Hídégetés: Dunántúli Végeken 3. 275y2v

JANKOVICH FERENC

HÍDÉGETÉS

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-478-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

MÍG ÁDÁM URAM ÚTNAK INDUL

Künn könnyű napfény, benn sötét, komor falak, és ez a hervatag talján asszony is, évek óta mindig ugyanazt sírja. Csak úgy buzog belőle. – Nem úgy, Ádikám… Ahogy múlnak az évek, mindjobban látom, hogy kegyelmed nem szeret engem igazán. A férfi dohog, morog, nagy kelletlenül csóválja a fejét. – Nem jó vége lesz ennek – hangzik a sirám. – Alig ért haza, velem se volt kegyelmed – s már megint útra készül? Mindig el tőlünk? Mindig el? Higgye el, már igen nagyon megelégeltem ezt az életet – torkig vagyok. – De most az egyszer hamarosan itt leszek – vigasztalja az asszonyt. – Csak meg kő mentenem egy jó kapitánom életét, no – néz reá engesztelő gesztenyeszemekkel a bivalyforma, bozontos szakállú ember, mintha föl akarná falni a szemével, mert tudja, hogy ez az asszonyt kellemesen érinti. – Egy jó kapitánja életét! – hangzik siránkozva. – Mert kegyelmednek mindenki fontosabb nálam. De nem bánom, csak menjen. Majd én is elmegyek… – Há mennél, te? – Föl, Bécsbe… Jobb volna, ha kegyelmed is oda jűne inkább. Meg kő menteni egy jó barátja életét – olvasta vissza rá a saját szavait, majd látva, hogy az ember meredten bámul, így folytatta. – Tudja, hogy mi fenyegeti Zríni Mikit… – Oh, mendemondák… De nem bánom, jól van. Együtt menjünk föl Bécs várába, ha hazajöttem. Ott is annyi a baj… No, jó lesz így? No! Ne nízz hát rám olyan szomorúan, mintha megöltem vóna édesanyádat, no – vigasztalja, kézül fogván a zömök, nehézkes ember a nála magasabb, őszes szőke nőt, kinek szeme tiszta lila szín és arcbőre kékesfehér ragyogású, púderes; telt alakján szürke selyem, hosszú ruha omlik végig, és bruggei, finom csipkekendőt gyűröget a kezében.

Háttal áll az asszony a világosságnak, a szoba boltjából előreívelő, udvar iránt kikukkantó rácsos ablaknak; arcán jólét telje, élemedettség ráncai, és némi fáradt gúny játszik. A férfi tömérdek testű, a ráfeszülő aranyzsinóros, kék dolmányban és a leeresztett bőséges tokával első pillanatra valami durva és dühös természetű ember benyomását kelti, kinek nyakán föllyül mindenütt, ahol szőrözet nincs, úgy fénylik a bőre, akár a szeme: mintha valami nagy benső tűz lobogása verődnék ki rajta. – Hát csak menjen… Isten áldja útjain – fohászkodik a nő, s fájó ölelő tekintettel, igen nagyon rosszul leplezett közömbösséggel vesz búcsút élete párjától, és szép tartással átsuhog a másik szobába. – Aurora! Majd bejövök ám még hozzád, mielőtt elindulnék, egy percre – hajol utána megindultan, és a nő egy pillanatra félig-meddig idegenül nézi, szinte megcsodálja ezt az utána meredő, furcsa embert, akinek három gyermeket szült: mégis mindig olyan tud lenni, mintha először látná életében, és mindig úgy cselekszik, ahogy ő akarja. Most is, mielőtt elmenne, még visszamosolyog hozzá hatalmasan, válla elakadt a falba tört ajtónyílás ívén. Most megfordul – aztán mindennek vége. Már megy is. Úgy lépeget, mint aki már egyszerre egész más világot lát maga előtt: arca szigort öltött, álla a határozottság kifejezését vette föl, és zömök, magabiztos léptekkel lejt ki izomnyalábos ikráira feszülő csizmáiban a hitvesi lakosztályból. Kattan az ezüstpántos ajtó, hallik, amint pöckösen lépeget végig a téglakockás, hosszú-hosszú, kopogós folyosón, melyet nyitott rostélyos ablaksor világít meg az udvar felől, és a folyosó végében: éppen ahol két fegyveres katona áll őrt a sötétesen vicsorító, fehér tokás disznófő alatt, eltűnik a falnyílásban. A két katona ott áll az ajtón, fegyverrel. …Az idős úrnő uzsonnára készen, legyezővel hűsítve magát, roskadt le egy pillanatra a kettős támfalú karosszékbe, amelynek könnyű, süppedős világoskék selyembélése színt játszik árnyalódzva. Felkönyökölt az egyik támlára, s úgy legyezkedve, figyel maga elé. A harangütést várja, s közben kétségekkel s aggodalommal telve gondol férjeura újabb, bizonytalan útjára. Fohászkodás emeli keblét – hirtelen indíttatva érezné magát, hogy utánasiessen, újból lelkére beszéljen, mint már annyiszor: maradjon veszteg, ne mozduljon, ne ártsa magát semmibe, és főleg kerülje Zrínyit. Oh! sohasem lehet tudni, hogyha valamerre

indul, visszajön-e még, hol éri utol a mindenkit nyomon követő bécsi örvény, melyet udvari dáma korából oly jól ismer? Oh! a magyar férfiak… A minap járt itt, szállóvendégként, az a transzszilvániai gróf. Rejtelmes ember az is. Nem tán azzal áll összefüggésben férjeura elutazása megint? Bethlen Miklósnak hívják, ő az, aki mindent tud, de semmiről sem beszél. Mindenen nevet. Gömbölyűeket nevet: mint aki benne van a titkok kellős közepében. Ez az ember ura bizalmasa, s még inkább Zrínyié. Ez is miért járt itt? Ezt az erdélyi urat nem jó szemmel nézik Bécsben. Társaságokban tudják róla s nyilván beszélik, hogy az osztrák uralkodóház iránt ellenséges állást elfoglaló német fejedelmekkel áll összeköttetésben: s titokban összedolgozik Zrínyi Péterrel, akiről szintén tudva van a kamara előtt, hogy a kanizsai eset óta szüntelen kapcsolatokat tart fenn s tárgyalásokat folytat a franciákkal. És jobban még a bátyjánál is gyűlöli Montecuccolit… Lehet, hogy igaza van Zrínyi Péternek abban, amikor Montecuccoli kezének mívét, édes bátyja szándékos megcsúfoltatását látja a kanizsai ostromnál előállott, szégyenletes kudarcban: de abban nagyon meggondolatlan, amikor össze akar fogni Ausztria ellenségeivel Bécs ellen és őfelsége ellen, aki pedig – bárhogy vesszük – törvényes, koronás királya a magyaroknak is… és mindenütt ez a kérdőjel hátú Vitnyédy a háttérben! Aki nem titkolja legsötétebb terveit a király elfogatásáról és az udvar ellen! Az is a Zrínyiek embere, bizalmasa. Persze hogy nádor uramnak van igaza, Wesselényi uram ebben az egy dologban igen bölcsen akar tenni, amikor le akarja tartóztatni – és Zrínyi is csak magának árt vele az udvarnál, mikor nem engedi, védi… Miért védi? Ijesztő, mit készítenek elő az udvar ellen! Mi lesz ebből; mi háramlik belőle át a főgenerálisra? Még tudni is bűn az ilyet, nemhogy részt vállalni abban: és az ő férjeurának hivatalánál fogva érintkezni kell mindezekkel az emberekkel! Harangütésre riad fel, a külső folyosón megadták a vár úri népének az uzsonnajelt… Két bécsiesen öltözött, éltesebb komorna suhan be máris a lakosztály innenső bejárata felől, és tapintatosan közelednek a szobákon át. Alig hallani, csak ruhájuk neszét. Jőnek, hogy úrnőjüket általkísérjék a nagy ebédlőterembe. Könnyed mozdulattal emelkedik fel s indul előttük, azok két lépésre a nyomában, némán követik.

Előrehallik a zsivaj: az uzsonna öröme… Vagyis magasabb hangnemben, mint egyébként. Ilyenkor rendszerint csak az asszonyok asztala, no meg a kisasszonyoké telik körül vendégnéppel, még valamennyire a kis úrfiaké is: az urak asztalai azonban üresek. Terítetlenek. Az emberek nem uzsonnáznak. Vastag damasztabroszokkal, ezüst- és aranyholmival, előre odakészített süteményes- és gyümölcsöstálakkal terhesek az asztalok. Sok az alma, aszott szőlő, dió, de van ott füge, datolya, narancs is. Hat inas és szobalány sürög az asztalok körül, lót-fut a lépcsőn fel-alá, ételekkel rakott tálcákkal. Kipirult arcaik, reszkető izmaik mutatják, milyen idegesek, izgatottak, sietnek; összeösszeszólalkoznak, egymásra sziszegnek, a lépcsőfordulón túl már gyűlölködnek – behallik a megcsípett lány sikkanása, s rá durva, felszabadult s visszafojtott nevetés… Hogyne válnának mind bolonddá itten! Alig győzik kellő gyorsasággal felhordani a langyos állapotban fölszeletelt „bécsi” kuglófok, a vajas perecek és kalácsok, frissen sült zsemlyék mellé az ezüsttálakba fagyasztott és citrommal, vörösrépával, petrezsiromlevéllel díszített finom, könnyű étkeket: lúdmájat, récemájat, töltött galambot és csibét, őz-, nyúl- és fogolypástétomokat, aranyból vert, pengő szőlőlevél tenyereken a vajat, hosszú hajó alakú, csillogó tálcán a rekeszenkint más-másféle halat, az apró olajos szardíniától a csigás húsú, fehérlő, hideg fogasig; de még ezeket le sem tették, cifra veretű füles, fedeles kancsókban hozzák a forró tejet, kávét és teát, ámpolnákban a mézet, velencei homorított és fodorintott lábas üvegtálakban a különféle gyümölcsízeket – mindent oly drága edényekben, melyek ha a felszolgálók ügyetlenségéből netán összekoccannak, ami pillanatonkint megesik; szinte étvágyingerlő és illatozva mámorító zenei hangokkal töltik el a termet. A cifrán pingált, terebélyes és helyenkint oszloplábakkal alá-alányúló, kilencboltos helyiség, amely idők folyamán már szinte magába itta a nehéz, fűszeres lakomák s borok gőzét és szagát, most könnyű illatpárákkal felhődzik, hogy a folyadékokból felcsapó szelíd ködök szinte eltakarják, álomszerűvé teszik a távolabbi asztalnál ülő kisasszonyok arcát. Az úrnő beléptére mindenki feláll. Csak akkor ülnek le, amikor ő is helyet foglal az ún. uramasszony asztalánál – mert ez az úrnők helye –, s családiasan elhelyezkedik a mind közül legdíszesebben faragott és aranyveretes címerrel díszes székben, amely olyan, mint egy vidékies királynői trón. Most körülnéz. Kedvesen bólint minden asztal felé, a már unalomig beidegzett s agyonismételt, napszakonkinti mozdulattal. Ezzel kezdetét veszi az uzsonna.

Künn őrség állja a falakat, a kaput, a tereken katonák száguldoznak vagy ütköznek, viaskodnak: itt bécsies, udvari formák szerint kezdetét veszi a szelíd és ájtatos délutáni lakmározás. Így van ez rendén. A szép, éltes hölgy maga alig fogyaszt valami kis teát, holmi citrommal, mézzel, mert újabban a délutáni evéstől a gyomrát érzi; inkább szokásos társadalmi kötelezettségének tesz eleget jelenlétével. Arca jóságot s megelégedést fejez ki. Nélküle hogyan is uzsonnázhatnék meg naponta ez a kb. háromszáz személy? De épp kapóra, kivételesen itt van az öreg várispán is, kinek tiszte az éjszakai rendtartás, így többnyire csak délutánra válik belőle látható ember. Csupa fehérre őszült vén madár, inkább afféle finomabb gúnyájú éjjeliőr volna őkelme, mint katonai tekintélyt tartó tisztes, mint hajdanán: de hát elcsúszik a várban egy ilyen is, a többi közt. Az úrnő odainti. – Nem tudja, kegyelmed, miért volt itt Zríni uram az elmúlt éjtszaka? – kérdi halkan. – Azok, nagyasszonyom? – néz rá az öreg táltos találgatós tekintettel. – Csak úgy jöttek, mint ahogyan szoktak jűni Zríni uraimék. – Meddig voltak az úrral együtt? – Hogy meddig? – vakargatja a fejét. – Nem soká. – Hát mikor mentenek el? – Úgy hajnal tájban. – Az nem soká? – De azt akarom mondani, hogy… későn is jöttének. – Mikor? – csap le rá megint az úrnő. – Éjfél is lehetett, talán.

Az úrnő gyanakvóan kémlel az öreg szeme közé, mert az úgy beszél, mintha védeni akarná Zríniéket. Ez is az ő emberük… – Jobban is kiszellőztethettetek volna! Még most is érezni a levegőn az undok borszagot. – Pedig nemigen ittak, ’szen három óra se volt, mikor továbbmentek. – Akkor mitől ez a büdösség? Mit ittak? – Egy kis bort. – Mennyit ittak? Sokat ittak? – Bocsánatot kérek, úrnőm – reszeli torkát az öreg szelíd eréllyel. – Nem tisztem, hogy uram után számoljam a pinteket. Hanem ha érdekli nagyságodat, a pincemester talán jobban meg tudná mondani. Előkerítik a pincemestert, az már naplójával a hóna alatt érkezik, nem is várja a kérdést, csak mondja. – Uram asztalánál fogyott bor: pint hét… Zríni uraimék asztalánál fogyott bor: pint tizenhárom… Zríni uram vitézeinek asztalánál: pint hatvankettő… – Hát hányan voltak? – Zríni uram a szokott módon, százhúszad-magával érkezék. Ezek az örökös tivornyák! – gondolja magában dühösen, s arca pontosan kifejezi, amit gondol. Alig várja, hogy vége legyen az uzsonnának s a két komornával előkerítteti Kálló atyát, aki lelki meghittje, gyóntatója. Ez a minden hájjal megkent pap már sokkal részletesebb felvilágosítással tud szolgálni az éjjel történtek felől. Bár nem volt jelen az urak beszélgetésénél, bizalmasaitól már mindent kitudakolt, s a legfontosabbakat éppen mise előtt egy úrfitól tudta meg a gyóntatószékben. Fő a tájékozottság… Mindez azonban titok. Előadásából az úrnő faggatására kiderül, hogy Zrínyi uram Bécsből és igen komoran érkezék. Egész este nem volt valami virágos kedvében. Kikifakadozott: „Haj, a püspök uramék…!” Epés megjegyzést tett megint a császári hadak fővezérére, Montecuccolira. A császárról se szólt a kellő tisztelettel. – Miért jött oly szokatlan időben?

Ezt már Kálló atya sem tudja egész pontosan megmondani; de ami hírt tud Bécsről és Zrínyiről, a volt udvarhölgynek mindent kikarattyol. Úgy érzi, ez házi kötelessége, mellyel tartozik Bécs-szerte, sőt Róma-szerte nagy befolyású úrasszonyának, ő csak akkor beszél, ha kérdik. Egy félreeső, kertre néző, átmeneti hímesboltban beszélgetnek, ez a helyiség a férfi és a női lakosztályt köti össze: a nagyasszony szobájához közel. Az úrnő csak úgy issza magába a legfrissebb bécsi híreket, a miniszterek legújabb rágalmait, amelyek bosszantják Zrínyit, mert velük szemben tehetetlen. Megint arról suttognak a bécsi udvarban, hogy embereivel még mindig szítogatja a pórok lázadását Horvátországban, ami szerinte már többszörösen megcáfolt hazugság. Tíz éven át felküldött beadványaiból azonban nem azt olvassák ki, ami bennük foglaltatik, hanem ellenkezőjét mindennek: és azt hírlelik, hogy belőlük világosan kiderül, hogy végképp a parasztok pártjára állt, holott az udvar a bán ellenében inkább az érdekelt Erdődy grófnak hajlandó pártját fogni, aki, lehet, hogy nem bánik egészen emberségesen a parasztjaival, de minden tettében királyhű embernek látszik. Zríni az oka, hogy még mindig nem ért véget ez a kínos és több mint tizenöt éve húzódó per az uraság és a pórok között: mert ha ő nem adott volna lovat alájok, nem kelt volna védelmükre annyiszor a zágrábi gyűléseken, azok nem követelődznének egyre nagyobb igényekkel, miket teljesíteni az egész Magyarország főrendi hatalmának megingatásával volna azonos. Ezt pedig se Wesselényi nádor, se Nádasdy országbíró, se Battyáni főgenerális, se más nem kívánja… Zrínyit az keseríti a dologban, hogy hiába írta és mondta el szóban is annyiszor, nem látják be odafönt, hogy az Erdődybirtokokkal tulajdonképpen legjobb délvidéki legényeinek családjairól van szó, melyeket, ha ő közbe nem szól, Erdődy a törvénytelen rendeleteivel földönfutókká tesz vala… Erdődy voltaképpen nem tesz mást, mint az ő seregeit bontja egymást követő törvénytelen rendeleteivel és harácsolásaival: de szerinte épp ez érdeme annak a királyhű grófnak Bécs előtt – csak örülnek neki, ha odalent kavarodást támaszt, és ahogy tudja, zavarja a vizet a bán körül. Zríni, szerinte, parasztbujtogató… – Na és, hogy őszinték legyünk – ütközik meg az úrnő –, Istennek való dolog ez? – Nem. De az sem, hogy Zríni szűk társaságban hóbortosnak nevezze a királt, bolondnak a minisztereket, bolondok házának a bécsi kamarát. Ájtatoskodó ördögnek tartja a mi jó püspök atyánkat Bécsben, aki szerinte Magyarország vesztére kártyáz, adja a bankot, gonosz hamiskártyásnak bélyegzi Montecuccolit: akivel az őellene folyó játszmában a többi mind összejátszik…

Megrögzött eszelősséggel és alattomossággal vádolja az egész udvart, s amint könyvében megírta, néki az egész birodalom diplomáciai erőfeszítései Magyarországért: csak német maszlag, és a dinasztia hétfejű sárkány képében jelenik meg a trónuson. De ez volna a legkevesebb, hisz mindannyian tudjuk róla, maga sem titkolja… Hanem arról is suttognak újabban már a bécsi udvarnál, hogy a horvát bán Magyarországon fölkelést készül támasztani, és Bethlen Gábor példájára királlyá akarja kikiáltatni magát. Amiben – köztünk szólván – lehet is valami, mert Vitnyédy itt az elmúlt éjjel is elkottyantotta magát Zríni uram asztalánál. – Jessus Marie! Hát az a Vitnyédy is itt volt? – ájuldozott az úrnő. – Itt. – De tán csak nem mondott valami olyant, ami őfelsége személyét sértené? – A világért sem mondott mást, csakis olyant, ami őfelsége személyét a legsúlyosabban sérti – játszadozott Kálló atya az úrnővel. – Például azt mondta, mikor vitáztak uraimék a helyzetről: „Bocsánat, hogy közbeszólok, de itt már egyedül csak annak kell utánanézni, uraim, melyik legyen az a jól eldugott vár, amelyről már régtől beszélek? Mert hiába minden szó itt, mégis úgy lesz jó, ahogyan én ajánlottam volt nagyságtoknak… vagyis ha a bécsi királt valami ürüggyel ide csalogatjuk nagyságtok valamelyik jó lápi várába, aztán se szó, se beszéd, rávasaljuk a kaput őfelségére, vége a dinasztiának! Mellettünk vagynak a franciák! Lajos királ védelme alatt Zríni Miklós uram lesz kormányzónk – és a többit majd, ahogy a jóisten akarja…” – S ezt itt mondotta, nálunk? – remegett az úrnő. – Oh, ha Bécs fülébe jut a dolog, férjemuram tisztének vége… – Maga a bán torkolta le Vitnyédyt, nagy eréllyel, hogy hallgasson, többé nem akar hallani ezekről a bolond dolgokról… De amint itt, Vasban mondják: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél – vélekedett, kezét szelíden tördelve az elmélkedő szentatya –, Zríni uram se beszélne így az udvarról, miniszterekről, ha nem állanának mellette a pápa őszentségén kívül még Lajos király meg a westfáliai és egyéb rajnai fejedelmek is… Engem csak az izgat az egészben, mi lesz nagyságoddal és mi lesz a jezsuita renddel? – Jaj! Ne is folytassa, páter – dermedezett az úrnő, ahogy egyre mélyebben belegondolt az esetleges lehanyatlás lehetőségeibe. – Mert ha ilyenekről

beszélünk, még összeesküvésbe keveredünk mink is… Hát igaz lehet ez? Amit egy élet keserves gondjával teremt az ember magának: jön egy politikai fordulat, és egy pillanat alatt vége? Vitnyédy a gonosz szellemük! Az a sugalmazójuk! Az viszi vesztükbe ezeket a jó urakat mind. Mondja csak, ki ez, mi ez a Vitnyédy tulajdonképpen? Szerencsére, csak távolról ismerem. – Vitnyédy? Zríni uram jószágkormányzója, ügyvédje. Képviselő. Egy olyan vízikék szemű, papucsorrú, tótforma ember, hosszú, hajlott háttal és örökkön uszító, hadonászó karokkal, mozdulatokkal. Amikor föláll és beszél az országgyűlésen, előretartva begörbített karját, mint egy fenyegető reformátor: ösztövér derekával nyugtalanul ide-oda hajladozva olyan, mint a tűz meg a fölfelé kanyarodó füst. Aki látja, hallja, vagy elborzad, vagy elkábul tőle… A nyelvétől sokan félnek. Mert akire ez valamit mond, azt úgy kiélezi, hogy menten agyondöföl bárkit egy szóval is: gúny és nevetség tárgyává teszi a nyilvánosság előtt. Akit gyűlöl, annak nincs irgalom: szüntelen és fáradhatatlanul támadja szóval, írásban, szembe, hátba mindenütt, és akkor árt neki, amikor nem is álmodik róla. És ennél a politikai prédikátornál, uramasszony, az a legrettenetesebb, hogy – ha támad – nem is nagyon lehet ellene rögtön védekezni, mert az alkotmányt és a törvényeket a legapróbb részletekig pontosan fejből citálja, és úgy forog az esze, mint a láng. Föláll, mond egy beszédet Zríni mellett, fölgyújtja az egész országgyűlést. De van egy férfiú, akit minden körülmények közt, leborulva, föltétlenül tisztel – Zríni… – Köszönöm, szentatyám, a szíves felvilágosítást – didergett az úrnő –, de most már mennem kell. Csak ezt akartam tudni… És reggel, nemde, Confiteor a kápolnában?… Laudétur… – In aeternam – emelte föl Kálló atya áldólag kezét. A gyenge lelkű úrnő feldúlva és a félelemtől és kétségbeeséstől már szinte zavarodottan térült lakosztályába, s csaknem öntudatlanul jött-ment, járkált ott, a megszokott tárgyak közt, egy darabig. Nem lelte nyugalmát, míg minden léptét aggódva követő komornáitól tintát és papirost nem kért. Lelkének ködös homályában váratlanul ura anyjának képe jelent meg, azé az élettől réges-rég visszavonult, szegény, szerencsétlen öregasszonyé, aki ellen ő fiatalasszony korában sokat vétett. Hirtelen ráérezett, ha van rajta kívül valaki, aki befolyással lehet férjeurára, az csak ez a szerencsétlen és megértő lelkű öregasszony lehet, akitől ő mindig csak szelíd szeretetet, gyengédséget kapott és sok-sok megértést – és ő az urát mégis teljesen ellene fordította, ellenségévé tette saját

édesanyjának a kálvinistaság ürügyével, egyetlen szóért, melyet udvarhölgy korában a nagyravágyásért tőle kapott, és az ura csak azért is fele vagyonát költötte rá a nászajándékokra, kelengyére és esküvőre, majd a papok hatalma alatt mindenéből kiforgatta, megtagadta anyját, s a szó szoros értelmében valósággal ínségre, nyomorúságra, papnői koldusszegénységre kárhoztatta az idős matrónát szalónaki magányában, és csak ő és Kálló atya a számontartói annak, hogy oda küldött lator szolgáival még mi mindenféle elképzelhetetlen módon zaklatta, háborgatta őt. Így a felkapaszkodott és Dunántúlra telepedett újasszony hamar elérte, hogy az országszerte tündöklő öreg csillag, a híres úrnő fényességéből lehanyatlott, s oly jelentéktelen árnyalakká vált a hajdani dúsgazdag öreg dáma, az egyetlen rivális, a fia házasságával koldusszegényen fölkerült udvarhölgy szemében, hogy szinte már nyomtalanul eltűnt életéből, mintha nem is volna. Soha eszébe nem jut vala, ha most nem volna szüksége rá. De most, hogy a fejedelemnői jólét, az uradalmak és ura biztonságának veszélyeztetésével nem tud hova fordulni: azt súgja az asszonyi ösztön, hogy írjon ura anyjának, kérlelje őt, hogy hasson fiára – és a váratlan jövő anyai szó bizonnyal meg fogja tenni hatását. Megmártotta az alul aranyfoglalatú, egyébként rózsaszínűre festett lúdtollat a barna gubacstintában, és leereszkedve az asztalka elé, így írt:

Körmend, anno 1663. június Özv. Battyáni Ferencnének, született herceg Lobkovitz Poppel Éva nagyasszonynak Szalónakra

Én szeretett jó Kedvesanyám! Kérem kegyelmedet, ne vegye zokon tőlem, ami különbséget oly hosszú időn által tett köztünk a vallás, élet és szerencse; higgye el nékem, nem én tehetek arról, hogy Istentől áldott és boldog házasságom megkötése óta sem nem igen láthattam, sem levélül nem tisztelhettem kegyelmedet. De most, hogy a kegyelmed országló vitéz és minden erényekben jeles nagy fiáról, az hű szerelmes uram dolgáról volna szó (bár az ő tudta nélkül), mint lány az anyját, kérem én jó Anyámasszonyomat: ne hadja el, mikor veszedelem fenyegeti, forduljon hozzá levélben, intse, biztassa kegyelmed is jó anyai szóval

Ádámunkat, hogy a most való nagy országfelfordulásban ne vedjen részt a világon semmi szövetkezésben, hanem érdekei, gyermekei, szépen gyarapított birtokai, a család és saját tekintéle megóvása végett is vonja ki magát mindenbül, amint lehet! Kerülje Zrínit, Vitnyédit és Wesselényi uramot; mutatkozzék gyakrabban az udvarnál s tisztelegjen a legfőbbek előtt, s mutasson még több érdeklődést királ urunk és a kamara dolgai iránt. Fő érdekünk, hogy legyen minél többet ott, a bécsiek közt, ezekben az időkben inkább, mint a saját váraiban, hogy ha úgy fordul, semmi vád, baj ötet majdan ne érhesse, mert én, ahogy asszony ésszel tudom, érzem és látom, uram személye minden hibáján kívül nagy catastrophába sodródhat a barátai révén és vele egyetemben mi is, mindannyian. Azért kérem jó Anyámasszont, hogy lépjen kemed is közbe okosul és igen jó volna, ha nevelt fiánál is közre hatna, Zríni Miklósnál, hogy enérdekében és mind az egész kereszténség érdekében tegyen féket indulatjaira. Kérem, hogy minél nagyobb hamarsággal teljesítse kemed ezt a kérést, és bízom abban, hogy mérlegelve a mostani nehéz állapotokat, kérésemet magáévá teszi és anyai kötelességét tudni fogja.

Minekutána maradok tisztelettel, jó egészséget kívánva továbbra is,

Anyámasszonynak tisztelő leánya

Groff. Battyáni Ádámné

született Formentini Aurora.

Borítékba tette, gondosan megcímezte s lila pecséttel látta el a levelet, majd behívatta az öreg udvarbírát, s kezébe adta azzal, hogy minél hamarább küldjék el.

Nézi az öreg madár a levelet, hogy jól látja-e, forgatja, ropogtatja, nézi, s egyszer csak furcsa hangon megszólal: – Hogyan gondolja nagyságod, hogy elküldjem ezt a levelet? Hiszen a szegin nagyasszony már több mint tíz év óta nem él. Az úrnő ajkait ijedt sikkantás hagyta el a nem várt szavakra. Néhány pillanatig úgy meredt maga elé, mint aki hirtelenül elveszítette és nem leli magát az időben, csak néz, és emlékezetében fürkész lázasan, s úgy érzi, ha most nem jól emlékszik, akkor valami őrület állapotába került. – Pedig elküldtem volna neki szívesen – folytatja jóindulatúan az öreg udvarbíró, letéve a levélkét az asztalra. – Csak valamivel korábban köllött volna megírni. – Uram Jézus, hogy lehet, hogy én erre nem emlékszem? – sziszegi, s fogja homlokát az úrnő, s hangja oly messziről és idegenül jön, hogy az udvarbíró alig ismer rá. – Én bizon aztat meg nem tudnám mondani – feleli úgy, mintha rejtve korholná –, de annyi biztos, hogy a jó nagyasszon, szegín, rég el van temetve, a szalónaki temetőben. Meghalt bizon. Még arra is emlékszem, hogy egy szép napsugaras októberi napon volt a temetése. Várjunk csak – töri a fejét –, akkor volt, amikor nagyságod fél esztendeig Bécsbe volt… De hát, sohse búsuljunk rajta! Ami nyugszik a szint alatt, hadd pihenjen, feledve szépen.

Battyáni Ádám űnagysága, Dunántúl nagy hatalmas lovassági főgenerálisa nem nagyon kedveli a kalandos dolgokat. Józan életű ember, „papok szolgája”, mint szokta tréfásan írogatni magáról; inkább az élet földi valóságában szeret jobban elmerülni, hogysem holmi fölös ábrándozásoknak adja által magát. Körültekintő országgazda: volt őnagysága egy személyben udvari kamarás, Pozsonyban is nyomós úr, képviselő; gondos-pontos politikus; saját ügyeinek, hivatali s gazdasági dolgainak páratlan szorgalmú írnoka (aki le se tudott volna fekünni anélkül, hogy előbb nyolc-tíz árkus papírt tele ne írt volna). Igen alapos hivatalfő és azonfelül jó kardforgató katona. Ennyi minden együtt véve és még ráadásul családfő, példás atya, de a szó tágabb értelmében is – mert volt ennyihány vára, olyan, a Dunántúlon, ahol nem kevesebb, mint háromszáz tagú családi udvart tartott, mint egy fejedelem. Átlag mértékkel mérve, nem is juthatott volna ideje őnagyságának mással törődnie, mint több megyében szétszórt birtokaival, örökös

bajok és ínségek közt sínylődő váraival, és az azokban lakozó, örök sirámokkal kesergő, nagy haramia katonáival: de hát már akkor is mondogatták róla, hogy ő átlagon föllyül való embernek számít. Nem szereti, ha valami kizökkenti a kerékvágásból: mint ez a fura zalavári levélügy is… Méghozzá nem is katonai dologban. Újra előveszi. Nézi, forgatja… Délután hozta a postás: Ányos Péter tesz benne panaszt egy elvetemült neveletlen szolgája ellen, aki beleszeretett az ősz kapitány egyetlen féltett galambocskájába, és mivel nem adja hozzá a leányt, a gazfi most kihívta őtet párviadalra. „Tisztelettel kírem nagyságodat – írja –, jüjjön mihamarabb hozzánk bajlátónak, még e heti szerdai napra: mert ha nagyságod itt nem leszen, síromban se lesz nyugtom, ha vénségemre valami szégyent vallanék…” – Hm… Hetfét mutat a kalandárjom! Főgenerális uram ismét nagyot hümment, és higgadtan elgondolkozik a dolog felől. A vakmerő szolga megin az a váraljai legény, persze, akit gaztettei után már híriből ösmert, tudta, hogy valahonnan a felföldről ette ide a fene Zalába. Alfő Györgynek hívják… Mindenre elszánt és mindenét elvesztett fiatalember, haramiabajszú, szőke – kell-e nagyobb veszedelem szegény Ányosra? –, de amúgy, amint mondják, jól forgatja a kardot. Csak hát egy olyan tarisznyás, mindig valahol vesztegelő alak, mint akiből sok van. Ismeri a zalavári vitéz kapitányt is: az maga is jó kardforgató ember. Az volt, míg el nem öregedett. A rábízott várat mindenhol megtartotta, és volt idő, van annak már húsz éve, hogy együtt voltak „a hosszú hadba”, és sok számos diverziókban vett részt vele együtt a török ellen. – Ezt a gyalázatot nem engedhetem véghöz vinnye, hogy valami bolondságért még utóbb szégyenbe tegyen ilyen tisztes, öreg vitézt egy olyan sehonnai… Törvin tiltja az egymás közt való bajt. Törvin! – üt reá tömzsi tenyerével a maga elé kiterített levélre, s föláll. Pillanat alatt felfuvalkodik, mint a borz, terebélyes nagy mellyére eresztve ringó, tekintélyes, szőrös tokáját, amiképpen szokta, ha parancsot kiált – Ger-gő!… He!!… Hozzám, te!… Hun kujtorgó? Hadnagy uramot küldd ide hamar! A legény épphogy befordult, és már perdült is vissza, mint a nyúl.

Nemsokára itt áll a hadnagy, Bosnyák Boldizsár, kihuzakodva főgenerálisa előtt. – Bódi, te… Lásd, megin el kő menni – szusszantja keservesen, mint akinek sehol sincsen nyugta, még idehaza sem. – Mondd meg hamar, nem várhatnánk még ennyihány napig avval az írnyavaló parancsolattal? A hadnagy a fejét ingatja. – Főgenerális uram, nehezen. – Pedig, öcsém, hát… Eriggy, rendelkezz, mert hónapután Zalaváron kő lennünk. – Zalaváron? – Ott ám – mutatja a levelet. – Még ez is! A hadnagy csóválja fejét, majd ismét az említett parancs dolgára térve, ő is elő akarja tárni a más irányban sürgető helyzetet. Itt is valami nagyon súlyos, és szerinte mindeneknél fontosabb dologról volna szó: a várak alá vetett falvak népe széltében megtagadja a kapitányoknak való engedelmességet. Azok a gyüttment tarisznyások grasszálnak, szítogatják a tüzet mindenfelé. Várban nem őriznek, egymás közt nem férhetnek, kapitánoknak nem engedelmeskednek, sőt visszaállnak; sűrű a panasz ellenük, hogy kezet emelnek tisztjeikre is… De íme, beszéljen egy levél. Széchenyi György püspök uram panaszkodik, Veszprémből épp a zalavári latrokra, hogy jobbágyait zaklatják, „ritka nap – olvassa fel a hadnagy a püspök atya szavait –, hogy kenyeremet is békességgel ehessem a sok panasz miatt. Szinte megnyomorítják a Szala két mellékét a végbeliek, a többi között a szalaváriak, kapornokiak és pölöskeiek, szintén úgy csatáznak reánk, mint a törökre. Most is Létránból harmincnyolc ökröt hajtottak el. A kapitányuk, Török István, aki természetileg török, hitében kálvinista, erkölcseiben (az egész föld tudja) hamis és tökéletlen ember…” Tessék… Csak úgy dűl a panasz! – No, hát, ezek a panaszok… Hallám – emeli föl generális uram a nagy iratcsomót, s nyomban leteszi. – Ne sokat időzzünk, mondtam… De mégis, mi a fenét kavar megin egymás orra alá ez a sok akasztanivaló az én váraimban? A hadnagy szalad, hogy behívja a vicegenerált, az meg már hozza magával a

tollnokot is, hogy majd felolvastasson vele ezekből is egy kis ízelítőt űnagysága, a mindég úton járó, mégis mindent tudni akaró főgenerális uramnak. – Megrendül a generálátusság, baj van mindenfelé – ingatja fejét a most behívott Káldi Ferenc is. Magas, tagbaszakadt, negyven év körüli ember, éppen ezek miatt az ügyek miatt lovagolt át Egerszegről, ahol egyébként Battyáni helyettese. – Hozzám is, de Keglevicshez is (ez meg a másik vicegenerál) naponkint dűl a panasz. Kapitánok a legénségre, legénség a kapitánokra panaszlanak: kocsmállás, dézsma, zsákmány körül a vita köztük. Legfőképpen meg, hogy nincsen zsold. – Nincsen zsold!… De amíg van zsákmány, hadinyereség, kótyavetye, ne féltsd te addig őket! Bessenyei is a saját pénzébül áldozik a kiskomári végházára, mert úgy érdeke. Persze hogy a kocsmállásért a marakodás köztük: mer innya, panaszlani, civakodni, ehhő a háromhó mindenik ért. Személemet megkerülve, a haditanácshoz fordulnak döntésért. Sőt tudok róla – a Radonay – már a királyig akar menni a kocsmáltatási pörével. De minek a kapitánnak kocsma? Kocsma a legénségé. Persze, kőne a pénz: a jó kiadós jövedelmi forrás kapitán uraimnak! – Nagy a pénztelenség, uram – mentegeti őket a vicegenerál. – Ezért a gyűlölködés köztük. Azért most sokkal fenyegetőbb, keményebb pátenslevelet kőne rájuk bocsájtani, mint legutóbb: hogy helyre álljon a regula… – Tartsunk sort – int, majd a székre ereszkedik köpcösen, míg amazok állva maradnak. – Nincs idő mindenre… Lássuk – Zalavárt!! Mivel úgyis oda visz az utunk… Ott mi a baj ? Némi keresgélés – és előkerül a levél, Egerszegre van címezve: – A tarisznyások ellen írták a tüves-gyökeresek. Feleségeiket elcsábítják, élelemért mások kamoráit feltörik. Minap éjidőtt elhajtották volt a falu két tehenét és eladták az orosztonyi csütörtöki vásárba. – Kicsodák? – Valami Alfő György és társai. – Megin az Alfő… De ne szaporíjjuk a szót. Kiskomárt lássuk, mi van ott, mert arra is megyünk, még csak ott lesz dógunk igazán – és ha ég, mindig onnand ég. „Zala csücske beleég e tűzbe”, szokták mondani.

– Panaszolják is szegény komáriak, hogy egy száguldásnyira vannak a török fészkétől, Kanizsától, mégsem akarjuk lovasaik számát kétszázról kétszázötvenre emelni. – Az a bajuk? Erősítsék meg jobban a templomukat! No, tovább… Hídvég meg az innenső csücsök. Az meg beleér a vízbe. Útba esik, ha megyünk. Onnénd mi hír van? – Van onnan is, uram… Annyi panaszt még nem hallott a világ, amennyit ezek a nyomoróságos hídvégiek tesznek. Meg kő szakadni a szívnek, vagy különben csak nevetni lehet rajtok. Mert hogy rongyosak, fegyvertelenek, hagyján… No de, itt egy téli levél meg egy nyári tűlök. Amabban azt írják, hogy kezük-lábuk odafagy, végképp megnyomorítja őket a jegellés; amebben meg arról panaszlanak, hogy nincs csónakjuk, ha jön a török a révhez, víz alatt úszva bújnak, mint a récék, míg a török oda nem lű… Most itt oda lűtt a minap, megsebesített egyet köztük. De az sérülten is tovább evickélt a víz alatt, és megmenekült. – A fenét! Hídvég pedig fontos hely… Mert ha ott vízhez jut a török, és naszádjaival átbárkázik a Balatonon: elönti a Zalát… Bécsig meg sem áll! Írnya kő Bécsbe, adjanak kőtségre, mert oda erősítés köllyetik. Levél őfelségének: hat legény, hat ló, hat puska, egy álgyú! Rögtön, amint visszajöttem, subskribálom. – Aztán – ragad ki még egy másik levelet is a tarisznyából a vicegenerál – tarisznyásokkal a baj Sümegen is. Ezek is azt ríjják: van tizenhat éve s nekik fizetésük nem volt, hanem most kaptak egy hó pénzt. Ezért az idei búzadézsmával ők akarnak osztozni, innen az ellentét a polgár néppel. Embert is öltek, egy valami parasztot, aki nem akarta átaladni nekik a már hazahordott fejtésküvét, hogy megerősítsék vele a tarisznyatornyot. Azt is írja Kisfaludy István kapitán uram, hogy düledeznek a bástyák erősen, a kapufal teteje meg leomladt. – Nem hír az – legyint főgenerális uram. – Dűlnek, hát dűlnek, öleget siránkoztam űfölségének, hogy a falakat már mindenfelé meg kőne javítani: ha nem ád kőtséget!… Hanem az már igaz, hogy azok a gaz haramiák, azok a tarisznyások már mindenhol igen nagyon rászolgáltak a regulára. – Deákot is kőne fogadni, mert a Deák György hogy itt hagyott bennőnket, ez az egy, aki van, nem győzi az írnyavalót.

– Mért ment el az a bolond? – Öccsét hogy útonállásért Újváron megkínozták, fenntartja, hogy az öccse ártatlan vót, azért nagyságodat tovább nem szolgálja. – Hallgass! Haramia vót… Megérdemelte, amit kapott – de ez a György, ez jó deák vót. Sajnálom is, hogy elment.

– Így van mindég… Még el sem indult az ember: nyakába zúdul ezerféle baj. S alig ér haza az ember: újra menni kell. Az asszonyt is alig láthatja, a papokkal sem tud kedve szerént beszélgetni (pedig ilyenkor az szörnyűképpen fontos ám!). Mégis igaza van az asszonynak! Mindig ezek a fene bajos ügyek az országban mindenfelé. Őnagysága morfondéroz és rendezgelődik, míg lélekben újra felkészülődik az útra. Nagy szemléről jött meg pedig az este is, majd úgy esett le a nyeregből a fáradtságtól. Nincs az a test, akit meg ne viselne kétheti lovaglás. Újvártól Vitnyédyhez át Sopronba – onnan Győrbe – Győrből Veszprémbe – onnan Egerszegre, majd végre haza. Most meg újra ki… Így megy ez! De legalább idehaza volna nyugta! Be se lép a kapun, a lakiak tanyát ütve várják. Három nap, három éjjel ácsorognak az udvaron, el se lehetett volna őket verni innen. Maga elé hívatta őket még az este. Két kézzel katangol az asztalon, jő-megy a levélkötegektől, iratoktól roskadó, nagy szekrények között – iratokat tesz el, iratokat ránt elő, bele-belenéz, szuszog. Keze mindent gondosan zár, kulcsokkal – esze nagy sebesen forog, mint a motolla. Hát a kiskomáriakkal a baj ott is. Nézi, forgatja, továbítsa-e csakugyan Pozsonyba, mielőtt útnak indul, a nyomorult lakiak panaszát? Mert ezek a gyehenna kiskomáriak – lám – visszaélnek főgenerálisuk engedelmével (hogy tősér emberekkel elkezdhetik a marhával való kereskedést): és most odahagyják a várat, fölcsapnak hajcsárnak, marháért lígnek-lógnak alá Kecskemétre. Alighanem összejádzik velük Pethő és Bessenyei is! Aztán mindegy nekik, milyen marha: minden marha – marha. Beverik a csorda közé a szomszéd falubeliekét is, mielőtt az egészet útnak eresztenék Bécsnek. Azazhogy, mégsem egészen mindegy: minden fölös marha

nyereség Pethőnek és Bessenyeinek. No de, az csak jó, hogy innen vesz gőbölt Osztria, Morávia! Ez a része nem is olyan rossz a dolognak. Csak ez a bajos, a fene rágja ki… Tudják, hogy benne van a főgenerális, és ettől űmaguk is vérszemet kapnak. – Hát isz a tieitek nem is gőbölök – magyarázta nekik. – Ti kapzsi parasztok, tik mindig csak a javaitokért siránkoztok, még egy tehenet is sajnáltok azoktul a szegén katonáktul? Pedig űk védenek meg benneteket az töröktül! Ha egyszer elvitték, hát elvitték, mit siratjátok úgy azt az egypár sován tehenet? Majd a bécsiek visszaküldik tinéktek, úgyse kő nekik, mert nem lehet azokbul a ganyés, görcsös farú tehenekbűl harapni. – Nekünk se adják ingyér – óggtak a nyakán. – A múltkor is száznegyven kecskét vittek el egyszerre – most meg száznegyven marhát? Tudjuk, hogy a kecskéinket Pethő László kiskomári kapitány vette meg tűlök hatvan forinton. Nem különb, mintha csak ajándékon vödné el tűlök. A marhát meg, most júniusban, Sásdy Mátyás meg Földváry Mátyás zalavári kalauzokkal vitték el. – No! Akkor hát mi kő? – állt föl az asztaltól és fújt rájuk mérgesen. – Térítsék vissza! – Hogy gondoljátok? – rázta az öklét topogva. – Szegínyek űk, nem maguknak vitték! Aztán mire mentek azzal a hatvan forinttal, és mibül adják tinektek vissza, mikor azoknak sincs? – De nagyságos főgenerális uram – állt a sarkára Túrós Miklós, a bíró köztük. – Hát itt minden a mi bőrünkre megy? A múltkor a keszteliek is Lak alól vittek tizenhárom apró tinót és tehenet; máskor hetvenhat disznóval mentek el a zalavári legények. Az árát most is hozzák! – De néktek legalább van ölegendő! Értsétek meg, jó atyafiak, tinéktek még úgyis maradt jószág, örüljetek néki, hogy még mindig van tinektek, nem hajtott el benneteket a török. – Isten verje meg az ilyen rabló vitézséget, hát akkor fizesse ki a kincstár! – Ez már beszéd. Legjobb is, ha a főgenerális úr jóváhagyásával egyenest Pozsonyba, a kincstárhoz viszitek föl a kérést. Hátha kaptok onnand valamit, egyszer – jó lesz az unokáitoknak!

Így, így, bizon… Nehéz, mikor rablóvá, haramiává züllik lassan a katonaság. Kár is vót talán, hogy kezébe vette azt az egész kiskomári kezdeményezést, tudniillik a marhakereskedelmet: most azok a latrok is vérszemet kapnak… Aztán káros a végháznak, ha kijárnak messzire a hajdúk, mert gyakorta a török a vár alá üt… – Nagyságos uram – fordul be ismét Bosnyák Boldizsár az ajtón. – Azt gondolnám, már ha Zalavárra visz utunk, mindjárt ezt a Záyn Ali dógát is kitudhatnánk Kesztel alatt. Említé az éjjel Zríni uram is… – Az ám. – Oda is adta a kaposi Mehmed bég levelét. Intézzük mi el, ahogy tudjuk, mondta; hozzánk tartozik, nem ű alá. – Szegin Miki barátomat meg ilyenekkel gyötrik püspök uraimék? Mi érdeke benne Lippaynak Bécsben, hogy kiszabaduljon az a két eb is? Ű talán még a keszteli bozótba is oda lát, hogy ki van ott? – Mindent tud az, uram, csak honnan? Ki az áruló a kapitánok között? – Hő… Van olyan is. A Radonay? – Lehet… Kik sugdossák tele Bécset a mi híreinkkel, hogy az onnan jövő rágalmaknak mindig van valami magja? Honnan tudnak mindent rólunk? Nagyságos uram, rég figyelem, hogy valaki súg. Még a mi híreink is a négy fal közül, levéltárból kimennek. Hajsza ez már, ami körülveszi Zrínit. Ellene megy ki minden. Főgenerális uram tömpe ujjaival kapargatja csak vastag, zsíros, piros homlokát, s rettenetesen elkomorodik. Nem is tartja vissza felgyűrűző gondolatait. Bódi előtt beszélhet, jobban, mint a saját fia előtt. – Szegin, az sem ok nélkül van teli keserűséggel. Elhallgat, mint aki máris sokat talált mondani. – Biztos, hogy a taljánok meg a pápa két kézzel is kapnának utána, és jobban megböcsülnék, mint Bécsben vagy idehaza. Ki olvassa Zríni írásait? Ki bánja azt, hogy ű írta Az török áfium ellen való orvosságot és hogy költő?

– Bécsnek még az se. Elmondta Vitnyédy úr, épp az piszkálja a haditanács és a miniszterek orrát (ha nem is mutatja ki mindig az a maszlagoló ravasz nép), hogy oly nagy tekintély és tisztelet övedzi az egész országban és a külföldön, amilyen még senkit talán, Mátyás óta… – Dehogyis megy ű ki Taljánországba! Csak mondja… Tudja ű, mit akar… Hanem mielőtt indulnánk, még küldd szét az itiniárumokat is, öcsém! Egész délelőtt írtam, addig köllött sietni ezekkel is, míg frissen van a fejemben. Küldd, csak küldd, anélkül nem tud mihez fogni a fődeken az a sok sültfejű ispán. A hadnagy erre, mint aki már tudja dolgát, odamegy, és fölnyalábolja űnagysága saját kezűleg írt gazdasági utasításait, amelyek külön-külön borítékokban, gondosan megcímezve, halmozódnak az asztal sarkán. De mielőtt kimegy, figyelmezőleg visszaszól. – Penig még a leveleit se mind bontogatta föl nagyságod. – Hej, egye a fene, így van! – nyögi reá nagy kegyelmesen, míg ollóval mégiscsak fölnyirbálja a legnagyobb pöcsétű levelet a sok közül. Hogy az a sörény fene, hm… Lám, itt járt Zríni; milyen könnyen megmondhatta volna neki a győri püspök kérelmét, ha nem most került volna elő ez is. Püspök uram, mint régi barát, közbenjárást kér Zrínihez, hogy a Grétzből jövő úrfiaknak, akik ott a jezsuita lyceumban tanulnak s nyárára hazafelé jődögélnek, szállást adjon Csáktornyán egy éjtszakára és a határig küldjön el értük… Ezt még most rögtön meg köll írnya. Aztán csak sietni, sietni ám, mert az asszony is érzékeny: nem lehet megsérteni a házi élet szentségét. Fontos, hogy velük töltse legalább az estét. Két hét távollét után az is tele lesz egy csomó fujtogató hazai és bécsi pletykával, aminek ki kő jűni a bögyéből. Mindenféle jelentéktelen kis hírek, panaszocskák: órákba telik fölhallgatni is, úgy hogy mindenik esetben mondani vagy tenni is köll valamit, mikor az embernek százszor fontosabb dolgokon jár az esze. Pedig az se mellékes: mi hírt hoz a kertész a gyümölcsösökről, a lovász a vemhes kancákról, az erdész a húros fácánok és császármadarak költésétől és a solymász-galambász a madarakról; meg hogy amíg oda volt, mit figyelt meg a házban Süle, az öreg inas? Ez mind hozzátartozik az itthon való léthez, hogy az ember hozzáfoghasson valamihez is. Na és a Nancsi? A kis Nancsit még csak nem is láthatta!

Hát ez a nyavalás zalavári ügy, csak ez ne jött volna közbe!

– Nagy jó uram – fordul be megint a hadnagy. – A hírszerzőket, előőrsöket már útnak eresztettem. Koravacsora készül. A koravacsora azt jelenti, hogy a háziaktól külön, a kis ételezőben kapnak be hamarosan valamit. Aztán csak ki hamar az ebédlőből is, nehogy még ott is utánajöjjenek. Lám, hát mégis… Vacsora után, ahogy a kápolna előtt sietne el, hogy fölsurranjon a lakásba: kit pillant meg ott, mint Kálló atyát – s láttára hirtelenül valami olyan lelkimicsodát érez. Hiába, no… Papnak is kijár a magáé. Pár szót váltottak, aztán befordulnak a kis házi kápolnába, és ott Battyáni uram, teljes generálisi minemőségében megindulva, oda térgyepel a gyóntatószék falépcsőjére, és a rácson át ezeket a szavakat súgja Kálló atyának: – Gyónom a Mindenhatónak… Isten helyett tenéked, lelki atyám… Itt egy pillanatra elakad, fohászkodik. Nyög, még hümment is rá valamit. – Csak ki vele, nagy jó uram! Bátran, nyugodtan… – Hogy… hogy manap éjjel, vagy inkább hajnalban, mikor hazajöttem, a lefekvés előtt… hogyan is mondjam? Hirtelenül egy szégyentelen gondolat környékezett meg… – Mi volt az? – suttogja vissza a rácson Kálló atya megbocsátólag, bár Ádám uram úgy találja, mintha egy icipicit pálinkás volna a lehelete. – Tudja ott, az ágyammal szemben, az öreg almáriom – mekegi nagy megindultan. – Annak a zárján penig, kívülről nézve, fő van verve egy olyan cikornyás, csónakformájú izé… Egy olyan vaskovácsolás, szép hajszálfinom ágazatokkal környes-körül. Közepiben penig… az a kulcsluk… már megbocsásson érte tisztelendő atyám… de olyan az egész, mint egy megbocsásson: micsoda… Egyszerre valami bűnös gondolat támadt föl

lelkemben, ezzel a látvánnyal aludtam el. Tisztelendőséged mondotta volt – a vágy, ha meg nem tagadjuk: azonos a vétekkel…? – Attól függ, mire gondolt nagyságod? – jön a segítő kérdés a farács mögül. Ádám uram erre egy kissé hosszasabban elgondolkozik. – Hát én bizon meg se igen tunnám mondani… Csak úgy – valamire. – Hm – töpreng Kálló atya. – Valamire… Hát mi lehetett az? Más nem történt aztán, álom közben? – Bizon, nem… Hát mi történt volna? Kálló atya köhint, mert ha jól értette a dolgot, itt mégis valami tisztátalanság kísértete forog fenn. De elismeréssel nyilatkozik űnagysága rendkívüli lelki éberségéről, és megértő szavakkal nyugtatja meg afelől, hogy az ilyen vágy, ha nem irányul egy határozott asszonyi személyre, csak természeti érzés, kísérője minden földi lénynek. Mivel nem adta át magát ezeknek a gondolatoknak, mert az álomban nem következett semmi: azért nem vétkes. De ha már itt van, nem mulasztja el az alkalmat, hogy Isten előtt megkérdezze őnagyságától: nem tett-e jót kálvinistákkal? – Nem, nem. – Senki jó barátjával vagy rokonával sem? Esetleg a húgaival? – Nem! – feleli határozottan. – És nem is fogok, míg eretnekségükből ki nem térnek. Megkapván a feloldozást, még a kertben is beszélgetni kell a pappal egy ideig, föl-alá járva a szelíd gesztenyék alatti, ápolt utakon. Most meg a pap tárja elé magát az úrnak: nagy fontoskodással beszámolva ő is mindenféléről. Meg kő hallgatni… Mind ura elé tárja a legfrissebb vatikáni híreket, amelyeket Caraffa bíbornok és nuncius elejtegetett Bécsben, és a szokott úton gyorsan alászivárgott a felsőbb papság közé. Még azt is bevallja, hogy őszentsége inkább Zrínyivel ért egyet, mint a mindent halogató Kancelláriával. – Hm.

– Csak Caraffa kijelentette püspök urunk előtt: kár, hogy Zríni oly bősz kálvinistákat fogad bizalmába, mint Vitnyédy István. Zríni nem jól válogatja meg barátait. – Hej, haj… No, azért… – Gondoljuk meg, hogy gróf Montecuccoli Raymond fővezér úr állhatatos és minden körülmények között feltétel nélküli pápistaságának mily sokat köszönhet a Kancellária! – Hm… Az én Zríni Miki barátom bizon azt vallja: Sors bona, nihil aliud…. Én meg aztat, hogy Terra bona, nihil aliud… Kár, hogy Montecuccoli urammal nem jűnek ki ők ketten. Én kijüvök Zríni Miklóssal is, és Montecuccoli gróffal is. Ez a különbség köztünk – veti oda, fölpislantva a kertre néző hitvesi lakosztályra, és látva, hogy ott még pislognak a gyertyák, meggyorsítja a szót. – De jól van, szentatyám. Kérem, csak legyen résen továbbra is mindenekben, és ha úgy jön, ne röstellje megmondani, miben hibádzok – mert ki él hiba nélkül? Meg, hogy miben segéllhetek a kereszténységnek, űfölsége javáért? Punktum. Nehogy valami mulasztásba essünk. Most megyek, mert korán köll kelni… – Jó utat nagyságodnak! – Jó, jó. – Szerencsésebb utat, mint amilyennek hírlik. – No? – no? – Elnézést, kötelességem, ha egy percre még visszatartom. Meg kell még mondanom nagyságodnak, mert anélkül nem tudnék nyugodtan lefeküdni: miről suttog a szamár nép. – No? – Aggasztó hírek vannak. Ádám uram úgy néz reá, félkomolyan, mintha azt mondaná: no csak…! s indultából kissé visszafordulva, tekint föl a cingár, szikár, félkopasz, vastag szemöldökű papra; az meg egész közel húzódva hozzá, ujjait majszoló mozdulatokkal újságolja, hogy délután egy szegény zarándok járt erre Dél-

Zalából, s mesélte: azt beszélik oda le, hogy Záyn Ali bégért a keszteli hostátot készül megszáguldani a török, s gyújtogatási szándékai vannak. – Ennyi mind? – nevet rá Ádám uram. – Állítólag éppen arra lesz a gyújtogatás, amerre őnagysága tart. – Rendbe van, de honnénd tudja az a szegín zarándok, hogy én merre tartok? – Nem tudja ő, honnan tudná, hogy nagyságod merre tart? Csak elmondta, hogy a mendemondák szerint merre lesz a gyújtogatás. – Merre, no? – fordul a pappal szembe. – A kalauzok úgy beszélték, mielőtt előrementek, hogy Kapornakon által, Hídvég és Zalavár felé indulnak nagyságoddal… Arra. Ádám uram megcsóválja a fejét, aztán megint jót nevet. – Ej, ej, szentatyám… Hát kegyelmednek mindenrül kő tunnyi?… De ni! – mutat föl az emeleti ablakra, mert hitvese szobájában most olt ki a fény.

MÁSODIK FEJEZET

HÍDVEG FELÉ

Hajnalban a németújvári halászokkal találkoztak – halásszal találkozni: szerencse… Az újváriak Körmendnél szokták megkezdeni a húzást, a Rába itt már bővebb vizű, mint náluk, és most is amilyen tömérdek szerencséjük volt, hálóik már itt megteltek, és éppen szekeret kérni jöttek. Főgenerális uram egyszeriben felvidámodott. – Mi szerencse várhat miránk, nem mondanád meg, öcsém, Bódi? A hadnagy, aki közvetlen Battyáni mellett lovagol, maga is elgondolkodik a nagy kérdésen. – Csak valami bajra ne változzék, nagyuram, már az is szerencse. Mert csakugyan, mi szerencse is érhet még egy ily rettentő gazdag embert?… Itt csillog ez a csodás Rába-vonal, kétfelől elterülő szép mezőivel: tőle északradélre, négy megyében hevernek a Battyániak számtalan sok urodalmai. Ahány falu, annyi vár, széjjelszórva mindenütt. Eredeti rendeltetésük szerént mind Bécset védenék azok, mégis űnagysága birtokait oltalmazzák. S mit tehet Bécs? Kéntelen eltűrni, ha főgenerális uram várai övezetében tetszés szerint gyarapítja vagyonát, magának gazdagodik. Mind Battyáni-vár – a királ költségén. A királ meg úgy gondolja, ingyen védik Bécset – Battyáni költségén. Innen a huzavona köztük… – Hun jár az eszed, te? – veti oda kicsit később főgenerális uram, látva, hogy Bosnyák Bódi valamin oly igen elgondolkodott. – Azon, főgenerális uram, azon… hogy mégis igaz lehet a közmondás: közös lónak túros a háta… Lassankint teljesen tönkremennek a váraink. – De nem a várasaink! – Úgy a… Penig Bécset a váraink érdekelnék inkább. – Bennünket meg mind a kettő! Tűrjék el, legyenek boldogok a bécsiek, hogy így van – szusszantja, közelebb hajolva a nyeregben. – Mert ha én egyszer

letennék a pápistaságrul és átengenném a törököt a határaimon: mit szólna ahhó Bécs vára? Lásd meg, öcsém… Ezek a jó Rábán-föllyüli várasaim itt – mint Füzes, Mogyorókerék és Ják vagy Vörösvár és Szemmihál, Rohonc vagy Hodász épúgy, mint Szalónak és Borostyánkő, Pinkefeld – és velük együtt a körülöttük való falvak tömérdeke, ahová sohase, vagy csak igen ritkán néz be a török: ki kutya meri azt mondani, hogy azok nem mind Bécset védik! – Bécset ám! – lelkesedik Bosnyák. – Pedig ez csak egyik fele a dolognak. Mert a Rábán alul is van mit nézni. – Van, akinek van – fuvalkodik fel Ádám uram a boldogságtól, s fúj egy nagyot, teljes testi minéműségében megilletődve, míg lova hátáról erre délnek is alátekint. – Még csak innen alul az igazi! – Nem érzed? Melegebb levegőt fúdogál még a szél is. Mindketten elgondolkodnak, mögöttük a lópaták szapora, ismerős zajjal kísérik gondolataikat. Csakugyan így van, mint az úr mondja, még csak itt terpeszkedik el nagy terjengősen, négy megyében, le egész a Muráig a voltaképeni Battyániurodalom… Teli van rakva ez is várakkal, várasokkal és megszámolhatatlan sok falukkal, majorságokkal – no de, törökveszedelemmel is… Itt már nem adják ingyér a falatot. – Így kő annak lenni! – morfondéroz félhangon Ádám uram is, mintha csak kitalálná a szegin, fődtelen Bosnyák minden gondolatát. Mert vót annak is, csak nem ennyi, és azt a kicsit is elvitte a török Erdélben, kódisként került ide a gyerek, Bethlen Miki ajánlólevelével. – Még csak itt élet igazán az élet, ugye, öcsköm-böcsköm, Bódi vitéz? – Hát, persze hogy itt! Katonaság, szántóvetők váltogatva győzkölődnek itten, hol egymás ellenében, hol együtt a törökök ellen – úgyszólván a puszta létezésükért. Ez a terület szintén Körmend és Németújvár erősségét védi itt le délre – és ehun van a kutya eltemetve! Bécs, királ, Osztria már mellyékes dolog. De nem a bánság! Az szörnyű fontos benne! Mert ezt az egész fejedelmi hatalmasságot megvédi odalentről Zríni Miki, mikor magát védi és a Mura-közét: hiszen délről szomszédosak a határaik.

Battyáni uram a kesej lova hátán egyre jobban átadta magát a távolabbi gondolatoknak; s mire jól föleszmél, Egerszegen járnak. Jól megy az út, s cáfolatául annak, amit Kálló barát karatyol: napfőköltekor, hogy találkoztak a hírszerzőkkel Levelden, nem jeleztek azok veszedelmet a világon semmit. – Hallotta-e, nagyságod, hogy Hagymássy István uram seregestül állt ellene Féndrichnek, mert ha nem teszi, az a gyalázatos betör a mi zászlótartónk házába? – Szentgróton? – Dehogy! Egerszegen. – Nem hallottam. Hogy kerül oda Hagymássy? – Szerencse, hogy valami dóga miatt ott vót. A mieinknek úgyis tiltva van Egerszegen a zsoldosokkal ellenkedni. – Mindenkinek tiltva van, szógám, papíron. Ez a Féndrich penig már intést is kapott az udvartól, mert a legutálatosabb kötekedő, és amint hallom, a múltkor is erőszakkal vett el a bástyán a tizedestül egy álgyut. Mit akart a zászlótartó házánál megin? – Régi haragosa, el akarta szeretni a zászlótartó lányát: mire az a háza tájáról is kitiltotta. – Jól tette. Ez a legutálatosabb ember minden német közt, akit ismerek. – De bármit tesz, mindent letagad. Múltkor is, mikor Keglevics urunk őnagysága szógáját letaszította az hídrul, azt állította, hogy magátul esett le. És azt tudja-e nagyságod, mit kiabált, mikor a mi tizedesünktől, Mónár Simontul erőszakkal elvedte az álgyut? „Hála Istennek – mondta –, már mind a két tarackkal én bírok, ha a magyarokkal valami összeveszésem leszen, mint ellenségnek, mindjárt nekik forgatom a tarackokat, és azokkal lődöztetem őket a bástyákrul!” – Hadd egye a fene, úgyse soká eszi. Ez bizon már mindaddig így leszen, amíg a Dunáninnénd ilyen megosztott vitézséggel vagyunk. Hanem ha sikerül ez a kiskomári… Hű! Bódi öcsém… Meleget érzek, ha rá gondolok.

– Vitnyédy uram szerint, sikerül. – Sikerül ám… ha! Ez a „ha” megin mindkettőjüket hosszú gondolkodóba ejti. Körmendtől Egerszeg egy jó száguldásnyira esik; mint ahogyan Egerszegtől Nagykanizsa is. Csak itt már nem nagyon száguldoz a honi vitézség, de annál inkább a török, akiből annyi van, mint a nyű. Kanizsa a főfészkük nekik. Felváltva, hol ügetve, hol lépésben megy a bandérium, tartogatják a lovak frissességét a kapornaki lankákon át való száguldásra. – Meg kő érteni azt az öreg Ányost is – tér vissza Battyáni a kiindulópontra –, mert ereinek minden csöppje nemes vér. Árpád-vér, öcsém, abban nincs hiba… E’mmeg, ez a kutya-közénk-ebellette krumpirágó zatyafi jobb lesz, ha nem erőszakoskodik a lány körül, mert megjárja! – Minek úgy támogatni egy olyan szamár, begyöpellett öregembert is, hogy mindjárt dandárral megyünk oda? – No-no, öcsköm… Ányos uram finom jó, vékony kezű ember. – Jól van, megértem én szegin Ányos uramot is – de minek győzkölődik a lehetetlennel? Ha úgy van a dolog, úgyis otthagyja a leánya. Mindegy, mi haramia viszi el a leánt: csak boldog legyen vele. Nagy jó uram, a többi nem fontos. – Kérdés, mint vélekedik a leány? – Kérdés. Vannak helyek, ahol a ló magától megindul, mint a kerék, vissza se lehet fogni. Így van a kapornaki lankáknál, ahol a mezőkön vágva át a várig, jól megrövidítheti a lovas az utat. Kapornaknál fölvévén az érintkezést a kalauzokkal, valamint a kísérni köteles ötven lovast: számuk lassan eléri a szokásos dandári létszámot, kb. százötvenen lehetnek. Kétszáz fő lovas és száz gyalog kíséret jár ki közönségesen főgenerális uramnak, ha szemlére indul;

ezeket az útba eső várak kötelesek állítani. Elhagyván Kapornakot, most már aztán végképp kényelmesen ereszkednek alá a Balaton felé. Mindenütt a Zala folyó mentén mennek Zalavárig, ez a legegyenesebb útja. Jól fönt jár a nap, ráérősen múldogál a délelőtt, pedig megállnak itt, amott, hogy a gyalogokat és szekereseket is bevárják. Aztán szokása nagyságának, hogy vonultában végigmajorozik akár egy fél megyét is ilyenkor, hogy kasznárainak is mindjárt a körmükre nézzen. – Nehogy a vér meg találjon alunni eretekben – mondogatja nekik, s megvan az a gyengéje, hogy csak a jó rókaeszű sáfárokat kedveli, míg a gyámoltalanokat, a mindig csak a tisztességet-becsületet hajtogató írnokokat legszívesebben kihányja uradalmaiból. Ahová bevonulnak abrakolni, ott kaphat is fejéhez a kasznár, szaladgálhat, míg a lába le nem szakad, hogy minden szükségessel kielégítse őket, és hogy az íráskönyvekkel is baj ne legyen: mert az alatt a másfél óra alatt, míg a lovak megabrakolnak, főgenerális uram szakít magának időt, hogy maga elé rendelje a kasznári könyveket és elszámolásokat, s nagy hamarsággal, és kezében színes palabájsszal, tüzetesen végigfussa a kiadások-bevételek számoszlopait, egyeztetve a végösszeget, végül saját kezűleg megolvassa a kasszába gyűlt pénzt – s jaj a kasznárnak, ha valami nem egyezik, mert űnagysága oly finom orral rendelkezik, hogy mindjárt oda koppint, ahol hiba van a kréta körül. De ahogy megabrakoltak, megitattak, lármát fúj a hornista: fölkerekednek, úgy elporzanak, mintha ott sem lettek volna. A kasznár meg a pajtáknál való nép ilyenkor kiállanak a majorságok kapuiba, s föllélegezve nézik… Így fest egy főgenerálisi elvonulás. Elöl a kalauzok, utánuk az őrsök, majd jön a bandérium, végül a lemaradozó szekerek és gyalogság. Battyáni uram, ha már úton van, mindig jól beosztja az időt. És útja sohsem sietős. A lovak lépésben vagy félügetve fogyasztják a nagy távolságot; jobbról-balról, elöl, a poron kívül ketten is őrzik jó szemes legények főgenerális uram személyi biztonságát, mögöttük is mindig csörögnek vagy százszázötvenen, karddal-fegyverrel. Néha, váratlanul is meg kell állapodniok, ha az élen járó úr gondol egyet. Mert Ádám uram úgy szereti az életet, hogy még egy keréksíntől eltiport, hitván kalász se kerülheti el figyelmét; megteszi, leszáll a lóról, türelmesen fölszedegeti a földről azt a néhány búzaszemet, kidörzsölgeti, nézi, aztán tenyeréből befalatja

a lovával. – Kár minden szemgyiér. Minden szem élet… Nagy dolog ám a búza! Minden magjában benne foglaltatik egy egész búzatábla – ilyeneket szokott dörmögni, közbe-közbe.

Délutánig az út meglehetősen zökkenőtlen volt. Békaháza és Hosszúfalu között jártak, mikor váratlan némi csetepatéba keveredtek egy kisebb török csapattal, amely nem egészen jól tájékozódván, valahonnan rajtuk ütött az őrsökön. Csakhogy elvétette a pogány a dolgot: a lest jól vetették, de a kémelést elmulasztották, mert közben odaért a zöme, mire a török, aki tudott, elfutott. Kettőt-hármat levágtak köztük; egyiküket, egy sebesültet meg ott tartottak és csak akkor eresztették szabadon, miután töredelmesen elmondotta, hogy Wörs alól jönnek, ahol egy kis csatájuk volt a zalaváriakkal, hídvégiekkel és kiskomáriakkal, és most ők Segesd felé tartanak, míg a csatanép a Balatonhoz húzódott és a keszteli hostátot akarják elrablani. – Hát még utóbb igaza lesz annak a házi kerepűnek? A sebesült előadása igaznak tetszett és egyezett némileg a hírszerzők újabb értesüléseivel, mert visszajőve, azok is jelentették: híre van, hogy a keszteli szőlőhegyeket meg akarják ütni. Később, amint Békavára felé közeledtek, távoli ágyúlövéseket lehetett hallani, és egyre rosszabb híreket hoztak a sánta lovaikon visszafelé kóborló kalauzok. – Kiskomár felől nagy füstöt látni – mondták –, és az a híre, hogy az egészet a törökök rendezték, mert a türjei palánkot hajnalban megütötték, és onnand tizenkilenc leányt, tizenhárom gyermeket, nyolc asszonyembert el is vittek. A pribékek hírei egyre inkább foglalkoztatták a bandériumot. – Valami nincs rendbe – komorodott el Battyáni uram –, mert ha azok Kesztelt megütni mentek alá: akkor mért száll a füst Kiskomár felől, és minek kavarják ezek megin Türjét is bele a dologba? Inkább talán valami diverziórul volna szó…?

De azok rázták a fejüket, hajtogatták, hogy olyanról nem hallottak. – Eriggyetek, és jobban nyissátok ki a szemeitek! – förmedt rájuk a kalauzokra, mire azok nagy buzgalommal ügettek előre megén, kopott parasztgúnyáikban, szánalmasan sántikáló lovaikkal, és így enyésztek el a szem elől, egykettőre beleveszve a távoli környezetbe. Kevés becsületnek örvendnek ezek a szegény, ágrólszakadt hírszerző pribékek, akiknek minden tudományuk a balatoni bozótok, gázlók, átkelőhelyek, valamint az erdei utak, csapások ismerete. Ebből tengődnek a végházak körül. Nélkülök persze moccanni se lehetne a törökkel tűzdelt vidéken; mégis lenézett mesterség a kalauzság a katonaság szemében. Ahán! Már most kezd derengeni valami… Békavárán a kapitány és a lovas legénység nincs hon. – Hun vannak? – néz alá főgenerális uram, nyeregből meresztett szigorú szemekkel a házőrző hajdúkra. – Há ment a kapitán? Azok, úgy látszik, szintén bosszúsak lehetnek, hogy őket vigyázóknak itthon feledték, mert egyik így fakad ki köztük: – Kapitán uramot hajnal óta se láttuk… Török István uram Békavárán egyébaránt ritka madár. Ennyit mondanak, de hogy mi vitte ki azokat a várbul, semmi úttal sem akarják tudni. Hasonlóképpen jár a bandérium a szinte csak útba eső Zalabéren is. Mert Battyáni ott mindjárt azzal kezdi: – Hun van Radonay? – Radonay igen pompásan jár Bécsben – néz föl reá, foghegyről vigyorogva, a hajdúőrség vezetője, egy amolyan nyúlorrú forma ember, pár szál bajusszal s hátraugró, piciny állal. – Hazajött, de nem tudott a büdös húsnak jó levet csinálni. – Hm… Aztán mi volna, ha most aszondanám, hogy lovasokra vóna szükségem? – Mi volna? – vigyorgott váltig a rongyos-fótos nyúlorrú, mint aki a legfőbb

tudója itt sok olyan dolognak, aminek a főgenerális nem. – Megmondanám nagyságodnak, de hertelen nem lehet, mert az végháziak, úgymint sümegiek, keszteliek és szentgrótiak a segesdi török marhákért mentek el. Ne, Radonay! – Talán a Bessenyeivel együtt? – Arrul nem hallottam. – Szóval marhákért vannak – rágja a szót őurasága, úgy, mintha az ő marháiért mentek volna el… Pethő keze van ebben megén. – Valahány vár, azt látom, hogy a kapitánok nincsenek helt. – No ugye? – mintha mondaná, úgy vonogatja vállát a bástyán álló nyúlorrú. Szemtelen ember, ahogy megemelinti süvegét, látszik, hogy kopasz és tökfejű, vékony nyakú. Megtetszik még a tekintetén is, hogy őtet se ház, se föld, se család nem köti ide, ehhez a várhoz, amit őriz. Csak itt van, itt ődöng, éppen mint a karóra szállt légy. Ha úgy jön, odább röppen. Tarisznyás… Állanak odabent a háta mögött vagy öten-hatan, hasonlók. És még örülni kell, hogy itt vannak. Mert arra jók: ha jű a veszedelem, fölhúzzák hamar a kaput. – Várj, te híres, fótos hajdúnemzetség. Csak várj… Majd lesz dógom tiveletek is! – dörmögi, míg megfordítja lovát. A felelet reá: csend, majd hurutos, krákogó és vakogó, csúfondáros nevetés a bástya mögül. Nem érdemes figyelembe se venni. Ám jó volt, hogy lehordta a kalauzokat, végre azok is komolyabb hírekkel jönnek. Egyikük biztos forrásból jelenti, hogy reggel a török megütötte volna Hídvéget, onnénd szállt a füst. Mert az ebek hírét vették, hogy Pethő László két hajdúja elfogta a Somogyságon Záyn Ali béget és a kaposi öreg Mehmet középső fiát, és Kesztely körül a Balaton bozótjában tartják. Ezért volt, hogy a török, mára virradó éjjel, úgy három óra tájban, talán négyszáz lóval a bozót mellett Hídvégig húzódott föl, s onnan ki általúszott, ki bőrhajón ment által, hogy a kompot elnyerhessék és Szalavár alatt próbálnának: de a révész hamar eszébe

vévén, hírt adott mozsárral. Ahol a komp van, ahol Kiskomárba mennek, a révet elvagdalták, ott is fejet vettek, a révészeket levágták, és hajlékukat vagy kolibájukat fölégették. – Nagy jó uram, innénd vót a füst – okvetetlenkedik a másik, aki büszke a füstjére. A kiskomáriak és zalaváriak, egyesülve az előresiető kesztelyiekkel, mindjárt fölvették a harcot a török ellen, aki Kesztely felé akart volna nyomulni, hogy átzörgesse a bozótokat, de hír szerint még Zalavárig se jutottak: mert visszaszorították őket oda, amerről jöttek, a hídvégi bozót mentén, ott meg nekik a keszteliek szembe úgy, hogy végigverték őket Gyenes-Diáson, Vonyarczon át egész a meszesgyörki erdőségekig, s ott állítólag a csata eldőlt. – És most szedik össze a nagy zsákmánt – bökte közbe főgenerális uram. – De amint látom, erre se valami nagyon szemfüles pribékek vagynak, hogy a török így, minden hír nélkül be tudott lopakodni Hídvég alá – dörmögi a hírszerzőknek, mire azok eloldalognak a közeléből… Egy-két élelmes kapitán meg innen-onnan hírét vette, hogy a törökök közt ott vannak a segesdiek is: ezért nagy hamar, még a várat is odahagyva, lenyargaltak a segesdi török marhákért – gondolja és már mindent ért. De jól van így is. A zsákmány egyharmada mindenkor a főgenerálist illeti. Mindég jól jön egy kis váratlan valami: úgyis újítani kőne a vasekéket a kéméndi, szalónaki, leveldi határban, mert egy kicsit már megvékonyodtak a sok földfaragástól. Nem csoda. Kétszer szokás az ő fődjein szántani: elsőbb hosszant, s csak mikor megülepedék, akkor jő a vastag trágya rá: és harántkörösztbe, másodszor, mikor esőre áll az idő… A vett hír után egyenest Hídvégre nyargalt le a bandérium. Zalavár ráér. A két őrhely úgyis egy fő alá tartozik. Lássuk, mit beszélnek ezek a bolondok, mi munkát mívelt hát a török Hídvégen? Apáti, Buberek, Esztergály a közbeeső falucskák: innen fogva egy lóugratás az egész. Valami csak történhetett: mert a kis falvak népe most szivárog vissza batyuival az erdőkről, nádasokból és az országútról félrehúzódva, szemrehányóan bámulják a bandérium lovagjait, mintha mondanák: jókor jöttök ti is… Ahogy közelednek Hídvég felé, már messziről látni a pusztulást. Még jó, hogy egy-két őr ott árválkodik a nevezetes réven, amely oly nagyfontosságú

átkelőhely a Balaton felől Zalába: a hasonló nevű folyó torkolatánál. Csoda, hogy nem szaladtak el azok is!… A tóba benyúló révü végig fölszaggatva, a lefejezett tetemek is ott nyúlnak el a földön, a sárban, ki a rév deszkáján, ki félig a vízben, ahogyan érte őket a halál. A sárból, nádból vert kunyhók helyén bűzölgő korom és hamuhalmaz: s visszataszító utálatossággal, megégett tetemek meredeznek. Különben csak egy bástyával megerősített hídfő az egész erősség és nemcsak a bennebbi szép szőlősvidék védelmére szolgál, hanem katonailag kulcsa az innen délre és nyugatra eső egész tájéknak: itt egy sor zalai vár, ott a Balaton vize és Somogy felé nyitva szabad utat. Ott, ahol a Balaton alsó sarka (jóval nagyobb vízfelület, mint a Tihanyi-félsziget területe) hegyes, egycsücskű zacskó módján, mélyen a zalai földbe üti bele orrát (nevezték Kis-Balatonnak is): épp a túrószsák csücskén van Hídvég, körülvéve terjengős nádassal, bozótokkal. És mint egy nagy emlő csecsét szívó, hosszú-hosszú, tekergő kígyó: itt érintkezik a Szala folyó a Balatonnal. Különféle gémek és vízimadarak milliomjai nyüzsögnek és csapnak oly szörnyű rikácsolást, hogy alig érteni meg a szót. Egy őr most is a törött kompnál gubbaszt, figyeli a vizet. A másik odafönn hűsöl, és a szárazat kémeli a „porház”, vagyis puskaporos bástya mögül. Csoda, hogy azt is föl nem robbantották, vagy hogy a nagy zűrzavarban nem találták meg hajnalban, hiszen még nem volt világos… Fő, hogy a porház megmaradt! Ahogy ott gubbaszt a két tarisznyás, úgy fest mind a kettő, mint akik inkább magukra vigyáznak itt, mint a holtakra: mintha azt lesnék, merrül jön a török, mikor szaladjanak? Jól oda sem érnek, Ádám uram fölágaskodik a nyeregben. – Ki hagyatta el a révü őrizését? – kiáltja. – Itt vagyunk, a révüt mi őrizzük – emelkedik föl, nemigen katonásan, a kompnál kuksoló atyafi, kinek minden fegyverzete egy rozoga csónakba fektetett szigony meg egy nyomorult, rossz evezőlapát. Arca naptól aszalódott, ráncverte sárga; ádámcsutkája egészen a nyakára aszva; apró szeme fürgén tekinget errefelé, csupa ín-csont, ránc az egész kis ember. – Hát Hídvégén így őrözik őfölsége végházát? Az merészen vágja vissza:

– Nem őrizhetjük éhhel halva őfölsége végházát. – Ki a tizedes? – Alfő György. – Alfő?… No, lássuk, hun az a hires Alfő? – Enniért. – Enniért? – léptet közelebb. – Hát te ki vagy? – Aczél Géczi, hajdú. – Tüves-gyökeres? – Tarisznyás. – Hm… Hm… A porház előtti fegyveres bajnoknak is megjő a szava erre. – Kőfalt meg nem ehetjük. Battyáni hangja alább hagy. Megállítja lovát, de le nem száll. – Öt a hótt… Itt vattok ketten – forgolódik. – De tizenkettő az őrség száma! Há ment a többi öt el enniért? – Mind megvagyunk – mutat a sárga bőrű a révi holtakra is. – Öt a hótt… itt kettő… És akik még rajtunk kívül élve vagynak, kimentek Balaton-szegére kenyérkódulgatni, mert igen megéhültünk. – Hát akkor mivel kínálnátok meg? – Sokan közülünk – kiabál le amaz keserűen – magunk is akkor eszünk, ha a körülünk való falukrul tarisznyával, nagy Isten kedviért, hoznak valamit. Főgenerális uram nyögésszerűen reszeli a torkát. Szinte rágja magában a mérgelődést, bele a szakállába, míg előhívatja a szakácsát, adat nékik hat darab füstölt húst és hat kerek cipót a prófuntmesterrel. Egyebük nekik sincs. Fogjanak

halat… De mielőtt megfordítja lovát, csak kiszakad belőle a felháborodás: – Ezt látná meg egyszer a bécsi tanács!

HARMADIK FEJEZET

ZALAVÁR

Úgy öt óra tájban délután értek el jövetelük tulajdonképpeni céljához, a zalavári végház alá. A kővár nem esik messzi innen, csónakon fertályóra alatt is oda lehetne evezni: de mire nagy kerülővel lovaikkal végigléptetnek a sármellyéki, hibogó tőtésúton a falu iránti dombra, beletelik abba másfél óra is. Leereszkednek a faluból, s bedobognak a hosszú mocsári hídláson át, nyílegyenesen a vár kapujáig. A lovak idegesen kapkodják lábaik, szemük előtt jobbról-balról víz és terjengős láp, míg patáik messzire hangzó riadót vernek a mocsári tölgyből hasogatott, pengő, fekete deszkázaton, mely haránt-sorjában van odaerősítve az ősrégi, tán még az avarkorban leütött, vastag cölöpökre a láp fölött. Hát itt is úgy van, mint a másik helyeken: lélek sincs a kis mocsári dombra épült végházban, az egyetlen kapuőrt kivéve, aki álmából tápászkodik, és úgy néz elő, mint aki nem akar hinni a szemének. Ezek is oda vannak. Még jó, hogy a kapuhíd legalább leeresztve – hümget Battyáni, ahogy közelednek. – De mi vóna, ha történetesen a török jőne most az ő helyükben? Egy szál ember még a hidat se győzné fölhúzni. No de, megvan annak is a fortélya! Mert akkor mire való a hírlövés? A mozsarat még el tudná sütni ez az egy is: elég az… Mert ezek a csavargó végháziak hírlövésre még a világvégéről is előbújnának – s éppen itt érnék a törököt a hídláson… Aztán hátulról nekik! No, jól van. Lássuk, ez is mit hazudik, mit mond? – Hun a kapitán? – förmed rá. – Úton. – Megmondd, különben a fejedet üttetem le! Hun-merre jár? Az őr vállat von, legyint, ö se tudja. Illetve csak szeretné tudni, de nem kötötték azt az ő orrára. Ami hát igaz is lehet meg nem is – morfondéroz magában Ádám uram. No jó. Előre nem látott dolgok mindig történhetnek: és ha Ányosnak fontosabb volt rabolni menni, mint hogy őtet várja itt, mikor maga hívta, ebből az következik, hogy vagy elmúlt a veszedelem a leány körül, és már együtt

csörtet valahol Alfő Györggyel, vagy hogy a zsákmánéhség miatt odázták el a dolgot. Űnagysága meg hadd várjon itt! Kinyittatta a kaput, őrséget állított, s néhányad magával beljebb került. A zömét meg átküldte a Galambok alatti rétre, lovaikat füveltetni: mert visz innen át egy másik kis lovas út is a szárazra, nyugatnak, a fölfelé dombosodó vidék felé. Elég szűk, kis patkóforma udvara van a várnak, végében egy alomszagát vesztett, öreg istálló. Emitt roncsos templom. A váracska lakórészének védőtornácán több régi, avétt, szakállas puska és egy ócska régi magyar pajzs látható, a falra függesztve. A templomban, a törött toronyban, porlepte könyvhalmaz: mintegy ötven darab régi, ócska, galambtrágyával födött, patkányrágta könyv, nagy rendetlenségben összehányva. Belekotort a csizmája orrával, felbillentve egyiknek a tábláját: „Isteni igazságra vezérlő Kalauz”… Evvel is jól elbánt a török. A többi könyvet nem is nagyon nézte, csak mivel matrikulák és kéziratcsomagok is voltak közte, elrendelte, hogy mindegy, kié: az egészet rakják ládákba, kocsira, el köll szállítani Körmendre az iratházba, mielőtt itt megenné a piszok és a por. Úgy sincs annak már gazdája! – Bizon, a váracska is elég roncsos… Hm. Töredezettek a falak, a kapubástyát egyetlen golóbiccsal bedűthetné egy öregebb álgyú – nézegette, míg körüljárta az épületet, s ekkor egy pillanatra úgy rémlett, mintha az emeleti, kis kerekded ablakból valami leányasszony kapta volna hátra a fejét. Hm… Körüljárta az oldalbástyákat is, egyenkint bekémlelt az istrázsák kis lesőréses boltjaiba, de bárhová kukkantott, egyre valami szőkeszagot érzett most már maga körül a levegőben, és valami tulipiros izgalmat… A csuda fáját! Tette, mintha éppenséggel mit sem észlelt volna, habár ’iszen bökte az oldalát a dolog: szerette volna valahogyan rajtakapni a leánzót a kukucskán. Ez hát az a leán, aki miatt párviadalra akar menni a szeretője és az apja… Hm. – Hányan vattok a várba és miképpen éltek itt? – fordult a kapuőrhöz, aki mindenütt ott járt a nyomában. – Úgy tizenöt körül, bennvalóhak – jelentette az őr, és hozzáfűzte. – Mi szegín

paraszt vitézek, magunk gazdálkodunk, vetünk, szántunk, hogy éhhel ne haljunk. – Heles, nagyon heles. Úgy segél magán a vitézség, ahogy tud. Tartsa el magát kaszával, kapával, cséphadaróval. Ílelmesnek kő lennyi – bólogatott elégedetten és közben-közben fölpislantott az ablakra is, de onnan nem jött már többé semmi jel. – Azt tesszük – hagyta rá a lovasforma gyalogos –, de mi hasznunk benne? Ha itt maradunk, az éhség veszt el, ha meg kimegyünk csépleni, kazlazni, a török vág le, visz el bennünket. – Hát az faluk? – kémlelt a szeme közé. – A faluk nem adnak? – Immár csak egy zsák búzát is szívük rettegésével hoz a polgárság, sőt felénk se mernek immár jűni. – Hogy álltok fegyverrel? – Bizon már a fegyvereinket is eladogatjuk kenyérért – hangzott fel a panasz –, bocskorra se jut a fizetetlenség miatt. Mégis a romlott végházat, magunk dolgait hátravetve, szorgalmatosan őrizzük az nemes Magyarországnak, s fegyver híján cséppel, kapával tartjuk. Ádám uram ránéz a legényre, úgy féloldalvást, s az egyszerre elcsendesül. Tud ez beszélni… Talán még a kapitánya se jobban. Benne lehet Ányos uram bizalmában, hogy úgy eltanulta tőle ezeket a szép szavakat. Habár ’iszen a cséppel-kapával fölfegyverzett vitézség sem utósó, az még az igazi: nemcsak az életéért, de ennivalójáért is megharcol a jó katona az ilyen nehéz üdőkben. Életre edzett vitézség! Innénd az éhség hajtja ki őket, de ha kimennek aratni, kazlazni, a török vágja le őket: még ezek tudják, hány nyóc kalács, nem ám a győri generálátus vitézei! Elmehet azokkal Kukucsinra zabot hegyezni Montecuccoli! – Hány férőhel van, hálásra? – Úgy tizenöt körül. – Mutasd meg!

Belülről is körüljárták az épületet. Ádám uram itt is éberen figyelt, és nézegetett mindenfelé, de egy lélek sem várta a falakra aggatott tarisznyák, subák, csizmák és fegyverek látványán kívül. Ellenőrizte a számadatot, gondosan megolvasta a férőhelyeket. – Tizenöt – nyögte némi bosszúsággal. – Há akar ide a veszprémi püspök ötven muskétást helyezni? Az őr hegyezte a fülét. Végül eljutottak az épület egy külön, kis kertre ugró szárnyához. – Hát ez? – állt meg előtte. – Ez itt kapitán uramék szállása. – Ki van benne? – Az egész házban sincs egy ember rajtam kívül – felelte az őr. – Asszony sincs? Egy leányembernek csak kő lenni! Nyisd ki…! Az őr bizonytalanul ingatta fejét. – Nyisd ki, no! – Generális uram, nem lehet. – Mit beszélsz, te bolond? Miért? – Kapitán uram kiadta, hogy a világon senki be nem mehet, míg távol van. – Nyisd ki, ha mondom! Nem tudod, kié ez a vár? – Hogyne tunnám… De belül van a kulcs. – Ahá! Belül van a kulcs… Akkor hát zörgessünk. Aztán megnyittatik… Hacsak nem valami angyal zárta volna be, aztán fogta magát, kiröpült az ablakon – nevetett jóízűen, míg kegyelmesen megveregette az ajtólapját, két ujjal. – Hó! Hej! Szabad bemenni?

Csikordult a retesz. Lassan, félénken tárul ki az ajtó, előbb csak egy kis rés támad rajta s abban egy orr és kukucskáló szempár tűnik fel, és mikor a nagy vaspántos lap egészen kinyik – Ádám uram egy félénk-forma, riadt szemű, ráncolt homlokú, de egyébként üde és nyúlánk leányembert pillant meg maga előtt. Sejtette ugyan, hogy csakis valami szép leányzó lehet a főszereplő ebben a párviadalos dologban, de most mégis oly váratlanul hat reá az egész, hogy szinte elkáprázik… A kis zalai kisasszonyka meg, aki zavartan és gyámoltalanul néz szembe az alkonyat hozta, fényes vendéggel, bécsi szokás szerint megcsippenti szoknyáját kétfelől, és gyermekesen hátrahúzódva, illedelemmel meghajol az úr előtt. Hej, te férfiszemű Atyaúristen! Hun az a kutya tarisznyás, aki erre a szép jelenségre meri vetni azt a böcstelen szemét? Ily gyönyörűt ritkán lát férfiember! Ahogy ez a leánka néz, a reá özönlő alkonyati sugárban, olyan, mintha fejér ruhácskájában most szállott volna a mennyből alá… Hosszú, hajlós tagjai vagynak, mint a festett képeken az angyaloknak; csupa elragadó báj, zene még a mozdulása is. Finom ívelésű, vékony, horgas orra és magasan rajzolt gyöngéd szemöldje, s szemének kimondhatatlan csillogása, s benne a szép ártatlanság és szelídség, az értelem fénye – Ádám uram úgy találja, a leánka elragadó… Annak okáért a tőle telhető legkecsesebben biccent a lány felé, bólint kegyelmes mosollyal, a meghatottságtól egészen ellágyult, szőrös vadkan fejével: majd teljes testi gömbölyűségében nekihuzakodva, mint egy hím páva, illegeti magát befelé a szélesen kitárt ajtón. Léptei biztosak, keze a főtiszti bot gyémántgombos markolatán. – Nemhiába angyalt festettem a falra, de meg is jelent valóságban… Adjon Isten jó napot a ház szép lakójának! No – nyújtja a kezét barátságosan, s gyöngéden megszorongatja a leányét, aki egész belepirul ebbe a szokatlan dologba, hogy ővele kezet fognak. – No, de nem kő ám félni, húgocskám, mert én sem vagyok ördög: csak mindig ilyen dühösforma az ábrázatom… Apád uradnak tisztemnél fogva társa s följebbvalója: Groff Battyáni Ádám, Dunántúl főgenerálissa vagyok… A leányka félreállt, illedelmesen mutatja az utat a szoba felé. Ádám uram meg oda tart egyenesen, nagy léptetve, nekilódulva, süveglevéve,

egész aranyzsinóros, gyémántkardos, főgenerálisi tekintélyével, mint aki nagyon is tisztában van azzal, hogy ’iszen – Ányos ide – Ányos oda! – ő itt a sajátjában lépeget. Hanem ami azt illeti, elég szegényesen mutat itt minden, ebben a kapitányi lakásban. A bejárati helyiségen belül, egyetlen nagyobb szoba az egész, hátrább egy belőle kiugró fülkével. Valami öreg asztalból, néhány szúette, támlás székből, egy címeres ládából és két ágyból áll minden bútorzata. Egyik ágy beljebb, a szoba kertre szökellő, kicsi hímes boltjában van elhelyezve, könnyű és szinte áttetsző török lepellel hintve: szép tarka virágminták vannak rajta. Az ott a kisasszonyka hálóhelye. Az ágy mellett a láda, s azon ragyogó tisztára törült ón mosdótál, ügyetlenül eltakarva egy ócska, rozoga spanyolfallal s közbül egy kisebb, kerekded ablak. Onnénd kukkantott alá a leányzó. – Hogy híjnak, lánkám? – kérdi Ádám úr, szelíd gyengeséggel, lebocsátkozva az egyik székbe, s figyelve, hogy nem törik-e el alatta… Aztán egyenesen kilökve két ezüstsarkantyús csizmáját a vásott padlón maga elé, pöckösen nézegeti a leányt. – Nevem Ányos Ilka. – Ehe! Akkor tudom már, hogy te vagy az a szép virágszál, aki körül fújdogál a szél… Apádurad hun van hát? – Kora reggel elvágtatának Hídvégre – feleli az remegve, s megcsillanó szeme sok szomorúságot és gyermeki aggodalmat fejez ki. – És te azolta itt étlen-szomjan vagy, be vagyol zárva, galambocskám? A leány megrémül. – Igen. De Ádám uram csak mosolyog rá kedvesen, szinte élvezve a fiatal lány zavarát. – Ne félj, no – nyugtatja. – Tudod, úgy van, hogy sokan azt hiszik, hogy haragszom, mikor nevetek. Merthogy ilyen csúnya vagyok. Nem igaz…? A lányka elmosolyodva ingatja a fejét.

– Pedig nem haragszok én rád, galambom, csak ide jöttem, mert apád írt… Pedig volna rá okom, hogy haragudjam, mert apád itthon sincs, pedig hívott, te meg nem akartál beengedni. A lány most szólal meg először. – Ha tudtam volna, ki jött hozzánk, dehogy haragítottam volna ránk. Csak apámuram annyira félt mindenkitől… Azért ne tessék haragudni ránk! – Mondom, hogy nem haragszom!… Hát haragszom? Mosoly volt a felelet. – Nem. De vajon milyen lehet nagyságod, mikor haragszik, ha most csakugyan nem haragszik? – veszi elő vidámabbik értelmét a lány, csalhatatlan ösztönnel átlátva a helyzetet, mire Ádám uram csak elámul, s gondolja magában: na né, már incselkedik is a kis haszontalan. Sejtem én, hogy mért tart apád lakat alatt… – Akkor? Ha haragszom? – fújja föl magát, mint egy borz egyszerre. – Jobb, ha elbújnak a tekéntetem elől. Mer’ akkor így nézek, ni… Ádám uram rettenetes csúnyán összehúzta arcát, egyszerre milliónyi, csupa éles ráncba verődött a bőre. Nagy szemöldökszárnyai egymást legyezik, bajsza szálai orra bunkóját verik. Ebből a zord tükörből villogtatja elő a szemét szúrósan a leányra. – Hogy mersz kinevetni, te leán? Az meg hirtelen újra megszeppen, mert honnan tudhatná, tréfa-e vagy komoly a játék? Mégis, látnia kell, hogy tréfa, és csak az ő kedvéért van az egész: ekkor felszabadul, és ellenállhatatlan nevetésben tör ki, és húzódik hátra, hátra, mindig hátrább, mert Ádám uram egyre közelebbről billegteti felé a nagy, bunkós orrát és sörtés bajuszát. – No lám – nyugodott meg végre, s visszatelepedett a helyére. – Tudtam, hogy ma még valami szerencse ér. Mert halászokkal találkoztam hajnalban. Hej, ha! Te leán… Bizon, nem jól teszi apádurad, hogy itt tartogat ebben a veszedelmes világban. Tudod-e te, ha az én leányom volnál, az én dobrai udvarházomban lenne a heled, a többi főrangú kisasszonkák között?

A leány arcán érdeklődés tükrözött ki erre, s ajkán – mert jól leplezte zavarát – alig egy leheletté fojtott sóhajtásban tör ki a vágyakozás a szép, nyugalmas, békés udvari élet után, amelyben neki még soha nem volt része, csak hallott róla, miközben kicsi kora óta várról várra vitte magával atyja, és csupa sínylődés volt egész gyermekkora. Életének egyetlen emléke: a törökvész, és mindig a háború, a katonák… Anyját oly korán veszítette el, hogy alig-alig emlékezett rá. – Erről akarok szólni apáddal. Azt a szemtelen tarisznyás kódist meg majd megtanítom. – Kicsodát? – Azt az Alfő Györgyöt. A leány arca hirtelen dacos lett, egyébiránt nem mutatott semmi különösebb felindulást… – Szereted? – kérdezte tőle atyailag. Az csak néz maga elé, végül elbiggyesztette ajkát. – Nem. – Akkor tőle ne várd a boldogságodat. – De atyám életét még saját boldogságomnál is jobb szeretem. Ezért megyek hozzá. – Más út nincs? – Nincs más, csak ez. Mert Alfő György egy szenvedélytől elvakult, veszedelmes dühös ember. Még öl is. – Öl is?… Majd megölöm én őt, csak várj! Láncra verve vitetem az egerszegi tömlöcbe. Nem lesz bántódása tőle apáduradnak, neked se. Itt vagyok én – állt föl kitárt karokkal és nagy jótevőül nézve a lánykára. – Ne törődj semmivel, sőt jer közelebb hozzám… Ne félj, te – cirógatta a haját. – Ugye nem félsz tőlem? Nem eszlek ám meg… Megfogta a kezét, és közelebb vonta.

– Hány éves vagy, lelkem? – Tizenhét. – Hiszen akkor te már főkötőbe való vagy… Ne félj… Várj, leánkám, mindjárt kibontom a ládám, aztán megajándékozlak én tégedet valami oly igen gyönyörűvel, amilyent még talán sohase láttál… Éppen ide a nyakad közepibe való lesz… Csak előbb becsukjuk az ajtót, szentem. Ádám uram ugrott, mint a macska: lomhán kitoppant a házból a küszöbre. Behallatszott, amint utasítja az ajtónálló őröket: – Eriggyetek, szógáim, mondjátok meg a Galamboknál füveltető legényeknek, hogy hozzanak kasznár uraméktól egy szép fiatal tinót, amelyiknek már jól kinőtt a szarva. Azt peniglen vezessétek ide, aztán tüzet raktok az udvarban, és a szakácsok süssék meg vacsorára.

NEGYEDIK FEJEZET

FÜVELTETÖK

Galambok határában a füveltetésnél maga is jelen volt Bosnyák Boldizsár hadnagy: mert már ismerte katonáit, ha nem érzik magukon a följebbvaló szemét, ezek se maradnak el a többitül. Katona oda nyúl, ahun van mihez, előtte semmi se szent: megtalál pincét, gyümölcsfát, krumplit a földben, asszonyt a mezőn… Vigyázni köll minden lépésükre. Hat óra körül járhat az idő. Az ég nyitott kék. Szőlősdombok, kisebb-nagyobb erdők, ligetek váltakoznak körös-körül a zalai lankákon, s Lentitől Kapornak vára felé hullámosan árnyalódznak a selymes füvű, jó szénatermő rétek: tarkállja, borzolja a szél. Kövér csomókban fakad a sarjú rajtuk, ezt szeretik csak igazán a kizihált, bedőlt horpaszú, jó étvágyú hátas paripák. Valahány ló a környéken, mind szétszóródva, békóban vánszorog a zöld csomók között, farka legyez, orra a földön túr… Itt vannak a lentiek is, de még a szentgróti őrség is ide jár füveltetni. Hadnagy uram valami kis meggyfa alatt heverész a szőlősdombon, ahonnan jól belátni a füveltetőket. Időnkint a zsebébe nyúl, somot rágicsál, ami a legjobb a szomjúság ellen. Ugyanezt cselekszik a legényei is, kiket addig az erdő alá rendelt, pihenjre. Ki somot, ki vadkörtét kutat a bozót szélén. A meggyfa tulajdonosa, egy serény kis parasztember, ott kacsozza a szőlejét körülötte; ha már oly közel kerültek, nem szánják egymástól a szót. A paraszt ugyan nem veszi túl nagy kitüntetésnek, hogy ott heverész egy hadnagy a szőlejében; a kis pincéjét félti, amely fehéredő homlokával éppen oda kukkant le a katonákra. Nem is vóna paraszt, ha nem dűtené magából a panaszt. Elmeséli, hogy háromszor törték fel pincéjét az elmúlt esztendőben a környékbeli katonák, akkor is, mikor igazán nem volt benne semmi elvinnivaló; azért végül már tárva-nyitva szokta hagyni; de most csukva tartja, mert van benne valami kis mézes koraszedés, hogy legyen egy ital savanyómust, mire jön a távolabbi rokonság: a búcsúra, bár megmaradna, hogy ne vedné el tőle senki! Úgyis tudja, hogy feltörik, mert nincsen őnéki olyan szerencséje, de mégse volna

nyugta, hogy nyitott ajtónál hagyja ezt a csöppöcske kis savanyómustját. – Mért nem viszed haza? – vág közbe a hadnagy. – Nincs hordóm. Kádba van. – Meg is pöshed. – Jó az nekünk. Ez a bajom, itt a jó termés, de nem lesz hozzája edényem, mert a hordóimat is elgurították. Elmondja, hogy a lovasokkal itt nincs hiba, mert azokban mindig van annyi tisztesség, hogy messzebbre térnek, ha rablani szándékoznak; még a tüvesgyökeresekkel se vóna annyira baj, mert házukkal, telkükkel ide vannak már gyökerezve azok is a vár kívül: hanem ez a sok fene szabad legény, ez a sok lábon lézengő rosseb, azok teszik. Mert azok nem ösmernek Istent… Szegény ember az életét is félti tőlük, esteledik, már jobb, ha szalad haza: baj érheti bárhon… Mindegy, üres vagy nem üres kézzel megy, jobb, ha kerülő utakon tér kolibájába, mert hun itt, hun ott toppannak eleibe váratlan. Parasztember már tudja előre, mit jelent, ha úton-útfélen ott ácsorognak ezek a lézengő haramiák! Amit foghatnak, viszik – hát vigyék, amíg van. De a múltkor is azon való mérgükben vertek félhóttra egy lenti embert, merthogy nem vót semmije…. „Látjátok, üres kézzel vagyok! Mit vétettem tinéktek? Miért bánttok?” – „Merthogy ollyan finyessiges öregapám bajcavíge…” – „Hát akkor ide… Az anyátoknak azt a… No még egyet!… No még egyet!” Biztatta őket, míg szólni tudott, aztán mikor már annyira vót, hogy szava se vót, ott hagytak. Úgy szedték össze, törött csontokkal, a mezőrül hazamenők, estefelé… Még jó, hogy bele nem halt! Ezen segéllenének odafönn, az egerszegi generálátusságon, már egyszer az urak! – Van más is, öreg – mosolygott hadnagy uram, és csak figyelte a legelésző lovakat. – De majd lesz rája orvosság. Nem is marad ez annyiban. – Nem tom, tudják-e kegyelmetek – került közelebb a kacsokat nyesegető öreg a késével, látva, hogy bírja a hadnagy bizalmát –, hiszen még egymást is fosztogatják ezek… Most a tavasszal vót, hogy megdúlták itt a kiskomáriakat a sümegi legények. Elvittek lovat, marhát. – Nem köll a kiskomáriakat se félteni – nevetett föl Battyáni hadnagya bosszúsan. – Tudunk mi mindenről, öregapám. Nem titok nálunk – a patriae

pestes… Így nevezte maga az országgyűlés is. Hallottak róla? – Nem a’ – fülelt az öreg. – Mi lehet a’? – No hát, pedig a haza pestisének bélyegezték a rendek ezeket a csavargó, fosztogató hajdúkat. Elrendelte az országgyűlés, hogy a végvidékekrül ki kell őket takarítani mindenünnen, és bárki üldözheti őket, ahol éri. Tehát ha vernek benneteket, üssétek vissza: ti se hagyjátok magatokat. – Nem verekedünk mink – hajolt bele a munkába a kis szőrös fülű öreg; portól szürke, kieresztett bő ümög, s foltos kék gatya lötyögött vézna csontjain. Odalent, a lenti réten valami riadalom támadt. Négy lovon ülő ember nyargalt a rétben nagy összevissza, és ustorcsattogtatva hajszolta kifelé a békóban ugrándó lovakat. – Hijj! Te hitván nemzetség… – kiabáltak az erdő felé. – Ki innen, itt nincs füveltetés! – Kik azok? – állt fel a hadnagy a meggyfa alatt, s előlépett. – Úgy nézem – erőltette szemét a paraszt is –, hogy a Bánffy Kristóf emberei. A bandériumbeliek is fölugráltak az erdőszélről, és csitító hangokat hallatva, szembeszaladtak menekülő lovaikkal, amelyek közül egy-kettő rémületében fölbukfencezett: azt lehetett volna hinni, eltiporja őket az ostorosok elől veszett bakugrásokban menekülő százötven nyerges paripa… – Hej!… Nem addig! Megálljatok, hej! – kiabáltak ezek is befelé, de azok nagy káromkodva és fegyvercsörgetve közeledtek, és már állt köztük a vita. A hadnagy is leszaladt. – Kinek a katonái vagytok? – kiabálta amazok közül valami sáfárforma. – Battyáni főgenerális uram legényei ezek – magyarázták a szentgrótiak legelöl –, nincs jussotok a császár katonáit elkergetni innen. – Ha százszor is Battyáni főgenerális uram legényei: ez a rét mind, itt az vár környül, Bánffy Kristóf úr területje… Ki innen! – rendelkezett az erélyes

pókhasú köztük. – No, most legalább maguk kelmetek is láthatják – fordultak a lentiek a közeledő hadnagy felé –, hogy itt a vitézség még a lovát sem legeltetheti meg: holott az ű területjit védjük. – Igen – hadonászott a sáfár lóhátról –, mer ti a mi rétünket füvelőhelynek tekintitek, ahol a lovak tavasztól őszig megélnek! – De csak végszükségből és alkalomadtán – csillapította a hadnagy. – Mért nem zaboltatják meg kegyelmetek egy határral odább a lovaikat, Battyáni őnagysága majorságába? Merő előzékenységből is a lentiek adták meg erre választ, mert nagy támaszt érezve a hátuk mögött, örültek, hogy szemébe mondhatják annak a haspóknak régi, nyilván sérelmeiket. – Jargaló paripa nem pihen zabon, füjet kíván – hangoztatták a Bánffy Kristóf sáfárjának. – De még szárazzal se nagyon tarthatjuk, mert itt az vitézlő rendnek sem rétjük, sem füvellő helük nincsen: nincs honnénd lovuk táplálására valót takarniok. Itt az vár környül az úr rétjeiben csak egy marhánk is beszalad, bírságolják, és így nincs módunk benne, hogy az űfölsége szolgálatjára lovat tarthassunk. Most tűnt fel az országúton az öreg Ányos, Szecsődy Istvánnal, a lenti kapitánnyal, s ezek mindjárt jót nevettek a hallott szóváltáson, mert ők már tudták, hogy ezek itt a főgenerális emberei. Velük volt Török István szentgyörgyvári kapitány is: és mindannyian látható megelégedéssel, lovaikon kényelmesen hintálva, lépésben baktatnak elő, mögöttük távolabbi csörgés, lárma, marhabőgés hallott ki az erdő felől. Egy pillanatra megálltak, odaköszöntek Bosnyák Boldizsárnak, akit ismertek, és hívták, hogy tartson velük. De az előbb még odakiabált a sáfárnak: – Írásba foglalom a lentiek panaszát, és megfelelő helen előterjesztjük! Lehet, hogy jó sáfára kend Bánffy Kristófnak, de tudja meg, hogy rossz sáfára a hazának! Azzal fölszállt nyűgeiből kiszabadított lovára, s amazok után eredt.

– Mikor jüttek meg kegyelmetek? – fordult felé azonnal Ányos, egy mokány, kis termetű, őszes bajszú ember, némi aggodalommal arcán. – Hiszen holnapra vártuk űnagyságát. – Tudjuk… Itt vagyunk – felelte ez bátorítólag. – Őnagysága a várban, mi meg itt véletlenül összeszólalkoztunk a Bánffy kasznárjával. – Nagy baj ez rajtunk – vetette közbe Szecsődy István is. – Nincsen, azhol füvelhetnénk vagy szénát takarhatnánk. De az öreg Ányos mit bánta most a füveltetést, oda se figyelt, nagy zavarában azt se tudta hamarjában, mit tegyen, hogyan volna jobb. Előrenyargaljon-e végházában váró generálisához, vagy tovább őrizze itt a zsákmánt? Lassan, mire hazaérnek, úgyis lába kel mindennek. Előreléptetett, és a többiek nem láthatták, mint dörmög, tépelődik magában; nehéz sóhajtás emeli meg mellét, s tenyerét a homlokához téve ellenzőül, hosszan kémel el a messziről már ide tetsző Zalavár felé. Hátul az ő legényei kiabálnak a kiskomáriakkal az erdőn, és ez a gazvitéz is köztük… Majdhogynem a fogát csikorgatta meg mérgében, ha arra gondolt – mert öregember létére is megvolt még mind a harminckét foga: s akinek foga van, harapni is tud… Ekkora szégyen, ilyen gyalázat! Az ő gyönyörű leányára mert szemet vetni ez a lator haramia Alfő György, hogy magát a főgenerálist köllött ide hínya… Még jó, hogy kapitántársai nem tudják. Ha ugyan ki nem szivárgott már köztük: aztán majd az egész végvilág őrajta mulat. Rajta röhög Somogy és Zala, Beszperém, vége lesz a vitézi jó névnek. Hogy nem mer kiállni egy tarisznyással… Hogy inkább oda vetette a lányát! Hej, mi lesz, ha megtudja a generál, hogy hiába fárasztotta ide, mert az öreg Ányos időközben mást gondolt? Már csak ilyen vén szószátyár lett az öreg Ányos is? Hat tinóért győzött rajta ez a gazvitéz az erdőn?… Hogy fog a szemébe nézni űnagyságának, hogy ő ilyen gyáva nyúl? Mégis, meg kőne keresni a hitvánt, ott a sötétben csatangol az erdőn. – Aztán dőljön el a vita! Így lesz… Hirtelenül megfordította lovát, visszaugrat. – Hova, Péter? – kiált rá Szecsődy. – Hátranézek egy kicsint…

Szerencsére, Szecsődy is utánafordult, mert feltűnt neki az öreg szokatlan viselkedése, és hallott is már valamiről: s éppen jókor ért a nyomába, mert az öreg Ányos az erdőszélin ugratva, már a kardot is kirántotta, úgy kiabált maga elé: – Hun az a haramia?… Lássuk hát! De nem volt az már köztük, hiába fürkészett erre-arra, mert szokása szerént megint a görbe útra tért: Kiskomár felé vette útját a tinókkal. Hídvégi tizedes létére, lám, most is velük megy, azokkal tart. – Kit keresöl úgy, Péter? – csillapította Szecsődy. – Gyere, menjünk, intézkedjen a generális, mert amint látom, a kiskomáriak elhajtották a tinainkat. Ezzel gyorsan visszafordultak. Így megy ez. Imént még együtt verték a törököt a meszesgyöröki zsöllyeháton, most meg már panaszra kő menni egymás ellen. Hajh… De más az, mikor zsákmánra tör az ember, mikor az ebet köll űzni: ott még segélli egymást… Hanem a zsákmány, az nem zsákmánya senkinek! Sem a leány!

Elkomorult homlokkal lovagolt be a zalavári kapun, s látta, hogy ott már néhányan rakják a tüzet az udvaron a Battyáni emberei közül. Mások istállót takarítanak vagy szénát hordanak elő a pajtából. Fölnézett a kisablak felé, furcsállotta, mért nem integet a leány, mint szokta. Ahogy odaveti a lovát, megkérdi a kapuőrt: – Kijött a lány a lakásból? – Nem jött ki, odafönt van, Battyáni főgenerális urammal. Ez megnyugtatta, sőt némi jóérzéssel simogatta meg apai szívét – Ilka együtt társalkodik Battyáni főgenerális urammal, és kellemesen tőthetik az időt, hogy még a szokott kendőlobogtatás is elmarad. – Héj, hozta Isten kapitán uramot – fogadta Battyáni a lakása küszöbén. – Hunnénd kerültek mégis elő?

