Az F26-os Szérum a3e1

Az F26-os szérum

Rajszki Péter

2014

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

Egy világban, ahol alig van víz:

Egy szérum, amely meggyógyíthat. Egy szérum, amely visszaadhat az életnek, legyőzve egy halálos betegséget. De vajon milyen mellékhatásai lehetnek?

Első fejezet

Már négy jelentkezőt kihívnak, mire elhangzik a nevem. Elindulok. A hátam mögött hallom a tömeg megrökönyödött moraját, tarkómon szinte érzem a soksok meglepett tekintetet, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a pódiumról, miközben felé közeledem. Valami fura késztetés miatt lassan elmosolyodom. Meg tudom érteni az embereket: még sohasem lépett elő senki a Felsők sorából, hogy felálljon a jelöltek pódiumára. A következő néhány perc érdekes lesz. Talán a következő néhány óra is. Minden attól függ, hogy itt, most miképp cselekszem.

Amikor felérek, szembefordulok a tömeggel. Arckifejezéseiket nehezen tudom csak kivenni, de nem tűnnek ellenségesnek. Az első és legfontosabb számomra az, hogy ők elfogadjanak engem közéjük tartozónak. Onnantól sínen vagyok… vagy legalábbis: majdnem.

Az a különös érzésem támad, hogy mindenki engem néz. Talán ezt csak a lámpalázam súgja nekem, de szentül hiszem, hogy úgy is van. Mintha a többi férfi bemutatkozó interjújára nem is figyelnének: minden szem énrám szegeződik. Igyekszem magabiztosnak mutatkozni, és a legutóbbi öt másodpercben háromszor hadartam el a miatyánkot azért fohászkodva, hogy majd ne remegjen nagyon a hangom.

Én következem. Gyerünk hát, Jack, most már nincs visszaút. Megvillantok egy mosolyt, ez eddig rendszerint jó kezdésnek bizonyult. Most nem tudom megállapítani a hatást, ám ebben az is közrejátszhat, hogy az erős reflektorfénytől jóformán megvakultam. Megnyalom a szám szélét, és elkezdem…

*

Amikor felébredek, kénytelen vagyok megdörzsölni a fejem. Már megint azt álmodtam. Mindig ugyanazt álmodom: hogy jelentkezem a versenyre. Megrázom a fejem, és érzem, hogy nyakig izzadt vagyok. Tusolásról persze szó sem lehet, magáról a szóról is csak könyvekben olvastam. Felkelek, és gyorsan keresek egy száraz törülközőt. Egy rövid, de alapos törülközés után felkapok egy farmert és egy tiszta pólót, aztán lerobogok a földszintre.

Gyors reggeli, rövid fogmosás. Az órára pillantva látom, hogy lassan kilenc óra lesz, és hogy május hetedike van. Május hetedike… Ma van a határidő a jelentkezés leadására!

– Julia! – kiáltom.

A szobalány elém siet. Tisztelettudóan megáll, nagyjából három méterrel előttem.

– Igen, Mr. Jack? – kisfiúkorom óta így hív, és ilyenkor mindig elmosolyodom. Kellemes emlékeket ébreszt bennem.

– Mondd csak, Julia, nem érkezett levelem mondjuk… Hector professzortól?

A professzor apám közvetlen munkatársa volt hajdan az Állami Kutatólabornál, amelynek mellesleg az apám, Richard Norton volt az elnöke. Nagyon fontos üzenetet várok tőle.

Julia lassan közelebb lép, és a fülembe súgja:

– Nem, uram, levél nem jött. A professzor úr személyesen adta át az üzenetet, és arra kért, hogy csak önnek mondjam el.

Bólintok. Ez Hector stílusa. Várakozóan Juliára pillantok, aki rövid szünet után folytatja:

– Azt üzeni, hogy készen van. Bármi is az: készen van.

– Köszönöm, Julia – biccentek. – Remek hírek, köszönöm.

– Ha szabad tudnom, Mr. Jack, mit…

– Sajnálom, Julia – rázom meg a fejem, mielőtt befejezhetné a kérdést, és valóban sajnálom –, de jobb neked, ha nem tudsz semmit.

– A versennyel kapcsolatos?

– Köszönöm, Julia – gyorsan elfordulok, és kimegyek a kertbe. Julia szokás szerint fején találta a szöget, de nem szeretném belerángatni semmibe. Hector professzor elkerülhetetlen volt, de még ő sem tudja, mi van nála pontosan… Gyorsan felhívom, és közlöm vele, hogy vagy tizedikén este, vagy tizenegyedikén reggel benézek hozzá.

A verseny. A huszonkettedik századi emberi civilizáció elkerülhetetlen velejárója. Mivel a St. Johnson egyetemre jártam öt évig történelem szakra, kevesen tudnak nálam többet a versenyről – talán csak a szervezők maguk.

Az egész a huszonegyedik század végére nyúlik vissza. A kilencvenes évek végére egyértelművé vált: egy hadi konfliktus elkerülése immár teljesen lehetetlen, az emberiség vízkészlete és a Föld édesvíz-lelőhelyei ugyanis exponenciálisan csökkenni kezdtek. Kitört a harmadik világháború. Európa megsemmisült, az Amerikai Egyesült Államok sem létezik többé. Erre a sorsra jutott Oroszország, Kína és Japán is, valamint megannyi kisebb ország. A háború nem tartott egy évig sem, ám még a rövid távúnak mondható következményei is évtizedekre nyúltak. Az országhatárok semmivé foszlottak, akárcsak emberek milliói egy-egy atomtámadás után. A levegő szennyezett lett, Európa a „halott kontinens” nevet kapta. Milyen érdekes, hogy mégis a mai napig onnan nyerjük az édesvíz legnagyobb részét…

A háború után a túlélők keresni kezdték egymás társaságát. Délkelet-Ázsia, Ausztrália és Dél-Amerika északkeleti része: itt alakultak ki az új civilizációk. Decadem, a mai egyetlen ország Közép-Amerikában található: Kaliforniától a néhai Ecuadorig tart, és immár több mint száz éve fennáll. A népesség száma tízmilliárdról ötszázmillióra csökkent, de a vizet így is nagyon be kell osztani. A töritankönyveim állítják, hogy mindig voltak erősen különböző társadalmi osztályok, ám kötve hiszem, hogy valaha kialakulhatott volna akkora különbség, mint ami a Felsők és az Alsók között ma van. Igazán találó nevek: a Felsők a népesség alig öt százalékát teszik ki, de a pénz szava még mindig túl sokat nyom a latban. Rendkívül gazdagok. Hogy kilencvenöt-ötös aránynál miért nem volt még soha lázadás? Itt jön képbe a verseny.

Egy John Walter nevű férfi Decadem alapítói között volt. Ő találta ki az ország nevét, és hogy tíz isztratív egységre bontsák azt. Walter a néhai Egyesült Államokban nőtt fel, így az új területi egységeket, melyek észak–déli irányban osztották fel az országot, „államoknak” nevezte el. Mr. Walter frappánsan

megvezette a népet, de ezt egy könyv sem írja le így, ebben a formában. A verseny lényege annyi, hogy a mérgező Európában bolyongva, valamiképp el kell jutniuk a jelentkezőknek a kontinens közepére, a Boden-tóhoz, amely szerencsés módon megmenekült a szennyeződéstől. A győztes kerülete az adott évben bónusz vízhez jut, és elméletben a bajnok megszabhatja a többi kerület számára a víz árát. Milyen szép illúzió. Ám a gyakorlatban ez egészen máshogy néz ki:

Az illető nyer, és felettébb boldog. Ám a verseny előtti rövid interjúkban mindenkitől megkérdezik, hogy mik a tervei, ha esetleg ő nyerne, és persze mindenki ugyanazt feleli: az árak néhány százalékot nőnek majd a többi kerületben, de a Felsőknek kevesebbet kell majd fizetniük érte, mint az Alsóknak. És ehhez a nyilatkozathoz hősünk kénytelen tartani magát a győzelem után is. A trükk ott van, hogy valóban kapnak plusz vizet, és azt valóban az Alsók kapják. Amit nem tudnak, hogy a Felsők egy pillanatig nem szenvednek hiányt vízből, és kifizetni sem esik nehezükre. Az egyetlen probléma az, hogy nem vehetnek annyit, amennyit a tárcájuk elbír – csak annyit, amennyi van. Bár Felsőnek születtem, ezt a rendszert katasztrofálisan undorítónak tartom. És azt is nehezemre esik elhinni, hogy a huszonkettedik századi technika nem képes megoldást találni a szennyeződés megszüntetésére és több édesvíz megteremtésére.

*

Apám az Állami (vagy Kerületi – Mr. Walter nevei kissé félreérthetőek) Kutatólaborban volt elnök. Amikor pár hónapja meghalt, mindent rám hagyott, de a tudását nem tudta. A vízprobléma megoldásán dolgozott, arra tette fel az életét. Közben az én problémám is nyomta a szívét: a szervezetem egy frissen pusztító betegség tüneteit mutatja, ötéves korom óta. Immár huszonkét éve tartok a biztos halál felé: a „dögvész” névre hallgató vírus ugyanis lassan, de biztosan öl. Negyvenéves sem leszek, mire a szervezetem teljesen kikészül. Ami furcsa, hogy nem jár elsorvadással. Ha nem lenne az állandó fejfájás, és a napról napra egyre jobban kínzó hányinger, makkegészségesnek érezném magam.

Száznyolcvanöt centimmel és hetven kilómmal elég sportosnak tűnök bárki számára, aki nem lát a bőröm alá.

Amikor kicsi voltam, azt ígértem apámnak, hogy egyszer én nyerem meg a versenyt. Erre ő azt kérdezte, hogy miért akarom azt tenni, hiszen csak az Alsók indulnak rajta, és nekünk, Felsőknek sosem lesz gondunk a vízzel. Válaszul azt kérdeztem tőle, hogy ő miért kutat a megoldás után, ha csak az Alsók szomjaznak, és nekünk, Felsőknek sosem lesz gondunk a vízzel. Megértő mosollyal felelt, de nem voltam biztos abban, hogy valóban ért engem.

Három éve végeztem az egyetemen, azóta évről évre a bajnokoknak segítek felkészülni. A verseny lebonyolításához hozzátartozik, hogy van egy jelentkezési határidő, aztán három nappal a határidő után a jelentkezők felállnak a Fő téren elhelyezett óriási pódiumra. Rövid nyilatkozatokban bemutatkoznak, aztán a tömeg megszavazza a leginkább alkalmasnak talált jelöltet. Általában húsz és ötven között van az önkéntesek száma. A kiválasztottat felküldik hozzánk, a Felkészülési Központba, ahol két és fél hónapot tölthet el, tökéletes körülmények között. Közel tökéletes körülmények között. Az én feladatom, a mi feladatunk az, hogy a 7-es bajnok a lehető legképzettebb legyen az indulók között mind elméleti, mind gyakorlati tudásban. Ez így nagyon szépen hangzik, plakátra való lenne. Valójában arról van szó, hogy egy csenevész srácból olyan embert csináljunk, amilyennek mindig is lennie kellene: egészségesnek és magabiztosnak. Elméleti téren az utóbbi három évben kétszer is komoly akadályokba ütköztünk, mert a tíz hét végére épphogy csak megtanult olvasni a bajnokunk. Harci kiképzést is kapnak, de legyenek bármily elszántak, az a röpke húsz-harminc évnyi éhezés mindenkire rányomja a bélyegét.

Az egyetlen társam Jane: ő nagyjából két évvel lehet fiatalabb nálam, de az egyetem helyett azonnal a központba jelentkezett, és fel is vették. Ő ajánlotta fel nekem az állást, és nem kellett sokáig győzködnie. Mindenesetre jóval sokkolóbb volt személyesen találkozni néhány Alsóval, mint látni őket könyvek lapjain vagy tévécsatornákon.

*

– Min gondolkodsz?

Észre sem vettem, ahogy Jane odajött hozzám. Kérdésére nem reagálok azonnal: megpróbálom azt a látszatot kelteni, hogy nem lep meg az ittléte.

– Hetedike van, Jane – felelem végül.

– Igen – bólint szomorúan. – Még három nap, és megint kapunk egy fiút, aki éppoly gyámoltalan és tehetetlen lesz, mint a többi. Néha úgy sajnálom őket, ugyanakkor tetszik a bátorságuk. És tudod, Jack, szerintem ők komolyan mindig elhiszik, hogy nyerhetnek, és hogy… hogy egyáltalán van értelme ennek az egésznek.

Reflexszerűen körbepillant: ebben a világban még a falnak is füle van. Akkor is, ha történetesen az én házam faláról van szó.

– Szerintem ez a mostani más lesz, Jane. Lesz benne valami különleges, meglátod!

Jane lassan rám néz, egyenesen a szemembe.

– Ha te mondod, el is hiszem – kacsint, és bűbájosan elmosolyodik. Kétségtelen, hogy évek óta belé vagyok esve. Gyönyörű, okos, ügyes, de még sohasem volt

elég bátorságom, hogy randira hívjam. Most úgy érzem, lenne… de most nem tehetem.

Jane ugyanis nem tudja, mit tettem előző este.

Második fejezet

Három hónappal korábban…

Apám jó ember volt. A legjobb, akit ismertem. Amikor meghalt, úgy éreztem, egy rész belőlem is eltávozott; egy rész, amely nélkül soha többé nem lehetek önmagam. Február negyedikén, a temetés napján csillogóan fehér hótakaró borította az utakat, mintha még a természet is díszkíséretet akart volna adni mellé.

A temetés rövid volt és célirányos. A Norton-kriptába temettük őt, nagyszüleim és dédnagyszüleim mellé. Nem emlékszem, hogy miképp viselkedtem aznap, sem arra, hogy miket cselekedtem. Még azt is képtelen vagyok felidézni, hogyan kerültem haza. Annyi azonban bizonyos, hogy aznap este különös látogatóm jött.

Charles Robertson, a családi ügyvéd toppant be váratlanul. Én nyitottam ajtót, mert Julia épp szabadságon volt: egy teljes hónapra hazaengedtem a családjához. Őt épp annyira megviselte apa halála, mint engem.

Robertson furcsán viselkedett.

– Ezt át kell adnom neked, Jack! – mondta köszönés helyett, és a kezembe nyomott egy borítékot. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, már ki is sietett az ajtón, és elnyelte az éjszaka.

Édesapám elvesztésének tudatától még mindig kissé sokkoltan, de határozott léptekkel sétáltam be a nappaliba, majd kíváncsian kibontottam a kis, szürkésfehér borítékot. Egy levél volt benne, az írás pedig egyértelműen apámé volt.

Kedves Fiam! Az, hogy ezt a levelet olvasod, azt jelenti, hogy én már nem élek. Azonban még így, halálom után is fontos mondanivalóm van a számodra: Jack, megtaláltam! Rájöttem a módjára, hogy miképp győzhetjük le a dögvészt! Nagyon kérlek, fiam, hogy most az egyszer pontosan kövesd az utasításaimat, és ne a saját fejed után menj! Be kell törnöd az Állami Kutatólaborba! El kell jutnod az irodámba és ki kell nyitnod a páncélszekrényt! Még ma este! Tudom, talán lehetetlent kérek, de meg tudod csinálni! Ha sikerült, a szekrényben talált holmik majd segítenek. Ui.: Ha azt kérdezed, hogyan csináld, jusson eszedbe ez: Az én helyemben te hogyan mennél be? Sok sikert, Jack!

Kissé bambán bámultam magam elé. Be kell törnöd az Állami Kutatólaborba?! Teljes képtelenség. Biztonságtechnikailag a kerület legjobban védett épületéről volt szó: apám vagy megőrült életének utolsó napjaira, vagy valóban igaza van, és be kell jutnom valahogy.

Most az egyszer pontosan kövesd az utasításaimat. Hát rendben. Mindenesetre adhattál volna több időt is a terv kigondolására. Hogy ma este törjek be…

Nem értettem az egészet, nem láttam benne logikát. Ötezer százalék a valószínűsége, hogy a következő napot az Állami Fegyházban töltöm. Még egy hónapnyi felkészüléssel sem tudnék észrevétlenül bejutni, nemhogy így!

Kérlek, fiam… meg tudod csinálni!

Amíg élt, ő volt az ország legnagyobb zsenije. És csak annyit kér, hogy feltétel nélkül bízzak benne. Persze arról nem írt semmi konkrétumot, hogy a francba törjek be a kutatólaborba.

Berohantam a hálószobámba, és kerestem egy hátizsákot. Kicsit, könnyűt. A konyhában felkaptam pár kést, majd lerobogtam a pincébe. Feszítővas, kalapács, csavarhúzó. Nem vagyok profi betörő, csak pakoltam, ami eszembe jutott.

Amikor úgy éreztem, készen vagyok, felhúztam egy dzsekit, majd sietve felkaptam a hátamra a táskát, és kiléptem a bejárati ajtón. Ahogy nyúltam, hogy bezárjam, újabb borítékon akadt meg a szemem, ami az ajtóra volt ragasztva.

Robertson… Vajon ő mit tud ezekről a levelekről? Gyorsan kibontottam és elolvastam. Az üzenet rövid volt és egyértelmű:

Ne vigyél magaddal semmit!

*

Egy szál bőrdzsekiben és egy farmernadrágban érkeztem meg a kutatólaborhoz. A laboratórium közvetlenül az Atlanti-óceán partjára épült, viszonylag messze az utolsó lakóháztól. Monumentális épület volt, hat főtoronnyal, két mélygarázzsal és egy helikopterek számára épített leszállóplatformmal. Legjobb tudomásom szerint három bejárata volt: a főbejárat, amelyen a dolgozók mennek be minden reggel – ezt az opciót rögtön elvetettem, az éjjeliőrök ugyanis általában a portán ücsörögnek unalmukban, és a monitorokat bámulják. Egyszerűbb a kamerák

által leközölt képeket ellenőrizni, mint sétálgatni ebben a gigantikus épületben. A kettes számú bejárat tengeralattjárók számára volt kialakítva, ez sem jöhetett szóba. A harmadik lehetőség volt a legkecsegtetőbb.

Eddig mindössze egyszer jártam a laborban: tizenkét évesen apám magával vitt egy nap. Azon a bizonyos hátsó kapun mentünk be, ami apám szerint egy „elátkozott bejárat”. Állítólag átlag kéthetente tönkremennek a kamerák. Talán most is szerencsém lesz, ám a kamerák lefagyása mit sem segít nekem abban, hogy bejussak.

Lassú, céltudatos léptekkel kerültem meg az épületet, mindvégig mintegy harminc méter távolságban maradva, lehetőség szerint elrejtve néhány fa és a helyenként túlságosan is gyér aljnövényzet által. A Hetedik Állam jelöltjeit évek óta én képzem kúszásra és lopakodásra, így ezzel nem volt gond. Csak hát a betörés… az nem szerves része a tudományomnak.

Macskaügyességgel lopóztam a hátsó kapuhoz, ám ott megtorpantam. Ott guggoltam, közvetlenül egy előtt, ami minden bizonnyal ujjlenyomatot várt tőlem. Emlékszem is, apám csak rátette a mutatóujját, a számítógép szívélyesen üdvözölte, aztán beléphettünk. Valahogy nem tartottam valószínűnek, hogy engem is ilyen kedvesen fogadna.

De miért kérte apám, hogy ne hozzak magammal semmit? Az én helyemben te hogyan mennél be? – jutott eszembe. Jókat kérdezel, apa. Te csak rátetted az ujjad a re, és a rendszer beengedett. Ez nálam nem…

Hirtelen egy másik gondolat szakította félbe az előzőt: fura ötlet, de nem lehetetlen. Ha apám tényleg mindent aprólékosan megtervezett, akkor miért is ne? Hosszú hetek óta nem járt a munkahelyén, mert a betegsége ágyba kényszerítette. És mi van akkor, ha még korábban bevitte a rendszerbe az én

adataimat is?

Most vagy soha, Jack!

Lassan ráhelyeztem az ujjamat a re. Nem az történt, amire számítottam, de a célnak megfelelt: az ajtó kinyílt, a kis monitoron pedig a következő szöveg tűnt fel: Richard Norton elnök úr, üdvözlöm!

*

Mindenre emlékeztem. A különböző termekre, folyosókra; a pontos útvonalra az elnöki iroda felé. Fogalmam sem volt róla, hogy mit látnak belőlem a biztonsági kamerák, de nem is érdekelt: úgy döntöttem, felteszek mindent egy lapra, és futásnak eredve minél előbb készen akartam lenni.

Jobbra, balra, fel a lépcsőn, egyenesen, megint balra, aztán a harmadik folyosón jobbra. Röpke néhány percet vett igénybe, amíg odaértem apám irodájához. Nem tétováztam, szinte rácsaptam a ra az ajtó mellett, de az így is felismert: egy pillanat múlva már a sötét irodában voltam.

Tapogatózva megkerestem a páncélszekrényt. Az ujjlenyomaton kívül egy kódot is kért, de tapasztalatból tudtam, hogy apám mindenhez a születési dátumomat használja. Magabiztosan tekergettem a számlálót, és szerencsére igazam is volt: a széf kinyílt. Egy szilárdan rögzített, apró kémcsőben valami sárga folyadékot láttam a széf bal hátsó sarkában. A páncélszekrény közepén pedig egy újabb levél várt, rajta egy zseblámpával. Úgy látszik, eddig minden úgy történt, ahogyan azt apám eltervezte, de még nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellenee. Gyorsan kibontottam a levelet, és a kis lámpa fényénél olvasni kezdtem.

Jack, drága fiam! Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy részletesen beszámoljak neked arról, miképp próbáltam felülkerekedni a betegségeden az utóbbi néhány évben: Húsz évvel ezelőtt a Labor tudósai felfedeztek néhány új, mélytengeri halfajtát. Csekély fantáziájukról ad tanúbizonyságot a tény, hogy a halakat nem nevezték el, csak megszámozták: 1-től 30-ig. A 26-os megfigyelésénél azonban meglepő dolgokat tapasztaltam: a sejtjei különösen erős regenerálódó képességgel bírtak. Nagyon kevés emberrel osztottam meg ezt a felfedezésemet, mert önző módon arra gondoltam: ez lehet az első lépés a megoldás felé. Attól a naptól fogva csak felesben foglalkoztam azzal, amit az elnökségtől munka gyanánt kaptam: minden erőmmel azon kísérleteztem, hogy miképp tudnám átvinni az F26-os képességét Tebeléd. Hogy kinyerjem a DNS-t, az csupán néhány hónap munkája volt. De hogy áttegyem egy élő szervezetbe úgy, hogy az ne lökje ki, nos, az lehetetlennek tűnt. Az emberi alanyokon való kísérletezés szigorúan tilos, és én magam is ellenzem. Ám, amikor néhány orvos ismerősömmel néhanapján lementünk az Alsók közé, hogy segítsünk a betegeken – amit a „nagy” John Arkwam, Decadem harmadik, vagy talán negyedik elnöke ugyebár illegálisnak minősített –, előfordult, hogy olyan embernek kellett volna segítenem, akit már nem lehetett megmenteni. Ilyenkor ajánlottam fel azt, hogy kipróbálom rajtuk az F26-os szérumot, figyelmeztetve őket arra, hogy a siker esélye kevesebb mint 1 százalék. Mind beleegyeztek. Hamar rájöttem, hogy önmagában az F26-os DNS-ének átfecskendezése teljes kudarc: negatívabbnál negatívabb reakciók érkeztek. A legtöbb beteget maga a szer ölte meg. Bűntudatot éreztem miattuk, de azzal győzködtem magamat, hogy csak segíteni akartam rajtuk, és ezzel egy időben Rajtad. Nézd, Jack, őszinte leszek: egyetlen sikeres kísérletem sem volt még. Mégis úgy érzem, rájöttem a megoldásra. A kis kémcsőben a félkész F26-os szérumot találod. Így, ebben a formában egész biztosan megölne téged. Úgy kalkuláltam, hogy ehhez a mennyiséghez szükség lesz négyszázötven milliliternyi véredre, és százhúsz milliliternyi P2348-asra, amit az irodámban is találsz, a vegyszeres

polcon. Keverd bele az F26-osba, vidd haza, és két hét múlva nézd meg. Ha a szer nem zöld, akkor tévedtem, és nehogy használd! De ha valóban zöld színű lesz… Ha megfogadod a tanácsomat, segítséget kérsz Hectortól, de ne mondj neki túl sokat: egy ideig senki sem tudhatja meg, mire készülsz, ez nagyon fontos! Bízz bennem, Jack!

Éppen hogy végigértem a levélen, amikor az iroda ajtaja lassan nyílni kezdett. Villámgyorsan eloltottam a lámpát, aztán bekúsztam a nagy, mahagóni íróasztal alá.

Két nagy, ránézésre negyvennyolcas, fekete lakkcipő lépett be a terembe. Mintha habozott volna: egy pillanatra megállt. Aztán tétova léptekkel a villanykapcsolóhoz sétált, és megnyomta. A hirtelen jött erős fény szinte kiégette a retinámat, és az állandó fejfájásom hatványozottan kínozni kezdett.

A fekete lakkcipő tulajdonosa lépett kettőt hátra, zavartan motyogott valamit, aztán félhangosan megszólalt:

– Jack? – Hector professzor volt az. De mit keres itt?

– Itt vagyok, professzor! – suttogtam, és lassan felálltam.

Egy pillanatig csak merően néztük egymást, aztán Hector óvatos léptekkel elindult felém.

– Hihetetlen – motyogta.

– Hihetetlen? – ismételtem lassan. – Öh, professzor! Ön miért van itt?

– Talán helyénvalóbb kérdés lenne, hogy te miért vagy itt – felelte Hector hunyorogva. – Bár, ami azt illeti, attól tartok mindketten Richard áldozatai vagyunk.

Meglengetett egy levelet az orrom előtt.

– „Hec!” – olvasta halkan. – „Nagyon fontos: ma este menj be az irodámba, és hozd el onnan az összes P2348-ast. És szerezz néhány fecskendőt! Utóirat: Ne lepődj meg, ha Jack is ott lesz…” – Lassan eltette a levelet. – Azért egy kicsit mégis meglepődtem.

– Ne is mondja! – legyintettem egy őszinte, fanyar mosoly kíséretében. – Én is alig értek valamit ebből az egészből. Viszont szükségem van a segítségére.

– A segítségemre?

– Igen. Be kell fejeznem apám utolsó kísérletét. Szükségem van erre – benyúltam a széfbe, és előhúztam a kis fiolát –, négyszázötven milliliterre a véremből és százhúsz millire a P2348-asból, bármi is legyen az.

– Egy méreg – motyogta csendesen Hector, de azért elindult a vegyszeres polc felé. Egy méreg?!

– Hogy mondta? – kérdeztem vissza ártatlan tekintettel.

– Egy méreg. A P2348-as az egyik legerősebb gyomirtó, amit valaha láttam. Továbbá remekül szuperál fertőtlenítőszerként is… Valami gond van, Jack?

Megráztam a fejem. Pedig komoly aggályaim voltak…

Harmadik fejezet

Viszonylag simán hazajutottunk. Én a hátsó kapun mentem ki, Hector a főbejáraton. A professzor szerint az éjjeliőr arra panaszkodott, hogy az egész épületben gallyra ment az összes kamera. Otthon mindent úgy csináltunk, ahogy apám megírta: gondosan kimért mennyiséget vettünk a véremből, és – bár a kétkedésem semmit sem csökkent – a P2348-as méregből is.

A következő két hét teljesen eseménytelen volt. Jane mindennap úgy nézett rám, mintha az ő apját temettük volna, én viszont valamiért úgy éreztem, mintha apám még élne: hiszen beszélgettem vele, most is épp azt teszem, amire ő kért. Mindazonáltal nagyon is jólesett, amikor a temetés utáni első nap könnyes szemmel átölelt, és olyanokat suttogott a fülembe, hogy „úgy sajnálom!” és hogy „szegénykém”, no meg az, amikor nem mondott semmit, csak a szuszt is kiszorította belőlem és édesen szipogott.

A két hét egy teljesen átlagos munkanappal zárult: ellenőriztük a központ összes gépét és eszközét, megterveztük a május tizedikén induló kiképzést. Ezek a tervek persze tízből egyszer, ha működnek: az alanyok rendszerint nem képesek teljesíteni őket.

Ahogy beléptem az ajtón, elfogott az ismerős émelygés, ami naponta emlékeztetett engem a dögvészre: első utam tehát ismét a mellékhelyiségbe vezetett. Amikor végre kitámolyogtam, a konyha felé vettem az irányt, és kíváncsian megnéztem a kísérlet eredményét.

A kis fiola méregzöld volt! Azt hiszem, ez elég találó színválasztás: az a méreg dolog még mindig nem hagyott nyugodni. Időközben megjött a posta is… egy újabb levéllel apámtól. Nem bontottam ki.

Tulajdonképpen az első dolgom az kellett volna legyen, hogy felhívom Hectort, jöjjön át, aztán felbontom apám levelét. Egy harmadik dolgot tettem: felkerestem dr. Robertsont.

A Felsők földrajzilag is feljebb laktak, mint az Alsók: a belváros egy hegyen kapott helyet, és itt lakott a legtöbb „átlag Felső” – azok, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy ne kelljen aggódniuk a vízellátás miatt, de mégsem töltöttek be túl fontos állami pozíciót, vagy szimplán nem ütötték meg azt a pénzmennyiséget, hogy villákban éljenek. Ha rajtam múlna, mindenki olyan házakban élne, mint ők: ez tűnik az arany középútnak.

Dr. Charles Robertson ilyen környéken lakott. Amikor bekopogtam, a titkárnője nyitott ajtót, és vidáman elmosolyodott, amikor meglátott.

– Jack! De rég jártál erre! Aaa… a végrendelet miatt jöttél?

– A végrendelet? – teljesen megfeledkeztem róla. Nem, nem amiatt jöttem. – Nos, igen, persze – feleltem végül.

Kitárta az ajtót, és a következőn át bevezetett Robertsonhoz.

– Dr. Robertson? Mr. Jack Norton van itt.

– Jack? Jó téged látni, ülj csak le. Köszönöm, Tilda.

Leültem. Robertson titkárnője becsukta mögöttem az ajtót, és odakint visszaült dolgozni, ám ezt csak a billentyűzet ketyegéséből állapítottam meg. Le sem vettem a szemem Robertsonról.

– Nos, Jack, miben lehetek a szolgálatodra?

– Kíváncsi volnék arra a két… nem is, három levélre, amit az apám ön által nekem küldött.

– Vagy úgy – levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte. – Nos, ami azt illeti, apád úgy egy hónappal ezelőtt itt járt, és a kezembe adott három levelet. Kettő neked szólt, egy pedig az egyik kollégájának.

– Archibald Hectornak – vágtam közbe. Robertson méregetett egy pillanatig, aztán bólintott.

– Úgy van, neki. Arra kért, hogy a temetése napján kézbesítsem őket, de ne szóljak semmit, csak adjam át nektek. Valójában persze amúgy sem tudtam volna mit mondani, ahogy most sem tudok. Nem ismerem a levelek tartalmát, ahogy azt sem, miért kellett nekem kivinnem őket. Az egyiket az ajtóra kellett ragasztanom – szabadkozva elmosolyodott. – Meg is tettem. Richard fizetett is érte valamit, de amúgy is megtettem volna. Talán a halála után is beszélgetni szeretne veled – halványan elmosolyodott, én azonban nem viszonoztam a mosolyt.

– Ma is kaptam egy levelet, dr. Robertson. Nem tudná esetleg megmondani,

hogy miért? – próbáltam kedves, udvarias hangon beszélni, elvégre semmi bajom sem volt az öreg ügyvéddel. Úgy tűnt, fogalma sincs semmiről, csak követte apám utasításait.

– Ó, igen, persze. Aznap, amikor apád utoljára itt járt, bement a postára, és leadott néhány levelet. Nem tudom, mennyit, nem tudom, miért. De azt beszélte meg, hogy majd én, Richard Norton ügyvédje, be fogok menni hozzájuk, és megadok egy dátumot, amihez képest iksz idővel később a leveleket kézbesítik majd. Richard azt kérte, hogy a temetése napját adjam meg. Mondd csak, Jack! Szerinted mit akarhatott mindezzel az apád?

Őszinte kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában.

– Bár tudnám! – füllentettem. – A végrendeletből semmi sem derül ki?

– A végrendeletből? Ó, persze, Richard végrendelete. Mivel te vagy Richard egyetlen élő rokona és az egyetlen kedvezményezett, ezért nincs semmilyen jogi akadálya, hogy megosszam veled a végrendeletet, amely egyébként nem fed fel semmit az iménti titokzatos dologból…

*

Húsz perccel később azzal a tudattal indultam haza, hogy édesapám mindent rám hagyott. Ezt persze Robertson mindenféle fura jogi szakszavakkal körítve adta elő, teljesen feleslegesen.

Hazaérve rögtön felhívtam Hectort, hogy a kísérlet sikerült, és sürgősen jöjjön át, majd felbontottam apám harmadik üzenetét.

