztam rá, hogy azok könnyen jutnak műtrágyához, meg hogy azt hiszem, amit a saját szememmel látok. Erre azt mondták, hogy ha összefogott volna a falu, mi is megkaptuk volna a műtrágyát meg a mélyszántást is. Ha pedig a saját szememmel akarok látni valamit, hát menjek el azokba a szövetkezetekbe, és nézzek körül. Mondtam, hogy láttam én a derékig érő gazt a szövetkezeti kukoricákban. Mi lehetett volna más rá a felelet, mint hogy ne azt nézzem, ami rossz, hanem ami jó. Mert ami rossz, az elmúlik. Adja Isten, hogy úgy legyen, ebben nem vitáztam velük. Akkor meg azt kérdezték, mit jövedelmez énnekem a tizenegy hold föld, aztán, hogy mit dolgozom én ezért. Hogy mit jövedelmez, arra még csak tudtam egyet-mást felelni, de mikor úgy kérdezték, hogy mit élvezek én ebből, arra mit kellett volna felelnem? Mit felelhet a magamfajta ember mást, mint hogy a gyerekeiért dolgozik. Azt aztán könnyű volt odamondaniuk, hogy hol vannak a gyerekeim. Itt hagytak. Itt hagytak, és mit dolgozok én meg szegény anyátok a beteg lábával? Mikor kelünk? Mikor kinyílik a szemünk. Mikor hagyjuk abba a munkát? A munkát, mikor az ágyba esünk, és a gondot akkor sem. Mit felelhettem rá, mikor azt kérdezték, miben telt el az életünk? Csak a munkában, értetek. És mind elmentetek. Te ugyan azzal hagytál itt az ősszel, hogy visszajössz, ha tavasszal megindul a munka sűreje. De én ebben nem hiszek, Teri lányom, ők is azt mondták, hogy nem hiszik ezt. De visszajöttök-e vajon, ha szövetkezet lesz a faluban? Még kevésbé jöttök vissza, csak ezt mondhattam én. De őszerintük lesz itt még olyan világ, amely visszacsal benneteket, mert más lesz a munka, más lesz a falu, más lesz az élet. De mikor? Erre ők is csak azt mondhatták, hogy idő kell hozzá. Idő kell persze, abban megint igazuk van, mert a barátfai Dózsába igaz, hogy kezdenek visszaszállingózni a fiatalok, de az ilyen ritka mint a fehér holló. És ezt is még nekünk, öregeknek kell megmutatni, hogy érdemes olyan újfajta életet élni! Bizony nehéz dolog ez, lányom. Igazuk volt abban is, hogy mi volt a cukorgyár tíz évvel ezelőtt, és mi most! És hogy milyen a bánya meg

mellette a gyár. Hogy város lett ott a semmiből!… Ők is nyomorúságban kezdték negyvenötben. Mindenre volt ezeknek válaszolni valójuk. Mikor azt kérdeztem, mért is jöttek ide agitálni, mi érdekük nekik ez, elkezdték a számokat mondani, hogy hányan dolgoznak a mezőgazdaságban, és hogy a nemzeti jövedelemnek milyen kis részét adja a mezőgazdaság ehhez képest. Úgy látszik, be is tanították őket erre, de lehet, hogy igazuk volt. Szerintük más lesz a saját életünk is, ha mi nagyüzemekben többet és olcsóbban termelünk. Még olyat is mondtak, hogy mi teher vagyunk az iparosodott ország vállán így, ahogy vagyunk. Vagyis az ő vállukon. Lehetséges ez? Nem hiszem el, és nem tudom a számaik igazságát ésszel követni. Jöttek újra és újra és összezavartak. (Nem mondhattam mást, mint hogy én nem tudok határozni. Mi anyátokkal már úgyis kifelé megyünk az életből, határozzatok ti. De ha úgy határoztok, hogy maradjunk kívül a szövetkezetből, akkor gyertek haza, és legyetek velünk. Vagy legalább valaki közületek jöjjön haza. Menj el, Teri lányom, az Annánkhoz, beszélj velük. Ha ők itthon lennének, az lenne jó. Ott van már az unoka is. Ha itt növekedne körülöttünk a kicsiny, tudnám, mért tartsuk a mellünket a viharnak. Meg lenne erő is a munkához, ha itt volna velünk a Dani, mert hogy jó dolgos volt a vőm, azt meg kell hagyni, ismerem legénykorából a munkáját. Én voltam az oka, hogy nem került a házamhoz. Akkor még bíztam a fiamban meg a magam erejében is. Hát hibáztam ellene meg a lányom ellen. De most el kellene felejtenünk mindent. Most arról van szó, hogy maradhat-e a vagyon, a ti vagyonotok, vagy nem akarjátok. Most nem kell egymással hadban állnunk. Most össze kéne fognunk. Mondd meg nekik. Ha akarod, mondd meg nekik azt is, hogy én megbántam mindent. Nem törődöm vele, mondd meg neki, ha úgy látod jónak. Vasárnap estére a falu háromnegyed része termelőszövetkezetbe állt. Én kívül maradtam. De úgy, hogy minden biztató szóra csak azt mondtam, a döntés rajtatok áll. Ez pedig így is van. Határozzatok, és én aszerint cselekszem, amíg az erőmből tart. De ha úgy határoztok, hogy kívül maradjak, akkor álljatok is mellettem, vagy legalább valaki közületek álljon mellettem, mert az nem lesz majd könnyű dolog. Ne csodálkozz, hogy neked, a legkisebbnek írom meg mindezeket. Te tartozol még legjobban hozzánk, Teri lányom. Tudod, hogy neked mindig, mindent legkönnyebben elmondtam. Te az okos szavaiddal jobban meg tudod értetni a

többiekkel. Annáékkal szóban, Karcsi fiammal meg írásban, mivel az messze van tőled. Mindig jó beszédes voltál, és levelet is szépet tudsz írni, rád bízom hát, jobb lesz az, mint az én soraim. Nekem talán még a kezem írását is gyűlöli a vőm. Annához sem voltam jó, amikor elmentek. Eleget sír miatta szegény anyád…”

Terinek az volt a dolga az üzemben, hogy finom rézdrótokat tekercselt. Nem volt ez nehéz munka, de meglehetősen nagy figyelmet követelt. Különösen az első időben, mert hisz keze nem ehhez edződött. Esténként, mikor ágyában lehunyta a szemét, a vékony drótszálak csillogása cikázott előtte. Ezek a kis villámok sűrűn repdestek a régebbi emlékeiből felmerült képek felett. Most kései ébrenlétében, aztán később álmában is harcot vívtak e villámok csatarendbe állt, régi emlékeinek sötétlő tömegével. Ki igazodik el a lelki háború törvényein, vagy vannak-e törvényei a háborúnak? Teri hajnal felé ezt kiáltotta álmában: – Feri! Ferikém, segíts! Többször is kiáltotta, és a két lány hangos kacagása ébresztette fel. A város felett még alacsony járású, galambszürke felhők ültek. Könnyűek, amelyek hihetetlen gyorsasággal szoktak ellibbenni a télvégi égről. Hűvös is volt még. Teri nemhogy örült volna a vasárnap délelőtti üres villamosnak, hanem ridegnek találta, fázósan húzódott be az egyik sarkába. Az őszi falu képe, melyet otthagyott, most újra kísértette. A borzas hátú, lucskos baromfiak az udvaron, a tehenek süllyedő léptei a sárban. A gőzölgő trágyadomb. Az apa egy lépést sem kísérte, még a kapuig sem. Vasvilla volt a kezében, mikor búcsúzott tőle az udvar közepén, és akkor is azt hajtogatta: „Nem jössz te vissza, Teri lányunk, tudom, hogy nem jössz vissza.” Az anyja kikísérte a faluvégig, de nem az állomásig. Lehet, hogy valóban azért, mert sürgős volt a kemence elfűtése, de az is lehet, hogy tehetetlen keservében, amiért nem várt még egy napot, hogy a friss kenyérből tehessen az úti kosarába. Annáék régebben kint laktak Rákospalotán a sógor egy távoli rokonánál. Kegyelemből adtak nekik azok egy szűk kis szobácskát, és ebben vészelték át a telet. De végre most egy héttel elébb házfelügyelőséget kaptak egy újonnan épült házban. Ezt a hivatalt Anna látta el, és Dani természetesen tovább járt a munkahelyére. Teri nem látta még az új lakásukat. Csak a kis kockás papírra

felírt címet szorongatta a kezében: Csibe utca 3. Már attól is világosabb lett a villamosban, hogy kiért a magas házak közül. De a felhő is szétrongyolódott. Nem a szél vitte tovább, hanem belemerültek foszlányai az ég kékségébe. Most földszintes, kertes házak, majd tágas sportpályák mellett siklott néhány utasával a villamos. Teri úgy érezte, sokkal sebesebben, mint hétköznapokon szokott. Egészen üres telkek következtek, melyekre már szabadon záporozott a napfény. Nem, az nem lehet, hogy az Ereszes ne az övék legyen ezután. Ne az övéké – egyedül az övéké legyen a határ legszebb darab földje. A Hidegérnél kezdődik. Azért Hidegér az, mert legyen bár tikkasztó nyári hőség, az égerfákkal szegélyezett patak mindig hűvös levegőt hoz le völgyében a hegyek tövéből. Aki aratáskor a Hidegér partján költi el ebédjét, kétszeresen üdül fel a déli pihenő alatt. Nefelejcs és liliom nyílik az égerfák árnyékában. A nefelejcsek nem múlnak el a tavasz elmúltával, mint másutt, hanem virágoznak itt majdnem egész nyáron át. A Hidegértől indul el az a földsáv, felkúszik a dombra, aztán egy enyhe hajlat után a páskomokig ér. Szőlő volt itt régebben. Csak az öregek beszélnek róla, hogy az volt, míg a filoxéra ki nem pusztította, de megmaradtak a vén körtefák, melyeket elkerülgetnek az ekével is, a vetőgéppel is. Piros bélű körtével vannak megrakva nyár közepén. De minden nyáron. Ha máshol el is fagy tavasszal a gyümölcsfák virága, az Ereszesnek ebben a felső hajlatában megmarad. Annyi, de annyi körtét ad ez a három vén fa, hogy alig akad ember a faluban, aki nem harap belőle… Aztán a belső rét, a belső rét a falu végében. Szénakaszálás után ellepték Teri libái. Itt tollasodtak meg minden nyáron. Mire tarlóra lehetett hajtani, kifényesedett a szárnyuk, s akkorra úgy tudták a rendet, hogy sem ostor, sem fűzfavessző nem kellett, követték sorba a pásztorukat engedelmesen. Annának és Daninak vissza kell menni. Igen, vissza kell menniük. Anna visszamehet, mert Dani ott nevelkedett, és kezéhez áll mindenféle falusi munka, de Feri… Teri visszaemlékezett az utolsó táncra, és a dalt, melyet a fiatalember akkor a fülébe énekelt, most dudorászni kezdte. Az anyai örökség a Szőke-dombon! Ennek is leszolgál a vége a berekig, és ott a forrás! Igen, az ő saját forrásuk a Szőke-domb tövében. Akkora kis medence az egész, mint egy üst, a közepén gyöngyözik, bugyog fel a víz, s arasznyi széles

erecskében csörgedezik el. Két lépésnyire már a Kántorék földjét éri, de a forrás az övék, s övék a fűzfák a forrás körül, melyekről sípnak való ágat lehet vágni. Kocogtatni a kés nyelével.

Kele, kele fűzfa, bödögei nyárfa. Cigánygyerek sípot kér, adjunk neki, majd nem kér…

Nincs szíve Annának és Daninak, ha nem mennek vissza… Lehetnek másnak jobb földjei a határban, de olyan szépek, mint az övék, nincsenek sehol a világon. Nincs szívük Annáéknak, ha most nem sietnek a szülők segítségére, hogy megtarthassák a földeket! Az üres telkeken túl, amint egyet fordult a villamos, sokemeletes, új házak tömege tűnt fel. Valóságos új város élénksárga, rózsaszín, világoskék és még számtalan színben és színárnyalatban tündöklő házakkal. Egész valószínűtlennek tűnt fel, meseszerűnek ez a városrész. Magasak voltak a házak, és felettük még magasabb emelődaruk, mint valami óriás madarak. Hinni sem akart a szemének. Pontosan olyan volt ez, mint amilyen képet meséskönyvekben festenek. De a villamos egyre közeledett a szokatlan külsejű házakhoz. Ablakaikban és erkélyeiken asszonyok jelentek meg ágyneműkkel, porolókkal a kezükben. A villamos betonnal bélelt, mély medrű patak hídján hullámzott át. A patak után következő megállónál kell kiszállni – azt mondta Dani a telefonba… Teri az utolsó pillanatban kelt fel, és éppenhogy csak le tudott ugrani az indulásra kész villamosról. Ismét megnézte a kezében levő cédulát. ,,Csibe utca 3.” Arra nem is gondolt, hogy a Csibe utcát ezek között a ragyogó házak között keresse. Átvágott az út másik oldalára, ott kérdezett meg egyet a járókelők közül.