– Engedelmet, a török… Az szólt közbe megén – rebegte, amíg keményen paroláztak. – Lám, leégették Hídvéget. – Le ám, mindent láttam. De az még hajnalba vót – feszítette ki Ádám uram vastag aranyos zsinóros dolományát, s barátságos mosollyal eltellve figyelte az ősz vitézt, aki akkoraforma volt, mint ő, de testre feleannyi. Az éppen most ölelte át leányát. S mintha rossz szellemek csípték volna meg, visszakapta a fejét. – Mi van a nyakadban? – Úgy kaptam… Ugye szép? – kérkedett gyermekesen a leány, s még mutatta is nagy büszkén az aranyfoglalatú, zománcolt, lóherés medált. – Kitől kaptad? – Ádi bácsi adta ajándékba. No ugye, milyen gyönyörű? – Ádi bácsi? – hökkent nagyot az öreg Ányos, és azt se tudta, hová legyen. – Te leány! Hogy mered főgenerális urunk űnagyságát Ádi bácsinak titulálni? – Meg van engedve – helyeselt Ádám uram is. – Már a tekegyelmed kedves kis leánykájának mért ne lehetnék én Ádi bácsi, mikor oljan szépen tudja mondani… No, üljön le, bátyámuram, és készítse elő magát valami nagy meglepetésre! – nevetett rá telivér őszinteséggel, s hirtelenül a leány háta mögül furát kacsintott a tekeres bajszú, vékony arcélű kis Ányos kapitány uram orra alá… – El van intézve a lánka dolga. Érti kegyelmed? A lehető legjobban… Még jobb is, hogy nem vót idehaza kegyelmed, mert ennél okosabban úgyse tőthettük vóna az időt, mint hogy átul cettig mindent megbeszéltünk. – De a medál… – csóválgatta a fejét még mindig. – Hogy került a nyakába? A lány megzavarodva nézett hol atyjára, hol a nagyhatalmas főtisztre, kinek vadkanarcán meg-megtetszett egy kis magába fojtott mosoly. – Bizon úgy, kedves barátomuram, hogy a kegyelmed kis leánya – ha nincs kifogása kegyelmednek ellene – most már az én legfőbb pártfogásom alá fog tartozni. Adtam neki, mert rendes kis leánzó, szép leánzó, okos leánzó, és én úgy vélem, hogy nem is kísértheti vele tovább Istent kegyelmed, hogy itt tartsa ebben

a roncsos kőházban, mindenféle útonálló haramiák közt, állandó törökveszedelemben! Nem is értem, há tette a józan eszit kegyelmed, már rég el kölletett vóna vinni innen, ennyi veszedelem torkából. Nem olyan kis nyősző leán emmár, hallja kelmed! – Hát ahogy itt maradott az anyja után – nyöszörögte az öreg Ányos, mint akinek van vele gondja –, főneveltem tisztességgel, ha már öregségemre adta az Isten, hogy majdan olyan rendes asszonyember váljon belőle, mint anyja vót. – Annál inkább, mert hogy anyátlan! – csapott le rá Ádám uram. – Ennek a kis szentemnek már rég valami jó nagyasszonyos udvarházban vóna a hele. – Hej, bizon – hízott apai hiúságában és gyönyörködött el a leányában az öreg, most egyszerre, amúgy férfiszemmel is nézvén a dolgot –, te leán… Szen még boldogult anyád ékszerei sem vótak a nyakadban! – Sose bánjuk, mert ilesmi ütct már megilleti… Megtalálja a lánka a helit akár a németújvári, akár a körmendi udvaromban vagy akarmellikben is, a többi kisasszonykák között. Aztán Németújvárhoz már közel van Bécs… Ányos urammal forogni kezdett a világ. Megkábította ez az életbevágó, hirtelen fordulat. Micsoda fényes ajánlat! Büszkeség, megilletődés és hála érzete egyszerre kavargott föl szívében, habár kissé zokon is vette, hogy ilyen könnyen itthagyná őtet a leány. Hálátlan gyermek… éretlen még észbelileg. Vajon mit csinált neki, hogy így megbabonázta? – Kedves, hogy így megszerette nagyságod a lányomat – fulladozott el a hangja, és megint a nyakbavalóra nézett –, de vajon mivel érdemelte meg? Köszönd meg szépen, csókolj kezet űnagyságának. A leányka erre, nyakában az aranyláncon fityegő medál, illedelmesen közeledett a szép gyémántgombos, aranyzsinóros uraság felé, hogy atyja utasítását végrehajtsa: de Battyáni, látva a helyzet furaságát, fölugrott a székből: – Nem úgy, az árgyélussát! Kapitán uram, már ezentúl a kisasszonnak csókolunk kezet. Azzal, mint egy díszbe-aranyba vágódott sötét bőrű vajda, nagy bókolásokkal hozta magát elő, totyakos, lompos bécsi módival téve hódolatát a kisasszonykának, mintha máris ott volnának legalábbis egy udvari bálban: előtte

két lépésre megállt, s tömzsi ujjával szívét legyezve, meghajolt, és – uramfia – torzonborz arcát előrebocsátva, nagy vízilószájával csókot illetett Ányos Ildikó csöpp kezére. Tömérdek melle, fából szakadt, tömzsi dereka egybeomlott csaknem gömbölyűen; karjai, tagjai, mint valami ágtövek duzzadoztak elő erős testéből. Félelmes tekintetű volt űnagysága és tiszteletet parancsoló. Ányos uramnak belerendült a szíve mélye, ha elgondolta – öregember ő már, hejh! Egyre kevesebbet ért ehön a világhó’… Lám csak, több figyelmet kelt a leán Battyánitól, mint az ű szegény rozsdás kardja – és nagy viaskodás kezdődött lelkében: adja-e hát a leánt, vagy ne adja? Ej, de mégis. Lehet az, hogy ilyen hirtelenül? Úgy kő neked, Alfő György! – Annak a csiklandós kedvű fickónak meg – fordult felé Battyáni, mintha a gondolatát olvasná –, aki viadalra hívta a leányért az apját, majd elveszem én a böcstelen kedvét most mindjárt…! Jerünk, hívassa kegyelmed elibém! – Ó, nincs ám az most ittendék – hökkent Ányos úr, mert hát azért a halálát se kívánta volna a legénnek –, de majd előkerül… Nem bánom, vigye hát el nagyságod a leánt, ha egyszer menni akar – kezdte megint, s úgy érezte, hogy most mindjárt a szíve szakad meg. – Csakugyan ott lesz a legjobb helen… Elfordult. A főuraság pedig már atyja jelenlétében utasította a leányt, hogy tegye meg az előkészületeket a másnapi útrakelésre, mert viszi magával. Azzal, a nyomában alig-alig lézengő öreg lovag kíséretében, kilépett a kőfolosóra, ahol már az összeröffent kapitányok, hadnagyok, a lakás védőtornácán gyülekezve várták.

– Eldűlt a csata Wörs alatt? Kapitán uraim! Lett-e szép zsákmán? – tért vidáman a lényegre, ahogy közibük lépett. A kapitányok csak hümmögtek, hüledeztek. Meglepte őket ez a nagy értesültség. Előadták, igaz, hogy eldőlt a csata Wörs alatt, mégpedig a végházi vitézség javára: ott voltak a kiskomári, zalavári, békavári vitézek, sőt a hírlövésre néhányagával még Szecsődy István lenti kapitány is odakeveredett – de a

zsákmán, az más kérdés – hajtogatták –, vita van akörül még köztük is meg a legényeik közt. – A zsákmánt csaknem egészében elragadták a kiskomáriak – jelentette ki Szecsődy István komoran. – A fene! – fújt közbe Battyáni. – Nem tűrhetjük… – Ami penig a zalaváriak dolgát illeti – vetette közbe Ányos uram szárazon –, igaz, hogy fogtunk nyóc törököt, de csak afféle bocskorosok. Ló is került nyóckilenc, de ezek közt valamirevaló nincs. – A mieink is rabokat hoztanak, a többi közt két szép bulyát – ismerte be Török István uram nagy kelletlen –, de a java az Kiskomárba került át megén. E pillanatban jött fel Horpácsi Péter főlegény, s bosszús hangon jelentette Ányosnak, hogy az erdőn, mire a zalaváriak észrevették maguk, az ő zsákmányukat is Kiskomárba vitték át. Kár volt a lovakat Alfő kezére adni az erdőn, tudni való volt, hogy úgyis Bessenyeihez húz, és majd odaadja semmiért. Ányos uram, aki – mint volt kiskomári kapitány – évek óta hadilábon állt Bessenyeivel: megszégyenülten nézett Battyánira, hogy ím tanúja lett a köztük levő dolognak: hát most ítéljen. Mindannyian csóválták a fejük, Battyánival együtt. Vitathatatlan, hogy ez a Bessenyei a legnagyobb harácsoló mindannyiok közt. Holott hát – Pethő bizalmasa –, valóságos földesúrnak számít köztük. Emberei az Alföldig is lejárnak marháért. – Az se ölég nékik, amit ott őrözgetnek a keszteli bozótba? – vágta közbe Battyáni ingerülten, s ezek még jobban odalettek, hogy már ezt is tudja: tehát nyakukbehúzva néztek, mintha nem is hallották volna, nehogy még az ő fejükre is ráolvasson valamit. Mert ’iszen, ha keresgélnők, vanni van mit. – Hidje meg, nagyságod – érvelt nagyban Ányos uram is –, hogy a zalavári, lenti, zalabéri, kapornaki és pölöskei kapitánoknak együttvéve sincs annyi jövedelmük, mint egyedül Bessenyeinek! Mégis az én legényeim része is kő neki!

– Olyan ez a Bessenyei, mint a pók. Akárcsak Pethő – vicsorgott Szecsődy kapitány. – Mástul mindent el! De még akkor a saját leginyeitül is… Mert ha tehenet visznek, ha törököt visznek, oda ejtik, hogy másnak jussa ne legyen benne. – Istenem, no! – legyintett Battyáni, kissé megfészkelődve a helyén. – Segéljen magán a vitézség úgy, ahogyan tud. De a zsákmánbul a részt a föllebbvalóknak mindig tisztességgel meg kő adni. Hogy mered te aztat állítani, hogy oda vitte volna a zsákmánt Kiskomárba az Alfő? – fordult a zalavári főlegényhez. – Talán láttad? – Főgenerális uram, jelentem! Üres az erdő…. Mire bealkonyult, mindennek lába kelt, nyoma veszett, Alfőékkel egyetemben – hajtogatta az. – Há vitte vóna oda, te? – húzódott vaktában Battyáni felé Török István. – Hátha ott lesznek valahol, jól meg se néztétek talán, ott körül az erdőn, de csak jősz panaszlani. – Ejj, kapitán uram, csak hallgasson – gurult dühbe a zalavári vitéz –, mer a kegyelmed leginyei éppen most akasztanak a dombon egy öreg parasztot, és isszák el a borát. – Mi? – ugrott föl Battyáni. – Egy parasztot? Azonnal odamenni! Siess, Bódi… – Istenem, uram! – ugrott föl most Török István fölháborodottan. – Nem tagadom, hogy a vitézlő rend a szükség miatt és a fizetetlenségért sok elszenvedhetetlen latorságokat és a szegényeknek nyomorgatásokat cselekszi, ki miatt többet búsul az kapitán, hogysem az ellenség miatt. De ha most ez az akasztás igaz vóna, hogy az enyimek tették: fogadom, hogy a leginyeknek maradik zsákmányukból bőségesen kártalanítom a paraszt családját. De Bosnyák Boldizsár már elindult a paranccsal, hogy melegében járjon végére az egész dolognak: a tetteseket fogja el, vasra veresse.

ÖTÖDIK FEJEZET

KISKOMÁR

Holdtalan az ég, de erősen csillagos. Valami üstökösfarka vagy micsoda is aládereng a nagy Tejút közepéből. Szokatlan tünemény Zalában, még Galambok határában is. Folyton nől-növekszik, eleinte csak akkora volt, mint a szilvamag a búzaszemek közt, most meg már, mintha egy óriási kéz nyúlna alá kimeresztett ujjakkal, hogy elérje a földet. Nézi, aki látja, pásztor a mezőn, haramia az erdőn, paraszt a kolibájából: mikor ér ide, mi lehet az? Bosnyák Boldizsár is megállítja lovát, hogy jobban nekiessen két szemével a bámulásnak. Ott, az udvarban azt susogták az előbb, hogy Korpács Estyán keze jelent meg az égen… Annyi biztos, nem mindennapi csúnya jel, és valami üzenetet mégiscsak elhoz ide alá a tenger messzeségből. Mekkora is lehet, ha még egy-két sugara is ekkora szokatlanságot támaszt égen-földön! Aztán csak megugrasztja a lovát. Bosszús még, mert az elhunyt kutyája éppen az ő lábát kapta meg a csizmán föllyül, hálából, hogy itt fáradozik értük. Harmagával veri a port hazafelé, neki a távolabbi, földön pusmogó fénynek; Zalavár udvarán máglyát égetnek Battyáni uram katonái a sötétben. Benyargal a vörös ködbe, a tornácon ott találja még urát és a kapitányokat. Annyi szerencséje mégiscsak volt annak a kis szőrös fülű parasztnak, hogy személyesen is ismerte őtet: ezért szorgosan utánajárt a dolognak. Előadja, hogy a szegény pórul járt öreget Korpács Estyánnak hívták, régente molnár volt, amióta leégették a darálóját, azóta maradt paraszt. Elég népes család rí utána: özvegyén kívül négy lánya, egy sereg unokája. Vagyonkája: egy kis nádüstökű viskó, mellette féltelke, azonkívül egypár igavonó tehene, egy házőrző komondorja, másfél malackája. A gyalázatot ismeretlenek tették rajta többen. Volt köztük ismerősebb arcú is, Kiskomár felé vezetnek a szálak. – Kiskomár! – horkan fel Battyáni a védőtornácon terített asztalnál. Jó illatú, nyárson sült hús előtte, és bicskával nyesve falja, mint a többi. Középütt a cintál, bele is kormoz a fáklya, de nem bánják; sokkal izgatóbb a forró, csillogó látvány benne, egy tinó fél lapockája. Körülülik vagy öten-hatan és úgy vagdalják, mint

valami ősmagyarok. Csak a süvegjeiket rakták le sebtiben, helyesebben föl, a fali fegyverekre. Végházi kapitán nem válogatós: félkezükben kenyér, harapják, ők is bicskával metélnek. Ugyanezt cselekszi az udvarban a nyárs körül nyüzsgő legénység, de azok már valahonnan hordót is hoztak, csak titkolják. Gyanús ez a nagy elevenség köztük, Battyáni le is üzen, mondják meg: mit isznak? Feleletül felküldenek azok egy vödör csigerebort. És most a kapitányok görbe szemmel nézik, mit fog tenni Battyáni: elfogadja-e, vagy megkérdi, hun vették? Főgenerális uram betűr bicskavégről egy jókora sült húsdarabot, és rágja, rágja. Szuszogva és orrán-száján szürcsölve a levegőt, kitartott bal kezéből kenyeret harap a húshoz, és szemét mereszti a fáklyánál violázó bortükörre. – Ki kutya tette ezt a gyalázatosságot azzal a paraszttal? – nyögi nyeldekelve, és csak megmeríti az ónpohárt. – Egyél te is, Bódi… Aztán igyál… De siess, mert át kő menned Kiskomárba. Megkeresed Bessenyeit. Mom’ meg neki, hogy itt van nagysága, reggelre várja. A Záyn Ali bég és társai állapotjárul azonnal jelentést adjanak, hogy kivel mennyiben alkudtanak meg. Tunni akarom! Bosnyák nekiesik a falásnak. A kapitányok összenéznek. – Avval a kutyával penig, aki a gyalázatot elkövette azon a paraszton, majd elbánok. Tudjátok meg, ki vót! Nem üres szavak, merthogy pallosjoga van, élt is már vele sokszor. Török István kapitán uram különösen elkomorul a kemény szavakra. Ki tudja, mellik jó katonája ér csúnya véget? Sejti, mellik lehetett – de mindegy, mellik: kár mindegyikért! Húzza-vonja magát a faszéken, végre megszólal. – Van a hajdúknak is ölegük, nagy jó uram. Némelikük már azt se tudja, ki ördöge? Líg-lóg, mint a harangon a kötél, végül aztán mikor nekiszánja magát, vetemedik mindenre… De az is a mi kutyánk kölke… – Ez a magával meghasonlott vitézség semmivel sem viszi előbbre se a maga, sem az ország állapotját – feleli szigorúan Battyáni. – Visszaél a fegyverrel. Ezek azok az örökkön rívó madarak egyébaránt! Tudják módját, hogyan kő panaszlani a generálnak, hogyan Bécs felé: de ahun megfordulnak, latorkodnak, szegénységet fosztogatják, és mindenféle haramiaságokat tesznek rajtok. Én penig a kapitánokat okulom érte; mer’ amilyen a kapitán, olyan a legénye. Bosnyák csak figyeli a szeme sarkából Török Istvánt, míg ura így folytatja:

– Amillik kapitán engedelem nélkül kijár, maga sincs hon: annak a legénye is elkujtorog a várbul garázdálkodni és az utakat lesélli. Némelyikük szájában elakad a falat. – Nincs köztünk kapitán – csattan föl a vékony kis hangján Szecsődy István –, azki magára vödné nagyságod szavait! Mi kapitánok, mi sem élünk egymás nélkül. Nagyságod a tudója, négy-öt helet vált Zalavölgyében egy jó kapitán, mire meggyökerezik. Itt az Ányos, vót ez már Egervárán, Kapornokon, még Kiskomárban is. Sokszor jobban ösmeri az ember a szomszíd vár vidékeit, mint a magáét. Battyáni egy nagy szívós lélegzetet vesz, és hirtelenül iszonyúat tüsszent. – Igazat gondoltam… Azért járnak ki, mert tollasodni akarnak… – Most még nagyobbat tüsszent. – Háá… Mondom, hogy igazat gondoltam… Kegyelmetek még tudják – mutatott széjjel –, amikor itt Zalaváron vót kapitán Radonay. – Hogyne tudnánk! – Nem azért, hogy papot bántsak – inkább dicsérem –, de vót hírem rólla, hogy ez a mi Radonay apát urunk őkegyelme, tekintet nélkül királra, tanácsra, nádorra, főgenerálisra: legényeit a magáéból pénzeli, annakokáért szabadon rendelkezik is velük. Maguk élvezik a lesek, portyák és prédikálások gyümölcseit. Kótyavetyén is maguk osztoznak, generálissuk híre nélkül. Így kapitán uram a maga szakállára tollasodik is meg. „Hadja nagyságod, pap ez” – mondogatta Kálló barát odabe Körmenden, tudtam, hogy védelmezi. Pap ez, mondtam, de ha százszor is pap, akkor se tollasodjék a főgenerális híre nélkül. Erre jártomban benézek én ide egyszer, kérdem, hogy az ilyen szokást pap létére a katonák közt hogy tűrheti meg? „Nagy fizetetlen és nagy ruhátlan őrizték ezek az várat évekig, míg végtére magam is eluntam a könyörgést” – feleli Radonay… „Helyes – mondom –, úgy segél magán a végházi vitézség, ugye, ahogy tud.” – „Portyára menének – dicsekszik a pap –, s két hóra pénzül, három hóra posztóul el voltának látva.” – „El ám, hanem a generális része még mindig nem adatott meg!” – vágom rá. – „Csak annyi baj? – húzza ki magát kapitán uram. – Fizethetek szibériai posztó, karasia, maikszer, kentula posztók árábul maradt ötszáz dénárt, minek próffont réffét hat dénárért adták el a hajdúim a keszteli vásáron”… Mindezt penig azért mondom el kegyelmeteknek, mert tudom, vannak ma is ilyen dolgok: a kapitánok még az én zsákmánrészemet is

eléllik. A vár pedig egyre roncsosabb, nem törődik vele senki, se királ, se kapitán… – Se generális! – huhog egy hang odaki a falon kívül, a mocsár révüiből, a szuroksötétben. Csúnya, vonító, szinte nem is emberi hang; Ádám uramnak úgy rémlik, mintha már hallotta volna valahol. Az őrség kirohan, széjjelfutkos, de a mocsár rejtelmes, híg, sötét. Nem találnak senkit. – Biztos, hogy valami tarisznyás hajdú vót! – Valami olyannak kő lenni – fanyalog Ányos uram is… De mindegy, heles vagy tarisznyás hajdú vót, a kapitányoknak most az egyszer szívükből szólt. Ádám uram azonban jó étvággyal tovább fal, példáját ők is követik. Abbahagyta, nem folytatja a témát. Ányos uram se feledkezik meg arról, hogy húst küldjön föl a szakáccsal, ha a leányt magát nem is engedte le közibük. Hogyisne! Úgy kergette vissza a tornácról, annyira megindult. Még a’kkőne, hogy itt Ádi bácsizzon, szégyenítse apját katonatársai előtt! Ott üldögél az agg vitéz a tornácsarkon, csak félig-meddig résztvevője itt mindennek. Gondolatai máshon járnak, enni is alig eszik, csak ímmel-ámmal, s ha mégis fal egyet, ügyetlenségében a bajszát is befalja, annyira el van komorodva. Szemében dacos fény tetszik, ahogy belevillog a fáklyalángja; látszik, hogy igen nagyon töri a fejét valamiben, de nem talál kiutat. Elhessenti orra hegyéről a szúnyogot, egyre idegenebbül feszeng az asztalsarkon. Szemlélgeti Battyánit, de mikor az ránéz, mindjárt zavarba jő, és elfordítja a fejét, úgy, mintha az udvarban bámulna valamit. Észre se veszi Battyáni – aki őt ebbe a hurokba szorította, amelybe – úgy érzi – bele kő pusztulni. Ej, kár is vót ide hívni! Vítt vóna meg inkább a leányért vagy adta volna oda egy fiatalnak, ha már az övé nem lehet… így meg kié? Elveszi, elkívánja tőle Battyáni. Mielőtt Bosnyák Boldizsár útnak indul, Ányos uram is engedelmet kér az asztalnál, eltávozik a tornácról, hogy kísérőt adjon neki, aki ismeri az utat, jelszót Komár felé. Korpácsi Imrét jelölte ki, aki az öreg paraszt valami rokona, s most vele beszélget, félrevonva őt a tűz mellől az árnyékba, majd azután egy váratlanul itt termett, ősz, fonyott üstökű öregemberrel. Aztán mikor elmentek,

ott is ragad az udvarban, nem siet visszafelé. Eltűnt a szem elől. Újból előbukkan. Figyel a tornácra, a lakás felé is, árgus szemekkel – és bizonyos idő múlva megkönnyebbülve, ha nem is egészen megnyugodva jő-megy az udvaron. Alátekint az alsó bástyán. De már valami másfajta nyugtalanság ez. Visszajő, fölkukkant az ablakra, amely sötét. Jól van, leány… Odafönt még mindig a zsákmány felől huzakodnak. Mintha talán attul boldogulna szegény Magyarország, hogy hány tinót, lovat rablanak el a töröktül és vitatnak el egymástul itt ezek a jó urak. Jól van már. Beszélhettek! Most megin másra fordul át a szó köztük… Ányos uram a bástyán áll, háttal a tűznek, füle itt, szeme a mocsáron. Aztán az üstököst figyeli. Odafent is valami üstökösről beszélnek. Arról folyik a szó, hogy Zrínyi nincs hon, künn bolyog külországban: most alkuszik a francia királlyal és a rajnai fejedelmekkel: hogyan lenne jobb minálunk… – Honnénd veszed a hírt? – sipít közbe Szecsődy István éles hangja. – Bécsből hozta Radonay – vágja rá Török. Battyáni veszi át a szót: – Mese az! Zríni itthon van, tegnapelőtt vót vendégem… És megmondhatom kegyelmeteknek, hogy Miki öcsém sohse forgatott oly elvakult, ferde terveket az ő fejében… – No-no! Hát a havasalföldi vajdával, Erdéllyel, délországiakkal, hát a fölső vidékiekkel, hát a csehekkel, lengyelekkel akkor mi van? – átalkodik meg Török. – Mi érik, mi érlelődik köztük? Mért van bolygóban mindig Bethlen Miklós, Vitnyédy, Zríni Péter, ide-oda, mint a nyugtalan lelkek? És mások… No, miért? Miért van, hogy mi is itten sehogyan se vagyunk: mert ha vagyunk ketten, a harmadikkal már nem tudunk egyetérteni, az mással ért egyet megén! Aztán úgy gyűlülik egymást a népek, hogy képes vóna meggyilkolni egyik a másikát. Itt valaminek történni kő! – Eh!… Hadjuk ezeket a dogokat. Ki-ki tegye dógát ott, ahun tudja, jól. Battyáni szavait lódobogás állítja meg, mely közeli vendéget jelent a galamboki rész felől.

Váratlanul benyargal az udvarra Bessenyei. Nyomában is jő vagy néhány szál lovas. A fény hozta ide őket, mert amint kiderül, a Rábán föllyül járt Bessenyei, és most hazafelé, Kiskomárba tart. De ha már ide hozta szerencséje a főgenerális szeme elé, meg is szeretné őtet kérni mindjárt egy nagy valamire! Tudja, hogy hozzá folyamodtak a legényei Komárból: tehát az a kívánsága, ne vegye el tőle a kocsmárolást Komárban, bárhogy is kérik, és bármivel rágalmazzák azok őtet. Úgyis tudjuk, hogy hazudság. Mert ő a kötelességét generálisa iránt mindig tudta és tunni fogja, most is a marhaügyben jártak fönn Győrben, együtt tárgyaltak a kecskeméti tősér emberekkel, és a győri generálátusság is szívesen vészen át akár száz göbölt is hetenkint Battyáni uram szógáitól, és dénárral fizetnek, nem is kell Bécsig menni. – Várj, na! – áll föl Battyáni a hírre, s kissé röstelli is, hogy ez a bolond Bessenyei így előtár itt mindent, de há is húzódjanak? – Jól van, ha átveszik… De azért a bécsi hajcsárokat se eresszétek szélnek! Meg kő azokat is tartani. Van az Alfődön marha sok, azoknak is jut belőle… Hanem, öcsém! A lakiak panasszal jöttek ellenetek a Somogyból, hogy ti elhajtjátok az ű marháikat is. – Mi? – hátrál Bessenyei. – Uram, soha! – De még hogy a kecskéiket, apró tinaikat is. – Soha! – hangoztatja a kiskomári vicekapitány állhatatosan. – Én legalább nem hallottam rólla. S oly meggyőzőn néz a két ragyogó koromfekete szemével, hogy el lehetne hinni, ha nem tudná róla mindenki, hogy üzérkedésben túltesz száz kereskedőn. No de nem Battyáni uramon! Ebbe most emberére talált. – Ma peniglen Galambok alatt, hír szerint, a te embereid felkötöttek egy parasztot. – Vasra verve hozom ide nagyságod eleibe azt az utósó latrot! – villogtatja a szemét. – Mellyik vót? – Most van oda Bosnyák Bódizsár, hogy kitudja.

– Most rögtön utánanézek a dolognak. Indulni is akar – kapitántársai még csak fölállással se tisztelték meg –, de Battyáni visszatartja. – Hogy van Pethő kapitán uram? – Somlóba ment. – Hát a Záyn Ali bég meg a kaposi Mehmet középső fia a keszteli bozótba? Bessenyei leküzdi zavarát. – Nem én dógom – mentegetődzik. – Nem is Pethő uramé. Hanem azé a hat hajdúé, akik elfogták volt… Mondtam, ha arra szánják, másnak ne adják, csak nagyságodnak. – Mennyire tartják űket? – Nem tom, a veszprémi püspök uram is, most, Pethő, hogy ott jár, mennyit ígér be értök? De azok a hajdú gazemberek, hallom, ezer tallérra számítanak a bégért, ötszázra a Mehmet fiáért. Olcsóbb nem adják, inkább eleresztik. – Ha másnak adnák, akkor is egy harmad a főgenerális jussa benne! Elég baj lehet néktek, hogy már megin az én hírem nélkül – csóválja borz fejét –, és ezt is Hídvég pusztulásából kelle megtunnom. Törvén – törvén! Nem értitek? – Az igaz, de nem hinném, hogy Pethő belemehet ebbe a dologba – mondja félútból Bessenyei. – Mer’ azok a bitang hajdúk még az én jussomat is vitatják. Mind azt hányja: kapitány urunk maga kenyerével, pénzével és ruhájával tart bennünket, ennélfogva zsákmánbul őt illeti rész, nem főgenerális uramot. No de Battyáni se tágít. Kihúzza magát egy kicsint, bő mellét előrelöki, szeme szigorúságot lövell: – Tudja kegyelmed azt, kapitán uram, kinek mit elöljárója parancsol, tehetsége szerint tennie kell, mert ha nem engedelmes, maga kedve szegik.

Kiskomár mögött körbefut egy dombkaréj, akkora, hogy a sötétben is ki lehet venni. Ahogy ott fölfelé ügetnek hadnagy uramék, egyszerre csak szembe találják maguk valami furcsa, szokatlan, homályból szökkent árnyékokkal, kiknek alakjaik belerajzolódnak az égbe. Olyanok ott fenn, előttük, mintha gólyák, békák s mindenféle torz, totyakos, furcsa füles, madárfarkos, lomha lények árnyfoltjai volnának. – Állj! – hangzik erősen alá, s húzni se kell a kantárt, lovaik menten megállnak. De azok is csak állnak, mintegy odamerevedve a partszegélyre, meg sem rezdülve, mint a szobrok, s állhatatosan figyelnek aláfelé. – Kik vagytok? – kiált föl Bosnyák Boldizsár, tudatában a királytól való hatalmának, de felelet nincs, csak egyikük megcsóvál valami piros lámpást, és számuk egyszerre megsokasul, elállják az utat oda föllyül. Ezek itt rekednek. Tanácstalanul néznek farkasszemet egy ideig, s akkor a generálátusság hadnagya erélyes hangon újra feléjük kiált: – Kik vagytok, mért álljátok el az utat oda föllyül? Vontatott, fenyegető hang válaszol: – Mü… közönségesen valakik… az űfölsége kiskomári végházába! – Őrség vagytok? – Mind… itt valósiak – dalolja a hang, úgy, mint a bakterkiáltás –, s mind… az Alföldrül kik ide jöttünk… kardunkkal kenyerünket kerestük… és moast is keressük! Más ejtés, másféle hang, mint a falakon belül szokás. Mint a nép hangja, olyan magabiztos, olyan valami fenyegető: messziről, századokból, mélyből jön elő, hallására a bőr is megborsódzik. Azok beszélnek így, akik a sötétségben érzik magukat erősnek, mert a világosról el vannak kergetve; de megszokták, hogy tűlök a sötétben félni kell. – Te vagy az, Alfő György! – kiált föl Korpácsi Imre, a kísérőjük. – Mi penig itt

főgenerális urunk hadnagyával és embereivel jöttünk… és urunk parancsolatjára Kiskomárba tartunk. – Isten éltesse kegyelmeteket. Ez a békésebb szólam jelzi, hogy mehetnek. Jó lesz vigyázni velük – gondolja Bosnyák, s kézül veszi a kápáról a kisebbik buzogányt… Mert azok ott egyforma némasággal merednek, sokan is vannak, és úgy néznek alá, mintha fognának is valamit. – Értjük – hangzik az előbbi szózat folytatásaként –, főgenerális urunk űnagysága mi dolog végett bocsátá alá kegyelmeteket… Mivel azért sem szántásunkkal, sem kapálásunkkal kenyeret nem tudunk itt találni, hanem amely szegénlegén szerencsére vetvén fejét, csatájával él, különben nem is tudunk élni. Bosnyák Boldizsár ugrat föl elsőül, meghúzza a kantárt, és széjjeltekint a dombon. Egy tekintettel érti: ezek azok a szerte-szerint és falakon kívül való vitézség, akikről a saját panaszaikból és az ellenük való panaszokból is sokat tud. – Ti vagytok a kiskomári tarisznyások? – kérdi. – Mü vagyunk. – Mért lődörögtök a sötétben? Mért nem szegődtök be? Miért vagytok tarisznyások? – Azért vagyunk tarisznyások, mer másunk sincs a világon az egy tarisznyánknál. Minden nemheles hajdúnak lóg egy nagy éhtarisznya a nyakában… Mü a mi gyomrunk korgásával beszéllünk! Úgy érti, hogy a gyomruk az a nagy éhtarisznya. Egyáltalán nem biztató környezet. Egy egész tömeg ember kavarog itt a sötétben, s ők vannak hozzá négyen, nem számítva Korpácsit, aki félig-meddig közülük való, s immár egyikükkel össze is bújt, suttogva… Előbbre lép a hangvivő köztük, fölemeli a fáklyát, belevilágít Bosnyák Boldizsár arcába, s ez tűri, hogy mindannyian szemlélgessék. Már egész körülzárják, de a

buzogányt nem titkolja kezében. A beszélő arcát figyeli, amely most közelebb került hozzá: csontos, száraz alak, válla közé ragadt fejjel, nyakába omló hajjal. Előreleffenő, szálas szőke bajusz, nagy, villogó fogak, s szeme forog és szúr a homlokcsont bozótjában. – Én vagyok az Alfő – mondja. – Bosnyák Boldizsár hadnagy – nyújtja alá a kezét, és paroláznak. – Akkor hát mehetünk. Lépésben indulnak, és azok körülfogva, fegyverrel kísérik őket, mint valami rabokat. Így ereszkednek le a mocsárig. Ott leszállítják őket, és míg lovaikat fűzfákhoz pányvázzák, magukat kötözött gerendákra tessékelik, és vízen eveznek tovább, a vár réve felé. Hosszú rudakkal löködik a tutajt, a láp bugyborékoló bűze föl-fölcsap: orrcsavaró, szemkönnyeztető büdösség. A falakon kül kell megállapodniuk, mert a kapuhoz nem a víz felől, hanem országútról visz rendes út, libasorban lépegetnek körösded-körül a fal tövén. De ahogy szemük hozzászokott a láphoz, innen is, onnan is hasonló, imbolygó alakokat látnak előbújni a nádasokból, mintha a víz alól jönnének elő. Erre a részre a várból alagutak vezetnek ki. Végre elérnek a kapuhoz, bejutnak az udvarba. Kései álmosság, homály mindenfelé… Ez itt a kiskomári vitézség végháza. Bosnyák Boldizsár a sötétben is hamar tájékozódik; tudja, hogy a falu még innen jóval fönnebb esik, a száraz domboldalba. De a vár lenn épült a vizes völgyben, mert nemcsak hogy a szárazzal érintkezik, vízi úton is kapcsolatban van a lápokba omló balatoni résszel, Hídvéggel. Csak azt nem érti, mért hozta őket Korpácsi előbb föl a dombra, mért nem egyenest jöttek az országút felől? Ide ér a fáklyát himbáló köztük, s ahogy fordul, egy csóva végigvilágít az arcokon: egytől egyig kísérteti, sovány és ádáz tekintetű, elcsigázott alakok. A délelőtti nyúlorrú is köztük. Hogy kerülhetett ide? Ni csak, az egyik kancsal, amaz ott sántál, a harmadiknak orra ferde, nyaka nincs, a másik lőcslábú, ez meg csaknem púpos itt: élettől és igavonástól már őseikben megnyomorodott emberek ezek, alig egy-két valamirevaló köztük.

Emitt meg egy görbe lábú, keselyűarcú, aki topogva lép, mint a sas, himbálva magát és alig libbent egyet-kettőt, egyszerre csak leülepedik a fűre. Fél tenyérrel támaszkodik ott, és fájdalmasan elfordítva arcát a csillagok felé, csúnyául káromkodik, mint a vízfolyás. Mintha más dolga se volna. Nem lévén hon se Pethő kapitány, sem a helyettese, Bessenyei, a várvajdáért futnak, és közben a hírre, hogy a generálátus hadnagya van itt, lassan előszivárog a még ébren lévő „heles” hajdúság is a sötét falak, rések, ablaknyílások mögül – és együtt gomolyognak az udvarban. Némelyek a tüzet élesztgetik, másikak a kulacson veszekednek – együtt van itt, össze van köztük keveredve minden: főlegény és öreglegény ifjabb legényekkel, hajdúk és iratos katonák, de a zömét mégis – úgy tetszik – ezek a hajdúfélék teszik, s pediglen nem is annyira a tüves-gyökeresek, mint a várkívülről betolult tarisznyások. Vagyis nem történhet semmi a várban ezek híre nélkül. És csak vigyorognak, mint az ördögök, és acsarogva, bizalmatlanul kerülgetik a jövevényeket. Csak egy szó – és talán széjjel is tépnék őket. Nevetnek, mikor előadja a vajdának a főgenerális parancsát: – Álljanak elő mindazok, akik délután Galambok határában voltak! Egy sem áll elő. – Mit szólsz a dologhoz, te Alfő? – fordul az embercsoport közepe felé a vajda, kezében bot. – Kik vótak, akik Korpács Estyánt fölakasztották? Keményen lép elő és tolja oda magát a tűz elé és vajda elé az előbbi csontos vállú férfi: élénken megtetszik hajának sárga színe, fekete gyűrűzésű, haragoskék szeme; de szemöldje, szempillája s bajsza moha barna színt mutat. Ellenségesen néz szembe a vajdával és a jövevényekkel, és úgy dobja oda nekik a szót is: – Semmit se szóllok a dologhoz. – No, kik vóttak? – Ha vóttak, nem innénd valóhak vóttak. – Hát honnénd valóhak?

Az csak vállat von, és többé oda se néz. Elfordul. – Mom’ meg, ha tudod! – emeli föl botját a vajda. – Neked tudnod kell, kik tették? – El innét a bottal!… Sz…r vagy, nem vajda!… Sz… a szakálladba! – kiabálják, mind közelebb tolulva, miközben egy közülük hirtelen előugrik, és föltekert puskát szegez a vajdára: – Menten véged lesz, te vén szakáll! A vajda leereszti a botot, hallgat tétován. A füvön ülő szüntelenül káromkodik. Alfő György veszi át ismét a szót, hányja-veti magát kevélyen. – Nem jó helen tapogat az őnagysága hadnagya. – Ott nizzen körül, ahun pecsenyeszagot érez! – sziszeg rá a földön ülő. – Tudják meg, kik dolga – hetvenkedik Alfő –, mint ahogyan mü is tudjuk, hogy mindazonáltal a hajuk szála se görbül meg. Vigyorognak s röhögnek nagyokat – és csak egyik ámulatból a másikba esik Bosnyák Boldizsár köztük. Hát ezek azok! Életvalóságban itt van szeme előtt az a bizonyos haramia vitézség, akik annyit rablanak, latorkodnak, és még sincs semmijük. Sirámlegények. Lerí róluk, hogy éhesek, kódisok, és hogy kitelik tőlük minden. Voltaképpen egy véres szájú, véres kezű koldusfalka az egész, nem is katonák. Ki a jobbágyi robotból menekült ide, ki egyéb okból, haramiaságból, ágrólszakadtságból vagy élhetetlenségből vette föl a hajdú nevet. Mind jöttment, oda szegődik, ahol olcsóbb, jobb kenyeret talál. – Ha nem mondjátok meg nékem, majd megmondjátok ti másnak… Bessenyeinek! – veti oda fenyegetőn, de szava elvész a felzúdulásban. – Nincs mit mondanunk Bessenyeinek!… Rabló! Rabló! – Ő ez gonosz dolognak és veszedelemnek legfőbb oka, mégis ide mireánk akarja háréngatni – kiabálják innen-onnan.

– Adja vissza a korcsománkot! – A régi kapitányoknak árnyékok is jobb volt ennek valóságánál! Bosnyák Boldizsár türelmét veszti. Bosszantják, kihozzák a sodrából ezek a tiszteletlen szavak. – Katonák! – kiáltja fölháborodottan. – Szégyen, gyalázat… Még nem láttam végházat, ahol a legénység ekkora fegyelmezetlenséggel kiabálna följebbvalói ellen. Korcsmát követelni, kapitánt nem böcsülni, de a zsákmánt harmadbeadás nélkül elherdálni… De nem bírja folytatni. – Elhallgass!!… Kuss, te!… Ebanyád!… Nincs igazuk! – zúgják mind több felől. – Még az itt való kisded korcsománkat is el akarják disputálni tőlünk… Rablók! Hát szóval a korcsma fáj nekik… És Bessenyei… Egyesek előretolakodnak, és öklüket meresztve hajtogatják, hogy éhen, szomjuhon, nagy fizetetlen állapotban is híven szolgálnak e helben, és most Bessenyei még azt is el akarja tőlük venni. Látni való, nagy egyetértés van itt ebben a korcsmadologban hajdúság, lovasság, őrség között. – Ez vót minden jövedelmünk, kivel magunkat töngettük, tápláltuk, mert ha ez nem lett volna, ez hel is eddig rég elpusztult volna. – Kírjük kegyelmedet – fogja rimánkodóra egy régimódi, öregebbforma köztük –, fogjon mellettünk, és a mi kapitánunk mód nélkül való dógait ne hagyja végben vinnye. Alfő György ránt egyet hátrafelé a vállával, s egyszerre csönd támad. – Mü a várat… vele együtt Zalavárt és Hídvéget… emberül megőrzöttük… Naponkint megcsatázunk a törökkel… Ma is reánk jüttek hajnalban… Egyik révészt a vízben ölték, mint a dögöt, kivonván, úgy vették fejét… A másik, mint a réce, úszva elszaladott, hogy moast is benne mind a két golóbics – bök oda a földön kuporgó felé, s Bosnyák Boldizsár hirtelen megérti, mért jár ez a keselyűarcú oly hibogó lábakon, mért ül le folyton és miért káromkodik. – De ha korcsmát is, prédát is elszednek tüllőnk: kegyelmetek kedvünk szegik…

– Törvény szerint harmad jár a kapitánynak és generálisnak! – ellenkezik, hivatalból, Battyáni hadnagya. – Nincs harmad! – nyújtja ki az öklét a levegőbe Alfő György, s mire megsuhogtatja, körülötte száz ököl rázkódik és fenyeget a levegőben. – Egy legény résszel tartozunk generális urunknak, ezt idáig megadtuk, s talán többet is. Mü azért soha bizony űkegyelmének harmadot nem adunk, s ha tovább mégis kapitány urunk űkegyelme harmad felől igen háborgat, s ugyan megvenni akarja, készek leszünk mind fölkelni, ki-ki hol jobb kenyeret talál, oda megyünk, de mü bizony űkegyelmének harmadot nem adunk. Mintha valami íratlan törvényt mondana, s Battyáni hadnagya látja ugyan, hogy igazuk van, mégsem adhat nékik igazat. Nyugtalanság támad a kapu felől, valakik beszaladtak, s nyomukban lódobogás: kísérőivel hazatért Bessenyei. Épp kapóra! Szép fogadtatásra talál… – Sz…r kapitány vagy! – kiabálják oda feléje, ahogy meglátják. – Sz…m a szakálladba, beste lélek kurafi! – Te akarod szájunkból kivonni a falatot, aki csak a bástyárul nézed, mikor a török mezőnkön nyargal? – Szolgáid sem arra valók, akik velünk együtt kijöhetnének! Azokat is a császár fizetésére írattad, de magadat szolgáltatod velük! Helettük is nekünk kő megharcolni! Ki tudja, meddig tartana még a megkiabálás, pár pillanat alatt úgy legyalázzák Bessenyeit, hogy egy csöpp emberséget nem hagynak rajta; de az leugrik a lóról, kiragadja a vajda kezéből a botot. – Nem hallgattok el?! – ordítja, s megindul feléjük. Lovasai fegyverrel a nyomában. – Sz…s gatyát kő a beste lélek kurafinak a fejébe vonni! – üvölti egyikük valahonnan hátulról, s ekkor előugrik közülük az, aki már a vajdával is szembe állt, föltekert puskát fog a kapitányra.

– Csaló!… Tolvaj!… Lator vagy! De Bessenyeit nem állítja meg a fenyegetés, fölemeli a botot, és végigvág rajta, egy rántással kitépi annak kezéből a fegyvert – s a többi mindezt hátrálva és oszladozva nézi, azt is, hogy nyomban vasra vereti és kemény szitkokkal mosdatja támadóját. Mire Bosnyák jól körülnéz, kiürült az udvar, a kinn háló hajdúk szétfolytak a sötétségbe, elenyésztek: s akik itt maradtak, ezekkel nincs is baj. De eltűnt Bessenyei is. Odafönt káromkodik egy toronyban… Van-e értelme ebben a nagy gabalyodásban, hogy még utánamenjen? Korpácsi vezetésére hagyatva, tart kifelé a végházból, nyomában komoran baktató katonáival. Még fönn az üstökös. A Kismedve is az ég tetején. Éjfél felé járhat az idő. – Hát ez itt miféle kupaktanács? – hőköl vissza, mert szinte beleütközik egy izgatottan tanácskozó hajdúcsoportba, a kapun kívül. Feleletül megfogják, kezéből kitekerik a buzogányt, falhoz állítják, pofon verik. Pár szál katonája, mint a süketek, vakok, előreszaladnak a fal mentén Korpácsival. Szóhoz se tud jutni a megszégyenüléstől. – Ezt is lehet? – nyögi döbbenve, fogai közé szorítva dühét. – Tudod-e, kit ütöttél meg? A főgenerális hadnagya vagyok! – de még ki se mondja, újabb tenyércsapás éri arcát. – Jegyezzétek rneg magatoknak – kiált utánuk keserűen, fegyvertelenül, meggyalázva –, ezért a két pofonért kétszázat fogtok visszakapni! – Elhallgass, mert leviszünk, és olyant kapsz, hogy míg élsz, megemlegeted! Figyeli – nem Alfő György hangja volt? Azért is megismétli a fenyegetést: – Kétszázat fogtok visszakapni!

Nincs felelet, csak elsuhanó léptek nesze, bocskoros kaffogás, meztéllábas surranás a sötétség iránt. Támolyogva indul, mint akit önérzetében összetiportak. Torkát keserűség szorongatja. Nem érti, mért tették rajta ezek a sötétben bujkáló rongyosok ezt a gyalázatot? Hisz ismerniök kell, tudniok kell, hogy érdekeiket a generálátusságon még Battyáni ellenében is mennyiszer védi!… Feje zúg, arca ég, kínjában és tehetetlenségében neki-nekiütődik, ahogy lép, a falnak. Nincs más, lenyelni, vagy utánuk eredni, és itt dicstelenül pusztulni el… – Emberek!!… Hol a fenébe jártok ti is? Percekig tart, mire megtalálja övéit a sötétben. Azok már visszafelé iparkodnak, s azzal kezdik, hogy a dereglye sehol. – Hát nem láttátok, mi történt? – Hol? – felelik. – Mi történt? – Semmi – mondja, s elhallgat. Azok gyanakodva s bizonytalanul kémlelnek körül. – Csak leesett egy csillag… A végháziak csillaga – teszi hozzá mélységes nagy szomorúsággal. – Ejh! Hogy ezt is meg kellett érnünk… Félórába tart, mire az országút felől nagy szótlanul körülbotorkálnak a dombkaréjon, hogy megkerüljék a mocsárt és eljussanak paripáikhoz. Egy lélekkel se találkoznak sehol. Végre elvergődnek a lápszéli helyre, ahonnan a várba indultak. Fűzfák susognak, lovaik sehol. – Megálljatok! – üvölt a mocsár felé, öklét rázva, Korpácsi. Mégis, ahogy visszafelé baktatnak gyalog, mielőtt elvesztik szemük elől Kiskomárt, Bosnyák Boldizsár visszanéz, megáll… – Igazi mocsári vár… – gondolja. – Éppen ez volna jó Vitnyédy uramék szándékának. De ki mondaná meg ezeknek, és ki csalná le ide a királt? Talán

Battyáni…?

Lenyugovás előtt Battyáni uram lesétált a védőtornácról, az udvarban megtekintette virrasztó katonáit, az istállóban lovát, s minekutána az istálló mögött is megfordulván, szokás szerint föltekintett a csillagos égre, végül is az üstökösbámulók csoportjánál kötött ki. Maga is elösmerte: nemhiába Zala tája fölött jelent meg, de ritka tünemény, érdemes szemre venni. Külön is megállapította, és jóváhagyta: – Az bizony… Üstökös. Ennyi a csillagokból elég is lett volna űnagyságának, mert nem túlzottan kedvelte a földön túli dolgokat: és már inkább a lefekvés iránt célozgatott Ányosnak, hogy megvetették-e odafő az ágyat, mert ő csak vetett ágyban tud ám jól pihenni. Ez azonban halogatta a lefekvés gondolatát, s még megjegyezte az üstökösre: – Társtalan csillag… Ugyan kire hasonlít? – No? – Hát Zríni Miklós urunkra. Ne, Battyáni! – Miért? – kérdi mindjárt űnagysága, mire Ányos uram kész a válasszal: – Híre, fénye megfutja a világot. – Lehet – böki Battyáni –, de térjünk már rá erre a lánykérő Alfő Györgyre. Mért nem hozták el szemem elé, hun van az a sehonnai hát? – Alfő? – legyint rá Ányos, mint aki már százszor is meggondolta a dolgot. – Hát mi hírt hozott űnagysága hadnagya Kiskomárból? – Kiskomárból? Még nem jöttek vissza – szólt közbe a kapuőr. – Bánja is a fene már, hogy lesz – mérgelődik meg Ányos uram. – De annyit mondhatok: nem kő oda főgenerális, el tudom én azt magam is intézni.

Ejha! No… Mi ütött ebbe az öreg Ányosba oly egyszerre? – hümmög magában Battyáni, de van oka rá, hogy elhessegeti magától a neheztelést. – Fura ember Ányos Péter. Nemhiába öreg, bónás is szegény feje: milyen könyörgést vitt véghöz abban a levélben – most meg már el tudja ő azt maga is intézni? Bántja valami szegént. Persze hogy böki az ódalát… No, meg kő tisztelni azzal, hogy elbeszélget vele egy-két szóig, már csak a leányért is, úgyis olyan jó levegős itt az udvarban… Ohó! Az öreg olyan derűs, hideg-nyugodt és rejtelmes lett: mint a víz… Mért csillog magában úgy, a bajsza alatt? – Szívesen adtam vóna ide több katonát, rátok férne kegyelmetekre – tér vissza barátságosan egy köztük levő, nem is olyan régi dologra. – Minek ide több katona, mikor ezeket sincs mivel tartanom – böki vissza mogorván. – Itt a környéken egyetlen falu, Szabaron kívül, nincs. Legényeim fél megyét összejárnak kódulgatni! Tegnap is tíz vagy tizenkét falurul ami diribdarab kenyeret, tikot és abrakot mégis hoztanak, azt is, amíg ma Kesztel alá vótunk, a komári hajdúk ették meg. Aszondom rá… adja Isten egészségükre! No várj csak! – igy Battyáni. – Tudok én is ellenkedni. – Ni csak! Még nem is kérdém a rácomat – úgymond. – Majd elfeledem! Akit Kapornakról hoztanak el a zalaváriak a múlt hónapba… Azt mikor adjátok vissza kegyelmetek? – Rácot? – nyekergi Ányos uram. – Vóni vót itt valami rác… De azt a rácot a kanizsai Vok oda basa kertjébül hozták a legények. – Ugyan, ugyan – kötekedik Battyáni. – Azt a rácot az én falumbul hozták ide a tekegyelmed legényei. Márkónak híjják, máig se került haza. Tunni akarom, hogy mi lett vele! – Tessék, megnézheti nagyságod a tömlöcünket: üres… De majd jobban utánanézek, ha nagyságod tunni akarja. Megírom levélbe. Battyáni uram tovább célozgat a rácra, az érte kapott váltságra, hogy alighanem ütheti ő már annak bottal a nyomát; aztán megint a délutáni zsákmányra és közeli kótyavetyére, ahol őtet majd a rácért is bőségesen kárpótolják, hogy legalább avval bosszantsa meg a kis hányiveti öreget, de mikor látja, hogy ez se

használ, újból előhozza a lefekvést, mert ő – úgymond – már napok óta sem aludt, ne vegye zokon a ház ura, de ágyban szeretne ám nyugodni. Az öreg hümmög, sunnyog, morgolódik magában. – Lehet – úgymond –, nagy jó uramnak lehet… Hanem csak két ágy van a kapitáni házba. A magamét fölajánlhatom. De majd kihúzzuk ám a spanyolfalat. – Hát csak húzzátok ki kegyelmetek azt a spanyolfalat minél előbb! Nemsokára elköszönnek egymástól. Ádám uram fölkapaszkodik a házba. Dicséri magában az öreg Ányost, milyen derék ember, a saját fekvőhelyét ajánlotta föl generálissának. Önfeláldozó. A lányát se félti tőle… Milyen kellemesen érinti az embert a vetett ágy, mikor gyertya is ég a figyelmesen odahelyezett öregláda sarkán. Pislog a fény, nagyokat nyal a szoba mélye felé, s milliom apró csillag rezeg a mozgó félhomályban. No, bizony, a spanyolfal ki van ám húzva szigorúan, de annyi baj legyen. Imitt-amott mutatkozik rajta egy kis szakadás, repedés, ahun be lehet kukucskálni. De amúgy is a lélegzet tartja össze az egészet, kár is vót ide tenni. Héj, te jámbor szívű, öreg Ányos kapitán… Aztán mit számít ez a semmi kis spanyolfal köztünk? – szuszogja félhangon. – Úgy löki félre az ember, ahogy tetszik. – Jó estét, jó estét, kis galambocskám – suttogja, ahogy bereteszelte az ajtót. De a lányka részéről mindössze egy álmos sóhaj a felelet. Alszik már. Meg kő érteni az ilyen kis nyősző lányokat, álmosak, korán aluvók… Vagy penig csak úgy tesz, mintha alunna a lölköm? Sóhajtsál csak, doromboljál szépen, te kis cicuska, hamiska leán. Tégy úgy, mintha alunnál: legalább nem kő fölébreszteni. Lám, ismét meghatóan sóhajt rá a kis csitri-putri lán… No, jól van! Várta, hát persze hogy várta Ádi bácsikát. Mindjár, csak rántom le a csizmát, gyönyörűm… Ádám uram nagy jókedvet érez felbizseregni a szíve táján, úgy, mint délután. Hiszen, no! Nincs kőbül az ember. Űneki is vér lüktet az ereiben. Battyánivér!…

Ezt is fő kő ám írnya a történelembe, mikor az ember saját kezűleg húzza le a csizmáit. Hamarosan, csak hamarosan… Legyűri magáról az aranygombos, aranysujtásos, nehéz főgenerálisi dolományt – és ott áll ingujjban: előözönlenek tömérdek húsai, hájai… Öklelő, vastag nyaka kidagad, amint figyeli: nem lesélle a lány? Végül kezébe fogja a gyertyát. – Csöndben, leánka – így alakul át hangokká ajkán az a mosolygó, jókedvű szuszogás. – Én vagyok csak, Ádi bácsi… Groff Battyáni Ádám főgenerális úr cibilben. Nem kő félni… Csak egy kicsikét megnézlek. Gyengéden félrevonja a spanyolfalat. – Bű-bá – hangzik a sötétben. – Én vagyok az Alfő! – Te gyalázatos! – ordít föl, és ráfúj, mint a vadkan. – Hogy kerülsz ide, a leánka ágyába? Huhh! – rúgja föl az egész spanyolfalat, és zihál a dühtől, a szeme kiragyog, mint két fényes golóbics. – Fejedet vétetem! Szinte aléllat kerülgeti. – Bü-bá! – s az a hitván meg csak ugrik ki az ágyból, szalad az ajtó felé, ő meg ümögben utána, még a gyertyát is a kezében szorongatja, hogy legalább sikerülne eltalálni jól, hátulról, a kövérén a gyalázatost. De nem, már nem sikerül, kiugrott. Úgy perdül ki a bocskorában és csapódik a falon át, le a kertbe, mint az istennyila… Kopp! – Hogy a nyakadat törted vóna ki! – zihál utána a könyöklőről. Látni, amint a hajdú odalent kétfelől átkarolja gyomra tájékát, előrehajol – és iszonyatos nagy, kukorintó nevetés áradozik ki belőle. Csak úgy bugyborékol elő a káröröm a böcstelenbül, ahogy ott látja a falon a pórul járt Groff Battyáni Ádám főgenerális uramot cibilben, Dunántúl nagy főuraságát. Ihog, vihog a hoppon maradt úron: gurgulázik a hangjával, furulyál, végül tutulni kezd, mint a kutya, csak hogy az uraságot mennél jobban megbosszantaná. Az meg fúj magában rettentőket és toporog, tehetetlen a vadkani dühtől, végül leválaszt egy jó darab követ a falról, és megcélozza a gyalázatost. – Hukk! – Alfő azon nyomban elhallgat… Most viszont Ádám uramon a jóízű,

dühéből kirázkódtató nevetés. – No, mi a? Megkukultál? Megkukultál, ugye! Most nevess, most rajtad a sor, te cingár tut zlegin – mármint hogy tót, ezt akarja jelezni –, merthogy úgyis olyan ronda hertelenszőke pofád van, mint egy emsedisznónak… Minek örülsz ollan nagyon? Nyihihi, te herélt emse, te téfölös képű, kajla szamár! Tudsz míg krumplizabálni? Utolérlek, ne félj… Nem menekülsz a pallos elől! Csak most jut eszébe megin a lány. Beszalad, nagy fújtatva körülnéz; még az ágyak alá is bevilágít a gyertyával, a tulipántos ládát is megnyitja, hátha abba bújt… De lánka sehol. Haj, Ányos, ezt megkeserülöd te is! Kiszalad a tornácra. Lenéz. Üres az udvar, lelket se látni lenn. Jobb is talán, hogy nem látták, mi történt. – Héjj, őrség! Hun a kapitán? – reccsend hangját a kapu felé. – Töröklesre ment ki, Galambok felé – jelenti az őr. – Hát a legénség? – Azok mind vele. – És – ingadozik a hangja. – Hun a leán? – Hát nincs odafő? – hökken meg az őr. – Már hogy vóna? – Hijj! mi lesz ebbül… – esik kétségbe az, és elkáromkodja magát. – Hát így vigyázott rá nagyságod? – Elhallgass… Már hogy vigyáztam vóna rá, mikor itt se vót? – Itt a kapun, tudom, hogy nem ment ki. – Márpeniglen idefő sincs sehult. Visszatotyog, befekszik az ágyba. De már körül se néz, csak még sokáig azon

töri a fejét, hová is tűnhetett? Pár óra múlva, mikor harmagával megérkezik Bosnyák Boldizsár hadnagy uram Kiskomárból, űnagysága már vígan húzza az álomnótát Ányos uram fehér dunyhás ágyában. Bosnyák is azzal kezdi a megérkezést, hogy megtámasztja a kapufalat. Befelé bámul… Odabent a tűz körül maskarádéznak a bandérium hazatért lovagjai. Holtra fáradt emberek szoktak ilyen üres szemekkel bámulni. Alig lézeg már; a hosszú és szégyenletes és végül is eredménytelen úttól a lelke is kivan. Megembereli magát, maradt még annyi ereje, hogy bevánszorog a szénapajtáig. De látva, hogy azok ott idétlenkednek a tűz körül, rájuk kiált: – Hun szedtétek össze azt a papi göncöt, héj? Kiderül, hogy Battyáni uram lovasai még az éj hátralevő részében elvoltak egy kicsit barátokat verni, Vásonba. Hoztak is magukkal néhány rossz csuhát, azt magukra ölték, és most a tűz körül éretlenkednek. Ez volna ám a legkevesebb. Csak, amikor borral kínálják hadnagy uramot, ennek a korty megakad a torkán, mint aki előtt hirtelenül megvilágosodik valami. – Hun vettétek ezt a bort, héj? Azok hallgatnak. – Egy pölöskei embertül, pénzért vedtük – nyögi ki az egyik. – Nem pölöskei ember vót az, és nem is pénzért vettétek ti ezt – morogja rossz sejtelemmel, míg besántikál a félszerbe. – Hiszen annak hordaja se vót! – Annak? Vót annak még tavali óbora is, hadnagy úr. Nem meri tovább feszegetni a dolgot, elteszi holnapra. Úristen! még utóbb kiderül, hogy generális uramék egész este mindannyian annak a kis szőrös fülű parasztnak a borát itták.

HATODIK FEJEZET

HANGOK A LÁPON

Lehet, hogy főgenerális uram ma szépleánnyal álmodik, de Ilka már útban van rejtőhelyére, atyja legjobb eltervezése szerint. Este, hogy a szakács fölment az étellel, ruhát, bocskort, fejrevalót is vitt fel magával – aztán se szó, se beszéd, csak átöltözni, sietni gyorsan, mert az idő múlik. Enni sem fontos, mert minek? El se megy a szakács addig, szigorúan őrködik, kint kotlik morgolódva a másik szobában. – Most lemész gyorsan, leszaladsz a lépcsőn a védőtornác mellett, de ha oda mersz nézni Battyáni uramék asztala felé, apád kétfelé hasít! Érted? – Értem – hüppög Ilka. – Jön az török, futni köll… – Lent, a révünél várnak. Zalavár falurésze dombon fekszik, a vár mocsáron. Két út visz ki a több ezer éves köveken ülő végházból: egy keletre, egy nyugatra, de van azonkívül észak és dél felé is annyi út, amennyi csak tetszik – vízen. Víz és sás, nád uralkodik mindenfelé. Zsivaj az udvaron és a védőtornácon: csámcsogás és cintálak pengése. Evésbenivásban elmerült főgenerál uraimék figyelembe se veszik az asztalnál, mikor a körlépcsőn, csoszogó bocskorokban leszalad mellettük egy nyurga hajdúlegény, süvege alól visszabuggyan a haja, és hirtelen eltűnik a fordulónál. A kert alján siet alá a leány, ahol a vár déli oldala csupa révüből, dereglyéből áll. Tele a mocsár széle tutajjal, visszahorgadt orrú, öblös ladikokkal, nyárfából vájtak, szurokkal vannak edzve. A kinn háló hajdúk tanyáznak itt közönségesen, együtt komázva a halászokkal; a benti száraz rész viszont a tüves-gyökereseké és a lovasságé. Ilka szöktetői csónakkal kelnek útra, átvágva a láprengeteg hibogó, békanyálas területén. Egy kis vízi utazás a sötétben kinyitja a szemet, és akik a csónakot viszik, oly jól ismerik a járóutakat, hogy még a zalavári tűz nélkül is el tudnának

igazodni. Bár van evezőjük, úgy lökdösik a csónakot, és az aláböködő rudak nyomán bűzhödt, kábító lehelettel pezseg föl, fortyog a láp. Vigyázni kell a póznákkal, könnyen odaragadnak vagy megcsuszamlanak – ilyenkor nagyokat ugrik a ladik, vagy bölcsőként himbálódzik utasaival. Ilka aléllatot érez. El is nyomná az álom, ha bele nem ütköznének időnkint oly sűrű szúnyogerdőbe, hogy szeme-szája tele, vagy ha nem küldene olykor frissebb áramlatot a galamboki erdő. Arrafelé már füzek állnak, aztán sűrű bozótok, vén mocsári tölgyek, éger- és kőrisfacsoportok talpalnak föl a vízből a domb iránt. Mocsári erdő, őserdő, félig benne térdel az árban. Hídvég iránt ritkulnak a nádasok, a zsombékok, mind több a tükörvíz; bekormányozzák a ladikot középre, a Zala folyóra, előkapják az evezőlapátokat. Egyszerre megelevenedik és forogni kezd a csónak, ahogy megérintette az élővíz. Nyugodtan úsznak alá a révü felé az itt-ott már kiterebélyesedő folyócska közepén, amely lépten-nyomon kiöltögeti kupolya-nyelveit a kétfelől hibogó lápok közé – együtt él és lélegzik azokkal. Simán, zavartalanul siklik a csónakocska. Időnkint csörög a nád nagy zajjal, megtámadott madár rebben rekegve, és a kupolyákban helyenkint akkora harcsák, csukák csobbannak, hogy meging tőlük a csónak is. – Idesapám, látja kend? – izgul a fiú halász. – Megin ide gyüjjünk majd… Emlékszik? Itt fogtuk azt az öreg harcsát. – Az ám – bólint rá helyeslőleg az öregember. Hirtelen föltámad egy kis szél, nekiborzolódik a lapály, nagy zizegés, suhogás, levélcsörgés seper végig a tájon, aztán úgy, ahogy jött, elül. Ilka magáratartin ül és hallgat, megborsódzik, és újra elsüpped gondolataiban. Ismeri az utat, számtalanszor jött át erre a szakáccsal a Hídvégen aluli tanyára halért; ha nem is kérdi, érzi, hogy oda tartanak. Más födeles ház nincs is a környéken, csak a hídvégi rév tornya, mely előtt még tűz pislákol – szemernyi –, s beljebb mélységesen hallgatnak a szigetesebb részeken fölvert halászkunyhók, kolibák. Úgy el vannak rejtve és széjjelszórva azok, hogy avatatlan szem

napvilágnál sem látná meg őket. – Héj, Géczi, te! Csakhogy már végre eltakarítottátok a hóttakat! – rikkant a csónakból az apahalász, amint odaérnek a révühöz, ahol két kuporgó ember pici tűznél és igen elmerülten valami vadarat sütöget. – Legalább nem rontjátok a vizet! Válaszra nem jut idő odafigyelni, mert a csónak lassan forogni kezd velük: itt ömlik a Zalába a kiskomári csatorna, örvényt hány a víz. De csak olyan kis jádzi örvényeket, inkább a lány miatt buzgólkodnak vele, s ahogy kihozták a ladikot a forgóból, akkor kiabál az öreg megint vissza azoknak, a kis földnyelven épült révü felé. – Há temettétek? – Hát, a dombra – mutat ki a fejével a tűzfényből a sovány, sárga arcú emberke, s ők tovább úsznak a vízen, éppen amerre az őr mutatott. Bűz van itt… Helyenkint fojtó égett szag, pörkölt torzs és üszög lehelete facsarja el Ilka orrát, annyira, hogy azt befogni kénytelen – szaporábban locsognak az evezők, jó lesz kiszabadulni ebből a pörzsölt sarokból. A Zala itt ünnepélyesen kiszélesedik: nemsokára beleterül a nádszigetei közül tágasan, levegősen előbukkanó Balatonba… Egyre több csillag tükrözik a vízen, a nagy tótükör egészen idáig reng alá. Itt végződik a túrószsák, legalább húsz kilométernyire alányúlva a Sármellyék és Keszthely tundrái közt. Már odalátni a sármellyéki országútra, amely fahídon siklik át a folyó fölött Magyaród felé: csupa vizenyős terület arra alá végig, rőzsekötegekkel van feltöltve az út, másképp járni se lehet rajta. Épphogy meg tudja lépni a ló. A török azért nem bír támadni innenfelől Zalavárra, mert képtelen bevontatni lőporos szekereit és ágyúit ezen a süppedékes országúton. Viszont annál gyakrabban üti fel a fejét a víz felől. Siófoktól egész idáig elevez terebélyes dereglyéivel és hosszú orrú, vitorlás bárkáival – és ha egyszer itt termett: Magyaród felé szabad az út. – Mihál bácsi, erre most nincs törökjárás? – Micsoda? Negyven-ötven iszpája is partra száll sokszor naponkint lovastul – aztán elporzanak a temető alatt, a falu felé.

– Akkor aztán van velük dóguk a komáriaknak – teszi hozzá a legényke. – Múlt héten is itt hajtottak el egy sereg leányembert Magyaródról; még a Balaton közepéről is visszahallott a siránkozásuk. – Jaj, szegények! – Ha a hídvégi mozsár kettőt pukkan, Magyaród veszedelmét jelzi – tudákoskodik az öreg –, ha hármat, Zalavárét; ha egyet, a magáét… Ilyenkor segítségül jőnek a zalaváriak. Egyáltalán, sohse lehet itt azt tudni, mikor jű az török veszedelem, mert a siófoki basa vitorlás vízihada uralja az egész vízi lapályt. A hídtól innen, alig egy nyúlugrásnyira, kiköt a csónak egy halásztanya alatti révünél. Partra segítik Ilkát. Falépcső van leverve a sáslepte szárazon, és ahogy föllépkednek rajta, valami koliba felé visz a gyalogösvény a sötétségben. Vályogfalú, nádfedelű, négyszegletű épület bontakozik ki a homályból. Alacsony. Mélyen besüpped a füzek és iharos közé, tenyérnyi kis szárazon. Két család lakik benne, három helyiségből áll az egész. A negyedik odú, a révü felé kukkantó ablakkal, felváltva istálló és halászszertár. Megint föltámad egy kis szél, hirtelen nekiborzolódik a lapály, s nagy sistergés, csörgés, suhogás rá a felelet körös-körül. Mintha egy egész török ármádia törné a nádat. Egymás nyomába lépve tipródnak ki a vizesből a ház felé. A szertárban tüzet csiholnak, a férfiak egyike előkeríti a fáklyát, kigyújtják, s vigyázva indulnak vele az udvaron, nehogy a tető üstökébe nyaljon a láng. Az oromzat csücskén bagoly kuvikol, amonnan meg a kazaltól visszafelel a másik: s úgy rikognak fölváltva, mintha valami háziállatok lennének. És ahogy botorkálnak az udvaron, hirtelenül összeégeti magát a fáklyán egy alácsapó denevér, és a földre huppan Ilka elé. A lány megborzad, és reszketni kezd. Tömpe ajtón mennek be, le kell hajolniok, mikor belépnek: s bejutva a résen a fáklyával, látják, hogy ott meg egy nénike kuporog magában a sötétben, a földdel csaknem egyszintű konyhai zsámolyocskán. Arca száraz kezei közé temetve; ősz haja rendetlenül előrecsapzik, szeme sírástól megtört, bágyadt.

– No, ez meg itt vernyaszt magába – dünnyög hátul a fiú. – Jó estét, Nádné asszony – köszönti az öreg, csaknem felvidámodva. – Hát megvót a temetés…? A néne csak bámul maga elé bambán, és nyög valamit felelet helyett. Ilka tekintete odatapad az öregasszony arcára: szemével szinte issza magába a házból özönlő gyászt és szomorúságot. Mert amint kiderül, az öregasszony urát és utolsó fiát egyszerre veszítette el pirkadatkor, itt vágta le őket a török a révünél. Itt maradt, mint a kóró, maga, nincs többé kibe kapaszkodnia. Nézi az öreg Zalavecz a fáklyával, nézi, és nagy megértéssel bólongat a látványhoz. Űneki meg a felesége hótt el egypár éve, így maradtak ketten a fiával. – Két csonka család egy házba – vigasztalja. – Ne ríjj, no, azzal már úgyse segélsz rajtuk. Két fél család valahogy még kitesz egy egészet. Amíg nekünk lesz, neked is lesz mit enni. – Az Isten áldjon meg, Mihál – pityeredik az el a hála érzésétől. Közös a füstöskonyha, jobbra-balra nyílik el belőle két valami kamoraféle, nyomott kis helyiség. Lehullott törmelék futja körül a vizes, salétromos, pállott falak tövét. Ilka az egyik ilyen kis földes szobában kap szállást, ott húzza meg magát együtt az öregasszonnyal: ide jöttek, itt kell eltölteni az éjszakát. Odakint rezeg a szél, suhog a nád, és szüntelenül kuvikol a két rikogó madár; idebent szivárványt reszket a mécstől a dohos, szürke, homályos levegő. Ajtó becsukva, riasztó ez a kamra, szűk. Néha, mintha egér surranna, mikor lehull a falról valami málladék, s zizzen a fal tövén. Penészes, pállott szagú a gyolccsal borított széna is, mely jámbor módon valami fakeretbe van összetömködve a sarokban: s láthatólag ágyféléül szolgál. A néni ura és fia háltak utoljára ezen a szalmán. De a lepedő tiszta állapotban került elő a ládából, meglátszanak rajta még a mángorlás vonalai. Csak ne volna olyan nyirkos az is. Tejet hozott be a kecskétől, tőle telhetőleg megadja a tiszteletet az öreg kis Nádné a kapitány lányának. Ezek itt szegények, ez tőlük kijár. Kosár halat, sajtot

is szoktak adni. Kezet is csókolnak – de most kinek jut az eszébe? Az ágy szélére ereszkedve, fogyasztja Ilka a langyos italt, úgy ül ott, mintha teljesen ide tartoznék már ebbe a nyomorúságba. Ha valami idegen toppanna be, aligha találná ki, hogy ez a katonaruhás, hajabontott valaki a kapitány lánya. Ledobta a süveget, dolományt, kopott, szinte rongyos is az ócska keszkendő rajta; arca halvány és megtörtséget fejez ki. Teljesen magára vette a ház bánatát, és evés közben azzal vigasztalja az öreg nénét, hogy majd beszél érdekében atyjával, juttassanak néki valami kis havi özvegyi járandóságot a generálátusságtól… Az öregasszony előre rimánkodik. – Ó, a Szűz Anya áldja meg azt az aranyos kis szívét! Később, mikor már lefeküdtek, még elsírja a másik ágyban, hogy pap nélkül volt a temetés; mert a magyaródi öspöröst elvitte a török a nyáron, és azótátul fogva nincs is papjuk. A zalavári meg éppen Sármellyéken vót temetni, és mire ideért, már csak a hantokat és a fejfát szentelhette be. – Bizon – vacog az ágyban, mint akit a hideg ráz –, úgy ásták el őket ezek a megmaradt őrök, mintha nem is hajdútársaik lettek vóna. Be se hozták, mindjár a domb alá vitték tutajjal, mert az öt fejetlen test már oszladozott abban a hőségben, sietni kellett velük. Még szép tüllök, hogy ezt is megtették. Folytatná még a panaszsort a szipogó kis öregasszonyka, de hangja el-elcsuklik a kimerültségtől és álmosságtól; végül együtt, hangosan imádkoznak az elhunytakért, kérik az Istent, hogy adjon nékik örök nyugodalmat, és elfújják a mécsest. Kavarog és szürkét felhődzik a sötétség Ilka előtt… Nyitott szemmel is tovább maga előtt lát a sötétben mindent, amit a néne mesélt. Végiglátja hazulról való elindulásukat is, a csónakon ringató, mocsárgőzös vízi utat. Olyan furcsa volt ez a délután… Hatása alatt a lelkében még minden zagyván kavarog, szívében homály reszket. Nem is érti, csak most kutatja okát, miért kellett oly hirtelenül, lopva szaladnia el hazulról? Szent az atyai parancs: eszébe se jutna nem engedelmeskedni – de miért? S hogy fázott, félt, borzongott az úton, aztán mi várta itt is, szívét még mindig félelem tölti el, ha az öt fejetlen halottra gondol. Teste mélyén még titkos sajgást és friss harmatot érez, és önkéntelenül összereszket, ha visszagondol arra a dörmögős és bohókás, nagyhatalmas úrra… Jujj! Ádi bácsinak de bökős a szakálla!

Beleborzadva és szinte hideglelősen gondol a délutánra. S bár nyakában függ, keble közé tűzve, a medál, úgy érzi, jobb lett volna, ha mégsem úgy történt volna, ha nem esett volna meg ez a szokatlan dolog rajta – és nem jött volna elő ez a teste mélyén sejlő, ismeretlen, sajgó érzés. Felül és körülnéz. Szemét törülgetve gondol vissza szegény jó, neheztelő atyjára: szívét fájdalom hasogatja, hisz talán sohase lehet már vele oly őszinte, mint eddig volt. Mintha elszakadt volna egy kapocs köztük: mert az a furcsa, bohókás, édes-kedves, aranyzsinóros bácsi oly kedvtelve elszakította. S ha ezzel most valami új élet kezdődik, az már csak oly valami lehet, Ádi bácsi szárnyai alatt… Sír Ilka, sírdogál, olyan jólesik most a sírás, mint talán még soha életében. Siratja magát, és úgy érzi, most már valahogy egyedül is fog maradni egész életére. Künn, a konyhában világos van, a halász apa és fia lomhán dönögve beszélnek, később a könnyű járású eltávozik, a másik itt maradt. Vacsorát kotor elő az öreg a tarisznyából, éhségtől remegő, siető, bütykös kezekkel. Zalavárról hozott, vászonba csavart sült húst és egy darab száraz kenyeret fog bal kezébe, a jobban a bicsak. Halászembernek igen nagyon tud ízleni a hús, csak az a baj, hogy ritkán van benne része. Ányos uram rendelte, hogy adják, akit régóta ismer – ismerte még a korán elhunyt, szép feleségét is: szakasztott olyan volt, mint ez a lány. Régi cselédjük egyébiránt, olyan, mintha családtag volna náluk. De Ányos is megbecsüli ám: még a lányát is az ő kezére bízta! Tudja ű, ki az öreg Zalavecz Bódizsár… Bicsakhegyre kapja a falatot s benyeli… ő az egyik legjobb nádasi halász a környéken. Megbecsüli magát, nem részeges… Most meg kenyeret fal a húshoz… A fiát is azért nem adta be katonának, halásznak tartja vissza, penig hitták. Tavaj is szólították Gergőt. Csakhogy a Zala két partján, Hídvég-Sármellyék terjengős vadvizein, Jézus tudja, mióta, mind halász vót a Zalavecz nemzetség: apáról fiúra száll a mesterség. Hogy adhatta vóna be a fiút katonának? Ha odaereszti, kire szálljon átal mindazon sok titok, főtudomány, amit a halak körül ismerni kölletik? Azért kapta örökbe, hogy továbbadja! Valaki kára lesz az, ha megszakad a sor, és esik minden a semmibe… „Most fogast kérünk be… Most harcsát, csukát hozzon, Mihál!” Hej-hej, nem véletlen ám, hogy mindig olyan halat visz be az öreg Zalavecz Boldizsár, amilyen mondatik és kölletik. Akár tél, akár nyár! Amikor csak tetszik… Ki csinálja azt utána? Senki. Bizon,

úgy ám… Csak szólni köll ennyihány órával előbb, annyi az egész. Mer olyan nincs, hogy meg ne lenne, aminek meg kő lenni: üsmeri ű a csuka, harcsa, ponty, kecsege minden szokását, járását. Táplálkozását, fürdését… Az öregebbekét is. A kisebb-nagyobbakét is… Űnála fogásra készen állnak a keszegek is, az ezüstbőrű süllő, fogas, a tányér alakú, aranyhasú cigányhal, meg a sigerek is mindig előjönnek, csak híni kell. Aztán jöhet ide éhes hajdú valamillik, csíkot mindig kap egy tarisznyával…

Míg evés közben ekképp morfondéroz az öreg, egyszer csak csónakkoppanást hall a révü felől. Jöttek… Abbahagyja a táplálkozást, figyel az udvar felé. Csend van odakinn, lépés neszét se hallani az udvar felől. Ugyan kit leplez ez a csendesség? Lehet a fia is, de lehet bármi ellenség ezen kései órában. Lám, az éjtszaka is mi zajtalanul húzódtak alá a bozót mentén a révű felé – és mire észbe kaptak, mind levágták, aki el nem futott köztük. Jó ám vigyázni!… A fia ugyan nem jöhetett meg, most ment ki varsát rakni nemrég, nincsenek olyan közel a pogány-szigeti vizek, hogy már visszaért volna. Csend, csend… – Ki a fene hát? – töri a fejét félhangosan az öreg Zalavecz Boldizsár. De nem sokáig kell várnia, előbújik ám – szinte kúszva, nesztelenül lépeget, lépeget errefelé, mintha lába se érné a földet, egy magas, hajlós szál férfi a bozót közül, s gyorsan közeledik az ajtó felé. – Adjon az Úr Jeezus! – köszön emelt hangon, meglátva az ajtóban álló öreget. – Adjon ám – morog ez, mert már ráismert a közeledőre, de nem nagyon örül a szerencsének. Tovább motyog-morog valamit a küszöbön, mert el nem tudja gondolni, mi hozhatta ide ezt a sötétben bujkáló haramiát? Mi a lúdvérc vezéreli ide az ő házához ily későn ezt a tarisznyásvezért? Ez az, akit annyian félnek, kevesen szeretnek, s maguk a hajdúk is bolondnak tartják. Alfő György! Mindig akkor bújik elő valahonnénd, amikor az Isten se híjja! És mindég bolygóban van a szegin szerencsétlen feje, mint a rossz lélek, aki nem leli nyugtát. Hol falukban, hol itt, hol ott látni feltűnni, mert amúgy ismer és tud mindent. A

nagysári és pogányszigeti halász- és pásztorkunyhókat is ismeri. Megjárja a járhatatlan, sűrű és lúdvérces bozótok, mocsári erdők mélyét: valahová fordul, kezéhez áll csolnak, ló – merné is azt tőle megtagadni valaki! Azonföllyül parasztházaknál is bekötött lova van Galambokon, Sármellyéken, Magyaródon, Hídvégen és a Jézus tudja, hol… Kinn háló hajdúnak vallja magát, mert háza, telke, családja nincs, de nem lehetne ráfogni, hogy olyan közönséges tarisznyás vóna, mint a többi, mert a Bessenyeivel is komázik, pedig a hídvégi rév kalauza volna. Mindent ide hágy, ha híjja Bessenyei. Nem függ Ányos uramtól, éppoly otthonosan érzi magát Kiskomárban, Hídvégen, mint Zalaváron vagy bárhol is. Az érkezett megáll az ajtó előtt, bekémlel a konyhába, s mivel az öreg útjában áll, hát belép vele együtt, úgy, hogy megfogja, és vigyázatosan félreteszi. – Oppá, öregapám… Mire is az nem tehet egyebet, mint morogja: „No! No!” – aztán nagy békességgel visszagyámoltalankodik a zsámolyra. Sejti már, honnan fúj a szél. Bicska a kezében, bizonytalanul folytatja a tarisznyából való falatozást. A fáklya lángja nyugtalanul csillogtatja meg a tetőgerendák fekete rücskeit, a fénylő szurokmezt; olyan az egész, mint valami gyászos nagy kupola ragyogása a fejük felett. Mert füstöskonyha ez, mennyezete sincs, fedelén át megy el a füst, ha tüzelnek. – Hát a Gergő nem eszik? – kérdi az. – Evett már. Vagyis, nincs itthon. Átlát az öreg a szitán, csak ezt akarta kitudni… Nem szól többet az sem, térül-fordul a konyhában, mint a farkas, ha szagot vesz, és nem leli helyét. Ide-oda jártatja azt a bökős, szürke szemét, s egyszerre csak, mint a zápor, rákezdi: – Fene a jó dógodat, te öreg… Hogy az Isten mentsen meg téged az iastul-fiastul való éhenhalástól! Te vén varjú! E’ kkő neked? Hús kő, mikor a tarisznyások éhhel-szomjjal vesznek az várakban? Pénzért vesznek egy ital vizet is? Kenyeret is rohadtat kapni enni? Te meg itt falod, te vén kutya, a Battyáni koncát?

– Hallgass, hónapok óta se láttam húst – szabódik, de azért egy kicsit röstelli magát. – Oka vagyok én, ha a tarisznyások nem kapnak? Mindég adok nekik csíkot, ha kérnek. – Oka az a nagy haramia Úristen… meg az a nagy haramia uraság… aki moast is itt van fegyverrel… Mü pusztulunk, ű meg jusst követel rajtunk… Alfő dohogja-lobogja a magáét, rossz hallani, úgy csikorgatja a fogát beszéd közben, mert egyre dühösebb, egyre türelmetlenebb, holott az öreg alig hümmög valamit. – Moast is azir keveredett erre – tör föl Alfő dühe még jobban –, hogy kitudja tüllőnk, hun van miég itt szennivaló zsákmán! Nyomára gyutott, kiket őrözünk a keszteli bozótba! De jüjjön ránk, majd mü es tudjuk, mit kő tenni! Az öreg fülel, mit tehet, némán helyesel. Tulajdonképpen maga is kárhoztatja a főgenerális túlságait, amikor rendre hullanak el a hajdúk a révükön, csak nem szokta mondani. De sejti azért, hogy máshonnan is fúj a szél, valami nézeteltérés támadt itt hirtelen Ányos és Battyáni közt Ilka körül, különben nem küldték volna ki a házból oly nagy sietséggel a leányt, s ebben a dologban Alfőnek is lehet szerepe: hisz ki ne tudná, hogy magáénak követeli a hajadont? Míg azok ott egymás közt teszik-veszik, ez a farkas itt most ide gyödt, leánybőr után szaglász. De az Alfő valóságos gondolatolvasó. – Csónakkal jűttem utánatok… No, öreg, hun a leány? – tér a dologra egyenest. Már ezekre a félreérthetetlen szavakra az öreg is fölemelkedik. Békességgel kattantja be a bicsakot, zsebre teszi, s becsületes arccal tekint Alfő szeme közé. Közben feltűnés nélkül a kamoraajtó elé húzódik, résen van, elállja a bejáratot. – Mit érdekül? – Azt érdekül, hogy rosszul jársz, ha meg nem őrzöd, ha valaki iérte ide talál tiévedni! – sziszegi, míg lassan előhajolva, mélyen belefúrja éles szemeit az öreg arcába. Tébolyult, dühödt acélszürke szempár villog egyre közelebbről. Vad bikaméreg fenyegető komorsága árad belőle Zalavecz felé. – Ide penig be nem teszed a lábadat! – dörmögi, és egész testi roskadtságából kihuzakodik. Óriás ember még, csupa csont, nagy testű. Görhedt derekából szakadt vállaival, csontos ökleivel úgy néz elő, mint aki a követ is

megmorzsolná még, és nem az, aki a saját árnyékától megijed. – A leányt az én gondomra adták, hogy vigyázzak rá. A haja száláért is én felelek. – Nem enged be hozzá, Miska bácsi? Nem enged? – fúrja magát követelőén hozzá mind közelebb. – Talántán nem szeret iéngöm, öregapám? – Szeretlek, édes fiam, de ide be nem mész. – Hogy nem? – Nem. – Ki mondja azt? – Én. Alfő elkomorul. Maga is elámul a hajthatatlan magatartáson, s oly búnak esik egyszerre, hogy még a feje is aláhanyatlott a csillogó szőke bozontjaival. Csüggedten fordul, féloldalvást, aztán mint a villám, úgy találja taszítani mellybe az öreget, hogy ez meginog, és álltából ledől. Nekipuffanva a felnyílásnak, és onnan le, fejjel a küszöbnek, ahogy esett, úgy is marad, csak valami fáradt nyögés hagyja el a torkát. Az meg már belökte a kamraajtót, átlép az eszméletlenné vált öreg fölött. Az öregasszony föltámad az ágyban, s szikkadt gégéjét erőltetve, csap éktelen nagy visongatást, az meg szüntelenül káromkodik, szidja, csitítja és mindennel fenyegeti, míg végül kihúzza az ágyból, kikergeti a konyhába. A leánynak meg hangja sincs, úgy hat, mintha az ijedtségtől elhalt volna a sötétben. A messzire elható, szokatlan lármára nagy sietve hazaladikáz a Zalavecz fiú: éles, hegyes és még moszatokkal virító szigonnyal jőn elő, de a rémes látványra megtorpan a küszöb előtt. Bármi szánandó állapotban kell viszontlátnia atyját, kétszer is meggondolja, jobbnak látja inkább kívülről hallgatni el az öreg Nádné rikoltozásait. – Mit állsz ott, mint a sült hal! Nem látod, mit tett apáddal?

– Ki? – tetteti bambán. – Ez e’… Ez az átkozott Alfő György a szobába! Bökd le a gyalázatost, itt van még! Szalad a fiu a révüőrséghez, de azok is inkább a vállukat rángatják a panaszra, legyintenek. Senki sem kockáztatja magát sem a kapitány lányáért, sem az öreg Zalaveczért. Órák multán, hogy visszamerészkedik, hogy apját összeszedje, látják, hogy az öreg bal válla és karja darabokra tört, lötyög, jobb kezén kificamodott a nagyujja. Az a legkevesebb. A bal szemét meg teljesen elöntötte a vér. Az öreg Zalavecz helyéből felül, és épen maradt jobbját emelgetve, véres szemét ég felé forgatva, káromkodik. – Csúffá tettek… Átkozott zabi tót fattyú… Haramia! Mi lesz velünk? Hajnalban megjönnek Battyáni uram lovasai, átkutatnak kamrát, padlást a leányért. De hiába tették meg azok is a kellemetlen utat a faluból a sárral hibogó, rőzseköteges országúton végig, tűvé teszik a házat – leány sehol. Az öregasszony meg, mint a zavarodott, csak sír-rí, és egyre hajtogatja az udvarban, hogy ő aludt, ő semmiről se tud, nemrég ébredt föl, és akkor látta, hogy a szobában nincs ott a leány, ő nem felel érte, hová lett. – Hazudsz, vén banya! – esik neki az egyik darabont, és kíméletlenül megrángatja Nádné gyér ősz haját, gyászkendőjét letépi. – Hát akkor hazudok! Itt van, öljetek meg, jobb lesz, vágd el a nyakamat, te haramia! – rikácsol zokogva. – Úgysem ér egy marék hajat sem az életem.

A lovas járőrök Békavárnál érik utol a dandárt. Eleibe merészkednek generálisuknak, s jelentik, hogy mi történt: se lány, se Alfő nincs az egész határban sehol. Battyáni néz, mint a bika, kivörösödik, és bólint. – Hová is lehettek? A fenébe tűnhettek! – morfondéroz a ló hátán, mintha az volna a legfontosabb a kora reggeli visszafelé útban, hogy azt megtudja – holott

az ágyban, még fölkelés előtt felvette a Dráva-vidéki híreket… Sietni kő, baj van! Fúj nagyot, óg-móg, dünnyög magában… Hát ilyenekkel tőti ő itt az időt – Bécsben és Al-Dunánál meg ezalatt a török a némettel szépen kezét fogva, közülerővel elvesztik Zrínit! Még az a vén Wesselényi is félrebú, no persze: kinek, mivel természete is változó, barátsága se lehet állandó. Van mérge az embernek ezzel az úttal elég. Rühelli maga előtt, hogy üres kézzel mehet vissza, holott minden oly tökéletesen másképp festett még tegnap délután. Övé volt a legszebb idillek reménye a legeldugottabb végházacskában valahol, atyai jóváhagyással méghozzá! Most úgyis olyan zavaros üdők következnek majd a Zala völgyén, amilyen még soha nem volt… De még nagyobb méreg, hogy mégis az a gyehenna Alfő vitte el! Legnagyobb méreg penig az, hogy ez a sükebóka, nyim-nyám, szerencsétlen Ányos olyan, amilyen. Hát ilyen… Bolonddá teszi. Könyörgő levéllel csalogatja ide a tökéletlen, aztán kétszer is mást gondol közbe, mer’ olyan a szava, mint a szél. De hogy milyen szemtelen lett egyszerre, lám csak, még neki állt följebb a búcsúzkodásnál, úgy pattogott, mint a repedt korsó a tűz fölött. Mintha nem is ő eszelte volna ki, a vén agyafúrt, még az este az egész, megalázó istóriát a leán körül, hogy valamiképpen kiszöktesse a házból, most úgy tesz a vén róka, mintha nem is tunna Alfőrül, hogy ott vót, hogy csúffá tegye generálissát, hogy, hejh… még akkor a leány után is utánaeredt az a haramia, hogy valamerre elbújtassa… Haj, Ányos, Ányos! meglakolsz, szószegő! Vén gyalázatos, ezt megkeserülöd még: a leányistória penig nem marad annyiba! A kis Ilka leán is csakis azt olvassa ki az egészbül, hogy az mit groff Battyáni Ádám főgenerális kijelent, az uk-muk-fuk semmibe vész, szélbe száll? Haj, te gyalázatos vén Ányos kapitán! Mire megy a szegén árva kis teremtés itt ezekben a sötét állapotokban, amik itt következnek nemsokára? Háremnő lesz belőle, aki udvarnő is lehetne…? – Nagy jó uram – léptet a hadnagy hozzá, oly közel, hogy urát a nyeregben combbal súrolja. – No! – Az éjtszaka szörnyű gyanúm támadt! Nem lehet alaptalan. Tudja-e nagyságod, kik tették csúffá azt a szőrös fülű, kis galamboki parasztot, hogy eligyák a borát? – No, kik? – Hát – a mieink!

– Eriggy a csodába már azzal a szőrös fülű parasztoddal te is! Hallani sem akarok az egészről! Bosnyák látja, hogy urát nem a legjobb kedvében találta. Tudja okát, hát szokása szerint megkapirgálja füle mögét a félrepöccentett süveg alatt, s kényszeredetten mondja. – Héj, nagy jó uram… Jövünk mi még ide vissza hamarost! Hát úgyszólván semmit se intéztünk el, mindent félbe hagytunk a Zala völgyén – s míg ezt mondja, oldalvást figyeli, mint bólint reá ura helyeslőn, halkabban folytatja. – Csak a legfontosabbat… Kiskomár! Mi lesz? Megesz engem Vitnyédy uram… Battyáni kényszeredve hümment rá, s mintha egyszerre nőni kezdene a feje a hirtelen kínban, zavarban, mint egy hordó: mert tudja ő is, nagyon is jól tudja, Kiskomár az a mocsári vár, amely valóban megfelel a legmerészebb elképzeléseknek. – Bessenyei mit tud? – veti oda hegyesen, hogy egy pillanat alatt kivegye, nem fecsegett-e ki valamit szajkó módjára Boldizsár, mert még csak az hiányozna, hogy magától beavasson bárkit. – Nem tud róla semmit. – De ne is! Mert ha ű legyen is a kapitán Komárban, a világért se szabad orrára kötni a dolgot annak a széllelbéllelt tökélletlennek. Értetted? Majd akkor tudhatja meg, a végső pillanatban, mikor elérkezik a vadászat napja – de többet akkor se, csak amennyit kölletik. – Éjtszaka vót, nem tudtam eléggé körülnézni. De azt mondják, vannak jó, megfelelő lakosztályok a várban, legalább négy-öt szoba is, amiképpen Vitnyédy uram kívánja. – Vannak vagy nincsenek, akkor már mindegy nekik. – Mindegy… De mi történik, ha netán hivatalos szemlélőt találnak küldeni? – Azt ugyan megtehetik, ha akarják, mert Komár a győri generálátus alá tartozik, nem alám. Feleljen érte Montecuccoli, ha nem úgy sül el a dolog.

– És ha az a „bécsi perspektíva” – már amint Vitnyédy uram nevezi – tudomást szerez a dologról, biztos, hogy személyesen jű ki szemlélőnek. – Nem addig a’! – horkan nagysága. – Nem meri az odadugni az orrát a nádba. De még ha merné is: a szemlélő már a nádor, és Lippay segítségével kijelöltetett s jóvá hagyatott. – S ki volna? Némi szünetre jön a válasz: – Én vagyok! Nagysága az én szónál előrelöki sörtés-tüskés állát, szeme fenyegető villogásba kezd. Arcánál fogva úgy tűnnék elő, mint egy torzonborz erdei kanász, aki most ugrott ki a Bakonyból, baltával, az országútra! Mert van őnagyságának egy ilyen ősi, elemi kitörési formája. Ha így néz, megijed tőle maga Bosnyák is, aki pedig jól ismeri kedélyvilágát. – Okos volt belevonni Lippayt? – Hajh, pap uram sem a régi Lippay már! – hördül reá egy jólesőt, kárörvendeteset a szíve mélyéből. – Pap uram is elunta már, abbahagyta a régi, ördögi mívelkedeteit Zríni és a független királság ellen. Érsek uram végtére is beleundorodott az ármánykodásokba és saját magába! Mindegy neki immár, mi lesz itt: úgyis Rómába készül szarándoknak, hogy ott cellába zárkózva, szentolvasóval morzsolja le élte hátralévő napjait. Ez az utósó ármány, amit még szövöget; de ezt legalább az udvar és a királ ellen. Nem árt, ha segél a magyaroknak egyszer, úgyis öleget ártott a gaz papja. – Ha százannyit tenne, akkor se tudná leszolgálni bűneit… Csak olyan merész a terv, nagy jó uram, olyan elképesztően vakmerő, hogy – ha sikerül – Vitnyédyt ezért legalábbis nádorrá kell emelni. Aztán hogy oly óvatos személyek ily vészes időben beszaladjanak egy kis egérfogóba? – Hallgass, te bolond… Meghalni csak kő nekik! – De míg odáig jutunk?… – Tudod is te! Űfölsége nagyon is kedveli az ilyen kalandos, szokatlan dolgokat.

Mikor Zríni Kanizsát vítta taval, akkor is sétalovaglást tett váratlanul Grétzből a tengerpartra és vissza – Szelepcsényinek és a kamarás uraknak égnek állt a hajuk Bécsben, mikor megtudták, hun mászkál a kis holdkóros Leopoldus… Mer’ a fölmentő seregek, akiket Zríni ellen indított a basa, ha megneszelik vala ezt a szokatlan istóriát, hogy őfölsége nagy merészen a raguzai tengerparton sétafikál ennyihány udvaroncával, némi kitérővel, könnyen elvághatják vala útját, és úgy elfogják azt a kis nyápic Leopoldust, mint egy ürgét. – Hajh, de másképpen lenne minden azóta! – Ne sopánkodj. Várj… Késve nincs! – Istenem-uram! Ha meggondolom, hogy esetleg már az egész ország Zríni mögött állna fegyverben, Leopoldus quartus penig ott üldögélne a héttorony valamelyikében… – Esetleg! – Hajha! Olyan még nem volt a történelemben. – Hogyne! Együtt Szelepcsényivel, Lobkovitz meg Portia herceggel és másokkal… Mi? Így még sokkal jobb lesz! Mi olyan jók vagyunk, hogy minden ellenségünket szívesen odaadnánk az ördögnek, csak ám, a helyzet korántsem oly egyszerű: mert még az ördög sem kapkod rajtok. – Pedig megérdemlették vóna! – makacskodik hadnagy uram, mert mindig örül a szíve, ha egy kicsikét ellene mondhat nagyságának. – Már csak Váradért is! Elnémulva léptetnek egy ideig egymás mellett, ki-ki belesüpped a maga gondolataiba. Battyáni is, aki ezekben a dolgokban Zrínyivel érez; Bosnyák is, aki Rákóczy miatt Biharban hagyta mindenét. – Váradért?… Mindenért! – Csak azért mondom – töri révedezve ez –, mert Erdél is köszönheti nekik, a dicső Montecuccolijoknak, hogy vége. Mint ahogyan Zríni urunk oly leforrázóan a szemére is lobbantotta a „perspektívának” – mikor ezt a talján kakadut úgy kifigurázta!

– Eh, tudod is te, minek köszönheti! Ne lötyögj… Odaadnák űk még a Dunán innénd is az egész országot, nemcsak Erdélt – csak űket hagyják békébe Bécsben. Hanem ebben tévednek Szelepcsényi uraimék, mert a töröknek mindig több kő, nem ismerik űk a törököt: mutasd a kisujjad, az egész kezed kívánja – morfondéroz Battyáni, és most hátradöccen egy kicsint, mert a ló valami bogártól vagy mitől megszökkent alatta. – Haj, Erdél… bizony, oda! – fohászkodik megin emez, egyszerre valahogy kitör a hontalanság szívéből. – Hát bizon oda, öcsém… – Nagyságodnak miért fáj? – Hát neked nem fájna, ha levágnák a lábodat? Hiába maradsz élve – lábod nincs… – Én, biz, úgy jártam teljesen. – Köszönheti bizon elsősorban az is magának – ez a gaz Montecuccoli, e’mmár nem csinált egyebet, csak betette az ajtót: vége vót ott már akkor mindennek. – Hát ide juttatta azt a szép országot Rákóczy György, az a – fellobbanó indulatában nem is találja a méltó megbélyegző szót Boldizsár, s úgy ejti ki a volt fejedelem nevét, mint akire még hóttában is haragszik – hogyne! miatta veszítette el családját, minden birtokát. – No persze. Azért, mert az is király akart lenni, úgy, mint most Horvátországban Zríni Péter. Ahelett hogy meghúzta vóna magát, amint lehet, abban a kis kánaáni paradicsomban ott tinálatok, amit Bethlen és Bocskay nagyságáék varázsoltak ott a semmibül elő. – Nagy istentelenség vót tőle, hogy tönkretette. Úgy vót Lengyelországgal, úgy tett, miképpen Zríni írja a rossz vezérről: „mint az hal, mely nem gondolja, visszajöhet-e a varsából, csak menten mégyen belé…” Szerencsétlen, hiú, nagyravágyó bakkecske – egy bakeszű fejedelem vót, semmi más! – Az vót, no! egye meg a fene… De most már könnyű mondani utólag, hogy egyetlen hadjárattal tönkretett és elpocsékolt mindent, mert tudjuk… Hanem eleinte még Zríni Miklós is bizakodott a sikerében, de én is. Kaptunk rajta, azt

hittük, ez is Bethlen vagy Bocskay – amiképpen Pázmány udvarában kis korában Zríni is megszokta vót, hogy Erdél függetlensége és hatalma Magyarország egyensúlyát jelenti a német és a török közt. Hajh, annak már vége! – Csakhogy, nagy jó uram, Rákóczy nemcsak magát vesztette el és Erdélt – mindannyiunkat és talán még a Dunáninnéndet is, csak várjunk! – Attul már nem kő tartani. Jobban résen vagyunk mi itt Zrínivel – és ha velünk pápa őszentsége meg a nyugati fejedelmek (mint ahogy velünk!), összegyűlik a pénz, mert az a fontos mindenbe, ezzel az egyensúllyal még helyreállhat Erdélyé is. Mi nem kívánkozunk haddal támadni a külföldre, mint Rákóczy Lengyelországra: örülünk, ha itt helben is győzzük a magunkét. Veszett hatalom az, öcsém, aki más országában hódítással keresi a jövőjét, míg a magáét odahagyja. Itt az eleven példa előttünk. Míg a Rákóczy hadjáratával odaveszett Lengyelországban a fejedelemség teljes katonai ereje: idehaza még ráadásul tatárok dúlták és égették végig a védtelen Erdélyt, a lakosságot legyilkolták vagy elhurcolták – kinek köllött az? És hallod-e, öcsém, Bódizsár! még a könyvesházakat sem kímélték meg ezek a barbár ottománok. Valahány könyv, irat a palotákon összegyűtve vót, mind halomba rakták, elégették. Pedig de sok minden vót ott írásokban följegyezve, olyan, amirül ma már alig tudunk, talántán az egész történelem. Bár csak itt lett vóna Körmenden! Majd én jobban vigyáznék rája… Most aztán nyitva a kapu, ránk nyitották: itt is ugyanaz várna mindenre, ha több eszünk nem vóna, mint a mi kedves jó atyafiságos bécsi ellenségeinknek. Csakhogy hát – nem oda, Buda! Vesszenek inkább űk, mint mink: ha már veszni kő valakinek. – Ne vónánk ilyen kevesen! – sopánkodik megin hadnagy uram. – Így is, akik vagyunk, egyet sosem értünk… – Nem az a hiba, te! Itt vót Nagyvárad, te a legjobban tudhatod, hogy a legerősebb végvár vót az Alföld sarkán, régi, nagy, szabad váras, mire a fejedelmek oly sokat áldoztak, mert Erdély legerősebb városai közé számított még nem is olyan rég. Ezt a nagy terjedelmű erődöt, ezt a kulcshelet nyolcszáz-valahány ember védte, az is inkább szükségből katona, és másfél hónapig tartották a várat, közel százannyi török ellen. Ott voltál – így vót? – Így vót.

– Aztán mikor már nem bírtátok tovább és föladtátok a roncsos várat taval nyáron, ugye, valami szerződést is kötöttetek a törökkel? – Igen. Belefoglaltuk Erdély jogainak fenntartását, adóink csökkentését, területi épségének megóvását – mert hiszen Várad elestével Szabolcs, Szatmár, Szolnok és Kolozs szintén szabad prédaterületekké váltak… – És amint tudom, a szerdár el is fogadott mindent. – Úgy van. – De megnézhetitek, hogy aztán mit tartott be? – Semmit. – Ugye, lám! Alighogy kivonultatok, mindjárt elintézték Váradot. Nemcsak hogy a könyvtárát, de még a nyomdáját is tűzre hányták. Szent László ércből csinált lovagszobrát, azt a régit, amit látott még az Árpádok szeme is, összetörték és álgyúöntödébe vitték. Iskolákból istállókat csináltak ott is, a templomi kereszteket meg mind leverték, helyükbe fölkerült a félhold… Mindezt és az egész ostromot penig Souches császári hadvezér úr néhány mérföld távolból összetett kézzel nézte. Ki hát a jobb: a török vagy a német? Egyik éppen olyan kutya, mint a másik! – Egyik kutya, másik eb. Annyira belemelegednek az általános helyzetbe, hogy a pillanatnyiról szinte meg is feledkeznek. A hírszerzők messze előrementek, s úgy látszik, elkerülte a figyelmüket valami – mert egyszerre csak, uram Isten, mi van itt? Dirr-durr! puskaporfelhők göndörödnek erről is, arról is. Valami bodzásárok felől, az út széliből jön a puskaropogás, golyók sivítoznak a fejük felett, s még jól észbe se kapnak, meglátják, hogy eminnen, az erdőszéli cserje mögül meg, mint az istennyila, zúdul nyakukba váratlanul vagy négyszáz török lovas. Nagy a megzavarodás a kifogástalanul hányt cselre, azt se tudják, mihez kapjanak. Mert ilyen az igazi, jól eltalált les, mikor teljesen előreláthatatlanul történik. Ez ellen alig van védekezés.

S jünek azok, már előre diadalittasan ordítva: ki puskával, ki karddal száguld a kis bandérium iránt. – Héjj, legények… Nincs más, szaladjunk! – bömböl főgenerális uram, idejében észrevévén jövetelüket. Megkezdődik a versenyt nyargalás az országúton. Egyetlen, kemény, eltökélt szándékkal vágtat immár lovas, ló, alig-alig nyikkanva, csak loholva: menteni, amit lehet, míg nem késő… Rémületükben nagyokat durrantanak a paripák, és mint a fegyverropogás, csörögnek a lópatkók, golyó sivít, porzik az út végig a Rába felé. Legelöl Ádám uram repül, mint a nyíl, mert övé a legfrissebb paripa. Mögötte a szétszórt csapat az országúton. A gyalogokat és a lovasság utolját már beérték, azok szembefordultak velük, és kezdenek nagy vagdalkozást. Hála Isten, legalább megállították az elejét. Néhány szál ember megin oda. Őnagysága békével érkezik, de kísérői csak alig szaladhatnak át a Rába hídján. Fél óra alatt termettek utánok a kanizsaiak, jó kémjük volt az ebeknek, a Szala mellé jöttek, és itt az utat lesellvén, majdhogynem fogságba ejtették a környék nagyhatalmas főgenerálisát.

HETEDIK FEJEZET

KÖRMEND NAGY ERŐSSÉG

Tömzsi pukkanás reszketteti meg a levegőt, rá nyüzsögni kezd Körmend népe. Palotákban ajtókat csapkodnak, folyosókon léptek iramlanak, kulcsok zörögnek, kapu nyikorog, hídlánc csörög – és az udvaron lenge rugalmassággal szaladnak elő a kék kötényes, posztóruhás istállófiúk. Battyániné is fölriadt az ágyasházban. Feje kába még az altatóktól, tétován igazgatja ezüstdíszcs selemréklijét, remegő, kékeres kezekkel keresgéli mellye körül a smaragdgombokat. Fent ül magasan, hogy szinte elvész a terjedelmes, tornyos-födeles ágyon, melynek méltóságos mennyezetfalain, mint egy templomi kupolán, cikornyás ezüstkerettel körülrajzolt, aranyligetes tündérkertek mosolyognak alá. Ott negédez a nyilát kecsesen kilövő Ámor: rózsabokrocskán térdepelve, céloz alá az ágy felé, és látni, ahogy a szívében talált, lepleiből kihanyatló Vénusz félmezítlen formákkal hempereg a pázsiton, de egy szakállas hős felkarolja, magához vonja őt. Megható, békés hangulat, még tán izgalmas látvány is annak, aki először mélyed el benne. De az már régen volt… A ligetes háttérből udvarhölgyek grácia-hármasa libeg elő, egész családiasan, aggódó, megértő vagy szemérmetesen elfordított ábrázatokkal. Ki ne tudná, hogy az a félresunyt szem, oldalvást leskelődő arc ott a Nancsié? Az úrnő azonban nem sokat hederít a képekre, csak gyorsan végigbetűzvén ingén a gombokat, a megszokott mozdulattal hátranyúl találomra, s meglelvén a ládán a csengőt, minden erejéből megrázza azt. Üde hangok zenei egyvelege csilingózik elő a csengő hangszerből – mert a csengettyű egy csuda csengettyű: sok apró ezüstköcsögből áll, és rajta a köcsögöcskék sem egyformák, hanem fokozatosan kisebbedve, gyöngyvirágfürt módjára helyezkednek el a sárgásán kifénylett és aranydíszekkel megötvözött elefántcsont nyélen. Ez itt az úrnő kézi csengője, készült vót Veronában, Ádám uram saját ifjonti elgondolása szerint. Valami egyedülálló furcsaság…

– Nancsi! – kiáltja az úrnő izgatottan, félredobva a csengettyűt az ágyon. – Pukkant a mozsár, megjött az úr. Nyafkán huzigálja el a hangokat, arcjátékával is hozzátoldva holmi fölényesen kifejezőt, mint aki nagyon is unja már vagy megszokta már a mozsarakat meg ezeket az alpári szokásokat itt, és ebből nem csinál titkot a némán elősiető komorna előtt. Nancsi a cipellője orráig feketében, de habfehér, csipkés köténnyel és pártában, csillogó, mosolygós szemmel közeledik, előretartva kezeit, mint egy szelíd apáca. – Hozd rendbe a hajamat, Nancsi, és a zöld bársony útiruhát készíttesd elő! Ideges és a végletekig türelmetlen. Időközben megszólalt az ebédjelző harang is, figyelmeztetve, hogy napszakonkint itt is pontosan történik valami – s ezzel kezdetét vette a szokásos déli nyüzsgés. Körülbelül hétszáz terítékes ebéd várja az udvar népét mindennap, éppúgy, mint Újváron vagy Dobrán is, ahol őnagysága udvart tart. Ez a népes társaság úgy negyven asztalnál foglal helyet az ételező teremben: külön áll uram asztala, a fővitézekével, külön az uramasszonyé a főtisztesek feleségeivel és vendég hölgyekkel (akikből mindig akad egynehány), valamikor külön állt a kis uraméké is – Pálé, Benedeké, Kristófé és apródoké – de azok már, ki maga ura lett, ki elhunyt közülek (mint épp a Benedek); külön a kisasszony, Borbála asztala a leányasszonyokéval – ez meg már férjhez ment –, külön a vitézekéi, fegyvernem szerint, külön-külön a mesterembereké, a szolgáké és még a muzsikásoké is. Mint egy nagy család, együtt esznek – csak természetesen nem mindenki ugyanazt. S ennyi ember után főz három szakács, sürög öt kukta és éthordó, négy konyhaasszony és leány s vagy egy tucatnyi ajtónálló, italozó: kiknek éltök egyébből sem áll, mint naponkint étkeket teremteni az asztalokra. Battyániné, amióta nem jár le az étkezéshez, ágyban gyengélkedik. De tud mindenről, hogy mit fogyasztanak, eleibe hozzák a listát. Nagy nehezen ura ránevelte már, hogy maga nézze azt át, és ellenőrizze a főznivalókkal a szakácsokat. Megszámolhatatlan sokasága a házi és erdei lábasjószágoknak és szárnyasoknak fogy el itt napok, hónapok során, ahol annyi embernek köll enni adni. Csak egy alkalomra több tehén vagy borjú, ártány, szarvas, őz kell a

különféleképpen elkészített sült és főtt húsokhoz, és még a mindennapi vad- és háziszárnyasok, behozatva az erdőkből, majorokból: a töméntelen sok póka, öreg lúd és lúdfi, tikok és tikfiak, kit ilyen, kit olyanformán elkészítve vagy mártással vagy lével vagy répás, borsos rizsával megcsinálva, és végül a sok mindenféle sütemény, melyek közül külön erre a célra tartott bécsi kukta sütögeti az uraimék, nagyasszonyomék és kisasszonyomék asztalára való különcségeket, a többinek a béles vagy a pogácsaféle is megteszi. Külön gond annak kijelölése is: ki miben részesüljön az asztaloknál? És hogy milyen sorban hordják ki? Ezt is mindannyiszor meg kell beszélni az asztalozókkal, mert hisz ilyen nagy háztartásban átjáró vendégek is szép számmal vagynak. Mint most is a két Zrínyiné. Nem kis gond uramasszonynak ez a roskasztó nagy felelősség, a sorrend tudniillik, mert hiszen épp ez mutatja a rangsort. Közrendiek és még alábbvalók megelégedhetnek csak a tehén- és ártány- vagy szarvashússal, az utolja felé – és csak nézhetnek a húrosmadár, gyöngytyúk, sült páva és lúdfi vagy tikfi pecsenyéje után, hogy merre száll? Hát csakis uraimék asztala felé szállnak a legfinomabb falatok. Ami különben természetes is, valahogyan már megszokott dolog az evésben való különbség köztük (éppúgy, mint az, hogy az úr csak selyeminget és –gatyát, ezüst- vagy aranyzsinóros dolományt viselhet, míg az alábbvalóknak gyócs, vászon, posztó is nagyon jól megteszi, és örülnek, nem ha arany –, de holmi fekete ezüst– vagy vasgyűrű is kerül ujjaikra, mint ahogyan a szattyán-, gyík-, zergebőr, üveggyöngyös bársony- vagy selyemtopánkát sem őnekik és asszonyaiknak, hanem a föllyülvalóknak találták ki).

Bejön az úr, fölállással köszöntik. Most jön az útból, nem néz se jobbra, se balra, csak egyenesen odatart a hitvesi asztal felé. Megszokták, hogy az uraság időnkint mogorva és kedvetlen. Alaptermészete is, hogy félti a pénzt, a vagyont, és minden kiadott krajcár külön fájdalmat okoz szívének. De ehhez járul még az asszony örökös nyavalygása is: mert vagy beteg, vagy ha nem beteg, akkor se hágy békét szegény urának, örökös panaszai, hiányérzetei vagynak. Nancsi, a három komorna közül a legidősebbik, már itt van, szalad is az úrhoz egyenest, mert néki meg van engedve, s valamit halkan a fülébe mond. Azt, hogy fölkelt az úrnő, és le fog jönni ebédre.

Idő kell ahhoz, míg uramasszony nagy vártatra megjelenik, de mindannyian kivárják. Battyáni föláll, szelíden eleibe gurul az asztaltól: karonfogva, mosolyogva vezeti őt helyére, és csak most ismeri fel az asszonyomék asztalánál szintén helyet foglaló két Zrínyinét, hogy ők is itt vannak, mikor hitvesét leültette. Előbb Miklósnét veszi észre, a kis Zsófi asszonkát, aki oly picinke, hogy előkelő öltözete és önérzetes tartása ellenére is szinte eltűnik a nagyasztalnál, a nála feltűnőbbek között. Utána rögtön meglátja Péternét, Frangepán Katalinát, kinél a feltűnőségben annál kevésbé vóna hiány – fejedelemnői, délceg alakjával, fekete hajával s ívelő szemöldjével, no meg a sokkal erősebb hangjával szinte elhalványítja maga mögött a szerény kis szölke Zsófi asszonkát… Szép asszony, csak hát nem igazi asszony, férfi-asszony! Zsófi asszony meg tökéletes ellentéte: gyönge asszony. Csak a szeme csillog fennkölten: ő Zrínyi Miklósné… Nagyúri, karlengető és derékhajlogató espanir módival köszönti a főasszonyokat, s kifogástalan illemtudással nyomban elnézést kér tőlük, hogy megzavarta társaságukat, azzal egy férjemuramos fordulattal máris vonul vissza a maga asztalához. Egyikükről sincs különösebb véleménnyel. Zsófi asszonka amolyan kis puritán érzelmű és viseletű, bécsi pógári gróflány: egyre többen panaszlanak ellene a barátok és rokonok közül, hogy amióta ő van Miki mellett, Csáktornyán megszűnt a régi vidám, hangos élet, nincs vendégség, muzsikálás. Szegin Mikiből is olyan családbanbújt, szoknyán ülő espanir etikett-lovagot szeretne faragni, mint amilyenek a bécsiek. Emez meg, a Katalina, épp ellenkezőleg, hiú és nagyravágyó teremtés: úgy csillog-villog ősi ékszereivel és hófehér bőrivel, mint egy valóságos fejedelemnő, és úgy is viselkedik, mintha nem Miklós, hanem az ő ura, Péter volna a bán. Beszélik, nincs hőbb vágya, mint hogy Horvátország minél előbb királyság legyen: hogy viselhesse ébenfekete haján a királynői koronkát. Battyáni odainti asztalához Lodovico háziorvos urat, s első dolga, hogy hitvese állapota felől érdeklődik. Elhallgatja, nagy türelmesen bólogatva, a híres talján orvostudós rébuszait a tikhúsleves közben, míg szeme előtt immár vagy ezredszer rajzolódik ki a jól ismert kép, az aggódó, hű feleség gyönge lelkiállapotáról, aki – mióta férjeura elment – a legnagyobb lázban és féltések közt várta őt (hiába, csak hazabeszél ez a talján!), és véres képek gyötrik, alunni se igen tud már: a közben érkezett új, rémisztő hírektől csak még jobban felzaklatva, már előkészítette útra való málháit az inasokkal, két nap óta a robbanásig feszülnek idegei.