CSAK AKKOR OLVASD EL, HA A VEGYÜLET ZÖLD SZÍNŰ!!! Belevágsz? Csak Rajtad áll, de annyit hadd mondjak el, hogy ha én lennék beteg, akkor megtenném. A siker esélye nem száz százalék, de legalább nem is egy. Legyen mondjuk ötven és hetven között. Huszonhét éves vagy, három év múlva harminc. Negyvenéves korodra a betegség parazita módjára felemészt, és te is tudod, hogy minden dögvészes az utolsó tíz évében szenved a legtöbbet. Én azt akarom, hogy élj! Gondolom, időközben Hector megemlítette, hogy a P2348-as egy méreg. Ha nem, akkor most én szólok: valóban az. Az elméletem szerint arra lesz jó, hogy mostanra kiirtotta az emberi szervezetre káros anyagokat a vegyületből, és ezért a szernek zöldre kellett változnia. Belevágsz? Három egyenlő adagban kell beadni a szérumot, négyórás szünetekkel. Hívd át Hectort, mert nem lesz kellemes a következő néhány napod. Vegyél ki szabadságot, találj ki valami mesét, mert a házból sem fogsz tudni kilépni. Ha minden igaz, Hector csak annyit tud, hogy van nálad egy vegyület, ami a véredből, némi P2348-asból és egy általa ismeretlen anyagból áll. Ez maradjon is így. Ne mondd meg neki, hogy mi az, nem szeretném, ha bárki tovább kísérletezne az F26-ossal, később elmondom, hogy miért. Belevágsz? Mutasd meg Hectornak a levél hátoldalát, akkor megúszod a magyarázkodást. Vágj bele, fiam! Sok szerencsét!

Háromszor is elolvastam a levelet. Szívesen kihagynám az apám által említett tíz év kínszenvedést. Eldöntöttem: belevágok. Megfordítottam a levelet, mindössze ennyi állt rajta:

Hec! Kérlek, segíts! A szer megmentheti a fiamat. Richard

*

Hector professzor percekkel később befutott. Az ebédlőasztal közepére tette a fiolát, majd néhányszor körbejárta, közben ráncolta a homlokát, és szemlátomást erősen összpontosított. Végül megállt, felém fordult, és levonta a tudományos következtetést:

– Hm… Valóban zöld lett.

Megtett még egy kört, aztán leült egy székbe.

– Készen vagyunk? Vagy akar még valamit Richard? Esetleg igyuk meg? – halkan nevetgélt közben.

– Valahogy úgy, professzor – feleltem színtelen hangon, mire Hector úgy pattant fel, mintha rugóra ült volna. – Három egyforma adagban be kell juttatnunk a szervezetembe.

– Jack! Ha jól emlékszem, megmondtam neked, hogy a P2348-as egy rohadt erős méreg. Szerintem nem kéne…

Szó nélkül felé nyújtottam apám levelét, hátoldalával felfelé. A professzor csak egy pillantást vetett rá, aztán bólintott, de az arca ugyanolyan komor maradt.

– Négyóránként kellene beadni.

– Hát jól van. Bízzunk benne, hogy Richardnak igaza van.

Hector stabilan leültetett egy székbe, aztán egy fecskendővel óvatosan kimérte a szer egyharmadát.

– Ne nagyon ficánkolj! – mormogta, miközben lassan a bal könyökhajlatomba szúrta a tűt. A szúrás nem fájt, utána viszont olyan érzésem lett, mintha hirtelen telenyomták volna a véráramomat tömény kátránnyal.

Hector kihúzta a tűt, és elhűlve nézte a villámgyorsan zöldbe boruló arcomat. Egy másodperc múlva ájultan fordultam le a székről…

*

Az ágyamban ébredtem, sajgó végtagokkal és erős gyomorgörcsökkel. Úgy éreztem, szétreped a fejem, pedig az utóbbi években igazán hozzászokhattam a tartós fejfájáshoz. Komoly hányinger kezdett környékezni.

Hector professzor az ágyam mellett állt, és látva gyorsan liluló fejemet, egy vödröt nyújtott felém. Nem reggeliztem sokat, de az mind visszajött.

– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdeztem a professzort néhány másodperccel később.

– Három óráig és ötvenöt percig.

Vagyis öt perc múlva letelik az első négy óra. Keserűen nyeltem egy nagyot.

– Jaj, ne…

– Sajnálom, Jack. Most már végig kell csinálnunk.

Sötéten, de egyetértően bólintottam. Mialatt a professzor kiment egy újabb fecskendőért, ismét használatba vettem a vödrömet.

*

A harmadik adag előtt már majdnem másfél órát ébren tudtam tölteni, de nem volt sok örömöm benne. És ha azt hittem, hogy sosem fogom magam rosszabbul érezni, akkor nagyon nagyot tévedtem.

A harmadik adag után ugyanis nem vesztettem el az eszméletem. Magamnál voltam, és úgy ordítottam, mint akit kínoznak. Nem tudtam, hogy a szer megöl-e vagy túlélni segít, de azokban a pillanatokban csak azt kívántam, hogy bárhogy is, de legyen vége a szenvedésnek. Hectornak többször is le kellett fognia, mert rohamot kaptam. Rángatózott a testem, habzott a szám, és a professzor egyre

kevesebb reményt látott a túlélésemre.

– Méreg – ezt motyogta folyton. – Halálos méreg.

A professzor velem töltötte az éjszakát, és az azt követő teljes napot. Életem legnagyobb kínszenvedése volt ez a kúra, és nem akart véget érni. Hector naponta meglátogatott, és jó pár órát velem töltött, de dolgoznia is kellett, ráadásul én sem akartam, hogy minden napját az én babiszittelésemmel töltse.

A Felkészülési Központot úgy értesítettem, hogy pillanatnyilag kissé gyengélkedem, amit el is fogadtak, tudván, hogy dögvészes vagyok. Azt gondolhatták: most pár napig nem jön, aztán megint minden rendben lesz. De két hétig semmi hírt nem kaptak felőlem. Egy hangot sem. A vezetőség kezdte azt gondolni, hogy talán meghaltam, mert a telefont sem vettem fel. Sehogyan sem lehetett elérni engem, bár valljuk be, nagyon nem is próbálkoztak.

Éppen ott tartottam – két héttel a szérum beadása után –, hogy ideje újra megtanulni járni. Lassú, óvatos mozdulatokkal kimásztam az ágyból, és megpróbáltam ráállni túlontúl gyenge lábaimra. Majd’ egy órámba telt, mire sikerült – hellyel-közzel stabilan álltam, amit hetek óta nem mondhattam el magamról. Röviden felnevettem, de rögtön meg is bántam, mert csúnya köhögési roham jött rám, amitől visszahuppantam az ágyra.

Két és fél órával később már egy-két lépést is sikerült megtennem. Már a nappaliban totyogtam, akár egy tipegő kisgyerek, amikor váratlanul megszólalt az ajtócsengő. Meglepetésemben gyorsan hanyatt estem, majd szitkozódva megpróbáltam újra talpra állni. Nem tudom, ez mennyi időt vehetett igénybe, mindenesetre nyolcszor csengettek aközött, hogy elestem, és hogy újra a lábaimon álltam.

Nehézkesen ajtót nyitottam. Nem igaz, hogy Hector képtelen használni a kulcsait, amikor tudja jól, hogy járni sem tudok! Nem Hector állt az ajtóban. Helyette egy könnyes szemű, aggódó tekintetű lányt találtam a küszöb előtt: Jane-t.

– Jane? – mintha egy repedt fazékból jött volna a hangom. Megszédültem.

– Úristen, Jack, te rettenetes állapotban vagy!

Nem tudom, mivel bukhattam le. Talán azzal, hogy S-kanyarokat téve tudtam csak egyenesen menni, talán azzal, hogy az arcom a természetesnek éppen nem mondható fakósárga színt vette föl, de az is lehet, hogy azzal, hogy egy óvatlan lépésnél térdre zuhantam, és Jane lábai elé hánytam azt a keveset is, amit az utóbbi napokban enni tudtam.

Jane, miután nagy ívben megkerülte a tócsát, belémkarolt, és óvatosan visszatessékelt az ágyamhoz.

– Mi történt veled? Hetek óta nem tudok… nem tudunk rólad semmit! A központban már azt beszélik, talán meghaltál.

– Még nem – nyögtem erőtlenül, és megpróbáltam mosolyogni. Jane arckifejezéséből ítélve nem sikerült valami meggyőzőre.

– Jack, hadd hozzak neked valami fájdalomcsillapítót! Rossz rád nézni. –

Felpattant és a konyha felé indult.

– Ne! – Alig jött ki hang a torkomon, de muszáj volt tiltakoznom. Ki tudja, milyen hatással lenne egy fájdalomcsillapító az F26-osra? A végén még az öl meg – Kérlek, Jane, nem kell… semmi. Csak…

– Csak? – kérdezte, és visszafordult az ajtóból. Tekintete fürkésző volt, de nem hiszem, hogy bármit ki tudott volna olvasni a bamba képemből. Talán csak azt, hogy ilyen borzalmasan még életemben nem voltam. Kezdtem azt gondolni, hogy a dögvész végső stádiuma sem lehet ilyen rossz.

– Csak… maradj velem egy kicsit.

– Itt maradok, Jack, ne félj! Csak légy erős, és minden rendben lesz.

Alig hallottam a hangját, de valahogy megkönnyebbüléssel töltött el. Egyre tompábban éreztem a kínt, és a fülemben egyetlen mondat ismétlődött tündéri hangon, újra és újra: „Minden rendben lesz.”

*

Másnap reggel úgy ébredtem, mint még soha. Ötéves korom óta dögvészes voltam, minden reggelem egyforma volt: fejfájás, hányinger, irány a mosdó. De most…

A kúra végére értem, és az F26-os – úgy tűnt – tökéletesen szuperál. Életemben először mosolyodtam el őszintén, amikor felültem az ágyban. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, amíg valami a lábamnál meg nem mozdult. Ahogy kicsit jobbra néztem, derűs hangulatom tovább fokozódott: Jane egy széken ülve mellettem virrasztott, amíg bírt, aztán előredőlve elaludt.

Őrizte az álmomat, és – talán ezt csak képzelem, de – elűzte a kínszenvedést. Vigyorogva, de óvatosan másztam ki az ágyból, és megsimogattam a karját.

– Köszönöm – suttogtam, aztán kimentem a konyhai telefonhoz, hogy közöljem az örömhírt Hector professzorral, akit még sosem hallottam olyan boldognak, pedig a kutatólabor rémes hírt kapott aznap:

Az édesvíz-lelőhelyek mérete további nyolc és fél százalékkal csökkent.

*

Néhány nappal később újabb levél érkezett apámtól. Nem erőltette meg magát, és nem magyarázott el semmit benne. Egy rövid, pontos és egyszerű utasítás volt benne, de nem bántam. Évek óta meg akartam tenni.

Negyedik fejezet

– Jack, jól vagy?

Jane könyörtelenül visszarángat a jelenbe. Még mindig ott állunk a kertemben, néhány lépésnyire a tölgyfától és néhány vízzel teli hordótól, én pedig valószínűleg kissé elmerengtem a múlton.

– Persze, minden rendben – felelem. Azon gondolkozom, hogy elmondjam-e neki. Vajon hogy reagálna? Kíváncsian kissé oldalra fordítom a fejem.

– Mi van? – kérdezi Jane, és egy újabb mosolyt villant felém.

– Gyönyörű vagy – válaszolom, pedig eredetileg nem ezt akartam mondani. Valószínűleg ezt hívják úgy, hogy „ami a szívemen, az a számon”, de ez teljesen önkéntelen volt. Gyorsan folytatom: – Tudod, tartozom egy vallomással…

– Vagy randira hívsz végre, vagy elárulod, hogy mi történt veled, amikor olyan iszonyú beteg voltál – feleli tárgyilagosan.

Zavart mosoly – ennyi telik tőlem.

– Nos, igazából egy harmadik dologról lenne szó, de… – Félbeszakítom a saját mondatom, és kissé komikus mozdulattal gyorsan féltérdre ereszkedem. – Jane

Murphy, volna kedved randevúzni velem?

Újra az a mosoly, amitől elolvadok, és ami többel is felér, mint egy szimpla „igen”. Lassan közelebb hajol, és a fülembe súgja:

– Na jó, most már mondhatod: mi az a harmadik dolog?

Lassan a szemébe nézek. Aztán a földre, majd újra a szemébe. Halk sóhajjal belekezdek:

– Attól tartok, pár napig el kell halasztanunk a randit.

– Miért? – kérdezi lebiggyedő ajakkal, aztán elvigyorodik. Azt hiszi, viccelek.

– Jane! – halkan beszélek, de határozottan és komolyan. – Tegnap beneveztem a versenyre. – Eszembe jut apám (eddigi) utolsó levele: „Jelentkezz a versenyre!”. Jane-re pillantva határozott hangon hozzáteszem: – És meg is fogom nyerni.

Látom rajta, hogy gondolkodik. Merőn engem néz, és közben röntgensugárszerűen átvilágít. Tudja, hogy komolyan mondtam az iméntit. Tudja. Évek óta mondogatom neki, hogy be fogok nevezni, de még sosem mondtam, hogy meg is tettem. Most igen, és ő is tudja, hogy ez mit jelent.

– Nos – mondja aztán lassan –, akkor ez az első randi elég rövidre sikerült.

Elbűvölő mosoly, aztán váratlanul megcsókol. Visszacsókolom. Rövid, de igencsak célirányos első randi.

*

Minden év május tizedikén, a kora esti órákban tengernyi ember gyűlik össze minden állam központi főterén. Ez most sincs másképp: az egyébként piacként funkcionáló Fő térről egy csapásra eltűnnek a bódék, és az egész egy szürke terecskévé változik, aminek közepén egy apró, zöld sziget árválkodik egy tölgyfával a közepén. A helyiek – köztük én is – Őstölgynek hívják. Az Őstölgy elé húzzák fel minden évben a jelöltek pódiumát, ahová minden jelentkező kiáll, miután felolvassák a nevét, és egy rövid nyilatkozatban bemutatkozik. A pódium minden évben más színű és felépítésű. Ezúttal egy ovális alakú, opálzöld színpadot formál, ahová kétoldalt vezetnek fel a lépcsők. Középen, a közönséggel szemben egy állvány kapott helyet, amire a Nagy Könyvet teszik – ebbe a könyvbe írják bele a jelentkezők a nevüket, és ebből olvassa fel őket az állam kormányzója, esetünkben Theodor Morwald, akit mindössze egyszer láttam életemben: évekkel ezelőtt apám meghívta őt vacsorára. Azon kívül, hogy mindenünket megette és megitta, rokonszenves férfinak tűnt, nem olyannak, mint a többi, általam ismert kormányhivatalnok.

Tudtam, hogy ez a május tizedike más lesz, mint a többi.

Emberek ezrei szállingóztak ki a térre, néhányan már órákkal a szavazás előtt kint voltak, nehogy lecsússzanak a jó helyekről. Afféle össznépi mozifilm lett a válogatásból. A Felsőknek minden évben külön sort biztosítanak a pódium közvetlen közelében, amolyan VIP-páholyt, és ez most sincs másképp. Ugyanoda állok, ahová minden évben, de tudom, hogy ezúttal nem maradok ott a műsor végéig.

A kormányzó előrelép. Kezdődik.

Már négy jelentkezőt kihívnak, mire elhangzik a nevem. Elindulok. A hátam mögött hallom a tömeg megrökönyödött moraját, tarkómon szinte érzem a soksok meglepett tekintetet, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a pódiumról, miközben felé közeledem. Valami fura késztetés miatt lassan elmosolyodom. Meg tudom érteni az embereket: még sohasem lépett elő senki a Felsők sorából, hogy felálljon a jelöltek pódiumára. A következő néhány perc érdekes lesz. Talán a következő néhány óra is. Minden attól függ, hogy itt, most miképp cselekszem.

Amikor felérek, szembefordulok a tömeggel. Arckifejezéseiket nehezen tudom csak kivenni, de nem tűnnek ellenségesnek. Az első és legfontosabb számomra az, hogy ők elfogadjanak engem közéjük tartozónak. Onnantól sínen vagyok… vagy legalábbis: majdnem.

Az a különös érzésem támad, hogy mindenki engem néz. Talán ezt csak a lámpalázam súgja nekem, de szentül hiszem, hogy úgy is van. Mintha a többi férfi bemutatkozó interjújára nem is figyelnének: minden szem énrám szegeződik. Igyekszem magabiztosnak mutatkozni, és a legutóbbi öt másodpercben háromszor hadartam el a miatyánkot azért fohászkodva, hogy majd ne remegjen nagyon a hangom.

Én következem. Gyerünk hát, Jack, most már nincs visszaút. Megvillantok egy mosolyt, ez eddig rendszerint jó kezdésnek bizonyult. Most nem tudom megállapítani a hatást, ám ebben az is közrejátszhat, hogy az erős reflektorfénytől jóformán megvakultam. Megnyalom a szám szélét, és elkezdem:

– Kedves Barátaim! Bevallom őszintén: semmiféle beszéddel nem készültem.

Úgy gondoltam, elég, ha spontán azt mondom, ami eszembe jut, azt mondom, amit érzek: Igen, jól láttátok. Felső vagyok. De ez csupán azt jelenti, hogy a jelenlévők közül én vagyok az egyetlen, aki valamiféle változást hozhat a versenybe. Az egyetlen, aki lesz olyan tökös, hogy az eddigiektől eltérő nyilatkozatot tegyen a verseny előtt, és az egyetlen, aki innen képes lehet megnyerni azt. Annyit kérek tőletek, hogy bízzatok bennem, és ígérem, ha megnyerem a versenyt, akkor jobb hellyé tudom tenni a világot. De ehhez szükségem van a segítségetekre. Küldjetek ki engem, mindössze ennyit kérek. Köszönöm.

Színpadias meghajlással lépek hátra a mikrofontól, és mereven nézek magam elé. Úgy hallom, mintha odalent az emberek az én nevemet súgnák egymásnak, annak ellenére, hogy folyik a többi jelölt meginterjúvolása. „Richard Norton fia” – ezt tisztán hallom, ahogy egy idős férfi rám mutat, miközben a mellette állóknak magyaráz. Ránézek, és a tekintetünk találkozik. Biztatóan rámosolygok, mire ő tovább néz rám mereven, semmitmondóan, aztán lassan, alig láthatóan biccent.

A szavazás hihetetlen eredménnyel zárul: senki más nevének elhangzásakor nem emelkedik egy kéz sem a magasba. A kormányzó az én nevemet valamiért a lista végére száműzte, ám amikor végül kimondja, hangos füttykoncerttel kísért üdvrivalgás fogadja, és a téren álló összes ember a magasba emeli a kezét.

Mielőtt bármi utasítást kapnék arra, hogy mit csináljak, gyorsan odalépek a mikrofonhoz és ennyit mondok:

– Számíthattok rám. – Komoran biccentek, bemutatok egy rövid katonai tisztelgést, aztán levonulok a pódiumról.

Egy limuzin vár a Fő tér túloldalán – ugyanaz a limuzin, amivel minden év

május tizedikén találkozom: ez viszi a kiválasztottat a Felkészítő Központba. Még sohasem ültem benne.

Ötödik fejezet

Centúrium: a Tizedik Állam fővárosa, az otthonom. Általánosságban elmondható, hogy az emberek kilencven százaléka az államok fővárosaiban él – a maradék pedig a körülöttük elterülő termőföldeken, amelyek valami különös csoda folytán megmaradtak.

Centúrium szinte közvetlenül a Karib-tenger partjára épült. Nem tudni, milyen város volt korábban itt, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán létezett-e itt bármilyen település Centúrium előtt. A történelemkönyvek akarva-akaratlanul kerülik az ilyen témákat.

Az Alsók lakhelyei egy nagy völgyben épültek, szektorukat az egymás hegyérehátára épült házak és a szűk, koszos utcák jellemzik. Még sohasem jártam ott. Az Alsók völgye félhold alakban öleli körül azt a hegynek nem nevezhető dombot, amire a belváros épült, majd kelet felé haladva elérkezünk a villanegyedbe. A villanegyedbe, ahol mindig is laktam, és ahol a Felkészülési Központ is épült. Még mindig a dombtetőn hosszan elnyúló, fényes és tiszta utcákat láthatunk, amit egy hatalmas, aranyszínű kapu zár el tőlünk: ez a villanegyed bejárata, retinaazonosítással nyitható. Az Alsók csak „mennyország kapujaként” emlegetik, de valószínűleg csak azért, mert fogalmuk sincs róla, milyen emberek élnek mögötte: hiszen egyáltalán nem vagyunk különbek tőlük, csak jó mélyen a zsebünkbe tudunk nyúlni, ha úgy hozza a szükség. Nem tudhatom, de úgy érzem, az Alsók közül jóval több megérdemelné, hogy a villanegyedben lakjon, mint néhány Felső, aki már valóban ott él…

Még néhány kilométer keletre, és elérkezünk az Állami Kutatólabor hatalmas épületkomplexumához, ami közvetlenül a tengerpartra épült, és az utóbbi időben elég sokszor megfordultam arra, Hector professzor révén. Apám irodáját már régen lebontották, a kutatási jegyzeteit leltározták, az egyéb dolgait megsemmisítették – ez a szokványos eljárás a laborban.

*

Decadem Központja mintegy tíz kilométernyire északra épült az Első Államtól. A versailles-i kastélyhoz hasonló méretű épületben dolgozott minden olyan politikai tisztviselő, aki Decadem egészére vonatkozó intézkedésekért volt felelős. Ide járt fel évente egyszer az összes állam kormányzója, hogy részletes beszámolót tegyen az elnöknek. Ez általában egy-másfél hetet jelent időben, tavaly Morwald polgármester közel két és fél hétig volt távol.

A DK elnöki szobájában Eliot Armitage lehunyt szemekkel, némán ül. Szokása volt ekképpen gondolkodni, amikor egyedül volt a szobában. Időnként megcsóválja a fejét, valami nem tetszik neki. Valami… komoly problémát okozhat neki.

Hirtelen felnyitja a szemét.

– Madge! – szól ki nyugodt, kellemesen mély hangon a titkárnőjének. A nő egy másodperccel később már a szobában van.

– Igen, elnök úr?

Armitage megtörli a szemüvegét. Hetven év körüli, hosszú, ősz hajú, de egyenes tartású férfi. Nagyon okosnak, mi több, ravasznak tartják, és vasakarattal rendelkezik. Kék, mindent látó szemét lassan a titkárnőjére emeli.

– Felhívná nekem Harold Morrisont? Fontos beszélnivalóm van vele. – Olyan hangon beszélget az emberekkel, mintha ő lenne a Mikulás, vele szemben pedig a világ legjobban viselkedő gyereke ülne. Megvárja, amíg Madge bólint, aztán hozzáteszi: – Jó. És azt is mondja meg neki, hogy hozza magával a listát! Köszönöm, Madge.

Még mielőtt a titkárnő távozna, az elnök száznyolcvan fokos fordulatot tesz gurulós székével, és nagyot sóhajt. Madge tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor semmit sem szabad kérdezni. Lassan kihátrál a teremből.

Armitage egyre csak az íróasztala mögötti, délre néző ablakon bámul kifele. Képzeletben a Tizedik Államot nézi, és ezt mormogja:

– Mi járhat a fejében?

*

A limuzin lassan begördül a Felkészítő Központ parkolójába. Körülnézek az ismerős helyen: semmi sem változott, de az elkövetkezendő napokban másképp kell majd a helyre tekintenem, mint ez idáig.

A központ huszonöt saroknyira van a házamtól, de ez a leírás kissé csalóka. Az épület ugyanis, a kutatólaborhoz hasonlóan, jól elkülöníthető távolságban helyezkedik el a lakóházaktól. Éjszakánként a legközelebbi ház fénye is apró gyertyának tűnik a végtelen sötétségben.

A parkolótól jobbra egy kis tavacska van: hetven méter hosszú és negyven méter széles. Sós tengervíz van benne, ivásra nem alkalmas. Ellenben remekül meg lehet benne tanulni úszni.

Ha húzunk egy egyenlő szárú háromszöget, aminek alaplapját a parkolót és a tavat összekötő vonal teszi ki, akkor a harmadik csúcspontban, nagyjából harminc méterre a tótól megkapjuk a központ kiképzőépületének bejáratát.

Odabent balra találhatók a lakosztályok, az ebédlő, a konyha, a mellékhelyiségek, míg jobbra, ami az épület háromnegyedét teszi ki, egy hatalmas edzőterem kap helyet. Ám ez az edzőterem is csak a felét teszi ki az épület jobb oldalának: a másik fele a különböző szimulátortermekkel van teletömve. Van, ahol virtuális környezetben kapnak feladatokat a kiválasztottak, és van, ahol valós gépekkel kell küzdeni, amik persze megölni nem képesek az alanyt (ez benne van az alapprogramjukban), de az adott szituációnak megfelelően száz százalék erőbevetéssel harcolnak, és könnyebb sérüléseket azért képesek okozni. Természetesen az elsődleges cél nem a sérülés okozása, hanem a harci képességek fejlesztése.

Az épület mögött van egy kicsi erdő, aminek a túloldalán folytatódik a villanegyed lakóházainak hosszú és lenyűgöző sora.

*

Amint kiszállok a limuzinból, Jane elém siet, és a nyakamba ugrik.

– Tudtam – suttogja, de nem tudom eldönteni, hogy szemrehányásnak vagy dicséretnek szánja. Amikor kibontakozunk az ölelésből, látom, hogy kissé piros

a szeme, és szipog is. Nemrég sírt, aggódik értem. Kicsit elbizonytalanít, hogy úgy véli, nem élhetem túl a versenyt.

Megsimogatom az arcát, és letörlök egy frissen lecsorgó könnycseppet. Megcsókolom.

– Ne aggódj, Jane. Tudom, mit csinálok.

Csillogó, zöld szemével sokáig engem néz, nem is pislog. Kezével reflexszerűen a füle mögé söpör egy rakoncátlankodó szőke tincset, és megsimogatja az arcomat. Nem mond semmit, de mintha alig láthatóan bólintana. Óvatosan, mintha egy törékeny kisbaba lennék, fogja meg a kezem, és vezet a bejárat felé.

George Hammond, kevés igaz barátaim egyike áll az ajtóban. Akkor kezdett el a központban dolgozni, amikor én, ő felelős a bajnokok elszállásolásáért és a legtöbb szimulátor tökéletes működéséért. Amikor meglát, széles, de nem túl őszinte vigyorra húzza a száját.

– Mindig tudtam, hogy egy kicsit kattant vagy, Jack! – mondja fejcsóválva. – De hogy ennyire…

– Túl nagy kérés, hogy bízz bennem, George? – kérdezem mosolyogva, de komolyan. George bólint, és őszintén válaszol:

– Nem, nem az. De féltelek, Jack. Láttunk már dögvészest a versenyen kiszenvedni – lopva Jane-re pillant, hátha nem hallotta, amit mondott.

Eszembe jut, hogy ők nem is tudnak a „kúráról”. De apám kérésének értelmében egyelőre nem is tudhatják meg a dolgot.

– Higgyetek bennem – kérem csendes, határozott hangon, egy mosoly kíséretében. Jane erőtlenül visszamosolyog, George meg sem próbálja.

Biztatóan a srác vállára teszem a kezem.

– Azért a lakosztályomat megmutatod? – próbálok vidámnak mutatkozni, pedig félek. Valóban félek.

George végre elvigyorodik.

– Te tényleg nem vagy komplett – csóválja a fejét. – Erre…

*

Harold Morrison merev tekintettel állt az elnöki szobában. Ötvenéves, kopaszodó férfi volt, fekete hajjal és enyhe borostával. Valószínűleg sohasem kellett szembenéznie az étel és az ital hiányával, erre méretes pocakjából és százhúsz kilós testsúlyából lehet következtetni.

Armitage elnök elmélyülten tanulmányozza a listát. Morrison húsz perccel

ezelőtt esett be, az elnök röviden köszöntötte, majd elkérte a papírköteget, és azóta fel sem pillantott belőle.

– Mondja, Harold – szólal meg hirtelen –, maga szerint miért kértem, hogy hozza el nekem a verseny listáját?

– Fogalmam sincs, elnök úr – felelte a verseny főszervezője. – Olyankor szokta elkérni, ha valami különös problémába ütközünk. De mindeddig a vezetőségnek semmi gondja nem akadt. A válogatások szabályosak voltak – már amelyik eddig lefolyt –, a verseny vezetőségi irodája pedig időben felépült. Nem tudom, elnök úr, hogy mivel maradhattunk le ön szerint.

– Semmivel, Harold, semmivel – az elnök elmosolyodott. – A probléma nem „lemaradás” miatt van. Nézze csak meg ezt, és mondja el, mi a véleménye róla!

Az elnök Morrison felé nyújt egyet az iratok közül. Egy adatlap az, tetejéről egy szénfekete hajú, huszonéves férfi villant kameravigyort a főszervezőre. Morrison gyorsan átfutja a szöveget.

– Igen – mondja lassan –, Jack Norton a hetesből. Huszonhét éves, a dögvészjárvány leendő áldozata, és egy kicsit hősködni akar. Előfordul az ilyesmi, nem igaz?

– De igen – bólint lassan az elnök. – Az azonban nem hagy nyugodni, hogy a fiú Felső. Még sohasem indult Felső a versenyen.

– Hát most fog – feleli bizonytalan vigyorral Morrison. – Nem értem, uram, mi itt a probléma.

– A probléma az, kedves Harold – feleli az elnök jegesen, átható, szúrós tekintettel nézve a főszervezőre –, hogy nem tudjuk, mi a célja ezzel. Felsőként minden esélye megvan a győzelemre. És ha győz, utána mi lesz? Ne feledje, Harold, hogy Richard Norton fiáról beszélünk.

– Richard Norton? Te jó ég! Gondolja, hogy tud a vizes dologról?

– Hogy tud-e? Nem hinném – Az elnök határozottan megrázta a fejét. – Szerintem még a jó öreg Richard sem tudta, hogy mit is talált pontosan. Idejében megállítottuk, és utána nem is foglalkozott vele tovább. Ne feledje, Harold, hogy ez már több mint tíz éve történt. Nem is emiatt aggódom. Csak egyszerűen… amikor Richard Norton oly közel került a megoldáshoz, minden nagyon hirtelen történt. Alig tudtunk rá reagálni.

– De sikerült.

– Igen, valóban sikerült. Ezt az ügyet tökéletesen megoldottuk, sem Norton, sem bárki más nem sejt semmit. Egy félrefutott kísérlet volt az egész, és téma lezárva. Én viszont attól félek, Harold, hogy ez a fiú, Jack Norton az apjához hasonló hirtelenséggel köp bele a levesünkbe. Talán nem is szándékosan. Talán ő maga sem tud arról, hogy mekkora bajt hozhat a fejünkre. Éppen ezért nagyon kényes lesz ennek az ügynek a kezelése. Vagy…

– Vagy mi, uram?

– Vagy választhatjuk az egyszerűbb megoldást is. A srác részt vesz a versenyen. A versenyen pedig előfordul, hogy meghalnak emberek. Ha érti, mire gondolok.

Jelentőségteljes pillantást vet a főszervezőre. Morrison megköszörüli a torkát.

– Elnök úr, én mindent meg fogok tenni, de nem vagyok az Úristen. Be tudom rendezni a pályát, pokoli veszélyessé tudom tenni – az összes versenyző számára.

– Az engem teljesen hidegen hagy.

– De, ami nagyon fontos, hogy onnantól, hogy a verseny elindult, én semmit sem tehetek. Jól mondta, uram, Norton Felső. Valószínűleg a legtöbb indulónál jóval felkészültebb lesz, a dögvésze ellenére is. És a pálya mindenki számára nehéz lesz.

– Akkor szükségünk lesz egy C tervre – bólint Armitage. – Madge!

A titkárnő, ugyanolyan villámgyorsan, mint korábban, már a szobában is van. Morrison kissé meglepődik. A nő talán hallgatózni szokott? Gyorsan elveti az ötletet, mert az elnöki szoba szándékosan úgy van kialakítva, hogy még az ajtón keresztül sem szűrődik ki semmiféle hang.

– Elnök úr? – a nő hangja teljesen színtelen.

– Madge, kérem, hívja fel nekem Overstandot. Beszélnem kell vele. Sürgős.

– Azonnal, uram.

Madge kilép, Morrison pedig kérdő tekintettel néz az elnökre.

– Overstandot? Ő nem a tízesből a…

– De igen – vág közbe az elnök. – Elmehet, Harold. És fordítson különös figyelmet a pályára.

– Igenis, elnök úr. – Morrison meghajol, de gondolatban megrázza a fejét. Aztán, ahogy a DK-ból a vezetőségi iroda felé utazik, már csak a leendő pálya képe lebeg a szemei előtt.

Hatodik fejezet

– Nem is rossz ez a hely! – mosolyodom el, ahogy meglátom a következő tíz hétre kiutalt szállásomat. George egyetértően bólint.

– Jobb nem is lehetne.

Hófehér falak, bükkfa íróasztal, hatalmas franciaágy és egy antik ruhásszekrény. Tágas, takaros szoba, hasonló a régi szobámhoz, csak a bútorok elrendezése más. No meg a kilátás: az ablakom egyenesen a tóra néz.

Kinyitom a szekrényt: tele van ruhákkal, amelyeket különböző edzésekre kell hordani, de van köztük olyan is, amit majd a verseny előtti órákban és a bemutatkozó interjú alatt kell majd hordanom.