– Ott van, ott, csak menjen vissza szépen – mondta a sétálgató öregember, s botjával a sokszínű szélső házsorra mutatott. A házak előtt újonnan készült aszfaltút vezetett, de odáig a sárt kellett kerülgetnie, hogy száraz lábbal elérje. Az aszfalton nem jártak kocsik, csak gyerekek rollereztek rajta, és a házak körül most vasárnap délelőtt felnőttet alig, csak gyereket, sok gyereket lehetett látni. Teri megilletődötten lépkedett a házak előtt, és olvasta a 27-estől visszafelé a számokat. – Ha Annáék ilyen házban kaptak otthont, visszacsábítja-e innen őket a Hidegér és a forrás a Szőke-domb tövében? Végre megérkezett a hármas számú ház elé. Krémszínű, négy- vagy ötemeletes ház volt két bemélyesztett erkélysorral. Ezt a bemélyesztett részt terrakottára festették. Bizonytalanság érzése fogta el, még mindig nem akarta hinni, hogy jó helyen jár. De a következő pillanatban meglátta Annát az egyik földszinti ablak mögött. Anna is észrevette, megkopogtatta az ablakot és integetett… Visszaintett neki, aztán a kapuhoz sietett. Amint kinyitotta a széles üvegajtót, kellemes langymeleg csapta meg. A baloldali ajtó fölé ki volt írva: Házfelügyelő. Nem is kellett csöngetnie, Anna már nyitotta az ajtót, a kicsi gyerek most is a karján volt. Terinek első dolga volt, hogy kikapta kezéből a csöppséget, összecsókolgatta, nyaggatta, csak azután köszöntötte a nővérét. Dani egy magas létrán állt, onnan nyújtott kezet. – Nem tudok lemenni – mondta –, mert akkor megint kicsúszik ez a drót. – Hosszú, fekete villanydrótot tömködött bele a mennyezet alatt levő kis kerek lyukba. – Azt akarom, hogy Anna az ágya mellől fel tudja gyújtani a lépcsőházi villanyt. Mert ha nem, akkor addig csengetnek, míg ki nem megyünk kaput nyitni, s felébred a gyerek. Igaz, hogy ritkán kell kaput nyitni, csak az idegeneknek, mert a lakóknak kapukulcsuk van. De mégis. Most ráérek, mért ne csináljam meg. A szobában még csak kiabálták egymást a bútorok, azok is szegényesek voltak. – Nem baj – nevetett Anna, mikor látta, hogy a húga körülnéz –, arra is rákerül majd a sor. Fő, hogy lakásunk van. – De nektek haza kellene mennetek – mondta Teri, a hangjából azonban hiányzott a meggyőző erő. Csak kiejtette a szavait, ahogy elhatározta, mikor

elindult Annáékhoz. A jóformán üres szobában egyébként is kongtak, tévelyegtek a szavak. – Igen, nektek haza kellene menni, próbált még egyszer színt adni a hangjának. – Hova? – hallatszott Dani hangja a létráról. – Haza! Levelet írt apánk. – Azt elébb kellett volna meggondolnia, hogy minket hívjon. – Nem az, hogy hív csupán, hanem veszélyben van mindenünk. Segítségére kell lennetek. – Táskájából elővette a kék borítékos levelet. Az ablak sarkának dűlt, és olvasni kezdte. Éppen csak a megszólításig jutott, Dani közbeszólt. – Akár ne is olvasnád, ha azért írta, hogy menjünk haza. – No, hallgass – mondta Anna, leült egy székre, amely elé már odakészítette a sámlit. Lábát arra tette, és szoptatni kezdte a kicsinyét. Dani abbahagyta a munkáját, de nem szállt le a létráról, ott fenn cigarettára gyújtott, úgy hallgatta végig a levelet. Teri egyre gyengülő hangon olvasott, mert hiába akarta elnyomni magában, egyre nagyobb erővel vette hatalmába az érzés, hogy haszontalanok a szavai, elkallódnak ebben az üres szobában, és sem Annára, sem Danira nincs hatásuk. Mikor végzett a felolvasással, egy ideig csend volt. Végre Dani megszólalt. – Mondd meg az öregnek, vagy írd meg neki, hogy egy koldussal ne fogjon össze. Semmi szükség rá, hogy egy koldussal összefogjon. Mikor kértem a lányát, koldusnak nevezett. Hát majd megmutatom én a magam erejéből, hogy nem vagyok koldus. Oda azonban hiába mennék, és hiába dolgoznék látástól vakulásig, az ő szemében koldus maradnék. Érted, Teri? Ebből mindent megérthetsz. Legelőször azt, hogy az isten világáért én az apátok házához nem megyek. De azért azt mondom, az öreg most tartson ki, ha olyan nagy legény volt. Ha akkor kemény tudott lenni, ne adja be a derekát most sem, így talán majd becsülöm valamire. Persze otthagyta a drágalátos fia is. Úgy látszik, azzal sem tudott bánni. Vagy csak annyi, hogy megbolondult a sofőrségért, és nem fűlik a foga a paraszti munkához. Kinyílt a szeme, amíg katona volt.

– Csendesebben, Dani – szólt Anna, fejét nem emelte fel, mintha gyermekének beszélne –, csendesebben, apja. A földet azért meg kellene őrizni akkor is, ha mi már sohasem akarunk beállni. A föld pénzt ér, és mennyi mindenre van még szükségünk. „A föld pénzt ér.” Annának nem a forrás jut eszébe, és nem a körtefák az Ereszesen, hanem hogy pénzt ér… – Terit úgy szíven ütötték ezek a szavak, hogy hang nem jött az ajkára. Anna viszont szenvedély nélkül folytatta, a kisgyerek fejét simogatva. – Mi már ennyit elértünk, Terink, mi nem indulhatunk meg most visszafelé. De neked nem kellett volna eljönnöd. Te visszamehetnél, a leányotthonban nem marad üres a helyed. – Én? – Teri számíthatott volna erre, most mégis megdöbbent. – Te, te… Az ősszel azt mondtad, csak a telet akarod itt tölteni. – De hiszen mit érek én egyedül? – Egyedül? Ha akartad volna, már ketten lehetnétek a Sós Lacival. Látod, azt szívesen befogadta volna apánk… – Az nem koldus – tette hozzá Dani. Végre lekászálódott a létráról, mert a hamu már akkorára nőtt a cigarettáján, hogy valahova le kellett verni. Hát ez volt az éppen, amiért eljött, hogy békén hagyják a Sós Lacival. Mert mi kifogást mondhatott volna ellene? Semmit, csak annyi az egész, hogy nem kellett egy porcikájának sem. – A házasságok nem mind szerelemből származnak, és anélkül még boldogan lehet élni. – Ezerszer elmondta ezt az anyja-apja. De hát akkor mi lenne más az alapja. „Földeket akarnak összeadni vagy embereket?” Ezek Anna szavai voltak abban az időben, mikor Dani miatt kintatták. – Apánk már nem az, aki volt – mondta váratlanul Teri. – Láthatjátok ebből a levélből. – De mintha inkább önmagát akarta volna meggyőzni, úgy hangzott ez. – Segíteni kell neki… hiszen… – Akkor segítsetek – vágott a szavába Dani. – Segíthettek, te meg a bátyád.

– Igen, Karcsinak kell hazamenni – szólt ismét szelíd hangján Anna. – Mégiscsak ő a férfi közöttünk. Aztán hézagosan folytatták beszélgetésüket, és okosabb dolog nem vált ki abból, mint hogy Karcsié a felelősség, aki távol van. Később Anna a kezébe adta a gyermeket, hogy ebédfőzéshez láthasson, s ez Terinek jó volt arra, hogy végül egy időre meneküljön gondjaitól, melyek hatalmukban tartják, gyötrik az éjszaka óta. De így sem volt türelme Annáéknál megvárni az ebédet. Bármennyire tartóztatták, egyszer csak felkerekedett, s ment anélkül, hogy ürügyet tudott volna felhozni sietségére. Át kellett szállnia a villamosról egy olyan városrészben, ahol még soha nem járt. Alig lépett le, már közelgett is az a kocsi, amelyre neki szüksége volt, de nem szállt fel rá. Elindult, hogy a napsütésben sétáljon egy kicsit az ismeretlen utcákon. Nem akart hazaérkezni, míg lakótársnői el nem mennek hazulról, ez pedig vasárnaponként csak a déli órákban szokott megtörténni. Két lakótársnőjét nagyon szerette. Megszokta, hogy bármi történik vele, vagy bármilyen gondja támad, mindent megbeszéljen velük. Az eseményeket már napközben is sokszor ezeknek az esti beszélgetéseknek a tükrében látta. Most nem, most eszébe sem jutott, hogy Esztinek és Rózsinak szóljon, s úgy könnyítsen a szívén… Sokáig járta az idegen utcákat, dél jól elmúlt, mikor hazatért. Nem is ment ebédelni, a nemrég érkezett csomag tartalmából evett. De minden falat íze hazai emlékeket ébresztett benne. Nehezen nyelte le a falatokat, úgy érezte, elszorul a torka. A nap egyre ragyogóbban sütött, ablakából láthatta, hogy a budai hegyekről reggel óta eltűntek az utolsó hófoltok is. Mégsem ment ki. Sőt leeresztette a rolót és elhatározta, hogy lefekszik, hiszen az éjszaka alig aludt valamit. Igen, aludni, az lesz jó, azután majd talán könnyebben elrendeződnek a dolgok. Csakhogy aludni most sem tudott. Négy órakor kopogtak az ajtaján. A telefonhoz hívták. Természetesen Feri, hiszen meg is beszélték, felhívja délután. Alig tudott szólni a lánynak, aki bekopogott. – Mondd meg, hogy beteg vagyok. Fáj a torkom. Talán lázas is vagyok. Majd holnap én felhívom… Akkorra biztos jobban leszek. Másnap valóban felhívta, de csak azt jelentette be neki, hogy két nap

szabadságot kért és elutazik. – Fontos családi ügyben járok – így mondta –, ha visszajövök, mindent elmesélek. – És mikor találkozunk? – hangzott a fiatalember kérdése. Igyekezett közömbös hangon kiejteni a szavait. De Teri éppen ebből a hiábavaló igyekezetből érezte, hogy súlyosan megsértődött. Most nem akart törődni ezzel sem. Másnap késő délelőtt szállt ki a vonatból. Ahogy átment az állomásépületen, egyszerű falu képe tárult elébe, s ez eszébe juttatta a saját faluját, ismét szorongás fogta el. A régi házak között furcsán hatott a széles betonút. Olyan széles volt, hogy alig-alig maradt kétoldalt járda. Ennek a betonúinak a szélén haladt végig, míg el nem maradtak mellette mind az öreg házak, csak akkor tűnt fel előtte a néhány kőhajításnyira levő ipartelep nagy, tapos épületeivel, óriási köcsöghöz hasonló kéményeivel. Valóban, mintha nem is füstöt lövelltek volna fel azok, csak gőzöltek, mint valami meleg étellel teletöltött cserépedény. Arrább másik, karcsú kéményekből viszont annál keskenyebb és rozsdavörös füst tekerőzött elő. Ilyen színű füstöt még nem látott. Magában a mérges kígyóhoz hasonlította. Míg így nézelődött, eljutott addig a helyig, ahol az út kétfelé vált. Eszébe jutott, hogy Karcsi még karácsony előtt írt erről az útelágazásról, mikor meghívta magához. Csak éppen azt nem tudta, melyiken is kéne elindulni. Az egyik út a füstölgő gyártelep közepébe vitt, a másik kicsit balra, még nagyrészt félben levő épületek közé. Megállt itt, és tanácstalanul fordult vissza. Egy sor teherautó haladt el mellette, valamennyi cementzsákokkal volt megrakva. Elhatározta, hogy az utolsónak int, megkérdezi az utat… Erre azonban nem került sor, mert az utolsó előtti teherkocsi hirtelen lekanyarodott az út szélére, és megállt előtte. – Teri, hogy kerülsz ide? – Karcsi szaladt elébe, megölelte, majd karon ragadta, és vezette a teherkocsi felé. – Csak jöttem – mondta Teri, mintha védekeznie kellett volna –, egy levelet hoztam. – Levelet?… No, lépj fel gyorsan. – Nem vitt rakodómunkásokat, csak ketten voltak a vezetőfülkében. Megindította a kocsit, azután kérdezte meg, miféle levél az. – Édesapánk írt…

– És olyan fontos, hogy személyesen kellett elhoznod? No, legalább meglátogattál végre. Terinek nem volt türelme várni. Még ott a kocsiban hozzáfogott, hogy felolvassa a levelet. Ez a hely pedig nemigen volt erre alkalmas, túl kellett kiabálnia a motor berregését. A műútról letértek, és éktelen gödrös, sáros területen közeledtek az új telep egy készülő épülete felé. Szerencsére elégszer átolvasta már a levelet, majdnem kívülről tudta. Okosan kihangsúlyozta a fontosabb részleteket, s még arra is volt ideje, hogy néha a bátyjára pillantson, úgy lessé a hatást. Karcsinak azonban egy arcizma sem mozdult. – No jó – mondta a végén –, majd beszélünk róla. – Ennél többre nem is volt ideje, mert sorra került a rakodásnál. Hajnalban kezdett, egy fordulója volt már csak hátra. Kis kerülővel ment vissza az állomásra. Húgát beültette az új telep egyetlen vendéglőjébe, és hiába tiltakozott az, ebédet rendelt neki. Ez a tágas, majdnem földig érő, nagy ablakokkal ellátott étterem beillett volna egy nagy város közepére, de furcsa volt: ezen a félben levő épületekkel teli, mindenféle járműtől felszántott telepen. A szokatlan környezet meg a várakozás, hogy mit szól majd Karcsi a levélhez, szorongással töltötte el. Nagy nehezen és lassan fogyasztotta az ebédjét, így is fele étel ott maradt a tányérján. Az ebédidő elmúlt, és a terem jól kiürült, mire Karcsi visszaérkezett. Az előbbi pufajka helyett jó szabású, barna ruha volt rajta, s vállára vetve a télikabátja, ezt most ledobta egy üres székre. A fél liter bort már nyilván belépésekor megrendelte, mert a pincér a következő percben letette elébe. Töltött, és Teri is majdnem fenékig kiürítette a poharát, mert ebéd után elfelejtett inni, s az izgalom is szomjassá tette. – Na most ide figyelj, Terka – kezdte végre, ő volt az egyetlen, aki Terkának nevezte gyermekkoruk óta. – Nem volt könnyű dolog nekem sem otthagyni a szülői házat, amit egyébként te is megtettél, hát tudhatod, hogy nem könnyű dolog az ilyesmi. Az igazság inkább az, hogy ti ítélkeztetek nagyon könnyelműen rólam. Azt mondjátok, belebolondultam a gépkocsiba, s ennyi az egész. Azt hiszem, Anna találta ki, és ti hajtogatjátok valamennyien. Hát nem ilyen egyszerű a dolog. Igaz, hogy szeretem a motort, de ez még nem minden. Figyelj csak rám jól. Gyermekkorom óta ki sem mozdultam a falunkból, míg katonának nem vittek. Te tudod, mennyit dolgoztam. Már addig is, míg iskolába jártam és azután… Alig emlékszem olyan reggelre, hogy napvilágnál keltem volna fel, akármilyen rövid volt az éjszaka. Még vasárnap is az istállóban voltam