– Semmi kétség – fejezi be szavait a tudós talján –, hogy egy olyan finom lelkű és magas rangú úrnő ilyen zavaros időkben egyedül csak Bécsben érezheti magát jól és biztonságban. – Heles. De csak úgy ereszthetem, ha tekegyelmed uram, doktor doktorum, szintén vele tud menni – ha csak, én nem tudom, közelebbről meg nem akarná esetleg látni a törököket. – Mindig boldogan engedelmeskedem nagyságod parancsolatjának, s mivel beteg az úrnő, magam részéről nem ragaszkodom a további itt-tartózkodáshoz – hajlong a nagy tudós, s hirtelen eloson a szattyánpapucsaiban az úr őnagysága közeléből is: félve, hogy a tréfa netán komolyra fordul, ami elő-előadódik Battyáninál. Lodovico után ismét az izgatott Kálló atya következik, kinek zűrzavaros tájékoztatásai a Dráva felőli eseményekről, „a makacs és hajthatatlan Zrínyi Miklós őnagysága öngyilkossági előkészületeiről Csáktornyán”, nem csoda, ha még inkább feldúlták nője kedélyét. Eszerint a csuklyás szószátyár szerint ugyanis szüntelenül recseg-ropog itt Magyarországon minden, a halál kifent kaszákat suhogtat az Al-Dunán, és Zrínyi kétségbeejtő leveleket küld barátainak. – Legmegdöbbentőbb – teszi hozzá végső argumentumul –, hogy a bátor oroszlán, kinek vitézi erényeit még az ellenségei se vonják kétségbe, oly fennen és a sors akaratába megnyugodva készül a hősi halálra, hogy méltó legyen atyái örökségéhez, hogy itt többé kételynek helye nincs: Zríni Miklósnak vége! – Hüffene! – vakkant reá, de azt nem zavarja, sőt simán nyúl be a kézülvaló zsebébe és olvassa. „Oh nyomorult, oh elfajzott magyar, ilyenekből reméljem-e én, hogy az Isten az égből leszálljon, hatalmasságosan érted mindent cselekedjék? Te semmit se? Hogy küldje egy angyalát és verje meg az Senacheribot s te alugyál? Az ki ilyeneket remélhet, bizonyára meg nem érdemli. Kívánatosabb dolog oroszlánként meghalni, mint szamárként élni. Ha veszni kell hazámnak, azon vagyok, rajtam kezdje el az veszedelmet. Immár elég a bölcselkedésből, az erény a cselekvésben rejlik. Engem sem az, hogy nyíltan látom veszedelmét hazámnak, sem az, hogy kevés egy kakukk egy nagy erdőben és hogy csaknem magam vagyok, aki férfiasan elhatároztam magamat

(az összes alkalmakra figyelve): el nem ijeszt immár az én hazámhoz való kötelességemtől, hanem készen várom, az Isten mit ád és mit disponál felőlem és immár annyira megvetettem minden rettenetességeket, hogy önként kihívom magam ellen a végzetet. Una salus victis, nullam sperare salutem. (A legyőzöttnek csak egy az üdve, hogy sorsának javulását nem várhatja.) Csáktornya die 15. Junii anno 1663.” – Rendbe, rendbe, reverendissime… Nem mendemonda, tudjuk, itt a török rajtunk. Lent háborog éppen Zríni körül, s ha Zrínit meggyőzi, elönti Európát – és mit szól hozzá, vége lesz az egész kereszténségnek? Azért ám őtet ott a kamara felől is megsegéllni köllyetik pap uraiméknak! Kálló atya édes unokaöccse Szelepcsényinek, a bécsi kamara elnökének. – Nagy jó uram – folytatja a hű atya, szinte elfúlva az izgalomtól. – Tegnap betért hozzánk Zríni bécsi futárja, és maga hozta hírét, hogy Köprilli Ahmet személyesen Nándorfehérvárra érkezett. – Az is hír? – nyúl a zsebébe a hajnalban vett levélért, s kihajtogatja azt. – Szentatyám, az teljes pontossággal így hangzik: százhúszezer emberével, hatezer tevéjével s tömérdek álgyújával a minapában, úgy, amint kölletett és tudni lehetett: Nándorfehérvárnál termett. Így szól a katonai jelentés. Mit szól hozzá, reverendissime? – Szörnyű vég! Sokan, igen sokan vannak, nagyságos uram. Csak egy lépés – és ide érnek, és akkor… – Mi lesz velünk, ha egyszerre minden német kiszalad a hazábul? Ahelyett hogy – itt a jó alkalom – velünk együtt ellenük jűnének! – A bécsi követ urak, akikkel Köprilli tárgyal, azt állítják, az a legfőbb szándéka, hogy minél előbb eltapossa a föld színéről Zerinvárat, Csáktornyát. – Ha tudja. – Mert Zríni kihívta. – Zríni kihívta? Félóra múlva már uramasszony folytatja.

– Oh, milyen esztelenség Zrínitől! Mely önhitt balgaság, micsoda költői képzelgés, valóságos istenkísértés: harmincezer emberével akar szétverni százhúszezret? S még akkor maga ellen ingerli a rettenetes szörnyeteget – nem akarja belátni, hogy őfelsége mást akar. Bécs követei naponkint futnak könyörögni hozzá le, az Al-Dunához, mindent ígérnek a békéért. Megalázkodnak a dölyfös szerdár-i-ekrem előtt, hogy megengesztelnék haragját, holott csak a magyarok kihívásai miatt esett Bécs ellen is oly nagy haragban. Herceg urunk, a kicsoda is… a Lobkovitz, a haditanács elnöke, óriási engedményeket tevő leveleket küld a követekkel, és ígéretet ígéretre halmoz: de a büszke Ahmetnek már oly igen megnőtt a szarva, hogy naponkint többet követel a dinasztiától – és szegin követek váltott lovakkal itt lótnak-futnak el Körmend alatt Bécs és az Al-Duna között, de semmire se jutnak Ahmettel. Zríni pedig még zörgeti a vasat. Kihívó üzeneteket küld Ahmetnek, sőt önkényesen szétverte és megsemmisítette a félelmes nagyvezír előcsapatait – ahelyett hogy meghúzná magát a hatalmas sárkány előtt. Hírnökeink mondák, hogy egyenesen eleibe megy a veszedelemnek: és ott öli, rabolja, dúlja és bosszantja a törököt, ahol éri. – Tudjuk. Ez a szerencsénk. – Oh, köszönöm… Mondja, minek úgy bőszíteni ezt a rettenetes fenevadat ellenünk és az egész kereszténység ellen? Mindezt zokogó izgalommal tárja elő ebéd után férjeurának, de azt nem nagyon riasztják ezek a dolgok. Tud többet is. A vita végezetül abban élesedik ki, menjen-e hát Bécsbe? Nancsi ajtóra tett füllel hallgatja ki a köztük folyó beszédet. Nancsi zalai és Ádám uram-párti, aki elejétől fogva szánva nézi az uraság titkos vergődését a volt bécsi udvarhölgy markaiban, kezdettől fogva tanúja sok mindennek – Nancsi a minden titkok tudója. Körülbelül egykorú a nagyasszonnyal. Ott volt már a Burgban kötött, világraszóló, fényes esküvőn is: amely főúri pompában, fényűzésben, tékozlásban semmiben sem maradt el egy királyi lakodalomtól. Sőt sokak szerint még túltett azon is. Jelen volt az egész udvar, a királytól a hercegekig, és bécsi udvarnokok titkon számolgatták: nem egy, de két-három rajnai fejedelemséget is meg lehetett volna venni azon a pénzen, erdőstülvölgyestül és mindenestül, amennyibe a lakodalom és a sok-sok funtnyi, ládákra menő kincs, ékszer került, amivel az ifjú magyar főúr menyasszonyát

könnyelműen megajándékozta. Mindenki Battyáni mesebeli gazdagságáról beszélt, amely még Bécset is elkápráztatta. És ez a talján asszony mégsem elégedett a sorsával, örökösen zúgolódik, folyton háborodik valamiért. Ezért nem állhatta őtet szegin jó megboldogult Lobkovitz Poppel Éva nagyasszony sem, aki előre tudta, hogy ez a nő majd megkeseríti fia életét. Nancsi rendre fülel, s előre tudja, mikor kell elugrani. Füle szívókorongként tapad az ajtón – és az úrnő szobájából süket ordítozást, kiabálást lehet megint hallani, majd csapkodást, piff-puff, a nagyasszony eszelősen rikácsol, vijjog, mint egy héjamadár, torka mélyéből rekeg, az uraság csitítja egy ideig, végül ő is egyre hangosabb: és még akkor sem szűnik a nő rikácsolása, mikor Battyáni kijön, becsapja az ajtót, és jobb tenyerét a szíve tájékán jártatva, megnyújtott, nehéz léptekkel elsiet az asszonyi lakosztálytól mentül távolabb. Csak aki vele él, az tudhatja, hogy az úrnő igazi méregzsák. Sikerült neki, hogy mérgét megin áttöltötte másba. Mert csak akkor nyugszik meg, ha kiadta magából, ha másba töltötte. Ilyen szerencsétlen természet. De voltaképpen nem is ő a szerencsétlen, hanem kiszolgáltatott környezete, akin dühe tombol. Van úgy, hogy naponkint jőnek dührohamai. Van úgy, hogy hetenkint csak kétszer vagy egyszer. Ha elmúlik a dühhullám, utána kisüt a nap szívében, és a világ legnyájasabb teremtésévé változik. De amíg tart, addig senkinek sem kegyelmez. Még űnagyságát is lemarházza, blőder baromnak, parasztnak, bakonyi kanásznak, hülye állatnak is bélyegzi sokszor: s félretéve minden spanyol etikettet, csap oly rikácsolást, hogy az egész várnépnek meg kell tudnia, mi történik köztük. Hiába, no, lobbanékony vér, talján vér, mit tegyen, ha nem bír parancsolni indulatainak? Űnagysága meg csak dirmeg-dörmög ilyenkor, vagy ha nem bírja már, krákog, köhög, és úgy reszeli a torkát, hogy szinte ordít bele. Van úgy, hogy visszakiabál, és megesik, hogy utána panaszkodik Lodovico orvosnak, hogy a bal felében egyre erősebb zsibbadást érez – de mindannyiszor kirúgja a bajt. Az asszony több évtizedes, állhatatos gyűlölködésének eredménye ez a rossz érzés a mellyében, amely a szívtől indul ki, belemegyen a vállába, és most már elhat a karján túl az ujjai hegyéig is. Sokszor órák hosszat is nyilallik. De amikor ő is kikiabálta magát, vagy – ami mostanában gyakori – fogja magát és megkontyolja az asszonyt: menten megkönnyebbül, kirobban belőle is az ideg.

Így van hát, még az űnagysága házában is! Így elközönségesül a legnemesebb lelkű férfiember is egy nem neki teremtődött, komisz, talján fejérnép mellett. Hej, de igen nagyon igaza volt a szegin jó, megboldogult Éva nagyasszonynak! Nancsi nagyon is megérti a jó urat, s időnkint a szeméből könnyet törül ki. Egész más lesz a hangnem, mikor a két Zrínyinével együtt társalognak délután és újra átjön az úr, oly frissen, erősen, fiatalosan, hogy öröm ránézni. Zsófia asszony maga is Bécs felé tart, kisgyermeket vár; ura maga küldötte el Csáktornyáról: mert ott már nem tudni, mire ébrednek. Ura küzdelmeiről keveset beszél, de annál többet elmond arról halovány színe, szorongó némasága. Leküzdhetetlen szomorúság árad a szegény asszonyból: mert szó közben mégis kiderül, hogy ura folyton hadiúton jár, s ha néha otthon éjtszakázik is, örökös haditervekkel és a legkeservesebb tépelődésekkel tölti idejét. Alig törődhetik a családjával – örökös számítgatással, levélírással, idegen követek fogadásával vagy álmatlan viaskodással van elfoglalva. Szavaiból az is kitűnik, hogy férjeura nem adta föl a reményt: gyűjti az erőt, szüntelenül sereget toboroz, futárokat küld szinte óránkint Bécsbe, Rómába, a nyugati fejedelmekhez, erőlködik a végletekig, erősítést kér mindenünnen. Ugyanakkor valóban fenyegető izeneteket küld Köprilli Ahmetnek, kevélyen kihívta, hogy jöjjön mielőbb, elvárja Csáktornyára, apái földjére, és ígéri, hogy méltó fogadtatásban részesül. Legutóbb azzal fenyegette meg a szerdár-iekre-met írásban, hogy megsemmisíti minden hadi erejét, ha átlépik a határt, és kiirt minden törököt a föld színéről. – Ez hát Zríni Miklós. Katalina asszony sokkal könnyebben veszi a dolgot. Frangepán-vér, férje után megy most is Bécsbe, félti az udvari köröktől, sokallja á távollétét. Nem a befolyástól félti, mert attól nem kell félteni Péter urat, hanem attól, hogy még ki találnak szedegetni ott belőle valamit, amit nem kéne, mert Péter úrnak olyan egyenes természete van, hogy sohasem tesz lakatot a szájára. – No, hogyhogy? – hökken vissza Battyániné. – Nem tudom, mire gondolsz, Katalina? – Ó, hát csak a kalmárokkal való kapcsolataira. Ugyanis valaki szintén vele, akivel együtt szokták intézni a bánság efféle dolgait: egy nagy hírű kalmár.

Taljánokkal, németekkel egyaránt jó kapcsolatai vagynak. Nevét nem árulom el, mert Péter megtiltotta. – Alberto di Filippo? – próbálja meg kiugratni a nyulat Battyáni. – Nem bizony. – Ludwig Terutsdorfer? – folytatja a találgatást, mint akinek a foga azért rajta felejtődött ezen a mondulán. – Nem és nem – ingerkedik a fekete asszony. – Ugye jó volna tudni? – Nem azért! – zordul el az úr, s magában gondolja: Hejh, de csúnya üzletasszony vagy… Számító vagy, hamis vagy, ha mégoly szép is vagy! – s hümmget magában, megmozgatva állkapcáit, melyek oly csomósak lettek egyszerre, hogy akár beléjük lehetne kapaszkodni. – Egyik legnagyobb áruszállító hajónkat meg – hallották-e? – tengeri katasztrófa érte. – Jesszus! – rémül az úrnő. – Hogyhogy? – Partraszállás előtt, mikor… – No, azt sejtem, hogy nem partraszállás után – nevet közbe a szokott fölényeskedéssel –, hanem csak kinn történhetett a tengeren… – Nem a tengeren történt, hanem közvetlen partraszállás előtt, ahogy mondom. Sziklához vágta a vihar Záránál, és mindenestül elsüllyedt. – Szörnyű!… És a hajósok legalább megmenekültek? – Azok még hagyján, nagyrészt kimenekültek. Hanem az a temérdek sok drága holmi, ami a hajón volt! Több száz göbölünk fulladt a vízbe, és minden, amivel meg volt rakva a hajó alja, odaveszett. – Bizon, előfordul – bólint rá Battyáni. – S mi volt a hajóban? – Megvan a lajstroma valahol Fiuméban, hogy mi minden – különben ég volna a megmondhatója, mennyi posztó, bőr, lábbeli és saruba való hasított szíj, szurok,

gyertya, fáklya, bor és égetett bor, búza, köles – sorolja egy szuszra –, süveg és dárda, kőedény, szalonna, fokhagyma, vereshagyma, só, olaj és fából való holmik… – Hogyhogy fából? – Hát mint gerenda, léc, evező, hordó, teknő, melencék… – De hiszen, a fa fönnmarad a vízen! – Aztán sok láda szeg, patkó, drót, vaskapocs… – Nagy kár, no! – vet az egészre keresztet Battyáni. – Több is veszett Mohácsnál, lölköm Katalina. – Nem olyan nagy kár – fölényeskedik a szézony. – Valami ezer lírát ért az egész… Hanem a rabok! Akiket Csáktornyáról vittek, és a portékákkal együtt el voltak rekesztve a hajó aljában! Az milyen kár! Mind válogatott, java erő, legalább húsz arany fejenkint. – Hű, az már szörnyű nagy kár! – sopánkodik a szíve mélyéből Battyáni is, mert csak az tudja igazán, aki maga is űzi az emberkereskedelmet, milyen jó pénzt hoznak a rabok, ha el lehet vinni arra alá, a tengerre. No de, száz szónak is egy vége! – Amondó vagyok, ti csak menjetek akkor szépen előre – fordult újra hitveséhez –, aztán megvárhattok Németújváron. Kristóf fiunk majd vigyáz rád, úgyis ott van. Magam is utánatok megyek majd, ha csak megtartóztató híreim nem jőnek a török felől. Vagy ha ott se nyughatnál, megszállhattok a bécsi palotánkban is, ott várjatok. Nekem azonban mindenképp itt kő marannom. – Ó, Istenem – eseng az úrnő –, nem úgy beszéltük meg… Azt ígérte, együtt megyünk Bécsbe, ha visszajő! – Igen, de annyi sok a dogom, váratlan ügyek mindenfelé… – Mindig közbejő valami! – Igen, mert hónapután tisztigyűlés, aztán pátenst kő kiadnom hamar, mielőtt ide

ér a török, mert a Dunán föl már közeledik, úgy hallani; rendbe szednem a végházaim népét, zavar van mindenfelé. Ím hát az úrnő ismét kénytelen beletörődni a változhatatlanba, duzzogását elnyomja szívében a féltő aggodalom. Abban is maradnak, hogy délután útnak indul, Újvárig együtt mennek a két Zrínyinével, aztán, majd amint meglátják, úgy lesz… De jól föl sem készülődnek, beszalad a várba Draskovics Miklós, az álnok, ravasz országbíró gróf Nádasdy Ferenc veje. Futtában van Mosonyból, a bánság felé, és hozza hírét mindennek. Forrásban az egész felsővidék tája. – Nosza! Még szüret se vót – és már forr a tokaji? – Forr ám az egész Hegyalja, nagyságos uram. Abaúj, Borsod, Beszterce és velük együtt mind a tizenhárom vármegye hovatovább haddal háborognak a német ellen: gyűlést gyűlésre rendeznek a városokban, vagy titkon, pajtákban, tüzelőjük Vitnyédy, s nem vitás, hogy ki a szemükben az ellenség. Nyíltan kiáltozzák: „Verjük ki a németeket várainkból, tartsunk Erdéllel! Inkább Allah, mint a Wer da!” Élükön a félelmetes ajkú Szuhay Mátyás, Szepessy Pál… – Az ám, mer’ mindenüket elvervén, gondolják, ha háború lehetne, talán foghatnának valamit – vélekedik Battyáni. – Mindegy, de olyan a helyzet, mint a puskaporos hordó: akármelyik pillanatban lángra gyúlhat – hajtogatja Draskovics, s utána – szinte mellékesen – elmondja, hogy maga is Horvátországba menekül, mert a haditanács szem elé hívta, és mivel nem jelent meg, kijött a büntetés. Bűne az, hogy három harácsoló német zsoldost, akik a Montecuccoli seregéből valók voltak, óvári birtokán elfogatván, törvényesen elítéltetett és kivégeztetett. És most Portia herceg, együtt az udvari és haditanáccsal úgy döntött, hogy büntetésből öt zsoldos ezredet küldenek rá Mosony megyére, és becsületesen megdúlatják, azonkívül kétezer zsoldos ellátására kötelezték írásban, holott az egész törvényellenes és szabálytalan, mert a rendekkel való megállapodás szerint Szent Bertalan napjára már a többit is ki kellene vonniok a vidékről, nemhogy még új ezredeket hozzanak hegyénk. Ő tehát most már, ott egye a fene, a sorsára hágy mindent, úgyis jű az török, nem törődik már semmivel. Lesz, ahogyan lesz!

Draskovics szénfekete hajú, szemű és szemöldökű ember, csak a bajszábaszakállába csapott bele a dér. Zrínyi rokona egyébiránt, odalent is vannak családi birtokai a bánságban, ott keres menedéket. – Jól van, no, jól teszi kegyelmed, öcsémuram, ha nem várja be a zsoldosokat Mosonyban. De ami azt illeti, ugyan hamarébb kiszaladnak azok onnénd, hogysem gondolnák – dünnyögi a szakállából. – És Bécs felől mi hírek vannak? – érdeklődik mohón az úrnő. – Nagy a rémület Bécsben is, mondják. Vannak, akik szekerekre rakodva menekülnek az erdők felé, mások gyalog futnak, batyukkal, s kiabálják: „Végünk van, az Al-Dunánál a török!”, és a nép is követeli, hogy Zrínit nevezzék ki főhadvezérnek… – Futnak? Battyáni jóízűen horkan a hírre, s fölvágja ég iránt borzas vadkan fejét, és elefántcsontszín agyarát is előrevicsorítva, dühösen és jóízűen nevet, hahotáz, míg nője rémülve, botránkozva nézi. – Háhá… Hát szalannak a bécsiek? Az ám a sörény nép! Bizon, úgy van, mint Zríni Miki mondja: „Adná Isten, futna ki mind, hogy ne maradna egy se közülök, és mi mennénk az helyükben!” – De ahogy szívből kiröhögte magát s megnyugosznak a rázkódástól szélességes vállai, megkérdi ezt a másik Mikit itt, ezt a Draskovicsot, aki a nagy Miklós első sógora vóna az elhunyt feleség után. – No, uramöcsém, hát mégse tud az német megalkunni a törökkel? Mégse? – Nem ám! Nagy jó uram, nem tud az semmit, még azt se, hogy legalább segéllene magán – mérgelődik a bánáti gróf. – Sopronból jövök épp, magától Vitnyédytől hallom, nemhogy segítséget nem akarnak küldeni Zríninek, de minden támadástól esztelenül tiltják, nem értik meg, hogy a magáéval együtt voltaképpen az egész Dunán-innéndet védi, és talán ha nem élne, már rég Bécsben járna a török. Követeket követekre küldenek Ahmet elé: ígérnek fűt-fát, mindent, és követeik szinte rimánkodva fogadkoznak, hogy valamennyi óhaját teljesítik, csak álljon meg az Al-Dunánál, ne jöjjön tovább! Leopoldus és udvara már a legnagyobb áldozatokra is kész volna, csak megvásárolhatnák a töröktől a békét, és amint hallom Vitnyédy uramtól, fölhatalmazták követeiket, hogy a végső feltételeket a törökkel ott a helyszínen rögtön ők maguk állapítsák meg. Itt tartunk… De Ahmet tovább csavarja a prést! Fene nagy étvágyú ez a ravasz

nagyvezír, túltesz még Szulejmánon is. Egyre újabb követelésekkel áll elő. – Úgy kő! – Fizessen Lipót császár harmincezer arany vagy kétszázezer tallér évi adót a szultánnak, még a Szulejmánnal kötött egyezség értelmében. Adjon azonkívül kétmillió hadikárpótlást és szabad járást Velence felé. – Há-há! A’kkőne… A’kkőne ezeknek is meg azoknak is! – De ha mindezt megadják, ki tudja, fél nap múlva megin mit követel rajtok? – Akkor is csak hegyénk törnek, így is, úgy is – csap közbe diadalmasan Battyáni. – Mer’ annak úgy kő lenni! Azkit Mahomet parancsa küld és a fenehit hajt az egész keresztény világ ellen: nem lehet azt pénzzel, ígérgetésekkel megállítani. – Istenem! Mi lesz a kegyelmed szép uradalmaival? – remeg az úrnő. – Hiszen akkor mi is elveszítünk mindent. – Mi lenne! Az lesz, ha Zríni meg nem állítja a veszedelmet, valahol majd csak megáll, de nem itt… Ahmet, már mintha látnám, átalköl a Szulejmán hidján Eszéknél, aztán föl egyenest a Duna mentén Budára, mert ez az övék, és onnénd neki Bécsnek. Há-há-há… Nesze neked, groff Montecuccoli! Most legalább kiderül, hogy ki vagy? Csakhogy addig még sok víz elfolyik a Dunán… Hát csak mondja meg kegyelmed az én édes Miki öcsémnek, ha látja, hogy most már két Ádám lesz a családba: örül a szívem, ha majd a kicsin fiát a nevemre körösztölteti. És azt is megmondhatja neki kegyelmed, ha látja, hogy affelől nyugodt lehet, az asszonka, amíg el nem jű ideje, énnálam, Újvárába, jó helen lesz. – Hogyne látnám! – tapogat gyorsan melléhez a gróf. – Első utam is mindjárt őhozzá vezet. – Talántán valami jó hírt visz nékie Sopronybul? – Viszem ám Vitnyédy uram bizalmas levelét – súgja ez, s elhallgat. – Ehe!

Végül úgy dönt urasága, hogy az asszonyokat erős kísérettel még a délután útra bocsátja Újvárnak, Draskovics és kísérete meg kipihenve magát Körmenden, reggel folytatja a futást a Bánság felé. Uramasszony és a két Zrínyiné útra is kelt, együtt orvosokkal, lelkiatyákkal, komornákkal, délután; Draskovics pedig átiddogálta a fél éjtszakát, és hajnalban, alvás nélkül indult tovább. – Azt gondolom – rázta kezét a búcsúzásnál nagysága, aki már reggel, kora reggel talpon volt – mégiscsak jól teszi, öcsémuram, ha elfut Magyarországrul. Igen nagyon jól teszi. Nagy kardos vitéz hírében sohasem állt, és odalent, a tenger mellyékén azért töröktül is, némettül is biztonságosabb. Ekképp vigasztalván a horvát grófot, búcsút mond neki, és mikor végre ezek is elmentek, csak akkor esik vissza a tegnapi nagy komorságba megin: elővették az igazi gondok… Felugrasztja Bosnyákot, aki – családtalan ember lévén – mindig itt szokott ődöngni körülötte, és rejtelmesen behívatja vele Hettyei Balázs főszámtartót is, minekutána Keglevicsért már előzőleg kiüzent. A pénzesház őre és a végházi gazdasági ügyeknek – nagysága után – főtudója itt az öreg Hettyei, egy leeresztett karú, merev léptű, javakorú ember, aki ilyenkor már előre borsódzó háttal szokott előjőni, rettegve, hogy miféle képtelen kívánságok elé állítja őtet megin űnagysága? De most alig akar hinni szemének, fülének. Battyáni uram mindjárt beletúr a zsebébe, és minden latolgató eszmecserétől és kényszerítő körülménytől mentesen, magától nyitja meg az ércből vert, épületes nagy pénzeskasszát, minek kulcsát mindig magánál hordja. Biztos kézzel belenyúl, egymás után több zacskó pénzt rak ki az asztalra, halomba. – Mire megy el a gőbölök ára… – fohászkodik. – Itt van hatezer dénár, kétezer forint értékben. Olvassátok meg tik is… Aztán eriggyetek, keressétek föl egytül egyig a Rába mellyéki váraimat. Mindenütt megmondjátok, hogy készüljenek föl, erősítést vegyenek az kapitánok mindenben, amiben szükségesnek mutatkozik. Hadra készen álljon, értesítést várjon valahány Rába mellyéki vár a Duna-közelbe! Itt a pénz – fordul Boldizsár felé –, vidd el a végházakba, és az ott való vajdával, zászlótartóval és tizedesekkel oszd ki óvatosan. Hópénz csak a szolgáló, iratos katonáknak jár. A latrok, lopók, huzavonyók, fosztók nem

kaphatnak. Amely hajdú rabbá esett, vagy most is rab vagy koldul, azoknak vagy családjuknak úgyszintén megadjátok, ami járandó. Akik penig elholtanak vagy levágattanak, azok özvegyeinek is. A maradék pénzt megtartsd, megőrözd, el ne tékozoljad: minden kiadást írásba vegyetek, mert megnézem. – Főgenerális uram, nem lesz baj ebből – akad közbe Keglevics vicegenerál, aki időközben szintén ideért –, hogy csak a Rába mellyéki végházainknak küldünk, mikor a zalavölgyiek – ember és vár egyaránt – sokkalta veszedelmesebb helyen és sokkal rongáltabb állapotban vágynak? – Nem, mert azok lopók-csalók, és ez alól még tisztjeik se tesznek kivételt! Azért nem kaphatnak. Űk tartoznak nekünk, nem űnekik mi, és nincsenek is olyan nagy veszedelemben, mint hírlelik, és mint amilyenben majd ezek lesznek. De azért, ha arra kerültök, elvihetitek Ányos Péter uramnak a generálátus végzését: Zalavár–Hídvég–Kiskomár kapitányává mostantul fogvást Bosnyák Boldizsár körmendi hadnagyomat léptetem elő. Bosnyák, szedd össze magad, mer’ te is oda mész Kegleviccsel, átveszitek Ányostul a várak kulcsát és az tollas botot, kapitáni jelvényt, aztán Keglevics Ferenc vicegenerális úr kezébe leteszed az esküt. – Igenis – hápogja ez, a meglepetéstől alig jutva levegőhöz. – És hát akkor… – hökken meg Keglevics is –, mi lesz az öreg Ányossal? – Megmondhatjátok néki, hogy sorsa további alakulásáról nagysága beszélni akar vele Körmenden, a szerdai tiszti ülésen.

NYOLCADIK FEJEZET

JERÜNK HAZA, MAGYARÓDRA

Ányos érzi, hogy Battyáni szeme rajta. Nem is mulasztja el, hogy össze ne hívja a hídvégi révüőrséget, mert tudni akarja, mit tudnak arról az éjről, hogy itt járt Battyáni, és kiszöktették a lányt, és nyomorékká vált az öreg Zalavecz? Megjöttek a nádi vitézek, épp most bújtak elő a víz közül, és sorban is álltak a bástya előtt, hunyorogva, a kapitányukkal szemben, válogatott, kinn háló legények. Mintha összeesküdtek volna, mind egyformán hajtogatják, hogy űk nem tudnak semmiről. Viszi pedig a szót köztük a sárga arcú, gyors szemjárású Aczél Géczi, kezében ötágú vasvilla, mely éles szigonyhegyekkel végződik. – Törődünk is mü azzal, mit keresett itt Battyáni urunk űnagysága meg a bandériuma! Örültünk, hogy az után a nap után végre mü is bebújhattunk a kolibáinkba, hogy kipihenjük magunk. – Így vót – erősíti a dudva homlokú, körülkondor hajú Kormos Estók is. – Minekutána a hóttakat eltakarítottuk vót, este madarat sütöttünk, aztán mü is lefeküdtünk békességgel, mert igen elfáradtunk abba a napba. – Én meg ott se vótam – igazolja magát Komár Péter, a legöregebbik. – Egyedül vagyok családos ember az őrségbe, hazamentem Magyaródra alunni. – Ki engedett el? – A révkalauz, mármint Alfő György. – Arrul mit tudtok, azmi a halászházba vót? – Ne segéljen bennőnket innénd haza a mü Istenünk, ha mü valamirül is tudunk, azmi ott történt! Ányos megfogadtatja velük: ha így van, hát ehhez is tartsák magukat mindig,

azután szétengedi őket. Úgy rebbennek azok széjjel, futva, mint a bébicmadarak, sietnek ladikjaikhoz – kapitán uram meg az imént említett Alfőt keresgéli a szemével, mert az is velük jött, de el nem ment. Ott bóklász, járkál az udvarban, jő-megy, mint sidóban a fájás. Egy valami kardon babráltat a kováccsal, ezen ürüggyel ólálkodik a kapitáni ház körül. Hohó, te… Úgy kerülgeti a kapitányi tornyot, mint darázs a lépesmézet. Még sippant is fölfelé. Úgy érzi, hogy a lányhoz talán valamiféle joga van? Nagy érdemet szerzett… – Kapitán uram, itt van egy sziép aranykard, csak nézze! – Az ám, ni! – hökken meg Ányos, amint kézbe veszi. – Hunnéd való, te? – Úgy találtuk, bele vót fúródva az iszapba a sármellyéki mocsár szélin. Nem kő? Od’adom… – Vidd innen! Alfő kikapja a kardot a kezéből – és úgy mered rá dühösen, mint aki még mondani is akar valamit… Kipirul, és benne marad a szó, csak néz … Szinte szánandó. Rendbe van, visszahozta minap a lányt, jól teljesítette a följebbvalói parancsot. Bebizonyította, gonosz szándékai nincsenek a lány körül. Csak ne vóna ilyen vadember! Leütötte az öreg Zalaveczet is… Kiragadta az öreg halászházból Ilkát, kocsin vitte átal Magyaródra éj idején, és az Ányos-nemzetség egyik féltelkesénél bújtatta el, igen jó helyen, mert jól sejtette, hogy majd utánaszaglásznak a Battyáni emberei. Kezébe vót a lán, nem bántotta, megőrözte. De az is érdem? Kötelessége minden rendes embernek. Annyi azonban mégis bizonyos, ha valami gerezna szándékai lettek vóna körülötte, akkor talán nem hozta volna vissza. Ennyi az egész érdem. Most azután oly hunyász, alázatos – szinte gyerekké válik itt, ahogy néz… Vóna legalább nemesember, ne ilyen mocsári ember, vadember! Most is azt kébzőtte a gyalázatos, hogy azon a rablott kardon tán megveheti tőle Ilkát…? Odaadná-e érte, ha mindjárt százat hozna is…?! De mégis megszánja.

– Hallod-e, te Gyurka! – szól hozzá emberségesen. – Mit ólálkodol te itt folyton? Megmondtam, nem hozzád való a leány: inkább adom apácának kalastromba, hogysem mint valami végházba, kolyibába. Tégy le már egyszer arról! Az elsötétült arccal néz vele farkasszemet. – Hallja-e, kapitán úr! – mordul nagy, vad gőggel. – Hát ha arannyal vuóna kitömve a kegyelmed lánya, kőne-e niékem? Megmondom kinek kő… A kutyának! – Micsoda? – Ha hitván ember is vagyok, nem uraság: de valaki aziért én is vagyok az ién uraságomba! – vág ököllel a mellére rettenetes nagyot, s topogva néz és fordul, tehetetlen, mint a dühös bika, ha keresi, hogy kit fűzzön a szarvára. Fogja, lódul is az udvarból, alá a révühöz és egy pillanat múlva már ott lent himbálódzik, egy görbe orrú, fekete ladikban állva – kitaszította magát a parttól, és nagy lökésekkel evez Hídvég felé. Ányos uram utána kémel. Látja, amint a révükről és nádi kolibák elől úgyszintén körös-körül megindulnak a csónakok és görbe orrú ladikok, és lassan, feltűnés nélkül húzódnak Alfő után, aki már el is tűnt a szem elől az alkonyattal a susogó, vérrel kevert vizű, ritkás hídvégi nádasokban. Nemsokára elfeketednek a nádi vizek, felettük még itt maradnak az ég játékai. Csak akkor elevenednek meg valamennyire a nádi vizek, mikor félreálló szarvát beléjük üti a felhők közt turkáló, fogyó hold, egyszerre bolygatva fel eget, vizet. A mocsári tölgyek hihetetlen arányokban megnőlnek, s lomposan és mezítelen szárakkal dideregve a vízben, nyújtózkodnak ég felé: mintha a vizesből kifelé áhítozó – s lépkedni akaró óriások volnának, csak soha nem tudnak megindulni s kivergődni a szárazra, a galamboki gesztenyés erdő boldog fái közé. Hajh… Nyomott egy világ, itt, mindig a vízben! Lábaik legyökereztek alant, belenőttek a híg lápok alatti szilárd mélységbe. Esteledik. A leáldozott nap végmoccanása még arannyal, lilával, bíborral nyalja az eget;

hosszú fénypászmák szivárványosan töredeznek a felhőcskék feletti végtelen égi tájba. Idelent penig már sötétedni kezd. Ányos kapitány fölcsoszog a szállásra, s ott a leányt az ablaknál találja. – Miért kukucskálsz te ki olyan nagyon? Mit nézel? – Nem nézek én semmit, hisz nem is voltam ébren, apámuram – riad fel a leány merengéséből. – Csak valahogyan, úgy éreztem, mint aki ébren álmodik. Penig nem aludtam ám, nyitva volt a szemem. Mint akit valahová hívnak… – Hová csatangolnak a gondolataid! Ilka arcán halvány kis mosoly játszik, hosszú, vékony ujjaival könnyedén súrolja bágyadt homlokát, majd haját rázza, vállát billenti: mit számít az, az ő gondolatai? Sokszor maga se tudja, merre csatangolnak el azok… Étket hoz föl a szakács. Ányos kapitány közben elhatározza, nem firtatja tovább ezeket a dolgokat. – Megin itt ólálkodott az Alfő – jegyzi meg mégis, evés közben. – Láttam – nevet furcsállóan a leánya. – Már megin kidugtad az orrod az ablakon? Megmondtam, egy tekintettel se biztasd őt: nem hozzád való… Hajdú, haramia! – Ugyan kinek kőne? – biggyeszti el ajkát, és többet szava sincs. Közömbösen figyeli apja előadását a bakonyvölgyi apácák idves életmódjáról. Nem először van így, hogy a klastromi élet békéjét és nyugalmát dicséri előtte atyja, de még soha egy érdeklődő szava nem volt a dologhoz – idegen tőle az a világ. Inkább a szép udvarházak jutnak közben eszébe, amelyekről Ádi bácsi oly csodás, képzeletvidító meséket mondott: síposok, hegedősök, muzsikások is vagynak ott az árkádok alatt, s zenéjökre a szép nemes kisasszonkák úrfiakkal táncolnak a hímes, boltos termekben. Megvacsoráznak.

Ez a legtöbb öröm a háznál, ha együtt költhetik el a vacsorát. Utána – ha egyéb rossz nem jő közbe – Ányos kapitányt még úgyis kiszólítja a mindennapi katonai kötelesség estére eső része: lenyugvás előtt még körüljárkálja a falakat, sorra véve az összes őrhelyet és révüt a környéken. Van úgy, éjfélig se kerül vissza, mert ha igen is: éjfelében megin újból megismétli szemlélő útját. Így írja elő a régi regula, száz év óta érvényben levő végházi szokás. Sokszor, mire visszaér, Ilka már az igazak álmát alussza a fülkében. El van kerítve a nagyszobától rendesen, a rozoga kis spanyolfallal, mit a gondos atya saját maga szerzett vót be Kesztelen, egy monostor téri kirakodós árustól, mikor látta, hogy növésnek indul a leány, és úgy találta, jobb neki már külön hálni. Ma is, mire visszaért, elaludt a lány. Ajtó nyitva-tárva, no ez sincs rendjén ám. De ha egy kulcs van! Azt se lehet, hogy rázárja a lakást, nem rab ez. Hej, penig – morfondéroz magában lefekvés közben –, nem élet ez egy hajadonnak, így… Ebben az egyben igaza vót Battyáninak, el kőne vinni ebből az itthoni magányból mindenképpen, el ebből az itthoni veszedelemből valamerre. Igaz, nincs mindig egyedül a házban: innepenkint, vasárnaponkint átalmerészkednek hozzá a faluból a zalavári leánkák, az itt való heles hajdúk gyermekei, vagy maga megy átal azokhoz a hídon, és gyermekmód együtt eljádzogatnak… Nincs nap, hogy valami asszonyemberrel is ne találkoznék itt a faluból, mert hol ezt hoznak fel, hol azt; de ezek a galamboki asszonyemberek se hozzá valók. Mit tanul tőllük, az együgyű meséiken, lúdvérchistóriáikon és siralmas bús danáikon kívül? Efféle gondok közt forgolódik az ágyban, hallgatva a leányka csendes sustorékolását a szomszéd fülkében, míg végre magát is el nem nyomja az álom.

Hajnalban kürtszóra ébrednek. Megjött Keglevics vicegeneráls úr huszagával Egerszegről, hogy közölje Battyáni uram döntését, és átadja a hivatalos pecsétes levelet. Bosnyák is szánakozva tekint a szegín öregre, aki most ugrott ki az ágyból, de már várja őket a kapuban, amint illik, aztán gyanakodva veszi át az előre nyújtott írást, mert – úgy látszik – Keglevics is úgy gondolja, minek mondjon kellemetlent ő – mondja el a levél!

Mindannyian Ányost figyelik, aki zavarodottan betűzgeti a végzést, és míg olvassa, mozog az álla, szakálla. Végül fölnéz keményen, nyel reá egyet. – Vicegenerális úr, a végzést tudomásul vettem! – tárja ki fél karját az udvar felé. – A várat átadom… – Meg ne nehezteljen rám, kapitány uram, kegyelmed – lép előre Bosnyák, az új kapitányjelölt. – Értse meg, hogy mi is küldve vagyunk, és alája tartozunk a rendnek, mikor teljesítjük főgenerális urunk parancsolatját. – Semmi hiba nincs – keményíti meg magát Ányos kapitány egyre jobban. – No, Isten áldja meg kegyelmeteket! Azok csak néznek egymásra zavartan. Ez meg sarkon fordul és siet föl a házba, és a telhető legrövidebb idő múlva már a lánnyal együtt jön onnénd vissza, és hozza a kulcsot is, a tollas botot is, hogy átadja. – Péter bácsi, ej… Hiszen nem olyan nagyon sürgős ám, miattam ráérnek még eltávozni kegyelmetek. Battyáni uram különben is azt izeni kegyelmednek, hogy sorsa további alakulásáról beszélni akar vele Körmenden, a szerdai tiszti gyűlésen – iparkodik vigasztalni őt Bosnyák. Ányos kapitány azonban így fordítja a szót: – Ha akarok, bemegyek Körmendre, ha nem akarok, nem megyek be Körmendre. Olyan bolond nem vagyok, nekem a ti uraságtok már nem parancsol! – feleli nagy kevélyen, és odaveti a kulcsot Keglevicsék lába elé. – Azt jelenti ez, hogy kegyelmed lemond a vitézségről? – kérdi keményen Keglevics. – Van egy kis földem, házam, két féltelkes jobbágyom Magyaródon, megélek. Jobb is, hogy nem vagyok a Battyáni kapitánya. Hát így is ki lehet bánni valakivel? Így is? Mindjárt fordul az istállóhoz, előhozatja lovát, öregesen felszökken a hátára, és most már nyeregből beszél.

Mintha mi sem történt volna, úgy adja ki az utolsó parancsot, de az már nem katonai: csak annyi, hogy Ilkát csónakkal vigyék átal a tutajosok Hídvégre, ott várja; azt a néhány darab pereputtyot meg, azmi fönt van a házban, küldjék utánok egyenesen Magyaródra, kocsival – aztán obsit… – Kétévi kapitányi fizetésemmel tartozik a generálátus! – kiáltja végszóval. – Elvárom kegyelmetektől, hogy azt is utánam küldjék! Azzal a kapun ki, egyenest a cölöphíd felé irányítja lovát. Hosszú a híd, ritkás a deszkázat rajta, rá kell hagyni, hogy kedvére meglépje a ló. Ej, ki tudja, átjön-e még valaha is rajta? Ez a cölöpút hoz fel a végház tornyáig, illetve most már kifelé viszi innénd: és utoljára ragyognak az ember szemeibe a nyílegyenesen ide tetsző Badacsony–Szentgyörgy–Gulács kék halmai is. Peng a hídlás a ló lábai alatt, de most úgy hat, mint a koporsódobogás. Haj, ez a híd… Talán még az árpádi üdőkben verték ide ezt is, hej, ki tudja, hány szegény vitéz léptette meg a lovát rajta! Egy dana is maradt róla, oly szomorú, hogy ríva fakad, aki hallja, de odaát Magyaródon már olyan vidám nótára megy ki ugyanaz az egész, hogy még táncolnak is rá: „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta…” Keskeny, bizony, alig másfél öles, de csak ahhoz képest keskeny, hogy van legalább egy kilométer hosszú is. Hátha jobb lesz Magyaródon, mint Hídvégen vót! De Uramisten! mihöz is fog hát egy szegény, árva, magára maradott, öreg vitéz most már, aki az életét csatákra tette föl – és valahogyan itt felejtődött, itt maradt? Majd csak eljön érte a kaszás, megkönyörül, mit lehet még neki jobbat megérnye? Van abban hamisság, hogy el köll mennie, mint ahogyan Battyáni Pál – a generális korán elhalt második fia – kapta vót meg a szentgróti kapitányságot is annak idején, őhelyette! Most is semmittevésre kárhoztatják, mehet… Mit ér a hátralevő idő tétlenségben, minek él, ha nem vitéz az ember, és nem tartozik többé sehová? – Hejh, Battyáni, Battyáni… Ez hát a bosszúd a leányért? Jól van, csak csináld… Baktat Ányos kapitány, már fölért a falu dombjára, ahonnan jól átlátni a szentgyörgyi és a berényi hegyek felé; de emerre, a marcali hegy vonulatát holmi ködök lepik, most száll föl a harmat könnye az égre.

Eh! inkább átugrat a hajdúviskók során, nem néz semerre sem. Faluvégén kiszaladnak a cigányok, pénzt kunyorálnak, mint egyébkor, de rájok se tekint. Rátér a vizesútra és csak az jár eszében, ezt is de sokszor megjárta, valóságos jó barátja lett már a sok rosszban ez a süppedékes, rőzsés út is a korhatag facölöpökön… Rőzsekötegeken botorkál a lova, aláhajtott fejjel lépked az is. A nádi kolibákból itt-ott füst emelkedik, párát lehelnek a pásztorkunyhók a szigeteken, van itt még emberélet, a nádasokban. Megjön a tél, aztán megin rágyújtja a török a nádat arra az egypár nyomorólt halászemberre, és számtalan sok jégpatkóval és bocskorral járják a Balatont vagy két hónapig. Tavasz jön rá, újra kiveri a hegyit a nád, fölsarjad a bozót emberbújtatónak, haramiarejtegetőnek, s a török megin visszahúzódik. Az út véginél, a Zala-híd magaslatán, úgy tetszik, mintha állna valaki. Háttal van Magyaródnak, Zalakarának, Garaboncnak… Ilka nem lehet, mert férfiember. Éspedig állása után ítélve olyan, mintha Alfő volna, és egyenest erre néz … No csak! Még utóbb őtet várja ott? Legalább van valaki, aki várja. Valaki, aki erre néz, és egyáltalán törődik még egy ilyen kizsuppolt, mihaszna, öreg vitézzel. Azt állította minap, ő is van valaki az ő uraságában. Talán nem is őt várja. Eb, aki kétségbe vonja, hogy ő is valaki, de még hogy mekkora nagy rosseb-valaki a Nagy-Radán és Kis-Radán kinn háló rossebb-hajdúk között! Talán lehetne még belőle rendes ember? Amúgy fiatal, erős, jól forgatja a kardot. Kicsit vad ugyan, de szerelem sokszor még a vademberből is szelíd háziállatot csinál. Néminemű párbeszéd esik köztük. – Juónapot, kapitán uram! – emígy kiált a hídról. – Jó napot. Dobog a híd, vidáman táncolni kezd a ló, amint keményet érez a körme alatt. – Jobb is lehetne, kapitán uram! – Nekem jó nap. – Obsit? – Az ám!… Amerre a nap süt.

– Hogy a büőr hűjjik rá a főgenerálisra! Egy paraszthajszál nem sok, annyival sem öregbedik tüöle a híres Battyáni böcsüllete. Ányos kapitány leszáll a lóról, kezet nyújt. – Tudom, mért vársz itt. Hát jól van. Ígérd meg, hogy ember leszel – és tiéd lehet a leány. Megesküsztök, aztán odajöhettek lakni a házamba – mondja, míg újra fölszáll a lóra. – Jerünk haza, Magyaródra! – Hajh! nem ígérek én semmit kegyelmednek – kiáltja az –, de annyit mondhatok, majd meglátjátok kegyelmetek, hogy kicsoda Alfő György! – Várd meg Ilkát, mert erre jön. – Űtet várom… Aztán kocsit szerzek, viszem haza, Magyaródra.

KILENCEDIK FEJEZET

VENDÉGEK SOPRONBAN

Ringatós, finoman huppanós batár döcög a Bécs felőli országúton, tágas, kényelmes építményű, előkelő veretű, messziről megtetszik rajta, hogy főurasági hintó lehet. A díszesen szerszámozott lovak fáradt ügetésén viszont megtetszik, hogy messziről jöhetnek, és most már nemsokára célba érnek. Ketten ülnek benne, kényelmesen hanyatt dőlve a rugósan béllelt, féderes ülésen, és vidám beszélgetésben vannak egymással – egy aránylag még fiatalabb úr meg egy idősebb férfi, kiket megszokott unalmukból éppen most zökkentett ki a megérkezés pillanata. – No végre, Sopron! Itt vóna jó lakni – élvelődik az öregebbik. – Lakott kend már itt, Ferenc atyó. – Rövid ideig. – Hidje meg, hogy elég ebből egy-két óra is, sok is. Nem szeretnék ezek között a hidegszemű németek között lakni. – No azért nem utósó város Sopron… Mert szép is, gazdag is. Sem a Dunán innénd, sem túl nem lehet már látni hasonlóat. Bécsből jönnek a vendégek a hintóval, Bécs vagy nyolc mérföldnyire esik innen. Kedélyes út, meg se kottyanik a gyakorlott utazónak, sőt a többi, rossz országúthoz képest valósággal kényelmesnek mondható. Megragadó a környék szépsége, még egy tősérembernek is megakad a szeme rajta. Olyan városka Sopron, mintha egy nagy gyümölcsöskert közepében feküdnék, csillogó halmazul odavetve a völgyben. – Ez ám a szép! Tősérszemmel nézve, mi a szép? Ami jó, ami pénzt hoz a házhoz. A városhatáron kül még roppant erdő terjeng, különböző árnyalatú foltokban

ütnek el egymástól a borzaszöld színek, a fák nemei szerint: tölgy-, bükk-, nyírés égerfacsoportok vidáman égre lombozva versengenek benne. Ez itt még a környék legvadonabb része; beljebb már mindenütt meglátni az emberi kéz nyomát, de nemcsak a földeken, gyümölcsösökön, szőlőskertekben, hanem még az erdőn is, mert itt – a városkától nyugatra és délre – már nem vadon erdő többé, hanem szép nagy szelídgesztenyésekbe csap át, sertésfalkák túrnak alattok. A város határán túl szép majorságok váltakoznak jó rétekkel, legelőkkel a távolban. A hintó utasai megin némán bámulnak kifelé egy ideig, mintha elgondolkoznának. – Hát csak szerencsés város ez a Sopron! Könnyen virágzik: nyolc jobbágyfaluja van, ellátja mindennel. – Dédelgetett hely is volt mindig. És ahogy újra szóba elegyednek, arról csevegnek, milyen rendkívüli, párja nélkül való város ez a kis váracs… Királyok a legelőnyösebb kiváltságokkal halmozták el idők folyamán, s annak okáért az idevalósiak kicsit rátartiak is az ő Sopronjukra. Lehetnek! Henrik császár adotta vala hozományul Gizellával István királnak, ajándék város, ráadás. Jó, hogy van, így, ahogy van… Igaz, hátránya is van a kiváltságaiból, hogy annyira gazdag: mert sohasem mulasztja el megrablani a keletről jövő ellenség, beleértve az erdélyi fejedelmek szabad rabló hajdúit éppúgy, mint a törököt, tatárt (itt ezeket már mind egy kalap alá szokás venni), s bár a természet csapásai is elég sűrűen látogatják – mert nincs még egy város, ahol ennyi tűzvész, vízáradás, sáskajárás lett volna, mint itt –, viharedzett lakosait mégis mindjárt lábra állítja egy szüret vagy egy jó gyümölcsös esztendő. „Sebaj! Egy jó szüret – s mindjárt kileszünk a vízből!” – mondotta volt Vitnyédy úr a soproniak vigasztalására a legutóbbi árvízkor is. – Mennyi szőlő, itt mindenfelé! – méltatlankodik az öregebbik utas. – Ki iszik meg annyi tömérdek bort ebbe a kis városba, nagyságos uram? – Mind a német hasába megy az, Ferenc bátyó – feleli sajnálkozva az uraság is. – De ez még semmi! Azt nézné meg a határon, a Fertő mellyéki szőlőiket… Oly nagy arányban megy ott a termelés, hogy még Sléziát, Lengyelországot is ezek látják el borfélével. Hosszúkásforma, makk alakú hordóikba rakják és gondolja csak meg, hogy itt ezekért a mocsár mellyéki fehér asszú boraikért

odafő, a hidegebb országokban királyok és hercegek versengenek. Haj, az anyjuk németje… Vitnyédy uram is jó fogást csinált tavaly a borral: volt egy lengyel adósa, aki hosszú ideje már nem fizetett. Fogta magát őkegyelme, és nagy jogi furfanggal lefoglalta Sopronban az idegen lengyel kereskedők borát. Kereshették árát a lengyel honfitársukon. – Penig jó pénz a lengyel pénz. – Jó bizon. A hintó zökken, azután egyre sebesebben ereszkedik alá, a völgy iránt. Középkori jellegű, fallal körülkerített kisváros képe bontakozik ki a szemük előtt. Annyira polgárias, hogy még vára sincs. A falak meg oly gyöngék, hogy kidönthetné akár egy nekivadult gulya is. A házak összebújt tetőkkel zsúfongnak, messziről kivehető a bencés templom égre lövellő, gótikus tornya – elég szép torony, csak azt állítják a soproniak erről is, hogy ez volna az ország legmagasabb tornya. Igaz, hogy földtől kell számítani, mert külön van a templom mellett. No, de mégis! – Mikor van itt a hetivásár? – szól ki a kocsiból Varsa Ferenc, a bánsági nagytősér, miután eleibük kerülve a kis parasztszekereknek, lefizették a vámot a bécsi kapunál… A Nádasdy emberei zsebelik itt nagy szorgalmatosan a kisebbnagyobb pénzeket, van képük még egy üres hintó, két ló után is hét dénárt venni. – Itt? – feleli az egyik hajdú… Hetfén és pénteken. – No, akkor péntek, Péter úr… Ne nézzük meg, milyen a marhahajtás? – Eh, minek! – türelmetlenkedik az úr. – Helyünkbe hozzák… – Csak úgy a szemnek is! Bizonytalanul arra fordulnak a hintóval, s hogy elérnek a vásártérig: hüh, annyi sok szép kövér portéka, hízott ökör, sertés és birkanyájak ott mindenfelé, hogy Ferenc csak hümmöget, és mereszti a szemét: és most már elhiszi, amit Bécsben épp a minapában is hallott, hogy egy év alatt negyvenezer marhát, százötvenezer sertést adnak el a soproniak ezen a kis vásártéren. Elő is veszi a kifénylett bőrű tarsolyt, megzörgeti: csak megmozdult benne a

tősérvér… No, mert hiszen egy-kétezer tallért foglalóba akármely pillanatban azért le tudna olvasni. De útitársa sürgeti, türelmetlen. – Menjünk csak… Ráérsz utána is. – Csak akkorára már kiszedik a javát! – Hát akkor kend maradjon. Bárki megmondja, ha végeztek, melyik a Vitnyédy uram háza a Szent György utcában. Itt van egész közel, én beszaladok gyalog – lép le, alányújtva lábát egyenest a földre a fiatalabb férfi: s ahogy lábára áll és testét kiropogtatja, fölmagasul, nem tudni, óriási termetével vagy előkelő, déliesen virító öltözetével kelt-e a piacon nagyobb feltűnést? Egyszerre kofák, kufárok, parasztok és járókelők, feledve az alkudozást, mind erre fordulnak, és csak őtet nézik, kíváncsi szemekkel követik lépteit. Átvág a sátorozók között. Látszik, nem nagyon ád a formákra: jólesik azt tennie, ami uraságoktól szokatlan. Zsebébe nyúl, és a rimánkodó koldusnak egy aranyat vet oda a földre. Már szalad a másik is. Annak is… De a harmadikat már elkergeti. A lacikonyhák táján lépése magától meglassul, amit észre vévén a lacikonyhások is, alázatosan járulnak elé, kínálva portékáikat; de erre már legyint, és továbbmegy. Legalább a szemével végigélvezi… Akad itt minden a hetivásáron, ami jó – zöldséghalom, gyümölcstornyok s mindenféle nyers hús és hurkafélék, gusztusosan kirakva, fölaggatva a sátorokban. Pár lépéssel odább sorakoznak a kézmívesek, ruhakereskedők kirakodásai, emitt méz, viasz, aszott gyümölcs, de mennyi. Következnek a gyapotszövők és papucscsinálók, késgyártók, majd a fazokasok tarkaságai. Hogy ezeknek milyen sápadt fazokaik vagynak! Aztán a csemegeárusok. Kisebb-nagyobb, csinos katulákba rakva árusítják itt ezek a híres soproni aszalt szilvát, körtét, cukros barackot… Huncut portékák, mindenütt elkelnek a világon… eljutnak még Fiuméba is… De szerencséjök is ezeknek a soproniaknak a városuk jó fekvése, hogy ilyen jó módjuk van termékeik értékesítésére.

– Zríni Miklós öccse – hallja a súgást a háta mögött, de oda se néz. Mégis, hol van ez Zágrábtól! Trieszttől is… Ausztria farka-csúcsa az egész. Szerencséje a jó magyar föld a környékben és az erős, iparkodó kezek, akik földjeiket megművelik – ugyanakkor viszont, amiről a jó németek nem tudnak: ez a város a magyarok szerencséje is. Múltkoriban beszélt róla Miklós, mikor a Vitnyédy tervezetéről volt megin szó: Sopron sokszor volt már a Rába-vidék és Észak-Dunántúl megmentője, anélkül hogy sejtelme is volna róla. Jó kis villámhárító, ellenségcsalogató város: mert hogy a majorgazdálkodás ide is átfolyik a Battyániaktól, kiknek birtokaik innen délre nyújtóznak el a Rába mellyékén, aztán Zalában, Vasban és tovább – azért az ellenség itt mindig raktáron talál minden jót, ami neki kell. Mi kell a töröknek? Inkább viszi a készet, mint aminek még utána kell járni. Messziről észreveszik most már mindenütt, illedelmesen utat nyitnak előtte: és ahogy kiér a sátorsorból, látja, hogy itt meg valami riadalom keletkezett a vásárban – megbokrosodott egy paraszt gebe, és gazdáját elragadva vágtat a taligával. Emberek szanaszét ugrálnak, mint a szöcskék, asszonyok sikoltoznak a rémülettől. No, ide ért… És ha már itt van, utána lódul gyorsan a szekérnek, elkapja játékosan, hátulról, s két-három ugrással megállítja. A jelenetet sokan nézik. Ezért most kapja magát, megfordul, és belekampolva karjait a saroglyába, visszafelé húzza az egész szekeret lovastul. Éppen úgy, mintha szórakoznék. A ló pedig kénytelenül hátrál és visszanéz, a paraszt a fejéhez kapkod, a járókelők vivátozni kezdenek – mire fogja magát, otthagy csapot-papot… Mint egy csínytevő kamasz, aki jól végezte dolgát, meglép az ünneplés elől az Új utcán át. Na, máris itt van a Szent György utca, csak be kő fordulni a templomnál – vajh, itthon lehet-e Istók bácsi? Bécsben nincs, biztos, Pozsonyba se lehet, mert országgyűlést most nem tartanak: hacsak odalent nem lesz talán épp Csáktornyán Mikinél, ami nála gyakori – nagy méreg volna! Rendbe a háza is, ezek a jó sopronyi polgárok mégse verték le róla a

kővirágokat. Penig ígérgették… Hogyan is tunnak úgy haragudni a saját volt jegyzőjükre, aki a városukat fölemelte: országgyűlésekkel és magyar gimnáziommal tette híressé a világ előtt? Vagy talán épp hogy az a baj! Sok itt még a pápista, ezek a soproni evangélisták meg olyanok, hogy rosszabbak a jezsuitáknál. Tanácsuraik mind egytől egyig a túlzott, wittenbergai puritanizmus hívei, ölege van megharcolni velük szegén Vitnyédy Istók bácsinak, mert nem elég az ország gondja, a világraszóló név – harcolnia köll még itt is! Házépítését is fényűzőnek találták, aztán megtagadták tőle az erkélyt, nem adtak meszet, hosszú per, évekig nyúló, kerekedett belőle – bizon, még ma sem állna itt a Vitnyédy uramék derék háza, ha mellette nincs Miki. Sok a járókelő… S miféle asszonyok! Hol vannak ezek a gömbölű sápadtságok az erős, tüzes vend menyecskéktől, kik farkast fojtanak meg a combjaik között: ni bizony, kövérek és már fiatalon is szuszognak. Hogyan is szerethetnék ebben a városban Vitnyédyt! Igaz, hogy eredetileg Vitnyédyt is valami Karkacsnak hívták, de hogy jegyző lett a városban, volt hozzá esze, hogy a szülők lakóhelye után fölvette a Vitnyédy nevet – Vitnyéd még ma is ama nyolc robotos jobbágyfalu egyike, akik szolgálják Sopron városát. De nagyobb magyar az minden magyarnál! Bár inkább olyan jó horvát vóna: de hiába, kiütött benne a magyar vér, éppen úgy, mint Mikiben. No, de hiszen mindegy az, egyre megy, nem számít – hiszen nem német. Ez a fő mindenben – ő is a bécsiek bukásáért küzd! Még csak ő igazán… Vitnyédy István háza félbarokk-félreneszánsz stílusú, húszablakos, palotaszerű épület. Alkalmatos arra, hogy a legkényesebb külföldi követek igényeinek is megfeleljen: mert fejedelmi, császári, királi követek fordulnak meg itt… Homlokzatán szépen faragott, kőkeretes ablakok csillognak három sorban, a kapu felett viszont a golyvás párkány jelzi, hogy mégsem egészen úgy történt, amiképpen Vitnyédy uram akarta: nem épült meg az erkély. Sok lúd disznót győz – ha ugyan lúdméregnek nevezhető a tanácsurak erélye. No de, komoly palota ez így is. Legmutatósabb Vitnyédy uram minden többi háza közül Sopronban és Pozsonyban. Tágas kapu félköríve fogadja a belépőt, a zsalus kapuszárnyakon torzpofás

vaskopogtatók vannak, és a kapu párkány alatti részében egy elkámpicsorodott kőábrázat látható, mely nyelvet ölt egy nagybajuszos, pufók magyar arcra. Ez megint a német kőfaragó tréfája. Nesze neked, Vitnyédy – mégse lett meg az erkély! Mestermívű, dongaboltozatos kapu alján át jutni az U alakú udvarba, ahol mindig hűvösség fogadja a belépőt, és hosszú, görbe lábakon kosáríves árkádok magasodnak egymás fölé három sorban, a földszinttől a második emeletig. Egy csomó ember, egymás fölött elnéző idegen ábrázatokkal, tekint a nyíló ajtó felé az emeleti szálában, s állva vagy ülve várakoznak Vitnyédy Istvánra. Keresztülmegy rajtok, s nyitna is be egyenesen a faragott ajtós, rézkilincses irodába, de meghökken: belülről zárva az ajtó. Kopogtatásra emeli a kezét, de hirtelenül meggondolja, és mint aki már úgyis itthon érzi magát, megfordul, és kisétál a helyiségből a házba, míg a deák, aki fölismerte, hajbókolva szalad utána, hogy visszahívja, és az ajtóból mondja: – Nagyuram, csak egy rövid időre kérem szíves türelmét, addig tessék lemenni a refektóriumba!

Odabent, a nagy, irodai asztal mögött, magas támlájú faszéken ül Vitnyédy István és vele átellenben, az asztal túlsó oldalán egy magas rangú idegen férfi foglal helyet. Francia nyelven folyik az eszmecsere köztük, igen elmerültek gondolataikban, mert a kilincsrándulásra sem figyelnek föl. Szavaikból kitetszik, hogy Zrínyi rajongói mind a ketten, és már sokszor harcoltak együtt a hős táborában a török ellen. Villeroy du Vaillant kapitány éppen Csáktornyáról jött. Torino felől érkezett, mert Bécsben figyelik, ezért valahányszor Magyarországra jő megbízatással, Olaszország felől veszi útját. Ott is levelet vagy üzenetet szokott letenni átjövet Bonzi püspöknek, Franciaország olaszországi követének, aki nagy külpolitikai szerepet játszik, és XIV. Lajos fő-fő megbízottja magyar ügyben.

Európa érzi, hogy döntő idők járnak, és ami Magyarországon történik, az összecsapás: két ellentétes világ döntő harca. Itt válik el végérvényesen, továbbra is a kereszt marad-e a hatalom támasza, hit jelvénye Európában, avagy meginog a kereszt, és helyét elfoglalja a vérben áztatott félhold. Zrínyire úgy tekint a művelt, keresztény világ, mint egy lángoszlopra – de mi haszna belőle a világnak; ha Bécs elgondolásai nem esnek egybe a többi keresztény államokéival és Zrínyiével? Előbb küldnek csapatokat kardja alá a franciák és a távolabbi nyugati fejedelmek, mint a bécsi Burg hadurai, akik megátalkodott papokból, álnok hercegekből és hadviseléshez nem értő, puha és számító hivatalnokokból állanak. A francia tiszt előadja, hogy Zrínyi ismét hiába sürgette Bécsből a katonai segítséget, és maga is említette, hogy ami ott folyik, a diplomáciai játék nemcsak Magyarország végpusztulását, de az európai kereszténység megrendülését is jelentheti. Álnok játék, mely könnyen lehet végzetes: mert amint a körülményekből kitetszik, rövidlátó elvakultságában inkább önmagát is kockára veti Bécs, hogysem a magyarokon segítene… Már amikor Drinápolyból elindult a török haderő, rögtön jelentette Bécs felé, hogy mi történt, és erősítést kért, hogy fölvegye velük a harcot. Ez volt március huszonegyedikén. Válasz semmi. Május közepén, ahogy Ahmet közeledett, külön ebben a dologban fönt járt Bécsben, s kérte, adjanak a maga harmincötezer embere mellé legalább hatezer lovast a horvátországi és striai királyi katonaságból. Megígérték – ismét nem történt semmi. Június nyolcadikán itt termett Köprili Ahmet százhúszezredmagával az Al-Dunánál – s most egyedül áll vele szemben, elszánva mindenre. Legutóbb is Kosztajnicza alatt rajtacsapott az Eszéknél átkelt törökön, százával ölve, rabolva belőle, s du Vaillant jelen volt, mikor a kanizsai Ali basa lovagiasan figyelmeztette az őt fenyegető veszedelemre, ha az ellenállással föl nem hagy. – Azt se bánnák, ha uram őnagysága ott veszne! Lobkovitzék békét keresnek a törökkel, nem harcot – legyen bár a béke ára Zríni Miklós élete és az egész Dunán innénd elvesztése. Az udvarnál mindenütt gyorsan hat Montecuccoli áskálása. Szelepcsényi uram se rendes ember, hiú, érdekhajhász, és kotyog, ha iszik, s bár játssza a magyarbarátot, reá nem lehet számítani. Lippay uramat újabban mintha megszállotta volna valami angyal, hogy kiűzze a benne lakó ördögöt, de kétes ez a pap. Nincs egyetlen ember az egész udvarnál Rottalon kívül olyan, aki legalább közömbösen nézne ránk és ne volna Zríni-ellenes. – Vajon miben számít Montecuccoli?

– Montecuccoli? – reszel a hangján Vitnyédy uram. – A bécsi perspektíva? Ügyes udvari stratéga a Burgban, aki rendkívül leleményesen és eredményesen szervezi meg Lobkovitzcal a cselszövéseit Zríni ellen, és abban számít, hogy Zríni meg fog halni, és akkor ő lesz Európa előtt az egyedüli hadvezér. Az intrikában, ott született főhadvezér. – Követünk is szüntelenül jelenti róla, milyen gyűlölködő lélek, és hogy átkozottul féltékeny Zrínire. – Leopoldus egész a legutóbbi időkig legalább tisztelte, becsülte uram őnagyságát, ha nem is szerette őt. Montecuccoli hintette el a király szívében a kételyt Zríni iránt, ez a hitvány kis olasz grófocska, aki a Burg legutálatosabb csúszómászója. Ami rangra tett szert, tányérnyalással, hízelkedéssel, zsoldos szolgálattal szerezte. Hogy merészel olyan kis pondró féltékeny lenni az én nagy jó uramra, aki hozzá képest fejedelmi ivadék, és elei hamarébb voltak uralkodók az Adria két partján, mint a rómaiak? Az én uram Istentül rendelt fejedelem, ezt minden megnyilatkozásából érzi a világ és XIV. Lajos király őfelsége. Réges-rég óta legalábbis nádornak és az egyesült hadak fővezérének kellene lennie, s ha ez eddig nem történt meg: nem adok egy hetet, könyörögni fognak Bécsből, hogy a fővezérletet vállalja el. Adja Isten, hogy Bécsnek késő legyen! Maga a történelem hozza immár az elkerülhetetlen, egyedüli természetes megoldásokat. – Sajnos, nincs szerencsém oly régóta ismerni a zerini gróf úr őnagyságát, miképpen kegyelmed, Vitnyédy úr: de minden tapasztalatom abban összegeződik, hogy egyedül csak ő lehetne Magyarország feje – arra hívatja vitézsége, éles elméje, tudása, műveltsége és népszerűsége is. Azért mindenben, amit Ön mond, a magyarok és franciák közt nézeteltérés nincs: Lajos király őfelsége tökéletesen tisztában van Zríni különleges képességeivel. Maga mondta legutóbb, hogy hozzá hasonló hőst az óklasszikus idők óta nem ismert a világ. Teljesen őszintén beszélek… Lajos király is tudja magáról, hogy szerencsés csillagzat alatt született, és miniszterei körében gyakran tesz olyan kijelentést, hogy a mai Franciaország a hajdani Róma szerepére hivatott Európában. – És mi, a mi szerény képességünkhöz mérten, csak megerősíthetjük őfelségét ebben a tudatában. Hiszen mi közelről tudjuk és látjuk, amit az önök költői távolból írnak: hogy Zríni a magyar Achilles. De ha őfelsége a régi görög-római és gall erényeket látja feltámadni a miközénk állt keresztes vitézeiben,

mindannyiunkra nézve fontos, hogy híven lássa őfelsége a valóság képét, hogy csakis Zrínitől nyerheti meg új római birodalmához a legfőbb támogatást. – Tudja őfelsége azt, magam írtam róla jelentést. A gyors Duna széles partjai közelében folydogál a kis Rába, Dráva és Száva folyó, s ezek fölszedve tömérdek névtelen patakocskát, vizükkel és nevükkel együtt beleömlenek abba a nagy folyamba. Amióta törökök vannak itt, a folyócskák vérhabokkal panaszolják a tájék bánatát, de a német császárnak nincs füle ahhoz. A szerencsétlen osztrákokat már annyira elfogta a félelem: hogy elkerüljék a halált, inkább a szégyennek teszik ki magukat, a futásnak vagy alkudozásnak. – Az én uram őnagysága nem fut és nem alkuszik, egyedül a keresztény világtól várunk segedelmet. Ezt sem ingyen várjuk, mert ha segítségünkkel és összeköttetéseink latba vetésével sikerülni fog Franciaországnak francia herceget ültetni a lengyel trónra – a többi, közbeeső kis népet már beleértve –, meglesz a közép-európai szövetség. Mi, magyarok testvérnép vagyunk a lengyelekkel, s ha nagyot kell tenni, kész közöttünk az egyetértés, mert ők is és mi is saját törvényeink alá rendeljük magunk, és császárunknak engedelmeskedünk. – Bonzi véleménye a találó! Leopoldus miniszterei azt hiszik, hogy a magyarok egyedül a töröktől való félelmükben rendelik alá magukat a törvényeknek és engedelmeskednek: s ha ez a körülmény nem volna, az első adódó alkalmat felhasználnák, hogy lerázzák igájukat. Ezért azok nem is kívánják a magyar királyságot teljesen kivonni a török elnyomatás alól, mert azt hiszik, ha ezek a népek csak egyszer is visszaszerzik szabadságukat, akkor már többé hallani sem akarnának német irányításról, hanem a maguk nemzetéből választanának királyt, úgy, mint rég tették. Bonzi azt tartja, hogy amit a miniszterek a magyarokról a törökkel kapcsolatban állítanak, az a némettel kapcsolatban áll fenn, ezért kell értékelnünk a Zríniben adott nagy birodalmi lehetőségeket. – Természetes. De ezek Zríni Miklós feláldozásával remélik megnyerni a töröktől a békét, és nemhogy nem segítik, de egyenesen eltiltják a hűveletektől, és tavaly már megfenyegették, hogy kiszolgáltatják, ha új várát a béke céljából le nem rombolja. – Új-Zerinvárát? – Amit épp a török ellen épített odalent a Muraköz alsó csücskében, és ezer szerencse, hogy építette, mert ha nem emelteti vala: akkor most már itt volna a

nyakunkban Ahmed. – Egy ilyen nagy géniusz szerencsére túlteszi magát minden udvari politikán és fenyegetéseken, és a szükséghez mérten, saját belátása szerint hajtja végre híveleteit. Cselekedeteiben több ellenségeinél. – Nemcsak cselekedeteiben, de tudásban, elméletben, türelemben és – még elnézésben is! Én, aki őnagyságát talán mindenkinél jobban ismerem, nyugodt lélekkel állíthatom, kapitány úr, hogy nem sok herceg szaladgál Európában, aki annyi minden, nagy és jó tulajdonságokkal rendelkeznék… Hivatott uralkodó! Nyolc idegen nyelven ír, olvas és beszél. Senki a hadtudományt jobban nem ismeri nálánál. Csatamezőn is – sokszor láthattuk – csodákra képes, bátor, hős vezér. Idehaza emberséges, lelkiismeretes tartományfő, akiért rajong a bánság és az ország népe. És mellesleg szólván, a legnagyobb magyar költő és író, aki eddig létezett, ha kevesen is tudják. – Semmi kétségem benne. – Hogy jön tehát ahhoz bármelyik bécsi lakáj, akár Szelepcsényinek vagy Lobkovitznak vagy Montecuccolinak hívják, hogy nyitani is merje a száját ellene! – Kár, hogy olyan szerény. – Lássa, valóban kár… Az én uram ritkán szánja rá magát, hogy megjelenjék az udvarnál. Csak olyankor teszi, mikor elkerülhetetlenül szükséges. Akkor sem a maga dolgában, mint mások, hanem a közérdekért! Meg kell nézni az országbíró Nádasdyt, azt a kaméleont, vagy Wesselényi nádort vagy Battyáni Ádámot vagy bármelyiket a mi nagy uraink közül: mindig ott lebzselnek, palotáznak, és valóságos udvart tartanak Bécs körül, és örökös nyájaskodásokkal vagy ha másképp nem, hát súgások árán keresik érvényesülésüket. Azok aztán mindenkivel jóban vannak az udvarnál, aki csak létezik. Még az éthordó lakájokkal is! Nem olyan nagy képességű valakik, mint amilyen nagy hatalommal, ranggal és birtokokkal rendelkeznek – de erre van eszük. És az én uramra féltékenykednek… Különösen Nádasdy! – Nálunk is csak úgy megy – sóhajt fel du Vaillant kapitány. – Uram őnagyságának is gyönyörű palotája van Bécsben. De csak hivatalos úton száll meg benne, amikor valami miatt elkerülhetetlen, mint most a tavasszal is.

De ha véletlenül úgy jön, hogy részt vesz egy fogadáson, meg kell nézni, a bokájáig törpül körülötte mindenki: országbíró, nádor, érsek, fővezér, király… Úgy tűnnek fel mellette, mint a majmok vagy hiénák, mikor az erdőn megjelenik az oroszlán. Lapulnak előtte és szavuk mézes-mázas – ugyanakkor penig lesik az adódó alkalmat, hogy mikor döfölhetnék hátba? – De hát mi az oka ennek? – Legfőképpen Montecuccoli! Mindig csak kibújik a szeg a zsákból… Ez a gaz talján, a számára oly csúfosan végződött írásbeli párviadal óta, ahol tud, ellene tesz uramnak mindenben, s erre számtalan sok alkalma nyílik, elvégre mégis ő mind ez ideiglen a császártól kirendelt főhadvezér. És az én jó uram, ez a bámulatosan nagy lélek kénytelen eltűrni sok mindenféle mellőzést és megaláztatást ettől a pondrótól – nem törődik vele, csak azon van, hogy minden alkalommal jól élhessen, amennyi megadatik, hazája boldogulásáért. – Jellegzetes udvari helyzet. S minő kínos és méltatlan. No de, Vitnyédy uram, vigasztalódjunk! Nem így lesz, majd ha ő lesz a kormányzó. – Franciaország a legfényesebb karddal gazdagodik – és olyan boldog még nem volt Magyarország, mint lesz őfelsége XIV. Lajos, a Napkirály fényes szárnyai alatt. Kövessen el mindent, kedves du Vaillant kapitány, hogy fokozzák a katonai és pénzbeli segélyt! És rajtunk nem múlik… A francia tiszt, aki maga is ragyogó arccal hallgatja Vitnyédy lelkesült szavait, megnyugtatóan bólint. Nemcsak érdekből teszi, mivel félig-meddig ő volna máris a Magyarországra Zrínyi mellé rendelt, királysági megfigyelő követ: hanem mert ez alatt a rövid fél esztendő alatt is, amióta itt van és részt vesz a törökellenes hadjáratokban, annyira megnőtt szívében a csáktornyai hős és a magyar vitézség iránti szeretet és csodálat és a Montecuccoli és zsoldos népe iránti gyűlölet és megvetés: hogy Istennek tetsző, igazságos dolognak tartaná, ha egy nép a maga vitézi erényeinek megfelelően rendezkedhetik be országában, s úgy boldogul, amint csakugyan megérdemli. Ennek értelmében szervezte mozgalmi körbe a francia magyarbarátokat, vitézeket és államférfiakat, ennek értelmében cselekszik is. Vitnyédy és Zrínyi köre viszont tudja róla, hogy ez a bátor, törökűző francia vitéz, aki csapatával ide jött Csáktornyára, és barátaival együtt, a kereszt jelét öltve ruhájára, a magyarokkal egy sorban küzd a pogány ellen, ugyanakkor otthon, az udvarnál igen bennfentes személy, és a királyhoz is a legjobb kapcsolatok fűzik. Különben nem tudta volna kivinni, hogy Vitnyédyt

meghívta és vendégül látta a francia udvar, és jelen volt maga XIV. Lajos is a vacsoránál, ahol érdekes dolgokról beszélgettek Zrínyi személyével, politikai nagyra hivatottságával kapcsolatban, és biztató szavakat ejtett a napkirály a Magyarországhoz fűzött reményekről, világosan kifejezte a hős iránti becsülését és bámulatát: a kulpai diadal után is első volt az európai fejedelmek közt, aki tisztelete kifejezéséül ezer aranyat küldött, s du Vaillant kapitány meghozta a hírét, hogy amikor Lajos király megtudta, hogy Zrínyi mind az ezer aranyat katonái közt osztotta széjjel, a kitüntetést pedig nem fogadta el, így kiáltott fel miniszterei előtt: „Nekem volna ilyen vitézem, kit nem érint sem hiúság, sem gazdagság, csak hazája szeretete és a harci dicsőség!” – S mikor lesz a kolcsagvadászat, találtak-e már kegyelmetek megfelelő várat? – kérdi halkabban du Vaillant kapitány, szigorú kapcsolatban azzal, amit Vitnyédy az imént mondott. Vitnyédy erre föláll helyéből, horgas háttal fölmagasodik, lép kettőt, s előbb az ajtónál időzik, majd az ablakhoz áll háttal, és öklét álla alá fúrva, alig hallhatón mormogja. – Van már… Egy sárvár, mocsárvár… El se lehetne képzelni Leopoldnak és udvaroncainak ideálisabb helyet. – Hol? – Éppen ott, a balatoni híres túrószsákban, a kócsagok birodalmában, őfelsége ott kedve szerint hódolhat kócsagölő szenvedélyének, s majd ha kivadászta magát kedvére, és betér a várba – a többi a mi dolgunk… – Hogy fog történni? – Rávasaljuk a kaput, a hidat felrobbantjuk, és az egész várat, királyostul, érsekestül, mindenestül az török torkában hadjuk. A többit, majd amint a jó Isten akarja… – S mit szól a mindig oly óvatos udvar ehhez a hóbortos kócsagvadászathoz? – Minden előkészülettel jól állunk az udvarnál. Az tud róla, akinek tudnia szabad és kell, más senki, őfelsége, aki olykor egész a meggondolatlanságig kalandkedvelő, és igen szereti a vadászatokat, már személyesen érdeklődött Battyáni Ádámnál, akinek a Balaton táján birtokai vágynak: hol lelhetők fel a

legnemesebb királykócsagok, és van-e ottan jól övezett, biztos vár, mely a török torkától messzire esik, és ahol éjtszakára megszállanának? Ez a vár – Kiskomár… – Merre esik? – Lent van, a Balaton legdélibb pontján. – S őfelségéék hogy jutnak el odáig? – Inkognitóban és kevés kísérettel jőnek alá: az útvonal Battyáni Ádám birtokain vezet keresztül – Németújvár–Körmend–Egerszeg–Zalavár –, és onnénd alig egy ugrásnyira van Kiskomár. Talán most az egyszer megsegéll bennőnket az a magyarok Istene! – Szívből kívánom! Kilincs csikordul, még az előbbinél is erősebb rándítást hallani, majdnem bedől az ajtó, úgy megrántotta valaki. Villeroy du Vaillant kapitány föláll, és búcsúzik. Egyenes tartású, merész arcélű, nyílt tekintetű férfi. Normandiai gróf. Futtában még elmondja, hogy most Bécs közelébe indul, álruhában, mert Grémonville úrral – a bécsi francia követtel – még ezekben a napokban okvetlenül kapcsolatot kell találnia. Utána Zrínyi mellé fog visszatérni, majd ahol találja, a csáktornyai vagy az új-zerinvári táborba, mert ott levő századjával részt óhajt venni a tervezett, törökellenes diverziókban. Abban állapodnak meg, hogy akkor Zrínyinél találkoznak. Vitnyédy feltárja az ajtót, kinéz az előterembe. Íródeákja rögtön jelenti, hogy Zríni Péter úr van itt, már kétszer is itt járt, és be akart menni, de látva, hogy van odabent valaki és hogy idekünn is milyen sokan várnak, azt mondta, hogy addig lemegy a refektóriumba, mert hosszú útról érkezett és megéhezett. – Szaladj utána, és mondd meg őnagyságának, hogy itt vagyok, és ha végzett, jöjjön fel, várom.

Hanem most már eltart némi ideig, amíg Péter úr előkerül. Nagytermészetű és nagy terjedelmű ember; gyomros-mellyes, sok étket győz, ha ő egyszer nekihuzakodik az evésnek. Székéből és súlyából kitellenék vígan két-három átlag halandó: ennyihány emberen azonban csatákon és egyebekben is túltesz, ha arról van szó, és számtalanszor bebizonyította, hogy erősebb a lónál is. Nem először tette meg, amit most, a piacon, és megelőzőleg, fennjártában az udvarnál, ahol viszont azzal lepte meg a dámákat, hogy tréfából a nyakába vette a hátaslovát, és azzal sétálgatott a kapu előtt. Félik is erejét és nyers modorát mindenhol, és mivel igen művelt fő, több nyelven beszél, verset ír: fölveszi a versenyt a legsimább modorú udvaroncokkal is – ezért tiszteletben tartják természetét, elnézik szertelen lobbanásait. A spanyol etikettes bécsi lakájok persze azért csak vadembernek nevezik. Persze a háta mögött, nem szemben – úgy inkább ajnározzák a dúsgazdag horvát uraságot, kitől könnyen lehull névnapkor vagy egyéb alkalmakkor ajándékul némi aranyholmi, hisz övé az egész Adria mellyéke. Félig övé Horvát-Szlavónia is, és tudják róla, hogy híre, neve, tekintélye ott nem csekélyebb a bátyjáénál, aki bán, és valami birtokügyből kifolyólag volt már egyszer összeveszése a bátyjával is. Mert olyan ember, aki senkivel szemben sem tágít igazától (sokszor azonban csak véli igazát). Hanem ha a törökre kell menni, ez már könyörtelen ős, családi törvény, ebben szent közöttük az egyetértés. Valamint a költészet szeretetében is. Péter úr fogta magát, és lefordította horvát nyelvre bátyja hősi eposzát, az egész Zrínyiászt, és ki is adatta a saját pénzén, Zágrábban – nagyobb sikere volt vele, mint az eredetinek Magyarországon. Péter úr hozat némi halmaz sült foglyot, amelyek egymás után berepülnek torkába, majd fácánt és egyébb könnyű sülteket is igényel még fölöstökömre, felönt hegyibe egy-két kupa Fertő mellyéki bort, azzal fogja magát, otthagyja a földszinten levő refektóriumot. Vitnyédynél most megint más ment be időközben. De mit számít, betör az ajtón. Ezúttal enged a kilincs, nincs lezárva. Vitnyédy udvariasan siet elébe. – Isten hozta el hajlékomba nagyságodat – fogadja nyájasan, és elnézést kér a várakoztatásért, míg hajlott termetéből maga is fölmagasodva, néz szembe az óriási emberrel. Leülteti, és hátrafordul, befejezi félbehagyott mondatát, mert épp valami pápista papnak fejtegeti nagy ékesszólással, hogy hagyjanak föl minden hiábavaló erőlködéssel: pápistákat úgysem fogadhatnak be tagnak a városi tanácsba.

Bármennyire is erőlteti Bécs, támogatja a kamarai elnök és Szelepcsényi prímás úr, lássák be, hogy Sopron önrendelkezési joggal bíró, szabad királyi evangélikus város, ahol pápisták követeléseinek semmi hele. De az ajtóban azért ígéri, hogy a Szent György-templom díszeinek legalább megkegyelmeznek – a templom visszaadásáról azonban szó sem lehet. „Annyi változtatást teszünk rajta, ami elkerülhetetlen, mert a tornyot magasítani kell, alig hallani meg a harang szavát, pedig milyen fontos a harang, ha tűz támad, ami Sopronban bizon megesik.” – Templom nélkül mi sem élhetünk, lássátok be – könyörög még a küszöbön is a pap, de országgyűlési követ uram hirtelen közbevág: – Vendégem jött, majd visszatérünk a dógaitokra. Mindig szívesen látlak. A búcsúzkodásnál kiderül, hogy a pap rokona, édes öccse annak, aki vele oly kurtán-furcsán beszél – Vitnyédy Ferenc plébános. – No, csakhogy végre! – csukja rá az ajtót. – Mi újságot hoz nagyságod, honnénd érkezik, Péter úr? – Bécsből jöttem, hozom Grémonville üzenetét! – kiáltja fennhangon, míg az inti, hogy halkabban. – Kerüljünk beljebb – tuszkolja még tovább a könyvespolcokkal, iratkötegekkel halmozott irodában, és megnyitva egy tapétaajtót a falon, valamivel kisebb méretű szobába térnek, ahol az országos hírű ügyész magános perceiben szokott időzni, és legbizalmasabb vendégeit fogadja. Itt már meg van engedve a hangos szó, sőt akár kiabálni és vitatkozni, veszekedni is lehet (mint ahogyan legutóbb is itt kaptak hajba a Battyániaktól elkonfiskált négy vár miatt a nádor és a tettes Nádasdy Ferenc országbíró, s Wesselényi uram annyira megharagudott vót a szabálytalan eljárásért, hogy párviadalra akarta kihívatni Nádasdyt Zrínyi Péterrel). Terebélyes asztal és támlás székek itt is, a fal egyetlen dísze egy óriási nagy térkép: piros, fekete, zöld és kék festékkel vastagon rajzolva. Van akkora, mint egy haránt fölakasztott, jókora ajtólap. Körös-körül az erdős Nagy-Kárpátok – Erdély – s belül a Duna–Tisza–Dráva–Száva–Adria és Stájerország s a hegyes Tirol képe: de ha közelebbről nézzük, a térkép mégis túlmegy a szokott határokon, halk vonalakkal kirajzolódik rajta a Mátyás-kori, egyesült, egész közép-dunai birodalom képe.

– Hát mi jót hozott Pozsonba, Péter uram? Mit izen a franciák követe Bécsből? Az egyszerre nyugtalanul térül-fordul, úgy mondja: – Int bennőnket, mindannyiónkat, nehogy a német ijesztésére és zavarására csinált felsővidéki megmozdulásokban odáig jussunk, hogy a felföld csakugyan behódoljon a töröknek. És kért, hogy ezt mondjam meg kegyelmednek is… A ratisbonai elektor és imperiális státusok hozzánk való inklinációja már úgyis szemet szúrt. Vitnyédy dús őszes szemöldjeit rángatva, összpontosítja figyelmét Péter úr szavaira, látszik, hogy láthatatlan utakon összegezi magában a dolgokat, míg fekete gyűrűs, kék szeme azonközben higgadt értelmességgel csüng Zrínyi Péteren. – A ratisbonai gyűlés hozzánk való jóindulatja felől valóban sokat beszélnek Bécsben – feleli nyugodtan. – De még csak egy sessiójuk sem volt, míg őfelsége ott volt. Más határozatról nem is tudok, mint hogy nagyságodat megtették varasdi főkapitánynak, aminek örültünk. – De a bécsiek tudják, hogy kegyelmed közben fönt járt Abaújban, és azért kéri kegyelmedet Grémonville, hogy ott már ne tágítsa tovább a kört. Elég hívünk van ott… A francia követnek maga Szelepcsényi súgta meg, hogy kegyelmed föntjártában híreket vévén Borytól, mindjárt személyesen megfordult Szentmiklóson, Eperjesen, sőt Tokajban is – és ott valahol a vármegyék főembereivel titkon egy pajtában szövetséget kötöttek Erdély mellett. Így hírlik. Apaffy, Thököly és Bethlen Miklós mögött viszont – ki ne tudná – a török áll. Jó tudni kegyelmednek, hogy ez is hír Bécsben, s ha nem is egészen így áll a dolog, nem árt a kételyeket eloszlatni. Magam szerét ejtettem, hogy meglátogassam Szelepcsényit a házában, és ebéd végivel, mikor szokása szerint megrészegedett, megdugtam az tót atyafit egy zacskó jó lengyel pénzzel, azért, hogy azmit Grémonville úrnak mondott, ne mondja tovább őfelségének. – Na és? – Megígérte, hogy ha nem kérdik, hallgatni fog. Vitnyédy a szavak közben elmosolyodva bólogat maga elé, mint akinek ugyan vajmi kevés hír volna ez; rózsaszín arcán lassan, kétfelől kirajzolódik a két jellegzetes, mély vonás.

– Hát csak elvette a pénzt a tót atya megén? Kár vót nekiadni, úgyse kötelezi semmire. Sok mindenkiről híresztelik, hogy felsővidéki, akiről rosszat szoktak mondani, róla is (holott minden őse, akire visszatekint, apai-anyai ágon a Nádasdyak jobbágya volt Sárváron), mert mi hatékonyabb, mint a nemzetiségi érv valaki eláztatására a rókánál is rókább udvari cselszövők között – itt azonban, az ellenséges papkancellár esetében tény a dolog, csakugyan trencséni vót, akiből Pázmány csinált embert. Most azután azzal hálálja vissza, hogy a prímás kiemelte őt az alacsony sorból, hogy az udvar jóvoltából egyedüli megbízottja, szakértője és fő-fő figyelője a felföldi dolgoknak: ádáz jezsuita létére aztán minden bajt a protestantizmuson át a mieinkre vezet vissza, s fő-fő támogatója a „babiloni kurvának” – már amint a katholika egyházat szokás arrafelé nevezni. Innen vivődnek a szálak, hogy tudja, hogy a bécsi francia követ viszont a magyarországi és felsővidéki alakulások fő-fő figyelője és befolyásolója XIV. Lajos király bizalmából – s a ravasz pap ebből, ahol tud, mindjárt pénzt csinál magának. – Én az egészre csak annyit mondhatok – köszörül a torkán s folytatja –, tudom, mikor Bory Mihály Regensburgban vót, onnénd a palatínus urunk kívánsága szerént átalment Ratisbonában, és visszafelé jövet örömest beszéllett volna velem. El is indultam, és az iszonyú rossz utakban, egy íródeákomat küldöttem ki. Ügy látom, hogy a birodalmi tanácson valóban megijedtek az felföldiek behódolása végett. Kért Grémonville úr is üzenettel arra – s ez egyezik Zríni Miklós urunk őnagysága óhajával is –, hogy magam menjek föl a szentmiklósi gyűlésre, csak úgy, mintha más dolgomért mennék, és ott velük szívem szerént ágálhatnék, vagy akár mint őfelsége követe mennék – ami nem jó, mert megtartóztat a szólásban –, én azonban egyedül célravezetőnek csak azt láttam volna, ha a mi urunk őnagysága levelével mehettem volna, mivel azok az emberek az egész országban senkit nem tisztelnek Zríni Miklóson kívül, és nem is hisznek, mert mindenhol megcsalták őket. – És miért ment volna oda kegyelmed? – Hát csakis azért, hogy a behódolásról lebeszéljem őket – pislog Vitnyédy uram a térkép elé lépve –, mert nincsen annak a világon semmi értelme. A fölsővidék ugyan legtávolabb esik Bécstől és legközelebb Erdélhez, s ez a helyzet eleve meghatároz sok mindent, mégis ellensége vagyok a behódolásnak: drága vóna nekünk az a Magyarország, minek egysége az török szárnya alatt jőne létre!

Mert az törökhöz kötött Magyarország csak olyan volna, mint az ebhóhér pórázára kötött kutya, melyet a hóhér el-elereszt távolabbra, de végre is – amikor kedve tartja – leüti. – Bethlen Miklós is fenn járván Bécsben, említést tett a franciák követének arról, hogy a felföldön mi szándékok vagynak: hogy vannak, akik szövetkezni akarnak a törökkel, s kérte közbenjárását a francia királynál a keresztény Erdél megmentéséért és Apaffyért és Thökölyért, hogy őket jóindulatában megtartaná, és nagyobb pénzzel segéllené Erdélben a keresztyén vallást. Grémonville azonban semmit se mondott, se nem ígért – mert tudta és maga Bethlen sem titkolta előtte, hogy útja tőle egyenest az udvarba visz: mentegetni és tisztázni akarván fejedelmét, Thökölyt, és Teleki Mihált, akik Szuhay Mátyással és más felföldiekkel Bory Mihály segítségével szövetséget kötöttek. – Nem értem Wesselényi urunk őnagysága titkárát, mint tehet ilyet a nádor tudta nélkül? Én nem gondolom, hogy Wesselényi őnagysága is tudna ezekről, mert sokkal is inkább megátalkodott a pápistaságban, hogysem belemenne – de kár Bory Mihálynak belekevernie mindenkit mindenekbe, megteszik azt a mostani életkörülmények maguktól is; és legfőképpen Wesselényi uramat, kinek jószágkormányzója sok mindent szokott tenni nádor urunk tudta nélkül egyebeket is, mert csak ismerni kell Bory Mihály rókatermészetét. Hol ide húz, hol oda. Ha rajta múlnék, felforgatná az egész országot. Megmondtam vót Keczer Ambrusnak és Bethlen Miklósnak is, akik folyton a kancelláriushoz futkosnak azért, hogy eleve mentsék magukat mindentől az udvarnál: hagyjatok békét nekik, ne udvariaskodjatok velük, eljön az üdő, hogy onnénd járnak utánatok… Hadjuk egyelőre a maga sorsára Erdélt, úgyis akkor jut majd valamire, ha a Dunán-innénddel és a mi urunkkal megkötheti a szövetséget, ami, ha megérik rá a pillanat, hamarosan bekövetkezik – inkább a rajnai választófejedelmekkel tartsuk fenn a jó viszonyt, mert közös ügy az Osztriától való elválás, és pillanatnyilag ez sokkal sürgetőbb. És fontos, hogy állandóan tegyünk további lépéseket, hogy erősödjék a csehek, lengyelek barátsága is – s ez szintén jó reményekkel biztat. Mindazonáltal egyet sohse feledjünk! Fontos, hogy ami valóban fontos, az el ne vesszen az események áradatában – mert személyes viszonyulásokban már úgyis csaknem ott tartunk, hogy ami egy nap történik, másnap már nem érvényes. Itt mindig mindenki mindenbe bele van keverve, és bárki bármiért bármikor felelősségre vonható – a sors fordulatja szerént. Sokszor van úgy, mint urunk mondja: Jó sors, semmi más… – De mi a fontos és mi a jó sors, ha senki se tudja, mi lesz? – fakad ki Péter úr,

aki minden szónál, tervnél többre tartja a rögtönt és a kezével foghatót, s természetétől fogva utálja a bizonytalanságot. – Ez! – mutat Vitnyédy a térképre, és görbe mutatóujjával halkan megveregeti. – Más semmi… Csak ez a fontos, és ez lesz a jó sors, ennek értelmében élünk és dolgozunk. Ez itt Horvátország–Szlavónia–Dalmáczia – itt van Stájer és Slézia – emitt a tótok országa és a cseheké – itt lent van Erdél, Havasal és Moldova: nincs más, mint hogy a magyar nemzet szövetséget köt a horvátok, tótok, dalmátok, erdéliek, havasaliakkal és moldovaiakkal, hisz a minapi déli verbuválás is megmutatta, hogy a hospodárok titkos egyetértést keresnek velünk, és úgyszintén Stiria, ahonnan már a mi szövetségünkbe lépett gróf Tattenbach Erazmus, a dúsgazdag stájer főuraság, kinek Sléziában és Dél-Stájerban is, közel a horvát–tót határszélhez, hatalmas birtokai vannak. A lengyel nemzet is hajlandó lesz velünk tartani, ha Lubomirskit félretettük és francia herceget hozunk királynak. Egyetértenek velünk, és minden erejükből támogatnak bennünket a mainzi, westfáliai és többi választófejedelmek is, akikkel kontaktusban vagyunk és szintén Zríniben van minden reményük, hogy az osztrákoktól végre függetlenüljenek. Itt van tehát egy egész csomó, törökülte vagy más hatalomülte, háború dúlta, szenvedő és mégis fiatal és élni akaró nép körös-körül: kiknek sorsuk előírja, hogy egymásba fogóddzanak, ha jót akarnak, mert nem feledték, volt üdő, hogy Mátyás kardja alatt együtt jobban boldogultak – ezt az egységet kell feltámasztani, és ezt a szövetséget életre kelteni XIV. Lajos védelme alatt – legyen ő a hatalmas pártfogónk, a császár – Zríni Miklós urunk őnagysága penig a király – vetesse föl Lajos király ezt a dunai szövetséget a római szent birodalom tagjai közé, hogy Magyarországnak és társainak legyen önálló szavazata a birodalmi gyűlésen, és ha kell, oltalomban részesüljön – a mi urunké pedig marad a kard! Mindezt úgy adja elő Vitnyédy uram, mint ami a legtermészetesebb dolog a földön, másként nem is lehetne itt a létet elgondolni, csak így. Zrínyi kardja az állandó nemzeti sereggel, majd a szövetségi sereggel, megteremti itt a kereszténység védfalát, és kiszórja a törököt, biztosítja a népek függetlenségét, ugyanakkor védelmezi s támogatja a francia király császári törekvéseit: de az viszont biztosítja a magyarokat és a körülöttük levő népeket arról, hogy országukat és nemzetüket régi szabadságában és jogaikban megtartja – és akkor nem lesz többé se török hódoltság, se német dúlás ezen az erdős-völgyes, mezőségi, víz öntözte tájon: hanem szükséghez mérten módosítván az alkotmányokat, ki-ki az érdekelt népek közül keresheti a jót, megérheti a maga boldogulását. Így kell érteni, hogy Jó sors, semmi más…

– Zsivió! Az lesz a nagy, mikor újra önálló és független lesz Horvát-Szlavónia! Nagyszerű elképzelés… Kész vagyok kardot vonni érte bárhol, bármikor. Hát megérem még, lehet, hogy szabad lesz a hazám? – Az is. Mindez nem képzelődés, Péter úr. Írás van róla, kész tervezet, a legapróbb részletekig kidolgozva, és a többi nép érdekét is belevonva, mit magam szerkesztettem százhúsz árkus papíron, itt, ennél az asztalnál, és a francia királhoz vitte Bécsből Grémonville, és annak okáért, mikor Franciaországba hívtak (hogy megtárgyaljuk a fontainebleau-i kastély belső burkolatához Magyarországról szállítandó mocsári tölgyek kérdését), maga Lajos király és főemberei a legnagyobb megértéssel fogadták. Ezért élünk – így szabadulunk meg a mi örök ellenségeinktől: töröktől, némettől –, mert amiképpen urunk őnagysága írta: nem kell nekünk se török áfium, se német maszlag, csak az, hogy amit már rég kiérdemeltünk – a népek megélhetése és szövetkezése a jövőre – valóság legyen! – Jó, jó, palatínus uram, így helyes… Mindez énelőttem sem egészen ismeretlen, hisz évek óta ennek értelmében szolgálom a kegyelmetek elgondolásait mindenben. Tekegyelmed se tagadhatja, van valami kis érdemem a dolog körül, hisz nem azért vagyok hajlandó Ilona lányomat is Rákóczy Ferenchez adni nőül a felsővidékre (amiképpen kegyelmetek Wesselényivel és Széchy Máriával együtt kigondolták), hogy ezzel is a szövetkezést támogassam? Magam kockáztatva harcolok Bécsben, megyek Regensburgba, Ratisbonába, Mainzba puhítani a fejedelmeket és elháréntgatni az udvar cselszövéseit!… De mi lesz a jutalmam? – Máris megvan – a varasdi főkapitányság. – Nem elég! – Ott a bánság! – Az sem elég! – Hát akkor?… – Ha Miklós bátyám király lehet Magyarországon, én is király lehetek Horvátországban! A Zríniek úgyis mindig együtt harcoltak és harcolnak, együtt őrizzük és ragyogtatjuk fel őseink félelmetes nevét!

– Az én Istenem adja, hogy mentül elébb úgy legyen! – nyújtja elő csontos kezét Vitnyédy, s hosszan paroláznak. – És ha akarja kegyelmed, véremmel subskribálom, felelek reá, hogy mindenben a szövetségnek élek, halok, mind szerencsében, mind szerencsétlenségben. Úgy segéljen Isten, valamint ezeket szívből állom és tartom! – Úgy legyen – feleli Vitnyédy, eleresztve az óriás ember vasszorítású tenyerét, s a magáéban még sokáig gyengéd sajgást érez. – Hanem akkor! – kap a fejéhez megin a lázba jött Péter úr. – A legfontosabbat meg el ne felejtsem… Értesült-e már kegyelmed arról, hogy a király elfogatásából nem lehet semmi, mert Lippay megén megfordítá az köpönyeget? Vitnyédyt szemmel láthatóan meglepi a hír. Főbe kólintva áll, arca kivörösödik, szeme acélkarikákhoz hasonlatosan gyűrűzik a visszafojtott indulattól, és a fél arca ideges rángatódzásba kezd, ami olyankor szokott megtörténni, midőn előre nem látott és áthághatatlannak tetsző akadályba ütközik. Megerősíti magát. – Erről nem hallottam. – Rottal mondja, aki Battyáni várszemlélését őfelségénél érsek urammal már egyszer elintézte, hogy a vadászatról le kell tenni. Érsek uram az egészből kivonja magát – és járt is a királynál, hogy ily vészes állapotok közt, aminőt a török új támadása hozhat a Dunán-innénd, nem ajánlja felségének a kolcsagvadászat kockázatát. – A pápista kutya! – pattan ki Vitnyédy száján. – Hát csak úgy a maga fejitől tesz megin, a többiek híre nélkül…?! – Még csak mibelénk is belénk ne harapjon! – Kutyahitű, eblelkű, ördögszállta vén… Valjon mi oka, hogy oly hirtelen meggondolta? – És még ő meri nekem mondani, hogy vigyázzak, mert gyakran eljár a szám…! – Mégis, mivel indokolta ezt a pálfordulást? – Még nincs itt a tettek ideje – mondotta. – A császár vigyáztat minden lépésre.

Jobb, ha hűséget színlelünk az udvar iránt, s ne féljünk, hogy a magyarok meg fognak nyugodni békében, lesz a töröknek gondja, hogy az ne történjék, s dúlásaik folytán nemhogy fogyni, de növekedni fog az elégületlenek száma. – Jóval vigasztal az a disznólelkű, sunyi, sörtés fejű pap… Megin összeszűrte a levet talán még Szelepcsényivel is. Hát csak kutyából nem lesz szalonna, így kár is vót belevonni ebbe az egész dologba, rossz magyar, az is marad mindig, amíg él! Oh, átkozott egyenetlenség! Gyalázat leszen, ha meg nem csináljuk. Romba dől az egész – veri tenyerével a térképet a falon. – Te tudod, Isten, én nem kívánok praeceptorkodni, hanem mint igaz és hív szolga, akartam magam gondolkodásit kiábrázolni, hogy a mi urunk őnagysága triumfálhasson az ellenségei ellen, akik henyélő szemmel nézik az ű veszedelemben létét. Te seregeknek ura és Istene, kinek hatalmában vagyon egyedül a győzelem – segíts meg bennünket! Előrefordult, de csak egy pillanatig meredt ki lankadt karokkal az ablakon, s akaratja máris újból megacélozódik, csontos, szikár alakja kiegyenesedik, mintha tekerőpuskával húzták volna fel belülről, s hirtelen számba vévén a célt és körülményeket, már megin ott áll a térkép előtt. – Érsek uram hiába tette megin keresztben a lábát, a mi szándékunkon az semmit sem változtat. Elfoghatjuk Lipót királyt akár a bécsi Práterben, Luxemburg vagy Ebensdorf környékin is, ahová kevesed magával rendszeresen jár ki lovagolni vagy vadászni. Néhány szál merész legény megteszi… – Ötven huszárt adok a legjobbakból, bármikor. – Kíséretit levágják, magát élve-halva elfogják, és a Vág menti Kasza várába csukjuk. Ide ni… Petrőczy István barátom uram, aki régi lutheránus, boldogan adja ide a várát erre a célra. Meg se tudja senki, hová lett a király – és mindjárást másképpen beszélek Béccsel magam is, ha kezemben a király élete. Kénszerítjük, hogy a magyar trónusról lemondjon, vagy ha vonakodik a kontraktust aláírni: odaadjuk a töröknek, csinálhat vele, amit tetszik. – Ingyért nem adjuk! A török is megsarcolja majd vele az espanirokat Hispániában. – Nem tudom, Hispánia császára majd, Carolus Quintus, ad-e érte a töröknek egy lukas garast is? Az is csak Habsburg…

– És ha ostrom alá fogja a királyi sereg Kaszavárt, mit csinálunk? – Akkor penig – szégyene Magyarországnak és a mi urainknak, hogy Bécs negyven-ötvenezer zsoldossal örökkön kordában tart minket! – az lesz, hogy vége lesz Leopoldusnak, irgalmatlanul! Levágjuk a királyt, mielőtt a várat elfoglalnák! Megszabadítjuk tőle az országot. – Kész vagyok enkezemmel megölni a királyt! – hördül fel hirtelenül Péter úr, oly vad hévtől buzogva, hogy szeme villog, keze a szablyája markolatára ugrott, és kétség nem férhet ahhoz, ha most csakugyan itt volna a tettek ideje, amit mond, egy pillanat alatt megbizonyítaná. – Egyet kérek nagyságodtól – néz reá komolyan Vitnyédy, és elővillan nagy szeme fehérje. – Fogadjuk meg, hogy uram űnagyságának egy szót se mondunk az egészről, egyéb gondjaiban hogy ne nyugtalanítsuk! – Esküszöm – emeli föl Péter úr a levegőbe kirántott kardját –, hogy Miklós bátyámnak egy szót se ejtek a dologrul. – Wesselényi uramot meg magam tájékoztatom mindenrül – teszi hozzá Vitnyédy, s a nagy horvát uraság jóváhagyólag bólint reá, szeme tűz, mint a verő nap, éget, szúr… De különben mi kifogása lehetne ellene, hogy a nádort is beavassák? Hát persze hogy értesíteni kell szegén, öreg, hajdan vót vitéz Wesselényi uramot, kiről tudva van, hogy Vitnyédy a markában fogja, mint egy tehetetlen gyermeket, és amit diktál neki az ország dolgaiban, aszerint cselekszik. Ezt azonban már Bécsben is tudják róla, szemet szúrt; örökös panasza és akadékoskodása nem tetszenek ott a vizslaszimatú udvaroncoknak. No de, az már más lapra tartozik.

Négyen várnak még az előteremben ezalatt, két vitézi tekintélyű forma ember, egy külföldi öltözetű, finomabb külsejű deák, és Varsa, a nagy, vastag bajszú tősér, aki időközben szintén megérkezett. Az idősebbik, hetyke megjelenésű kapitány beszopja dölyfösen az ajkát, összehorzsolódik bajsza-szakálla, amint hideg tekintettel a tősért méregeti; rémlik neki, mintha már látta volna ezt az embert valahol.

Nyílik az ajtó, kijön Zrínyi Péter úr, vele együtt félig előbú a szobából Vitnyédy uram is, aki megpillantva az újabb várakozókat, szintén előjön, és barátságosan paroláz velük. – Hozta Isten Pethő kapitány urunkat, édes sógor uramat Keszthelről! Örülök, hogy jó egészségben látom. – Ő meg az említett Bessenyei – hozza elő Pethő a társaságában levő, cigányfekete, villogó szemű férfit. – Talán ismeri kegyelmed. – Hát hogyne ismerném. A kiskomári kapitány? – Az – bólint a kérdezett. – Csak vicekapitány – helyesbíti tréfálkozva Pethő. – Bocsánat! A kapitán én vagyok. – Na persze – érti el Vitnyédy Pethő gyengéjét, miközben kezet ráz emezzel is. – A kapitán Kesztelen is, Kiskomáron is kegyelmed. Sőt, amint tudom, Hegyesden is, Győrött is az óhajtana lenni – veti fel nem minden él nélkül, míg bemutatja nekik a szintén jelen lévő Varsát, a Zrínyiek marhaszakértőjét, s maga türelmet kér, int, hogy majd jő, mikor egyszerre csak kinyílik az ajtó, és beállít három tanácsúr. Vitnyédi elébük siet, és egyenest a nyitott dolgozószobába tessékeli be őket. Csend lesz a váróhelyiségben, s ebben az ünnepélyes légkörben illő komolysággal vonul be libasorban a három tanácsúr. Járásuk, mint papoké a templomban, hivatalosan kimért. Az egyik, az élen menő, nyurga és uborkaorrú, inkább savanyodott, mint önelégült ember benyomását kelti. Fekete talárján, elöl, paposan virító fehér mellgallér. A másik utánatotyogva lépked, apró fejét, mint igazi jó városatya, billegeti menés közben, és vékony szárai lépésenkint megrogynak, alig bírják el az aláfelé vastagodó, nagy körtehasát. Dús szőrözetű, szegletes kövér arcú a harmadik, kék szemei mértani tárgyilagossággal fürkésznek s szúrnak maga körül, mint két valami háromszög. A jelenlevők nagy figyelemmel kísérik őket, míg csak be nem csukódik mögöttük az ajtó. Ej, de furcsa istenáldásai ezek!

Péter úr ám, ami őtet illeti, fejedelmi fölénnyel lép át a várótermi forgatagon. Barátságosan viszonozza Pethő köszöntését, Varsa előtt pedig egy pillanatra megáll. – No, öreg, hát te is itt vagy, megjöttél? Az követni akarja kifelé az ajtón, de Péter úr visszatuszkolja, hogy csak maradjon, és szemével a Pethőék felé vág… A két vitéz meg magától is felfigyelt már a Varsa névre. Nem kell ide Vitnyédy, el tudják ők azt maguk is intézni, amiért jöttek: mindjárt nekiesnek, faggatják a messziről jöttet, beleesnek a legvérmesebb tőséri számítgatásokba. – Tudom, hogy kegyelmetek a Battyáni uram cenzárjai Győrben – kedveskedik az, a legvastagabb tőséri őszinteséggel. Nem valami megtisztelő a cenzár megnevezés, sőt beillenék még sértésnek is, ha nem ilyen egy marhahajcsár mondaná. Elkomorodva néznek, s bizakodnak. Úgy kerültek ide, hogy Vitnyédy uram megszimatolta valahonnénd, hogy ők Battyánin át Bécsbe szállítanak jószágot, azért most ide hívatta őket Battyáni úr háta mögött, azt is megmondta, hogy nem ért egyet a Bécset mindennel elárasztó magyarokkal. Ellene kell állni a bécsi törekvésnek, mely nem egyéb, mint pénzügyi támadás országunk ellen: minden marhát, gabonát lekötni Magyarországról, hogy kezükben tartsák, ők szabályozzák a magyar állatkereskedelmet, és a magyar tőséreket fokozatosan kiszorítsák a piacokról. Ezt penig csak dél felé irányuló kereskedelmi kötésekkel lehet megakadályozni. Jól van hát, eljöttek ők, csakhogy már egyszer hazafias ügy lett országunkban a pénzszerzés és marhakereskedelem: de szeretnék is látni, mit lehet fogni belőle? Battyáni uram mit tudja azt! Behúzódott Körmendre… Nem azért tették meg az utat Zalából idáig, méghozzá várelhagyás engedélye nélkül, hogy Battyáni uram tilalmával oly sokat törődnének – bolondok volnának, hogy mindig más kosarába szedjék az epret. A győri, bécsi marhaszállítást úgyis a legnagyobb szigorúsággal ellenőrizteti Battyáni, alig üti valami a markukat egy marha után – penig mennyi vele a vesződség –, hacsak a külön marhákból nem… Hát erről van éppen szó.

Hanem hát Varsa uram előadásából nem valami kecsegtető kép bontakozik ki a szemük előtt. Nem rossz pénz a talján, jobb az osztráknál: csak dél felé, az Adria vízén a Zríniek az urak a marhával, Bécs felé és a kapcsolt részeken meg Battyáni. Mi csurranik ott, ahun olyan nagy urak a csukák, az ilyen kis magánvállalkozó kapitánoknak? – Száz morhánk van útba éppen Kecskemét felől – kecsegteti a főtősért a rekedt Bessenyei. – Mind kövér, mint a göböl! Hét-nyolcszáz kilós is van köztük. – Átveszem, mivel Vitnyédy uram is ajánlotta, de elsőbb látni kő, mer’ a talján kényes nagyon a marhára – feleli Varsa uram. – Várasonként más az igény. Ott van példának okáért Fiumé, Bologna: hallani se akarnak másrul, csak a fáin, gyöngén hízott, növendék állatokról. Nápoly a fiatal bikákat kedveli. Veronában meg csak a hároméves, hizlalt, osztályon föllyüli partékát veszik át a mészárosok. Borjú, fogas tinó a keresett náluk. Hét mázsán föllyüli jószág alig talál gazdára. Hasonlóképpen Torino, Como, Málta, Palermo… – Hü’ffene! De válogatósak – sokallja az igényeket máris Bessenyei –, talán bizony kövér marha ott nem is kölletik? – Mondom, hogy csak a növendék marha kő nekik. Tulkok, üszők százait és ezreit veszik át a mészárosok hétről hétre a bánsági tősér emberektől. Aztán Fiuméban, Triesztben hajókra rakják, tengeren viszik tovább. – És mit fizetnek érte? – Sokat. De ki van kötve, hogy legelőn hízott marha legyen! – Mind az – vágja rá Bessenyei vaktában. – Ki nézi, hun hízik a marha? – méltatlankodik Pethő. – Fő, hogy megfeleljen a taljánok gusztusának. – Nem a’ – bizonyítja Varsa úr. – Legelőn hízott marhát lehet messzire terelni. Egész gulyákat hajdogálnak át a mi hajcsáraink az öböl felé. Már csak világraszóló nagy dolog ez a tősérség. Pethő krákog hozzá egyet-kettőt, nem érti, minek olyan nagy feneket keríteni egy közönséges marhavásárnak?