Eddig észre sem vettem, de a ruhásszekrény mellett van egy kicsi hűtőszekrény is. Ahogy kinyitom, különböző italfajtákat találok benne.

– Majd elmagyarázom, hogy mi micsoda – biztosít George.

– Hálás leszek – bólintok, aztán így folytatom. – Figyelj, ma még be kell gyorsan ugranom a kutatólaborba és a házamba is. Igen, tudom, hogy késő este van, de így van megbeszélve. Reggelre itt vagyok, de… Jane-nek nem feltétlenül kell tudnia róla. Látom rajta, hogy nagyon aggódik, most mindent túlreagálna.

– Én is aggódom, Jack. De azt kérted, hogy bízzak benned, hát bízom. Menj nyugodtan, az ajtó nyitva áll, de ha reggel hatig nem érsz vissza, nem tudok tovább falazni neked Jane előtt.

– Jól van. – Megeresztek egy gyors, baráti vigyort. – Köszi.

*

Az Állami Kutatólabornál kicsit furcsán néztek rám.

– Jack? Jack Norton? Mit keresel itt?

– Magának is jó estét, Mr. Johnson. Hector professzorral van találkozóm.

– Ilyenkor? – az éjjeliőr, aki egyben a portási feladatokat is elvégzi, nem gyanakvó, inkább értetlen hangon beszél velem.

– Tudja – és titokzatosan közelebb hajolok –, holnaptól én már nem léphetek ki a Felkészülési Központból egészen a deportálás napjáig.

– Ó, értem. Akkor lehívom neked Hectort. Csodálkoztam is, hogy ilyen későig bent maradt.

Öt perccel később már a professzorral tartottam az irodája felé. Izgatottnak tűnt.

– Azt üzente, professzor, hogy készen van.

– Bizony! És eddig nem is értettem, hogy miért kell ez neked, Jack. De ez a verseny dolog mindent megmagyaráz!

Cinkosul rám kacsint. Belépünk Hector irodájába – bár ő örökölte apámtól az elnöki tisztet, az irodája megmaradt a régi. Könyvespolc jobbra, könyvespolc balra, egy hosszú, vörös szőnyeg a földön. A „vörös posztó”. Az egész iroda olyan, mint egy hosszú folyosó, két könyvespolccal szegélyezve. A végén egy íróasztalt találunk, mögötte egy falra erősített üvegszekrénnyel, amelyben különböző fiolák vannak. Itt T-formában elágazik a szoba: balra is, jobbra is vége a könyvespolcoknak, és két nagy, üres lyuk ad helyet az esetleges kísérletezéseknek.

Épp ezért a bal oldali tér nem is üres: egy különös ruha van kiterítve a padlón.

– Itt van – bólint egy nagyot Hector. – A legkönnyebb és lehető legkeményebb anyagból készült. Észre sem fogod venni, hogy rajtad van.

– Köszönöm, professzor. Rengeteget segített.

Kézbe veszem a ruhát. A tapintása puhának tűnik, de ha megkocogtatom az öklömmel, meglepően szilárdnak bizonyul. És pehelykönnyű. Hector professzor felé fordulok, aki még mindig mosolyog.

– Ó, ezt majdnem elfelejtettem. – Kotorászni kezd az üvegszekrényben. – Itt is van. Azt mondtad, ezekre szükséged lesz.

Egy kis zacskót ad a kezembe, amiben apró, késszerű fémtárgyak vannak. Talán az ősemberek vadászhattak ilyesmikkel.

– Nagyon köszönök mindent, professzor.

Hector mosolyogva bólint, aztán hirtelen megkomolyodik.

– Aztán nyerd is meg, fiam!

*

Különös érzés bekopogni a saját házamba. Olyan érzésem van, mintha ki akarnám rabolni magamat.

– Julia!

A szobalány lebotorkál a lépcsőn. Már hálóingben van, és copfba kötötte a haját – nyilvánvaló okokból nem számított az érkezésemre.

– Mr. Jack? – köszönt meglepetten, ahogy ajtót nyit. Bal kezemben a hátamra vetve tartom a ruhát, amit a professzortól kaptam.

– Csak néhány percre zavarlak, Julia – nyugtatom meg gyorsan. Julia kíváncsi tekintettel néz rám. – Van egy kis dolgom még itthon, aztán vissza kell mennem a központba. Arra kérlek, hogy amíg távol vagyok, vigyázz a házra. Akár a családodat is meghívhatod, hadd lakjanak itt addig.

– Ó, Mr. Jack, köszönöm, köszö…

Gyorsan az ajkára teszem a mutatóujjam.

– Mindenesetre jobb lesz, ha erről senki sem tud. Hivatalosan Alsók csak a házigazda jelenlétében lehetnek a telken, te is tudod.

– Igen, Mr. Jack. – Suttogva teszi hozzá: – Köszönöm.

Őszinte mosollyal válaszolok.

– Menj nyugodtan vissza, én leugrom a pincébe. Ha végeztem, visszamegyek a központba, nem kell fent maradnod. Jó éjt, Julia.

– Jó éjt, Mr. Jack. – Soha nem tett ilyet, de most puszit nyom az arcomra. – Vigyázzon magára, uram!

– Úgy lesz – bólintok, és magabiztosan rákacsintok.

Lefelé menet elhaladok pár családi kép előtt. Megannyi Norton és anyám révén Cooper néz rám, remélem, büszkén. A pincében rövid pakolászás után megtalálom, amit keresek. Egy varrógép, egy hegesztő, pár erős fémhuzal, rugók és néhány fémdarab. Előveszem a kis zacskót, amit Hector professzortól kaptam, és a földre öntöm a tartalmát. Apámtól tanultam, hogyan kell egyszerű, gombnyomásra működő eszközöket csinálni.

Mintegy félóráig szöszölök. A kis késeket hozzávarrom a ruha ujjaihoz, a rugók és a fémdarabkák segítségével pedig kioldhatóvá és visszahúzhatóvá teszem őket. Kicsit babramunka, de bízom benne, hogy megéri.

Amikor elkészülök, gyorsan a hátamra dobom a ruhát, és a kijárat felé indulok. Benézek a postaládába: egy újabb boríték érkezett, jóval nagyobb, mint a korábbiak. Megnézem a címzést: ezt is apa küldte.

A ruhával és a borítékkal a kezemben visszasietek a Felkészülési Központba.

Hetedik fejezet

Ez eddig a legkülönösebb levél, amit valaha kaptam. Azon már egy ideje túltettem magam, hogy a halott apám beszélget velem, de amit ebben a nagy borítékban találtam, az kissé meglepett.

Miután visszalopakodtam a Felkészülési Központhoz, (hátamon a ruhával és kezemben a borítékkal) és besurrantam a szobámba, a következő felfedezésekre jutok: kibontom a borítékot, abban egy levelet és három kisebb borítékot találok, a kis borítékok pedig kettőtől négyig meg vannak számozva. Úgy döntök, a levél elolvasásával kezdem. Jó döntésnek bizonyul:

Kedves Jack! Ez az utolsó alkalom, amikor levelet tudok küldeni Neked. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szerettelek, és mindörökké szeretni is foglak. Ha létezik olyan, hogy túlvilág, akkor minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy segítsek neked. De ezekkel a levelekkel még a hagyományos, földi módszerekkel egyengetem az utad: Ezen a levélen kívül találsz a borítékban három kisebb borítékot. A 2-es számút, arra kérlek, akkor bontsd ki, amikor elvisznek a DK-ba (a deportálás napján). Abban megírom majd, hogy mitévő légy a 3-as és 4-es borítékokkal. Nagyon vigyázz rájuk! Annyit már most elárulhatok, hogy a 4-es számú borítékban olyasmit találsz, ami mindent, a világon MINDENT megváltoztathat! De higgy nekem, amikor azt mondom, hogy neked is jobb, ha csak akkor tudod meg, mi az, amikor eljön az ideje… Bár ez kissé paradoxon, de most, ebben a pillanatban is nagyon féltelek, fiam. Arra kérlek, hogy az elkövetkezendő hetekben a lehető legjobban készülj fel életed legnagyobb küzdelmére. Tudom, hogy a verseny alapjáraton nem arról szól, hogy a résztvevők legyilkolásszák egymást, de te is tudod, hogy előfordult már ilyesmi. És azt is tudod, hogy ez a verseny más lesz. Jack! Holtbiztos, hogy

meg fognak próbálni megölni! Vigyázz magadra, fiam! Nagyon szeretlek! Apa Ui.: Ha bárkit méltónak találsz arra, hogy megtudja: már nem kell a dögvésszel küzdened, mondd el neki. De az F26-osnak ennek ellenére titokban kell maradnia!

Percekig némán ülök. Ujjaimmal szinte öntudatlanul végigsimítok a 4-es számú borítékon, a mindent megváltoztató borítékon. Vajon mi lehet benne? Kormányzati titkok? Vagy a saját halálának valódi oka?

Legyőzöm a kíváncsiságomat, és visszateszem a leveleket és a borítékokat a nagy borítékba. Kinyitom a ruhásszekrényt, és megkeresem azt a ruhát, amelyben a megnyitón kell majd felettébb büszkén feszítenem. Hajajj, már alig várom…

Rettentő álmos vagyok már, ezért elindulok az ágy felé. Csak félig veszem tudomásul, hogy anélkül, hogy átöltöznék, egyszerűen rádőlök keresztben a franciaágyra, és elalszom.

*

– Ki az ágyból, naplopó!

Így még sohasem ébresztettek. Valaki nemes egyszerűséggel ránt egy hatalmasat az alattam leledző takarón, aminek következtében rövid úton a padlón találom

magam. De legalább teljesen ébren.

Felpillantok, és Jane-t látom mosolyogni.

– Ez itt a Felkészülési Központ, nagyfiú – kacsint rám. – Itt korán kelünk.

– Ó, tényleg? – kérdezek vissza tettetett csodálkozással. Jól odanyekkentem a földhöz, nem is tudtam, hogy ennyi erő lakozik a lányban. Megmasszírozom a tarkómat.

– Jack, nem tudom, miért akarsz elindulni a versenyen – néz rám értetlenül, de kedvesen. – De nem is érdekel. Arra kértél, hogy bízzak benned, miért ne tenném. Erős, okos és ügyes vagy, sőt, némi tapasztalattal is rendelkezel a versenyszituációhoz. Nézd, én… én megfogadtam magamnak tegnap este, hogy nem sírok többet. Legalábbis akkor nem, amikor te látsz. De ettől függetlenül nagyon aggódom érted. Jack, átlagban a versenyzők fele nem ér célba. Nemhogy nem nyer, hanem nem ér célba. Meghal. És bárhogy is szépítjük, te dögvészes vagy. Azzal nem lehet…

– Csss…

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot. Szorosan átölelem, aztán a fülébe súgom.

– Elárulok egy titkot: nem vagyok dögvészes többé.

Mintha áramütés érné, úgy bontakozik ki hirtelen az ölelésből. Gyanakvó tekintettel néz rám, talán nem hisz nekem.

– Micsoda?!

– Jane, nem tudom, mennyit mondhatok. – Megnyalom az ajkamat. – Még én sem látom a teljes képet. Apám végül talált valami szert, amit néhány héttel ezelőtt kipróbáltam magamon. Úgy tűnik, bevált.

Jane merően a szemembe néz, tudja, hogy őszintén és komolyan beszélek. Hinni akar nekem. Tudom.

– Akkor voltál olyan nagyon beteg, igaz?

Mit lehet erre mondani? Apám azt kérte, ne beszéljek az F26-osról. És valóban, az F26-ost meg sem említettem. Bólintok. Igazat mondtam Jane-nek, csak nem a teljes igazságot. Pedig annyira szeretném, annyira jó lenne, ha mással is megbeszélhetném ezt a dolgot, de így csak engem marcangol a probléma.

Jane elmosolyodik. Könnyes a szeme, de mosolyog. Talán végre igazán hisz bennem. Ha azt nem is hiszi, hogy megnyerem, de azt igen, hogy túlélhetem. Nekem ennyi elég.

– Jól van – bólogat, és édesen szipog. – Jól van…

*

Egy gyors reggeli után Jane levezet a szimulátortermekhez. George már üzembe helyezte a gépeket. A központ többi dolgozója még lassan szállingózik befelé az épületbe: a konyhások, néhány lelkesebb komputerzseni, Jane és George kivételével mindenki késik egy keveset. Arckifejezéseikből és járásukból ítélve többüknek hosszú éjszakájuk volt, valószínűleg más-más okból. Néhányan biztatóan rám kacsintanak. Szikrázó mosollyal válaszolok, ez kezd már reflexszé válni.

– Jól van, Jack – fog bele a magyarázatba George –, mivel te jóval jobb állapotban vagy, mint az átlag, a te kiképzésedet nem az alapoktól kezdjük. Nem lesz szükség az étrended megváltoztatására, az energiabevitel hatványozott növelésére, sem az alap tornagyakorlatok betanulására. Mondhatni, egyből bedobunk a mélyvízbe.

Felvonom a szemöldököm, aztán megvonom a vállam.

– Végül is a cápák úszva születnek…

– Pontosan – bólint vigyorogva George. – Az első gyakorlatod egy egyszerű túlélés-szimuláció. Annyit mondhatok előre, hogy egy nagy szikla mögött guggolsz, tőled északra pedig egy erdő van. A szikla irányában, nagyjából ötvenméternyire tőled áll egy másik versenyző, akinek valahogy sikerült lőfegyvert szereznie. Az időpont este nyolc óra. A feladatod a következő: éld túl. Erre két lehetőséged van. Egy: likvidálod a támadódat. Kettő: elmenekülsz. A szimulátor azt tekinti sikeres elmenekülésnek, ha közted és a támadód között legalább ötszáz méteres távolságot sikerül kialakítanod.

Bólintok.

– Csak a támadó és én vagyunk a helyszínen, vagy más versenyzőkkel is találkozhatok? Akár támadó, akár leendő áldozat oldalon.

– Nem, nem találkozhatsz senki mással. Csak te és ő.

– Jól van. Fegyverem lesz?

George elmosolyodik. Nem tudom, használta-e valaha bárki is ezt a szimulátort, de ha igen, ezt a kérdést biztosan feltette neki.

– Nos, ha te is kapnál egy lőfegyvert, akkor értelmüket veszítenék a sziklák, az erdő, és az összes többi szimulált tényező. Sajnálom, Jack, de csak egy rövid pengéjű kés lesz a markodban.

– Nekem az elég – bólintok komolyan, bár fogalmam sincs, mit kezdhetnék egy késsel egy őrült lőfegyveres ellen. – Apropó, George: a fickó tudja, hogy a szikla mögött vagyok?

George megrázza a fejét.

– Csak azt tudja, hogy nagyjából arrafelé vagy. De ha sokáig vársz, megtalál a szikla mögött, arra mérget vehetsz.

Már vettem.

– Rendben van – bólintok, és hosszan kifújom a levegőt. – Kész vagyok.

– Ez esetben foglaljon helyet, uram – szól George, és színpadias mozdulattal egy székre mutat, amelyből különböző drótok futnak a gép felé. Odasétálok, majd miután leülök, George egy sisakot tesz a fejemre.

– Aztán vigyázz magadra, haver!

Egy pillanatra minden elsötétül körülöttem.

*

Amikor kinyitom a szemem, egy tisztáson találom magam. George igazat mondott: közvetlenül a bal vállam mellett egy hatalmas szikla áll, jobb markomban pedig egy kést szorongatok. Egy szakadt póló van rajtam, egy hasonló állapotban lévő nadrággal. Mezítláb vagyok. Nagyon élethű az egész: érzem, ahogy a talaj szúrja a talpamat.

Ha jobbra nézek, végeláthatatlan messzeségben csak zöld füvet látok: aki arra megy, öngyilkosságot követ el.

– Hé, baromarc! Merre vagy?!

Öblös férfihang. Egy kétméteres hústornyot képzelek hozzá, de nem merek kinézni a szikla mögül. Körbepillantok. Tőlem balra számos, az enyémhez hasonló méretű szikladarab fekszik, mintha a néhai Stonehenge-ben lennék. Azzal a különbséggel, hogy ezek a szikladarabok meghatározhatatlan formájúak, tömörek, és mintegy másfél méter magasak. Jobbra nézve csak jó tizenöt méternyire látok újabb sziklát, lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy eljussak odáig észrevétlenül. Ahogy a bal oldali sziklasort nézem, úgy látom, mintha ott, lépésről lépésre haladva közelebb kerülhetek a támadómhoz, talán a háta mögé is lopakodhatnék. Azok a sziklák, amelyeket látok, egymástól három-négy méter távolságban helyezkednek el, és mindegyik egy kicsit közelebb vinne a fickóhoz.

– Seggfej!

Vaktában lead egy lövést. Ennek a szemétnek sugárpisztolya van! A hangjából könnyű megállapítani: nem golyót lő ki, hanem energiát – furcsa, süvítő hangja van, mintha nagyon erős szél fújna el közvetlenül az ember füle mellett.

Végignézek a földön. Tőlem balra kisebb-nagyobb kavicsokkal van felszórva a helyszín, tőlem jobbra pedig nincs más, csak a zöld fű. Kínosan elmosolyodom. Köszi, George! A lopakodást nagyon nem segíti a sóder. Felpillantok az égre. A nap a támadóm irányából pont a szemembe süt. Ez sem könnyíti meg a dolgomat. Hacsak…

Tőled északra pedig egy erdő van… Este nyolc óra…

Gyors fejszámítást végzek, miközben hallom, hogy a férfi lassan lépkedni kezd,

pont felém. Este van: a nap a nyugati irányt mutatja, ami a támadóm felé van. Észak tehát a sziklámtól jobbra található, az erdővel egyetemben.

Döntenem kell. A talaj alattam is kavicsos. Köszönöm, ebből nem kérek! Felkapok egy nagyobb kavicsot, és a tőlem balra található sziklák sóderes talajába dobom, amilyen erősen csak tudom. Még hallom, ahogy elég hangosan csattan egyet, aztán lábujjhegyen futásnak eredek jobbra…

*

– Ügyes! – kiált fel George a számítógép monitora előtt. Amolyan megfigyelőként pontosan látja a szimulációban zajló eseményeket.

– Mi az, mi történt?

Jane, aki eddig előttem ült, és össze-összeránduló arcizmaim fura játékát figyelte, most George mellé lép. Kíváncsi tekintettel ő is a monitor elé furakszik, kissé félrelökve George-ot, aki nyögve felnevet.

– Jobbra indult el. Elméletben az tűnik a nehezebb útnak, de a gyakorlatban az az egyetlen esélye a feladat megoldására.

Jane felvonja a szemöldökét.

– Ha balra indulna el – folytatja türelmesen George, ujjával mutatva a monitoron

az irányt –, akkor ezen a kavicsos terepen kellene mászkálnia. Közelebb kerülne a fickóhoz, de hatszor meghalna, mielőtt bármit tehetne: óriási zajt csapna a sóderben.

– És így?

– Így most van egy kis esélye. Stukkeres barátunk épp most lövi szét azt a sziklát, ami mögött eddig Jack guggolt. Most pedig, ahogy látod, Jackkel ellentétes irányba indul, és a kavicsos részen kezdi őt keresni.

*

Hatalmas robajt hallok a hátam mögül: a szikla, amelynek egy másodperccel ezelőtt még nekitámaszkodtam, apró darabokra robbant szét. Francba a lábujjheggyel! Ebben a hangzavarban úgysem hall meg! Az utolsó lépéseket teli talppal futva teszem meg, és gyorsan leguggolok a következő szikla mögött.

Szapora pulzusomat hosszú, mély lélegzetvételekkel próbálom lenyugtatni. Még nem úsztam meg, de már látom az erdőt. Erőt veszek magamon, és kikukucskálok a szikla fölött.

A férfi valóban legalább százkilencven centi magas, és hosszú ujjú felsőben is izmosnak tűnik. Vállig érő haja és rövid, de sűrű szakálla van. Ez mind tök mellékes, de annak a ténynek nagyon örülök, hogy épp a tisztás túloldalán keres engem.

Mély levegővétel, aztán puha léptekkel az erdő felé veszem az irányt. Ez mezítláb könnyebb is, mint cipőben, csak piszkosul fájdalmas. Pisszenés nélkül kell tűrnöm, ha belelépek valami szúrósba, máskülönben egy pillanattal később égő tűzcsóvává változna a hátam.

Sikerült! Beértem az erdőbe. Gyorsan lekuporodok egy fa mögé. Szívem a torkomban dobog, pedig ez csak egy szimuláció. Vajon hogy viselkedik ilyenkor a valódi testem? Rángatózom? Hörgök? Lihegek?

Kipillantok fedezékem mögül. A fickó sorra járja a sziklákat, van neki még néhány. Szentül hiszi, hogy arrafelé vagyok. Hátranézek. A menekülés egyértelműen sikerrel kecsegtető megoldás lenne. Könnyed gyaloglással kiépíthetném az ötszáz métert.

De én nem szeretem a félmegoldásokat. Arra gondolok, hogy kicsit közelebb lopakodom a férfihoz, aztán megpróbálom eltalálni a késsel. Bár ennek a gyakorlatnak nem én vagyok a központbeli oktatója, vettem néhány órát a mestertől, egy bizonyos Michael Mayfieldtől, aki a valóságban már minden bizonnyal beérkezett a Felkészülési Központba. Talán épp engem néz. Bizonyítsunk hát!

Lassú léptekkel, óvatosan közeledni kezdek a férfihoz. Figyelek, nehogy kavicsos rész közelébe kerüljek, és a legapróbb zajokat is igyekszem elkerülni. Ebben mindig jó voltam.

– Hol a pokolban vagy?!

A hirtelen kiáltástól kissé elveszítem az egyensúlyomat. Alig tízméternyire

vagyok a férfitól, amikor megszédülök, és rálépek valamire. Bármi is legyen az, nagyot reccsen a talpam alatt.

A fickó meglepetten pillant fel, de mielőtt bármit tehetne, visszakézből a homlokába vágom a késemet. Az adrenalin-szintem az egekben jár páros táncot a pulzusommal. A férfi kiterül, mint egy zsák, én pedig odasétálok hozzá.

– Seggfej? – kérdezem csendesen, bár tudom, hogy a férfi nem is létezik, csak egy szimulációs kellék. Lehajolok, és felveszem a fegyverét. Teljesen olyan, mintha valódi volna.

– És most, George? – kérdezem fennhangon. Még szinte be sem fejezem, máris újra eltölt az az ismerős sötétségérzés, amit akkor éreztem, amikor a szimuláció elkezdődött.

*

Kissé kótyagosnak érzem magam, ahogy kikászálódom a székből. George ellenben sugárzó arccal néz rám.

– Remek volt, haver! Még Mayfield is megtapsolt, amikor látta. De azért ilyet élesben ne csinálj! Eléggé ötven-ötven volt az esélye annak, hogy ki éli túl.

– Mayfield itt volt? – kérdezem, szinte meg sem hallva az óva intést. Én is tudom, hogy túl kockázatos volt a dolog, de ez csak egy szimuláció volt, nem igaz?

– Igen – hangzik a felelet. – És tetszett neki. Állítólag délutánra jó kis programot írt össze neked. – Kacsint.

– Képzelem – morgom sötéten. – Na jó, mi következik?

George szűnni nem akaró vigyorral az edzőterembe vezet.

*

A szimuláció után levezetésképpen eltölthettem három órát a konditerem gépeivel. Miután végzek, végre jön az ebédszünet. Szerencsém van, mert kedves kínzó kiképzőim hajlandóak két óra pihenést engedélyezni nekem, így visszamehetek a szobámba.

Mielőtt holtfáradtan lerogynék az ágyra, újra előveszem apám utolsó levelét. Átfutom, de nem érzem tőle okosabbnak magam. Még mindig nem értem, mire megy ki a játék. Mit akarsz, apa?

George igazat mondott: a kora délutáni órákban alkalmam nyílik megtapasztalni azt a „jó kis programot”, amit Michael Mayfield szán nekem.

– Üdvözlöm, Jack – mosolyog nyájasan Mayfield.

– Önnek is jó napot, uram – Michael Mayfield egy közel két méter magas, kopasz, bajuszos öregember: nagyjából hatvanéves lehet. Ráncos arca azt sugallja, hogy sok mindent látott már, jót is, rosszat is. Fehér tengerészegyenruhát visel, még sohasem láttam civilben.

– Egész ügyes volt ma reggel, fiam – biccent, majd biztatóan vállon vereget.

– Köszönöm, uram – bólintok, majd kíváncsi tekintettel a szemébe nézek. – Nos, milyen meglepetést tartogat a számomra?

Mayfield elneveti magát.

– Mindig is kedveltem magát, Jack. Sajnálnám, ha nem jönne vissza. Ezért, vagy ezért is, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy maga legyen a legfelkészültebb az indulók közül. Erre.

Átvezet a szimulátorok között, és egy kosárlabdapálya-szerű, vastag vonalakkal körülrajzolt térre terel be. Egy hatalmas téglalap egyik rövidebb oldalánál állok, tőlem jobbra számítógépek sora, velem szemben pedig, egy falhoz rögzítve egy ember formájú robot alakja magasodik. Harminc méter lehet köztünk a távolság.

– Jack, ő itt Roboharcos – mutat be kedvesen Mayfield. – Ő lesz a mai partnere.

– Puszta kézzel kellene nekirontanom egy fémkupacnak? – vonom fel a szemöldököm. Nem igazán tetszik az ötlet.

– Nem, ne aggódjon – rázza a fejét Mayfield. – Mindkettejüknek lesz egy-egy kardja. Máris adom a magáét.

Közben George is megjelenik. Leül a számítógépsor közepén, és lenyom néhány billentyűt. Pár másodperc múlva hangosan megszólal:

– Rendben, akkor először ötven százalékosan indítom a robomicsodát, aztán…

– Nem, George, nyolcvan alatt nincs értelme – Mayfield határozottan megrázza a fejét. George kérdőn néz rá.

– Jól van, akkor nyolcvanon kezdjük, aztán fokozatosan növeljük. Kész vagy, Jack?

Van rajtam egy hosszú ujjú póló és egy hosszú nadrág. Amolyan egyberuha. Ennél jobb kombinációt is el tudnék képzelni, ha egy fémmonstrum akar épp rám támadni – mondjuk a frissen elkészült könnyű páncélzatomat, ami a szekrényemben leledzik –, de azért bólintok.

– Kész vagyok, mehet.

Roboharcos nem is lassú. A nyolcvan százalék ellenére komolyan megizzaszt, hogy megvédjem magam. Rég vívtam: erre is Mayfield tanított anno. De a berögzült mozdulatok hamar újra a felszínre törnek, és egy idő után viszonylag könnyedén győzöm le a robotot. Néha úgy érzem, erősebbet üt, vagy taktikusabban mozog: felteszem, ilyenkor emelnek a szinten a srácok. Ha

eltalálom a törzsénél vagy a nyakánál, azonnal vége van az adott etapnak, és egy röpke tíz másodperces szünet után kezdődik a dolog elölről. Ha a kezét vagy a lábát találom el, azt Roboharcos úgy veszi, mintha levágtam volna az adott végtagját, és nem használja tovább a következő menetig. Ez a gyakorlat még tetszik is.

Roboharcos nekem ront, félrecsapom a kardját, és ráfordulásból a hátára vágok az enyémmel. Vége van egy újabb menetnek.

– Milyen szintnél járunk? – kérdezem fennhangon.

– Száz százaléknál – hangzik a válasz George-tól. Időközben Jane is odajött, így Mayfielddel együtt hárman nézik felváltva a monitort és engem.

– Tehát a maximumnál?

– Nem, még nem – feleli George, aztán leüt pár gombot, hogy megállítsa az új menetet éppen elkezdő Roboharcost. Nem volna vicces, ha beszélgetés közben lecsapná a fejemet.

– Hát? – kérdezem.

– Nos – Mayfield fog bele a magyarázatba –, a száz százalék emberi mértékkel van mérve. Ez az a maximum, amire ember képes lehet egy párbajban. De a Roboharcos egy gép. Ha feltekernénk maximumra, akkor a saját gépi sebességével és számításaival harcolna maga ellen, Jack.

– Nyomjuk – tárom szét a karom, és kissé nemtörődöm módon megrázom a fejem.

– Biztos vagy benne, Jack? – kérdezi George. A hangján érezni, hogy nem helyesli a dolgot.

– Mi baj lehet? – kérdezek vissza. – A robot alapprogramjában ettől függetlenül benne marad, hogy nem ölhet meg, nem igaz?

– De igen.

– Tekerd fel, George. Nem lesz gond.

A Roboharcos felé fordulok, és felkészítem magam az eddigi legkeményebb menetre. Őszintén nem tudom, hogy lehet-e esélyem ellene. Állítólag tehetséges vívó vagyok, de ide ennél jóval több kellene.

A robot megmozdul, de nem indul el felém. Egy másodpercig csak méreget. Na, ilyen eddig nem volt. Tudom, hogy minél több időt hagyok neki, annál kevesebb esélyem marad, ezért megindulok felé. Ívben közelítem meg a Roboharcost, és két-három lépésenként megtorpanok, vagy beiktatok egy forgást a tengelyem körül – mindenképpen kiszámíthatatlan mozgásban kell közlekednem.

Mindezek ellenére az első kardcsapásomat játszi könnyedséggel hárítja. Én annál kevésbé a válaszát. Támadóból minden átmenet nélkül védekezővé változtam.

Folyamatosan hátrálok, majd egy abszolút szerencsés vágás következtében eltalálom a robot bal karját. Roboharcos engedelmesen a háta mögé helyezi a végtagot, majd folytatja az akciót. Ütés balra, vágás felfelé. Aztán egy ilyen kombináció során sikerül kissé félretolnia a kardomat, és a felvágásnál mély sebet ejt a felkarom belső felén, a könyököm és a bicepszem között. Elesek.

– Ön meghalt – nyugtázza a gépi hang, amikor a robot a nyakamnak szegezi a pengéjét.

Kissé kába vagyok még, amikor Mayfield visszavezeti a robotot a pálya túloldalára, és alapjáratra helyezi. Közben Jane rohan oda hozzám.

– Minden rendben? – majd választ sem várva folytatja: – Mutasd a karod!

Engedelmesen felé nyújtom. Érdekes. Amikor a robot rácsapott, úgy éreztem, leszakad. Most viszont, ahogy Jane felé nyújtom, nem is érzem a fájdalmat.

– Szerencséd volt – állapítja meg a lány. – Valószínűleg csak rácsapott egy idegre. Még sebet sem ejtett.

– Micsoda? – kérdezem őszinte meglepődéssel. Magam elé húzom a karom. Semmi. Egy árva seb nincs rajta…

Mayfield jön oda hozzám. Nehéz megállapítani, hogy elégedett, vagy csalódotte, az arca egyik érzésről sem árulkodik.

– Szép volt, fiam. Egy ilyen maximumon működő micsoda ellen egy hadsereg is kevés volna. De feltehetően a versenyen magának nem kell majd ilyenekkel küzdenie. – Aztán elmosolyodik. – Mára végeztünk, Jack. Szedje össze magát, nyolckor várjuk a központi teremben!

Nyolcadik fejezet

Időközben felfedeztem, hogy a szobám mellett van egy kisebb terem, ami szintén az enyém. Nincs benne sok dolog: csupán egy pad és egy öltözőszekrény. Utóbbiban számos különböző törülköző.

Fáradtan ledobom a felsőm a földre, előhúzok egy törülközőt, és a padra huppanok. Elgondolkodva törülközni kezdek, sajnos jól megizzadtam. Ezt a felkar dolgot még mindig nem értem. Tekintetem lassan a ledobott ruhanemű felé siklik, és döbbenten nyögök fel:

A felsőm kifordítva landolt a földön, ami pedig egyértelműen és nagyon jól látszik rajta: a könyök fölött egy óriási folt rajzolódik ki. Gyorsan kézbe veszem, és óvatosan megnyalom. Vér…

Abban a pillanatban kopognak az ajtón. Reflexből behajítom a hosszú ujjút a szekrénybe, épp miközben lassan nyílik az ajtó. Jane az.

– Ó, itt vagy? Nem tudtam, merre lehetsz, a szobádban nem voltál.

Kevés őszinte mosolyaim egyikét mutatom be, aztán felállok, és lassan odasétálok a lányhoz. Karomat lassan Jane dereka köré fonom.

– Nos, igen, tényleg itt vagyok.

– Várnak a központi teremben – suttogja Jane.

– Igen… tudom. – Újra megcsókolom, aznap először.

*

Az egyes államok egymást követő napokon jelölik ki a versenyzőiket. Hogy miért május harmadikán kezdődik a választás az Első Államban, azt szerintem már senki sem tudja. Talán az első versenyt Mr. John Walter május harmadikán hirdette meg, de az is lehet, hogy az esett hétfőre.

Tizenegyedikén este a Nyolcadik Állam a soros.

A Felkészülési Központ dolgozói minden este összegyűlnek a központi terem nagy kivetítője előtt, hogy megnézzék az aktuális jelentkezőket és kiválasztottakat. Én az idén még egyet sem néztem végig: túlságosan izgultam a sajátom miatt. Most azonban nincs menekvés, érkezésem után Michael Mayfield és George Hammond rögtön beletuszkol egy székbe, nehogy elszökjek.