már hajnalban. És miért volt mindez? Összegyűjtöttük Anna kelengyéjét, aztán a tiédet. Ott van mindkettőtöké a szekrényben. Anna nem kapta meg, mert nem azt választotta, akit az öregek kiszemeltek neki. Te is úgy járhatsz, ha nem vigyázol. No, de mindegy, nem ezt akarom én nektek felhányni. Múltak az évek, és a mi falunkban mintha megállt volna az idő. Csak annyi, hogy ezekkel a ruhaneműkkel megraktuk a szekrényeket, de egy ól, egy kukoricagóré nem épült az udvarunkban, nemhogy egy gép, de egy új eke nem került a házhoz. Adóra kerestünk, beszolgáltattuk, amit kellett, aztán jutott is, nem is magunknak. Nem beszélek most arról, hogy okosabb gazdálkodással, korszerű eszközökkel lehetett volna többet termelni, vagy nem. Nekünk eszünkbe sem jutott más, csak hogy húzzuk minél többet az igát. De nem is volt meg rá a lehetőség azon az úton, amelyen mi jártunk, nem volt meg. Én nem voltam kocsmás. Még a táncos mulatságok sem érdekeltek nagyon. Mindig szerettem volna egy motorbiciklit venni, lehet, hogy csak azért, mert az is gép, ahogy ti szoktátok mondani, de tán azért is, hogy kicsit messzebb menjek a falunktól, és többet lássak. Nem lehetett, mindig féltünk valamitől, hogy mit hoz a következő esztendő. Olyan volt a mi munkánk, Terka, mint annak az erőfeszítése, aki felfelé úszik valamilyen sebes vizű folyóban. – Belejöttem a korba, és elvittek katonának. Megmondom neked őszintén, szívesen mentem. Szívesen mentem, ha fájtak is az anyám könnyei, mert úgy éreztem, végre kimozdulok a reménytelen helyben topogásból. Szerencsém volt, mert amire egyébként talán sohasem lett volna alkalmam, a katonáéknál megtanítottak autót vezetni. Tudod te, hogy gyerekkorom óta dédelgetett vágyam volt ez. A vizsgán én lettem az első. A második évben már a parancsnokunk sofőrje lettem, és ettől fogva sokat jártam egyik városból a másikba, mondhatom, a fél országot beutaztam. Ekkor ismertem fel, amit már az elébb mondtam, hogy mi szembe úszunk az árral, hogy a mi életünk a múlté. Láttam újonnan épülő városrészeket, városokat, a földből kinőtt, új ipartelepeket. Egyszóval amiről nem volt addig tudomásom, vagy ami elől mi a porba dugtuk a fejünket, amit kézlegyintéssel vagy rosszhiszemű jóslásokkal követtünk, tanúja lettem az élet ilyen hajrájának, amilyet most itt látsz, és látnod kell most már neked is, hiszen te is kimozdultál hazulról. Van, aki elmegy az ilyen dolgok mellett, van, akit nem érint, de engem úgy magával ragadott, ahogy magával tud ragadni a gépkocsi száguldása, amiért annyira odavoltam gyerekkorom óta. – Aztán eljött az idő és leszereltem. Tudod, hogy hazamentem tavaly ősszel, és otthon töltöttem néhány hónapot. Nem bírtam ki. Most már egyszerűen nem bírtam ki az otthoni szűkös gondokat. Nem mondom én, hogy nyomorognom

kellett otthon. Nyomorognunk nekünk sose kellett, hálistennek. De azt is tudod, hogy ekkor már sehogy sem egyeztünk apámmal. De erről minek is beszéljek most… Azt mondtátok, mikor eljöttem, hogy nem fűlik a fogam a kapáláshoz, meg hogy kemény nekem már a vellanyél. Ne higgyétek, hogy itt könnyű a dolgom, de van egy valami, az igaz, úgy éreztem, a kapával irtózatos lassan halad az ember. És engem valami arra ösztökél, hogy minél nagyobbat lendítsek a haladó világon. Mert azt ismertem én fel, hogy akárhogy is, de halad, más iramban, mint ahogy mi éltünk és dolgoztunk otthon. Ezt te is érzed, Anna is érzi, azért jöttetek el mind a ketten. Ne is tagadjátok. Vagy mért jöttetek el, ha nem ezért? Sokat töprengtem én magamban, Terka, míg odáig jutottam, hogy ezt így el tudom mondani neked. Teri egy kenyérmorzsát forgatott ujjai között. – Karcsi megtanult beszélni, olyan szavakat használ, amiket nem otthon tanult, s az esze járását alig bírja követni az ember. De nekem ki kell tartanom az elhatározásom mellett, amiért idejöttem. – Felemelte tekintetét a bátyjára, és könyörögve szólt. Ha könyörgött neki gyermekkorukban, Karcsi ritkán tudott ellenállni a kívánságának… akármi volt az. – Szóval nem akarsz hazamenni, Karcsi? Karcsi hallgatott. – Pedig én úgy gondoltam, hogy lemondanék a rám jutó örökségről, mindent neked adnék, és Annát is rábeszélném erre, ha lehetne. Csak menj haza, csak őrizd meg, segítsd megőrizni apánknak a földet. Ott a szép ház, a jó istállók, ólak, a kert. Az Ereszesen a körtefák. El tudnád viselni, hogy a forrás másé legyen? – Másé? – No, mondd csak te is azt, hogy nem másé, hanem mindenkié. Nem akarom ezt hallani, eleget olvasom az újságban, hallom a rádióból. De most mi testvérek egymás között beszélünk. – Teri izgatottságában felállt, majd félve attól, hogy feltűnést kelt, megint visszaereszkedett. Karcsi keményen a szemébe nézett. Nyugodtan, szinte közömbös hangon szólt, de attól még könyörtelenebbnek érződtek a szavai. – Akkor is csak azt mondhatom, hogy: mindenkié. Aztán akár híve vagyok

annak, hogy így legyen, akár nem, egy bizonyos, Ebben az országban már csak ott van élet, ahol valamilyen közös ügyön munkálkodnak az emberek, máshol halódás van, keserves és értelmetlen győzködés. Szembe kell nézni az igazsággal… bátran. Teri éppenhogy csupa félelem volt, a hangja most már valósággal reszketett. – Pedig én azért jöttem… – Azért jöttél, hogy visszaküldj engem magad helyett. – Karcsi!… – Teri a táskájáért nyúlt. – Jó, akkor legjobb, ha visszakísérsz az állomásra. Majd megmutatom, hogy nem magam helyett akarlak küldeni. Én visszamegyek… Én visszamegyek, pedig nem én vagyok a férfi, akinek most helyt kellene állni, amikor veszélyben van minden. – Várj még, Teri. Tegyük fel, hogy visszamennék. Tegyük fel, hogy dolgoznék úgy azon a földön, mint mielőtt katonának mentem, mint ahogy az apám dolgozik… de most már abban a korban vagyok. Mondd, kit vigyek én oda feleségnek? Kit vigyek oda olyat, aki velem jön majd kapálni? Aki úgy él, mint az anyánk élt, hogy hajnalban siet a mezőre, mire a gyerekek ébrednek, vissza, megfőzi az ebédet, aztán egy az ölében, egy a hátán, egy a szoknyájába kapaszkodva megint kifelé az ételes kosárral… Aztán a baromfi, a disznók. Dolgozni kell az én feleségemnek, ha azt az életet akarom folytatni úgy, mint az anyánk tette, mert ki munkálja meg a földet. Lesz még napszámos, mire a mi gyermekünk kezd sivalkodni a bölcsőben? – Értem. Neked van valakid, Karcsi. Valakid, aki oda nem való. – Hát van is, ha akarod tudni. És ezt a valakit Teri nemsokára szemtől szembe látta. Elfogyott a boruk, és akkor sétálni mentek. Karcsi körülvezette húgát a telepen. Sorra megmagyarázta az épülő házak rendeltetését. Kívülről megmutatta a gyár már üzemben levő első részlegét. Aztán az új lakóházakat. Ezeket Teri még kicsit ridegnek, kaszárnyaszerűnek találta. – Az első házak nagy sebtében készültek, de a mienk már lakályosabb lesz. Vagyis hogy az majd, amelyikben mi kapunk lakást.

– Hogyhogy ti?… – Erzsi és én… – Tehát vőlegény vagy. Szép dolog, és erről egy sort sem írsz nekünk. – Nem vagyok vőlegény, látod, nincsen gyűrűm, de majdnem az vagyok. Öt órakor megálltak egy irodaépület előtt. Olyanféle ideiglenes épület volt ez, amilyenből az építkezéseket szokták irányítani. Nem sokáig vártak, egy csoport ember után nyúlánk, szőke lány jött ki onnan. Néhány lépést tett feléjük, aztán egyszerre meglassúdott. – No, ne ijedj meg, csak a húgom – szólt Karcsi. Akkor aztán egy pillanat alatt ott termett, Terit összecsókolta. Teri hagyta magát, az első látásra rokonszenvesnek találta ezt a lányt, s most érezte csak magát kicsit otthonosan ezen a különös telepen. Karcsi kivette a lány kezéből az aktatáskát, és méregette a tenyerén. – Jó súlya van. Megint egy csomó munkát viszel haza. – Valahogy meg kell keresni a kelengyét – nevetett Erzsi. Terinek ebben a percben eszébe jutott Feri. És az, hogy milyen kurtán-furcsán hagyta ott. Mit is gondolhat róla?… Elszorult a szíve, egy darabig nem jutott szóhoz. Szerencsére nem vevődött ez észre, Erzsi elég beszédes lány volt. Az éjszakát Erzsivel töltötte, aki albérletben lakott egy társnőjével. Volt egy üres sezlon a szobában, arra vetettek neki ágyat. Jól elmúlt éjfél, mire elszenderedtek, addig beszélgettek. Témájuk akadt bőven, pedig a legfontosabbat, amiért jött, el kellett hallgatnia. Karcsinak ez volt a kérése. Teri nem tudta, miért. Talán nem akarta, hogy Erzsinek lelkifurdalása legyen, mintha őmiatta nem teljesítené a családja iránti kötelezettségét. Vagy más oka volt rá? Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akar olyan dolgot a menyasszonya tudomására hozni, ami gondot és szomorúságot okozhat neki. Mindig jószívű gyerek volt ez a Karcsi… A másik két lány már aludt, ő még jó darabig ébren volt az idegen szobában. Az esti beszélgetésükből egy mondat motoszkált a fejében, melyet Erzsi mondott akkor, mikor még Karcsi is itt volt.

„Tudod, Terike, jó dolog az, hogy mi itt vagyunk ennek a telepnek jóformán a születésétől fogva. Olyan ez, mintha egy családba tartoznánk. Akik ennek a helynek a sorsát intézik, gondjukba vesznek minket is. Ez egyszerűen természetes, ez a helyzetből adódik. Aztán nem lehet másképp, ahogyan fejlődik majd ez a helység, úgy találjuk meg benne egyre jobb és jobb helyünket.” Nekik tehát már van földjük másik, van egy egész városuk. Karcsi sorsa egyrészt jó érzéssel töltötte el, Erzsit megszerette, s ez is jó érzés volt, hogy meg tudta szeretni, de másrészt végképpen egyedül érezte magát most már nagy gondjával. Úgy volt, hogy délben utazik tovább, és Karcsi kiviszi majd az állomásra, de reggel megtudta, hogy egy autóbuszjárattal megrövidítheti hazafelé vezető útját. Bement Erzsihez a hivatalba elköszönni. Karcsinak csak üzenetet hagyott. Behúzódott az autóbusz leghátsó sarkába s elhatározta, hogy megfogalmazza a levelet, amelyet majd Ferinek ír. „Kedves Ferikém!” Nem, ezt a levelet nem lehet így kezdeni, csak: „Kedves Feri! Úgy hiszem, fáj neked, mert nekem nagyon fáj, hogy jóformán búcsú nélkül hagytalak el. Én már csak néhány napra megyek vissza Pestre, hogy feladjam az állásomat, és becsomagoljam az ott levő holmimat. Jobb lesz, ha akkor nem is találkozunk, mert nehéz lenne a búcsú. Nekem vissza kell térnem a faluba, örökre el kell hagynom Pestet. A szüleim mellé kell állnom, akik a mai nehéz helyzetükben egészen egyedül maradtak. Tudom, hogy belőled nem lehet már falusi ember. Ha esetleg annyira szeretnél, hogy értem mégis megtennéd, sosem lennél boldog, és ezt nem akarom a szívemre venni. Köszönöm neked azt a néhány szép hónapot…” Nem tudta folytatni, nem, még gondolatban sem, nemhogy papírra tudta volna vetni. Könnyek homályosították el a szemét, az ablak felé fordult, hogy valaki észre ne vegye. Rákönyökölt az előtte levő ülés támlájára, s így az ablak felé fordulva maradt sokáig. Falukon haladtak át, faluk maradtak el az országút mellett. Feltűnt egy-egy templomtorony, aztán mellette a házak, és amint robogott az autóbusz, úgy látszott éppen, mintha a házak megindulnának, és ellenkező irányban forognának a templomtorony körül. Így keltek táncra a házak akkor is, mikor a vonatablakból visszatekintett a falujára. „Megmozdultak a dunántúli falvak.” Ezt olvasta egy újság címlapján nemrégen. Megindultak, de hová tartanak, és hol állnak meg?

Ismét szeme előtt látta a földből kinőtt két új telepet, azt, amelyikben Annáék találtak otthont és azt, ahol Karcsi és Erzsi rakják a fészküket. De mért kell elmenekülniük a faluból? Mért? Ezek a falvak talán halálra vannak ítélve? „Ebben az országban csak ott van élet, ahol valamilyen közös dolgon munkálkodnak az emberek.” Ezek Karcsi szavai voltak. De hiszen a falvak most éppen ezen a közös úton indultak meg. Összezavarodtak a gondolatai. Fáradt volt már nagyon. Tenyerébe hajtotta a fejét. Ujjai verejtékcseppet találtak a halántékán. – Még egyszer tisztán végig kell gondolni az egészet… – Nem tudta másképp, újra kezdte fogalmazni levelét. „Kedves Ferikém! Úgy fáj a szívem, mert attól félek, örökre el kell szakadnom tőled. Közeleg a tavasz, és nekem ígéretem szerint vissza kell térnem a szüleimhez. Nagy változás előtt áll az életük, öregek már, nem hagyhatom magukra őket. Tudom, hogy Te már egészen hozzánőttél a fővároshoz. Nem tudnál falun élni. Bár, Ferikém, ezekben a falvakban most új és másféle élet kezdődik. Olyan, amelyben nem érzi majd az ember, hogy egy helyben tapodja a sarat. Persze nehéz lesz az eleje, nagyon nehéz, de én mégis úgy hiszem, jó lesz jelen lenni a kezdetnél, mert ahogyan fejlődik majd itten az új élet, úgy találjuk meg benne egyre jobban és jobban a helyünket”… De hiszen ezek Erzsi szavai… Erzsi szavai, melyeket biztos Karcsitól tanult. Végre felemelte a fejét, mert nem kellett többé attól tartania, hogy könnyeket találnak benne az emberek. Majd egy cseppet el is mosolyodott. – Minek is levelet írni, hiszen holnapután elmondhatja mindezt Ferinek élőszóval. Azt pedig tudta, és az most büszkeséggel töltötte el, hogy milyen ereje van az ő szavának, ha Ferihez szól.

GYALOGÚT

A vonat csak fél kilenckor indult, és nyolc órakor szépen felszállhatott volna az autóbuszra, amely az állomásra viszi, de Tót Ignác, amint megetette az egyetlen háztáji tehenet, öltözködni kezdett, és hat órakor már ott állt talpig ünneplőben. Mit kezdhetett a fölösleges idejével? Hallgassa tovább az asszony kelepelését, hiszen elmondott már mindent erről a dologról, amit csak elmondhatott. Mindent legalább ötször és még mennyi feleslegeset! Mondta tegnap dél óta, mióta az elutasító levél megérkezett, ott maradt ebédvivés után a mezőn, és még fél munkaegységet is szerzett magának, csak hogy mondhassa egész délután, aztán folytatódott a vacsoránál, és nem mozdulhatott nyugodtan egyet Tót Ignác éjszaka, mert ha roppant az ágy, mindjárt kezdte: Alszol, Náci?… Tót Ignác semmitől sem irtózott jobban, mint a sok fölösleges beszédtől. Hat óra után néhány perccel hát betette maga mögött a kiskaput és elhatározta, hogy gyalog megy az állomásra. Azzal a szándékkal, hogy útközben a friss reggeli levegőn kihámozza magának a sok beszéd summáját, aztán majd maga is ítélkezik a történtek felett. De ekkor is csak az asszony lazán összefüggő mondatai csengtek a fülében… „Hát nem vették fel!… Mit szólsz hozzá, a mi lányunkat nem vették fel az egyetemre. Kérdem én, kiét veszik fel, ha nem a mienket. Cselédek voltunk, urasági cselédek, mióta a világ… Az apáink, az öregapáink, mind azok voltak. Mit gondolsz, melyik tanár küszködött, szenvedett így azok közül, akik az én lányomat így elutasították. Vöröskatona voltál tizenkilencben! Aztán ha valaki volt itt szószólója a szocializmusnak, hát mi azok voltunk. Ezért külön is megszenvedtünk. Te magad is, meg a családod is. Én! Én mindenek felett az öt gyerekkel… És most még annyi sem, hogy felveszik ezt a lányt az egyetemre. Én tudom, hogy mennyi esze van. Ha nem is érettségizett jelesen, tudom, hogy több esze van, mint akármelyiknek, akikkel iskolába járt. És még megtanult oroszul is, a János fiad azt mondta, ez nagyon fontos, hogy egy idegen nyelvet tudjon. Fizettem érte a külön órákat, és most meg rejtsem véka alá, gürcöljön velünk vagy legjobb esetben az irodán? Mi? Hogy baromfikezelő tanfolyamra adjam? Hová teszed az eszedet? Neked minden jó volna. Ilyen tutyimutyi voltál egész életedben, azért nem mentünk semmire… Én ebből a lányból legalábbis orvost akarok nevelni… Csak ne gyere nekem azzal, hogy itt is kell a téeszben

az ész… Lusta vagy utánajárni a lányod dolgának, aztán csak beszélsz, mintha az újságból olvasnád, hogy a falu jövője így meg úgy. Mi vagy te, próféta, hogy a saját lányod életén váltsd meg a falu bajait? Nem próféta vagy, hanem teszetosza, gyáva… Nem mersz odaállni a dékán elé az igazságoddal.” Tót Ignác sosem látott dékánt. Valahonnan az egyház szókincséből volt távolról ismeretes neki ez a szó, de sosem törődött vele, hogy mit is jelenthet. Persze az asszonyok hamar beszajkózzák az ilyen idegen szavakat is, ha a gyerekük ügyéről van szó. „No, jól van, nem úgy értem én, hogy egyedül állíts oda a dékánhoz. Majd a János fiad elmegy veled, s az tudja jól, hol mit kell mondani. És ha János megy veled, és igazán akarja, akkor felveszik. Jól néznénk ki, ha ennyit sem tud elintézni a magas hivatalából!… Meg is teszi, hiszen mindenkinél jobban szereti ezt a legkisebbik húgát. De te olyan vagy, hogy még a saját fiadat sem mered zaklatni a család ügyeivel. Talán szégyenkeznie kell miattunk? Mi? Nem mi voltunk a legelsők, akik beálltunk a juttatott földjeinkkel a téeszbe? Ha te nem indulsz meg, talán ma sincs szövetkezet a faluban. Az ilyenben igen, ebben első vagy, de mikor az édes gyerekedről van szó!… Eh! Attól félek, jobb volna, ha én magam mennék. De mit szólnának hozzá? – Magának nincs ura?” Tót Ignác akkor dörmögött valamit, hogy ilyent aztán nem mondanának. Mert őszintén szólva, nem bánta volna, ha az asszony maga veszi vállára ezt a keresztet. Kérni, könyörögni, ez nem az ő kenyere. De hát ez mindig így volt, meg így is lesz, hogy az asszony kieszel valamit, aztán addig hajtja, verklizi, amíg ő megindul szépen, mint a jó gyerek. Hát jutott volna ilyesmi neki magának az eszébe, hogy elmenjen ahhoz a dékánhoz vagy kihez? – No jó, hát hiszen lehet, hogy igaza van. Nem várhatjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Meg kell tennünk mindent, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinknek különb élete legyen, mint a miénk volt. Ez még a mi dolgunk. A falut már jócskán maga mögött hagyta. Kint ballagott a hatalmas kukoricatáblák között, keskeny gyalogösvényen vágta le az országút szögletét. A gyenge kukoricahaj ismerős enyhe illata vette körül. Ezt a gyalogutat minden évben felszántják, és mindig újra keletkezik, így volt az uradalom idejében, így a földosztás után az apró táblákon, és így van most is. Állíthatnának ide hét csőszt egymás mellé… az ember csak azon van, hogy legrövidebb úton érje el a célját.

Amíg ezen gondolkodott, hirtelen eszébe ötlött egy régi útjának emléke. Akkor koratavasz volt, vagy inkább talán tél vége. A hajlatokban még hófoltok fehérlettek, és ezen a gyalogúton valósággal ragadt a lábbeli a sárban. Mikor lehetett? Huszonöt éve… Bizony, jó huszonöt éve. Akkor is az asszony határozott, és ő ment engedelmesen. Akkor is a gyereke ügyében. Jánost, az elsőszülöttet vezette… Kézen fogva vezette, míg az országúton haladtak, itt a gyalogösvényen pedig maga előtt küldte… Jól megnyúlt a gyerek tizenkét éves korára, olyan gyorsan nyúlt a szűkös táplálékon, hogy meg is hajlott kicsit a háta. A legjobb ruháját, amit ekkor ráadtak, azt is kinőtte, a kezeszárából egy darab kékespirosan kivirított a kabát ujja alól. Az elnyűtt cipő, az anyja szoknyájából hasított kapca és a hiába nyújtózkodó nadrágszár között is látszott a fagycsípte, gyenge bőr. Azokban a napokban megpróbált ellenállni az asszony akaratának. „Hát várjuk meg vele legalább az iskolaév végét. A tanító úr azt mondta, meg is büntetnek érte, ha most kivesszük. Azt is mondta, hogy halálos bűnt követünk el a gyerekünk ellen. Hiszen a legjobb tanuló az egész iskolában. Nemhogy elvinni bojtárnak a hatodik osztály befejezése előtt, hanem minden erőnkkel arra törekedni, hogy tanult ember legyen belőle. Máskor is előfordult, hogy a község összeadta egy-egy rendkívül tehetséges gyerek taníttatására a pénzt vagy az uraság, vagy a papok. Igen, így mondta a tanító úr, hogy rendkívül tehetséges.” Az asszony akkor felfortyant. Egészen belevörösödött. „Mondd meg a tanító úrnak, hogy kalácsot adjon, ne tanácsot. Mert mit szelek én még az újig ennyi gyereknek. Maholnap a kommenció utolját vihetjük a malomba, azt is eltolhatod egyetlen tragacson. Nézz bele a zsíros vindőbe! Mit látsz benne? Pedig még el sem múlt a tél?… Mivel takarom a testüket, mit húzok a lábukra? Erre nem tudsz felelni… Vagy amit én mondok, az semmi? Csak a tanító! Meg hogy tehetséges? Urat akarsz nevelni a fiadból? Megkergültél? Tudod, meddig tart az? Tudod, mibe kerül? Aztán még ha egy krajcárba sem kerülne, akkor is. Tudjuk mink nélkülözni a keresetit? Éheztessem érte ezeket a picinyeket. Eredj már! Bogarat ültettek a fejedbe, te álmodozó! Az ilyen ember helyett mielőbb férfi kell a családba…” Igen, még ezt is mondta. Aztán akkor éjjel is folytatódott. „Hálaisten megnőtt elég jól, nem is tartatlan éppen. A marhák után csak el tud

ballagni. Te ebben a korban már a kapát fogtad. Imádkozz, hogy helyet találtunk neki, méghozzá jóravaló, rendes embereknél. Várjam ki az iskola végit? Akkorra régen lesz bojtárjuk ezeknek is meg másoknak is! Légy észnél, Ignác!” Abban igaza volt, hogy a gyerek keresetire szükség volt, de milyen nagy szükség. És különben is mindig mindenben igazat kellett neki adni, ha az ember békességet akart. De abban a tanítónak és az apának volt igaza, hogy tehetséges. Ez alaposan bebizonyosodott, mert amint új világ lett, és szabaddá vált előtte az út, úgy röppent fel, mint az üstökös. Ám ezt, amit elért, nem köszönheti sem az apjának, sem az anyjának. – Hacsak nem annyiban, hogy küzdöttünk az új világért – sóhajtott magát vigasztalva Tót Ignác. – Akkor azonban kegyetlen voltam hozzá, ez az igazság. De hát velem is kegyetlen volt az élet. Itt ment előttem, üresen kalimpáló kezekkel. A bugyrát én vittem, mintha ezzel könnyíteni tudtam volna a terhén. Tudom, milyen bánatot cipelt a szívén, de nem szólt róla egy szót sem. Nem volt ellenvetése, nem volt vádja ellenünk, hacsak nem annyi, hogy a bugyrába indulás előtt beledugta a könyvét. Azt a vastag hatodikos könyvet, amelyben minden tantárgy benne volt: történelem, számtan, nyelvtan, alkotmánytan… még talán a hittan is. Avittan vettük neki, de összefűzte cérnával. Skatulából táblát csinált neki. – Nem szóltunk mi jóformán egy szót sem egymáshoz. Apa és fia ritkán vált szót egymással. Bezzeg, ha az anya követte volna ezen az útján, az talált volna útravaló szavakat bőven. Csak mikor annak a falunak a végéhez értünk, akkor mondta, hogy adjam neki a bugyrot, mert úgy illő, hogy ő maga vigye. – Ezt a bugyrot a gazdáné szétbontotta, mert azt mondta, ő tudni akarja, mit hoznak a házba… A házba? Hiszen csak az istállóba kapott helyet egy nyomorúságos deszka-vackon. A könyvet mégis kidobta az asztalra. „Ezt csak vigye szépen haza, Tót bácsi! Ennek a gyereknek a jószágon kell tartani a szemét, nem a betűn!” Érthető volt ez és Tót Ignác akkor bele is nyugodott. De most eszébe jutott ez. Mert akkor, csak akkor az egyszer könnyezett a fia. Haragot sem mutatott, inkább az volt a furcsa, hogy megcsókolta az apja kezét, pedig ez náluk sohasem volt szokásban. Aztán az istállóbéli szegény ágya felé fordult, és rakosgatni

kezdett a vánkos alá, meg a falba vert faszegre akasztott valamit. Akkor Tót Ignác nem érzett semmi olyasfélét, amit fájdalomnak vagy bánatnak neveznek. De most, hogy rágondolt, rettentő keserűség fogta el. Mitől van ez? Az öregségtől? Vagy a másféle idők kényesebbé tették az embert? Jókor érkezett az állomásra. Az állomás mellett kocsma volt. Betért oda, mivel volt ideje, és kért magának fél liter bort. Azért főképp, hogy itt rendet teremtsen a gondolatai között, amelyek olyan szokatlanul összekuszálódtak útközben. Akkor is ide tért be hazafelé menet, hogy egy pohár bor mellett elfogyassza a kenyerét, amit az asszony a zsebébe tett arra az esetre, ha elfelejtenék ebéddel kínálni. Hát elfelejtették. Az állomás körül valóságos kis új falu nőtt azóta. Ez a kocsma meg nem is hasonlít a régihez. Ragyogó tiszta fal, támlás kőrisfaszékek, terített asztalok. A pulton csillogó csapok, még kávéfőző gép is sistereg rajta. Tót Ignác különösképpen valamilyen szégyent érzett. A dékán, az még csak hagyján, de a fiához, a saját fiához nem volt semmi kedve beállítani a kérésével. Mert hogyan is kezdje. Úgy fogalmazta, forgatta magában a mondókáját, mintha ügyvéd elé készülne, de nem tudott dűlőre jutni. Annak a régi útjának az emléke egyre hevesebben szállt perbe az asszony szavaival, melyekkel útjára bocsátotta. Akkor végzett a fél liter borával, mikor az autóbusz berobogott a kocsma elé. Figyelmeztető volt ez, hogy induljon jegyet váltani, de ekkor megint éppen a szomorúság fogta el annyira, hogy még egy üveggel kért. A következő poharak után pedig végre nyugalom szállt a szívére. – Milyen kishitű is az ember – sóhajtott –, hát micsoda rettentő mélységekből merült fel az én Jánosom. Behallatszott később a vonat dohogása. De Tót Ignác oda sem hallgatott rá. A legkisebbik lánya képét látta maga előtt. – Anyja! Hát nézz rá erre a lányra. Lehet ezt véka alá rejteni? Lehet ezek közül egyet is manapság? Hol van olyan hely, ahonnan nem vezet ezer út felfelé? Mindenkinek a képessége szerint. Anyja, hát nézz szét a gyerekeiden. Nézz szét a világban, és ne légy telhetetlen. Hiszen ez nem is a szívedből jön, ez a régi ínség átka…

IGAZSÁGUNK KERESÉSE

Régi szokás volt a mi falunkban, hogy mikor az általános szüretet kidobolták, a legények, gyerekek kiálltak a Fő utcára ostoraikkal, és olyan csattogásba fogtak, mint egy háborús pergőtűz. Csakhogy az ostorral nem tud mindenki kellőképpen bánni, az ilyenek találták ki, hogy lyukas kulccsal és gyufával is lehet durrantani. Ez úgy történt, hogy a gyújtófejeket belevakartuk a kulcs furatába, aztán szeget dugtunk bele. Drótot kötöttünk a szegre is, a kulcsra is, ezt a két drótot összefogtuk, és odasuhintottuk a szeg fejével valami kemény tárgyhoz. Leginkább ahhoz az omladozó kőkerítéshez, amely a bikaistállót körülfogta. Most azt akarom elmesélni, mi következett 1919 őszén ebből a mi szilaj játékunkból. Az ostorosok az est beálltával abbahagyták ősi szertartásukat, de mi úgy tizenöten, a falu vásottabb suhancai összeverődtünk a bikaistálló falánál, s ekkor kezdtünk el csak javában durrogtatni, mert a játékunkat még félelmetesebbé tették a szegek mellől kicsapódó lángok, összebeszéltünk, hogy Sipos Laji vezényszavára valóságos kis sortüzet adunk le. Lehettünk talán tizenöten. Betöltöttünk, aztán felhangzott Sipos Laji vezényszava: – Vigyázz! Kész! Tűz! Elsőnek ő vágta oda hatalmas pincekulcsból készült tűzszerszámát, aztán pillanatnyi gyorsasággal egymás után, ahogy sorban következtünk. A sortüzünk ugyancsak sikerült, félelmetes dörej rázta meg a falut, magunk is megijedtünk tőle. De ez a nagy csendháborítás még nem lett volna baj, hiszen szüret előestéjén megszokott dolog volt. A baj az volt, hogy mikor Sipos Laji vezényszavai elhangzottak, akkor robogott le a dombról a templom sarkánál Viola úr hintója. A lovak pedig a sortűztől megvadultak, s Viola úr hiába húzta a zablájukat ugyanazzal a sebességgel, mellyel a dombról zúdultak, lefordultak az útról, neki egyenest a túloldalon a bíróék zárt kapujának. Bizonyára azért éppen oda, mert a bíró udvarában elég járatosak voltak az utóbbi időben. Csakhogy, mint mondom, a rúd nekiroppant a régi pudvás deszkának, s rögtön be is szakította, a rúd előrecsúszott, a lovak álla pedig fennakadt a kapu tetején. Mindezt jól láttuk a kocsilámpák fényénél, melyek csodálatosképp épen maradtak.

A nagyobb baj meg az volt, hogy Viola úr ugyanazt gondolta, mint a lovai: hogy a bikaistálló falánál valódi karabélyok torkából csapott ki a tűz, és ezt a tüzet éppen az ő kocsijának irányították. És ha kell ennél is nagyobb baj: a hintón rajta ült a községi jegyző is meg a bíró is. Ezek Viola úrral együtt kiugrottak a hintóból, mindhárman betolongtak a bíróék udvarába, és a kőoszlop mögé húzódtak, Hogy érthető legyen, mennyire megszeppentünk erre, el kell mondanom gyorsan, ki is volt ez a Viola úr. Az apja még olyan volt, mint a többi jómódú paraszt a faluban. Legföljebb csak annyi, hogy senkinek sem volt fele akkora birtoka, mint neki, és nem is a faluban lakott, hanem a faluvégtől néhány száz lépésre egy tágas majorban. A fiatal Violát azonban már úrnak nevelték, és különösen nagy úr lett, mikor a tanácsköztársaság bukása után hazajött egy puha szárú, sárga csizmában. Élethalál ura lett ettől fogva a környéken. Mint a régi mágnások, egyszerűen fegyvereseket tartott magának. Nemzetiszínű szalagot köttetett a karjukra, és a szó gyalázatára nemzetőrnek nevezte őket. De nem voltak mások ezek, mint a Viola úr fegyveres szolgái. Valamelyes csend után ránk világított a kőoszlop mellől Viola úr erős fényű villanylámpája. Mi akkor már a kőoszlopon belül voltunk, mert elfelejtettem mondani, hogy szegény Sipos Lajinak néhány hónappal előbb egy puskagolyó, melyet játékból beledobott a tüzes kemencébe, átvitte a térdét, s a bal lába még ekkor is merev volt egészen. Mi a fal tetejéről nyújtogattuk neki a kezünket, de az ujjai minduntalan kicsúsztak a markunkból, és visszaesett újra meg újra. Ezt látván bátorságot nyert Viola úr meg a két hatósági ember is. Kitárták a kaput. Ezzel a két odarekedt lovat is felszabadították, és megindultak felénk. A jegyző és a bíró kiemelték a vaskarikákból a nyeles kocsilámpákat, és úgy jöttek hárman nagy világossággal. Mit tehettünk mást, otthagytuk prédául szegény Lajit, mi pedig beljebb húzódtunk a bikaistálló udvarára, de úgy, hogy lássunk és halljunk mindent, ami történik. Ki a szénakazalra mászott, ki a szederfára, ki pedig át a szomszéd udvarra, és onnan leskelődött. Én a fészer tetején hasaltam, és láttam és hallottam mindent egészen közelről. Sipos Laji nem sántikálhatott messze, Viola úr utolérte, és galléron ragadva

visszacipelte a jegyző és a bíró elé. – Mit csináltatok? – kiáltott a jegyző a remegő fiúra. – Durrantottunk a szüretre – vacogott Laji. – Mivel durrantottatok? – Gyújtófejjel. – Tedd bolonddá az öregapádat! – mérgesedett most meg a bíró. – Ki hiszi el neked, hogy a gyújtófejjel ekkorát lehet durrantani. – De lehet! – erősködött Laji – kénes gyújtónk van. – Ne hazudj, kölyök! – ordított rá most meg Viola úr, a szégyene, hogy az imént gyávának mutatkozott, csak fokozta a dühét. Maga felé fordította, és mindjárt adott is neki egy jókora pofont. Laji nem jajdult fel, csak erősítette tovább. – Igenis, gyufával durrantottunk, ha akarja tudni. Erre a jegyző is nyakon vágta. – Ha akármennyit ütnek is, akkor is csalt kulccsal meg gyufával durrantottunk. – De puskapor is volt közte! – Nem volt! Istenbizony nem volt. – Hol vetted a puskaport? – kezdte megint a Viola úr. – Mondom, hogy gyufa volt, hát nem értik? – No, hagyjuk hát – szólt végre a jegyző. – Hazudik a disznó kölyök, de azért csak hagyjuk. Majd még ezért megkapod a magadét. – Eredj, te hazug fráter! – Viola a sárga csizmájával laposat rúgott az ülepébe és továbblökte.

Örültünk, hogy vége az egésznek, de a szegény Sipos Laji olyan gyerek volt, nemhogy meghunyászkodott volna, hanem még amint elfordultak, utánuk sántikált, és meghúzta a bíró kabátját. – Hallja-e, Márton bácsi! Én nem hazudok! Érti!? Ott vannak a lekapart gyufaszálak, nézzék meg. Énrám ne mondják, hogy hazudok, a hét nemjóját neki. – Nem bírta elviselni az istennek sem, hogy meghazudtolják. Violát erre elfutotta a méreg. Elkapta újra a gallérját. – Majd megmutatom én, hogy hazudsz, te gazember. Majd megmutatom én, megállj. És amit ezután láttam, azt nem tudom elfelejteni soha életemben. Viola hátracsavarta a fiú kezét, aztán sárga csizmájával átkampózott a hibás lábán, és sarkával rálépett a lábujjaira, melyeknek hitvány cipője alig nyújtott valami menedéket. – Mivel durrantottatok? – kérdezte. – Gyújtóval! – Mivel? – Gyújtóval! – kiáltott Laji, de most már majdnem sikoltva. Még egyet csavart a kezén, és sarkával ránehezedett a fiú lábára. – Mondd még egyszer! – Gyújtóval! – nyögte, de az arca ekkor már úgy eltorzult, hogy alig ismertem rá. Pedig jól láttam a lámpa fényénél, melyet a bíró magasra tartott. A következő pillanatban Laji felsikoltott. És mintha roppant is volna valami, vagy a kezén, vagy a lábán. A jegyző láthatóan megijedt, és szólt is színtelen hangon. – No, jól van már. De Viola nem tágított.

– Mondd meg, fiam, mivel durrantottatok. Ekkor láttam Sipos Laji arcát eltorzulni rettenetesen. Mintha a szeme is kidagadt volna. Fogát kívül rakta, és az ajkába harapott. Igen rövid ideig még hallgatott. Aztán… nem akartam hinni a fülemnek. Megmozdult az ajka, s alig hallhatóan nyögte: – Puskaporral. – Na ugye? – szólt diadalmasan Viola úr. – És hol vettétek a puskaport? Laji hallgatott egy darabig. Utána ismét sikoltás, és aztán mintha az ördögök szállták volna meg. – Hol vettétek a puskaport? – A Kocsis Miska adta. Ugyanis tudja, Viola úr, hogy annak van. Csak maguk hiába keresték nála. Aztán még tovább is hazudott a Sipos Laji, de én már nem is hallottam. A gyomrom kezdett émelyegni, és majdnem leszédültem a fészer tetejéről. Mert hallottam én már gyereket hazudni nemegyszer. De ezt, ezt nem tudtam elképzelni, hogy ez lehetséges… Hogy van mód az emberekből a hazugságot kikényszeríteni, és ez ilyen egyszerű is, csak érteni kell a módját… mint Viola úr. Azóta sokat olvastam és hallottam én inkvizícióról, kerékbetörésről, csontropogtatásról meg mindenféle kínzóeszközökről. És ilyenkor mindig Sipos Laji eltorzult arcát láttam magam előtt, és olvashattam ezekről akármit, én nem hittem többé, hogy kínvallatással valaha is ki lehetett deríteni az igazságnak egyetlen morzsáját. De most meg azért kell megszakítanom a történetemet éppen ebben a percben, hogy Kocsis Miskáról mondjak valamit. Csak annyit hirtelenében, hogy az apja, akit kommunista Kocsisnak neveztek, börtönben ült. Miskát pedig, aki meglett legény volt, de szívesen töltötte idejét nálánál fiatalabb suhancokkal, számtalanszor hurcolták ide-oda, mindig valamilyen vallomástételre. Legfőképpen pedig azért kínozták, hogy hova ásott el fegyvereket? És most ennek a szegény, szerencsétlen Lajinak keserves kínjában éppen az

jutott eszébe, hogy a Kocsis Miskát keverje bajba, akit pedig valamennyien legjobban szerettünk a nagyobb legények közül. De hát most már tudom. Ilyen ördögi dolog a kínvallatás. Viola úrnak ennyi elég is volt. Még egyet rúgott a fiún, aztán otthagyta. A lovakat ekkorra a bíróék bérese bevezette az udvarra. Bement a bíróék házába a három ember is a három lámpával. Sipos Laji pedig tétova léptekkel, lecsüngő fejjel és reszketve megindult lefelé a Fő utcán. Mi is elhagytuk kémlelő helyeinket, átmásztunk ismét a falon. Előjöttek azok is, akik a szomszédos udvarokban rejtőztek, és utána iramodtunk. A Fő utca végén, a tűzoltó szertár előtt értük el. Éppen mikor utolértük, akkor robogott ki a bíróék udvarából két világos lámpájával a Viola úr hintója. De nem ült benne más, egyedül csak a bíró kocsisa. Kifordult az útra, és elvágtatott a Viola-major irányába. Nekem mindjárt átvillant az agyamon, hogy ebből valami nem jó dolog származik. De most Lajival voltunk elfoglalva. – Mért hazudtál? – kérdeztük egyszerre többen. Laji csak lógatta a fejét némán. – No, felelj hát! – mondtuk. Felháborodásunkban nem voltunk sokkal kíméletesebbek, mint maga Viola úr. – Mért hazudtál, Laji? – Úgyis tudjátok – nyögte végre. Persze hogy tudtuk, de valami eddig ismeretlen, gyötrő érzés háborgatta a bensőnket, és valósággal megvadultunk tőle. – Gyáva kukac! – mondta valaki. Ismeretlen láz szállt meg bennünket, és ilyen kegyetlenek lettünk ezzel a meggyötört, sánta fiúval. – Hazug disznó – hangzott a másik oldalról. Lajinak erre sem volt szava, csak szorongatta a melléhez azt a kezét, amelyiket Viola hátracsavart. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy gyufát gyújtson. Talán csak játékból, talán célzatosan, hogy megvilágítsa a vádlott arcát. Az arcára nem is volt időnk nézni a fellobbanó gyújtó rövid fényénél. A kezén akadt meg a szemünk. A csuklója vastagra és fényesre megdagadt. Aztán néhányan észrevettük azt is, hogy a cipője orrán, melyet szétrugdalt, míg még jó

volt a lába, vér serkedt elő. Erre mindannyian elcsendesedtünk. És ebben a csendben egy erőteljes férfihang hallatszott a hátunk mögött, amelytől az első pillanatban meg is ijedtünk. – Mi van veled, Laji? Sipos Zsiga volt az, a Laji legény-bátyja. A papék szolgálóját kísérte éppen arra, aki minden este ebben az órában vitte jókora kannájában a tejet a csarnokba. A gyújtó fényénél nyilván meglátta a szánalmas állapotban levő öccsét, mert tüstént elvált a leánytól és odajött. Néhányan erre elszaladtak, mert attól féltek, ez a markos legény tőlünk kéri számon, hogy így helybenhagyták az öccsét. Zsiga azonban türelmesen végighallgatta, amíg egy bizonyos Suszter Jani nevű gyerek, aki a legványadtabb, de a legvakmerőbb is volt köztünk, részletesen elmondta a történteket. Szinte szóról szóra adta elő, amit Laji a kínvallatás alatt felelt Viola úrnak. De most már egyszer sem használta ezt a szót, hogy hazudott, hanem csak hogy ezt mondta, meg azt mondta a Viola úrnak, pedig hát akármi legyen velünk, ha nálunk egy szem puskapor volt. Ami pedig szegény Kocsis Miskát illeti, hát azt nem is láttuk napok óta, hiszen mindenki tudja, hogy nem jár sehova, mióta folyton kihallgatni hurcolják, csak dolgozik a bebörtönzött apja helyett. Tudni kell, hogy Siposék meg Kocsis Miskáék szomszédok voltak a Sár utcában, és hogy Zsiga meg a Kocsis Miska testi-lelki jó barátok voltak mindaddig, amíg össze nem különböztek éppen a papék szolgálója miatt. Sipos Zsiga nem látta a sötétben, hogy a Laji csuklója fényesre van dagadva. Mert akkor bizonyára hazavezette volna, hogy borítsák be ecetes ruhával. Hátha még a vércseppet látta volna a cipője orrán. De nem látta egyiket sem, mert ő is kemény szavakkal támadt az öccsére. – Miért tetted ezt, te ostoba? Tudtuk mi, hogy hiába kérdi, mert Laji megint csak hallgat. De nem is felelhetett, mert mikor idáig eljutottunk, megint berobogott a templom mellett a Violáék hintója. Végigvágtatott a Fő utcán, el mellettünk, és megállt a Sár utca sarkán. Viola három fegyveres embere ugrott le róla, a hintó pedig mindjárt vissza is fordult, s néhány perc múlva beállt a bíró udvarába.

Most láttuk csak, micsoda butaságot cselekedtünk. Mert ahelyett, hogy siettünk volna Kocsis Miskát figyelmeztetni, hogy bújjon el, nekiálltunk itt leszámolni ezzel a szerencsétlen Lajival… Már minden késő volt. A három vicecsendőr szuronyt szegezve, futva közeledett Kocsisék házához. Erre a legtöbben mindjárt megindultunk a Sár utca felé, hogy lássuk, mi történik a Kocsis Miskával. De Zsiga ránk kiáltott. – Ne menjen oda senki. Csak valami bajotok lehet, szamarak! Ne menjen el innen senki. Még szükség lehet rátok. Aztán Lajihoz fordult. – Te pedig bemész a bíróékhoz, és ott megmondod, hogy hazudtál. Érted? Megmondod, hogy kínodban beszélted össze azt az ostobaságot. No rajta, egykettő! Melléje állított engem meg a kis Suszter Janit, hogy fogjuk karon, és ha meggondolná, míg odaér, csak ráncigáljuk be erőszakkal. De nem kellett ráncigálnunk. Jött magától, amilyen gyorsan csak tellett kétszeresen sebesült lábától. A bíróék kapuja még nyitva volt. A hintó is ott állt az udvaron, de lovak nélkül. Azokat nyilván bekötötte a kocsis, ami azt jelentette, hogy Viola úr sokáig akar időzni a bíróéknál. A konyha egészen üres volt, mikor benyitottunk, csak annak a nagy tál sült húsnak a szaga maradt ott, amivel a bíróné éppen előttünk léphetett be a szobába, mert mikor nagy zavarunkban oda is csak kopogtatás nélkül nyomultunk be, még a kezében tartotta a tele tálat. A szobában több vendég is volt, nemcsak azok, akik a hintón érkeztek, és ekkor már jócskán fogyaszthattak a bíróék borából, mert az arcuk vörös volt valamennyiüknek. – Mit kerestek itt? – förmedt ránk a bíró. – Az igazságot! – felelte Laji azon nyomban, de olyan hangosan meg mérgesen is, hogy én majdnem holtra rémültem. Erre, amit egyáltalán nem vártunk, olyan harsány nevetés hangzott fel, csak úgy zengett a szoba. Még a bírónét is annyira rázta a nevetés, hogy a jó szagú húsos tálat le kellett tennie az asztal sarkára. Mikor végre valamennyire elültek ennek a hullámai, Viola úr előjött az asztalfőről, és felénk tartott.

– Hát aztán miféle igazságot kerestek ti, halljuk csak? – Amit ott kinn eltévesztettem – mondta Laji most már egy kicsit zavartabban, s a szavait megint csak nevetés követte. Mikor a nevetés ismét elült, én oldalba löktem Lajit, hogy ha már elkezdte, akkor csak folytassa, és minél előbb szabaduljunk innen. Nem is sokat kellett bíztatnom, és még azt is meg kell mondanom róla, hogy a dagadt kezét a háta mögött tartotta, mert nem akarta, hogy szánják miatta. Hangosan beszélt, a szavára egy kicsit el is csendesedett a zsibongó szoba. – Nem igaz, hogy puskaport kaptunk a Kocsis Miskától. Én a Kocsis Miskával nem is beszéltem, hiszen haragba van a Zsigával. De nem is azért mondtam, mert haragban vannak. Isten bizony nem azért mondtam, csak kínomban jött a számra. Ez az igazság! – És mivel megint nevetni kezdtek, valósággal rá is ordított a felnőttekre. – Nem értik? Ez az igazság!… A hangja olyan volt, hogy maga a bíró is elkomorodott egy pillanatra. Viola pedig, aki az imént megkínozta, most egy kegyetlen erős barackot nyomott a fejére, de olyat, hogy Laji megroskadt alatta. – Jól van, fiam, bátor gyerek vagy, de most menjetek az anyátok keserves kínjába. Azután pedig éppen úgy tett velünk, ahogyan a kóbor kutyákat szokás elriasztani. Hatalmasat dobbantott a padlón, de egyszerre mind a két csizmájával olyképpen, hogy felugrott, s nagy zuhajjal esett a sarkára, nyomban le is guggolt, s közvetlen az arcunknál a füléig húzta el a száját, hogy olyan legyen az arca, mint egy rettenetes gorilláé. Hozzá pedig félelmetes hangot hallatott: – Brrrrr! Megvallom, én voltam az első, aki futásnak eredtem. Utánam a Suszter Jani… Laji legutolsónak sántikált ki a kapun. Harsány nevetés követett bennünket. Akik az ablakoknál leselkedtek, futásnak eredtek azok is, és most meg a tűzoltó szertár mögött verődtünk össze a derékig érő gazban. Csodálatosképpen itt voltunk majdnem valamennyien, akik a kőfal mellett a sortüzet leadtuk. Sipos Laji csak a bátyja karján tudta idáig vonszolni magát. Én sokáig nem jutottam szóhoz.

Mert ha az imént a kínvallatással keresztre feszítették a szemem előtt az igazságot, most ott a bíróék szobájában leköpték, meggyalázták, kirúgták az utcára, mint egy koldusgyermeket. Én már elmúltam akkor tizenhárom éves, de a fájdalommal nem győztem, mondom a torkom elszorult, a szememből pedig folytak a könnyek. És most kellett még megtudnom, hogy míg odabenn voltunk, a Kocsis Miskát összekötözött kezekkel végigvezették a Fő utcán a Viola-major felé. Azóta bizonyosan börtönbe zárták, mert börtön is volt ott. Egy megürült istállóból alakították. Megint csak a kis Suszter Janinak kellett elmondani, mi történt a bíróék házában. Zsiga ezt is végighallgatta. Utána is hallgatott még egy darabig. Aztán így szólt: – Hát akkor nem tehetünk mást. Ha a szép szó hiába van hát fegyverrel kell igazságot tennünk. – Fegyverrel? Ha éppen arról volt szó, hát nekünk fegyverünk is lett volna. Mert a mi falunk mellett a vasút vonala feküdt, amelyen tizennyolcban haza özönlöttek az olasz frontról a katonák, és ott hajigálták el fegyvereiket, ahol éppen megunták viselni. Hát volt nekünk eldugott fegyverünk, amennyi kellett. No persze csak annak, aki ügyesen tette el, és nem ette meg a rozsda. Különben szegény Kocsis bácsi, a Miska apja is ennek lett az áldozata. Mert ő hangoztatta váltig akkor, hogy a fegyvert azért nem kell elhajítani, ha békét akarunk, akkor sem. És nem is bírta nézni, hogy a rozsda eméssze úton-útfélen a drága puskákat, összeszedett és elásott egy répaveremre valót, miután jól bezsírozta, becsomagolta valamennyit. Tavasszal pedig egy éjszaka kiásta, felrakta az egylovas kocsijára, és beszállította a Vörös Hadseregnek az egerszegi parancsnokságra… Ezért sínylődött a börtönben, és ezért hurcolták meg szüntelen Miskát is. Egyszerre valamennyien elkezdtük, hogy nekem is meg nekem is van puskám. Zsiga azonban mindjárt lehűtött bennünket. – Fittyfene való a ti kezetekbe, nem puska. De azért Miskát ki kell szabadítanunk –, mert különben rajtam szárad, hogy a mi haragunk miatt árulta be ez a bolond gyerek. Azért pedig ti is felelősek vagytok, amit ez nagy kínjában összekotyogott. Mert megcsináltátok a bajt, aztán otthagytátok annak a pribéknek…

Ezt a bűnünket mi is éreztük. – Megvan a lyukas kulcsotok? Ott kalimpált a zsebünkben valamennyiünknek. – Nahát, ha a Viola is megijedt tőle, meg a lovai is megijedtek, akkor megijednek biztos a katonái is. A harangozó ekkor baktatott a templom felé. – Mire elhúzzák a kései harangszót, legyetek ott valamennyien – már aki nem gyáva – a felső libaréten. Én addig hazaviszem ezt a gyereket. Gyufát hozzatok, hogy munícióban hiány ne legyen. S indult is a szegény elgyötört Lajival. Nem telt bele félóra, már ott voltunk a Viola-major melletti útszéli árokban. Egyik kezünkben a tüzelésre kész szerszámunk, másikban jókora kő, amihez hozzávághatjuk a szeg fejét. A zsebünk pedig tömve aprókővel. A szerencse kedvezett, mert míg mi a libaréten feküdtünk a licérbokrok tövében, láttuk Viola két puskását a falu irányába menni. Ez pedig azt jelentette, hogy legfeljebb csak két ellenfelünk maradt odakinn. Mert négynél többen sohasem voltak, akik éjszaka is a majorban tanyáztak. Tehát legfeljebb kettő, de biztosabb, hogy csak egy. Zsiga elosztott bennünket úgy, hogy a tüzelés egyszerre széles frontról hangozzék fel. Az volt a terv, hogy adott jelre heten sorba elsütik magtalan puskájukat, a többiek pedig kőzáport zúdítanak a házra. A jel Sipos Zsiga pisztolylövése lesz. Mikor ott a licérbokrok alatt a haditervet előadta, a hideg végigfutott a hátunkon, mert tudtuk, hogy van egy hatlövetes forgópisztolya. De nem! Csak a Laji kányariasztóját hozta el. A szentgyörgynapi búcsúból maradt még Lajinak néhány eldugott tölténye, amit most felajánlott erre a célra. Szóval elhangzott a lövés, és utána a hét fiú pergő-tüze. A kő meg mint a zápor zúdult a Violáék házára. A szobákban asszonyi sikoltozás hallatszott ki, mert egykét ablakot is talált, pedig ez nem volt a haditervben. A cselédház ablaka kinyílt, és kisvártatva két lövés hallátszott onnan. A golyókat is hallottuk elsüvíteni a fejünk felett, és akkor tudtuk meg igazában, hogy nem babra megy

itt a játék. De azt is sejtettük ebből, hogy a háznak csak egyetlen fegyveres őre van. Újra Zsiga riasztópisztolya, aztán megint a sortűz. A kövek most már a cselédházra zúdultak. Rögtön utána nyílt a cselédszoba ajtaja, és futva indult az egyetlen fegyveres hátra a szérű felé. – Állj! – kiáltott rá Zsiga. Nekünk a vékony hangunkon nem volt szabad megszólalnunk. A megriasztott őr valóban megállt. – Dobd el a puskát! A puska zörrent a földön, aztán továbbcsattogtak a futó lépések, míg el nem vitte hangjukat a szél. Ezt a kései pandúrt nem is láttuk soha többet a falunkban, sem mi, sem Viola úr. Zsiga ekkor az ablak alá merészkedett és bekiáltott: – Eresszétek ki a foglyot, mert szétlőjük a házat… No rajta, gyorsan. – És még számolni is kezdett. – Egy… kettő… Lámpával a kezében végre előjött az öreg Violáné csúf káromkodásokkal, hogy az isten mért vette el az eszét az ő fiának. Ilyen bajba kellett keverni a házat. Elébb a cselédházhoz botorkált, aztán meg, mintha eszébe sem jutna az életét félteni, az istállóból lett börtönhöz egy nagy kulccsal. Csikordult a zár, és egy perc múlva ott állt az úton tanácstalanul Kocsis Miska. Nem látott senkit. Mi az árokban lapultunk, Zsiga meg a kapufélfánál. Egyszer csak megindult a falu felé. De akkor Zsiga útját állta. – Nem arra, Miska. Neked ott most nincs keresnivalód… Meg nekem sem – tette hozzá. Miska még állt egy darabig, aztán megindult ellenkező irányba, ahol is az út belevezetett egy gyertyános erdőbe. Elöl ő ment, utána néhány lépésre meg Zsiga. Egy kőhajításnyira pedig mi követtük őket, gyerekek. Még akkor sem tartottak egymás mellett, mikor az útjuk bevezetett az erdőbe.

Ekkor egy kicsit világosabb lett. A hold készülődött fel az égre, amely eddig a kedvünkért meglapult. Letelepedtünk ott a földre, egy hang sem hallatszott sokáig. Végre a Suszter Jani szólalt meg egy fa tövéből. – Majd visszajönnek. – Vissza hát! – ezt meg a Sipos Laji mondta, aki ekkorra utolért bennünket a nyomorult lábával. Másnap, mikor összeszedtek és felelősségre vontak bennünket, kölyökkommunistáknak neveztek. Pedig mi nem voltunk kommunisták. Semmik sem voltunk, csak az igazságunkat kerestük, és az utunk azokéra talált, akiket Viola és a pandúrjai halálra kerestek.

A VETERÁN TEMETÉSE

A nap rendkívüliségét már jókor reggel szokatlan esemény jelezte. Az öreg Pozsgai negyedszázada mindig hetenkint kétszer borotválkozott, szerdán és szombaton. Négy nappal a nyolcvanhetedik születésnapja után azonban egy hétfői reggelen elővette a sok fenéstől elvékonyult kését, majd pedig szappanozni kezdte magát. A lány, mikor meglátta ezt a nyitott fürdőszoba-ajtón át, rémülten torpant meg ott. – Mi történt, papa? Mi történt magával? Az öregasszony is kicsoszogott a konyhából, és tágra nyílt szemmel bámult. Elébb az ajka kezdett remegni, aztán a keze. Később a nagyujja bütykét a szájához nyomta, és akkor már olyan volt egészen Ágnes mögött, mint az anyja nyomában tipegő gyermek. Csupán az volt hátra, hogy belekapaszkodjék Ágnes szoknyájába… Az öregasszony még két évvel idősebb volt az uránál, egy híján kilencven. Végignézték, ahogy az öregember megborotválkozott. Kicsit görcsösen fogta a kést, remegett is a keze, de nem vágta be az arcát egyetlen helyen sem. – Most pedig lábat mosok – szólt, mikor letörülgette magát. Olyan határozottan beszélt, mintha ez ebben a szokatlan időben természetes lett volna. Holott a lábmosásnak is megvolt a szokott ideje és szertartása. Ágnes a konyhába sietett, és egy lavórban gőzölgő vizet hozott, továbbá azt az alacsony sámlit, amit az öreg ilyenkor használni szokott. Hajolni nem tudott, mert a vér olyankor a fejébe szökött és szédült. Ágnes hozzáfogott, hogy levesse a cipőjét, és nem adott hangot a csodálkozásának, hogy ezt most mért kell cselekednie? – Olyan vagy, mint egy Jézus Krisztus – szólalt meg végre az öregasszony, de maga sem tudhatta, mért mondta éppen ezt. Mert hogyan is lehetett a harmincéves, szakállas, lángoló tekintetű Jézushoz hasonlítani ezt a simára borotvált vénembert? Ágnes ölébe vette apja lábát, és közelebb húzta a gőzölgő vizet. Az azonban

félretolta, és merev ujjal élete párjára mutatott. – Nem te, hanem te! Te! – Én? – Igenis te! Talán már elfelejtetted, hogyan szoktad? Az öregasszony éppúgy engedelmeskedett ennek a parancsnak, mint az imént a lánya. De ahogy közeledett a sámlihoz, hogy Ágnes helyére üljön, idegesen legyezett maga előtt. – No, jól van, jól van, ne nézz úgy, mint egy titoklátó. Leült, és fejével folyvást aprókat bólogatva munkához látott. – Csak legalább Imre lenne itthon – csúszott ki akaratlan Ágnes száján, aki félreállt az ajtófélfához, és ott tétlenkedett, holott a tétlenség éppen nem volt szokása. Szerencsére a két öreg nem vett tudomást ezekről a szavakról. Tudatukig csak a határozottan hozzájuk intézett szavak jutottak el. Kivéve, ha az öregasszony hallgatózásra összpontosította a figyelmét. Ilyenkor egyes szavak vagy mondatok nagy erővel hatoltak be a tudatába, egész rétegeket szorítva félre. – No ugye, hogy érti? – szólt az öreg Pozsgai, lányára emelve egyre bágyadtabb tekintetét. – Érti, csak elszokott tőle mostanában. Pedig megcselekedte ezt már a házasságunk második napján, amikor hazajöttem a munkából. Megtette ezt valahányszor hazatértem egy kis szabadságra a frontról. És akkor is, amikor 1923-ban kieresztettek a börtönből. Erre már te is emlékezhetsz, Ágnes. Jó kis élettársam volt ez nekem, míg meg nem öregedett ennyire. Kétszer állt helyt egymagában. Először, míg a háborúban voltam… Az öregasszony, míg végezte a munkáját, mintha leckét darált volna, úgy vágott az ura szavába. – Mások a népkonyha előtt lebzseltek vagy a templomban, mert az volt a legkönnyebb, lógott is a rongy a gyerekeik fenekén. De én dolgoztam, mert abban az időben kellett megerősödni a csontjaitoknak, Ágnes. És volt még ünneplő ruhátok is.

– Másodszor is helytállt, amikor börtönben voltam. Az öregasszony feje most kicsit erősebben ingott. – A szomszédok akkor elfordultak tőlem, és átmentek az utca másik oldalára, ha megláttak, hogy ne kelljen velem szóba állni, mert jaj, akkor bajba jutnak!… Senki sem osztott nekem amerikai segélyt. Mégsem mentem sem imádkozni, sem gyónni az alamizsna végett, és akkor sem lógott a rongy a feneketekről, és piszkos kötényben nem látott engem senki az utcán, de még az sem, aki az ablakunkon belesett. Pedig sokan belestek, mert szerettek volna valami rosszat kitalálni, hogy miből ruházlak én benneteket. – Ha most elmegyek – szólt az öreg –, most nem lesz gondotok, csak bejelentitek a pártban, hogy az öreg Pozsgai!… Majd meglátod, Ágnes, hogy felállnak mind tisztelettel, akik ott lesznek és hallják. Majd akkor látod meg, mért érdemes élni. Az öregembernek egy idő óta nagyon hangos volt a lélegzete. A hang, mely beesett melléből tört elő, most mintha ujjongás lett volna. De ez a hang is egyre gyérült és halkult. – Le akarok feküdni – mondta, mikor a felesége ismét harisnyát húzott a lábára. – Bizony, le akarok feküdni. Ahogy lefektették, nyomban lehunyta a szemét. A két asszony kiosont a szobából. Körülbelül fél óra múlva Ágnes langyos teát vitt neki, és pirított kenyeret egy kis vajjal, de akkor már az öreg Pozsgai halott volt. Ágnesnek számítania kellett arra, hogy haláleset történik a házban, hiszen mindkét öreg a kilencven felé közeledett. Már jó néhány évvel elébb varrt magának egy fekete szövetruhát, később könnyű anyagból nyárra valót is. Ágnes ugyanis varrónő volt. A táblát még az öregember erősítette a kertajtóra. VIRÁGNÉ POZSGAI ÁGNES NŐI SZABÓ

Most azonban valahogy elfelejtette felölteni fekete ruháját, csak kapta a kabátját. Még azután, hogy a kabát rajta volt, vagy 10–15 percig sírtak, akkor kulcsra zárta a halottasszoba ajtaját, a kulcsot a konyhaablakra tette, aztán végigment a kerti úton, melyet kései, laza hó borított.

Mikor Ágnes gyerekjátékait játszotta ebben a kertben és az utca porában, ezt a települést, melyet főképpen egyszerű, takarékos munkások laktak, széles erdő választotta el a fővárostól, elszórtan néhány terebélyes üzem és egy nyomortelep. Az erdőt azóta elhordták a két háború didergői, a nyomortelepet felszámolta az új rendszer. Új épületek hosszú sora keletkezett, egyszóval a Duna homokos árterére épült helység hozzánőtt a kétmilliós fővároshoz. De csak annyi, hogy hozzánőtt, változni alig változott, és ezen az utcán talán valamennyi ház annak a családnak a birtokában volt, amelyik építette. Pozs-gaiék ismertek mindenkit az utcában. Minden ház minden egyes lakóját, de nem tartottak fenn szoros barátságot senkivel. Azaz hogy csak az asszonyok nem, mert maga az öreg szinte minden reggel beköszönt valamennyi házba, és nem volt olyan udvar, amelyben valamely gyümölcsfa, évelő virág, futó növény vagy szőlő nem őrizte volna az ő kezének emlékét. Mert már jórészt azelőtt is, de főképp, mióta nyugdíjba ment, ezeknek a sovány, homokos talajon sínylődő kerteknek élt. Pozsgainé azonban nem tudta elfeledni, hogy tizenkilenc után nyomorával galádul cserbenhagyta az utca. Ágnesnek pedig nem tudták megbocsátani, hogy 1929-ben ezt a ványadt 18 éves varrólányt vette feleségül a meglett korú és tekintélyes órásmester, akit a környék minden hadiözvegye évek óta számon tartott. Ágnes azért mielőtt kiért az utcából, megállt az egyik kertajtó előtt, és beszólt egy öregasszonynak, aki csorba tányérból a macskát etette. – Meghalt szegény jó apánk. Most, hogy hangosan kimondta, egyszerre tragikus színt öltött, és sokkal nagyobb súllyal nehezedett rá az esemény… Sosem volt gyermeke, de az elmúlt években a két öreg már gyermekként tipegett a ház körül. Gyermekeiként táplálta, ápolta, öltöztette őket, és az egyik most elmúlt… Porronggyal egy fiatalasszony jelent meg az ablakban, mellette öt-hatéves lányka. Valamit mondtak, amit ilyenkor mondani szokás. – Megyek a pártba, bejelentem – szólt Márta, és most meg minden akarata ellenére, maga is úgy érezte, valami büszkeség volt a hangjában. Igen, éppen úgy hangzottak ezek a szavak, mint az apja ajkán, mikor csillagos fityegővel díszített óráját a mellényzsebébe dugta, és vette a botját. „Megyek a pártba!”

Amint befordult a sarkon, hallotta az öregasszony szavait. – Hová megy ez? Mit mondott? Hallottad?… – A pártba – kiáltott a fiatalasszony. – Hova? Az öregasszony nyilván alaposan siket volt, hogy még mindig nem értette. Vagy nem akart hinni a fülének. – A pártbaaaa! Igen, valóban sietett a pártba, ahol még soha életében nem volt. Mert Ágnes attól fogva, hogy az órás felesége lett, messze került mindattól, amiért apja börtönben sínylődött, s anyja végtelen nyomorúságot szenvedett. Az órásnak háza volt a városka főterén. Ágnes fehér fátyolban bevonult az első feleség berendezett lakásába. És nekik az égvilágon semmi kifogásuk nem lehetett a társadalmi rendszerrel kapcsolatban, amely ellen a proletár városban mindenféle aknamunka folyt. Ennek az aknamunkának részese volt Pozsgai is, amennyire egy börtönviselt és szemmel tartott ember részese lehetett. Az órás liberális ember volt, és az volt a véleménye, hogy mindenki játssza a maga játékát a földi tereken. Az apósára nem haragudott, és nem is szégyenlette. Sőt a hatvanadik születésnapjára saját kezűleg készített neki egy ezüst veretes pipát, melyet a kalapácsos ember domborműve díszített, és elrejtve egy ötágú csillag. Az órás fiatal feleségétől gyermeket szeretett volna, de néhány év múlva ez reménytelenné vált. Ágnes akkor ruhaszalont nyitott, és így ketten jóval többet kerestek, mint amennyire szükségük volt. Autót tartottak, ami abban az időben egy kisiparos embernél feltűnő dolog volt, és majdnem minden este a Dunakorzó valamelyik lokáljában vacsoráztak. Az órás akár városatya lehetett volna a kommunista apóssal terhelten is, ha nem engedte volna meg magának azt a luxust, hogy istentagadó legyen. És ezt nyíltan hangoztatta is az üzletfelei előtt. A világot valamilyen óraműhöz hasonlította, a papokat pedig éppúgy csalóknak tartotta, mint a kommunistákat. „Csakhogy azért nagy különbség van köztük” – szokta mondani, ha jó kedvében volt. „Mert a papok tudják, mért hókuszpókuszoznak. Évszázadok óta mi pénzt összehordtak általa… De ezek?… No nem baj, az öreg azért rendes fickó, nyolcvanadik születésnapjára arany

plakettet kap tőlem a szakállas Marx képével.” És megfizette az egyházi adót is, mert tehette, csak esetenkint hozzátette: „Látod, Ágnes, ezek előtt nincs szaga a pénznek. Nyilván tudják, hogy istentagadó vagyok, mégis elfogadják tőlem.” Jóízűen és győzedelmesen nevetett minden alkalommal, mikor egyházi adóját lerótta. „Én jókedvvel adom, az szent, és a jókedvű adakozót szereti az isten.” – Vajon, ha egyszer visszautasították volna azt a pénzt, nem vált volna-e szerencsétlenné – töprengett Ágnes. Elfogadták minden alkalommal, és ez a gavalléros évődés az egyházzal tartott egész háború alatt. És még azután is egészen addig, mígnem az órás akkor már valóban virágzó óra- és ékszerüzletét államosították. – És hogy én még ezeknek adót fizettem! Hát mondd, hol van az istenük? Hol van most? Ha ezt engedi? „Svihákok! Gazemberek! Átkozott csaló kutyák! Ezek az átkok a papokat illették, és még súlyosabbak magát az istent. Ágnes összerázkódott, és meggyorsította lépteit. Ismerte jól azt az épületet, amelyikben a városi, jobban mondva jelenleg a kerületi pártbizottság székelt. Ez a ház valamikor az iparos kör tulajdona volt. Annak idején, ha a férje oldalán belépett ide, a portás nagy tisztelettel üdvözölte. Szinte valamennyi új ruháját meglibegtette ezeken a folyosókon. Melyek rendszerint a próbázó dalárda énekét visszhangozták. A kapuban előkészítette a személyazonossági igazolványát, de senki nem kérte tőle. Az előcsarnokban önkéntelen a felé a fal felé fordult, amelyen valamikor a hatalmas tükör függött, de a tükör helyét egy színes grafikon foglalta el, mely a városrész gazdasági életének a fejlődését mutatta a felszabadulás óta, alapul véve még a 38-as év adatait is. Mostani alakját csak a következő csapóajtó ablaka tükrözte vissza homályosan, elmosódottan. A baloldali folyosón, amerre haladt, a város iparosait dicsérő oklevelek függtek abban az időben, aztán a kormányzó és felesége bivalybőrre kikalapált

dombormű arcképe, egy bőrdíszműves lelkes alkotása. Ugyanezen a helyen most egy öles tablót talált ezzel a felírással. „Veteránjaink. 1919–1959.” És a tabló kellős közepéből huszonnégyszer harminchatos nagyságban mosolygott rá az apja. Ismerte ezt a képét, azon a napon, amelyen csináltatta, reggel ötórakor feltette a bajuszkötőjét és nem vette le, míg el nem indult a fényképészhez. Ágnes bármennyire is igyekezett visszatartani könnyeit, hiába volt, elkezdett sírni. Az udvari ablak felé fordult, s ott állt az ablakdeszkára támaszkodva sokáig, míg ellágyulásán erőt nem vett. Eközben többször is hallott lépteket maga mögött, a folyosó végéről hangos beszélgetést, a szobákból írógépek kopogását. Jó tíz percig tartott, mire sikerült felszárítani a könnyeit. Ahogy visszafordult, fiatal nővel találta magát szembe. Kéztörülő és szappan volt a kezében. – Pakots elvtárssal szeretnék beszélni – mondta. – Nem ismerte személyesen, és nem is tudta pontosan, mi a beosztása a pártbizottságban. Csak annyi, hogy az apja legtöbbet ezt a nevet emlegette. „Hívat a Pakots elvtárs. Beszélek az ügyben Pakots elvtárssal… Viszem a képet Pakots elvtársnak”. Igen, azt a képet. – A forduló után az első ajtó – felelt a fiatal nő gépiesen. Pakots szobájában vagy öten voltak, mikor Ágnes belépett, s ahogy bejelentette az apja halálát, valóban mind az öten felálltak, pontosan, amint az öreg reggel megjósolta. Aztán Pakots kijelentette, hogy a saját halottuknak tekintik, Jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő. Hosszú ideig kérdezgetett, számtalan adatot jegyzett fel, aztán még egyszer részvétét nyilvánította. – Maga csak menjen haza nyugodtan, asszonyom. A többi a mi dolgunk. „Ennyi lenne az egész?” Ágnes ahogy kilépett a pártházból, megkönnyebbült, de valamivel később az, hogy tulajdonképp semmi teendője nincs, megzavarta. „Lehet az, hogy ilyenkor csak ül otthon az ember és vár? Nem, a halálesethez hozzátartozik, hogy tele legyünk sürgős teendőkkel.” Tétovázva állt az utca sarkán, és kifosztottnak érezte magát. „Azért mégis elmegyek a temetkezési vállalathoz, a család nevében is kell rendelni gyászjelentést… De azt sem tudom, mikor lesz a temetés. Igen, ezzel várni kell. De a koszorú, azt mégiscsak meg kell beszélni a virágüzletben.” Végre eszébe jutott, hogy felhívja telefonon a

férjét. Az órás egy Buda-környéki tüdőszanatóriumban volt. Sokáig kellett várakoznia, míg kapcsolást kapott a postán. A kórterem ápolónője jelentkezett és közölte, hogy a férjét nem hívhatja a telefonhoz. Kisebb hűlést kaphatott, mert a láza felszökött. Nem jelent semmit az egész, de mindenesetre ezen a napon ágyban kell maradnia. Ágnes a kijárati ajtónál volt, mikor egyszerre csak észbe kapott. „Milyen ostoba vagyok, hát értesítenem kell a rokonokat.” Visszament, megfogalmazott egy táviratot: „Jó apánk ma reggel csendesen elhunyt.” Hosszabb szöveg felesleges, akiknek megy, úgysem érnek ide a temetésre. Ezeket a szavakat ráírta három blankettára, és megcímezte az egyiket Jugoszláviába, a másikat Angliába, a harmadikat Chilébe. Kora reggel, mikor még sejtelme sem volt, hogy milyen napra ébredt, elhatározta, hogy a leveshez vásárol egy kis szárított gombát. Ezért a gombáért most elment a piacra, utána egy eszpresszóban megitta szokásos délelőtti feketéjét. A halálesetet elmondta a gombás asszonynak is, a kávéfőzőnőnek is. Mindketten azzal nyugtatták meg, hogy ilyen öreg ember sorsa a halál. Ilyen szép halál pedig isteni ajándék. Ezek a szavak jól is estek a szívének. „Nyugodjék meg, lelkem, szomorú nap ez, de hozzátartozik az élethez, mint a nagypéntek az esztendőhöz.” A gombás asszony szavai voltak ezek, és hazafelé azon töprengett, hogy valamiféle közmondás ez, vagy éppen erre az alkalomra ötlötte ki bölcsen a vén kofa. Az utcájuk üres volt teljesen, de az udvarukban megkopaszodott lugas alatt, ahol csak az ő kifelé vezető lábnyomainak kellett volna látszani, lucskosra, piszkosra volt taposva a hó. Félelem fogta el, a kiskaput tárva hagyta, úgy rohant a kerti úton. A ház előtt azonban megtorpant. Belülről keserves, fülsértő énekszó hallatszott. Az anyját ott találta az előszobában, még ugyanabban a fakult kötött kabátban, amely reggel volt rajta. De bent a szobában egy csomó ünneplő feketébe öltözött öregasszony támasztotta a falat. Szemüveg volt rajtuk, a kezükben könyv és énekeltek. A halott ott feküdt a szoba közepére kitolt, párnáitól megfosztott ágyon, az is fekete ruhába öltöztetve, és a mellén, összekulcsolt kezei között kereszt. Az ablakot beakasztották sötét drapériával, villany sem égett, csak

gyertyák lobogtak a ravatal körül. Hihetetlen volt, hogy ebben a félhomályban a szemüveges asszonyok lássák a betűket. Ágnes visszatántorgott az előszobába. Anyám, mért hívta ezeket ide? – Én hívtam? Dehogy… Tudod, hogy nem vagyok velük jóba. Én csak ültem a konyhába és jöttek. Azt gondoltam, te intézted ezt is. De nem baj, legalább megmosdatták a testet, és fel is öltöztették. – De hát nem az ő dolguk. Igen, én elintéztem mindent, de nem ezt. – Mindent elintéztél? A papoknál is voltál? A szobában abbamaradt az ének. – Ezek az asszonyok azt kérdik, szóltál-e a papoknak? Ágnes hátrafordult, és ekkor már az öregasszonyok mind ott álltak az ajtóban. – Azt kérdezzük bizony, szólt-e a papoknak? – Mi közük maguknak ehhez? Minden a párt dolga, ő mondta – és a halottra mutatott. Az özvegy szégyenlősen mormolta, mint valami betanult leckét. – Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát. Ezt mondják ezek az asszonyok. Nem bizony, azt mondom én is. Ágnes tanácstalan hátrált. Az anyja most odaállt a többi öregasszony közé, és gondolatainak kereke csak egyetlen vágányon forgott. Egy hangon darálta. – A párt csak leteszi a halottat a földbe, őt megkeresztelték az Atyának, a Fiúnak és Szentlélekistennek nevében, és a szentháromság nevében helyezzük örök nyugalomra a testet. – Mert vége van a földi kalandozásoknak – folytatták az idegen asszonyok –, és lelkének vissza kell térni az úrhoz. – A házasságunkat is megáldották – darálta tovább az öregasszony.

– Ha pedig nem lesz pap… – súgtak a többiek. – Ha pedig nem lesz pap, akkor én ki sem megyek a temetőbe. Ágnest tehetetlenségében most keserű düh fogta el. – Anyám, hát nem ismert istent életében sem ő, sem maga. – Eredj – rázta a fejét az öregasszony –, megkereszteltek bennünket, és megáldották házasságunkat. Már tudta, hogy hiába van minden, a kilencvenéves agyból nem lehet érvekkel kiverni, ami a döbbenet által belefészkelődött. – Ha jönne tán a vénasszonyok fekete serege helyett fehér ruhás lányok kara, és énekkel és tánccal elűznék lelkéről a sötétséget. – Neki arra sem volt ereje, hogy a vénasszonyokat kiűzze a házból. Maga menekült el újra. A sarki trafikból felhívta a pártot és megkérdezte, lehet-e úgy, hogy pap is legyen a temetésen, s ha lehet, hívják-e ők, vagy maga gondoskodjék róla. A felelet egyértelmű volt és rövid. A párt nem rendez temetést papi segédlettel. Ágnes könyörgésre fogta a dolgot. Hiszen mindegy úgyis a halottnak, de az élő öregasszony… Pakots elvtárs azonban nem hallgatott meg hosszabb magyarázatot. – Ha a család ragaszkodik paphoz, Pozsgai bácsi nem lesz a párt halottja. Mire ismét hazajutott, dél volt, s az öregasszonyok elmentek ebédelni, mert a halottasháznál nem gondoskodtak számukra sem ételről, sem italról, és ebben azért nem ismertek tréfát. Az anyja egyedül kuporgott a konyhában. – Anyám, ha papot hívunk, a párt nem vállalja a temetést. Tudja, milyen sokba kerül egy temetés? – így próbált érvelni, mert a takarékosság még eleven tulajdonsága volt az öregasszonynak. – Hát gondoljon erre, ha magának az semmi, hogy a papok miatt nem lehet szegénynek olyan temetése, amilyenről évek óta ábrándozott… Mama, hát térjen észre. Azok adják most rá az áldást, akiket egész életében gyűlölt? Ha szerette az urát, nem lehet ilyen önző, és nem kívánhatja ezt. Az öregasszony lehajtotta a fejét, majd ismét szájához emelte középső ujja bütykét, és mély hallgatásba merült. Ez a hallgatás – Ágnes jól tudta – nem azt jelenti, hogy jobb belátásra tér. Gyakran előfordult, hogy bőséges reggeli után

egy órával felháborodottan kopogtatta az asztalt. ,,Ágnes, hát mért nem adsz nekem reggelit!” Ha Ágnes ilyenkor azt merte állítani, hogy a reggelin már túl van, így vonult mély, sértődött hallgatásba éppen, mint most. Fél órai hallgatás után most felállt, a halottasszobába tipegett, a szekrényből néhány darab százforintost kapart elő, és Ágnes elé tette a konyhaasztalra. – Itt van, ha sajnáljátok a pénzt keresztre-koporsóra. – Átkozott vén boszorkányok, mit tettek magával? – zokogott Ágnes, s újra kapta a kabátját. – Pakots elvtárs, lelkemre mondom, higgye el, nem rajtunk múlik. Annak a szegény öregasszonynak valami hatalmába kerítette az agyát. Mondja, mit tegyek? Szerencsétlenné tegyem ezt az életben maradtat? Bár lehet, lehet, hogy később észre tér, de én most nem tehetek mást, hívom a papokat. – Semmi baj, asszonyom – nyugtatta a telefonban a fiatal, határozott hang. – Én akkor is ott leszek a temetésen, ha nem hivatalosan is, de ott leszünk jó néhányan. – Ágnesnek egyszerre annyi lett a teendője, azt sem tudta, hol a feje. A temetkezési vállalat, az orvos, a tanács és végül, de nem utolsó sorban a papok. A papokhoz már csak másnap került el. Akkorra a halottat elvitték, és Ágnes tudta a temetés pontos idejét. Ahogy lenyomta a plébánia tölgyfakapujának kilincsét, azt hitte, tömjénszag fogadja. Ezzel szemben jóféle szivar illata áradt már a folyosón. Az iroda ajtaja tárva volt. Két asztalnál egymással szemben ült egy fiatal pap és egy idős úriember, aki nyilván társadalmi munkában végezte a hivatali teendőket, de az is lehet, hogy szerény nyugdíját az egyház fillérei egészítették ki. Mindketten szivaroztak, és arról társalogtak, mikor repítik fel az első embert a holdba, és vajon sikerül-e ebben az amerikaiaknak megelőzni a Szovjetuniót? Társalgásukat Ágnes már a folyosóról hallotta. Egy darabig hallgatózott is, míg latolgatta magában, milyen érveket hoz fel ügye érdekében, ha a halott istentelensége miatt elzárkóznának a szertartás elvégzésétől. – Az adófizetés! Igen, az évtizedekig tartó jelentős adófizetés nyilván számít valamit. A kedélyes társalgás végét nem várhatta ki. Megkopogtatta az ajtófélfát és belépett.

– Halottat jelenteni jöttem – kezdte kurta köszönés után. – A fiatal pap finom gesztussal a civil úrra mutatott. – Tessék bediktálni az adatokat. – Ágnes bediktálta életkorát, egykori foglalkozását, házasságkötésének idejét. Gyermekeinek számát, élőkét és holtakét, elhunytának körülményeit. Az adatok legnagyobb részére nyilván a búcsúztató szentbeszédhez volt szükség. – Egy pap vagy kettő? – kérdezte az egyházi férfi. – Kettő – felelte Ágnes gondolkodás nélkül. – Szentmise a megboldogult lelki üdvéért? – Igen – sietett a felelettel készségesen minden fizetségre, csak a kényes kérdések ne kerüljenek elő. Erre nem is került sor. A pap az adatok felvétele közben is mondta véleményét a holdbéli utazásról. Érkezésekor nem, de most, mikor távozott, kezet fogtak vele, és részvétüket nyilvánították. Minden nagyon simán ment. Mikor betette maga mögött a kaput, valóban úgy érezte, itt az isten békéje uralkodik. Nagy békesség uralkodott a tüdőszanatórium teraszán is, ahova Ágnes a halálesetre való tekintettel belépési engedélyt kapott látogatási időn kívül. Pokrócokba burkolózva feküdt ott vagy nyolc beteg, köztük az órás. Fekvőhelyének sarkán ült Ágnes, és igyekezett halkan beszélni, de hiába, a nagy csendben értették a szavát a többiek is. „…És akkor, ahogy meghagyta, elmentem a Pártba.” – Rosszul tetted – vágott közbe idegesen az órás –, el tudom én temettetni az apósomat. Akárhogyan is van, annyit még meg tudunk tenni. – Jó, jó, nyugodj meg. Úgyis az lett a vége. Sorra elbeszélt mindent egészen addig, hogy végül el kellett mennie a papokhoz. Az órás akkor felemelkedett fekhelyéről. Amennyire rekedtes hangján ez lehetséges volt, kiabált, nem törődve a szanatórium békéjével.

– Nem, nem, papot nem akarok látni ott. Ágnes igyekezett visszafektetni helyére. – Pihenj, erőt kell gyűjtened a temetésre. – Erőt? Nem, ha pap lesz, akkor én nem leszek ott. Rendezz egy tisztességes kommunista temetést az öregnek, ez az én kívánságom. De ne a párt pénzén, hanem az enyémen. Vagy a papok, vagy én, érted? Ha anyád megzavarodott vénségére, én nem megyek utána. Sem a párt, sem a papok, érted?… A terasz sarkából vékony hang hallatszott. – Megzavarodott? Micsoda beszéd? Az isten megvilágosította agyát, hogy megmeneküljön a kárhozattól. – Hallgasson, hallgasson, ne beszéljen bele – csitította egy másik beteg. – Temessenek el mindenkit aszerint, ahogy élt – szólt kemény hangon a harmadik. – Igaza van – hagyta rá az órás. – Amiért élt, nem az én ügyem volt, de derekasan harcolt az öreg, csináltam is neki ötágú csillaggal díszített pipát, és rendezünk is neki kommunista temetést. Papok pedig nem lesznek. És papok mégis voltak a temetésen, mert az öregasszony görcsös makacssága győzött, az okosaknak pedig engedni kellett. Rengeteg virág gyűlt össze a ravatalozóban, pedig ezek a télvégi hónapok legszegényebbek virágban. Küldött virágot a párt, a szakszervezet, a kerületi tanács, tisztelők és barátok, az üzem, ahol egykor dolgozott. Koszorút hoztak nagy bajuszos, ősz emberek, mellényükön ezüstlánccal, kabátjuk hajtókáján érdemjelekkel, úttörőlányok, akik melegen öltöztek alul, hogy fehér blúzban vonulhassanak ki a temetőbe a télvégi napon. Az órás mégiscsak eljött a temetésre, s mikor a menet megindult a koporsó után, két karján tartotta a két asszonyt. E három tagból állt a gyászoló család, s előttük ment a koporsó után a két pap, de mögöttük a résztvevők hosszú sora. Legnagyobbrészt olyanok, akiket a család tagjai sohasem láttak. Az egyik fordulóban Ágnes, ahogy visszatekintett, valósággal megrémült a messze kígyózó tömegtől. „Kik ezek, mikor és miért lettek barátai a megholtnak?”

A sírnál az egyik pap a szertartás latin szövege után végre magyarra fordította a szót. Ágnes nem akart hinni a fülének. A pap továbbra is monoton hangon beszélt, és a halott istenhez és egyházhoz való hűségét méltatta, áldozatkészségét, jámborságát, egyszerű, de jóságos lelkét, a családja iránt táplált múlhatatlan szeretetét. Az atyaisten nevében már-már ígérte, hogy az istenfélő lélek előtt megnyílnak a mennyország kapui, amikor halk beszéde egy vonat éktelen dübörgésébe veszett, mert a temetőt a peremváros gondatlan vezetői annak idején odahelyezték a vasútvonal alá, vagy tán fordítva, a vasútvonalat építették a temetőkert hosszán. Senki sem hallotta, hogy fejezte be a pap magasztos gyászbeszédét, mert mire a dübörgés elhalt, már latinul mormolt ismét. Szenteltvízzel hintette meg a sírt, aztán előtte a ministráns, oldalán a másik pap, otthagyta a sírt. Nyomában csak az öregasszonyok vonultak el. De ezt az elvonulást alig vették észre a többiek, mert ekkor éppen varjak jöttek be a mezők felől, és suhogva keringtek a temető felett, és a legtöbben felemelték feléjük a tekintetüket. Ez a peremváros a nagy síkságra nyúlt ki, és a síkságról így tél vége felé gyakran szálltak be tömegesen varjak. Ágnes is rajtuk felejtette egy darabig a tekintetét, s mikor ismét a sírra nézett, egy ismeretlen fiatalembert látott állni a frissen lehelyezett kereszt mellett. A tömeg pedig egyre szorosabban összezáródott. A fiatalember szónokolni kezdett. Nem úgy, ahogy az imént a pap. Nem mondott olyan szöveget, mely bárki másra illett volna, nem, a sírba helyezett veteránról szólt. A sírba hullott életnek is arról a részéről éppen, amelyet Ágnes alig-alig ismert. Amely nem az övéké, a családé volt, hanem a számtalan idegené, akik itt összegyülekeztek. Aztán énekkar következett, és az öregasszony is megrémült, mert úgy látszott, a lelket nem a mennyeknek országa fogadta be, hanem más hatalom vette birtokába, és hiába állt tárva a mennyország kapuja, a lélek itt maradt a földön. És nem hagyta cserben még a hitetlen órást sem, akinek mind ez ideig semmi sem volt szent a világon…