De amikor kiderül, hogy válogatásnál fizetnek, átujjába, darabszám, és egyenkint esik átlag két arany – a két zalai kapitánynak koppan a szeme a mohóságtól, homlokuk komoly gondba rándul: látszik, ahogy lassan mozog a szájuk, és magukban számítgatnak, nem akarják hangosan mutatni, mit keresnek, ez előtt a tősér előtt. – Hát… – kínlódik Bessenyei. – Jó pénz a talján pénz. Össze tudnánk éppen verni egy-két gulya fiatal marhát mi is az Alfődrül, ha akarnánk, de én már csak amondó vagyok, maradjunk meg mi továbbra is Battyáninál, kapitán uram. – Hű, te! – kiált rá Pethő. – Mi ütött beléd?… Azért gyöttünk ide, hogy üres kézzel menjünk vissza Szalába a Battyáni uram tőséreivel alkudozni? Öcsém, tégy, ahogyan akarsz, de én a magam ura maradok. – De ha egyszer nincs fiatal jószág, akkor nincs! Ki szed össze annyi tulkot, borjút az Alföldön? – hajtogatja Bessenyei. – Mikor jól tudja kegyelmed, hogy hajcsárvezér nélkül maradtunk. Az is, aki lelke vót a beszerzésnek egy ideig, az a gyehenna Alfő György is megnősült. Már nem hajt fő többet. Varsa uram is látja már, hogy nincs komoly alapja a tárgyalásnak. – Hát csak nem akar kapitán uram a Battyáni űnagyságával versenyre kelni? – ugratja a kis nagydölyföst. Pethő meghúzza a rövid nyakát. – Tudja meg kend, hogy a Pethő nemzetség még régebbi a Battyáninál. Gazdagabb is vót, míg az török itt nem vót. – Csak az a kár, hogy régen vót – legyint közbe Bessenyei. – De még ma is kiállja bárkivel a versenyt – csökönyösködik. – Lehet, hogy a versenyt sok mindenben kiállja, ha a göbölben mindjárt nem is – csúfolódik a följebbvalójával Bessenyei, de aztán maga is gondol rá egyet. – Hej, kapitán uram, hát nem látja kegyelmed, hogy csak olyan picin felhajtók vagyunk mi már a Battyáni urasága mellett? Hogy kelhetnénk mi versenyre a nagyhatalmas Battyáni-uradalommal? Pethő egyre hűvösebb lesz, csak a szeme reszket, mint olyankor, mikor a méreg

kerülgeti. De azért megőrzi főúri higgadtságát, ha már a vicekapitánya ilyen szemtelen is; ő annál fölényesebb, inkább a fellépésével hengerli le. – Aztán mondd, atyafi, ki teszi el végül azt a sok pénzt a bánságban? – Kik ám! – veti vissza az ugyanolyan hangnemben, csaknem kérkedve. – Zríni uraimék… Sok pénzt hoz ám a marhakereskedelem a bánság kasszáiba! De köll is, mert Zríni uraimék minden pénzüket a várakba, katonaságba és fegyverekbe ölik. Most is egy tarisznya aranyat fizet ki Vitnyédy uram a soproni puskaműveseknek fegyverekre. Más a helyzet, egész más a Battyáni uram uradalmaiban a marhák körül. Mert hogy őszinték legyünk: ott a főd a fontos, a birtok, a szüntelen gyarapodás… Ezek felváltva felelnek: – Tudjuk mi azt, nem újság. – Azért megy nála olyan nagyban az ökörhizlalás! – Azért ám… Tudom én azt, hogy ott bizony még ezerkilósra is meg tudják hizlalni a marhát, mielőtt átterelik a határon, erre Ausztria felé. Battyáni úr űnagyságának csak kövér marhái vagynak… Benn nevelődnek fészerben, akolban. Lucernán, darán hizlalják és a göbölösök – a majorok ökörhizlalói –, szememmel láttam, amint Battyáni űnagysága írott utasításaiból tanólják meg az ispányoktul, mire való az olajütőkből visszamaradt, fáin, kövér pogácsa… A legjobb jószágfinomító! Attul lesz faggyas és zsíros a marha szegye, kövérkés a rostélyosa – de gyönyörű állatok! Sehult a föld kerekségin nem látni hasonlót. Akkorára gömbölödnek azok a szép, nagy, délceg szarvú fehér ökrök, hogy mikorára elindulnak Bécs felé, már lépni is alig bírnak. Nem is lehet messzire hajtani, sorba kidöglenek, elfeküsznek az utak szélin. Sietni kell a levágásukkal. Sokszor láttam, amint tiroli mészárosok és stíriaiak, határszéli vágóhidakon taglózzák le hamar, és jegelt, ponyvás szekereken szállítják tovább Bécs, au, Stuttgart, Regensburg felé. – A bécsiek nem olyan válogatósak, mint a taljánok? – Bécsnek viszont megvan az a gyöngéje, hogy csak a nyolc-kilencszáz kilós, nehéz, hízott fehér ökröket kedveli. Arra tart igényt. De a polgári negyedek kisebb mészárosai már a nehéz bikákkal is beérik, mert az olcsó hús.

– Mekkorára hízik föl egy szép, kiszolgált magyar bika? – veti fel a kérdést Bessenyei. – Eléri a tíz mázsát. Az ilyen állat súlyra sokat nyom, de a húsa híg és fás, ízetlen – abból készül a bécsi egyszerű nép kedvence, a virstli, szafaládé, nyárikolbász. – Egyék meg! – undorodik Bessenyei. – Mert a bika életében kiéli magát – jő bele a fejtegetésbe egyre jobban Varsa úr. – Minden erejét, ízit, zamatát beleadja a marhautánpótlásba. Azért rágós és inas lesz a húsa, csak töltelékhúsnak jó, másképp nem ehető. Hanem tudják-e, kik a legkényesebb igényűek? Hallják, talán el se hinnék – a grétzi jezsuiták! Battyáni úr tősérei már tudják, hogy azok meg csak a fiatal tehénhúst kedvelik. Abban is a hároméves, hágatlan, hízott üsző húsát. Mert az gyönge és porhanyós. – Még meddig el nem jutnak Battyáni tősérei! – türelmetlenkedik Pethő. – Eljutnak azok még Svájcig is! Szent Gallen, San Margareten éppen olyan jó szállítóhelyük, mint Schaffhausen vagy Bern, Zürich. Pethőből kilobban az irigység: – Kő a sok pénz űnagyságának a végtelen nagy uradalmak fenntartására, akiknek a fele Pethő-birtok volt! Ismét új vendégek jöttek, valami pereskedők, illetve egyikük maga Vitnyédy uram deákja, kinek az ablak előtt áll íróasztala. Nyomában egy szolgaemberféle következik be, akit a felesége támogat. Szavaikból kiderül, hogy Sopron város egyik jobbágyfalujából, Lövőről jöttek. A férfi feje átkötve, köpenyege is megvagdalva, valóságos rongyokban lóg a hátán. – Oda álljanak kendtek – mutat a deák a világosság felé, s míg azok engedelmesen elhelyezkednek az ablak előtt, maga kényelmesen helyet foglal az írnoki asztalnál. Némi előkészületek után ismét hivatalosan csendül fel a hangja. – Most mondja el, Tót Mihál, miképpen történt… De az asszony ne szóljon közbe, csak ha kérdezem. Nem kell sietni vele, csak nyugodtan mondja, mert mindent, amit mond. írásba foglalok és figyelmeztetem, hogy csak az igazat mondja, mert ha hazudik vagy elcsavarja, magának árt, kendnek lesz rossz, úgyis megesketik és kiderül az törvény előtt.

Tót Mihál póznanyakú, előrehajtott fejű, értelmes arcú, középkorú ember. Előadja, hogy a város jobbágya és az élő Istenre eleve esküszik, hogy igazat fog mondani. – Ispán urunk űnagysága minapiba parancsolta volt – kezdi erőtlenül –, hogy Kapuvárra menjünk vele. Azért, hogy visszagyödtőnk Lövőre, mentünk kocsmára, és valami kevés pénzőnk vót kezettünk, akit a falu adta vót kőtségre. Azt a pénzt hogy megittuk, kezdtünk magunk pénzünkért innya cehhre. Azonközbe Jelencsics Pál az asztal fölött elaludt. Én, Tót Mihál, azt mondtam Jelencsics Pálnak: „Kől fő Pál és igyunk egyiránt, hogy egyiránt fizessünk, mert az nem volna jó, ha én magam innám és megrészegülném és énbelőlem csúfságot szereznétek.” Arra azt mondta: „Mért nem hagytok alunní, látjátok, nem kőlök fő.” Arra azt mondta a kocsmáros fia Jelencsics Pálnak: ,.Kől fő Pál, nem hallod, amint mondják, eccő légy embör!” Azonközben Fajeront János fia, Péter kiment vót, és nem akarat szerint egy icce bort ledűtötte vót az asztalra, és a bor oda lótt. És én, Tót Mihál, én is Péter után kimentem vót. Azért, hogy Fajeront Péter gyött, mindjárást azt mondta Jelencsics Pál Péternek: „Péter, te dűtöttél egy pint bort az asztalra, fizesd meg.” Azonközben én is, Tót Mihál, bömöntem. Énnekem is azt mondta Jelencsics Pál: „Tót Mihál, te dűtöttél egy pint bort, fizesd meg, Péterrel azt végeztük magunk kőzett.” Arra én azt mondtam: „Jó Jelencsics uram, bizon én nem dűtöttem a bort, nem is fizetek, hanem ami rám cehh jött, azt megfizetöm, mint akármelliktek.” Ott oztán Jelencsics Pál mindjárást szekercével homlokomat megütötte és Fajeront János sódaromat. Akkor én kifutottam, Jelencsics utánam, meztelen karddal a falu közepéig kergetett… Ajtónyitás a szoba felől, Vitnyédy uram hajol ki az ajtónyíláson, ősz homlokára tolt pápaszemmel, s kiszól: – Hozd be öcsém a Muraköz térképét, hamar! Pillanatok alatt ott a térkép, előrepülve egy szekrény aljából, s a deák, mint egy zászlót, bontogatja, lobogtatja s viszi be urának. Maga is ottragad. És már itt zöldellik és kéklik-barnállik a vízfestékkel körülpacázott tereprajz, kiterítve Vitnyédy uram széles asztalára. Ki állra tett kézzel, ki kabátja gombján felejtett, babráló ujjakkal, ki tartózkodón felütött, csúcsos-szegletes fejjel – aggodalommal nézik, körülállják a városi

tanácsurak. – Itt áll a török haderő, legalább ötszáz kilométerre tőlünk – magyarázza Vitnyédy. – Azmint uramtól értesülök, a nagyvezír több táborban vetette szét seregét az Alsó-Duna környékén. Magam, hogy voltam nála alig két hete, azelőtt való pénteken jöttek katonái Konstanicza alól, ahol hat fejet vettek, négy rabot fogtak és egy szép zászlót nyertek, közülök senki csak meg sem sebesedett, kiért Istennek szent neve dicsértessék… Nem tudni, mi a terve Köprilinek, de ott mindenki arról beszél, hogy uram ellen készül, és amint én tudom, az én uram is már minden erejéből készülődik ellene, mert meg akarja mutatni, hogy nem fajzott el régi elei jó vérétől, böcsületétől. Én mégis úgy arányozom – nem tudom, tanácsuraim miképpen gondolják –, meglátják kegyelmetek, még ha össze is csap a nagyvezír Zrínivel, bár kétlem erősen – nem azért csődített ide oly tömérdek erőt, amennyit Szulejmán óta sem látott Magyarország, hanem azért, mert annál sokkal komolyabb tervei vagynak… Isten látja lölköm, nem kívánom Sopron város és az Észak-Dunántúl pusztulását, mégis azt kell mondanom: Isten adná, hogy az török ne menne Zríni ellen, és hogy Zríni őnagysága is csak eresztené föl az törököt erre Bécs iránt… – Hó-hó… Halt!… Ne tovább! Hogy kívánhat kegyelmed olyat? – szörnyűködnek a tanácsurak. – Bécs iránt? Hiszen akkor mi is útba esünk! – Mert ha idáig fölér az török, és Bécset már közelebbről fenyegeti, akkor biztos, hogy Zríni Miklós végre Bécs jóváhagyásával az egyesült Dunán-innéndi seregek fővezére lesz! Másképpen soha. – Nem olyan rossz gondolat… Ragyogó!… Csak épp hogy belepusztulhatunk. – Mit, Zríni? Montecuccoli a császári fővezér! – gúnyolódik, a feltüremlő papucsorrán át rikkantva a szót Prőhle városatya, kiről nemcsak mások tudják, de ő is tudja magáról, hogy a német zsoldosság iránti gyűlölete miatt már Bécsben is számon tartott személy. – Riti-ráta…? Zurück! Bécs alá, Montecuccoli… – Legjobb – javasolja a másik –, ha felkészítjük a várost, ne érje váratlan meglepetés. Szükség esetén, ha csakugyan futni kelletik, a Fertő mellyéki nádasokat ajánlom. – Nem lehet! – ellenkezik a harmadik. – Maga a német zsoldosság fogja kirabolni a várost, ha mindent itt hagyunk.

– Hát mire való a város őrsége? – veti vissza amaz. – Város őrsége! Sopront még sohasem védte meg a város őrsége semmitől. – De csak azért, mert nincsenek várfalaink. – Hagyjuk a tréfát, nem ide való! – Tegyük fel, hogy el se jutnak idáig – veti közbe Prőhle tanácsos úr. – Reméljük! De ha mégis idáig ér az török, és végigrabolja a Dunán-innénd vidékét, mi előnyünk származik abból, ha a leégetett Sopron mellyékén és a Dunántúlon aztán Zríni lesz a főparancsnok? – Mert ha Köprilit sikerül a csatákkal itt tartóztatni télidőig… – Isten őrizz! – Jó kis nyárnak nézünk mi elébe, Vitnyédy úr! – Ha beáll a tél, itt rekednek: el lehet vágni a visszavonulást – befagy a Duna is –, fölégetni az eszéki hidat – tönkreverni Köprilit azzal, hogy seregeit minden utánpótlási és összeköttetési vonalaitól elvágjuk. – Valóságos Zríni-terv!… Honnénd terem annyi katona nekünk? – Magam is tizenkét lovast és négy jó puskást fogadok valahunnénd a felsővidékről, kőtségemre (nem bánom, ha többen lesznek is), mert úgy látom, lóra kell ülnünk ez idén. Ez magam dóga lesz. De mozgósítani kell minden fegyverfogható embert, és a felföldi felkelők segítségével – mert van ott fegyver, a fölsővidéken – ki kell verni a bennszorult törököt a tót, rutén és bányavidékről is. Ugyanekkor lent Erdéllel is kezet szorítván, megsemmisíteni a gyűrűbe került alföldi, és az oda menekült maradék török seregeket. Olyan győzelmet törökön még nem látott a világ, mint amit most aratni lehet rajta, ha lesz összetartás köztünk. – Fölszabadítjuk az egész országot! – Bravó, Vitnyédy! Ezt a tervet megírhatná kegyelmed Zríni Miklósnak. – Néha a vak is talál egy patkót. Sokkal különbül készen van az annál! – Most kellene a külföldi segítség! – A fejedelmi seregek! A keresztényi áldozat!

– Lesz az is. Megjőnek az franciák. Van Zríni Miklósnak harmincötezer embere, mind képzett, csatákban gyakorolt, kipróbált, jól fegyverzett katona – belekerült már eddig ötvenezer jó tallérjába, és ha kell, elzálogosítja Muraközét francia aranyért – de a sereget mindenképpen fenntartja. Wesselényi nádor uram is olyanokkal foglalkozik, hogy minden birtokát pénzzé akarja tenni keserűségében, és azon van, hogy sereget fogad érte. A Battyániak hadinépe szintén kitesz vagy tízezer főt. – Mi, soproniak is állítsunk katonát, amennyit bírunk – lelkesül fel Prőhle atya. – Vitnyédy uram azt is intézze el. – Igen – de honnénd vegyünk katonát? – Barátaink közül is állíthatunk néhány száz gyalogost – ajánlja Vitnyédy –, s lám, azonkívül is oly bő a fölsővidéken és Árvában az ember, zabkenyeret sem ehetnek eleget, s ha kedvük leszen, vagdalkozhatnak az törökkel, csak jöjjenek. – Két századot fogad a vármegye, csak írjon oda nekik Árvába, és velünk együtt felkelőket állítsanak az összes vármegyék! – Meg fog történni, mihent megérett rá a pillanat. – Éljen a magyar haza! – Vesszen minden idegen köztünk! – Zríni seregében együtt küzd és folyatja a vérét magyar, horvát, vend, tót, rác, oláh. – Még németek is! – S egyért küzdenek… A magyar hazát éltetjük? Akkor él a magyar, ha ez a fogalom, hogy magyar, többé nem fajt, hanem tágabb, hatalmasabb közösséget jelent – és amíg ez meg nem történik, addig mindig boldogtalanok maradunk.

TIZEDIK FEJEZET

EGY GENERÁLISI TANÁCS

Űrnap előtti szerdán végre tiszti gyűlésre jöttek össze a zalavölgyi kapitányok Körmenden. Semmi különös az ilyenben, gyűlnének ők össze máskor is teendőik és az ügyek-bajok megjavítása végett, de ez a hívattatás most más, mint a többi, őnagysága valamiért igen nagyon kijött a sodrából; úgy beszél, mint egy alattvalóira felbőszült fejedelem. – Halljátok-e, ti váraimbeli tisztesek! – kiabálja, míg ide-oda szúr a szemével. – Oly igen nagyon megátalkodtatok kegyelmetek – hogy máskor alig győzöm összehínya a tiszti gyűlést, egyik hadbíróság a másikat éri Körmenden, hogy igazságot tegyek köztetek: most meg, hogy magam szólítlak benneteket, feleannyian se gyödtetek, mint közönségesen? Bajszos-szakállas főtiszt uraimék ide-oda kukkantanak serényen, mintha a hiányzókat keresnék maguk között, mert így, fejmosáskor mindenki úgy tesz, mintha a másikról volna szó. – Tudom, hunnénd fúj a szél! Azt is tudom, mért nem jütt el Ányos kapitán, meg a másik, harmadik… Sokat a végház gondja tart otthun, mert nem elég a zsold hiánya, a szegén kapitán felel azért is, mit lopnak, mit rabolnak azok a húzóvonyó latrok a végházak körül! De még magamnak is meggyűlik olykor véllek a bajom – villogtatja körül a szemét, felfújva tokáját, mint a hörcsög. – Valamillik falumból elvisznek egy rácot a zalaváriak, nem kaphatom tüllök vissza, mert nyilván sok névaláírással bizonyítják, hogy a rácot a kanizsai Vak odabasa kertjébül vitték. Odáig züllött a vitézség: még a sarcot se akarja kiadni a kapitánnak; odáig züllött a kapitánság: még a harmadot se akarja kiadni a generálátusnak! Ez pedig így tovább nem megy. Ez a sok gyüttment egymás után rúg fő szokást, törvényt: mint a tulok, megy a maga feje után mindenben. Fognak egy törököt, megsarcoltatják négyszáz forintban! tíz köpenyegben, tizenöt teveszőr övben! húsz pár csizmában! – de följebbvalójuktól elsajnálják a részt. Alkuban indulnak vele, addig-addig törik a kapitánt, míg az végtére vagy eláll, vagy semmivel is megelégszik. Végül elkótyavetyélik ötödéért Puchámnak… Ihon a keszteliek ügye is! Pethő csatára bocsájt két hajdút, azok – amint tudjátok – a

Somogyságon Záyn Ali béget és a kaposi Mehmet középső fiát elfogták, és Keszthel környül az Balaton bozótjában tartják. Jön a török, eldúlja értök Hídvéget, végigszáguldják a Zala-vőgyét, majorokat égetnek, az enyimekbül: de amikor kérem Pethőt, adják ki nekem a béget, nem kívánom tüllök ingyért, megfizetem, ihon a válasz ni! – vág az asztalra, és fölkap egy levelet. – „Az hajdúk kévánsága az, hogy nagyságod kétezer tallért adjon Ali bégért, és nagyságod reá feleljen, hogy nem bántja őket. Mert ha nagyságod engedelmes nem leszen nekik, Komártól bizony búcsút vesznek. Ezért könyörgök nagyságodnak, egyezzen meg velük, és ne bántsa a két hajdút.” Még hogy ne bántsam! még hogy engedelmes legyek! – fújtatja és veri az asztalt ököllel. – Ki vagyok én – ki Pethő? Én osztozkodom az bitang rablóival vagy őkegyelme, hogy annyira könyörög értök? Ennyi pénz, amit az bégért kérnek, ötévi hópénzükkel is fölér, de még akkor űk rínak a kapitánjok nyakán, éhhel akarnak halni a váraimban! Pethő öcsémuramnak is elment a jó dóga, nem ölegendő már Kesztel vár kapitánysága neki, Kiskomárt is a magáénak akarja – kár, hogy nincs itt Pethő! – és tudtomon kívül közbejárt Vitnyédynél, hogy a kamara támogassa a kérését! Megírtam néki érthetően, mivel a győri generálátus alatt más rendtartások vannak és alattam is, semmi módját nem látom, hogy ajánljam őfelségénél. Annak ellenére továbbment, és most már a királhoz fordult levélben, és Zríni Péter és Nádasdy Ferenc uraimékkal pártfogoltatja magát. Nem tom, mit képző Pethő kapitán uram magáról, de illetlen dolog az a generális tisztinek viselléséhez, hogy amit itt alant köllyetnék tudnya és érteni, azt onnénd föllyül hozzák meg őnagyságának – tekint körül, kihuzakodva aranydíszes dolmányában. – Azért megkövetelem, hogy a végházi kapitánok bármi ügyes-bajos dolgaikkal mindig egyenest hozzám forduljanak! – Ami sok, az sok! – dörög közbe Török István, és látva, hogy mind őfelé fordulnak és Battyáni is elhallgat, folytatni kénytelen, amit elkezdett. – Nekünk lassanként már semmit se szabad, Pethő uraimék meg azt harácsolhatnak Bessenyeivel, amit nekik tetszik? Már az Alföldrül hajtják föl a marhát, nem én dógom, ki engedte, nem kérdem, ha a maguk feje után, vagy talán szabad nékiek? De az hajdúimat megvédem, mert azok se mind egyformák… – Mi, kapitányok tisztában vagyunk azzal – vág közbe Sibrik Miklós is –, hogy Bocskai hajdúi rossz nevet hagytak maguk után a Dunán-innend: s azok neve mocskát annyi idő múlván is viselik ezek. Hajdúknak – hajdúk! Hibázni is hibáznak, senki se akarja eltagadni – mert kapzsik és telhetetlenek. Nincs az

Istennek annyi élése-bora, amennyit meg ne ennének-innának: inkább rongyokban járnak, csak hogy mindent az hasukba tőtsenek. Ha van miből, etetnek-itatnak egy egész falut; ha nincs, ugyanazon falut megrabolják, és elviszik az utolsó tikot is. Ez mind igaz – de az is igaz: hogy ahun köll, helytállnak. Hányszor csak úgy ló nélkül megcsatáznak a törökkel, sőt fegyver nélkül, ásóval-kapával mennek csatára, itt a lápok körül, különben nem keresné és irtaná őket az török mindenütt, ahol éri. Nem is hálhatnak benn, mert a török dühös rájuk, és folyton őket keresi. – Alig van hét – teszi hozzá Bessenyei is, aki Keszthelyen is vicekapitány –, hogy a török városunkra ne jőne hajdúkeresni. De hiába, mert senkit sem engedek, hogy bent háljon – mert az városunk veszedelme volna. Ki tudja, hun kujtorognak, ha kinn vannak? Minap is egész a várig elgyödtek volna a törökök, ha hírszerzőiktől meg nem tudják, hogy a hajdúk künn, szanaszét, a mocsarakban vagynak. – Egyet kérdek nagyságodtól – kap közbe Keglevics, mint szintén közelről érdekelt. – Köteles-e a hajdúnép a zsákmányból részt adni a vicegenerálisnak? – Köteles ám, harmadot adni a generálisnak! – Nagy jó uram! hát a két vicegenerálisnak mi jár? – dugja elő fejét Káldi Ferenc is, a másik érdekelt. – Hozzám ilyenekkel ne jöjjetek! – mered rájok mogorván, mint a bálvány. – Ő dolguk! – Hát én akkor – ugrik elő Sibrik Miklós, a kemendi kopasz kapitány, csak a bajsza lefeg kétfelől. – Mit kapok? Épp a minap, éjjeli üdőn, mikor az török fölgyödt a Zalán, és az Ányos meg Török István megfutamétották, Kemend várába behozták a hírét, hogy az török elszéllyedett, két ló maradt utána a mezőn. Bevezették mind a kettőt. Most kié leszen a két ló? – Hasonlóképpen – kapcsolódik bele Káldi vicegenerális. – Egerszegen alul látván egy asszonyember egy töröknek förtöngjein a lovát, jött vissza Egerszegre, megmondván az urának, aki hallván felesége beszédét, fogta fegyverét, és kiment másodmagával oda az helyre, és be is hozta a lovat Egerszegre. Kérdés támadott, hogy kit illet a ló kettőjük közül? – Világos – feleli Battyáni –, hogy az török megütésén azkik jelen voltak,

akármelly végházbeliek legyenek, ami nyereség vót, egyaránt osztoznak. Akik penig, mint a kemendi és a két egerszegi hajdú, kik másoktul vett hírre mentenek ki: egy-egy személyre fél-fél részt vesznek az egész nyereségbül. Annak értékébül harmadrész a generálátus jussa, a kapitányok penig úgy részesülnek, amiképpen részt vettek a csatán. Morgolódás támad. Battyáni körülnéz, úgy folytatja: – Nemcsak hogy a harmadrészt veszem meg tőletek, de fél évre visszamenően minden végház köteles beszolgáltatni a zsákmányhátralékokat is. – Parancsolni könnyű! – fakad ki valaki a terem végén. – Botja és keze alatt vagyunk nagyságodnak, minket mindig elővehet nagyságod a számadásra. De mibül? – Mibül? – dühül fel és csap tenyerével a kardja lapjára Eördögh István is, aki éppen engedményt kérni jött be, Pölöskéről. – Ki győzi azt a sok adót? Mind zúgnak, keményelik a parancsot. Botosok ők is mind, végházakban hatalom jelvénye a bot, de most feledik, hogy ezt ők Battyánitól vették, kinek botja az övéknél is erősebb és vastagabb. Ha azt fölemeli, nincs appelláta. Immár kezébe is kapta. – Nem lehet! Föllázadnak az hajdúink! – kiabálnak összevissza, de főgenerális uramot elfutja a méreg, megforgatja az aranybunkós botját, amit ilyenkor méltóságul viselni szokott, és vág vele az asztalra akkorát, hogy még az aranygomb is legurul a végéről. – Lázadnak vagy nem lázadnak – végeztünk! A tisztviselők félelemmel és engedelmességgel tartoznak előttük járóiknak. Azki nem engedelmes, ő kedve szegik. Kapitány uraimék lekókadnak a kemény szavakra. De nem mondható, hogy valami lelkendezve távoznának el a gyűlésről. Hümmögnek, szedelőzködnek, némelyek még dohognak, mások találgatják, miért oly mogorva kedvű ma őnagysága, amilyen talán még soha nem volt?

Most is oly keményen mered utánok, hogy jobb eltakarodni a szeme elől, oda se nézni, attól a tekintettől az ember mindjárt valami furdalást érez megmozdulni a szívében. Mered utánuk mogorvasággal – leginkább az bőszíti, hogy nem jött el a gyűlésre Ányos kapitány. Megtagadta az engedelmességet. Dacolni mer az a vén vitéz? Mit oda nem vágott a búcsúzkodásnál is orra alá, mikor arra figyelmeztette, hogy csak vigyázzon, ű is a főgenerális botja alá tartozik. „Főgenerális uramé a bot, enyim a lány!”… S annak okáért úgy hagyta ott Zalavárt – nem is látta többé azt a kedves kis csitriputri lánt. Hogyne vóna sérelem egy legfő tisztű személre, oda bolondítják, aztán semmi…? Hajdú bújik az ágyban, leányt eltüntetik – mire nem vetemedett ez az ilyen-olyan kis, madárorrú, tekeres bajcú Ányos kapitán! Úgy odazüllött a zalavári bozótokba az is, hogy lassacskán maga se lesz különb a tarisznyásainál. Aztán a hadnagy megszégyenítése is: lovak ellopása – s nemhogy zsákmányrész: de négy ló hiány… S most nevetnek markukba kedvök szerént… Pukkadj, uraságom, pukkadj, nagy vitézlő groff Battyáni Ádám főgenerális úr… Hát nem addig a’! – Bosnyák, hozzám! – rikolt nagysága, még ki sem ürült a tiszti terem. Ugrik a volt hadnagy kézzel-lábbal, és kemény terpeszállásba vágja magát. – Parancs! – Magad mellé vesző, szógám, százötven lovast a dandárból. Aztán elmentek a keszteli bozótba. Húzzátok ki a kardot, ne sajnáljátok, de a két rab nélkül nekem vissza ne jűjjetek! – Igenis! – Azt az Alfőt meg, kérdezgessetek utána, és fogjátok meg, az is ott bujkál valahun. Ha ellenszegül, ne könyörüljetek! Aztán minél előbb vissza, mert várlak. Jó kis parancs az újdonsült zalavári kapitánynak. Még ki se megy a teremből őnagysága, nagy dühösen levelet mond tollba az új deáknak is. – Írd, te kese – mondja, mert a nevét még nem tudja, a másik csak a minapában

szökött meg Körmendről.

Pethő László, Keszthely vár kapitányának. Édes öcsémuram,

Elvettök a kegyelmed levelét, melyből értjök, hogy kegyelmed a keszthelyi kapitánysággal együtt a kiskomárit is akarná bírni, ami nekünk igen alkalmatlannak látszik lenni, nem is látjuk módját, hogy kegyelmed egy seggel két nyerget ülhessen és generális parancsolatjának megfelelhessen. Azért fogadja el a végzést, hogy őfelségéhez föllebbezett kérését is elvetjök.

Körmend, Anni die 1663. június 17.

Groff Battyáni Ádám főgenerális úr.

Alighogy a tisztek elnyargaltak, útnak ered Bosnyák Boldizsár is, egy dandári csapattal. Jó csapat, erős csapat, válogatott legények, nagyot száguldanak jókedvökben a cél iránt, s mennek, közelednek Jézus nevében a keszteli bozót felé. Minden oka megvan rá az újdonsült Bosnyák kapitány úrnak, hogy gyűlölje a várkívüli hajdúnépet. Most visszavág nekik – és kimutatja ő is a foga fehérét. Nem karddal köll itt kezdeni, amiképpen őnagysága vélte vót, hanem a tarsolyt kő kinyitani, Bódi vitéz… Aztán megy minden, mint a karikacsapás… Kétszáz tallér foglalóval megtéveszteni a Kesztel melléki őröket, kitudni tüllök a rabok rejtőhelyét, és mikor már kipuhatolta, hun vannak… Úgy is lett.

Nem átall fegyverrel törni az ártatlan fenéki őrségre, szétszórni őket, a két főrabot pedig, mint a szélvész, magával hurcolja Körmend felé. – Hála az úr Jézus szent nevének, sikerült. S megvolt az egész egy délután! S ez, eddig, így, jól volna a rabokkal, teljesen az őnagysága parancsa szerént. Hanem mikor a hídvégi révünél vonulnak el, hogy tovább kutassanak: ott valakik rájok tüzelnek a nádasokból. Egyik rab mindjárt halva marad, pont a drágábbik, a bég. A másik is sebet kapott. – Héha! Hő! Korábban keljetek… Ti akarjátok hurokra keríteni Alfő Györgyöt? – rikog az a sárgaságos hang a nád közül. – Héjj, tudom, kik vagytok, az anyátok… Most gyertek ide, ha mertek, ti nádba bújt vízi békák, kódis nemzetség! – rikog vissza a hídról a nád felé: de azok, ahelyett hogy előjűnének, újra lőnek – eltalálják a lovát… Éktelenül nyerít, sivalkodik, ugrál, rázza sörényét a nyakán lőtt állat. Bosnyák leugrik a lóról. A dandár lovasai szintén szétugratnak, és hirtelenül körülfogják a nádast az út felől, de nem jutnak tovább, csak ameddig lépni tud a ló. Sűrű az ingovány, lágy, vizes, rossz talaj alattok: nem olyan, mint a keszthelyi bozót. Bevezetik a sérült lovat a Szala menti rekettyésbe, és ott előrángatnak a viskóból egy nénét. Legalább az mondana valamit, ha tud… – Kik bújnak a nádban? Tud, de mondani nem akar, csak jajgat, sopánkodik. – Jaj, lelkem, tűlem ne kérdezzetek. Én az eszem se tudom már! Olyan világ van, hogy jobb vóna nem élnye. Nincs böcsülletes ember már sehult. Egy vót, az uram – meghótt. Itt mindenki csak tör, gyújt, rabol, gyilkolódik, az emberek még azkik vagynak, részegesek, elvetemödöttek, dorbézulnak, káromkodnak, fajtalankodnak és istentelenkednek! A trágárság megy itt mindenfelé. Vigyetek el engem kegyelmetek, a jóisten áldja meg, vitéz urak, valahová, mert itt nem élhetek!

– Vónál ötven évvel fiatalabb, nyanya, majd elvinnélek – élcelődik vele egyik a lovasok közül. – Így azonban attul tartok, hátha meghalsz útközben. – Jaj-jaj, az Isten áldja meg, lássa… El se mehetnék ám, szükség van még rám. Itt ez a szegin beteg öregember a házba, én ápulom, mert járni se tud a szerencsétlen, ha itt hannám, meghóna. Hajdúnak állt a fia Kiskomárba, még az is. Itthagyta… – Akkor ne búsulj, nyanya. Hiszen az Alfő legénye lett! – Az vitte el a háztul, az… aki nyomorékká tette az apját – sutyorog az öregasszony eszelős formán. – Mondta neki: gyere öcsém, meglesz a rendes kenyered… – Hát akkor örüljenek néki, ha úgy van. – Úgy ám, kedvesem… Hiszen ha ez az Alfő nem vóna, már ennink se vóna. Ez küld iker-ókor valamit haza a gyerekkel. – Hunnénd, kis anyó? Merre tanyáznak? – Ha én azt tunnám! Nincsen annak otthona, csak mint ahogy mondani szokták: keblin kenyere, hátán a háza… Hun itt van, hun ott van. – Te vén banya, ha most meg nem mondod, azonnal összeköttetlek, és elevenyen elégettetlek, itt az udvaron! – fenyegeti Bosnyák, aki igen bosszús, hogy mindig az ő lovával van baj. – Mondod vagy nem? – Nem tudom én, ha megégetnek se, hallják! – Nem-e?… Kössétek össze! – Az élő Istenre sem! – Hát ki tudja? – Ez a gyerek, ha meggyün, talán… Száraz, erős hang verődik ki a konyha felől: – Elhallgass, Mári! Hunnénd tunná? Nincs az annak az orrára kötve, nekem se

szokta megmondani. – Ne hazudjatok, hisz most is itt bujkál a nádban! Ki lűtt ránk? Válasz semmi. Hadnagy uraiméknak nincs más, mint fölszedelődzködni. Tudják, hogy hajdúk voltak az orvtámadók – de ki tudná őket a nádból kipiszkálni? Jövetelük célja, szép eredménye meghiúsult, azok pedig már eleveztek az ingoványokban, anélkül hogy meggörbült volna a hajuk szála is.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

AZ EGERVÁRI TISZTI TANÁCS

Magyaródon van a falu közepén egy fatalpas öreg ház, utca felőli deszkahomlokzatában kereszt és kehely űrvonalaival, mely nemcsak a házban lakók hitvallását jelzi, de egyben pallásszellőztetőül is szolgál. Azon alul a kémény ülte szalmafödelet ha nézzük, az sem takar szürkült színével körös-körül egyebet, mint vályogból vert, tömzsi, vastag, parasztszabású falakat, fehéreket és apró ablakosokat, jobbról egy törzsök oszloppal a kapualján, mely az udvar felőli tág tornác nyitánya. Ágaskodik egy fa is az udvar közepén, diófa, beterebélyezve a pázsitos, tenyérnyi helyet, s ott, a fa alatt, egy padka van leütve, ahol Ányos kapitány szokott üldögélni. Itt töltögeti az időt, ha más nincs, új, nagy tétlenségében. Odabent, az istállóban, a göbölalmon el-elbődül valamelyik a hat vörsi marha közül, miket Alfő kötött be a jászol elé, a házasságkötést követő napon. Az új házasok még egymást emésztő titokzatosságban élnek. Mély csendbe burkolódzik a házban különlakásuk titokzatossága – hajh, de mit érdekli őtet (ha már így van) a fiatalok élete is? Fiatalok, maguknak élnek. Egybekeltek, szerelmeskednek, és ami azzal vele jár, bizonnyal súrlódnak is így eleinte még. Ilka bőrén és arcán horzsolódások és nyomódások foltjai is tűnnek fel időnként. Ilka reggel úgy jő ki, szinte félholtra nyúzva, mint egy árnyék, s letörten támolyog az udvaron – mert miből is állhatnak egy durva ember szeretetnyilvánulásai? –, s megkörnyezve atyját a szíverősítővel vagy fölöstökömmel, szeme titokzatos nagy lángokban ég. – Ilka, Ilka… Ki tudja, nem volt-e ez a házasság korai még? Szegény gyermek, gyúrni kezdi immár őtet is az élet, s hiában is féltette úgy a

nyakbanvalóját, Alfő mégis letépte, és másikat adott helyette, a pannonhalmi bencés apát félkilós láncát kereszttel, és most viselnie kell – s ha panaszkodik vele atyjának, hogy milyen nehéz, Ányos kapitány meg-megszólal vigasztalóan: – Látod, lányom, mindig mondtam: ékszer nem boldogít. S inti lányát, hogy ne tanulja el a magyaródiaktól azt a sok mindenféle hitván danát, amit hallani lehet tőlük, mert a rossz zenétől, ócska daloktól lelkileg valahogy bemocskolódik az ember. Alfő sokat jár künn, a nádat járja, ég tudja, merre csatangol, van úgy, még éjtszakára sincs hon. S ha megtér, sohsem jő üres kézzel: vadhúst hoz, halat hoz, vég vásznakat és bársonyt is, selymet is – kedveskedik a maga módján. – Hiába, no! meg kő hagyni: módosabb ez a szegénlegény, mint vót kapitánya… Ányos kimegy az utcára, s háza kapujából elnézelődik, onnan visszajő a diófa alá, a helyére, s ha elunja, betér a konyhára, és figyeli, mit csinál Ilka: most tette el a helyére a sót, utána a paprikát. A kenyeret vászonba csavarja előbb, úgy helyezi az ajtós faliszekrénybe, majd a méz következik a csuporban, ura hozta a minapában, erdei véhektől vette el… Unalmas így az élet, nagyon. Egy levéllel rontotta el – hátha talán még helyre üthetne mindent valami levéllel? Mi sem vóna egyszerűbb, mint írnya egyet, alázatos szolgálatát ajánlva nagyságának, mint kegyelmes urának, és kívánva, hogy az Isten éltesse, satöbbi… és bocsánatát kérve, hogy ez a dolog megtörtént… De olyan nincs! Arra elvárhat Battyáni, míg ő megköveti valamikor is. Inkább káposztán éljen, lencsén és babon, száraz kenyéren – de Battyánit nem szolgálja, aki negyvenévi szolgálat után ide juttatta. Hirtelenül dobog a föld, ló nyerít, befordul a kapun Alfő. Mindjárt leugrik a lóról, és kezében egy nagy pátenslevelet lobogtat, rajta Battyáni pöcsétje, aláírása. – Kapitán uram, gyűlni kell!

– Gyűlni? – rezzen össze Ányos, s átveszi az iratot, és mindjárt olvassa. – Hun köllene gyűlni? – Ég alatt! Ez az irat nagy riadalmat keltett már mindenfelé, a zalavölgyi végházakban. Piros pecséttel, saját kezű névaláírással ellátott példányt küldetett szét Battyáni hová-hová, és szigorúan elrendelte, hogy a kapukra kiszegezzék és ott tartsák, értsen belőle ki-ki.

Egerszer, die 20. junii, anno 1663.

Mi groff Battyáni Ádám etc, amiképpen a generálátus eltökéllette, tisztünknél fogva, rendeljök: Vitézlő rendek, végházi kapitányok, vicekapitányok, hadnagyok, vajdák, tizedesek, zászlótartók, és ti lovas és gyalog sereg, pattantyúsok, hajdúk, fő, öreg és egyéb legények! A Zalavölgyén való sok visszásságok, garázdaságok, rablások és parancs megtagadások, nemkülönben az falvakban lakó polgárság és szegénység sűrű és indokolt panaszlásai ti ellenetek: szükségessé tette a jelen pátenst, melynek üsmeretét, a legénység előtt hangos felolvasását és kapukra való kiszegeztetését minden végházakban elrendeljök. Katonák, vitézek! Nyilvánvaló mindenki előtt végházitok kicsintül fogvást nagyig nagy ínségük és fizetetlenségük, úgy annyira, hogy immár teljességgel elfogyatkoztatok, sőt oly gondviseletlenül is vagytok a végházakban, hogy ha eddig békesség nem lett volna a törökkel, eddig egynéhány elveszett volna bennek. Mert ha a török bele férkezhetik, úgy megépíti és annyi népet tart benne, hogy a Rába-vidék mindenkor az hatalmokban leszen és Sopronig az egész Rába-belső-föld az övék lesz, hasonlóképpen Regede felé is. Annak okáért, tehát, úgy viseljen szorgalmas gondot mindenki az végházakra,

hogy az Országnak mind megmaradása és mind veszedelme az végházakból áll. Kapitány az helbül ki ne menjen! Sem csatáért, sem marháért, sem semmiért. Onnénd mindenkor csak generálisa parancsával vagy engedelmével következhet ki! Ha mely csatanép engedelem nélkül az végházbul maga feje után kimegyen: törvény sújt le rá. Ha mely csatanép az végházbul generális hírével és akaratából következne ki és annak Isten szerencsét ád, abból a sereg kapitányának tisztességes ajándékkal tartozik, ahhoz képest, amint a nyereség vagyon és az harmad adással nem tartozik, mert az harmad joga egyedül a generálátust illeti. Ha ki csatán fejet vészen vagy rabot fogna, annak a közönséges kótyavetyéből járó részén kívül három forint adatik a nyereségbül. Ha több várbul mennek csatára, az törököknek megütésén azkik jelen voltának, akármelly végházbeliek legyenek, azmi nyereség volt, egyaránt osztoznak, azkik penig másoktul adatott hírre mentenek ki: egy-egy személre fél-fél részt vesznek az egész nyereségbül. Azért, ha mi efféle casus esnék ezután is, ez a rend tartassék meg benne! Ami pedig a vitézek fizetetlenségét illeti, nyugodjatok meg, mert majd a magyar Kamara Posonyban elintézi azt, és helyre fogják vinni szomorúságukat a vitézlő rendnek, amennyire reá érkeznek: fölemelik a katonai járandóságokat. Ennélfogva felsőbb helyről engedélyt kaptok majd arra, hogy a Somogyságból gratuis labort kérhettek, továbbá a portapénzeket is magatok szedhetitek be, a katonai hópénz fedezetére. A fizetéstek megleszen, így mi is, Kanizsa ellen vetett végházaknak fő-fő generálisa és ország kapitánya az Dunán-innend, eddig a mi sok tolvajlások, lopások, húzások, vonyások a szegénységen s más rendbelieken is történnek, ezeket ezután semmi úttal meg nem szenvedjök, akik fogják cselekedni! A legények fejök vesztése alatt ne csatázzanak. Sok hajdú azt hányja kapitánynak, vajdának: engedelmes leszek, de fizessetek meg. Az ilyen csavargó mindjárt azzal jű elő, hogy fizetése nincs, nem lehet éhel meghalni… de most már vége ennek. Meg lesztek fizetve, immár a sok lopás, fosztogatás, nyúzás elnézve nem lesz, a szabad legények is menjenek be a végházakba lakni, ne csavarogjanak. Az sok szabad legények is, tarisznyás hajdúk, mocsári legények, kik a falukon, révükön laknak a végházak között, annak oltalma és színe alatt, hogy végbeli szolgák: az olyanok menjenek be a végházakba és fizetést vegyenek föl, mert nem akarjuk, hogy szabad legény színe alatt lakjanak ottan. Ezért ajánlom nektek, hogy mind, ti végházi vitézek, akik vagytok, saját érdeketekben jól vegyétek figyelembe a levélben foglaltakat, és ezt semmi úttal el ne merjétek múlatni, ha kemény büntetésünket el akarjátok távoztatni!

Groff Battyáni Ádám az Kanisával szembe vetett

várak főgenerálisa.

– Hát ez volna az a nevezetes pátens, amirül annyit beszélnek? – Ez volna, és mindenütt megtette a hatását. Mert ahun eddig kiakasztották, legtöbb helyütt letépdesték a kapukról, falakról, Pölöskén elégették, Kiskomárban szennyel kenték be: ellene van tisztség, katonaság. – Tisztség? – hökken föl Ányos kapitány. – Még csak az igazán!… Eziér’ mondám kapitán uram, gyűlni kell! Alfő besiet a házba, Ányos kapitány meg egyenest az istállóba tart: fölnyergeli, kantározza lovát. Nem is mondja a fiataloknak, hová indul, csak kiugrat az udvarból – s este lesz, mire hazakerül. Igen lehangolt és komor, enni se kíván, csak ágyba kívánkozik. Mert útjában olyant tapasztalt, amilyen még a Zala-völgyén soha nem volt. Úgy van, ahogy Alfő mondta, forrongásban minden, tisztség, legénység. Fejetlenül van az egész dunántúli vitézség… Úristen! S mi volna, ha most ide találna csapni az török? – Szégyen, gyalázat, idejutottunk. Magad idézted elő, hát úgy kell neked Battyáni! Kapitány uraimék a Zala-völgyén végig nemhogy el nem hagynák az helt, amint a főgenerális pátense kívánja: sőt inkább azzal kezdik, hogy tiszti gyűlést verbuválnak Egervárán – természetesen főgenerálissok híre nélkül.

Egervára tágas hely a Zala felső felében, nemrég építették vadonatújjá, mert pár éve, aratáskor, leégett: Kerpacsics Istvány a kapitány benne. Előnye az helnek, hogy kiesik a szemtől: jól lehet benne tartani tanácsot. Mit tehet mást, oda következik ő is… Gyűlnek tiszt uraimék mindenünnen, gyűlnek, hogy megorvosolnák, ha tudnák, a bajt. Ezt azonban úgy kell érteni, hogy: a saját sérelmeiket… Még sincsenek annyian, mint amennyien egyáltalán vannak és ígérték – s azok hiányoznak leginkább, akik legjobban ígérték, hogy itt lesznek: Németh Illés, Fodor Ádám, Veres Géza… Ányos is köztük, mert noha végpercben ő sem akart ide jűni, de mivel közel lakik, érte küldtek. Elsőül mindjárt Bessenyeibe kell botlania. Nem szereti ezt a kóborló lovagot, mert sohsincs helt, de a többi közt mégis mindig neki áll fönnebb – s taval ilyen tájt ez is szemet vetett Ilkára. Most is hogy rákiabál szemtelenül: – Hát a leánt hun hadta, Péter bácsi? – Hun ám! jó helen… Közelebb lép hozzá Bessenyei, és a szokott modorban ugratja, s kérdi: hogy van megelégedve az új helyével? Erre elmondja, panaszolja, hogy két féltelkes jobbágya van Magyaródon, azok se akarnak napszámba menni. Bessenyei azonban csak nevet rajta. Kineveti, nem is érti, mint s hogy jutott ebbe a helyzetbe, s kérkedik, hogy nála nem napszámba, hetiszámba mennek az jobbágyok, ha nem épp robotra, s igen szeretnek szolgálni, mert tőlle bort kapnak, amikor tetszik, tulajdon maguk pénzükért… Tíz jobbágya dolgozik Berényben, de oly jó erők, hogy ennyihány esztendeig megéri velük. Annak utána rátér az Alfő dolgára. – Ej, hová tette kegyelmed az eszét? Hát tudja-e rólla kegyelmed, hogy mielőtt a Szalába került, nemes udvarházakra járt az Alföldön, tolvajlott sok helyeken, és mikor ezelőtt ennyihány esztendővel Sárvárott fogva lett volna, aminemű pénze

volt, mind a kulcsárnak hagyta volt, annak köszönheti, hogy megmenekült Nádasdy uram kínpadjától, az úriszéktül? Vigyázzon vele kegyelmed, mert haramia, ölni akarta a porkolábot is, mikor valami rabbal való vesződése miatt, itt is, a komári várban fogva volt. – Hát… hát bizon így van – bólogat rá, mert amiket Bessenyei mond, nem oly vigasztaló hírek, és neki sem nagy újság. – De azért az sárban esett tallért is fő kő venni. – Ha föl is veszem, nem törülöm meg a hajadon lányom ruhájába. Gonosz hagyás vagy, Bessenyei! Te se igen különb volnál, ha a férjeura volnál – abból azonban nem lett semmi. – Akadnak más hasonlók is! – céloz oda, élesen neki. – Szomszéd végházakból néminemű legények összeadván magukat, az Szala mellé jöttenek a minap is, és itt az utakat leselvén, az erre járó kereskedő emberektől marhákat hajtottak el! Tudom is, hogy ki vette át tüllök… E szavakra Bessenyei már ott sincs. No, de nem is gondolta volna az ember, hogy az egervári gyűlés ilyen bizonytalan lesz. Jüttek ugyan ennyihányan, de vannak is, nem is… És hová is kell írni, hogy a Zalavölgy főtisztjei közt semmi olyanos szokásos anyagias természetű félreértés ezúttal föl sem merül: ellenben mind eggyé vannak a sérelmekben, különösen a zsákmányrészesedés dolgában. Valahányan, akik itt vannak, egymás szavába kapkodva és tüzes virtussal pattogva beszélnek, versengve kárhoztatják a fővitézi jogok megsértését, s végezetül is mindennemű opponálás nélkül állapodnak meg abban, hogy semmiben sem maradnak. A pátens pontjaiba természetesen semmi úttal sem fognak beletörődni. – Inkább ha kell, közül akarattal belátjuk, hogy együtt kőne valamit próbálni! – így vélekedik Sibrik… – Ugyan mit? – vakkant rá Bessenyei ellenségesen. – Vitéz társaim, én amondó vagyok, föllebbezzünk akár egész az Atyaúristenig, de megalázásunkba ne törődjünk bele! – üvölti Török István, haragtól és bortól pirosan. – Tudom, hogy engem Széchenyi György püspök uram áztatott el

Battyáninál, hogy tökélletlen embernek nevezett, de azt még ez a pápista seljem pap egyszer igen nagyon megkeserőlli! – Battyáni is azért hallgatott a püspökre, mert maga is pápista! Papok szolgája… Bécsi fi! – Hallgass már, te! – torkolja le Svastics Istvánt a maga nagyobb tekintélyével Pethő László. – Ha vóna is rá okunk, nem azért gyödtünk, hogy Battyánit áztassuk. – Ezt a szennyet penig, hogy rabok legyünk az saját várainkban, magunkon száradni ne hadjuk! – kiált közbe Szecsődi István. – Battyáni szeme nem lát el Körmendtől Zaláig: mi tudjuk azt, mi van és mikor há kő fordulni! – Mi visszük a vitézeket csatára, aztán még mi kérjünk ajándékot tüllök? – tüzel Török uram. Valamennyien egyenlő akarattal vannak a tiltakozásban, Hagymássy István kapitány uram Szentgrótról éppúgy, mint Sepsi Pál Kapornokról, Sibrik Miklós Kéméndről vagy Eördögh István Pölöskéről vagy Svastics István Szécsiszigetről, nemkülönben Soós Gergely kányavári vajda vagy Francsics Gáspár, Gregóroczky Gergely másfelől való vicekapitány urak, és így tovább, mind az egész nemes és vitézlő főtiszti rend, illetve annak nevében ez a néhány szál ember, aki ráért idejűni: csak abban az egyben nem tudnak dűlőre jutni, hogy voltaképpen hová föllebbezzenek, így együtt, ahogyan vannak: a Haditanácshoz Pozsonyba-e, vagy a Királyi Kamarához Bécsbe (Battyáni uram itt is, ott is bennfentes) – vagy talán valahová máshová? – Pedig hát, egyenes volna az útja – dörmögi közbe Ányos kapitány, de őt senki se nagyon figyeli. Akadnak egyen-ketten, akik eszelősen kezdik kiabálni Zrínyi nevét, vele együtt, hogy egyedül az lehetne a jogmentő a mindannyiokra sérelmes dologban, s hiába hajtogatják ezeknek a többiek, hogy Zrínyi itt nem fórum, más a Bánság, mint a Zalavölgye, ők egynehányan csökönyösen kitartanak továbbra is a Zrínyi mellett: hangoztatva, hogy ilyen nagy bajokban, mint amik jelen vannak, egyedül Zrínyi tudna derekasan közbenjárni. Mert ahol baj van, ahol szorul a kapca bármi dologban, vagy ahol már befejezett tény áll elő és késő: ott mindjárt előkapják országszerte Zrínyit… Segítsen! Azért vezető szellem, azért nagy hadvezér, azért nagy valaki ország és világ előtt, hogy oldja meg a lehetetlent,

mert ha nem: akkor mi jogon tart nagyságra igényt? Maga Ányos kapitány is kitart a csáktornyai vezér mellett. – Nincs más, Zríni! – Ugyan – csóválja rá a fejét Bessenyei –, még kegyelmed is? Mit tehet a Zalavölgyért a horvát bán? Akit én ugyan tisztelek és böcsülök, olyan magyarnak tartok, mint magamat: de nem vagyunk mink se rácok, se pápisták, hogy Zríni elé fussunk oly dologgal, ami amúgy se tartozik reá. – Van Zríninek egyéb gondja is elég! Hiszen amint hírlik, már Csáktornyáig zúdul Köprili nagyvezír, mert ott akarja legfőbb ellenségét a saját fészkében megfojtani – veti közbe a higgadt szavú és mindig mindenről értesült Pethő László. – No csak! – hüledezik Ányos kapitány. – Annál inkább ott volna a helünk. Pethő legyint rá. – Megizente néki, hogy minden várát lerombolja, bárhova fut, utoléri, és addig nem nyugszik, míg a fejét nem veszi. – Előbb keljen föl, mert azt ugyan meg nem éri, hogy Zríni elfusson a török elől – veti ellen Ányos kapitány. – De azt könnyen megérheti a basa, hogy Zríni inkább eleibe fog menni, hogy számon kérje tőle üzenetét. Akkor aztán majd megtanul futni maga Köprili basa nagyvezír. Nándorfehérvárig le se veti a nyúlcipőt! Emígy vélekedik Ányos uram Zrínyiről. De hogy kihez-mihez forduljon a kapitányi tanács végül is, erre vonatkozóan sok huzavona után mégis abban maradnak, hogy nem állapodnak meg semmiben, hanem az egészet Pethő László és Ányos Péter uraim ítéletére hagyják, akik pillanatnyilag még maguk is megosztott véleményen vannak: Pethő a Haditanácsot javallja, Ányos még ingadozóban van Zrínyi és a Haditanács közt. Ezzel a kecsegtető eredménnyel végződnék az egervári kapitányi gyülekezés, ha egy közbejött kis futri esemény holmi értelmet nem adna utólag az egésznek.

Féndrich ugyanis, a garázda regedi német kapitány, valahonnénd megszagolta, hogy Egervárán kapitányi tanács lesz, s habár a generálátusságtól ő soha nem volt függőben, mert inkább a győri német parancsnokság embere, most váratlanul és a tőle megszokott szemtelenséggel ötvenedmagával itt termett. – Ti árulók, vékpéliek! Huncut, seljem, beste lélek karafiak! – hangoztatja részegen, s nyomában egy egész csapat zsoldos tódul be az ajtón. – Micsoda összeesküvés van meg itt? Üsmerjetek be, ti Battyáni főgenerális úr tudta nélkül Zrínivel szövetség keresitek őfölsége ellen! – Ebanyád, k… a német, kuss! – rántja ki a kardját feleletül Hagymássy István uram, kinek volt már dolga ezzel a vezérrel, s ugrik hozzá, mint a tigris. – A fejedet csapom le, ha abba nem hagyod a gyalázkodást. Féndrich menten elnémul, de a kardjához ugyan nem nyúl, esze ágában sincs oly meggondolatlanságot követni el. Bár követett el ő már erőszakosságot sokat azzal a karddal a védteleneken – de nagyon jól tudja, hogy ezek a jó végházi tiszt urak sokkal inkább vérbeli vitézek, hogy sem védtelenre támadnának. Számítása beválik, mert Hagymássy magától megcsitul, és a hirtelen csendben megzavarodva néz körül. A többi pedig még mindig megütközve mered a hívatlan jövevényre. – Tudni akarjuk, mi célból van itt köztünk Montecuccoli főgenerális embere? – veti oda Török István, de Pethő leinti. – Mi jót keresnek nálunk kegyelmetek? – fordul Féndrich felé a maga higgadt modorában. – Worum? Kapu nyidva, híd lebocsádva van. Jöttünk be tanácsra. – Akkor legalább most mi is számon kérhetünk kapitány uramon egyet-mást! – tréfál Pethő. – Mert nem először történik, hogy az őfölsége külső várkapuira az Dunán-innénd fegyveres kézzel jün kegyelmed és az őfölsége szolgáit gyalázatos szókkal illeti. – Hazudság! – hördül reá egész gépiesen Féndrich, mint aki már hivatalból hozzászokott a tiltakozáshoz, és a színlelt felháborodástól kivillannak alsó agyarai vastag állkapcájából. – Tudjátok meg, én nem bándok senki emberfia!

Engem se bánd senki emberfia. Én szeretek magyar. – Na-na! – vicsorog közbe Francsics Gáspár. – Csak emlékezz… Talán jókedvünkből hagytuk el Egerszeget Török István urammal? Nem te voltál, te hitván gyalázatos, aki fegyverrel és Montecuccoli hatalmával erőszakosan uralkodni akartál mindenen? – Az se nem igaz! – vágja rá szemrebbenés nélkül Féndrich. – Merd én szeredek magyar menyecske. – Hát Rácz János vajda házára ki ment fegyveres németekkel, hogy megölje? – Az csak ijeszteni vót – legyint rá, mint ami teljesen mellékes. – Aztán az őfölsége zászlótartójának, Mónár Simon tizedesnek és Deák Antalnak szintén házukra menvén, rút gyalázatos szókkal ki illette őket? Kibül nagyobb dolog is következett volna, ha seregestől ellened nem állottunk volna! – Ganz anderes – vigyorog Féndrich kapitány –, merd fegyver-fegyver… – Na, de száz szónak is egy a vége! – lódul oda Kerpacsics egervári kapitány. – Hordd el magad Féndrich, ki innen! – No, worum – hányja magát a zsoldos főtiszt. – Én vagyok kapitány, én is részd vesz a tanácskozás… – Micsoda? – rikkant Hagymássy, s hogy újra kirántja kardját, példáját a többi is követi: s percek alatt úgy kiverik azt a negyven-ötven darabontot Egerváráról, hogy azok alig győznek szaladni és lovaikra fölugrálni. Féndrich utolsóul maradt, s ahogy kikeveredik a kapun, még visszaáll szitkozódni. De van az idevaló kapuőrnek egy régi bevált szokása, amit szükség esetén szívesen alkalmaz. Hosszú kókányával megböki a Féndrich lovát hátulról a farka alatt, mire a ló rémületében akkorát szökken, hogy lovas legyen, aki róla le nem esik. Féndrich is ott paskol a híd alatti árokban, a békanyálas vízben – így ért véget, és így nyert valami csekély értelmet mégis, a kapitányi tanács Egervárott.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A ZALAVÖLGYI HAJDÚTANACS

Bosnyák Boldizsárt, Zalavár újdonsült kapitányát nem hívták meg az egervári gyűlésre. Tudni azonban annál inkább tudomást szerzett mindenről, ami ott elhangzott, sőt nemcsak erről – de a készülő hajdútanácsról is, itt lakván már valahány hét óta Zalavárott. A hajdúk nem máshová, mint a Magyaród alatti temetődombra hívták össze a tanácsot. Június derekán történt, 1663-ban… Alkonyféllel, mikor megcsendesült a természet – kezdenek a szabad legények seregleni vala Hídvégre, és ahogy száll alá a sötétedés, valóságos népvándorlás képét ölti fel a környék. Amerre a tó vize, mocsara csillan, mindenünnen közeledő ladikok a vízen, fekete vízi járművek, tutajok, szurkosak, eveznek Zalavárról, ereszkednek le a Zala folyón, siklanak alá a komári csatornán – valóságos csomókban úszva a révük körül, szinte elsötétítik a vizet. Azok utasai peniglen, a mindenhonnan ide igyekvő, bocskoros vagy meztéllábas, tarisznyás emberek: nemcsak hajdúk, de akadnak köztük halászfélék is, amiképpen a környék majorságainak szegénysége is elküldte követeit és a tósoki öböl vidékiek úgyszintén. Első látásra szinte egyformák ezek a vizes vidéki emberek. Kékszeműek, és düledező járású, csontos-vállas alakok: nehéz tagokkal, éhes fogakkal, az örökös láp- és nádasjárástól lomhán kúszó, vánszorgó mozdulatokkal. Csak jőnek, szivárognak elő mindenünnen, másfelől meg szótlan csoportokban bandukolnak, úgy, mintha követelnének valamit. A Szabar, Orosztony, Kerecseny felől idevezető utakon is gyalogosok sötétednek, majd ide érve, baktatnak fel azok is a temetődombra, s ott egymás után tűnnek el a sírok fái és keresztjei között. – Mennyi ember fér még ide?… Csak úgy nyeli őket a temető! Bosnyák Boldizsár – aki Battyáni megbízásából titokban és egyedül érkezett – még világossal bekötötte lovát egy fa közepébe a száraz parton, ahol bokorrá guggol a tölgy, maga pedig a temető homokbányás oldalán egy valami üregbe

fészkelte be magát, ahonnan mindent jól látni, ami a temetőben történik – és már délután óta figyeli a fejleményeket. Maga előtt is úgy hat a dolog, mintha egy szószékről figyelne alá, a bányát a temetőhelytől elválasztó dűlőút felett. Egerszeg szemfüles hírszerzői ugyanis mindent előre tudnak és jeleztek, sőt most is itt vannak a gyülekezők közt: de más az, amit Battyáni volt hadnagya itt maga hall (hisz a dolgokban most már közelebbről is érdekelt), mint amit a hírszerzők majd őnagyságának összebeszélnek. Főgenerális uram penig olyan ember, hogy érdekli őtet ugyan a török, de inkább távolrul, és amúgy viszont minden dib-dáb hangyanyüzsgésről, pártütésről tudni akar a maga váras birodalmában – hiteles forrásból szeret tájékozódni –, és már a minapi kapitányi tanács is igen mérgessé és ingerültté tette. Immár bealkonyult az ég. A temetődomb csöndesnek, sőt néptelennek tetszik. Semmi nesz nem hallható: holott úgyszólván minden sír új gazdára lelt, van, amelyik kettőre-háromra is. Telis-teli van az aránylag szűk terület az ide-oda elálló és halmokra letelepedett emberekkel. Pedig még csak most jőnek a magyaródi országúton a lentiek, pölöskeiek, kis- és nagyradaiak, garaboncziak és zakariak, ki lovon, ki nyikorgó kurta szekereken. Félelmetesen gyűlik, áramlik a nép és duzzad, szinte özönlik a temető felé. Gyűlnek a szabad hajdúk is a sírkert közepén. Nemcsak tarisznyások, de sokan vannak köztük tüves-gyökeresek is, meg lehet őket különböztetni a külsejükről. Süveget és fél vállukon fegyvert viselnek, s valamivel biztosabb és határozottabb tartásúak amazoknál. – No-no! Mi készül itt lenni?… Tábori gyülekezés? Túloldalt, az országút felől, szüntelenül fújnak, horkolnak, nyerítenek a megkötött lovak, ami messziről hallva olyan, mintha egy egész ménes prüszkölne, nyihogna a temető alatt. Előfénylik az újhold is az égről, s metsző színe áttetsző szürkületet bocsát alá a susogó vidékre és a dombra, ahol homályos, mozgó, nyüzsgő alakok látszanak a bizonytalan, ködlő derengésben. – Csak úgy hemzseg már minden!… Mit csinálhatnak ott?

A várakozó csendben szinte maguktól megnyílnak a tarisznyák, a kezekben elővillannak a bicskák; ki sült halat, ki szalonnát, ki száraz kenyeret kotor elő, és a markából törögeti, ki meg komor szemmel nézi, hogy a többi mint falatozik. Esznek… A pogányszigeti nádasokból idecsapó szélfuvallat sűrű, pállott, nyomott emberszagot sodor időnkint Bosnyák Boldizsár orra alá. Akad itt ilyen homokbarlang, mint amilyenben ő van, több is. Egymás mellett négy-öt is sorakozik a falon – ki tudja, régente tán emberi lakóhelyek lehettek ezek a nyomorúságos üregek, és amint a nyomok mutatják, telente még talán most is ezekbe húzódnak a víz körül tengő és kóborló cigányfélék. A temetődomb magaslatán, a sírkert közepén feszület állt valamikor. Idők folyamán ledöntötte valami vihar, és azóta sem állította helyre senki, ott fekszik. És a régi kikorhadt feszület helyén ott áll egy élő valaki a magaslaton, s körülötte sorakoznak fel a szószólók, alul, a kimagasló gúlaforma szögelleten. Úgy hat, mintha valami torzonborz új próféták volnának! Első köztük ott, a gúlatetőn a radai erdők felől lóháton érkezett Alfő György, egyetlen, aki idáig behozta lovát. Nagy haramia, akiről annyi mindent lehet hallani. Ez is ott vót, mikor… – Nini, az a ló is… Ott az én lovam! – eszmél föl Bosnyák Boldizsár, s a felismerés lázában majdnem elkiáltja régi lova nevét. Úgy látszik, emezek csak Alfőt várták, mert rögtön, amint leszállt a lóról, más fogja a kantárt, maga pedig fölugrott a dombra, és ott magasodik a többiek fölé. – Te szegién nyomorúságos hajdúniép! Te rongyos-fuótos, zalavüölgyi szegienség!… Hajdútanács miég sohase vuót Hídvégen… De moast van! Hídvégtül Kapornakig… Ha’llám, itt van-e mindenki, az ki a szegienség harcára beíratta nevét? Hajdu-Deák György, uolvasd füő a neveket! Az ki itt van, velünk van; az ki nincs itt, ne jüjjön közzénk! Rajta Deák, szólíjjuk a kiskomári szabad legiéneket! Félreáll, és nyomban elfoglalja helyét egy süveges és tógás deákforma ember, aki messze elható, harsány hangon veszi át a szót, és a hangjánál csak a szeme élesebb, mert az égi, gyér világosságnál is, papírköteget nézve folyamatosan olvassa:

– Horpácsi Pétör, Farkasfalvi Gyurkó, Vekéni Mátyás, Bakóczai János… – Jelen… Jelen… Jelen… – hangzik rá folyamatosan a jelenlés a sírok közül, innen-onnan; úgy, mintha holtak emelkednének föl. Bosnyák háta beleborsódzik. Mindaddig tart a feleselés, míg a gúla tetejéről tovább hangzik a szólítás, mert az a harsány hangú, süveges ember ott állhatatosan olvassa, sorolja a tömérdek sok embernevet: – Mányoki György… Somodrai János… Nádosdi István … Czepeli György… Somodrai Dénes… Gőse Gergöly… Czigeti András… Czitera János… Nővári Istók… Csiha Mihály… Német Tamás… Szentbenedeki Tamás… Kis Lukács… Varga Miklós… Mányoki János… Mérei András… Buszáki Gyurkó… Jákói János… Mérei Peti… Tott Jakab… Koácz Gyurkó… Pribék Mátyás… Szűcs János… Mérei János… Antal Miklós… Jó János… Király Ferenc… Nádosdi Gyurkó… Mészáros Mátyás… Pölöskei István… Varga Pál… Gige Sámuel… Mákhes János… Kaposi Tamás… Mákhes Gyurkó… Tott Mihály… Merenyei Gyurkó… Fazokas Gergöly… Merenyei János… Szijjártó György… Böglyös Pál… Gergöly Kovács… Jónás Jancsi… Bereknyei Peti… Aczél Géczi… Szentbenedeki Máté… Újlaki Balázs… Alfő György… Iház Miklós… Laki Mihály… Fekete Lukács… Csikáz Ambrus… Lakatjártó Balázs… Tott Iván… Takács Gáspár… Miháldi Tamás… Visnyei János… Balogdi Isztipán… Aszalói Géczi… Rácz Sztóján… Somodari Gyurkó… Szabó Istók… Takács György… Szabó György… Varga Pál… Gödér Máté… Takács Márton… Fekete Ferenc… Kádi Bence… Városi Mihók… Túrós András… Szűcs Istók… Szepeli János… Lábdi István… Lánczi András… Fitos Pál… Úgy hat, mint valami szellemidézés. A megakadás nélkül pergő, visszahangzó „Jelen!” kiáltás minden elképzelhető hangszínekben jön elő, hol magasan, hol mélyen, hol gyengén, hol huhogva, rikkantóan vagy megfáradtan és búsan, letörve, de még mindig bizakodva az életben és valamiben: szállnak a nevek, mint éji mélységekből fölidézett dallam sora – és ezek a Györgyök, Gergölyök, Tamások és Jánosok mind a szegénység kiáltói a sírok körül, ha nem is mondanak többet: Jelen… Igen, jelen vannak: azaz hogy mind együtt… Nevük csengése betölti a teret, és a szűk bajtársi kör, majd egyre tovább gyűrűzve a Dunán-innenden, sőt ország szerint, hullámzani,

tágulni fog: ez csak itt a magva… – Hát még ilyen sem fordult elő a generálátus történetében! Példás rendben megy itt minden. Nagyon is szigorúan, sőt teljes katonai pontossággal megszervezett összeesküvés… Vajh, mire akarnak menni? – forgolódik Bosnyák az üreg szájánál. A kiskomáriak után a hídvégiek, zalaváriak nevei jönnek, azok után megint a keszthelyiek, békaváriak és egyéb helyekről valók következnek – s mind külön csomókban lepik a temetőt. Meglepő, hogy Alfő György mindegyik csoportban ott szerepel, és hogy a szólítások során általában véve alig van elmaradás. Már a panaszok hangoznak, csak úgy árad az emberekből az indulatkitörés – látni, amint az egymást váltó, ideges, elnyűtt emberek eszelősen ordítanak, hadonásznak a domb magaslatán; s hallani a nagy zúgás-morgást, amely szavaikat kíséri. Egymást követik a szokásos sirámok és átkok, az általános pénztelenség és fizetetlenség miatt. Ami hát tagadhatatlan állapot – morfondéroz magában Battyáni hadnagya –, de nem a generálátus hibája, hogy így van. A birodalom négy-tíz-tizenhat éves zsoldtartozásokkal van hátralékban, alig nyújt segítséget ezeknek a tengődő végháziaknak. Mert hát tartsa fenn a várait Battyáni meg a többi érdekelt uraság, az ő területük… Ezt az egyoldalú felfogást, mely a Kamara részéről már szinte jogszokássá vált, tőlük telhetőleg vállalják is, ami azt illeti, a Dunántúl érdekeltjei: hiszen a végházi létszámhiányok pótlására csak a legutóbbi, csepregi, részleges országgyűlésen is Battyáni maga kilencven lovast ajánlott meg, Zrínyi – aki kívül esik ebből az övezetből, mert ott van neki a magáé – szintén hetvenötöt, Nádasdy Ferenc és Eszterházy László is nyolcvanat-nyolcvanat, de még a győri püspök is hatvanat vállalt állítani. És így alább… A gyalogosok pótlását pedig a megyékre, városokra vetették volt ki, ott meg Sopron járt elöl, nemhiába ott ágál Vitnyédy… Mindez azonban hát édeskevés. Valóban csak toldozgatása-foltozgatása és távolról sem megoldása a helyzetnek: amikor már itt nyüzsögnek az Al-Dunán a török ármádiái… – Kevesen vagyunk az várak őrizéséhez – hangoztatja éppen az egyik tősgyökeresnek látszó hajdú a temetőn. – Az mi kevesen vagyunk is, fogyóban vagyunk. Így álljuk az istrázsát, kevesen is – sok helyett! Mért hogy ezt a

keveset se fizetik meg, akik maradtunk? Minélkülünk mi lesz a Zala-völgyén végig? Temető! Nem igaz, ha akarnának, ne tunnának segélni rajtunk! De Alfő veszi át tőle a szót: – Eszek ágában sincs se Bécs várának, se az mi urainknak, hogy akarnák! Mért hálnak kint a szabad legények? Helük sincs máshun, mint a szabad ég alatt meg mocsári gunyhókban szanaszéjjel. Könnyű azt oly fönnen parancsolgatni, hogy mü bevonuljunk az várakba a falak mögé. Ígérgetni, hogy a szabad legények csak menjenek vissza, ne kószáljanak, majd kapnak rendes fizetést. De arról nem beszélnek, hogy mikor kapnak. Battyáni Ádám könnyen ígéri, hogy fölemelik az katonai járandóságokat, de még úgy sem ígéri biztosra, csak mondja. Ne emeljék föl, az nekünk nem köll, hanem adják meg, amivel tartoznak. A többi már a mi duógunk! Ingyen munkával kecsegtetnek az polgároktul? Hogy a porta piénzt hó piénz fedezetére szedhetjük be rajtuk…? – Mihozzánk ugyan ne gyertek, mert úgyis hiába gyödnétek – fenyeget közbe egy öreg parasztember bunkós botja végével az egyik sírhalomról. – Igen nagyon megfogyatkoztunk: immáron a magunk dógát se győzzük, pénzünk meg ahun van, ni, a holdban… – Mondom, becsapás az egiész, nem egyiéb: mer’ mi csak menjünk mindennel a pógárok nyakára, és ha a pógárok panaszt tesznek – akkor megién mi leszünk a dúlók, fosztók, rablók, huzavonyók rajtok! – Hogyan is mehetnénk ki a várból, mikor tiltva? – De kimenni ki köll – vág közbe egy másik –, mert ha ki nem megyünk, éhel veszünk, Már oda se mennek a dombig, csak belekiabálnak a pölöskei hajdúk is: – Az éhség annyira elhatalmasodott köztünk, hogy mind árpa-, köles- és hajdinakenyér elkelne köztünk, csak kaphatnánk! – Vagyon oly köztünk, két garas ára kölest nem köthetnénk a ruhájába – jő meg rá a hídvégi őrség válasza. Az a kopasz, sárga képű, nyújtogatja a nyakát köztük. Az beszél. Az Aczél Géczi a révüről… De őt is megakasztják… – Étlen-mezítlen vagyunk! – zúgnak közbe a békaváriak.

– Találkozik oly közülünk, aki azt mondja, vagyon ötödnapja, mióta kenyeret nem evett, hanem vadkörtvéllyel, eggyel-mással tölti az időt. – Az kenyér szüksége miatt kényszeríttetem én is az lovamat eladni – szól bele most meg egy iratos vitéz. – Nem mondom, megelégszik az ember a két és fél köböl gabonával évenkint: egy a lónak, másfél magamnak… De már azt sem adják ki! – Tizenegy esztendeje, hogy fizetésünk vagy annyi érő posztónk sem adatott – dörmögi hozzá valaki csendesen, úgy rémlik, mintha Ányos kapitány hangja volna… Hát vén fejével az is idekeveredett? Hogy kerül ezek közé – lám csak! – a vót zalavári kapitány? – Mind emberbül, mind egyébaránt elfogyatkoztunk – nyöszörgi a temető széléből egy árnyékszerű hang – a nagy fizetetlenség s az halál miatt. Oly nagy az éhezés, hogy sok bennőnk egy falatra se virrad. – Hé, társoim! – kiált arrafelé Alfő – azki szólni akar, álljon ki, mutassa meg magát… Odavánszorog a holdvilágban, és csüggedt tagokkal áll meg a dombtetőn az előbbi hang tulajdonosa, egy valami végkapornaki öreglegény. Bot a kezében; bajszos, tarisznyás; űzött-fűzött, nagy bocskor a lábán, szakadozott, melytől alig bír lépni. – Nem köll ide sok szó, megmondom… A tarisznyások éhen-szomjan vesznek el a kapornaki várban. Kevesen vagyunk, sűrűn kerül ránk a kapuállás, itcakai strázsállás, mert nincs nap, hogy a török meg ne akarna bennőnket próbálni. Azki kidűl köztünk, füstre kötteti, kéményben, a német kapitány. Kutunk nincs. Kimenni nem lehet, mert a vár a török torkában vagyon. Egy ital vizet is pénzért veszünk. Kenyeret csak rohadtat kapunk enni. Húst a magyaroknak pénzért sem adnak. Gombán, vadkörtén tengődünk… Sok a beteg köztünk, grasszál a hagymáz. Vérhas, pestis! Nincs olyan esztendő, hogy a legénység fele el ne hullna. A szállítók hibája, hogy élésünkkel ennyi baj, hogy a sok éhezés és a romlott étel miatt megbetegszünk… Immár, ha nem jő segítség, tovább nem bírjuk: oda hagyjuk az várat, még ha mind egy lábig föl is akasztanak bennünket!

– Kimegyünk a helyből! – kiabálják rá a társai. – De hova? – hangzik eminnen az ellenvetés. Ez is mintha Ányos kapitány hangja lett volna… Persze hogy az öreg Ányos! Kilépett a fa alól, látni, amint előreballag, megismerni a holdvilágban. Bosnyák Boldizsárt egyre jobban hatalmába ejti a megfigyelés izgalma. Csupa szem-fül az egész ember. Felváltva hol az zakatol a fejében, hogy legjobb volna lóra szállni és nagy hirtelen elvágtatni a bandériumért, és erőszakkal megakadályozni, ami itt készül; hol az, hogy van azért némi igazság a tarisznyások nyomorúságában: hisz ládaszám gyűlik fel a panasz Egerszegen és Körmenden, a bajokra penig vajmi kevés az orvoslás… Megszánná, megértené az ember őket, csak ilyen haramiák is ne volnának köztük, mint egyik-másik… Fészkelődik, nyugtalankodik az üregben: hol a generálisi főtiszt, hol a mindenéből kifosztott szegény vitéz támad föl benne – egyre hevültebben hánytorog magában, és figyeli a fejleményeket. – Hajdúk! Szegénylegények! – tárja szét a karját most meg Deák-Hajdu György, s a fél kezében papírlapot lobogtat. – Ne búsuljatok… Ha ti éhhel is vesztek és kenyeretek sincs: esznek tihelyettetek mások! Itt van, lássátok, egy lajstrom, én írtam, mikor még az Battyáni deákja voltam. Egy kimutatás! Elhoztam magammal, hogy az szemetekbe lobogtassam, hogy lássátok, hogyan élnek az mi nagyságos uraink az drága palotáikban… – Halljuk! Halljuk!… A volt deák a holdvilág felé fordítja a lapot, és tagolva olvasni kezdi:

AZ MENNYI ÉLÉS SZÜKSÉGES BATTYÁNI BORBÁLA ESKÜVŐJÉRE, s ez volt – teszi hozzá – 1650 februárius harmadikán…

Véget ért a felsorolás… Teljes, halotti némaság reá a felelet. Valaki végre fakó hangon megjegyzi: – Attól olyan sziép pirossak, erőssek azmi uraink! – Aziért lézegünk mi soványan, mint az árnyak, a temetőn! – Pajtásaim! – tüzel Deák György. – Penig ez a lajstrom csak egy a sok-sok közzül… Egyre több felől jő a sírok közül a kifakadás: – Nem lehet itt élni… Ki kő menni a helbül!… Menjünk más úr alá! Véget nem érne talán soha a kifakadozás, a panaszsorolás, ha megint Alfő nem állna ki a helyre, és a tömeg felé nagy szóval kiáltja: – Ti paraszt vitézek! Tartsunk tanácsot, vinni kő a szót valamillikünknek közüllünk. Határoznunk kell: maradjunk-e az helben, vagy innénd kimenjünk, és akkor mihez fogjunk? – Menjünk ki! – kiabálják rá sokan. – Maradjunk! – Kezdik hangoztatni mások, s egy ideig ez a két ellentmondó vélemény viaskodik az üvöltöző embertömeg torkán, míg valaki hangja végre ki nem csendül a többié közül, és erre újra lehiggadnak, csend támad. Egy lovasféle ember állt elő, erős hangú, s határozottan jelenti: – Nincs más nekünk, mint visszamenni az urasághoz. Családunk nyomorúsága arra készt bennőnket, iratos tüves-gyökereseket, hogy kilépjünk a vitézi rendből. Könnyen kiabáljátok, hogy kimentek az helből ti, akik távolabbról jöttetek: de mi közel lakósok, akik vagyunk, a földesuraink miatt károkat vallunk, hogy beírattuk magunkat katonának. Családunkat itt nem hagyhatjuk, az iratosság penig csak bennőnket véd meg sáfártól, ispántul, de a családunkat nem, sőt annál

többre szorítják az otthoniakat. Azért arra kényszeredünk, hogy visszakötelezzük magunkat a régi szolgaságba. – Nem úgy! – vág vissza Alfő. – Többen őrizzük tarisznyával Zalavárt, hogysem tik tüves-gyökeresek!, s ha mi elmegyünk, nyakatokra jű az török… Aziér, jűnétek hát inkább ti is! – Nem úgy! – szólt közbe most meg végre Ányos kapitány. – A hajdúk rendje mégis a leghívebb várőrség a Zala földjén végig, ezen már ne disputáljunk össze, atyánkfiai… Hanem inkább szedjétek magatokat össze a Zala földjén, és maradjatok akármi áron is – mert mi lesz veletek és a falvak népével és családjaitokkal itt, ha ti is széjjelhúztok, és a várainkat védtelenül hagyjuk? Küprili egyetlen leheletével elsöpör bennetek a föld színéről, ha ide ér… És nincsen vezéretek! Bosnyák Boldizsár nyugtalanul izeg-mozog, már a helyét is alig leli az üregben. Szüntelenül ömölvén a panaszok, van valami hátborzongató abban, ahogy meghangosodik az éjtszakai tábor. Imitt-amott harsány szó és kiáltás is csattan Ányos kijelentésére: de egészében még csak hangzavar, mely lassan értelmesül s összeáll. Nem kiáltva, nem üvöltve, hanem mind dünnyögő hangon ismételgetik együtt: – Vezért!… Vezért!… Vezért!… Mi ez? Hívás? Vagy követelés? Egy hiányérzet kikiáltása? A tömegjajdulás messzire hatol az éjtszakában, úgy ringatva magát az éjben, mint a békák egyhangú siralma a nádasokban. – Vezért!… Vezért!… – Ha már menni kő, akkor innen egyenesen Zríni alá menjünk, de mind valamennyien! – kiáltja közbe valaki a sok közül, és szavaira irtózatos nagy lelkesedéssel s egyenlő akarattal buzognak fel valamennyien. – Zríni legyen a vezérünk! Zríni!… Zríni!… – zúgják az egész temetőn, mint a tenger verése, szinte önkívületbe esve a névtől és megmámorosodva mindannyian. Most azonban egy valami szokatlan és furcsán vijjogó, huhogó hang csap alá – nem tudni, honnan. Valahonnan a magasságból jő. Mindenki észleli, hogy nem

közülük való, és a szavaknak mintha valami mennyei visszhangjuk volna: – Megálljatok!… Megálljatok!… Hogy meritek megzavarni a holtak nyugalmát?… Ti szerencsétlen összeesküvők! Dermedt csend támad egyszerre a temetőn, csupa szem-fül mindenki – vannak, akiket babonás félelem és remegés száll meg, és futni kezdenek, rezgetve tördelik maguk előtt a bokrokat, mint a menekülő nyulak; mások lenyűgözve lapulnak, míg a zengzetes hang tovább folytatja a szózatot: – Ti is katonáknak nevezitek magatokat? Nem féltek az Úristentől, hogy tűzcsatornákat indít rátok? Ki felel érte, ha mindannyiótoknak vége lesz? Alfő, égnek ütve arcát, kiáltja: – Feleljen érte ott fönn az égben is az, aki a hajdúnépnek nem ád enni! Könnyen beszél az, kinek teli a hasa… De állna helt korgó gyomorral köztünk, mikor a ruha rongyos, elázik, a bocskor leszakad a lábról, és nincs a legénnek egy fél garasa is… – Hallgass, csahos! Megösmerlek… Te mezei vajda, hívatlan prókátor, még te beszélsz? Tudod-e, hogy egy vár eltartása – azoké, amiket ti el akartok hagyni – ötven lovassal és gyaloggal, egy év alatt négyezer forintba kerül? Amennyiért egy fél vármegye területét meg lehetne venni! Azonföllyül a gabona, só, posztó, fegyver… Még mit nem kívántok, hogy adjon tinéktek az ég? – Jó Isten! Hát akkor mi lesz velünk – kiált föl egy másik hang –, ha így kell maradnunk továbbra is, ilyen gondviseletlenül? – Bele kell törődni, fiaim, nyugodjatok bele! Minden úgy van jól, ahogyan van, mert ha nem úgy volna, akkor másként volna… Oszoljatok! Most azonban váratlan dolog jő közbe. A ló, amellyel Alfő érkezett, a gúla alatt fölnyerít, és szelíd nyihogással a homokbánya felé kaptat, és ott megállapodva, közel a partnál, röhög, kapál, és fejét rázza, emelgeti föl a magasba az egyik üreg felé. – Ni, a ló… Mért ment oda a ló?… Bosnyák az! Elárulta a lova… Bosnyák… – sugdossák a komáriak, akik ide közelebb is esnek, mint a többi.

– Hát igen, ha tudni akarjátok, Bosnyák Boldizsár kapitány van itt! – jelenti ki erélyesen ugyanaz a hang, s lehet is látni az üreg félhomályában alakja körvonalait. – Halljátok!… Vigyázz – parancs!… Minden zalavári vitéz azonnal szedje össze magát, és menjen innen haza! Nem mozdul senki. – Nem értettétek a parancsomat? – noszogatja őket. – Hallottam hitvány összeesküvésteket, és tanúja vagyok mindennek! Ha azonnal széjjel nem mentek, és haza nem tértek a váraitokba, valamennyien lakolni fogtok a generálátustól! Tudjátok-e, mi büntetést érdemelnek azok, akik magukban elvégzett gonosz szándékból pártolkodnak? Törvény elé állíttatnak: s minekelőtte fejeik vétetnek, lófarkhoz köttetnek… – Eb tudja, és eb gondol a ti törvényszéktekkel, te hitván, sötétben bujkáló, leselkedő – fenyeget föl Alfő a hívatlan tanú felé. – Jűjj le onnénd, vagy ha nem, majd lepiszkálunk – és ha még nem voltál megszabdalva, nyárshúst hasogatok belőled! – Hallgass, lótolvaj, ebadta pór, kutya pártolkodó! – ugrik le Bosnyák kapitány a magasságból, de hibátlanul talpra esik a homokban, és kardot rántva, felháborodva közeleg. – Hogy mersz engem tegezni? – Jűjj, te híres zalavári kapitány… Úgy fölkenlek, hogy arrul koldulsz! – Te engem? – ugrik neki, mint a tigris. – Te mocsártöltelék! – Nemhogy téged, de még az uradat is, ha előmbe kerül, úgy megszeldelem, hogy azt el nem feledi! – feleli, de már vagdalkoznak is, mert tüstént, ahogy testközelben értek, összecsaptak, épp a gúlánál, a temetődomb közepén. Kardjaik egy ideig eredménytelenül csattognak és villognak, a gyülekezet lélegzetfojtva nézi… De amint Bosnyák hátrafelé ugrik, cselez, lába megbotlik a kidőlt keresztben, s egy pillanatra földre esik – és Alfő már rajta, mint a fenevad, és karddal vagdalja arcul, fejül, ahol éri. Estéből az nagy nehezen mégis újra föltápászkodik, s újra szembeszökken ellenfelével, úgy, véresen, és folytatni akarja – de mit ér már…? A temetői nézők tömege vad hujjogással és egyre vérszomjasabban biztatja a hajdúvezért, hogy menjen rá, üsse le a fejét az égből esett prókátornak, aki

megfenyegette őket, és ez csóválja is hozzá a kardját erősen, hogy egyetlen ütéssel a fejét venné, szorul a gyűrű körülöttük… Bajban van Battyáni hadnagya, még utóbb elevenen szedik széjjel. Ányos kapitány sem nézheti tovább a szabálytalan harcot, maga is kardot von, és nagy tekintéllyel veti közbe magát: – Elég vót! A viadal eldőlt – kiáltja, és a több arcsebből vérző Bosnyákot karon fogja, és bajtárs módon a lovához kíséri. Míg ez történik, úgy zúgnak körülöttük a hajdúk, hogy majdnem őt is megtámadják vele együtt. A közbejött viadal óriási mértékben növeli Alfő tekintélyét a mezei had előtt, s oly hangosan éltetik körös-körül mindenünnen, hogy a szegény Bosnyáknak még az országútról is azt kell hallania. – Éljen Alfő!… Éljen a mezei vajdánk!… Éljen!

TIZENHARMADIK FEJEZET

CSÁKTORNYA

Emelkedik az enyhe mocsári köd, lebegve a tetőzeten: kibontakoznak belőle a hatalmas végház vizes tömbjei. Tornyok süvegjein ködfoszlányok lengnek, mint parányi zászlók – hanem hamar kitetszenek közülük az igaziak is: valahány csúcs, szögellet az épületen, mindeniken izgó-mozgó lobogó, egyforma szabású hegyes piros zászlók. Farklegyezve lengedeznek… Megejtő látvány. Ez a sok felvont lobogó hadi állapotot, állandó harci készültséget jelez. A kép gyorsan teljesedik… Már egészében látni: teljes délcegségükben bukkannak elő a nádas-füzes limbus közül a négyszegeletre rakott tornyok, vastag bástyák… Milyen sík lapályon épült – s milyen erős nagy vár; úgy süpped a mocsarak ingoványaiba, mintha a súlya nyomná oda alá, a tarkán csillogó vizek közé. – Meg kő hadni, igen alkalmatos helyre tették… Látjátok? A Mura–Dráva kiöntései hizlalják ott körös-körül azokat a jó berkeket, lápokat. A tekeres bajszú Ányos kapitány most ugratott fel nagy fiatalosan a dombra, és onnan hosszan alátekint. Dörmög magában, nem hagyja el az a jó szokása, hogy félhangosan gondolkodik… Süvegét is leemelte, s emígy hajadonfőtt merül el a látványban, igaz vitézi megilletődéssel. Szétfoszlanak a párák, özönlő sugarakban úszik a végház: megannyi gyémántként csillog a tornyok süvegjein a pléh, és a zászlók mind egytől egyig idegesen rezegnek a föltámadt kora reggeli szellőben – van belőlük kitűzve legalább ötven is. Míg az öreg alámered, fején az ősz hajszálakat lassan borzolgatja a szél; keble meg-megemelkedik. Kísérő vitézei pedig csak most csörtetnek fel utána. – Ahun a vár, ni!

Ki-ki megáll és elámul, a lovak is fülhegyezve figyelnek alá. Egy ideig csak bámulják szótlanul. – Jó testes bástyák, mély árkok meg mocsarak – pödör a bajszán az egyik szakértő, de csak akkora még a bajusz, hogy éppen a végét tudja a két ujja hegyével megcsippenteni. Ányos fejében meg csak úgy rajoznak a gondolatok, ő sem egészen érti a dolgot. Szeme előtt valahogy másképp élt itt minden, mikor a távolból elgondolta: mintha nem is itt játszódtak volna le azok a nagy hős, vitézi cselekedetek, hanem… Hogyan is? No! – nézelődik jobbra, balra, magával kínlódva, mintha a képzeletbeli tájat keresné, hogy összeegyeztesse a valódival… Megzavarodik az ember, no… Ej, hogy is lehet, hogy nemcsak a Balaton iránt, de még erre alá, az Adria vidékére is emberemlékezet óta innen indul el minden nagyszerű, ami a pogány ellen történik…! Ő bizony úgy képzelte el, mint egy kűházat, valami irdatlan magas, eget karcoló kőszál tetején. – Az ám… Hát itt van Csáktornya a szemünk előtt. Maga Zríni Miklós pedig ott lakozik fönt, abban a délceg toronyban… Abbul kémeli a környéket… Azért vigyázzatok ám, mert egy muraközi ménbe fogadnék, hogy máris meglátott bennönket. – Hála Isten, hogy ezt is megértük! Itt vagyunk… Azok is megemelik fejükben a darutollas süveget, és most, egy pillanatra úgy tetszenek, mint valami kis zarándokcsoport. Hanem, mire föleszmélnek, egyszerre több felől is – ki tudja, honnan! – valami húsz lovas száguld feléjük, mint a villám, és pillanatok alatt körbefogják őket. – Kik vagytok? – kérdi az élenjáró köztük. – Mi vagyunk a zalavölgyi követség. – Kit követtek meg? – Zríni kegyelmes urunkat. – Akkor utánunk! Elöl ugrat a beszélő, valami darutollas hadnagy és még vele kettő, a többi utánuk

jön, és bekísérik a kapuig a nyolctagú kis lovas csoportot. De a kísérőkön belül Ányos kapitány kocog az élen. Két karddal van, nem bánja már, ha megszabadul az egyiktől: mert oldalvást folyton veri, ez a balsó jóval nehezebb, mint a másik. De amúgy se komótos így kettővel. No meg izgatja is a sosem látott vidék, nem ér rá most a kardokkal annyit törődni. Balatonhoz szokott szeme alig győzi bámulni a zsíros, gyapjas Muraközét. Más ez, mint odahaza… Csak más. De a legnagyobb meglepetés, a mocsár… Hát Csáktornya is csak úgy van, mint Zalavár? Úgy ám! Inkább a fekvésénél fogva erősség. Úgy veszik közre a Dráva–Mura ágai, mint egy kis félszigetet… És micsoda bőség! A feltört föld lilán feketéllik, csak úgy szíjja magához a szemet, fénylik a zsírjától. Ontja magából a mindenféle haragoszöld levelű terményeket. Itt-ott pucoktúrás, akár a folyó szurok. Amott aratnak… Itt meg akkora kerékrépák hömbölödnek útszélről, mint a kocsikerék… – Hőhe-hő! Nem oda Buda… Az út hirtelenül véget ér. Egy kis dobogó-palló következik – s azontúl már selymes, fűlepte, vizenyős föld, hosszan susogó nádasokkal. Tócsák tarkázzák, térképezik a vidéket, kékellik a mocsár vizében az ég, szinte belemártódzanak a fellegek. Vízi madarak surrognak, sűrűen, sűrűen. Majdhogy le nem verik az ember fejéről a süveget. Sirr… Surr… Már léptetni is alig lehet. Sás, nád, zsombikok, füzesek és megközelíthetetlen ingoványok váltakoznak kövér kaszálókkal. A ló csetlik-botlik. Amott a kis falucska a szárazon: a hostát… de a vár maga egyre beljebb óvakodik a szem elől: ím, meg már egész bentről, a lápország közepéről kukkantja elő lobogós tornyait. Függőhíd köti össze a hostátbeli szárazzal. A híd felhúzva. Alulról nézve, egy tátott szájú krokodilus szájpadlásához

hasonlatos, lent az árok pedig, akár a fenevad nagy, bűzös torka is lehetne: tele mindenféle hersegő férgekkel… Áporodott büdösség jő fel. Zöld hasú dongók, kék szitakötők zizzennek a melegedő napban mindenfelé, tört csontok és emberkoponyák közt, miket idők folyamán a várfalak karóiról hajigáltak oda alá. Úgy, mint máshol… Mind ellenséges fők, török fők voltak azok egykor, de a húst már lerágta róluk az idő. Békák is kuruttyolnak az állott-pállott zöld lepényes vizén, melyet kétfelől embermagasságnyira fölvert a lapu meg a burjánzó bürök. – Hóha-hé! Ez a vár vízi vár? Kürt, jelszóváltás… Leeresztik a hidat, csikorog a lánc. Lovasaink beljebb kocognak, pillanat alatt elnyeli őket a kapu mélye. Befelé léptetnek a lovaikkal, és alig leplezhetik elragadtatásukat. Nézze meg valaki, hány kapu, bástya, bolt, torony… Kőfal kőfalra rétegeződik lépten-nyomon, úgy tekerőzve, akár a rétestészta. A nagy sudár torony mögül, hátrább, még egy zömökebb forma is ágaskodik elő: az ott a lőportorony. Udvar közepéről az ég végtelenül magasba szökken felettük, s mintha nem is ugyanazon ég volna, mint ami a kapun kívül nyájaskodik. Igen ám, mert oly magasak a falak. Meredekek. – Uramisten! mennyi bástya… – Olyan erősek, mintha most építették volna. Hiszen ezek teljesen érintetlenek. Se omlás, se toldás… Roncsosság? Meg se lehetne mutatni a zalavölgyi várakért. – No, legények, ugye van itt látnivaló? – dörmögi büszkén a bajsza alól Ányos kapitány. – Kit keresnek kegyelmetek? – förmed rájuk most meg a kapuőr. – Csak az úrral vóna egy kis beszédünk – véti el zavarában Ányos kapitány a szót. Nem tehet róla, de úgy jön ez a csak: mintha hazajöttek volna… – Az úrral? – képed nagyot a közben előkerült várnagy is, előbújva ugyanabból a kapubástyából, mint az őr, és még magán igazgatva valamit. Fenn, az

ablakokban cserepes virágok; valami asszonyféle is kikukkant a rozmaringbokrok közül. – Hát persze hogy az úrral. – Mi járatban? – Hát azt bizony, csak neki magának mondanók meg. De annyit megjelenthet kegyelmed őnagyságának, hogy a Zala-völgyiből jöttünk el idáig… – No, mindjárt megkérdezzük a Sándort… Várjatok. A várnagy szálas-vállas hányiveti ember, kettőt lép, és el is tűnt a márvánnyal faragott árkád mögött a palota ékes bejáratában. Ők pedig hát, leugrálnak a nyeregből, s mindenek előtte kantárra fogják paripáikat: fürge istállófiúk szaladnak elő, kiveszik a kezükből a gyeplőt, és elvezetik a lovakat az istállóház felé. – Öcsém, hagyjátok itt velünk a lovainkat! – Nem lehet, mert itt nem lehet lóval lenni. Nem árt azoknak egy kis pihenés. Hű, micsoda kiszolgálás! Nincsenek ők bizony szokva ilyenhez, meglepve néznek elcammogó lovaik után, meg a lovak is visszafelé. Valahogyan még mintha azok is meg volnának illetődve. A ló nélkül maradt lovasok elgyámoltalanodnak a puszta földön, akármilyen fejedelmi hely is, aztán a szemük sarkából figyelik, milyen szépséges szép palota… Meg kő hadni… Tündökletes! Küves az udvara, és legalább száz ablak villog alá körös-körül, ha nem több. Szinte összereszketnek a gondolatra: vajon melyikből néz ki rájok Zrínyi Miklós? – Halljátok! Nem lehet ám itt csak úgy akármerre lépegetni… Megilletődve húzódnak Ányos köré. Nagy itt a forgalom. Amerre a szem lát, udvaron át, ajtókon és kapuközökön, szüntelenül ki-be sürög-forog a nép. Tarkállik tőlük minden. Az egyik oldalbejárónál valahogyan egymásnak szalad két díszesen öltözött lakáj, egyikük

leejt valami ezüsttálcát a kezéből, s az nagyot csörren. Egy dáma félrefogott szoknyával megy el a járda szélén, hogy hozzájuk ne érjen. Nyomában két frajlá. Valami vendéghölgy lehet. – Hé, Géczi! – szorong még Alfő is, az orra alját tapogatva, ahol csak nem akar hosszabbra nőni a bajusz. – Há tettük az eszünk, így ide tolakodni? Kapitán úr, nem lesz ebbül baj? Ányos oda se figyel. – Ni csak – mutat a kapuhíd felé. Mert jól föl se húzták, már újra le kellett bocsátani azt… Valami deákféle nép tódul be a kapun, lóhátas pap az elejükön. Alighogy lecühölődnek, elveszik ezektől is a lovakat, s őket magukat tessékelik az udvaron befelé. Nem is olyan akármilyen vendégek, mert a várnagy, aki most került vissza a palotából egy szaporán totyogó, fekete ruhás, templomszolga külsejű emberkével, nagy zengzetességgel elébeköszön a papnak: – Isten hozta tisztelendőségteket! Hát megérkeztek? Jól van, jó… Már este vártuk. Mondta is a bán úr őnagysága, ha reggeliglen se jőnének meg, elejbük menjünk a gráci útra. – És akkor miért nem jöttetek? – zúgolódik a pap. – Ezek szerint tekegyelmednek köszönhetem, hogy künn a sűrű erdőn éccakáztunk, mert ránk estvéledett, és bejőni nem vala ajánlatos, a vadállatok miatt. – Ó, ó, tisztelendő atyám… azok a vadállatok! Agyaras elszalad, ha embert lát. Egypár vacska, hiúz… Talán inkább a törökök?! – Egyet se láttunk arra, Ausztria felé! Inkább a farkasok! – Abból sincsen annyi, hogy félni kellene. – Barátom uram – kedélyeskedik a jezsuita tisztelendő – egyetlen farkas magában elegendő, hogy megtépázzon egy egész nyájat. Mit szólna Battyáni főgenerális úr, ha egy is hiányoznék vagy megsérülne ebből a tizennyolc virágzó úrfiból, kiknek kísérete és őrizete Gréctől Körmendig reám bízatott?

– Megkaptuk főgenerális uram levelét… Grécből igyekeznek tulajdonképpen Győr felé. Hát tessék… Kész a hel a kisebb palotában. – Nem lehetne most mindjárt a bán úr eleibe menni, hogy tiszteletünk tehessük? – állhatatoskodik a szakállas pap. – Jaj, most nem, semmiképpen nem… Higgye el tisztelendőséged, ilyenkor még magunk se nagyon mehetünk be hozzá. Végre lerázta a karavánt, s míg egy szolgalegény helyükre irányítja a zajongó úrfiakat, a fekete ruhás kis öreg, úgy látszik, éppen ideigyekeznék a várnaggyal, de már megint körülfogják őket. Horvátok, valami gabonaügyben. Ehe! a zerinvári vitézség… Most meg azokkal szól, idegen nyelven, de a szeme aközben ide-ide jár. Ők tehát csak várnak nyugodtan. Két, olaszul fecsegő, lovasféle ficsúr tévedt erre, megáll a közelükben, és fitymálni kezdi őket. Hát csak nézegessetek… Úgysem láttatok még balatoni végházi legényeket. Ilyenek vagyunk mink, poros a csizmánk, lóg rajtunk a gönc – de azért még ha kihúzzuk magunk, bennünket is vitézeknek lehet tekinteni! Fene érti, mit bámulnak úgy rajtuk…? Végre megszabadult a várnagy és a kis öreg ott, a másikaktól, és egyenesen ide jőnek hozzájuk. Már tudja az is, hogy kik érkeztek és honnan, ezért kurtán kérdi Ányostól: – Voltaképpen miért jöttek kegyelmetek? – Jelenteni gyödtünk… De hoztunk is az mi kegyelmes urunknak valamit. – Mit hoztatok volna kegyelmetek? – kételkedik a várnagy, látva, hogy milyen kopottak, és hogy amúgy is üres kézzel vannak. – Ezt ni! – üt az oldalára Ányos kapitány, és azok csak most észlelik a szokatlan dolgot, hogy ott nem egy, hanem két kard fityeg alá: egyik jobbról, a másik balról. És mivel bal felé vágott, nyilván a dísztelen, rossz vászontokba rejtett pengére gondol. – Jaj, barátom uram – sopánkodik az öreg lakáj –, megén egy kardot jelentsek?

Ha én ezzel Vitnyédy uram eleibe megyek, úgy kidob, hogy a lábam se éri a földet… Adjátok hát ide kegyelmetek azt a kardot – dohogja –, majd beviszem, nem bánom. Nehezen szánja rá magát Ányos, egyre nagyobb gondolkodóban van, amíg lecsatolja, átadja. Néznek is utána valamennyien. – Ejha, de nehéz! – lepődik meg az öreg lakáj. Nézi közelebbről. – Milyen kard ez? Aranykard? Nem mondják, csak összenéznek. A várnagy is odadugja immár az orrát, kezébe is veszi a tokjából kivont gyönyörű darabot, de erre Ányos uram megint gondol egyet: visszaveszi a kardot az idegen kézből, és többé oda nem adja senkinek. Ócska tokjába illeszti, és visszaakasztja a derekára, úgy mintha mondaná, most már láttátok… Szalad is az öreg lakáj befelé, de még a várnagy is ott kaptat a nyomában. Lám, milyen sürgős lett a dolguk egyszerre. Ők meg nagy türelmesen tovább várnak. Nem messze tőlük, a zerinváriak lógatják a fejüket. Azokat se bocsátották be. Magyarul szól át az egyikük: – Ti is a bánnal szeretnétek beszélni? – Mi is. – Akkor várhattok… Szavaiból kiderül, hogy ez a fényességes nagy palota úgy elrejti a szemük elől Zrínyi Miklóst, mintha itt sem volna. Csak ha véletlenül ki nem jön… Mert ha itt időzik nála ez a rettenetes szörnyű szigorú ember a palotában, a Vitnyédy úr – hogy a fene azt a vékony bőrét! –, úgy őrözi a bánt, mintha egyedül az övé volna. Mindkét felől nagyot hallgatnak… Rájuk kell nézni, mindjárt látni: Zrínyi inkább a szívekben él, mint ezen a fényességes helyen.

– Ti már láttátok? – bújik ki a kérdés az egyik zalaváriból. – Nem is egyszer, se kétszer! – És voltatok is vele együtt csatán? – kérdi Alfő elfogódott hangon. – Hogy voltunk-e? – néznek össze nevetve a zerinváriak, és szemmel láthatólag megnőnek a büszkeségtől. – Annyi aranyam vóna, ahányszor voltunk! – Hogyan vitt benneteket csatára? – érdeklődik tovább, és mindannyian arra fordulnak, hogy egy szót se szalajtsanak el a válaszból. – Hogy hogyan? – lép az elő, mintha egyszeriben ő maga lenne Zrínyi Miklós. Még mutatja is. – Lovon ül, és szablya a kezében és úgy… Olyan a tekintete, mint a sasé. Hun előre jártatja a szemét a seregen, hun hátra. Minden szava parancs, még az intése is. Ha ő velünk, úgy megy ott a megharcolás, mint a parancsolat. Legyetek nyugodtak, ha kardja alatt lesztek a csatán, sohase végeztek másként, csak diadalommal. – Tudjuk. – Igaz, hogy van neki egy talizmánja is: a Szent Keresztből való szilánk, azt egy kis bőrzacskóban, mindig a nyakában hordja. Bele is megy vele a veszedelem kellős közepébe is: megkeresi az ellenség sűrűjét, a katonái meg a nyomában… Ez oka, hogy baj sosem éri! De higgyétek el, ahun ő megy, nyomdokában szárnyat kap a vitézség is, szinte tüzet fog a szív, részeg lesz az ember, így terem a diadalom. – Egy török rabom mesélte róla – veti közbe Ányos kapitány – Zalavárt, hogy Törökországban az asszonyok Zríni nevével ijesztgetik a gyermekeiket, ha rosszalkodnak: „Mindjárt jön érted Zríni! Elvisz a Zríni!” – Micsoda? – vág még följebb a hanggal a zerinvári – úgy féli a török, elég ha a nevét hallja, már szalad tőlünk… Van bizony úgy, hogy velünk sincs a bán, csak a nevét kiáltjuk: hát a török hanyatt-homlok szalad, mint a bolond. Beszélgetés közben összemelegednek egymással, s leülepedve a kis kőpadra a fal alján, végigülik a bástyát, mint valami messziről szállt madarak. – Aztán kelmetek mi járatban? – kérdi tőlük Ányos kapitány.

– Mink a gabona végett jöttünk – fordul erre a magyarul tudó köztük. – Hát kigyelmetek? – Mi meg elhoztunk űnagyságának valamit: ide nézzenek, bele van vésve: Rex Mathias… Kézről kézre jár a tokjából ismét előkerült drága holmi, műértően forgatják, becsülgetik, méregetik. Van, aki a súlyát latolja… – Falut lehetne venni rajta. – Nemhogy falut – feleli Ányos kapitány –, ez a kard még egy országot is megér: mert Mátyás király kardja volt… Azé legyen, akit megillet! A magyarul tudó gyorsan tolmácsol a zerinváriaknak. – Hát – feleli ide később, elgondolkodva –, ha akarja: most éppen megfoghatja a mi urunk őnagysága ezt a kardot. Innen a török, onnan a német: hát csak össze kell szorulnunk egy hazába, ha el nem akarunk veszni valamennyien. Kürt szólal, feltárul a kapu, marcona lovas vitézek törököket hajtanak be rabszíjon. Valami éccakai lesről jönnek a határból, s előttük a rabok meztélláb futnak. Csupa török a házimunkás is. Gereblyével, ásóval vánszorog egy csoport. Török még az utcaseprő is, aki éppen most takarítja el az udvaron a szemetet és a hulladékot a lovak után. Kezükön, lábukon csörgő lánccal sepernek az udvaron az ebek, s nézni is alig mernek, csak szemük sarkából ide-oda leskelnek a lomhán végzett mozdulatok közben. Úgy félnek, mintha a pokolban volnának. Kenyéren s vízen élnek egyébként, s minden áldott nap egyszer végigverik őket keményen, délben, a harangozás előtt. Tömlöcökben és úton-útfélen lefektetik, és meztelen talpukat bottal addig verik, míg a vér ki nem serken rajta. S emígy, sebes talpakon kell minden testi munkát a vár körül végezniük. – Azért itt, mifelénk első a katonaság, azután jő minden egyéb… – Ez köllene minálunk is – vakargatják a fejüket ezek. – Nincs mifelénk ily nagy vitézség, sem ilyen ép vár. – Nincs, nincs – csóválgatják a fejüket.

– Micsoda? – legénykedik tovább a zerinvári. – Hát kegyelmeteknek még ez is vár? Mocsaras, lapos… Hol vannak itt azok a gyönyörű magas kősziklák? Ez is szép? Mit szólnának kegyelmetek, ha azt látnák, ami arra lennebb vagyon? S eldicsekszik, hogy ötven kőváruk van a Zrínyieknek Horvátországban, s azokból kettő a nevüket is viseli: egyik a most tíz éve épült Új-Zrin-vára, a másik a régi-régi Ó-Zrin-vár, amely a Zríni-hegy alján épült. Gyönyörű ennek még a fekvése is: vadonerdők, kősziklák, csergő vizű patakok veszik köröskörül. Nem ilyen mocsárforma vidék: csupa szín ott minden… Különösen estefelé, napszállatán, annál gyönyörűbbet elgondolni se lehet. Amerre csak nézünk, a Zrínyi-birodalom végházai mindenfelé… Egyik-másik egészen idáig üti fejét! Úgy sorakoznak arrafelé a Zrínyiek várai, lemennek egészen az Adriaitengerig… Így azután bármerre vigye a bán urat a csata szenvedélye vagy a harc iskolája: a vadkergetés, mindenütt otthonra lel: saját palotájában szállhat meg, ahol egyszerű várnagy, kedves udvarnép, meleg konyha, kandallókkal fűtött termek várják, ha netán ott időzik, és kedve szottyanik a disznóvadászásra… A kandallókban a szlavóniai erdők fekete tölgyei és cserfái lobognak: mert errefelé oly fával tüzelnek, amiből örül, ha Vitnyédy uram közbenjárására kap a palotája mennyezetéhez XIV. Lajos, a Napkirály… – No hát, szóval onnan kerültem én át Új-Zrin-várba – fejezi be az előadást – hadnagynak. Bánom is, mert ott jobb volt! – Miért, hát ennek előtte hun szolgált kegyelmed? – Én a prokoveczi várnagy voltam – mondja fölemelkedve a magyarul tudó. – Ott fenn, nyugatra, a Prokovec-hegyén… Bojna falu felett van, a Glinicza patak mentén. Magam is bojnai vagyok, de az én jó anyám csáktornyai volt. – Magyar volt? – Igen. Fölállnak és immár paroláznak is. Füstics. Ez volna a születési neve, de itt csak Horvátnak nevezik. Mindegy… Csapódik az ajtó, szinte futva siet feléjük az öreg lakáj. A kétféle nép lélegzetfojtva várja: kihez is fordul?

Hát a magyarokhoz! – Jüjjenek csak be tikegyelmetek: idebent, a galériában várjátok a mi kegyelmes urunkat. Mert ide jő. Ti meg – fordul a zerinváriakhoz –, azt üzeni, szálljatok meg a kapubástyában, hiszen tik itthon vagytok. Csipkés térdű, bársonybugyogós lakáj fordul az inashoz, erőszakosan közbejőve, és a külsejéről is megtetszik, hogy bécsi. – A követ úr őnagysága nem várhat tovább, még ma visszaindul a Burgba. Azért kéri a választ a gróftól a kancellár levelére! – Kicsodától? – méri végig az öreg inas, és úgy tartja fülét, mint aki nagyothall. – A gróftól?… A bán úr űkegyelmessége most egyéb gondokkal van elfoglalva. A bán úr őkegyelmessége már kora reggel óta magába merült. Nem zavarja a külső lárma, megszokta már, különben is a kertre néző könyvesházban dolgozik. Itt érzi otthon magát leginkább, a család távollétében, ha úgy fordul, hogy hányt-vert életében egyedül akar maradni egy személyben. Gróf Zrínyi Miklós, költő, gondolkodó és hadvezér – egy személyben! De embernek lenni, az is valami, bemenekülve időnkint a könyvesházba, úgy, ahogyan azt régi jobb napjaiban elképzelte. Tubák, bor, pálinka, kávé, minden kézhez állítva – mégis érintetlen… Keze az asztalon hol ide nyúl, hol oda, munka közben. Van itt még török pipa is. Életében kétszer gyújtott rá. Mindez együttvéve, így, földi és ragad – legeslegszebb, mert legkorlátlanabb a földön: a gondolat… Annak kéne élni! Ha… Könnyű, sötét színű lepelbe van burkolózva, ami egyébként egész mellékes körülmény, véletlen, hogy mit kapott magára éppen, amikor még az éjjel fölkelt, hogy ne fázzon, és kiadja magából a nyugtalanító gondolatokat… ösztönösen húzza, gyűri a bő köpönyeget a könyöke alá, és még a vállán is áttekeri… Előtte kalamáris, szétteregetett könyvek, iratok, kezében lúdtoll. Ha nem jól fog, vágja a sarokba. Van itt belőle egy halommal, ide készítve, annyi, hogy szinte bosszantó. Most végre egy jól sikló, könnyű tollra talált: csak úgy leheli, kacskaringózza magából a betűt… Levelet kell írni.

Fölemeli, nézi. Vadlibatoll.

Csáktornya, 1663. juni 19. Gróf Csáky Istvánhoz

lllustrissime domine Comes. Amice et frater observandissime. (Nagyságos Gróf Úr. Igen tisztelt barátom és testvérem.)

Úgy látom, az gonosz falum minden jó tanácsokat elkerülhetetlenül elvon mitőlünk, szegény Magyaroktól. Elérkezett Pannónia végnapja, sorsát ki nem kerülheti; minden más fáradozásunk, úgy tetszik, bolondság, kapálózunk a végzet sarkalása ellen; hanem még egy gondunk kellene, mindenen túlesni, hogy emberül, vitézül, magyari szívvel, ellenségünk kimondhatatlan kárával vesznénk el, ne nevetnék senki az mi kimúlásunkon, mi pedig az mi kötelességünket, kivel az mi eleinkhez vagyunk, így dicsőségesen töltenők bé; nehezebh-é ez? (nem kérdem Kegyelmedtől, hanem az egész bágyadt és lankadt nemzetemtől) bizonyára nem, mert…

Föláll, s hosszant hajolva a polc felé, egy bőrbe kötött vaskos könyvet emel le onnan, s megjelölt helyen kinyitja. Bemásol a levelébe két sort, utána mindjárt magyarra fordítja:

Mitius ille perit subita qui mergitur unda Quam sua qui liquidis brachia lassat acquis.

(Könnyebb annak a vég, aki gyorsan elül a habokban, mint akinek ereje árral küzdve fogy el.)

Csend rekken a boltívek alatt, magába issza az udvari nyüzsgést. Odalent harangoznak a hostátban, néha kürtszó, lópaták csattogása, emberhang csapódik fel – azonkívül csak annyi van itt még az életből rajta kívül, hogy egy fölébredt légy zümmög és lődörög az ablakhoz közelítő napsugárban. Agyon köllene vágni. A levegő bútorok pácától erjedt. Savanykás tölgyszag és bútorenyv, bőrbe kötött könyvek, és a belőlük áradó betűk ólom-festék szaga együtt – s mind egybevéve, valahogy elhessenhetetlenül kijön belőle a vérszag, nem az élő, hanem a savós: amilyent a holtak lehelnek… Mégis, ebben a fura sűrűségben vajúdik az élet. A cserillatú kalamáris is éjjelnappal itt szárad. Pedig most is tele van öntve téntával.

Úgy látom, minden veszély összveesküdt megnyomorodott hazánkra és nemzetünkre. Én nem hiszem, hogy sokáig lett volna egy nemzetnek is annyira minden reménységen kívül való ügye, mint minekünk vagyon. Úgy hallom, Bécsben is semmit sem végezhettek az magyarországi urak (ahová én hivatalos sem voltam), mert oly rémülésben vagyon az szomszéd (osztrák) nemzetség is, hogy csaknem jobban van őnekik biztatásra szükségük, mint minekünk, azkik elsők vagyunk az veszedelmünkben. Mit fog Isten továbbra adni? nem tudom ugyan: de a pogányságnak rettenetes nagy készületei és a kevés igyekezet, amit cselekszünk, oltalmunkban semmi jót nem ígér. Én itt noha mindentől elhagyatott, és minden oltalombul megszűkült vagyok: várom mindazáltal nagy szívvel ennek az nagy ítéletnek beteljesedését, amelyet a falum reánk kimondott. Higgye meg Kegyelmed, édes Gróf Uram, örömmel adok hálát az Istennek, ha énrajtam – az mint híre vagyon – kezdődik el az utolsó romlás; kisebb keserűségemre leszen, hogysem ha mind látnám előttem veszni ezt a dicsőséges nemzetünket! – Ezzel, Isten tartsa és éltesse Kegyelmedet kedves jó egészségben.

Datum Csáktornya, 19. Junii 1663.

Uraságodnak leghívebb barátja és testvére

G. Zrini Miklós.

Félretolja a levelet, s már más papír van előtte. Így ír Zrínyi Miklós: bal keze öntudatlan a homlokán, mintha az egész földgömböt tartaná tenyerében, míg izmos, erős ujjai a göndör barna fürtök közé süppednek öntudatlanul. Elnéz a világba, mindenen túl, maga elé: mintegy önkívületben. Most még alákanyarintja nevét, ágas betűkkel a megcímzett levélboríték hátulján, azzal visszatér az életbe… Asztal sarkán sűrű, szárnyas írással telerótt, egymásra hányt papírlapok, az átvirrasztott éj termékei: befejezetlen vers, jegyzetek tömkelege, haditerv s számítgatások rajza ott is… Észre sem vette, hogy könyökével feldöntötte a porozóedényt, és tartalma széjjelfolyt az agyonbarázdált papírlapokra. Nézi, hogy mi van ott, s már folytatja valamelyik jegyzetét, mert félóra múlva pontosan lejő Vitnyédy, s rá kell térni a napi véres és velős, kardos dolgokra… Így dolgozik, lopva és félig tudva, félig tudatlanul a költő. Most felugrik, s úgy, mintha nem is ő volna: lába öntudatlan előrelép, keze a könyvespolcon motoz, ajka öntudatlan motyog valami szavakat, de egy óriási irattömkeleg láttán elfordul onnan – az ország, a valóság milliónyi dolga, gondja mered rá onnan fenyegetőn, a mindenféle apróságokból felhalmozódó torlaszokban. Mennyi levél, kérés, panasz, ügy, irat – s egyik nap betemeti a másikat. Itt van az ország milliónyi dolga, gondja, alja, szennye, intrikája és

jajongásai – mint egy ijesztő szeméthalom… Ki fogja mindazt rendbe tenni: összemarkolni a teendőket, tetté érlelni a gondolatokat, kivetni az alját-szennyét, megszüntetni az intrikákat, megérteni s eloszlatni a kétségbeesés hangjait országszerte? Ki fogja különválogatni a jót a rossztól, kihalászni egy háborult tengerből az igazi gyöngyöket, felfogni és eloszlatni a jajokat és bajokat, tiszta elmével megkülönböztetve az ocsút a búzától, a cserepet a gyémánttól? – Körülfonják és szinte aláhúzzák a személye körüli kusza, bonyolult cselszövések és diplomáciai áskálódások dolgai is – hadi ügyek, hétköznapi katonai gondok és politikai harcok, baráti kérelmek, s halaszthatatlan közbenjárások, zágrábi gyűlések és bánsági teendők, bécsi kamarai szalmázás, haditanács, országgyűlés dolgai – mikor penig már itt gyújt, rabol a török a határon, és még tigrisugrásokkal és szembekarmolásokkal is alig lehet megtorpantatni!… Itt az ember nyakán a sok fojtogató teendő: mégis, ha csak egy órára is, elfordul a költő tőlük, mert többre kell figyelnie. Megzendül egy hang olykor a lélek küszöbén, és hozza magát közelebb, mint fullánkját a darázs… Mit tehet ilyenkor, mint a világ elől félrebújva, magába menekszik, magában eszmélkedik, távolba hallgatózik: írva-olvasva tölti az időt, menekülve a tudva-tudott teendők özöne elől? Embere válogatja: mit érez és mit gondol, és mi az ára annak, hogy a mélyebben fekvő s messzebbre ható teendőkhöz láthasson, ne csak mindig a napi felszín kérdéseihez… Hosszas tépelődések után ismét leereszkedik a zsámolyra, s keze ír, mint a motolla… Majd olvas, ismét más könyvet ránt elő, mint valami segítő barátot, kinyitja, belekukkant, és hosszan elbámul, mint egy bamba kis gyermek, aki gyökeret rágicsál… Mint egy elmerült háborodott… Tekerőzik megint egyet a köpenyébe, s úgy ül ott komorodó arccal, mintha az élet közepében járna. S ahogy réved maga elé: nagy szeme és tépelődő, kissé halvány ábrázata maga az emberi lelkiismeret… – Haj, így vagyon az! – nyög fel végtére. – Nagy próbája az életakaratnak, ha valaki meddő harcok és szüntelen sorscsapások közt is, nyugodt fővel, rendületlenül fellyül tud maradni! Falon a régi hitvesi kép… S ha ránéz, orrában még a temetői égett gyertyák szaga, fájdalomban a lelke ifjú szép feleségéért, gyermekéért, mert hiába futnak el esztendők, olyan ez, mintha tegnap lett volna. S most megint bizonytalanságba fut a másik kis asszony, a kis idegennel, a megszülendő gyermekkel. Görcsbe rándul a szív annyi nagy sok méltatlanság után, mely az udvar felől, de még a rendektől is – legfőképpen pedig a Bécsbe futkáló rossz magyaroktól – érte és szüntelenül éri… De ha már így hozta a

fátum: hát netek, Fúriák… Zrínyi Miklós vállalja – ellenségeit pedig hadd dühösítse még jobban a példamutató tartás, a gerinc! – Nem retten a sorstól, aki százszor megpróbálta a halált és a lehetetlent; akármi próba elé vesse a forgandó szerencse: csalódásaiban még keményebbre edződik, és akkor leszen a legeslegerősebb, mikor már teljesen egy szál egyedül marad. Zord élet, embertelen erőt igényel, Prometheusnak való kínokkal együtt. De erő, az még van… Szórjunk hát valamit belőle másnak is. Mit féltsen az ember a maga életén – amikor itt százezreké forog kockán? Mi az élet, ha visszatekintve nézzük? Esztendők gúlája, örök temető… S ha előrevetett szemmel nézzük: a világ minden lehetősége benne rejtőzik. Nincs lehetetlen! Tehetetlen ember botlik meg a jövő küszöbén: egyetlen tétjét, hitván kis életét a világforgás körülményeire téve föl – s nem önmagára. Ahhoz, hogy nyugodt szívvel léphess tovább, tekintsd meg: mit tettél az életben, mi eredményt hoztál, te akárhány esztendős élet – te – kis darabja a történelemnek? És akkor káraidból is okulva, rájössz… A történelem, még ily rövid idő alatt is, mint egy emberélet, valóban az élet tovább tanítója. Egy élettanulság, mely egyezik a nemzetével, és annak egész történelmével máris: ne számíjj másra. Senki másra, csak magadra… Eredménytelen minden jó szándék, szószólás, pörölés, összerúgás, harc – tanuld meg végtére: csak magadban bizakodhatol. Rajtad kívül senki másban. Legjobb barátaidban sem. Ezért vedd, hogy mindaz, ami volt, kísérlet volt – újra meg újra bizonyítás a sorstól: csak magadban… Hisz, ha jól meggondoljuk, még magunknak se hihetünk mindig: magunk iránt is folyton résen kell lennünk, eszünk, szándékunk, hangulatunk és indulataink körül, hogy ne tévedhessünk. Mindazok az áldott lelkek és barátok, akik csakugyan veled értenek és tartanak: vedd őket ajándékul a sorstól, mint ráadást… Úgy érthetnek meg továbbra is világosan, és úgy maradnak az te híveid, ha tettekkel és sűrűen példázod, amit akarsz: és példával mutatod, hogy függetlenség hoz jövőt. Köribéd gyűlnek még, akik köribéd valók; s akik nem: hát menjenek Bécsbe vagy Isztambulba, királyhoz vagy szultánhoz kezet csókolni. Ki-ki a maga útján. – Hej, ti könyvek, ti könyveim, kikben írva vagyon: a függetlenség egyedüli biztosítéka az egymás értése és az önálló sereg – eljuttok-e még igazán a szívek mélyéig, hogy amit oly sokan vágyunk, megérdemelten megérhessük: a szabadságunkat?! Talpra ország! Talpra rendek, talpra nép! Boldogok leszünk – bármennyire is

egyedül vagyunk… Mit számít az egyéni áldozat, legyen bár életáldozat is – ha a közért! Ott kezdődik a szabadság, mikor egymásért… De ezt a munkát maga erejiből kell elvégezni a nemzetnek. Halk kopogás hallszik – majd figyelmes, lassú ajtónyitás után befordul Vitnyédy úr a behavazott fejével, és engedelmet kérve, urának jó reggelt köszön. – Hozott Isten, hű szógám – riad át az élet sürgető valóságaira, meglátva kedves udvaremberét. – Ha úgy gondolod, akár rögtön kezdhetjük… – Nagy jó uram – kezdi is el Vitnyédy nyomban, mert látszik rajta, hogy valami izgatja. – Hajnalban bejött egy felderítő hajdú Eszék alól és jelenti, hogy itt a cselekvés ideje. Fognunk kellene derekasan valamihez, mert az török átkelése napok alatt megindul. – Jól van már! A török átkelése megindul – és én itt állok, itt resvedek… Mit tehetek? – csikorog reá, mint akinek már a legnagyobb meglepetés sem újság, de nagy öklét haragosan kivetette a levegőbe. – Harmincötezer emberem harcra készen várakozik – és a királyi Bécs eltiltja Zrínyi Miklósnak, hogy a török ellen menjen katonáival! Még mindig huzavonáznak… Adná Isten, ha már jőnek az törökök, legalább egyenest ide jönnének be énellenem: és ígérem, nem adnám olcsón az diadalmat… Nincs más, mint belevágni, szógám, és legalább példamutatón halni meg! Vitnyédy fél arca és szemöldöke lassan rángatózni kezd; de leküzdi zavarát, higgadttá erőlteti komor ábrázatát. – Túl leszünk ezen is! – Szabad a választás: mást nem lehet itt tenni, vagy nyomorultul vergődni – vagy tündöklőn meghalni! – Hm… – néz tehetetlen maga elé, s fél arca egyre nagyobbakat rándul. Ha valaki a földön, ő igazán megérti az úr helyzetét. Oly régtől, oly közelről ismeri: arcáról leolvassa, mi dúlja, emészti belül? Önuralommal, roppanásig feszült idegekkel viseli a bajt – de csak rá kell nézni: belülről bútól aszalódik, és az országért való tehetetlen felelősség kínjai őrlik… Hónapok óta máson sem töri a fejét, csak azon: mint lehetne a közelgő százhúszezer fős török sereg

támadását hátráltatni vagy megakadályozni – erre összpontosította minden eddigi harci tevékenységét, és erre építette fel hadi tervét. Mert ha Küprüli előtt megszállja vala és tönkreteszi az eszéki hidat, megakadályozza annak dunai átkelését, amiáltal legalább oly akadályokat gördítene a pogány tervei elé, hogy ebben az esztendőben nemigen sokat kellene félni tőlük. S most, hogy már itt a török, de még mindig késik a hadüzeneti jóváhagyás Bécsből, és nem támadhat, csak csatározhatik – a nagy lélek el se tudja gondolni másként, csak egy módon, a helyzet fejleményeit: ha ő nem mehet a törökre, az jöjjön őrá! S a helyzet teljesen úgy mutatkozik, innen közelről, a Bánságból nézve, ahová naponkint futnak be fenyegető, tán épp megtévesztő szándékú hírek a pogány felől – ki tudja, mi szándékjok az ebeknek? – Adná Isten – kockáztatja meg ő is –, hogy uram határáig el se jőnének, Bécsig viszont meg se állanának! Ami nem is nagy lehetetlen. Magam szorgalmaztam volt, hogy talán nem ártana az eszéki hidat vagy elfoglalni, vagy elégetni, hogy lenne derekas megakadályozása útjoknak, de ha már így van – nagy jó uram, ne bánkódjunk, mert úgysem érdemes. Még hogy azzal is örömet szerezzünk az udvarnak és Montecuccolinak…? Ha a Bánságnak csak a határait is érinti az török, nagyságod mint bölcs úr, végez a saját belátása szerint: Isten nevében megcsatázunk. Zrínyi ránéz, és – csak most tetszik meg – arca az átvirrasztott éjszakától szinte áttetsző: tépelődések mélyen vájt tükre… – S ha nem jő rám? – veti ellen kétkedve. – Akkor mért készültem fel ellene? Katonáim tűkön ülnek, és mind egytől egyig kipróbált, hadra gyakorolt, jó vitéz, fölszerelve a legjobb fegyverekkel! És csak tartom őket itt tétlen, és ha nem jő engedély, szégyenszemre kénytelen leszek szétbocsátanom az sereget, mert nem győzöm a tartást. Ezt döntötték tanácsuraimék felőlem? – Jól megtanácskozták nagyságod nélkül Bécsben! – háborog Vitnyédy is, és egyszerre jogászi alapossággal belemerül az okok részletezésébe. – Nemhiába nem hítták oda sem a Zrínyi urakat, sem Battyáni őnagyságát – meg is ehetik majd, amit főztek! Meghozattak egy csomó határozatot egy csomó pappal és talpnyalóval Magyarországról – és még azokat sem tartják meg! Mert mikor ezek azt követelték, hogy zsoldos addig ne jöjjön Magyarországra, míg ők nem kérik, rájok hagyták, mégis minden úgy van, régiben, mert nem a török ellen kell itt a zsoldos nekik, hanem miellenünk… Mikor határozatba vették, hogy a végházak népét pedig elégítsék ki, és fogadjanak magyar és horvát hadat, rájok

hagyta a tanács, hogy „majd fizet, csak tudjon, majd fogad, csak el ne olvadjon”… Végül követelték, engedtessék meg az törököt büntetlenül megcsapni, a válasz: egy parancs, amely minden ellenségeskedést az törökkel megtilt. Valóban úgy vagyon, mint Széchy uram kifakadva mondotta: „Furcsa hadi készülődés, melynek egész törekvése oda irányul, hogy az ellenséget bántani nem szabad.” – Jól van, Vitnyédy, mindezt tudjuk, de bármennyire is tudjuk, meg nem értjük, mert egyszerűen megfoghatatlan előttünk, hogy mikor a háború már mindenfelé készülőben, a védekezés megszervezése miért késik? Míg a bécsi kormány minden gondját és vesződségét a „béke megmentésébe” fekteti, addig a háború már itt ég a nyakunkon – és az országot készületlenül éri! Mi jöhet ebből?! – Be kell ereszteni az törököt egyenesen Bécsnek. – Nem lehet, mert azzal együtt járna a Dunán-innendső vidék teljes pusztulása. Soproné is! És bármerre halad Köpril, én az török dúlását tétlen nem nézhetem. Ugyanakkor itt a magam területét sem hagyhatom védtelen, hiszen vitézeim java része idevaló, hazája védelmére kelt föl. Mindazok után, amit velem tettek Bécsben – Istenemre! még mindig kézfogásra is hajlandó volnék, akár kibékülni Montecuccolival: s ők onnan – én innen, összeroppantanók az török szörnyeteget. – Jó uram, lölköm üdvösségére mondom, hogy abból a kézfogásból soha nem lesz semmi. – Egyelőre míg az csatakörülmények eldőlnek, nem tehetek mást, mint mozgósítok – mondja kijelentő hangon. – Pár napon belül összehívom a karokat és rendeket Varasdra, a Bánságban általánosságban megszavazzuk a közfelkelést. A veszély közelről bennünket éget – de majd rá fognak ébredni azok is, akik most még haboznak, és a dolgokat valami okból hátráltatják, hogy nekem van igazam! Általános országos fölkelésre lesz szükség! – Csak késő ne legyen, mire ráébrednek! Nagy jó uram, a mai hajnali hírhozó hajdú mondása jut eszembe, Montecuccolira gondolván: „meddig az agár sz…ik, elszalad addig a nyúl”… Én mindenesetre dolgom végeztével még ez mai napon visszafelé iparkodom, és ha kegyelmes uram jónak látja, beszélek az nádor űnagyságával, buzdítsa a Bánság népét, felhívással forduljon Horvát-, Tót- és Dalmátország rendeihez, hogy fegyveres szolgáikkal együtt ők is a nagyságod

táborába gyülekezzenek. – A francia és a fejedelmi csapatokról mi híred van? – A francia ezredek Guytri herceg és Coligny ezredes és más főtisztek vezérletével már útban vannak, és amint írják, igen nagy lelkesedés hozza őket minél előbb nagyságod táborába szállani. Két hét, mire ide érnek. Montecuccoli mindent elkövet, és Nádasdyval együtt azon mesterkedik, hogy a franciákat Győr felé csalja, és a császári seregekbe olvassza – ami nem fog sikerülni! A fejedelmi seregeket, a mainzi és holsteini hercegek már toborozzák, és első csoportjaik július közepére várhatók. Megegyeztünk, hogy Tótország, Morva, Szilézia minden ötödik emberét adja. Hiszen csak ezen lennénk túl, hogy Köprili merre jő? Útban vannak a külföldi segélyhadak már mindenünnen – s ha ők itt: elkerülhetetlen lesz nagyságod fővezérsége, minek útját Rottal állhatatosan egyengeti Bécsben. Vagy legalábbis, ha Montecuccoli tartja is a címet, nagy jó uram leszen országkapitány. Ha ez, mit Wesselényi uram is szorgalmaz, majd megtörtént: egy szavunkra az egész fölsővidék fegyverben! Az Fertő s Lajta-, Duna-melléki vitézeket is, az ottvaló végházakból nagy sietséggel tanácsban hívtuk, mindnyájoknak csak nagyságodban vagyon nagy reménységük. Mihent megadatik az jó alkalom: az egész ország vitézsége nagyságod mögött… – Nem lesz könnyű azt oly jó eredményre vinni – veti ellen. – Ahány láb, annyi gáncs Bécsben – és ki tudja, mi rejtezik a sok háborult szándékú, színlelt barát szívében! – De ahány kéz – mind a nagyságod mögött fog fegyvert Magyarországon! Kár, hogy a mi hatalmas főbb uraink, kaméleonjaink, akiktől oltalmat kellene várnunk, úgy összeszövetkeznek a bécsi komisszáriusokkal mindenekben, de nekik kár: mert valójában, holmi bizonytalan reményért az előttük levő jó alkalmatosságokat elmulasztják. Ezek, hogy a mi ügyünk végeztével mit érdemelnek, az Isten és nagyságod tegyen ítéletet belőle! – Nincs időnk effélével oly sokat törődni. Mit bánom én, hogy ezek a rossz magyarok hol és mit áskálódnak ellenem, és hogy Nádasdyt is még miféle álnokságokra és esztelenségekre nem ragadtatja a féltékenység és a hiúság! Ezek a jó urak, országbíró és társai, a maguk szennyét és mocskát bármint akarnák ránk háréntani: hadd ármánykodjanak, amint tetszik – mi pedig tesszük, amit az idők szava parancsol… Thüringiából mi hír jő?

– Egyetlen hely, ahonnénd semmi… Viszont nemrég kaptam egy kellemetlen családi hírt Wittenbergából. El se mondhatom nagyságodnak, mennyi sok atyai keserűségben részesít engem az a gazember Pali fiam! Vagyont költök rá, praeceptort tartok mellette, hogy embert neveljek belőle, és elvégezze az egyetemet Jénában, Wittenbergában, úgy, amint az többi magyar ifjak, az’ kiket kiküldöztünk – és azt kelle hallanom, hogy dorbézol, korhelykedik, most is valami párbajhistóriába keveredett, megcsonkult… Mindez annyira elkeserít, hogy minden támogatást megvontam a züllöttől. De az atyai szív mégsem tudja megtagadni magát, küldöttem ajándékon két lovat az ott uralkodó hercegnek, hogy a szeme rajta legyen, és valamivel segélje jó útra a szerencsétlent. Az szent Isten tudja, mi leszen az vége… Több mint esztendeje ennek is, de az én lovaimnak semmi derekas hírét nem hallám. Úgy látom, németnek küldöttem, mert ha másnak küldöttem volna, legalább köszönetét vettem volna, ha más hasznát nem is láttam volna. – Mást nem ajánlhatok, szógám, mint hogy küldj ki érte két katonát, és hozasd haza. – Úgy teszek… Köszönöm a nagyságod jó tanácsát, és bocsánatát a kitérőért… Végül még afelől is kell nagyságoddal végeznem, hogy immár háromszor is jártak nálam mindenféle kerülő utakon a havasali követek. Hajtogatják, hogy a vajdának két válaszolatlan levele van nagyságodnál, s igen kértek – és Keczer Ambrus is írt a dolgukban – járjak közben nagyságodnál, hogy valamit válaszolna az vajdának a Havasal és Erdél dolgaiban… – Írd meg nekik, én oda most nem mehetek – seregemet és a Muraközét itt nem hagyhatom. De ha komoly a szándékjok (amiképpen az vajda levelében fogadkozva, állítja): úgy volna jó, ha nem mindig csak szóval és bötűvel, hanem haddal is kifejeznék hívségüket és elszántságukat. Amint követeim jelentik, az törökkel is egyezkednek… – Én sem igen ajánlhatom nagyságodnak, hogy oda menjen, sőt ha akarna menni, lebeszélném róla… Csodálatos levén az mostani világ állapotja, nagyságodnak igen tartózkodva köll cselekedni, nem tudván, micsoda vége lehet dolgoknak… És van végezetül egy számolás is, effelől akarok nagyságoddal még szemben lenni és ezzel befejeztem. Átveszi tőle az iratokat: négy-öt, aprólékosan részletezett, kimutatásos elszámolás különböző puskamívesektől Sopronban és a Dunántúlon – itt két

álgyú, ott három tarack, emitt tizenkét lőporos puska, Kapornakról megint egy öreg álgyú; tevén az egész összeg summa summarum 2700 tallérokat, amely összegek vételét a nevezett álgyúöntők és fegyverkovácsok Vitnyédy István megyekövet úrtól saját aláírásukkal elismerték, és a fegyvereket Muraközben a rendelt helyekre szállították. – Láttam és darabonkint megvizsgáltam mindegyiket – bólongat örvendezve. – A két kis álgyúnak, azkit a kapornaki puskamíves öntött, különösen örülök, mert könnyebbek és mégis erősebbek a török kis álgyúinál. Abból kőne még hat! – Hanem az a kapornaki álgyúöntő igen drágán dolgozik, uram! Sopronközelben, Lövőn sokkal olcsóbb mesterek vagynak. Az segesdi puskamíves is, azkitül nagyságod tarackokat rendelt, drágás egy kicsint, ezekért a lőporos puskákért is elkért darabjáért kétszáz foréntokat. – Menj le a pénzesházba, és fizessék ki. – Nagy jó uram, mindezért egy garas se jár. – Hogyhogy? – Én ezt a pénzt az eladott gyapjú árán nyertem nagyságodnak. Erre már el kell mosolyodnia. – Annál jobb. De azért pénzt mindenképpen vigyen magával kegyelmed. – Ha csak azért nem, hogy megvenném érte Markótól és Szobicstól az bőröket, melyekről írtam volt, hogy azokat is hasznos nyereséggel tovább adjam Sléziába, kereskedő embereknek. – Más újság nincs? – kérdi udvariasan, mert az inas már kétszer is bekukkantott időközben, ami azt jelenti, hogy várják… – Nincs nagyon. Ha csak az nem, hogy az kegyelmes és koronás királyunk és urunk felől beszélik, hogy himlőzik… Ez is hír! Őfelsége, az mi kegyelmes urunk vakarózik az fényes palotában. Adja Isten, olyan vége ne legyen, mint Ferdinandus Quartusnak. Mindketten jót nevetnek.

– És még csak annyi, hogy a Battyáni uramék területjén meg valami pártolkodás vagy micsoda ütötte föl a fejét a tisztek és a hajdú legénység között. Sok mindent hallani, hogy mi volna elégedetlenségük oka. Kétségtelen, hogy ezeknél a Kanizsával szemben vetett végháziaknál gyakori a fizetetlenség, de ugyanakkor több szabad joggal rendelkeznek mégis: beleszólnak tisztjeik kinevezésébe, még a leveleiket is ellenőrizhetik, jobb a közös szellem. A végházi legénység beleszól a várak személyi dolgaiba is, mivel nem közömbös számukra, hogy fölötteseik miféle emberek, és Battyáninak sem mindegy, hogy a legénység és fölöttesei között milyen a viszony. Kár azonban mégis, hogy a nem iratos katonák, az hajdúk vannak nálok többségben, azok csinálják az rebelliót. Ők is a császár katonái, úgy mint a győriek – hát akkor mit akarnak? – Igaz, de a győri generálátus alá tartozók legnagyobbrészt iratos katonák, és előbb kapnak fizetést, nincs az a nyomor. Bár az is igaz, nincs joguk beleszólni tisztjeik kinevezésébe, mindenben a megfellebbezhetetlen felsőbb „direktiva” érvényesül. A katonai szerkezetben az konok vasfegyelem, a vak engedelmesség elve, Montecuccoli szelleme uralkodik rajtok. – Melyik jobb? – Egyik se! Kell a vasfegyelem is, de még inkább az, hogy a katona a tisztjét úgy becsülje, hogy ne csak a följebbvalót érezze személyében, hanem mellette embernek, küzdőtársnak érezze magát. – Úgy, mint nagyságodnál!

Tágas és fényességes csarnok várta Ányos uramékat, amint az udvarból beóvakodtak a nagyobbik palotába. Be sem lépnek, már meg kell állapodniok, arcul legyezi őket az a bentről áradó hűs, nagyúri levegő… – Tisztelet a helynek! Itt lakik tehát Zríni Miklós… – Annyi szent, hogy pompázatos, fejedelmi palota – állapítja meg Ányos kapitány. Egy helyben és gyámoltalanul álldogálnak egy ideig, kémlelődnek a galériában, de Zrínyi Miklóst sehol sem látnak.

Végre Ányos uram leküzdi zavarát. – Né, mekkora buzogány, Gyuri! – mutat a falra Alfő előtt, és feléje indul, s mivel az egész nagy csarnokban, ahol az úrra várniok kell, egyelőre még egy lélek sincs rajtuk kívül, megállapodnak a buzogány előtt. Ányos leakasztja a félelmetes, ágas-tollas harci eszközt, amely úgy vonzza őket magához, mint mágnes a vasat. Legszívesebben megfitogtatná egy kicsint a levegőben, hogy mutasson is vele valamit, de hiába, öreg a legény, karja lecsuklik – no, éppen elég lesz fél kézzel még feltűnés nélkül visszajuttatni hamar a helyére. – Héj, ez se a mái vitézség kezébe való! Meg is nézi, mert oda van írva a falra, kié volt: – Nagy Thury György buzogánya… Hm… – Hát az meg ki lehetett? – dugja oda Alfő is az orrát. Thury nevére még csak nagy nehezen megmozdult Ányos kapitányban valami régi dicsőség, de arra már neki sem futja emlékezetéből: milyen családi, baráti, gyászos örökségből maradt itt az árva fegyverdarab a Zrínyiek falán, a bán öregapjától. A legényeket már alig győzi csitítani, mert azok is szinte egyszerre látnak meg mindent. – Nini, teknőce pajzs… – Ippeg olyan, mint idesapámé vót, csak az fábul vót – kérkedik Aczél Géczi. – Mekkora számszeríjj, mint valami álgyú! – hüledezik tiszta szívből Kormos Istók a másik oldalon. – Csöndesen – fordul oda Ányos –, mert nem odahaza vagytok! – Gyémánt fogantyús tőr, az angyalát – lelkendezik Alfő, és már ragadna is hozzá a keze. – Hijj, te! El onnan…

Nagyot toppant a csizmájával, és úgy néz rajok, hogy majd keresztül veri őket a tekintetével. – Ilyen szégyent – folytatja dohogva –, hogy nem tunnak lakatot tenni a szájukra… És még nyulákolnak! Megtiltom, hogy hozzá merjetek nyúlni valamihez! – Csak apámuramnak szabad? – veti ellene Alfő. – Ami szabad a kapitánynak, nem szabad a vajdának. Aztán, csak megesik a szíve rajtuk. Nem jártak ők még soha ilyen fényességes helyen! Poros csizmáik alatt vastag, tarka szőnyegek, hatágú medvebőrök nyújtózkodnak, gondosan szétteregetve, a síkos, fénylő kockákon, egész végig a folyosón. A falakon régimódi fegyverek sorakoznak, váltogatva ágas-bogas dús agancsokkal. Helyenként kitömött, vicsorító disznófők, fölmeredő sörtével. Oly feketék, akár a szlavóniai tölgyek ében színe. – Nézzétek, erre még egyszer akkorák az agyarasok! Lábukat is alig merik emelgetni, oly nagy tisztaság özönlik itt széjjel mindenfelé; még csak egy porszem sem táncol a levegőben. – Csudálatos hely! És oly sűrű, hogy szinte belébotlanak, ez a kábító, kesernyés szagú levegő. – A történelem levegője ül itt a fegyverek között – gondolja magában Ányos kapitány, míg emígy biztogatja magát: – No hát, nézzünk beljebb. Magasról vágott ablakok szórják a fényt. A nap is betalál rajtuk, és itt-ott szikrát vet a falakra aggatott régi török íjjak, nyilak és gerelyek közé, miknek fényessége felülmúlja a damaszkuszi acélt. Vannak köztük arannyal vagy ezüsttel ékesek, különleges, díszített mesterművek. Bámulatra méltóak! Ékköves markolatú, gyönyörű mívű szablyák, lerí róluk, hogy hadvezéri kezekből maradtak itt; iszonyú méretű pallosok, kardok és finom sikamlós talján tőrök, a rájuk aszott harci vértől most is feketén foltosak.

De a legfeltűnőbb mégis ez a töméntelen sok zászló mindenfelé… Nemcsak a falakról, még a mennyezetről is keresztbe-kasba szegve csüngenek alá a boltozatok alatt, valóságos lobogóerdő a fejük felett… Fakó és friss színek, régi és újabb diadalmi jelek. Ahová néz a szem: mindenütt a büszke zsákmány… Töröktől elhódított holmik, véres csatákból emberöltők óta idehordva, megmaradva, családi örökségül a Zrínyiek közt, apáról fiúra. Hát csak megsemmisül ezek láttán a szegény balatoni vitézség… Megalázkodik, majd szárnyat kap a lélek, fölemelik a hősi harci múlt emlékei – bizon ilyent elképzelni se lehet oda alant… Haj, de nyomorúságosan megy ott már a harc is! Foggal-körömmel… Harcolnak ők már a nyomorult szegínség minden, a végsőkig elkeseredett fegyvereivel, aminőről itt talán még álmodni se tudnak… S miért? Hát csak a puszta létért – Magyarországért… Hát itt vannak, eljöttek: vagy megérti az ő búbánataikat Zrínyi Miklós, vagy se… Nem lehet, hogy aki élni akar, az vagy örökkön bújhat mocsárba, vagy penig lehet áruló! Mindebből elég vót… Beföllegzett ennek a szegínke kis országnak, ha most se találja meg a fejét, amikor már mindenét elvesztette, csak hitvány rongyaiban didereg országszerte a szegénség… Ányos uram kissé elszontyolodik a saját gondolatain, mert hogy eszébe jut a saját helyzete is odahaza, és a magára hagyott Ilka is – és minden, amit itt lát, szemében szinte fényűzés… És milyen jó, hogy ilyen is van: hogy nemcsak abból a hitvány nyomorúságból áll Magyarország, ami ott a Zala-völgyön látható – és ha az Árpádok óta sehol is, de itt még jele vagyon annak, hogy fejedelmi nép vagyunk. Legényei valami éremgyűjteményt fedeztek éppen fel, maga is oda iparkodik, nehogy valami hiány támadjon a pénzek körül. Mert ragyognak ott elég bőven arany- és ezüstérmék is. No de a legtöbb, az mégiscsak ércből való – mind valamennyi hosszan kirakva egy erre a célra szolgáló ferde lapú asztalra. Alul ókori, perzsa, görög és római érmék láthatók: Nagy Sándor, Horatius, Ovidius és más híres emberek, királyok és fejedelmek fejei rajtok. Az érmék peremén körülírt nevek őtet még csak eligazítják valahogy a történelemben, hisz nemhiába járt valamikor a kesztheli papok gimnáziumába – legényei azonban inkább a nagyobb pénzdarabok súlyát szeretnék a tenyerükön mérlegelni. Megparancsolja nekik, hogy csak fél méterről nézhetik.

– Ha tunnyi akarja valamilik, hogy mi van fölírva, kit ábrázol, majd leolvasom. De nem kérdeznek azok semmi olyanost, csak ahogy ott nézelődnek, egyszerre kinyílik egy rézgombos tölgyajtó: s kilép rajta egy daliás magas, melles-vállas, kissé halovány arcú ember, s szeme egyszerre rajtuk… Csigás haja a vállát veri – Uram Jézus, hiszen ez maga Zrínyi Miklós! Könnyű szattyán deli csizma feszül a lábán, fekete pantalló a combjain, ujjas, piros dolomány a törzsén, kimutatva az izmok domborodását; és mozdulata olyan, mint a párducé… Háromlépésnyi lehet a távolság köztük. Kővé válnak, megdelejeződnek a nézésétől. Zavaruk láttán némi mosoly fut át a bán orcáján, a kemény vonások mögött. Mint egy fejedelem, bólint a köszönésükre. Szívdobogtató pillanatok… Uram Isten, micsoda egy emberarc! A perzselő nyár égető napja és az elmélyedés csöndes, merengő holdvilága egyszerre bujkál rajta. Ijesztő, mégis fölemelő. A badacsonyi nagy hegy mézes kertjei fölött is csak a zord sziklafürtök jelzik, hogy tűzhányó lobog a belsejében. Már ott van köztük, de ők még mindig csak kilépéssel merevednek egy helyben, egy szusszanás nélkül, mint a faszobrok. – Vitézek, hát mi hozott ide benneteket? – kérdi mélységes mély hangjának egy picurka kis foszlányával, s az is úgy hat rájuk, mint a villámrebbenés. Pihenjbe álltak és várnak. Mindannyian valahogy megkukultak, Ányos kapitány is egész belekomorodott a helyzet méltóságába. Alfő hirtelen úgy érzi, legjobb volna most talán rögtön hazarohanni innen, és elkezdeni torkaszakadtából kiabálni: – Emberek! Láttam Zrínyi Miklóst!… Aczél Géczi visszanéz rája keményen, mintha csak neheztelne rá, Kormos Istók meg félreszegi nagy, kopasz fejét, és alázatosan csüngeti alá vékonyka tagjait, úgy nézi, szinte bocsánatkérően, hogy itt mer lenni a szeme előtt. A többiek elbújva a hátuk

mögött vannak. Kapitány uram pedig csak topog a büszkeségtől, merthogy Zrínyi Miklós közelebb lépett, egyenest hozzá, s kezét a vállára helyezte, és már paroláz is, kérdi a nevét. Fejjel magasabb mindőjüknél; keze fogása, mint az acélfogó. – Hát ti vagytok azok a híres-neves Zala-völgyi vitézség? – segít rajtuk, hogy lökjön valamit az elakadt szekéren. – Igenis, alásan! – feleli Ányos uram, nagy kiáltva. – Mi járatban vagytok? Ányos kapitány kissé meghátrál, és a kellő tiszteleti távolságba helyezkedve, szigorúan megvárja, míg legényei is szépen mögéje húzódnak, és akkor kibontogatja az ócska vászonhüvelyből a féltett aranypengét – s két tenyérre fektetve azt, reszketegen szól: – Nagyságos Urunk, vezérünk… Elhoztuk nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak ezt a kardot, kit egy kis gyermek talált a Szent Mihál-hegy alján, a Balatonban. Fogadd el tőlünk: rá van írva, hogy Rex Mathias… Nem mivel, hogy aranyból van, nem illik az arany a mi nagy szegénységünkhöz – de úgy véljük, ez a kard egyedül csak Zríni Miklóst illeti! Vegye a kezébe, álljon az ország élére, hogy tudjuk, miért küzdünk és miért érdemes élnünk. Emelje föl az Isten a mi szerény erőnk és szolgálatunk által is a legfölsőbb polcra nagyságodat – Magyarország szabadulásáért! Győzködik magával az öreg Ányos kapitány, de a végén mégis kipereg a szeméből egy-két gyöngy a meztelen aranypengére. Zrínyi átveszi tőle az ajándékot, és boldogan elmosolyul. Öröm nézni, milyen sugárzó arccal veszi át. Kezében fogja, úgy nézegeti. Azzal már fordul vele, és viszi befelé a nyitott ajtón át a könyves szobába és egyenest az íróasztalára helyezi Mátyás kardját, mint valami nyomtatékot, az agyonirkált papírlapokra. Vissza is jött már, és úgy, mintha a föld alul bújt volna elő, az öreg lakáj is ott kocog a nyomában.

– Sándor – veti hátra rendelkező hangon. – Ihon a Zala-völgyi vitézek, akik elhozták nékem Mátyás kardját. Ányos kapitány uramnak a nagyobbik palotában, a legényeknek penig a kisebbikben adjatok szállást. Itt maradjanak valameddig akarnak. Mindannyioknak Zríni-kardot, és minekelőtte elmennének, Ányos uramnak egy szép telivér paripát adjatok, a fölső istállóbul. Ű maga válasszon. – Ó, uram – simogatja deres szakállát az öreg Ányos remegő ujjaival. – Hogy érdemlem én, hogy Zríni Miklós paripájára szálljak? – Ti aranykardot hoztatok nékem, vitéz barátaim, én pedig acélkardot adok érte cserébe… Vegyétek a haza oltalmára – mondja, kiosztva köztük az öreg szolga hozta, egyforma szabású, kézhez álló szablyákat, melyeknek körben rovátkolt nyele fekete tölgyből való, s kosara helyén az árpádi keresztforma látható. Ányos uram részére pedig – gondol egyet – leakaszt egy szép damaszkuszi ezüstnyelűt a falról. – Viselje bátorsággal kegyelmed! Levegőbe villannak a szablyák, lelkesen és szilajul éltetik Zrínyi Miklóst, aki két lépéssel már az ablaknál van, s onnan, háttal az ablaktól néz vissza rájuk, mint egy nagy toronyember… És ahogy ott áll, s kedvtelve nézi őket, mint a sziklafolyás, úgy hömbölyödnek alá erős, nagy vállai. – Nagy jó uram – buzog az öreg Ányos. – Esküszünk nagyságodnak, hogy amíg él a zalaföldi vitézség, minden szavát, parancsolatját követjük, és aszerint cselekszünk. Bólint reá, elfogadta az esküt. – Akkor hát mondjátok meg, kegyelmetek, mi újság arra a Zala-völgyén? – fordul közel, mint aki tudja, hogy ilyenkor következik valami kérés. – Arra? – bólongat Ányos kapitány, és aláejtett kezeit széttárja. – Uram, nyomorúság… Az van ott végestelen-végig, az balatoni részeken. Észreveszi, hogy a legények kumkodnak kapitányuk felé… Még segít is nekik, hogy mederbe terelje a szót. – Hogy lehet – szegi föl fejét szigorúan –, mikor Battyáni főgenerális uram kardja alatt vagytok?

– Battyáni főgenerális uram kardja alatt vagyunk – de abból nem lehet megélni, és nekünk abbul elegünk is vót, és úgy gondoltuk; ha elfogad nagyságod, mi már egyes-egyedül csak nagyságodra nézünk, mint urunkra, vezérünkre. – No! Hát Battyáni főgenerális uram nagy vitéz ember… Atyafiságos barátom… Jó gazda is… – Jó gazda… Isten soká éltesse, szép jószágait, hogy még jobban gyarapítsa! – De milyen jó gazda! – kottyant közbe váratlanul Aczél Géczi. – A sáfár urak élnek mellette. Mi penig majd elveszünk. – Mit beszélsz? Hát mi bajotok az főgenerálistokkal? – méri végig őket úgy, hogy majd alig állnak meg a lábukon. S már dűl is a panasz. – Nincs vele nékünk egyéb bajunk, csak az, hogy máshun jár az szeme, mint ahun kőne – főgenerális urunk nem törődik eleget a szegién vitézséggel! Inkább nézi a halastavait, falvait, ökreit, mint a mi szeginségünket – bátorodik neki Alfő. – Nem áldoz – feleseli Aczél Géczi is. – Ha kérünk, kérésünket eltovábbitja a császárnak. Sok-sok pénzét egyedül az majorjai gyarapítására használja. Törökkel nem ütközik. – Azért dűl össze, rogyadozik minden Kanizsával szemben vetett vár – buggyan ki a panasz Ányos kapitányból is –, míg az király képe Montecuccoli amott, a Győr körül valóknak kincstárból mindent megad fizetésekre és az falak erősítésére: mi penig fizetetlenül romhalmokat őrzünk… – Király képe! – mordul rá Zrínyi. – Baj volna, ha úgy volna. – Úgy van penig – erősítik azok, mert másra értették a megmordulást. – Mit óhajtotok tőlem tehát? – Azt, hogy fogadjon fel bennünket, zalavári hajdú niépet az saját seregébe katonának! – jelenti ki Alfő.

– Ott van a ti helyetek… Azt nem lehet, fiam! – Azt – javít a szón Ányos kapitány –, hogy járjon közben nagyságod, hogy a mi főgenerális urunk vegye ki az hatalmat a sáfárok kezébül, és adja vissza a várkapitányoknak, ha azt akarja, hogy mind el ne vesszünk! – A Zala-völgyi hajdúság penig nagyságod kardja alá tartozzék a jövőben – erőszakolja tovább Alfő – Battyáninak már ezentúl mü nem szuógállunk! Ha már vagyunk, legyünk valamiért, mert a mostani állapotunkban jó, hogy az török kutyái nem vagyunk. Maholnap úgyis mind azzá leszünk! – Küldöz nékünk a pogány szép atyafiságos leveleket – kap közbe Kormos Istók is. – Mindent ígér, ha rossz váraink megadjuk… Az mostani állapotunkban hogyan is tarthatnók meg? És ha megadjuk, ki veszít legtöbbet? Nem akarjuk, hogy töröké legyenek főgenerális urunk szép fődjei… – Úgy! – bosszankodik meg Zríni. – De ti akkor most Zalavár – vagy ki nevében vagytok? – Mind a harminchat, Kanizsával szemben vetett vár nevében, kivévén kettőt… Mer minek előtte eljöttünk vóna ide az karddal, tanácsot tartottunk – néznek egymásra, miközben kibökte Ányos uram a lényeget. – Tanácsot?… Micsoda tanácsot és hol? – Tiszti tanácsot, Egervárán. – Nem tiszti tanácsot, nem az a fontos – vág közbe Alfő –, hanem hajdútanácsot Hídvégen! Mi szegién, zalavölgyi hajdúk, mind, azkik vagyunk, kijövünk a helbül és igyenlő akarattal azt akarjuk, hogy ezentúl immár egyes-egyedül nagyságod kardja alá tartozzunk! Ezt határoztuk, azért gyüdtünk. – Főgenerálistok híre nélkül? – néz rájuk szigorú szemekkel, mire Ányos kapitány is megkeményíti magát: – Hírivel vagy nem hírivel, a mi sorsunkon nem változtat… – Most mindjárt kihozom, és visszaadom ám azt a kardot, ha ti valami visszavonást szándékoztok vele tenni – förmed rájuk egyszerre. – Kik vagytok ti? Katonák vagytok? Elhagytátok a helt! Hogy merészeltek főgenerálistok ellen

lázadni, akire esküt tettetek, Istenre, császárra, Magyarországra? Nem tudjátok, hogy a ti vidéketeken minden végházbeli kapitány Battyáni nagysága rendje alá adatott? Senkit ki nem vévén! Én csak Horvátország bánja vagyok, nem az Dunán-onnandsó részeké… – Gyerünk – rikoltja Aczél Géczi, csaknem csúfolódva –, akasszuk föl magunk a legközelebbi fára… – Nagy bűnt hordozunk mü mündannyian – hörög fel Alfő. – Gyerünk! Dögöljünk… Ányos uram is elveszíti egyensúlyát, és a nagy felindultságban a szavát is alig leli. – Hát ezért?… Ezért gyöttünk vóna, ilyen hosszú, veszedelmes úton…?! – motyogja maga elé. – Uram, uram… Zríni Miklós uram… Lehet, hogy… Hogy talán… bocsássa meg, ha megtévedtünk ebben a mi igyefogyott állapotunkban: mert mi csak ilyen szegin, buta, végházi, senkiházi, gazdátlan kódisok lettünk… Az egy Istenért könyörgök, úgy cselekedjék nagyságod, hogy mind az hel és mind magunk ne vesszünk el! Kanizsa közelebb hozzánk, sem mind Buda volt Váchoz: rajtunk is a töröktül az veszedelem megtörténhetik, bizony nagy gondom, fizetetlenül velük azt a mocsáros helyet őrzenem… Sem mind vénségemre nyakon kötözve hordozzanak, bizon, az magam házamnak kövével, kapujával inkább halált szenvedek. Mert ne adja Isten, sem őfölségének, sem ezen országnak és nemzetnek egy pénz árát is az unió ellen vétsek: azzal megelégedhetnék Battyáni őnagysága, hogy magam katonáim és hajdúim közül mezei vajdaságot kévánnak, amit jó szüvvel megengedtem. Valakinek fegyvere, ruhája, kedve vagyon, ha mind ide jőnek is, csak hússzal maradhatok is, mégis ellent bizon nem állok, s feleségüket, gyermeküket az magaméval oltalmazom, és hazatérvén szívvel és becsülettel látom. De őnagysága ezzel sem elégszik, csak kévánná őnagysága végházamnak és magamnak veszedelmét, és hogy meztelenül, éhen halással verjem ki házamból szeginyeket? Ítélje az Isten őnagysága kévánságát, de én már csak egyedül Zríni Miklós segítségét kérem, és remélem, ne legyen veszedelmünk vagy török vagy őnagysága miatt. Folytatná, de egyszerre belérekken a szó. Már mindent elmondott, még széttárja öreg karjait és visszaejti tehetetlen. Zordon arccal, mellén összekapott karokkal mustrálja őket fejenkint, szemtől

szembe… Oly keményen néz, hogy szinte meg kell semmisülniük a tekintetétől, ők meg az ajtót szemlélik, merre is kellene eltisztulniuk innen bánatukban és szégyenletükben? De a zord arcon, Ányos szavai közben, mégis átdereng, úrrá leszen valami mélyből támadt enyheség, valami mindent szánó és megértő emberség – és felcsattanó hangja úgy csendül, mint a kardpenge: – Nem úgy, vitéz szolgáim… Nem úgy… Hanem, ha már idáig eljöttetek, tanuljátok meg: továbbra is kemén legínnek kő lenni! Jól tettétek, ha eljöttetek, és sohase csüggedjetek, ha visszaküldlek is benneteket: hanem emberek legyetek ott, ahol kell, és álljatok helyt. Szükségem lesz rátok! Ó, mely csoda történt… Úgy dobban a szó fülükben, hogy még a fejüket is utána fordítják, jól hallották-e, és erre már Alfő is megjuhászkodott teljesen, és könyörgésre fogja a dolgot: – Ha nagyságod nem, akkor ki tekinti meg az mi igyefogyott és veszedelemben forgó állapotunkat? Immár annyira jutottunk, hogy ha a jó Isten rajtunk nem könyörül, mindennek vége. – Éhhel való halás feleségestül, gyermekestül rajtunk – kezdi rá Kormos Istók is a siránkozást. – Ím, a pogány ellenség csaknem mindennap hegyettünk, minap is egy néhány száz lóval azok a környülünk levő végbeli törökök a Somogyságból reánk jövének, és minden marhánkat, az mi kevés volt, eltakarították. Azon kívül, akit kaphattak: kit levágtak, s kit elvittek bennünk. Mivel a vitézi nép a sok nyomorúságot és rajtunk való veszedelmet el nem állhatja, ki ide, ki oda megyén békességesb helyre közülünk, ahol magának, feleségének és gyermekének eledelt talál, mert mi a legutolsóbb és végsőbb végházban lévén, nekünk sem aratásunk, sem gabnánk, sem szőlőhegyünk, akivel magunkat táplálhatnánk. – Ne csudálkozzék nagyságod azon – kap közbe újra komoran Alfő –, ha őfölsége valamennyi Zala-völgyi végháza is utána vész, mi okai ne legyünk, mert eleget kiáltjuk nyomorúságainkat, de ha senki rajtunk nem könyörül, immár arrul nem tehetünk. – Vitéz barátaim – lép hozzájuk közel, s megtetszik arcán, hogy ezt a jó katonás elszántságot, amit most részükről tapasztalt, sok mindennél többre becsüli. – Ti azt mondtátok az imént: legyünk valamiért… Én sem akarok mást: legyünk

valamiért… És azt példázom előttetek, hogy miért: mi az a valami, amiért lenni érdemes! Mert ti azt jól tudjátok velem együtt, hogy csak egy közös elhatározás a biztos fundamentuma az országnak… Tudom, nem először hallom felőletek: nyomorúság, fizetetlenség a vitézség sorsa arra, az Balatonon alul. Ezen még valahogy segélhetünk… Majd beszélek őnagyságával a Zala-völgyi katonai dolgok felől. Visszavonást azonban mégse csináljatok, csak magatoknak okoznátok kárt vele és az egész nemzetnek. Tudjátok ti azt, hogy törvény szerint kicsoda főgenerálissága alá tartoztok, úgy, mint a Kanizsával szembe vetett várak valamennyien! És hogy ti kapitányok és legények, ti magatokat a törvény alól büntetés terhe nélkül ki nem vonhatjátok. Mert törvény – törvény, akkor is, ha rossz törvény. Komoran hallgatják a súlyos szavakat, és csüggedt fejekkel néznek maguk elé. – Jól tudom körül az világ csínját… De még én se tehetem meg, vitéz szolgáim, bár szándékomtól ugyan távol áll, hogy magamat az törvény alól kivonnám: hanem inkább erőm szerént teljesítem azt. – Akkor csinálni kő új törvényt! – ugrik ki az Alfő száján. Zrínyi ránéz, és folytatja: – Ti is úgy teljesítsétek a törvényt, a vitézségre tett és megújított eskütöket, hogy mindenütt, ahun lehet, országotok érdekére és ellenségei ellen fordítsátok: amíg jó hittel bírjátok, mert olyan idők jőnek, hogy ember kell ide – és még sok tűrés, sok áldozat! Azontúl még csak hit kell a szabadsághoz és kard és jó vitézi elszánás… Rajta leszek, hogy helyzeteteken könnyítsék, ahogy tudok. Azért tehát törődjetek bele sorsotokba, mert aki alá tartoztok, Battyáni Ádám uram nagytekintetű főtiszt, aki okosan él a törvénnyel, jó hittel és alkalom szerént cselekszik, és tinéktek jót akar… Ti talán nem is tudjátok, hogy az ti generálistok milyen ritka nagy tevékenységű ember. Országunk dolgaiért egész életén át mindig útban vagyon, nyeregben ül, és nemcsak, hogy a ti váraitokat szemléli és sürgeti folyton a pénzt kapuitokra és falaitokra Bécsben, mert az ő gondja nemcsak ebből áll: hanem az jó földmívelést és népesség megtartását, Magyarország hasznát igen csak a szívén viseli. Én látom, milyen körülmények közt! Alfő György ám hirtelen odavágja: – Ki ne tunná, hogy ű maga kormányozza az újvári, rohonczi, szalónaki,

körmendi meg a dobrai, grébeni uradalmait…? Sőt még akkor hozzászerezte a borostyánkői, pinkefői urodalmat is. Kérdem, mért leginkább csak azokat látogatja? Itt a mi környékünk: Kapornaktól föl Sárvár, Pölöske, Kiskomár, Körmendet nem említem, sem Egerszeget: de Hídvég, Sümeg, Veszprém, Zalavár meg az kisebb helek. A mi panaszunk miért nem jut el a nagysága fülébe? Az mi bajaink miért nem kapnak orvosollást? – Ű dolga – veti közbe Ányos kapitány. – Most már elhallgass! – Nemcsak, hogy saját várait és uradalmait, hanem az egész várrendszert látogatja – folytatja türelemmel Zrínyi. – Ahol annyi a vár, nem teremhet ott minden szóra, mindenkinél, bármely nap. – Hát nem is – veti Ányos kapitány. – Nem kévánjuk mi azt űnagyságától… Hogyan is kívánhatnánk! – Úgyis mindenütt ott van – Bécsben és Pozsonyban is, az országgyűléseken – ahol főbenjáró dolgokban képviselni köll az ország állapotját. Azt pedig már ne mondjátok, hogy nem megy törökre, mert nem igaz. – Nem hát! – dörmögi közbe megint Ányos kapitány, s Alfő olyanokat vág felé a haramia szemével, hogy az már szinte szégyen is. – Őnagysága velem együtt harcolt a harmincéves háborúban, és nyugodjatok meg – néz Alfőre, jóakaratúlag –, én vagyok a megmondhatója: a török ellen mennyi számos diverziókat rendezünk. – Miért hogy a zalavüögyi vitézség abbul mindannyiszor kimarad? – feleli vissza Alfő. – Hallgass, legény! – emeli föl a hangját Ányos kapitány. – Ki kérdezett? Nem elég neked, ha Zríni urunk űnagysága megígérte a segítséget? Ha ű is rajta leszen, hogy mezei vajda légy? – Azért térjetek vissza végházaitokba békességgel, és őrizzétek az helt, amely rátok bízatott, mert bárhogyan is van, de úgy kívánja az ország érdeke! Különben majd beszélek űnagyságával valamit… Rajta leszek, megpróbálok a bajotokon segélleni. – Nagyúr – szól közbe ismét Alfő. – Egy kis diverzió vagy efféle rajtunk is

lendítene valamit a Zala-völgyén… Ránk férne valami az töröktől már igen nagyon! Jóváhagyón bólint, és futólag elmosolyodik. – Akkor hát jerünk dogunkra, legények, ne lopjuk urunk őnagysága perceit! – szólítja őket Ányos kapitány, s szavára mindannyian terpeszállásba vágódva, búcsúzkodó szemekkel tapadnak Zrínyi felé. Végignéz rajtuk, és odamutat Alfőre: – Téged a seregembe fogadlak, főlegénynek. – A vőm! – büszkélkedik Ányos kapitány, de meg is bánja, mert még a fülének se akar hinni, hogy mit felel rá Alfő, amint fölvetve sörényes fejét, keményen ropogtatja: – Megköszönöm a nagyságod jóindulatját, de ha a többi nem kő, akkor én is inkább velük maradok. Ányos úgy érzi, elsüllyed. – Úgy is jó! – bólint rá Zrínyi. – Kellenek a Balaton alján a kemény legények – és valaki, aki ott a mezei erőket összetartsa. Csak Ányos urammal paroláz, majd elfordulván tőlük: a nagy vállas, sörényes, párducléptű férfiú után esnek tekintetükkel, s még mielőtt eltűnne a szemük elől, egyszerre mindannyiukból kitör a lelkesedés: – Vivát Zríni!… Ország reménye!… Új Mátyásunk, vivát!… Kiáltásukra visszafordul az ajtóból. – Vitéz társaim – feleli végszóval –, azt mondjátok rám: ország reménye…? Nem elég a remény, ha nincs elég erő hozzá… Én meg azt mondom: ti vagytok az ország ereje! Azért becsüljétek magatokat az heleitekben, és mondjátok meg társaitoknak: elfogadom tőletek ezt a nehéz kardot, a Mátyás kardját… Köszönöm!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

NAGY JÓ URAIMÉK ROHONCZON

Van-e olyan esemény a Dunán-innenső részén, legyen az akár egy majorsági tyúkültetés, vagy törökszállás vagy bármi egyéb: miről Körmend szemfüles pribékjei mindjárt hírrel ne volnának? Főgenerális uram ránevelte őket, hogy tudniok kell a világon mindenről! Így nemcsak hogy a hídvégi hajdútanács eseményeit, s Bosnyák szerencsétlen viadalát jelentették meg – ami magától értetődő –, de már azt is tudomására hozták nagyságának, hogy a pártolkodók egy csoportja elhagyta az helt, követségben járt Zrínyinél – sőt azt is, hogy a követek Csáktornyáról jövet még valami bajba is jutottak a törökkel, és amint hírlik, iszpáják kergették meg őket. Az a hír, hogy Ányos lebukott a lóról, a többi otthagyta, s azok is csak Isten tudja, mint tértének vissza, ha el nem fogták őket. – Nesze neked, Ányos! Úgy kő – fújtat Battyáni, míg veszi a híreket az udvarban, mert maga is lovon ül, Rohonczra készülődik át néhányad magával, ahová híva van. Rohonczra menni mindig kellemetes emlékezetű valami, a rohonczi szőlősvidékre valahogyan azt lehetne mondani, hogy máig közös családi tulajdon a Zrínyiekkel – hol ezek birtokolják már hosszú idők óta, hol ők, és közös a pinceszer is –, mert valahogyan mindkét részről úgy számít, hogy a családban marad. Ez idejűleg mégis úgy áll a dolog, hogy Battyáni szeme alá tartozik az egész rohonczi história. Ami ugyanhogy meglátszik rajta: mert fölvirult a keze alatt hatalmasan – annyi a tárolt bor a pincékben, mint talán egyikben sem ama sok közül, mik szerteszórva vidékenkint urasága alá tartoznak. – Bizon, ami azt illeti, visszatértek azok – csak Ányos kapitány nélkül – jelenti a legfrissebbik hírtudó útközben, s előadásával menten a többi feje fölé kerül; mert nemcsak hogy jó hírhozó, de élvezetes előadó, amit mond, írásba lehetne venni. Hát úgy történt a Zala-völgyiekkel, hogy visszafelé jöttükben, ahogy Szemenyén innen átkeltek a Murán, jóllehet nem ugyanazon az úton indultak visszafelé, mint amelyiken mentek volt (vagy hogy épp abból lett a baj!): elég az hozzá, hogy töröklesbe kerültek, ami itt már lépten-nyomon megtörténik az úton

járókkal… A kanizsai odabasa emberei voltak, valamelyikük felszólította őket magyar nyelven, hogy álljanak meg, adják meg maguk békességben. – Eb az ti láncotokra! – esett haragba Ányos kapitány, és kardot vont – egy csoportban nekik vágtattak a törököknek, hogy kivágják maguk: ez lett Ányos vége. Mert valamennyire sikerült volna is, ha nem is könnyen, áttörni a gyűrűnyi pogánnyal szemben – de ahogy a nagy izgalomban később valamelyikük hátratekint, hogy mért nem jőnek utánuk, látja, hogy Ányos alól kilőtték a lovát, éppen azt, amit Zrínyitől kapott ajándékban, a másik, kantáros ló meg kiszabadulva a kezéből, ész nélkül vágtat a többi után. Látják, hogy Ányos lova leroskadt: de ő maga talpon. De már körülfogták, és nyeregből igen szúrják, öklelik… Ányos kapitány karddal vagdalkozik, amíg bírja, de már csak az erőlködés tartja benne a lelket, és mikor már nem győzi egy ütésnyi erőre sem, lehanyatlik a kar, a gazdájával együtt. Emezek meg bemenekültek egy erdőbe, s ott bújva és rettegve, várták sorsuk fordulását, hogy hasonló végre ne jussanak. Később, ahogy visszamerészkedtek a helyre, ahol töröknek már híre sem volt: Ányost ott találták, fekve, a lova mellett. – Mi az, meghalt az öreg? – nézi Aczél. – Meg ám, mert feje sincs – csuklik fel Kormos Istók. – Temessük el, nehogy az farkasok, vargyúk falják föl itt! – térdelt hozzá Alfő. – Mindegy már annak! Nekiestek gyorsan, karddal-körömmel, aztán ott valami sekélyke gödröt kaparva, bele gyömöszölték az öreg Ányos tetemét: kardját a testén elfektetve, hosszant. Bekaparják és rugdalják a sírt kézzel-lábbal, sietve, s ahogy befejezték a hirtelen temetést, egyikük tekintete oda esik a lóra. – Vissza gyödt a lova… Mi lesz vele? A ló ferde nyakkal bámul a sírra.

– Elvisszük – felelte Alfő, s újra nyeregbe szállva vágtattak toronyiránt, minél távolabb onnan, hazafelé… – Hát, csak ennyiből állt az egész. – Minek köllött néki vénségére ilyen rebellióba keveredni? – bosszankodik a dolgon őnagysága, s gondolja, ezzel aztán kettőjük között Ányossal váratlanul el lett intézve minden számla. De nem Alfővel! – Hanem a leány… Most árvaságra maradt! Mihez fog most az a kis csitri-putri lán egy ilyen haramia mellett? Meg majd azután!… Azon köllene hamarosan segélleni! Rohonczon még eléggé áll a kastély, két fehér saroktoronnyal, és a pincék fölött akkora teremmel, hogy akár lakodalmat lehetne ülni benne. Itt azonban inkább enni-inni, társalogni szoktak, időnkint összejőni az ismerős főbb személyek, azt is inkább régenten, mert mostanában, már vagy egy esztendő óta, mint annyi minden, ez is kimegy a divatból. Ahogy ide ért, s látja itt ezt a gyönyörű mindent, Battyáni uram mindjárt elégedett lesz. Úgy szokás, hogy hol a Zrínyiek nyittatják ki, hol a Battyáni urak, amint erre vetődnek, és a fogyasztást híven felíratják a sáfárokkal, s év végével kölcsönösen mindent elszámolnak az utolsó tikig vagy pintig. Úgy van jól! Hanem honnan, honnénd se, valamellik közeli birtokáról az országbíró Nádasdy Ferenc is ide vetődött az urak hírére – na persze, hogy Zrínyi Péter úr hozta magával: ő az, aki akkora nagy természettel van megáldva, hogy harcon kívül egy napot sem bír eltölteni valami jó eszem-iszom társaság nélkül. Miklós bátyja fel is rója néki, hogy mániákus szórakozó, mit a Péter azzal ment magában, hogy nem ő a mániákus szórakozó, hanem bátyja a mániákus komoly ember – akit dalolni vagy táncolni még nem is láttak. Inni is alig – s ha igen, csak búvában. Tény azonban, hogy a haza gondjaiban Péter úr a legnagyobb önzetlenséggel veti alá magát bátyja rendelkezéseinek – most is pillanatok alatt belátta, hogy – ők, Zrínyiek – nem lehetnek itt mind a ketten, s még az étkezést sem várva be, itthagyja a társaságot, s rohan el az új-Zirin-vári helyőrségre, hogy egész éjjel ott strázsáljon: míg Miklós vissza nem ér Csáktornyára. – Ej, de régótátul fogva nem láttalak, édes uramöcsém – tegezi le Battyáni, Zrínyi pedig, a családban kötelező rokoni és korkülönbségi okokból halljázza őt, és feleli:

– Rég… de most már remélhetőleg sűrűbben vetjük össze az vállainkat, urambátyám! Okunk van rá, sokféle… – Hogy ide ért az török, az nem újság… De bizony azt se tudom, maholnap mi lesz Zalámmal és a Rába-fölsővidékkel? – tér ki a célzás elől, mint aki már tudja jól, hogy barátsága – a háromezer lovassal, kétezer gyaloggal együtt – milyen hathatós segítséget jelenthet bárkinek is, de főleg a szorongatott Zríninek. – Nagy igaz ez. Majd küldök oda valami fognivalót, urambátyám, az nagyságotok vidékire: hadd vigasztalódjék az a szegén Zala-völgyi nekikeseredett vitézség! – Uramöcsém, bizon, rájuk férne! – Mondták. – Hallom, nálad jártak? Megint kimentek az helbül azok az utolsó latrok, semmirevalók! Uramöcsém… – Sohse bánja azt most, szerelmetes urambátyám, és kérem, ne is nehezteljen meg rájok. Mert ahogy jöttek – békével visszamentek; az elkeseredés hajtotta ki őket az romjaikból. – Romjaikból! Már te is, édes uramöcsém?… Hát tehetek én rólla…?! Cintálakon és ezüsttányérakon hoztak be étkeket az ételfogók, és az italozók pintölös üvegekben rakják föl az asztalokra a bort. S csinálnak világosságot is. Fürge apródok, egymással versengve gyújtogatják a gyertyákat – és fokról fokra világosabb lesz a teremben. – Sajnálom az öreg Ányos kapitányt! – Úgy köllött neki… Ne sajnáld! Én ugyan nem szánom az ilyen vén lókötőt, uramöcsém, mert ami érte, maga kereste magának, megérdeműte. – No-no! Gondolta, üstökön fogja a szerencsét. Hiszen csak segélleni akart az többi baján. – Talán azzal, hogy a Zala-völgyén rebelliót csinálnak?… Megvallom, egyet

azért magam is szerettem benne, uramöcsém: azt, hogy maga módján mégis természetes ember vót. De amúgy már egy szegin igyefogyott, totoszka vénember vált belüle az utóbbi üdőkben… Rossz ódalra állt! – Vitéz vót az mégis, urambátyám. Ember vót. – Igaz, igaz… De az már rég vót. Az is igaz, hogy puskával lőtték meg a lovát, de még magát is, alattomosan! Úgy lett vége… Hát kár érte, mert amúgy természetes ember vót. – Magyar ember mindig természetember. Addig győzedelmes, míg a becsületes viadal – erő, ügyesség, bátor kockázat jó szokása ki nem megy a világból. Seregemben azt látom – fordul át Zrínyi más irányba –, hogy amióta a lőporos puska előtérbe jő, egyszerre azok törnek elő, akik eddig hamissággal inkább hátul voltak, és most a bátrakat és az erőseket háttérbe akarják szorítani. Az puska fölerősíti a gyengét és a gyávát is. – Sok lúd disznót győz!… ezt igazolja a történelem, ha továbbra is ilyen rohamosan fejlődnek az fegyverek, uramöcsém. Adj egy puskát a gyerek kézibe – végez veled, ha csak kard van nálad, hiába vagy százszor erősebb. Ez most a német előnye rajtunk – súgja, hogy Nádasdyék az asztal túlsó végéről ne érthessék. – Már akin! – veti ellen Zrínyi. – Minden zsoldosnak puskája van, és minden lovasnak spádéla is. Így akarják megkötni a békét: állig fegyverben… – Legalább jóra használnák! – Csak várj… Te még mindig azt remélled, hogy majd velünk együtt, közösen? Édes uramöcsém!… Soha nem volt olyan elérhetetlen az egyetértés kormány és ország között, mint napjainkban: mikor penig, tudod, legnagyobb szükség vóna arra a török elleni végső föllépés érdekében. Hát nem azt papolod miolta te is? Ha rád hallgatnak vala, és le nem állítanak mindig, már javában űzhetnénk ki az törököt, együtt a velünk egyesült osztrák sereggel! De talán érdekük? Ezek nem akarnak látni a szemüktől… Vaknak tettetik maguk, ha érdekük úgy kívánja – dörmögi, míg tányérjára emel morcosan egy egész sült jércét. – Már amikor a török felfüggesztette az évtizedek óta folytatott velencei hadjáratot, tudni való volt…

– Már amikor megkezdte katonai összevonásait Nádorfehérvárott, Drinápolyban – folytatja villával a kezében Zríni, maga is követve Ádám uram példáját –, látni lehetett leplezetlen hódító szándékát, s én figyelmeztettem is mindenkit arra, hogy mi következik… Hálát adok Istenemnek, hogy nagy nehezen fölépíttettem Új-Zirinvárt! – De hiszen az török maga sem titkolta szándékát! Vitnyédy uram is ide szól csendesen az asztal másik feléről: – Annak ellenére Bécs mégis szinte bedelejezi magának, hogy Köpriliádze ha Ausztriát nem is, de Magyarországot illetően a legbékésebb szándékokkal közeledik – mit számít Erdél, mit a Dunántúl és az Alföld, ha mind odaveszik is: csak Ausztria, Karinthia érintetlen maradjon! Nádasdy egyelőre nem avatkozik az egyre hangosabbá váló beszélgetésbe, csak előkelő spanyol udvari etikettel folytatja a táplálkozást. Két apródja áll a háta mögött, az egyik tállal, a másik tálcán tartott kancsóval, várva az úr rendelkezéseit. Fejét mereven tartja, s oly finom mozdulatokkal emeli magához a villára szúrt falatokat, amely a teremben szándékoltan mindenkitől megkülönbözteti őt: Magyarország leggazdagabb emberét, kinek jószágai a Murától a Tiszáig terjednek, s évi kétszázezer forint jövedelem üti markát. Alázatos, vékony, feketés barna bajuszára, mely törökösen csüng alá kétfelől, véletlenül sem akad egy morzsa is evés közben. Battyáni szavaira most felfigyel: – Ki lesz az országkapitány? – kérdi meg az teljes nyíltsággal. Vitnyédy felel rá hamarosan. – Minden erőnkkel oda kell hatni, hogy a lehető legsürgősebben magyarországi kapitányt kell választani – seregvezért, de nem olyant, mint Rákóczy György vót. Abból, hogy Vitnyédy mondja, mindenki kitalálja, kiről lenne szó. – Már megvan – veti ellen nagy ravaszul Nádasdy, s mindenki arra érthetné, hogy ő is Zrínyire gondol –, ha nem ismernék az országbíró csavaros eszének rókaságát, mellyel mindig mindenkit lépre visz.

– Nem tudom, nagyságod jól hallotta-e? – ismétli Vitnyédy. – Nem országbíróról, hanem országkapitányról esett szó. – Értem én, csak úgy látszik, hogy kegyelmed nem érti a kérdés jogi részét eléggé – vet oda ilyen sértést halk, ravasz mosollyal Vitnyédynek. – Rangjánál fogva az nádor volna az, de ha a nádor öreg, rangjánál fogva, ki más következik utána, mint az országbíró? – Maga az országbíró mondja ezt? – röhög föl Battyáni. – Nem cím és rang kérdése ez a dolog – komolyodik el Vitnyédy. – Hát akkor? – Rátermettségé! – Helyben vagyunk. – Nagyon is helyben! – erősíti állhatatosan Vitnyédy. – Mindannyian tiszteljük nagyságod egyedülálló jogi tudományát és éles elméjét, de tudomásom szerint nagyságod még soha egyetlenegy harcban részt nem vett. – Mert fölösleges! De bolond lettem volna… Miért kockáztassam magamat – neveti Nádasdy –, és egyedüli jogi tudásomat, amint kegyelmed mondja, amikor katonának mást is állíthatok magam helyett – sőt akár egész sereget is tarthatok, pénzemért! Nem értek ugyan egyet sem az imént említett Rákóczy példájával, sem pedig őfelségével Leopoldussal: mert előbbi király akart lenni a vezérségével, utóbbi pedig a királyságát féltheti egy leendő vezértül – de ha arról van szó, ki legyen az országkapitány, én úgy vélem, hogy abban mégsem egészen Vitnyédy uramé, hanem őfelségéé lesz a döntő szó. – Hát a nádor! – kurjant közbe Battyáni. – Hát az országgyűlés! Aztán a leócsárolt Rákóczynak is ki vót a legfőbb tisztelője és barátja, ha nem nagyságod, Ferenc uram? Pillanatnyi csend támadt, és minden szem Zrínyin; lehetetlen, hogy maga is ne szóljon közbe, habár talán Nádasdy miatt nemigen szívesen teszi.

– Két igazi megszállottja volt ezeknek az időknek – kezdi halkan, mintha a maga korát évszázadok távlatából figyelné: – Mindegyik hallatlanul rövidlátó, mindegyik vallásilag is elborult elméjű, mindegyik fejedelem: II. Rákóczi György Erdélyben, és II. Lipót Bécsben. Ha már nagyságtok itt szóba hozták: amaz a kálvinizmus lángjánál fűtötte nagyra reményeit s ádáz makacsságával tönkrejuttatta Erdélyt, de Magyarországot is: mert a lengyel hadjárattal és annak következményeivel kaput nyitott ránk a török előtt; emez pedig a jezsuitizmus hideg karmai közt papnak nevelődött, megnyírták, mint az ártatlan bárányt, és most is, ugyanazon rossz tanácsadóitól körülvéve, úgy uralkodik, mint egy valóságos egyházfő. Én egy ideig mindkettőben bíztam, hittem. Tévedtem. Annak mániája a hódító háború, a karddal terjesztett protestantizmus volt – ezé itt a minden áron való béke. Nemhiába érsek uram és pap kancellár uram és a hozzájuk hasonlók súgására születnek meg őfelsége szerencsétlen határozatai: de rájuk is vallanak a tanácsadókra. – Az csak az udvar! – veti ellen Nádasdy. – Ne azonosítsuk az udvart őfelségével. – Nem az én udvarom, hanem őfelségéé. Az egész udvar Krisztus követőjének vallja magát, de tettei mutatják meg, milyen jó keresztyén: százszor inkább keresi a szultán kegyét, mindenáron – alkudozással, adókkal vagy akár gyalázatos megalázkodással is –, hogysem a keresztyén magyar nép igazságát és jogos sérelmei orvoslását. – Mit lát, mi jót tanul tőlük a nemzet – toldja meg nyomban Vitnyédy – annyi romlás, meghasonlás közepette? Ármányt, hamisságot, irigységet, gonoszságot, jóra való restséget és rosszra való serénységet, és örökös szórakozást, puhaságot. Ott voltam az országgyűlésen, nagyságod is ott volt – mutat Nádasdyra – április elsején, mikor előre megmondottam volt, mi lesz –, mert április elseje vót, és úgy is lett, ahogy mondtam. A mágnások a királyi biztosok előterjesztésére talán szintén a béke mellett szavaztak? Nagyságod is! Még szép, hogy az feltételeket elutasították, mert annál gyalázatosabb feltételeket még nem látott a történelem. – Miért hát, mi történt ott, azon az országgyűlésen? – tetteti magát Battyáni nagy hőkölve. – Én nem vótam ott! – Király urunk mind egytől egyig magáévá tette Köprili Ahmed feltételeit, és várta, hogy majd jóváhagyjuk Pozsonyban. Nem kevesebbről volt penig szó, hisz nagyságod is tudja – hívja újra tanúságra Nádasdyt –, mint arról, hogy a

török kívánságára és „a béke érdekében” az erdélyi várakat ürítsük ki, Székelyhidat adjuk át, Új-Zirinvárát pedig, az én jó uram frissen épült erősségét, romboljuk le. Mert Új-Zirinvára nagy kapocs az török orrán, és három év óta, hogy uram őnagysága ezt a várat Kanizsával szembe vetette, azóta már nem sétálhatnak olyan bátran, mint azelőtt, mert hamar másutt találják magukat, ha Kanizsából messze távoznak. – Mindenki ellene volt a várnak, nemcsak Bécs, de az mi uraink is, amikor építettem. – Én nem! – vág közbe Nádasdy. – Most pedig ugyanazok hálálkodnak, hogy ott áll, mert megvan oka, amiért a török le akarná romboltatni… Amióta megépítettük – mondja Zrínyi jogos büszkeséggel (mert míg épült, maga is naponkint három óráig hordott targoncán földet, követ az építményhez) – az harácsoló ebek százait és ezreit hajtottuk rabságba –, ez a vár egész Nádorfehérvárig mind a mai napig elveti fenyegető árnyékát! Lerombolását oly esztelenségnek tartanám, mintha valaki a saját ágyában felgyújtaná magát. Bécset is védi, nemcsak ezt a részt, és igen nagyot hibáz mindenki, Portia herceg és Lobkowitz, ha ebben is Montecuccolira hallgatnak. – Penig ki másra hallgatnának? – Nem titok, az volt a kifogás – veti közbe Nádasdy –, hogy Zríni Miklós a fölség híre nélkül fogott az építéshez. De érsek uram máig is hangoztatja: Zríni egyedül az a jó magyar, aki nemzetének s hazájának maga fogyásával kíván szolgálni és szolgál is… mi ezt mindannyian tudjuk! – Nem tudom, mi ütött érsek uramba újabban – mormog Zrínyi kényelmetlenül –, én csak olyan jó magyar vagyok, amilyen lehetne bárki, ő is, ha… tudna vagy akarna lenni. – Nem lehet! – Miért nem lehet? – Mert Zríni Miklós csak egy van a világon, uramöcsém! – lelkesedik neki Battyáni. – Ezért arra emelem poharam, hogy ő legyen az országkapitány.

– Azért arra emelem poharam – hangoztatja Nádasdy –, hogy éljen az töröktől szabad Magyarország! – Hát lesz még szabad Magyarország? – hördül reá Battyáni. – Lesz, ha lesz hozzá egyetértés köztünk! Edények csörögnek, jönnek-mennek az ételfogók és italozók az asztalok körül, s az urak szavait nyomon kíséri valami szüntelen halvány zsongás a háttérből, mert rajtok kívül van még valami százhetven vitéz a teremben, szabadon és kényök szerint könyökölve félreeső asztalaiknál, a sokfelé ívelő árkádok alatt, s ezek néma tanúi uraik beszélgetésének, s a legkomolyabbak köztük kupáikhoz is csak uraik ivásakor nyúlnak. – Vivát! – kiáltják Zrínyire. – Előre látom szemem előtt az utolsó harcok által összerongált várasokat, édes Miki öcsém – aggódik Battyáni. – Nem marad egy major. Tűzbe, lángba vész minden. Porig ég Magyarország – meghíznak maradékán az idegen zsoldosok! – Már csak azt látnám, hogy az utolsó harcok által összerongált városokat építhetnénk! – néz távolabb Zrínyi, megforgatva az alig-alig érintett kupát az asztalon. – Ádi bátyám, azt igen jól tudhatja nagyságod, hogy harc nincs pusztulás nélkül: és ha a szabadságról van szó, számolunk minden áldozattal. – Égjen le inkább Magyarország porig, de maradjon a mienk! – hevül neki Vitnyédy, s Zrínyi hosszan ránéz: így fest egy lángban aszott, piros nyakú ősz ember, aki mindenütt és még itt, urai közt is, lelke a függetlenség ügyének. – Égjen le inkább, úgysem először ég – és mi az üszkök között is megtaláljuk a mi szabadságunkat. – Temetőt – ország helyett, hé? ki hallott olyat! – horkan rá Battyáni. – Ki a fene akar itt ország helyett temetőt! – Egy a fontos, amit most következendő cselekedeteinkben folyton követni kell: elkeseredni nem szabad, és önbizalmunk nem veszhet el. – Nehéz a végpusztulás lehetőségébe belenézni – vonakodik Battyáni. – És ha őszinték akarunk lenni, tudja öcsémuram is azt, mi magunk mily kevesen vagyunk hozzá, hogy kitakarítsuk őket: keresztény segítség pedig vajmi kevés

érkezik – ők csak várják, hogy majd mi kikaparjuk a sült gesztenyét Európának meg a nyugati keresztény népeknek – ugyanúgy, mint amiképpen kegyelmed azt jól megírta az Áfiumban. – Úgy van, és nem is tehetünk fel mindent idegen segítségre! Jó az idegen erő, ha van, sürgetjük, kérjük, és örömmel fogadjuk – de ne kecsegtessük magunk: a valóságba itt nekünk egyedül magunknak kell belenéznünk, és mint mindig; csak magunkból indulhatunk ki most is! Maga a tény, hogy az egész nyugati kereszténység oly ritkán gyámolította országunkat az egyenetlen harcban, azt bizonyítja, hogy a magyar megállotta a helyét. Váraink falain már eddig is gyakran tört meg a török császárok hódító serege. Holott a császári hadak segítsége sem jelent soha többet zsarolásnál, fosztogatásnál, annyira, hogy a hadviselés terhei sokszor a végső romlás szélére juttatják az országot: mert ha arról van szó, a keresztény katona se különb a töröknél, azért száll hadba, hogy idegen földön zsákmányolhasson, és a szegény nép javait föleméssze. Hosszú, hosszú évek óta ezt csinálja maga Montecuccoli is. Két nagy hadsereg tobzódik rajtunk: és a zsákmány tárgya mindig a szegény nép kenyere, bora, vagyonkája, mindene. – A Montecuccoli-féle harci iskola elve, semmit se csinálni, de fölélni mindent az ellenség előtt. Igen nagyon kényelmes intézkedés – jegyzi meg Vitnyédy. – Nekünk penig csatákon is mindig oda kell csapni, ahol a baj, ott oltani a tüzet, ahol ég. Úgy, ahogy lehet és ahogyan győzzük… – Nem bolondok, hogy másként csinálják, mikor nem az ő hazájukról van szó! – élcelődik Nádasdy. – Tény, hogy serege lassú, mint az álló víz, folyton ide foly, oda foly, taktikázgat – állapítja meg Battyáni –, egyet azonban el kell ismerni róla: rendre, fegyelemre, állhatatosságra edzi táborait, minek utóbb még nagy hasznát veheti a német hadvezetés. – Mikor? – Hát talán majd a későbbi felszabadítások idején, ha Isten megengedi érnünk. – Kérjük Istent, hogy a felszabadításban nagyobb s dicsőbb részt juttasson a magyar fegyvernek, mint az idegennek, különben csöbörből vödörbe jutunk ismét!

Végső kijelentésül hangoznak Zrínyi szavai, mert éppen most emberei jőnek fel érte az udvarból, futár keresi. Föláll, mint akit nem ért váratlanul a hírnök érkezése – s ahogy megindul, vele mozdul hetven vitéz az árkádok alól. – Terra bona, nihil aliud! – küldi utána jelszavát tréfásan Battyáni úr a búcsúzás után – uramöcsém, akkor hát a Zala-völgyiekről se feledkezzél meg, és afelől pedig nyugodt lehetsz, hogy mi sem feledkezünk meg rólad! – Hírt küldök – feleli röviden, s még odaszól Nádasdy felé. – Hát sok szerencsét országbíró uramnak az említett seregszervezéshez! Siessünk vele, hogy el ne késsünk – mert ilyen körülmények közt hamarosan törököt látnak nagyságtok Sopronban. – Az egész megyében tüstént mozgósítok – felelt az, mert Sopron megye főispánja is –, és úgy vélem, hogy vállvetve többre mennénk, mint külön-külön. – Ezt mondom – áll meg egy pillanatra. – Történelmi vétket követnek el, azkik akadályozzák, hogy létrejöjjön a közös sereg: mert azok, akik az ország fórumain mindenütt ott vannak, mást szóhoz jutni nem hagynak, és miattuk utálják meg az vitéz eszmét Magyarországon. – Úgy lesz, ha nem sietünk – cseng vissza Vitnyédy szava is az ajtóból, mert nagy sebbel-lobbal az is neki cühölődött, és eltávozik urával; ezek meg itt könyökölnek még egy ideig: gondolatban Zrínyi alakja után meredve, anélkül hogy ezt egymás előtt kimutatnák. – Nem valami biztató dolgokat mond a bán – szólal meg Nádasdy. – Uram Isten, hogyan is lehetne másképp? – dohogja Battyáni. – Itt a török, és még mindig nincs közös sereg: attól tartok, későn adták ki az ordrét a nádornak. – Nem az a baj – legyint rá Nádasdy. – Hanem az a baj, hogy nincs iránta bizalom: nagyon jól tudják Bécsben, hogy mi a végcélja? – No? – röffen oda Battyáni. – Ugyan mi? – Lehetetlen, hogy nagyságod azt ne tudná! Azt beszélik róla, hogy királ akar lenni. – Ki?

– Hát Zríni! – Ugyan, Ferenc uram, ugyan! – förmed rá dühbe gurulva. – Föl ne üljön nagyságod olyan hamis mendemondáknak! Ezt csak az ellenségei híresztelik rólla, hogy királ akar lenni. Én, aki gyermekkora óta ismerem, tudom, hogy soha ilyen bolond gondolat az ő eszében meg sem fordult. Tökéletesen igaza van érsek urunknak abban, hogy nincsen nála szerényebb és önzetlenebb magyar ember az egész országban. Se nagyságod, se Wesselényi, sem én… Még hogy ő akarna királ lenni! – Miért? – pattan fel Nádasdy. – Talán a mi magyarjaink szemében nem egyedül ő volna méltó arra is? – Ide hallgasson nagyságod, országbíró úr! – villogtatja Battyáni a szemét. – Ha arrul volna szó, hát ki volna méltóbb rá? Tudja nagyságod azt, hogy amiképpen a magyarok, minden törvényt félrevetve, már egyszer királyukká tették a hős Hunyadi János fiát, Mátyást a történelemben – azonképpen cselekednének most is, ha trónusra emelnék a hős szigeti Zríni Miklós véréből való unokát, aki vitézségben nem marad el senki mögött… De arrul köztünk szó sincs! Értette nagyságod? Szó sincs rólla, és ne is beszéljünk tovább ilyen badar dolgokról. Nádasdy csak mosolyog a vékony bajuszába Battyáni szavaira, s arcán és mozdulatain, míg keze fejével fölfelé legyint a levegőben, nagyon is kitetszik a rókasága. – Tudom én jól, Zríni miben számít – ejti halkan. – És ha nagyságod nem tudná, úgy megmondhatom. Megvárja, kiküzdi, míg az török egyszer kitakarodik hazánkból: és akkor, a határok gyors megszállásával egyesíteni szeretné Erdélyt Magyarországgal, felsőfölddel, alsóvidékkel – mert álma a Mátyás-kori független Magyarország föltámasztása volna – minek sokak szerint egyedül ő lehetne a hivatott vezére. De szeretném én azt meglátni, lesz-e abból valaha valami? – Ferenc uram, eh! – hányja magát Battyáni a széken, s végül fölugrik. – Verje ki az fejébül ezt a ronda bécsi burgbeli pletykát, mert higgye el nekem, hogy annak semmi alapja az égvilágon nincs.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

AZ IGALI ZSÁKMÁNY

Sok rejtekhely akad a Zala széles völgyén, errefelé már otthonosabb, biztonságosabb a járás a magyar vitézségnek, mint a Dráva–Mura szőlősdombos tájékán. Itt száguldott el a fő nélkül maradt Zala-völgyi küldöttség, a zalaapáti háton, mely a Drávától föl, egész Zalabérig húzódik. Ott átkerülve Szentgyörgyvárának, mindenekelőtt tájékoztatták a történtekről Török István kapitány uramat, Ányos leghűbb barátját. Török uram (szintén magános férfiember, rég elveszítette feleségét, családját; mása sem maradt búvigasztalóul az életre, mint a bor öröme és a kardforgatás) vegyes és zavarodott érzelmekkel fogadja a híreket. Mert amilyen lelkesítő a Zala-völgyére a nagy Zríni biztató ígérete, éppoly lesújtó Ányos uram váratlan halála: a volt zalavári kapitány nélkül az egész pacsai horpadás vidéke vezérlő szem nélkül marad – s ezzel ezentúl még több feladat hárul a szomszéd várbeli kapitányokra. Battyáni intézkedését, hogy Ányost Zalaváron oly hirtelenül leváltotta a múltkorában, senki sem tekintette véglegesnek, mert öregkori visszavonulási díjazást a végházi szokás nem ismer: és biztosra vették, hogy ezzel megint valami újabb főtiszti átrendezés következik a Battyáni várai körül, ami itt időnkint előfordul. – Süllyedünk… Hát süllyedünk… Egyre kevesebben maradunk… Egyre mélyebbre esünk! – reszeli rekedt hangján, mint a holló, amíg a jötteket bő kannájából itallal kínálja. – Azért hát igyatok tik is, fiaim, amíg van mit. – Bizony bele kő már törődni: Ányos kapitán vót – nincs! Ha már úgy járt, hát adjon Isten néki örök nyugodalmat – emeli fel Alfő az első pohárt. – De ami történik, nem értelem nélkül történik, és bárhogy fordul, igazság értelmében mennek a dolgok. – Nehéz is lesz abba beletörődni – lógatja a két dudoros kopasz fejét Kormos Istók. – A mi vidékünkön most már nincs, akire hallgassunk. – Ó, te szegény barátom – fohászkodik Török uram, s szeme elnedvesül. – Hát meghóttál?… Te is itt hagytál?… A mi huszonöt éves barátságunk emlékére fogadom, nem lesz nyugtom, míg el nem hozom leányodnak cserében az

kanizsai basa fejét! Ezzel ő is fenékig kiüríti az ónkupát, és frissiben újra megmeríti, mert a kupát nem szereti üresen tartani. Szentgyörgy vártól már egy lóugratás Kehida, s ott az első híd a Zala folyón – átkelő a Zala-völgyébe… Itt van otthon végtére is a bujkáló hajdúnép, ahol egyik sűrű erdő a másikat éri, és bizony ember legyen errefelé, aki magától megtalálja a vad rengetegben jól elbújtatott falvakat. Erdőség az egész Magyaród is. Az ősvadon nagy tölgyléptekkel besétál egész a faluba, és a vityilók előtt oly sűrűn érintik egymást a fák lombjai, hogy rajtok ágról ágra, tetőről tetőre ugrálnak át a játszadozó gyerekek. Van olyan is, hogy egy telken két ház, zsúpolásuk összehajlik, és közös deszkecsatornán csurog le esőben a tetőről a lé. Ilyenben lakik a két féltelkes jobbágy, az Ányos-porta öregjei. Alfő nem állja meg, hogy be ne ugrasson udvarukba. – Hé! – kiáltja el magát. A beszögellő kis zsúpos tornác homályából végre előbújik a két jobbágy közül valamelyik. – Mi a? – mered az ajtóban egy nagyorrú, pudvás fejű vízi ember. – Itt van ez a ló, kössétek be az istállóba, Máté! – adja átal a vezeték lovát. – A nyeregért majd átjövök később, vagy hozzátok át! Megfordítja a lovát, és egy ugrással a kapun kül szökken. De az utána lódul, és a félfától kiabál: – Alfő, hé! Megálljatok… Te!! – Mit akarsz tőlünk? – rántja vissza a kantárt. – Há akartok ti még menni? – Mi közöd benne, te eblelkű?

– Mert az Ányos-portának vége. – Mit beszélsz…? – fordítja vissza és majdnem ráugratja a lovát dühében, úgy szidalmazza, fenyegeti. – Mi lett az Ányos-portával? – Leégett. – Az anyád lelke!… Véged lesz, te nyomorult! – No – bújik beljebb a kapu fája mögé, és mentegeti magát – no… Lóval, fegyverrel támadni egy védtelenre!… Rablók száguldottak át egynéhány napja az radai erdők felől – éppen téged kerestek. Itt nyargalásztak, aztán, hogy nem vótál, mérgükben kirabolták, aztán fölgyújtották az Ányos-házat. – Kicsodák? – Úgy mondják, az édes öcséd vót meg a társai. Valahonnénd az felsővidékrül gyödtenek. Ányos urunk nagysága házánál, mielőtt főgyútották vóna, egy nagy arany nyomó pöcsétlő gyűrűt jáspiskővel elvittek. Az ládábul egy függőt, egy vont aranyszoknyát több eszközzel egyetemben… Az istállóbul a hat vörsi marhát… – Más baj nincs? – Más nincs, csak még az vót, hogy az kis uramasszonyt megszeplősítették… Annak utána orvossággal erővel itatták, hogy az gyermek elszakadozzon benne, és az urunk házát gyalázták, mikor meggyújtották. Alfő arca eltorzult a haragtól, de mégis inkább a fájdalom győz lelkében. – Hun van Ilka? – ordítja. – Átmenekült Hídvégre. – És az az átkozott?… – Visszamentek, amerrül gyödtek. Itt érték őket az kiskomári őrségbül négyen, de azokra is latrul, tolvaj módra rájuk támadtanak: két lovukat, puskájukat, süvegüket elvonták és magukat is, ha maguk nem oltalmazták volna, megölték volna.

Még többet is tudna mondani, de az ész nélkül ordít, siránkozva káromkodik: – Rátok megyek, a pokolban is megtalállak benneteket, jaj lesz tinéktek, öcsém, átkozott pára, kutyakölkű… ó, hogy az ördögök még az csontodat is elszaggassák az földben! Ezek se sokat tanakodnak, elvágtatnak Hídvég felé. A pudvás fejű vén meg csak mered utánuk a kapuból, nézi, mint porzanak el a falun végig. Azután utánuk legyint, és befordul. – Mehettek – dörmögi, míg hitvány gatyájában összesúrlódó száraival, nagy tappancs, bütykös és szutykos lábaival befelé kászálódik az udvarban. – Vége van itt már mindennek. – Há mentenek el, azok? – biccent a fejével a kert felől a másik féltelek gazdája. – Hídvég felé ette el az fene űket. – Üthetitek a nyomukat – dörmögi az is utánuk. – Rablókkal nem lehet pörben szállani. – Hogy az magas kű ütné meg azt is, aki idehozott! – szitkozódik emez a lóra, míg féken fogja, lenyergeli és beköti az istállóba. – Hát a gazdád hun hagytad?… Vége van itt már mindennek. – Az ám, ni! Há maradt az úr? – mered amaz is át a kerítés fölött. – Hát?… Oda lett… Nézd-e – mutatja a nyerget az ajtóból. – Látod? Aludt vér… – Vége mindennek. Bosnyák kapitány a gyújtogatók hírére bekötött fejjel is kinyargalt Zalavárról, s nyomukra akadván azoknak az erdőn, kiűzte őket a Zala-völgyéből. Egyiküket rabságba ejtve, Egerszegre vitette, egy valami Pakulitz Lázár nevű, rongyos, szennyes, hajtott-bocskoros haramiát, aki magyarul alig beszélt. Ezt az úriszék előtt mindenféle rettenetes kínzásoknak (terribilis torturának) vetették alá, s szörnyű dolgokat vallott a banda cselekedeteiről. Elárulta annak névsorát, miből kitűnt, hogy a banda tagjai valami olyan kevert nyelvű emberek lehetnek, kik tájról tájra húzódván, egyik latorságból a másikba menekülnek: úgy élnek, s bár

több nyelvűek volnának, annak ellenére a gonoszságokban egyetértenek valamennyien. – Nagy jó uram, hihetetlen, hová züllöttek az állapotok! Volt idő, mikor magam szántam és védtem az ilyeneket, még a szegény jó Ányos ellenében is – méltatlankodik Bosnyák –, most azonban magam kárával mondhatom: tüzes vassal kell kipörkölni az utakat és az várak alját végig. – Latorság nem újság – hümmög rá nagysága, mert a körmendi könyvesházában most igen el van foglalva: éppen a zalavári csonka toronyból szerzett poros iratokat, könyveket rendezgeti nagy gonddal és kartotékolja is, füle azonban mindenen ott, amit régi, kedves volt hadnagya panaszol. – Vezérük pedig, ki a fő-fő gonoszságokat tette, Alfő öccse, kit eredeti nevén valami Brezsowszky Leskónak vagy minek hívnak. Eh! Micsoda emberek… Ez a Pakulitz nevű egyén meg ez a Brezsowszky, társaikkal együtt a Kárpátoknak azon északkeleti szögletéből valók: ahol lengyel, tót, rutén és oláh a magyarral keveredik. S bandákba verődve, lesellik az utakat, fosztogatják a járókelőket és főleg a kereskedő embereket. De bandájuk csak egy kisebb falka ama fegyveres rablók és lázadók közül, akik a fölsővidékről és Erdélyből szivárogva, végig zsarolják a békésebb falvakat az Alföldön és már erre is. Az úriszékek keményen küzdenek ellenük, de hiába. Kerékbetörés, lófarokhoz kötés, horogra vetés, négyfelé darabolás vagy elevenen való elégettetés mind nem riasztják vissza őket az elvetemült cselekedetektől: mert abból élnek, és ahol elvisz útjuk, továbbra is dúlnak, latorkodnak. Nemhogy lopás, rablás, gyilkolás és házak fölverése, hanem különféle paráznaságok és kegyetlenségek példátlan esetei terhelik lelkiismeretüket. No de most már kézben vannak a gonosztevők, akik azt a legnagyobb gyalázatot tették: gyalázatosul is fognak elpusztulni. – Tudom – mondja nagysága –, hiszen nagyon is ismerjük már az efféléket. Ezek azok az erdőkben lappangók, akiknek beszivárgása ellen szegény Ányos uram, míg élt, oly állhatatosan küzdött volt, de hiába: mert a fegyveres rablók, lázadók csoportjai azóta is nőttön-nőnek! Sőt végül még ő maga is közibük keveredett. – Kár vót, mert Alfő sem különb, mint az öccse. Erre már Battyáni is abbahagyja a rendezgetést, s az Alfő nevére ugyancsak fölkapta a fejét.

– Nem esik messze alma a fájától… Jól összevagdalt tégedet is, öcsköm! – Nemcsak hogy engem, de még uramat is – mondotta –, ha elébe kerül, úgy megszeldeli, hogy azt el nem feledi! Battyáni csak néz maga elé, aztán fölhorkan és nagyokat nevet, akkorákat, hogy azzal még a Bosnyákot is megbosszantja. Hogyne mulatna jót magában oly hetyke kijelentés képtelenségén, mikor úgyis tudni való, hogy az nevet, aki utoljára nevet – és várjunk csak, nem szökött meg, itt van még, megbűvölődve az Ilka szoknyájától, az a lófarkra való haramia. Harmad- vagy negyednapra a történtek után történik, hogy Zrínyi – amint ígérte – megnyomta a törököt valahol alul, a Dráva–Duna összefolyásánál, s ezek most, nagy társzekereiket fegyveres csoportokkal kísérve, eltértek a dunai úttól, és a Zalán föl, vaktában csapázva közelednek, és a fehérvári utat szeretnék megtalálni, hogy folytassák útjukat Buda felé. Előre küldött hírszerzőik, mint a kinyújtott csápok, puhatolják az utak leseit, és ahol van mit, ott harácsolnak is, gondosan kikerülve a végházakat. Hírüket Zrínyi futárjai meghozták ugyan már előre, s Battyáni uram meg is verette a dobokat, megfúvatta a sípokat a Zala-völgyén végig. Ilyenkor, ha a török csapatosan és váratlanul közeledik, szerephez jutnak a hírlövő ágyúk (hiszen, ha ezek nem volnának, hová is lett volna már ez a maradék zalai vitézségi). Mozsárjelre szoktak összefutni, mert ha ügyesen összeteszik erejüket, csak úgy tengődnek el még valahogy ebben a hadi nyomorúságban. Főgenerális uram egész hírlövő rendszert dolgozott volt ki a váratlan támadásokra, illetve a mozsarak használatára, és azt esetenkint és a körülményeknek megfelelően másként-másként kell alkalmazni. Így ezúttal a következő mód: „Ha a török Pölöske mellett a túlsó szélen menne föl, Pölöskéről lűjjenek egyet, kihez képest Körmendrül csakhamar egyet köll lűni, azért, hogy a körmendi lüvés mind Szentgrótra s mind Egerszegre meghallik: és akkor minden végházakbul, Szentgróttul fogvást Egerszegig gyűljenek mennél többen, lehet lovassal és gyaloggal, a lukafalvai malomhoz, hogy onnéd egymás erejével mehessenek oda, ahová kévántatik… Ha a török feljövetelét előbb venné Kapornak észre Pölöskénél, akkor Kapornakról lűjjenek egyet, ahhoz képest mindjárt Kemendrül is Szentgrót és Egerszeg kedvéért köll egyet lűni (de ha előbb esik Kapornakról a lüvés, akkor Pölöskén ne lűjjenek), és sietséggel mindenünnen a hagyott helre köll menni. Ha pedig Pölöske és Kapornak híre nélkül fölmenne a török Szentgrót felé és Szentgrót venné először eszében, akkor Szentgrótról lűjjenek

egyet, és utána Kemendrül is, mert a Szentgróti lövés nem hallik Egerszegre mindenkor: akkor is a megnevezett helre kell sietni. Ha Pölöske mellett az innendső felén jőne fel a török, és Pölöske eszében veszi, akkor Pölöskéről lűjjenek kettőt, Kéméndről is egyet, és ha a török a Szalán átalmenne, az leszen a jel, hogy akkor Egerszegen is kettőt lűnek. Akkor a kemendi kapitány hallván a lüvést, tartozik a hagyott helre siettséggel hírt adni, hogy Egerszegre siessenek.” És tovább váltogatva a lehetőségeket, Lentire, Eőrségre, Bucsára, Körmendre vonatkoztatva, még három hasonló hírlövési tervezetet dolgozott volt ki űnagysága, miket a kapitányoknak, főtiszteknek és pattantyúsoknak fejből kell tudni, és szükség esetén alkalmazni, mert nem is lehet pattantyús más, csak aki érti a dürgést. Lényege mindnek az, hogy hírlövés, azaz veszedelem esetén gyülekező helyek legyenek: a lukafalvai malom, Katafa (Körmendtől délre) és Bucsa (Kapornaktól keletre). Most azonban, mivel a török csakugyan Pölöske mellett a túlsó félen ment föl, csakhamar meghallhatta az álgyúhányást, s igyekszik is Zalától el a Somogyba minél beljebb és minél hamarabb, hogy kikerülje a veszedelmet, és rátaláljon a kaposvári országútra. De ahogy a mozsárlövések hangversenye megindul, készen is áll, úton is van a végházak népe percek alatt: tisztség, lovasság, katonaság oly szent egyetértésben, amilyen már rég nem volt köztük, s még ama néhány szegény vitéz is, kinek nevében Ányos követségben járt Zrínyinél, sorba állt és megindult. Hogyne mennének el a szegény tarisznyások, mikor éppen őket biztatta a legjobban Zrínyi, és most, úgy tetszik, csakugyan itt az idő, hogy lehessen valamit fogni nekik is. Az egerszegi generálátus pribékjei, akik megelőzőleg két napon át járták és verték föl a végházakat a Zala folyó és a Balaton hullámos táján végig, még a hírlövő ágyúk szólta előtt tovább eredtek, hogy a törököt kémleljék. A pacsai horpadásban, a hármas útnál gyűlnek táborba derekasan emezek, és az a terv, hogy a zalaváriak, szentgyörgyváriak, rajkiak és pölöskeiek Bosnyák Boldizsár és Török István vezérletével Kanizsa felől zárják el a visszavivő utat, s evégett kapcsolódnak a Zákány–Légrád- és Berzenceiekkel. Maga nagysága a kemendi hegy alján helyezkedett el vagy ötszáz lovasával, az erdők szélén, és a pribékek hírül hozzák, hogy Zrínyi emberei a törököt már az Őrségtől és Göcsejtől nyugatra eső határterületekről ijesztgetik errefelé. (Azok a területek ugyanis még közvetlenül kardja alá tartoznak és együtt a Mura mellékét teszik.) Általános a megmozdulás, óriási nagy a várakozás a mocsári várakon végig – de a töröknek is van esze: fogta magát, és inkább Somogy felé vette útját, és a

hírmondók szerint csak valahol Dégen és Seregélyesen át akar rátérni a fehérvári útra, nem bolond, hogy a mocsarak közé keveredjék. Tudja már, ahány vár ezen az átkozott belső Dunántúlon, az mind annyiféle, a szükség és mód szerint, és sokszor a legkisebbnek tetsző erősség is váratlan meglepetést rejteget. Hiába dúl itt százharmincnyolc éve a harc, jut itt még vár mindig mindenfelé. Igaz, sok van köztük düledezőfélben, de még annak a kis templomi monostoros várnak is van külső és belső része, egyébként pedig alig akad már hostát, amit érdemes volna megkísérteni, fölverni. A török távolodtára nőttön nől a feszültség a vitézségben, s Battyáni úgy dönt, hogy alulról elébe vágnak és lest hánynak a török seregnek valahol Fehérben. Kiszámította: két nap, míg a törökök Igalig érnek (ott lesz a lesvetés), és addig van idő hozzá, hogy akár még a bocskoros és tarisznyás gyalog hajdúnépség is oda juthasson. Mert a török mozgása igen lassú, súlyosan megrakott, hosszú szekérkaravánokkal közelednek. Ekkora távolság a lovas vitézeknek csak egy-két száguldást jelent, azért nem is sietnek, másfelé is elcsatangolnak, hogy félrevezessék a török kémeit. Battyáni pedig, a maga szokása szerint, útközben végig faluzza a Somogy széli vidéket, hogy az állapotok felől tájékozódjék, de ahogy belemerül a dologba, kedve fokozatosan alább-alább hagy. Hiába, ma már ahányfelé néz az ember ezek közt a Somogy–Zala széli parasztok közt: annyiféle bosszúság éri. Lépésről lépésre jobban áramlik felé és jön elő a sok baj mindenünnen. Ormándhidán például a főmolnár személyével van a hiba, ki is hívatta a malomból az országútra, hogy ne mennének el ott hiában, és a nyeregből kiabál rá: – Hallod-e, te lisztes mónár! Sok károm, fogyatkozásom van miattad, hogy az idén oly semmirekellőképpen őrlöttetek… Mert hetven köböl vámhiányom támadt abbul, hogy az őröltető parasztok már a Pálfy-malomba hordják a gabonájukat. – Azért van úgy – feleli a molnár –, mivel ottan urasági vámot nem vesznek, mert elengedték, csupán a vámos szed valamit rajtok. – Hallgass, ha nagysága szól! – ripakodik rá. – Ha elengedték, azért tették, hogy az én parasztjaimat oda csalogassák, és ne búsulj afelől, vetnek azok vámot később, ha mindjárt kevesebbet is nálamnál. A parasztok pedig azért viszik oda, mert ott jobb lisztet őrletnek – de majd felelhetsz érte, ha bíró uraim a szék elé hívnak, és parasztonkint száz forint kártérítést rónak rátok!

Nőttön-nől a bosszúsága a segesdi részen is, ahol átjövet szintén kölletik tenni már valamit. Azt tudniillik, hogy a böhönyeiek legalább fizessék meg a summaadót. A falubíró ugyan azt a vakmerő választ adja, azért nem fizetik, mert öreg marhájuk már alig van, sörtésmarhájuk meg, ami van, azt sem tudják számba venni, mert a kanászok egész esztendőben kint csatangolnak az erdőn, a juhok után pedig – mivel a falu török hódoltság alatt áll – a töröknek fizetik meg a summa-adót. – Annak ellenére is – parancsolja paprikásan – megmondd a juhos embereknek, hogy mivel a falu az enyém: nekem tartoznak juhonkint a három dénárt adni, és nem a töröknek. – Bíró uraim emendálták az urak székin – ellenkezik a falu feje –, hogy a juhos emberek a juhaik után már többet fizetni nem tartoznak két pénznél, mert az Isten esztendőnkint egyszer szaporít, akkor is egyet. – Jól van, ne beszélj – fúj, mint a hörcsög –, nem kívánom én a három pénzt hogy megadják, megtekintem az idevalósink szegénységét! Mondd meg nekik, hogy azt izeni nagysága: ezentúl csak két pénzt tartoznak fizetni juhonkint, de ebben tökéletesen megmaradjanak, ha kárt vallani nem akarnak. Alig ér tovább egy faluval, amott megint a karózással maradtanak el a szőlőkben, holott a tiszttartó megkapta volt a karósítási költséget, és lám csak, még a szőlők körül való árkokat sem tisztították meg! Mindenütt ez a nyakasság, engedetlenség! Emitt penig azt panaszolja az egyik sáfár, hogy itt a cséplési idő, és a jobbágyok megtagadták a búzának való két nagy kas megfonását, hogy azzal ők nem tartoznak szolgálni. – Majd adok én nektek rebelliót! No, mégiscsak más nép, derekabb nép, szorgosabb nép lakik oda fel a Rába fölső melyékén… Marcaliban sem várja egyéb, mint újabb méreg. Itten urasága, hogy megáll pihenni, halat kívánna enni, s a kéthelyi jószágbeli provizor azzal jő hozzá vissza, hogy nem talált egy embert is az egész faluban, aki hajlandó lett volna, hogy lovat fogjon egy kocsi eleibe, hogy halat, tudniillik tokot hozzon: hanem

azt kiabálták, ha száz forinttal bírságolják is, ők bizony el nem viszik, mert nekik nagyobb dolguk vagyon. Aratnak. Míg őnagyságát ez a sok bosszúság éri, a Zala-völgyi kapitányok lovasai Török uram és Bosnyák vezérletével egyesülvén, közben már előre mentek Fejér megye határáig, és kifürkészték az Igal körülötti tájat. Fél nappal utóbb érkeznek a gyalogosok, élükön a szintén velük jött Alfővel, kitől nem csekély kockázat ez a vállalkozás, hogy idáig merészkedett tarisznyásaival Battyáni szeme elé. Tizenkét óra hosszat talpaltak a tarisznyások egyhuzamban, mire elérték a Fejér megyei Sármellyéket, és most már úgy érzik, a nádak közt, itthon vannak. De még a Deák-Hajdú is köztük, a szökött deák, őtet is ide hozta a nyomorúság, az, ki uraságának a hajdúrebellión oly élesen ellene szólott volt. Csak főgenerális uram késlekedik. Késik, mert tudja a Mindenható, hol, merre is csatangol? Könnyű neki, ő az, ki egyéb gondjai közepette is hírt tud a török körül mindenről, mert bármerre halad, óránkint jőnek hozzá a hírmondók, hozzák a jelentést a török minden lépéséről, és még akkor is, amikor végre ide érkezik, jut közel fél nap ideje arra, hogy kora hajnaltól a déli órákig elrendezze a lesvetés állásait. Parancsa az, hogy a lovas csapatok Fáncs, Egres pusztákon, a Dég felé nyújtózó dombvonulat mögött helyezkednek cl. Egy részük pedig a dandárral együtt a Dád-pusztai erdőségbe húzódik, éppen ott, ahol Fejér alsó csücske Tolnával és Somoggyal érintkezik. A gyaloghajdúk a patak túlsó felén levő erdőségben bújtak el, csak akkor törhetnek ki, ha emezek elvégezték a rajtaütést, vagyis a lovas roham után. – No, Uram Isten, hát csak megtörtént minden előkészület – dünnyögi Battyáni. – A többi már a szerencse dóga lesz. – Nagy jó uram, úgy látszik, hogy a szerencse most az egyszer a kezünkre játszik – bizakodik Bosnyák. Battyáni elérti régi hadnagya szavait, kinek arcán ott éktelenkedik az Alfő ütötte seb forradása. Csend lepi a tájékot még egyelőre, és jó szél fúj, déli szél, alighanem esőt hoz. És jó is, hogy fúj, legalább látni, amint messziről fölveri a csigalassúsággal közeledő karaván porát az égre.

Most már szinte percenkint jönnek a pribékek, és hozzák a mesébe illő híreket, a mindenféle drága holmival megrakott és gyanútlanul közeledő szekérkaravánról, amely fegyveres őrséggel körülfogva a hosszú kaposvári úton közeledik. A legjobb kém meghozza hírét: az a szándékuk az ebeknek, hogy Dégen át elérik Abát, és rátérnek a seregélyesi országútra, amely aztán föntebb, Velencénél a budai hadiútba torkollik. Buda felé igyekeznek, és a Zalán kívül teljes biztonságban tudják maguk, amiképpen valóban veszélytelennek is látszik számukra a járás: hisz tudják, hogy Somogy e részén már a kaposvári Mehmed basa, a Fejér megyei Sármellyéken pedig a fehérvári basa uralkodik. Éppen delet harangoztak Kálózdon, mikor az első csoportok elérik Déget. Meg is álltak mindjárt a pataknál itatni, bizonnyal azért, hogy bevárják a karavánt, és valami kis ebédidőt, pihenőt tartsanak a pázsitos és fás helyen. Eltart egy teljes óra hosszat is, mire amazok szintén ide érnek a szekerekkel, és gyanútlanul letáboroznak. Tömérdek ember, szekér, ló, csak maguk a kísérők lehetnek vagy másfél ezren. Battyáni megvárja, míg letanyáznak, és mikor a legnagyobb kényelembe helyezkedtek és a janicsárok már az erdők felé tartanak gallyat törni: akkor perdülnek meg egyszerre a zalai dobok háromfelől, és hosszan ropogó puskatüzet kap a karaván – és csak azt látják, hogy mindenünnen a nyakukon vannak. Ritka jól sikerült, tökéletes rajtaütés: a karaván táborban akkora fejetlenség támadt, hogy azt sem tudják, mihez kapjanak, egy ideig csak zagyván kavarognak a szekerek körül. Az odabasa fegyveres emberei a főtisztjük személyét veszik körül, a janicsárok pedig a szekereket védik, de sok reménységük nem lehet a dologhoz, mert mint a sárkány sokasodó feje, egyre több felől tódul rájuk a váratlan veszedelem – és már kezdetét vette a mészárló munka… A tarisznyás hajdúk is kirohantak Alfővel, és vészes üvöltéssel ugrándoznak, úgy járják a haláltáncot, iszonyatos összevissza vagdalózással és irtózatos vigyorgásokkal, hogy az ellenségen kitör a rémület: ki futni, ki remegni kezd, de azok irgalmatlanul fejét veszik mindenkinek, aki útjukba kerül, legyen az vitéz vagy asszony, vagy keblen ülő csecsemő. Alfő a legveszedelmesebb köztük, az ő tettei tüzelik a többit is hasonló cselekedetekre – így ahol a hajdúk forognak, ott már mindenütt eldőlt a csata kimenetele.

Elkeseredésüket még fokozza, hogy megsebesült Hajdú-Deák György. Még egy órai küzdelem után eldől a zsákmány sorsa is, amely körül maga főgenerális uram is megmutatja, mit tud: állhatatosan és nagy-nagy szusszanásokkal szabdalja lóhátról a szembekerülő török lovasokat, és hangosan olvassa azonközben a lecsapott török főket is. Mindenegyiknél világgá kiáltja, hogy hányadik. Török István uram meg hatalmasul versenyeg Battyánival, megmutatja, hogy mindig előbbre jár nála legalább eggyel-kettővel: mert ő maga is hangosan olvassa a leütött fejeket. Így egymásnak számolnak, míg végül is Battyáni kerül ki a versenyből győztesen, amikor harmincegyet kiált – viszont végül mégis alighanem úgy lesz, hogy Török István marad a nap hőse : ő az, kinek a végviadalon nagy tusa után sikerült lecsapnia a vitéz Ali, kanisai odabasa fejét. – Fejet fejért! Harminc fejet, ezer fejet, millió fejet egy fejért! – recsegi és rikoltozza részegülve, alig győzve betelni a diadalommal. – Megbosszultalak, drága Ányos barátom! Ekkor azonban már a töröknek utána kell futni, mert a többi közülök, aki tudott, megfutott, aki nem, az meghótt, vagy rabbá lett, megsebesült – és itt maradt a drágalátos, sok-sok mindenféle holmi, azon mód, érintetlenül, a szekereken. Negyvenöt szekeret olvasnak meg, s a legdrágábbakat ezek közül azok fogják körül, akik legelöl jártak az öldöklő munkában. Esteledik, mire összeszedik a török lovakat, aztán újra megindítják a karavánt és a rabokat – de immáron nem Buda, hanem vissza, Körmend felé. A legnagyobb egyetértéssel halad végre egyszer a katonai menet: főtisztség, lovasság, gyalogság és tarisznyás hajdúság, ott poroszkálnak a hosszú-hosszú körmendi országúton, és igen nagy a fegyelem köztük. Egy fia lélek, egy szál lovas, egyetlen tarisznyás az élve maradottak közül, nem hiányzik a sorból, sőt még a sebesültek is ott botorkálnak, akik nem fértek föl a szekerekre a török kincsek, szőnyegek s más drága holmik hegyén. A tarisznyások meglovasodtak, idestova nem megy már gyalog senki. Így is alig győzik féken tartani a töröktől zsákmányolt lovakat – no, de hiszen a fölös lovakat és szekereket hozzák maguk a török rabok, mert abból is van tömérdek.

Mindannyiokban csak egy gond motoszkál: mi lesz, ha ez a töméntelen érték most mind bevándorol a körmendi vár udvarába – miképpen történik az osztozkodás? De mire oda érnek, már mindannyiok előtt tudott dolog, hogy sehogyan sem másképpen: csakis főgenerális úr őnagysága legutóbbi fensőbb végzése szerént – mert tudniillik még úgyis mindenki igen jól járna, bőven jutna a zsákmányból még a hajdúknak is. No de főgenerális uram megmutatja, hogy nem is érhet csalódás senkit. A nagy sikerű igali rajtaütés után harmadnapon a körmendi kótyavetye, melynek hírére még a harmadik határból is csődültek vevők és mindenféle kereskedő emberek: nem kevesebbet, mint tisztán nyolcezer-nyolcszázhatvanhét forint 17 dénárt jövedelmezett. A raboknak csak a névsora húsz folio-lapra terjed. Egy vitézre átlag 88 forint haszon esett, ami közel háromévi hópénzüknek felel meg. Meg is kapták egytől egyig: Körmend, Egerszeg, Kapornak, Kiskomár, Pölöske, Sárvár, Sümeg, Veszprém és Zalavár vitézei és rongyosai. A számvevők meg majd beleszakadnak a körmölésbe, mire rendbe teszik azt a sok mindenféle kimutatást a zsákmányról és annak elosztásáról, amit Battyáni megkövetel tőlük. – Minek őrizgetni azokat a papírokat, he? – kukkant oda Török István uram is a körmendi könyvesházba, ahol ezek a végső számadások történnek. – Azért, öcsém, hogy bármikor, bárki elővehesse és megtekinthesse, akinek kétsége vagyon valamiben az számok körül – feleli Battyáni. Künn, az udvaron, minekelőtte szélnek eresztené hazafelé a Zala-völgyi vitézséget, még valami vitézi orációt is intéz hozzájuk, mely hangzik ekképpen: – No, te híres, rongyos, fótos vitézség! – Ugye hogy jó a Battyánival jóba lenni? Mert az, kit őnagysága bevesz a diverzióba: az csak jól járhat… Ismerem az ti erkölcsötöket, mert a ti felfogástok szerént el kő dugni és leplezni, ha valamitek van – és nincs másotok, mint az örökös sírás-rívás, mert okosan kő rínya a végházak körül. Hanem most már többé ne panaszolkodjatok, mert kielégítettelek benneteket, eridjetek haza a végházakba, és engedelmesen boldoguljatok. Köszönjétek meg a hadak urának – huzakodik ki nagy tekintettel –, hogy veletek van és veletek vót.

– Köszönjük ám az töröknek és magunknak és Zríni Miklósnak, amit kaptunk! – rikolt hátul valaki. – Azt a gazembert meg fogjátok meg, verjétek vasra! – mutat hátra, mert mindenki tudja, hogy az Alfő hangja volt. – Úgyis sok van a rovásodon, haramia. De majd számolok veled. Az úr őnagysága emberei teljesítik a parancsot, és a szegény hajdúk, telerakodva zsákmánnyal, üres szemmel nézik: hogyan hurcolják börtönbe a Battyáni martalócai első és utolsó vezérüket.

TIZENHATODIK FEJEZET

NÉMETÚJVÁR

Kétemeletes szélmalma van Nemetújvárnak, ahol a nagy, recés szélmalom szárnyak szüntelenül égre-földre járnak, de amit a molnárok abban őrletnek, inkább eladni, mint elfogyasztani való: lisztje nem éri utol sem a zalait, sem a vasit, Rába mellyékit. Az uradalom legnagyobb része ugyanis erdő: 30 000 holdas rengeteg; termőföldnek ami marad: sárga, kemény, szikár agyag. Annak ellenére, mégiscsak viszonylagos a gabnával való lemaradás: mert cseh, polák, osztrák kalmár szemével nézve mindjárt jó portéka az újvári liszt. Kapnak rajta a kereskedők, szép búzát csikar ki a sovány földből is a vár alá rendelt falvak szorgos népe. Igaz, nagy fáradsággal is. Ilyen föld jobb szereti a bükkönyt vagy herét, hajdinát. Az egész Battyáni-birodalomnak ez volna különben a legvadregényesebb része – Németújvár: fele területét hegyek-völgyek teszik. Hatvanhat helységet őriz az uradalmi székhely itt: több mint kétezer alárendelt családdal, ami vagy tízezer lelket jelent. Sok errefelé a hegy és erdő, és annyi bennük a tölgy, bükk, cser, vörösfenyő, mint az agyaras sörtvélesnek hátán a szőr: de egész kis hagyások jutnak azért még mindig cserre, nyírre, nyárfára is. A vársáncot körülövedző posványokban viszont eltenyész a fűz, éger és a nád és a különféle burján iharos-bokros növények dudvás-pudvás tömkelege. Külön hegyen emelkedik a falu fölött a vár, a legkimagaslóbb helyen, ősrégi, római kori alapokon nyugszik, ugyanazon helyt, ahol eredetileg a bencés apátság székelt még valaha az árpádi időkben. Ott magasodik fel, mint félelmetes határerősség, jó erős, nagy épületeivel, mokány bástyáival és egészen a posványokig aláereszkedő sáncaival: a falu lakóinak kisebbik fele Újvárnak, a nagyobbik – a német – Güssingnek nevezi. Nem csoda, ha utóbbiak vannak többségben, itt van az osztrák határ, pár órányira Bécs… Kerek nagy órája is van a vártemplomnak, veri a fél- és fertályórákat is. Ha delet vagy hajnali hatot, esti hetet üt – az utolsó kondulásnál egyszerre csak megszólalnak a toronyban a gingallózó harangok – s csapnak oly zenebonát, hogy jó széllel elhallatszik még Bécsig is.

Az úrnő ezt a várerődítményt kedveli. Ez szerinte a legbiztonságosabb mind valamennyi végházaik közül. Mert itt van, itt van már, hónapok óta itt időzik – Bécsben is csak futtában járt: s ilyen hosszú idők óta férje urát alig-alig, csak órákra, ha láthatta. S tudja az Isten, valahogy még mindig jobb itt, mint Bécs várában lenni. Valahogy biztonságosabb. Erős a vár, s valameddig Körmend és a még távolabbiak állanak, nem kell tartani ellenségtől; ha meg úgy hozná a sors, hogy minden kötél szakad és az egésznek vége, úgy közel a határ; az erdők felé alagutak vezetnek. Minap gyertyáért küldött le a faluba, mert kifogyott a készlet idefönt, zsidótól, boltból kellett felhozatni. Nem szokták ugyan a szálán kívül mind a huszonkét szobát minden áldott nap kivilágítani, annál kevésbé, mert ilyenkor szívesebben meghúzza magát, ilyen nyáridőben a lentebb levő parkban épült nyári kastélyban is – itt nyájasabb; de ha úgy jön vagy nyugtalan, akkor fölmegy – ott biztonságosabb… Hát ahogy felhozzák a gyertyát s előkeresi a számolókönyvet, hogy bevezesse a kiadást, látja, hogy patikakiadásról szól az előző bevezetés. Rögtön becsöngeti Nancsit. – Miért mentetek le sárgakenőcsért és szarvasfaggyúért a falubeli patikába, mikor van házipatika is? – Az úrnak fagyos a lába, be kölletett kenni, és a doktor Bécsben vót, nála maradt a kulcs. – És miért írtátok be a vendégfogadó költségeit? – sillabizál tovább a könyvben. – Nem került hely az apród uraknak, mikor Bécsből visszajöttünk. – Azt ne mondd, mert a nyári kastélyban is jutott volna hely számukra! – Ott a Landgraf családja és Treutensdorf kisasszonyok szálltanak meg. – Ha a fiatalurak külön akarnak vigadozni odalent a faluban, és a sinagóga közelében jobban érzik maguk – akkor viseljék a költségeiket! Nancsi behívja az íródeákok közül azt, aki a bejegyzést végezte, és vita támad köztük, de ez azzal védekezik, hogy mikor az úrfiak visszaszármaztak Bécsbe,

másnap feljött a kocsmáros, előterjesztette a cechet, ki kellett fizetni. – Hát akkor majd tartsátok ti a hátatokat az úrnak! Becsapja a könyvet, mérgesen visszateszi a helyére, a fiókba. Nem szereti a fölösleges költségeskedést. Behívatja a komornákat, mert éppen elsőt harangoznak, s felkészülődvén, kíséretükben átindul a vártemplomba, a szokásos szombat délutáni litániára. Útja a családtermen visz által, ahol a Battyáni ősök arcképei merednek rá a falakról körös-körül; köztük, főhelyen, az érdemes néhai birtokszerző Battyáni Ferencé, kinek II. Lajos király a hatvanfalvas németújvári uradalmat érdemeiért 1524-ben ajándékban juttatta volt. A családterem mellett, a mindig nyitva álló, ajtó nélküli fegyvertár: vasingek, pajzsok, falra aggatott kopják, zászlók meredeznek ott, és a sarokból, mint a családi bálvány, átnéz az a hátborzongató, páncélos ember. A vártemplom már egész megtölt, ünnepi hangulat árad a boltívek alatt: délután hazajön az úr… Átmegy a várhölgyek és alkalmazottak sokaságán, s fenn, a szentélyben levő trónusszerű és aranycímerrel ékes emelvényen foglal helyet. Minden szem őt nézi. Borbála már itt van, s a két hajadon unokával az egyik kisebb, alacsonyabb bíbor imazsámolyon foglal helyet. Kezét imára kulcsolja, úgy ül, mozdulatlan, mint egy szent szobor – s alig rebbenő pillantással üdvözli mellette ülő lányát és unokáit. De most megnyugodott a tekintete, ahogy az olajjal pingált mennyezeti angyalokra néz, s valami békés és várakozó lelkiállapot sugárzik szét rizsporos arcvonásain – ma végre hazajön az úr… Délelőtt már elrendelte, hogy öljenek le egy hízott malacot, pörzsöljék meg és kocsonyát készítsenek belőle, és a jégveremben fagyasszák meg olyan keményre, mint a csont. Már idáig jutott az igali siker és a körmendi nagy kótyavetye híre – s nagysága mikor hadból érkezik, meleg időben vagy hideg időben; neki mindig legelsőbb is a kocsonya kell, az kedvenc hűsítő eledele. Csakhogy a jeget a veremből már elhordták a halasok, így a főtt húst és lét a hideg várpincében töltötték tálakba.

Ebéd után lement megnézni a tálakat, mert nyugtalanította, ura kedvére fog-e megfagyni? Sosem volt még a vár pincéjében, utálja az ilyen komor, sötét helyeket. Most is majd elájult, mikor komornái segítségével lebotorkálva a lépcsőkön, a pince előterében megcsapta az undok dohszag, a borszag, és legszívesebben visszafordult volna, ha nem hívja vala a hitvesi kötelesség. No de mindegy, bármi büdösség, elszenvedi, mert a kocsonyákat meg kell néznie! Ádi csak úgy szereti, ha kézbe veszi, és föl lehet fordítani, úgy belefagy a tányérba. Hanem ez a savanykás pinceszag, ez a részegszag itt, szinte már kibírhatatlan. Ámor és Bacchus nemhiába ősellenségek, ez bizon őnálok is úgy van: csoda-e, ha ránézni sem bír a hordókra? Ördög nem menekül úgy a kénkőtől, mint az úrnő a bor szagától – úgy gyűlöli, amiképpen csak legkomolyabb vetélytársát gyűlölheti a nő. Félti férje urát ezektől a hordóktól, örökkön attól retteg, megöli a borivás. Ádi könnyen engedi, hogy a kancsó elrabolja tőle! Többnyire úgyis távol van a háztól, s ha itthon, akkor meg minden szabad pillanatában firkál, jegyez és levelez, mindenféle gazdasági kimutatásokat szerkeszt garmadával. Sokszor fél éjszakákon át is várellátási kimutatásokkal bíbelődik; leltárt körmöl, összead, kivon, hosszú nagy számoszlopokat ellenőriz a papírok alján – mindenre jut ideje, csak amire kéne, nem… Ha itthon van, sincs itthon, mert ha ez nincs, jön más: különféle hivatalos vagy baráti vagy rokoni összejövetelek. És az efféle férfiszórakozások nyakra-főre követik egymást a nagyobb várakban, hol itt, hol Körmenden vagy egyéb helyen. Egyik vendégség a másikat éri és – per amor di Dio! – nincs a hazának oly távolabbi vagy közelebbi vidéke, nincs a földnek oly közelebb fekvő országa, ahonnét várt vagy váratlan vendégek vagy követek hében-hóban be ne állítanának. Hogy lehet ezt kibírni? Sokszor nem is egyenest őhozzájuk, hanem éppen Zríni kedvéért jőnek (ez is rejtély, hogy miért évek óta itt, miért nem Zríni pátriájában tárgyalnak meg bizonyos emberekkel bizonyos dolgokat), akkor aztán régen rossz, ha a Zríniek is itt vannak; mind együtt és vígan vannak, jól lakoznak, esznek-isznak, disputálnak, van úgy, egyfolytában másfél nap… Szerencse, hogy jön már az

török – a töröknek kellett közbevetni magát, hogy egyszer végre-valahára már vége szakadjon ennek az egészségtelen állapotnak! Mert olyankor folyik a bor, mint a víz, és folyik a beszéd szünet nélkül, különösen, ha az a vörös nyakú Vitnyédy is köztük. Asszonyember ki sem bírná az unalomtól, nem is közibük való, mert ezek az összejövetelek kizárólag csak férfimulatságok, a nagyok közt. A pincemester hajbókolva járult elébe, körülötte a pincelegényekkel, ahogy leértek a belső kapuba, s a tálak felülvizsgálata után instálja az úrnőt, hogy ha már itt van, nem óhajtaná-e esetleg megtekinteni a velencei palackokba fejtett rajnai bort, amellyel éppen most végeztek? Tudja, hogy rossz háziasszony hírében áll ezek közt, hát nem tagadhatja meg, beleegyez, hogy megnézi. Illatos zsebkendőt szorítva orrához, hősi elszánással libeg egyre beljebb a pince mélyébe, nyeldekelve a szurokfüstöt a fáklyavivő fiú háta mögött, s a kétfelől sorakozó fekete öreg hordókra még csak rájuk se hederít. Végre köhécselve megáll: száras kézi szemüvegén keresztül gyanakvóan megtekinti a falak tövénél garmadában elfektetett, csillogó, hosszú palackokat. A pincemester fölemel egyet a homokból, udvariasan fölajánlja: óhajtja-e, ha megnyissa? – Ah, Gott! Dehogy, dehogy – irtózik el a gondolatra. – Azonban tessék csak nyitni, és kentek egymás között fogyasztani jó egészséggel! Nem szereti a bort, de valamelyest már ért hozzá, hogy melyik-másik: tudja például azt, hogy férjeura a pezsgős és nemes zamatú, de könnyű italú borokat szokta fogyasztani, azokat dicséri, olyanokat tart mindenfelé raktáron. Valahány pincéje a Dunán-innénd, mindenikben több ezer akó bor hever. – No de hogy került ide német bor? – kérdi a pincemestertől. Feleletül az előkapja a bor-diaetáriumot, mutatja a följegyzést (a napi fogyasztás jegyzékét ugyanis Battyáni általánosan kötelezővé tette pincéiben: a vincelléreknek dátumszerű pontossággal be kell jegyezniük a ki- és befolyó bormennyiségeket). – Ihol vagyon beírva, ni… „Február 27. 1658. ho die Stürhä Landgraf küldött bort uram eőnagyságának, rajnait, akó 17… Uram eőnagysága küldött

vissza becei bort, akó 18 és ½. – Ahá… Ezek szerint valami csere történt nagysága és a német Landgráf közt? – érdeklődik csak azért, hogy barátságosságból kérdezzen valamit. – Az, kérem alázatosan – bólint a vakondok ember. – De bizon a német járt jobban. – Sok-sok-sok bor – sziszegi, amint kifelé tart, mert kárhoztatja ezt az esztelen nagy fölhalmozást a pincékben: évek óta sürgeti, hogy többet adjanak el, minek tartogatni, mikor évről évre új terem? De ahelyett, hogy jobban pénzelne belőle, őnagysága inkább még új pincéket rakat mindenfelé, s új öreg hordókat gyártat a kádárokkal, oly helyeken, ahol bőven van szelídgesztenye – mint Kőszegen, Sopronban, Zalavölgyén, vagy a vend vidéken –, mert szerinte gesztenyehordóban szeret lenni a bor, abban fejlődnek ki idővel a fajták legjobb tulajdonságai. Egyáltalán, úgy beszél a borokról, mint a különféle királyokról, hercegekről – mint meghitt, jó, szeretett ismerőseiről. Ah, Gott! van úgy, hogy némelyiket jókedvében megfölségezi. Bor-diaetáriumát az úrnő nem adja vissza a pincemesternek, hanem fölviszi magával, bele akar tekinteni. Szidják is a háta mögött, mint a bokrot, hogy már megint nem tudja, unalmában mivel szórakozzék. – Schrecklich! Itt még a levegőnek is borszaga van – veti oda a kertben kísérőnőjének. – Borzalom, milyen istentelenül sok bort isznak meg ezek a magyarok. Fölsietnek a lépcsőn. Borbála azt állítja, hogy Forgách napi két pint bort fogyaszt el legföllebb. Szinte lehetetlen. Alig tudná elhinni, ha nem a saját lánya mondaná férjéről, ő még ilyen kis ivó embert, legalábbis a magyarok közt, nem látott. Oda ülnek a nagy szálában közel az ablakhoz, mikor fölértek, s kinyitva a pincemester borkalendáriumát, asszonyi szórakozásból a beírt adatokat böngészik. – 1660. Február 7. – olvassa az úrnő találomra, ahol kinyitotta. – „Ho die jütt uram őnagysága Szreny Miklós és Szreny Péter uram őnagyságok végbeli hadnagyokkal és udvarnépekkel Rohonczról vacsorára. Itten attam uram

eőnagysága, Szreny Miklós és Szreny Péter uram eőnagyságok magok italjára pint 42”… Csekélység! No, de igaz, hogy nagy kísérettel, síposokkal és trombitásokkal jöttenek… Február 9. Szreny Miklós, Szreny Péter uram eőnagyságok italjára ebéden adtam pint 36.” Ez nem is sok! – s lapoz egyet a könyvben előre felé. – .,1643 június 25… Jőt meg Zríni Miklós uram huszonhatodmagával, késett másfél napig, katonáinak oda ki, bor pint 24… Juny 21: ebéden uram őnagyságuk két asztalához, Zríni uram őnagysága itt levén, ittanak 11 órátul fogva délután 5 óráig, költ el pint 93…” Majd megint: ebéden Uram őnagysága asztalához Zríni uram őnagysága itt levén, sokáig ittanak, adtam bort p. 91…” Das ist nicht menschlich! – fohászkodik, s keze szórakozottan lapoz a borfoltos diaetáriumban. – „1642 Május 15… Jüt uram őnagysága Zríni Miklós urammal őnagyságával Rohonczról. Kettőjük italjára adtam ebéden pint 6 extra ordinarie!…” Igen, ez volt az a nap. Délben kezdték, és folytatták egész délután, késő estig és szüntelenül muzsikáltattak maguknak! Itt is van… „Uram őnagysága asztalához őmaga és Zríni Miklós uram itallyára, mivel mind egyféle bort ittak az palotában és őnagysága vígan lakván, vacsorát nem evett, adtam pint 142.” Horribilis! S ez volt – mikor is? Több mint ezelőtt húsz évvel… S azóta szinte hónapról hónapra, hétről hétre, van úgy, napról napra így megy… Eh… Hát igen – fordul hangosan az udvarhölgyek felé. – Azokban az időkben még majd mindennapos vendég volt nálunk Zríni Miklós. Hol itt, hol Rohonczon, hol Körmenden. Főleg annak idején, mikor még Szala vármegye főispánja volt… Ádi még a vármegyei generális gyűléseket is Körmenden celebráltatta, és ahol érte, ott vendéglette Zrínit… Mi ez a kis diaetárium ahhoz képest? Semmi – veti félre. – Több étel-ital fogyasztást mutatnának ki ennél a körmendi és a rohonczi kulcsárok számadásai: különösen úgy 52 végével, amikor Rákóczi György követei is oda jártak… Csakhogy már ennek vége szakadt, mind ennek már lőttek, mégpedig alighanem az törökök. Nem is értem, kedveseim – fordul bizalmasan a hölgyei felé –, mi a csudának jegyeztet így fel mindent uram őnagysága, még ilyen kis apróságokat is? Azt akarja talán, hogy még évszázadok múlva is ezt olvassák? – Én értem – rebegi az udvarhölgyek közül az idősebbik. – Máskülönben miképpen számolnák el a kulcsárok az ételt-italt év végén? – Du hast Recht, Emília – kap észbe az úrnő. – Úgy van… Zríni időnként mindent elszámoltat a kulcsárjaival. Volt úgy, még a fia keresztelőjére adott ajándék árát is meg akarta fizetni, mert a költségek közé véletlenül be volt írva a számlákba.

– Hallottam, hogy nagysága nem is akarta elfogadni, valósággal úgy erőszakolta rá a Zríni kulcsárja… – Mindegy, Emília, ilyen kis apróságok nem számítanak köztük… Hisz uram anyja után olyanok ők ketten, mintha testvérek volnának… Valaminthogy vérrokonok is: hiszen a Güssinget szerző ős, Battyáni Ferenc felesége után – az volt ott ni: Zríni Dóricza, ott a képe a falon – Zríni-vér is van a Battyániakban. És mikor Miklós gróf korán árvaságra jutott, kilencéves korától fogva uram anyja volt az ő anyja is. – Miklós urat igen nagyon szerette volt a szegin megboldogult nagyasszony – sóhajt közbe Nancsi. – Még idős korában is, amíg csak élt, mindig saját kezével maga varrta a fehérneműjét. – Valld meg, hogy még a saját fiánál is jobb szerette! – komorul el egyszerre az úrnő. – Egyszer kijelentette, hogy ő selemből bizon nem varr: inkább való férfinak a gyócs. – Istenem, aki meghótt, nyugodjék békével! – zárja le ezt a kérdést Nancsi, akit láthatólag szintén gyöngéd szálak fűznek a nagyasszony emlékéhez. Az úrnő ideges lesz, elküldi társalkodónőit, magára akar maradni. Átalmegy a hosszú családtermen, s Poppel Éva képe előtt egy pillanatra megáll. Úgy néz le rá a régi kép ma is, oly ismerős elevenen, hogy szinte zavaró: még a halálból is szeretettel és megbocsátón. Kimegy a folyosóra, és ott addig kémlel jobbra-balra, míg egy inasra nem akad, visszaküldi vele a borlajstromot a pincemesternek. Ennyi minden történt már a mai napon, a kora délutáni litániáig… És most nyugodtan néz szembe, fölemelkedve, trónusáról, az oltártól szentelőjével felé suhintó pappal, mert úgy érzi, jó munkát végzett – a mai nap még semmi bűn, harag vagy rágalom nem szennyezi lelkiismeretét. Ha így folytatódik a nap, holnap megint gyónás nélkül veheti magához az Úr testét. Ura szeretetétől eltelve megy vissza a palotába, s környezete szavait sem figyelve, otthagyja őket a kőlépcsőnél, és az utána futó kis Borbálát, férjeura kedvenc unokáját homlokon csókolja, és visszaküldi anyjához az ajtóból.

Egyedül akar lenni, egyedül akar várakozni férjeurára. És addig is, ha nincs még itt, legalább bemegy a szobájába, leül az asztalához, kezébe fogja kalamárisát és apróbb asztali tárgyait: egyre foghatóbb közelségbe kerülve vele. Kihúzogatná a fiókokat is, de azok rendszeretőn mind egytől egyig pontosan zárva – egyetlenegy kivételével, mert a jobb alsó fiók mégis enged –, ahá! ezt az egyet mégis nyitva hagyta, elfeledte főpedáns uram bezárni… Kihúzza, belenéz: gondosan egymásra rakott iratok vannak benne. Kihúz egyet, találomra, s nagy türelemmel olvasni kezdi, csak úgy időtöltésből… Uramfia! készakarva se vehetett volna ki érdekesebbet: hiszen ez egy udvari bál leírása, ahol ő is jelen volt!

Memoriale az komediaról és az Birtssoftról. Anno 1635 die 18 Febriari tartott császár uronk wirtschoftot, és ő maga és felesége voltak a gazdák. Az király és királyné voltak török módra fölöltözve, az herceg Loipold szóga módra vót, az öregbik hercegh asszony és gróf Porczia voltak felöltözve venediger formára, az kisebbik herceghasszony és gróf Ditrigstain voltak felöltözve Niderledi formán…

– Úgy volt, csakugyan úgy…

Groff Slik és az kisasszony Difonteringh voltak őtözve régi német formán. Tatinpok és egy kisasszony vótak őtözve spanior formán, olasz úr Pallaviczin és az Hipolita kisasszony vótak őtözve francos formán. Groff Slabata volt őtözve engliai formán. Handrik Storonberger és Szandli Kolnics kisasszony voltak őtözve indiai módra. Groff Haragh volt őtözve pap formán. Groff Kiszel és Haragh kisasszony voltak őtözve magyar módra. Lebel uram és egy kisasszony voltak sidó módra, Mersperger és egy kisasszony voltak doktor módra. Groff Pukán és egy kisasszony voltak kallamár módra. Prainer és az Ekenperg kisasszony voltak szarándok módra. Remistal és egy kisasszony voltak övegjártó

formán. Rátkai és egy kisasszony voltak svob módra. Holbari és egy kisasszony voltak fördős módra. Kinszky és egy kisasszony voltak szoldát módra. Az florencziai herceg volt posta módra, Groff Holstain volt kovács formán. Hercegh Ditrichstain volt pintér formán. Stotholter Prainer volt mészáros formán, Pettinger volt formannos formán. Egy kisasszony volt cigány formán. Groff Slabata, az ifjú volt sütő módra. Trutzon volt kéménytisztitó formán. Groff Mekau volt ajtónálló formán. Groff Traitmenstorfer volt szóga formán. Atemez, Taun, Gabriáni, Montekokele. Homonai, Monteuti, ezek mind szóga formán vótak őtözve, amiképpen azok is. Groff Altban volt halász. Mollár és Birin kisasszony voltak kolcsár módon, Koszki volt fogvonyó módra. Kolobrat volt vámos módra, egy cseh úrfink volt szabó módra. Atimisz, az ifjabbik volt vigyázó módra. Hermerstreiner volt szakács módra és von Par volt szóga formán. Battyáni uram volt hevér formán, Battyániné volt talián módra. Az császárné és királyné és hercegasszonyok és kisasszony közül voltak szolgálóleányok formán mintegy nyolcan vagy kilencen. Ezen nap vacsorán fölötte vigan voltának őfelségéék és az többi is. Másnap császárné asszonyunk komédiát tartatott, az mozsikások voltak csak benne és az komédia is csak olyan formán volt, mint egy vásár, és vásárlani jöttek, és az kallamárokkal alkudtak, az mint annak az formája. Nota bene. Az hercegasszonyok ugyanezen napon vacsora után tartottak egy táncot, amely volt ilyenformán. Elsőben volt egy vár formán csinált állapot, és abban voltak nyolcan magok az hercegasszonyok, azután jött egy szekéren egy asszony, amint az istenasszonyok jártak régenten, és sok szép beszédekkel áldotta őfelségéket, császár és király urunkat, azotán jött ismég egy más asszony arra, avégre, hogy az másiknak megfeleljen az szavaira, hogy várban valók kijöhessenek az táncra. Hogy látá, hogy sokára halad az kijövésük, tehát gondolta aztat, hogy megcselekedték azoknak, hogy mind elaludjanak és ki ne jőhessenek. Ez is fordította mesterségét, és csinált körősztet az vár előtt; mihelt azt cselekedte, tehát az vár mindjárt kétfelé nyilt. Odabe úgy volt, mint egy igen szép kert, és azok a táncra készült emberek hát mind elalodtak, azonban oztán, hogy fölébredjenek, el kezdték az trombitálást és kiáltást. Azok azonban neki ébredtenek és elcsodálkoztak, hogy olyan igen el találtok volt alunni. Ezek voltak fölöltözve gyalogkapitánok formára, és az táncokat is úgy járták, valamint az gyalogregementeket szokták rendelni: rendelték vagy tízféle formán, de az csak mind táncformán volt. Hanem az fordulásuk volt oly mesterségesen, mindeniknek egy kalapos süvegje volt és koszpergjok és egy-egy bardasinjok, amint az szokás az gyalogkapitányoknak: és ezek elsőben penig majd négy ízben vagdalkoztanak, mint az harcon szokás. N. B. Tartott majd két óráig ez a tánc és komédiájuk ezek

voltak a táncban. Az két hercegasszony és Kolnics kisasszony, az Fronker kisasszony, az Galler kisasszony, az Ekker kisasszony és Hám kisasszony és még egy, de nem tudom, kinek hittak. A császárné komédiatartása után volt egy balett, de ezek szerencsen módra voltak, és mindenkinek mezítelen koszperg és tollik volt az kezükben, és úgy járták az táncot és úgy is vagdalkoztanak. Igen szip formán volt, járták ezt kétszer, és tartott majd közel egy óráig. Az királyné tartott farsang végén egy komédiát és egy balettot, az mely volt ilyen formán: több katona vagdalkozott, és hogy ezeket békességre hozták a vagdalkozásból, az fölhőben szállott alá nagy lassan egy angyal vagy egy istenasszony, és onnét a levegőből szólott hozzájok, és ezek is mindjárt elhagyták a harcot és a fegyvereket is eltették, inkább tánchoz kezdtek. Ez így volt: Elsőben egy szivárvány vót, egy spanyol kisasszony azon emelkedett fel, és az aztán őfelségéknek beszéllett az ő módja szerint. Azután jött ismég egy kétkerekű szekér, és vonta egy sas, és az annak megfelelt az ő szavaira, és a szivárványon ülő ismég választ adott neki, ez is spanyol volt. Azután jött esmég egy spanyol kisasszony, vonta egy krokodilios, az is hasonlóképpen beszéllett az ő módja szerént. Ezek után jött ki egy vár szabásúból hat kis úrfi, az legöregebbik lehetett tizenkét esztendős, és jártak egy táncot, az mint az pikát szokták hordozni és viselni és azt is mutatták, az mint harcon össze szoktak menni és eltörni, és azután mint vagdalkoznak. Azután jött ismég egy német kisasszony egy kétkerekű szekéren, és vonta egy sárkány, és beszéllett németül. Az csak arról volt, hogy az király fiai engedelmességét dicsérte az atyához, és az ő atyja terhit magára vette, és legelső próbáján minemű áldással és szerencsével látá Isten, azután az ausztriai háznak szerencsét üdvözlőit kinek-kinek az ő módja szerint, császárnak és az császárnénak különben, az királynak és királynénak különben, az Loipold hercegnek különben, az hercegasszonyoknak is különben. Azután jött egy spanyol kisasszony egy kétkerekű szekéren, és vonta hét nagy osztriga vagy teknősbéka, és beszélt spanyolul, és a szivárványt szólította le. Ezek a szekerek mind külön színnel és az kisasszony mind külön őtözetekben voltak, igen szép formán vótak. Ezután szállott le egy darab fölhő, azután ismég másik szállott alá, és azok háta mögött vótak szép forma renddel az táncolni való kisasszonyok mintegy hód formán, és mindenfelé négy-négy és közepén egy, és onnét beszéllett spanyolul az ő táncokról. Azt elvégezvén szállottak le onnét, és az ő helükön maradtak mások: úgy, mint muzsikás formára, ezek penig négy részben jöttek ki. Elsőben jött két spanyol kisasszony, és azok mintegy fertály óráig táncoltak az ő módjuk szerént fittyet hányván az vívókkal és forgolódván. Igen szépen teczett. Ezek után jött ismég két német kisasszony, és azok is hasonlóképpen táncoltak, csakhogy olasz formára, nem úgy, mint az spanyol kisasszonyok. Ezek után jött ismég két

spanyol kisasszony, ezek is olyan fittyegetéssel. Csakhogy az fordulást másképpen ejtették. Ezek után ismég jött két német kisasszony, szép formán táncoltak ezek. Oztán nyolcan táncoltak és azt a formát követték, az mind az hercegasszonyok, de nem tudtak úgy dalolni és nem is voltak oly szép őtözetben ezek, hanem csak sisakformán való süvegük vót és külön-külön féle öltözetjük volt fegyveres formán. De sem koszpergjek, sem bardacsinjok nem vót, de mindazonáltal ez is igen szép volt annyiban, hogy ezek között volt egy leány, és nem tudom, mi volt, ha csak arra-e, hogy a szekereket dirigálta vagy hogy az szókat és az reá való felelést köszönte vagy hogy bolondoskodott véllek, mivel hogy én nem értettem. Az kavallérok közöl egynihányan, úgy mint olaszok tartottak komédiát az császárnak udvarnál, és az volt arról, hogy az kapitányok feleségéről és más rossz életű asszonyok maguk viselléséről. És egy doktornak az feleségét mint keritteté másnak egy kurír, és egy láncot miképpen lopott el az doktortól az kerítő, és az kavallér mint vitte az asszonyhoz be, és mint álméltotta el az urat, hogy egy képet adott neki, és az kép volt az szeretője, és azután mint kapta az feleségénél az szeretőjét az doktor, és mint hozta ki onnét, és egyszóval mind efféle bolondságról volt az komédia – az ki nagyobb bolondságot mondott, az volt legjobb. Nota bene. A királyné komédiájában volt ez is, hogy valami barlangból jött ki hat kisasszony, mintegy tizenkét esztendős lehetett az legöregebbik, és voltak felöltözve szerecsen formára, és jártak egy táncot, gyalogkapitány formán való vót, csakhogy az őtözetük vót más, de nem volt oly mesterséges, mint az hercegasszonyi táncok és balettek.

Ah, Gott… – fohászkodik az úrnő, s elhűlve mered vissza a megidézett múltra. Az volt a víg élet, mikoron még ő is a bécsi szórakozó rend benső, beavatott tagja volt, és mint udvarhölgy részt vett a Burgban a választottak örömeiben. – Hiszen ni, ez a talián kisasszony, akivel a hevérnek öltözött ifjú Battyáni a bálon táncot lejtett – ő volt… Ó, mennyivel jobb volt ott, a bécsi udvaron élni, mint itt, a török ostromolta várak közt… És azóta mennyi ilyenről lemaradt: mi tömérdek örömet, szórakozást, víganlevést és mennyi fényes bálokat kellett elmulasztania – és jött helyükbe a sok-sok bánat, gond, rettegés és álgyúk hányása, végházak recsegése… Ah! szinte hihetetlen, oly régen volt… S erről itt, most eszébe jut egy másik, még ennél is régebbi: akkor ismerte meg Battyánit virág képében, és akkor látta életében először Zrínyi Miklóst. Az is

maszkabál volt, ahol a meghívott urak különbözőképpen voltak álcázva: az egyik Ceresnek, másik csillagásznak, harmadik Mátyás királynak öltözött, és volt ott minden, még struccmadár is, de legmulatságosabb a stüszivadász volt. A stüszivadász, hasát elégedetten ringatva, járkált a fényes szálában, mint egy kakadu, mindig a Mátyás király nyomdokán, mert kíváncsi volt, hogy ki lehet az. Egyszer csak szembekerült vele, és a szokott modorában, szemtelenül méregetve, csípős megjegyzést tett: – Mátyás király!… Nem gondolja, hogy némi túlzás lesz, kedves gróf? Mátyás király büszkén felmagaslott a szavakra, s szeme kifénylett a maszka alól. Tagadhatatlan, magasztos látvány volt, fejedelmi megjelenés: mint amikor a nap süt ki hirtelen. Végigmérve becsmérlőjét, tréfásan csak ennyit mondott: – Nézd, ezt a jágert, hogy bizalmaskodik… Ha nem tudná, itt a birodalom lelkiismerete szólal. Hogy merészel itt bizalmaskodni? A stüszivadász válaszul, a tekintetek pergőtüzében, bosszúsan lerántotta álarcát. – Montecuccoli! Kinevette az egész udvarhölgyi kar. A terem közepén állvány volt emelve, nagy kémlelő csövekkel, úgy, mintha csillagot vizsgálnának, és az öreg csillagvizsgáló jósolt mindenkinek, aki hozzá folyamodott. Voltak környezetében kisebb és nála kevésbé díszesen öltözött asztrológusok is, ezek egyike kifejtette, hogy tulajdonképpen csak egy csillag uralkodik a világmindenségben, egy előttünk még ismeretlen, hatalmas csillag, a többiek csak lemorzsolódásai annak az egynek, és a vonzás törvényével az tartja rendben emezeket, mint birodalmát a fejedelem. De volt egy másik is, aki sehogyan sem tudott beletörődni az egy csillagrendszerbe: s állította, hogy az égen egyszerre több csillag is lehetséges. – Hódolattal, felség! – hajolt meg ebben a pillanatban a főasztrológusnak álcázott öreg Ferdinandus Mátyás király képe előtt, a spanyol etikett legpontosabb szabálya szerint. – Hódolattal a magyarok nagy Hollós Mátyása iránt… – Mit óhajtsz? – kérdezte az, leereszkedő fensőbbséggel, de rezgő hangjáról

felismerte, hogy gyámatyjával áll szemben. Elkészítenéd a horoszkópomat? – Hódolattal, felség! – Részemről a hódolat – vette le erre maszkját a tökéletes Mátyás királynak álcázott lovag is, nem akarván álarcos királyával játszani; s többen felszisszentek a teremben a váratlan felismeréstől: – Zríni!… Zríni!… – futott szájról szájra. Mivel a szabály az volt, hogy a maszkát éjfélig senki sem veheti le, s aki az előírást megsérti, annak büntetésből térden állva kell bocsánatot kérnie az udvari bohóctól: az udvarhölgyek suttogása itt-ott már hangos cincogásban tört ki, mert máris megjelent a tarka ruhás bálbíró, s kezében egy hamis jogar, fejében hétágú papírkorona csörgőkkel, terpeszkedve állt meg éppen a fedetlen arcú Montecuccoli előtt, s az megrökönyödve nézett rá. – Ön rendkívül feledékeny, kedves stüszi – kezdte a bohóc. – Elcserélte a fejét… Nem gondolja, hogy ezzel Ön durván megsértette a stratégia szabályait? – Eredj, te bolond – mormogta vékony ajkai közül Montecuccoli a nevetések gyűrűjében, s oly mozdulattal, mintha legjobb szeretné menten felrúgni az okvetetlenkedőt. – Ohó, stüszikém! Ezt a sértést kikérem magamnak és visszautasítom – hersegett a bolond –, mert ha a bán úr egy birodalom lelkiismerete, mint mondotta éppen, én viszont a királyi udvar lelkiismerete vagyok, s tisztem, hogy körömben ne csináljon magából senki se bolondot! Van-e nagyobb bolondság, mint ha valaki idő előtt felfedi az igazi arcát? Nos, térdre, térdre, barátocskám, kérjünk csak hamar bocsánatot, míg nem késő, mert ha nem tudnád, te megszegted az etikettet. – Coki! – kurjantott fel Montecuccoli, türelmét vesztve, s elfordult. De látni kellett, hogy mindenki rajta mulat. Ekkor kedélyesen visszapenderült, és Zríni felé mutatott csúfolkodón. – Ott… Az az ál-Mátyás király, felség! Ő talán nem sértette meg a stratégia szabályait? Szava nevetésbe fúlt, és gúnyosan csengett. Főhadvezéri fölényeskedés, pöffeszkedő lenézés bujkált szavaiban és valami kárörvendés is: mely talán azt akarta kifejezésre juttatni, hogy Zrínyi hiába bán, hiába akar itt Mátyás lenni és

hiába mondja magát egy birodalom lelkiismeretének – a fölkent európai szellem mégis ő: a nagy Montecuccoli, a legfőbb katonai parancsoló, akit még tréfával sem lehet kizökkenteni fővezéri méltóságából. Zrínyi újból föltette a Mátyás-arcot, s úgy felelt Montecuccolinak: – Kedves gróf, nem cserélném el Kinizsivel. Mindez feszült csendben zajlott le, s e szavakra még jobban kitört a nevetés. – Montecuccoli kudarcot vallott. – Önteltség így beszélni vele. – Amilyen a jónap, olyan a fogadj Isten. – Na de Montecuccoli gróf mégis a német-római császárság vezére, Zríni pedig csak a muraközi bán… Hogy lehet egy lapon említeni a kettőt? E párbeszéd a Ceresnek öltözött testesebb vendégúr és a struccnak álcázott Lippay érsek közt zajlott le, aki akkor még nagy Zrínyi-gyűlölő volt. – Vegyük úgy, hogy ez a maskarabál is egy csatatér – ellenkedett Ceres. – Így, ha nem tévedek: Zríni maradt a porondon… – Látom, nagyságod is Mátyás-párti. Nemhiába Ceresnek álcázta magát – dohogott az érsek, megforgatva struccfejét. – Mért? – röfögött vissza Ceres. – Strucc uraságod tán nem az volna? – De nem ám… Mert ha tudni akarja, én Ferdinandus őfelsége udvari kancellárja vagyok. E szavakra vidám felismeréssel röfögött fel Ceres, s érsek úr őméltóságát nyomban ott is hagyta, egy liliomba bújt udvarhölgy kötvén le minden figyelmét: kit menten elő is ragadott a karzatról, az ibolya és a tulipán közül, s magával vitte a karzati zene recsegő áradatában. – Fogadni mernék, hogy ez a röfögő totyakos nem más, mint Battyáni Ádám generális! – merengett az ibolya. – Mibe fogadjunk?

– Nem tudom, miből gondolod – nyafogott vissza tulipán, kinek figyelmét Zrínyi kötötte le, majd megigazítva nyakán a két zöld levélben végződő főkötőzsineget –, én nem hiszem. – Abból gondolom, hogy éppen ezt a Fugger-lányt hivta el a táncra… El akarja adni a borát a karakkói Fuggereknek… Még itt is! Ez a Röffents uraság… Akkor, aznap este ismerkedett meg később az a kis ibolya – leszakítójával… Egy pillanatra úgy érzi, mintha a bálban volna, újra szeme előtt nyüzsög minden: megelevenedve mozog előtte az összes felidézett szereplő, s minek előtte nagy fohászok kíséretében visszatenné az iratot a fiókban a helyére, szeme előtt még sokáig ott táncolnak férjeura szorgos keze írásának sűrűn rótt, apró betűi, és ismételten ámulatba ejti Ádi nagy emlékezőképessége. – Bámulatos ember! Mennyi mindent meg tud tartani a fejében, a legapróbb részletekig! Itt ezt a sok burgbeli, csakugyan kissé zagyva históriát és neveket is a bál után való napokban fejből, emlékezetből írta volt le, s oly sűrűen, hogy az egészet rászorította két ív papírra. Nini! Külön szeletkén van mellékelve a következő feljegyzés: Groff Loschmenstan vót postamódra. Egy német úr volt Lamberg lantos és muzsikás módra. Alamocci kardinál bécsi püspök és az herceg főkomornyikja Pisof von Larren az maguk köntösükben voltak az asztalnál.

– Ádi, Ádi… Pontosság netovábbja! Kinek számolsz te mindig mindenről, úgy, mintha földi léted minden cselekedetéről tőrül hegyre felelned kellene valaki előtt…?

Kétszázad-magával jött meg nagysága, és úgy látszik, jó kedve lehet valamiért: az udvarmestert mindjárt atyókájának nevezi, bár annak ellenére mint valami szolgát, szalajtja a szakácsért. S mikor az is elébe érkezett, közli a fehér süvegessel, hogy megéhezett. – Akkora étvágyam van, hogy megenném a világot, fakanállal. De mivel vastag vót az ebéd, most inkább valami vékony étket adjatok!

A pincemesternek pedig kiáltja: – Atyó! Az katonáknak, ha ide találnak jünni kunyorálni, bort ki ne adjatok egy nyelést se! Rohoncon tegnap berúgott az egész bagázsia. Maga Kristóf neje fut elő, és sorolja el örvendezve, ott az udvaron, a rendelkezésre álló étkeket. Komoran hallgatja a felsorolást. Sült fácán… már megént fácán!… pókafi, fogoly töltve… Fogas hideg mártással és malackocsonya… na meg csiga vajban, franciasalátával, az természetes. Nagysága feleletül ennyit mond: – Menyemasszony olyan szép, Oltáron sincs különb kép… Ezt válaszolja – szívéből ellenállhatatlanul tör elő időnkint a földi dolgok iránti nagy-nagy vonzalom, a drága jó anyagszeretet, és ezek a legkedvesebb percei környezetének, mikor tudva-tudatlan oly kedves szavakban szokott kifakadozni. A dandár már elvonult, hátraléptetett a lovasság a maga helyére, a kaszárnyák felé. Utánok mered, oly tekintettel, mint az ustor, és csak azután jő érkezése, hogy az udvaron, parkon és palota táján is körüljártassa a szigorú szemét. Nagy a tisztaság és rend ilyenkor mindenfelé. A gereblyés kertinép most tünedezik el a szeme elől, maga után húzva-vonva a földön kerti eszközeit. Egy hullott levélnek az utakon, egy hangos szónak is az udvaron nem ajánlatos lenni. Ismeri a kertészeit, német nyelven cserél velük szót időnkint, mert ezek a németújváriak és környékbeliek nagyobbrészt inkább németek. S azt is meg szokta tenni, ha kedve támad, hogy némely szent időben elmegyen az efféle gyámoltalonakhoz is valami lakodalomra, keresztelőre s effélére, de attól vérszemet ne kapjon senki, mert könnyen előfordul, hogy másnap már botja elé hívatja a nászurakat, és összeteremti valamiért. „Ich bin Euer Herr und Gott!” – szokta ropogtatni fogai közt a németnek, és mered rájok, mint a bálvány. Rettegnek is tőle mindenfelé. Az úrnő odafent a nagy palotában várja.

Fagarádics vezet föl az oszlopteremből az asszonyi lakosztályba (melyet a régi időkből közönségesen még ma is leányasszonyok házának mondanak), és az emeletre kétfelé ágazó, széles falépcsők szolgálnak. Háromablakos, nagy szoba – ez itt az úrnő nappali helye, szép kiesen a parkra néz. Középütt tölgyasztal. Hátrább, a fal mellett valami pamlagféle, hosszas, kartámlás ülőhely s hat kisebb fajta gyantáros karosszék, ritkásan a falak mentén, akárcsak a Burgban. A falakon drága szőnyegek; a gerendás mennyezeten két óriási, aranyozott gyertyacsillár, arányosan elhelyezve. Itt éldelik a viszontlátás első örömeit, és meséli el a nagy zsákmány történetét, ilyenkor mindig büszkeségtől kérkedve – de csak futó pillanatokra vannak együtt: nagyságának soha sincs nyugta, most is a hírmondók bolygatják már megint. Tessék! Ha nincs hon, unalom üli meg a házat – mikor itthon, akkor meg felrobban minden egyszerre! – Várjanak a hírmondóitok – recseg az úrnő a komornára indulatosan, s nagysága kénytelen elmosolyul az asszony kimutatott gyengeségén. Mert hogyne, mikor éppen ölében ül a pamlagon aranyoskája, és úgy reszket, hallgatván ura szavait, mint a fáradt galamb, mely nyugodni vágy, és ő minden igyekezetével nyugtatja és szelídíti is, mert tudja, hogy könnyen föltámadhat ebben a kis talián vérű galambocskában mindjárt a vércse is. De ha már bejött Nancsi, és megzavarta az együttlevés pillanatait: nagysága lecsúsztatja térdéről a pamlagra Auróráját, s maga fölemelkedvén, úgy berzenkedik lépkedve föl s alá az ablakok előtt. – Átkozott Nancsi! – dohog közben az úrnő, leheletért kapkodva. – Mintha csak kiszámítaná, mikor állítson be… Már egy nyugodt perce nem lehet az embernek a házban. – No, semmi, semmi – nyugtatja férjeura. Az is fújtat még egyet-kettőt, s ahogy jön-megy a teremben, már megint oly benyomást kelt, mint egy fölágaskodott törzsű mén: teste kifli alakban nagy beggyel ugrik elő, s válla, tompora kiduzzad, míg nyaka, törzse rövidek, és feje

szakállgomolyagos. – Kegyelmednek semmi? – Estére! – horkant nevetve. – Majd folytatjuk a beszélgetést… – Estére? – kérdi az vissza lemondón. – Hej, Ádi… így halogatjuk el az egész életünk! Megszánja, térdére ülteti, dédelgeti: oly erősen, hogy az idős hölgy szinte elalél, és megfiatalodik a karjaiban. A hírhozók meg türelmesen várnak, várdogálnak odalent, a könyvesház előterében: mert tudják, hogy az úr, ha itthon, leginkább ottan található. Boltíves, hosszú, keskeny terem a könyvesház, ablakai az udvarra nyílnak. Elég tág és világos hely, szereti az úr. (Régi terve is, hogy ide hozza és itt egyesíti a körmendi könyv- és irattárat az újvárival, és akkor üzembe állítja, felújítja a XVI. századi könyvnyomtató házat is, mihent békére fordulnak az állapotok.) A könyvesház ablakai alatt, napvilágos beszögellésekbcn, állandóan három-négy diák körmölget. Nagysága mindig annyi írnyavalót ád ki, hogy alig győznek megbirkózni vele, mire visszajön. Nagy az uradalom, és nem oly egyszerű a dolgok igazgatása, ahol akkora terület esik egybe, hogy valóságos birodalmat tesz ki, mint itt is. Az igazgatás könnyebbségéért németújvári birodalmát tehát tartományokra osztotta fel az úr. Ezek fölött az udvarbíró uralkodik. S valahány tartomány, annyi sáfárság van és annyi sáfár: kik az alájuk tartozó falvak rendjére és gazdasági termelésére a botjuk alá rendelt bírák és elöljárók útján ügyelnek fel. Mindezek a csűrcsavaros dolgok aztán összefutnak a nagysága fejében. Többen a deákok közül azt se tudják, mit másolnak, csak teszik, amit parancsol. Elébük rakná a csillagokat is, mindenféle tisztázni- és megszámolnivalót, amit csak el lehet képzelni: nemcsak majorsági birtokleveleket, kimutatásokat és leltárakat mindenünnen, a magtárak készletétől, kádjaitól s lapátjaitól az istállói jászolláncokig, hanem a házakról, telkekről és féltelkekről, azok lakóiról, a jobbágyok tartásáról, szökéséről és telepítéséről, dézsmákról, robotokról, úrszolgálatokról és még az egyes berendezési tárgyakról is az épületekben. Naptárak készülnek a földek trágyázásáról, szántásáról, vetéséről, évről évre:

kapásnövények és gabnafélék esztendőnkénti váltásáról az egyes határokban. A gazdasági termékek és termények mennyiségéről és értékesítéséről és így tovább. Be kell körmölniök az iratokba, hogy mit jelentenek szombatonként a sáfárok, az udvarbírák útján, az ispánok, majorgazdák, erdőfelügyelők, falusi bírák és hegymesterek beszámolói alapján, és hogy mi munkát végeznek és milyen eredményekkel a malmosok, szőlészek és halászok is. Itt is leltár van az emberekről, alkalmazottakról, azok jövedelméről és költségeiről: minden ki- és befolyó garasról – mert egy óriási nagy élő, lüktető üzem az őnagysága nagy birtokrendszere még most is, akár mint Körmenden vagy Szalónakon, és az élet minden szála-ere ide foly be, és szigorúan papírra vétetik. Fene tudja, mi célja vele nagyságának, hogy annyi éven át mindent regisztráltat, körmöltet? Az egyik görbe hátú deák, aki kötetekre menő anyagot írogatott össze már maga egyedül, ez idő szerint az őnagysága országgyűlési dolgait tartja rendben. Iratjelzetes, beiktatott papírok garmadái sorakoznak fel a polcon, keze után: pontos dátummal, adatszerű és részletes kimutatásokkal mindenben. Apró papírkákról, miket nagysága saját kezűleg firkált volt, most az egyik ilyen kiszállás adatait rója fel és összegezi: 1655. MÁRCIUS 4-ÉN POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉSRE VITT SZEMÉLYZET, BOR, ZAB, SZÉNA, TŰZREVALÓ FA, ARRÓL VALÓ DISPOSITIÓK ÉS LIMITATIÓK – körmöli a címbe… Udvarunk népe, akiket mellettünk hagytunk Posonban – s itt név szerint felsorolva mindama kilencvenkilenc személy, akik nagysága kíséretét tették volt. Ezekből harminckettő a közvetlen környezetéhez tartozó, a többi: étekfogó 14, íródeák 4, inas 12 (ebből 4 az kik fiam Kristóf és Pál mellé rendelt személyek), szakácsok 13 (az konyhán akik vagynak: 4 szakács, 2 szakácsinas, 2 pohárnok, 2 étekfogó, 2 tálhordó, 2 ajtónálló és 1 mosogató asszony), muzsikások 4 (ebből 1 hegedűs, 1 cimbalmos, 2 lantos), uraimék lovászi 15 (ebből eőnagysága lovai mellé 4, Kristóf úr lovai mellé 6, Pál úr lovai mellé 5), apródok az kik uraimék mellé rendeltettenek: 25 (ebből az kis urak mellé 7 apród, az kisasszony mellé: 8 apród). És így tovább… Részletes kimutatás még arról is, hogy mit fogyasztottak és hogy az pénzben mit képvisel. Az „semlyéknél” például minden személyre számlálva napjában 2 párt, fecit 4 Korona, 20 Dénár. Fogyott naponta 53 pint bor.” S így tovább, vég nélkül… Unalmas itt a várakozás, de végre leérkezik őnagysága: hogy amint szokta, személyesen meghallgassa a hírmondókat… A Laskai Sándor hírmadarai jöttek meg. Van, aki írásban hozza a tudnivalót, van, aki szóban – s van úgy, hogy csak karatyolnak ezek, mégis meg kő hallgatni,

mert annyi bizonyos, hogy ok nélkül sohasem röppennek ide a Somogyságból. Ez a Laskai, hm… olyan kálvinista papi ember amúgy, és mint olyan, a Hamza mohácsi szandzsákbég háziprédikátora volna. Biztos, hogy kétlaki, a törökszállta Kanizsán éppoly otthonos, mint Körmenden: de az nem számít, mert szíve szerént azért mégis inkább a magyarokhoz húz. Névaláírás nélkül küldi, küldözgeti a jelentések tömkelegét, van úgy, napról napra: hol Körmendre, hol Újvárra, s hírt ád a török minden tervéről, megmozdulásáról. Derék pap, hm… Sok hasznos szolgálatot tesz. – No mondjátok, hát mi a hír? – érdeklődik a hírmadaraktól, és ami egészen szokatlan nála, beviszi őket egész a maga szobájába; és ott rácsukja az ajtót. Úgy látszik, az igali meleg napokban igen-igen rászomjazott a friss hírekre őnagysága. Egyik hírhozó pecsétes levelet nyújt át. Feltépi, aztán míg olvassa a Laskai mester szálkás írását, arca fokozatosan elkomorodik… Jelentem Nagyságodnak, hogy a török az Rábafelső-folyás mellyékére készül csapni. Mi szándékjok az ebeknek, pontosan ki nem tudhattuk, Zrini urunk őnagysága is inkább csak hátba verte őket, mert bizjon, magára maradott ő is az hadaival, tétlenül volt kénytelen nézni, miképpen az török átkelt az eszéki hidon, és egyenesen Budának vette útját… A német segéllő csapatok, miket őfölsége a Muraközébe igért volt, nem érkeztek meg. Mi az oka, derekasan ki nem tudhattuk, hanem hirszóval itt az törökök közönségesen azt beszélik: nagy szerencse rájok, hogy a bán nem kapott engedélyt és erősítést Bécsből: mert ha Eszékkel szembefordítja vala hadait, boldog Isten, talán az egész török sereget visszafordítja vala, és amint a kanizsaiak hiszik és mondják, biztos állásból, álgyuk fedezete alatt 40-50 000 vitézzel visszaveri, és a Duna vizébe szorítja vala a nagyvezér költözködő, megszakadozott seregeit, kiben Hamza bég szerint nem volt több, 45-50 000 igazi katonánál, a többi csak gyülevész horda volt, mely a tábornak inkább terhére, mint hasznára szolgált… Zrini tizenhat lovasa a láborra ütvén, néhány törököt levágtak, többet foglyul hoztak, s annyira megrémíték az egész tábort, hogy ha néhány még segélyükre jő, néhány száz török a Dunába ugrik… Továbbá, törökül tudó nyolc hajdú, Zrini táborából, törökösen megborotválkozva, janicsároknak átöltözködve, nyolc napot és éjt kémekül töltöttek a török táborban, és azon hírrel tértek onnan vissza, hogy Zrini serege foganattal harcolhatna meg az ellenséggel, mert leszámítva az Ázsián innéndi várőrségeket és janicsárokat, a többi nép inkább

terhére van, mint kárára az ellenségnek. Nemhogy segítség nem érkezett azonban, hanem még a varasdi német főkapitány is – Leslie Walter – ijedtében Regedébe, Zrini szárnya alá menekült, és most ott együtt vigadozik Féndrikkel, a regedéi zsoldos kapitánnyal. Zrini nagysága úton van: üldözi és veri a nagyvezér utócsaptait… Fejcsóválva löki félre a levelet; a ládán mindjárt egy másikat pillant meg, bontatlant. Nézi: Vitnyédytől jött Pozsonyból… Lám, ni… Az posonyi prókátor uram is ezekről a dolgokról irkál. Irigyli a német szerencséjét, ugyanakkor hálálkodik Istennek, hogy mégsem Horvátországon át próbált Ausztriába menni a török; holott Stírián, Karinthián át azt hamarabb elérhette volna. De bizon, Köpril Ahmed inkább oda ment, ahol Zrínyi Miklóst nem talált és nem tudott, Buda felé… Ezek után panaszkodik egy sort még az országbíróra és a hazai ügyek élén járók közönyére, melyhez – amint írja – hozzájárul a közügyek mindent elbúsító, nehézkes folyamata, de azzal vigasztalódik, hogy megérkeztek immár XIV. Lajos segítő seregei dél felől, és most már nem úgy lesz, mint eddig volt. Sok ezer ember és válogatott vitézség: lovasság, gyalogság, a legújabb francia fegyverekkel és a legjobb vezérek vezetésével tömörülnek Zríni alá a Muraközén. „S mit nem mível a szükség! lmmárom Bécsben is mindenki egyedül csak Zrini Miklósba veti reményét: annyira, hogy még Loipold is poharat ürített érette, és Rottal megerősítése szerént Zrini generalisszimusznak van kiszemelve. Kérem Nagyságodat, mint jó uramat – könyörög a levélben –, hasson közre Bécsben abban, hogy a generálisszimuszság valamennyi egyesült hadak parancsnoklatát jelentse – másrészt Zrininél, hogy amennyiben fővezérsége csak Dunán-innéndre szólíttatnék, úgy annak elfogadásától elzárkózzék. Ennek értelmében írtam volt uram őnagyságának is: mert ha valamennyi tábornoknak az országban nem parancsolhat, a sokak kormánylása nem lévén egyező, sok jó alkalom felhasználatlanul szalasztatik el. De ha valódi fővezérnek választatnék, e tisztet fogadja el a következő feltételek alatt: 1.) ha Montecuccolit nem is rendelik Zrini alá, legalább keményen megparancsolják neki, hogy ütközetkor segélyül legyen az császár hadaival; 2.) Zrini tábora élelmezéséről őfölsége gondoskodjék, ezenfelül több német katonaságot adjon és a német tábornokok Zrinivel egyetértve működjenek; 3.) fegyverben fogyatkozás ne legyen, hogy a nép fölfegyvereztethessék; 4.) a generálisszimuszságról adassék ki pátens, amely olyan hatalommal ruházza fel Zrinit, minő a nádoré, akit különben is képviselni fog… Mindezeket én tehát megírtam volt uram önagyságának, de ez ideig választ nem kaptam tőle. Beleegyezik-e vagy sem, én bizony nem tudom, mert ember lévén

őnagysága is, tagadhatatlan érzi mortifikációit: nem tudom, ha megemésztheti-e azokat, s elhagyván a magáét, másnak oltalmára megyen-e? Ismerve viszont az bécsi kaméleonnak, Nádasdynak, nemkülönben Montecuccolinak gonosz áskálódásait urunk ellen (akik most Zerinvárt akarják a török kezére adni, és annak árán még mindig békét kötnének az törökkel): én megértem, ha uram őnagysága félti a várt odahagyni, azért nehezen szánja el magát. Péter uramra sem lehet hagyni az várat, mert őnagysága nálam sokkal nagyobb dologban, s ötven huszárjával útnak indult… Hiszem, ha minden terv szerint megyen és bontakozik ki, uram őnagysága több lesz nádornál, országbírónál és generalisszimusznál – kit, hogy Isten sikerülni engedjen és bennőnket segéljen abban, kívánjuk szívből, s érette mindent elkövessünk, mi tőlünk telhetik.

– Huh! A dolog egész komolyra érlelődik – lelkend fel őnagysága. Úgy megvillanyozzák a Vitnyédy hírei, hogy hátat fordítva a hírhozóknak, homloka dudorára szorítva ujjait, iparkodik összeszedni magában a teendőket. – Ha így áll a dolog, hogy az török Budán: nem áll az ott meg, eszébe sincs. A Rába mellyékit se nagyon érinti, hanem megy egyenesen Bécs felé, és nem múlatja az időt, addig üti a vasat, amíg meleg… Most azután, hogy szorul a kapca, lám előkapnák hirtelenül Zrínyit. – Várjatok – ugrik fel, s otthagyva a hírhozókat, a tiszti házba siet át, és ott előhivatván Kristófot, tanácsot tartanak a teendők felől. Megbeszéli vele, hogy háromezer lovast kell a végházakból sürgősen összevonni; és azokkal a Rába mellyéki vidékre siessen, hogy legyen ott erő, ha akár a török, akár a mosoni német zsoldos oda esnék. De nem kell Kristófot se biztatni, fölkészült ő már magától a veszedelemre, és – amint atyjának jelenti – tegnap tért meg Fehérvár alól is: ahol Zrínyivel összedolgozva, nyírták mint az olló a nagyvezér lemaradozó hátcsapatait: végigverve és vagdalva azokat az egész alsó és keleti Felső-Dunántúlon. Zrínyi most visszahúzódott a Muraközébe, és ott a fejleményeket várja; Kristóf úr pedig a Rába felső folyáshoz készül őrségbe, hogy szükség esetén és a török megindultával Zrínyivel összedolgozzanak megint. – Jól van, készülj is, de mentül előbb, sőt, ha lehet, még ma elinduljatok – parancsolja fiának. – Nemhiába vagy helyettesem s lész a birtokban örökösöm és a generálisságban utódom. Én peniglen Körmendet és Zalavölgyét őrzöm addig,

egykét napig itt maradok Újváron. A fiú némán és terpeszállással veszi át atyja parancsát – szakasztott olyan természet, mint húsz év előtt atyja volt, csak koránál fogva fürgébb, és jobban győzi a csatangolást. Udvaron és kaszárnyák felől már nagy a sürgölődés: mint olyankor szokott lenni, mikor a lovasok készülnek, nyergelnek. Maga pedig még visszalódul a könyvesházba, és a Laskai embereitől türelmetlenül kérdezi: – Melyik a legfrissebbik hírhozó? – Én – jelentkezik az egyik. – Most jöttem, nincsen félórája. – No, mondd hát! – förmed rá. – Ez is hír – kezdi az –, hogy a szolnoki és egri törökök a megéhezett németekben százhatvant vittenek bé Szolnokba, és oly olcsók, hogy egy csizmán egy németet vehetni… – Az nem hír – szakítja félbe. – Mondj jobbat. – Az is hír – folytatja az –, hogy Hamza mohácsi szandzsák bég tizennyolc lovassal körülfogatva kocsiját, Vid Benedek uram házához érkezett Tolnában: s jüvetelinek oka csak az, hogy Vid tiszteletes úr a magyar Bonfiniust tolmácsolná neki, mivel maga az bég titkon református, de még nemigen magyar. – Ez se hír – legyint rá mérgesen. – Különbet nem tudsz mondani? – Az is hír – bizonytalankodik immáron a hírmondó –, hogy… Szalárdon az török bement, és az úriszék börtönéből erőszakkal kivont egy embert, kinek bűne az törökösségén kívül az vala, hogy boszorkány, és amint mondják egérformában bement a szomszéd ágyába, és rokonait, kit kutya, kit macska képiben, megrontotta. – Eriggyetek innénd a pokolba a kutyátokkal, macskátokkal, ha különbet nem tudtok előadni – ugrik föl. Majd hirtelen meggondolja. – Várjatok! Hát a Zalavölgyéből nincsen hír?

– Nincsen onnénd semmi különös a világon, legföllebb az, hogy gyűlni szándékoznak az hajdúk. – Gyűlni? – hökken meg. – Hol? Miért? – Ott valahun ég alatt akarnak gyűlni, mert amint mondják, hazát akarnak maguknak, földet, házat és családot teremteni. Azért azon vannak, hogy mezei vajdahelyettest válasszanak, addig is, míg Alfő a fogságból kiszabadul. E szavakra már éktelen nagy haragban esik nagysága. – Kiszabadul? – ordít fel. – Majd ha az úriszék kivizsgálta a dógait, majd az dönt felőle, hogy mi sorsot érdemel! Addig is, bármi rebelliót próbáljanak azok ott: rájok megyek, s magam hatalmával szórom széjjel őket az mocsárba! Eriggyetek, mondjátok meg nekik! Karóra kerül minden hajdú, aki kapitánya híre nélkül még egyszer elhagyja az helt, és kapitánya hírét rontja, veszti…

Ennyivel azonban nem elégedett meg nagysága, hanem „ha már ide ette az fene ezeket, meghozták a rossz hírt”: nem maradt nyugta, fogta magát, s még azon éjjel, ahogy kiszállt a hitvesi ágyból, ötödmagával átnyargalt Hídvégre. Derekas vállalkozás, éji időn, egy javakorú embertől, aki tegnap sem aludt. Haza se jön, már újra úton van, s Hídvég innénd számítva nem csekély távolság… Igaz, akár falvanként adnak alá váltott lovat szíves-örömest: egyetlen vágta az egész nagy út, csak derékkal győzze valaki. A zalavári hídnál, mikor leszáll a lóról, megtántorodik, s majdnem elesik. – No! Úgy kapják el a kísérői. Hiába, csak megviseli az embert három-négy órai nyargalás. Kantáron vont lovakkal botorkálnak a holdvilágban a hosszú-hosszú, kopogós hídon s körül a hidlás deszkáira, kétfelől, fölnyújtogatják fejeiket a nádi buzogányok, vízililiomok. Széles a Balaton vize, s körülöttük akkora nagy a békabrekegés, hogy egymás szavát sem értik, kiabálva beszélnek. Halk szél is

rezg a nádasokból, s hengergeti orrukba a petyhüdt nádi rohadás nehéz, émelygős szagát. Odaérnek a várhoz – kapu tárva-nyitva. – Hóha – hé! Hát hun az őr? Nem őrzi azt senki, hacsak a csillagok nem, ott hunyorogva magasan a roncsos kapufél felett. – Ember, ember! Mi történik itt? – háborog, ahogy megérkeztek, felelősségre vonva az ágyából fölvert Bosnyák Boldizsárt. – Kapu tárva, őr sehol, hajdúk lázadnak – te meg itt henyéled az időt? Ahelyett, hogy futnál hozzám, hírt küldenél – s ezt is a Laskai hírmadaraitól kelle megtunnom? Ránt egyet a vállán Bódi vitéz. – Háborog itt már az egész istenség – szól mogorván. – A hajdúk egy része megszökött a Zríni uram csapataival. A többi meg mind mezei vajda alá akar menni: és semmi úttal nem lehet őket megtartóztatni, hogy a Zalavölgyét el ne hagyják. – Micsoda? – villogtatja a szemét. – Majd teszek róla, ha előkerül a pallos! Hol gyűlnek azok az eblelkek? – Odaáltal, a hídvégi temetőn. – Jerünk! Indulj – parancsolja környezetének. – Nagy jó uram! – rökönyödik meg Bosnyák. – Oda ne menjen oly kevesedmagával nagyságod, mert én mondom, életveszélyes vóna így közibük menni. – Alfő a börtönben! – Ha százszor is börtönben, nekem is megizenték az este; ha jót akarok, a várból ki ne tegyem a lábamat. – Jerünk!

Nem tudni, nagysága mire készül, mert még a lovát is itt hagyja, és addig-addig, míg végre is dereglyén indulnak a mocsáron át. Nyugovóban a hold, még visszaveti a felhők alól enyhe, ciróka sugarait a tájékra, s otthagyván a felhőket is az égen, úgy tesz, mintha menekülne a látottaktól… Némán eveznek, a dereglye orra súrolja és félrenyomja az útból a hajlós, folyondár vízinövényeket. Egy szó sem esik köztük. Amint a hídvégi révü felé közelednek, valahonnénd hang rikkan: – Ki az? – Magyar! – zengi emelt hangon. – Jelszó? – Battyáni! Utána csend. Csak az evezők csobognak; és a víz locsog és nyalja vastagon a gálya sarkát; s rajta, mint a lánggal fortyogó bálvány, mered a táj ura, előre, a temető felé szegezve tekintetét. Ott áll, bárki láthatja a sötétből. – Húzódjék le, nagyságod – kérleli Bódi vitéz. – Ide lűnek! – Nem! – feleli, még nagyobb hanggal kiáltva. – Látni akarom és tunni akarom, mire készül itt ellenem ez a hitván mezei kotralék. Honnénd vette a bátorságot, hogy elhagyja az helt! Hogy meri megtörni az esküt? Szíjat vonatok a bőrükből, lófarkra köttetem, kerékbe fonatom, elevenen megnyúzatom, négyfelé taglaltatom, aki ellenem szegül! Így üvöltöz a tutaj orrán, s hangja oly nagy zengésű, hogy azt bizony még a szomszéd falvak népe is meghallhatja, mert még a békák is elnémultak ijedtükben, mint mikor a mozsár szól. A szavak közben mindannyian kíváncsian kémelnek a temető felé.

De nem látni ott semmit, csak mint amikor káprázik a szem: valami fura árnyékok kavarognak, sürögnek ottan – lónyihogást, lánccsörgést, ménnyerítést hallani… Mikor a halászházi pallóhoz értek, egymás után kiugrálnak a partra, és elöl nagysága törtet a kivont karddal, készen arra, hogy menten levagdaljon minden elébe kerülőt. A kis tanyán most gyújtják ki a gyertyát. Átlépkednek az udvaron, őnagysága bátorsága nőttön nől… – Hun vagytok? Ti átkozottak! Jertek ide a szemem elé! – dohogja és zihálja, mert ő majd megmutatja most ezeknek a hitván kódis nemzeteknek, hogy kicsoda Battyáni! Zörgés, suhogás a temető körül. Mintha szél borzolódnék a füzesekben és a nyárfásokban; ing a mocsárerdő, nádtörés recsegése, víz locsogása hallik mindennünnen, mintha sokan jönnének. Ide is, oda is figyelnek, míg kiérnek az útra, és fölmennek a dombra. Ott várja őket a meglepetés. Elhagyott emberi fészkek, szekerek, fákhoz kötött lovak mindenfelé – lélek sincs sehol; csak a félredőlt keresztek meredeznek a földből és a gazverte kis kupacokból, innen-onnan. – No, mi van itt? – dobbant a csizmájával a temető földjén, s rá megtorpan, mert valami kidőlt kereszt darabja ropog a talpa alatt. Több szava nincs, mint ahogy a kérdésre sincs felelet. De lábuk lépten-nyomon megakad az itt feledett gubákban, rongyokban, melyek rátekerednek a csizmájukra, és őnagysága, szusszanva nagyokat és keserveseket: egyre komorabban és egyre lohadtabban kémeli a sírokat, míg körüljárják a temetőt… Valaki itt maradt, itt felejtődött – meghótt, vagy elaludt? Rugdalják – részeg, mint a tök… Még az idő is a nyavalásoknak kedvez – morogja a fogai közt, tehetetlenül. – Vóna tél, rátok gyújtanám a nádast! Megfordulnak, és némán lépkednek visszafelé a lélektelenné vált temetőhelyről,

és amikor a tanyához érnek, és megpillantják ott a gyertyát az ablakban, nagysága megtorpan. – Én ide bemegyek – úgymond. – Ti penig megvárjatok! Őrségül hagyja kíséretét a ház körül. Kihuzakodva, nagy beggyel lépked elő az udvari homályban, testi terebélye nehézkesen jobbra-balra ring. Nyitva áll a konyhaajtó, s ahogy betoppan rajta, valaki a sötétben remegve a nyakába omlik. – Hej… jó estét! Azzal kezdi, hogy átnyalábolja őtet őnagysága, és összevissza csókolja és ölelgeti, ahol éri. Föllobbantja a kedves nő érintése, mint a fáklyát: egyszeriben olyan lesz hozzá, mint a viasz, majd elolvad. Bejutnak a szobaféle kamorába, a vénasszony már tudja dolgát, surran kifelé, és futtában motyogva és reszketve megcsókolja az őnagysága kezét, és mikor kint van, cincogva, mint egy kis egér, maga után benyomja az ajtót. – Ilkám, angyalom, te… – mondja gyönyörködő szemmel. – Nem haragszol, ugye, drágaságom, hogy oly váratlanul állítok be hozzád? Az Ányos leány ott áll a gyertyafényben az őnagysága szeme előtt, egy szál ruhában, amint álmából ébredt, ágyából költ, és megsemmisülve néz a nagy, hatalmas uraságra, aki őtet szereti. Arca olyan üres és áttetsző, mint az üveg – és mintha nem is ő volna, oly idegenül mered maga elé. Úgy néz, mint az élő szemrehányás – mindenért… – Ej, hát ríva fakadsz? Lölköm, galambom! Gyödtem vóna ám előbb, de nem vót rája idő… Miért sírsz, no? Pici csend mered köztük. – Ugye megígérte, Ádi bácsi – szólal fakón a lány –, hogy nem fogja el a portyán.

– Mikor? – Mikor legutóbb itt járt. – Meg ám! Mi tagadás… Megígértem. – Akkor mért fogta el mégis? – Mikor, te? – zavarodik meg a leány kérdésére, mert nem is tud mit mondani. – Úgy tesz, mintha nem is tudná? Hát Körmenden! – Mert megérdeműte! Megfogtam én a másikakat is. Mindenkit megfogok, aki rád meri tenni a kezét!… Még szánod, sajnálod? Ilka egész testében mélyen remeg, és könnyei ragyognak. – Még talán szereted is?… Te! Átnyalábolja, leverik a gyertyát. – Momm’meg, ha szereted. – Szeretem – hangzik a sötétben. Ne Battyáni! most megtudhattad a magadét… – Akkor… akkor penig… – szakadozik nagysága lelke mélyéből – vége lesz! A lány megrémül és rimánkodik, még a nyakát is átöleli meleg karjaival, és könyörgőre fogja a dolgot. – Ádi bácsi! Kedves, aranyos, jó Ádi bácsikám, ha egy kicsikét is szeret nagyságod, adjon a Györgynek kegyelmet… – Haramiának nincs kegyelem! – keményíti meg magát. – Tégedet penig majd a dobrai váramba vitetlek. Selembe öltöztetlek. Ékszereket adok a ruhádra és felpiperézed magad… Te leszöl az úrnő… Aztán boldogulj! S míg fölcsatolja a kardját, duzzogva: válaszul felhangzik Ilka hangos sírása; oly bőszítően fájdalmasan sír-rí ez a leány, nem lehet azt itt soká elhallgatni.

Pakulitz Lázár, Brezsowszky Leskó és Alfő György ügyében részben Egerszegen, részben Körmenden hozták meg az ítéletet. Az udvarbírák, várnagyok és kerületi szolgabírák – a vizsgálat és ítélkezés jogi személyei – az előbbi két latrot Egerszegen ítélték halálra és végeztették ki, míg a „harmadikat”, az úr kívánsága szerént Körmendről Újvárra hozták által, hogy itt az úr kegyelmére bocsássák. Porkoláb és őrök úgy bánnak a hajdúvezérrel, akár a hímes tojással, mert már Körmenden meghagyta vót az úr, hogy mivel bűnei úgyis ismertek mindenki előtt, azért ne gyötörjék, ne csigázzák nagyon és semmiféle tortúra alá nem köll vetni. Ami igen-igen nagy kegyesség volt a nagysága részéről, mert Pakulitz Lázárt például úgy végezték ki, hogy előbb a hóhérok kínzására adták tetszés szerint; és azok mindiárt szíjat hasítottak a bőréből, a nyakától a bokáig, kettőt, majd annak utána a paráznaságért kegyetlen módon, tüzes vassal, kénnel, szurokkal égették, végül megtördelve végtagjait és mellkosarát, kerékre fűzték, és félelevenen kifüggesztették egy országút széli fára, a magyaródi erdők alján: minden haramiaság elrettentő példájára… Brezsowszky Leskót pedig – kit Sümeg határában fogtak el az úr őnagysága darabontjai – lófarkhoz kötésre és négyfelé taglalásra ítélték: mit szintén a legkönyörtelenebb mód hajtottak rajta végre Egerszegen. Németújváron, a vár külső részének egy hátul eső beszögellésében emelkedik a vesztőhely. a tömlöcök előtti kis füves, elkerített rész… Rég időktől – még a nádorló, öreg Battyáni Ferenc óta itt szokták végrehajtani halálos ítéleteiket a Battyániak. A gyepes tér hátsó felében földből mered ki a természetes vérpad: valami régi, vén diófa fűrésszel tarlott, csiszolt rönkje – vagy négy-öt arasznyi magasságban a földtől. Sok garázda lopó, gyilkos, betörő, húzó-vonyó haramia került már uraimék pallosjogánál fogva, vérpadra itt – s amint a törvény előírja, a rönkkel szemben, vagy háromlépésre, ott áll a pallosjogú úr széke is: szintén földbe cövekelt, fából való úriszék, két-három lépcsővel, a szabad ég alatt. Éppen hatot üt a toronyóra, mikor őnagysága teljes főgenerálisi díszben, kezében a vezéri bottal, lassan átsétál a palotából kíséretével, ő maga a szőnyeggel terített úriszéken, kísérői – a jogászok, bírák – mögötte állva foglalnak helyet. Nincs valami nagy kedvében, mert nem szokása az ítéletek végrehajtásánál megjelenni: udvarbírái az úriszéki jogokat mindenfelé teljhatalommal gyakorolják helyette – de oka van annak, hogy ennél az egy esetnél maga

személyében itt kell lennie. Mikor elfoglalták helyüket a kísérők is, intésére elindulnak a rabért, akivel még a zalaegerszegi, hadtörvényszéki tárgyaláson közölték a halálos ítéletet. Percek múlnak, míg végre a tömlöcajtóban megjelenik az elítélt. Keze hátrakötve, lába béklyóban, mellén kitárva a gyolcs hajdúing, és ugrándva jő elő, mert négyen-öten taszigálják, szinte megállás nélkül, abba a bizonyos irányba. Fogni egy se igen meri, csak érintgetik. Ismerik őrzői, olyan, mint a fenevad: úgy üt, öklel a fejével is, mint a bika, és csontot zúz, mellkast tör be, ahová odavág. Italába altatót tettek, míg kezét álmában hátra nyűgözték. Alfő György, hogy ott látja a hóhért a pallossal és a tuskó mögött a nagyméltósággal ülő főuraságot, fürtjeit vadul megrázza, fúj és köp és a szeme forogni kezd, szája a tehetetlen dühtől kihabzik. De egy eleven szó nem hagyja el ajkát. Végre megtorpan a tuskó előtt, és ott néz szembe a sorsával, sötéten és fenyegetőn: mint a hurokba szorult vad, mely el van szánva, hogy még így is végleheletig védi magát. – Szánalmas dühösség – nyekergi valaki halkan. Az egyik hóhérlegény pedig, aki még erre is fölkészült, hosszú nyelű fapörölyt ránt elő, és azzal hátulról fejbe sújtja a hajdúvezért. A nagy fiatal test megtántorul az ütésre, lomhán alázuhan. S már négyen vannak rajta, kezeit nagy gyakorlattal igen hamar megoldják, őt a tuskóra lökik, s tehetetlen karjait ott átalfűzve kétfelől, elöl, ahol nagysága ül, kötéllel jó erősen a rönk lánckarikájához kötözik. Ekkor tér újra magához Alfő, és látja, mi történik vele. Karja a vérpadot öleli, feje a vesztőhely lapján. Felnyög kínjában, és rángatni kezdi a rönköt, oly erővel, hogy csuklóiról lemállik a hús, s néz Battyánira kékülve és vörösödve, hogy szinte azt lehetne várni, megszakad az erőlködéstől. De a gyökeres rönk meg se mozdul.

Megmondták neki, hogy kegyelemért folyamodhat: de az ítélet óta nem hallani hangját. Olyan lett, mintha megnémult volna. Az udvarbíró a szokásos mód megismétli a jogi indokolást és az ítéletet. – Alfő György hídvégi hajdú főlegén, többrendbeli fő-fő vétségek elkövetése miatt, ügyei az egerszegi vitézi törvények értelmében alaposan megvizsgáltatván, megállapíttatott róla, miszerint: főgenerális űnagysága személyét többször böcsmérlette és halálosan fenyegette; parancsokat megszegte, tarisznyás hajdúk közt pártütést csinált; és széltében elvetemült módon lázított a generálátus rendje ellen; valamint többrendbeli régebbi húzások-vonyások, csalás-rablás és házak fölverése terheli lelkiismeretét. Egy ártatlan embert nyomorékká vert, és hídvégi főtisztjét tisztességtelenül megvagdalta – miket maga sem tagad, hogy elkövette. Annak ellenére megátalkodott módon semmivel sem menti magát, hanem mindennemő penitencia nélköl az ő nyakasságában kitartván, még az bíróknak is ellenök mondván, őket nagy rút istentelen szavakkal vizsgálat közben káromlotta. Deliberátum est! Ezen sok nyilvánvaló nagy vétkéért és bűneiért, az maga hatalmaskodásáért, a generálátus hadnagyának és zalavári Boldizsárnak teste romlásáért, országunk törvénye szerint fejvesztésre ítéltetett. Mielőtt az ítélet végrehajtatik rajta, jogában áll urunk nagyságához kegyelemért folyamodni… Azért most kérjed nagyságos főgenerális urat, mint Isten- és igazságszerető urunkat, hogy tekintvén régi vitézségedet, mutassa kegyelmességét hozzád. Battyáni nagy komoran néz elő a faszékből – s ez ugyanúgy vissza. Pillanatokig mintha farkasszemet néznének egymással, miközben összevissza nyalábolódik, birkózik és üt szemeik lobogása. – No? – böki meg maga a főhóhér hátulról, hogy megbiztassa. De hiába. Úgy néz az, mint a haramia, és még jobban összeszorítja a száját. Bírákon és tudós jogférfiakon végigfut a megrökönyödés. Abban a pillanatban, ahogy a hóhér hozzá lép, hirtelen fölemeli a fejét. Szeme sötéten tüzel, s feje tetején dús fürtökben omlik szét a nagy sárga gubanc, ajka megrándul, mintha szólni akarna. De nem. Meggondolta… Csak azért is még jobban összeszorítja ajkát.

Battyáni is fölfuvalkodik, mint a borz, erre a gőgös viselkedésre, és úgy kipirul, hogy majd megpukkad bele. Még hogy ő kezdje? A hóhér félrelép, és két kézre fogja a bárdot, s még mielőtt az ítéletet végrehajtaná, szokás szerint, a pallosjog személyesen megjelent urához fordulva – és mintegy az elítélt helyett fölteszi a kérdést: – Uram, van-e számára kegyelem? – Istennél – feleli kurtán, s arcán valami oly befelé vásódó, szemes, csontos és fényes szigorúság jelenik meg egyszerre, aminő máskor sohasem. Következik a hóhér szerepe. Pontos kezű, gyakorlott mester lehet, mert szinte észre sem venni, oly villámgyors mozdulattal sújt Alfő György nyakához a bárddal. Ez azonban játszi könnyen félrekapja a fejét… Majd kirepült a hóhér kezéből a nagy pallos, maga is úgy megtántorult a lendülettől. Bosszús lett, ilyen még sosem történt vele. Káromkodik egyet, aztán gyorsan másodszor is, harmadszor is oda-odavág, de amíg Alfő a nyakát mozgatni bírja, nehéz azt eltalálni. Inkább a fülét, arcát hasogatta meg… Hihetetlen ösztönnel, még kétszer-háromszor is elkapja a fejét a körülötte villogó eszköz elől, majd újra kidugja, s úgy les, mint a vízicsibe. Battyáni maga is megcsóválgatja a fejét, és már átsuhan elméjén, hogy tán kegyelmet adna néki mégis – hiszen milyen ügyes és mennyi jó vitézi érték van ebben a haramiában… De nem! Mit ér az egész vitézség egy olyan emberben, aki erényeit örökös latorságokra használja? – Ennek a hajdúvezérnek el köll veszni! – mutat rá kiáltva. Egy markos legény ugrik erre oda, s két kézzel belemarkolva Alfő előreomló hajába, úgy akarja áthidalni a pillanatnyi zavart és feszült helyzetet, hogy annak fejét a tuskóra húzza. Háttal a főuraságnak és térdeit a rönk innenső felében megfeszítve, erőlteti Alfő fejét a vérpadhoz, egyre közelebb… Némán küszködnek. Versenyt fúj a hóhérlegény az elítélttel, mind a ketten lihegnek, erőlködnek, míg végre sikerül annak nyakát a hajánál fogva a tuskóig vonnia.

Markos a legény, de remeg minden ina, lába, karja az erőlködéstől, míg ezt a pillanatot elérte – s ahogy sújt a pallos és repül a fő, vele együtt hanyatt vágódik a segéd is, és a fő kiugrik a kezéből, mint egy tüzes gollóbics, neki Battyáninak, s nemcsak hogy mellbe üti az uraságot, de mentéjén a fényes aranyzsinórzatot végigmocskolja. – Fuj! – hőköl nagysága. – Hóttában is haramia… Ott van végre, legurult a lába elé: s mered fel reá a gyeptelen porból Alfő György feje – a rönkhöz kötött, rángó latortestből meg úgy fröcsköl a piros vér, mint valami fiatalon vágott bikából. Már a fő körül csorog, habzik a piros forrás a földön, s a fürge vérkígyók gyorsan körülkússzák Alfő György fejét a híg, vékonyka porban. – Ni csak! Vérfolyók…? – áll fel urasága s elfordul, mert rettenetest lát a porban. Éppen olyan az, mintha egy térképen a Tisza–Duna folyása volna…

TIZENHETEDIK FEJEZET

BÉCSI KÁRTYÁK

Soproni ember úgy van Béccsel, hogy többé-kevésbé hazai szemmel nézi; nem úgy azonban Vitnyédy István uram, aki egyenest idegennek érzi magát benne, pedig falai közt már jó egypárszor megfordult. Nagyítsuk fel Sopront a százszorosára, előttünk áll Bécs – azzal a különbséggel, hogy nincsenek lankás szép búzaföldjei, sem szelídgesztenyései, sem gyümölccsel és szőlőskertekkel mosolygó dombjai: de vannak hideg ölű, napos völgyei, friss vizei és erdős, sziklás hegyei. Külvárosai terjengősen kinyúladoznak egész a hegyek lábaihoz, négy-ötször akkora területet foglalva el, mint a Burg várfalakkal négyszögletbe foglalt környéke. A város lakói szintén már a nyugati hegyektől és kultúrától megérintett emberek: tiszták, pontosak, rendszeretők, egy kicsikét üzletiesen céhkedvelők és polgári módon családiasak, pocakra és kényelemre hajlók. Osztrákok, csehek, morvák, effélék… Akad itt ember a művelt világ minden tájékáról, de azért több a szerénymódú, zárkózott természetű, jóravaló polgár, mint bárhol. Ami pedig az épületeket illeti, hát sűrűn zsufongnak azok mindenfelé, még talán sűrűbben, mint Pest-Budán: különösen a várfalakon belüli részen. Sok az emeletes ház és a templom, mégis olyan német módi színe van az egésznek, amint polgárias meghittséggel bújnak oda egymáshoz és barátkozik velük még a császári palota is, a négyszeglet délkeleti sarkában. Ez utóbbi is utcáról nyílik a belváros felől, nincs a többi háztól úgy elkülönítve, mint például Párizsban a Louvre vagy a Palais Royal. Külön várkapuval is rendelkezik a külső város felé: a Burg-Torral… A császári palota, a maga belső tagozódásával és berendezésével, emlékeztet ugyan a franciákéra: de azok kecsessége és könnyed bája nélkül, mert mindazt, ami ott derű, szellem és költészet, már csak távolból, vidékiesen követi. Inkább a hűvösség és felségesség eszélye, mint a lélek derűje uralkodik rajta. Fonttal mérhető értékekben viszont (mint aranyozásban, ezüstben és más pompázatosságokban) nem marad el az egyéb, hasonló palotáktól. Sőt! Szeretne még talán túltenni is rajtok. Úgy van vele, aki körüljárja és kívül-belül szemre veszi, mint a jó Vitnyédy uram is: Bécs neki csak annyit mutat Párizs után, mintha valaki Bécs után

elmegy Sopronba. Hej, csak az a királyfogás sikerült volna már! De közel a török, és itt sem úgy van, mint rég, zajog már minden, még talán jobban, mint a Dunántúl vagy a fölsővidék valóban veszélyeztetett városaiban. Hát így van ez a hírhedt, hideg dölyfös város: most az egyszer alighanem belekerül a történelmi kutyaszorítóba – morfondéroz magában az öreg Vitnyédy. – De mire is oly rátarti? Még a Dunája is csak fele akkora, mint Buda alatt, és mégis azt kell érezni, egyre azt kell érezni, mikor erre kerül az ember: inkább félhetünk itt ezektül a németektül, mint a törököktül. Adja Isten, ausztriai bugyogót, stíriai joppent, csehországi sarut ne rakjanak előnkbe, hogy abba ne öltözködjünk. Törököt sem igen láttak (legföllebb, ha magyarok képében), s most eszi a sörény fene őket; már nyüzsögnek, menekülnek, reszketve irtóznak attól, hogy csak egyet is közelebbről látniok kelljen az iszpáhikbul és janicsárokbul. A lakosság tehetősebbje már előrelátóan távol vonult, ki, a hadiútra alkalmatlanabb hegyek közé: de nem ám, hogy mocsarakba vagy vadállatoktól veszedelmes erdőségekbe, hanem kies, szép kastélyokban és erdei lakokban húzta meg magát. A főrangú nép is már csak szállást tart fenn magának a belső Burg vidékén, s minden percben készen áll a futásra, ha netán Ahmed nagyvezér mégis gondolna egyet és – Jézus Isten! – ide üti az orrát Érsekújvár alól. Üti is már, ütögeti… No majd megtudjátok ti is most, csak várjatok, hogy hány nyolc kalács: ha ide nyargalnak azok a gyilkos szemű, égető tatárok, és megdúlnak, rablanak benneteket is: palotáitok fölgyújtogatják, fehérszemélyeket megbecstelenítik, csecsemőket, gyermekeket kardélre hányják, férfiakat nyakoknál fogva szíjra kötik, akit le nem vágtak köztük, és az asszonyok mezítlen csecsein általfűzve a lószőrt, láncolják egymáshoz sűrű-sűrű sorokban, és terelik őket hosszú-hosszú falkákban Konstanczinápoly felé. Majd akkor tele rimánkodjatok a világot ti is, és jó volna, ha volna szabadítótok, mint ahogy most jó volna Magyarországnak, de nem lesz ám: mert kutyák vagytok, ti azt meg nem érdemlitek. Kölcsön kenyér visszajár! Hányszor van az a Dunántúlon, hogy a mieink legalább a magyar rabokat szeretnék kiszabadítani, mikor a törökök viszik őket, de a németek nem engedik meg. Az utcákon diákok és izgatott embertömegek szinte kiáltozva ide-oda járnak, mint ahol senki nem találja helyét. Hersegnek.

Itt van, a nép még Bécsben is mindenütt csak őtet emlegeti: éltetik a törökverő Zrínyit, és tüntetnek mellette, követelik, hogy a birodalmi fővezérséget Montecuccoli azonnal Zrínyinek adja át – s Montecuccoli katonái mindezt tétlen szemlélik. De nemhogy a birodalmi fővezérségről, még a magyarországiról, sőt még csak a dunántúliról sem akarnak hallani a palotában sokan! Így persze, mindjárt s legfőképpen Montecuccoli, a gaz kaméleon és társai! Maga az úr, mint egy igazi királysas, kőszáli magasságból nézi mindezt: és míg ezek itt szólják-rágják, áskálódnak, őnagysága most is a törököt űzi Koppány alatt. De bánja is már Ausztria népe, hogy nem a dél-Dunánál volt a döntő csata, mint Zrínyi Miklós szerette volna, bánhatják. Eszékbe nem engedték meg beszállania, de amióta a király nyilvánosan ivott egészségére (ami közvetlenül Érsekújvár eleste és Bécs első nagy pánikja után történt), egyszeriben fővezérnek lőn kiszemelve – s Wesselényi és Rottal menten Sopronba indultak vele értekezni, habár csak Kőszegig értek el, ott azután arra paroláztak, hogy bán uram őnagysága leszen a fővezér, aki a palatínus uram őnagysága után, mintha maga is jelen volna, mindenkinek fog parancsolni: őnagysága után a Dunán innénd Battyáni, a Dunán túl pedig Pálffy Miklós… És most megint másként tesznek alattomban ezek a hitvány lakájok; nem is tudják, hogy saját vesztüket készítik elő. Nádasdy újból egy követ fú palatínus urammal, mert fővezérségre vágyik az is, a sima gyík, és azt szeretné, hogy Zrínyit a Dunántúl maga alá rendeltetné, ami végett többet időzik Bécsben, mind odahaza. Jobb is itt, biztonságosabb neki, mert fél szegény a fegyvertől, mint a tűztől; itt azonban annál inkább forgathatja az ármány fegyvereit. Minden őse Habsburg-pártoló, német-talpnyaló volt, s az maga is: ebből kovácsolt erényt. Magyarellenes parancsokat vakon túlteljesít, árulásból, besúgásból, cselszövésből és elejtett kis szavakkal való Zrínyi elleni merénylésből, hátbaszúrásból már többször jól vizsgázott a bécsiek előtt – s mi kell még? Tűzzel-vassal pusztítja a protestánsokat is ez az aljas, nagyra törő, hatalomittas kaméleon, aki oly rátarti tud lenni a fejébe szedett sok mindenféle ostoba tudományra: de műveltségére is jellemző, hogy a csepregi luteránus iskola és lékai ágostoni és szervita kolostorok könyvtárait bizony elégettette, sőt a tüzet maga is gyönyörködve nézte. És mikor egy égő darab papír rászállt a ruhájára, valaki megkérdezte tőle: „Mondd meg, gróf! ha majd az ördögök a pokolban sütögetnek, mit fogsz akkor mondani?” S az a valaki nem más, mint Vitnyédy Pali volt… De országbíró uram ez egyszer adós maradt a válasszal. Ő az, aki megíratta a győri Gáspár kanonokkal Magyarország történelmét, de csak azért, hogy a hitván kis Ferdinandust hízelgésből Herkuleshez, Leopoldust Atlaszhoz hasonlítsa: ellenvetésül, hogy a nyugati világ Zrínyi Miklóst magyar Hektorul,

Pétert pedig magyar Achillesül emlegeti. Miért is, hogy oly nagy ellensége a Zrínyieknek és különösképp az úr őnagyságának? Azért, mert irigy rá, mert árnyéka sem lehetne… Egy lelki szörnyeteg kuporog benne mélyen, nemhiába, hogy öreganyja az a szörnyű emlékű Báthory Erzsébet volt, aki vérengzéseivel oly riasztó nevet hagyott maga után. Ami kevés jó véletlenül mégis beleszorult, azt is a jó anyjának, Révay Juditnak köszönheti; de az megén oly elmaradott, parlagi nagyasszony volt szegény, hogy vonakodott a fiát külföldre ereszteni, nem bírván felfogni, „mi jót tanulhatna a hazára nézve oly országokban, melyekben még a köntös sem egy a magyarral”. Rottal tanácsos fogadószobájában a Burgban (mert nincs a palotán olyan ajtó, mely előtte azonnal ki ne nyílna) nagytekintetű Vitnyédy uram mindjárt velejében rátér a dologra: – Azért jöttem nagyságodhoz, mert valami homályt látok Bécsben kialakulni a mi urunk fővezérsége körül. Gondolnak-e arra nagyságotok – faggatja Rottalt –, ha már a gaz Montecuccolinak urunktól való függelme keresztül nem is vihető a vezérségben, legalább résen volnátok Kegyelmetek abban, hogy ez a talián meg ne fogyatkoztassa urunkat, és hogy szükséges volna innétfelől egy neki való kemény parancsolat, hogy afféle esetekben általa valami tréfa őnagyságán ne essék – mert fúrt eszű a talián! Nem féltem a bánt, szó sincs róla, bármi is történjék, urunk bölcs ítélete rajta. De amint mind tegnap s mind tegnapelőtt egymással beszéllettünk, az én vékony ítéletem szerint, mindazonáltal igen szükségesnek ítélem, hogy nagyságának lenne elegendő biztosítéka, hogy táborát őfelsége élésből ellássa, hogy az olasz őt akármely akcióban is a jó összeműködés mellett meg ne tréfálja, hogy nagyságának pénzt adjanak hadak fogadására, maga személyének biztosítására. Rottal tanácsos, aki maga is a bán állhatatos csodálója és életének és haditetteinek jegyezgetője, s tud is magyarul, egyáltalán nem lepődik meg az aggódó kérésen. Beharapott ajka, hosszas orra végén kitörő önkéntelen szusszanásai jelzik, hogy mindezeknél a dolgoknál a kamarától többet is tud vagy sejt Zrínyi körül, de azt magába temeti, nem akarja mondani. – Tudjuk, hogy bán urunk őnagyságának vannak ellenségei a Burgban még most is… Pedig nézzen csak ki az ablakon kegyelmed, a tömeg mindennap ide gyűl a palota elé, és Zrínit élteti. Próbáljanak tehát akármit, résen leszünk, hogy

értesítsük kegyelmeteket – a többit bízzuk a sorsra, nem fontos. Vigasztalásunkra szolgál, hogy a bán úr tiszta esze és bölcs ítélete messze magasan fölötte áll mindezeknek az alacsonyrendű dolgoknak – vitézsége és bátorsága viszont elegendő lehet maga személyének biztosítására. Természetes, hogy mi is a legjobb eredményekért erőlködünk itt Lippayval együtt – feleli, mert így vélekedik a hű ember, Rottal is, de még hozzáteszi: – A másik, ami még inkább vigasztalásunkra szolgál, az a külföld fokozódó rokonszenve és elismerése, mely annyira körülfogja személyét, hogy szinte védi. Napról napra nagyobbodik a francia keresztes sereg is, mit a bánság megerősítésére küldöttek. – Azt is szüntelenül gáncsolják Montecuccoliék. – Montecuccoliék hiába is erőlködnek, hiába teszik a legkecsegtetőbb vendégszeretettől csepegő ajánlatokat a franciáknak, hiába küldenek követeket elébük és küldenek leveleket, invitálva őket Győr vára felé – a francia vezérek, La Feuillade és Coligny marsall megtették, hogy olvasatlanul küldték vissza a leveleiket: ami a legbeszédesebb válasz volt. Így ezen a téren a Zríni-ellenes kör minden erőlködése csődöt mond. Ezt is jó tudomásul venni és szem előtt tartani: ez is valami. Veszi is tudomásul és tartja is szem előtt Vitnyédy uram örömmel, szó se róla, de azért némi leplezetlen kínnal tekinget még mindig maga körül: a márvánnyal, arannyal, bíborral ékes teremben, s fél ábrázatja bele-belerándul a magában zajló dicső nagy gondolatokba. S hirtelenül Zrínyi Péter őnagysága jut eszébe, ki mikoron egy vadászatkor megmentette volt az azóta már szerencsésen megboldogult Ferdinandus császár életét, egy előretörő vadkannak egyetlen csapással levágta a fejét, utána a szintén jelen volt soproni beavatottnak bizalmasan oda mondta: „Kár volt bántanom azt a kant, már bánom… Adná Isten legalább, hogy egy ilyen suhintással összeronthatnám most már az egész bécsi palotát, hogy temetné maga alá az királyt!”… Nem jó itt a levegő a Burgban, mindennek olyan lakájszaga van, olyan, mint Nádasdynak, aki Montecuccolival együtt oly féltve őrzi Leopoldust a palotán. Ha nem is tudják, már sejtik, hogy a franciás szellemű rajnai szövetség középső szálai a Dunán innénd egész a Mura-középig nyúlának alá; s annak legfőbb boga, a gordiusi csomó ottan valahol köttetett Magyarországon, mégpedig egyenesen Sopronban. És Magyarország az utóbbi években Európa csaknem minden keresztény fejedelmében oly hallatlan nagy rokonszenvre talált, aminőben talán még sosem volt része a történelemben: s ez a robbanás, ha Zrínyi kardja most felemelkedik, egyszerre magával hozza az ország teljes felszabadulását török és német iga alól.

Persze hogy szemet szúrt, hogyne tűnt volna föl itt is a tanácsosok közt, hogy a legtöbb keresztény fejedelem, Lajos király csakúgy, mint Sándor pápa, a toscanai herceg, a bajor választófejedelem, a württenbergi herceg és még a spanyol király is már különféle módon adták jelét bizalmuknak, és kitüntették a bánt. Fülöp János pedig, a nagy tekintélyű mainzi érsek és választófejedelem, Skander béghez hasonlítá őt: hogyne volna mindez gyomrában a kamarának, hadi tanácsnak? Holott az érsek barátsága éppen hogy nem mellyékes körülmény a dologban, hisz ő áll a rajnai szövetség élén, melyet 1658-ban a mainzi, trieri, kölni érsekek, a münsteri püspök, a lüneburgi ház, Dals-Neuburg, Brandenburg, Hessen-Kassel, Württenberg és a francia és svéd királyok együtt kötöttek! Nem lankasztá el a nyugatnémet fejedelmek figyelmét és bizalmát az a leforrázó körülmény sem, hogy őnagysága két évre rá mi mindent írt a német maszlag ellen az Áfiumban, melynek kéziratát sokan elolvasták, ha nem is mehetett ki világosságra. De ki sértődhet meg azon, mikor egy géniusz parainézist ír nemzetéhez, és az egész világ szemébe meri kiáltani: „Ne bántsd a magyart!” Hasonló fellépés minden igazi hazafiban az földön inkább csak tiszteletet, mint gyűlöletet kelt – csupán az egész közelről érintett osztrák ház fő-főiben nem, no de ezeket pedig vigye el az ördög! – Figyelem az ügyek fejletét, állapotját, valamennyire magam is járatos vagyok benne – simít egyet fél kézzel mind a két bajsza ágán Vitnyédy uram. – Csak ne írta volna meg azt a Mátyás-tanulmányt! – vakarja a fejét Rottal tanácsos a parókája szélén. – Sokat ártott vele. – Kinek? – Magának. Hát már felróják neki a Mátyás-tanulmányt is? – bosszankodik rajta, s bajsza önkéntelen megrándul. – Nincs abban pedig jónál egyéb, én olvastam. Csak úgy dől, csak úgy áradozik belőle, mint a búzából a mag: az a sok bölcs okosság és szívbéli jó szeretet. Sokszor mintha nem is Mátyásról, hanem más valakiről is beszélne… Igaza van, a nagy életeket és nagy szerepeket a sors jelöli ki. – Kétség nem férhet ahhoz, hogy Mátyásról szólván gyakran magáról beszél – tűnődik el Rottal tanácsos. – De vajon Frigyes császárban, mikor párhuzamot von a kettő közt – kire gondolhat? Őfelségére-e vagy Montecuccolira?

Rottal kihúzza a fiókját, s Vitnyédy legnagyobb ámulatára egy kéziratköteget vesz onnan elő, mely az úr Mátyás-tanulmányának hű másodlata. Abból olvassa:

Egyenlőtlen felek nem kötnek jó szövetséget egymással. Német és magyar fő sohasem lehet egy fő. Mátyás ugyanis természettől fogva bőkezű és méltóságos, mértéken felül dicsvágyó és megtiszteltetésre igen törekvő, benne a lelki nagyság igen nagy, lelke veszélyes vállalkozásokra és kitűnő tettekre mindig kész volt; ellenben Frigyes császár nemcsak takarékos és egyszerű, hanem fukar és inkább pénz –, mint dicsvágyó; a nagy keresztény közösség javára – a maga vagy más hibájából – sohasem buzgólkodott. Amaz harcias és igen edzett; emez a restség, a nyugalom kedvelője, sőt kelleténél is hanyagabb, tunyább és késlekedöbb. Amaz a leghíresebb fejedelmek példáját követte, mindig az ősök dicsőségével vetélkedett: emezt néha kajánnak tartották, aki mások jeles tetteinek útjába állott, háborúban békét akart, s egyikben sem volt állhatatos. Az – őszinte jellem, nyíltszívű hadvezér, békére és háborúra egyaránt alkalmatos szellem: ez – csellel, fortéllyal és ravaszsággal, és mindent csak saját belátása szerint szeretett cselekedni, semmit sem hallgatott barátai tanácsaira, végül mindkettőre (békére és háborúra) alkalmatlan volt. Amaz fényben, keleti kényelemben élt és lelkének derűt merített a borból; s nem volt ellensége az emberi gyönyöröknek sem; ennek életmódja szerény, lelke önmegtartóztató volt, ellensége a mámornak, sőt mindig bornemissza és örökös vízivó, az egyedüllét és szemlélődés barátja. – Az szerette az élcet, tréfát és barátainak társasága rendkívül mulattatta; ez pedig az elvonult, szigorú elveket követő, kietlen és övéinek társaságától is nagyon tartózkodó élet. Az – jellemének nemességénél fogva kész mindent megbocsájtani és vállalni, hogy az ország kárt ne szenvedjen; jobb szerette a tisztességet, mint a pénzt, ezenkívül jókedvű, derült és víg és vállalkozó szellemű volt. Emez makacssággal tűrt el mindent, a veszteségre nem sokat nézett, ellenfelét csökönyös szívóssággal fárasztotta ki, kész volt inkább mindent elveszteni, mint egy fillért pénzes ládájából elővenni, s azt remélte, hogy halogatással minden jóra fordítható… ha egyéb ok nem volna is, de az elméknek hasonlatlansága is indíthat egyenlőtlenséget két szomszédos fejedelemben… Mi ez, ha nem az őfelsége jellemének legkönyörtelenebb kifigurázása? – ejti le a kéziratköteget Rottal az asztalra. – Távolról sem! Mindaz, amit ír s mond, tökéletesen ráillik mind Mátyás királyra, mind Frigyes császárra. Homályos dolog és mindenkor szerencsétlen más dolgokban ilyen párhuzamot keresgélni.

– Hát azt tudja-e kegyelmed – ugrik át hirtelenül más tárgyra Rottal –, hogy az oláhországi vajda miért írt őnagyságának? – Hogyne tudnám! A pénzt ugyan elfogadná, kicsalogatná tőlünk cigánymódra, de amúgy csak üzeneteket és más kézzel írt könyörgő leveleket küldöz hozzánk – magam vittem volna el azokat az én uramnak, egészségem, ha engedte volna. De amint tudja méltóságod, Zríni-Újvár gondja nagyobb gond volt rajtunk. A török már kétszer is odaütött augusztusban, és hogy az vajda maga nem írt őnagyságának, értjük, miképpen van: mivel nagy a dolog, a jó vajdának magának köll vala írnia, ha én uram jóindulata felől bizonyos akart volna lenni és választ várni. De erdéli embereink mind azt mondogatják és írják, hogy az vajda cigány és tökéletlen ember, és tízszer inkább simul az törökhöz titokban, mire hozzánk csak egyszer is. – Persze arról nem tudhatnak kegyelmetek, hogy a vajda időközben intést kapott Bécsből Auerspergtől, mire, úgy látszik, mégis visszariadt és gondolkodóba esett a dolgok felől – benne is szeretne lenni meg nem is Zríni uram térképében. – Méltóságos gróf! akárhogy van, Istenért kérem nagyságodat, ha vagyon mód, segéljétek azt a vitéz urat, ne vesszen el pénz és katona nélkül. Hogy őfelsége több német hadokat is adjon alá, hogy a fegyverben fogyatkozás ne legyen, mert a hazai rendek és vármegyék csak lustán, tétovázva készülnek a felkelésre, és bár a török rajtunk, még palatínus urunk bátor szózatját is átalengedik az füleiken, annyira félnek Ahmet fenyegetéseitől, amióta kijelenté és országszerte kihirdetteté, hogy ahol a vidék lakossága föl mer kelni ellene, azt a vidéket fölgyújtja és lerombolja, és az embereket mind leöldösi. Kaméleonunk nagy fityekkel hangoztatá a vármegyében újólag: szeretné ő azt meglátni, hogy az ő jobbágyai közül valamillik is, a Zríni táborába merjen menni. Ugyanakkor az török várakat foglal, gyújt, rabol és tör mindenfelé; a német katonák meg Moson megyében az gabonát mind felprédálták. Amerre a török vonul vagy a német, az falvakbul futva menekül a nép, és sok helyütt már éhel kell vesznie… Azért köllene itt sürgősen, hogy király urunk több német hadakat is adjon urunk alá, hogy fegyverben fogyatkozás ne legyen, mellyel őnagysága a fegyvertelen népet megfegyveresíthesse, és szabad legyen nagyságának az horvát–tótországi végekbül bizonyos számú milíciát elhozni az ország népe mellett, úgy a Regedében levő németekből is, mert a vármegyék hadához nemigen bízhatunk, de a regedeiek, mikor uram őnagysága a maga öccsét, Péter uram őnagyságát küldötte volt hozzájuk, Zríni-Újvár veszedelmekor, augusztusban, az egész ármádia kész volt mindjárt az úr mellett fogni, úgyhogy föl kellett előttük az

kapukat vonatni, hogy be ne jöhessenek, mert nem volt végzésük rá a Haditanácstól, hogy oda jöhetnének. Előnyös volna mind reánk, mind Bécsre nézve, ha azokkal is rendelkezhetnék az úr, és valamely nevezetes akciót végben vihetne. Igen szükségesnek tartom, ha őfölsége a mi urunkat minden kívánsága felől megkérdezné, a főgenerálisságról pedig egy pátenst adna ki, amelyben benne foglaltassék urunk őnagysága teljes plenipotenciája, szintén olyan önállósággal, mint a palatínusé, akit képvisel. Pozsonynál is van háromszáz lovas Balassy Ádám alatt, ki megint, hogy fejők nincsen, Zrínihez akarnak átalmenni; a soproniak felől meg úgy gondoltam, hogy urunk beiktatásával ugyanő disponálhat felőle: ha ágyúkat nem fognak vontatni, el nem kerülhetik, hogy minden háztul embert ne küldjenek. De mindezzel nem untatom tovább méltóságodat, itt van különben írásba foglalva az egész: kérem, hogy a szokott módon jó úton továbbítsa uraságod az Haditanács felé! Rottal átveszi a kérvényt, és mindjárt zsebre teszi. – Nagy kár – mondja –, hogy Battyáni úr már nincs életben, mert Kristóf úr mégsem pótolja az apját a Haditanácsban. – Haj… Rosszabbkor sem halhatott volna meg szegény úr – tört fel Vitnyédyből is a felújult sajnálkozás. – Alig egy hónapja történt, és Nádasdy már tizenhárom várat kiragadott Kristóf úr kezébül. Különben egy hónapja sincs, hogy azt írta nékem, hogy jól megvan, csak a fiatalkori sok táborozás az inába szállott… – Egyébiránt – tompít a hangján Rottal tanácsos –, ha már úgyis meg kellett halnia, lehet, hogy jobbkor se halhatott volna meg: mert a kiskomári tervezetet valamiképp felfedezték, és nagy vonást húztak Bécsben a rovására Battyáninak. Per is lehetett volna belőle, veszedelmes. – Szelepcsényi! – hördül fel Vitnyédy uram, és hirtelen költ, befelé vájt mosoly játszadozik arcán, mint mindig, mikor a saját személyét is úgy érzi, hogy veszedelem fenyegeti. – Csak papokkal ne kezdjen az ember! Egyik pap elkotyogta a másiknak. Rottal helybenhagyja, és elgondolkodva hallgat egy ideig. – Lehet, hogy úgy van – annak ellenére, senki sem vonja kétségbe a megholt úr erényeit, és alig van terület, ahol ne éreznők még mi is itt fönn, Bécsben, a főgenerális hiányát. Maga őfölsége, mikor még nem tudott a személye ellen készülő merényletről: szintén mélyen le volt sújtva a nagy veszteségtől, és

személyesen megjelent a gyászmisén a Stefans-Kirchében. – Nagy uraság volt és vitéz katona Battyáni Ádám. Fiatal korában sok jó szolgálatot tett a királyi háznak, de azóta is. Legtalálóbb róla urunk őnagysága jellemzése, mikor azt írja róla a Szigeti veszedelemben – néz elgondolkozva az öreg Vitnyédy a gyertyacsillár felé, és jó emlékezete van, mert mindjárt fejből folytatja – „Látom Battyáni is vállával országot Támasztja és romlásra nem engedi aztot. És noha ő nem várt senkitől jutalmot, Maga virtusából vesz elegendő jót.”