Különösebb ellenkezés nélkül veszem tudomásul, hogy ezt a műsort nekem most végig kell néznem. Az annál inkább zavar, hogy a központ dolgozói számára én nagyobb műsort jelentek, mint a kivetítő: gyakran rajtakapom őket, amint engem bámulnak, különös tekintettel. Amikor rájuk nézek, válasz helyett mindig gyorsan félrekapják a tekintetüket. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a verseny alatt ezerszer ennyi szempár fog nézni, minden egyes pillanatban.

A szavazás a nyolcadikban is elég egyhangú: az emberek háromnegyede egy Benjamin Jackson nevű férfi mellett voksol. Jackson ránézésre annyi idős, mint én, szénfekete haja és sötétbarna bőre van. Magassága száznyolcvan és százkilencven centi között lehet. Elég erősnek tűnik, és a beszédéből következtetve az esze is a helyén van. Mondanom sem kell, hogy a Nyolcadik Állam Alsói közül érkezik. Hatalmas tapsvihar, ahogy lesétál a pódiumról, majd az adás megszakad, és a központi teremben felgyulladnak a fények.

– Ma is újabb ellenféllel gazdagodtál, Jack – mondja egykedvűen George, miközben a szobámba kísér.

– Csak elsőként kell elérnem a Boden-tóhoz és a célkapuhoz. Ennyi az egész. Az ellenfelek majdnem teljesen mellékesek.

– Kivéve persze, ha valamelyik meg talál ölni – figyelmeztet George, aztán jó éjszakát kíván. Én is elbúcsúzom, aztán leülök az ágyam szélére. Szinte öntudatlanul rápillantok a jobb karomra, szemem elé pedig beúszik a véres felső képe…

*

Másnap úgy döntök, ideje kipróbálni a ruhát, amit a kutatólaborból hoztam el. Felkelés után rögtön felveszem, már abban megyek reggelizni. A kantin szinte üres, még reggel hat óra sincs. Mégsem vagyok egyedül.

– Mi ez a ruha? – kérdezi mosolyogva Jane, amikor leülök mellé, tálcával a kezemben.

– Ez…? Saját ötlet. – Középső és gyűrűs ujjammal benyomom a gombot, ami a belső ingujjnál helyezkedik el: a kis penge rögtön előugrik a jobb kézfejemnél. Azzal vágom ketté a reggelire szánt tojást. – Ne aggódj, teljesen steril – teszem hozzá faarccal.

– Igazán praktikus – jegyzi meg elismerően Jane. – Gondolom, nem csak reggelihez tudod majd használni.

– Nos, köztünk mondva, remélem, hogy egyáltalán nem kell majd használnom. – Felvonom a szemöldökömet. – De, hogyha muszáj, akkor valóban: a reggeli mellett másra is használható.

Újra megnyomom a gombot, és a penge eltűnik.

– Egyébként ez csak egy plusz tulajdonsága a ruhának: valójában ez egy vékony, de elég tartós páncél.

– Mennyire tartós?

– Nos, ez az, amit ma ki szeretnék deríteni.

Harminc perccel később a ruhám már egy bábun van, én pedig átvedlettem a tegnapi kimosott verziójába. Ennek ellenére a lyuk a jobb felkaromnál emlékeztet az esetemre Mr. Roboharcossal.

Mayfield azzal a tanáccsal állt elő, hogy húzzuk rá a ruhát valamire, amiért nem kár, aztán fogjunk néhány kardot, íjat, dárdát, és egyéb csodálatos, középkori fegyvereket, aztán szúrjuk, döfjük és lőjük szét. Rettentő kreatív ötlet, de mindenki hamar elfogadta.

Az első teszten átment a ruha: még a közvetlen közeli karddöfést is megállította. A második fázisnál azonban csúnyán megbukott: egy kis kaliberű lőfegyver is azonnal átvitte a mellkasi részt.

– Valójában nincs semmi gond – jegyzi meg Mayfield a lőtt lyukat vizsgálva. – A versenyzők nagyon ritkán jutnak lőfegyverhez: általában csak szúró- és vágóeszközeik vannak. A szabály szerint ugyebár nem is lehet náluk ilyesmi a startnál. No persze, ha a verseny folyamán hozzájutnak egyhez, az már más tészta.

– Majd igyekszem elkerülni az ilyeneket – felelem, mire Mayfield bölcsen bólint.

A nap hátralévő részén a páncélzatban gyakorlatozom. Időnként önkéntelenül is megérintem a kis lyukat, pár centivel a szívem fölött.

*

Nagyjából másfél nappal később egy ideges férfi lép be Armitage elnök irodájába. Percenként vesz elő egy zsebkendőt, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Az elnök hűvös nyugalommal néz rá.

– Hallgatom, Harold.

– Uram – kezd bele kissé remegő hangon Morrison –, korábban úgy rendelkezett, hogy rögtön szóljak, amint valami különös történik a versennyel kapcsolatban. Uram, tudom, hogy este fél tíz van, de nem akartam késni a jelentéssel: a Tizedik Államból is egy Felső jelentkezett a versenyre.

Armitage egy pillanatig némán ül, nem szól semmit. Vagy őt is nagyon meglepte a hír, vagy egyszerűen nem tudja, hogy az adott helyzetben mit mondjon Morrisonnak. Az elnök feláll, majd felvesz egy csésze teát az íróasztaláról. Lassan, megfontoltan belekortyol, aztán ugyanolyan lassú tempóban visszateszi a csészét az asztalon fekvő alátétre. Közben a tekintetével végig Morrisont méregeti. Végül, a hosszú hatásszünet ellenére mindössze ennyit mond:

– Igen, tudom.

– Öh… tudja, elnök úr? – Morrison végképp tanácstalannak tűnik. – És… ez most milyen következményeket jelent? Őrá is különös figyelmet fordítsunk?

– Nem, nem szükséges. A tízesre nekem lesz gondom, mindent gondosan megterveztem. De Jack Nortonon továbbra is tartsa rajta a szemét!

– Értem, elnök úr. Úgy lesz, ahogy kívánja.

Ám, amikor Harold Morrison kilépett az elnöki szobából, úgy érezte, semmit

sem ért. Pedig nem volt buta ember, csak mindeddig úgy hitte: jó ügyet szolgál azzal, ha az elnök összes kérését azonnal és ellenvetés nélkül teljesíti. Csakhogy eddig legalább belelátott Armitage lapjainak egy részébe – ő volt az egyetlen, aki az elnökön kívül tudott Richard Norton legveszélyesebb munkásságáról –, most azonban magának kell rájönnie Eliot Armitage cselekedeteinek okaira.

*

A páncélzattal rengeteg dolgunk akad. Próbálok minden gyakorlatot abban végezni, de nem mindig megy. Az rögtön kiderült, hogy harci mozdulatoknál (kardforgatás, dárdavetés, íjászat) a ruha nyakvédő része gátolja a fejforgatást, amit azonnal ki kellett küszöbölni. Továbbá arra is fény derült, hogy a futás közben a lábamat verdeső fémruha nem a legkellemesebb élmény, és a menekülést is igencsak hátráltatja. Így, lassacskán elkezdett kirajzolódni a könnyű páncélruha végső formája:

Az eredeti, nyaktól kezdődő, és a combot teljesen lefedő, térdig érő ruhát felváltotta egy, a kulcscsontomtól a csípőmig terjedő, hosszú ujjas páncélöltözet.

A napjaim mostanában nem túl változatosak: George apró módosításokat végzett Roboharcos programján, így az időm nagy részét a robottal való gyakorlással töltöm. Mivel a páncélom csak nyaktőtől a hasam aljáig ér, Roboharcos csak ezen a támadási felületen csaphat le rám – de kihasználhatja a teljes gépi precizitás adta előnyöket, ezért nem sokkal könnyebb a dolgom. Mindössze be vagyok végre biztosítva a nagyobb sérülések ellen.

Mayfield és néhány bábu segítségével sikerül elsajátítanom azt a különös harci stílust, amit a speciális ruhámba rejtett kis pengék igényelnek. Pokoli kemény meló volt. Minden délelőttöm azzal ment el, hogy összevissza ugrándoztam a páncélingben, és gyakoroltam, hogy egyre biztosabban sikerüljön a kioldás és az

elrejtés; hogy egyre stabilabban és egyenesebben vágjak és szúrjak, és hogy lehetetlen pozíciókból is kivágjam magam, az egyensúlyom és a végtagjaim elvesztése nélkül.

De ha azt hittem, hogy ez volt a legnehezebb része a gyakorlásomnak, akkor ismét nagyon nagyot tévedtem. Ha van a világon kínzás, akkor huszonhét évesen megtanulni úszni, az.

*

Sylvia Johnson az úszóbajnokunk. Ő a felelős mindenért, ami a központ előtt fekvő tóval kapcsolatos. A víz tisztasága, a part talajának karbantartása, a kis tó lefedése télen, és persze a bajnokok úszni tanítása. Ez utóbbit minden évben meg kell próbálnia, több-kevesebb sikerrel. Az úszni tudás ugyanis minden évben létszükségletnek bizonyul a versenyek során.

Sylvia talán négy évvel lehet idősebb nálam, átlagos szépségű, középmagas, barna hajú nő. Kedves természetű, de hallottam már csúnyán ordibálni emberekkel.

Tudom, hogy eljött a vég, amikor az egyik reggeli közben az asztalunkhoz lép. Kedves mosollyal villantja meg hófehér fogait, de ez nem szépíti meg a szándékát: biztos úszni akar vinni. Hatéves korom óta utálom a tengervizet.

– Jó reggelt, fiatalok! – Jane hat évvel fiatalabb nála, én néggyel. Nem tudom, hogy hívják ezt a betegséget, de túlzott öregségkomplexusa van. – Ugye nem zavarok?

– Muszáj úsznom? – szalad ki a számon köszönés helyett, miközben épp a reggelire szedett müzlivel birkózom. Sylvia szemtelenül csücsörítve bólint.

Rémülten megrázom a fejem. Jane – aki most is mellettem ül – biztatóan megfogja a karom.

– Meg tudod csinálni, Jack! Tedd magad túl rajta!

Hatévesen belepottyantam a Karib-tengerbe. Hogy, hogy nem, apámnak épp dolga akadt a laborban, és addig rábízott néhány kollégájára, akik jó fejek akartak lenni, és kivittek csónakázni, én pedig toccs… már a vízben is voltam. Hogy nem tudtam úszni, az még hagyján. Elég hamar kihúztak. De nehezen felejtem el azt az élményt, ahogy mélyet kortyoltam a „finom” tengervízből, aztán a szomjoltás helyett az a rémes, sós íz járta át a számat és a gyomromat. Sokkal szomjasabb lettem tőle, és nem értettem. Hatalmába kerített a pánik, és még akkor is ziháltam a kétségbeeséstől, amikor már bennem volt egy liter édesvíz, és apa mellett álltam a parton. Soha nem fogom elfelejteni, és soha többé nem akarok víz közelébe menni.

Most is érzem a sós tengervíz ízét a számban, pedig csak átfutott az agyamon az emlék. Vacogva összerezzenek.

– Jack?

Jane még mindig a karomat fogja, és szinte könyörögve néz rám. Hát rendben. Elhatározom magam: én ma úszni fogok! De nem, mégsem…

Felállok, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy képes leszek megtenni, de a lábam nem engedelmeskedik, összecsuklik alattam. Azzal a lendülettel visszahuppanok a székre.

– S-sajnálom.

– Jack – Sylvia hangja kedves, de ellentmondást nem tűrő –, nincs apelláta! Úszni fogunk. Figyelj, Jack! Vigyázok rád, nem lesz semmi bajod! De nem mehetsz el a versenyre úgy, hogy nem tudsz úszni!

*

Itt vagyunk hát. Fogalmam sincs, hogy kerültem a tó partjára, és hogy ki volt az az őrült, aki belerángatott ebbe az egészbe, de most már mindegy. Én, egy úszónadrág és a tó. Muszáj lesz megtenni az első lépéseket a víz felé. Hihi! Nem is olyan nehéz ez! A víz nem is mélyül olyan hirteleeeeen…

Arccal előrebukva csattanok a víz felszínén: a víz alatt hirtelen elfogyott a talaj a lábam alól. A következő pillanatban már egy kéz tapintását érzem a mellkasomon, és egy másikét az arcomon.

– Jack, nyugodj meg, itt vagyok! Minden rendben?

Sylvia arca némi aggodalomról árulkodik. Az enyém valószínűleg arról, hogy áttranszformált változatban, egy alsó nyíláson újra a természetbe küldtem a

reggeli müzlit. De az csak a pillanat sokkoló hatása miatt történt. Ami azt illeti, nem is érzem magam olyan rosszul.

– H-húsz évig – dadogom – rettegtem valamitől, ami egyáltalán nem félelmetes. – Rövid, elkeseredett kacajt hallatok, de Sylvia arcán fülig ér a mosoly.

– Igen! Ez az. – Megfogja a vállam. – Én hittem benned, Jack. Látod? Sikerült! Nem félsz többé a víztől, mert tudod, hogy nincs mitől tartanod. Látod? – megismétli a kérdést, és játékosan az arcomba fröcsköl. Elvigyorodom, és visszafröcskölök. Ez hiba volt. Azzal a lendülettel hátraesek, és a víz alá süllyedek.

Egy pillanattal később újra a felszínen vagyok, és Sylvia karját érzem a hátamon.

– Ne haragudj, majdnem elfelejtettem, hogy egyáltalán nem tudsz úszni. Ülj le egy percre a parton, hozok egy úszódeszkát!

*

Sylvia úgy dönt: a gyorstalpaló tanfolyamot tartja meg a számomra. Ezt egy kissé túl optimistának tartom, hiszen épphogy csak kihevertem a víziszonyomat, de ő a főnök, és nem ellenkezem. Már csak azért sem, mert ha az alap tanítási és tanulási ritmussal haladnánk, akkor aligha fogok tudni úszni a hat hét múlva kezdődő versenyre.

Először csak a lábamat kell használnom. Sylvia a kezembe nyom egy műanyag

deszkát, ami nagyjából olyan széles és hosszú, mint egy emberi mellkas, de a vastagsága csak körülbelül két centi. Jobb, bal, jobb, bal… a délelőtt végére megy a gyors láb. A délutánt megint Roboharcossal töltöm, aki 10:0-ra megver, olyan fáradt vagyok. Mayfield inkább lekapcsolja a gépet.

– Pihenj egy kicsit – bólint megértően, én pedig bevonulok a szobámba, és liszteszsák módjára rádőlök az ágyra.

Furcsamód jól érzem magam. Úsztam! Én, Jack Norton, úsztam! Ha valami, akkor ez az eset végképp megtanított arra, hogy igenis le lehet, és le is kell győzni a félelmeimet. Meg fogom nyerni a versenyt.

Meg fogom nyerni a versenyt.

*

Hat kőkemény hét. Összesen tíz hét, azaz két és fél hónap. Mayfield tett róla, hogy acéllá eddzem az összes izmomat, még azokat is, amelyeknek a létezéséről sem tudok. Az első hetekben elég kellemetlen és néha intim helyeken is sajogtak a testrészeim, de megérte: jobb erőben vagyok, mint valaha. Roboharcossal már egálra hozom a meneteket, egy bábu sem menekülhet a rejtett pengém elől, és George legtöbb idióta szimulációját is végigcsináltam. Persze hál’ istennek nem mindet. A különböző groteszk szituációgyakorlatokat még elfogadtam, de George azon ötleteivel, hogy Godzillával és a teljes Jurassic Parkkal kelljen megküzdenem, nem tudtam megbarátkozni. Fejlődtem tőlük, mi az hogy; de őszintén remélem, hogy még hasonló helyzetbe sem fogok kerülni a versenyen.

Sylvia remek úszásoktatónak bizonyult. Öt hét alatt elég stabilan megtanultam

úszni ahhoz, hogy az utolsó héten a páncélzatban gyakorolhassak. Sokkal nehezebb volt abban úszni, de nem süllyedtem el. Úgy számoltam, hogy nagyjából százötven-kétszáz métert lehetek képes vele állóvízben megtenni.

Július 23. Eljött a deportálás napja. Ma megyünk, ma megyek a DK-ba, Decadem Központjába. Életemben nem jártam még ott, de kisfiúkorom óta szerettem volna. Most itt a lehetőség.

Egy elnöki helikopter jön értem, és száll le az üres parkolóban. A Felkészülési Központ teljes személyzete kijön, hogy elbúcsúztasson, de rajtuk kívül sok más ember is – nyilván egészen véletlenül – errefelé jár ma. A központ alacsony kerítésén kívül tömött sorokban állnak az emberek, és mindenki engem néz. Valamit kiabálnak is, de nem értem. Látom Hector professzort, amint sokatmondóan biccent, és szerencsére nem látom Juliát. Egy levélben (amit George adott át) megkértem, hogy semmiképpen ne jöjjön ki elém, sőt, ha lehet, a házból se nagyon mozduljon ki. Minél kevesebben tudnak róla, annál nagyobb biztonságban van. George szerint Julia beteg édesanyja már birtokba vette a lakosztályomat.

Könnyes szemmel nézek körbe. Ez a sok ember, ez a sok vágy, kívánság… Ez a rengeteg érzelem.

– Jack – Jane az utolsó, akitől elbúcsúzom –, kérlek, gyere haza! Kérlek…

Kissé elérzékenyülök. Hiszek magamban, és ők is hisznek bennem, de most egy olyan helyre megyek, ahonnan kevesen térnek vissza.

– Visszajövök – súgom halkan, és megcsókolom. Aztán lassan hátat fordítok

mindenkinek, és elindulok a helikopter felé.

A deportálás napjára készített ruha van rajtam, és érzem a borítékcsomagot a belső zsebemben. Teljesen kiment a fejemből. A vállamon egy nagyobbfajta táska: benne a páncélzat, némi könnyűfegyverzet, amit a szabályok szerint magammal vihetek, pár kulacs víz, és egyéb ruhaneműk.

A helikopter pilótája vigyázzállásba vágja magát, aztán fölsegít a gép hátsó ülésére. Ketten leszünk egész úton: ő vezet, én pedig majd bambán bámulok. Indulás előtt még egyszer visszanézek. George mintha épp egy nagyot nyelne, Mayfield a legnagyobb tiszteletadás jeleként feszes vigyázzban nézi, ahogy felszállok, Jane szeme pedig könnyektől csillog. Ne félj, kicsim! Visszajövök. Megígértem.

Másodpercekkel később már magasan a központ fölött vagyunk, és észak felé vesszük az irányt. Néhány órás repülőút áll előttem.

Kilencedik fejezet

A pilóta mereven néz előre, én pedig a gondolataimba merülve nézem az alattam elterülő gyönyörű tájat. Innen fentről csodaszépnek tűnik, pedig jó része lakhatatlan. Annak ellenére, hogy ez itt Decadem, nem pedig Európa egy lebombázott, hajdani országa.

Jobb kezem lassan a belső zsebem felé téved. Előhúzom a borítékot, és kiveszem a kettes számúból a levelet.

Kedves Jack! Bízom benne, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy én elterveztem. Ha minden igaz, akkor ma július 23-a van, és te az F26-ossal a szervezetedben egy helikopteren ülsz, úton a DK-ba. Szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád! Utolsó tanácsaim egyik csokrát olvashatod most: Hamarosan kezdetét veszi a verseny. Jack, ne bízz senkiben, és ne fogadj el senkitől semmit. Még a verseny előtti kötelező védőoltásból is maradj ki – amit ugye az európai légkörben lévő mérgező részecskék miatt kapnak a versenyzők. Az F26-os megvéd, fiam. Biztos vagyok benne. A verseny előtti interjúban nyilatkozz úgy, ahogy a szíved mondja, de nagyon vigyázz magadra. Az elnök mindent meg fog tenni azért, hogy keresztbe tegyen neked. Ennek egyszerű oka van: Armitage fél. Ha eddig mindent úgy csináltál, ahogy kértem, akkor a drága elnök úr retteg. És vele együtt a teljes kormány. Féltik a hatalmukat, és Armitage istenkomplexusa is szétesőfélben van miattad. Te vagy a légy a levesükben, ezt vésd az eszedbe! A 3-as és a 4-es borítékot vidd magaddal, és vigyázz rájuk! A 3-asban a szérum teljes történetét és elméleti fejtegetésemet olvashatod. Csak akkor olvasd el, ha

eljön az ideje – tudni fogod. A 4-esről már írtam neked: az ott a világ legfontosabb irata. Minden azon múlik. Őrizd meg a verseny legvégéig, és majd győztesként, a záró ünnepségen olvasd fel a tartalmát. Mindenkinek hallania kell, de senkinek sem adhatod oda a borítékot. Hiszek benned, fiam. Köszönöm. Apa

Háromszor is elolvasom a levelet. Melegség járja át a szívem, ugyanakkor kételkedem abban, hogy ez az F26-os csodaszérum Supermant csinált volna belőlem. De a dögvész ellen egyértelműen hatásos volt, azt el kell ismernem.

Kinézek az ablakon. Az alattunk elterülő város alakjából és a táj domborzatából arra következtetek, hogy a Negyedik Állam fölött lehetünk. Magam mellé pillantva meglátom az ülésen azt a fehér fejhallgatót, aminek segítségével beszélhetek a pilótával. Felveszem, és megkocogtatom a férfi vállát.

– Mennyi idő lehet még hátra? – szólok bele a kis mikrofonba.

– Úgy másfél-két óra – hangzik a válasz.

Bólintok. Azalatt pihenhetek egy jót.

*

A DK-ban nagy a sürgés-forgás, amikor a helikopterem leszáll. Tengernyi embert látok, valószínűleg nagy részük újságíró, de talán lelkes szurkolóim is tolonganak köztük. Négy megtermett, katonai egyenruhát viselő férfi utat tör magának az emberlevesben. Mint az később kiderül: egy ötödik férfi számára készítették elő a terepet, aki lassan, méltóságteljesen sétál oda a helikopterhez, miközben épp próbálnék kiszállni.

– Üdvözlöm a DK-ban, Mr. Norton. – Egy jó húsban lévő, középmagas, kopaszodó férfi áll előttem. Amennyire én az újságokból és a tévéből tudom, ez a férfi itt Harold Morrison, a verseny főszervezője és mindenhatója.

– Köszönöm, Mr. Morrison. – Nem kezd el hevesen ellenkezni, a férfi valóban Harold Morrison.

– Erre tessék. – Morrison karjával mutatja az utat, én pedig engedelmesen elindulok. Morrison mellém lép, a négy katona pedig széttereli előlünk az embereket.

A DK-ban vagyok, és a hely csodálatosan szép. Mintha évszázadokat ugrottam volna vissza a történelemben, és egy tiszta, rendezett, középkori kastély hatalmas hátsó kertjében mászkálnék, néhány kísérővel az oldalamon. Meglepő módon a valóság egészen közel van ehhez az elképzeléshez: utunk a vezetőségi iroda óriási épülete felé vezet, ami a főpalota (amelyben az elnöki iroda is helyet kapott) mögött van, nagyjából négyszáz méterrel.

A vezetőségi iroda, melyhez közvetlenül hozzá vannak csatlakoztatva a versenyzők szállásai, minden évben újjáépül: a verseny szervezői rendszeresen találnak valami újítanivalót. Ha jól tudom, a torony, ahol a szállások vannak, év közben más emberek állandó lakhelyéül szolgál. Ez csak egy pletyka, amit attól a sráctól hallottam, aki nyolc évvel ezelőtt visszatért a Hetedik Államba a

versenyről. Ez nálunk rekordnak számított: a számtalan viadal ellenére a Hetedik Állam küldöttei mindössze kilenc túlélőt tudtak felmutatni, egy árva győztes nélkül.

– Mondja, Jack! Ugye szólíthatom így? Szóval mondja: mi vitte rá arra, hogy kiválasztottnak jelentkezzék?

Bizalmatlanul mérem végig Morrisont, mielőtt válaszolnék. Ne bízz senkiben. Az elnök ölebeiben végképp ne.

– Győzni akarok – felelem kurtán.

– Szóval ez csak egyfajta önnön becsvágy? Sikeréhség? Győzelmi vágy?

Még vagy ötven métert sétálunk, mielőtt válaszolnék. Áthaladunk egy gyönyörű, sötétzöld, kétoldalt szegélyező sövényfal között, és a szállásokhoz vezető kapu előtt hátrafordulok.

– Inkább azt mondanám – szólalok meg hirtelen –, hogy úgy érzem, ez a megfelelő döntés. Ezt kell tennem, és nem önmagamért. Így helyes.

– Így helyes – ismétli suttogva, kifürkészhetetlen arccal a főszervező. Lassan bólint, majd kissé hangosabban így szól: – Vigyázzon magára, Jack. Sok sikert a versenyhez!

– Köszönöm – fagyos a hangom, de nem udvariatlan. Megfordulok és belépek a kapun.

*

Odabent egy vastag üvegfal zár el engem a továbbhaladástól. Az üveg előtt mellmagasságban egy téglatest alakú t találok, aminek képernyőjére egy kézfej van rajzolva. Körülnézek. A fehér falakon és az üvegről visszatükröződő arcképemen kívül semmi és senki sincs a helyiségben.

Ráteszem a jobb kezem a ra. A gép pittyeg egy sort, aztán az üvegfal felhúzódik, utat nyitva előttem. Alighogy elindulok, egy férfit látok felém közeledni az üvegfal mögötti keresztfolyosóról.

– Üdvözlöm! – köszönt, amikor mellém ér. – Jack Norton a hetesből, ugye?

– Az vagyok – bólintok.

– A nevem Arthur Smith. – Kezet nyújt. – Minden évben én segítem a Hetedik Állam bajnokát.

Megrázom a kezét.

– Egész pontosan miben segít?

– Nos, én mutatom meg a szállást, én adom át a pontos napirendet, a verseny indulásának hogyanját, és persze igyekszem az összes kérdésére válaszolni, Mr. Norton.

Mivel mindössze egy szótlan biccentésre telik tőlem, segítőm indítványozza, hogy megmutatja a szobámat. Itt fogok lakni, amíg a verseny el nem kezdődik: azaz nagyjából másfél napig.

– Elég egyértelmű módon minden állam küldötte a számának megfelelő emeleten lakik – mondja Smith, amikor belépünk a liftbe, aztán megnyomja a hetes gombot.

– Maga hol lakik? – kérdezem. Nem igazán érdekel a válasz, de nem szeretek bunkó lenni. Márpedig eddig eléggé az voltam, mióta földet értem Decadem Központjában.

Arthur Smith elmosolyodik.

– Voltaképpen ugyanott, ahol ön, Mr. Norton.

– Szólítson Jacknek.

– Jack – biccent, és javítja magát. – Az év háromszázhatvanhárom napján a maga szállása nem más, mint az én lakásom. Ezt kapom cserébe azért, hogy évről évre a bajnokokat kell dédelgetnem. De ezt ne vegye magára.

– Nem fogom.

– Szóval, amíg maga birtokba veszi azt a lakrészt, ami alapjáraton a hatalmas hálószobám, addig én a lakás másik felében ténykedem, ami egy ajtóval, és persze egy vastag fallal van elválasztva az előbbitől.

– Értem. És köszönöm. – Megpróbálok mosolyogni. Smith reakciója alapján egész jól sikerül.

Kilépünk a liftből, és egy két és fél méteres mahagóniajtóval találjuk szemben magunkat, amelyen nincsen kilincs, ellenben a kulcslyuk helyén van egy apró, ezüstszínű négyzet. Smith ráhelyezi a mutatóujját, és a következő pillanatban az ajtó kinyílik.

– Ujjlenyomat-azonosítás – magyarázza. – A magáét is felvettem a rendszerbe, próbálja csak ki.

Élénél fogva visszahúzza az ajtót, aztán megvárja, amíg kattan a zár. Odalépek, és érintésemre az ajtó valóban kinyílik. Bólintok, hogy értem, és köszönöm.

Odabent egy kis előszoba fogad, ahol levesszük a cipőnket. A velünk szemben lévő falon két ajtó van: egy balra, egy pedig jobbra. Smith a jobb oldali felé vezet.

– Ez lesz a szállása, Jack – mosolyog, aztán benyit, és egy óvatos lökéssel maga

elé enged.

Egy szürke ágy, egy ruhásszekrény, és egy nagy, fekete tévé: ezzel felsoroltam az összes berendezési tárgyat. Egy téglalap alakú szobában az ágy mögött van az ablak, és balra mellette (kissé előtte) a szekrény. Átellenben helyezkedik el a tévé, fölötte a falon egy nagy, piros 7-es szám áll. Ahogy jobban megnézem, a szekrény mellett van egy fél méterszer egy-másfél méteres tükör, amivel szemben… amivel szemben pedig olyasmi áll, amire a legkevésbé sem számítottam: egy festmény.

Hatvan centi széles és egy méter magas, teljesen élethű. És apámat ábrázolja. Apámat! Smithre pillantok.

– Amatőr festőművész vagyok – szabadkozik. – Ennél jobban nem ment. Azóta dolgozom rajta, hogy tudom, magát választották ki, Jack. Reméltem, hogy ez erőt ad majd.

Könnyes szemmel, komoly tekintettel és őszinte hálával rázom meg a kezét.

– Köszönöm, Arthur!

*

Arthur tájékoztat, hogy másnap, rögtön a reggel nyolc órás reggeli után az elnök kocsit küld értem, hogy átvigyen engem a rettenetesen messze – tőlünk mintegy négyszáz méterre – lévő irodájába. Állítólag minden bajnokkal van ilyen

megbeszélés, hát állok elébe. Aztán Arthur a kezembe nyom néhány lemezt, és felvilágosít, hogy az ellenfeleimről készített felmérések adatait találom rajtuk, és a statisztikák mellett videón megnézhetem, miképp választották ki őket az egyes államokban. Megköszönöm, aztán jó éjszakát kíván, és átvonul a lakrészébe.

Még vagy tíz percig csak az apámról készült festményt bámulom, kezemmel néha megérintem az olajfestéket – bár tudom, hogy nem szabad –, aztán végül ráveszem magam arra, hogy átfussak leendő ellenfeleim listáján. Úgy emlékszem, Mayfield már egyszer felsorolta a neveket, de nem tudnám őket felidézni.

Az Első Államból egy százhetven centis, alultáplált, sovány fiút választottak ki, aki a David Taylor névre hallgat. Elmondása szerint kiválóan fut, és sokáig bírja étel és ital nélkül. A válogatón meggyőzően és magabiztosan adta elő magát, és – alkatából ítélve – igazat is mondott.

A Második Állam küldöttét John Leeroynak hívják: csapzott, sötétbarna haj, állatias arcvonások, a feltételezhető éhezés és szomjazás ellenére jó kilencven kiló lehet; ha fegyver nélkül szembekerülök vele, akkor biztosan a földbe döngöl. Érthető, miért őt választották a másodikban: döngő léptei alatt kis híján beszakadt a pódium, nyilatkozata pedig elég rövid volt: „Én megnyerem nektek.”

A harmadikból egy szőke, rókaképű fickót küldenek, akit Thomas Zimmernek hívnak. Veszélyes ellenfélnek tűnik, olyannak, aki elég ravasz ahhoz, hogy mindennel számoljon. De persze tévedhetek is, ahogyan tévedhettek a Harmadik Állam lakói is, amikor Zimmert szavazták meg indulónak.

A Negyedik Állam egy Leonard Neumann nevű férfit választott ki. Nem volt valami minőségi a felhozatal, Neumann alighanem tudja, hogy a biztos halálba

indul: alkatából, dadogó beszédéből és nehézkes járásából legalábbis erre következtetek.

Az Ötödik Állam bajnoka őszintén meglep. Alig akad olyan Decadem lakói között, aki ne ismerné Robin Ramsey történetét: három évvel ezelőtt elképesztő ügyességgel és taktikai felkészültséggel nyerte meg a versenyt. Most újfent részt vesz rajta. Nem gyilkoló típus, de ha megtámadják, a védekezése halálos. Elég volt fellépnie a pódiumra, és mindenki rögtön tudta, ki megy a versenyre az ötösből.

Adam Cole a Hatodik Állam kiválasztottja. Fekete bőrszín, grizzlymedve testalkat, előreugró állkapcsán fekete borosta. Szívesen összeereszteném Leeroyjal a másodikból.

A felvételen én következem. Megnézem, amint Morwald kormányzó felhívja Jack Nortont a pódiumra, megnézem, ahogy meglepetten felzúg a tömeg, aztán a beszédem alatt néma csöndben figyeli minden szavamat, majd azt is megnézem, ahogyan egytől egyig minden ember felteszi a kezét, és rám szavaz. Én vagyok hát a Hetedik Állam bajnoka.

A Nyolcadik Állam válogatását már láttam. Már láttam, ahogy a sötétbarna bőrű, kemény, de okos arcú Benjamin Jacksont szavazza meg a tömeg. Jackson semmi különöset nem csinál, mégis, van valami a férfi tekintetében, ami nem hagy nyugodni.

Paul Anderson a kilencedikből. Ha összefog Neumannal a negyedikből, egyikük talán túlélheti a versenyt. Ezek az emberek mind csak azért jelentkeznek, hogy megvédjék államuk becsületét. Vagy ők vállalják, hogy elinduljanak, vagy senki sem. Számtalan ilyen mártírja van már Decademnek – teljesen fölöslegesen, jegyzem meg.

A Tizedik Állam kiválasztottja már május tizenharmadikán este is felkeltette a figyelmemet. Egy másik Felső. Magas, sudár, nyakközépig érő, fekete hajú és csillogó barna szemű férfi. Erős testalkatúnak tűnik, de a dzseki miatt csak tippelni tudok. Három évvel lehet idősebb nálam. Fellép a pódiumra, és farkasvigyorával csak annyit mond: „Vagy megnyerem nektek, vagy segítek Nortonnak a hetesből. Így vagy úgy, de változás lesz ebben a világban!”

A tízest Richard Rivernek hívják.

Tizedik fejezet

– Jó reggelt, Mr. Norton!

Reggeli után valóban értem jött az elnöki autó. Most az elnöki szobában állok, velem szemben nyilván maga az elnök. Odakint, bár esik az eső, süt a nap – az ördög most igencsak veri a feleségét –, az elnök pedig pont az ablak előtt áll. Bár az ablak maga délre néz, a reggeli napfény így is elég erős ahhoz, hogy csak egy fekete sziluettet lássak az előttem álló férfi helyén, így csak tippelem, hogy Eliot Armitage az.

– Jó reggelt! – felelem faarccal. Körülnézek, de a szobában csak ketten vagyunk, és az előtérben sem láttam más kiválasztottat. – Elnök úr, elnézést, de miért is vagyok én itt?

– Csak szeretnék megérteni valamit, kedves Jack. – Armitage kissé előrébblép, így tisztán láthatom az arcát. Nyugodtnak tűnik, de politikusként nyilván képes jól elrejteni az érzelmeit.

– Mi lenne az, uram? – kérdezem ártatlanul.

– Csak ezt: mi a célod ezzel az egésszel?

Nem válaszolok rögtön.

– Ezt a kérdést kezdem már kicsit unni – mondom végül, és szememet színpadiasan az égnek emelem. – Talán nincs jogom hozzá, hogy elinduljak?

– De, nyilvánvalóan van – bólint Armitage. – De fogalmam sincs, hogy számodra mi értelme van ennek. Felső vagy, neked nem kellene itt harcolnod.

– A másik Felsőt is behívja? Azt a River nevűt?

– Ami azt illeti, már meg is tettem.

– És?

Armitage kivár egy kicsit, mielőtt bármit is mondana. Leül az íróasztala mögé, aztán összekulcsolt kezét az asztallapra teszi.

– Éppolyan makacsul beszélt, mint te. Valami olyasmit mondott, hogy az Alsók is ugyanolyan emberek, mint mi, és hogy ez valami „szent feladat”, hogy Felsőként is részt vegyen a versenyen.

– Kicsit kevésbé szentimentálisan, de igaza van – bólintok. – Miért, az elnök úr szerint az Alsók nem emberek?

– Már hogyne lennének azok?! – Armitage hirtelen feláll a székéből. – De a világon egyszerűen nincs elég víz, hogy mindenki egyenlően részesedjen belőle! Ez egy kényszerhelyzet, és nem tudunk rajta változtatni. A Felsőknek – neked is

– mindenük megvan! Az Alsóknak ott a verseny, és a remény, amit a verseny ad nekik. A rendszer így, és csakis így működik. Értesz engem, Jack Norton?

– Hogyne, elnök úr. – Hogyne. Önző vagy, és gyáva a változtatáshoz. Meg sem próbálod megoldani a helyzetet, mert rohadtul élvezed, hogy a tiéd minden hatalom. És persze hülye lennél kipróbálni, milyen az, ha az ember szomjazik.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat:

– Végeztem, Jack. Kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot az interjún. Jó versenyt!

*

Az interjú valójában csak egy rövid nyilatkozat. A kiválasztottakat libasorban betolják egy sötét terembe, ahol mindig csak az van megvilágítva, aki éppen beszél. Ilyenkor egy gép az arcába nyom egy mikrofont, egy apró reflektor hosszú percekre megvakítja, és persze az egész ország őt nézi a tévé előtt.

A szokásos szövegek hangzanak el előttem: „Ha én nyerek, akkor… blabla… és a víz ára az én államomban ennyi és ennyi lesz, míg a többiben három, öt, esetleg blabla százalékkal több lesz.” A Felsők röhögve kifizetik, az Alsók meg szomjan halnak.

Én jövök.

Megköszörülöm a torkom, és megkísérlem a lehetetlent, hogy a piszokul erős fényben is képes legyek magabiztosan magam elé nézni.

– Amennyiben én nyerek – kezdem –, és így is lesz, akkor a verseny végén garantáltan óriási örömhírt fogok bejelenteni, ami változást hoz majd a világba, bár még magam sem tudom, hogy mi a hír egész pontosan. Továbbá a következőképpen szabályoznám a víz árát: a víz kétharmadát minden államban ingyenesen és egyenlően szétosztják majd az Alsók között, a többit pedig négyszeres áron vehetik meg a Felsők. Fellebbezni lehet, ez esetben az illető Felső az év hátralévő részében ötszörös áron vehet majd vizet. Köszönöm.

Újra csak a nagy sötétség lep el mindent, de még hallom a saját beszédem visszhangját. Aztán felvillan a fény, és a mellettem álló Benjamin Jackson is elkezdheti a feltételeit.

– Ha megnyerem a versenyt, én is ingyen adom majd a víz egy részét az Alsóknak, és…

Hirtelen valami irgalmatlan erővel gyomorszájon vág. Felnyögök, mire Jackson félbehagyja a nyilatkozatát, és felém pillant, bár nyilvánvalóan semmit sem lát. Amikor néhány másodperc múlva végre újra kapok levegőt, gyorsan megfogom a férfi vállát, és a fülébe lihegem:

– Ne… Inkább ajánld a szokásosat. Jobban jársz.

Jackson rám néz, aztán nagyot nyel, de végül beadja a derekát. Barátságos mosolyt villant a kamera felé, nem is gondoltam volna, hogy tud ilyet is.

– Elnézést, butaságokat beszélek. Természetesen, győzelmem esetén, a Nyolcadik Állam lakosai az átlagos vízár nyolcvan százalékát fizetik majd, a többi állam polgárai pedig kilenc százalékkal többet, mint az átlagár. Mind az Alsók, mind a Felsők. A két réteg ugyanannyiért kapja majd a vizet. Köszönöm.

Helyes. A Felsők ezt is elfogadják, könnyedén kifizetik, Jackson pedig megússza a gyomorba vágást. Majd később megköszöni.

Anderson a kilencesből még Jacksonnál is engedékenyebben nyilatkozik: átlagár kilencven százaléka, a többi állam lakosai pedig átlagár plusz négy százalék.

Richard River valóban tökös fickónak tűnik, hozzám hasonlóan nyilatkozik:

– A Felsők úgyis könnyedén kifizetik a vizet, így támogatom Jack Norton felvetését a hetedikből: ha győzök, akkor az Alsók ingyen kapnak vizet, amennyit csak akarnak. A Felsők meg dögöljenek szomjan. Köszönöm.

Azt hiszem, ezért ő többet kapott, mint egy hasba vágás. Amikor kilépünk a teremből, éppen látom, amint megtörli véres száját, aztán karon ragadnak, és a főpalota felé kezdenek cibálni. Ezt a négyszáz métert most gyalog kell teljesítenem… Hátrapillantva látom, hogy jól lemaradva mögöttem Rivert is két tagbaszakadt fickó ráncigálja az elnök irodája felé.

*

– Mindössze egyetlenegy, roppant egyszerű kérésem volt hozzád, Jack – az elnök hangja nyugodt, de a szeme szikrázik.

Felnézek, de Armitage még nem fejezte be a mondandóját:

– Hogy NE CSINÁLJ OSTOBASÁGOT!

Szerintem még soha senki nem hallotta kiabálni. Ezt a kiváltságot én kapom meg elsőként. Az elnöki szobában vagyok, két kedves útitársam a földhöz szögez, kezüket a lapockámba nyomva. Armitage egy vastag üvegfal mögül ordibál velem, ami az iroda közepén húzódik, és amit nyilván az én tiszteletemre húztak fel.

– Tudod, Jack, én nem bántalak. Nem bánthatlak. Szabálytisztelő ember vagyok, és a versenyszabályzat szerint a versenyzőknek nem eshet bajuk a verseny elindítása előtt. – Abban a másodpercben belép egy magas és rettentő izmos férfi, majd az elnök mellé lép. – Jack, bemutatom, Mr. Overstandot. Gondolom, már hallottál róla.

Overstand. Az elnök ügynökprogramjának leghírhedtebb tagja. Azt mondják, emberek százait ölte meg, nem egyet az elnök személyes parancsára. Erről persze nincsen hivatalos adat.

– Tudod, Jack – folytatja Armitage –, az ügynökprogramnak tíz tagja van. Minden államban egy. És ki nem találod, ki az ügynök a Hetedik Államban.

– Nincs kedvem tippelni – morgom, és közben minden erőmre szükség van, hogy az őrök kemény fogása ellenére fel tudjak nézni.

– Nos, Archibald Hectornak hívják.

Elakad a lélegzetem. Kinyílik egy ajtó az elnöktől balra, és belép rajta…

*

Senki. A világon senki.

– Bizony. – Az elnök nem jön zavarba. – A drága jó Hector professzor nekem dolgozik.

– Akkor hol van? – kérdezem csökönyösen. Szívem a torkomban dobog, és érzem, ahogy nő az adrenalinszintem.

– Közel – Armitage az üvegfal felé lép. – Úgy véled, hazudok talán?

– Biztos vagyok benne – nyögöm. Az egyik őr puszta magánszorgalomból még mélyebben belenyomja az öklét a hátamba.

– Tévedsz.

Armitage elővesz egy nyilatkozatot, és az üvegnek nyomja. Kérdő tekintettel néz rám, én pedig megpróbálok ráfókuszálni a papírra.

„Én, Archibald Hector, esküvel fogadom, hogy az ügynökség minden parancsát ellenkezés nélkül teljesítem, az ügynökség szabályzatát betartom, feladataimat ellátom…”

Hector írása. A dátum majd húsz évvel ezelőtti, és rajta az aláírás. De még mindig hiszem, hogy hazugság az egész.

– Igazán remek hamisítvány – szűröm a fogaim közt.

– Nem, Jack, ez nem hamisítvány – rázza a fejét az elnök. – Hector valóban kiváló emberem volt. Csak sajnos nagyon rossz hatással vagy rá. Az utóbbi időben nem úgy teljesít, ahogy azt elvárnám tőle. Azt hiszem, úgy hívják ezt, hogy „megszeretett téged”. Kár. Pedig ritka tehetségesen szivárogtatott ki számunkra minden fontos információt, ami a Hetedik Állammal kapcsolatos. Olyan remekül tájékoztatott minket mindenről, amit például apád csinált, vagy…

– HAZUDIK! – ordítom.

– Nem hazudok. – Az elnök önelégülten vigyorog. – Hector az ügynököm… volt. Most azonban csak arra lesz jó, hogy demonstráljam rajta, mi vár a szeretteidre, ha továbbra is makacsul ellenszegülsz nekem.

Armitage int egyet, mire egy maszkos férfi berángatja a betömött szájú Hectort a nyitott ajtón át. Az elnök biccent, mire Overstand mély hangú hörgéssel adja jelét annak, hogy köszöni a lehetőséget. Megindul Hector felé, és egy óriási jobbhoroggal gyomorszájon vágja.

– NEEE!

Eddig lehetett a földön tartani. Pulzus, adrenalin és az ideg az egekben: hirtelen rántást érzek minden izmomban, és felpattanok a földről, mintha a két őr nem is jelentene semmi súlyt. Az egyik egy széles suhintással megpróbál leütni, de lehajolok előle, és irgalmatlan erővel a lengőbordájába bokszolok. A másik őr kihasználja az időt, és nagyot üt hátulról a bal bordáim közé. Összegörnyedek a fájdalomtól, de a következő ütését ráfordulásból blokkolom a kézfejemmel, majd visszakézből állcsúcson vágom a férfit.

Eközben Overstand kiélvezi pszichopata léte minden cseppjét, és Hector már alig él. Nekiesek az üvegfalnak, de erősebbnek bizonyul nálam. Armitage – miután megbizonyosodik róla, hogy az üveg elég tartós – lassan közelebb lép.

– Ez lesz mindenkivel, akit szeretsz! Jobban tennéd, ha befejeznéd a hősködést, te dögvészes kis senki!

Ordítva verem az üveget, és közben könnyezve nézem a szenvedő Hectort. Még mindig nem hiszem, hogy az elnök igazat mondott volna, de az sem érdekel, ha igen. Bárki is volt Archibald Hector, az életemet köszönhetem neki, és nagyon sokat segített nekem… Meg kell mentenem valahogy!

Nem veszem észre, ahogy egy harmadik őr a hátam mögé lopódzik, és egy

baseballütővel tarkón csap. Elájulok…

*

Nem vagyok egészen magamnál, amikor végighúznak az elnöki szoba előtti folyosón, de félholtan is látom, ahogy a hozzám hasonlóan összevert Rivert beviszik utánam az elnöki szobába. Hectort nem látom. Mi lehet vele? Él még?

A szállásoknál bedobnak a liftbe, két fegyveres őr lép be mellém. Én a földön fekszem, ők pedig rám céloznak a fegyverekkel, ujjuk a ravaszon. Rányomják az ujjam az azonosítóra, majd bedobnak Arthur Smith lakásába, odakint megállnak a mahagóniajtó két oldalán, és őrködnek. Hirtelen nagyot nőtt a játék tétje. Nagyon nagyot.

Arthur megpróbál összekaparni. Még hogy szabálytisztelő… jobban nem is lehetnék összeverve a verseny előtt. Arthur ágyba dug, és azt mormogja: „Nyugodj meg. Biztonságban vagy. Nyugodj meg!”

Másnap reggel segít felvenni a páncélruhát, aztán a kezembe nyom egy kis válltáskát, a derekamra köt egy kardot, és a másik vállamon átvet egy íjat.

– A tegez és a nyilak a táskában – magyarázza komolyan. – Plusz annyi víz, amennyit csak magaddal vihetsz a szabály szerint. Ezeken kívül beletettem mindent, amit a kis zsákodban otthonról hoztál. És Jack – keményen néz rám –, nyerd meg!

Nyílik az ajtó, a két őr pedig reflexből hátralép, és rám szegezi a fegyverét.

– Nyugi, fiúk – intek csendesen. – Most nem vérengzek. Kell az energia a versenyre.

Ennek ellenére persze elég agresszívan megragadják a vállamat, és bevezetnek a liftbe. A fegyvert végig célra tartják. Bájos.

Szerencsére erőszakos esemény nélkül jutok el a repülőig, ami a versenyzőket a rajthelyre szállítja. A főszervezőn és a repülő pilótáján kívül senki sem tudja, hol is van az. Beszállok, leülök. Elkezdik beadni az oltást, ami megvédi a versenyzőket Európa mérgező légköri gázaitól (először az Első Államból érkező Taylornak), de én gondolatban máshol járok. Eliot Armitage szavai ismétlődnek újra és újra az agyamban.

Ez lesz mindenkivel, akit szeretsz. Jane…

A verseny

Tizenegyedik fejezet

– Nem kérek.

A nő meglepetten lép hátra. Ilyet még biztosan nem mondtak neki. Rám néz, aztán a kezében lévő injekciós tűre, majd megint rám.

– Muszáj – feleli.

– Nem, nem az. Tényleg nem kérek. Nincs rá szükségem.

– Hetes! Enélkül az anyag nélkül azonnal meghal, amint levegőt vesz a halott kontinensen.

– Jogom van hozzá – mondom hűvösen.

A nő feláll a guggolásból, és mintha azt mondaná: „Ez hülye”, aztán továbblép. Jackson végig engem néz, miközben megkapja az oltóanyagot. Nem látok semmit az arckifejezésében, talán csak enyhe csodálkozást.

Néhány órával később meghalljuk a pilóta hangját, amint a kicsit recsegő hangszórón keresztül próbál kommunikálni velünk:

– Na, jól van, picinyeim! Másodperceken belül megérkezünk. Mindenki kapja fel a cókmókját, ajánlatos a saját táskát hasra erősíteni, mert a hátatokon ejtőernyő lesz. Persze azt sem kötelező kérni, Hetes! – Jót nevet a saját idióta poénján. – Álljatok sorba egytől tízig, aztán a jelzésre ugorjatok ki a gépből! Aki ezt nem teszi meg, azt kilökjük. Jó zuhanást, fiatalok!

Az első sípszó után Taylor könnyes szemmel ugrik ki a gépből. Tériszonya van. Mintha fel is sikoltana, amikor zuhanni kezd. Leeroy, a nagydarab, dünnyögő szikla húsz kilométer per órával nagyobb kezdeti sebességgel indult meg, mint Taylor, de ő valamiért nem sikolt. Zimmer és Neumann is reszketve veti ki magát a gépből, Neumannak segíteni is kell egy kicsit. Jó erős fenékbe rúgás hátulról, és a Negyedik Állam bajnoka fejest ugrik a semmibe. Robin Ramsey esküszöm, még rám is kacsint, mielőtt kiugrik, és érthetetlen módon azt mondja:

– Hajrá, Jack!

Emiatt lemaradok Adam Cole indulásáról, és még mindig meglepődve gondolkodom, amikor már nekem szól a jelzés.

– Mi az, Hetes, fogjam a kezed?

A kedves őr bájos hangját hallom, aki kidobálja azokat, akiknek nem megy maguktól.

– Hogy maga milyen figyelmes!

Nem tudom megállni: egy kemény jobbossal orrba vágom, aztán gyorsan kiugrom a gépből. Remélem, nagyon fájt neki, mert nekem a kezem igen.

Zuhanok…

*

A gépben persze senki sem magyarázta el, miképp működik egy ejtőernyő. Hátha szétloccsanunk a talajon… Szerencsére hetekkel ezelőtt odafigyeltem Mayfieldre, amikor ezen eszköz használatáról magyarázott. Igaz, akkor hozzátette, hogy elég valószínűtlen, hogy szükségem lesz rá. Nos, ahogy nézem, egyre valószínűbbé kezd válni a dolog.

Kitapogatom a kioldózsinórt, aztán várok néhány másodpercet. Csak a megfelelő magasságban nyithatok, máskülönben váratlan és meglehetősen kellemetlen következményei lehetnek a földet érésemnek. Három… kettő… egy… Meghúzom a zsinórt, és hirtelen úgy érzem, mintha valaki hatalmas erővel beletaposott volna a nem létező fékpedálba.

Egy lapos háztetőn landolok. Egykor ház lehetett, a háborúban azonban valami lerobbanthatta a felét, ugyanis hatalmas lyuk tátong a tetején, alig két méterre attól a ponttól, ahová érkeztem.

Gyorsan lehámozom magamról az ejtőernyős táskát, és arrébb dobom. Többé nem lesz rá szükségem. A hasamról leveszem az enyémet, és kinyitom. Arthur Smith nem hazudott: valóban van egy tegez nyíl és három darab másfél literes palack a táskában, ezek mellett pedig minden más, amit a Felkészülési Központból hoztam. A nyilakkal csak egy baj van: a vállamon átvetett íj

ripityára tört a landolásom közben. Az is csoda, hogy a kard egyben maradt.

A tegezt kiveszem a táskából, a kardot pedig lecsatolom a derekamról. Eléggé fáj a csípőm bal oldala: a földet érésnél ráestem a kardhüvelyre, ami a jelek szerint megvédte a fegyvert, cserébe viszont homorú testeket csinált a vesém körüli csontjaimból. Megmasszírozom magam, ami nem sokat segít, de többet most nem tehetek.

Leteszem a darabokra törött íj maradványait a tegez mellé, aztán elgondolkodom: minden fegyverre szükségem lehet, ugyanakkor minden plusz súly, amit magammal viszek, lassít, és nehezíti a mozgást. Az íj használhatatlan, nélküle a nyilak sem érnek semmit. Viszont ha itt hagyom, más megtalálhatja, akinek esetleg van használható íja, és akkor fölöslegesen plusz muníciót adnék az ellenfeleimnek.

Felpattanok, és a hátamra tolom a kis táskát. Visszacsatolom a kardot a derekamra, majd kezemben a tegez nyíllal megvizsgálom a lyukat a ház tetején. Valahogyan le kell jutnom a földszintre.

Gerendák, betondarabok, és egyéb, felismerhetetlen származású anyagok töltik be a teret a lyuk alatt. Nem tudom, mennyire stabilak, de nincs más választásom: azokon kell lemásznom. Mielőtt elkezdeném, fogom a tegezt és behajítom a ház legsötétebb részébe. Ott senki sem találja meg.

Hátat fordítok a lyuknak, aztán lassan leeresztem a jobb lábam. Valami szilárdba ütközik, erősen megnyomom, de szerencsére nem mozdul el. Mehet a bal láb. Néhány másodperc múlva már két kézzel és két lábbal a törmelékhalmon igyekszem lefelé jutni. Hirtelen megcsúszom, de idejében korrigálok, és sikerül a jobb kézfejemmel megkapaszkodni valamiben. Valamiben, ami be van terítve egy ragacsos trutyival. Inkább nem akarom megtudni, mi az. Undoromat

legyőzve megpróbálok lassan tovább mászni. Szerencsére már dél körül lehet az idő, mert odafentről tökéletesen besüt a nap, így megláthatom az örömhírt: az épület legfelső szintjének talaja már közel van.

Elengedem a fogódzkodóimat, és macskaügyességgel talajt fogok. Hajdan valószínűleg egy emberek lakta lakás lehetett a hely, ahová ebben a másodpercben csöppentem, de nincs időm ezzel foglalkozni. Kimegyek az első ajtón, amit kijáratnak vélek, és egy széles folyosóra jutok. Nagyon megörülök, amikor meglátom a lépcsőt, ami továbbvisz lefelé, annak viszont kevésbé, hogy a lépcsőszerkezet itt-ott erősen hiányos.

*

Jane Murphy törökülésben, tövig lerágott körmökkel ül a televízió előtt. A verseny közvetítését úgy volt a legegyszerűbb megoldani, hogy (amellett, hogy véletlenszerű helyekre kamerákat telepítettek) a versenyzők ruhájának különböző részeire apró kamerákat szereltek a szervezők, remélve, hogy azok a verseny során végig ott maradnak. Az én ruhámon ezt a beavatkozást Arthur Smith végezte el, műértő gondossággal. A tévénéző (főleg, ha az illető Felső) szabadon választhat a tíz versenyzőre felszerelt kamerákból, hogy éppen melyiknek lássa az adását.

Jane egyik szeme sírt, a másik pedig nevetett, amikor látta, ahogy orrba bokszolom a tahó őrt a repülőn, aztán gyorsan tíz centiméteres közelségre ült a tévékészüléktől, amikor meglátta a döbbenetes látványt… Ugyanazt, amit én láttam, miközben zuhantam lefelé. A lány ugyanazt a félelmet érezhette át, amit én, mi több, Jane talán még nálam is jobban aggódott. Kislány kora óta rettenetes tériszonya van, ami még így, a tévéképernyő előtt is előjön.

Most, ahogy végre kissé nyugodtabb helyzetbe kerülök – bár a lépcsőprobléma

továbbra is előttem áll –, Jane kibontakozik a törökülésből, és hátrébb mászik az ágyán. Ezzel, teljesen véletlenül megmozdítja a párnáját, ami alól egy fehér boríték sarka tűnik fel. Jane kíváncsian előhúzza. A címzés egyértelműen az én írásom.

*

A tető után a lépcső nem okoz nagy kihívást. Amíg lehet, addig lerobogok rajta, aztán, ahol van egy szép lyuk, azt vagy átugrom, vagy ha nem lehet, akkor átlendülök a korláton, és puha talppal landolok a túloldali lépcsősoron. Persze… Ez mindaddig működik is, amíg egyáltalán van olyan, hogy túloldali lépcsősor. Ezt, röpke két szinttel a földszint előtt, többé nem mondhatom el.

Lázasan gondolkodni kezdek, miképp kerüljem el azt, hogy szétloccsanjak a padlón. Arra jutok, hogy kénytelen leszek kipróbálni a páncélöltözetem hatékonyságát. Egész pontosan a kis pengék hatékonyságát.

Mindkét kioldógombot megnyomom, aztán a bal kezemet erősen a tőlem jobbra lévő falba nyomom. A penge behatol a fal anyagába, és úgy érzem, képes megtartani a súlyomat… már amennyiben a saját karom képes ugyanerre. Nagyon fárasztó dolog ugyanis két kézzel a falon lógni. Belemélyesztem a jobb kézfejemen lévő fémdarabot is, aztán lassan elkezdek lefelé ereszkedni. Mintha hegymászó lennék, és csákány lenne mindkét kezemben. Annyi a különbség, hogy nekem egy tök sima fallal van dolgom, semmi kiszögellés, és a csákányt nem a markomban fogom, hanem a csuklóm alól jön ki.

Rövid idő alatt elfogy minden erőm, és kénytelen vagyok elengedni a falat. Szerencsére addigra már eleget haladtam lefelé ahhoz, hogy a nagy csattanás ellenére semmim se törjön össze földre érkezéskor. Kicsit kábán nézek körbe, miközben a hátamon fekszem: tőlem balra meglátok egy hatalmas kaput, ami

nyilvánvalóan a kijárat.

Végre! Lent vagyok.

*

Jane Murphy lóhalálában rohan oda a Mayfielddel beszélgető George Hammondhoz. Mielőtt azok bármit is mondhatnának, a lány beléjük fojtja a szót. Felemeli a mutatóujját, jelezve, hogy csöndet kér, gyorsan kifújja magát, aztán így szól:

– El kell tűnnünk innen, fiúk!

– Miért? – kérdezi értetlenül George.

Válasz helyett Jane a kezébe nyomja a levelem. A levelem, amit még a deportálás napjának előestéjén írtam, és tettem be Jane párnája alá. Abban reménykedtem, hogy jóval hamarabb megtalálja.

Kedves Jane!

Remélem, mihamarabb megtalálod ezt a levelet, ahogy azt is remélem, hogy nem más találja meg. Nem találtam más módot arra, hogy átadjam ezt az üzenetet. Félek. Ezt a levelet július 22-én este írtam/írom, te is tudod hát, hogy holnap

útnak indulok. Nem ez aggaszt. Sokkal inkább az, hogy Veled mi lesz. Egészen mostanáig nem gondoltam ebbe bele, de úgy érzem, veszélyben vagy. Nem mondhatok semmit sem arról, hogy mire készülök, már azért sem, mert én sem tudom pontosan. Hidd el, legszívesebben mindent leírnék, de nem lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy tetteimnek súlyos következményei lesznek. Ha jól sejtem, akkor az egész társadalmunk megváltozhat tőle. Ez viszont azt jelenti, hogy a jelenlegi rezsimnek nem leszek puszipajtása. Mindketten tudjuk, mi mindenre képes az elnök és a drága jó ügynökprogramja. Ha csak megsejtik, hogy keresztbe fogok tenni nekik, azonnal nekiállnak elpusztítani mindent, amit szeretek. És ezen a listán az első Te vagy. Nem tudom, melyik tettem után fognak bekeményíteni. Talán már az érkezésemkor, talán csak a nyilatkozattétel után. Az is lehet, hogy csak a verseny közben jutnak el eddig a gondolatig. De el fognak jutni! Jane, menekülj! És meneküljön mindenki más, aki kötődik hozzám, mert óriási veszélyben lehet. Sajnálom, Kicsim, de nem tudom, hová mehetnél, vagy miképp menekülhetnél el, csak azt tudom, hogy ott nem maradhatsz, ahol most vagy. Nagyon kérlek, vigyázz magadra! Nem tudnám elviselni, ha miattam bajod esne… Szeretlek! Jack

George szeme villámgyorsan cikázik a sorok között, amíg olvas. Nyilván tisztában van azzal, hogy igazam van. Jane, ő, és mindenki más nagyon nagy bajba kerülhet. Mayfield, Sylvia, Hector, Julia… Julia! Neki sajnos nincs választása: a házamban kell maradnia. Csupán abban bízhat, hogy nem tudja meg senki, hogy ott van. Hivatalosan úgysem lehet ott.

Mayfield rezzenéstelen arccal bólint, miután átfutja a levelet.

– Jacknek igaza van. Azonnal indulnunk kell.

– Egyetértek – bólint Jane. – De hová? És hogyan?

– A hogyan kérdésre elég egyszerű a válasz – vonja meg a vállát Mayfield. – Nem véletlenül van rajtam tengerészruha. Tiszt vagyok… tiszt voltam, és sikerült kikönyörögnöm a nagyfőnököktől, hogy a flotta feloszlatása ellenére megtarthassam Jennifert.

– Jennifert? – vonja fel a szemöldökét Jane. Vajon milyen lányt „tarthatott meg” Mayfield?

– A hajómat – hangzik a válasz. – A kutatólabornál van lehorgonyozva. Hétvégente még mindig járunk egyet vele a fiúkkal.

– És a „fiúk” most hol vannak?

– A Jenniferen. Szegénykém állandó renoválásra szorul. Tulajdonképpen én ezért melózok itt: hogy fenntarthassuk a drágát.

– Jó tudni – bólint Jane, aztán elmosolyodik. – Indulhatunk, kapitány?

– És merre, kisasszony? – Mayfield hangja komoly.

– Én tudom. – George, aki mindaddig egy szót sem szólt, most hirtelen zsebre vágja a levelem. – Északnak. Menjünk el a DK-ba! Kis szerencsével pont összefutunk a visszatérő Jackkel. Ha mégsem, akkor is a DK az egyetlen hely, ahol senki sem keresne minket.

*

Egy órája sem mentek el, amikor a Felkészülési Központ hatalmas bejárati ajtaját egy kisebb csoport katona töri be. Decadem Központjából érkeztek.

Tizenkettedik fejezet

Nagy nehezen feltápászkodom. Minden tagom sajog a fájdalomtól, de legalább nem tört el semmim, és lejutottam a Mount Everesttel felérő háztetőről. Gyors ellenőrzést hajtok végre: a kard egy darabban, a táska pedig még mindig a hátamon, a benne lévő legfontosabb dolog pedig nem veszett kárba – a műanyag palackom nem szakadt el, és a négy és fél liter vizem nem ömlött ki. Az egyiket kénytelen vagyok felbontani, és rövidet kortyolok belőle.

Amikor kilépek az utcára, egy romokban heverő várost látok. Utcatábla sehol, de egyértelműen nagyváros lehetett régen. Ki kellene derítenem, hol is vagyok egész pontosan.

Egy nagy sugárútra érve már egészen biztos vagyok abban, hogy a hely a hajdani Európa egyik kiemelkedő városa lehetett: úgy tűnik, a harmadik világháborúban az atombombát sem sajnálták tőle. Minden, minden romokban, de a romok hatalmasak. A főút aszfaltja itt-ott felgyűrődött az erős lökések hatására, az autók egymás hegyén-hátán vannak, az épületek szénné égtek, és felismerhetetlenné torzultak. A belvárosban lehetek.

Hosszú percekkel, talán órákkal később már egyértelműen valamelyik kertvárosi rész felé közeledem. Itt sincsenek ép házak, de a pusztulás jóval kisebb mértékű, mint a belvárosban. Próbálok találni valamit, amiről megállapíthatnám, merre vagyok, de teljesen esélytelen. Az utcatáblákat vagy a bomba szedte le, vagy a szervezők távolították el módszeresen – én az utóbbira tippelek.

Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy valaki követ. Mintha egy párhuzamos utcán haladna velem, gondosan vigyázva arra, nehogy észrevegyem. Megfordulok, vissza a belváros felé. Bárki is legyen, talán így le tudom rázni.

Újra valami nagy, széles úton találom magam, az ismerős lepusztultsággal körülöttem. Esteledik, a nap épp velem szemben tér nyugovóra. Arra van hát nyugat.

Az egyik saroknál hirtelen megtorpanok. Lassú, halk mozdulattal a földre eresztem a táskám, és előhúzom a kardomat. Sajnos alig hallható, csikorgó hangot ad ki magából, amint a nyél végigcsúszik a hüvelyen. A következő pillanatban beugrom a mellettem lévő, sikátorszerű utcába, és…

*

Ugyanabban a pillanatban előugrik valaki más is. Nem tudom kivenni az arcát, de biztos vagyok benne, hogy egész eddig ő követett. Nála is van valami kardszerű dolog, mert felém suhint vele. Gyors mozdulattal kivédem, de kissé hátratántorodom tőle. A fickó erősebbnek tűnik nálam, és csak reménykedni tudok benne, hogy nem Leeroyjal a másodikból, vagy Cole-lal a hatodikból van dolgom.

Talpon maradok, és gyorsan támadást indítok. Két csapás között ellenfelemnek valahogy sikerül keresztbe belevágnia a jobb tenyerembe. Érzem, ahogy a vér sikamlóssá teszi a kardom tapintását. A következő pillanatban egy sikeres mozdulattal kiütöm a támadóm kezéből a kardot, de csak rövid ideig örülhetek neki: a férfi reflexből megpördül a tengelye körül, és talpával arcba rúg. Hátraesem, és egy nagy, sziklaszerű valamiben tudok csak megkapaszkodni a jobb kezemmel. Miközben megpróbálok felállni, hirtelen egy lőfegyver tárának kattanását hallom.