Bizony egy hónapja már, hogy őnagysága kilépett az élők sorából, és elfeküdt a németújvári családi sírboltban. Úgy történt, hogy egész hirtelenül, váratlanul, rávaló napon, mikor kivégeztette a mezei vajdát, ágynak esett maga őnagysága is. Ez pedig annak következtében történt, hogy míg az úri széken ült, a reggeli forró napon igen kihevült volt, és mikor vége lett végre annak a szerencsétlen dolognak – a hajdúvezér kivégzését követőleg mindjárt kocsonyát kért enni a refektóriumban, és igen nagyon jó étvággyal táplálkozott. Elébe raktak sok-sok tál kocsonyát, hogy kedve szerint válogathasson; azt beszélik, hogy három tányér jéghideg étket fogyasztott el, és még előhívta a szakácsot is – mit sohasem szokott tenni –, és a fokhagymás, hideg ételt igen-igen magasztalta, dicsérte. Hát aztán megártott a sok kocsonya: másnapra kiverte a forróság. Berekedt, ágynak esett. Eleintén úgy gondolta, hogy valami nátha, efféle: s inkább ült, mint feküdt az ágyban, és a kezében tányér: tormaszeleteket szagolgatott és nagyokat tüsszentett utána. – Jól van… E’mmajd kihozza – dörmögte és újra meg újra hápcizott, akkorákat, hogy nyála és orra leve összeomlott. Panaszolta, hogy valami a torkát reszeli, mellyét karistolja és égeti, majd megszakad a kehüléstől, annyira erőlteti, és úszott a verejtékben, csurgott róla az izzadság. – Forróláz… Ilyenen estem átul az Hosszú Hadban – magyarázta

környezetének –, mikoron a balatoni vitézséggel, kompokkal és sok-sok csónakkal, csáklyákkal átalkeltünk vót az komáromi Dunán… Régen vót. Szavait megint elfojtotta a kehülés. De csak azért is, kehülés közben is, nyögve is, erőlködve is, folytatta, amit el akart mondani. – Ezerhatszáznegyvenkettő tavaszán, március tizenegyedikén volt a táborba szállás… Át kölletett kelnünk elsőbb a Csallóközbe. Ott vótak a keszteliek, aztán a vásonyaiak, tapolcaiak… tüskeváriak, devecseriek is… de még a vásárheliek is… mert parancsba adtam vót: itt kőtözzenek átal két-három részre választva… És legalább nyóc hajó és negyvennyóc evező, nyóc csáklya, négy kötél kévántatik… Végül úgy belejött a beszédbe, hogy többszöri nehéz nekifohászkodással elmesélte volna akár az egész Hosszú Had történetét: miképpen ment ő a két Zrínyivel és Wesselényi urammal, melyik helyeken ütköztek a „zsvédekkel” a harmincéves háborúban – de szava egyre sűrűbben el-elállt, egyszer csak már alig tudott beszélni, csak susogott, teljesen elhagyta a szó. Orvosai pillanatra sem hagyták magára: szüntelenül kezelték, forró borral itatták, hideg borogatással jegelték, hátát, mellét nyomkodták, és szüntelenül forgatták az ágyban. Annyira, hogy estefelé már megkönnyebbedett, s kedve támadt, behozatta a bő aranysújtásos mentéjét, ezüstgombos dolományát, könnyű szattyánbőr csizmáit, s tiszta selyem alsóneműt vett, mint a hab. Föl akart kelni. Előrendelte a hintót is, hogy kivitesse magát a majorokba, mert másnapra terveztek valami nagyobb mérvű marhahajtást Grétz felé. Ott akart lenni, meg akarta számolni a kövér jószágot. – Fontosabbak neki a marhái, mint maga – dohogott az úrnő. – De nem! A teremtésit – makacskodott. – Szó sincs róla! Csak meg akarom nézni, látnom kő, mert tudom, hogy az a lator Lakos, aki nem is ért a marháhó, csak a halgazdaságokhó, azért gyött, hogy megént összejáddzék evvel a talián Carlo di Milóval! Föladták rá a ruháit, őnagysága egyszerre úgy festett a kipirult, pufók, füstös, fényes képével, mintha nem volna kutyabaja, mint egy hamisítatlan cigányvajda.

De még így is szüntelenül csurgott róla a verejték. Az a sok jó érzék, földi szimat a maga igaz valóságában sugárzott le őnagysága szalonnás ábrázatjáról, és az apró kis, konok vadkanszemek megint fürkészve és elevenen kukkantottak a világba, de még a szokottnál is jobban villogva. Hogy megakadályozza ura szándékát, az orvosok tanácsára bejött az úrnő, és újra könyörögni kezdett, hogy ne tegye tönkre magát, feküdjék vissza, hisz alig támolyog. – Eltámogatnak engemet, ne félts! – kiáltott rá akkora eréllyel, hogy az úrnő visszariadt, mert azok a kis vadkanszemek egyszerre szúrtak, vágtak, lövelltek, és nem tűrtek semmi ellentmondást. Félelmetesen nézett elő őnagysága, és mintha vízzel öntötték volna nyakon, ábrázatján úgy csillogott a dús, vörösesbarna szőrözet. Verejtéktől gyöngyözött az úron minden, még az orra hegye is, a bajusza is, melynek két terjedelmes ága végén, ahol elvékonyodik a pödrés, úgy csepegett az izzadság, mintha esőben ázna. Felszaladt az elsődeák is az iratosházból éppen, hogy valami ügyben a tanácsát kérje, ami inkább csak ürügy lehetett, nyilván szokatlan volt neki is, hogy nem ment le az úr, hisz tudják róla, ha itthon van, minden idejét nálok tölti. – Hónap gyere fő szógám, majd hónap! – nézett rá gyanakodva, mert úgy sejtette, hogy visszatartására küldték be ezt is. De a lépcsőn, ahogy ment volna lefelé az udvarba, csak összecsuklott őnagysága, hogy nadrágja verte sarkait, és ezen megbosszankodott erősen, mert röstellte, hogy oly sokan nézik. – Vigyetek vissza, az Úristenbe! – recsegte vészjóslóan, s magamagát is meglepte, hogy ereje ennyire elhagyta volna, attól a kutya forróságtól, amit érez. Dühös volt egész este. Követelődzött, hogy enni adjanak, s hogy marhasültet, vadkanhúst kívánt volna enni és jércét hoztak be, tálastul az egészet az ételező fejéhez vágta. – Egyétek meg! Aztán bort követelt, beceit, hideget. – Abbul a könnyű savankásbul hozzatok!

De az italozó is úgy járt vele, mint az ételező, mert most meg kicsinynek találta a korsót. Ráborította. – Teli hozd a nagykannát, te kutya, és ide állítsd! – mutatott le az ágya mellé… – Jól van már!… Ezek a gazemberek még az ételt-italt is megvonnák tőlem… Rossz vége lesz. Éjszakára megnyugodott, s jól aludt. Éjfélkor behívatta és maga mellé rendelte a feleségét, s kurta, erős karjaival átölelte az úrnő ideges, rengős derekát, szorongatta, fojtogatta, verejtékben áztatta és hortyogott hajnalig. Másnap már beletörődött a betegségébe. Hangja megfátylasult, mozdulatai elerőtlenedtek és tétovák lettek; kezét ha valami után nyújtotta, karja utána visszahanyatlott a párnára. – Mi lesz velem? – szuszogta magának, mikor senki sem volt a szobában –, meg kő már dögleni?… Délelőtt elrendelte, hogy hozzák be a leveleket. A legfontosabbakat felolvastatta, és szokása szerint mindjárt választ diktált. Pethő László Kesztel várából nagy sörényen, de igen átlátszó módon figyelmezteti Battyánit egy jónak ígérkező zsákmányra. Ezen hórában érkezek bizonyos bírem a kanizsai raboktul – írja –, hogy ez két nap a törökök Zalavárt vagy Kesztelt megütik minden bizonnyal, azért nem múlatám el, hogy Nagyságodnak meg ne írgyam, hogy igen jó volna, ha Nagyságod elébük gyönne, jó lovakkal és jó fegyverekkel lesznek: ottan meg lehetne igen ütni őket. – Üsse meg űket a tüzes kű Pethőstül! – vágott a karjával. A másik, fontosabbik levél valami követelés volna, mert Battyáni legényei, az Olbás, Farkas és SötöriSzabó egy karakói embernek két lovát elhajtották Somlóvásárhelynél, és az most Vitnyédy útján kártérítést követel. Nagyokat nyög és köhedezik rá, éppúgy, mintha egészséges volna. És máris megvan a válasszal: – Írjátok… Beszéltettem a legényeimmel, az karakói embernek az egy lova a kanizsai táborozásunkkor megdöglött, az szekere pedig, hogy Muraközben volt, Zríni uram szolgálatján, mind összvetöredözött, és így jó igazsággal annak az árával sem tartoznának… Egyébaránt jól megvagyok, csak a fiatalkori sok

táborozás az inamban szállott, alig járhatok… – Ezt írd, a többi amint szokás. És hozzátok be a pöcsétnyomót is – nyögi nagy nehezen. – Általában fontos, hogy a saját pöcsétünk és kezünk írása mindig rajta legyen a levélen, mert úgy, aki olvassa, nagyobb hitelt ád a benne foglaltaknak. Ez a kis dolog most már annyira kimerítette, hogy ebédidőig szavát sem lehet venni. Fáradt lett, unott lett, mogorva és kedvetlen. Jajongva fogadja a jeges borogatást. Dühös is az orvosokra, akik mindig köpüzik. Még mindig nem engedi, hogy etessék. Ebéd közben leeszi magát, mint a malac, álláról a tányérba csorog vissza a leves. – Ej, ej, hát mégis meg kőne halni? – szuszogja… Bizon elmúlnak azok az üdők, mikor fogta magát az ember, és miképpen a gazda kaszásaival, kiszállt a határba, és vágott egy rend törököt… De jó vóna! Csak a felesége van körülötte, a család többi tagja távol: nem is tudnak a hirtelen jött betegségről. Már beszélni sem tud, annyira fáj. Mellében nagy-nagy gyulladást és irtózatos szúrást-szaggatást érez, most már szüntelen, és mintha lángok égetnék el belülről. Hitvese pillanatonként kérdezgeti, hogy van. – Jól – feleli mosolyogva. – Jól vagyok… Panaszszava nincs. Este már nem kér vacsorát, csak inni, inni, hideget. Érvágás és köpüzés után kissé megnyugodva, megint megjött volna a beszélő kedve, de beleakadt mindjárt az elején. – Egyszer, mikor indultunk Nagytapolcáról az Balatonon által az rácokra… – Mi volt akkor? – érdeklődött az úrnő kedvesen, mert tudta, hogy ura örömét leli abban, hogy időnként átcsap a Somogyságra a rácok ellen hadakozni, és kedvtelve szokta mesélgetni. De az úr fagyosan hallgatott, nem adott feleletet. Rémülten szaladtak hozzá, hát aludt. Így valahogy még áthúzta az éjszakát, reggel pedig valamiért a házba vetődött Bosnyák Boldizsár. A hajdúkról jött volna jelenteni, de arra már nem kerülhetett sor.

– Bódi öcsém – nyögte hű hadnagyának –, öcsköm-böcs-köm, te!… Lelkedre kötöm, hogy elmégy Magyaródra, de ígérd meg! – Megígérem. – Megkeresed ott azt a kis csitri-putri lánt. Értetted? – Értettem. – Elviszed onnénd anyám udvarházába, Dobrára. Úgyis üresen áll. Megértetted? – Megértettem. – Azt a kis tanyát ráhagyom Ilkára, az övé legyen… Foglald írásba – súgta –, aztán hozd vissza, majd subscribálom. Behívatta Nancsit is. – Náncsikám, hű szógálóm vótál te mindig. Gyere közelebb… Ígérd meg, hogy hű maradsz. Megígéred? Nancsi fölemelte fehér kötényét, és abba takarta el arcát. – Készülj föl az útra, mert nemsokára Dobrára kerülsz… Néked megmondom, hogy azt a kis tanyát ott… a megbódogult Ányos uram árván maradt leányára testállom… Ott maradsz vele, mindig, szeresd meg őt, éljetek boldogul. Fogj mellette, mint ahogyan engemet szolgáltál, úgy szolgáld. Nancsi mindent megígért. Bódi vitéz az iratházi vezetővel együtt jött vissza, mert hozták a pecsétnyomót meg a tollat is. Nagysága nekidurálta magát, fölült, de bizony már abban is támogatni kellett. A tollat is alig fogták ujjai, úgy subscribálta adománylevelét, rettenetes erőfeszítéssel, aztán visszahanyatlott az ágyba. Miután ez megtörtént, földerült. Lerítt arcáról, hogy nagy gond esett le róla. Behívatta az öreg udvarbírát, és hivatalosan közölte vele, hol található a családi végrendelete. – Megtaláljátok bötű szerént, a Bé-per-Cé csomagban… föllyülről le a harmadik

póc… Megértetted? – Meg. – De csak akkor törhetitek föl az úmővel és Kristóf úrral együtt a pöcsétet, mikor eljön az órája. Vigyázzatok az iratosházaimra nagyon – kötötte a lelkükre, és hangja könyörgőre fordult. – Különösen Körmenden vigyázzatok, hogy az török valahogyan el ne égesse… Ti tudjátok, mennyi sok ezernyi köteg irat vagyon rendbe rakva ott, drága sok levelek, okmányok, följegyzések… mindenféle… amik mindenkoron… míg magyar lesz az fődön… mirólunk beszélnek… Legalább majd megtudják egyszer… hogy egykor hogyan vót. Betegsége harmadnapján magához hívta Kálló papot. – Főtisztelendő atyám – kezdte a pappal az utolsó társalkodást. – Isten meddig lesz? – Isten mindig volt és mindig lesz, nagyságos jó uram – felelte rá leckeszerűen a pap. – Mindenesetre – nyögte az úr – addig lesz, míg ember van… És mikor még ember nem volt… és mikor már nem is lesz: a világ akkor is van… Világ mindig volt és mindig lesz… Megvan a világ ember nélkül… de az ember nincs meg világ nélkül. Kérte a föloldozást és a kenetet. Estefelé még kinyittatta az ablakokat, hogy láthassa a leáldozó napot. Majd odaszólt ágyánál kuporgó feleségének. – Készítsetek elő az útra, Auróra. A nagyasszony sírva fakadt, mert életében már annyiszor hallotta férje urától ezeket a szavakat: mindig útra készült. – Ne ríjj te – vigasztalta, átkulcsolva az úrnő remegő, száraz kezét. – Öleget ríttál már életedben miattam… Nyugodj meg… Bizon nem érdemlem… Mindig máshová hitt a dógom… Most is… Azért, akik szerettek, távolról szerettek: közelről engem nem is lehet szeretni… mert bálvány vagyok… ijesztek.

Mozdulni sem tudott, de még követelte, hogy rendesen megmosdassák, tisztába öltöztessék; adják föl reá az aranysujtásos főgenerálisi öltözetét. Mire mindez megtörtént, és merevedő markába oda illesztették az aranygombos botot is, őnagysága halva volt.

A Zrínyiek palotája nem messzire esik a Burgtól, ott van a Carolus Qiuntus utcában. Régimódi, még a szigetvári hős emeltette, azóta kétszer újították. Itt él a kis Zsófia asszony a családdal. Természetes, Vitnyédy uram első útja ide vezet, részben, hogy megnyugtassa őket, mint szokta: hírt hozzon nekik és hírt vigyen róluk. Amint átmegy a Stefans-Kirche előtt, látja, hogy annak kapuján a gyászjelentés még mindig ki van szegezve Battyáni Ádám főgenerális után, holott immár egy hónapja múlt annak, hogy megvolt Újváron a temetés. Zrínyi Miklósné nincsen egyedül, nála tartózkodik az özvegy Battyániné is, aki a Bécsben celebrált gyászmise óta még haza sem ment, azóta is itt él a Battyániak téli palotájában. Első és szomorú kötelesség mindjárt a részvétnyilvánítás, mit az úrnő zokogva fogad el, hisz tudja, hogy boldogult férjura és Zrínyi Miklós titoknoka mily réges-rég óta és közelről ismertek egymást, és soha semmi ellentét nem volt köztük. A régi udvarhölgy mélyen gyászban. Valamikor fehérben ment el innen a Burgból, s visszajött feketében, megtörve, kiégve, régi másának halvány képeként. Árnyékszerű alakját, amióta újra Bécsbe költözött, naponként csak egyszer látni az utcán, mikor hintójába száll, átviszik a székesegyházba a korai misére. – Mélyen megrázott bennünket az úr őnagysága váratlan eltávozása – kezdi halkan Vitnyédy, kit a gyász híre odafő a fölsővidéken ért, s így az utolsó tiszteletadásnál sem tudott jelen lenni. – Elhunyta országunk igen nagy vesztesége: csapás mindannyiónkra, mert pótolhatatlan, ami nagy sok munkát őnagysága egy személyben végezett. Páratlan teherbírású s tevékenységű ember volt, ilyen hazafiából alig akad minden száz esztendőben egy. Soha nem nyugvó s pihenést nem tűrő lénye, mindenre körültekintő gondossága, józansága példa marad a nemzetnek.

– S annyi dolga között, mert uradalmait is maga kormányozta, minden alkalmazottjának, még gyermekei nevelőjének is, maga saját kezűleg írta meg a szükséges utasításokat, és küldte haza még a táborból is – sír fel az úrnő. – Mindig úton volt, mindig munkában, és most oly rettenetes elviselni, hogy többé már sohasem jő haza. Mennyit tett az országnak és a királyi háznak – és most mégis ő a rossz! Az utóbbiakat elfúlva és szinte susogva mondja, küszködve a saját gyengeségével. – Legyen vigasztalás, hogy minden jó magyar rossz itt – mert ezeknek csak a rossz magyarok jók. A kis Zsófia asszony is halvány, szótlan és szinte búskomoran néz maga elé. Vitnyédy nem érti, mi lehet búskomorsága oka, és kedves szavakkal próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy az is mindig az urát félti. De hamar rájön, rá kell hagyni, rá kell érteni. Ez a bécsi hölgy alapjában véve nem tudja felfogni férjeura nagyságát. Csak a férfit félti. Aki hölgy férjeura nagyságát csodálja, azt ő mind gyűlöli. Bécsben pedig sokan vannak ilyenek, mert az úr valóságos legenda tárgya: különösen az udvarhölgyek között, akik ráértükben mással se foglalkoznak a palotán, mint a nyugati újságok pletykáit és kiszínezett, sajátosan elferdített hőstetteit éldelgetik. Minap is, hogy bent járt, ismerősei újságot lobogtatva szaladtak felé. – Gondolja el, Vitnyédy! Csupa hazudság, ami az újságban írva volt, és ők azt élvezik, és képzeletükkel kifestik, és nevetnek rajta, ezzel szórakoznak – lázadozik domború hasacskájával. – Mi volt az? Feleletül átnyújtja egy francia nyelvű újság legfrissebb számát, mely ott van kéznél.

– La Muse Historique…

Aj-vé, nevetni nincs okom: Veszélyben a birodalom. Esett a sas méltán zavarba Mert igen megnőtt a hold szarva: Ettől vedlik a tolla most, Ezért szegény oly bánatos…

– De hisz ez egész jól kezdődik és érdekes! A sas az uralkodóházat jelenti… – De tovább, ami van…

Híre jár, hogy Zrínyi vitézei elfogták az újvidéki basa legszebbik háremhölgyét, kinek szépségéről legendák szállnak Hungáriában, és eljutnak Zrínyi-Újvártól Győrig, sőt Győrtől Bécsig, Párizsig – s francia énekmondók dalba foglalva zengedezik azt Lajos király udvarában és a párizsi szalonokban, hogy a szép mohamedán nő, kinek ragyogása egyedül csak Dianáéhoz hasonlatos, harmincagával együtt hogyan esett a szerencsés zrínyi-újváriak hatalmába, s van ott mostan hegyen-völgyön lakodalom… A tojásdad arcú és vakító fehér bőrű hölgy azonban mindközzől kiválik tökéletes szépségével. Azt beszélik róla, hogy volt gazdája, az újvidéki nagyúr, őszinte érzelmeket táplál iránta, s napjában hússzor, éjszakánként harmincszor tüntette őt ki szerelmével, és most oly nagy lőn elkeseredettsége, hogy bármily váltságdíj megfizetésére hajlandó volna: több mint hatszor húszezer arany dukátot és harminc szebbnél szebb rabszolganőt ajánlott már fel érte a zrínyi-újváriaknak, de a híres kőszáli sas, aki őtet elragadta, semmiért már vissza nem adja, hanem maga rabságában tartogatja a csuda nőt…

– Eh! nincs jobb dolguk azoknak a tökéletlen nyugati téntanyalóknak, mint hogy ilyen kitalált kába mesékkel szórakoztassák egymást és a közvéleményt? Úrnőm,

ne keserítse magát fölöslegesen; sohase adjon az efféléknek hitelt. Oda se neki, első látásra mindjárt kilóg belőle, hogy hazudság. – De ha ennek nem adok hitelt, akkor miképpen adjak hitelt mindannak, ami itt alább következik?

Mathurin atya szavai szerint A hős gróf, ki őrzi Új-Zerint S kardja tündöklő, jelleme tiszta, Ismét négy várast hódított vissza: S heves-makacs, tartós csatán Több mint háromezer tatárt S törököt küldött másvilágra, Másfélezret meg láncra hányva Várába hajtott, fő vitézt. Jó katonát, nem csenevészt – S velük annyi a kincs, a zsákmány, Hogy számolni se győzik… S emitt meg, rettentő nagy gazság, A császárság elveszte Kassát S Érsekújvárat. Szép dolog.

– Ez már igen! Úrnőm, magam személyében tanúsítom, hogy mindez, ami a

versben foglaltatik, valóban megfelel a valóságnak… S nini, itt alább:

Zríni, a nagy hős hadvezér Maholnap Kanizsába tér. Mint az oroszlán, bátran víjja: S mellette Frankhon Collignyja…

– Bravó! Maholnap úgy is lesz bizony! Örül az ember lelke, mikor ilyeneket olvashat…

Az ebek és behemót haduk Elszámították jól maguk: Mert sebbel-lobbal megrohanták Zríni gróf várát, Új-Zrínvárát, De sokba kerül nékik az: Úgy hull a pogány, mint a gaz S vak tervükkel, ha föl nem hagynak: Híre sem marad a nagy hadnak. – – Viszont, egy hír, Frankfórtból hallva: Montecuccoli geróf, halva. Ami ugyan nagy bánat volna,

De csak úgy, hogyha igaz volna.

– Sajnos, nem igaz – veti közbe szontyolodottan Vitnyédy. – Én búsulnék rajta a legjobban! De így is jó hír, legalább eszi a sörény fene őket, mikor olvassák az palotán. Az előbbeni viszont tökéletesen, szó szerint igaz: sőt annyira igaz, hogy urunk őnagysága már kétszer verte vissza, nem is egyszer, az törököt Újvára alól. Jól tudnak mindent ezek a frankusok. Itt, a táborokban szedik össze a híreket: engemet is folyton kérdezgetnek.

– Hős Hungária küzd vitézül: S az egész ország harcra készül. S a népek háborogva látják, Hogy tétlen nézi a császárság: Mikor, vállvetve, a Murán Verhető volna a pogány…

Zrínyinek látnia kell, hogy a német generálisok semmiben sem segéllik! Semmi kétség, túlontúl szigorú sors jutott osztályrészül a nemes szívű hősnek…

– S férjemuramról mi jó hírt hoz kegyelmed? – Haj – fohászkodik fel Vitnyédy uram –, az úr őnagysága napjai mostanában örökös utazásban, tervezésben és azonközben állandó törökűzésben tellének. Mindazonáltal jól megvan, eltekintve attul, hogy az sok bosszúságoktul arcul tán egy kevéskét megfogyatkozék. – A magyar asszonyok sorsa! – fohászkodik fel Battyániné.

– S most, ez idő szerint, hol jár? – reszket a szőke asszonyka. – Nincs életveszélyben? – Nincs, nincs – nyugtatja –, már hogyan is vóna? Szeptember negyedikén nádor urunknál vót, az általános mozgósítás és a főgenerálisság megbeszélésére. Ötödikén már Németújvárott kellett lennie, ott tanácskozott Battyáni Kristóf úrral, mert az leszen az egyik helyettese. Hatodikán ismég… – Rohoncon? – Nem Rohoncon voltunk, hanem Kőszegen. Mert arról végeztek, hogy Battyáni Kristóf, mivel nem törvénytudó, apja után generális marad, erre adtak az urak, Rottal és palatínus uram, kezet mindketten. Bán uram őnagysága palatínus uram után, mint fő-fő vezér, mindeneknek fog parancsolni; utána a Dunán innénd Kristóf úr, a Dunán túl pedig Pálffy Miklós, ha meg nem változtatják. – Ki változtatná meg, mikor őfelsége akarta így? – Hát majd a mi jó kaméleonunk, aki most is csak ellene dolgozik mindenben. – Was für ein Kaméleon? – néz Battyániné. – Hát a Nádasdy! – szólal közbe a kis aggódó Zrínyiné – a fő-fő akadályozónk hazulról mindenben. Minap járt itt a királynál a tanácsban, már várom, mi rosszat hallok uramról megint? – Nem bírja elviselni a sértést, hogy országbíró létére nem ő lett a fővezér. Birtokain és a mi egész Sopron megyénkben megtiltotta az általános felkelést – szeretné ő azt meglátni – úgymond –, hogy jobbágyai közzöl egy is a Zríni táborába szálljon! Hát pedig most nemsokára megláthatja… Következő napokban Vatton, most tizenegyedikén Lajtha-Bruckban kellett lenni. – Egész biztos, hogy itt nem volt, különben Bécsbe is átjött volna. – Tizenötödikén Oroszvárott tanácskozott az úr, a főtisztesekkel, és onnénd hazatérve, most Regedébe, aztán meg Varasdra viszi útja a had szervezése végett. – S Vitnyédy uramot mi járatban küldte fel Bécsbe?

– Semmi, semmi… Csak íratni szeretnék egy parancsolatot őfelségével uramnak, hogy az olyatén nemes emberek ellen, midőn az viceispánok executióra mennek, azoknak uram őnagysága tartozzék assistentiát adni. Kell ez, mert az mi nemes uraink, országbíróval és másokkal egyetemben, visszavonást kezdenek: így Pálffy Miklóst sem akarják elfogadni Dunán túlon vicének, és emiatt talán el is maradnának sokan, akik egyébiránt jó szívvel militálnának uramnak, ami nagy veszteség volna, mert úgy hallom, vagyon tízezer ember csak az egy Csallóközben. Azután akarok csináltatni fővezéri pecsétnyomót is, mert pátenseket és uraknak, megyéknek, városoknak való leveleket illetlen a bánsághoz tartozó pecséttel nyomatni. Akkor aztán, ha ez is meglesz, hiába mesterkednek a rossz magyarok. – Isten! – reszket a fiatal asszonyka. – Hogy még ebben sem lehet a magyar uraknak egyetérteniök… Kik mesterkednek? – Úgy értem, mesterkednek némelyek urunk ellen, kit ha megbúsítanak, félek attul, föl ne zavarodjanak az mi jó reménységink. – Erre is Péter bírta rá, a tanács kérésére, hogy a feles fővezérséget fogadja el! Péter rántja őt bele sok mindenbe… Péter mögött Katalin áll. Máris koronát visel a kontya tetején, miképpen ha ő volna Horvátország királynője… Én Istenem, attól tartok, még mindannyiunkat veszedelembe dönt Katalin és a Frangepánok nagyravágyása. – Ne félj – nyugtatja Battyániné. – Sokkal többet tudnak a tanácsban mindenről, hogysem tartanunk kellene akármitől. Egy lakáj jő be, s közli, hogy vendég érkezett: gróf Traitmensdorferné, a Burgból. – Tessék – néznek össze meglepetve. Nyílik az ajtó, és Bethlen Miklós kíséretében belépett gróf Traitmensdorferné, akit Zrínyiné és Battyániné még Eggenberger lány korából ismernek, és régi udvari bálokon és palotai fogadásokon nemegyszer volt társaságukban. Egyike a leghírhedtebb udvari dámáknak, kinek véleménye hangadó az udvarhölgyek körében, lévén ura a király legbelső ajtónállója, kinek fülén nincs az a hír, sem az a legtitkosabb tárgyalás, ami át nem menne. Férje bátyja viszont a Havasaltól az Al-Dunáig bolygóban lévő oláhok, horvátországi tótok és déli szlávok csoportjainak kirendelt telepítő biztosa. Bethlen elnézést kér a váratlan

látogatásért, hivatkozik az ügy fontosságára – s némi habozás után megindul a beszélgetés. Battyániné meg sem várja, miről lesz szó, gyorsan kimenti magát, eltávozik. Zsófia asszony arca nyugtalanságot tükröz, s némi idegességre vall Vitnyédy uram meginduló arcrángása is. Ismerik Bethlent, a szívük mélyén kétkulacsosnak is tartják: fel nem foghatják, miféle különös ok hozhatta ide ezzel az udvari hölggyel, akiről egyébként tudják, hogy távolról rajong Zrínyiért. Gróf Traitmensdorferné szabódik, hogy gyorsan el kell távoznia, csak arra a pár percre jött, míg közli, amit kell, s néhány zavart szóval előadja a lényegét annak, ami a Burgból ide hozta.

Pár órával előbb történt, hogy a kamarai titkos gyűlésen herceg Lobkowitz azzal a meglepő kijelentéssel fordult őfelségéhez: – Felség, valamit sürgősen tennünk kell Zrínivel, különben kész a magyar nemzeti királyság: és vége a dinasztiának. Maga a király is annyira meglepődött a kijelentésen, hogy fölemelkedett székéből, s a maga ingó, nyomorék járásával, amint tőle tellett, odasietett főtanácsosához. – Értem, Lobkowitz – úgymond, megállva a nagy hosszú képű főherceg előtt –, értem, hogy valamit tenni kell Zrínivel. De azért fejtsd ki előttünk nyugodtan, hogy mire gondolsz? Úgy érted, hogy beszélni kell vele? – Nem kell, semmit sem kell, dehogy kell – visszakozott bosszankodva Lobkowitz. – Nem lehet azzal beszélni: ahhoz már késő, felség. – Hogyhogy? – szörnyedt el Leopoldus – talán már nem él? Csak nem halt meg Zríni? – Dehogy halt, felség, még ha meghalt volna, de épp ellenkezőleg: él, él, nagyon is él és a mi vesztünkre él! – rágja a szót bosszúsan a főherceg. – Hát akkor?

– Én csak azt szeretném kérdezni a tanácstól, mi szükségünk van nekünk erre a mindannyiunkat halálig bosszantó, világbotrányt rendező királyjelöltre: akiről most már mindent világosan tudunk és látunk? – Ohó! Csak türelem, Lobkowitz, türelem… Zríni vitéz ember, okos ember és… – Csak ellenünk használja az eszét. – De mégis valami egy olyan – zavarodik bele őfelsége –, hogy is mondjam, rendkívüli ember. – Minden renden és törvényen kívüli. – Egy jó hadvezér… Egy nagy zseni. – Egy nagy semmi! – lő vissza Lobkowitz herceg a maga felsőbbséges modorában, s őfelsége a szójátéktól megsemmisül. Megadta magát Lobkowitz fölényének, gyámoltalanul visszaidétlenkedik a székére. – De azért vannak sikerei… – Talán a délvidéki háremnők körül? – Azt nem mondtam. Hanem hadisikerei… – Ugyan! – legyint közben megvetően Montecuccoli főhadvezér. – Hagyjuk csak azokat a hadisikereket, felség. – No, miért? A zrínyi-újvári győzelmek hírével teli van a világ. – Nagy kár – alakoskodik az olasz –, hogy még felséged is felül az előre megfizetett újságíróknak, s hitelt ad annak, amit papírra ró egynéhány ostoba és megrögzött betűvető. – De Új-Zrínivár falai alól visszaverte a törököt, ez tény! – Biztosíthatom felségedet – folytatja amaz –, hogy azt a birkaaklot ott akkor foglalja el a török, amikor nekünk tetszik. Ez megint Montecuccoli hangja volt.

– No de mégis. Hát miért ne lehetne okosan beszélni a bánnal? Meg kell neki mondani… – Mit? – él vissza megint a király gyámoltalanságával az erélyes Lobkowitz. – Azt talán, hogy útban van nekünk? Mert mi a törökkel békét akarunk? – Azt, hogy hagyjon békét nekünk, ne zavarjuk egymás érdekeit. Hiszen úgyis tudjuk róla, hogy nagy vitéz, nem kell azt többé mielőttünk bizonyítania… Tudjátok mit? Inkább legyen ő a nádor, ahelyett az öreg hogyishívják helyett – ez egyéb gondot, több gondot jelent, mint hogy folyton csak a törököt csépelje itt nekünk. – Felség! De ha mi nem cselekszünk: majd ő cselekszik ellenünk. Halaszthatatlanul le kell törnünk a szarvát, mert igen megnőtt, és félrelökni, megcsúfolni, szégyenbe hozni, megakadályozni, megalázni, meggyalázni, sőt… – Hasonló véleményen vagyok – helyesel a főherceg az olasznak, akit szokása ellenére kissé túlontúli őszinteségre ragadott a hév. – Hátráltatni kell őt mindenben, amiben csak lehet: s a legkevesebb, hogy nem adni neki se fegyvert, se csapatokat, se muníciót, sem pedig semmiféle segítséget, és ahol csak lehet, ráuszítani a törököt, hogy verje le őt, és tegye a földdel egyenlővé azokat a nagyralátó „várait”, amelyek amúgy sem egyebek hitvány akloknál. Fővezérséget pedig a világért sem adni neki, még a kis-Dunántúlon sem, mert abból a legnagyobb baj származhatik – hanem rendelni mellé két német alvezért, és a haditerveket minden esetben hárman, közösen dolgozzák ki és hajtsák végre, és szavazással döntsék el, ha kétség támad köztük. Elég, ha egy is a három közül ellenez valamit, akkor az már nem keresztülvihető. Így ahol csak lehet, mindenütt keresztülhúzni a terveit, és alkalomadtán, ha elkerülhetetlenül fontos lesz – itt sima, eltávolító mozdulatot tett a kezével – nem szabad visszariadni semmitől… – No de, no de még! – sopánkodik őfelsége, és látszik rajta, hogy igyekszik előkaparni minden eszét. – Hogy lehetne így megsemmisíteni egy hőst, akit egyéb szálak is fűznek hozzám, hiszen gyámfia volt boldogult atyámnak, és a kereszténység bajnoka, és tagadhatatlan, hogy mégis nagyszerű tulajdonságokkal is rendelkezik? – Miért? – elménckedik a főherceg. – Ugyanúgy bármikor ő is leszavazhatja a másik kettőt, ha éppen nem egyeznek az ő tervével: előnye a dolognak, hogy

marad minden a régiben, a semmiben – s elérjük, hogy erejét teljesen közömbösítjük. Így legalább majd elveszekedik egymással az időt, addig is békét hagynak a töröknek. Ami pedig a nagy tulajdonságokat illeti: hát valljuk be, kétségtelen, hogy bizonyos államvezetői tulajdonságokkal, sőt uralkodói gyakorlattal és katonai rátermettséggel is valóban rendelkezik. De ha, tegyük fel, fővezért csinálunk belőle, és kibontja a magyar rebellion lobogóját: könnyen lehet, hogy mögéje zúdul itt körös-körül az egész kis-keleti mindenség, és annak közepében fog tündökölni Magyarország – mint ahogyan ő szeretné –, és valóban tudjuk is, hogy csatlósai mindenfelé ezen fáradoznak, éppen most van alkuban a moldvaiakkal is. Van neve a világ előtt, de neve olyan, mint a tűz: íme máris itt vannak a franciák, serege a legrövidebb idő alatt ellenállhatatlanul megnövekedhetik – akkor aztán nézhetünk a császársági trón után: mert Lajos király lesz itt többé az úr, nem Felséged, és Zríni a fejedelem. Helyén van az esze, jól mondta felséged, mert már akkor is tudta, mit kell tenni, mikor seregestül a velencei köztársaság zsoldjába ajánlkozott Bécs háta mögött: hát most ne tudná, mikor a világpolitika is – szerintük és rájok nézve – kedvezően alakul, és bírják tizennegyedik Lajos és az egész szentszövetség bizalmát és támogatását a Habsburgok ellen? Ez a dicső férfiú nagyon is keresi a feltűnést, miközben feltűnés nélkül, lassú szívóssággal tör az igazi célja felé: király akar lenni, és még megmutatja nekünk, hogy az is lesz. – Nem! – ugrott fel őfelsége. – Soha! Szerinted mit kell tenni? – Mondtam, hogy azonnal közbe kell lépni, sürgősen, de mégsem feltűnően: különben az osztrák ház létét fenyegeti! Ütött a tizenkettedik óra. – És te mit mondasz, Montecuccoli? – Én hasonló esetekben a leggyökeresebb orvoslás híve vagyok – veti szenvtelenül az olasz. – Azonnal és gyökerestül kell kivágni a kelevényt, éppen eléggé ránőtt a világra, és már régóta zavarja a birodalom elképzeléseit. – Hogy gondolják azt méltóságtok? – állt fel az öreg Lippay. – Hogy akinek híre az egész keresztény világot bejárja és még a pápa őszentségét is megtéveszti: azt csak úgy feltűnés nélkül el lehetne tüntetni? Jobban gondolják meg, olyan nem létezik! Elégedjünk meg egyelőre a még előbb fölvetett tervekkel – bár megmondhatom, én még azokkal se mindenben értek egyet. Nemrég volt, hogy felséged Zríni egészségére koccintott nyilvánosan. Még ha tél volna, de ősz van, száraz ősz – és itt nyüzsög a tatár a határjainkon, mindent éget. A császári sereg

pedig sehol sem áll szembe velük: egyetlen ütközés még itt nem volt. – Nem tehetjük – feleli Montecuccoli –, nem szeghetjük meg a törökkel való békét. – Hát akkor mi lesz, ha a török szegi meg azt, és hirtelenül itt támad? Máris azt teszi. – Érsekújvár is az övé. Montecuccoli lapulva figyel. – Mi legyen hát, mondd meg Montecuccoli? – biztatja Leopoldus. – Rendben van, egyelőre csak hadd csatározzék Zríni a maga szakállára összevissza, legalább leköti és elvonja Bécstől a török figyelmét – feleli ez. – Azonközben pedig az lesz, hogy magam is teljesen felkészülhetek a birodalmi haddal, és kivárom a legkedvezőbb alkalmat, hogy megverjem a barbár csordát. – Zríni folyton egyesülést sürget a mi hadainkkal, és ez mindannak, amit róla mondtunk, ellene szól: a német sereg soha nem fogja őt királyi székbe ültetni – folytatja Lippay. Montecuccoli csak legyint rá. – Egy folyton lamentáló, mezei hadipróféta; ezzel az egyesüléssel se Bécset akarná menteni, hanem egy más, vakmerő terv motoszkál a fejében: velünk akarja kiűzetni a törököt a saját hazájából. – Arra várhat! – Jó hazafi! Ugye? Majd mi kaparjuk neki a gesztenyét! – Jó ám a magyaroknak, de nem nekünk. – Emlékszem egy bálra, mikor Mátyás királynak öltözködött, úgy jelent meg a Burgban. Már akkor kimutatta foga fehérét. – Ha nem Mátyás király birodalmát akarná feltámasztani – erősködik Auersperg –, akkor nem írt volna róla tanulmányt… Különben pedig elfogadta Mátyás kardját a zalavölgyi lázadóktól is.

– Kik azok? Miféle lázadók? – érdeklődik őfelsége. – Azok valami cigány nép, ott a mocsarakban, felség, a Battyániak göbölaklaiban laknak még most is, együtt az állatokkal, és hajdúknak nevezik – feleli Auersperg helyett a haditanács elnöke, Lobkowitz. – Zsoldkövetelők és kenyérpusztítók, megbízhatatlan csőcselék, ők a mi tőzséreink legjobb hajcsárai; de oly garázda nép, hogy sokszor maga sem bírt velük az öreg Battyáni, míg élt, pedig kemény ember volt. – Na itt az öreg Battyáni esete is! Mi sem magyarázza meg jobban ezt az öregkori pálfordulást, mint a Zrínivel való barátkozása. – Felség, ha valaki meghal köztünk – kockáztatja meg Lippay –, többé ne háborgassuk. Nyugodjék békével! Ilyenkor mindig több hárul a többire, aki életben maradt: mert osztott felelősség korában élünk. Senki se szól ellene – bólongat rá még Portia herceg is, aki annak idején szintén üres szemmel bámult a gyászhír hallatán, együtt Lobkowitzcal és őfelségével: mert hiába, Battyáni helyén nagy űr tátong, nincs kinek vastagságában az udvaroncoknak megkapaszkodniok. – Valami holdkóros kócsagvadászatról volt hírünk – veti közbe enyhítőleg maga Lobkowitz is, ki a prágai nagyasszony, Poppel Éva révén, távolról rokonságban áll a famíliával. – De el kell ismernünk, hiába: az öreg Battyáni érdeme elvitathatatlan, és ne feledjük, hogy keze alatt volt az egész felső-dunántúli véderővonal – úgy, ahogyan Mohács után egy emberöltő alatt kialakult –, és ő megtartotta azt. A régieken kívül már beleesnek ebbe a vonalba hevenyészett, újabb várak, erődökké átalakult monostoros templomok is (mint Keresztúr, Kapornak, Keszthely, Tűrje a Battyániak birtokain) egész a stájer Alpoktól a Beszkidekig – s legyünk őszinték, milyen jó, hogy vannak: mert mindez most Bécs védelmére szolgál. A fiai már csihatagok hozzá képest: de ha ló nincs, szamár is jó – ők is tehetnek még szolgálatot Ausztriának. – Földrajzi helye megszabja a sorsát Ausztriának is – figyelmeztet az öreg Lippay. – Mihent magára hagyatva volna a kis környező népektűl: lehervadna a világról, mint az inda az tölgyfáról, akkor tudná meg igazán, hányadán vagyunk: mikor önmagából, saját földje-népe erejéből kellene megélnie. – Nem, nem! Mi nem lehetünk meg Magyarország nélkül – jelenti ki őfelsége befejezőleg. – De az a vidék sem lehet meg egy helyi főgenerális nélkül, aki a

garázda erőket mégis összetartja. És ha nincs Battyáni, hát van Zríni. – Erre a szerepre sokkal megbízhatóbb személyt is tudnék említeni. – Kicsodát, Montecuccoli? – Nádasdy Ferencet, az országbírót. – Úgy van, úgy, úgy – kap rajta őfelsége is. – Nádasdy sokkal megbízhatóbb személy.

Vitnyédy uram a hírre másnap ismét nyakába veszi az osztrák fővárost, és kilincsel, kilincsel: tíz órakor már ismét Rottal szobájában ül. Innen Rottal segítségével a becsületes érzületeiről híres Trautsohn gróf kíséretében útja egyenest az öreg Portia herceghez visz át, akit régóta jól ismer, és tudja róla, hogy mint krajnai érdekelt, rokonszenvez a Zríniekkel, s mint Leopold egykori nevelője nagy befolyással van a királyra, bár a politikához mit sem ért. Mindegy! Hátha éppen Portia Ferdinánd herceg fog közbeléphetni, hogy Montecuccoli és Nádasdy galád tervei meghiúsuljanak. Vitnyédy uram valóságos lázban ég; már ősz feje is a félarcával együtt rándul. Nem csekély undorral forgolódik pedig a palotában, mert csak itt látni meg igazán, micsoda az ember, mily rút észféreg, mely érdeke szerint nyüzsög a palotán és a Burg titkos kamráin át keresi a királyhoz vezető utat. – Bár ha adná az Úr – gondolja vigasztalásul –, hogy vetne nékik véget az a sír, melyet másnak ásnak: hogy a török mind egytől egyig bele temetné őket! Vitnyédy uram úgy gondolta, hogy magától a királytól kér kihallgatást, a tanács elnökétől, de hát nem engedték be őfelségéhez. De ha nem is engedték be hozzá egyenest, arcképe legalább itt díszeleg a falon. Pókhasú, vékony szárú, vizes fejű, vastag ajkú, dülledt szemű fejedelem, de amúgy ábrándos kedélyű ember, kiből szerencsésebb körülmények között talán akár egy középszerű jezsuita szent is válhatott volna, ha pappá marad vala, amiképpen szülei eltervezték volt; de miután bátyja, a kis Ferdinandus még nála

is satnyább-véznább fiúka lőn, akiből idő előtt kiolt a lélek: így váratlanul Leopoldus fejére került a korona, és ha már így történt, azt viselni kell, jó hivatalnokhoz illően teljesítve mindazt, amit belé delejeznek ezek a háttérben lappangó kilgyók, kik a palota zugaiban csúszva-mászva követik őt, és irányítják minden cselekedetét. – Titkos tanács van – újságolja Portia herceg –, aki maga valami dologban éppen a pápai követhez készül. – Már megint? Na persze! első a misehallgatás, második a sétalovaglás a Práterben, harmadik a reggelizés Schönbrunnban, ahonnan hintóval jővén át őfelsége: negyedik a szokásos napi értekezlet a Burgban. A titkos tanács… – S ennek minden áldott nap pontosan így kell történnie – magyarázza Portia –, mert ha netán kiesés jő közbe, őfelségének oda az egész napja… Hiszen ismeri kegyelmed, milyen érzékeny lélek. Múlt héten történt egy alkalommal, hogy valami kis csapat huszárral fönt járt Zríni Péter úr Bécsben, s véletlenül épp ott száguldottak el a Práter külső részénél, ahol őfelsége a sétalovaglást szokta végezni. Meghallva a szokatlan dobogást, úgy megbokrosodott az őfelsége paripája, hogy egyszeriben elragadta őt. Zríni uram pedig utána nyargalt a nyomában, s hajszálon múlt, hogy a Dunába nem kerültek mind a ketten. – Ó, ó – sajnálkozik Vitnyédy uram, s gondolja: nem jól csinálták, elhamarkodták a szamarak a dolgot a fenébe is, egy olyan nagy vitéz és mégsem tudja, hogy lesből kellett volna előtörni… – Ez a kis incidens, hogy nem végezhette el a lovaglást a szokott módon – fejtegeti tovább Portia –, oly mély hatást tett rá, hogy egész napját felforgatta; étvágytalan lett és búskomorrá változott, és egész nap nem fogadott senkit. Végül köszönő levelet küldött Zríni Péternek, hogy lova megfékezésében segítségére volt a testőröknek. – Nagy szerencséje volt őfelségének! – Nos, mi jót hozott nekünk kegyelmed ebben a veszendő világban? – érdeklődik barátságosan a herceg, és hellyel tiszteli meg vendégét. – Uraságod hogy látja: elveszünk, vagy megmaradunk-e még valami jóra?

– Hogy elveszünk – festegeti Vitnyédy uram jóokából az ördögöt –, mindnyájan látjuk. De nem keressük megmaradásunkat akkor, midőn annak a jó úrnak, kitől Isten után oltalmat várunk, igaz jó magyarságáért és hazája hív fiúságáért és oltalmáért ily bosszúkat teszünk, és minden szolgálatát morrifikációval fizetjük vissza. – Zríni uramról van szó? – Igen – bólint rá Vitnyédy az egyszerre hármat remegő fejével –, Zríni uram őnagyságáról. A generálátusok közül már úgyis elveszett kettő: az érsekújvári, kassai – maradt a győri és a Kanisával szembevetett egerszegi. Battyáni urunk elholtával az is gazdátlan maradt és egészen pusztulófélben. Annál inkább becsülnünk, erősítenünk kell tehát a bánságot és uram őnagysága seregeit: mint egyedüli biztosítékát Bécs és Ausztria megmaradásának. Hiába értenek egyet tanácsos uraim mindannyian a törökkel való békesség mellett: ha egyszer föláldozták Érsekújvárt, amely nemcsak Magyarországot, de Szilézia-Moráviát és az örökös tartományokat is védte volt. És most Montecuccoli gróf még hajlandó volna föláldozni magát a bánságot is: az egész Ausztria egyedüli biztosítékát. Méltóságodnak nem kell mondanom: magát veszti el Bécs, ha a magyarokat nem segélli. – Sajnos, de így van – feleli Portia. – Még mindig vannak olyan hangok a tanácsban, hogy inkább vegye meg a török Bécset, hogysem a magyarok visszavegyék Budát. Vitnyédy uram e szavakra fölpattant, s türelmét vesztve, derékből hajladozva, idegesen és kipirosodott arccal hányja öklét, többször egymás után maga elé: – Akkor az egész német hadviselés nem más, mint rútul kicsinált dolog: fogyasztani és tönkretenni Magyarország még meglévő, kicsinyke erejét! Montecuccoli gróf úr direktívája szerint! Ebbül azonban, méltóságos herceg úr, soha nem lesz semmi: mert igen nagyot téved és keservesen csalódni fog mindenki, aki úgy gondolja! Ezt akartam személyesen megjelentenem őfelségének. – De hisz őfelsége igazán nem ezt akarja. – Hanem? Portia herceg zavarodva néz. Bizony, ha maga is tudná szegény őfelsége, mint

akarja; de honnan tudhatná, mint akarja, mikor még a tanács feje, herceg Portia Ferdinánd sem tudná megmondani. – Nehéz volna rövid szóval kifejezni – tétovázik –, napról napra mást hoznak az események. No de, Vitnyédy uram, majd csak lesz valahogy, mert ugyebár, még sohasem volt úgy, hogy valamiképp ne lett volna. Legyen nyugodt, kegyelmed, személyesen beszélek őfelségével, még a mai nap, és kérni fogom, hogy erősítse meg Zríni fővezérséget az egész Dunántúlon. – És terjessze ki hatalmát az egész országra. – Igen, igen, majd megtárgyaljuk őfelségével. – És az egészről negyvennyolc órán belül császári leiratot kérünk, mert lángban áll minden. – Mondja csak, Vitnyédy uram – fordult bizalmasabbra Portia hangja –, Krajna felől mi hír van? – Krajnában teljes békesség honol. Afelől nyugodtan aludhatik kegyelmes herceg: azt a területet semmi baj nem érheti, amíg Zríni uram őnagyságáék ott őrködnek a Bánságban. Délutánra Grémonville-hez hivatalos, és a szűkebb keretű fogadáson – talán nem is egészen véletlenül – ott várja Caraffa vatikáni követ, pápai nuncius is. Nincs a dologban semmi meglepő, Vitnyédy uram előtt nemcsak Magyarországon, de a határon kívül is megnyílnak a leghatalmasabb kapuk és ajtók: egy hallgatólagosan már mindenütt elismert magyar fejedelem nagykövetének tekintik. A Zrínyi-család címeres hintájával indul át délután a francia követ háza felé, mely szintén a bástya kerítette belső városban, a Grabenen, a jezsuita templom közelében van. Nem tud a hintó az útra kifordulni és tovább menni, meg kell állapodniok egy ideig. Diákok, a bécsi nép tömegével elvegyülve, vonulnak az utcán, osztrák és magyar zászlókat lengetve, megmámorosodva kiáltozzák Zrínyi nevét. – Vivát Zríni Miklós, a törökverő! Vivát Zríni, a főhadvezér! Vivát! Vivát!…

Abzug Montecuccoli! Abzug! Vitnyédy uram kihajol a hintóból. A tömeg a nyugati külvárosból, a skót kapu felől beáramolva közeledik, tarkán hemzsegve; legnagyobb részük diákféle, niederlandi módon és a legkülönbözőbb viseletek szerint öltözve, de bőven keverednek közébük strucctollas és térdszalagos, panyókás, hányiveti francia legények is, borzas parókásak, fejükben lenge szélű kalap, kezükben nádszálkönnyű, ugorkafejű sétabot. Utcákon őgyelgő, marcona külsejű zsoldosok is ott kíváncsiskodnak körülöttük, posztókalaposak, akik a páncél felett lebernyeges csipkegallért viselnek nagy előkelőn. Távolabb, a tömeg mögül, a Mihály-templom hátteréből idekukkantanak a Hoffburg sátras csúcsú tornyai. Úgy látszik, a Burg felé tartanak a tüntetők. A bécsi polgárok ezt a szokatlanságot inkább csak a kapukból vagy falak mellől szemlélik, olyanok is vannak, akik bezárkóztak, és csak az ablakokból kukkantanak ki. Ismertetőjük a széles karimájú espanir kalpagon kívül, a franciás buggyos csokornyakkendő, mely nem maradhat el a világért sem egy igazi bécsi polgár nyakából. Lábukon feszes harisnya és saru, mint a burgbeli lakájokén; törzsükön nyaktól térdig gombolós, hosszú kabát, a legelevenebb színekben, de a legtöbbje barna. Ezek még most is így divatoznak. Menet közben nőttön nől a tömeg, lehet vagy két-, háromezer főnyi, amit látni belőle, a többi már elkanyarodott a Mihály-templomnál, és szüntelenül az úr őnagysága nevét harsogják, és Montecuccolit abzugolják. Mintha hájjal kenegetnék az öreg Vitnyédy uram fülét. No, lehet most melegük ott bent a palotán, akik lenéznek a Burg falainak háromsoros ablakai mögül. Különben már napirenden kezd lenni a nyugtalankodás az osztrák fővárosban; tegnap is volt valami hasonló. Rendőrség, katonaság oda se hederít, lerí róluk, hogy csak úgy űzik az ipart, őrködnek, minden különösebb lelkiismeret nélkül.

Mit is tehetnének. Őfelsége tegnap is szigorúan megtiltotta, hogy szétverjék a tömeget: úgy szereti a bécsi népet, hogy nem engedi bántani. Puszta szóra pedig nem akarnak oszlani. Valami lovas vitéz, a tér sarkáról, hátán tekeres harsonával, látható érdeklődéssel figyeli az egészet: míg egy gyalog zsoldos, nyakában szintén kürt, azzal szórakozik, hogy egyenes hosszú szárú pipájából két apró utcagyerek szeme közé fújja a füstöt, hogy ne nézzenek úgy, és nagy-nagyokat röhög sikeres műveletén. Végre jut annyi hely, hogy megindulhatnak az utca szélén. Nyomban tele lesz a batár diákokkal. Felugrálnak bakra, kocsis mellé, hágcsókra, és egyikük felismervén a hintón a Zrínyi-címert, ovációzva körbefogják a járművet, és ünneplik a benne ülő uraságot. – Mi a célja ennek a nagy kiabálásnak? – kérdi Vitnyédy uram a bakon ülőt. A hosszú hajú, hegyes kalapú, kerek köpönyeges fiatalember hátrafordul: – Zríni Miklós győzelmeit ünnepeljük – kiáltja izgatottan német nyelven. – Zríni újra győzött Babócsánál! Azonkívül megverte a törököt kétszer Zríni-Újvárnál. Most szabadítja fel a Csallóközét. Vivát Zríni!… Abzug Montecuccoli! – ordítja torkaszakadtából, két karral integetve a járdán álló polgárok felé. Vitnyédy a felvonulók miatt a francia követ fogadásán több mint egy órával megkésett. De hasonlóképpen járt a nuncius is, alig néhány perccel előzve meg őt, s már nagyban részletezik, mi van az utcán. Grémonville-nak szava sincs az egészhez; néma, titokzatos, játszi mosollyal, csupa szem-fül figyelemmel hallgatja a vendégek előadását. Tálcákon teát, citromot, likőröket, feketekávét, tejszínt és aprósüteményeket hoznak be Altwien porcelán edényekben, és mindjárt fesztelenül megindul a társalgás a bársonyos és selyemhímzésű bútorokkal bélelt helyiségben. Más sincs rajtuk kívül a háromablakos, aranycsilláros szalonban, csak a követ felesége, egy feltűnően előkelően öltözött, csinos, középkorú nő, mosolygós barna képpel; keveset beszél, de annál szorgalmasabban kínálgatja a vendégeket.

– Igen kapóra jöttünk össze, mi hárman – kezdi meg a társalgást Grémonville követ. – Olyasmiről van szó, ami mindhármunkat közelről érdekel. A havasali vajda visszaélve a sok huzavonával Zríni fővezérsége körül, amint hallom, húszezer dukátot ajánlott fel a hősnek, ha seregeivel Moldvába vonul, és ott egyesülve a moldvaiakkal, harcot kezdenének a törökkel, hogy míg a nagyvezér itt időzik, felszabadítsák az egész Havasaljt. Ezzel egyező hír szerint, ugyanakkor Vitnyédy uram állítólag Erdélyben Apafi fejedelem szolgálatába állana… Nem tudom, mi a nagyságtok álláspontja a dologban? – fordult Vitnyédyhez. – Mi, a magunk részéről egyenesen végzetesnek tartanánk, ha a bán úr, netán a sok huzavonán megbosszankodva, esetleg komolyan venné ezeket az ajánlatokat. – Tett a vajda valami hasonló javaslatot uramnak, hogy oda kellett volna menni generalisszimuszkodni, de a pénz nem érkezett meg, és nem is lehet ezt az ügyet komolyan venni. Uram őnagyságának esze ágában sincs prédául hagyni a töröknek a Bánságot, s bár Erdély felől többen melegen ajánlják, a mi álláspontunk az, hogy csak tökéletlen ember lehet, aki ilyen ajánlattal jön elő. – Aki ismeri a bánt, álláspontját magától is előre sejthette; mégis megnyugtatóbb számunkra a kegyelmed szájából hallani mindezeket. – Még talián földre se volna hajlandó eljönni: pedig a vajdáénál sokkal előnyösebb feltételek mellett híttuk már többször a törököktől fenyegetett Velencébe, hogy venné kezébe a zsoldos hadak vezérletét – veti közbe szelíd mosollyal a pápai nuncius is. – Történelmi vétek egy ilyen nagy hadvezért parlagon hevertetni. Caraffa nyílt eszű és barátságos modorú papi férfiú, ruházatán is elkerül minden pompát, nyakában egyszerű láncon a könnyű aranykeresztet szinte tüntetően viseli; nem úgy, mint Lippay, Szelepcsényi és a bécsi főpapok közül sokan, akik legalább félkilónyi aranyterhet hordoznak magukon még hétköznap is. – Ilyen gondok tehát ne bántsanak bennünket – nyugtatja őket Vitnyédy, lezárva az egész ügyet. – Más gondok vagynak. – Igen, igen – kapcsolódik bele Caraffa élénken. – A tegnapi tanács után most már tisztában lehetünk azzal, hogy örülne a bécsi udvar, alig tudná leplezni örömét: ha valami előre nem látott baleset folytán megszabadulhatna attól a férfiútól, akit politikája botránykövének tart.

– Egymás közt már nem is leplezik – jegyzi meg Grémonville –, épp ezért még fokozottabbul résen kell lennünk Montecuccoli körül. – Szégyenlem, hogy olasznak születtem – fakad ki a bíboros a név hallatára, leplezetlen undorral. – Odáig vitte az a hiú, sértett férfiú, hogy a Burgban már általános lett a felfogás, hogy Zríni a törökkel való szakítás legfőbb élesztője: parázs, melytől bármely pillanatban fellobbanhat a tűz. – És most már minden kétségen kívülinek tartják, hogy nem a királyság híve – fejtegetőzik tovább a követ –, hanem inkább valami köztársaság párti, talán a régi római alapon, vagy miképpen, ami veszedelmes lehet minden királyságra. – De hiszen az úr maga is királypárti – ellenkezik rögtön Vitnyédy –, csak nem idegen, hanem nemzeti királyt szeretne látni országunkban. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a török mellett éppen a bécsi hatalom a legfőbb előidézője nálunk a honi elmaradottságnak. Mátyás fénykora után Magyarország sötét szakadékba zuhant. Virágzása minden tekintetben megakadt, s nemhogy élen járna – mint rég –, de jó száz évvel maradt el a többi európai népektől mindenben. „Boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, aki a maga országának lehanyatlásában születtetik és nem virágában” – mondta egyszer, és igaza van, mert fölismerte: ha Magyarország még egyszer létezni akar, akkor a politikát ott kell folytatni, ahol Mátyás király abbahagyta. Körös-körül mindenütt nemzeti királyság és egységes központi hadsereg kellene a nép fiaiból az immár eltöredezett rendi katonaság helyére, mert ha ez megvan: éppúgy, mint bárhol Európában, nálunk is felerősödnek a városlakó polgárok, akikre békeidőben nagy szükség van. Ezek azok, akikre a főurak hatalmaskodásával szemben támaszkodhatik az uralkodó. Mátyás is azzal nyert, hogy Kinizsi Pált emelte fel, és a népből szedte legjobb katonáit, mert ezzel visszanyomta az urak hatalmaskodását, amely mindig a nemzet gyengüléséhez vezet. Ezt cselekedné Zríni is. – Mindezt azonban világosan látják a Burgban – veti közbe a vatikáni követ –, a teendőkkel tehát a szentszövetség részéről ugyancsak iparkodnunk kell. Tudják, hogy a néphadsereg eszméje mögött egy más hatalom veszedelme rejlik; azt is tudják, hogy a birodalom választófejedelmei elégedetlenek, hogy a császár előnytelen békét akar kötni a törökkel: a császár viszont rossz szemmel nézi a francia király virágzó lehetőségeit. Lajos király előnyöket halmoz magának abból, hogy a francia vitézek és diplomaták izgatásait páholyból és összetett kezekkel nézi, várva, míg az osztrák uralkodóház hajótörést szenved.

– Ez a féltékenység nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mindenáron meg akarja kötni a törökkel a békét. Készül azonban a kötésnek két titkos pontja is, mely ismeretlen a magyarok előtt – fűzi hozzá. – Mik azok? – figyel fel Vitnyédy. – Egy az, hogy az ottomán birodalom semmiben sem segítheti a magyarokat az osztrák császárság ellen; a másik, hogy a törökök szabad járást kapnak DélMagyarországon, a Bánságon és Bánáton át Itália felé. – Köszönöm – bólint közbe Caraffa. – Erről még nem is hallottam. Utóbbi sakkhúzás, amely szerencsétlen volna ránk, taliánokra és a horvát bánságra nézve, éppoly előnyös volna nekik: mert Bécstől a lehető legtávolabb hárítaná az oszmán haragját, az amúgy is már évek óta hiába ostromolt Velence ellen. – Mi sem természetesebb azonban – szól közbe Vitnyédy uram is –, mint hogy Velence már hosszú idők óta hasonlóképpen Zríni-párti: szerencsére alig múlik hét, hogy valami úton, akár levélben vagy követei által ki ne fejezze a bán iránti ragaszkodását, sőt hódolatát. Nagyon megértem, ha Velence ugyanolyan megelégedéssel nézné az osztrák ház bukását a francia uralkodó ház megerősödésével, mint maguk a kapcsolt tartományok vagy a választófejedelmek: mindezekben mindannyian tökéletesen egyetértünk. – S ma már kétségtelen – veszi át a szót Grémonville most egyszerre, kellemes fordulattal –, hogy mindazok a külföldi vitézek, akik Zríni mellett vannak, és még ide fognak érkezni mindenünnen a bán táboraiba, és mellette babérokat szereznek az oszmán elleni harcban: felesküdt hívei lesznek, és bárhova vesse sorsuk, nem tudnak róla másképp, mint csodálattal és rajongással beszélni. – Csak ki kell néznünk az ablakon: mindazt, amit látunk, ők csinálják. – És ha még a nuncius úr őméltósága kegyes volna odahatni, hogy a pápa őszentsége személyesen megsürgetné a rajnai szövetség élén álló mainzi érseket, hogy gyorsabban készüljenek fel, és mentül elébb induljanak Zríni felé a szentszövetség hadai: akkor valóban hatalmas lépéssel jutnánk előbbre. – Ez még a mai nap meg fog történni. A követné asszony jő be személyesen, s közli halkan a férjével, hogy katonai futár jött át a Burgból, és a városparancsnoktól hozott valami írást.

Behozzák a levelet. Grémonville feltöri a pecsétet, nézi. Egyszerre fölnevet. Annyi az egész, hogy a városparancsnok a császár őfelsége utasítására hivatkozva kéri a követ urat, hogy a palota elé kettőzött őrséget állíthassanak a bécsi bizonytalan állapotok miatt, és szíves intézkedését várja arra nézve, hogy az utcákon ne hancúrozzanak annyit a francia úrfik és lovagocskák.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

HADAK ÚTJÁN

Francia csapatocskák érkeznek egyre-másra, s átkerülve a határokon, a Rába mentén vonulnak alá, vagy a Mura mentén befelé Csáktornyának, és egyre jobban belekeverednek a Zalaságba. Kedvük a látottak nyomán, amint mennek az országban, fokozatosan csappan. Meglepi, majd egyre inkább leveri a békevilághoz szokott, vidám kedélyű lovagokat a kifosztott és sokfelé már romokban heverő táj sivár képe, a magyar emberek szófukarsága és ez a búskomor vitézség, mely ha föl is enged olykor: már csak utolsó föllobbanásokban és elkeseredett nekirugaszkodásokban nyilvánul meg. Nem ritka látvány itt a rongyosság, a meztélláb járó pattantyúsok a düledező bástyák között, és a szörnyű módon elhanyagolt utak szélén vánszorgó vagy kuporgó sebesültek. Lassanként ráocsúdnak, mért csúfolja őket cifra, asszonyképű lovagoknak a török; rájönnek, hogy itt szinte nem is illő parókát viselni, tüntetés a csipke és az illat, és egyenesen kihívás a sors ellen ilyen fényesen adjusztálva készülni csatára. Az a bátor, férfias felkészülés a halálra, mellyel a franciáknál együtt jár a szépöltözés fogalma is, a magyaroknál már ismeretlen. Romlásba esett ország. Nem egy Rába menti végházi helyen a kapitány kopott, foltos gúnyában jön elő a hírükre, ímmel-ámmal fogadja, majd egyszerűen és komoran hátat fordít, faképnél hagyja őket. Eljöttek, hogy megkeressék a csatamezőt – s annak állandó jelenléte most zavarba hozza őket. Itt az egész ország egyetlen nagy csatamező, így megy ez egyhuzamban százötven éve. Bárhova néz a szem, mindenütt a romlás riasztó képe; orrukba mar a pusztulás nyomasztó párolgása. Közeledtükre a szerencsétlen falusiak menten futni kezdenek, és gyermekeikkel, bugyraikkal egykettőre bemenekülnek valami siralomházszerű épületbe, a várba, mit széles vizesárok vesz körül, s nem ritka látvány, hogy a nők egy szál ingben, csupán valami alaktalan darócféle ruhadarab lóg át nyakukból a mellükön a hónuk alá, így vannak öltözködve. Éjszakára, amelyik csapatnál úgy hozza a véletlen, hogy parasztháznál szállhat meg, bámulat tárgya köztük az itteni furcsa építkezés: az alul sárból vert, felül fából ácsolt és náddal vagy szalmával kontyra kötött, oszloptornácos roskadozó parasztház, s meglepődve észlelik, milyen örömöt és csodálkozást kelt a háziak

közt, mikor mindazt, amire szükségük van, pénzzel megfizetik. Vannak, kiket a várból is lehoz a kíváncsiság az udvarokba, és úgy bámulják a jövevényeket. Törökök is szivárognak ide hírükre, s akár mint a falusiak, egyre közelebb és közelebb merészkednek a túlsó parton, és már keresik az átkelést a patak mentén – jó lesz a várba húzódni. Nyíllal lőnek, s vad, barbár hangon kiáltoznak utánok. Elmegy a válasz is: éles puskaropogás képében. Utak mentén, bármerre vonulnak tovább: mindenütt a háború nyoma… Temetetlen holttestek, itt-ott felkoncolt asszonyok is, gyermekekkel. Térkép után, a maguk tájékozódása szerint mennek, kisebb-nagyobb csapatokban szétszóródva, bárhol kitéve magukat a török rajtaütésének, és még az erdőkben rejtezkedő, mindenükből kifosztott, éhes és elgyötört parasztoktól is félniök kell, akik fel-feltűnnek, és hosszan kémlelnek utánok, sanda, gyanakvó tekintetekkel. Egyik reggel, hogy felkerekedik a tábor s továbbvonul, látják, hogy az erdőkből emberek surrannak elő, és turkálnak a tábor helyén, a szemét közt. Körös-körül gróf Zrínyi és csapatai villámlásszerűen csapdosnak a törökre – itt meg valamennyien, férfiak, nők, gyerekek, öregek, mind egy szál ingben, félmeztelenül vannak. Az egész vidék üres, kihalt, őszi. Feldúlt vagy félig égett, nyomorult falvak követik egymást, utak mentén és völgyekben, szüntelen veszélyben és nyomorban tengődő emberekkel, kiket elkeseredetté és rosszindulatúvá tett már a sok nélkülözés, szenvedés. Egész ősszel tart a francia csapatok szivárgása. Nyugatról, délről jönnek, a Rábavidék és a Muraköz felé. Itt Csáktornya, amott Győr a főhadiszállás. Kerülgeti is a török már mind a kettőt. A francia tisztek az utakon fölvett hírekből megtudják, hogy Küprilliádze Ahmet Érsekújvár megszállta után, továbbra is villámgyorsan cselekedett – egy-két nap: és már Morvában és a fölsővidéki bányavárosokban száguldoznak ellenségvadászó tatár csapatai, kiknek szerepük, természetüknél és kiképzésüknél fogva, az emberűzés, vad száguldás, rablás, gyújtogatás, rémületkeltés. Egy hónap se kellett, már a nagyvezér kezén vannak: Nyitra, Léva, Nógrád, Szécsén, Palánk, Buják, Komjáti, Galgócz véghelyei. Mindezt Montecuccoli továbbra is tétlenül nézi.

Zrínyi pedig már, mint az ország fővezére, kemény nyílt parancsot küldött szét a vármegyéknek és városoknak az általános felkelésre, és tizenötezer emberével a Csallóközbe vonulva: Vízvárnál felkoncolt egy fosztogató török sereget. Ez volt október 10-én – s 14-én már az általa megtisztított Csallóközben találkozott Montecuccolival. Rókaarcú, késélvékony ajkú, szája peremére beretvált bajszú, parókás császári főhadvezér: kiről már a Bécsben járt franciáknak is megvan a maguk megformált véleménye; Colligny marsall például úgy vélekedik róla, hogy egyik legmesterkéltebb, legőszintétlenebb ember a földön, akit valaha is ismert. Mégis, elkerülhetetlen volt már a találkozás. A kinevezés óta kettőjük dolga lett az ország katonai védelme: s bár kölcsönösen megvan az oka annak, ha egymáshoz való viszonyuk éles és feszült, a tárgyalás hangja mégsem egészen barátságtalanul kezdődött – amazé hidegen tétovázó és tartózkodóan udvarias, Zrínyié viszont egész az engesztelésig közvetlen és leereszkedő. Hatni akar az olaszra; mint mindig, most is csak a célt nézi; és ha már itt van a markában, a táborban: addig el nem akarja ereszteni, míg valamit ki nem csikar belőle. Hiszen a tét nem kevesebb, mint az ország felszabadítása, s nem mellékes körülmény, a fejedelmi seregek is, bár mindenünnen útban vannak, vagy ígérve vannak, de valójában még nincsenek itt: Montecuccoli seregei viszont itt táboroznak Győrben és Győr körül – 30 000 ember… – Legyen üdvözölve, gróf úr, sátramban… Hozta Isten!… Jó kezdet – fél siker – biztatja vendégét, latin szóval fogadva őt saját, hadvezéri táborában. – Saluto, nemes gróf… Azonban ne feledjük, hogy ember tervez – Isten végez – szellemeskedik vissza az is latinul, és már előre óvakodva lép be a nagy vetélytárs sátrába. Különben lerí róla, hogy csak kicsinyes ravaszdiságokkal és paragrafusokkal van bélelve, s maga sem tudja, hogy felel meg itt a költőhadvezér kedvesen lehengerlő, sarokba szorító érvhalmazaira. Zrínyi görög mondást idéz, ez meg csak olaszul vág vissza: a cél és eszközök viszonyáról indul a beszéd köztük. Hiába, az olasz nem tud görögül; már az első lépésnél hátramaradt. A cél a két hadsereg egyesülése volna – ha nem is mindjárt a kezdeti lépéseknél, de legalább majd a döntő pillanatban: amikor – közös erővel – akár Konstanczinápolyig lehetne visszahajtani Európából a hitében és erejében megrendült törököt. Jó seregek, jó vezérek és egyetértés kell ehhez.

– Ugyan… Ki fogja azt hitében és erejében megrendíteni? És hol vannak itt jó vezérek? – néz körül színlelve, és ujjai hegyével böködi mellét. De ő végtelen türelemmel vívja, puhítja, ostromolja, kérlelgeti az üresfejű olaszt. – Azt bízza rám, gróf úr, majd én a vitézeimmel elintézem. És gondolja meg, hogy a végső nagy diadalban, ha akar, osztozhatik velem. Megint csak egy udvarias, rejtélyes, gúnyos mosoly a felelet. – De megosztozhatunk akár a kezdő lépések sikereiben is. Készítsük el most azonnal, mert az idő sürget: a stratégiai térképet, öné legyen az első javaslat, térkép szerint: mit vállal? Ha szükségesnek mutatkozik, én önt a maga területén is, természetesen, támogatom. – Köszönöm a szíves támogatást: de ha jól értettem, ön kéri tőlem, hogy a birodalom seregével támogassam az ön helyi csatározásait. – Legyen úgy – feleli türelemmel. – Ezek szerint, az én hadi tetteim az önéinek csak előjelei lesznek. Vagyis az én csapataim lesznek azok a ragadozó madarak, akik mindig elöl járva, elindítják a hegyről a lavinát. Így is jó. A jó befejezés koronázza meg a nagy művet… Kezet rá, gróf úr! – Nem tehetem a Haditanács döntése nélkül – hátrál meg Montecuccoli az első határozott lépés elől. – Nem teheti? Hát ki a Haditanács? Kérdem, gróf úr, ön-e a császári hadsereg fővezére, vagy herceg Lobkowitz? És ha ön, teszem föl, a török derékhaddal egyszer elkerülhetetlenül szembe kerül: akkor is Bécsbe kíván sietni, ahelyett hogy velem keresné a legsürgősebb érintkezést? Nemes gróf, feltételezem, hogy még az ön kisujjában is több haditudomány gyűlt össze katonai pályafutása alatt: mint amennyi a bécsi tanács fejeiben együttvéve van. – Ho-ho-ho! – nevet fel a hiú olasz, bizalmatlanul. – Az túlzás, nem gondolja? Legalábbis a röpiratában ön egész másképpen vélekedett az én hadvezéri képességeimről, kedves gróf úr. Oly egyszerre elfeledte volna azokat a heves szavakat? – Nem! ön dobta ki a kesztyűt, én csak a magyar vitézséget védelmeztem meg. De azóta valóban, történetesen, kölcsönösen meg is változhatott volna az

egymásról alkotott véleményünk, amivel azt akarom mondani, hogy az ön véleményét rólam egyedül csak én változtathatom meg, az enyémet önről viszont egyedül csak ön. Van egy talpraesett javaslatom! Remélem, elfogadja… – Nos? – Cáfoljuk meg egymás véleményét már egyszer végre azzal: hogy a legkomolyabb hadi tettekben ezentúl egyetértünk. Itt az alkalom. Tettekben tisztázhatjuk végre azokat a túlhevült szavakat. – Szavakat! – legyint az olasz, kifelé fordított bal kezének három ujjával, a levegőbe, majd ugyanazzal a kézzel, kényes mozdulattal félrepöcköli a melléig előrebillent paróka egy tincsét. S ajkába harap… – Persze hogy szavakat! – csengi vissza szinte delejezőleg: s úgy néz rá lobogó, zöldesbarna szemekkel és dúsgazdagon tarajló, viharvert oroszlánsörényével, szemöldökívű merész nagy orral, telt homlokkal s beszél-beszél: s szájából oly hamisítatlan ékesszólással folyik a szó olasz nyelven, mintha maga is született talián volna: beszél, hogy hazája végszorultságában maga mellé állítsa legnagyobb ellenségét. Számolni kell mindennel! Mit ér, ha a nyugati fejedelmi seregek esetleg már késve jönnek: mikor Küprilliádze itt addig egy egész országot akar a földdel egyenlővé tenni? Beszél, és szavai közben lép egyet-kettőt a sátorablaknál álló, onnan néző olasz felé, s ahogy egy-egy mondat végén felvágja fejét és törzse egész karcsúságában kidomborul, van abban valami leigázó, félelmetes: mintha minden őse jelen volna benne, mintha ő volna maga a történelem. De hiába, csoda nem történik! Az olasz egyre jobban tartja magát, kéreti magát, s úgy mered elő a saját buta bálvány mivoltában, mint valami tehetetlen pojáca: aki csak egyben határozott, abban, hogy konok és engesztelhetetlen. Négynapi tanácskozás, minden tűzheves érvelés, vita, engesztelés egyedüli eredménye még mindig csak annyi, hogy semmiképpen sem lehet közös akcióra rávenni – immár nem tud egyébbe kapaszkodni ez a bécsi direktíva, a szénát,

zabot, élelemtartalékot hozza elő, azt a hitván zabálnivalót félti az ő hősi utakon kiéhezett seregeitől, mert akkor miből élnek meg az övéi a télen? Ezt a csekély tartalékot is, ami van, már a második és harmadik megyéből kellett idehozatnia, hajtogatja. – Hagyjuk a telet, hol van még! Mennyi minden fog történni addig! A sok szekér és sok bagázsia nem egyéb, csak akadály. Igen jól híja Tacitus: „A nagy kocsitábor pompás célpont a lesből való támadásoknak, s a védőknek ugyanakkor örök aggodalom.” Rút dolog is, mikor egy szegénylegény, aki egyébként egy darab kenyérrel is megelégedhetnék: egy szekeret, egy kurvát, ökröt, barmot húz maga után. Nem vitéz embernek való, hanem ama kóborló cigányoknak. Mert ha valahová hirtelen el kell menni az ellenségre, örökké csak vissza a portékájára ásít, és nem hagyhatja el jó szívvel. Nem azért megyek hadba, hogy minden részét testemnek jól tartsam: hanem hogy jó hírt-nevet, ahhoz nyereséget is hozhassak haza – magyarázza részletezve. – Lovasságot meg egyenesen leállít és visszahúz a nyomában hordott muníció! Nem kell a lovast és lovát félteni: megtalálja az, ami neki szükséges, amikor odaérkezik, hogy jut ideje evésre. Az enyémek, bizony, van úgy, két napig is éhen nyargalnak, velem együtt, ha csatán vagyunk. Vigasztalja, sőt lendíti őket, hogy annál bővebb lesz az áldomás. – Áldomás! Csak hagyjuk azokat az áldomásokat – veti a főhadvezér finnyásán, mintha nem is az ő zsoldosai volnának még harcon kívül is a legfőbb zsákmányszedők, és mivel már legutolsó érvével is sarokba szorult; végső argumentumul előveszi, megmutatja Portia herceg Bécsből küldött rendeletét, mely utasítja őt, hogy egyet-mást ugyan megbeszélhet Zrínyivel, de a tanács döntése az, hogy hadaival ne csatlakozzék hozzá. – Sajnálom, ha csalódást okoztam nagyságodnak – hajtogatja össze a nagy, királycímeres, fekete pecsétes rendeletet. – De belátja, kedves gróf úr, hogy én a legjobb akarattal se tehetnék egyebet, nagyra becsült vezér, minthogy a legmagasabb parancsolathoz tartom magamat. Sajnálom a csalódást! – Csalódást? – Ön – nekem? – méri végig leplezetlen, megsemmisítő megvetéssel ezt a hitvány, színjátszó komédiást. – Hálás vagyok önnek, legnagyobb hadvezér, hogy leleplezte előttem ezt az egész, undok komédiát, melynek a főszereplője: Ön! Mit is várhatnék többet oly magasságos nagy államférfiúi személyektől, mint Ön vagy akár Portia, ki amit neki reggel mondtak, azt ebéd utánra már elfelejti?

– Kérem, egyáltalán nem szükséges, és nem ajánlatos senkinek, hogy becsmérelje őfelsége udvarát! Ez nincs jogában, tisztelt bán! – De van jogomban kijelenteni ön és az önök egész udvara előtt – emeli fel előrenyújtott jobbját nyílegyenesen a levegőbe: – amiképpen egy égen két nap, egy országban két császár nem uralkodhatik –, azonképpen egy táborban nincs helye két vezérnek! Mifelénk karddal szokás megmutatni, ki a vezér – önöknél: papíron… Montecuccoli a kijárat felé lépked, mint egy sovány pulyka, s még visszafordul onnan egy udvariassági kézfogásra, s mivel (hogy a franciáktól el ne maradjon) most is oly élénken illatozik, mint eső után a kapor: Zrínyi csak bólint felé, és komoran elfordul: – Rút patkány! – morogja a fogai közt. Az pedig a sátor előtt váró tisztjeivel csaknem szaladva távozik.

Látva, hogy mit sem ér el a lovaggal, vitézeivel fölkerekedik s továbbsiet a Rába mentén Komárom felé. Hirtelen rajtaütéssel véresre veri az ott táborozó török hadat: s mikorára azok észbe kapnak és több basa egyesített erővel űzőbe veszi, a túlnyomó erő elől ügyesen a komáromi várba siklik. Olyan az ő száguldó lovassága, mint a higany. S ott ütheti bele a török a falba az orrát: ráocsúdva, hogy még mire nem jó a vár? Nemcsak arra jó, hogy hatalmunkban tartsuk, őrizzük, hanem szükség esetén átjáró helynek is megteszi, akár egy egész hadsereg számára. Hisz a déli kapunál jóformán még áll a csata és a bástyákról vígan ágyúznak az űzőkre a komáromi pattantyúsok: mikor az északin már kiszökött a sereg, és még feljebb jőve a Csallóközén, szétszórja az ott kalandozó török csapatokat; majd hidat verve a Dunán és a Vágon, hasonló meglepetéssel ütnek rajta a török főseregen is. Mert ki madarat akar lőni, nem pengeti a kézíját és nem dobbal fogják a rókát – a sólyom is mihelyt meglátja a prédát, nem késik, hanem mint a süvöltő szél száll reá. Szétverve Küprilliádze Ahmet előhadát, kitérítve útjából a meghökkent nagyvezért: megmentette a Felső-Dunántúlt a törökök pusztításától – mert azok most már szívesebben csapnak át innénd Brünn és Olmütz felé, hogysem Zrínyivel szembefordulnának. És úgy lesz, amiképpen Vitnyédy uram előre

jövendölte volt: foglyok százait és ezreit hajtják be harmadnap a tatárok az érsekújvári rabszolgavásárra – s Montecuccoli ezt is tétlenül nézi. Montecuccoli úgy fél a töröktől, mint valami asszonyember. Zsoldosai, mint a tűztől, menekülnek még a hírétől is a tatárnak. A törököket ugyan fitymálva nézi, és mint a kappan, kerülgeti: mégis halogatja a velük való érintkezést. – Hát miből áll voltaképpen a Montecuccoli-féle híres elgondolás: az úgynevezett „nagy bécsi direktíva”? – érdeklődik az osztrák fővárosból Sopronba érkezett La Feuillade francia ezredes is, kinek utasítása Vitnyédy segítségével keresni meg Zrínyi hadaival a csatlakozást. – Az csak annyibul áll, tisztelt gróf úr, hogy Montecuccoliék nagy vitézül mindig arra maséroznak, ahol törököt nem találnak. S még azzal büszkélkednek, hogy rajtok csak egy karcolást is nem ejtett a török. Ez az úgynevezett nagy bécsi direktíva. – S mit szólnak Zrínyihez, aki ettől a direktívától, amint látjuk, alaposan eltér? – Zrínyi hozdulatait bár tétlen ámulattal, de annál fokozódóbb irigységgel nézik. De sebaj, így is jó. Legalább ez a szalonhadvezér Montecuccoli gróf most maga is tanúja lehet: mint mutatja be gyűlölt vetélytársa a valóságban is mindazt, amit lenézett hadtudományi írásaiban már annyiszor kifejtett. – Hogyhogy? – Mert legnagyobb bosszúságára látnia kell az olasznak, miképpen csapdossa az törököt egymagában is a Dunán innéndső és túlsó részen, és a túlerővel szemben is minden előnyét felhasználva: győzelmet győzelemre arat. – Nem értem, milyen előnyökre gondol? – Hát, mint a pontos, jó helyismeret – hogy az úr őnagysága mindenütt, mint otthon, jár és kel. Minden völgyet, dombot és árkot, erdőt, még egy kis Rábakanyart is előnyére tud fordítani a csatán. – Annyit magam is látok – állapítja meg La Feuillade ezredes –, hogy Zrínyi gróf hozdulatai férfiasan határozottak és villámgyorsak. Ebben hasonlít a magyar vitézség a franciára: hogy amit elszán, azt hévvel-nyomban keresztül is viszi. Minden lomha túlerővel szemben győz a lelkes vitézség.

– Amit elszántál magadban, ne halaszd; kit ma elvégezhetsz, ne hagyd holnapra – szokta mondani. Az mi urunkféle hadviselés fő-fő jellemzője az éberség. Ezzel jár a helyzetek gyors felismerése és a tüstént való cselekvés… A legjobb kémeket tartja, és azon igyekszik, hogy az ellenség dolgait már előre megtudhassa. S mihent észreveszi az ellenség gyengéjét valamiben – azonnal ott terem, és már szorongatja is a nyakát. Így volt Kanizsánál is… Megtudta, hogy a bentieknek nincs élésük. Menten ott termett, s két nap alatt körülsáncoltatá az egész Kanizsát: hogy aztán szívós várakozással, a saját fészkében éheztesse ki a mindannyiunktól gyűlölt Ali basát, itt nem messze, a Zala-völgy, és lentebb, a Muraköz legveszedelmesebb ellenségét, és ezzel kardcsapás nélkül megadásra bírja a zsákmányban is gazdag erődöt. – Nem rossz gondolat, a hadtörténetből már ismerhetjük. No, és végül is, sikerült? – Ezt tessék elgondolni! Kétezer vitéz üldögélt ott másfél hónapig az árkokban, szemfülesen elfogtak minden élést, hogy be ne vihessék a várba. És mikoron már ott tartottak, hogy a török odabent már éhtében felfalt minden lovat, kutyát, macskát és már a patkányokra vadásztak a pincékben, oly nagy volt köztük az éhínség, hogy föl is adták volna a várat – egyszerre megjött a császári végzés: Kanizsa alól azonnal elvonulni. – Jellemző az udvari aljasságokra! – bosszankodik La Feuillade. – Ez persze megint Montecuccoli keze volt. – Az, uram! – villog fel Vitnyédy szeme is. – Sok vitéz fakadt ríva dühében, mert nem is a zsákmány – noha az se jő rosszul hébe-hóba az katonának –, hanem a szégyen, megalázás! Maga az úr őnagysága, a parancsolat vételekor, szintén úgy fellobbant haragjában, hogy földhöz vágta a kardját a sátra előtt, s mondott is valami cifrát a bécsiekre… Azonban mégis beüzent a követeivel Ali basának, aki nem tudott a fordulatról: mit fizet pénzül, ha két órán belül otthagyják a várat, mert elunták a várakozást? Így valahogy még ötezer arannyal megsarcolta a basát, hogy legalább juttasson valamit a zsákmányra kiéhezett katonáinak. Háromszáz jó lovassal van itt La Feuillade, s már átalestek a tűzkeresztségen is, mert ide jövet, Sopron közelében valami felderítő tatárok váratlanul megnyilazták őket. Egyik-másik lovas hozott is nyilat a vállában vagy nyakában: itt a Vitnyédy-házban látta el őket a kirurgus, s túlesvén a bajon, nevetve

tárgyalják, hogy még ilyen ördöngös népet se láttak, mint a tatárok: ütközés nélkül megszaladtak, de apró, gyors lovaikról hátracsavart testtel visszafelé lőnek. Mikor észrevették, hogy a franciák abbahagyják az űzést, hogy folytassák útjukat, nyomban azok is megfordultak, és felcsaptak űzőknek. Kétszerháromszor ismétlődött meg ez a játék, míg végre La Feuillade elunva a dolgot, álljt parancsolt, s lóról le, muskétát elő: és a barbárok a sortűztől eszük vesztve megfutottak. Egyik lovas, a lóhoz kötve, magával hozott egy sebesült tatárt. Nagy az ámulat köztük, mikor egy soproni polgár, hírét vévén a dolognak, beállít a Vitnyédyházba, és pénzt kínál érte, hogy magával vihesse. – S mondja meg, mire jó önnek ez a lőtt nyakú, vicsorgó képű, copfos pofa, öregúr? – Tímár vagyok, és megdöglött a szamaram. Vizet hordani jó lesz, kérem. Hadviselésnek gyorsan fut híre: nincs Zrínyinek egy mozdulása, miről az egész Sopron népe ne tudna. Nagy a rettegés itt is, mert a várost – Nádasdy Ferenc főispán jóváhagyásával – körülbelül két hét óta zsoldos őrség szállta meg, s már tudják ezekről, hogy majd mindent fölélnek a polgárok házaiban, és ha jön az ellenség, itthagyják a várost. A tanácsház örökös veszekedés, pörlekedés színhelye lett: Vitnyédy uram is alig-alig tud igazságot tenni olykor a tanácsurak szűkmarkúsága és a zsoldos tisztek követelőzései, leányemberek elrablása, asszonyemberek meggyalázása, s hasonló ügyek-bajok közt. Ahmet nagyvezér az északnyugati vidékről éppen most van visszavonulóban Budára, téli szállásra, s a legnagyobb kérdés Sopronban: vajha útba ejti-e a gazdaghírű várost, hogy legalábbis megsarcolja, avagy továbbmegy? No de: nem azért van a sarkában Zrínyi, hogy jutna ilyesmi eszébe – itt meg csak élősködnek és lézengnek ezek a Montecuccoli-féle dicső lovagok. Szívesebben fürödnek a soproniak borában, mint az ellenség vérében – ahelyett, hogy maguk is ott harcolnának Zrínyi vitézeivel együtt a Csallóköz peremén, amint katonához illik. Az úr őnagysága is újból felszólítá Montecuccolit, hogy csatlakozzék hozzá, és egyesült erővel támadják és semmisítsék meg a Duna folyásán felül szakadozva vonuló török seregeket, és biztos is, hogy a vállalkozást sikeresen végre tudná hajtani: ha tizenötezer embere mellé még legalább ugyanannyit kapna, és bekeríthetné azt a temérdek török hadi népet – de az átkozott olasz hallani sem akar a dologról. Úgy szidják a soproniak úton-útfélen, mint a bokrot. Persze örül, hogy a nagyvezér még eddig megkímélte Győrt; elbújt, hogy ne is lássák, nehogy még

magára vonja a vezér haragját. Így szegén Zrínyi Miklós megint csak egyedül csapkod a török sarkába: Hahóton is megfutott tőlük egy egész török sereg; a jó felét levágták tusán, majd utólag és futólag még jól meghányták őket karddal. – Ide nézhet a világ, mit tud Zríni Miklós! – lelkesül Prőhle tanácsnok úr, a városházi, trónszerű, kényelmes karosszékben, s La Feuillade ezredes finoman megnyugtatja őt: – Hát még ha fegyvert fognának, és melléje sorakoznának a soproni férfiak is! – Minek, hiszen itt vannak a franciák! – Nagy szerencséjük önöknek, hogy van egy Zríni Miklós a világon! – De Bécsnek is! – Csak azért el ne bizakodjunk – veti közbe Vitnyédy úr. – Zríni!… Zríni!… – hangzik szerte a csatakiáltás a Duna folyásán végig, és a török mindenütt megszörnyed a névre: önbizalma megcsuklik, és mindjárást az első, vad-veszett roham után kezdődik nálok a riti-ráta: hátra arc és nyúlcipő. De nem oly magától megyen az, amint tetszik! Jerünk, nemes gróf, induljunk mi is tüstént, ne hagyjuk egyedül, lóra szállok magam is! – tüzel az öreg Vitnyédy a tanácsházán, és a városatyáktól kétszáz lovast kér maga mellé kéken lobogó soproni zászlóval, és mi több, a városatyák meg is adják, amit kért. Valóban, Zrínyi mint a láng, röpköd kis csatanépével, s ahol tudja, égeti az ellenséget. – Zríni!… Zríni!… Csak a tatárok merik vele fölvenni a rohamot, azok is inkább eleinte: valóságos nyílfelhőkkel fogadván őket, de ezt már tudják róluk, és azt a nyílerdőt még valahogyan el lehet viselni, átal lehet törni, úgy sem lesz idejük második eresztésre – hanem ami aztán következik a tatárokra, azt azok már nehezebben fogják elviselni, olyanban még alig-alig lehetett részük. Vérben fürdő, könyörtelen csapkodás, kaszabolás következik ilyenkor, menekülés, versenyfutás mindenütt, amerre a szem lát, irtóztató, elrettentő vadászat az ázsiai embervadászokra: mert elv itt az, hogy tatárnak nincs kegyelem, még rabul se kellenek, csak levágni, mind egy szálig.

Tudják már azok is, megtanulták, híre ment, és jó lovasok lévén, az egész felsőDunántúlt összevissza nyargalják, végigcsatározzák: egymást űzőbenkergetőben. Tíz-tizenöt legjobb vitézével mindig ott nyargal az élen: napról napra, s éjjelnappal megharcolva a törökkel. Október 31-én Érsekújvár és Esztergom között, a Garam hídja közelében, kemény kézitusa után, mikor már az ágyúkkal szemben még a nyeregből is leugráltak, és úgy törték a pogányt a Zrínyihuszárok: hatalmas zsákmányt ejtettek megint, és a szekérsánc mögül tüzelő janicsárokat egytől egyig leöldösték. Még vége sem volt egészen a tusának, mikor tekintete egy pillanatra átsiklott a Dunán, Párkány felől és az esztergomi vár magas falaiba botlott a távolban: és csak kiszakadt kebléből egy fohászkodás: – Hej, szegén Balassi Bálint… Katonái már alig állnak a lábukon, mert étlen-szomjan vannak, de tüzes szókkal újra lelket önt beléjük: – Vitézeim! Emberek vagytok?… Rajta, utánok! Ne feledjétek, hogy emberek vagytok, magyarok vagytok! Gondoljatok a legyilkolt véreinkre, fölgyújtott házaitokra! Azért ne lankadjatok, hanem utánam! Ezekkel a szavakkal emeli fel táncoló Daru lova hátán a véresen villogó szablyát, és a menekülő pogányság után zúdulva egész Esztergomig űzik őket, s némely fürgébb csapataival csak a budai kapu előtt állnak meg a kergetésben: azoktól is visszavevén zsákmány és foglyok nagy részét. Leginkább idegenek, morvák, csehek és osztrákok a jámborak: olyanok, akik mezítláb az anyaföldet ennél különben sem érintették, talpukat véresre marták az utak, hátukról leszaggatták a ruhát, de még a húst is a szíjkorbácsok – és most sírva csókolgatják még a földet is Zrínyi lába nyomán. Szekereken küldi őket vissza határaikra, a zsákmányolt arany-, ezüstholmit – a legnagyobbrészt kegytárgyakat – pedig a rávaló héten, amint már régebben is megtette, körözött lista forgalomba hozatalával visszajuttatja körös-körül a határokon élő jogos tulajdonosoknak. Csáktornyára térve, veszi hírét – mert hírszolgálata, melyre vagyont áldoz, szinte óramű pontossággal működik –, Köprülliádze Ahmet a szégyentől a fogait csikorgatja Budán, Allah nevére esküdözik, az átkozott hitetlen ebek ellen, kik

oly nagy csorbát ejtettek ismét fényesnek és dicsőnek vallott fegyverén. Zrínyi Miklósnak már a nevére is akkora harag önti el, hogy üvöltözve átkozza; és vádolja főtisztjeit a török néven esett gyalázatért. Haragja halálos ijedelembe ejti fényes budai környezetét. De mégis jobbnak látja a nagy szerdár-i-ekrem ebben az évben már nem folytatni tovább a tervezett nyugati hadjáratot: hanem a legsugarasabb őszi időben telet harangozván, védelembe vonulást rendelt el: ami annyit jelent, hogy hadinépét a végekbe, palánkokba helyezve, valami jó biztos helyen majd maga is betelel, mint a medve, mely meg akarja várni, amíg elmúl a téli álom. Tízezer törökjét és ötvenezer tatárját Pécs erős várába küldte a télidőre, azzal a szigorú meghagyással, hogy dúlják fel Zrínyi várát és birtokait. Akkor maga elé híva Lipót követeit, és szabadon bocsátva egyet közülük, megüzente vele Lobkowitznak: békés, nyugalmas, jó telet kíván őfelségének Ausztriában – majd ha megjön a tavasz, teszi tiszteletét Bécs várában, százezer török kíséretében. – Az is hír – folytatja a kémek legjobbika –, hogy Ali alvezért a tavaszra más személlyel akarja fölcserélni Küprill Ahmet Pécs városában, mert hogy Péter úr őnagysága oly rútul elbánt vele Jurjevestene mellett, mikor hadával ideérkezék. – Jól van, erről már értesültem, kedves szolgáim – mondja a kémeiknek, saját kezűleg nyitva meg erszényét, és bőven szórva nekik aranyat: mert azt tartja, hogy hírszerzőktől nem szabad a pénzt sajnálni: ne menjen az arany az erszényből sóhajtva, hanem ugrálva; nincsen költség, nincs adomány hasznosabb, mint a kémekre való. Ez rúdja a vitézség szekerének: kincset költs rájok, busásan megfizetik, ha csak egyszer is megverheted az ellenséget. Péter úr haditette más hírhozóktól és a külországi újságokból is, már a dunai harcoknál a fülébe érkezett, nagy diadalma már akkor bejárta a világot. Természetes, hogy míg a báty Isten segítségével sikereket arat, addig az öcs se nyughatik idehaza, és bizon Péter sem tétlenkedett az őrizetére hagyott bánságban, hanem amint Ali vezér megtöltve Pécset katonákkal, tízezer tatárjával alá indult zsákmányolni és bosszút állni a csallóközi kudarcokért, idelent az ottosaczi völgyben egy erdőnél kétezerötszázad-magával elejibe állt. Auersperg, a károlyvárosi zsoldos főgenerális maga, a törökök hírére, Laibachba szaladt; így minden felelősség az algenerálisra hárult. Ali föladata az lett volna, hogy serege egy részét Pécsen hagyva, a többivel nemcsak a Muraközre üssön, hanem innénd át Stiriáig, Grétzig menjenek, majd onnan visszatértükben a Mura mentén végig földúlják Battyáni Kristóf várait és jószágait is, mindebből semmi

sem lett. Péter egy jól vetett lesből elejibük ugorván, első rohamra szétverte az előcsapatokat, és elfogta a basa testvéröccsét, majd az ellenséges had derekára rohant. A nagy török sereget meghökkentette ez a merész támadás, de azután összeszedve magukat, megfutamították a horvátokat. Péter egyszerre csak, alig negyvenedmagával, ott találja magát az ellenség tömegével szemben, de felbuzog benne a vér: és a maroknyi csapattal a törökök közé rohan. Példamutatása és nagy oroszlánbődülései lelket öntenek embereibe, és a csata megfordul: a török a Zrínyi névre bátorságát veszti, s nyomban menekülni kezd. Rettenetes öldöklés; vérengzés következett ezután, és Péter az aránylag rövid ideig tartó harcban – amint a kémek hírül adják és a nyugati újságok írják – „könyékig mártá karját a török vérbe”. De itt van már maga is a palotában, bátyja hírére ideérkezett. Sőt kinyílik az ajtó, és Péter úr berobban, karjait kitárja, mint egy nagy szlavóniai fekete tölgy, s jő lobogó fürtökkel, oldalán táncoló szablyával, hogy köszöntse bátyját. Ő is feláll, elébe siet, testvéri módon ölelkeznek. – Na, Péter! Hát büszke vagyok rád… Hallom és olvasom, mit tettél. – Én is értesültem a te csatáidról, testvér. Megsegélt Mars, a harcok úristene mindkettőnket! – dörgi boldog örömmel, és még mindig benne van a csata heve, szenvedélyes izgalommal részletezi. – Kétezer török maradt halva Ottosacz völgyében; köztük az udinai és a hercegovinai bégek. Rengeteg sok fogoly esett és tömérdek zsákmány… Hej, testvér! Tudd meg, hogy mielőttünk nincs többé lehetetlen: hírünk, nevünk bejárja a földet, nyitva áll előttünk az egész világ… Mosolygó megértéssel fogadja a nagy fiú gyermekes ömledezéseit. Ismeri Pétert, mihelyt sikere van, mindjárt a fejébe száll, és ilyenkor napokig, sőt hetekig is kótyagosan, megdicsőülve magasztalja magát – noha ezzel a haditettel most csakugyan mélyen belevéste nevét a hazai történelembe. – Nagy vér csörög az ereidben, öcsém… Ismét megmutattad, hogy méltó vagy az ősi névhez – rázza meg a kezét, s ebben a kézfogásban olyan két vitéz hazafi egy akarata roppan: mintha vasból volnának összeöntve ketten. Hadi dolgokban nincs más a Zrínyiek közt, csak mindig egyetértés. Péter kibontakozik a bátyi ölelésből, s nem állhatja, nagy hevében előrántja irgalmatlan nagy kardját:

– Ezt a kardot még, meglásd, a bécsi, de nem is! – torpan vissza, keresve a szót – a párizsi nagy múzeumban fogják mutogatni mindörökkön, és ha ez a kard beszélni tudna: elmondaná a horvát történelmet. – Csak egy darab vas, egy jó darab vas az is. – Vas? Acél! – ugrik, mint a tigris. – Testvér! Ne böcsméreld az kardomat… Nagyon szeretem az kardomat – simogatja meg, s öleli melléhez ellágyultan az erős damaszkuszi pengét. – Össze vagyunk nőve, úgy, mint a testvérek, mint én veled, vagy te velem: nem is volnék tán ember nála nélkül. A kard biztonságot ád minden rosszban. Nemcsak az csatán, de bárhol, és sokkal erősebbé teszi az embert ez az oldalán fityegő szál vas – ahogy te mondád. – A verbováczi parasztlegények is azért szoktak szurkálódni, tudod, jelesebb napokon, mikor játszódva az körmük hegyével mérik ki a pilingán, hogy meddig menjen be. De a kard biztosabb: szúr, vág, keresztülér egy embert is, kidönti egy basa hasát vagy akár százét is! Így a’ – mutatja ugorva egyet hoppra, vaktában, és a kard megakad a falban, és karikába görbül. – Jól van öcsém, Péter, ember vagy, öcsém. Maradj is ember mindig az javából. Azonban ide hallgass rám… Nem mondanád meg, mért tartod börtönben még mindig azokat a szegén segniai és zveticzi főpapokat és barátokat? Kérlek, bocsásd őket szabadon… Igen rossz híre van, hogy tömlöcbe hánytad őket és jószágaikat elfoglaltad. – Azok a csuhások jobb lesz, ha hallgatnak, mert ha tekegyelmed, bátyámuram, nem tudnád: öregapánk után ott minden a miénk! – veti vissza egyszerre dühtől lobogva. – Méltó helyükön vagynak, ahun vagynak. – Nem öregapánk, hanem dédöregapánk után, akarod mondani: de ne feledd, hogy az is úgy vette el a pálosoktól… Ami különben nem tartozik senkire, kettőnkön kívül. – Nekem pedig írásom vagyon, a mi zágrábi levéltárunkból, hogy azok a területek ott mind Zríni-birtokok voltak. Nem kapzsiságból vettem el tőlük – de azt gondoltam, minek annyi birtok ott azoknak az papoknak? Te magad írtad róluk, hogy fényűzően páválkodnak… Ismerhetsz te engem, édes bátyám – mereszti a szemét egész közelről –, tudod, hogy nem vagyok embernyúzó. Nem támadok ok nélkül, és csak a vallás színe alatt senkire, amiképpen ők. De ez mostani világban levő papjaink másképpen értik aztot, amikor éjjel-nappal

luteránusok és kálvinisták ellen deklamálnak – jő tűzbe egyre jobban –, s nem Istentől való igaz okkal cselekszik, hanem haraggal, gyűlölséggel, s ha őtőlök lehetne, tűzzel-vassal. – Pap se mind egyforma… köztük is akad jó is, rossz is, ezek között is, azok között is. – Nincs irgalmatosság bennök! Lelküket besötétítette a gyűlölség. Mert a papság az egyház alapját a maga jólétének tartja, hogy gázolhassa az politikus isztrációval együtt az urakat. Bennünket akarnak legázolni. Az régi erkölcsök visszaélésekké lettek nálok: az egyház jövedelmei, a nép verejtékei és vére a legrosszabbul használtatnak fel, úgymint a vadászatokra, fényűzésre, kétes és hiábavaló fegyverekre, véreik gazdagítására: úgyhogy a püspökök négyes fogatokban, apródokban, udvari nemesekben, aranytól tündöklő házi eszcájgokban és más hasonlókban már egész az undorig bővelkednek óriási költségen: míg a szegén, kinek vérén lakmároznak, a hidegtől dermed meg az Adria partjainál, és éhségtől pusztul el. – Valóban innen ered az eretnekek megbotránkozása és a római szék megvettetése is. Ezért megy tönkre az egyház… Mindezt, amit te mondasz, én mondtam már neked sokszor, nem kell, öcsém, hogy előttem ismételgesd: tudjuk, hogy tévút, ahol az egyházfők járnak. – Akár mondtad volna, akár nem; én is tudok annyit, mint bátyámuram uraságod, akármi téren! – veti dactól villogva. – Különben is ez az én véleményem is, mert ilyen utat nem Isten fia rendelt a papok számára, csak a hatalomvágy. – És az érzékiség bálványa, melyet imádnak, mert az megereszti szájukon a zablát. De hallod-e, most nem erről beszéltünk. – Nem az érzékiség bálványa, hanem a korlátlan úrhatnámkodás rajtok az a bálvány, melyet imádnak, mert engedik, hogy teljék meg a torkuk minden jóval: vagyis a lakmározáshoz kívántató bőség … – Jól van, jól van, Péter. Látom, te is tudod már, jól megtanultad: hogy az egyetemes erkölcsi és vallási romlás keltette föl Isten haragját. A nemzet egész testét átható bűnök… – Hogyne tunnám! Magad írtad a Szigeti veszedelemben, az első énekben!

Fejből tudom az egészet… – Ne mondd el! – Annyit, amennyit akarok, elmondok, testvér! – és szaval, mint egy prédikátor, mint egy megzendült bálvány:

Jóságos cselekedetnek nincs keleti. Sem öregembernek nincsen tiszteleti. De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás, Fertelmes fajtalanság és rágalmazás. Lopás, emberölés és örök tobzódás…

– Nem te írtad volt? – Írtam, de nem egyenest csak a papokra értettem, hanem mindenekre. Érted-e? A mi zilált szörnyű állapotunkra – amikor Isten képe és az erény eszméje hitelét, hatását teljesen veszti. Nem azért írtam, hogy a püspök várát Segniban most azonnal leromboljad… Nem való a pap a láncra. Péter úr rögtön ráérti és bebizonyítja, hogy ő is költő. – Hanem való csak a táncra – folytatja rögtönzéssel. – Dáridóra, vigalomra: attul női nagyra a gyomra… Ilyen ez a Péter… Makacs vér, semmiben sem tűr ellenmondást: sőt mindenben, mindenkinél különb akar lenni. Ez a természete. Ezért vetélkedik mindig mindenekkel – és sokszor káros dolgokra kapatja az kevély irigység. – No várj csak, uram öcsém… Igaz, hogy Inter arma silent Musae, miképpen az rómaiak mondják. De ha itt tartunk, hát majd én is idézek egyet a fejedre az

Szigeti veszedelembül:

Esmérem távolrul vitéz Marsnak fiát. Esmérem, esmérem, mint jártatja lovát: Ez én vitéz öcsém, mind magyar, mind horvát Igazán szereti, mert látjuk, hazáját.

Napfényre néző szem mutatja sas fiát, Körmérül esmérni a vitéz oroszlánt. Vitézség próbálja igaz Zrini fiat, Melly soha eggyiktül is el nem szakadhat.

Hiszem Zrini Péter, kit az én szemem lát, Mely rettenti Bosznát és Herzegovinát, Láttuk immáron is ő vitéz próbáját. Ésszel, kézzel, szüvel, kit törökön csinált.

De jaj, nagy szelendek, ereszkedik után. Mely dühös irigység párálik ki torkán! Ugyan irigység ez, soha nincs hatalmán, Hogy ártson őnéki, vitézséges voltán.

Ne félj semmit, öcsém, mert látja az nagy ég, Vitézségnek árnyékja, hogy az irigység; Ez mi eleinktől maradott örökség. Kiben nem szakadhat világ fogytáig vég.

Higgyed, mérges foggal reánk agyarkodnak. De nem csak törökök, mert mások is vadnak. Az kik, mint az rozsda erős vasat, marják, Haggyán, mert fogakat űk abban elrontják.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A SZIGET MEGKÍSÉRTÉSE

Viszi az időt az események árja… Ezek a mostani napok ismét kemény próbát hoztak a töröktől az muraszigetiekre – és hogy véletlenül jól sikerült a tatárok vízbe vesztése, könnyű utólag eltűnődni ezeken a földi, mulandó dolgokon, és tanulságokat vonni belőlük: nehéz volt viszont végben vinni, és nehéz lesz tanulságát közzétenni, mindenkinek nyilvánítani, hogy tudhassák. Sors bona, nihil aliud… Jó szerencse, semmi más! Sokszor egy bátor föllépésen múlik minden: élet, halál – dicsőség vagy elbukás… Ez a kanizsai Ali basa csak nem nyughatik, míg valamely komolyabb haditettet végbe nem vinne a Bánság ellen: benne van a rossféreg, minden igyekezete a hitván ebnek az, hogy valamely dücsőnek remélt cselekedettel magára vonja az ő fényességes nagy gazdájának figyelmét. Hát nem megint váratlanul ide lopakodtak, s még elgondolni is irtóztató: valóban hajszálon múlt, hogy nem csináltak valami csúfos galibát. Tanulság: az ellenség nem aluszik, éberül strázsálj minden időben. Most is, egyedül az őrök ébersége mentette meg a Muraközét. A vigyázás, a szorgalmas őrzés a vitézség elementoma: – mint a hal víz nélkül, úgy a vitézség azok nélkül meg nem maradhatna. Mert lám, ha az őr nem szemes, hanem lusta, tunya lett volna és horkolt volna, mikor vonták a hidat – most talán már sok száz vitéz és sok ezer bánsági ember az élők sorában se volna; és a dölyfös Ali diadalt ülne egy maréknyi magyar vitéz elvesztésén: így azonban ők futottak el, orrba verve, megszégyenülve – és ők azok, akik nézhetnek kétezer jó harcosuk és ezer lovuk után! Sors bona, nihil aliud… Gyenge vezér az, kit a siker elbizakodottá, a kudarc kétségbeesetté tesz: s Ali már a siker reményében is, serege túlerejében bizakodva, felfuvalkodva érkezett, aztán a váratlan veszteségtül vonító ebként vakaródott el.

S ki más hozta – Mikulics! Itt ez a vérfertőző Mikulics, még mindig ágál, még mindig életben; holott oly fertelmes dolgokat követett volt el, hogy Báthory Erzsébet óta se találnád párját a történelemben: s a Bánság pallosa elől is csak idegenbe szaladással húzta ki a nyakát – és most ez biztatta föl, ez vezette ide a kanizsai basát (jó ellenségek mind a ketten): mert a bosszú fűti, vérbosszút szeretne állani az egész Bánságon – és minden basának és bégnek nyalja a talpát, összefogott az ellenséggel, és elárulja nekik a Bánság legelrejtettebb útjait. Ott a másik hazai ellenség, Erdődy, örökkön Bécsben… S együtt amazokkal fújja a követ ez meg a császárnál – és sima szóval árt a kúszó féreg, miképpen Nádasdy vagy Pálffy Miklós, Montecuccoli bizalmasa és helyettese; és itt ez a Traitsmanndorf is, a telepítő biztos, kinek az volna a feladata, hogy a különféle bolygó népeket a Dél-Bánságban összekavarja egymással, és csináljon felfordulást, okozzon minél több gondot és bajt a horvát bánnak, s ugyanakkor az udvar hivatalos kémje. És… még lehetne sorolni sokáig, ha nem volna unalmas tárgy és ha nem volna más gondja az embernek. A kis család meg a gyermeket váró asszony is mérhetetlen távol: lehetetlen most hozzájuk menni – három-négy napra kellene itt kiszakadni mindenből. Pedig idáig látszanak a szép fiatalasszonykönnyek: orcáját áztatja a sok harmat, mert ez a kis osztrák Zsófia grófnő mindig sír, siránkozik, nem jót sejt, annyit sír, hogy elsírja már a szeme kékjét egészen, azt a tündöklő kék búzavirágot… Még jó, hogy ott van mellette az özvegy Battyániné is, asszonyok, megkönnyebbülést nyernek egymás könnyeivel. Mindez valami versbe kívánkoznék talán: elküldhetné az ember maga helyett vigaszul – de hol van az a vers, mely kárpótol egy női szívet a távollevő férfiért, akit szeret – és kinek van még érkezése verset írnya Magyarországon? Gyöngyösy Estván… Ez a gyöngyvirágos tárgy éppen annak való volna. Egy kék szemnek gyöngyharmatjai… – Jerünk! mást kell itt írnya, nem verset… Tudja meg, akinek tudni kell – ha másoknál a fülbe csúszó sima szó, Zrínyinél a tettek beszélnek. És lássák meg, milyen a véletlen veszedelem: hogy aki jól látja a veszedelmet, bátran megy elejibe, és mikor benne van, nagy szívvel szenvedi és nől a bátorsága attól, ilyen

az igazi vitézség. Kinek az elméje a veszedelemben meg nem tébolyodik, s aki az olyan rettenetes állapotban, mint az harc, meg nem változik, nem retten kiáltástul, nem ijed a fegyvertül, bízvást parancsol, ahol szükséges, bátor orcát mutat maga vitézének – amilyen volt Hunyady János, vitézeknek tüköre: mennyiszer találta őtet a véletlen szerencse, mennyi veszedelem forgott az ő feje felett, olyan az igazi vitézség. Mikor László király elveszett Várnánál, mikor az országnak színe-java azon a harcon mind elveszett s esett: az ő szíve meg nem rettent, és az ő elméje meg nem hűlt: tízezer emberrel mit nem csinált, mit nem próbált, addig-addig fárasztotta a török császárt, hogy azt győzedelemről futásra kénszerítette. S mikor Nagy Thury György alig néhányagával, szorongattatva kirontott Palotavárából a tömérdek törökre, és mint a bátor oroszlán, széjjelszórta azokat – olyan az igazi vitézség. S mikor Huszár Péter végigszáguldott a Sárréten, Fehérvár alatt; s pár szál vitézével berontott a kapun a fehérvári basa várába, s ott keltett nagy riadalmat, és még dicsőséggel ki is jutott onnan, az ellenség szégyenére és veszteségére – olyan az igazi vitézség… Míg ezeken jár esze, közben papírt készít elő a fiókból, asztalhoz ül, fogja a lúdtollat, ablak felé fordítva vizsgálja a hegyét, majd beleüti a kalamárisba, s lendületesen ír…

Királyi Felség,

Az isteni gondviselés úgy hozta, hogy sikerült megóvni tartományainkat a tatárok kezétől, és megbosszulni a gyalázatokat, miket a hitetlenektől el kellett szenvedni. Népes sereggel jöttek föl az törökök, világos nappal a Mura túlsó partján, és egy hídépítő hajót kísértek. Kétezer tatár kivált közülük, akiknek feladatuk az lett volna, hogy fölverjék a Murán a hidat, hogy a többiek átkelhessenek. Kénytelen voltam fölosztani csekély hadaimat a szükséges helyeken, a Mura hosszán végig, tartva magam mellett háromszáz lovast, akikkel ide-oda járva az ellenség magatartását figyeltem. Amint kint körözöm reggel, egyik hírnököm veszélyt jelez. Gyorsan oda igyekszem, s látom, hogy kétezer tatár kelt át a folyón a szigetre, ők is észrevettek

engem. Nem kis veszélynek tetszett rajtuk ütni, látva erőink aránytalanságát; de megfontolása annak, hogy még nagyobb veszélyt jelent, ha utánuk jönnek a többiek is, és nincs mód, hogy visszahúzódjunk, végső elszánásra kötelezett, hogy föltegyük magunkat Isten nevében a hadisiker kockázatára, úgy, mintha mi volnánk az erősebbek. Mi jobbat tehettem, mint a sürgető találkozás pillanatában feltüzelve katonáimat, nekirontottunk az ellenségnek: s Isten annyi bátorságot öntött a mieinkbe, vagy inkább annyira elevenen élt mindannyiunkban a tatárok és törökök előző pusztítása, hogy közibük vetették magukat, de akkora elszántsággal, ami rémülettel töltötte el, és menekülésre kényszerítette azokat a mondott folyó partja felé. Most, amint a lóhalálában kezdett visszavonulás közepette összetalálkoztak amazokkal, akik a seregből ugyanolyan hévvel utánuk igyekeztek a hídon, támadt köztük akkora fejetlenség, hogy nemcsak se menekülni, se védekezni nem tudtak, de egymás hegyén-hátán hullottak alá a folyóba, amelynek folyása pillanatok alatt megakadt, medréből kitérítette az a sok ember és ló: sokáig látni se lehetett a vizet. Katonáim hevessége a siker láttán megnövekedett, s oly elszántsággal vetették magukat az ellenségre, hogy több mint kétezret semmisítettek meg köztük, kit fegyverrel, ki a habokba fúlt, egyetlenegy sem menekült meg közülök: lovaik szintúgy belefúltak a folyóba, kivéve azt a kb. ezret, amit kimentettünk. Íme, miképpen győztük le a barbárokat ily kevesen és sokkal is több dicsőséggel, mint amennyire számíthattunk: mert a látszat nem nagyon kecsegtetett hasonló előnnyel. De győzelmünk tovább ment ennél, s oly teljes lőn a mai napon, hogy nem lehet semmi szavunk. A Vezír, aki alá a csapatok tartoztak, jelét sem adva az övéit ért szerencsétlenség feletti meglepetésnek, visszaütésül ellenünk küldte gyalogdandárját, amely ott volt nem messze, és saját maga személyesen vezette őket: de háromszáz gyalogommal s tizenkét harci ágyúmmal őt is oly eredményesen tartottam vissza, hogy jutott idő maradék csapataimnak, hogy a szigetből mindenfelől hozzám csatlakozzanak. Így folytattuk a harcot egész éjjel, nagy ágyú és mozsártűzzel, mindaddig, míg a

Vezír kétségbeesve afelől, hogy vissza tudja adni a kölcsönt ez alkalommal a tatárok elvesztéséért, kénytelen volt napfelkölte előtt visszavonulni, eltelve haraggal az szégyenletes vereség miatt, s ordítva, káromkodva, fenyegetőzve: oly épületes módon vonván le minden tanulságot magára nézve, hogy semmi gáncs nem érheti ezen a téren: s otthagyván bennünket a csatamező hőseiül, kétszeres győzelemmel. Ezek után megítélheti Királyi Felséged, hogy a tegnapi nap számunkra egyike volt a legnevezetesebbeknek: s annyi öröm tárgya nekünk, mint amennyi emésztődésé a hitetlenkedőknek. Nem tudom, a Vezír mit forral a jövőre nézve: de mivel Kanizsa környékén verte föl táborát, úgy képzelem, azt tervelgeti, hogy mi majd, pótlólag, odafutunk a karjaiba, hogy lássuk, hogy a szerencse nem volna-e hajlandó kegyesebb lenni hozzá ama visszavágást illetően, melyről átkai közben annyit fogadkozott. Tény, hogy hadai készen állnak, s kétszeres vereség után is megvan a reménye holmi előnyös fordulatra: de tán a Gondviselés bennünket se hágy el, és tovább támogat küzdelmeinkben. Mindezeket a dolgokat úgy, ahogy tudom, megjelentem Császári Fölségednek, és a tőlem telhető legtökéletesebben tájékoztatom róluk, hogy tudhassa, mire van szükségem, hogy megfelelő módon fogadhassam, sőt megtámadhassam az ellenséget. Ezért tehát igen alázatosan kérem rendelkezését, hogy sürgősen küldjék a szükséges és nélkülözhetetlen muníciót, jelentékeny ember segítséggel, mert anélkül nem tudnám megakadályozni, hogy az ország és a szomszéd tartományok az ottománok hatalmába ne kerüljenek.

Fölségednek alázatos szolgája Zríni Miklós

Csáktornya, 1663. november 7.

A levelet saját kezűleg lemásolta, majd Péter útján futárral küldte útjára az egyiket Velencén át XIV. Lajosnak, a másikat Bécs felé, a császárnak. Most pedig legszívesebben lepihenne, mert fáradtságot érez, de mivel a nappali heverést nem ismeri, és még két óra van hátra a vendégek érkeztéig és a vacsoráig, pisztolyt, tőrt vesz magához, s két apród kíséretében hintóra szállva, vadászni indul a közeli erdőbe. Az apródok puskával és lándzsákkal vannak. Az erdészháznál, mely a vadaskert vége és a nagyerdő között áll, bekiabálnak Pakuért, s az nemsokára lóháton nyargal utánuk. Mindjárt előre akar szökni, de nem engedi. – Maradj veszteg, te bolond, nem azért vagy erdőkerülő, hogy elkergesd a vadat az orrunk elől. De Paku erősködik, hogy van itt egy nagy öreg erdei kan, nem messze: ismeri is a fészkét, arra kerüljenek. – Eriggy a fenébe az kanoddal együtt, és ti is állapodjatok meg itt, ne ropogtassátok az avart – adja ki az utasítást, miután leszálltak a hintóról. Akkor szokása szerint előremenve az erdőn és csak egyedül bujkálva, nemsokára pisztollyal lő valamire, s hangzik reá nyomban nagy-nagy dühös röfögés. Szaladnak utána a hang irányába, s látják, hogy egy nagy sötét erdei kan, fejét nekieresztve és sörtéit meresztve rohan előre az úr felé, ő pedig int nekik, hogy ne zavarják, nyugton maradjanak. Amint oda robban a kan, az úr előbb félre lép, és hihetetlen ügyességgel fülön ragadja a fenevadat, és füleinél fogva rántja, tekergeti, még mintha ingerelni akarná, így birkóznak. Aztán egy-két gyors mozdulat – és a kan már földre ejtve, előtte hever a füvön, és torkon szúrva, hörögve, fecskendve, okádja a vért. – Nagy természet vót az kanba… No, vigyétek – száll le róla, és egy marék fűvel letörüli a tőrt. Alighogy ezt mondja, jön a másik, az anyadisznó is, szintén támad, de Paku hozzá lő: s jól célzott, mert egy lövésre elejtette. Utána begázol a fészekbe, és ott

összeszedi az apró malacokat: s nemsokára úgy bújik vissza, vigyorogva, keble körös-körül kibélelve aprócska, visító, még pecsenyének sem való malackákkal. Elkéri az úr a puskát az apródtól, s beljebb hatolván, nemsokára ejt egy őzbakot is. Emezek meg a tisztás felé mennek, fácánoznak, s mire hazafelé indulnának, a kocsi körül annyi vad gyűl egybe, hogy alig fér el lábhoz a hintóra. A vadászat kissé felfrissítette és meghozta étvágyát az úrnak; ma este a kis palotán, meghívott tisztjeivel és a francia csapatok főivel egy társaságban költi el a vacsorát. La Feuillade már járt kint egyszer vele az erdőn vadászni, s tanúja volt az úr nagy erejének és vakmerő ügyességének, ahogyan kézzel öli a vadat. – Semmi az – veti oda mosolyogva, mikor újból kérdezgetik a délutáni vadászatról. – Errefelé így szokás. Vitézeim közül utánam csinálják akár százan is. A francia tisztek ámuldozva hallgatják a történteket, mert ők ilyet még sohasem láttak, úgy menni ki vadászni a mai korban, mint régen a rómaiak. S mindannyian el vannak ragadtatva a fényűzően tálalt lakoma közben a bán fejedelmi személyétől, egyéni bátorságától, melynek már maguk is tanúi lehettek egy-két csatán, és előkelő környezetétől, közvetlenségétől és udvariasságától. Nem is lehet elragadtatás nélkül hallgatni a hős bán szellemes társalgását, amiképpen többnyelvű környezetével, mint udvarán a fejedelem, felváltva hol franciául, hol németül, hol folyékony olaszsággal beszélget, s nagy klasszikus műveltségével – mikor Tassóból, Homérból, Vergiliusból idéz – nemegyszer akaratlanul is zavarba hozza őket. Vacsora után még kimennek az istállóra is, hogy megtekintsék a lovait. Csudálatosan idomított paripák egytől egyig; mindenfajta harci mének, a legnemesebb vérűek, ami csak létezik a földön, és van köztük egy, a bán kedvenc Daru lova, amelynek az a híre, hogy nincs sem a törököknél, sem a horvátoknál olyan ló, amely olyan sebes járású volna. Kicsiny fejű, okos szemű, sárkánynyakú arabs mén. Sima szőrű, szénfekete. Szagáról megérzi a törököt, és bősz nyerítéssel, kapálással jelzi urának a pogány közeledtét. Az istállóból kijőve, benéznek a kertbe is. Tudják már, milyen gazdag ez a Mura-vidék mindenben: különösen borban, gyümölcsben – de ilyet, amit itt látnak a bán kertjeiben, álmukban sem mertek volna képzelni. Zríni grófja

kertjeinek fényét és előkelőségét akár XIV. Lajos is megirigyelhetné. Többféle kert váltakozik itt, egymást követve és gyönyörűen ápolva, ún. függőkertek, virágoskert, gyümölcsös és végül a vadaskert, gondosan gereblyélt és törmelék murvával borított járóutakkal, s helyenként olyan fák és gyümölcsök különféle fajtái, amilyenekkel ők még sohasem találkoztak. A helyenként lugast képező, rozsdás és aranylevelű tőkéken bűbájos ízű, mézédes szőlők, másutt fekete kecskeszőlők fürtjei lógnak alá, akkora szemekkel, mint a szilva. Körte, alma és szilvaféle is van itt sok mindenféle fajta, és a lépcsők alatt jobbról-balról óriási nagy fügefák, kocsányon aszalódott gyümölccsel. Sok érdekes látnivalót kínál a szemnek a vadaskert is: ahol meg a különféle fajta fácánok, pávák, gyöngymadarak százai ülnek az ágakon vagy sétálgatnak a fűben, mint a galambok. S köztük sok-sok tarka, ideszelídült énekesmadár: rigók, harkályok, pintyek röpkölődnek a napvilágos, délszakias, enyhe őszi időben. – Valóságos paradicsomkert – lelkendeznek a lovagok. – Tündérkert! – Látták volna meg nagyságtok az erdéli fejedelmek kertjeit, mielőtt a török elpusztította! – feleli. Vannak a francia lovagok közt újonnan érkezettek is, akik még a palotát sem ismerik: azért körüljárják, valósággal elbűvölődve annak előkelő terebélyességétől és fényességétől. Valóban fejedelmi lak, fölér egy kisebb királyi palotával is. Megbámulják a könyvtárt, az ősök arcképcsarnokát, az éremgyűjteményt és a fegyvertermet a sok mindenféle szokatlan és szinte egzotikus fegyverekkel és zsákmánnyal, s La Feuillade-ből önkéntelen előtör egy kérdés: – Látom, hogy a gróf Zríni-család szinte külön számító hadtörténeti múzeumát képviseli mindez a sok értékes gyűjtemény. Mégis, kedvem volna megkérdezni méltóságodat: honnan jött össze ennyi minden itt? Voltak talán a családnak oly tagjai, akik a múzeum gyarapításáért pénzzel is áldoztak? – Dehogy voltak – mosolyodik el a kérdésen. – Csak régi szokásuk a Zrínieknek, nemcsak hogy fölveszik a török ostromát, hanem a saját földjére kergetik vissza: birtokát fölégetik, elpusztítják, s rabokkal és zsákmánnyal jönnek haza. Ez mind ilyen zsákmány, a különféle időkből, de természetesen csak a java. Egynémely vitéz belülről is összejárja a palotát, s mindenütt fény és kényelem

fogadja őket, nagy termek, díszes csarnokokkal és hímes boltokkal váltakozva. Az első emeleten volt a vacsora, az úgynevezett kisebb palotában, de most feljutva a második emeletre, látják, hogy van itt még egy sokkal tágasabb, nagy nyári palota, vagy ünnepi palota is, szintén boltozatos előcsarnokokkal és fejedelmi berendezéssel, nagyobb összejövetelek és fogadások céljára. Innen, az egyik ablakból le lehet látni az első emeleti termek mellett meghúzódó szenesházra és konyhára, iskolára is. Idefent van még az úgynevezett vénasszonyok háza, odább már szintén a szenesház és a sütőházak következnek. Amint mennek teremről teremre, fáklyákkal, mindenütt Zrínyit veszik körül, őt udvarolják a vendégek, és szinte kitüntetésnek veszi köztük, amelyikkel részletesebben is szóba elegyedik. Mivel másnap kora hajnali útra készülnek megint, mert tervük van a koppányi– pécsi pogányok felé, az estély végén maga is leindul a társasággal a táborba, éjszakáját katonáival együtt tölti. Jólesik a megpihenés, éjfélig egyet alszik, igen-igen jóízűt, a sátorban – és akkor egyszerre felriad… Különös álma volt, mintha Battyánival együtt lovagoltak volna ketten, végtelen rónákon és lankákon át ringadozva, s urambátyám szüntelenül a földjeiről beszélt neki, ezúttal a nemes szőlőfajtákra nézve adott hasznos tanácsokat… Beszélt, majd írt, jegyzett valamit magának, hogy maga is el ne felejtse, mert ő mindig, még lóháton is ír. Grafomániás ember, magával hordoz egy ládában lúdtollat, kalamárist, papirost: s mihelyt egy szabad perce, már firkálgat: naplószerű följegyzéseket készít magának, hogy teendőit el ne felejtse a sáfárok és a majorságok körül… Mikor befejezte a följegyzést, az utolsó szavakat írás közben hangosan mormogja: vigyázni kő Pakura!… Aztán barátjaöccse figyelmébe ajánlotta még Bradar Márton kotari hajdút – ki lehet ez a Bradar Márton, élő személy-e? –, aki jól tud oltani fekete muskotálszőlőt és fekete kecskecsöcsű szőlőt, szegletes almákat termelő fát meg spanier meggyet és telelő körtéket… Annak utána, mintha Csáktornyán lettek volna megint, a kisebbik palotán, ahol Péter úr és Wesselényi várták őket, és az öreg Wesselényi szemét törölve panaszkodott, hogy kiesett a korona a régi tündöklő fényességéből. Gyengülő korban van, újabban már elsírja magát… „Egy-két emberöltő – úgymond – aztán ki tudja: ki veszi át a hatalmat a Kárpát bérceitől le az Adria vizéig, ki teszi fejére István király koronáját?” – „Lesz gazdája – vágta közbe Péter –, eltalálja-e palatínus uram nagyságod, hogy kicsoda?” –

„No!” – „Majd az a csontfejű, sötétszemű halál, aki itt sétálgat a régi sírhalmokon, és majd fölállva a csáktornyai nagy bástyára, kevélyen néz körül és mondja: – Itt volt egy ország, úgy hívták, hogy Magyarország: nagy és dicső korában ez vót az Árpádok, Hunyadiak, Zríniek hazája. De a saját urai, a Nádasdyak s effélék, íme, egy nagy temetővé tették… Köszönd meg nekik, utókor, hogy már csak volt – és nincsen többé.” – „Nem, Nem! Van még remény, nincs okunk kétségbeesésre, amíg Isten ereinkbe vért, csontunkba velőt ad – vetette ő közbe lázasan. – A kohár is összeolvasztja a törött álgyúkat és újat, még erősebbet önt ki belőle, mint a régi volt.” – „Olyan ország kell, amely ne hulljon megin szét darabokra egy-két emberöltő próbájával!” – szól bele az öreg Vitnyédy István, mert már ő is ott van, és részt vesz a tanácskozáson. – „Mi kell ehhez?” – „Ember kell, király!” – vágja reá habozás nélkül az öreg Wesselényi nádor… „Megváltoztatjuk és a medrébül vetjük ki a történelem folyását – izzik fel Péter –, ne olyan legyen, mint amilyennek az események sodorják, hanem olyan, amilyennek mi akarjuk!” – „Úgy van, úgy – törülgeti öreg szemeit a nádor. – Igaz beszéd”… S ő figyeli az öreg Wesselényit, és fenntartással fogadja minden szavát. Kőszegen is kezet adott a generálisszimuszságra, aztán mégis Nádasdyval állt össze a háta mögött, és mindent elkövet, hogy a fővezérség azé legyen. – „Tehát mi a válasz?” – sürgeti őt Péter. – „Menj el, s mondd meg: Magyarországnak egy feje van.” – „Nádasdy Ferenc!” – kiált fel Wesselényi, mert kiböki a szeg a zsákot – és e szavakra fölébredt… Fura álom. Mit jelent az egész? Mit akar általa közölni a jó öreg Battyáni, aki testi-lelki atyafiságos jó barátja volt, míg élt: talán azt, hogy az maradt holtában is? Lehetséges volna, hogy a holt lelkek visszajárnak a földre, bolyognak? Az álom sokszor Isten akaratjából vagyon, sokszor csak az étkeknek füstölgő emésztetlenségéből. Akárhonnan is vagyon, annyi bizonyos, hogy az emberre nagy hatalma vagyon. Keresztyén embernek nem szabad az álomnak hinnie, mindazonáltal nem kétséges, hogy a lélek bennünk nem aluszik, hanem fáradoz, és sokszor az Isten mutat nékünk oly látomást, mellyel int, hogy oltalmazzuk magunkat a veszedelemtől. Lehet olvasni olyant, hogy Isten a lelkeket mind egyszerre teremtette, és hogy azok a levegőben járnak, és a mi jövendőnket jobban látják, hogysem a mi lelkünk, amely testi felyhővel van behomályosítva, és azok, mivel szimpátiája vagyon egy léleknek a másikkal, adnak oly jelt nékünk, hogy őrizzük magunkat. Felül a tábori ágyon, s oly ébren érez mindent maga körül, mintha nem is álmodott volna.

A sátor gerincéről mécses pislog alá, küntről behallatszik a sétáló őr sarkantyúinak pöngése. Hirtelenül eszébe ötlik egyvalami, ami már régen történt, és ha ez az álom nincs, talán soha nem jutott volna eszébe. Olyan, mintha ugyanaz ismétlődött volna meg vele az álomban, csak akkor a valóságban volt, és nem volt jelen Wesselényi, és nem éltette Nádasdyt… A jáger-ügy! Miért ismételgette Battyáni oly taglalva a szavakat: vigyázni kő Pakura! Világos, szinte életszerű pontossággal idéződik fel szeme előtt, hogy történt.

Mikor azok elmentek egyszer egy tanács után, Battyáni még itt maradt vele Csáktornyán, s első szava ez volt: – Itt is, ott is nyitva az ajtó, ni! Micsoda gondatlanság uramöcsém! Kinek van a házba szabad járása? – Senkinek, mert tiltva van. Azaz hogy csak egynek, ez a bolond Hánzi lakáj, aki szabadon járhat-kelhet, mert ő nem érti a magyar szót. – Ki tudja, nem-e? – sürgölődött Ádám úr. – Lássuk mindjárt! – Ugyan! Teljesen fölösleges aggodalom. – Hívasd be valamiért, no… – erősködött. – Mindjárt megtudom, hogy ért-e magyarul? Fejcsóválva lép ki a folyosóra s csönget. Fél perc múlva ott áll a szobában a Hánzi lakáj, s úgy néz elő, hátranyúló homlokával, nyerges orrával, kék szemével, mint maga az élő lelkiismeret, s parancsra vár. – Hozzál feketekávét! De forrót – utasítja őt német nyelven, de Battyáni ugyanakkor magyarul mondja: – Ez volna az? No, akkor én ezt még ma levágom. Ne tudja meg senki. Küldök helyette jobb szógát.

Mindketten élénken figyelik Hánzi arcát, de az semmiféle meglepetést nem mutat. A szokásos módon fogadja a parancsot, meghajol ura felé, s rugalmas léptekkel eltávozik. – Édes bátyámuram, nem ért ez magyarul – nyugtatja Battyánit. – Majd elválik! Meglátjuk, miképpen jön vissza – feni fogát az inasra. Tíz perc múlva Hánzi csakugyan meghozza a lobogó feketét, de már másodmagával érkezett: ő a kávét tartja, a nagy gőzölgő, nyeles, török edényben, társa meg, egy fiatalabb, a bögréket, cukrot szállítja ezüsttálcán. Leteszik az egészet a közeli kis asztalra. – Mondom, hogy gyanús… Még ma levágom! Majd küldd ki őtet, uramöcsém, valamiért a kertbe – ismétli megint, a szót taglalva Battyáni. A lakájok udvariasan meghajolnak, és eltávoznak. – Honnéd való ez? – Bécsi mag ez is!… A másik egy kedves talián szolgám – tűnődik el. – Meglepő, mert mindig egyedül szokta behozni a kávét. Most miért két részletben? – Azért, mert bécsi fül, bécsi szem, uramöcsém… Nálam ilyesmi nem létezik, hogy bécsi lakájt vegyek a házamba. – De a feleségem bátyja ajánlotta. – Mindegy, öcsköm, uram. Hamar meglátjuk. Hozzá se nyúl a kávéhoz addig, míg egy vitézét oda nem inti a kertből az ablakhoz, mert őtet ennyihányan mindig közelről őrzik. – Te… Balázs… – morogja a foga közt. – Ennek a Hánzi nevű főlakájnak minden lépésit szemmel tartod a házban. Értetted? Ha szökni akar, fogjátok meg! Aztán meglátjuk. Némi idő múlva megjelenik Balázs.

– No, mi van, Balázs? – Jelentem alásan, levágtam. – Ó te, Isten szamara… Hát nem megmondtam, fogd el! – De amikor fegyvert rántott és lőtt… Lóháton akart elfutni a bitang; ott értem utol az erdő szélén. – Na, hogyhogy? Hát mi történt? A hír valóban elképesztő. Rövid idő múlva ott áll előttük odarendelve a házból az összes szolganép. – Hánzi hol van? – kérdezte tőlük. – Nem tudjuk, eltűnt. Kerestük, hogy ő is jöjjön velünk együtt. Bementek a főlakáj szobájába; ott minden a legnagyobb rendben. Mintha csak kiment volna valamiért. Feltúrták ágyát, szekrényét, asztalfiókját: sehol semmi… – Ki látta utoljára? Kiderült, hogy olyan ember az épületben nincs, nem mer lenni, aki Hánzit utoljára látta volna. – Hun vette a lovat? Kiderült, hogy az istállóban minden ló megvan. – Ki volt a legjobb barátja? – firtatta Battyáni. – Kivel vót beszédes? – Mindenkivel egyformán kedves volt. Barátja nem volt… Gőgös volt arra, hogy ő bécsi. – Ki tud még németül a ház népe közül? – Senki rajta kívül… – Dehogy nem, a jáger! – kiáltják kétfelől is. – A jáger? Ki látta őt a jágerral?

Kiderült, hogy látták, de inkább csak elvétve, mint amiképpen mással is. A hír nagy port vert fel a palotában, egyszerre mindenki tele lett gyanúval, találgatással, hogy miért akart elszökni, de bizonyosat senki sem tudhatott rajtuk kívül. Ők meg végül is legyintettek egyet az egészre – most már mindegy, fő, hogy az a kilgyó mégsem csúszott el Bécsig. Este azonban maga a jáger jött be az udvarmesterhez, siránkozva, hogy csak most látja, valaki elkötötte a lovát, amely délután még megvolt. Ő nem tudja, ki lehet az a kötnivaló gazember, akinek épp az ő lova kellett; most ló nélkül mihez fog, miként járja az erdőt és a stíriai határokat? Neki lovat adjanak, mert ló nélkül a jáger nem ember. Mindezt tört nyelven adta elő Paku, makogva, a jelenlevők nagy mulatságára. Bevezették az istállóba, és megmutatták neki a lovat. – Ez volt az? – Hiszen itt az enyim paripám – feleli elképedve. – Akkor vidd – utasítja az udvarmester –, és máskor jobban vigyázz a lovadra. – De hogy kerülte ide magát? – makacskodik szemtelenül –, ki merte idekötni az enyim paripát? Herrgott krucifix! Megyek az úr elé, jelentem. – Csak eredj… Feleúton azonban mégis meggondolta magát. – Paku jó ember, nem akarja rosszat senkinek – vigyorgott –, de máskor el ne kössétek az enyim lovamat. Ígérjétek meg! Fölvetette magát a ló hátára, s úgy örült, mint bolond a kalapjának. Balázs azonban, aki már zsákmánynak tekintette a lovat, nem hagyta a dolgot annyiban. Reggel, ahogy sétálgatnak a kert szélén, odajön és megjelenti, hogy lett ám a lónak gazdája.

– Kicsoda? – A jáger. Már el is vitte. – Ehe! – ütődik meg Battyáni. – A jáger? No gyerünk csak… Lássuk meg azt a jágert. Kimentek az erdő széléig, de a faház zárva volt, az istálló üres. Ő meg, aki már túltette magát ezen a lakájhistórián, türelmetlenül legyintett: – Hagyjuk, valahol járkál, teszi dolgát – úgymond. – Fő, hogy mégse jutott el Bécsig! A várható fejleményekről beszélgetnek francia nyelven míg sétát tettek a vadaskertben, ez foglalja el minden gondolatukat, még Ádám uramét is: jobban a szaladgáló kövér fácánoknál, páváknál és császármadaraknál. Ádám uram azonban még többször vissza-visszatért a nap folyamán erre a furcsa dologra, és eltávozása előtt atyafiságos szóval külön is a lelkére kötötte, hogy ne bízzon meg a háznál senkiben, és annak a jágernek, ha előkerül, jól a szeme közé nézzen. Utolsó szavai is ezek voltak: – Vigyázni kő Pakura! Sokszor egy harkály csicsergése is oly dolgot juttat az ember eszébe, amely ha nem lett volna, talán szerencsétlenséget talált volna; így van az álom is. Mindazonáltal: álomnak nem kell hinni – álom, esős idő, mind elmúlik; az Istennél van a jövendő, őnála a szerencse és az ember szíve; ő ád szerencsét, mikor akar, mikor tudja, hogy jobb; légyen az ő neve dicséretes.

HUSZADIK FEJEZET

JEGELLÓK

Történelmi sors – mondja magának az ember, mikor fölmelegszik a vackán és csak orra hegye áll ki a rongyai közül –, történelmi sors: de az semmit se vigasztal… Hej, nagy igazságtalanság a sorstól, Géczi, hogy mindég csak bennünket ver, mindég csak nekünk rossz: más népek nyugodtabb állapotok közt vagynak, és minden zökkenés nélkül milyen szépen boldogulnak a világba! Mért, hogy mindig csak mi szenvedünk, mért nem jut belőle másnak is? Lássátok, itt van egy kis ország népe, teli a legjobb hajlandóságokkal: vitézek vagyunk, munkában szorgosak vagyunk, szeretjük a szabadságunkat, készek vagyunk érte akár meghalni, csatában vagy akár vérpadon pusztulni, miképpen az szegén Alfő György tette. Mégis mindig csak bennünket ver az Isten – kesereg Deák-Hajdú György, nagy sirodalmas hangon. – Ne legyünk felfuvalkodottak, van elég bűnünk. Úgy kő nekünk – mer’ olyan gonoszok vagyunk! – feleli amaz a sötétben. – Rablás, ölés, istenkáromlás… Pogány szívvel gyöttünk be a helbe, éppen úgy, miképpen Árpád apánk, mikor megszállt vót az Erdős-Kárpátok tenyerében, mint valami vadár. S ez így nekünk igen sokáig jó vót… Pogány szívünk továbbra is, hosszú időn átal, változatlanul megmaradt. Máig is bennünk van a rossz vér, még egymással szembe is, ez a nyakas keménység. Ez veszít el bennünket, nem a török. – Vagy ippen ez tart meg! – Elkeseredésünkben egymásnak szedjük ki a szemét: ha már az ellenségünknek nem árthatunk. Sőt annak még hízelgünk inkább, nem hogy ártanánk neki: sok csak álnoksággal keres érdemet. Még a testvérit is elárulja, csak ő mindig fönn, a nyeregben maradhasson. Hej-haj… Oly időket élünk, mikor még a cigány is lenézi a magyart. – Van is rá oka. Tudjátok, ez úgy vagyon a népekkel is valahogyan, mint az egyes emberekkel szokott lenni. „Márta, Márta, derék asszonyi állat vagy te, elvégzel minden munkát. De sok az te panaszod… Mária a legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle”… Ha meg így állunk, akkor nekünk lűttek, úgyis végünk lesz, meg kő már itt dögleni. Másoké maradt a könnyebbik fele, a neheze, a sírfedele rajtunk. Aztán ha vállaljuk és elvégeztük is derekasan ezt a

nehezét: az még nem érdem az üdvösségre. Attul még pokolba is juthatunk. – Pokolba? Hiszen ott vagyunk! Mast is… Aludjatok, jobb lesz, a fenye enne meg benneteket, hogy még ebben a pár órában se hadtok nyugonni! Mindjárt kelhetünk föl, mehetünk jegelni. – Ne bánd, majd az pokolban fölmelegszünk, bátya! Lassanként elhagyták a szót, némi időre egyenként elnyomta őket az álom. Volt, aki még nagyokat nyögdelt sokáig, rágódva magában a hideg vackon, és talán távollevő övéire gondolt, hogy vajon élnek-e? Alusznak-e, van-e alattuk zsák? Vagy már a halál vetett nékiek ágyat, és ott gémberednek valahol fölkoncolva, valamillik országút szélin? Rettenetes sors! Hajh, de nehéz embernek lenni… Talán csak nem érte űket valami váratlan veszedelem ebbe a zord hideg világba, amikor magát a telet elviselni is kész szenvedés a szegénembernek, mert olyan hideg van, hogy még az Balaton is környes-körül mezőre fagyott, és lehull a levegőbül a madár… Ilyent még ember nem látott. Még az vargyuk is megdermednek: s reggelre is tele vót velük a jég. Olyat se hallott még az ember: a határba hajnalra megfagyott egy kikötött ló. Olyan fehér vót a szőre, mintha megőszült vuóna. Csoda, hogy meg nem ették az farkasok… Farkasok? Nem járnak most azok se. Inkább elbújnak a nádba, mert miég a fenevadban is vér csörög. De a hideget is még csak ki lehetne birnya valahogy, csak ne vóna a jegellés. Reggel, alig szürkült, bejöttek az éjjeli jegellők, azok ébresztették fel őket. Fehérek voltak a rájuk verődött zúzmarától, és úgy fáztak, hogy egész testükben rázkódtak. Nagy huhogva, dadarikolva bújtak be a felkelők meleg helyére, és ott összekuporodva, mint a kutyák, orrukat a térdük közé dugták, és pillanatok alatt aludtak. Emezek meg magukra szedték a bejövök leszórt, hideg gönceit, a subát, kesztyűt, süveget, s fogták a csáklyát, vasgereblét, jégtörő ollót, vonyogót és sallós-póznát, s még ki sem indulnak, már átjárta őket a hideg. Lassan ballagnak fölfelé a mélyből, a kőből való csigalépcsőn: mert lent laknak, lehúzódtak az üres tömlöcbe lakni, itt még valamivel melegebb vagyon. Nemsokára csónakba szállnak. A tűz a parton már alig bűzölög, először is fáért kő menni. Tűz nélkül nincs

jegellés. Olyan munka az, hogy fertályóránként ki kell jönniök a partra melegedni a jegellőknek, és oda tartani még a szerszámok nyelét is a parázs fölé, mert azok is úgy kihűlnek a vízen, hogy kesztyűben is rájok dermed a kéz. Így köll kajtatni körös-körül a vizet, törni a recét éjjel-nappal szüntelen, ahun hályogosodik, hogy be ne állhasson. S ez még hagyján, csak legalább a szél ne vuóna! Az szedi ki az ember lelkét. A jég úgy képződik, mint a kiöntött viasz: ahun kásásodik, ott keményszik is egyszerre, és csak akkor jön a nemulass, ahun rájuk keményedik. Alig lehet győzni vele: vághatják, sarabolhatják, gereblézhetik, hordhatják ki a partra lóhalálában a dereglyékkel, nyúlkálhatnak a vízbe, hogy a darabokat kiszedjék. Mert törmelékes víz megint hamarabb beáll. Életkérdés, hogy szedjék, a víznek nem szabad befagyni! A víz egész télen át víz maradjon a vár körül, különben átalkel a török az árkokon a falakig: egy csapásra vége mindennek… Mikor mezőre fagy a víz a várak körül, megindul a pogány a Balatonon mindenfelől, és számtalan sok csáklyákkal, jégpatkókkal, fakutyákkal, csákányokkal, lajtorjákkal közeledik a kis végházak felé. Kemény munka, s nincs látszatja. Mi az a kis jegellés? Az szégyelli magát, aki nem győzi. Nincs panaszszó, csak rendszerint utóbb derül ki, ha valakinek lefagy a füle-farka: mint ahogy már egypárukkal megtörtént. Így kell szenvedni. Fagyott ujj, fagyott láb, fagyott végtag hozzátartozik a jegellő katonához. – Hej, mit adnék most egy korty pálinkáért, pajtás! – dohog Bereknyei Peti a vízen. – Mit? – Adnék egy évet az életembül. – Van is neked még annyi hátra! – A lelkem üdvösségét adnám oda, pajtás! Úristen, csak vuóna egy korty pálinkám! Üres hassal, melegítő nélkül szuszognak, serénykednek, káromkodnak, túrják a vizet, hogy rájuk ne kapjon a fagy. Így megy ez három óra hosszat egyhuzomban, tovább úgy se lehet bírni. Akkor, úgy tíz óra tájban, újra szerepet cserélnek a bentiekkel: és most választhatnak, bemenjenek-e melegedni, vagy

azzal töltsék el a pihenési időt, hogy étel-ital után járkáljanak? Enni is kőne, ha vuóna mit. Így vadul el az emberiség, az ilyen irdatlan nagy időben. Istentől-embertől elrugaszkodik, kínszenvedésében. Feltörnek egymás után három-négy pincét is a radai hegyoldalban, innen egy jó óra járásnyira: de rosseb van ott, nem ital… Mire csakugyan találnak is az egyikben valamit: jön, aki nem köllene, s még akkor agyon is kell vágni a pincegazdát és otthagyni félhóttan, mert éppen most ette ide a fene, és nem akarja megérteni, hogy kell az a kis bor, a haza védelmére viszik, hogy a tóparti tűzön megforralják: különben a szó szoros értelmében megfagynának. Hisz, kiért jegellenek? De ez a büdös paraszt nem értheti meg, hogy kell az a kis melegítő, és hogy kilenc falu védelméről van szó. – Úgyis agyonvágta vuóna majd az török – vigasztalják egymást, és szánják is a szerencsétlent, hogy ilyen lelketlen ember volt. Egy emberrel több vagy kevesebb. Mit számít egy emberélet ebben az irgalmatlan nagy téltől nyomorodott világban? Örüljön, aki megdöglik: elébb-tovább úgyis fölfordul itt már mindenki. Ők szánják más életét? Ki szánja az övékét? – Szánja meg az a hideg fölyhök közt lakozó, nagyszakállú öreg Atyóristen! – áradozik az Estókból is a kétségbeesés, míg fagyos ujjait összeveregeti: mert gyötrelmeiben ő néha ilyeneket szokott mondani. Ritkán szól, de ha szól, akkor velősen és igen hegyesen megcifrázza. Felváltva cipelték, vállon, a hosszúkásforma kis hordót, a síkos, deres utakon, és mire hazaérnek vele, éppen sippant kapitány uram, letelt a három óra, mehetnek jegellni. Átnéznek a hídvégi révüről a sivár kiskomári vidék felé: mezőre fagyott ott is már minden. Jég alatt folyik a Zala is meg a csatorna is. Hó meg nincs. Nem esett. Itt vót újesztendő, és még mindig nem jött meg a hó. Élesen és sötéten kirajzolódnak a keresztek a magyaródi temetőn. – Hát az Alfő, hun van eltemedve, te? – kérdi az egyik, hogy legyen valami

beszélgetés. – Tudom is én!… Bizonyosan ott, ahol hóhérolták. Újváron. – Hiszen már ott is ott van az török. – Hun? – Újváron. – Fenét van ott! – Kapitán úr mondta, ott van bizon. – Hun? – Újváron! – Érsekújváron! De nem Németújváron! Mennek a hegyes orrú tutajjal, mely magától is töri a recét, és még csáklyákkal maguk is nyesik, verik a hártyazizegésű vizet maguk körül. Száraz csörgése van a jégnek. Pedig vízbül vagyon. Hátul meg a sovány Géczi hajolgat sörényül a görhes derekával, egy celőkével lökődi… Addig-addig nyög minden nyomásnál, míg egyszer csak nagyot káromkodik. Kicsúszott a gémberedett keze közül a rúd, itt hagyta, beleállt az iszapba hegyesen. A dereglye meg tovább siklik velük, rengedezve a jégdarás mocsár színén. Ez a legrosszabbik eset. – Mit csinálsz, ki megy bele érte? Te ló! – Én nem! – irtózik a vízbe mártódzás gondolatától is. – Én sem – rázkódik össze amaz is. – De én se ám – ismétlik egymás után.

– Te ejtetted be… Mi lesz velünk itt? Megfagyunk. Néznek az égre, és egy gém nagy rikogva csap el a fejük felett. Aztán egy másik, harmadik… Jönnek már egymás után, csapatostul rajzanak, és összevissza rikácsolnak, mintha menekülnének. Ezek nem fagynak meg. Hidegvérűek. – Úgy tetszik, hogy a sármellyéki országúton járnak valakik – tartja félre dudva fejét, fülelésre, Estók. – Na itt a török, majd jól megpuskáz, a fene evett vóna meg, te görény! A török hírére Géczi szó nélkül ledobálja magáról gönceit, pillanatok alatt ott áll meztelenül; látszik, amint a szél borzolja szőrét. Minden bordája kirajzolódik, bőre lúdbőrzik, térdei kidudorodnak a soványságtól; heréi úgy csüngnek alá, mint egy övéhez kötött zacskó, melynek a fenekén lötyög valami. Lassan beleereszkedik a vízbe, füstös karéja hátra tetszik, meg se szisszen a lúgként maró víztől, gyorsan úszik, már hozza is a celőkét. Mikor felhúzzák, úgy leli a hideg, hogy – mint a farkasé – csattognak össze a nagy sárga fogai. Zacskója gyermekökölnyire zsugorodott össze. Szája kék. Először is a forralt borért nyúl a csupor után, nyeldekel belőle, krákog, aztán fölráncigálja gönceit, és mikor valamennyire magához jött, rekedten megszólal: – Halljátok-e… A vízben melegebb van, mint itt. – Azt hiszed, mert úgy érzed. – Az is a kinti levegőtül fagy meg, mint az ember. – Mint az ember vagy akármi, amiben lé van. Fogja a vizes celőkét, és felvidultan lökődi a tutajt a vízben. Pedig ez a legrosszabb, mikor ráfagy a víz, aztán a kéztől felolvad rajta, átázik a daróckesztyű. Már zsibbad is… Csak bele ne csússzon a celőke megint! Másodszor már be nem menne érte az istennek se. Amazok figyelik, merre távolodik a lódobogás. Úgy látszik, hogy akik ott mennek, a nagy-Balaton felé tartanak. – Mégsem az törökök ám – elevenedik fel Géczi a tutaj farán.

– Hát akkor kik? – Valakik. – Hát kik? – Talán a kiskomáriak mennek Keszthelre valamiért. Tanakodnak, mert nagy esemény ez, hetek óta se láttak erre embert. Időnkint megállnak a bizonytalan tutajon, karjaikat lengetik, egymást döngetik, ököllel dobolnak egymás hátán. A rövid kis úton is, mire Hídvégről visszaérnek, megint befagyott a zalavári révü. A tűz is kialuvóban, azt még meghányják ággal; mert már éppen sippant kapitány uram az ablakból, mehetnek és törhetik amazok a jeget, mindjárt itt kezdhetik. Az udvaron öt nyerges ló, lógott fejjel, csak úgy eleresztve; az istálló nyitva; kapuhíd lebocsátva. Itt valakik gyödtek. Jóállású paripák, olyanok, mintha török lovak volnának. – Zsákmánylovak ezek. Nemsokára lejön a házból Bosnyák kapitány, öt Zrínyi-legénnyel – megismerszenek az tollukról, fegyverükről. – Sajnálom, hogy magam nem mehetek kegyelmetekkel – mondja nekik –, de higgyék el, hogy van bajom nekem ezzel a vidékkel amúgy is. Arra azonban figyelmeztetem kegyelmeteket, hogy igen vigyázatosan menjenek, mert a parasztok elkeseredettek, és könnyen szekercét vetnek a hátához annak, aki ilyen paranccsal udvarukba megy. – Bízza ránk, nagyságod, a parasztokat – feleli egyikük fennen, és lóra ülnek. – Hát nem jöhetne velünk, csak azért, hogy megmutogassa az falvakat, ezek közzöl itt valamelyik?

Ezek egyelőre azt se tudják, miről van szó, csak fülelnek. – Lovunk sincs – vakkantja Géczi. – Te olyan kisember vagy, elférsz itt előttem, a nyeregben is – biztatja az –, aztán majd szerzünk egy lovat neked a parasztoktul. Géczi könnyen kapható erre a dologra, Bosnyák engedi is, hogy menjen; így nemsokára kikopognak lovaikkal a hosszú, deres hídon, és amerről jöttek, arra ügetnek vissza, egész a temetőig. – Mast hát gyerünk – rendelkezik a mögötte ülő. – Sorra veszünk minden egyes falut, a hódoltságban, itt a kis-Balatontól aláfelé, és mindenhol megkeressük az falubírát. – Voltaképpen minek megyünk? – kockáztatja meg Géczi, elöl a nyeregben. – Föl kell gyútanunk a kis-Balatont és minden hódoltsági falut végig. Géczi szűköl a nyeregben, és kínlódva hátrafordul. – Akkor engem eresszetek le kegyelmetek, én velük nem tartok. – No-no – nyomja meg az hátulról, két térddel. – Nem azért hoztunk, hogy eleresszünk. Géczi már igen fészkelődik, mire beérnek az első faluba Magyaródra, de ha már itt van, gondolja, csak megmutatja, merre van a bíró háza. Mindegy már, lesz, ami lesz. Mért ne mutatná meg nekik? Üres az utca, házak körül, udvarokban lelket se látni. Úgy látszik, a lovasok hírére már előre mindenki jobb helyre tette magát. Megállnak a bíróház kapudúcai előtt. – Hé! – kiált nagyot éppen az, aki Géczit tartja az ölében. – Hadja kegyelmed, majd leszállok – ajánlkozik készségesen. – Fenét!… Héj! Nem halljátok? Gyertek elő a padlásrul, kazalokbul, pincébül!

Alig valami rekedt visszhang a ház felől. Egy öreg eb vánszorog elő hátulról az udvar végéből, és jön ki a kapu felé, de oly lézengő állapotban, hogy a soványságtól összecsiszálódnak a lábai. S csahol. A hadnagy átugratja az ebet, s be az udvarba. Géczi maga is csodálkozik, hogy nem esett le a lóról; mindegy, ha már itt köll lenni, ő is kihúzza magát feszesen, mint az őfelsége katonája. – Halljátok-e? Hé… Gyertek elő, ha kedves az életetek. Néhány öregember lézeng a háznál, és mikor előbújnak a kamorából, a hadnagy kérdésére, hogy ők volnának-e a Battyáni uram őnagysága volt jobbágyai, az egyik szárazon feleli: – Mi vagyunk azok a húzó-vonyó ebfiak, akiknek uraságtok vérünkben akarnak fürdeni. – Nem akarunk mink az ti véretekben fürdeni, hanem azért jöttünk, hogy kérjünk benneteket, hagyjátok el az falvatokat két napon belül, mert fölégetjük. Egy darabig csönd. Végre az egyik nyikkanva kérdi: – Mért? – Mert úgy kívánja a magyarok szabadsága. Újabb csend, végre megszólal a bíró: – Szerencsétlenül járnak az mi uraink, ha bennünket akarnak mindenünkből kiüldözni – az mi portáink részecskéi az egész országnak, és ahány parasztot a tanyájáról kiüldöztök, annyival csorbább lesz a magyarok szabadsága. – Azt akarod, hogy nyakadon kötözve hordozzon az török? – Semmind, hogy vénségemre nyakon kötözve hordozzanak, bizon, az magam házamnak kövével, kapujával inkább halált szenvedek. Ott támaszkodik már köztük az ajtónál egy fiatalabb emberke is, a Zalavecz gyerek (maga is hajdúféle volt, míg a hajdúnépet szét nem űzte az ínség): mert

meghallván, hogy nem rabló vagy gyilkolódó szándékkal jöttek, hanem valami más szándékkal, előszivárgott a padlásról és kazlak közül a ház többi népe is. Az asszonyok már fülhegyre vették, miről van szó, és rákezdték a siránkozást: jajgatva, hogy inkább ölnék le őket, mint hogy ebben a télben házaikból kikergessék, és hová menjenek a puszta ég alá lakni, mi lesz a gyermekeikkel, jószágaikkal, és hogy nem érdemes élni. – Hej – sír fel az egyik vénember. – A törökökön is túltesz a magyar: a magyaron véghez vitt kegyetlenkedésben. – Ez pedig így lesz – kiáltja a hadnagy, azzal megfordítja a lovát. Géczi még mindig a nyeregben szoronkodik, most aztán megembereli magát. – Leszállok, kérem a jó Istenit! Igen tör az kápa… – Eriggy a pokolba – löki le a hadnagy durva kézzel maga elől a földre, hogy alig bír talpra ugorni. – Gyere ide, te siheder gyerek, onnan az ajtóból. Ugorj! – Há vinnetek a fiamat? – áll elő egyik a vének közül, és a hóna alatt mankó. – Másom sincs, csak ez az egy fiam. – Akarjuk, hogy megmutassa nekünk a többi falvakat itt körös-körül. – Hát a többi falut is megégetitek kegyelmetek? – Ahány hódoltsági falu, valamennyit. – Eriggy hát – törődik bele az öreg Zalavecz Boldizsár a változhatatlanba. – Mondd meg nekik mindenhun, hogy mi leszünk az elsők. – Márpediglen tudjátok meg kegyelmetek – keményíti meg hangját a bíró –, hogy mi innend a helbül ki nem megyünk. – Akkor benne égtek. – Akkor benne égünk – kiáltja lobogó szürke szemmel és hajjal. – Mindegy már nekünk, hogyan halunk meg. Előkerül a Zalavecz gyerek, alatta paripa. Olyan paripa van alatta, oly emelgetős

lábú és emelt fejű, hogy még a hadnagy is utána néz. – Ez a ménló érti ám a szót – kérkedik a legényke. – Ez a ménló az Alfő György paripája vót. Rám hatta. – Nahát akkor Isten áldjon meg benneteket – kiált a hadnagy valamivel emberségesebb hangon, és mint aki jól végezte dolgát, kiugrat az udvarból. – Isten verjen meg benneteket! – nyögi utánuk a bíró. Amazok már szerencsére nem hallják, csak amikor végigrobognak a falu hosszán: kíséri őket átok, szitok, siránkozás, amerre mennek. – Ez a gérce orrú – mutat a bíró a Géczire ököllel. – Ez hozta a nyakunkra! – Én ugyan nem! – szabódik Géczi, s keresi az utat kifelé. – Nékem is parancsoltak. – Mit parancsoltak? – liheg az egyik, s vén markaival nyakon ragadja, egy pillanat alatt körbeveszik: mint amikor a forró vízből kifut a hab. – Eresszetek el! – hörgi szerencsétlenül. – Átkozott, büdös hajdú!… Éhenkórász!… Ti hoztok ránk minden bajt!… Most megdöglesz, kutya! Nekiesnek, tépik, csépelik, mint a répát; az öreg Zalavecz már a mankóját kapta elő. Ő pedig, könnyű ember lévén, ide-oda esik a nagy görcs tenyerek közt, melyek az arcán, vállán, hátán csattognak. Akár mint valami szalmabáb… Jönnek a sikítozó asszonyok is, szélsebes karokkal, és mint a jégeső, esnek hegyibe minden dühükkel. Géczi alázatosan tűri az istencsapást. Ha már egyszer úgy rendeltetett, hogy ekképpen kelljen az árnyékvilágból eltávoznia, hát legyen. Buta ember az, ki meg nem tanulta: mindig a gyengébb húzza a rövidebbet… Úgy sincs senkije, hadd verjék, veri őtet az Isten – de amikor látja, hogy hozzák a vasvillát, hirtelen megszállja az erő Géczit. Úgy kiugrik kezeik közül, mint a nyúl, s futóra. Repül a vasvilla utána suhogva, sarka mögött áll bele a földbe a kerítésnél, s a

vének totyogó inakkal, az asszonyemberek lobogó szoknyákkal és szitkokkal, az öreg eb is harciasan csaholva: mind a nyomában, űzik, kergetik, s ő szalad előttük, mint az ürge, mint a rajtaért tolvaj, mit is tehetne, nincs nála semmi fegyver – ki gondolt ilyen szégyenre?… Kellett neked ló? – Így szalad az őfelsége katonája! – csúfolódik utána a bíró. Amikor már úgy észleli, hogy abbahagyták az űzést, kihívóan megáll, visszafordul. Egész testéből hajolgatva, két karral fenyeget vissza feléjük; lihegve és rekedtes, bagolyhangon rikoltoz: – Megkeserőllitek!… Hé… Jaj lesz nektek!… Megőlek!…

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HIDÉGETÉS

1664 januáriusában az úr őnagysága egy gyors téli hadjáratra határozta el magát. A fényességes Ahmet ugyanis, elunva a bécsiekkel való tárgyalgatásokat, a sok húzást-halasztást, mentegetőzést és ürügykeresést, s ugyanakkor a bán haditetteitől is mélységesen gondolkodóba esvén: jobbnak látta vala, ha a győzhetetlen mozlim hadsereg és az ellenségfogó tatárság – a bent nyájasabb, kint tágasabb elv alapján – az ország határain és azon is túl fog telelni. Maga is lemondva a Budán lakásról, inkább Belgrádba húzódott téli szállásra – és mivel útközben nagy jégeső és hidegség kísérte őket, valamennyi útba eső házkerítést és kertkerítést kiszedték és feltüzelték, sátraik előtt annak lángjainál melengetve magukat. Januárra hirtelenül felszáradt az idő, s kemény hideg jött: egy száguldó csatázásra igen alkalmasnak látszó. Hónap közepén, ahogy feltűnt az újhold első csíkja, oly éles volt, mintha szablya hasította volna az égen, sőt, mintha egy kivont szablya volna. Szép jeladás. Rémület töltötte el a Zala völgyét, hogy mit hoz a kard az égen – de nem kellett ahhoz semmi babonaság: Zrínyi huszárjai már félreérthetetlenül végigszáguldották a falvakat és végházakat azon a részen is: elrendelve amott a fölégetés előtti általános kivonulást, emitt viszont az általános fölkelést. Hasonló népvándorlást, sürgést, forgást, kavargást még nem látott a világ, ilyen még nem volt a Zala mentén, mint ami most következett: ekkora seregek, ennyi sok hadinép és ennyi menekülő egyszerre. Valahány országút a Zalában, mind tele özönlő tömegekkel: egyfelől a felvonuló lovas csapatokkal és szekerekkel (s lehet köztük mindenféle nyelvet: magyart, horvátot, németet, rácot, tótot hallani, sőt oláhok és franciák is vannak köztük – kik a szélrózsa minden irányából közeledve, példás rendben, fegyelemben, széjjel nem szóródva vonulnak); másfelől menekülők tömegei bolyognak mindenütt: egész falvak népe kordézik siránkozva, egymás nyomában, nagy alaktalan csoportokban, maguk után vonszolva barmaikat is – ha csapatokkal találkoznak szembe, kihúzódnak az országutak szélére és az árokba, hosszú-hosszú sorokban, és órák hosszat várják,

míg véget ér az elvonulás. Mert a hír, hogy másnap felgyújtják a hódoltsági falvakat Somogyban és a Zalaságon, medréből fordította ki a népet. Lóhalálában ürülnek ki a hódolt falvak, a nemhódoltságiak viszont színig telnek menekülőkkel. Lakókra találnak a pajták, félszerek, padlások, de még az istállók is. Néhol fennakadás támad, mert az úgynevezett szabad falvak hódoltsági népe, hivatkozva rendi jogaira, nem mindig hajlandó kitérni – de még azoknak sincs irgalom. Mindegy, nemesi falu vagy urasági: félre polgár, félre jobbágy az útból – első a vitézség! Battyáni Kristóf és a Dunán innéndső felső megyék urai Szentgrótnál egyesítik hadaikat. Híre van, hogy Zrínyi serege már előbb felért, és most Kiskomárnál táboroz, oda várja a csatlakozó többi sereget. Vitnyédy uram – aki a maga külön kis soproni hadinépével már hetek óta szintén részt vesz mindenben, s bárhol ott van ura mellett, felváltva fogva meg hol a kardot, hol az írnoki pennát – ide is ideért, mert már hogyan is maradhatna ki éppen ebből a száguldó téli hadjáratból? Egész kis csapatnyi hadinéppel tett ki magáért a kardos-pennás öregúr és városa, és tisztelik is a táborban, mert van nagy tekinteti. Megérkezék, bizon, öregember alá való, széles hátú lován, két árvai „puskás tót” kíséretében, meghozván az úrnak ígért nyíri síposokat is. Ezt mind valamennyit, beleértve a csendes lovat is, Keczer Ambrusnak köszönheti, összes ismerősét és barátjait az országban végig lamentálta egy jó lóért. Mert a csöndes ló inkább lépésben jár, nem táncol, ez való egy ilyen beteges öregember alá, aki nemrég szállt ki az ágyból, s hónapokig nyomta azt. De most már kezdi visszanyerni régi színét a jó harci levegőn, s amint nyújtogatja nyakát a lovon, olyan ez az öregember, lovastul, mint egy piros nyakú ezüstkakas, tud még rikoltani is… Hangul azért már elöregedett, amiképpen egyébiránt is: a régi ércből már nem telik annyira, mikor sátorban vitáz vagy hajrát kiált a mezőn, inkább csak úgy rezegnek hangjának fonadékai. Itt van a jó harcos, mindjárt rendet teremt a kiskomári nagy táborban, az előre elkészített térkép szerint. Ó, hogy ezt a pillanatot megérhette, mikor végre amúgy igazánból elkezdődik a honban valami jobb kifejlet… Azért van itt kétszázad-magával, Pali fiával együtt, s ha tábortűznél éppen kedve szottyan a

jövőbe vetett nagy-nagy bizakodástól, s felönt egy félkupa bort az öreg bornemissza, Pali fiára néz, és vígan gondolja: – Hej, van utódom a Vitnyédy nemzetben… Hej, ha én még táncolhatnék a fiam lakodalmán! Hangosan nem meri kimondani, mert meghallaná Zrínyi, és mindjárt elkomorodna – az úr őnagyságának ugyanis nincs fiutóda, és bántja is a dolog nagyon, most is kiderült nemrég, mikor Csáktornyán az úr őnagysága végrendeletét írták. Folyton arra tért ki a latin szövegben, hogyan legyen, ha netán mégis fia születnék… Aztán ki tudja: születik-e vagy se, és mire?… – Nagy jó uram, kérem, hát eljött a nagy pillanat? Fölégetjük? – fordul őnagyságához, bizakodva, az övével egybenyíló sátorban. – Föl ám! – Hej, öreg csontjaim, ott én is ott szeretnék ám lenni, talán még kibírom az nyargalást odáig. Uramisten, hát mégis lesz hídégetés! – Lesz, de te azért csak intézd inkább a tábori iratokat, öreg szógám. Írj levelet Grémonville-nek és Caraffának és mindenkinek, akinek válaszolatlan levelét találod a ládában és akinek gondolod, és tudasd velük, hogy a nagy harc kezdetét vette, és küldjék sürgősen a seregeiket, ha akarják. Itt vagynak az olasz földről érkezett levelek is, meg a rajnai szövetségtől, oláh vajdától, lengyel nemesektől, akik jöttek. Válaszolhatsz rájok. – Kaméleonunk is felkötötte ám oldalára az szép, gyöngyköves hadvezéri kardot – jegyzi meg, míg válogatja a leveleket a ládából. – Ugye, amikor uram őnagysága szólította, hogy jöjjön, mindjárt az vesehurutjára panaszkodék, hogy Bécsbe kell sietnie. – Hadd menjen. – Azért sietett Bécsbe, mert most abban intrikál őfelségénél, hogy egyetemes fölkelés helyett csak részletes legyen az országban – és annak a vezére ő lehessen, és hogy a vármegyéken a szegénység ne egyetemesen, hanem csak minden tizedik pár keljen fel, de ha az uraság gazdasága úgy kívánja,

megválthassa pénzül, és azon lehet fogadni német zsoldosokat. Abban is mesterkedik, hogy a Zríni-párti urakat és megyéket Nagyságodtól elvonván, magával a Dunán innendre vigye – de ez kevéssé sikerült neki, hisz maga katonái is ide jöttek táborba. – Hadd mesterkedjék! – Pálffy Miklós is elnyerte a csallóközi hadak vezérletét Montecuccoli által, hogy visszatartsanak tőlünk tízezer embert. Részben azért ezek is megjöttek. – Rottal viszont arról küld tudósítást, hogy őfelsége jelenlétével jól kezdődött el és jó eredményekkel biztat a regensburgi gyűlés: úgyhogy legkésőbb tavaszra már az általános hadjáratot is megkezdhetjük. – Nem lesz többé hídjuk az törököknek! Akkor aztán jön az általános űzéskergetés. – Várjuk meg a végét. – Egyedül Draskovics Miklós gróf úr őnagysága van itt az horvát kulpai seregekkel hétezredmagával és az egész pozavinai uraságok alá tartozó oláhokkal együtt, akik uraságok akaratja szerént fegyveresen fölkeltek. – No megjöttek? Majd hívasd hozzám! – Az táborban egyébként rend van és tisztaság. Egyedül Hohenlohe németjei azok, akik nem tagadhatják meg magukat, s amint hallani, útközben az falvakon garázdálkodnak. – Elhagyott falvakon? – Nemcsak ott, de mindenütt. Híre jött, hogy még a nemes házakban is útközben vakmerően rabolnak, és a népet élelméből kifosztják, a falvakat megsarcolják. Imént jött be a kiskomári és zalavári két kapitány egyszerre. Ezek is engedélyt kértek arra, hogy a megtámadott falvak népét a némettel szemben katonáikkal megvédelmezhessék. – Melyik falvakról van szó? – Magyaród, Rada, Kara, Garabonc, Csapi – és ez a vidék.

– Magam nézek oda. Mindjárt kétszáz lovast vesz maga mellé, és egy kiskomári kalauz – Komár Péter – irányításával átnyargalnak a nevezett helyekre. Ezek, ott fellyül, nem hódoltsági falvak (persze kerüli a német a törököt még itt is), hanem szegén jobbágyok és kisnemesek falvai. A szentépületek ajtait és a sekrestyéket már feltördelték, és az egyházi kincseket mindenütt elvitték; helyenként üldözik az asszonyokat, és eldugott pénzt követelnek rajtuk. Ezeket egy szóval, egy mozdulattal, a puszta jelenlétével kiparancsolja a házakból. Sőt, ahogy híre megy, hogy itt van, a zsoldosok már előre maguktól kapnak fel lovaikra, meg se várják. Így tisztogatnak meg néhány fertály óra alatt három-négy falut, mindenünnen visszakergetve a garázda népet a táborba. Minden falun őrséget hágy, ha netán visszajönnének, mert ismeri őket, olyanok, hogy leginkább ott házsártoskodnak, ahol nem találnak ellenállásra. És telhetetlenek. Hányszor esett meg a Bánságban is, hogy a királyi zsoldosok nem elégedvén meg a lovaik számára kapott abrakkal, kimennek a határba, és a gabonát lovaikkal összegázoltatják, vagy learatják, aztán potom áron elkótyavetyélik, s amit eladni nem bírnak, azt is, ahelyett, hogy a földművelő jobbágyoknak adnák, inkább vízbe szórják. Tompák, érzéketlenek. Így teszik magukat utálatosakká a nép előtt. Na itt van Hídvég, Magyaród. Itt meg az ágyból vertek ki egy betegágyas asszonyt, és az udvarba vonszolják, hogy mutassa meg nekik, hova ásta el a pénzt. Egy öreg gyámoltalanul biceg utánuk mankóval, és magyarul kiabál a szerencsétlen, nem is gondolva rá, hogy úgysem értik. Gyaloghajdúk is érkeztek már Hídvég felől vagy húszan, velük egyszerre érnek oda a szorongatott házhoz. Ahogy rákiált németül a gyülevész népre, azok megtorpannak.

– Wer da? – kiált az egyik. Fölismerik, de már későn ismerték fel, mert a hídvégiek megrohanták őket: ki szigonnyal, ki csáklyával, egyikük fölszegzett puskával fenyegeti s kergeti azokat kifelé az udvarból. Egyet meg elkapnak a ház mögött, már hozza a szalmát, éppen csóvát készít. A lakásból is dörömbölés, törés-zúzás lármája hallik. – Eriggyetek, hajtsátok ki őket! – parancsolja kíséretének. Ezek egyike-másika leugrik a lóról, és a rajtakapott martalócok ijedtükben az ablakokon ugrálnak ki utca felől, és menekülnek. – Téged nem bántottak? – kérdi az öregembert. – Azzal gyöttek, hogy fizessünk nekik sarcot, különben ránk gyújtják a házat. Mondtam nekik, nem fizetek, mert a ház hónap úgyis fő lesz gyútva. Erre betörnek az ajtón, és mikor nem találtak semmit, kezdték a törést-zúzást, mint a szomszédban: ott is ablakokat, asztalokat, kemencét, padokat, mindent összeromboltak. A kis menyemet, szegént, meg az ágyból vonták ki, és azzal kínozzák, hogy mutassa meg nekik a pénzt. Éppen most jön be a boldogtalan fiatalasszony, és a hídvégiek, tőlük nem várható gyengédséggel, léptenként támogatják. Nézi a szerencséden, elgyötrött nőt, aki alig támolyog, mégsem törődik semmivel, csak a bent maradt csecsemőért reszket. A gyereket szült asszonyról eszébe jut saját asszonya, aki gyermekszülés előtt áll. Őrséggel küldi vissza az összeszedett martalócokat, s büntetés alá rendeli őket Hohenlohéhoz, a német táborban; s valamelyik hajdútól itt megtudja, hogy ez a szerencsétlen fiatal nő, kit a hídvégiek–zalaváriak oly gyengéden támogatnak: Ányos Péter, volt zalavári kapitány leánya. – Hol a férjedurad? – kérdi a gyermekét dédelgető asszonytól. De ez csak legyint, hogy nem él már. – Ismertem vitéz édesapádat.

Erre sem felel, csak néz. – Kár volt hazagyönnie Szalónokról menyemasszonykámnak – böki közbe az öreg mankós, hogy már illemből is feleljen valamit a menye helyett. – Megvan ennek ott mindene. Mi magunk is oda készülődünk menni hozzájuk: az egész Magyaród. – Fiú? – kérdi a kisgyermekre a halavány arcú fiatalasszonytól. – Igen – feleli az, gyorsan a rívó gyermek szájába tömve emlőjét. – Elesett ám ez, a lölköm – sugdozza egy kis öregasszonykísértet. – Nem bízok a gyermekhöz. Idő előtti szülés. Azt se tudja, ki az apja… Az öregasszony mindenfélét összekarattyol. Nézi a szép, szomorú anyát a kis újszülött gyerekkel az udvarból, és elgondolja, miért is van az, hogy Magyarországon majd minden jó édesanya szomorú? Mielőtt elindulnak, kocsit ígér neki, hogy majd ha jobban lesz, vigyék haza, s még arra is gondol, hogy kíséretet rendel melléje. A zalavári–hídvégi őrség meg nagy feszesen áll az udvaron, mintha mind a húsz ember le volna cövekelve. Úgy várják Zrínyi őnagysága tekintetét: rongyosan és gyatra fegyverekkel, terpeszállásban. – Ki a kapitánytok? – kérdi tőlük. – Bosnyák Boldizsár – feleli az egyik. – Kérjetek tőle engedélyt, hogy estére jelentkezzetek nálam. Ennyit mondott – és vitézeivel elnyargalt.

A hídvégiek meg sem várták az estét, ott vannak már késő délután mind a húszan a szép zászlós sátraktól pihegő komári nagymezőn, és ott is nagy izgatottan várnak. Berendeli őket a saját sátrába. Rongyosan sorakoznak fel a tágas helyiségben,

úgy állnak. S néznek, mint a haramiák. – Hát, ti híres zalavári rongyos-fótos vitézség – biztatja őket. – Hát eljöttetek? Újra itt vagytok? Azért hívtalak, hogy álljatok össze, és velünk tarthattok ti is. Összenéznek azok, melyiküké is legyen most a szó. – Gyűlnénk mi bárhol ég alatt – feleli Aczél Géczi –, mert az mi kevesen vagyunk, végnyomorúságunkban mind egyek vagyunk –, de mire megyünk vele, ha nincs mezei vajdánk? – Válasszatok vajdát magatok közül! – Egyetlen, az kire mindenki hallgatott – Alfő vót, annak meg kellé halni. – Alfőnek? – néz nagyot. – Annak, aki a Mátyás-kardot hozta el nekem veled meg teveled – mutat egyenként rájok – és Ányos Péter urammal? Hogyhogy meg kellé halnia? – Az úr őnagysága széke, még minek előtte őnagysága maga is meg nem hót: valamiért elítélte és kivégezték. – Alfőt? – néz rájok meghökkenve, mint aki maga sem várta volna ezt atyafiúságos bátyjaurától. – Miért végezték ki? – Mert urunk őnagyságát nem követte meg egy dologban. – Azért – bátorkodik bele Kormos Estván is a beszédbe –, mert ő már szabad akarattal választott vajdánk vót, de az űnagysága nem akart közülünk való vajdát elismerni. – Kár érte, mert olyan ember vót, aki nem vett, hanem adott. Mégis ráfogtak mindent – teszi hozzá a másik. – Penig olyan lova volt, mint a madár – szól bele most meg Bereknyei. – Bárhova ment vót be váralján: fölvette ő is az éhtarisznyát, és minden magunkfajta rongyos-kódis vitézzel igyenlő akarattal vót, és sorsunkban osztozkodott. Nyáron révüt őrzött, télen jegellt velünk; kijárt még kapálni, csépleni is.

– Hiába is – veti közbe Hajdú-Deák György –, mert azzal, hogy nagysága fogatta el, sorsa megpecsételődött. Izmaszakadtiglan rángatta az élettelen rönköt, amelyre rányűgözték, és ráfolyt az vére is, habos hullámokban: de az se használt, mert a rönk nem akart megindulni, és ami ráfolyt, csak haramiavér volt. Szétment a hajdúnép már, elszélledtünk, és a hajdúk elhagyták a falak őrzését, és azt kiabálták, hogy Battyáni alatt nem őrizzük. Messzire fürkész a frissen és forrásszerűen buggyanó szavak közben, és csak ennyit mond: – Válasszatok magatok közül másikat, és sorakozzatok! – Nem tehetjük. Fegyverünk sincs elegendő az száguldó harcra, meg azután itt tart a jegellés. Ha elment innénd az tábor, ez két nap minden bizonnyal megindulnak a siófoki Ali pasa csapatai fejszékkel, csákányokkal, fakutyákkal, amint az menekülő hírmondó polgárok hozzák a hírt. – Hát akkor mit gondolnátok, hogy lehet tenni? – Nincs más a népeknek, mint föllázadni… és az összes vezetőt, aki él, mind kiirtani. – No hiszen – veti közbe Vitnyédy uram –, talán még Zrínyi őnagyságát is? – Őt egyedül meghannánk. – A hajdúk igazáért le kő ölni a világot!

Kiküldi őket a sátorból, magára akar maradni. Vitnyédyvel együtt távoztak, még behallik a jó öreg utasítása a sátor előtt: ruhát, fegyvert, sapkát adat nékik… – Szekérrel hordják itt az fegyvert, ruhát, sapkát! – kiált föl valamelyikük. – Ilyen az igazi vitézség! – Nem ám úgy, mint nálunk! Őnagysága igen megszámolta a krajcárokat, dénárokat, ha rólunk vót szó: de saját kedvtellésére, felesége fényűzésére nem

sajnált ezreket se kidobni – mondogatják maguk közt. De az őrök távolabb küldik őket – ne hangoskodjanak… Leül a sátorban a tábori asztalhoz, melynek lába között faparazsas melegítő kályha izzik. Lábbal odébb tolja az egészet, édeskés fojtogató szagokat lehel a parázs. Könyökeit az asztalra helyezve, két keze közé fekteti fejét, s elnéz maga elé, a sátoron túl, nagy messzire: úgy, mintha a világ minden gondját, mintha Magyarország koronáját tartaná a kezében. Ezen a vidéken egymást éri a sok kócos, borzas vén ház, miknek üstökei kétfelől az ugart verik, az úgynevezett kontyos házak. Azért hívják így, mert a házacskák homlokzati csúcsai helyén, régi szokásból, kontyra rakják a nádtetőt. Hasonló vídék, ahol maguk a házak is legnagyobbrészt gesztenyefából vagy tölgyfarönkből vannak cövekelve: gyújtogatásra nagyon alkalmas – egy csóvától lángra lobban az egész. Nem akar ott lenni a Dél-Balaton égetésénél. A falvak fölégetése sok nyomorúságos látvánnyal jár együtt – a szegénység részéről sok sirodalommal, és boldogtalanságot von maga után. De el kell érni, hogy a töröknek, aki még itt rekedt, ne legyen több élése, szállása, ha megindul a harc. Sokszor olyat kell tenni, magasabb célért, amit az ember különben soha nem tenne, sőt ha más tenné, tán maga is elítélné: nem ismerve annak indokát. Keserves dolog mások sorsa fölött ítélkezni. Mégis meg kell tenni! Egyszer esett át hasonló lelki kínokon, amikor – hogy hadai épségét védje – kénytelen volt karddal szórni szét a dél-bánsági parasztlázadók tömegeit, akik pedig jogosan keltek fel Erdődy ellen. Igaz, hogy inkább csak kardlappal és ijesztésül volt – és a bécsi udvar tízévi unszolása után, de mégis megtörtént… Azonban mindig félreérthetetlenül és biztosan kell cselekedni a vezérnek, ilyen zűrzavar és bódult állapotokban; mert kell, hogy fölrázkódjék már egyszer itt minden – és tettekre magyar! Kell, hogy kivirágozzék a nagy magyar ugar az üszög és romok közül, amely széltében elborítja, és kell, hogy az itt lakó népek rendületlenül együtt tartsanak. Ebben áll a jövő. Arra adjanak kezet egymásnak, hogy testvérként majd mind egyek lesznek a nehezen kivívott, de közös szabadságban. Kell, hogy jól és okosan szeressék magukat és egymást a népek – szeresd magadat: de ha már mindened megvan, úgy szeresd a szomszédodat,

mint tennenmagadat, hogy nekik is meglegyen. Sors bona, nihil aliud… Más a hadi szerencse – más egy emberi élet szerencséje: sokszor mégis a kettő közül valamelyikkel vagy a kettővel együtt jár egy ország vagy több ország szerencséje és boldogulása. Az események gyors változásában egy alkalmat vet a szerencse az ember elé a cselekvésre. Kedvező alkalom egyszer jő az életben, ha azt elszalasztod, soha vissza nem tér. De ha kihasználod, uralkodol a szerencsén. Jó szerencsét adjon az Isten, semmi többet ne kívánjunk! Ebben érzésünk, értelmünk, vitézségünk: hírünk-nevünk ebben foglaltatik. Fölemeli fejét, fölrezzen révedezéséből. Ajtóhoz lép, átszól a fióksátorba Vitnyédynek, hogy küldje be a csáktornyai vicekapitányt és a hadnagyokat. Percek alatt teljesítve a parancs. Itt vannak a hívottak, és sorba állnak az átizzó ember előtt, akinek úgy fénylik szeme, arca, homloka, hogy szinte világít feléjük a sátorban: – Halljátok!… Éjfélkor megkezdődik a gyújtogatás. De csak a hódoltsági részeken! Különösen azonban Szalónokot és Dobrát senki ne merje se égetni, se dúlni, se rabolni. Hajnali hatkor az egész tábor, a lovascsapatokkal és szekerekkel együtt, útra készen áll. Megmondottam.

Harci riadóra, kísérteti, nagy fényekre ébred a zalasági sötétség: recseg, ropog, pattog és harsog az egész világ… Hadseregszemlére fújnak a sípok, csoportostul járva rezegtetik a harsonások, cifrázzák a kürtösök, pergetik a dobosok a gyülekező hangjait a táborban, és zeng az egész, körös-körül lánggal lobogó Zala-vidék. Annyi falu ég a környékben, ahány van, mert ha egyszer elkapja a láng ördöge őket, a gyújtogatók nem ismernek különbséget. A nagy recsegés és ropogás áthallik a kürtök, dobok szaván, és égig érő fáklyalobogás világítja be körös-körül az egész tábort.

Ebben a fénylő nagy riadalomban kemény léptek döngnek, mének nyerítenek, prüszkölnek, és a szállásokról teljes hadirendben vonul ki a mezőre és domboldalakba a tábori nép. Vannak, akik már napok óta itt sátraztak, s szinte ide honosodtak a hideg erdők alá: a jó puskás, gyalog vitézek, akikre négyfogatú szekerek százai várnak az országutakon, és a lövérek, pattantyúsok, lőporosok s hasonlók. Tervszerű hadban, ha úgy jön, hogy nagy erőkkel kerülnek szembe, és a két ellenséges hadsereg fölveri majd a tábort egymással szemközt: ezek teszik a sereg zömét, javát, ők döntik el a csatát, mikor álló harcban, lépésről lépésre menve megharcolnak. De ilyenre most aligha kerül sor. Gyönyörű zárt rendekben sorakoznak fel, négyszögletű formákban, s vannak háromszegletű alakulatok is – ezek, mikor érkezése jő a dolognak, mint az ékek hasítanak bele az ellenség gyomrába. Tízezer gyalogos, tíz táblában. Mögöttük a kis és öreg álgyúk sorakoznak, dupla sorban, hosszan, égnek emelt torkokkal, és villognak rajtok a tisztán tartott csövek a kísértetien rezgő, lobogó fényben. A táblák közt, mint valami utcasorokban, jőnek-mennek, forognak a lóháton járó hadnagyok, akik benézik a sorokat, mint a pallér a falat, és igazítják zsinóregyenesre. Érkezik a lovasság három dandárja is, külön síposokkal, kürtösökkel az élen: nagy, szép zenebonával jönnek, tizenötezer lóháti vitéz, pihent, jó vérű, sípszóra táncoló paripákon. Enyhe, száraz, fagyos az idő; valami szelek is lobognak. Fojtó égett szagot hoz a szél. Tovább viszi… Zrínyi Miklós kilép a vezéri sátorból, körültekint a fénnyel lobogó sötétben, s köpenye szárnyait széjjelvonva, fölszáll a Daru lovára: a széles hátú, remegő inú, nagyheréjű ménlóra, amely sok harcban meghordozta már. Táncolva léptet végig az alakulatok előtt a remek állat, időnként felröhent, s büszkén hordozza a hátán bátor fejű, széles vállú, hosszú derekú gazdáját, kinek oldalán gyémántköves szablya, fejében strucctollas süveg. Az alakulatokat rendre végignézi, s karlendítéssel fogadja a csapatparancsnokok, külföldi ezredesek és kapitányok s hadnagyok tisztelgését. Egymás után villannak meg előtte az alvezéri kardok, s köszöntik őt: Hohenlohe gróf, a rajnai és stíriai német zsoldos had vezére; La Feuillade gróf, a francia csapatok ezredese; Battyáni

Kristóf, Pethő, majd Eszterházi Pál s mások, a Dunán innéndső felső megyék urai. Együtt van itt valami tízezer magyar vitéz. Itt áll Draskovics Miklós is az egyesült pozaviniai hadakkal, mintegy ötezredmagával. A zsoldos hadinép száma hétezer, a franciáké meg vagy fele annyi lehet. Végigtáncol a vezéri ló a különböző alakulatok előtt, huszonötezer szempár szegeződik a széles vállú, hosszú derekú, lobogó hajú, római fürtű vezérre, kiről az egybegyűltek közül olyan, aki először látja, úgy vélheti, hogy egy nagy komor, szigorú és mosolytalan ember. És amerre megjelenik, kaparják a jó mének körmeikkel a jeget, mintha indulni akarnának. A körszemle végén maga is kardot von, és lóhátról tiszteleg az egész sereg előtt, majd fölugratva a dombra, a vezéri sátor elé, karddal kezében kiáltja: – Vitézek!… Csatára készen és a körülményektől sürgetve, egy nagy téli hadjáratra indulunk az török ellen, híven a régi magyar nyargaló vitézség Dunán innéndi szokásához. Fagyosak az utak, de nem síkosak, mert az idő fölengedett, és nekünk kedvez. Utunk hosszú lesz és sürgős út, sietnünk kell, míg le nem esik a hó. Vitézek!… El ne feledjétek, hogy ezzel a hadjárattal elkezdődik Magyarország felszabadítása: kemények legyetek, bátrak legyetek, s reméljük, hogy egyszer győz az igazság. S ne féljetek, mert megsegít minket a seregek győzhetetlen istene és vezére… Előre! – Hurrá! Zríni… Hurrá! – hangzik a fülsiketítő kiáltás, s ő kardot emelve, léptetve indul, míg nyomában rögtön felsorakoznak a csáktornyai, bánsági, zalavölgyi, rábamelléki és más lovasezredek. Mozgásban az egész tábor. S a kezdődő pirkadatban elhaló lángokkal lobog körülöttük az egész dél-balatoni Zalaság. Dombon vezet át az országút, minden szem Zrínyit követi, míg bírja, alatta alig bír már magával a táncoló, hosszú farkú mén, mely mielőtt kiugranék az élre, a vágtába, még két lábra áll s vihog; fitogtatja magát mindenki szeme előtt, mint aki tudja, hogy csatába megy; és azt is tudja, hogy nézik. S ahogyan a mén két lábra állt, hogy megugrik: hasa alatt meglátszik az egész, szomorú és befagyott, lánggal lobogó Magyarország.

A gyújtogatók hat órával előre járnak tőlük, s csináltak is oly nagy pokoli kivilágítást az egész alsó Dunántúlon végig, hogy a török szinte eszét vesztette tőle: egymás után adja fel várait, ha nem is éppen kardcsapás nélkül. Berzence két napig tartó, heves ostrom után adja meg magát, szabad elvonulásra. A rajnai zsoldosok azonban mindjárt neki kezdtek, hiszen talán ennél különben se láttak még pogányt; megrohanták és kaszabolni kezdik a várból kikövetkező törököket. Hohenlohe is tétlenül nézi. Ezek még nem tudják, mi a vitézi becsület Magyarországon. Természetes, hogy szablyát rántva védi meg az adott szót, és míg ki nem vonulnak, magyar őrizetet rendel a törökök mellé a kiskanizsai és ráckanizsai csapatokból. Azok most kissé hátramaradtak, és a nagy Győry Ádám vitéz kis üke, Győry Miklós, az újudvari–hlaptinai–ráckanizsai–medvevári egyesült magyar és rác seregek kapitányával megszállja a várat, és amint a körülmények engedik, utánuk jönnek. Most immár Babocsa következik, a mocsár védte, Rinya folyó védte erős vár, az északi és nyugati dombok felől. A szekeresek az álgyúkkal az országút felől robognak; fagyos dűlőutakon és tarlókon keresztül zúdul előre maga a nyargaló vitézség. La Feuillade-nak alkalma nyílik megfigyelni, hogy csakugyan a Daru ló a legfrissebb ló talán az egész seregben. De azért van úgy is, hogy többen egymás mellett nyargalnak, vonalban. Egyszer, így, összekerülnek: Zrínyi, Battyáni Kristóf és Vitnyédy, hárman. – Bírja még, kegyelmed, derékkal? – kérdi. – Bírom, uram, csak a derekam is bírja. – Amott van Babocsa, arra megyünk. Ez az erősség még öregapád idején esett a török kezébe – fordul most meg Kristóf felé. – Nagy veszteség vót, szerelmetes bátyámuram, mert komoly erősség.

– Öregapád idejében, de nem öregapád hibájából – teszi hozzá. – Azt hallottam, öregapám jó szomszédságot tartott a törökkel. – Hol így, hol úgy – feleli. – Öregapád is, ha jó szomszédságot tartott a törökkel a nép érdekében, Bécsben árulással vádolták meg; de ha támadta a törököt: megszegte a békét. Azt kívánnák itt, minden vezető csak legyen, amiképpen ők elgondolják. Na már oda is értek Babocsához; most látják, hogy a legelsők közt vannak. Kinyargalt egy sereg a várból, de látva a sokaságot: alig mer ütközni, inkább azt nézné, hogy minél előbb visszajuthasson. De ott, egy fürge csapat már elibük vágott, és egyszerre most két roham közé kerültek. Szorítják őket azok a vártól kifelé, s rettenetes recsegő hangokon huhognak és vijjognak, kaszabolnak… Mintha a mocsarak minden szárcsája, bébice, gémje ide repült volna, van akkora rikácsolás. Elölről is, hátulról is! Maga is kénytelen a nem kétes kimenetelű harcon részt venni, annyira elöl van. Már a két vonal maga közé szorította a török lovas csapatot, s az végelkeseredéssel vergődik és forgolódik, lehetnek vagy nyolcszázán. Szorulnának hátra, de hősül verik azok a kaputól visszafelé: és a falakon megszólalnak az ágyúk, a bentiek már tüzelnek. – Rajta!… Rajta! – kiáltja, mert csak minél előbb elintézni az előcsapat dolgát, mert az ágyúgolyók már röpködnek, és a vad rohamban Vitnyédyvel együtt vagdalkozva, egyszer csak érintkeznek azokkal az előrenyargalt lovasokkal, és hirtelen, csak kit pillant meg köztük, mint a hídvégi Géczit. Egy szürke kanca hátán rettenetes ábrázatokat vágva, csapkolódik maga körül. – Te is itt vagy? – jut neki egy szava. – Miegis elgyödtünk, ötszáz hajdúk, hogy legyen itt valaki! – nyekergi. – Jutott is, maradt is, nagyságos uram. S közben folyik tovább az öldöklő munka, mindaddig, míg a szpáhi lovasságot le nem vagdalják egy szálig, s a világból ki nem kergetik.

Ágyúszóra ágyúszó lett a felelet – egynapos erős ágyúharc vet véget az ostromnak, s a vége az, hogy a török föladta tömérdek élését és lövőszerszámját: boldog, hogy fegyver nélkül, szabadon eltávozhatik a várból. A következő roham tárgya Szigetvár – ahol a nagy Szulimánt, az eszéki híd építőjét, a kis sárvár ostromakor saját kezével vágta le a szigetí ős, a legnagyobb hős, Zrínyi Miklós, majd maroknyi csapatával maga is áldozatul esett bátorságának. A közbeeső török végház – Barcs – őrsége már a hírre magától megszaladt, palánkjukat saját maguk égették el. A Zrínyiek török szállta ősfészkében is megismétlődik a török kirohanása, de hamar látják, hogy kivel kerültek szembe, megfordulnak: így ezeknek sikerült a gyors visszavonulás és bezárkózás. Csak a belső várból nézik a továbbiakat: mint teszi rommá a félelmetes Zrínyi Miklós a nagy Szulimán emlékeit Türbégen, mely több mint száz év óta a mozlim szent zarándokhelye volt. Szigetvár vészesekor azidőtt itt temették el a nagy Szulimán földi maradékait. A síremléket ledöntik, összezúzzák, a márványkupolát felrobbantják, összetörik, és az imaházul használt kastélyt elhamvasztják. – „Így zúdulnak tovább rohanó árjokkal Pécsnek” – amiképpen a krónikaíró följegyzi. Hetedik napja hogy mozgásban van a sereg – jólesnék egy kicsit megpihenni. De ahogy ide robbantak, már víják is a várat ugyanoly lendülettel. Az öt toronnyal ágaskodó Pécset sokan nagyobbnak és ragyogóbbnak tartják Bécsnél is. A belső várat széles fal veszi körül: öt kapuval – Buda, Siklós, Eszék, Sziget és a szőlőhegyek felé. Éléssel, itallal oly bőven el van látva, hogy amint a kémek állítják, az egész ostromló hadseregnek elég volna évekig. Kétnapi ostrom után ledőlnek a falak, tűz és vas emészti meg a gyönyörű tornyokat – s körös-körül elfoglalva az egész külső város. Még ilyen száguldó iramot, ilyen vadat és ellenállhatatlant nem látott a történelem. Hohenlohe zsoldosaiban a fő fűtőerő az ostromnál természetesen a zsákmány reménye. Legyen meg a kedvük, úgy se lehetne őket visszatartani, szabad rablást engedélyez számukra egy napra. Kincs, bor, eleség, nő – ez kell a zsoldosnak. Van is a városban – egyszerre – jaj s baj, és van hegyen-völgyön lakodalom:

tizenötezer férfiember, hadviseléstől eldurvult martalóc veti magát falkamódján mindenre: házakra, pincékre, fehérnépre – és percek alatt összeelegyedik a sikoltás a vihogással, a röhögés és káromkodás a vidám nótaszóval… Folyik a bor, lobognak a nyársak, sikoltoznak a szipirtyók, nyekeg a duda és kurjong a hujja-holláré: az egész német tábornak oly eszeveszett kedve kerekedett, mint talán még soha az életben, és a dicsmámortól elkapatva, felöntött a garatra még maga Hohenlohe alvezér is. Ezek így képzelik a diadalmat. Hajdúk és németek járnak elöl a dorbézolásban és pocsékolásban. Két nap alatt mindent elherdálnak, és a zsoldosok úgy leisszák magukat, hogy százával feküsznek elterülve az utakon. Mások, zsákmányolva járnak házról házra, mert Pécs igen gazdag város: tele van arannyal és ezüsttel, s kincseket kutatva, feltörik és kifosztják még a templomokat is – és híre jár, hogy maga Draskovics is húszezer forintot talált egy háznál a föld alatt. – Vegyenek citrunt… Sadarada… Fáin, finum… Jobb sok rossznál… Tenyeréből valami délszaki gyümölcsöt kínálva, egy török kaftános és szakállas, kopottas kalmár ólálkodik a martalócok körül, és lesi a zsákmányt. Egy darabont kedélyesen belelöki a tűzbe, majdnem ott vész el citromostul, de rémületében valahogy kiugrik belőle; szakálla lepörkölődött, citromai ott vesztek, óbégatva menekül. Nagy hahotázva nevetnek a jól sikerült tréfán. Amott egy asszonyt vetkőztetnek, hogy megnézzék, milyen lehet meztelenül egy fiatalasszony a télben; majd csúffá teszik, elkergetik… S hasuk csapkodva röhögnek. A franciák meg fogtak egy vén parázna polgárt valami kapualjban, s tömlöcözik, mert meg nem érthetik, hogy tud egy olyan vén kopasz ember – még ha húszéves volna! – olyan nyilvánosan, szamárcsődör módra, szerelmeskedni ily végzetes és romos-véres, dáridós külvárosban: a saját feldúlt lakóhelyén. Azt csak az a Mindenható tudná megmondani, de ép ifjú elmével nehéz volna

felfogni. Letelt az egy nap, de a zsoldosnép nehezen mozdul: itt szeretné folytatni tovább a dorbézolást. Félig sült barmok, eldobált vagy kidöntött eleség az utcákon mindenütt; folyik a búza, árpa a járdákon, és a pincékben borban pocsognak. Már megjelentek és nekibátorodva együtt mulatoznak velük a zsákmányra alkudozó kalmárok is. Alapjában véve semmi jóra sem valók, és a legpuhább lények a földön ezek a tőzsérek és kupecok, akik életük egyik felét járás-keléssel és vásározással, a másikat evéssel-ivással, tivornyákkal töltik el. Nézik a részeg hajdúk, nézik… Bessenyei is ott van köztük; mert ő onnan el nem maradhat, ahol szaglik valami haszon. Jutna többre is képességéből, ha a sok haszon utáni lótás-futás nem borítaná fel az eszét. Hadban is inkább a konc után szalad, így csak egy középszerű, élelmes és kardos kiskereskedő kapitány, semmi több. Pethő László uram már sokkal okosabb nálánál, ő már a hadakozás kezdetekor előre megállapodott Zrínyivel a Vitnyédyvel való rokonság révén: ha megvíják Segesdet is, ő lesz benne a kapitány. Ez lesz bizon már a harmadik kapitánysága őnagyságának, a kesztelin kívül. Gyarapodunk… A magyar hadak mértéktartóbbak, mint a németek, mert Zrínyi kemény fenyegetéssel eltiltotta őket az ivástól. Aki részeg, kár is annak vitéz nevet adni. Tömlöcbe vitet több izgága, tökrészeg hajdút, az elrettentés példájául. Egyik azok közül leragadó nyelvvel még visszamotyog, és hadonász. – Mert én tökrészeh vagyoh Magyarországon! B…m összevissza az a ti ősnemzetséh… anyátok, buta istenetek, mer’ én tökrészeh vagyoh Magyarországon – hát tik legyetek józanok, és óvjátok meg, hogy ne legyen semmi baj, hogy ne kőjjön gyötörni egymást a világon, nehogy azt hidjétek, hogy tihteket választott az úristen, mintha ti vónátoh a legfőbb legyek Magyarországon. Netek! Kiönti iszákja tartalmát a földre. Kár volna itt tovább tölteni az időt; a pihenés megvolt, csak még figyelmezteti Hohenlohét, mielőtt útra kelnek, hogy maradjon itt, de parancsoljon hadainak, mert igen nagy veszedelem táborban a részegség. – Ha az ellenség a belső várból ki talál ütni, sok száz katonát vághat le, mert

mint a disznók, úgy hevernek a részegek az utcán. – Nagyságodat is láttam tegnap bort inni! – ellenkezik Hohenlohe. – Lehet. De ismerjük a határt: igazi borivó ura tud maradni a bornak – nem a bor uralkodik őrajta. – Ezek szerint embere válogatja, kinél mennyire van szabva a határ? Jól van, nemes gróf, hogy megnyugtassam önt, még ma kiadom a rendeletet, véget vetek a táborban az ivásnak, és holnap komolyan megkezdjük a belső vár viadalát. – Kívánok hozzá sok szerencsét! – nyújtja kezét.

A belső vár megvételét tehát Hohenlohéra hagyva, maga továbbszáguld ötezer könnyű lovassal, Szalonta, Siklós, Baranyavár alatt, s tovább dúlnak, gyújtogatnak a hódolt részeken végig. A várakat megrohanják, elfoglalják, és míg kitűzik ormaikra a magyar lobogót: nyomukban több száz hódolt falu lobog, ijesztő zászlóként, végig a Dunántúlon: nincs a töröknek többé Magyarországon élés… Ma Eszéket is elégetik, az lesz a teteje mindennek: nem marad hídjuk, akin átalhozzák maguknak a Dunán és a Száván az eleséget és a segítő seregeket. Végük! És majd belátja a boldogult ország, hogy itt kezdődött minden: Eszéknél… Az eszéki nagy Szulejmán-híd a törökkori hadiépítészet remekének számít. „Dárdától Eszékig egy jó mérföld hosszan, tizenhat lépés szélességben húzódik, minden oszlopa, gerendája, deszkája csupa szlavóniai fekete tölgy, úgy összeeresztve, hogy a pénzt meg lehetne olvasni rajta, végig karfákkal és lámpásokkal” – írja a jelentés. – Torkollata felett a dárdai hídfő őrködik. Amióta megépítették, sok-sok pogány török és tatár hadsereget árasztott ez a híd Magyarországra: sok bajt, veszedelmet és sok magyar javakat, portékát, jószágot s emberi életet: rabszolgaságra szánt gyermekeket, leány- és asszonyembereket s katonai foglyokat tereltek át rajta. Kettős veszedelem ez az átkozott híd rajtunk: egy soha véget nem érő hódoltság diadalíve a moszlim szemében. S nemcsak hogy törököt, tatárt, arabot, árasztana még szerecseneket is, mert amint hírlik, Küpriliádze már fölvette az Afrikából jött hadakat is Nándorfehérvár alatt.

Január 31-én érkeznek a büszke nagy építményhez. Váratlanul jöttek, s itt is azzal kezdik, hogy egyetlen nagy rohammal elfoglalják Dárdát, és a hídőrséget lemészárolva, megszállják a hidat. Körül a lapályon nagy nádasok terjengenek, beláthatatlan messzeségig. Szép száraz, hideg idő van, és mindenfelé inog-binog, zizeg a nád. De nem a széltől, pedig az is van. Ha nincs nádnyíró olló, jó a szablya is: a kis-balatoni legények karddal vágják a nádat, s rakják kévékbe, kupacokba, a nyargaló vitézek pedig kipányvázták lovaikat, beálltak kévehordóknak. Alig akad az ötezer vitéz közül kettő, aki ne hordaná vagy ne kötné-vágná a nádat – Zrínyi is ott hajladoz köztük, két kévét is vontat egyszerre a hóna alatt, s mindez így folyik késő estig, míg csak rájok nem sötétedik. Meg kell várniok a másnapot. Csendes, fagyos, hideg éjszaka következik: kinyílnak a tarisznyák, előkerülnek a kulacsok, apró tüzek körül melegszenek, várják a holnapot. Fokozódik a szél is. Reggel már újra munkában van a sereg: ropogós, sárga nádkötegekkel hányják meg a tömérdek nagy faalkotmányt, felül is, alul is – és bim! – bum! – a török is látja, mire készülnek itt: a Duna túlsó partjáról elkezdte a veretést. Szüntelen ágyútűzben folyik a munka, délután kürtök harsannak, s szétszáll a parancs: – Hídról és híd alól vissza mindenki! Óriási nagy mocsári feketetölgyerdő védelme alá húzódik a sereg a fokozódó ágyútűzben. Zrínyi nem akarja paranccsal küldeni ki a gyújtogatókat, mert nem csekély a kockázat, még a vak is látja: életveszedelem a hídhoz menni. Aztán megkérdi: – Emberek! Ki vállalkozik, hogy meggyújtsa a nádat? – Én! – áll elő a legelsők között, nagy kihuzakodva, egy őszesforma kis ember: hasa bemegy, háta ki, térdei egy kissé szétállnak. Aczél Géczi. Annyi a jelentkező, hogy nehéz köztük válogatni: menjenek, ahogy következnek,

sorban egymás után, húszan… Tíz innen, tíz amonnan gyújtja fel a hidat, alul, kétfelől, végig. S ahogy kiolvasták a húsz embert, valaki közbekiált: – Kevés lesz! Harmincnak kő menni, mert igen sűrűen veretik! Ez meg a Kormos Estók hangja volt. Be is áll mindjárt, huszonegyediknek. – Elég lesz oda huszonöt legény! Addig maradjatok a gyújtott tűznél, amíg látjátok, hogy megfogant. Akkor azonnal vissza hozzám! Az újabb öt, aki következik, szintén hangosan mondja a nevét, mikor a többiek közé áll: Komár Péter, Kormos Estyán, Novák, Bencsik, Jován, Schuber, DeákHajdú – no, ezt már vissza is kell kergetni, máris huszonheten vannak. Akad a csoportban mindenféle nemzetiségű, a Duna mellyéki kis-Keletről – a zömét mégis inkább magyarok és horvátok teszik. Akad tót is, oláh is köztük. Kín kivárni az alkonyodást, de meg kell várni, mert a török az ágyútüzet egyre jobban fokozza (ha nem vigyáz, még utóbb maga gyújtja fel a nádat), és mikor végre beáll a szürkület, akkor taplóval és kovával, acéllal fölszerelve, két csoportban megindulnak. Szüntelenül vereti, rettenetesen védi a török a hidat: már látni lehet az ágyúgolyók robbanásait, amint pillanatonként levágnak a híd két partján, minden tenyérnyi helyre végig, s több helyütt feltörik a Száva és a Duna gyenge jegét. Sietni kell… Majdnem egyszerre gyullad ki kétfelől az első két láng – utána hamarosan a többi: már öt… hét… nyolc lángnyaláb kígyózik fel a hídra – s az egész sereg lélegzetfojtva nézi a szüntelen ágyúropogásban: számolják a felcsapó lángokat. Számolják egész tizenháromig… Több láng nem gyullad ki. De már nyalábokban uralkodik, hatalmába keríti a szélben az egész hidat ez a tizenhárom láng, és lassan összefolyik. Igen jó ilyenkor a szél, rohamosan fújja, ébreszti a tüzet.

Leállt az ágyúzás a túlsó partról – gondolják, úgysem érdemes folytatni. Az egész híd recsegve, ropogva, jókedvűen ég, és már az eget nyalják és a csillagokat homályosítják el a szeszélyes, óriási kévékben feltörekvő lángok, az égen messze-messze szétfolyik a fény. Akik távolról nézik, messze mérföldekről is úgy hat, mintha a fölkelő nap világossága volna, amikor készül már kibocsátani koronás sugarait… A sereg pedig fölnyergelve, lovat kantáron fogva, felvidámodva távozik el, és felérve a dombos útra, felhangzik a kürtjeles parancsszó: – Lóral… Lóra!… Nyeregbe! Vannak, akik alig tudnak elválni a kábító és magához vonzó, igézetes látványtól, és a nagy tüzet még sokáig lenyűgözve nézik, el-elmaradozva az országúton a többiektől. Valóban, ritka látvány: a híd alatt már végig megolvadt a jég, és úgy izzik a víz is, lobogva pirosan, mintha a folyékony pokol volna. Fölgyújtották Dárdavárat, Baranya és Sárvárát is elégették útközben: de mindaz csak pislákoló gyertyákként hat ehhez az égig érő, világvégéig mutató, csudálatos nagy lobogáshoz képest. Mikor fölérnek a siklósi úti nagy domb tetejére: megálljt fújnak a kürtök, mindannyian még egyszer visszanéznek. – Nagyságos uram, vajon meddig ég? – Eltart, fiam, vagy két napig. – Hejh – fakadozik fel Deák-Hajdú György –, mért nem mentem velük én is?… Mind a három hídvégi ott maradt. – Még csak azt szerettem vóna látni, amikor elszenesedve összeroskad, és vízbe szakad az egész. Kétszáz soproni lovasból százhetven csak hazakerült nemsokára az értök aggódó Fertő mellyéki városba, s görbe háttal s aszott nyakkal, kehécselve, és a nagy télben is ki nem fogyott tűzzel hazakerült az ő csendes lován a csapatocskát vezénylő Vitnyédy István uram maga is. Hazakerült, hogy mindjárt ágynak dőljön, fölmelengesse zsibbadt csontjait:

minekelőtte a további sürgős teendőkhöz hozzálátna. Mert nagy feladatok állnak előtte immáron: most következik majd csak a java, s ezért meg köll tartani az embernek magát, télvizén és csatákon túl: még valami jobbra. Csak aztán a legjobb legyen, ami ebből következik, és minden azonképpen legyen, amiképpen annak lennie kell! No, majd rajta leszünk, nem engedjük! De még haza sem ért jóformán, alig tette kényelembe magát, máris pennát ragad, mert még benne van a nyargaló hév, és sebtében levelet ír. Úgy érzi, hogy nem is tudna igazán jót pihenni, ha nem közölné gyors futár útján most azonnal Rottallal ezt a dicsőséget. Hadd tudják meg Bécsben is! Hadd egye az sárga irigység a kaméleon és a nagy bécsi híres direktíva máját: homályosítsa el az úr őnagysága ellenségeit az ő világra szóló nagy haditette. Tollából a levél ekként következik:

Sopron, februárius 17, 1664. Méltóságos Gróf Úr,

Nagyságodnak alázatosan szolgálok. Tartozásom most az lesz vala, hogy tudósítom Nagyságodat uram őnagysága expeditíójárul, az honnénd ezen órában érkeztem… Örömömre szógál tudtára adnom Nagyságodnak, hogy az magyar Hectorunk, nem gondolván az téli alkalmatlanságokkal, egy nyargaló csatát vett maga eleibe, ahol magam is jelen voltam: úgy tetszik, az kevély Köprill fővezérnek meg az másiknak is megmutathatjuk vala magunkat. Röviden írom. Elsőben Börzencze alá menvén, sokat lőttének ki ránk, és látván az szép vitézlő népet, mely bizony számos volt, harmadnapra föladták, és népet hagytunk benne. Onnénd Babocsa alá mentünk, azt is föladták; Barcsot pusztán hagyták feles élés és nyolc szép tarackokkal, és mielőtt kimentek, fölégették. Onnénd Sziget mellett elmenvén, egy Türbég nevü kastélyt, ahol az török

császárnak Szulejmánnak béli volt eltemetve, elégették, és úgy mentünk Pécs alá, másnapra megvettük az városát, az német uraim szabad akaratyjok szerint prédáltak, az várat lőtték. Az én urammal, az magyar, horvát és német hadakkal elmentünk az eszéki híd elégetésére, kit két nap alatt mind végben vittünk, az melyhez az Isten az elementonokat is, szelet és szárazságot adta, és segített bennünk. Azt elvégezvén, az ottlévő kastélyt, Dárdavár nevűt, elégettük, Baranya és Sárvárát hasonlóképen elégettük, majd visszatértünkben Siklós vára mellett fényes nappal jővén, két jó muskatér lövésnyire voltunk, de egyet sem lőttek hozzánk. Kijöttek ellenkezni valahány lóval, beszéltek az mieinkkel, sopánkodtak a nagy pusztításon, mivel csak uruk alatt is több égett el ezer falunál, és mindenütt prédát hánytak, és sok ezer számú marhájukat hajtották el, egyszóval panaszolák, hogy az a föld élhetetlenné és semmivé lett. Megérkezvén Pécsre, az várat még mindig nem vették meg, sokan a főtisztek közül elvesztenek, nem nagy vitézséggel, inkább temeritással.{1} Nagy hó jővén reánk, mivel sok embernek köllött volna a vár alatt elveszni, otthagytuk és visszatértünk. Segesdhez érkezvén, harmadnap azt is megadták, és ott, amiként Börzönczén és mindenütt, őrséget hagyván, őnagysága elment Muraközben.

Én tűrhetőképpen vagyok, s az egész útban Kis-Komártul fogva az eszéki hídig, mind alámenet, mind följövet, szekeremen nem ültem két óráig, de oly erőtlen vagyok, magam emberségével lóra nem ülhetek, mégis katonáskodom. Ezenképpen tudósítom Nagyságodnak az én kegyelmes jó uram nagy vitézséges cselekedetit, az kivel megmutatta az töröknek és a világnak, mire gondolt, mikor azt írta: Ne bántsd a magyart! Azoknak is megmutatta, az kik Régensborgban és Bécsben ellene vagynak, hogy nem alaptalan a belevetett bizalom, mert tragoedia volna az egész világra, mikor a tervek terve, egy nagy élet minden reménye intrikáktul összeomlanék. Az én uram életének tündöklő tetteivel és tanulságaival megmutatja, hogy mindőnk fölött való és mindenkor élni fog. Kérünk segítséget fegyverben, emberben!

Nagyságodnak alázatos holtig való szolgája Vitnyédy István

Megjött a hó, s vele együtt a hír Csáktornyára Zrínyi Miklósnak Bécsből, hogy fia született. A hír csak utóbb érte el a hetekig távol járt hőst, s az is benne foglaltatik a levélben, hogy az anya a keresztelőre haza szeretne jőni, hogy megmutassa a gyermeket apjának. Méltó jutalom az öröm az égtől: s a lélek legszebb megpihentetője a családi boldogság. Ajándék. Az tudja csak igazán becsülni, akinek ilyenből a gyermekkorban kevéske adatott – mint ő is: aki korán veszítette el atyját, anyját. Igaz, hogy nevelője, mint édes jó anyja, az áldott emlékű Éva asszony volt, s e nagylelkületű nő udvarházaiban élete legszebb nyarait töltötte Németújváron vagy Dobrán, haza-haza jőve a grétzi, szigorú jezsuita neveldéből, és feloldódva az „édes, jó anya” mindent magához ölelő és fölemelő, nagy kálvinistahumanista családi szeretetében, mely egész életére kihatott, s tán ma is neki köszönheti, hogy tudja aklokon kívül látni az Istent, és becsülni az emberben az embert. De ha még a szeretett rokonban is oly melegszívű, igaz lelkű édesanyjára lelt, sohasem tudta elképzelni: ha ő olyan jó édesanya tud lenni, hát akkor milyen lehet az igazi? Lehet jobb édesanya az igazinál? Most is az ő emlékétől indíttatva rendelte el a hadjárat előtt, hogy a falvak közül Dobrát, Szalónakot ne merjék se dúlni se rabolni, se fölégetni; hisz ott, azokban a virágos emlékű udvarházakban élte zsenge kora legszebb napjait. Hazafelé jövet a hadból, Segesd után még arra akart kerülni, hogy legalább megnézze, jól teljesítették-e a parancsot – de nem jutott már arra idő, és hirtelenül gondolta: eh, minek is a múlt? Szépségével csak meghat, visszahúz – előre kell nézni, nem hátrafelé. És most, a Bécsből jött hírre, mégis a múltat érzi a jelenben feltámadni. S innét kell nézni újra előre: mielőtt még az idők pörnyéje elkerülhetetlenül múlttá teszi a jelent… A levél vétele után egyszerre égetően hiányzik a család. Szeretné, ha itt volnának vele, úgy érzi, nincs is talán a földön boldogítóbb emberi érzés: mint amikor egy családon belül lehet együtt édesanya, apa, fi- és leánygyermekek. Mert most már kiteljesült a család – s beteljesült egy régi vágy: van fiutód… Haza kell hozni őket minél előbb! Futárokat küld Bécsbe a kis Zsófia grófnőhöz, azzal, hogy négy nap múlva, február 21-én induljanak el a fővárosból, és ott legyenek délben a határon, Sopron felől: ahol megfelelő kísérettel várja őket, hogy a hódoltsági területen

átaljőve biztonságban legyenek. Derékig érő hó esett mindenfelé. Lovasság a nagy havak miatt csapatosan nem járhat: százhúsz szánnal indult útnak. Hideg nincs olyan nagy, hogy jól fűtött hintóban az újszülöttet el ne hozhatnák: ha szántalpak vannak a kerekek helyén. Minden gondolata ott jár előre. Megszületett a gyermek, fiút adott az Isten! Mert a kis Izsák az megholt kicsi korban, más anyja is volt, és az is megholt, az többi gyermek meg lánygyermek. Fiú kell a hazának: sok-sok hazafiú, mert sok az életveszteség mostanában. S leginkább a férfiemberek vesznek. A téli hadjárat ugyan nem járt sok veszteséggel – de minden embert, minden életet jobb volna már itt megtartani a jövőben: ha lehetne… Férfi nélkül nincs jövő, kar kell az ország felépítéséhez és gerinc, ezekben a zilált állapotokban. Sok kar, sok gerinc. Marad-e belőle elég – a legnagyobb munkához? Megrázkódtatnak mindeneket ezek a lassan szabadító nagy idők; híre jött, hogy váraikkal együtt estek el a Zala-völgyi kapitányok is: mert a bentlévő török se nézte tétlenül mindezeket a dolgokat, és ahol tudott, visszaégetett, visszarombolt a védtelenebb helyeken, s különösen a Battyáni-várak estek kapóra a kanizsai Ali basának, ki ha már a Mura menti várakat nem rombolhatta le, legalább tönkre akarta tenni, amennyire bírta, a hódolatlan Zala-völgyet, valamennyire teljesítve a „tündöklő és fényes Küprilli Ahmet” parancsát – aki ugyan jó előre kihúzta a derekát az egész dologból. Annak is híre jő, hogy az itthon maradt zalai kapitányok se viselkedtek gyáva módra, hanem hősül: Kesztelt, Kiskomárt, Zalavárt közös erővel megvédelmezték, mert mikor az ellenség behatolt a Zala völgyébe, mintha a Dunántúl szíve körül motoszkált volna: egyszerre minden jó kapitányban felforrott a vér. Két-három gyengébb végházacska jutott csak az török kezébe – s köztük Egervár is, melynek vitéz kapitánya, Török István – a nagy Bálint ükje – ezekkel a szavakkal fogadta a bástyára ért törököket: „Gyertek, törökök, nektek látok!” – s elővonván nagy szablyáját, megharcolt velük mindhalálig.

Pinkefeldtől vagy három mérföldnyire várja őket az osztrák határnál; leálltak a szánok és már előre megfordultak az országúton hazafelé. Nem telik bele annyi idő, míg megtörténik az abrakolás, már itt vannak a várva várt Bécsből jöttek, megérkeztek. Gondolva mindenre, Rottal is katonai kísérettel küldte alá őket. Leszáll a lováról, kinyitja a hintóajtót, mélyen behajol. Csókkal és öleléssel köszönti a rég nem látott s megfiatalodott Zsófi asszonyt, a következő gyors mozdulat és fürkész tekintet mindjárt a gyermeké. Kezébe fogja, takaróstul együtt kiemeli a hintóból: nézegeti a nagy téli ég alatt a kicsi utód orcácskáját, s óvatos ajakkal, hogy álmából föl ne keltse, homlokán csókolja. – Zrini-homlok!… – szökik fel a szó ajkán, majd befelé, a hintóban ülőhöz fordulva, míg visszaadja a melegre a kisdedet: – Mi lesz a neve? – kérdi a kis asszonyt. – Arról beszélgettünk Battyáninéval, ketten, hogy talán legyen a neve Ádám. – Ádám? – Vagy Kristóf… – Legyen! – egyezik bele. – Zrini Miklós úgyis csak egyetlenegy van a világon – mosolyog a drága kis Zsófia asszony, újra felkékellő szemekkel. – Kettő – néz be hozzá a hintóba, s gyengéden megcirógatja őt. Elindul a hosszú sor, fújdogál egy kis szél is; a Zrínyi-család szánját elölrűlhátulról közreveszik, úgy kísérik. Százhúsz szánkóból álló menet vonul a végtelen nagy behavazott télben, mindegyiken három gyalog, hosszú puskával, egy lobogó és a szánok előtt két csengős ló. Lobog a szél is, szembehordja a megeredt havat. Mit számít?

Fújjatok, viharok, jertek hóval, jéggel, faggyal, egyszer majd úgyis elmúlik a tél: de a legszentebb örökség mégis a családi örökség – ez a kis család –, és az a nagy ott, a szerencsétlenül hánykolódó ország népe és az emberiség, aki talán még soha nem várta úgy a kikeletet, mint ebben az esztendőben. Elnézi, olyan ez a fatalpon csúszó hintó, mint egy nagy bölcső: a legdrágább kincs, a Zrínyi-utód, a gyermek szunnyad benne… Újra meg újra elnézegeti útközben, míg maga lóháton léptet a hosszú úton végig, a hitvesi hintó mellett.

{1} hősködéssel