– Ne mozdulj, Hetes!

Ülve maradok, és felteszem mindkét kezem a magasba. Most legalább van időm felnézni: a lenyugvó nap utolsó sugarai megvilágítják támadóm arcát, aki nem más, mint Benjamin Jackson a Nyolcadik Államból. Fogalmam sincs, hogyan juthatott ilyen gyorsan lőfegyverhez.

Megölhetne, de hosszú másodpercekig nem történik semmi. Ültömben felvonom a szemöldököm:

– És most? – kérdezem.

– Lenyugodtál végre? – Jackson fürkésző tekintettel néz. Mély, megnyugtató hangja van, a srác annyi idős lehet, mint én. Ezt a választ azonban nem vártam tőle.

– Hogy én? Igen, abszolút lenyugodtam. Már amennyire nyugodt lehet valaki, akit épp rohadtul le akarnak lőni!

Jackson leereszti a fegyverét, közelebb lép, és felém nyújtja a bal kezét. Felsegít.

– Nem akarlak én lelőni – szól komolyan. – De majdnem tőből levágtad a kézfejemet, úgyhogy valahogyan le kellett állítsalak.

– Ne haragudj, de nem szeretem, ha követnek. Főleg akkor nem, ha az illető bármelyik pillanatban megölhet. És valljuk be: a versenyen ez mindennapos dolog.

Jackson bólint, és mintha egy mosoly árnyéka jelenne meg az arcán.

– Mondd, Hetes, komolyan gondoltad azt, amit a nyilatkozatnál mondtál! Hogy ingyen kapnak vizet az Alsók, és hogy olyan híreid vannak, amelyek megváltoztathatják a világot?

– A lehető legkomolyabban – felelem, aztán kölcsönösen méregetni kezdjük egymást. Ez megy vagy öt percig.

– Jól van – bólint végül Jackson. – Segítek neked.

– Hálás vagyok – bólintok. – Kezdhetnénk talán azzal, hogy nem lopakodsz mögöttem, nem támadsz rám, és nem vágod ketté a tenyerem.

Jackson elvigyorodik.

– Ne haragudj. Nyomósan kellett érvelnem amellett, hogy abbahagyd a vagdosást.

– Apropó, honnan van neked lőfegyvered?

A néger férfi megvakarja a tarkóját. Rápillant a kezében tartott fegyverre, aztán így szól:

– Rossz hírem van számodra, haver. A másik Felső egy igazi lelketlen szemétláda. Pont olyan, amilyennek a Felsőket képzeltem. Te különös kivételnek tűnsz, de még nem bízom benned.

– Nem értem. – A mondandó második felét szinte nem is hallottam. – Hogy érted azt, hogy „lelketlen szemétláda”? Ugyanúgy nyilatkozott, ahogyan én, és még jobban meg is verték.

Jackson szomorúan megrázza a fejét.

– Nem gondolta komolyan a nyilatkozatát, és mérget vennék arra is, hogy nem verték össze. Amíg te az elnöki szobában voltál, összehívtak egy rövid tanácskozást a főpalota előtt, ahol ez a River kiterítette a lapjait. Csak azért van itt, hogy téged megöljön. Valószínűleg az volt a taktikája, hogy (engem megelőzve) megtalál téged, talán kicsit barátkozik is veled, aztán hátba döf. A palotánál azt ígérte, hogy aki megöl téged, az jutalom vizet kap. Ha bárki eltesz téged láb alól, akkor minden Alsó jutalom vizet kap, plusz a gyilkos állama megkapja a bónusz víz kétszeresét.

– Nem, nem lehet…

– Pedig így van. Ő (és feltehetően az elnök) intézte el azt is, hogy rajtad kívül mindenki lőfegyverrel vághasson neki a versenynek.

Nehéz megemészteni a hallottakat, túl jó volt a színjáték, amit River produkált az utóbbi időben. Hozzám se szólt, mégis meggyőzött arról, hogy vannak még

rendes emberek, rendes Felsők rajtam kívül. Hát nincsenek. Vagy legalábbis ez a fickó nem az.

– Köszönöm – mondom végül. – Nem könnyű elhinnem, de muszáj lesz.

– Igen, muszáj lesz. És mostantól mindig nézz a hátad mögé. Engem leszámítva ugyanis mindenki meg akar majd ölni.

Még mindig nem mozdulunk el, csak állunk egymással szemben, közben gyanakodva végigmérem a férfit.

– És te miért nem akarsz engem megölni?

– Egy kis plusz vízért? Megölni téged, az egyetlen embert, aki talán tehet valamit Decadem kegyetlen léte ellen? Akinek van esze, az végiggondolja, mi az, amit nyerhet, és cserébe mit veszíthet. Megtettem. Jobb nekem, ha élsz: és nyersz. – Kacsint egyet, és megveregeti a vállam. – De a többiek nem atomfizikusok. Tudod, az Alsókat nagyon könnyű vízzel lekenyerezni.

– Tudom – felelem komoran. – Az évek során találkoztam már néhánnyal közületek, pontosan tudom, milyen állapotok között kell élnetek.

Jackson komoran bólint.

– Ó, jut eszembe, a kezed! – hirtelen a fejéhez kap. – Valamit csinálnunk kellene

vele. Van a táskádban kötszer?

– Nincs.

– Nálam van, és…

– Jackson! – vágok közbe. – Teljesen felesleges.

Felemelem a tenyeremet, amin még egy vágásnyom sincsen. Teljesen ép, mintha sohasem találkozott volna karddal. Pedig…

Mindketten arra a szikladarabra nézünk, amibe belekapaszkodtam, miután hanyatt estem. Tisztán kivehető volt rajta egy véres kéznyom.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezi szájtátva, három oktávval magasabb hangon Jackson.

– Vannak tippjeim – felelem, ám ekkor hirtelen eláll a lélegzetem.

Meglátok valamit… valamit, ami rengeteget segít. Futni kezdek. Jackson egy pillanatig nem érti, mi történik, aztán gyorsan utánam iramodik. Az utca sarkán mindketten megállunk.

Egy hatalmas épület van előttünk. Valaha minden bizonnyal ovális alakú lehetett, három-négy szintnyi oszlopsorral, de az idő és a háborúk nem tettek jót neki. Úgy tudom, már a harmadik világháború előtt sem volt egészben, de még közel sem volt olyan rossz állapotban, mint most. Egy negyed körív, két oszlopsor, előtte-mögötte önnön romjaival. De még így is bárki felismerné, aki valaha látta.

– Ez a Colosseum! – újságolom a társamnak, aki nem tűnik túl boldognak ettől. – Jackson, tudom, hogy hol vagyunk! Rómában!

– Rómában? Az mit is jelent? Ne haragudj, Hetes, de nálunk, Alsóknál nem valami magas színvonalú a földrajzoktatás. Már csak azért sem, mert nincs is.

– Ez azt jelenti, barátom, hogy tudom, merre kell mennünk. Északnak! – Gyorsan jobbra fordulok, mert Jackson megint értetlen képet vág. – Vagyis arra.

– Értem. De már nem ma. Sötét van, és nincs kedvem másokkal találkozni.

– Rendben – bólintok. – Akkor keressünk egy viszonylag jó állapotban lévő házat, ahol meghúzhatjuk magunkat.

*

A néha Spanyolország partjaitól nem messze egy óceánjáró suhan végig a Földközi-tenger felszínén. A hajó hídján Adams parancsnok nyugodt, hűvös tekintettel néz előre.

Már nincsenek messze. Nem tudja, mi lesz a feladatuk, de ez az akciók kilencven százaléka előtt így szokott történni. Csak időben közöljék velünk, mit akarnak, ha eredményt is szeretnének látni…

*

– River, itt az elnök beszél. Hall engem?

Richard River éppen felmászott az egyik ház tetejére. A fickó elképesztő ügyességgel van megáldva: olyan sebességgel mászik felfelé, mint az álom.

Felegyenesedik, és elővesz egy apró rádiót.

– Hallom, elnök úr.

– Hiba csúszott a tervbe. Norton megtudta, hogy a résztvevők közül mindenki őrá vadászik, és hogy maga a felbujtó.

– Értem.

– Ezennel érvénybe lép a B terv.

– A „B terv”, uram? – kérdez vissza kíváncsian River.

– Mostantól magán múlik minden. Tegye azt, amit jónak lát, de Jack Norton nem élheti túl a versenyt. Szabaduljon meg a rádiótól, mostantól úgysem lesz rá szüksége: a lehetetlen légköri viszonyok miatt, ahogy Európa belseje felé halad, működésképtelenné válik mindenfajta elektromos kommunikációs forma. Sok sikert, Richard!

– Számíthat rám, elnök úr.

River kikapcsolja a rádiót, aztán erősen a földhöz vágja. Az eszköz először megreped, aztán, miután River sarokkal rátapos, kettétörik. A férfi egy laza mozdulattal lerúgja a rádiót a tetőről, s mialatt az szabadesésben közeledik a talajhoz, River átmászik egy másik romház tetejére.

*

– Miért neveztél be a versenyre?

Egy ház padlásán ülünk, csak egy zseblámpa fénye világít, amit még a Hetedik Államból hoztam magammal. A vizemből iszunk, és Jackson kenyeréből eszünk egy keveset.

– Tudod, ezt a kérdést most hallom először – felelem gúnyosan. Jackson röviden felnevet.

– Igen, sejtem. De komolyan kérdeztem: miért?

Nagyot sóhajtok, és törökülésben teljesen szembefordulok vele. Viccesen az állam alá teszem a zseblámpát, mintha szellemtörténetet készülnék mesélni.

– Húúú… Egyszer volt, hol nem volt… Egy baromi sötét éjszakán két őrült ült egy padláson, és beszélgettek. Húúú…

Jackson elneveti magát, de aztán kiveszi a kezemből a lámpát, és nem tágít a témától.

– Hetes!

– Nehezedre esik a nevemen szólítani?

– Nehezedre esik válaszolni a kérdésemre?

Egy percig némán ülünk.

– Hát jó – adom be a derekam. – Tudod, kisfiúkorom óta el akarok indulni.

– Miért akarsz? Semmi értelme, te Felső vagy!

– Ember vagyok. Akárcsak te. Régen arra gondoltam, hogy ha megnyerem, valami talán megváltozik a világban. Valami talán jobb lesz.

– És most mit gondolsz?

– Most? Most tudom, hogy változás lesz. Már most változás van. Az elnök meg akar ölni: ez azt jelenti, hogy veszélyben érzi magát. Érezze is!

Jackson egyetértően bólint.

– Aludnunk kéne – javaslom. – Őrködjek először?

– Ne, nem kell – tiltakozik Jackson. – Majd én. Aludj csak.

Megvonom a vállam, és másodperceken belül mély álomba merülök.

*

– Ez a River egész ügyes fiú.

Armitage elnök nyugodtan sétálgat az irodájában. Az üvegfal eltűnt, a helyén most egy öltönyös férfi áll: Harold Morrison.

– Jó ötlet volt ez a kis szervezkedés – folytatja Armitage. – Kár, hogy ez a Jackson beleköpött a levesbe. De sebaj, River majd megoldja. Tudja, Harold, amikor a múltkor felhívattam Madge-dzsel Overstandot, tőle kértem ajánlást a Tizedik Állam bajnokára, és ő Richard River mellett voksolt. Azt kell mondjam, igaza volt.

Morrison nem szól semmit, csak merev, kissé talán hűvös tekintettel nézi az elnököt.

– Persze maga, Harold, egészen más miatt van itt. Mondja csak, öreg barátom – Armitage rátenyerel az íróasztalára, és szeme villámokat szór –, mitől olyan „veszélyes” ez a római versenyhelyszín? Persze lehet, hogy én emlékszem rosszul, de mintha azt beszéltük volna meg, hogy nehéz pályát csinál, hogy Norton mindenképp meghaljon. A norvég fjordokat érteném, de Itáliát… Megmagyarázná?

Morrison életében először nem behízelgő hangon válaszol az elnöknek:

– A magyarázat nagyon egyszerű, elnök úr: nem akarom, hogy Jack Norton meghaljon. Azt szeretném, ha ő nyerne.

Armitage nyilvánvalóan nem számított erre a válaszra, de remekül leplezi meglepődését. Bár az is lehet, hogy a puszta harag felülkerekedett a meglepetésérzeten:

– Mondja, Harold, ezek után mire számít, meddig élhet még?!

Morrison nagyon izzad, de erőt vesz magán. Tudta, mire vállalkozik, amikor átvariálta a verseny helyszínét az eredeti tervről a hét évvel azelőttire. Ahogy azt is tudta, mi fog történni, amikor az elnök az irodájába hívatta.

– Nem számít, elnök úr – A gúnyos felhang csak tovább idegesíti Armitage-et. – Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem: „Ezt kell tennem, és nem önmagamért. Így helyes”. Így helyes, Eliot.

– Így helyes?! – Armitage hirtelen előránt egy sugárpisztolyt, és mellkason lövi Harold Morrisont. A főszervezőnek felkiáltani sem marad ideje.

– Overstand! – A férfi előrohan a szomszédos szobából. – Takaríttassa ezt fel! Aztán induljon, és keresse meg nekem Jane Murphyt!

Tizenharmadik fejezet

A Jennifer, ami voltaképpen egy óceánjáró, sebesen szeli a Karib-tenger habjait. Mayfielden, Jane-en és George-on kívül nyolcan ténykednek a hajón, vidám fickóknak tűnnek, de értik a dolgukat. Ez abban a viharban derült ki leginkább, amibe az első órákban rögtön belekeveredtek.

Most derült, tiszta az égbolt, és békésnek tűnik minden. Jane a kabinjában ül, egy tévékészülék előtt. A hajóban működik egy generátor, ami áramot termel az ilyen eszközök működéséhez. Adás pedig nagyon is van, hiszen a part menti óriási antennák, amelyek a tévéadást veszik és továbbítják, ennél közelebb már nem is lehetnének.

George kopog be, épp amikor felfedezem a Colosseumot.

– Bújj be! – kiáltja Jane.

– Történt valami?

– Áh, semmi, csak majdnem megölte Jacket egy néger fickó.

– Tényleg? – George elvigyorodik, aztán Jane-re nézve lehervad szájáról a mosoly. – Ne haragudj, csak viccesen hangzik.

Jane szinte nem is figyel rá.

– Ami fura, hogy megismétlődött az, ami a központban történt.

– Éspedig?

– Megvágták. És vérzett, George, vérzett a keze!

– Igen, na és? Előfordul az ilyesmi a versenyen.

– Csakhogy amikor be akarták kötni, vagy tudom is én, már nem volt seb a kezén. Pont, mint amikor az a robot megvágta a könyöke fölött. George, én láttam Jack felsőjét, mielőtt kimosták volna: tiszta vér volt belülről. Nem értem ezt az egészet.

George megvonja a vállát, aztán leül Jane mellé.

– Rómában vannak?!

– Hogy Rómában? – Jane nem is figyelt a tévére. – Ó, tényleg… Mayfield!

Jane hirtelen felpattan az ágyról és a parancsnoki hídra siet. George egy pillanatig habozik, aztán utánaindul.

– Mayfield!

– Mit akar, Jane? – Michael Mayfield a kormányos mellett áll, eddig valószínűleg békésen beszélgettek.

– Rómába kell mennünk! Segítsünk Jacknek!

Mayfield habozik.

– Szerintem nem kellene – vág közbe George, aki ekkor ér oda. Lihegve megkapaszkodik a fülke ajtókeretében.

– Miért, George? – kérdezi őszinte megdöbbenéssel Jane.

– Jacknek szabályosan kell megnyernie a versenyt, hogyha nem akarjuk, hogy az elnök jogilag beleköthessen. Meg aztán… inkább csak hátráltatnánk. Jane, csak bíznunk kell benne, ennyi az egész.

Egy hosszú percig senki sem szól.

– Jól van, akkor ezt később megbeszéljük – töri meg a csendet Mayfield. – Most úgyis más gondunk van. Kénytelenek leszünk kikötni valahol, mert fogytán van a vizünk és az élelmiszerünk.

– Merre lehetünk? – kérdezi George.

Mayfield nem válaszol rögtön. Elővesz egy térképet, hosszasan tanulmányozza, aztán odasúg valamit a kormányosnak.

– Most lehetünk a Negyedik és az Ötödik Állam határán.

*

– Uram, fogalmunk sincs, merre lehetnek!

Overstand egy helikopter hátsó ülésén ülve halad a Hetedik Állam felé. Időközben felhívta a korábban Jane Murphy és barátai begyűjtésére küldött osztagot, most ennek a parancsnokával beszél.

– Egész pontosan kik tűntek el? – reszelős hangja nyugodt. Lassan végigsimít azon a három hajszálon, ami kopasz fejbúbján még megmaradt, miközben a választ várja.

– Jane Murphy, George Hammond és Michael Mayfield.

– Mayfield? Mayfield…

Overstand elővesz egy laptopot, és bekapcsolja. Másodpercekkel később már az országos adatbázist bújja.

– Michael Mayfield – dünnyögi. Végigolvassa az anyagot. – A fickónak van egy szép nagy hajója, az a helyén van még?

– Öh… a „helyén”, uram?

– Az Állami Kutatólabor melletti kikötőben horgonyoz – forgatja a szemét Overstand. Felsóhajt. Értetlenkedő barmokkal van körülvéve.

– Azonnal megnézzük, uram.

– Helyes. – Overstand szétkapcsolja a beszélgetést, és közben arra gondol, hogy ezek a gyökerek mindaddig mi a jó francot csináltak?

*

Az éjszaka közepén Jackson felébreszt, onnantól ő alszik napkeltéig. Mindketten álmosan ülünk neki reggelizni, amivel továbbra is spórolnunk kell.

– Van valami terved? – kérdezi Jackson.

– Ami azt illeti, van. Gyere, megmutatom.

Reggeli után gyorsan körbenézek a házban. Órákig nem mosolyog rám a szerencse, Jackson pedig kezd ideges lenni.

– Mit keresel?!

A választ csak tizenöt perc múlva tudom megadni.

– Ezt! – Ahogy felegyenesedem, egy autó slusszkulcsát tartom a kezemben, amit egy szakadt ruhából húztam elő. – Ha szerencsénk van, akkor maga az autó is a környéken van. Ha még nagyobb szerencsénk van, akkor használható is, és ha ma mi leszünk Fortuna kegyeltjei, akkor benzin is lesz benne. Persze ilyen sok mázlira én sem számítok.

Gyorsan körbepillantok, mielőtt kilépnék az utcára. Semmi. Megnyomom a slusszkulcs gombját, és az utca túloldalán lévő, leszakadt motorháztetejű kocsi lámpája örömteli hanggal kettőt villan. Odasietek.

Első ránézésre nincs nagy gond. A kocsi burkolata renoválásra szorul, de az a fő, hogy menjen, és túl nagy sérülést nem látok rajta. Még apám tanított kocsit szerelni. Jó régen volt.

– Aha – bólintok, amikor rájövök, mi a gond. Jackson behajol az ablakon.

– Mi történt?

– A kocsi pöpec. Csak benzin nincs benne. Látod?

Ráadom a gyújtást, a motor nyöszörög kicsit, aztán leáll.

– Akkor? – kérdezi Jackson.

Kiszállok.

– Benzint kell szereznünk valahonnan.

– Helyes. De sajnos a legközelebbi benzinkút épp zárva van.

Elengedem a fülem mellett az olcsó poént.

– Ebben igazad van, de ezek az autók itt mindenütt felettébb nincsenek „zárva”. Valahogy hozzá kellene férnünk a tankjukban lévő benzinhez.

– Oké – Jackson bólint, és visszamegy a házba. Nem értem, mit akar, de húsz percig nem látom. Addig legalább még egyszer leellenőrzöm az autó

működőképességével kapcsolatos megfigyeléseimet.

*

– Ez itt a porszívó fapados változata – magyarázza visszatérte után Jackson, miközben egy fura, könyv nagyságú, csővel és tekerővel ellátott tárgyat tart a kezében. – Nálunk, Alsóknál nem mindig van áram, mi több, az a gyakori, hogy nincs. Valamelyik zseni pedig feltalálta ezt: manuálisan működik, te tekered, a szerkezet pedig szív.

– És miért hoztad el? Hátha kell a takarításhoz?

Jackson fel sem veszi a gúnyolódást.

– Szemlátomást most is épp jól jön. Egyébként nem elhoztam, hanem az elmúlt pár percben dobtam össze. Mifelénk minden második ember képes rá, nem nagy dolog. Csak fémhulladék kell hozzá.

– Lenyűgöző – bólintok, és megérintem a kis masinát. Az Alsók életben maradásához elengedhetetlenek voltak az ilyen kisebb találmányok. És a nagy számok törvénye alapján a legtöbb lángelme az Alsók közé született. Ha megérte a felnőttkort, ilyesfajta eszközökkel lepte meg az emberiséget.

Jackson habozik, mintha nem tudná, mit mondjon:

– Talán… munkához is láthatnánk. – Bólintok.

A házból szerzünk egy dézsát, és a kis kézi porszívóval sorra járjuk a kocsikat. A legtöbbnél nincs szerencsénk, felrobbant autóban ritkán marad benzin, de a tárolónk szép lassan megtelik. Óvatosan beleöntjük a működőképes kocsink tankjába, amikor hirtelen lövéseket hallunk, és valami átfúrja a bal kézfejemet és alkaromat.

Azonnal a kocsi mögé menekülünk.

– Add ide a stukkeredet! – súgom Jacksonnak.

– Hogyisne! – hangzik a válasz. – Akkor nekem nem lesz, és én nem tudok védekezni.

– Ez igaz, de kettőnk közül én nem tudok megsebesülni. – Meglengetem előtte a bal kezem. Semmi seb, pedig ő is látta, hogy eltaláltak, és a páncélruhám is csupa vér. Golyó ellen még mindig nem véd.

– Miből vagy te? – kérdezi szörnyülködve Jackson, de azért felém nyújtja a fegyverét.

– F26-osból – felelem, aztán kilövök a kocsi mögül.

Jackson még azután is értetlenül rázza a fejét, hogy már eltűntem mellőle:

– Miből?!

*

– Uram, Mayfield hajója nincs a kikötőben – jelenti az osztagparancsnok vigyázzállásban az érkező Overstandnak.

A két méter magas, kopasz férfi megvető hangon válaszol:

– Igen, én is látom, parancsnok. A hajó neve Jennifer, és a néhai Országos Flottához tartozik. Következésképpen van benne egy jeladó, aminek létéről csak az elnök tud, és azok, akikkel ezt az információt megosztotta. Beleértve engem.

A parancsnok feszengve ácsorog Overstand előtt.

– Hozasson egy technikust! – rivall rá Overstand. – Be kell mérnünk a Jennifer helyzetét!

*

A Jennifer, ami helyzetét tekintve kvartórium, a Negyedik Állam fővárosának kikötőjében vesztegel. Jane Murphy búsan üldögél a kabinjában, amíg Mayfield és az emberei a megszerzendő holmikat intézik. Mayfield szerint beletelik egy

kis időbe, mire újra elindulhatnak.

Az elnök adáshibára hivatkozva beszüntette a verseny sugárzását, így Jane csak a fekete képernyőt keresztben átszelő „Szünetel” feliratot tudja nézni.

– Jól vagy? – George lép be. Ő megígérte, hogy Jane-nel marad, és közben elvégez néhány feladatot a hajón, amit a matrózok távollétükből kifolyólag most nem tudnak megcsinálni. George épp végzett a folyosó felmosásával.

– Igen, persze – feleli Jane. – Csak szeretnék… szeretnék tenni valamit Jackért, ahelyett, hogy itt ücsörgök. Érted?

– Értem. Hogyne érteném. Amikor kiválasztották, oda akartam rohanni, hogy helyette jelentkezzek. Nem tudom, meddig bírhatja dögvésszel a versenyt.

George még nagyon le van maradva.

– Nem dögvészes – mondja halkan Jane.

– Micsoda?

– Jack nem dögvészes. Azt mondta, megtalálta a gyógymódot. Emlékszel, amikor hetekig nem jött, és meséltem, hogy nagyon beteg volt?

– Persze.

– Na, akkor gyógyult meg. Akkor kezdte el szedni a gyógyszert, vagy hasonló. Nem kérdeztem a részleteket.

– Hm… talán az a „gyógyszer” felelős azért is, hogy meglepően gyorsan regenerálódik. Mint a robotos esetnél.

– Gondolod?

*

Úgy érzem, apám levelének elolvasása nélkül is megfejtettem az F26-os szérum hatásának lényegét. Én megsérülök, a szer pedig felgyorsítja a gyógyulási folyamatot. Persze jó kérdés, hogy fatális kimenetelű sérülés esetén mit gyorsítana fel a nem létező gyógyulási folyamaton.

A lövések, bárkitől is származnak, a kocsival szemközti ház tetejéről érkeztek. Miután faképnél hagyom Jacksont, sprintben érkezem meg a ház falához, és gyorsan hozzásimulok. Itt biztosan nem tud lelőni a fickó, fölöttem ugyanis van egy szép nagy erkély.

Lassan lopakodva a bejárathoz surranok. Egyébiránt ez az a ház, ami közvetlenül az éjszakai szállásunkul szolgáló házikó jobb oldali szomszédja. Ahogy belépek, mintha újabb lövések hangját hallanám, de nagyon messziről, és nem rám lőnek. Talán Jackson volt olyan ostoba, hogy megmozduljon. Márpedig a kocsi tele van

benzinnel. Egy rossz lövés, és Benjamin Jackson a Nyolcadik Államból a levegőbe repül.

Elindulok felfelé a lépcsőn, és tompa hangokat hallok. Mintha valaki kiabálna.

– Hé, te hülye! Miért véded? Miért nem lőtted le te magad?! Nem kell a víz? Azt szeretnéd, hogy szomjan haljanak a családjaink?

Nem ismerem fel a hangot. Jackson nem válaszol, de lehet, hogy csak én nem hallom. Újabb lövéssorozat. Egyre közelebbről hallom, a férfi egész biztosan a tetőn van.

– Nem hallod, Nyolcas?! És te, Felső nyomorék, hol a pokolban vagy?!

– Itt.

Thomas Zimmer a hármasból megpördül a tengelye körül, de csak azért, hogy a homlokába kaphassa a halálos lövést.

– Megvagyok, Jackson, köszi! – kiáltom le.

– Épp ideje volt! – kiált vissza mérgesen. – Még egyszer nem adom oda a fegyverem. Szerezz magadnak!

– Probléma megoldva! – jelentem hangosan, és felemelem Zimmer fegyverét.

*

A Zimmerével szemközti ház egyik felső ablakában egy másik fegyveres fekszik. A mesterlövészpuska távcsövében végig engem néz. Vigyorog, ahogy Jacksonnal a benzintankot töltjük, aztán lassan kifújja a levegőt, mint aki lövésre készül.

Egy pillanattal később igencsak meglepődik, amikor lövések hangját hallja anélkül, hogy a mutatóujja akár a ravasz közelébe került volna. A fegyver távcsövén át látja, ahogy bebújunk az egyik kocsi mögé, majd én Jackson stukkerével a támadó felé veszem az irányt.

Beletelik pár másodpercbe, amíg mesterlövészünk megtalálja azt a másik, béna „mesterlövészt”, aki ránk lőtt. Látja összeesni, látja, ahogy felveszem a fegyverét.

A távcső mögött a férfi gondterhelt arccal összevonja a szemöldökét. Tisztán látta, ahogy átlövik a kézfejemet, és hogy aztán azon mutogatok valamit Jacksonnak.

– Nos? – kérdezi egy hang a férfi mögül, aki megrázza a fejét.

– Nem tiszta. Fegyvere van és nincs egyedül. Más terv kell. A kocsi megvan?

– Igen – bólint a másik. – Ott volt, ahol mondtad.

A lövész leereszti a fegyvert.

– Helyes – bólint Robin Ramsey. – Indulás!

Tizennegyedik fejezet

– Miss. Murphy, volna szíves velem fáradni?

Mayfield és a matrózok megkötözve állnak a kabin előtt, George leütve fekszik Jane ágyán. Overstand önelégülten vigyorog…

*

Itt már volt verseny. Ebben biztos vagyok. Nagyon ismerős a környék, pedig nyilvánvaló okokból sohasem jártam Itáliában. A kesztyűtartóban talált térkép alapján gyorsan megtaláltuk a legrövidebb utat Rómából a célunkig.

A széles sugárutak üresek voltak, az akadályozó szemét sok helyen már el volt takarítva. Már csak a vörös posztó hiányzott előlünk.

Az autópályán ütközünk az első akadályba. A kétszer három sávos utat mindkét irányból eltorlaszolják az otthagyott kocsik. Valaki előttünk egy kisebb tankkal próbálkozhatott itt átmenni, a velünk szemben lévő autó ugyanis közel kétdimenziós állapotba került egy bitang nagy valamitől.

– És most? – néz rám Jackson. Megvonom a vállam, aztán kiszállok, hogy körbenézzek.

– Eddig olyan jól ment – hallom társam hangját.

– Túl jól – válaszolom fejcsóválva.

– Ne legyél már ennyire pesszimista – vigyorodik el Jackson.

Megrázom a fejem.

– Nem, haver, itt nem erről van szó. Nézd csak! Itt az út tovább.

Nem kellett sokáig keresgélnünk, hiszen a megoldás ott volt az orrunk előtt. A szintén eltorlaszolt leállósáv mellett kétszer két darab kerékkel gondosan előkészítve áll előttünk a privát utunk észak felé. A tengelytáv a mienkhez hasonló, valószínűleg pont el fogunk férni a fák és a kocsisor között, akárcsak a keréknyom gazdája.

– Ez az, ami aggaszt – mutatom. Jackson kérdőn felvonja a szemöldökét, majd mindketten leguggolunk. – Nézd! Az az érzésem, hogy rendeztek már itt versenyt. Az akadályok egy részét már évek óta elhordták, ami megkönnyíti a dolgunkat.

– Az jó, nem? – tárja szét a karját Jackson, majd feláll.

– Az – hagyom rá egy félmosollyal. – De a többiekét is. És ez a nyom, ez itt friss. Valaki nem sokkal járhat előttünk, és a római jelenet után nem

csodálkoznék, ha épp a megölésemet terveznék. Ez valami új hullám.

– Neked csak ne legyen semmilyen hullád! – vigyorog Jackson, majd visszaszáll a kocsiba. – Megoldjuk, öregem, csak szállj már be, mert nem akarok lekésni a buliról!

Kicsit visszatolatunk, aztán ráhajtunk a kitaposott útra.

*

– Uram! Nem egészen tiszta a küldetésünk célja. Pontosítaná?

Adams parancsnok az óceánjáró rádióján keresztül beszélget az egyik nagyfőnökkel. Egy tanácsossal.

– Sajnálom, parancsnok. Egyelőre nem tudok többet közölni, beszélnem kell az elnök úrral. Hamarosan újra jelentkezem, addig álljanak készenlétben!

A tanácsos meg sem várja Adams válaszát, kilép a vonalból.

*

Napok óta kocsikázunk, kisebb-nagyobb szünetekkel, mindenféle rajtaütés vagy

egyéb meglepetés nélkül. Időnként Benjamin vezet, időnként én. Leszoktam a Jackson név használatáról, úgy érzem magam tőle, mintha a fiamhoz beszélnék.

– Merre lehetünk? – kérdezi Ben. Ránézek a térképre.

– Hamarosan Svájcba érünk. Ez itt Milánó.

Kimutatok a városnak egyáltalán nem tűnő városra.

– Azt mondják, jó itt a makaróni. Beugrunk egy étterembe?

– Szerintem ma pont nincsenek nyitva – felelem. – Talán majd legközelebb.

– Majd legközelebb – bólint Benjamin. Jobb elviccelni az egészet, mint belegondolni abba, hány ember halhatott meg itt száznégy évvel ezelőtt.

Hirtelen valamin nagyot huppan a kocsi, Ben gyorsan lefékez. Mindketten kiszállunk. Úgy tűnik, elgázoltunk valakit: a pasi a hátán fekszik, keréknyommintás pulóverben. De ahogy közelebb hajolok hozzá, látom, hogy nem mi végeztünk vele, hanem egy késszúrás, aminek kimeneti sebe a fickó hasfalán látszik.

– Hogy került ez ide? – kérdezi Ben. Vállat vonok.

– Szerinted ki ez?

– Nem tudom, haver, mert az előbb átmentünk a fején. Lábszárból pedig nem tudom megállapítani.

– Lábszár!

*

– Mindjárt itt vannak.

David Taylor hátrafordul, és várja, hogy a társa reagáljon valamit. Mivel ez nem történik meg, újra megszólal.

– Hallod, Robin?

– Hallom. – Robin Ramsey hangja nyugodt, ahogy feltápászkodik az ágyból. Milánó egyik magasabb lakóházában töltötték az éjszakát, közvetlenül amellett az út mellett, ami az autópályáról a romvárosba vezet.

Ramsey lassan Taylor mellé sétál, és kinéz az erkélyen. Tökéletes helyszín.

– Működni fog? – kérdezi Taylor.

– A terv? Igen. Mással van a gond.

– Igen? Mivel?

Ramsey szembefordul Taylorral. Hosszú hatásszünetet tart, aztán keményen nekiszegezi a kérdést:

– Őszinte választ várok: tényleg képes lennél megölni Nortont? Mert ha nem, akkor ez az utolsó lehetőséged arra, hogy visszalépj. Ez esetben ajánlom, hogy ragadd meg az alkalmat!

– Még szép, hogy képes vagyok rá! – méltatlankodik Taylor. – Egész eddig ezt terveztük! Meg kell tennünk, ez most minden vágyam!

– Ez a nagy baj – feleli csöndesen Ramsey, és egy kést döf David Taylor medencéjébe. Vár pár másodpercet, aztán hanyag mozdulattal kilöki a holttestet az erkélyen. Még megvárja, ahogy Taylor hanyatt csattan az úttesten, aztán szomorúan megrázza a fejét, és ezt suttogja:

– Kár, hogy nem voltál képes megérteni, hogy ezt a versenyt Jack Nortonnak kell megnyernie.

*

Minden államnak külön ruhabeszállítója van. Ezt legészrevehetőbben a cipők méreténél tüntetik fel: a címkék tetején van egy egytől tízig terjedő római szám. Halottunk csizmájában egy római egyest találtam.

– Összegezzünk! – vetem fel. – Eddig meghalt Zimmer a hármasból és Taylor az egyesből.

– Én láttam szegény Neumannt szétkenődni egy háztetőn, még az ejtőernyőzés után. Nem tudta kinyitni.

– …és Neumann a négyesből. Ha igazam van, Anderson is örül, ha célba ér, már ha egyáltalán neki sikerült kinyitnia az ejtőernyőt.

– Nem tudom, de a fickó szerintem még mindig Rómában van.

– A verseny után visszamegyünk érte – vetem fel, de közben már máson gondolkozom. – Ha Rivernek van esze, akkor összeszedte időközben Leeroyt és Cole-t, azt a két hústornyot. Akkor ki maradt még?

– Rajtunk kívül? Hm… Ja igen, Robin Ramsey.

– Igazad van – bólintok. – Ramsey számomra fekete folt. Fogalmam sincs, mit akarhat, sem azt, hogy hol lehet.

– Vagy azt, hogy kivel fog szövetkezni – mutat rá Ben. – Ajjaj!

– Mi az?

Benjamin hirtelen nagyon elkomorodik. Ütögeti a benzinmérőt, ami hirtelen világítani kezd.

– Na ez. Már egy ideje világítania kellene, de eddig nem tette.

– És?

– És? Hallod ezt a hangot? – Elhallgat, és valóban, a motor furcsa, öblös hanggal működik. – Kifogyott a benzin.

– Ahogy a vizünk is – pillantok az üres flakonokra.

Az autó hirtelen megáll.

– Akkor? – kérdezi Benjamin.

– Akkor te most fogod a kis kézi porszívódat, és keresel némi benzint. Ha jó a térkép, amit a kesztyűtartóban találtunk, és én is jól számoltam, akkor ötpercnyi sétára robbantunk le Luganótól.

– Az már Svájc?

– Igen, Benjamin, már félórája is mondtam, hogy Svájcban vagyunk.

– Aha – Jackson elengedi a füle mellett a megjegyzést. – És te, Heteském, addig mit is csinálsz?

Én ezt a megjegyzést engedem el a fülem mellett. Már kezdjük megszokni egymás rettenetes humorát. Vagy inkább: stílusát? Nem is tudom.

– Van errefelé három tó. Édesvizűek. A Maggiore-tó, a Comói-tó, és nem tudom, hogy hívják a harmadikat. A térkép szerint tőlünk keletre találnom kell valami vizet.

– Na és? Tuti szennyezett. Lehet, hogy te Superman vagy, nem tudsz megsérülni, és te bármit megihatsz, de én sajnos földi halandó vagyok, és nevemhez hűen bizonyos bacilusokba belehalok.

Türelmesen végighallgatom, aztán előhúzok egy apró fiolát a táskámból.

– Ezért van nálam ez.

– Mi, hashajtó?

– Nem. Tudod, ti, Alsók, áram nélkül működő porszívókat találtok fel. Mi, Felsők pedig olyan vegyszereket, amelyek megölik az emberi szervezetre káros bacikat. Tengervíznél persze nem működnek, de ez a veszély most nem áll fenn. Jó porszívózást, Benjamin!

Vállon veregetem, és elindulok vizet keresni.

Tizenötödik fejezet

Negyven perce sétálhatok, amikor megérkezem az egyik tóhoz. Lassan leveszem magamról a kis táskát, és egyesével kiveszem belőle az üres flakonokat. Telemerem őket, aztán mindegyikbe csepegtetek egy keveset az otthonról hozott vegyszerből. Egy másodpercre fehérre színezi az összes üveg tartalmát, innen tudom, hogy a szer dolgozik.

Leülök pár percre. Ha ezt a tavat nézem, akkor nem is tűnik annyira betegnek ez a kontinens. De az. Láttam a városokat, láttam az utakat. Elképesztő mértékű emberi összefogás kellene ahhoz, hogy Európa újjáépüljön. Megmenthető lenne, de az emberiség nem képes a megmentésére. Mi pusztítottuk el, de nem vagyunk képesek segíteni rajta.

Felállok, és elteszem a teli flakonokat. Egy percig még nézem a naplementét, aztán visszaindulok a kocsink felé.

*

Benjamin még nem ért vissza. Ez meglep, mert neki közelebb volt az úti célja, mint nekem. Bedobom a táskámat a hátsó ülésre, kézbe veszem a Zimmertől szerzett puskát, aztán elindulok arra, amerre órákkal korábban Ben indult.

Lugano utcái nem sokban különböznek a többi város látványától, bár ide talán atomot nem dobtak. A pusztítás ennek ellenére tragikusan nagy. Nem szeretem önmagamat ismételni, de erről mind mi tehetünk. Mi, emberek. Mi tettük ezt magunkkal.

Furcsa, csipogó hangot hallok, ami sötétben nem a legjobb érzés. Fogalmam sincs, ki és merre lehet a közelemben, de biztos vagyok abban, hogy a csipogó hangot kiadó tárgy gazdája sem lehet tőlem messze.

Falhoz simulva közeledek a csipogó valamihez, ami a főút egyik keresztutcáján lehet, tőlem balra. Benézek egy pillanatra, aztán megtorpanok: a csipogó izé egy apró jelzőszerkezet, ami csak azért van bekapcsolva, hogy engem odacsaljon. A szerkezet mögötti ház falára ugyanis a következő lett foszforeszkáló filccel felírva:

Jack, itt Richard. De Benjamin is itt van ám. Sietnél?

*

– Elárulná nekem valaki, hogy miért nem küldünk be simán egy repülőt?!

Armitage elnöknek nem ez lesz élete legnyugodtabb hónapja. Az irodájában sétál fel-alá, és a verseny megmaradt szervezői ülik körül.

– Miért akarnánk repülőt beküldeni, elnök úr?

– Mint azt már mondtam, ennek az ülésnek az egyetlen célja az, hogy megoldást találjunk arra a kérdésre, miképp tudnánk Jack Norton győzelmét megakadályozni.

A máskor Mikulás bácsinak tűnő férfi teljesen ki van vetkőzve önmagából.

– Igen, elnök úr, ezt értjük. De mit akar a repülővel?

– Csak egy ötlet volt. Kocsival, hajóval, biciklivel vagy rollerral úgysem lennénk elég gyorsak. De, ha például beküldenénk egy repülőt Richard Riverért, és elvinnénk egészen a célig, akkor megelőzné Nortont, és ő győzne. Ez egy remek megoldás volna.

– Csak sajnos lehetetlen, uram.

Armitage úgy néz a válaszolóra, mintha épp arra készülne, hogy keresztben lenyeli. Mély levegőt vesz, aztán kifújja, és leül az íróasztala mögé.

– Miért lehetetlen? – kérdezi erőltetett nyugalommal, de mézesmázos hangon.

– Nos, azért, elnök úr, mert az egyetlen repülő, amely képes az európai légkörben repülésre, az a Magtech, a speciális fúvókáival. Ön is tudja, hogy a többi repülő és helikopter legfeljebb a kontinens legszéléig képesek levegőben maradni, utána lezuhannak.

– Köszönöm a műszaki ismertetőt, ezzel eddig is tisztában voltam, de megtudhatnám, hogy a Magtechet miért nem küldhetjük be?

– A válasz sajnos kézenfekvő, elnök úr – most egy másik férfi felel, Armitage rögtön felé fordítja kíváncsi, ugyanakkor eszelős tekintetét. – A Magtech úgy van tervezve, hogy pilóta nélkül repül, és csak a Boden-tó és DK közötti vonalon képes közlekedni. De még ha sikerülne is kiiktatni ezt a részt a programjából, a Magtech addig nem indul el, amíg valaki meg nem nyomja a gombot.

– A gombot?

– Igen, elnök úr, hiszen tudja, hogy miről beszélünk. Az indítógombot, amit a győztes nyom meg a Boden-tónál. Anélkül a Magtech nem száll fel.

*

– Mindazonáltal – emelkedik magasba egy kéz, és az elnök mentsvárként pillant a férfira –, nem a Magtech az egyetlen lehetséges megoldás. Mondjuk ki nyíltan, uraim: be vagyunk szarva. Egy kisember sakkban tart minket, mert veszélyben érezzük miatta a pozíciónkat. Az elnök úr már többször is kifejezte aggodalmát, és mi is mindannyian hallhattuk Jack Norton verseny előtti nyilatkozatát. Hogy „világrengető titkot” fog elénk tárni. Uraim! Bármi is az a dolog, ha Norton nyilvánosságra hozza, akkor a következő napon mi már nem fogunk itt ülni.

Walker tanácsos feláll, és megrovó tekintettel néz körbe. Armitage egy pillanat alatt lenyugszik, és mikulási hangján, tekintélyparancsolóan ennyit kérdez:

– Még mindig nem hallottuk a megoldását, tanácsos. Volna szíves megosztani velünk?

– Hogyne – bólint Walker. – Bevethetnénk a deltásokat.

– A deltásokat? – a teremben suttogásmoraj fut végig.

Armitage megrázza a fejét.

– Túl késő. A Delta Force nem ér időben a helyszínre.

– Engedelmével, uram – szakítja félbe udvariasan Walker –, korábban már vettem a bátorságot, és intézkedtem.

– Intézkedett?

– A Delta Force, uram – bólint Walker –, jelenleg a hajdani Olaszország partjainál állomásozik, az ön parancsát várva. Ha River elég időt nyer nekünk, akkor még van remény.

*

Léptek zaját hallom a hátam mögül.

– Á, szia, Jack! – John Leeroy az, a Második Államból. Egyedül van, legalábbis, úgy tűnik.

– John – biccentek, de nem mozdulok. A puskát óvatosan átteszem a bal kezembe, és a hátam mögé rejtem. Sötét van, Leeroy talán nem vette észre.

– Milyen kedves, hogy a keresztnevemen szólítasz.

– Te is azt tetted.

Leeroy tesz néhány tétova lépést felém. Nincs teljesen sötét, de alig látni. A férfi nagyjából nyolc méterre lehet előttem.

– Ez igaz. Tudod, nekem nincs semmi bajom veled. De sajnos meg kell öljelek. Víz kell a kerületemnek, ezért vagyok itt.

– Nem azért, hogy megnyerd a versenyt?

– Nos, eredetileg de. Viszont kiderült, hogy sokkal több vizet kap az államom, ha megöllek téged, mint akkor, ha megnyerem a versenyt. Érted?

– Igen, azt hiszem, ezt még képes vagyok felfogni. Azt már kevésbé, hogy miért állsz le szövetkezni egy olyan senkiházival, mint River.

– Tudod, engem nem érdekel, hogy honnan van a víz, csak legyen. Te nem értheted a helyzetemet, mert egy szaros Felső vagy!

– És River nem „szaros Felső”?

– De igen. Csakhogy az ő ajánlata értelmében vízhez jutok. Ennyi a különbség köztetek.

– És ha én is ajánlok neked vizet? Csak mert pont azt tettem az interjúnál, ha figyeltél volna.

– Ja. River szerint csak hazudtál, hogy támogassunk téged, és nyerhess.

– És az miért lenne jó nekem?

– Nem tudom. Mert megnyered a versenyt.

Megrázom a fejem. Ezzel a fickóval képtelenség vitatkozni, szerintem azt a kifejezést sem ismeri, hogy „észérv”, nemhogy még használni tudná.

– Na jó, befejeztem. Tűnj innen, Leeroy!

– Már nem is John?

– Tűnj innen, John!

Leeroy egyet nem értően a fejét rázza, és újabb lépést tesz felém. Minden lépését hallom, a csöndben járás is ismeretlen fogalom számára.

– Nem lehet, Jack. Most meg kell halnod. De adok egy esélyt, hogy megvédhesd magad. Gyere, verekedjünk!

– Én is adok egy esélyt – kiáltom vissza. – Húzz el, és maradj életben, vagy maradj itt, és akkor meghalsz.

– Talán inkább maradnék – Leeroy nevetgélni kezd, aztán bokszolóállásba helyezkedik, és elindul felém.

– Oké, nekem erre nincs időm.

Felemelem a puskát, és azzal a lendülettel hasba lövöm. Leeroynak arra sincs ideje, hogy észrevegye, mi van nálam, és már a földön fekszik.

Odasétálok hozzá, és föléhajolok.

– Mesélj – súgom a fülébe –, hol találom Rivert?

*

Ütés. És még egy. És még egy!

– Bocs, haver, de túl jólesik ez nekem ahhoz, hogy abbahagyjam! – Richard River rövid kacajt hallat. – Látod, Jackson, jobb lett volna neked, ha lelövöd Jack Nortont! Vagy ha csak simán hagyod a francba.

Benjamin képtelen válaszolni. Idejét sem tudja már, mióta csépelik. A két nagydarab idióta kezdte – Leeroy és Cole, aztán ebben az istenverte házban River látott munkához. Úgy tűnik, még élvezi is a szemétláda.

Cole lép be a szobába.

– Hé, River!

Az említett felnéz. Egy másodpercre így kénytelen abbahagyni Jackson kínzását, aki zihálva levegőért kapkod.

– Itt van Norton – folytatja Cole.

– És Leeroy?

– Őt nem látom.

– Akkor meghalt – suttogja River, de Cole a jelek szerint így is hallotta:

– Meghalt?!

– Nagyon valószínű – bólint River. – Cole, menj ki, és fogadd Nortont, amíg itt előkészítem a terepet. De vigyázz vele!

– Széttépem – dörmögi Cole, miközben kicsörtet a szobából.

River még megvárja, amíg teljesen elül Cole lépteinek zaja, aztán leguggol Jacksonhoz.

– Most pár percig nem látjuk egymást, öregem. De ne aggódj! Elintézem Jack barátunkat, aztán újra szekírozlak egy kicsit, jó lesz?

*

A belvárosban van egy apró domb, annak a tetején pedig egy óriási, kastélyszerű luxusvilla épült hajdan. Zöld, holografikus ablakdíszeiből, és színjátszó üveg ablakaiból ítélve a kétezer-ötvenes évek végén épülhetett, de a világháborúban a keleti szárnyát teljesen megsemmisítették a bombák. Ide volt szíves irányítani a haldokló John Leeroy. Persze – sajnos – élnem kellett néhány kellemetlen eszközzel ahhoz, hogy mindezt megtegye.

Sötét van, de egy negyvenöt fokban kidőlt utcalámpa furcsamód világít – jelezve számomra, hogy jó helyen járok. Egy nagy, széles lépcsősor vezet fel a főbejárathoz.

– Hé, Norton! Dobd el a fegyvert!

Adam Cole sétál velem szembe, kezében egy óriási puskával. Felteszem a bal kezem, jobbal pedig oldalra nyújtom, és elengedem a puskám.

– Hol van Benjamin? – kiáltom.

– Odabent – mutat a háta mögé Cole. – De nem hiszem, hogy valaha viszontlátnád. Most ugyanis letépem a fejedet.

– Adam, ezt az egészet elkerülhetnénk – mondom csendben, és olyan szuggesztíven, amennyire csak tudom.

– Elkerülhetnénk? – visszhangozza. – Mi van?!

– Nézd – még mindig nyugodt a hangom, de a karjaimat leeresztem –, ha megtámadsz, meghalsz. Harminc kilóval nehezebb vagy nálam, erősebb is, meg minden, de ha megtámadsz, akkor meghalsz. De, ahogy mondtam, ezt elkerülhetjük. Csak hadd hozzam ki a barátomat!

– Azt hiszed, van bármi esélyed ellenem, ha most rád ugrom? – kérdezi vészjósló hangon Cole, és félredobja a fegyverét. Az csörömpölve landol a földön. Az óriás lassan lefelé indul a lépcsőn.

– Nem hiszem. Tudom.

Adam Cole már pont szemben áll velem. Érzem a büdös leheletét, látom a vad gyűlöletet a szemében, de nem tudom értelmezni. Megragad a páncélomnál fogva, majd összenyomja a mellkasom, és felemel, hogy a fejem vagy húsz centivel az övé fölé kerül.

– Sajnálom – szűröm a fogaim közt.

– Mi van?!

– De most… halott vagy…

Mindkét csuklómnál kioldom a kis pengét, és azzal a lendülettel belevágom a néger óriás bordái közé. Cole még nyögdécsel egy darabig, de szép lassan a földre ereszt, aztán egy utolsó hörgéssel végleg összecsuklik.

*

A villa valaha csodaszép lehetett. Leszámítva a ronda, nagy zöld kukákat, amelyek az előcsarnokban vannak, a ház gyönyörűen van berendezve, néhány

tárgy olyannyira épen maradt, hogy Decadem múzeumai többet fizetnének értük, mint egy hordó vízért – ami nagyon nagy szó.

– Benjamin!

Őrülten rohangálok a szobák között, pedig biztos vagyok abban, hogy valamelyikben River csak azt várja, hogy betévedjek. Aztán meghallom.

Az egyik sötét szobából nyögdécselés szűrődik ki. Mintha valakinek betömték volna a száját. Benjamin!

Odaosonok, aztán egy hosszú másodpercre a falhoz lapulok. Jobb kezemmel óvatosan benyúlok, és a villanykapcsolót keresem. Ha az utcalámpához szerzett áramot River, akkor a házban is lesz. Megvan! Felkapcsolom, és azonnal vakító világosság tölti be a szobát.

Gyorsan bepillantok, aztán visszahúzódom. Nem látom odabent Rivert, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Lassan kifújom a levegőt, aztán belépek a szobába.

Odabent csak egyetlenegy ember van, fejtől egészen a lábszáráig bekötözve, csak az egyik szeméről van elhúzva a géz, vagy bármi is az. Olyan, mint egy hátrakötözött kezű múmia. Benjamin, mit tettek veled?

Körbenézek, nehogy River valamelyik bútor mögött rejtőzködjön, de a szobában tényleg nincs senki más. Már épp nyúlok, hogy kikötözzem Benjamint, amikor

váratlan dolog történik: Jackson keze felém lendül, markában egy pisztolyszerű tárggyal. Mielőtt bármit tehetnék, háromszor mellkason lő, aztán elterülök a földön. Attól tartok, F26-os ide vagy oda, a játszma most véget ért számomra.

*

– IGEEEN!

Armitage elnököt rég nem látták ilyen boldognak. Amikor a bepólyált fejű fickó mellkason lő, az elnök rövid örömtáncot jár az irodájában:

– Meghalt Norton! Jack Norton halott!

Hamar kimelegszik, és gyorsan leül. Arca még mindig sugárzik az örömtől.

– Szép volt, fiam! Ebből előléptetés lesz!

Aztán lassan lehervad az arcáról a mosoly…

*

„Benjamin” lassan feláll a székről, és letépkedi magáról a kötözőanyagot. Miután lehámoz magáról mindent, vigyorogva elém áll, és fektemből térdre

rángat.

– No lám csak, Jack Norton – vigyorog az arcomba Richard River. – Végre újfent összefutottunk. Kettesben vagyunk, de ha mosolyogsz a kamerába, akkor az elnök úrnak is köszönhetsz. Nehéz színdarabot kellett előadnom miattad. Neked elmondhatom, hogy a hitelesség kedvéért valóban megverettem magam a nyilatkozattételkor, és az arcomról lecsorgó vörös folyadék, amit láttál, tényleg a vérem volt. Hihetőnek kellett tűnnöm, meggyőzőnek. És szavamra, sikerült is! A „nagy Jack Norton” minden szavamat elhitte, minden mozdulatomban azt érezte, lelki társra akadt a Felsők közt. Aztán az a nyomorék Jackson mindent elrontott. A verseny első napján tönkretette hónapok felkészülését. Improvizálnom kellett, Jack, és azt nagyon utálom! Jó vagyok benne, de nagyon utálom.

Tesz egy kört körülöttem, aztán leereszkedően elém guggol. Csak nyögdécselni tudok, és érzem, hogy közel már a vég. És nekem úgy kell meghalnom, hogy ennek a tetűládának a képét bámulom.

– Leeroy és Cole, az a két tohonya kocsonya az első perctől fogva mellém állt, semmiféle hátsó szándékot nem sejtve. Az Alsók együgyűek, és rém könnyű őket vízzel megvezetni. Persze ezt nyilván te is tudod. Kemény dió voltál, Jack. Nehéz téged elkapni. És még nehezebb megölni.

– Úgyszólván lehetetlen – nyögöm válaszként, aztán egy hirtelen mozdulattal a hasfalába döföm a jobb csuklómból előugró pengét. Közben érzem, hogy annak ellenére, hogy már igencsak halottnak kellene lennem, kezd visszatérni a testembe az erő.

River meglepetten felnyög, bal kezét lassan a hasfalában turkáló jobb csuklómra teszi. Elkerekedett szemekkel néz rám, de mintha ez egyben elismerő tekintet is volna. Ez a fickó egyértelműen őrült.

– Azta… – suttogja.

– Hol van Benjamin? – sziszegem.

River idegesen nevetgélni kezd.

– Sohasem találod meg…

– Hát jól van. – Megvetően végigmérem, aztán lassan, színpadiasan kioldom a bal csuklóm alatti pengét is. – Te úgysem érdemelsz kegyelmet. Egy szadista csótány vagy, aki a lelkét is eladta egy visszataszítóan ocsmány rendszernek. Szégyen, hogy az apám keresztnevét viseled.

Mielőtt bármit mondhatna, keresztben átvágom az ádámcsutkáját, és félredobom a férfit. Lassan felállok. Mintha újjászülettem volna! Megtapogatom a mellkasomat: érzem a lyukakat, ahol a kilőtt golyók a testembe hatoltak, de seb megint csak nincs mögöttük. Ennek ellenére:

Még sosem voltam ennél közelebb a halálhoz.

*

– Benjamin! Ben! Benjamin! Merre vagy?

Felforgatok mindent. Bejárom az összes szobát, kipakolom a szekrényeket, még a hűtőből is kidobálok mindent. De Benjamin Jacksont sehol sem találom.

– Jackson! Valami életjelet adj már magadról! BENJAMIN!

Találok egy lejáratot a pincéhez, kulcsot nem, de az ajtót sikerül berúgnom. Háromszor is átkutatom a helyiséget, de döglött patkányokon, és hetven éve romlott kaján kívül semmit sem találok.

Órák óta keresgélek, zéró eredménnyel. Istenem, ugye nem halt meg? Nem halhatott meg! Az életemet köszönhetem neki, legkevesebb, hogy viszonzom.

– River, te rohadt szemétláda! – fakadok ki egyszer csak. Aztán hirtelen megtorpanok…

Szemétláda… A kukák!

Világcsúcsot döntök húsz méter lépcsőmászásban, amikor lóhalálában a villa bejárata felé indulok. Feltépem a rémes, sötétzöld kukák fedelét.

– Benjamin! – kiáltok fel megkönnyebbülten. Az utóbbi órák izgalmai miatt könnyekkel küszködök. – Megvagy, Benjamin!

– Mit csinálsz itt, te barom? – Jackson hangja rettenetesen halk. – Meg kellene nyerned a versenyt!

– Úgy lesz, Ben, úgy lesz – bólogatok, miközben lassan kiemelem. – Ígérem!

Jackson velőtrázóan felordít, ahogy kiemelem a kukából.

– Ne haragudj! Ne haragudj…

Úgy látszik, mindkét lába eltörött, és néhány bordájáról is hasonló diagnózist tudok felállítani, miközben elcipelem a legközelebbi kanapéig. Óvatosan beleengedem.

– Kösz, hogy értem jöttél, Jack – suttogja. Nevelési szempontból a végén még köszönetet kell mondanom Rivernek: Benjamin életében először mondta ki a keresztnevemet.

– Tehettem volna mást? – Biztatóan elmosolyodom. Benjamin arcán is egy mosoly árnyéka játszik, de elképzelni sem tudom, milyen kínokat állhatott és áll ki ebben a pillanatban is.

– Tényleg megnyerhetted volna a versenyt – feleli, de ő sem gondolja komolyan.

– Az a holnapi nap meséje – válaszolom. – Rémesen nézel ki, haver. Együnk valamit. Ez a Richard River hagyott nekünk egy csomó finomságot.

*

Az éjféli vacsora után Benjamin azonnal elalszik a kanapén. Én mellette ülök, aztán lassan előveszek egy kis borítékot a mellényemből. Mindhárom golyó lyukat szakított apám 3-as számmal megjelölt levelében, de így is olvasható maradt. Áldom a napot, amikor a 4-es számút inkább belevarrattam Art Smithszel a farzsebembe.

Kedves Jack! Már biztosan rájöttél, miből áll az F26-os titka. Nem is húzom az időt: igen, igazad van. A szérum nagyon gyors sejtregenerációt vált ki belőled. Ez megmentett téged a dögvésztől, de egyben megment minden kisebb, illetve nagyobb sérüléstől. Ha helyes az elméletem, akkor kvázi elpusztíthatatlanná változtatott téged. Halálos sebből is felgyógyulsz, persze a sérülés mértékétől függhet a gyógyulás sebessége. Ez nem jelenti azt, hogy halhatatlan lettél. Ennek a ténynek megvannak a jó és rossz oldalai, de nem vagy halhatatlan. De sokkal lassabban fogsz öregedni a többieknél. A végelgyengülés utolér, de mostantól harmad- vagy ötödannyit fogsz idősödni, mint bárki más. Ahogy téged ismerlek, most épp a verseny kellős közepén vagy, és frissen tapasztaltad meg a halál élményét. Büszke vagyok rád, fiam, de a képességed ne tegyen önteltté. Használd fel azoknak a védelmére, akiknek szükségük van rá, és ne tékozold el a lehetőséget. Élj vele! Tudom, hogy fogsz is, Jack. Nyerd meg a versenyt! Apa

Igen, apa, frissen tapasztaltam meg a halál élményét. Nem nevezném életem legjobb érzésének, de megkönnyebbüléssel töltött el, amikor visszatérhettem. Igazad van. Sok munka van még előttem.

Tizenhatodik fejezet

Alig négy órát alszom, és a nappal együtt kelek. Benjamin rögtön felébred, amint szedelődzködni kezdek.

– Jack!

– Hm?

Bekapok valami kenyeret, amit River hűtőjében találok, aztán kortyolok egyet egy kulacs vízből.

– Rivernek… van valami motorja. A ház előtt áll. Gyorsnak tűnik. – Amilyen elkínzott az arca, csodálkozom, hogy Benjamin képes a kacsintásra. De rám kacsint.

– Mintha láttam volna – bólintok. Lecsatolom a halott River derekáról a pisztolytáskát, aztán fegyverestül magamra kötöm. Oda sem nézek, de nem tudom megállni, hogy arcba rúgjam a halottat. – Lehet, kölcsönveszem.

Aztán odahajolok Jacksonhoz.

– Haver, küldök majd segítséget, de el ne mozdulj innen. Akkor soha nem talállak meg.

– Ne aggódj – fancsali képpel néz rám, és hanyagul a lábaira mutat. – Ha akarnék, se tudnék menni sehova.

– Akkor ezt megbeszéltük – bólintok. Vállon veregetem, aztán elindulok az ajtó felé.

– Hé, Jack!

Kérdő tekintettel visszafordulok.

– Mutasd meg az elnöknek, hogy milyen az, ha az embert arcba fújja a változás szele.

– Igenis – bólintok újra, aztán egy katonai tisztelgést követően távozom.

A villa előtt valóban van egy motor. A huszonegyedik század első évtizedeinek csúcstechnikáját van szerencsém megtapintani. Igazi szépség: egy hajdan tűzpiros Ducati. Mára kissé lekopott róla a dukkózás, de ha River hajlandó volt ráülni, akkor biztosan megy, mint a szél.

*

A nyár ezen időszakában Decadem minden lakosa arra kíváncsi, mi történik a

Boden-tó körül. Mivel az elnök leállíttatta a közvetítést, így idén a legtöbben csak tippelhetnek. A valóság az, hogy a tó körül minden csendes. Néma.

Bár megannyi kamerát telepítettek köré, egyikük sem sugároz érdemi adást az év háromszázhatvannégy napján. De azon az egy napon a legfontosabb eseményt mutatja. Ez az a nap.

Egy terepjáró közelít a célként kijelölt kapuhoz, ahol egy másfél méter magas elektromos , és egy nagy, piros gomb várja a verseny győztesét. A terepjáró megáll, jó százötven méterre a céltól, és hatalmas porfelhőt kavar. Mire a szél elhordja a homokot, az autó sofőrje már gyalogol – egyenesen a cél felé. Dél körül lehet az idő.

Robin Ramsey a szemei fölé teszi a kezét, és felnéz az égre. Valamin gondolkodhat, mert megrázza a fejét, majd tovább kutyagol. Aztán, mintegy húsz méterrel a cél előtt, hirtelen megáll, és hátranéz. Újra a szeme fölé helyezi a kézfejét, és a távolt kémleli.

*

– Gyerünk! – Az elnök a tévét szuggerálja. – Tegyél meg még öt rohadt lépést, és nyomd meg azt az istenverte piros gombot!

Armitage úgy érezte, végképp megőrül, amikor látta, hogy Richard River nem járt sikerrel. „Nem lehet! Ez egyszerűen nem lehet” – ismételgette. Madge nyugtató teáját hozzávágta a titkárnőhöz, és csomókban tépte ki a megmaradt ősz haját. A deltások nem érhetnek oda időben, az utolsó reménye az maradt, ha Ramsey hajlandó megnyerni a versenyt.

– Öhm… Elnök úr!

Madge már óvatosabban nyit be. Mit lehet tudni, milyen hangulatban van épp aznap Armitage?

– Igen, Madge? – szűri a fogai közt az elnök. – Mondja!

– Elnök úr, Mr. Overstand van itt.

Az elnök egy pillanatra megfeledkezik Ramsey győzködéséről. Megrázza a fejét, és végre a titkárnőre néz.

– Overstand? – Hangja hirtelen újra nyugodt és összeszedett. – Jól van, engedje be!

*

Ezt az utat nem fogom életem legkellemesebb élményei között számon tartani. Pihenő nélkül robogok át az egykori Svájcon, már csak a Szentlélek tart a motoron.

Fejben megpróbáltam rendszerezni a történteket. Tízen indultunk neki egy útnak, amit akár mind a tízen túl is élhettünk volna. Nem így lett. Négy miattam

halt meg: Zimmer, Leeroy, Cole és River. Kis bűntudatot érzek miattuk, de megpróbálom megnyugtatni magam: Zimmer ránk lőtt. Csak védekeztem. Leeroy a sikátornál akart megölni, Cole pedig a villa előtt. River iránt csak mély megvetést érzek, esetében a bűntudat kifejezés szóba sem jöhet.

Tehát az én számlámra négy ember írható. Taylor talán csak elfelejtette, hogy nem tud repülni, és kiugrott az ablakon, de ebben kételkedem. Talán River dobta ki, talán más. Ez eddig öt halott… nem, nem: hat. Benjamin látta a pórul járt Neumannt szétkenődni egy ház tetején. Paul Anderson talán még mindig a kiindulópontnál ücsörög, Benjamin Jackson pedig egy kastély egyik kanapéjában szenved Luganóban. Az egyetlen, akiről semmit sem tudok, az Robin Ramsey. Az a Robin Ramsey, aki már egyszer megnyerte a versenyt.

*

Csikorog a fék, és felkavarom a port, ahogy megállítom a Ducatit tíz méterre a célkaputól. Ahogy elül a por, meglepő látvány tárul a szemem elé: egy férfi közeledik felém a cél felől, széttárt karokkal.

– Mi tartott eddig? – kérdezi Ramsey, kissé szemrehányóan.

– Feltartottak – felelem, és kíváncsian jobbra döntöm a fejem. Mit akarsz, Robin?

– El tudom képzelni – bólint komolyan Ramsey, aztán rámutat a célt jelentő piros gombra. – Csak rád vár.

Egy hosszú másodpercig csak nézzük egymást.

– Képes voltál megvárni? – kérdezem végül.

– Igen. Képes – Ramsey hangja nagyon komoly. – Figyelj, Jack, ezt a versenyt neked kellett megnyerned. Neked vannak ütőkártyák a tarsolyodban, nem nekem. Nekem csak kiszúrnák a szemem néhány hordó vízzel, aztán minden kezdődne elölről jövőre. Csak te változtathatsz ezen.

– És fogok is, Robin – bólintok határozottan, és a vállára teszem a jobb kezem. – Köszönöm.

– Én köszönöm, Jack.

Elindulok a piros gomb felé, aztán hirtelen megtorpanok. Eszembe jut, hogy rengeteg tennivalóm lenne még itt, de ugyanakkor égetően fontos az is, hogy minél előbb a DK-ban legyek. Átfut az agyamon egy ötlet, de nem vagyok biztos abban, hogy Ramsey vevő lenne rá. Egy próbát mindenesetre megér. Lenyomom a hívógombot, aztán hátrafordulok.

– Figyelj csak, Robin, meddig bírod te még idekint?

Ramsey csak egy pillanatig haboz a válasszal:

– Életem végéig.

– Igen, azt gondolom. – Elfojtok egy nevetést, de Robin nem teszi: szélesen vigyorog. – De komolyan. Meddig?

– Még néhány hónapig biztosan. Miért?

Megnyalom az ajkam. Bökd ki, Jack!

– Volna két feladatom a számodra.

– Hallgatom. – Ramsey egyből megkomolyodik, és úgy néz rám, mint egy tizedes egy tábornokra.

– Luganón keresztül jöttél ide?

– Az a leggyorsabb.

Bólintok.

– A belvárosban van egy kisebb domb, rajta egy nagy kastéllyal, amit félig felrobbantott valami bomba.

– Igen. Tudom, hol van.

– Jó. Odabent találsz valamelyik szobában egy fickót. Mindkét lába el van törve. A neve Benjamin Jackson, és nagyon sokat segített nekem.

– Megtalálom – bólint komolyan Ramsey.

– Ide kellene hoznod, behívni érte a Magtechet, aztán feltenni rá.

– Rendben.

– A másik feladat jóval nehezebb. Hármunkon kívül már csak egy Paul Anderson nevű férfi lehet életben. Lehet életben. Fogalmam sincs, hol találod őt, de már csak ti ketten lesztek ezen az egész rohadt kontinensen. Lehet, hogy egész Rómáig vissza kell menned.

– Visszamegyek. Ennyit mindenki megérdemel, de addig te végezd a dolgod! Hiszek benned.

– Köszönöm. És meg ne halj itt nekem a nagy keresésben!

Ramsey elneveti magát, aztán így szól:

– Ne aggódj, nem fogok!

Megvárja, amíg a Magtech megérkezik, ami még hosszú órák kérdése. De megvárja. Tudni akarja, hogy rajta ülök, és úton vagyok a DK-ba. Amikor a gép megérkezik, Robin csak ennyit mond:

– Mutasd meg az elnöknek, Jack!

– Úgy lesz, Robin. – Homlokomhoz emelem a kezem, és elismerő tisztelgést mutatok be Ramseynek. Ő is hasonlóképp cselekszik, aztán beszállok a gépbe.

Másodpercekkel később a robotpilóta már Decadem Központja felé száguld velem. Nem érzem magam győztesnek, de hivatalosan megnyertem a versenyt.

Végjáték

Tizenhetedik fejezet

A Magtech hangsebességgel közeledik a DK felé. Önkéntelenül is megtapintom a farzsebemet. Lassan eljön hát az igazság pillanata. Nagyon remélem, apa, hogy tényleg óriási szenzációt rejtegetsz, különben ez a sok valaki biztosan meglincsel.

Bár, ha belegondolok, nem is. Még, ha kiderülne, hogy a levél a zsebemben semmit sem ér, a verseny történetének akkor is én szolgáltatom a legkülönösebb vízelosztását.

A távolban már látszanak Decadem Központjának körvonalai. Jane-re gondolok. Remélem, megtalálta a levelem, és nincsen semmi baja. Csodálatos lány, és nem tudnám elviselni, ha miattam bántanák.

A gép lassan leszáll, füstfelhő veszi körül a pontot, ahol landol. Lassan kilépek. A főpalotától néhány lépésnyire szálltunk le, és hatalmas tömeg kezdett el gyülekezni körülöttem. A palota lépcsőjén van egy mikrofon, amit valószínűleg nekem szántak. Vagy talán mégsem. Nem izgat.

Beleszólok.

– Hölgyeim és uraim, egy kis türelmüket kérem. Van egy rövid elintéznivalóm az elnök úrral, de rögtön jövök vissza, addig csak arra kérem önöket, hogy minél többen gyűljenek itt össze!

Álmosolyt villantok, de remekül sikerül, aztán megfordulok, és belépek a palota kapuján.

*

Ramsey úgy dönt, a terepjárója helyett a motoromat veszi használatba. Ennek oka igen egyszerű: a kocsiból kifogyott a benzin.

Sokáig nézte a távolodó Magtechet, és közben elgondolkodott a gép történetén. Miért csak egy van belőle? Miért nem gyártottak belőle tucatnyit? Könnyebb lenne az összeköttetés a vízlelőhelyek és Decadem között, ha ezernyi ilyen röpködne.

Persze ez lehetetlen, és Robin Ramsey pontosan tudta, miért. Jobban tudta, mint bárki más. A Magtechet mintegy ötven évvel ezelőtt találta fel egy tudós az Ötödik Államból. Azzal töltötte az életét, hogy az Európát fedő légréteget tanulmányozta. Ő bizonyította be, hogy káros az emberi egészségre, érthetetlen okokból elnyeli a rádióhullámokat, és alkalmatlan arra, hogy fenntartsa a repülőgépeket. A Magtech az ő prototípusa volt. Egy hajtóműé, amely képes a levegőben tartani a gépet, és egy rádió adó-vevőé, amely képes áthatolni a megváltozott légrétegen. A sors iróniája, hogy a mindent eldöntő tragédia akkor történt, amikor a kísérlet sikerrel végződött:

Az ötvenes években az agyfrász olyan pusztító betegség volt, mint ma a dögvész. Különös vírus volt: agyhalált okozott, de nem fokozatosan, hanem hirtelen. Az ember hosszú évekig élhetett vele, nem tudva, mikor omlik össze végképp. Az ellenszert apám találta meg, huszonéves korában.

A fent említett tudós tudta magáról, hogy agyfrászos. A környezete nem. Mindössze egy nappal a prototípus bemutatása után megtébolyodott, porig rombolta munkájának minden eredményét és felgyújtotta a labort. Az égő épület előtt találtak rá, keservesen sírva. A következő napot már nem érte meg.

Munkáját sosem tudták reprodukálni. A számtalan próba mind sikertelenül végződött. Az Ötödik Állam legnagyobb tudósa olyasmit talált fel, amit ötven évvel később sem sikerült lemásolni. A tudóst Daniel Ramseynek hívták.

*

Közben én az elnöki szoba felé veszem az irányt, pontosan tudom, hogy merre van. A szoba folyosóján öt őrrel találom szemben magamat.

– Beszédem van az elnök úrral – mondom nyugodtan, és nem lassítok a lépteimen.

– Állj!

Jól van, lássátok, kivel van dolgotok. Engedelmeskedem.

– Beszélnem kell Armitage-dzsel. – ismétlem meg.

– Nem lehet. Maga nem mehet be az elnök úrhoz, Mr. Norton. Dobja el a fegyverét, és emelje fel a kezét.

Nincs is a kezemben. Az övemen lóg, én pedig széttárom a karom. Nem mondanám, hogy a „kezeket fel!” parancsnak engedelmeskedtem volna, inkább csak amolyan fejleményváró gesztust mutatok be.

– És most mi következik?

Az őr, akivel eddig beszéltem, kéjesen elvigyorodik.

– Lelőjük magát, Mr. Norton.

– Csak rajta – mondom nyugodt hangon, amit nem tudnak mire vélni. Ennek ellenére tüzet nyitnak rám, mint az öten belém eresztenek egy teljes tárat.

Piszkosul fáj, de talpon maradok. Érzem, ahogy az F26-os dolgozik, érzem, ahogy a megrongálódott bőröm, csontjaim és belső szerveim lassan újra felveszik eredeti alakjukat. Az őrök tátott szájjal néznek előre, mindannyiuk kezében üres a fegyver.

– Na, kiscicáim… – nyögöm, amikor újra képes vagyok beszélni. – Tudjátok, mi jön most? Az, hogy szépen leteszitek a fegyvert, és beengedtek Armitage bácsihoz. Egy… kettő… három.

Nemhogy nem teszik le a fegyvert, nekiállnak újratölteni. Néhányan már tüzelnek is. Én csak öt lövést adok le.

*

– Elnök úr! Beszélnünk kell!

Belépek az irodába, de rögtön meg is torpanok. A szoba közepén átfutó ismerős üvegfal fogad, de mögötte nem egy, hanem három ember áll: Armitage, Overstand… és Jane.

Az elnök egy az enyémhez hasonló pisztolyt szegez Jane fejéhez. A rohadék.

– Elnök úr? – szólal meg hirtelen Overstand. – Mondja, ez az a fickó, akit nem lehet megölni?

Az elnök idegesen bólint, aztán meglepetten oldalra néz: Overstand ugyanis egyszerűen sarkon fordult, és átment a szomszédos szobába. Az elnök arckifejezéséből ítélve talán már az ablakon is kimászott.

Nem tétovázom. A pillanatnyi zavarban előkapom a pisztolyomat, és szétlövöm az üvegfalat.

– Megállj! – kiáltja Armitage. – Tedd le a fegyvert, vagy a lány meghal!

Jelentőségteljes mozdulattal felhúzza a fegyvert. Mintha eddig nem lett volna

felhúzva. Jane-re nézek. Látom rajta, hogy retteg, és egyenesen az én szemembe néz. Mintha azt mondaná, hogy ne engedjek az elnöknek, de az is lehet, hogy épp arra kér: „Ments meg!”

Nem teszem le a fegyvert, helyette óvatosan lépek egyet az elnök felé.

– Nem fog meghalni – válaszolom halkan. – Maga ugyanis, elnök úr, élni szeretne. És pontosan tudja, hogy ha Jane-nek bármi baja esik, azonnal megölöm magát.

Megállok, és farkasszemet nézek Armitage-dzsel. Mélyen belül sokkal kevésbé vagyok magabiztos, mint ahogy azt kifelé mutatom. Mindketten azt várjuk, mi lesz a másik következő lépése.

Egy harmadik dolog történik: Jane hirtelen kitépi magát az elnök karjai közül, és futásnak ered.

– Jane, ne! – kiáltom, de késő. Az elnök reflexből utánalő, és a lány összeesik.

Nem vagyok ura a mozdulataimnak, a kezem magától emelkedik fel, a pisztoly pedig szintén magától sül el, és lékeli meg Eliot Armitage koponyáját. Az elnök nekiesik az íróasztalnak, aztán holtan terül el előtte.

– Jane! – Kétségbeesetten rohanok oda a lányhoz, aki nincs magánál. Nem halt meg, csak nincs magánál – szuggerálom magam. – Nem halt meg!

– Orvost! Hívjanak egy orvost!

Kirohanok az előtérbe. Hát persze, itt is csak halottak vannak. Az öt katona. És Madge. De ő mintha nem lett volna itt korábban. Talán Overstand tette.

Minden olyan kusza. Szédülök. Visszarohanok az elnöki szobába, és letérdelek Jane mellé. Nincs pulzusa. Nincs pulzusa! És ekkor eszembe jut.

Felpattanok, és mint valami őrült kezdek el kotorászni Armitage holmijai között. Tollak, jegyzetek, hivatalos papírok. Nekem nem ilyesmi kell! Ruhák, öltönyök, zakók… elsősegélydoboz!

Elsősegélydoboz! Bár Jane-nek az már talán nem elég. De a 2148-as egészségügyi törvény értelmében minden elsősegélydoboznak tartalmaznia kell legalább egy injekciós tűt. Meg is van…!

Jane mellé guggolok. Most ugrik a majom a vízbe. Kérlek, sikerüljön! Semmi mást nem kérek… Ledobom magamról a páncélruhát, és kicsomagolom a tűt. Egy kézzel nehéz dolog, de vért veszek magamtól. Nulla Rh-negatív vagyok, Jane-nek ettől semmi baja nem lehet. Már csak azért sem, mert állatira halott! Istenem… Nyugodj meg, Jack, nyugi!

Felgyűröm Jane ruháját könyök fölé, aztán befecskendezem neki a vérem. A vérem, és vele együtt az F26-os egy kis dózisát. Mentsd meg… könyörgöm…

*

Robin tolvajléptekkel közeledik a luganói villához, aztán egy óvatlan pillanatban besurran. Kifújja a levegőt, aztán szusszan párat. Olyasmit látott, amire igazán nem számított, és ami miatt most meg kell kétszereznie a tempót.

– Jackson! – kiáltja el magát, bízva abban, hogy az épület falai belül tartják a hangját. Nincs válasz. Robin sietve bejárja az épületet. Aztán az egyik szobában…

– Ne mozdulj, Ramsey!

Robin lassan felemeli a kezét. Benjamin egy ágyon ül, vele szemben a félhomályban, csak Isten tudja, hogyan vonszolta el magát odáig.

– Ugyanazon az oldalon állunk, haver – szól óvatosan Robin, és leereszti a karját. – Jack küldött érted, azt mondta, el van törve a lábad.

– És mit mondott még? – kérdezi bizalmatlanul Benjamin, s közben meg sem rezdül a kezében tartott pisztoly.

– Azt, hogy segítségre szorulsz, mert egyedül járni sem tudsz, hogy rémes a humorod, és hogy vissza kellene még mennem valami Andersonért a kiindulóponthoz, miután felraktalak a gépre.

– Rendben van – ereszti le rövid latolgatás után a fegyvert Benjamin. – Rémes a humorom?!

Robin vállat von, aztán lassan leül Ben mellé.

– Nem én mondtam. De Rómába nem fogok visszamenni.

Benjamin kérdőn néz rá, keze reflexszerűen a pisztoly felé nyúl.

– Igen, arra hamarosan szükséged lehet – mosolyodik el sötéten Ramsey. – Ugyanis társaságunk akadt.

*

Percek óta ülök a lány mellett, fejét a karomban tartva. Meg sem mozdul. Pulzus nulla, lélegzés nulla. Hirtelen kezdem úgy érezni, mintha verne a szíve. Talán csak képzelődöm, de mintha…

– Jack…?

Könnyes nevetésben török ki.

– Jane…! Istenem, Jane!

– Mi történt? – Megpróbál felülni.

– Semmi, drágám, csak egy pillanatra meghaltál.

Jane kérdőn néz rám, de válasz helyett megcsókolom.

Amikor kibontakozunk az ölelésből, Jane átnéz a vállam fölött, és tétova hangon így szól:

– Mayfield… George…

Kezével arra a szobára mutat, ahová Overstand néhány perccel korábban beviharzott. Felpattanok és berohanok.

Különös szoba. Raktárnak mondanám, de emberekkel van tele. George és Mayfield a szoba közepén vannak. Kicsit összeverve, de életben. Gyorsan eloldozom őket.

– Jack – mondják egyszerre. Elmosolyodom.

– Jó újra látni benneteket.

– Sikerült? – kérdezi Mayfield.

– Itt vagyok, nem?

Nekilátunk eloldozni azokat a fickókat, akiket nem ismerek. Ők nagyon örülnek nekem, de szerintem bárki mást is olyan kitörő lelkesedéssel fogadtak volna, ha kiszabadítja őket. Aztán megakad a szemem valamin az egyik sarokban. Valakin…

Egy ember, aki fejbúbig be van pólyálva, és meg van kötözve. Gyanakodva közelítem meg: Riverrel már pórul jártam egyszer. Ki lehetsz te? Overstand? Elvetem az ötletet. Az már rég lelőtt volna, vagy megpróbálna elmenekülni. De ez…

Óvatosan lefejtem a fejéről a pólyát.

– Hector…!

*

– Jack? – A professzor hangja rettenetesen halk. – Tényleg te vagy az, Jack?

– Én vagyok, professzor. – Könnybe lábad a szemem. Elkezdem eloldozni.

– Jack… Mondanom kell valamit – Alig jön ki hang a torkán, de beszélni akar. –

Amit Armitage mondott…

– Hazugság. Tudom.

– Nem… nem az. De nem is az igazság. Jack, én tényleg tagja voltam az ügynökprogramnak, de őszintén megkedveltem apádat. Azóta… fals információkat közlök az elnökkel… és jó darabig nem is buktam le… Szeretlek téged, fiam. Ezt tudnod kell…

Nem haragszom rá. Egy csöppet sem. Úgy örülök neki, mintha apámat kaptam volna vissza. Vagy legalábbis, majdnem úgy.

– Tudom, professzor. Csak azt hittem… Azt hittem, hogy meghalt.

Hector nehézkesen bólogatni kezd, és halk, nevetésszerű hangot hallat. Megölel, de semmi erő nincs benne.

– Én is azt hittem, Jack. Én is azt hittem…

*

– Deltások – súgja Robin az elkerekedett szemű Benjamin fülébe. Egy teljesen lerobbant kocsiban ülnek, és pislognak ki az oldalablakon abban bízva, hogy nem veszik észre őket. Fáradságos kínszenvedés volt néma csöndben beültetni Benjamint.

– De hogy kerülnek ezek ide? – súgja vissza elképedve Jackson.

– Fogalmam sincs – rázza a fejét Robin. – Idefele jövet kis híján beléjük futottam. Sajnos attól tartok, hogy engem követtek ide.

Valamit matatni kezd a műszerfalon.

– Mit csinálsz? – kérdezi ijedten Benjamin, amikor látja, hogy Robin a kocsi beindításán ügyködik. – Meghallják a motort!

– Amúgy is csak idő kérdése, amíg a hőjeleinket követve idetalálnak – hangzik a felelet. – És én azt nem szeretném ölbe tett kézzel várni.

– És Anderson?

– Már rég halott. Ezek nem tréfálnak, ők a kormány leghatékonyabb gyilkolócsapata. Egyszer jártak a városunkban. Állítólag történt valami lopás. Mi csak az általuk keletkezett pusztítást láttuk… Na végre! – elvigyorodik, amikor beindul a motor. Az éjszaka csendjében ágyúlövésnek hat. – Mondd csak, Benjamin, tudod te, mi az a rallycross?

Tizennyolcadik fejezet

Ketten lépünk ki Jane-nel a palota elé. Bármin is mentem keresztül, bármit is voltam képes eddig egyedül megtenni, most összeroskadnék, ha nem fogná a kezem.

– Hölgyeim és uraim! – Távolinak érzem a saját hangom. – Azt szeretném, ha most nagyon figyelnének rám. Azt szeretném, ha minden kamera rám nézne, és Decadem minden lakosa félretenné, bármi dolga is akad, hogy egy percre rám szegezze becses tekintetét. A nevem Jack Norton, és én nyertem a 2199. évi versenyt. A versenyt megelőző nyilatkozatban két ígéretet tettem, mindkettőt megtartom.

Egy váratlan tapsvihar miatt meg kell állnom egy pillanatra. Hálásan nézek az előttem álló emberekre, és lassan a farzsebem felé nyúlok. Feltépem a cérnát, és előhúzom a 4-es számú borítékot.

– Mindannyian erre a percre vártunk, én már hónapok óta. Vagy inkább ötéves korom óta. – Lesütöm a szemem, és elmosolyodom. Aztán folytatom: – Ezt a levelet apámtól, a néhai Richard Nortontól kaptam. Arra kért, hogy csak itt, és csakis önök előtt olvassam el, olvassam fel. Még én sem ismerem a tartalmát, de az igazság pillanata ezennel eljött. Önökkel együtt bízom benne, hogy megérte a sok szenvedés, kín és halál, amit az utóbbi néhány hónap hozott.

Kibontom a borítékot. Sok másik papír mellett egy nagyon hosszú levelet találok benne. Szétnyitom…

*

Ramsey keresztbe állítja a kormányt, miközben óriási porfelhőt kavarva lefékez a cél előtt. Hibázott.

Tudja, hogy hibázott. Életében talán először… de utoljára. Esélye nem volt lerázni a deltásokat, akik technikai fölényüket kihasználva simán lekövették a mozgását, kudarcba fullasztva minden menekülési kísérletét.

Egyetlen esélye maradt. Egy utolsó szalmaszál a hiba kiküszöbölésére: ha most gyorsan kipattan a kocsiból, megnyomja a hívógombot, aztán elkörözget az autóval addig, amíg a Magtech meg nem érkezik.

Még szinte meg sem állt a járgány, amikor már nyílik is az első ajtó, és Robin Ramsey macskaügyességgel kiugrik rajta. Bukfencezik egyet a porban, aztán rohanni kezd a hívógomb felé. Váratlanul egy bodicsek a földre teperi…

Erős karok fordítják a hasára, és ő semmit sem tehet az ellen, hogy a háta mögött összebilincseljék a csuklóit. Hibázott…

*

Walker tanácsos szokatlanul hosszú repülőút végéhez közeledik. Pár órával korábban már majdnem célba ért, amikor üzenetet kapott, hogy sürgősen jelenjen meg a Második Állambeli hivatalban, halaszthatatlan ügyben. Valóban az volt.

A fia előrehozott tárgyalásán kellett ott lennie, hogy személyes jelenlétével jótékonyan befolyásolja az ítéletet. Csak merjen a bíró másképp dönteni! Ez az én városom! A vád szerint a fiú bántalmazott egy Alsót. És ha igen? Kérjek bocsánatot a cipőtalpamra ragadt, döglött bogaraktól is?

A tárgyalást gyorsan lezavarták, az ítélet kielégítő volt Walker számára, így másodszor is útnak indulhatott az ülésre, amit csak rendkívüli esetekben hívnak össze. A Magtech indulása, ami a győzelmemet jelenti, ilyen esetnek számít.

Az ülésterem persze DK-val épp ellentétes irányban található – az ország átellenes pontján, a Déli Csücskön. A többi tanácsos már bizonyára odaért, talán maga az elnök is.

A repülő leszáll, majd az utassegéd kinyitja az ajtót az egyetlen utas, Walker tanácsos számára. A tanácsos lesétál a lépcsőn, amelynek lábánál egy férfi várja.

– Csakhogy megjött, tanácsos. – Kopasz fej, széles mosoly. – Már csak önt vártuk.

– Siettem, ahogy csak tudtam. Maga kicsoda?

A másik egy laza mozdulattal felemel egy pisztolyt, és homlokon lövi Walkert.

– A nevem Overstand, te rohadék, és órák óta itt szobrozok miattad.

*

A hajánál fogva rántják fel Robin fejét, és egy sugárpisztoly csövével néz farkasszemet. Az esésnél ráharapott a nyelvére, és vér ízét érzi a szájában. Köp egyet, és csulaméretben vörössé válik mellette a homok.

– Elkéstetek – mondja dacosan, eltökélt vigyor kíséretében. Ez már a névjegyévé vált, ha meg kell halnia, hát ez a megfelelő arckifejezés és viselkedés hozzá. – Jack Norton már rég a gépen ül. Talán már meg is érkezett.

Kissé lejjebb ereszkedik a fegyver, és a katona felvonja az egyik szemöldökét. De nem szól.

– Nézd csak meg, öreg, ott azt a sárga lámpát a hívógomb mellett. Ha világít, az azt jelenti, hogy az idei győztes már járt itt.

A férfi csak egy rövid pillantást vet az említett lámpára, majd megvonja a vállát, és újra felemeli a pisztolyt. Ramsey eltökélten néz farkasszemet a halállal. Csak azt nem tudja megbocsátani magának, hogy Jacksont is magával rángatta ide.

– Állj! – hangzik hirtelen a parancs, és a fegyvert fogó katona leereszti a sugárpisztolyt.

Adams parancsnok lassú, de határozott léptekkel indul a világító sárga lámpa felé. Bólint.

– Itt már nincs dolgunk – jelenti ki. – A parancs szerint Jack Nortont kell megölnünk, de ő már nincs itt, a többiek megöléséhez pedig nem adom a nevemet. – Lenyomja a hívógombot. – Hozzátok ide!

Benjamint inkább eloldozzák, mert hamar rájönnek, hogy képtelen lábra állni, hátrakötözött kézzel pedig támaszkodni sem tud. Leültetik. Ramseyt szintén ülő helyzetbe kényszerítik mellette, majd Adams visszamegy az egyik kocsihoz.

– Sajnálom, hogy így alakult – suttogja maga elé Robin.

– Majd legközelebb én vezetek – feleli halkan Benjamin, aztán még ebben a lehetetlen helyzetben is kuncogni kezdenek.

*

– Kuss legyen!

Adams parancsnok érkezik vissza, egy megviselt állapotú embert támogatva. A kezei neki is össze vannak kötözve, de neki a hasa előtt. Csak akkor tudatosul benne, hogy sorstársai is vannak, amikor durván leültetik melléjük a porba.

– Szintén verseny? – kérdezi, és mosolyog. Vagy ilyennek született, vagy hülyére verték.

– Nem, erre fogunk nyaralni, és épp ingatlant nézünk – feleli komolyan Benjamin.

– Paul, nem lehetsz ennyire szenilis – szól közbe halkan Robin. – Ha én emlékszem rád, akkor csak te is emlékszel ránk…

Paul Anderson kissé oldalt fordítja a fejét.

– Igen… mintha… De miért itt néztek nyaralót? Nem valami vidám környék.

– Olcsóbb a telek – bizonygatja Benjamin, akinek sokadszorra tartja meg az életkedvét fura humora.

– Értem – feleli Anderson, és egészen felélénkül. – És ezekről a fegyveres valakikről mit tudtok?

– Ők a gardedám – dönt úgy Robin is, hogy beszáll a játékba. – Ők kísérnek minket el a telek tulajdonosához.

– Most már elég a hülyeségből! – dörren rájuk Adams. – Ti hárman velem jöttök, valahogy betuszkolunk a Magtechbe, aztán a DK-ban majd döntenek a sorsotok felől!

*

Az előttem burjánzó embertömeg némán és kíváncsian várja a fejleményeket. Olvasni kezdek:

Kedves Jack! Az, hogy ezt a levelet olvasod, bizonyára azt jelenti, hogy diadalmaskodtál a versenyen, és most a DK-ban állsz, körülötted csupa olyan emberrel, akik alig várják, hogy megtudják: mit rejteget az öreg Richard Norton. Talán te is ezek közé az emberek közé tartozol… Nem szaporítom tovább a szót, belevágok: Tizenöt évvel ezelőtt hatalmas felfedezést tettem. De mielőtt belemennék a részletekbe, hadd tartsak egy rövid, összefoglaló történelemórát: A harmadik világháború a víz miatt tört ki. Ironikus, hiszen bolygónk több mint 70 százaléka víz. Persze én is tudom, hogy a sós tengervíz sajnos fogyasztásra teljesen alkalmatlan. Én arra tettem fel az életemet, hogy megoldást találjak a vízproblémára. Sikertelenül. Amikor azt hittem, hogy végre jutottam valamire, érkezett a csüggesztő, de igencsak pontos válasz: nem. Ezt a választ legtöbbször a feletteseimtől kaptam, de amikor maga az elnök hívatott fel az irodájába, csak azért, hogy tájékoztasson róla, hogy az éppen aktuális kutatásaim zsákutcába fognak torkollani, az felettébb meglepett. Armitage elnök betiltotta a „félrefutott” kísérletem folytatását, én pedig elfogadtam az ítéletet, és folytattam a munkámat, egészen más témákban. Legalábbis: hivatalosan. Kedves mindenki, akinek a fiam ezt most felolvassa: Jack kezében van most minden tudásom. A felfedezés, amire jutottam ugyanis, valóban világmegváltó. Legalábbis „világmegváltoztató”. Már bizonyára tűkön ülnek vagy állnak, ezért hadd jelentsem be önök előtt a felfedezést, amin az utóbbi bő évtizedben titokban dolgoztam: megalkottam egy gépezetet, ami különböző vegyszerek megfelelő alkalmazásával, és egyéb,

igencsak bonyolult mechanikával képes a tengervízből ivóvizet csinálni! A gépet Armitage sohasem engedélyezné, mert lerombolná a hatalmi pozícióját. Bár még csak a tervei vannak meg, az F26-ost illető tippjeim után, Jack, bizton mondhatom, száz százalék, hogy a masina működőképes. Jack…

Elharapom a mondatot, és így fejezem be:

– Köszönöm! – Meghajolok, aztán megszorítom Jane kezét, és fejemmel magam mögé bökök. – Sétáljunk! – szűröm a fogaim közt.

A levél ugyanis ekképp folytatódik:

Jack, ezt már ne olvasd fel…! Ez az utolsó levelem hozzád, többet nem hallasz rólam… tőlem… A levél ezen részét számtalanszor újrafogalmaztam, megannyi papírgalacsinnal teleszórva az irodai kukát. Szeretlek! Ez mindegyik galacsinban szerepelt. Ahogy az is, hogy büszke vagyok rád, és hogy köszönöm, hogy hajlandó voltál vakon követni azt, amit mondtam neked. Ezzel a levéllel zárul ez az egyoldalú kommunikációs csatorna is kettőnk közt. Nagyon sajnálom. Szerettem volna ott lenni, ahogy végre elmondod Jane Murphynek, hogy kamaszkorod óta imádod, szerettem volna ott lenni az esküvőtökön, és szerettem volna látni az unokáimat. Ezek mind nem teljesültek, de rengeteg olyan kívánságom is van, amelyek még teljesülhetnek. Az egyik az, hogy boldogan élj. Mostantól a magad ura vagy. De Jack, ezek az

emberek, akiknek most olvastad fel a levelem elejét, szeretnek téged! Te vagy a Hősük, nagybetűvel. Te vagy, fiam, az új világ élő szimbóluma. Nemcsak testben, de lélekben is elpusztíthatatlanná válsz, ha élsz a lehetőségeiddel. Neked kell egy új Decademet építened, ha úgy esik, hogy a régi összeomlik. Képes vagy rá, Jack! Annyit kérek csupán, hogy a te kezedben a hatalom ne fegyverré, hanem segítő erővé váljon. Azt hiszem, nem kérek lehetetlent. Nemcsak azért, mert a fiam vagy, hanem azért is, mert nem ismerek jobb embert nálad. Emlékszel, amikor még ötéves sem voltál, de azt ígérted nekem, hogy egyszer megnyered majd a versenyt? Azt hiszem, végre sikerült megértenem. Nem a győzelem érdekelt téged már akkor sem, hanem változtatni akartál a rendszeren. Gondtalan Felsőként is felismerted, hogy ez így nem mehet tovább. És te, az ötéves kis Jacky Norton, felnyitottad a szemem. Te vagy az egyetlen ember, Jack, aki a most formálódó világot képes lehet igazságosan kontrollálni. A kontrollálás lehetetlen feladat, fiam, de az igazságosság nem az. Szeretlek! Sohasem szerettelek jobban. Ég veled, fiam, büszke vagyok rád. Szerető apád, Richard

Tizenkilencedik fejezet

A tömeg már régen feloszlott, de én még mindig a főpalota előtti lépcsősoron üldögélek. A távolban mintha egy repülőgép közeledne, de még kivehetetlenül kicsi. Jane huppan le mellém, kezében a 3-as és 4-es számú levéllel. Mindet odaadtam neki, úgy éreztem, mindent meg kell tudnia.

– Mit gondolsz – kérdezi lágy hangon Jane –, édesapád nem volt biztos a szérum hatékonyságában?

– De, szerintem biztos volt benne.

– Akkor miért nem próbálta ki önmagán? – kérdezi őszintén, és a szemembe néz. – Félt, hogy nem éri meg, amíg elkészül?

Megrázom a fejem.

– Nem, szerintem inkább attól tartott, hogy nem éli túl a tortúrát, amivel a szérum beadása járt. Én is majdnem belehaltam. Ott voltál – mutatok rá. – Láthattad.

Jane komolyan bólint.

– Amikor az az Overstand lerángatott Mayfield hajójáról – rám néz, de nem

tudok olvasni a tekintetében. – Tudtam, hogy értem fogsz jönni. Tudtam, hogy időben érkezel majd.

– Nos, valójában egy kicsit késtem. – Megeresztek egy fanyar mosolyt. – Abban bíztam, hogy hamarabb megtalálod a levelem. Meg abban, hogy Mayfield jobban ismeri az embereket, semmint, hogy bemenjen egy olyan kocsmába élelmiszerért, ami Overstand embereitől hemzseg.

Az emlék már eléggé a múlté ahhoz, hogy mindketten elmosolyodhassunk. Megsimogatom Jane arcát.

– Apád szerint – szólal meg hirtelen – neked kellene Armitage helyére lépni. Neked kellene… újjászervezni az országot.

– Apám nem tudja, miket beszél – rázom meg a fejem. – Egy ország vezetése nem nekem való feladat. Nem vagyok rá alkalmas.

Jane két kezével megfogja a fejem, és nagyon komolyan, mélyen a szemembe néz.

– Senkit sem ismerek, aki alkalmasabb lenne nálad.

Elmosolyodom. Látom, hogy Jane szemében apró könnycseppek gyöngyöznek.

– Annyira szeretlek! – súgom halkan, megsimogatom az arcát és elmorzsolok

egy könnycseppet. Aztán hosszan megcsókolom…

VÉGE

Könyv címe : Az F26-os szérum

Könyv szerzője : Rajszki Péter

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-397-055-3

Tartalomjegyzék

Első fejezet

Második fejezet

Három hónappal korábban…

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet