Végzetes Madonna 693g70

SAX ROHMER

VÉGZETES MADONNA

Fordította Németh Zoltán és Varga István

[FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-344-123-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BŰBÁJOSSÁG

A lány különös, egzotikus szavakat mormolt, amelyek illettek a furcsán berendezett, fekete márvány padlózatú teremhez. Az ajtókon ragyogó, színes függönyök függtek. Egyik fülkében egy leopárdlábú, leopárd bőrökkel leterített heverőt látott. Felette, ezüstláncon függő lámpa lógott. Ő maga, egy különös formájú trónszéken ült. Nyaka körül vastag aranyláncot viselt és súlyos arany karkötőt. Eltekintve a skót szoknyára emlékeztető rövid ingtől, és szandáltól, semmi mást nem viselt, csak egy ékszerekkel díszített övet, amire egy rövid kard volt csatolva. Így vált láthatóvá az illúzió. Látta, hiszen benne élt. Az egyik ajtónyílásban szétnyílt a függöny. A lány állt ott, a férfit figyelve. Hajában vörös fények csillantak. Az általa viselt ibolyaszín köntös, oly finom szövésű volt, hogy a karcsú test minden vonalát és hajlatát feltárta. A férfi már tudta, kire várt. A lány hozzá rohanva, a kinyújtott karjaiba vetette magát és hozzásimult. – Ugye soha többé nem fogsz elküldeni? – suttogta. A férfi, illatos hajfürtjeibe temette fejét, felállt, könnyedén felemelte a lányt és a heverőhöz vitte. Mivel a kardöve akadályozta a mozgásban, hát leszakította… Egy zene, vagy illathullám sodorta magával – vagy mindkettő. Egy hang ezt suttogta: – Imádlak… A férfi előtt nem volt ismeretlen ez a mindent átható eksztázis, amitől egyszerűen elvesztette az öntudatát.

ELSŐ FEJEZET

Az elsötétített szoba sarkában lévő paraván mögött ülő Crowby detektívőrmester a leárnyékolt lámpa fényénél idegesen pillantott a jegyzeteibe. Tudta, milyen fontos a pontossága; hiszen azért volt itt, mert a Scotland Yard fontos érdeke fűződött hozzá. E tényt a főkapitány külön ki is hangsúlyozta. Az önkívületben beszélő páciens feljegyzett szavait követő hosszú csendben, volt ideje áttanulmányozni a jelentését. Ritka érdekes olvasmány volt, csak éppen értelmetlen. Crowby detektívőrmester kilesett a paraván széle mellett a kórterem túloldalára, ahol az ügyeletes nővér ült az asztala mellett, egy másik árnyékolt állólámpa mellett. Gyakran pillantott abba az irányba, ami nem volt csoda, hiszen a lány igen csinos volt. Pillanatnyilag békés arckifejezéssel olvasott, így jobb híján Crowby detektívőrmester is visszatért a jelentéséhez. Du. 7:42. „Hol van a lány?… Mit tettél vele?… Egy napon még megöllek ezért! Sue…” Crowby feljegyezte, hogy itt mondott még valamit a Sue után, de képtelenség volt megérteni. Du. 8:10. „Dolores, határozd el magad? rabszolgaság…” Itt egy újabb feljegyzés következett: – Más hangon beszélt. 8:23. „Fej nélkül… halásznak ki a Nílusból…” 8:32. „Rubin bányák… utálta a beleit…” 8:40. „Ez a puma! Figyeli?!… A fogait csikorgatja… A mancsa egyetlen csapásával öl…” 8:45. „Ma Leach… Ő…” Az őrmester az alábbi feljegyzést fűzte a fentiekhez: „Semmit sem értek az egészből, de ezeket mondta.” A paraván előtti kórteremből, onnan, ahol az élet és halál között lebegő

titokzatos páciens feküdt, hirtelen mozgás hallatszott. A ceruzát és jegyzettömböt markoló Crowby őrmester tudta, hogy az ápolónő nyomban feláll, és a betegágyhoz siet, amit a szemei elől eltakart az előtte lévő paraván. Amint a nővér eltűnt a szemei elől, a kinti folyosó felől lépések hallatszottak. A felnéző őrmester láthatta, amint az ajtó kinyílik, és dr. Bowden lépett be rajta. Az orvos odabólintott és rámosolygott a detektív számára láthatatlan nővérre, aztán elindult feléje. – Jó estét, őrmester. Történt valami érdemleges fejlemény? – Úgy bizony, doktor. Szépen szaporodnak a feljegyzéseim. Crowby őrmester örömmel mutatta meg a jegyzeteit a fiatal sebésznek, aki a lámpa fölé hajolva elismerően tanulmányozta. Dr. Kyrle Bowden meglehetős népszerűségnek örvendett rendőri körökben. Kyrle volt az eredeti neve, de már gyerekkora óta, mindenki csak Curlynek, azaz göndörnek szólította, amin a sűrű, barna, göndör üstöke miatt cseppet sem lehetett csodálkozni. És miután dr. Curlyt mindenki kedvelte, egyáltalán nem vette zokon a furcsa megszólítást, mivel tudta, hogy az nem gúnyolódást, hanem szeretetet akar jelenteni. A paraván mögött fekvő beteg érthetetlen, fojtott mormogása hirtelen kiáltozássá erősödött. – Fordulj vissza, és tűnj el innen – különben kilyukasztom a bőröd! Menj vissza a Bűnök Nagyasszonyához, és mondd meg neki… A hang elhalkult. Crowby őrmester gyorsírással jegyzetelt, miközben dr. Bowden csatlakozott a paraván túloldalán lévő beteg mellett álló ápolónőhöz. Mivel a lázálmoktól gyötört sérült hirtelen felemelkedett fektéből, a nővérke gyorsan a háta mögé nyúlt, hogy támogassa. A balesetet szenvedett férfi feje, egészen a szemöldökéig, be volt fáslizva. A kötés alól meredtek ki a lángoló, lázas, szürke szemei. A teste nagy részét ugyancsak sűrű kötés borította, és kész csoda volt, hogy valami iszonyatos akaraterő folytán képes volt magát megtartani az ágyban.

– Hál’ Istennek, hogy végre itt van, doktor úr – sóhajtotta a nővér megkönnyebbülten. Dr. Bowden előrelépett, és gyengéden visszafektette a beteget a párnájára. – Nagyon jól tudja, hogy ekkora sokk és ütés után mozdulatlanul kell feküdnie. Csak így lehet esélye a felépülésére. Az orvos odahajolt az ismeretlen pácienshez, és egész közelről tanulmányozta az arcát. Bár a vonásai finomak voltak, már eléggé meglátszott rajta a kor. Erősen ráncosodott, a kimeredő szemei pedig táskásak voltak. Most egy pillanatra szétnyitotta a lázas, száraz ajkait, feltárva erős, egyenletes fogsorát. Úgy nézett ki, mintha egy fiatalember, egy ősi maszkon át vigyorogna feléje. – Hé, hát maga meg ki az ördög?! – Dr. Bowden vagyok, és mindent elkövetünk azért, hogy meggyógyítsuk. – Felesleges vesződség. Túl sok kellemetlenséget okozok, ráadásul veszélybe is sodorhatom. – Aztán egy hirtelen felhördüléssel, megváltozott az arckifejezése, és szinte vicsorogva kiáltott, de már nem Curlyhez intézte a szavait: – Miért tenné tönkre magát egy részeg tehén borjáért? Nincs jogod egész úton követni. Te a disznóólba tartozol! Az erőfeszítés annyira kimerítette, hogy lecsukódtak, majd újra kinyíltak a szemei. – Halló, uram! – folytatta aztán ugyanazon a rekedt, zavaros hangon. – Mit is mondott, hogy hívják? – Dr. Bowden vagyok – válaszolta az orvos, miközben továbbra is erősen figyelte. – Ugye maga amerikai? – Dehogy. Egyiptomi vagyok, és el vagyok átkozva. Alaposan megjártam, de most már oly mindegy. Crowby ceruzája gyorsan siklott a jegyzettömbje felett. A surreyi rendőrségnél az a hír járta, hogy ő a legkiválóbb hivatali gyorsíró. Miután az utolsó szavakat is lejegyezte, várakozva letette a ceruzáját.

– Hallják ezeket a vicsorgó fogakat? – szólalt meg újra a beteg ködösen – Hát nem hallják? Pedig ez biztosan a Puma! Jó lesz, ha utánanéznek, mert könnyedén megfojtja magukat! – Crowby őrmester folytatta a jegyzetelést, és zárójelben megjegyezte, hogy a beteg hangjából most eltűnt a rekedtsége. – Egyetlen csapással képes szétroppantani egy ember nyakcsigolyáját… az öklével… Madonna! Nem! Nem… Istenem! Te nyavalyás nősténymacska!… – Hosszabb szünet következett, majd: – Nem akarom látni a szemeit! Az őrmester sebesen írt. Aztán csak mozgást lehetett a paraván mögül hallani, értelmes szavakat lehetetlen volt kivenni. Végül az orvos hangja törte meg a csendet: – Igencsak rossz állapotban van a betegünk, nővérke. – Nem kellene dr. Jacksont is idehívni? – Minek? Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Csodát ő sem tudna művelni… – Majd rövid szünet után, immár a detektívhez intézte a szavait. – Azt hiszem, őrmester elugrok és felkeresem a rendőrkapitányt. Ugye nem bánja, ha lemásolom és elviszem neki a jegyzeteit? Azzal Curly Bowden újra csatlakozott Crowby őrmesterhez, a paraván mögötti hevenyészett dolgozószobájában. – Mivel az ellenkezőjére nem kaptam parancsot, így semmi akadálya, doktor úr. Curly egy fejbiccentés kíséretében azonnal hozzálátott az őrmester jegyzeteinek lemásolásához. – Elég furcsa szótöredékek, ugye? – Ahogy mondja, meglehetősen különös. Bár egy gondolatot eszembe juttattak, és pontosan ezért akarom felkeresni a rendőrparancsnokot. Addig is jó éjszakát, őrmester, és csak hegyezze éberen a füleit! – Önnek is jó éjt, uram. Amint dr. Bowden beszállt a Kingsmead Cottage kórház előtt parkoló kocsijába, az egyik fáról egy nagy majomra emlékeztető, hajlékony, ruganyos alak szökkent le a gyepre, és egyenesen annak a szobának az ablakához osont, amely mögött a titokzatos, élet-halál között lebegő páciens feküdt.

A helyiség ezen része sötét árnyékba merült. Valaki itt várakozott. Egy alacsony, tömzsi, teljességgel feketébe öltözött férfi. Suttogó szavak hallatszottak, de nem angol szavak, hanem valamiféle nyüszítő, vékony hang. Aztán egy kis megvilágított számlap jelent meg a tömzsi férfi csuklóján, és halkan beszélni kezdett. Ezt mondta: – Yoshida jelentkezik.

A rádióhívást vevő férfi egy rendezett, stúdiószerű, irodában ült, egy jókora, tiszta íróasztal előtt. Fekete köpenyt és kámzsát viselt. Sápadt arcán átható mosolygás ült. Akár egyike lehetett volna azoknak a folyton vigyorgó, elefántcsont Buddha szobroknak. – Jelentsen, Yoshida – mondta a teljességgel érzéstelen hang. – Dr. Bowden épp az imént hagyta el a kórházat. – Kövesse, és jelentse, hová megy! Ez úrnőnk parancsa. A tablettát otthagyta, ahol mondták? – Az ablakpárkányra tettem. – Folytassa… A fakóhangú férfi felállt és lassan kisétált az irodából. Mivel a lábán vörös papucsot viselt, a lépteiből csak egészen halk surranó neszt lehetett hallani. Végigsietett egy félhomályba burkolózott, alig megvilágított folyosón. Megállt egy csukott ajtónál, tapintatosan kopogtatott, majd benyitott. Egy félig dolgozószoba, félig műterem jellegű helyiségbe került. A fél mennyezetet üveglámpák borították, ám az összes függönyt elhúzták. Szinte tropikus hőség uralkodott a helyiségben, a nyomott levegő mimózaillattól volt terhes. Ennek az erős illatú virágnak egész tömege virított, padot formázó terrakotta edényekben, egy vastag üveglapokból álló, vízinövényeket tartalmazó akvárium alatt. A víz felszínén lótuszvirágok lebegtek, a növény szárai között pedig vöröses díszhalak úszkáltak. Arrébb egy festő műterem szokványos darabjai hevertek szanaszét. Vászonhalmok, ecsetek, szénvázlatok, állványok – igazolva, hogy a helyiség aktív használat alatt áll.

Egy durva faragású, életnagyságú faszobor mögött, egy aktmodell vázlata volt a műterem falára tűzve. Arrébb, egy padon, szobrászszerszámok pihentek, valamint egy hasonló tárgyú, gyönyörű agyag tanulmány. Egy fasatuba nagy elefántcsonttömb volt beszorítva, amelyen egy csodás nőalak félig kész faragványa ékeskedett. Egy öblös díványon, vörös szőrmével betakarva, egy nő pihent és cigarettázott. Estélyi ruhát viselt, a féle vékony, violaszínű, aranyszínűen csillogó, gézszerű alkotást. A haját, a ruhájához hasonló anyagú és árnyalatú, hálóból készült sapka borította. A dívány melletti szőnyegen egy szőrme köntös hevert. A nő csendesen a férfihoz lépett és rászegezte szinte természetfeletti szépségű szemeit, amelyek színe a hangulatával együtt változott. A szempárja gyönyörűségével csak a vállai kecses formája vetekedett. A fekete köpönyeges férfi lehajtott fejjel állt előtte, és mély tisztelettel köszöntötte. – Igen, Caspar? A nő hangja szinte kísértetiesen emlékeztetett egy hárfa zenéjére. – Dr. Bowden elhagyta a kórházat, Milady. – Minden lépését követni kell, Caspar. – Máris kiadtam az utasításokat, az ön megbízásából. – Yoshida otthagyta a tablettát Linda nővérnek? – Igenis, Milady. – Honnan tudjuk, hogy Drake mennyit fecsegett delíriumában? Nincs kizárva, hogy az a dr. Bowden máris úton van a rendőrkapitányságra. Akárhogy is, remélhetőleg még ma éjjel sikerül néhány szót váltanom vele. Gondolom, tudja, miért olyan életbevágóan fontos. – Természetesen tudom, Milady. – Szóval minden lépését követni kell, bárhová is megy! Külön figyelmeztesse

Yoshidát, nehogy megfeledkezzen a szigorú ellenőrzésről! Tudatosítsa benne, hogy ha bármi hiba történik, őt fogom érte felelősségre vonni!

Dr. Bowdennek az ismeretlen páciens körül kalandoztak a gondolatai, miközben áthajtott a városon a deres éjszakában, a városháza irányába. Úgy tűnt, hogy ennek a rejtélyes férfinak a személyazonossága a Scotland Yardot is erősen érdekelte. Ugyanakkor Curlynek is elég okot szolgáltatott a töprengésre. Bár már este tíz is elmúlt, a levegő ezúttal megőrizte frissességét és tisztaságát, nyoma sem volt az előző éjjeli sűrű ködnek, melyben az ismeretlen pácienst elérte tragikus végzete. Curly még akkor is ezen töprengett, amikor behajtott a városháza kapuján. Öt perccel később a rendőrkapitány irodájában volt. – Ez módfelett különös! – jelentette ki Sturgeon parancsnok, amint a szemüvegét levéve feltekintett Curly jegyzetéből. – Se füle, se farka ennek az egésznek. Mi ez a rabszolgaságról, meg rubint bányákról összehordott zagyvaság? És ki ez a Bűnök Nagyasszonya? – Az ön elképzelése is csak addig terjed, mint az enyém. – És mi ez a fogait csikorgató Puma? Ez is csak afféle delíriumbeli lázálom, vagy valami összekötő szál akar lenni? – Szerintem is az lehet, mivel kétszer is emlegette a pumát, meg a fogcsikorgatást. A szaggatott beszéde dacára egyértelműen kiderült belőle, hogy bizonyos fokig művelt ember – és arra tippelek, hogy amerikai lehet. – Szerfelett különös! – jelentette ki Sturgeon parancsnok, letéve maga elé a szemüvegét az íróasztalra. – Adva van egy fickó, aki, amikor kihúzták a kocsija roncsai közül, olyan nyelvet használt, ami az egyik emberem jellemzése szerint primitívebb, mint amit a kikötői rakodómunkások alkalmaznak; most pedig holmi Nagyasszonyról szövegel. Durva, ócska ruhát visel, ugyanakkor olyanok a kezei, hogy azok soha az életben nem végeztek fizikai munkát. És ez a Ma Leach ki, vagy mi akar lenni? – olvasta hangosan, miután újra feltette a szemüvegét. – Valami női név? Ő lenne az a bizonyos Nagyasszony? – Számomra arabosan hangzik. Úgy adom tovább fonetikusan, ahogy Crowby őrmester leírta. Talán tévedek, de amint látja, a Nílust is megemlítette, és ebből nekem az ugrik be, hogy valószínűleg egyiptomi lehet. Mindenesetre a szavait

olvasva, a magam részéről, arabosnak érzem. – Számomra meg semmilyennek sem érződik – vágta rá a székén hátradőlve Sturgeon parancsnok. A kocsit mindenesetre már sikerült lenyomoznunk. Egy mellékúton lévő használt kocsi telepen vették. Egy essexi kereskedőcég kártyáját adták meg vevőként, készpénzzel fizettek, és elhajtottak. Amint tudja, a baleset helyszínén sem jogosítványt, sem egyéb igazolványt nem találtunk. A főparancsnok a lezárt iroda felé pillantott. – Odabenn tároljuk a bizonyítékokat. Vastag gyapjú zoknik, műtőskesztyűk, álkulcsok, egy tolvajlámpa, egy német gyártmányú automata, és végezetül természetesen a mindent megkoronázó titokzatosság jelképe – egy drágaköves markolatú, ősi tőr. – Furcsa dolgok. Hallom ma délután le is fényképezték a fickót? – Igen. A Yard odaküldött egy fényképészt, akinek sikerült egy olyan pillanatban lekapnia, amikor éppen nyitva voltak a szemei. – Tudja, mit gondol minderről a főnökség? Azt hiszik, hogy Haresfootot, a London külvárosaiban dolgozó titokzatos betörőt sikerült lekapcsolnunk, akit eddig még sosem fogtak el. Holnapra a fotója benne lesz az összes újságban. A két férfi, hallgatásba mélyedt, miközben a parancsnok a doktorra meredt. Végül megtörte a csendet. – Furcsállom, hogy az ékköves tőr ellopásáról nem tettek bejelentést. – Meglehetősen rejtélyes zsákmány – jegyezte meg Curly szárazon. – Végső soron épp e bizonyíték miatt akartam önnel találkozni. Mi lenne, hogy elvinnénk a tőrt a Kingsmead Warrenre, Charles Oberhez? Úgyis szándékomban állt felkeresni ma este. Amit ő nem tud a kardok és tőrök történetéről, azt már nem is érdemes tudni. Ha valaki, ő képes lehet a titokzatos szúróeszköz azonosítására. – Nem rossz ötlet. A Yard is gyakran fordul Oberhez szaktanácsért. Sturgeon felállt, átvágott az irodán, és kinyitotta a szomszédos helyiséget. Egy csodálatos, drágakő berakásos, antik tőrrel tért vissza.

– Nos, erről van szó. A technikusaink már megvizsgálták ujjlenyomati szempontból, lefotózták, és alávetették az összes szokványos procedúrának. De Mr. Ober véleménye feltétlenül érdekelne bennünket is. Bár elég habókos fickó, de ugyancsak jól forog az esze, és bőven van sütnivalója. – Lemegyek a kocsimhoz a táskámért. A csomagtartóban hagytam. – Ha sikerül kiderítenie valamit, kábé éjfélig a polgármesteri hivatalban maradok. Ha pedig Mr. Ober magánál akarná tartani további vizsgálat céljából, kérje meg, hogy hívja fel Winchestert, a ma éjjel ügyeletes felügyelőt. Ha pedig nem tart rá igényt, akkor visszafelé jövet beugorhat vele. Miközben Curly a kocsija felé igyekezett, úgy rémlett neki, mintha egy halvány alakot látna beugrani a behajtót határoló bokrok közé. Ám ragyogó holdvilág lévén, az épület sötét árnyéka átnyúlt egészen az ösvényen túlra. Olyan benyomása támadt, mintha az alak valami négylábú állat lett volna. Úgy vélte, hogy valami termetesebb kóbor kutya lehetett. Akárhogy is, a kocsijában nemigen tartott olyan értéket, ami felkelthette volna egy tolvaj érdeklődését. Kinyitotta a csomagtartót, kivette a táskáját, és visszament vele az irodába. Sturgeon főparancsnok az ablak felé fordulva nézett a behajtóra. Curly belépésekor figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját. – Nem látott odakinn valakit? – tudakolta halkan. – De, úgy tűnt, mintha láttam volna valakit – vagy valamit. A két férfi csendben állva figyelt és fülelt. Hirtelen halk, nyüszítő hang ütötte meg a fülüket, ami olyan volt, mint egy megvert kutyáé – aztán pedig valami más, furcsa, jellegzetes hang következett. – Hallotta ezt? – kérdezte Sturgeon. – Hogy hallottam-e?! Jóságos Isten! A főparancsnok megnyomott egy csengőgombot. Rövidesen kopogtattak az ajtón, és egy rendőrtiszt jelent meg. – Parancsol, uram?

– Menjen ki az oldalajtón – utasította Sturgeon –, kerülje meg az épületet, és jöjjön el egészen előre. Ha bárkit talál a közelben ólálkodni, kapja el és hozza be. – Úgy lesz, uram. A tiszt távozott, Curly pedig a táskájába helyezte az antik tőrt. Egyikük sem szólalt, meg a rendőrtiszt visszatéréséig. – Senkit sem láttam odakint, uram. – Köszönöm, Stevens. Stevens tisztelgett, majd távozott. Curly pillantása keresztezte Sturgeonét. – Talán mindketten képzelődtünk, uram, és nem fogcsikorgatás volt, amit hallottunk…

MÁSODIK FEJEZET

A titokzatos pácienst gondozó csinos ápolónővér előbb a karórájára, majd futólag Crowby detektívőrmesterre pillantott. A baleset sérültje már hosszú ideje semmi hangot sem hallatott, és aligha férhetett hozzá kétség, hogy a detektívőrmester is elszundikált. A lány, az alkalommal élve, csendben kiosont a kórteremből, és a közelben lévő telefonkészülékhez sietett. Mihelyt a vonalhangot meghallotta, sebtében tárcsázott. – Itt Linda nővér – szólt csendben a kagylóba. Egy aranyos hang duruzsolt a készülékben. – Egyedül van, Linda nővér? – Igen, Madonna. – Akkor most jól figyeljen, gyermekem! A páciens ágya mellett lévő ablak párkányán talál egy tablettát. Nyissa ki az ablakot, és vegye be a tablettát, de ügyeljen rá, nehogy az őrségben lévő rendőr észrevegye. Eddig világos? – Igenis, Madonna. – Van kéznél injekciós fecskendője, Linda nővér? – Igenis, Madonna, van egy a gyógyszeres szekrényben. – Helyes. Oldja fel a desztillált vízben a gyorsan oldódó tablettát, aztán szívja fel a fecskendővel és adja be a sérültnek intramuszkulárisan. Ha a beteg, vagy bárki érdeklődne, mondja azt, hogy csak egyszerű nyugtató, ami biztosítja a csendes alvását. Bármi történnék, ne izgassa magát. Alaposan fertőtlenítse le a fecskendőt, és tegye a helyére. Biztos, hogy mindent pontosan megértett? – Biztos vagyok benne, Madonna. És büszke vagyok rá, hogy a szolgálatára lehetek.

– A mi rendünkben minden jótétemény elnyeri a méltó jutalmát. Ugye maga az orvosi egyetem hallgatója? – Igenis, Madonna. – Helyes, gondoskodom róla, hogy zökkenőmentes legyen az útja a vizsgái során, Linda. Mikor fogják leváltani? – Csak éjfélkor, Milady. – Jó, akkor ma éjjel már nem fogom felhívni. Aludjon jól, gyermekem!

Curly azon kapta magát, hogy az Ober házához vezető úton – pontosabban a dértől fehérlő bokrokkal szegélyezett vidéki országúton keresztülhajtva – végig az ismeretlen páciensén töprengett, és persze azokra a megmagyarázhatatlan hangokra, amelyeket a rendőrparancsnok irodája előtt hallottak. A hivatal előtti ligetes rész alapos átkutatása sem járt eredménnyel, sem arra ólálkodó embert, sem állatot nem találtak. A keményre fagyott talaj miatt pedig esély sem volt rá, hogy lábnyomokra bukkanjanak. Aztán Mary Glen felé tévedtek a gondolatai. Lényegében Mary problémája miatt tervezte, hogy ma éjjel felkeresi Charles Ober barátját. Curlynek ugyanis rövidesen egy igen fontos döntéshozatallal kellett szembesülnie, Charles pedig néha jóval távolabbra látott a sötétségben, mint a lényeghez legközelebb álló emberek. Warren Lane bejáratához érve dr. Curly Bowden lehúzódott az útpadkára, hogy elszívjon még egy cigarettát. Miközben elővette a tárcáját, hirtelen rádöbbent, hogy milyen feszült csendben ülve figyel, szorosan markolva a dóznit. Vajon a saját járgánya motorjának hangját hallja? Vagy egy másik kocsi közeledik felé, nem sokkal mögötte haladva? Netán újra hallja a fogcsikorgatást? Vagy félrehall, és nem a Puma… A szavak hirtelen riadalommal villantak az agyába, pont olyan hangsúllyal, ahogy elhangzottak.

Mégis meggondolta magát, eltette a cigarettatárcát, rálépett a gázpedálra és három perccel később a keskeny bekötőút végére ért. Az autóját a kapunál hagyva, fogta a táskáját és felsietett a lépcsőn. Kopogtatására kitárult a háromszögletű verandára nyíló ajtó, és egy hatalmas termetű, elhanyagolt kinézetű alak állt előtte. – Te vagy az, Curly? – bődült el Charles Ober derűs hangja, amely úgy hangzott, mintha folyton nevetés bujkálna benne. – Én vagyok, Charles, és néhány megoldandó problémával jöttem hozzád. – A sörhiány a jelenlegi legfőbb problémám – válaszolta Charles, amint Curly belépett a kis előtérbe. – Ugyanis csaknem kiürült már a rekeszem, és annak a szégyentelen semmirekellőnek, akinek a feladata lenne, elmulasztotta feltölteni a készletet. Miután az ajtó becsukódott mögötte, a doktor hamarosan abban a figyelemreméltó helyiségben találta magát, ami Charles Ober dolgozószobájaként funkcionált. Curly Bowden csendben várakozott, míg Charles vissza nem tért, egy sörhabtól gyöngyöző tetejű korsóval. – Tedd félre egy kicsit azt a kriglit, és figyelj rám, Charles! – Mire ez a nagy sietség? – tudakolta Charles. – Jól utaztál? – Különösebb baj nélkül ideértem. Egész csendes volt az út. Bár ideérve az volt a benyomásom, mintha hallanék valamit. Charles komor mosollyal, növekvő érdeklődéssel figyelte Curlyt. Ober még a dolgozószoba félhomályában is furcsa figurának látszott. A tweed öltönye olyan gyűrött volt, mintha minden nap az ágy alól rángatták volna elő. Úgy állt ott a söröskorsójával, mint az erőteljes férfinem ápolatlan, gondozatlan, száznyolcvankét centis megtestesülése. Warren Lane csendjét egyetlen hang sem zavarta meg. Curly valami helyet keresett, ahová letehetné a táskáját. Más alkalmas lehetőség híján, a padlóval kellett beérnie. Ugyanis még a falakat is alig lehetett látni, a rájuk rajzszegezett vázlatok tucatjainak köszönhetően. Az egész helyiségben hemzsegtek a szanaszét heverő tányérok, kardok, tőrök, pisztolyok és szúró, döfő, vágó, hasító hidegfegyverek.

Az egyszerű könyvespolcok technikai jellegű kötetektől, fényképezőgépektől, portfolióktól és kézirathalmoktól roskadoztak. Ebben a háborgó tudománytengerben egy keskeny csatorna vezetett a Charles munkaasztalaként szolgáló szigetecskéhez. Ez az egykor ebédlőasztalként szolgáló bútordarab a dolgozószoba hasonmás modellje is lehetett volna. Ugyanis egyetlen viszonylag tisztább űr volt rajta szabadon, azzal a székkel szemben, amely a ház gazdájának helyét képezte. Innen nézve egy halom tiszta írótömb, meg néhány kihegyezett ceruza tárult a látogató elé. De még a papírlapok tetején is bonyolult körkörös mintázat ékeskedett, amit a ráhelyezett számtalan sörösüveg és korsó aljának rajzolata képezett. – Én bizony az égvilágon semmit sem hallok! – jelentette ki Ober felsőbbséges basszusával. – Vagy azért jöttél, hogy holmi kísértethistóriával riogass? – Dehogy, Charles – Curly maga mellé húzta a táskáját, arrébb kotort egy szeméthalmot az egyik karosszékről, és gyorsan leült, mielőtt a halom leomolva, visszahódította volna a helyét a hódítótól. – Sokkal furcsább problémával akarom rabolni az idődet. Charles lezöttyent a székébe, és odahelyezte a korsóját maga elé, a szabad helyre. Curly folytatta: – Kezdjük talán a téged közelebbről érdeklő témával, a tőrrel. – Tőrrel? – merevedett meg Ober kezében a pipája, amire épp rágyújtani készült. – Miféle tőrről van szó? – Mindjárt meglátod, de előbb hadd meséljem el neked a tárgy történetét. – Egyszerű, ha megmutatod nekem a tőrt, én meg elmesélem neked a történetét. – Légy már egy kicsit türelmesebb, Charles! Nyilván nem olvastad még a helyi lapot, s így nincs tudomásod a múlt éjjel lejátszódott eseményekről. Úgy kezdődött, hogy egy pasas, egy idejétmúlt Morris járgánnyal végighajtott a London Roadon… – Milyen irányban haladt? – érdeklődött maró iróniával Charles.

– A part felé. Ködös éjszaka lévén, mint tudod, elég veszélyes arra autókázni. A hídtól vagy egy mérföldnyire összeütközött egy nehéz teherautóval, ami átlökte az út menetiránnyal szemközti oldalára. A teherautó sofőrje segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Így az összetört Morrisra és vezetőjére csak később találtak rá. Abba a kórházba szállították, ahol én voltam a baleseti ügyeletes. – Micsoda izgi sztori, és milyen vérfagyasztó! – ásított Charles. – Még a vér is vízzé dermedt az ereimben! Curly a másik gúnyolódó hangjával mit sem törődve, folytatta: – A Scotland Yard véleménye szerint a baleset áldozata nem más, mint Haresfoot, a mániákus, eddig soha le nem leplezett betörő. A betörőszerszámain és más szokványos apró tárgyakon kívül ugyanis csak ezt találták nála: – Azzal kinyitotta a táskáját, és elővette az antik tőrt. Charles érdeklődve nyúlt utána. – Míg megvizsgálom, Curly, addig mesélj tovább az életveszélyes közutakról, meg a cserbenhagyó teherautó sofőrökről. – Felkapott egy nagyítót. – Érdekes halef. Amolyan muzeális darab. Figyeld csak meg a pengéjén ezt a bonyolult aranyberakást! Meglehetősen korai damaszkuszi tőr. Az egyik legkorábbi darab, amit valaha is láttam. Olyan, mint valami szertartási áldozókés… – Értékes? – akarta tudni Curly. – Egy gyűjtemény darabjaként, azt mondanám, hogy alighanem egyedülálló. Az előbb damaszkuszinak tippeltem, hogy behatároljam a készítése időpontját, de az sincs kizárva, hogy babiloni eredetű. – Babiloni?! – Úgy bizony, barátocskám! Hihetetlenül régi ékszerészmunka. Mit gondolsz, Sturgeon nagyon zokon venné, ha nálam maradna egy rövid ideig? Curly elmagyarázta, miben állapodtak meg a rendőrparancsnokkal, majd a lemásolt jegyzeteit is letette Ober íróasztalára. – Ezek az autóbaleset sérültjének időrendi sorrendben elhangzott pontos szavai. Talán nyújtanak némi támpontot, és ki tudsz belőlük hámozni valamit. Charles átfutotta a jegyzeteket. – Egyelőre csak annyit, hogy a fickó

valószínűleg járt már Egyiptomban, és törve beszéli az arab nyelvet. Nem sok értelmeset mondott a szerencsétlen – tette hozzá kisvártatva. – Ez a Ma Leach, arabosan hangzik – de még ez sem biztos – lehetett egy nőnemű ő – she – vagy talán az, hogy „Menjen ki!”, a többé afféle fifikás, zavaros halandzsa. – Hirtelen felkapta a fejét. – Mondd csak, Curly, véletlenül nem ezek miatt az itt felírt csikorgó fogak miatt kértél arra az imént, hogy hallgatózzam? Curly, a poharába kortyintva bólintott. – De bizony. Ugyanis Sturgeon és én is egyaránt hallottuk, mielőtt elhagytam volna az irodáját.

Jó egy órával később, miután elvált Charles Obertől, Curly belépett a Haygate Hill szálló halljába, és miután odabiccentett az éjszakai portásnak, felsietett a lépcsőn, és rövidesen már az egyik bezárt ajtón kopogtatott. – Szabad – szólalt meg bentről hamarosan egy tiszta hang. Curly benyitott, és egy tipikus vidékies szálloda nappalijában találta magát. Ám amikor Mary Glen lakott benne, a helyiség mégis gyökeres változáson ment át – és afféle kényelmes, meghitt barlang benyomását keltette, a forró kandallótól, a lány szép képeitől, rengeteg könyvétől, és nem utolsó sorban, határozott személyiségétől. Mary az egyik ablak alatt lévő íróasztalánál ült, de Curly érkezésekor felállt. Egy röpke pillanatig egymásra mosolyogva, csendben állva nézték a másikat. – Elnézést a késésért, Mary. A lánynak olyan sűrű, rövid, göndör haja volt, ami a félhomályban faragott mahagóninak tűnt. Hűvös mozdulatlansága dacára olyan karcsúnak és elevennek tűnt, hogy a fiatal orvos néha bizony már hivatása bizonytalanságával figyelgette. A sötétkék szemekben azonban nyomát sem láthatta láznak, tökéletes alakja ruganyos, minden porcikája egészségtől duzzadt. Miután megcsókolta őt, a lány elhúzódott, és elragadó fél mosollyal szemlélte Curlyt. – Mindjárt készítek neked egy kényelmes fészket.

Mary felhalmozott néhány párnát a padlóra, egy régi karosszék mellé, a férfi pedig hálásan dőlt le erre a hevenyészett díványszerűségre, és így nézte a lányt, aki saját magának egy másik párnát dobott le mellé, és arra telepedett, keresztbe vetett lábakkal. – Sört kérsz előbb, vagy kávét? – kérdezte a férfitől. – Inkább kávét, drágaságom. Eleget söröztem Charlesszal. Erről egy pillanatra az eszébe villant Charles, akinek röviddel korábban kikérte a tanácsát. Ekkor döbbent rá, hogy amennyiben a tervei megvalósulnának, akkor a trópusokon kellene élnie, és ez talán Mary elvesztésével járna együtt, márpedig azt biztosan képtelen lenne elviselni. A megrögzött agglegény persze ezen is csak kacagott, mikor Charles elé tárta a húzós problémáját. – Ugyan már, szegény Rómeóm, hát hol itt a probléma – horkantotta vidáman. – Ha igazán szeret téged, akkor az utolsó kongói mocsár mélyére, a maláriával legfertőzöttebb zugba is utánad megy, ahová az orvosi lelkesedésed visz. Ha pedig nem szeret eléggé, akkor a szomszéd faluba sem fog követni. – Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, Charles. Kezdjük azzal, hogy nem akar hozzám jönni feleségül. – Nahát, akkor a dolog már el is van intézve. A pokolba vele. – Még most sem érted. Mary a házasság intézményét utálja, nem engem! – Ez viszont jóval leegyszerűsíti az egész ügyet. Ami azt illeti, jómagam is házasságellenes párti vagyok. Nyilván szeretné megőrizni a függetlenségét, ha viszont ennek ellenére mint a barátnőd, kész elmenni veled az Amazonas felső folyásához, ahhoz csak gratulálhatok neked! Curlyt azonban nemigen nyugtatta meg a barátja véleménye. Miközben a lány a kávéfőzéssel foglalatoskodott, megkérdezte tőle: – Hogy haladtál ma a munkáddal, Mary? – Kész kínlódás az egész, Curly. Egyszerre szakadt rám az egész heti átkozott

robot, ráadásul holnap reggel a „Kárhozat Atyjával” is szembe kell néznem. – A „Kárhozat Atyja” névvel Mary, a Daily Hour főszerkesztőjét illette, akinek pedig heti egy hasábos önálló laprészt köszönhetett. – Ne keseregj e miatt, hiszen olyan rendes hozzád! – Nem is vele van bajom. Egyszerűen kifogytam az ötletekből. Képtelen vagyok megfelelően a lényegre koncentrálni. Curly kedvtelve nézegette a lány profilját, amint elfordította a fejét a bugyogó kávéra figyelve, és láthatta az erőt e törékenynek tűnő arcvonások mögött. Sosem járt abban a mesés, ódon kastélyban, ahol Mary zsenge ifjúságát töltötte, de tudta róla, hogy az apja utolsó évei során az ő szorgalmas tolla tartotta el a háztartást. – Pedig azt reméltem, Mary, hogy mikor a szerencse kegye folytán sikerült bérbe adnod az atyai birtokot, megszabadulsz végre a feszültségtől. Mary felszolgálta a kávét, majd újra elfoglalta helyét a padlón, megragadva egyik karcsú bokáját, és szinte vadul maga alá húzva. – Naná, hogy kész Isten áldása volt, elvégre nem mindennap fordulnak meg arrafelé amerikai iparmágnások. John Hanessy pedig tényleg csodálatos ember. Csak tudod, Curly, szegény apám, ügyvédei szerint, a birtok rám hagyásával gyakorlatilag tönkre is tett, anyagilag! Te is tudod, milyen csillagászatiak manapság a temetkezési költségek. Csak a hely bérbeadásától remélhettem, hogy sikerül kifizetnem, és így sem marad egy árva centem sem a bérleti díjból. – Talán Hanessy hosszabb távú ajánlatot is tesz neked a birtokra… – Aligha, drágám – rázta meg a fejét Mary. – Félévre vette bérbe, és így is extravagáns bérleti díjat fizetett érte. Üzleti ügyben látogatott Angliába, és mivel egy sor fogadást rendezett az ódon várromban, gyakorlatilag újra bebútorozta. Ha eltávozik, itt hagyja nekem a bútorokat. De mihelyt elmegy, teljesen padlóra kerülök. – Azt hiszem, Mary, nem gondoltam át kellőképpen minden részletét, mikor megpályáztam ezt a gyarmatügyi dolgot. Tegnap úgy hallottam, hogy nagy valószínűséggel, Brit Nyugat-Indiába fognak küldeni.

Mary csendben hallgatta. – Önző módon többé-kevésbé csak a karrierem járt az eszemben, amikor Londonból elnyertem a trópusi gyógyszerész fokozatomat, és kérvényeztem a meghallgatásomat. Való igaz, hogy hasznosnak tűnő elméleteim vannak bizonyos meleg égövi betegségekről, amelyeket a gyakorlatban is nagyon szeretnék kipróbálni. Legalábbis ez foglalkoztatott pár nappal ezelőttig, amikor rádöbbentem… – Mire döbbentél rá? – tudakolta a lány, félrehajtva a fejét. Curly hirtelen átkarolta és szorosan magához ölelte. – Arra döbbentem rá, Mary, hogy képtelen lennék téged itt hagyni. Amikor a lelki szemeimmel megláttam magam egyedül állva, egy Nyugat-Indiába tartó hajó fedélzetén, egyértelművé vált előttem, hogy nem tudnám elviselni a magányt nélküled. Mary hallgatásba mélyedt, Curlyn pedig olyan kimondhatatlan érzés lett úrrá, mintha hirtelenjében erősen lehűlt volna a levegő. Aztán megérezte a lány karcsú vállának remegését, és az a dermesztő gondolat fészkelte be magát az agyába, hogy a lány egyszerűen kineveti. Ám amikor kissé hátrébb húzódva maga felé fordította Mary fejét, akkor vette észre, hogy könnyesek a szempillái. – Mary! – kiáltotta a lány könnyes szemeibe meredve. – Mary, miért sírsz? – Curly, drágaságom! – suttogta a lány, a férfi nyakába borulva. Még akkor is így álltak, amikor kopogtatás hallatszott az ajtó felől. – A fenébe! – suttogta halkan Mary. – Róla meg teljesen megfeledkeztem! Mrs. de Castro az.

HARMADIK FEJEZET

Curly, cigarettára gyújtva, felkészült a vidéki szállodákban lebzselő, gazdag, meglehetősen patetikus, idős hölgyek egyikének látványára. Ezzel szemben Mrs. de Castro teljességgel nőies, már-már királynői szépségű jelenség volt. Olyan hosszú, fehér szőrmekeppet viselt, melynek gallérjából virághoz hasonlóan tűnt elő az arca. Haját furcsa színű háló borította, amiből Curly csak annyit tudott kivenni, hogy vörösből aranyra váltva sziporkázik a ráeső fény váltakozásának megfelelően. Neki volt a leghosszabb szempillája, amit a férfi valaha is látott. Mivel szinte állandóan lesütve tartotta a szemeit, úgy tűnt, mintha a hosszú szempillák lehúznák a szemhéjait. De Castro lefegyverző mosollyal nézett a lányra. – Azt hittem, egyedül talállak, drágám! – mondta neki. Curly azonban valami furcsa okból azt gyanította, hogy egész másra számított, és Mary zavara is ezt látszott alátámasztani. – Csak felugrott hozzám egy régi barátom – magyarázkodott a lány, majd bemutatta őket egymásnak. – Dr. Bowden, a hölgy pedig Mrs. de Castro. – Mary barátai az én barátaim is, dr. Bowden. Olyan gyönyörű, dallamos volt a hangja, hogy a férfi kezdte azt hinni, hogy talán színésznő lehet, de aztán elvetette a gondolatot, mivel ha az lenne, ezzel a lélegzetelállító szépséggel, és zengzetes hanggal világhírűnek kellene lennie. Ráadásul még vonzó személyiséggel is rendelkezett. Mary olyan tisztelettel bánt vele, amivel alaposan meglepte Curlyt. Mikor Mrs. de Castro belesüllyedt a Mary által felkínált egyetlen karosszékbe, az asszony gondtalan egykedvűséggel hagyta leomolni a válláról a pompás nerckeppet a szőnyegre. Mary felvette és a hálószobafogasra akasztotta. Curly csak most láthatta, hogy Mrs. de Castro olyan estélyi ruhát visel, ami teljesen szabadon hagyja a karjait és vállait. – Az a helyzet, dr. Bowden, hogy Londonban kellett vacsoráznom, és most

örömmel térek vissza Surrey áldott békességébe. Az asszony forró tekintete felkavarta és nyugtalanította a doktort, aki zavarában el is fordult, elővette a cigarettatárcáját és odakínálta a nőnek. – Eszerint akkor szomszédok vagyunk? – érdeklődött Curly közömbösséget színlelve. Az asszony azonban a fejét rázva elutasította a cigarettát. – Köszönöm, ma este már nem gyújtok rá. Csak kocadohányos vagyok. Egyébként pedig csak átmenetileg lakom errefelé. Meghallottam, hogy Austin Rayburn festő barátom pár hónapra bérbe adná a házát, engem pedig épp Londonba szólítottak az ügyeim. Viszont utálok abban a nagyvárosban lakni, így aztán kibéreltem az övét. – Azt a Lye Common melletti nagy házat? – Pontosan. Persze túl nagy számomra, de olyan gyönyörű, és annyira művészies. Egyszer igazán eljöhetnének hozzám Maryvel meglátogatni. A férfi szinte örült, mikor Mary visszajött, mivel Mrs. de Castro simogató, kíváncsian analizáló tekintete azt a gondolatot ébresztette benne, hogy a nő külső, belső, fizikális, mentális és szellemi felmérést végez rajta. Eltársalogtak még egy ideig. Mrs. de Castro visszautasította a felkínált frissítőket. Úgy tűnt, a világ minden zegzugát beutazhatta már, és igazán elbűvölő beszélgetőpartnernek bizonyult. Végül váratlanul felegyenesedett, és a fiatalemberről a lányra nézve, halk kacagással, búcsúzni kezdett: – Ideje magukra hagynom a fiatalokat. Jó éjszakát mindkettőjüknek! Ugye nem feledkeztél meg… – Nem, persze, hogy nem! – vágott közbe Mary. – Akkor legyen szíves, hozza ide a keppemet, dr. Bowden. Nem kell kikísérnie, ismerem az utat, és vár a kocsim. Örülök, hogy Mary ilyen kellemes társat választott, mint ön. Ki nem állhatom az ellenszenves embereket, még akkor is, ha egyébként okosak… Később, Mrs. de Castro távozása után, Curly mereven Maryre nézett, miközben

a lány különös mosollyal méregette. – Ki ez a Mrs. de Castro, Mary? Valami régi ismerősöd? Mary cigarettára gyújtva felelt: – Körülbelül egy jó hónapja, hogy idejött. A kórházadból az a csinos nővérke, Linda Marlow mutatott be neki. Nem is tudtad, hogy Linda itt lakik? Egyébként úgy láttam, hogy Mrs. de Castro ugyancsak elbűvölt a szépségével. – Kétségtelenül ritka bájos teremtés. – Bájos? Páratlan szépség, ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Ráadásul ritka okos és értelmes is. Lindától kaptam kölcsön egy csodálatos könyvet, amit ő írt. Bár eleinte kissé megrémített a forradalmi gondolataival, de aztán rá kellett jönnöm, hogy teljességgel őszinte. Curlyt egyre inkább kezdte érdekelni a dolog. – Csak nem szexuális jellegű a témája? – Azt is érinti… Elmélete szerint addig esély sincs a világbékére, míg gyökerestől ki nem irtják az aljas filozófiákat, az alantas művészeteket és a gonosz embereket. Azt állítja, hogy ennek végrehajtására csak a magas képzettségű nők lehetnek képesek. – Ugye te is egyetértesz ezzel az elmélettel? – vigyorgott Curly. – És a házasság intézményével szembeni nézeteidhez is van valami köze a lángeszű Mrs. de Castro áldásos propagandájának? – Naná! – vágta rá Mary. – Nem hiszek a házasságban. De attól még nyugodtan megcsókolhatsz…

Csaknem éjfélre járt már az idő, mire Curly Bowden elhagyta Mary szállodai lakosztályát. A férfin szokatlan izgalom vett erőt. Úgy érezte, hogy Mrs. de Castro nemcsak Mary életében, hanem a sajátjában is felkavaró tényezővé válhat. Ez az érzés egyre inkább elhatalmasodott benne. De vajon mi lehet az asszony célja? Valami új hitvallás prófétájaként akar fellépni? Vagy egy régebbi szekta ügynöke?

Még akkor is ezen tépelődött, amikor rákanyarodott a Warren Lane-re, Charles háza felé. Annyira lekötötték az új ismerős feletti gondolatok, hogy átmenetileg még a csikorgó fogak problémájáról is megfeledkezett. A kapuhoz érve fényt látott kiszűrődni a dolgozószoba ablakából. Felsietett a lépcsőn, és az ajtóelőtérbe lépve, bekopogtatott. Miután nem kapott választ, négyszer is megismételte a kopogtatást. Aztán lejött a lépcsőn, és odament a kivilágított ablakhoz. Mivel a sötétítőfüggönyök nem voltak teljesen összehúzva, így elég jól ráláthatott a helyiség nagy részére. És attól, amit látott, csaknem elállt a lélegzete. Kristálytiszta volt az éjszaka, csak a Hold magányos sarlója úszott az égbolton. Curly lehajolt, felmarkolt egy kődarabot, és bezúzta vele az ablaküveget. A résen benyúlva elhúzta a reteszt, kinyitotta az ablakot és bemászott a helyiségbe. Ober, kinyújtott karokkal, arcra borulva feküdt a hatalmas íróasztal üres részén. Curly visszahúzta a székébe, aztán visszazökkenve a valóságba, immár orvosi hivatása magaslatán, a másik férfi arcába meredve, nekilátott elvégezni mindazon vizsgálatokat, amelyeknek a kórházba utalt pácienseit szokta alávetni. Miután végzett a vizsgálódással, komor arccal körülnézett a dolgozószobában. Az ékkő berakásos tőrnek nyomát sem látta! Az egyik könyvespolcon pihenő telefonkészülékhez lépve tárcsázott. – A rendőrséget kérem! – szólt bele a kagylóba. – Itt a haygate-i rendőrkapitányság – szólt bele a vonal túlsó végén egy hivatalos hang. – Dr. Kyrle Bowden vagyok, és Winchester felügyelővel szeretnék beszélni. – Máris vele beszél, uram – hangzott a válasz. – Sürgősen jöjjenek ide a Warren Lane-re, Mr. Charles Ober házához. Egy mentőautót is rendeljen ide! Obert leütötte egy betörő. – Tíz percen belül ott leszünk, doktor úr.

A kagylót a villára téve, Curly mozdulatlanul állva figyelt és fülelt, de semmit sem hallott. Aztán megfordulva újra Charles Ober holtsápadt arcára meredt, majd az ajtóhoz sietve kinyitotta, és kirohant a kocsijához, az orvosi táskájáért.

Másnap kora reggel, amikor Gilligan főfelügyelő megérkezett a Scotland Yardon lévő irodájába és felakasztotta a fogasra a felöltőjét meg a kalapját, első dolga volt átnézni az íróasztalára készített jelentéseket. Miközben olvasta, egyre komorabbá vált az arckifejezése. Miután végzett, visszalapozott az első oldalra, és elölről kezdte. Ez volt a Sturgeon főparancsnoktól származó utolsó jelentés, ami az autóbalesetet szenvedett ismeretlen lázálomban kiejtett szavainak szó szerinti idézetét tartalmazta. Gilligan főfelügyelő kinyitotta a magával hozott újságot, majd az íróasztala fiókjából elővett nagyító segítségével tüzetesen megvizsgálta a lapban szereplő fotót, ami alatt a következő szöveg állt: „Ki ismeri ezt a férfit?” Megnyomta az íróasztalán lévő hívógombot, és a belépő Hawkins őrmesternek kiadta a parancsot: – Sürgősen kérem ennek a képnek az eredetijét, amit a tegnapi nap folyamán készítettek a Kingsmead Cottage kórházban lévő autóbalesetes sérültről, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő Haresfoot. Aztán pedig jelentsen be Haygate rendőrkapitányánál, és intézze el, hogy kilenc negyvenötkor fogadjon engem. Végül pedig a sofőrömet utasítsa, hogy álljon készenlétben a kocsival! Igyekezzen, kérem! Miután kiadta utasításait, Gilligan elégedetten pipára gyújtott. Már épp kezdte élvezni az illatos füstölés gyönyörét, amikor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Felszólítására egy csinos, fiatal rendőrnő lépett az irodába, és egy fényezett fényképet helyezett a főfelügyelő asztalára. Gilligan bólintott, a rendőrnő pedig távozott. A nagyító újra előkerült, és Gilligan tüzetes vizsgálat alá vette a fotót. Aztán az íróasztala egyik fiókjából elővett egy dossziét, amiből egy másik fotó került elő. Miután a két képet összehasonlította, mindkettőt az irattáskájába süllyesztette, aztán újra felvette az éppen csak kihűlt kabátját és kalapját. Öt perccel később,

már a folyó gátján száguldott vele a szolgálati kocsija, a reggeli ködben, Haygate történelmi városa, Surrey felé. Nem sokkal távolabb, ugyanebben a korai órában, John Hanessy, Mary Glen korábbi otthonának, a Squires Pastures-nek a bérlője, ugyancsak figyelemreméltó felkavaró felfedezést tett. John Hanessy mit sem sejtve kelt fel az ágyából, elhúzta az egyik ablakról a sötétítő drapériát, majd halk dudorászással bámult ki a deres pázsitra. Száznyolcvan centinél is magasabb, erőteljes testalkatú, jóképű, simára borotvált arcú férfi volt. Mély hanghordozásából ítélve akár színész vagy bíró is lehetett volna. Köntösébe bújva, csengetett Sample-nek, az angol komornyikjának. Sample szinte azonnal megjelent a reggeli kávéval, és friss péksüteménnyel. – Jó reggelt kívánok, uram. – Magának is hasonlókat, Sample. – Szép napra virradtunk, nemde, uram? Sample a reggeliző asztalra helyezte a tálcát, aztán nekilátott, hogy a többi ablakról is elhúzza a sötétítőt. John Hanessy továbbra is halkan dúdolgatva, elégedett pillantással nyugtázta a komornyik igyekezetét. Sample kitöltött egy csésze krémkávét, aztán megszólalt: – Vettem a bátorságot, és felhoztam az egyik reggeli újságot, uram. Tudom, hogy csak zuhanyozás után szokta átnézni a postáját és a lapokat, de úgy véltem, a rendkívüli körülmények miatt elnézi a tapintatlanságomat. – Minden bizonnyal – hagyta helyben Hanessy derűs mosollyal. – Halljuk, mik azok a rendkívüli körülmények? Sample szétnyitotta az újságot, és a címlapon lévő cikkek egyikére mutatott. – Ennek a férfinek a fényképe, uram. Úgy látszik, a Scotland Yard szeretné azonosítani. De nemcsak a kép alatti szöveg keltette fel a figyelmemet. Hanessy átvette a hírlapot, és a fotóra tekintett. Egy bekötött fejű, tágra meredt szemű, lázasan eltorzult arcot ábrázolt. Alatta ez a felirat állt:

„Ki ismeri ezt a férfit?” A kép alatti rövid cikkből kiderült, hogy a fotón látható személy, a Kingsmead Cottage kórház balesetes sérültje, és azonossága egyetlen bizonyítéka egy ékköves markolatú, antik tőr. John Hanessy összevonta bozontos szemöldökét. – Mit jelentsen ez? – tudakolta. – Mennyiben érdekelhet ez engem? – Az ékszerberakásos markolatú tőr miatt, uram. Nyilván emlékszik még rá, hogy elbüszkélkedett vele Mrs. de Castrónak, amikor legutóbb nálunk ebédelt. – Úgy véli, hogy ez a szúróeszköz az örökséget tartalmazó nappali almáriumból származhat? – Igenis, uram. Mivel abban a szekrényben is volt egy ugyanolyan tőr, mint amilyennek a leírása a cikkben szerepel. – Na, jó, jó – vágott közbe Hanessy, mélyen zengő hangján. – De akár milliónyi ékkőberakásos markolatú tőr is lehet világszerte. Honnan veszi, hogy a cikkben említett dísztőr azonos azzal, amit Mrs. de Castrónak megmutattam? – Nekem mindenesetre feltűnt a dolog, ezért ellenőriztettem Mr. Wetherbyvel, mielőtt önt háborgattam volna, uram. Megkértem, nyissa ki az almáriumot, ahol az örökséget tartalmazó ki teakfa ládikát tartjuk. Ekkor derült ki, hogy a ládika zárját felfeszítették. A többi értékes darabhoz nem nyúltak, a dísztőr azonban hiányzik. – Mit beszél?! Csak nem azt akarja mondani, hogy betörtek hozzánk?! – Sajnos, attól tartok, uram. Mr. Wetherby már fel is hívta a rendőrséget, és a tulajdoni leltárból beolvasta a telefonba a tőr leírását. Ha minden igaz, a rendőrparancsnok már úton is van idefelé, uram. A komornyik állítása minden bizonnyal igaz is lett volna, ha a döbbenet küszöbén álló Sturgeon, közvetlenül a rablás bejelentését követően, nem értesült volna Gilligan főfelügyelő jöveteléről. Így e pillanatban, türelmetlenül járkált fel-alá az irodájában, és sűrűn pislogott az elektromos falióra számlapjára. Pontban 9.45-kor egy gépkocsi kanyarodott be a hivatal udvarára, és Gilligan

főfelügyelő szállt ki belőle. – Üdvözlöm, uram – köszöntötte, benyitva a parancsnok irodájába. – Jó reggelt, főfelügyelő. Örömmel látom, de megtudhatom a látogatása célját? Gilligan kinyitotta az irattáskát és kivette belőle a két fényképet. – Azt hiszem, ismerem… ezt a kórházban fekvő embert. – Ismeri őt? – kérdezte hirtelen támadt izgalommal a parancsnok. – Nocsak, és kit tisztelhetünk a fickóban? – Ha lehet, előbb szeretnék megbizonyosodni róla, nehogy a végén bakot lőjek. Mellesleg, véleményem szerint, ez az ember nem más, mint Drake Roscoe, az FBI különleges ügynöke. Láthatnám őt? – Sajnos lehetetlen – rázta a fejét lehangoltan Sturgeon. – Már eltávozott. – Hogyhogy eltávozott?! – meredt rá értetlenül Gilligan. – Úgy érti, hogy elhalálozott? – Az éjszakás nővér közvetlenül éjfél után felhívta az ügyeletes orvost, aki megvizsgálta, és holttá nyilvánította a baleset sérültjét. A fordulat természetesen nem ért bennünket váratlanul. Ezt követően a holttestet átszállították a hullaházba. – Akkor ott szeretném megnézni. Sturgeon újra csak a fejét csóválta. – Már ott sincs. – Hogy értsem ezt, uram? – Úgy, hogy valaki az éjszaka folyamán egyszerűen elvitte onnan. Mivel mindeddig hasonló esetre nem volt példa, így nem foglalkoztak a hullák őrizetével, és csak ma reggel fedezték fel ezt a szörnyűséget. – Hm! – mordult fel Gilligan főfelügyelő, azzal előkotorta a méretes dohányzacskóját, és nekilátott megtömni a pipáját. – Van a Yardon fotójuk arról

az antik tőrről, amit a balesetesnél találtak? De még jobb lenne, ha magát a tőrt láthatnám. Sturgeon felállt, és az ablakhoz lépve, kibámult az utcára. Határozottan kezdte magát nevetségesnek érezni. – Sajnos attól tartok, még ezt sem tudjuk megoldani. Tegnap délután odaadtam dr. Bowdennek, a kórház egyik orvosának, azzal a jóváhagyással, hogy megmutassa a bizonyítékot egy Charles Ober nevű barátjának – aki mellesleg szakértője a hasonló hidegfegyvereknek, és itt lakik a közelben. – Jómagam is ismerem őt, uram. A CID, a Bűnügyi Nyomozó Iroda is többször fordult már hozzá szakvéleményért. Gondolom, akkor még nyilván nála van a tőr, nemde? – Sajnos pont ez a gond, hogy már nincs nála. Ugyanis az történt, hogy valamikor éjféltájban betörtek a házába, megtámadták, és elrabolták tőle a tőrt. – Jóságos Isten! – kiáltott fel riadtan Gilligan, aki a meglepetéstől csaknem a pipáját is elejtette. – És hol van most Ober? – A Kingsmead kórházban fekszik, miután leütötték. Agyrázkódást szenvedett. – Nagy kár, mert a szakvéleménye talán fényt deríthetett volna annak a rejtélyes tőrnek a történetére. – Gilligan újra kinyitotta az irattáskáját, és kivette belőle a Crowby őrmester jelentéséről készült másolatot. – Mellesleg szerintem ezek a feljegyzések is eleve kizárják azt az elméletet, miszerint a kórházi ápolt Haresfoot lehetett volna. Valami sokkal fontosabb személynek kellett lennie. Egyébként tettek már lépéseket az elrabolt tőr jogos tulajdonosának felkutatására? Sturgeon parancsnok végre elmosolyodhatott. Most megmutathatta ennek a nyegle Scotland Yard-i főfelügyelőnek, hogy a haygate-i rendőrség mégsem csak alvajárók bágyatag gyülekezete. – Mégpedig nagyon is sikeres lépéseket. Épp oda indultam volna, ahonnan a rabló a tőrt eredetileg ellopta, amikor közölték az ön üzenetét, a jöveteléről.

NEGYEDIK FEJEZET

A mimózaillatú műteremben, egy fiatal szobrász munkálkodott. Túl kifinomult vonásai és nagy, világos szemei törékeny alkatot sugalltak. Csinos arca sápadtságát még inkább kihangsúlyozta a vékony, fekete bajusza. Az elefántcsonttömbbe faragott nőalak részletein munkálkodott. Éppen kinyújtva pihenő láb térdhajlatának finom ívét alakítgatta. Szinte lélegzetvisszafojtva dolgozott. Aztán egyszer csak franciául suttogva megszólalt: – Muszáj egy kissé megpihennünk, Madonna – mert már…! A szőrmével borított kereveten heverő Mrs. de Castro magára húzta köntösét, és karjait a feje fölé emelve, kényelmesen hátradőlt. – Felesleges ennyire hajtania magát, Camille – zengte aranyos hangján, ám ez a zengés hűvösen, már-már ridegen hatott. – Bőven van időnk a modellálláshoz. – De most olyan tökéletes a világítás, mint a kegyed szépsége. Camille megtöltötte poharát a mellette álló borospalackból, felhajtotta, aztán olyan forró tekintettel emelte fel a szemeit a nő felé, hogy szinte felfalta a tekintetével. Három hosszú lépéssel odasietett hozzá, térdre rogyott előtte, és olyan ájtatosan kulcsolta össze a kezeit, mintha imádkozna. – Maga egy olyan istennő, akit szentségtörés lenne megérinteni – búgta mély torokhangon. – Szépségével olyan hírnevet szerez számomra, amellyel csak Phidiasé vetekedhet. De mikor remélhetem, hogy végre meghallgatja a fohászaimat, Madonna? Mikor tehetem végre asszonyommá? – Hogy maga milyen türelmetlen, Camille! Pont olyan, mint az a boldogtalan japán zseni, aki rólam írta a tanulmányát, és aztán nem győzte tökéletesítgetni. Többször kértem már magát, hogy ne utánozza őt, mert a végén még maga is öngyilkosságba menekül, mielőtt elnyerhetné a jutalmát. Erre Camille összeszorított fogakkal felugrott, megfordult és visszarohant a munkájához. – Legyen szíves, álljon újra pózba, Madonna.

Ám ekkor valahol odakinn, a műterem előterében megszólalt egy csengő. – Ez biztosan Caspar lesz – mondta Mrs. de Castro hirtelen felegyenesedve. – Minő balszerencse, Camille! Mára sajna be kell fejeznünk. Biztosan sürgős és fontos híreket hozott számomra. A szobrász lázas tekintete újra az asszonyra meredt, miközben megnyomta a rejtett ajtónyitó gombját. – Ez a Caspar túl gyakran háborgat a munkámban – háborgott. Mrs. de Castro azonban csak a szépséges vállait vonogatta. – Túl nagy felelősség hárul rám. Elkerülhetetlen, hogy érintkezzem az embereimmel. Újra csak azt ismételhetem, hogy legyen több türelemmel. Camille elvörösödve vette tudomásul a rendreutasítást. Mire Caspar megjelent, sietve elrakta a szerszámait, és leterítette a félkész alkotását. Aztán szinte elsuhant az érkező mellett, és valósággal kirohant a helyiségből. Caspar ünnepélyes meghajlással köszöntötte az asszonyt. – Hívatott, Milady? – Muszáj volt. Camille érzelemkitörései egyre szenvedélyesebbek. Caspar mosolyogva hajtotta le a fejét. – Monsieur de Paris egyike korunk legnagyobb élő szobrászainak, Milady. Ráadásul francia lévén, nem lehet csodálni a szenvedélyességét. Lényegében ez formázza a Milady szobrát jelentős művészi alkotássá. – Ebben igaza van, Caspar, de már nagyon fárasztó a folytonos heveskedése. Jó híreket hozott? – Dr. Yoshida jelentése szerint Drake életben marad. Mrs. de Castro ragyogó pillantást vetett a másikra, félig lesütött szempillái alól. – És a tőr, Caspar? A tőrrel mi van?! – Egyelőre dr. Yoshidának nem sikerült eltávolítania a markolatát, mivel nem szeretne erőszakos módszerhez folyamodni.

– Ó, az a tutyimutyi idióta! – vált ingerült suttogássá a kellemes hang. – Ha tudná, mennyire hiányzik Ariosto! – Milady bármikor visszahívhatja. – Arról szó sem lehet, Caspar, de ez a késlekedés, valóságos kínszenvedés számomra. Gondoljon csak bele, itt a birtokomban egy hatalmas királyság mágikus talizmánja, a jogara – és mégsem az enyém! Linda nővér elküldte a jelentését? – Igen, Milady, és elég komoly a helyzet, mivel ugyanennek a jelentésnek a hivatalos formája ott van a rendőrség birtokában is. Sajnos, a delíriumban lévő Drake olyasmiket is elkotyogott, amik könnyen a nyomunkra vezethetnek. – Felolvasná nekem a jelentést? Caspar egy gépírásos lapot vett elő a köpenye alól, és dallamos hangján olvasni kezdett. A szöveg szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit Crowby detektívőrmester jegyzett fel egy nappal korábban, a Kingsmead Cottage Hospital kórtermében öntudatlanul fekvő, autóbalesetet szenvedett férfi lázálmában kiejtett szavairól. – Valóban komoly a helyzet – állapította meg csendes mormogással Mrs. de Castro –, és egyenesen életveszélyessé válna, ha a haygate-i rendőrség bármit is kiderítene a múltamról. – Ma reggel Gilligan főfelügyelő is ideérkezett a Scotland Yardról. – Akkor még fenyegetőbb a helyzet, Caspar, mivel azzal az emberrel már korábban is összetűzésbe kerültem. De ahol a géniusz kudarcot vall, ott néha a kitartó igyekezet sikerrel járhat. – Akkor talán Milady személyiség-átalakító tehetségére lesz szükség. Az asszony továbbra is a félig leeresztett szempillái mögül figyelte a másikat. – Azt hiszi, hogy ide is eljöhet? Úgy is jó. Hiszen ahogy a szomszédság Mrs. de Castrót ismeri, az távolról sem egyezik az igazi önmagammal. Nem most találkozom először ezzel az angol rendőrrel. De garantálom, hogy mire ismét találkozunk, nem fog rám ismerni.

Amikor Gilligan főfelügyelő, Sturgeon parancsnok társaságában megérkezett a Squires Pastures-re, John Hanessy magántitkára, Byron Wetherby fogadta őket, egy száraz modorú új angliai fiatalember, akiről lerítt a konzervatív hagyományokhoz ragaszkodó, megingathatatlanul merev stílusa. – Erre parancsoljanak, Mr. Hanessy már várja önöket. A kastély bérlőjét egy irodának berendezett, tágas helyiségben találták. John Hanessy nagy fényezett, mahagóni íróasztal mögött ült, amelyen egy tökéletesen tiszta írótömbön és fekete plasztik állványon pihenő két töltőtollon kívül, semmi sem volt. – Jó reggelt mindkettőjüknek – köszöntötte őket felállva és a karórájára pillantva. – Már éppen értesíteni akartam a londoni irodámat, hogy késni fogok egy kicsit. Az időm ugyanis percre pontosan ki van számolva. Ezért, ha nincs előzetes kérdésük, azt javaslom, hogy nézzük meg a rablás helyszínét. A társaság átvonult egy hosszúkás, alacsony mennyezetű, faburkolatú terembe, melyből két franciaablak nyílt a kinti teraszra. Az ablakok között, egy régi, fényezett ajtajú, diófaszekrény terpeszkedett. A polcai a legkülönbözőbb, furcsábbnál furcsább apróságoktól roskadoztak. Legalul egy kis rézpántos, és réz kulcslyukkal ellátott teakfa ládika pihent. – Ez a kazetta tartalmazza az úgynevezett örökséget, melynek egyik darabja az elrabolt tőr – magyarázta John Hanessy, mély hangjával adva nagyobb nyomatékot a szavainak. – Sample, a lapokban megjelent cikk hatására idehívta Byront, és kinyitották a szekrényt, hogy ellenőrizzék a kazettát. – Ki az a Sample? – tudakolta Gilligan. – A komornyikom, ő látta meg a cikket a ma reggeli újságban, és a leírásból felismerni vélte a tőrt. Gilligan kesztyűt húzva kinyitotta a szekrényt, és kiemelte a teakfa ládikát. – Vannak rajta ujjlenyomatok? – érdeklődött John Hanessy. A főfelügyelő gondosan megvizsgálta a kazetta felületét, aztán hátraszólt a válla

felett. – Úgy tűnik, hogy kesztyűben dolgozott a tettesünk. – Felemelte a ládika fedelét, és a tartalmát kezdte átnézni. – A leltár szerint az egyetlen ellopott tárgyon kívül semmi sem hiányzik – szólt közbe Wetherby. – Úgy látszik, a tolvaj nem érzett kísértést a többi holmi elvitelére. – Valóban nem különösebben értékes dolgok – értett egyet Gilligan a magántitkárral. – A jelek szerint a betörőt csak az ékköves tőr érdekelhette. Valódiak voltak az ékkövek? John Hanessy értetlenül meredt a főfelügyelőre, majd a rendőrparancsnokra. – Azt hittem, hogy önök tüzetes vizsgálatnak vetették alá a rendőrőrszobán?! – Sajnos nem nyílt rá alkalmam. A parancsnok úr a megmondhatója. Sturgeon zavarában a torkát köszörülgette, majd kinyögte: – Megítélésem szerint valódiak voltak az ékkövek, Mr. Hanessy. Carnelian, lapis lazuli és hasonló drágakövek alkották a berakást. – Szerintem is, bár én nem vizsgáltam meg ilyen alaposan – válaszolta a házigazda. – Remélem, rövidesen visszaszolgáltatják a tőrt? – Mihelyt a nyomára bukkanunk – sietett megnyugtatni Hanessyt a főfelügyelő, egy fricskát küldve a rendőrparancsnok orrára. – Ugyanis a múlt éjjel elküldték szakértői véleményezésre, ám a szakértőt leütötték, a tőrt pedig elrabolták tőle. – Micsoda?! Másodszor is?! – csattant fel Hanessy. – Úgy véljük, hogy egy rendkívül jól szervezett bűnbandával állunk szemben – szólt közbe a rendőrparancsnok –, amely, önökkel ellentétben, rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított ennek a dísztőrnek. Ezt támasztja alá, hogy folyamatosan nyomon követték az útját, attól kezdve, hogy Haygate Hillen lecsapva megpróbálták megszerezni, és még akkor sem mondtak le róla, miután a tolvaj eszméletlen állapotban került a Cottage kórházba. Még az sincs kizárva, hogy engem is figyelemmel kísértek, amikor az irodámban rábíztam a tőrt dr. Bowdenre. Holtbiztosra veszem, hogy a dokit követték a szúrófegyver szakértő, Mr. Ober házáig, ahol aztán ismét megpróbálkoztak a dísztárgy megszerzésével – sajnos ezúttal már teljes sikerrel.

– Azt legalább sikerült megtudniuk, hogy a kórházba került ismeretlen alak a tőr tolvaja volt-e? – Az éjszaka folyamán elhalálozott – közölte szárazon a puszta tényt Gilligan, ironikus pillantást vetve Sturgeonra. – Így a tőr titkát magával viszi a sírba. Mindamellett, talán ajánlatos lenne elbeszélgetnünk ezeknek a kincseknek a valódi tulajdonosával is, nem gondolja, parancsnok úr? – Máris egyeztettem időpontot Miss Mary Glennel, az örökség tulajdonosával – sietett közölni John Hanessy. – Rövidesen felkeresem, ha úgy gondolják, velem tarthatnak.

Maryt a lakályos kis szobájában várakozva találták. John Hanessy bemutatta neki Sturgeon parancsnokot és Gilligan felügyelőt. Maryt nem lepte meg különösebben az érkezésük, mivel meghallotta Hanessy erőteljes Rollsának fékcsikorgását, és látta őket kiszállni a szálló ablakából. Fagyos reggel lévén, jókora rönkökből rakott, barátságos tűz pattogott a kandallóban. – Dr. Bowden már korábban felhívott – újságolta Mary –, így nagy vonalakban már ismerem a történetet. Ha van valami fontos, amit meg kell tennem, kérem, gyorsan közöljék, mivel feltétlenül el kell érnem a félóra múlva induló londoni vonatot. – Ne törődjön azzal a vonattal – intette le Hanessy. – Majd én beviszem a fővárosba. A kocsim odakinn a rendelkezésére áll. – Ez igazán kedves öntől, Mr. Hanessy. – Annál is inkább, mivel volna néhány kérdésünk, amit jó lenne megbeszélni – szólt közbe Gilligan. – Hallott már róla, hogy azt a keleti dísztőrét, amit több más tárggyal együtt egy teakfa ládikában őrzött, elrabolták? – Igen, de erről csak ma reggel értesültem. – A rendőrségnek fogalma sem volt róla, honnan származhatott ez a szúróeszköz, amíg Mr. Hanessy komornyikja el nem olvasta az egyik reggeli lap

cikkét, és emiatt nem ellenőrizte a kazetta tartalmát. Elég húzós problémával szembesültünk a tőre kapcsán, Miss Glen. Már maga a Squires Pastures-ön elkövetett rablás is elég furcsa, nem beszélve az Ober házában végrehajtott második betörésről. Két tényre azonban mindenképpen rávilágítanak az események: az első, hogy az autóbalesetben elhunyt ismeretlen nem egyedül dolgozott. A második pedig, hogy a dísztőrnek valamiféle rejtett értékének kell lennie. Eddig csak azt remélhettük, hogy talán Mr. Ober fény deríthet a titokra. Most viszont öntől, mint a hiányzó tárgy tulajdonosától várjuk a segítséget. Mary sajnálkozva rázta a fejét. – Mindössze annyit mondhatok önöknek, főfelügyelő úr, hogy édesapám mindig úgy hivatkozott a kis teakfa kazetta tartalmára, a tőrre, régi órára, meg a többi csecsebecsére, mint „Kidd kincseire”. A tárgyak állítólag már több generáció óta a családunk birtokában vannak, de fogalmam sincs róla, hogy milyen jelentőséggel bírnak, vagy hogyan kerültek hozzánk. Apám meglehetős magányban élte le utolsó éveit, és bár elég közel álltunk egymáshoz, abban a tévhitben maradt, hogy képtelen vagyok őt megérteni, és nem szimpatizálok a családunk régi hagyományaival. Az igazat megvallva, az utóbbi állításában volt is némi igazság. – Nem lehetséges… hogy ezek a relikviák valami úton-módon, a legendás Kidd kapitánnyal állnak kapcsolatban? – kérdezte Sturgeon parancsnok, félresimítva homlokából a rakoncátlan őszes hajfürtjeit. – Úgy értem, hogy a dísztőr például a kalóz elrejtett kincseinek kulcsául is szolgálhat. – Attól tartok, hogy ez lehetetlen. – Miért? – akarta tudni John Hanessy. – Egyszerű, és egyáltalán nem romantikus a magyarázat. A dédnagyanyámat – aki a család egyedüli gyermekeként a ládikát örökölte, valóban Kiddnek hívták – de legjobb tudomásom szerint semmiféle rokonságban sem állt a híres kalózvezérrel. Sok hosszú éven át lakott Squires Pastures-ön, de soha senki sem foglalkozott vele ilyen szempontból. – Most viszont valakinek igencsak felkeltette az érdeklődését – vetette ellen Gilligan főfelügyelő.

A nő, akit Mrs. de Castro néven ismertek, Surreynek a Haygate Hilltől a Lye

Commonig terjedő városrészében (és akivel csak igen keveseknek volt módjában találkozni), egy kényelmes párnafészekben pihent, a dolgozószobája díványán. A háremhölgyek hagyományos öltözékét viselte – buggyos nadrágot, hímzett szandállal és selyem melltartóval. A finom szövet inkább feltárta, mintsem elfedte elefántcsont fehérségű testének tökéletes hajlatait. Egy kifürkészhetetlen, japános arcvonásokkal rendelkező, fehér orvosi köpenyt viselő, alacsony, tömzsi férfi állt előtte. Erős, szögletes kezében, a Squires Pastures-ről elrabolt, ékszerberakásos dísztőrt tartotta. – Ejnye Yoshida! – rótta meg az asszony mély, lágyan simogató hangján. – A sajátját is beleértve, négy nagy orvosi egyetemen szerzett doktorátust. Briliáns kémikus, és remek sebész. Az archeológusi eredményeiről nem is beszélve. Mégis teljes tíz órájába telt, mire rájött, hogyan lehet eltávolítani ennek a tőrpengének a markolatát! – Azért reggelre csak megoldottam, Milady. A férfi tökéletes angolsággal beszélt, egyedül az akcentusa árulkodott a nemzetiségéről. Úgy tűnt, az asszony lehunyva tartotta a szemeit; hosszú, fekete szempillái a szemgödrén pihentek. Ám Yoshida figyelmét nem kerülték el a köztük átcsillanó fénypontok, és ebből tudta, hogy a nő éberen követi minden mozdulatát. – Ennyi ideig tartott kideríteni, miszerint három részből áll a markolat, és a végén lévő gomb a tulajdonképpeni rejtekhely. – Az asszony hangja továbbra sem volt erősebb dallamos suttogásnál. – Azért tartott ennyi ideig, Milady, mivel a gombot addig lehetetlen kinyitni, míg a másik két részt el nem távolítjuk. Csakhogy azok mindegyike is egy-egy külön problémát jelentett. – Most viszont, a csodálatomat összepárosítva az ügyességével, ideállít, és közli velem, hogy a rejtekhelyet már üresen találta. – Az asszony felegyenesedett ültében, és a férfi felé hajolva, teljesen kinyitotta csodálatos szemeit. Yoshida mozdulatlanná dermedt. – Bármit is tartalmazott, akár már több generációval ezelőtt is megtalálhatták,

Milady. – De az sincs kizárva, hogy csak a múlt éjszaka találták meg. Ugyanis több mint két óra hosszáig egy igen okos férfiú tartotta birtokában, aki kipróbálhatta rajta a tehetségét. Elárulná nekem, van-e rá mód és lehetőség, hogy bizonyítékot szolgáltasson arra nézve, miszerint röviddel ezelőtt is szétszedték-e a markolat részeit, vagy sem? – Igen van, Milady. Yoshida kissé félrehajtotta a fejét. Az arckifejezése semmit sem árult el, és a kezei is mozdulatlanok maradtak. – És szét volt szedve az utóbbi időben? – Igen, Milady. – Ah! – az asszony visszahanyatlott, és újra lehunyta a szemeit. – Vagyis a gyanúm beigazolódott. Mr. Charles Ober, a művészetek mestere, és a legmagasabb tudományos fokozat tulajdonosa, sikert aratott ott, ahol maga kudarcot vallott. Hagyja itt a tőrt az asztalon, Yoshida, és küldje be hozzám Caspart. Yoshida meghajolt és távozott. Aztán ezüstös csengőhang kíséretében, csendesen mosolyogva, megjelent Caspar. A szokványos szálem köszöntést követően, várakozóan megállt. Lesütött szemeivel az asszony karcsú, patrícius jellegű bal bokáját tanulmányozta, amelyen olyan halvány díszítés látszott, mint egy összetekeredett kígyó árnyéka. Aztán lassan, egyre feljebb kúszott a tekintete, anélkül, hogy felemelte volna a fejét. A pillantása könnyedén átsuhant a mesés bájon, amely már annyi, de annyi férfitekintetet rabul ejtett, és megpihent a Milady jobb fülén. – Nos, Caspar – elégedett vele, hogy nincs ráfésülve a hajam? A férfi álmatag tekintete egy pillanatra keresztezte az asszony pillantását. – Remélem, nem lesz belőle tragédia, Madonna. Ne feledje, hogy a Gilligan főfelügyelővel találkozó Mrs. de Castrónak nemcsak a bokáját kell gondosan elrejtenie, hanem a füleit is!

A nő mosolyogva, kényelembe helyezkedett a párnák között. – Tisztában vagyok vele, Caspar, hogy a Scotland Yard, és a párizsi Süreté rólam szóló személyleírásában is a különös ismertetőjeleim között szerepelnek a hiányzó fülcimpáim, és a bal bokámra, halványan rátetovált, összetekeredett kígyó. Ne féljen, gondom lesz erre is.

ÖTÖDIK FEJEZET

Curly Bowden, a Cottage kórház külön kórtermében állva Charles Obert figyelte. A mellette álló, a környéken lakó neves szak-konzultáns, Sir Miles Larrington csendesen megjegyezte: – Úgy látszik, lassan kezd magához térni. Az ismét a paraván mögött ülő Crowby detektívőrmester türelmesen várakozott. A páciens mindeddig csupa érthetetlenséget motyogott, az őrmester remélte, hogy most már valami hasznosabbat is kinyög majd. Egyébként sem bánta volna, ha végre leváltják ebből a szolgálatból. Crowby nagyon kezdte megunni a kórházi ágyak melletti ücsörgést, és a figyelmes várakozást, hogy az öntudatlan sérültek lázálmukban kikotyogjanak valamit. Amikor Charles Ober végre kinyitotta véreres szemeit, értetlenül bámult a rámeredő két arcra, végül felemelte a kezét, hogy megérintse a nyakát. – Hajaj – sopánkodott. – Nem tudom mozgatni a fejem! – Én egyelőre nem is próbálkoznék ezzel, Charles – tanácsolta Curly. Az ápolónővér lépett a beteghez, és egy pohárba dugott szívószálat tartott a szájához. A férfi mohó szürcsölésbe kezdett. – Képzelem, milyen szörnyen fájhat a feje – jegyezte meg a szak-konzultáns. Charles, a nyakát mereven tartva, visszahanyatlott a párnájára. – Az nem kifejezés – mormogta. – Úgy érzem, mintha egy méhkas zsongana benne! – Várunk türelemmel, Charles, míg olyan állapotba kerül, hogy elmondhassa, mi történt magával. Ober felnyögött, és újra felemelkedett az ágyban. A nővér sebtében párnákkal támasztotta ki a hátát. – Alaposan tarkón vágtak – mormogta a beteg. – Nem sokkal azután történt,

hogy eltávoztál tőlem, Curly. Borzalmas még rágondolni is. Pedig a megszokott lelkesedéssel láttam hozzá a gondjaimra bízott bizonyíték megvizsgálásához. – Elakadó lélegzettel, lehunyt szemekkel, kivárt egy kissé, aztán tovább folytatta: – Teljességgel a tőrre koncentráltam. Ah… Főként a markolata érdekes konstrukciója keltette fel a figyelmemet. Vagy félóra hosszat hiába vesződtem vele az íróasztalomnál. Aztán úgy döntöttem, hogy mikroszkópos vizsgálatnak vetem alá a laboratóriumomban. Ez aztán eredményre is vezetett. – Mit találtál? – faggatta a barátját Curly izgatottan. – Egyértelművé vált, hogy a markolatot három, tökéletesen egybefonódó részből állították elő. Elsőként a pengét tartó részt kellett kicsavarni, majd a középső rész eltávolítása következett, és csak ezután lehetett kinyitni a markolat végén lévő, nagy tűzzománcozott gömböt, ami úgy nyílt, mint egy óratok. De végül az egészet szétcsavaroztam, és sikerrel jártam. A csodálatosan finom menetekről egyértelműen kiderült, hogy már évszázadok óta nem voltak szétcsavarva. Ekkor elhalt a hangja és újra visszahanyatlott a párnájára. – Az lenne a legjobb, ha most nem fárasztaná magát tovább, hanem aludna legalább nyolc óra hosszat – tanácsolta Larrington. – Gondolom, kolléga, ön is egyetért velem? – Természetesen, Sir Miles, a legteljesebb mértékben – bólogatott Curly. – Bár szörnyen furdal a kíváncsiság, hiszen Charles olyan információ birtokában van, ami létfontosságú a Scotland Yard nyomozása szempontjából…

Sir Miles Larrington kocsija még jóformán el sem távozott, és az őt kikísérő Curly még fel sem jött a kórház kapujából, amikor Gilligan főfelügyelő szolgálati autója odaérkezett. – Jó napot, dr. Bowden – köszöntötte az orvost –, lenne némi megbeszélnivalónk. – Ha bizalmas jellegű dolog, akkor jobb, ha bemegyünk – javasolta az orvos. – Hogy van az új páciense?

– Már visszanyerte az eszméletét, de estig hagyjuk aludni. Néhány fontos dolgot már így is sikerült tőle megtudnunk. Miután a két férfi bevonult az ügyeletes orvosok számára fenntartott irodába, Gilligan megtömte a pipáját, rágyújtott, Curly pedig részletesen beszámolt neki Ober elbeszéléséről. A felügyelő közbeszólás nélkül hallgatta végig, ám aztán egy annál figyelemreméltóbb kérdéssel reagált. – Hallott már valaha egy Sumuru nevű személyről? – Nem. Miért kellett volna róla hallanom? – Csak afféle vaktában leadott lövés volt részemről. Mellesleg melyik ápolónővér volt szolgálatban az ismeretlen páciens halálakor? – Weston nővér. Történetesen most is pont ő van szolgálatban. – Láthatnám őt egy pillanatra? – Természetesen, főfelügyelő úr. Egy pillanat türelmét kérem, máris idehívom. A főfelügyelő kérdéseitől kissé zavart Curly kisietett, majd rövidesen visszatért, Weston nővér társaságában. Az ápolónő egy jól megtermett, szeplős, vidám arcú, North megyei leányzó volt. Gilligan alig nézett végig rajta, máris elpárologni látszott az iránta tanúsított érdeklődése. Kedélyes hangnemben feltett neki pár kérdést, aztán a dolgára bocsátotta. – És Miss Weston előtt melyik nővérke volt szolgálatban? – tudakolta Curlytől, aki egyre inkább zavarba jött a főfelügyelő furcsa faggatózásától. – Marlow nővér, a főápolónőnk. – Őt is láthatnám? – Sajnálom, de jelenleg nincs szolgálatban. – Hm! – ráncolta a homlokát Gilligan. – De azt csak meg tudja mondani, hogy csinos lány-e? – Mi az, hogy! Kifejezetten szemrevaló teremtés. De miért lényeges ez?

– A bokája a lényeges. – A bokája?! – Nem látott a bokáján valami szokatlant? – Semmi rendkívülit sem vettem rajta észre. De kimondottan formásak a lábai, amennyiben erre kíváncsi. – Remek. Csak éppen reménykedtem valamiben. Mellesleg hol lakik a nővérke? Curly most már leplezetlenül vigyorgott a főfelügyelőre, mivel a beszélgetésből jogosnak tűnt a következtetés, miszerint Gilligan, leküzdhetetlen vágyat érez a szemrevaló ápolónők látványa iránt. – A Haygate Hill szállóban. Egyébként az ugyancsak ott lakó menyasszonyom, Mary Glen barátnője. Örömömre szolgál, ha bemutathatom magának. – Gratulálok. Miss Glent azonban nem szükséges bemutatnia, mert már találkoztunk. Igazán elbűvölő teremtés. – Gilligan visszavigyorgott Curlyre. – Mellesleg egyik hölgy iránt sem magánemberként érdeklődöm, sőt a bokájuk iránti érdeklődésem sem személyes jellegű, hanem szigorúan hivatalos, és rendkívül fontos. Miss Glen bokáját már ellenőriztem. – Hálás köszönet! – Meg kellett tennem, mivel ez a feladatom – folytatta a főfelügyelő komor arckifejezéssel. – Ez a tényező sokkal fontosabb, mint hinné. Egy nő áll az ügy hátterében, és a bokája jelenti az összekötő kapocsként szolgáló bizonyítékot. Az a ködben bekövetkezett baleset, valamiképpen felborította a terveiket. Azt a tervet, melynek lényege, a tőr markolatába volt elrejtve. – Ebben egyetértünk, főfelügyelő úr. – Maga a betörés nem volt nehéz. Annak az ódivatú franciaablaknak az egyszerű zárját bármelyik amatőr simán elintézte volna. Az almárium kulcsáról pedig már nyilván valamikor korábban lenyomatot vehettek, és az erről készült másolatot használták a kinyitásához. A kazetta primitív zárja pedig szintén nem jelenthetett komoly akadályt. Ellenben ahogy magát követték innen Ober házáig, majd tovább a Haygate Hill szállóig, az már profi szervezésre vall. A Mr. Ober elleni

támadás szintén egy gyakorlott gazember munkája. Nagy valószínűséggel a Pumáé – bárki is legyen az a bizonyos Puma. Úgy ügyeskedtek, hogy maga Miss Glen társaságában legyen, míg ők lecsapnak Oberre, és a tőrre. Mindent pontosan megterveztek. Ugyanúgy, mint az autóbalesetben elhalálozott személy eltüntetését. – Ez az ügy legmeglepőbb fordulata! Teljességgel érthetetlen számomra. – Érthetetlen? – tömködte az égő pipáját Gilligan egy a zsebéből kihalászott ceruzavéggel. – Ellenkezőleg, nagyon is érthető. Eláruljam, hogy miért tették? – Miért? – Azért, hogy élve, vagy holtan, megakadályozzák a fickó azonosítását. Jómagam ugyanis távolról sem vagyok meggyőződve a pasas haláláról. – Micsoda?! – Ez a férfi ugyanis egyértelműen azonosíthatná számunkra Sumurut. – Ki a fene az a Sumuru? Valami japán jakuza? – Dehogy. A legveszélyesebb ma élő nőszemély. – Egy nő?! – De még milyen nő! Több gyilkosság és más gaztett terheli a számláját, mint bármelyik európai, vagy amerikai rendőrség által körözött férfi bűnözőnek. – Nyilván valami félelmetes banya lehet! Gilligan főfelügyelő komoran elmosolyodott. – Ellenkezőleg, a legszebb eleven szépségek egyike. És pont e szépség a leghalálosabb fegyvere. Világszerte mindenütt akadnak követői. A legvonzóbb nőkre specializálódik, és arra használja fel őket, hogy neki dolgozva, fontos személyiségeket csábítsanak el. Ő a Miladyk Rendjének nevezett nemzetközi bandahálózat vezetője. – És úgy gondolják, hogy az itt történtekért is ezt a bandát terheli a felelősség?

– Bizony! A holttestként elrabolt ismeretlen páciensünk lázálomban elejtett megjegyzései, egyértelműen erre utalnak. A főnöknőjüket Madonna néven ismerik a tanítványai. Egyiptomban van a fő bázisa. Sosem tételeztem volna fel róla, hogy itt Angliában is kockára meri tenni a nyakát. A Yardon lévő aktája ugyanis épp elég terhelő adatot tartalmaz ahhoz, hogy jó magasra fellógassák. – És van bármi oka azt feltételezni, hogy ez a Madonna ezen a környéken lappang? – Egyelőre nincs. Mivel távolról is irányíthatta az akciót. Most mindenesetre nyomban fel kell hívnom a Haygate Hill szállót.

Az asszony, akit Gilligan főfelügyelő, számos álnevén kívül, Sumuruként is ismert, a dolgozószobája díványán pihent, gyapjú köntösébe burkolózva. A köntös azért volt rajta, mivel nemrég végzett a fürdőjével. Éppen telefonált. – Mikor kell legközelebb visszamennie a kórházba, Linda? – Csak holnap reggel, Madonna. A mai estém szabad. – Ezért nem viseli az ápolónői formaruháját? – Ezért, Madonna. – Azonnal vegye fel. Ma este minden valószínűség szerint fel fogja keresni Gilligan főfelügyelő. A vastag fehér harisnyával elrejtheti a rendjelünket. Alighanem kellemetlen kérdéseket fog magának feltenni, de maga ügyes, talpraesett lány. Ismeri a szabályzatunkat, és tudja, hogy kell elbánni az e féle alakokkal. – Igenis, Madonna. Nagyon óvatos és elővigyázatos leszek… Sumuru felállt. Lábát prémszegélyes papucsába csúsztatta és elhagyta a dolgozószobát. Felment az emeletre, és végigment a szőnyeggel borított folyosón egészen az utolsó ajtóig. Csendesen benyitott. Odabent enyhe gyógyszerszag érződött. Az egyetlen ablak alatt elhelyezett tiszta, fehér ágyban egy férfi feküdt. Az asszony érkezésére az oldalasztalnál ülő Yoshida felegyenesedett és a nő felé fordult. Arca szokás szerint, ezúttal is érzéketlennek

tűnt. – Mi jót olvas, Yoshida? – érdeklődött Sumuru a lágyan muzsikáló hangján. Yoshida az asszony felé nyújtotta a könyvet. – Egy idegrendszeri rendellenességekről szóló francia tanulmányt, amit jelenleg is tankönyvként használnak a párizsi Sorbonne Orvosi Egyetemen. Egy zseniális tehetségű fiatal orvos műve, akinek gyors híressé válása tragikus zuhanásba torkollott, és egy gyönyörű lány hidegvérű meggyilkolása miatt az Ördög szigetre került kényszermunkára, ahonnan csak nagy nehézségek árán sikerült megszöknie. A későbbiekben, újabb rövid börtönbüntetést követően, a legnagyobb francia védőügyvéd közreműködésével – eltűnt az országból. Sumuru mosolyogva hallgatta végig a történetet, majd visszaadta a japánnak a kötetet. – Talált benne valami újdonságot, Yoshida? – Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értek maradéktalanul egyet minden következtetésével, Milady. – De elismeri a zsenijét? – Maradjunk annyiban, hogy a hírneve túlélte megszégyenülését. – Nem csodálom – válaszolta a nő, leülve az ágy melletti székre. – Ugyanis ő volt a maga elődje, Yoshida. Én fedeztem a védelmi költségeit. Aztán a magánorvosom lett. Nyilván hallott már felőle, Ariosto néven. A nő csak azért vehette észre Yoshidán a meglepődést, mert merőn figyelte. A japán egyetlen arcrezdüléssel sem árulta el a gondolatait. – Megtiszteltetésnek veszem, Milady, hogy elég tehetségesnek tartott ahhoz, hogy a helyére léphessek. – Mindeddig sikeresen bizonyított, Yoshida. A jövőben kerülje el a közelmúltban elkövetett hibáit, s akkor elnyeri méltó jutalmát. Mellesleg Ariosto jelenleg a rubinbányáimban van alkalmazásban. Az a munka nem valami egészséges, de a jelentős orvosi tapasztalatai talán lehetővé teszik számára a túlélést. Most pedig

hagyjon magamra! Yoshida meghajolt az asszony előtt, és távozott. Sumuru az ágyfejre rögzített kórtáblát tanulmányozta, majd kezét a páciens fejére helyezve, simogató, nyájas mozdulattal, lassan végigcsúsztatta fehér ujjait az arcán. A kötést eltávolították, egy csúf heget tárva fel, közvetlenül a hajvonal alatt. – Ébredjen fel, Drake. Beszédem van magával. A férfi szempillái megrebbentek, aztán kinyíltak. Felpillantott a fölé hajoló gyönyörű arcra, aztán újra lehunyta a szemeit. – Távozz tőlem, te vacska! – motyogta. – Nézzen rám! A férfi enyhén megremegett: – Csak annyit áruljon el nekem, hogy mit csinált Doloresszel? Mondja meg, hogy él, vagy meghalt? – Nézzen rám, és megmondom magának. A férfi felemelte fáradt szemhéját, és röviden az őt figyelő csodálatos szemekbe nézett, majd elfordult. – Nem őrültem meg annyira, hogy újra hagyjam magam hipnotizálni. Mivel vett rá, hogy megtegyem? Miféle halálos bűnt követtem el? Engedje, hadd kapjam el ezt a tetves, sárga Yoshidát! – Úgy látom, túlságosan felizgatta magát. Ráadásul hálátlan is, hiszen Yoshidának köszönheti az életét. – Nem akarok Dolores nélkül élni. Sumuru már-már szomorúan mosolygott. – Magának adtam Dolorest, Drake. A legnagyobb ajándékot kapta, amit csak adhattam. A legjobb barátnőmet, bizalmasomat. Maga azonban megpróbálta

megvesztegetni. Előnyére fordította Dolores szerelmét, megmérgezte a lelkét, hogy az ellenségemmé tegye. Csakhogy kudarcot vallott, mert én tudtam, hogy Dolores sosem árulna el engem. – Hol van most? – Még mindig Egyiptomban, a Miladyk Rendjének megbízásából. – Megesküszik rá?! – kérdezte hirtelen felülve a férfi. Sumuru felkacagott. – Megmondtam és én állom a szavam. Vagy van bármi oka, hogy kételkedjen bennem? A férfi éles nyögéssel visszahanyatlott a párnájára. – Különben is, miért büntetném Dolorest? Nem ő volt a bűnös, hanem maga. Ezért a maga láncait kellett szűkebbre szabnom. Úgy bizony! Rábírtam egy bűncselekmény elkövetésére – na, nem olyan nagyon súlyos vétségre, de ahhoz pont elég, hogy mostanára már körözze érte a rendőrség. Nem csekély nehézségek árán sikerült kicsempésznünk magát a kórházból. Egy ablakon át távozott, és egy zöldséggel megrakott furgonban hozták ki. Egy krumpliszsáknak álcázva utazott idáig. Mellesleg olyan beteg volt, hogy csakis Yoshida szaktudása menthette meg. Most azonban aludja ki magát, mert rövidesen tovább kell szállítanunk. A férfi erőtlen vigyorgással bámulta az asszonyt. Aztán a gyengéd ujjak ismét a homlokára simultak, és egyenletes, delejes mozdulatokkal becézgették. – Aludjon, Drake… ha szeretett engem valaha… Aludjon… Aludnia kell… Aludni…

– Kellemes volt a napod? – tudakolta Marytől Curly. A férfi a kórházból ugrott át, hogy együtt teázzon a lánnyal. – Csodálatos – mosolygott boldogan Mary. – A „Kárhozat Atyja” meglepően jókedvű volt. Sőt megdicsért, hogy ez a legutóbbi rohadt cikkem a legjobb alkotásaim egyike. Aztán Mr. Hanessy elvitt ebédelni a Savoy Grillbe. Igazán rendkívül kedves volt, bár egész idő alatt arról az elrabolt régiségről fecsegett.

Úgy látszik, őt sokkal jobban kiborította a betörés, mint engem. – Meglehet, hogy meg is van rá minden oka. Ugyanis Gilligan főfelügyelő szerint az a tőr iszonyúan fontos. – Már mitől lenne az, Curly? – Attól, ami állítólag a markolata üregébe volt rejtve. – Óh! Mindketten elhallgattak. Mary, kedvenc pózában, egyik lábát maga alá húzva ült a padlón, míg Curly, a karosszéken ülve, úgy bámult le rá, mintha valami földöntúli csodát látna. A tűz fénye csillogó árnyjátékot játszott a lány mahagóni színű hajfürtjei között. Az idillt telefoncsengés zavarta meg. Mary azonnal, kötelességtudóan talpra szökkent és felkapta a kagylót. – Igen, itt van. Máris átadom neki. Curly is felállt és átvette a lánytól a kagylót. – Maga az, főnővér? Igen. Máris megyek. A helyére tette a kagylót, és Maryhez fordult. – Egy kis kellemetlenség, drágaságom. Charlesnak legalább nyolc órát kellene aludnia, de az a kezelhetetlen fickó már négy óra után felébredt a nyugtatók dacára. Így aztán vissza kell mennem, hogy további pihenésre buzdítsam.

Mire dr. Bowden megérkezett, Crowby őrmester már egy csomó jegyzetet készített. A szükségtelenné vált paravánt félrehúzták. Charles Ober, az ágyán ülve, a mellette lévő asztalra terített könnyű ételt csipegette. – Szervusz, Curly! – köszöntötte a barátját, a régi, életerős hanghordozásával. – Amint látod, könnyen és jó étvággyal reggelizem és ebédelek egy füst alatt. Az agyam már távolról sem olyan, mint egy sötét üreg, hanem kristálytiszta. Ez a

jóember – intett Crowby őrmester felé a kezével – meglepő tényeket közölt a főhadiszállásával, amit abból a rengeteg feljegyzéséből olvasott ki. De gondolom, te azért jobb szeretnéd, ha én személyesen tudatnám veled a meglepő felfedezésemet, nemde? – A te történeted Charles, azóta, hogy elaludtál, már számos fejleménnyel bővült. Tudjuk, hogy sikerült eltávolítanod a tőrmarkolatot. Charles intő mozdulattal emelte fel az ujját. – Miután rájöttem, hogy ez a furcsa szúróeszköz héber eredetű. – Héber? – Újabban romlik a hallásod? A legfigyelemreméltóbb része a markolat végét képező, hatalmas gömb. Zománc berakásos, eredeti smaragd. Az keltette fel a figyelmemet, hogy túl aránytalannak tűnt a penge súlyához és méretéhez viszonyítva. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy ezt a titokzatos gömböt csak azt követően lehetett kinyitni, miután a két felső részt már eltávolítottam. A rejtekhely tartalma pedig… – Charles szünetet tartott. – Igen? – Türelem, barátocskám! Úgy látszik, néhány darázs még mindig itt zsong a koponyám mélyén. Szóval a rejtekhely egy olyan tárgyat tartalmazott, ami leginkább egy jókora pénzérmére emlékeztet. Ráadásul alaposan be volt csomagolva egy papiruszdarabba, aminél vékonyabbat eddig sohasem láttam. – De te persze ezt is kibontottad! – Még szép. A legnagyobb gondossággal – hiszen a papirusz igen régi volt, és egy csomó apró írás borította. – De mit tartalmazott? Charles felsőbbséges módon emelte fel a kezét. – Egy pillanat! Valamiről megfeledkeztem – mondta emeltebb hangon. – Őrmester! Az ajtó közelében álló Crowby őrmester a hang felé fordult. – Igen, uram?

– Ugye jól gondolom, miszerint azt írta a feljegyzésében, hogy az elrejtett tárgyat a laboratóriumomban hagytam? – Miután ön ezt mondta, uram. – Csakhogy amit mondtam, és ami valójában történt, az nem szükségszerűen azonos – jelentette ki Charles homlokráncolva. – Gondosan visszahelyeztem a pecsétet a papiruszcsomagolásba, és miután ugyanúgy összehajtottam, ahogy találtam, eldugtam valahová, mielőtt visszamentem volna a laborba. Most már világos? – Köszönöm, uram – válaszolta az őrmester, igyekezve emlékezetébe vésni a szavakat. – Majd ezt is hozzáírom a feljegyzéseimhez. Miután az őrmester visszavonult, Curly izgatottan megkérdezte: – Pecsétet mondtál, Charles? Charles azonban figyelmen kívül hagyta a félbeszakítást. – Szerencsére, rendelkezésemre állnak bizonyos viszonyítási munkák, ezért átsiettem a dolgozószobámba, hogy keressek valami hasonlót. Egyik könyvespolctól a másikhoz rohantam, a szükséges információ után kutatva. De miközben ezzel foglalatoskodtam, egy furcsa hang keltette fel a figyelmemet. Abban a pillanatban ugyanis tisztán kivehető fogcsikorgatást hallottam valahonnan a házon kívülről! – Biztos vagy benne? – kérdezte feszülten Curly. – Nemcsak a képzeleted játszott veled az olvasmányaidnak köszönhetően, vagy annak alapján, amiket én meséltem neked? – Fogcsikorgatás volt – jelentette ki Ober határozottan. – És aztán mit csináltál? – Őszintén szólva berezeltem. Miért is tagadnám? És ha megijed az ember, akkor nem tudatosan, hanem ösztönösen cselekszik. Csapot, papot, tőrt az asztalon hagyva kirohantam az előszobába. Majd az ajtót felrántva, kivágtattam a szabadba, mint aki se lát se hall. – Szóval kimentél?

– Mást mondtam talán? Körüljártam az egész házat. És amilyen átkozott bolond voltam, az ajtót tárva-nyitva hagytam. Csak akkor zártam be, amikor visszatérve folytatni akartam a kutatásomat. Még a víz is kivert, mikor váratlanul megcsendült a telefon. Winchester felügyelő hívott, mert arra számított, hogy még ott talál téged. Tudatni akarta veled, hogy az ismeretlen autóbalesetes fickó elhalálozott. Azt mondtam neki, hogy ha esetleg visszajönnél, akkor feltétlenül közlöm veled. Charles kissé feljebb húzódzkodott az ágyban. – Ugye tudod, Curly, hol áll az íróasztalomon az olvasólámpám? Meglehetősen kényes vagyok rá, hogy a megfelelő szögben álljon. Nos, épp sikerült volna újra elmerülnöm egy meglehetősen régi, ritka könyvbe, amikor egy szörnyű árnyék jelent meg az előttem lévő lapon. Egy természetellenesen felnagyított kéz árnyéka volt, melynek ujjai különös, kegyetlen görbülettel voltak kinyújtva. Egyetlen hang, vagy nesz sem hallatszott, ami arra figyelmeztetett volna, hogy bárki is tartózkodik a helyiségben. Olyannyira, hogy még csak elképzelni sem tudom, hol rejtőzködhetett a behatoló. Aztán pont akkor, amikor kiszúrtam, hogy valaki áll a székem mögött, minden előzmény nélkül, totál elvesztettem az eszméletemet. Nem éreztem fájdalmat – csak redőny le, és elájultam. – Micsoda kísértethistória. De Charles, az ég szerelmére, mit akart tőled a behatoló? És főként, mi volt a papiruszba csomagolva? Charles Ober nyájasan mosolygott. – Egy olyan mesés tárgy, olyan fantasztikusan misztikus ereklye, amit az arab világban mindenütt, mind a mai napig, a hatalom és erő jelképének tartanak. Egy csillogó korong, egy hibátlan ékkő, amit minden bizonnyal a világ legnagyobb gyémántjából csiszoltak. Gyönyörűen vésett darab, jellegzetes vallási szimbólumokkal. Ráadásul a vésetek oly régmúlt korban készülhettek, melyről a mai archeológusok tévesen azt hiszik, hogy akkoriban még hírből sem ismerték a gyémántmetszést. Minden valószínűség szerint, egy főpap yahalomját ékesíthette. – De végtére is mi az ördög volt az? – Salamon király pecsétje.

HATODIK FEJEZET

Gilligan főfelügyelő a Warren Lane végén parkoltatta le a kocsiját. A sofőrjének odaszólt, hogy várja meg, aztán kiszállt, és gyalogosan ment tovább. Már hosszú órák teltek el azóta, hogy eljött a haygate-i parancsnokságról, és azóta fel sem hívta az irodáját, fáradhatatlanul folytatva a nyomozást. A Marlow nővérrel folytatott beszélgetése nem hozta meg a várt eredményt. Arra számított, hogy a csinos lányt nem az ápolónői formaruhájában találja. Ám tévedett, mert a lány vastag, fehér zoknija teljesen elrejtette a bőrét. Így rendőrtiszt hiába sopánkodott, hogy bárcsak átlátszó nejlonharisnyát viselt volna. De a nyilvánvaló ügyeskedés, amellyel Marlow nővér kerülni igyekezett a nyílt válaszokat a férfi által feltett kérdésekre, szinte egyértelművé tette, hogy ő is a Miladyk Rendjének oszlopos tagja. Míg a Warren Cottage kapujához ért, Gilligan újra végiggondolta a sikertelen beszélgetés részleteit. A szolgálatos tisztnek felmutatott rendőrigazolványa révén bebocsátást nyert a birtokra. A kaput nyitva hagyva, egy kis ösvényen felsétált az épület tornácára, ahol tájékoztatták, hol találja a szolgálatos felügyelőt, James Wilkinsont. Hamarosan meg is találta. – Wilkinson felügyelő arcra bukva feküdt egy gyékényen, a becsukott ajtó előtt. Wilkinson jól megtermett, erős felépítésű férfi volt. Ma kora reggel lépett szolgálatba, és fagyos, csípős levegő lévén – a kiadott rendőri utasítással ellentétben, alighanem a felesége nyomatékos kérésének engedelmeskedve – gyapjúsálat viselt. Gilligan főfelügyelő az eszméletlen kollégája fölé hajolva megállapította, hogy alighanem a szabálytanul viselt sálnak köszönhette az életét. Ugyanis, amint azt a szintén leütött Charles Ober példája ékesen szemléltette, az eltűnt kórházi páciens elrablója egyetlen ütéssel képes volt eltörni valakinek a nyakát. A főfelügyelő biztosra vette, hogy csakis a Puma állhat a támadások hátterében. Ez a különleges ütés ugyanis egyáltalában nem volt ismeretlen dzsúdós körökben, és egy szakavatott személy által végrehajtva könnyen

elroppanthatta a második gerinccsigolyát. Szóval Wilkinson felügyelőnek hatalmas mázlija volt. Mivel Gilligan nem rádiós kocsival jött el Londonból, így kénytelen-kelletlen a régi, hagyományos hívójelhez folyamodott. Előhúzta a rendőrsípját, és rövid, átható füttyöt hallatva, belefújt. A rövidesen felhangzó autózúgás elárulta, hogy a sofőrje meghallotta a füttyjelet. Miután megbizonyosodott róla, hogy Wilkinson megúszta nyaktörés nélkül, átlépte a fekvő embert, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Emlékezetébe idézve a dr. Bowden által elhangzott tanúvallomás szövegét, amit még a reggel folyamán olvasott el, körbe sietett az első oldalablakhoz, majd a másodikhoz. Ez utóbbinak az alsó üveglapját betörték, a tolóablakot pedig félig felemelték. Curly ezen a nyíláson át jutott be a házba. Gilligan még feljebb tolta, és bemászott. Szolgálati fegyverét készenlétben tartva, csendben hallgatózva állt. De semmit sem hallott. A Charles Ober által dolgozószobának titulált helyiségben szinte őrületes rendetlenség uralkodott. Az íróasztalán láthatóan mindent felforgattak. Egyetlen kötetet sem hagytak a korábban oly zsúfolt könyvespolcokon. Valamennyi tudományos mű ott hevert a padlón, teljes összevisszaságban szétdobálva. A ládikákat és dobozokat, skatulyákat összetörték, szétszaggatták. Még a heraldikás címereket is letördelték, leráncigálták a falakról. Miután Gilligan főfelügyelő tüzetesen átfésülte a romhalmazt, átment a részben laboratóriumnak berendezett szomszédos helyiségbe. Itt valamivel kisebb rendetlenség fogadta, de itt is kirángatták az összes üvegszekrényt és fiókot. Vagyis a kutató személy, vagy személyek nem hagytak ki egyetlen lehetséges rejtekhelyet sem. A Yard főfelügyelője, összeszorított ajkakkal mosolygott. Ezt igen fontos, és kedvező tényezőnek tekintette. Odakinn, a sofőrje, türelmetlen dudálással jelezte érkezését.

Sumuru kedvenc keleti öltözékét viselve egy gyönyörű lány lábainál térdelt, aki a dolgozószobában lévő, szőrmével borított heverő előtt állt. A lány feltehetően gyakorlott modell lehetett, mivel nem volt felöltözve. A kívülálló talán azt hihette volna, hogy Sumuru a lány testarányai előtt hódol, míg a Milady fel nem állt egy mérőszalaggal a kezében. – A legcsekélyebb változás sem tapasztalható, Melissa. Vagyis fizikai értelemben továbbra is te vagy a legtökéletesebb hasonmásom! – Ez igazán hízelgő rám nézve, Madonna. – Tudhatod, gyermekem, hogy nem szokásom a hízelgés. Ez az igazság. Ez tesz téged oly egyedülállóvá a rendünkben. Az egész világot átkutattam érted. Ugyanis az előző dublőzöm, aki időről-időre átvette a helyem, gyermekszülés folytán elvesztette a karcsúságát. Ekkor sikerült rád találnom Cos szigetén, a gyönyörű nők földjén. Elegendő volt Caspar ügyes kezének egyetlen érintése, és ha rád néznek, azóta már csak kevesen kételkedhetnek abban, hogy engem látnak. Most azonban még a szokottnál is nehezebb feladattal foglak megbízni, Melissa. – Megtisztelő számomra, Madonna. – Beszédem van veled. Vedd fel a köntösöd, és ülj ide a heverőm mellé. Sumuru újra elhelyezkedett a párnái között, Melissa pedig lekuporodott elé, a szőrmeszőnyegre. – Hallgatom, Milady. – Feltűnt nekem, Melissa, hogy mennyire vonzódsz Monsieur Camille de Parishoz. Melissa elpirulva emelte fel tekintetét arra a gyönyörűséges arcra, ami szinte a megszólalásig hasonlított a sajátjára. – Madonna… – Igen, gyermekem – mit akarsz mondani?

– Milady! Monsieur de Paris zseniális férfiú, nagy művész, és mély hódolója önnek, Madonna. Esküszöm, hogy sohasem… – Felesleges mentegetőznöd, Melissa! – mosolygott a lányra Sumuru, kezét a fejéra fektetve. – Nem vádollak semmivel. Tudom, hogy hűséges vagy hozzám, mint ahogy azt is tudom, hogy Camille a hódolóm. De annyi férfi kínálja fel nekem a hódolatát, hogy valószínűleg képtelen lennék mindegyikkel együtt inni a szerelem forrásából. Camille-lal pedig amúgy is más terveim vannak. Elhallgatott, míg egy vékony cigarettát illesztett az ónix szipkájába, és miután rágyújtott, folytatta. – Yoshida a minap megvizsgálta Camille-t, és ellenőrizte az egészségi állapotát. Camille fizikai és szellemi értelemben is ritka tökéletes isteni teremtmény. Fizikailag te is tökéletes vagy, bár átlagos ésszel, de aranyos természettel megáldva. Kijártad a kollégiumunkat, ismered a Miladyk Rendjének vezérgondolatát: „Eltávolítani a világból minden fizikai, mentális, illetve szellemi csúfságot – és restaurálni a szépséget”. – Ismerem, Madonna. – Mindeddig, jóval azelőtt, hogy megismertelek, éveken át, a gondosan megtervezett kapcsolataim dacára, sosem sikerült tökéletes gyermeket szülnöm. Szépséget persze bőségesen sikerült létrehoznom; az egyiptomi kollégiumban magad is láthattad a neofitáinkat. De azok az egyedek, amelyek a szépséget örökölték, észbeli hiányosságokat szenvedtek. Vagy éppen zseniálisan okosan voltak, de rútak. A csúnya férfiakat még csak felhasználhatom valamire. De a csúf nők haszontalanok számomra. – Miladynek csakis a gyönyörűséges, okos nőkre van szüksége – mormolta Melissa idegesen. Sumuru kifújt egy illatos füstfelhőt. – Ha elegendő szép és okos nővel rendelkeznék, Melissa, az egész világ a lábaim előtt heverne. A női szépség és intelligencia hadseregével leigázhatnám Európa, Ázsia, Afrika és Amerika férfi lángelméit! – De hát Madonna, maga is nő és zseni egy személyben.

Sumuru játékosan borzolgatta a lány haját. – Csakhogy Madonna sem halhatatlan ám, gyermekem. Ezért meg kell keresnem az utódomat. – Az lehetetlenség! – kapta fel a fejét, összeszorított kezekkel Melissa. – Miladynek nincs párja; és nem is lehet soha. Sumuru hallgatásba mélyedve nézett le az előtte térdeplő lányra, majd nagy sokára csendesen rákérdezett: – Tényleg azt hitted, Melissa, hogy Camille a beavatott szeretőm? – Úgy gondolok Madonnára, mint aki felette áll a földi szerelemnek. De tudom, hogy Monsieur de Paris imádja magát. Sumuru elmosolyodott. – Úgy látszik, sokkal bölcsebb vagy, mint hittem. Való igaz, hogy néha odaadtam a testem a férfiaknak. De nem azért, mintha annyira vágytam volna rájuk, hanem csupán politikai okokból. Önmagam sosem adtam oda nekik. Camille-tól is csak annyit veszek el ellenszolgáltatás nélkül – amennyire szükségem van belőle, a művészetét; ő persze a maga gallos őrületében azt hiszi, hogy imád engem. De kiismertem már annyira a férfiakat, hogy tudjam, csak fizikai értelemben vágyik rám. Amit ti odaadásnak neveztek, gyermekem, az csupán étvágy. Ha igazán ismerne engem, a nőt, és még ezután is szeretne, akkor az is tudnia kellene, hogy semmim sincs, amit felajánlhatnék neki. Neked viszont, Melissa, mindened megvan. Külsőre ugyanolyan gyönyörű vagy, mint jómagam… ráadásul te szereted is őt. – Madonna! – Hozzájárulok, hogy szerethesd Camille-t, Melissa. Természetesen az ismert házassági formátumunknak megfelelően. Sajnálni fogom, ha csak rövid ideig fog tartani a boldogságotok. De legalább a karjaiba vetheted magad. A többi, gyermekem már csakis rajtad múlik.

A látogatók érkezésekor Charles Ober a Cottage Hospital külön kórtermében ült, egy kis kandalló mellett, amelyben vidáman pattogott a tűz. Mivel Curlyt elszólította a kötelesség, a beteg, a lehetőséggel élve, suttyomban rágyújtott a kabátzsebében rejtőzködő, bűzös pipájára. Úgy tűnt, hogy a kölcsön köntösbe

burkolózott szobatudós nagyjából vissza is nyerte a szokásos formáját. Kintről a szolgálatos nővér mély, rosszallással teli hangja szűrődött be, aztán nyílt az ajtó, és megjelentek a beteglátogatók. Charles, a székéből felemelve, tárt karokkal fogadta Mary Glent, a termetes John Hanessyt, és végül, de nem utolsósorban, Gilligan főfelügyelőt. – Minden lélek Allah dicsőítésére teremtetett! – kijelentéssel üdvözölte őket. – A szépség a szerény tudás után áhítozik! Mary kezet nyújtva, bemutatta egymásnak a férfiakat. – Az úr Gilligan főfelügyelő, a másik pedig Mr. John Hanessy. – Parancsoljanak helyet foglalni – udvariaskodott Charles a bemutatást követően. – Gilligan főfelügyelő úr már minden bizonnyal birtokában van a tények ismeretének, ezért főként Maryhez és Mr. Hanessyhez intézem a rövidre fogott beszámolómat. Charles elmesélte, mi történt a házában a megtámadása éjszakáján. Elmondta, hogy a papiruszon, amibe a pecsétet csomagolták, arámiai szöveg állt, de mindeddig nem volt alkalma tüzetesebben megvizsgálni. Véleménye szerint a pecsétet körülbelül Kr. e. 725-ben csempészhették ki Jeruzsálemből, amikor kirabolták az ottani nagytemplomot, a papok többségét pedig túszul ejtették. Arról semmi kétsége sem lehetett, hogy a vésett feliratú gyémántkorong Salamon király híres pecsétje. Ezután Gilligan főfelügyelő vette át a szót, és megkérdezte: – És végül is mit csinált a pecséttel, Mr. Ober? Charles Ober a feje fölé nyújtotta széttárt karjait. – E ponton, és e fontos kérdésben, a durva atrocitást szenvedett agyam sajna nem hajlandó velem együttműködni. Egyszerűen képtelen vagyok rá visszaemlékezni, hogy mi a fészkes fenét csináltam vele! A következő huszonnégy óra során a rendőrség kiterjedt nyomozásba és kihallgatás sorozatba kezdett a hullaházból elrabolt férfi érthetetlennek tűnő motyogásai alapján. Ugyancsak intenzíven kutattak az állítólagos Puma után. A Charles Obert, és a szolgálatos rendőrtisztet ért támadás ugyanis együttesen arra mutatott, hogy csakugyan ügyködik valamiféle szörnyeteg Haygate környékén.

A nyomozásnak ezt a részét azonban Gilligan főfelügyelő a helyi rendőri szervekre hagyta, ő inkább a maga sajátos elméletére koncentrálva dolgozott. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a hullaházból eltűntetett férfi nem más, mint Drake Roscoe, az amerikai FBI korábbi különleges ügynöke; a Surrey békéjét megzavaró titokzatos események mögött pedig Sumuru és rendjének tagjai állnak. Charles Ober állítása szerint – és a Scotland Yard információi is ezt támasztották alá – az eredeti Salamon királyi pecsét birtokosa oly beláthatatlan hatást gyakorolhat az egész keleti régióra, amely számos ország között felboríthatja az erőegyensúlyt. E titokzatos hatás forrását azonban egyáltalán nem volt könnyű kideríteni. Gilligan eleinte arra gyanakodott, hogy talán innen-onnan szerzett információk alapján – valami csaló készített hamisítványt a pecsétről. Ám Ober biztosította róla, hogy az eredeti pecsétet lehetetlen lenne lemásolni, már csak azért is, mivel a világ legnagyobb gyémántjának felületére van rávésve. Ezzel legalább egy vitás tényt biztosan kizárhatott. Gilligan azzal is tisztában volt, hogy az úgynevezett „Sumuru dosszié”, csak a kis töredékét tartalmazza e bámulatos asszony fantasztikus tetteinek. Tudta azt is, hogy egy olyan zseniális elmével száll szembe, aminél egyetlen bizonytalan, hibás lépéssel tönkreteheti a karrierjét. Mary Glentől értesült elsőként az elbűvölő Mrs. de Castro létezéséről, majd Curly Bowden beszámolója alapján egybevethette a hallottakat a szépséges délamerikai özvegyasszonyról. Egy valamiről azonban volt tudomása, ami pedig igen fontos lett volna számára: arról a könyvről, amit Marlow nővér kölcsön adott Marynek. A főfelügyelő mindenesetre úgy döntött, hogy eljött az ideje, hogy meglátogassa ezt az állítólag világszép Mrs. de Castrót…

Gilligan, előzetes bejelentés nélkül, egy napos délelőttön, fél tizenkettőkor érkezett a Lye Common-i házhoz. Cseppet sem lett volna meglepve, ha azzal fogadják, hogy Mrs. de Castro éppen nincs idehaza, vagy migrén gyötri, és megkérik, hogy válasszon valami más, alkalmasabb időpontot. Ám legnagyobb csodálatára, egész másként történt. Egy mosolygós, figyelemreméltó szépségű szobalány nyitott neki ajtót. Miután köszöntötte és

átvette a névjegyét, félreállt a küszöbről és betessékelte. – Fáradjon beljebb, uram. A madame itthon van és hajlandó önt fogadni. – A lány alig észrevehető és szinte azonosíthatatlan akcentussal beszélt. A felügyelő helyet foglalt a furcsa szobrokkal és egy festménnyel díszített előszobában. A kép egyébként úgy nézett ki, mintha érett paradicsomokkal dobálták volna meg a vásznat. Nem várakoztatták sokáig. A csinos szobalány szinte azonnal visszatért. Vékony, átlátszó harisnyát viselt, ám így, ránézésre, nyoma sem látszott a bokáján a rend azonosító jelének. – Erre parancsoljon, uram. Gilligan követte a lányt egy komoly renddel berendezett irodába, ahol egy hasonló elrendezésű íróasztal mögött ülő nő várta. A szobalány bemutatta őket egymásnak, aztán szótlanul távozott. A főfelügyelő érdeklődve tanulmányozta Mrs. de Castrót, aki rábólintott, és mosolyogva az íróasztal melletti székre mutatott. A középkorúnak tűnő özvegy, még mindig nagyon szép asszony volt. Buja hajkoronája, mely egykor lenszőke, vagy barna is lehetett, mostanára szürkésre fakult. Magas, intelligens homlokából hátrafésülve viselte a frizuráját, és csak a nyakánál csavarodott csigába. Tökéletes alakú fülkagylói voltak, kissé kifelé ívelő, parányi tulipánsziromra emlékeztető fülcimpával. Hosszú szempillái festéktől érintetlenül is felfelé hajlottak, és csaknem elérték a ceruzával kihangsúlyozott szemöldökét. Ragyogó, derűs szemeivel egy halvány, tiszta vonású arcból tekintett a férfira. Éppen dohányzott, és úgy látszott, hogy kifejezetten szórakoztatónak találja a főfelügyelő látogatását. Egy ezüst cigarettásdobozt tolt a detektív elé. – Gyújtson csak rá, főfelügyelő úr. Szerintem a dohányzás megkönnyíti a társalgást. Bár dallamos, de mély tónusú, testes volt a hangja, mint a tragikus színésznőké. A yard tisztje az ő akcentusát sem igen tudta volna meghatározni, de feltűnő volt, ahogy a „társalgást” szót kiejtette. – Köszönöm, Mrs. de Castro.

Kivett a dobozból egy cigarettát és rágyújtott. – Most pedig, főfelügyelő úr, oszlassa el a kíváncsiságomat, és árulja el, minek köszönhetem a kitüntető látogatását? Netán megszegtem valami angol törvényt? Vagy nincs rendben az útlevelem, hm? – Egész másról van szó, madame – mosolyodott el Gilligan a maga komor módján. – Látogatásom egy, a közelmúltban a Squires Pastures-ön történt eseménynek köszönhető. – Ja, arra a betörésre gondol? Most már értem. Mr. Hanessy említette nekem. Ismeri Mr. Hanessyt? – Igen. – Rendes, aranyos ember. A védence pedig, a kis Glen lány, maga a bűbáj. – Abban egyetértünk, hogy Miss Glen kedves teremtés, de kétlem, hogy Mr. Hanessy a védencének tekintené. Mrs. de Castro felkacagott. – Elnézését kérem a cinikusnak tűnő megjegyzésemért, főfelügyelő. De aki már annyi mindent látott és megélt a mai világban, óhatatlanul kételyeim támadnak, ha egy idősebb, jóvágású férfit látok fiatal, csinos lányok körében forgolódni – talán azért, mert a saját ifjúságomra emlékeztetnek –, és muszáj feltennem magamnak a kérdést. Gilligan főfelügyelő úgy vélte, nem árthat egy gáláns közbevetés. – Az ön ifjúsága még jelenleg is igen emlékezetes, madame. – Köszönöm, igazán aranyos bók öntől! – válaszolta a nő nevetve. – Látja, ez különbözteti meg a többiektől az angol rendőröket. A többek olyan faragatlanok. Ilyen tájban szoktam inni egy pohárka pezsgőt. Ragaszkodom hozzá, hogy koccintson velem! És mielőtt a férfi tiltakozhatott, vagy köszönetet mondhatott volna, talpra ugrott, és máris ott termett az irodaajtóban.

Gilligan is felállt, és utánanézve Mrs. de Castro bokáját kezdte tanulmányozni. A nő rövid szoknyát viselt, ami tökéletesen illett karcsú alakjára. Ha volt is rajta harisnya, annak a legfinomabb selyemből kellett lennie, mert a formás lábak teljesen csupasznak látszottak. A bokáján nyomát sem lehetett látni a Miladyk Rendjének jelét képező összetekeredett kígyónak. – Melissa! – kiáltott ki a nyitott ajtón az asszony. – Kérem a pezsgőmet! Két pohárral! – Azzal sugárzó mosollyal visszatért az íróasztal mögötti helyére. – Maga a legkedvesebb rendőr, akivel valaha találkoztam. Foglaljon helyet, és árulja el, hogy miben lehetek a segítségére? Gilligan főfelügyelő elszántan igyekezett rendezni a tévelygő gondolatait. Három kérdést tett fel magában: 1.) Vajon ez lenne az a nő, akinek szépsége olyan mély benyomást gyakorolt Mary Glenre és dr. Bowdenre? Nincs kizárva, hiszen a vendéglátója csakugyan gyönyörű teremtés volt, bár ő a maga részéről egy fiatalabb nőre számított. 2.) Hasonlít, vagy emlékeztet-e Mrs. de Castro bármilyen tekintetben Sumurura? Csakis a bűbájos varázsa tekintetében. A fülcimpája tökéletesnek tűnt, és a rend jele sem látszott a bokáján. 3.) Nem lehetséges-e, hogy ez a nő, aki immár ismét az íróasztal mögött ül, csak az eredeti Mrs. de Castro hasonmása? Még akkor is ezekre a kérdésekre kereste a választ, amikor a szobalány belépett egy tálcával, rajta két pohárral, jeges vödörrel, és benne egy palack pezsgővel. Az asszony gyakorlott mozdulatokkal felbontotta a pezsgőt, töltött a poharakba, s az egyiket a detektív felé nyújtotta. – Köszönöm, Mrs. de Castro, egészségére! – mondta Gilligan, és belekortyintott a pezsgőbe. – Leginkább azzal segíthetne, ha elárulná, hogy tényleg a Squires Pastures-ön ebédelt-e a minapi rablást megelőzően. – Igen, főfelügyelő úr, egyszer valóban ebédeltem ott – válaszolta a nő, miközben szinte gyermekies kíváncsisággal figyelte a nyomozót. – Na és? – Na és mondja meg nekem, hogy az ebéd során, vagy azt követően, látott, vagy hallott-e olyasmit, amiből valami idegen, vagy illetéktelen jelenlétére lehetett volna következtetni?

Az asszony szemei tágra nyíltak. – A legkevésbé sem, főfelügyelő úr! – De az ugye igaz, hogy Mr. Hanessy kinyitotta az egyik ottani szekrényt, és megmutatta önnek a „Kidd kincsei” néven ismert tárgyakat? Vissza tudna rá emlékezni, hogy utána a zárban maradt-e a szekrénykulcs? – Már hogy emlékezhetnék ilyesmire, főfelügyelő úr? – Kár. Bár az igazat megvallva, nem is igen reméltem. – A nyomozó persze nagyon is tudatában volt, hogy a kérdései teljesen eltérőek a szokványosaktól, de hát valamit csak kellett mondania. – Igen zavaros ez az ügy. Jobbára csak a sötétben tapogatózunk – tette hozzá végül. Valamivel később teljes elégedetlenséggel távozott. Mrs. de Castro egészen a bejáratig kísérte, és a férfi már épp be akart ülni a várakozó kocsijában, amikor a ház felől valami morgó hang és fogcsikorgatás hallatszott! Gilligan szembefordult Mrs. de Castróval. Az asszony azonban fejcsóválva felkacagott. – Ez Sadú, az afgán agaram. Rendszerint bezárjuk, ha látogatót várunk. Attól tartok, sajnos előbb-utóbb kénytelen leszek megszabadulni a gyönyörű, de veszedelmes Sadúmtól.

Sumuru kilépett a fürdőjéből, gyapjú köntösbe burkolózott, aztán átsétált a dolgozószobájába és kényelmesen végignyújtózott a prémmel borított díványon. A sötét tónusú testfesték nyomtalanul eltűnt az arcáról, nyakáról, karjáról és lábáról. Finom alakján újra a tejfehér bőre látszott. Haját gyapjúkendővel takarta. Egyik fehér bokáján ott díszelgett az összetekeredett kígyó árnyszerű tetoválása – a Miladyk Rendjének kitörölhetetlen jele. Apró, faunszerű fülének pedig immár nem volt cimpája. Megnyomott egy csengődombot, amire egy távoli hang felkiáltott: – Caspar, a Milady hív!…

Pár pillanattal később nesztelenül nyílt az ajtó, és Caspar belépett. Vörös papucsában, szinte suhanva lépett a heverőhöz. – Nos, Caspar, meg van elégedve az alakításommal? – tudakolta a nő, és gyönyörű hangja visszanyerte a szokott, dallamos csengését. Caspar a fejét csóválta. – Egyáltalán nem, Madonna. Sumuru ülő helyzetbe emelkedett. A különös, leírhatatlan csillogású, hangulata szerint változó színű szemeire boruló, hosszú szempillája már újra fekete volt. Caspart figyelve, felhős, smaragdzöld árnyalatok jelentek meg benne. – Megmagyarázná öreg barátom, hogy miért nem? – kérdezte csendesen. – Középkorú, csinos nőként személyesítettem meg előtte Madame de Castrót. A mohó, tapasztalatlan ifjak szemei minden további nélkül gyönyörűségesnek találhatnak egy ilyen asszonyt. Jól mondom? – Jól, Milady. Csakhogy Melissa minden további nélkül, könnyedén elintézhette volna a megszemélyesítését. Gilligan főfelügyelő intelligens és veszélyes ember. Önnek néhány esztendeje egyszer mégis sikerült félrevezetnie őt, egy nyugatindiai kihallgatása során. Ugyanezt még egyszer megkísérelni, már nyílt kihívás a sorssal szemben. Sumuru ismét visszahanyatlott a párnáira, és karjait a feje fölé nyújtva, felkacagott. – Ha az élet már nem kínál több veszélyt számomra, Caspar, akkor már nem is kívánok tovább élni. Caspar azonban ezen is csak mosolygott. – Már kezdtem attól tartani, Madonna, hogy a főfelügyelő, valami váratlan trükkel élve, megpróbálja meghúzni az egyik műfülcimpáját. – Na persze – dünnyögte Sumuru álmatagon, ezért aztán, nyilván Yoshidával teljes egyetértésben, elővigyázatosságból előhozták a Pumát, hogy közbelépjenek, ha lelepleződnék, ugyebár? – Csak egy azonnali reakcióval kerülhettük volna el a katasztrófát – mentegetőzött Caspar. – De kis híján pont az elővigyázatosságuk okozta a lebukásunkat. Gilligan főfelügyelő ugyanis egyszer már hallotta a Puma jelenlétéről árulkodó

jellegzetes hangot. Most pedig immár másodszor hallhatta. – Tudom, Madonna. Yoshidának nem csekély erőfeszítés, és fájdalmas sebek árán sikerült csak a Pumát lecsendesítenie. Épp ezért kértem önt annak idején, hogy hagyja Egyiptomban ezt a szörnyeteget, amit igazából egyedül az idomárja, Ariosto képes kordában tartani. – Téved, Caspar. A Pumát én is engedelmességre tudom kényszeríteni. Azzal Sumuru egy hajlékony, kígyózó mozdulattal felegyenesedett, összébb húzta magán a selyemövvel összefogott gyapjú köntösét, aztán az egyik szekrényből előkapott egy rövid szíjú, rövid nyelű korbácsot, olyat, amilyet többnyire az oroszlánszelídítők szoktak használni. – Néha Ariosto is az ilyen primitív módszereket találta a legcélravezetőbbnek, Caspar. Na jöjjön, látogassuk meg együtt a Pumát.

HETEDIK FEJEZET

Charles Ober a kórház fürdőjéből visszaballagott a kórterembe. Miután tünetmentesnek nyilvánították, ezen az estén végre elhagyhatta a kórházat. Ruhái, melyeket a bekerülésekor viselt, takarosan összehajtogatva várták a szekrényben, hogy felvegye őket. Halkan dudorászva hozzálátott az öltözködéshez. Miután végzett, elrakta a zsebbe való apróságait, köztük egy rozoga cigarettatárcát, amiről nem is tudta, hogy nála volt. Minden különösebb lelkesedés nélkül figyelte Marlow nővér érkezését. – Derűs, napos jó reggelt, esthajnalcsillag! – köszöntötte Charles az ápolónőt. – Itt tartom a kezemben a gazdag nagybácsikám nagybecsű ajándékát, amit a huszonegyedik születésnapom alkalmából kaptam tőle. Képzelem, mennyit törhette a fejét, hogy mivel lepjen meg, tudván, hogy megrögzött pipás vagyok. Jelenleg viszont inkább egy cigire vágyom. Kinyitotta a tárcát, hevesen megrázta a fejét, majd újra belenézett, és egy csapásra megváltozott az arckifejezése. – Atyaisten! – nyögte. Benyúlt a dózniba, és kivett belőle valami lapos tárgyat, ami mintha valamilyen piszkos papírféleségbe lett volna csomagolva. Marlow nővér tágra meredt szemekkel figyelte. – Mit talált, Mr. Ober? Mi van magánál? Charles a tenyerére tette a tárgyat, és úgy bámulta, ahogy az ájtatos hívő remeték nézhetik a szent ereklyéjüket. – Olyasmit találtam szépségem, ami sosem veszett el – csak biztonságos helyre került. Ez a cifra cigarettatárca már hosszú ideje ott hányódott a laboratóriumi vegyszereim és kémcsöveim között. A múltkori éjszakán aztán, valami isteni sugallat hatására, ezt választottam rejtekhelynek a felbecsülhetetlen értékű kincs számára! – Miután a kincset visszatette a tárcába, azt pedig a zsebébe süllyesztette, újra Marlow nővérhez fordult és vállon veregette: – Mit szólna

hozzá, ha ma este együtt vacsoráznánk? Szeretném megünnepelni ezt a… Charles kötötte az ebet a karóhoz és csak azután volt hajlandó eltávozni, hogy Linda Marlow elfogadta a vacsorameghívását. A nővérke azt mondta, hogy ma este semmiképpen sem ér rá, de holnap talán sikerül szabaddá tennie magát. Alig hagyta el a szobatudós a kórházat, Marlow nővér azonnal az előcsarnokba sietett telefonálni. – Hallgatom, Linda nővér! Milyen fontos híre van számomra? – Magam sem tudom, hogy fontos-e, Madonna, de olyasmi történt, amiről szerintem feltétlenül tudnia kell. Ezután az ápolónő szóról szóra továbbította Charles Ober szokatlan viselkedését, a cigarettatárcában lapuló, papírszerűségbe csomagolt, lapos, kerek tárgy felfedezését, amiről a férfi azt állította, hogy odarejtette, majd a megtámadása után kiment az emlékezetéből. – Nem tudom, mennyire fontos Milady. – A lehető legfontosabb, gyermekem. Ugye maga ápolta Charles Obert? – Igenis, Madonna. – Gondolom, elég vonzónak találta magát, ugye? – Olyannyira, hogy meg is hívott ma estére vacsorázni. De mivel nem tudhattam, hogy ön engedélyezi-e a meghívás elfogadását, így azt feleltem neki, hogy halasszuk inkább holnapra a dolgot. – Feltétlenül fogadja el a meghívását. Mellesleg mikor távozott az az ember? – Talán három perce lehet. – Kocsival? – Nem, Madonna. Sőt azt is visszautasította, hogy taxit rendeljek neki. Azt mondta, inkább elkocog hazáig a Warren Lane-re, mert ha az sikerül, akkor már biztos lehet benne, hogy visszanyerte az erejét.

– Rendben van Linda. Most tegye le, majd később visszahívom. Az ápolónő éppen bontotta a vonalat, amikor nyílt az előcsarnok ajtaja, és Bowden lépett be rajta, hogy azonnal megkérdezze: – Készen áll már Mr. Ober a távozásra? – Már el is távozott, doktor úr. – Eltávozott?! Mikor? – Még öt perce sincs. – Taxit hívott? – Nem, mindenáron gyalog akart menni – sőt, azt mondta, hogy kocogni szeretne! – Átkozott idióta! – csattant fel Curly, újra kirohanva a kórház bejáratán.

Charles kocogás helyett hosszú, lendületes léptekkel tartott hazafelé. Olyan mellékutakon haladt, amelyeket csak a hozzá hasonló csavargók ismerhettek, hogy aztán hirtelen a Haygate Hill egy olyan lovas csapásán bukkanjon elő, ami már egyenesen a Warren Lane-re vezetett. Szép, frissítően tiszta volt az este. Bár időről időre magas fellegek úsztak át az égen, eltakarva a hold sarlóját, dérnek már nyomát sem lehetett látni. Újabb keskeny ösvényre esett a választása. Már alig várta, hogy hazaérve leülhessen az íróasztalához, és folytathassa a Salamon pecsétjének felfedezésére irányuló, félbeszakadt kutatását. A felfelé tartó séta kezdte kifárasztani, és már szinte bánta a merészségét, amivel belevágott ebbe a gyalogtúrába. Elvégre csak betegágyban fekve töltött néhány napot. De összeszedte magát, és tovább igyekezett. Aztán újabb húsz-harminc lépés megtétele után, egy árnyék vetődött elé az ösvényre, ami megtorpanásra késztette. Csak állt kővé dermedve, a hirtelen támadt rémület szorításában.

Ezután egyszerre egy őrületes, férfihangú üvöltés hasított az est békés csendjébe. A következő pillanatban Charles már valóban futott, méghozzá gyorsabban, mint addig bármikor, mivel érezte, hogy most az életéért kell rohannia. Mögötte, nesztelen léptek közeledtek felé, mint valami párnás lábú állaté – ami gyors vágtában, vicsorogva száguld a nyomában. Ha Charles Ober edzésben volt, igen gyorsan tudott futni, de ezúttal, az első ötven méteren még a saját rekordját is megdöntötte. Utána azonban mindjobban kezdett kifulladni. A lélegzete oly kapkodóvá vált, mintha a szíve szét akarna pattanni. A párnázott lábak dobogása és a vicsorgás már közvetlenül mögüle hallatszott. Miféle bestia eredhetett a nyomába? Már patakzott róla az izzadság, tudta, hogy rövidesen az ereje végére ér. Pedig a Warren Lane már ott húzódott közvetlenül előtte, vagyis alig pár lépésnyire, balra volt a házától. Viszont… Egy gomolyfelhő újabb fekete függönyt húzott a hold elé. Egy végső, elkeseredett erőfeszítéssel, trappoló, nehéz cipőjével szinte kirobbant az utcára. És akkor egy mozdulatlanul álló autó fényszórójára lett figyelmes. Bizonyára a kocsiból is észrevehették a fénysugárba rohanó alakját, mert egy kiáltás harsant feléje: – Charles! Charles, te veszett vén bolond! Aztán Curly Bowden ugrott ki a járgányból, odaugrott Oberhez, és egyik karjával a hóna alá nyúlva igyekezett lábon tartani. – Hála Istennek, hogy itt vagy, Curly! – zihálta szinte zokogva a szobatudós. – Végem van… a Puma a nyomomba szegődött… és üldözőbe vett… – Majd én elintézem azt a Pumát! El tudsz érni egyedül az ajtódig? – Charlesnak csak bólintani maradt ereje. – Akkor nyisd ki gyorsan és menj be! Mindjárt jövök én is. Curly egy rövid csövű bulldog revolvert markolt a kezében, és mihelyt látta, hogy Charles feltámolyog a háza tornácára, megfordult, hogy szembenézzen a fényszóró sugarán túli sötétséggel.

Két zölden csillogó szemet vett észre, amelyek olyanok voltak, mint egy nagymacska szemei. Felemelte a revolvert, gondosan célzott és tüzelt. A szemek ugyan eltűntek, ám újra felhangzott az az átkozott hang, ami az utóbbi időben, még álmában is kísértette… a fogcsikorgatás! Újra lőtt, ugyanabba az irányba, majd sarkon fordulva, felrohant a tornácra. Ober már várta, és kitárta előtte az ajtót. – Te eszement idióta! – förmedt rá Curly. – Ha nem jövök utánad fegyveresen, hogy megkeresselek, az az átkozott dög, vagy micsoda, már végzett volna veled! Charles erős brandyt és szódát készített az asztalra. – Ahogy mondod, Curly – ismerte el bólogatva – Fogalmam sincs, hogy mi kergethetett, mert szinte nesztelenül loholt a nyomomban. Te hallottál valamit? – Semmit a világon. Csak a zölden villogó macskaszemeit láttam. Úgy, hogy jobb, ha nem zargatjuk tovább. – Azt mondod, hogy a vicsorgáson és fogcsikorgatáson túl még zöld szemei is vannak? – Azok. – Macskaszemek. – És egész földközelben voltak a szemei, mint a macskaféle ragadozóknak? – Ahogy mondod, igencsak közel voltak. Persze az sincs kizárva, hogy épp a földön kuporgott. – Ha jól emlékszem, az eltűnt páciensed határozottan férfi névmást használva beszélt róla, és „kezeket” emlegetett. Mellesleg én is úgy hallottam, mintha ez a lény két lábon járva rohanna. – De, hogy az ördögbe lehettél ilyen könnyelmű, hogy egyedül indulj haza? Pláne, mikor tudhattad, hogy az egész környéken egyetlen rendőrjárőr van szolgálatban, mert a parancsnok a nyomozás miatt csökkentenie kellett a létszámot. – Lehet, bölcs mentorom, de tudod, milyen az, amikor az embert hajtja a tudósi lelkesedés ellenállhatatlan ösztöne. Az ember képtelen magát visszatartani, mikor tudatában van, hogy szinte már a kezében van a végső bizonyíték. – Azzal

elővette zsebéből a régi cigarettatárcát, kinyitotta, és kivéve belőle, az íróasztal felett, Bowden felé nyújtotta a papiruszba burkolt korongot. – Íme, minden archeológus álma! Salamon király eredeti pecsétje! Curly felpattant ültéből. – Úgy érted, Charles, hogy megtaláltad? – Egész idő alatt ott lapult, a kórházi szekrénybe akasztott kabátom zsebében, mialatt én, magatehetetlenül feküdtem az ágyamban! – Így már minden világos. Szóval ezért tettek egy második próbálkozást, hogy elkapjanak. Én meg persze rohantam utánad, mert sejtettem, hogy a végkimerülés határán lehetsz. Mázlid van, hogy kocsival megelőztelek, és főleg azért, mert mindig van nálam fegyver, mióta akkor éjjel megtámadtak. Csak éppen azon töröm a fejem… – Akárcsak én! – vágott közbe Charles, furcsa, fojtott hangon. – Honnan tudhatták meg ezek a gazemberek, hogy…? Hirtelen úgy elakadt a hangja, mintha egy kéz betapasztotta volna a száját. Valahonnan, méghozzá nem túl messziről – ugyanis tisztán hallhatták a helyiségben – vadállati üvöltéssé erősödő, dühödt morgás hallatszott! Ezután egy már-már emberi sikoltás következett – végül pedig egy lesújtó, nehéz korbács, összetéveszthetetlen csattanása. – Jóságos Isten! – tápászkodott fel Charles, Curlyre meredve. – Úgy hallani, mintha valami emberi lényt, vagy állatot korbácsolnának halálra odakint. Nem tehetnénk érte valamit, hogy megakadályozzuk? – Ugyan mit tehetnénk? – kérdezte széttárt kezekkel Curly, miközben visszaroskadt a székébe. – Valaki ugyancsak rászabadította a poklot erre a környékre. Igyunk még egy pohárkával. Ez már csakis a rendőrségre tartozik…

Sumuru, szokása szerint, ezúttal is a dolgozószobája heverőjén pihent. Csak egy vékony, könnyű köntös fedte a testét, a lábán pedig kék szandál. A mellette lévő asztalkán álló kristálypalackból töltött egy pohár ámbraszínű bort és bágyadtan kortyolgatta.

Caspar, arcán az állandósult mosolyával figyelte. – Elszoktam már attól, hogy ilyen barbár módra éljek, Caspar – és a gyönyörű, dallamos hang ezúttal csakugyan bágyadtnak tűnt. – Talán Júda istene nem pártfogol bennünket – és ellenzi, hogy Salamon pecsétjét birtokoljuk? – Feleslegesen emészti magát, Milady. Az ilyen gondolatok nem méltók önhöz. Elvégre Harmachis sírjára a Madonna El Fayúm-i birtokán találtak rá, és ez nem lehet véletlen. – Csakhogy 1828-ban, a francia Champollion már jórészt kifosztotta. – De magát a szarkofágot nem bolygatta, Madonna, és ennek köszönhető, hogy a tárgyak leltára, amelyen a főpap tőre, a markolatába rejtett pecséttel együtt szerepelt, és amit Hamachis mellé temettek, a birtokunkba jutott. Vagyis a pecsétet minden jel szerint Madonnának szánták, és egyáltalán nem tiltották el tőle. Sumuru hanyatt fekve, lehunyt szemekkel tépelődött. – Gondoljon csak bele, Caspar, kétévnyi lázas párizsi és londoni kutatás után, az ereklye még mindig nincs a kezemben. Kezdek belefáradni. A megszokott fürdőm és masszőzöm is hiányzik. Bella gyengéd ujja inak varázsereje mindig képes volt megnyugtatni. Remélem, Franciaországban ismét csatlakozik hozzánk. – Bizonyára, Madonna. – Már megbántam, hogy nem fogadtam meg a Pumára vonatkozó tanácsát, Caspar! Sosem lett volna szabad egy ilyen biológia csoda használatával próbálkozni. Yoshidának sikerült felélesztenie? – Miután önnek sikerült elállítania a seb vérzését, Milady, és a véralvadás megkezdődött. Sumuru újra a borospohár után nyúlt, majd miután kortyolt belőle egyet, lassan visszafeküdt. – Miután a vérszomját nem tudta kielégíteni, a Puma visszatért korábbi áldozatához, és csak a Yoshidával való odaérkezésünk mentette meg. – Csak az öné, Madonna – a korbáccsal! Néha azért fohászkodom, hogy érjen

véget a természetellenes élete, mielőtt végzetes bajt és megsemmisülést hozna ránk. Sanchez jelentése szerint röpke négy perccel a távozásunk után már a helyszínre ért a rendőrség. Ami nem is csoda, mivel Yoshida kiabálása, és a Puma üvöltése bizonyára egész a Warren Lane-ig elhallatszott. Ráadásul nyilván a vérnyomokat is megtalálták. Korábban távoznunk kellett volna onnan. Sumuru hosszas csendbe mélyedt. Szemei lehunyva maradtak. Csak a keblei felett ütemesen emelkedő és süllyedő könnyű köntös árulkodott a mély lélegzéséről. Végül suttogva ennyit mondott: – Sosem nyugszom bele a vereségbe, Caspar. Ahol a durva, kiforratlan módszerek kudarcot vallanak, ott ravasz fortéllyal kell próbálkozni. Ober házát most nyilván megszállja a rendőrség, és egész éjjel őrizni fogják. De talán a pecsétet előbb-utóbb visszaszolgáltatják Mary Glennek – őt pedig, a reményeim szerint, rövidesen a sorainkban üdvözölhetjük. Vagyis csak türelmesnek kell lennünk. Marynek a rendbe való belépése egyúttal a célom elérését is jelentik, a visszautasítás pedig egyenlő lenne a terveim kudarcával, és a megsemmisüléssel. Miután az ideális férfi alakját, dr. Bowden személyesíti meg számára, így szükségszerűen létre kell jönnie az egyesülésüknek. Másfelől, egy ilyen egyesülésből létrejöhet álmaim netovábbja, a tökéletes gyermek. – Ellenben dr. Bowden reménytelenül ragaszkodik az angol törvényekhez, és azoktól teszi függővé, hogy mit tehet és mit nem. Könnyen lehet, Madonna, hogy amennyiben Mary Glen a rendhez csatlakozva, a mi szokványos házassági formánk mellett dönt, akkor dr. Bowden elutasítja. Szóval mi lenne, Milady, ha ezúttal kivételesen mérlegelnénk a kapcsolat hagyományos formájú szentesítését? – Könnyen lehet, hogy igaza van, Caspar. Hiszen ez a sajátos érzékenységű, finom modorú angol már több mint egy éve jár ezzel a heves vérmérsékletű, csinos lánnyal, anélkül, hogy a szeretőjévé tette volna, vagy akár házassági ajánlatot tett volna neki. Sosem fogom megérteni ezeket a merev, hideg angol férfiakat. Márpedig legalább egy röpke intim kapcsolat erejéig fel kellene fokoznunk az egymás iránti vágyaikat, különben késő lesz és kifutunk, az időből. Csak már legalább Szulejmán végezne a feladatával! Meddig kell még arra a másolatra várnom? Caspar széttárta vékony kezeit.

– Szulejmán egyike a világ legkiválóbb drágakőcsiszolóinak. Mindössze négy napja, hogy ideérkezett Kairóból. Pontosan tudja, mi az elvárás vele szemben. Épp ma reggel jártam nála. Éjt nappallá téve dolgozik. Csakhogy egyáltalán nem könnyű a célnak megfelelő kristályt találni, Madonna. Sumuru tekintete felcsillant. – Hát akkor használjon eredeti gyémántot! Nekem van belőle bőségesen. Mondja meg neki, és tudatosítsa benne, hogy határidőre mindenképpen készen kell lennie. Caspar mély meghajlással felelte: – Úgy lesz, Madonna. – Yoshidát és Drake Roscoe-t pedig az első adandó alkalommal át kell küldenünk Franciaországba. Erre vonatkozólag is van már valami terve? Caspar mosolyogva bólintott. – Mint két pácienst, beutaltatjuk őket dr. Villiers londoni szanatóriumába. Onnan pedig már nem lesz nehéz egy magángéppel átröppenteni a Milady tulajdonát képező, nizzai Institut Therapeutique-ba. – Intézkedjen, Caspar. Legyen rá gondja, hogy csütörtökre, egy megfelelő ápolónő gondjaira bízva, mindketten szállítható állapotban legyenek.

NYOLCADIK FEJEZET

– Néhány tényező már teljességgel világos – közölte a nyugtalanul fel-alá sétálgató Gilligan főfelügyelő, előbb Curly Bowden, majd Charles Ober felé pillantva. – Ez a Pumának nevezett lény valamiféle képzett emberszabású gyilkos. Minden valószínűség szerint láncra verve tarthatják. Az est folyamán magára uszították és a nyomába eredt – folytatta Oberre mutatva. – Csakhogy a szörnyeteg megvadult, és a gazdájára támadt. Ezt bizonyítják a lovas csapás végén talált vérfoltok, amelyek analizálása még jelenleg is tart, de az már csaknem biztosra vehető, hogy emberi eredetű. Charles enyhén megborzongott, és töltött magának még egy pohárkával. – A Puma olyannyira szagot fogott, hogy alighanem el is intézte volna magát, ha a felfegyverkezett dr. Bowden nem kerül maga elé. Ám miután a doki rálőtt, a lény visszafordult arra, ahol fogva tartják. Közben persze a főgondozóval az élen, a gazdái is a keresésére indulhattak. A kettőjük által hallott hangokból arra lehet következtetni, hogy a Pumát minden valószínűség szerint legyűrték. Eddig a bizonyítékokkal alá nem támasztott elmélet. Most pedig lássuk a tényeket! A detektív, anélkül, hogy leült volna, nekilátott megtömni a pipáját. – Az első tény, hogy valakinek tudatnia kellett a bandával, hogy maga rátalált a pecsétre, egy cigarettatárcában. – A főfelügyelő szilárdan Charlesra meredt. – E jelentés következtében eredtek a nyomába a Pumával. Megmondaná nekem, kik voltak jelen, mikor megtalálta a dózniban a pecsétet? – Csak Marlow nővér. – Jó viszonyt ápol vele? – Olyannyira, hogy holnap valószínűleg együtt vacsorázunk. – Nagyon helyes, feltétlenül menjen el erre a találkára, mert nagyon fontos. A második tény, hogy tegnap felkerestem Mrs. de Castrót… – Nocsak! – álmélkodott Curly. – Milyen apropóból?

– Hivatalos indokkal, doki. És amikor eljöttem tőle, a korábbi állításaikkal összhangban, és is hallottam azt a bizonyos morgást és fogcsikorgatást. – Mrs. de Castrónál? – kérdezte Curly hitetlenkedve. – Nála bizony. És azzal a falszöveggel etetett, hogy a hangok az afgán agarától származnak. Mivel egyelőre semmit sem tudok felhozni Mrs. de Castro ellen, így nem kérhettem meg rá, hogy mutassa meg nekem a kutyáját. Nem látta netán valamelyikük a hölgyet az afgán agarát sétáltatni? – Ami engem illet, még be sem mutattak neki – válaszolta Charles. – Csak nemrégiben költözött erre a környékre. Vagy te jobban ismered, Curly? – Egyszer találkoztam vele a közelmúltban. Mint kiderült, ő Mary egyik barátnője. Első látásra elbűvölő teremtésnek tűnt. Kutyasétáltatás közben azonban még sohasem láttam. Így halvány gőzöm sincs, hogy van-e afgán agara, vagy nincs. Szóval főfelügyelő úr, Mrs. de Castro, az általam menyasszonyomnak tekintett Mary Glen egyik barátnője. Van valami oka azt gyanítani, hogy Mrs. de Castro kellemetlen ismeretség lehet számunkra? – Egyelőre nincs – válaszolta Gilligan főfelügyelő a pipáját szívogatva. – Amint látják uraim, én kiterítettem önök előtt a kártyáimat, de viszonzásul számítok a diszkréciójukra. – Aztán rövid szünet után megkérdezte: – Megmondaná nekem, dr. Bowden, hogy van-e önben bármiféle kétség Mrs. de Castróval kapcsolatban? Curly rövid, zavart nevetéssel felelt. – Nem hinném, hogy a hölgy személye különösebb aggodalomra adna okot, főfelügyelő úr, a legjobb tudomásom szerint ugyanis Mrs. de Castro író. Legalábbis Mary említette, hogy olvasta valami furcsa könyvét, ami igen nagy hatást gyakorolt rá. – Hm… Netán a könyv címét is meg tudná mondani? – Azt sajnos nem tudom. Csak azt, hogy Mary Marlow nővértől kapta kölcsön. Mivel állítólag kifejezetten nők számára írt műről van szó, így inkább nem faggattam róla Linda Marlow-t. – Ó, ezt a részét nyugodtan rám bízhatják! – vágott közbe Charles. – Ha holnap találkozom Lindával, majd…

– Egy szóval se említse előtte a könyvet! – szakította félbe Gilligan. – Azzal mindent elrontana. Ha tényleg segíteni akar a nyomozásban, akkor óvatosan próbálja megnézni, van-e Linda Marlow-nak egy halvány tetoválás a bokáján – de úgy csinálja, nehogy a nővér észrevegye!

Másnap este Curly egy étteremben vacsorázott Maryvel, aztán hazaautóztak a lánnyal a Haygate Hill szállóba. Mary két pohár italt töltött, aztán megosztoztak az öblös fotelen. – Említettem már, Curly, hogy Inez de Castro felugrott hozzám, közvetlen azelőtt, hogy telefonáltál volna? – kérdezte Mary, a férfi makacs, drótszerű hajtincseit simogatva. – Egy szóval sem említetted. – Szóval felszaladt. Állítólag azért jött, hogy elújságolja, milyen csodálatos álmot látott rólunk. – Mármint rólunk, kettőnkről? – Bizony. Ugyanis igazából ő is orvos, Curly. Méghozzá pszichológus. Mary kibontakozott a férfi karjából, a pohárszekrényhez sietett, és egy doboz cigarettával tért vissza. Curly vett egy szálat, majd miután Marynek tüzet adott, ő maga is rágyújtott. Kissé gyengének, de kellemesen furcsa aromájúnak találta. Amikor a lány visszaült mellé a fotelbe, a férfi rákérdezett: – Emlékszel még, mi volt a címe annak a figyelemreméltó könyvnek, amit de Castro írt? – „Miasszonyunk könnyei” – válaszolta Mary oda sem figyelve. – Elég vallásos a hangzása. – Pedig egyáltalán nem az. Inez Castro szerint a Miasszonyunk egy világszerte szétágazó társaság vezetője. Bizonyára zseninek kell lennie, mivel a remek elméletei teljességgel egyszerűek lennének – ha meg lehetne őket valósítani.

– Miért, milyen elméletei vannak? Maryből hirtelen lelkesedéssel ömleni kezdett a szó. – A tanai lényegében azon alapulnak, hogy a nők tartják kezükben az élet és halál erejét. Valójában arról van szó, hogy amennyiben a világ összes nője egyszerre úgy döntene, hogy nem hajlandóak többé gyermekeket szülni, akkor az emberi élet egykettőre kihalna a bolygónkon. Miasszonyunk könyve szerint a nőknek fel kellene ismerniük, hogy valójában őket terheli a felelősség a föld összes szennyességéért. – Mit tehetnének a nők a változás érdekében? – mosolygott Curly vállat vonva. – Megtagadhatnák a gyermekek világra hozatalát, hogy a szenvedésük árán megszületett embereket aztán lemészárolják a csatamezőn. Így a férfiak talán ráébrednének, hogy háború révén sosem nyerhetik el a békét. – Eszerint akkor a férfitermészetnek radikális változáson kellene átesnie. – Miasszonyunk ezt szelektív szexuális kapcsolatok révén érné el. Vagyis az ellenkező, agresszív egyedeknek egyszerűen megtiltanák a gyermeknemzést. Aktusra persze képesek lennének, de sterilizálnák őket. – Akkor nyilván mi is a sterilizálás sorsára jutnánk – mormogta Curly elálmosodva. Mary, arcát a férfiéhez szorítva, még közelebb húzódott hozzá. – Szó sincs róla! Sőt, Inez biztosított róla, hogy ő, mint a Miasszonyunk elsőszámú bizalmasa, egyetlen szempillantás alatt képes az ideális párok felismerésére. Képzeld csak el, hogy a szervezet tagjai hisznek a reinkarnációban, és Inez álmában egy ókori Egyiptomhoz hasonló helyen látott együtt bennünket. Olyan valósághűen festette le előttem, hogy szinte én is magam előtt látom az egészet. Curlyn kellemes bágyadtság vett erőt, ami a karjaiban fekvő Mary szépségének, és hajlékony, fiatalt testének éles felismerését hozta magával. – Ezt próbálom neked szemléltetni… – A lány hangja is álmatagon hangzik, állapította meg az agya mélyén a fiatalember, miközben Mary nekilátott az álom

részleteinek felidézéséhez. Ám olyan furcsa érzése támadt, mintha nem is a lány saját szavait hallaná, hanem valami egzotikus költemény hexametereit…

A lány különös, egzotikus szavakat mormolt, amelyek illettek a furcsán berendezett, fekete márvány padlózatú teremhez. Az ajtókon ragyogó, színes függönyök függtek. Egyik fülkében egy leopárdlábú, leopárd bőrökkel leterített heverőt látott. Felette, ezüstláncon függő lámpa lógott. Ő maga egy különös formájú trónszéken ült. Nyaka körül vastag aranyláncot viselt és súlyos aranykarkötőt. Eltekintve a skót szoknyára emlékeztető rövid ingtől és szandáltól, semmi mást nem viselt, csak egy ékszerekkel díszített övet, amire egy rövid kard volt csatolva. Így vált láthatóvá az illúzió. Látta, hiszen benne élt. Az egyik ajtónyílásban szétnyílt a függöny. A lány állt ott, a férfit figyelve. Hajában vörös fények csillantak. Az általa viselt ibolyaszín köntös oly finom szövésű volt, hogy a karcsú test minden vonalát és hajlatát feltárta. A férfi már tudta, kire várt. A lány hozzá rohanva, a kinyújtott karjaiba vetette magát és hozzásimult. – Ugye soha többé nem fogsz elküldeni? – suttogta. A férfi, illatos hajfürtjeibe temette fejét, felállt, könnyedén felemelte a lányt és a heverőhöz vitte. Mivel a kardöve akadályozta a mozgásban, hát leszakította… Egy zene, vagy illathullám sodorta magával – vagy mindkettő. Egy hang ezt suttogta: – Imádlak… A férfi előtt nem volt ismeretlen ez a mindent átható eksztázis, amitől egyszerűen elvesztette az öntudatát… A döbbenet volt az első, amit Curly a feleszmélését követően érzett. Akkora döbbenet, hogy kételkedni kezdett a saját józan eszében. Lehunyta a szemeit, majd újra kinyitotta…

Valóság volt! A pirkadat halványszürke fényei óvakodtak be a redőny résein. A mellette fekvő Mary úgy aludt, akár egy gyermek. Szíve olyan kellemetlen játékot űzött vele, mintha kimaradt volna egy dobbanása. A Curly karján fekvő lány tovább aludt. A férfit valamiféle fájdalomérzet ébresztette fel. Gyengéd, ideges óvatossággal kibontakozott a lány öleléséből, és kilopózott a hálószobából oda, ahol korábban együtt ültek, az öblös fotelben. Már eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy kellően megkülönböztethesse a tárgyakat. Olyan rémület vett rajta erőt, hogy valósággal didergett félelmében. Hogy történhetett mindez? Az iménti csodás álom vagy látomás minden egyes részlete élesen az emlékezetébe vésődött. Ekkorra már rájött, hogy – valami megengedhetetlen dolgot követett el álmodó állapotában – és hogy a karjaiban tartott gyönyörű lány Mary volt, csakhogy… Lázas elméje kezdett lehiggadni. A nappaliban mezítláb mászva, először is megvizsgálta a karosszék melletti hamutartóban lévő két cigarettavéget. Megszagolta a csikket, amit ő szívott, sőt még a dohányt is megízlelte. Majd ugyanezt tette a másikkal is, amit a rajta lévő halvány rúzsfoltról azonosított. Bólintott, átvánszorgott a pohárszekrényhez, egy tiszta pohárba töltött egy kis whiskyt a félig telt, népszerű márka címkéjét viselő palackból, megkóstolta, aztán bedugta az üveget. Anélkül, hogy Maryt felébresztette volna, gondosan felöltözködött és eltávozott. Elégedett volt a vizsgálata eredményével. Eleinte azt tervezte, hogy az italmaradékot és a dobozban lévő cigarettát, magával viszi analizálásra. De aztán meggondolta magát, és mindkettőt otthagyta, ahol találta. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a whisky és a cigaretta is hasist tartalmazott. Óvatosan lesietett a szálloda halljába, remélve, hogy sikerül anélkül távoznia, hogy az éjszakai recepcióst felébresztené. Mary szobájának alsó ablaka néhány centire nyitva állt. A nyíláson át, egy éber

szempár követte nyomon a helyiségben tevékenykedő Curly minden mozdulatát. Az orvos távozása után újra megjelent. Egy férfi kapaszkodott a szálló falát beborító dús repkénybe, hangtalanul szélesebbre tárta az ablakot, és bemászott a lakosztályba.

Az emlékezetes estét, ami Curly Bowden számára csak másnap hajnalban ért véget, Sumuru alaposan kihasználta. Körülbelül ugyanakkor, amikor Curly a szálloda számát tárcsázta, hogy Maryvel beszéljen, Miasszonyunk visszatért a Lye Commonon lévő házába. A karjait, vállait, és sima hátát egész a csípővonalig szabadon hagyó estélyi ruhát viselt. Hófehér hermelinbundáját egy székre vetve, elégedetten elhelyezkedett az íróasztala mögött. Caspar, lehajtott fejjel, mosolyogva állt előtte. – Caspar, ezt a cigarettásdobozt vissza kell juttatni Mary Glen nappalijába, mielőtt felébredne, és gondoskodjon róla, hogy az ott lévő félig üres whiskys üveget kicseréljék egy másik Johnnie Walkerre. Amit otthagytam, természetesen el kell hozni. Caspar meghajolt. – Máris továbbítom az utasítást Sancheznek. – Az Ariosto által kikísérletezett, bevált készítményeket használtam. Persze nem tudhatom, mennyit ittak, és hány cigarettát szívtak el. Ám remélhetőleg már egy szál és egy pohárka is meglette a kívánt hatást. – Reméljük a legjobbakat, Madonna. Természetesen sok múlik a lánynak a Milady által rábocsátott poszt-hipnotikus szuggesztióval szembeni reakciójától. Erre Madonna felkacagott. – Öreg, bölcs barátom, az a lány még öntudatlanságában is intenzíven vágyakozik a szeretőjére. Tudja Caspar, Mary annyira imádja Curlyt, hogy az ő kedvéért, még a saját érzéseit is háttérbe szorítja… Most pedig küldje ide hozzám Camille-t…

Camille de Paris haragosan összeráncolt homlokkal jelent meg. – Madonna gyermekként bánik velem! Mint akinek nincs önálló akarata! Sumuru a megszokott aranyosan dallamos, elbűvölő hangjával válaszolt. – Mert maga egy nagy gyermek, Camille. Ahogy a lelke mélyén minden férfizseni megmarad gyermeknek. Sosem növik ki a gyermekkor csodás álmait, amit a közönséges halandók a felnőttkorba lépve rég elfelejtenek, ők viszont épp ezzel képesek a világot gyönyörködtetni. Mellesleg azért hívattam, hogy közöljem, a Párizsi Szalon megnyitójára feltétlenül készen kell lennie a munkájával. – De hát hogy fejezhetném be, ha egyszer sosem áll nekem modellt? – Természetesen modellt állok magának, amint a sürgető teendőim engedik, a szobromat azonban ettől függetlenül be kell fejeznie. – Már abba sem szívesen mentem bele, hogy mesterséges fénynél dolgozzam, de az ön kedvéért hajlandó voltam engedni. Erre mi történik, mikor idejövök? Távozásra készen, felöltözve találom! Sumuru enyhén elmosolyodott. – Nincs szándékomban elmenni, Camille. Ellenkezőleg, épp most érkeztem meg. Viszont vendégeket várok. Maga viszont nyugodtan tovább dolgozhat. Menjünk át a dolgozószobába. Az asszony felállt, vállára terítette a hermelinbundát, és az ajtóhoz lépett. Camille udvariasan kinyitotta előtte, majd követte. A fény valósággal elvakította. Sumuru is belépett a ragyogóan kivilágított dolgozószobába. A prémmel borított díványon, ahol Sumuru szokott pihenni, amikor modellt állt, egy a Miladyéhez hasonló, könnyű köntöst viselő nőalak hevert. Az ajtónyílás hangjára felült. – Itt az új modellje, Camille! – mondta Sumuru, hátralépve, hogy a szobrász jobban láthasson. – Ez a lány a pontos fizikai hasonmásom. Álljon fel, gyermekem és vesse le a köntösét!

Melissa engedelmeskedett. Az álmai megtestesítője, egy tökéletes görög szobor állt Camille de Paris előtt. – Bámulatos! – rebegte zavartan a fiatalember. – Ez valami varázslatos! A mögötte álló Sumuru, csak ennyit mondott: – Míg újra nem állhatok modellt magának, addig ezt a varázslatot faragja elefántcsontba, Camille. Ha sikerrel jár, akkor megígérem magának, hogy amint azt a közelmúltban említette nekem, a hírneve Phidiaséval fog vetekedni… Az aranycsengésű hang elhalkult, és mire Camille megfordult, a dolgozószoba ajtaja már becsukódott. A modell visszaült a heverőre. Kezeit az arcához emelve úgy figyelte a férfit az ujjai rácsán át, mintha valami eddig ismeretlen zavar érzése kerítette volna hatalmába. – Mademoiselle, ön úgy hat rám, mint valami lázálom. Megtudhatnám a nevét? – Melissa vagyok, M’sieur. – Melissa? – lépett közelebb a lányhoz a férfi. – De hát maga nem azonos azzal a Melissával, akit néha Madonna társaságában láttam… – Talán nem szentelt nekem elég figyelmet, M’sieur de Paris. Az alakom meglehetősen hasonlít Madonnáéra, azzal a különbséggel, hogy belőlem hiányzik az ő varázslatos szépsége. Arról nem beszélve, hogy így most láthat engem először! Camille megnedvesítette a nyelvével kiszáradt ajkait. – Kérem, helyezkedjen pózba, Melissa. Kész őrület ez a hihetetlen hasonlatosság! Melissa engedelmesen elnyúlt a heverőn. Camille gyakorlott szemeit végigfuttatta a lány testének minden hajlatán és vonalán, a hajhálós feje búbjától, egészen a rózsaszínű lábujjai hegyéig, és közben ezt suttogta: – Ez maga a csoda! Egyedül a fülcimpáik különböznek! Tekintete összekapcsolódott a lány hosszú pillájú szemeinek pillantásával. Gyönyörűek voltak a szemei, ha nem is egyeztek Sumuru delejes hatású szemeivel, de ezekben gyengédséget is fel lehetett fedezni, amit Miasszonyunk

szemében hiába kutatott volna bárki is.

A Warren Lene-en egy Rolls-Royce haladt, szinte zajtalan suhanással. Charles Ober előzetes terve, hogy egy bensőséges estét kettesben töltsön Linda társaságában, dugába dőlni látszott. A nővérke ugyanis felhívta, és közölte vele, hogy Mrs. de Castro meghívta őt ebédre Mr. Hanessy társaságában, és megkérte, hogy hozza magával egy férfi barátját, hogy négyesben legyenek. A szobatudós ugyan ki nem állhatta a fekete nyakkendővel járó formalitásokat, de nem volt mit tenni; bele kellett egyeznie. Amint a limuzin odahúzott a szálló elé, a már nyilvánvalóan várakozó Linda lerohant a lépcsőn. Bár alakját szinte teljesen elrejtette csillogó szőrmebundája, Charles elégedetten állapította meg, hogy átlátszó, finom harisnyát visel a formás bokáján. – Jó estét, Henryk – köszöntötte a lány a sofőrt. – Jó estét, kisasszony – válaszolta a férfi, felkapcsolva a belső világítást. Miután a lány kényelembe helyezkedett a férfi melletti ülésen, Charles megjegyezte: – Micsoda pompás gerezna! Egy korábbi gazdag házasság jutalma, vagy egy bűn prémiuma? Linda szemrehányó pillantással reagált, ám a szépsége még így haragosan is szembeötlő maradt. – Ilyen ledér teremtésnek látszom, Charles? A férfi átkarolta a lány vállát. – Ugyan, gyermekem, nekem a legszégyenletesebb bűneit is meggyónhatja. – Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Egyik barátnőmtől kaptam a bundát, akinek egész saját csincsillafarmja van. – Azért csak lenyűgöző egy ekkora nagylelkűség. Megkínálhatom egy szál cigarettával?

Amikor Charles kinyitotta a nevezetes dóznit, a figyelmét nem kerülte el Linda szempillájának rezzenése, ami elárulta, hogy a lány felismerte a dobozt. Miután vett belőle egy szálat, Ober is kivett egyet. A dóznit a helyére téve, öngyújtójával tüzet adott Lindának, majd úgy tett, mintha a sajátját is meg akarná gyújtani, de ügyesen elejtette az öngyújtót. – Csak én lehetek ilyen ügyetlen, kétbalkezes! – mérgelődött. A sofőr hátranyújtott neki egy kis zseblámpát, ő pedig letérdelt, megkeresni az öngyújtót. Linda, a kutatást elősegítendő, gyorsan felkapta a lábát, ám egy röpke pillanattal mégis elkésett. A férfi ugyanis, a lámpa fényénél, az egyik karcsú bokáján, már felfedezte az alig észrevehető, halvány tetoválást. Felvette az öngyújtót, rágyújtott, majd visszaadta a sofőrnek a zseblámpát. – Nővérke, magácskának veszedelmesen csinosak a lábacskái – jegyezte meg elégedetten.

A fehér kabátos indiai szobainas egy kis könyvtárféleségbe kalauzolta a vendégeket, melynek franciaablakai a kertre néztek. Az ablakokat jelenleg sötétítő függöny takarta, mivel a helyiségben kellemes világítás égett. John Hanessyt már egy kényelmes bőr karosszékben elterpeszkedve találták, whiskys üveggel a keze ügyében. Hamarosan Mrs. de Castro is megjelent. Lindát is beleértve, mindannyian felállva üdvözölték. Olybá tűnt, mintha egy királynő tette volna tiszteletét. Charles hitetlenkedő arckifejezéssel méregette az asszonyt. Úgy érezte, mintha valami bűbájosság kerítette volna hatalmába. Meg volt róla győződve, hogy Mrs. de Castro a legszeretetreméltóbb teremtés, aki valaha a szemei elé került. A megjelenése óta egyfolytában rajta csüggött a tekintetével, és a szavainak is nehezen tudott parancsolni. – A világ minden vágya kevés lenne… – villant át az agyán. Linda egyszerűen térdre rogyott volna előtte, de Mrs. de Castro még idejében utána nyúlt, felemelte és könnyedén arcon csókolta.

– Ön igazán elbűvölő, gyermekem – mondta. – Mr. Hanessy, ön is legyen üdvözölve. John Hanessy hódolatos gesztussal megragadta a nő kezét és csókot lehelt rá. – De Castro ezt követően Charles felé fordult. – Igazán örvendek, hogy végre megismerhettem, Mr. Ober. Mary Glentől hallottam, hogy milyen sokkal tartozik önnek. Titkon azt reméltem, hogy dr. Bowdennel együtt ő is csatlakozik a társaságunkhoz, de úgy látszik, valami más elfoglaltságuk akadt. Elnézésüket kérem a késésért, foglaljanak helyet, máris felszolgálják a koktéljukat… A Mrs. de Castrónál feltálalt ebéd minden képzeletet felülmúlt. Olyan fogásokból állt, amelyeket még talán Franciaország legelőkelőbb éttermei sem lettek volna képesek produkálni. Tökéletesen elkészített, finom ételritkaságok jelentették a választékot. Az általában sörivó Charles, aki mellesleg a borkülönlegességeknek is szakértője volt, alig győzte magasztalni a felszolgált italokat. Némelyik nedűről elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyáltalán még létezhet belőle. Mrs. de Castro, olyan nyelven utasítgatta az étkeket és italokat felszolgáló komornyikot – akiről később kiderült, hogy Casparnak hívják –, hogy Charles, eleinte nem is tudta beazonosítani, aztán később rájött, hogy a nő kopt nyelven társalgott a szolgával. A szobatudós ebből arra következtetett, hogy a beszélgetésüket nem a vendégek fülének szánták. – Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha a kávét a dolgozószobámban fogyasztjuk el – javasolta Mrs. de Castro, az éppen megjelenő Casparhoz fordulva, angolul rákérdezett: – Készen áll már a dolgozószoba, Caspar? – Igenis, madame – hangzott a válasz. Az asszony sugárzó mosollyal Charlesnak kínálta a karját, s a társaság átvonult a tágas dolgozószobába. Mr. Hanessy figyelmét azonnal egy állványon nyugvó, éppen csak megkezdett, életnagyságú agyagmodell kötötte le. Miféle szobor ez? – tudakolta. – Úgy látom, jelenleg is dolgoznak rajta. – Bizony – válaszolta Mrs. de Castro bágyadt mosolygással. – Egy briliáns tehetségű fiatal szobrászművész alkotása, akinek engedélyeztem, hogy műteremként használhassa a dolgozószobámat, az angliai tartózkodásom alatt. John Hanessy műértő szemmel vizsgálgatta az állványra helyezett tanulmányt. –

Úgy látom, figyelemreméltó szépség lehet a modellje. – Csakugyan gyönyörű lány – értett egyet vele Mrs. de Castro. Hamarosan megjelent Caspar, egy zsúrkocsit tolva csendesen maga előtt, melyen kávés kanna, csészék, poharak és egy egész sor likőrösüveg sorakozott. – Már itt is a kávénk! Charles természetesen Linda mellett foglalt helyet, miután Caspar kitöltötte a kávét és az italokat. Ober választása egy hosszú nyakú üvegben lévő, halványzöldes likőrre esett, ami állítólag Görögországból származott. Hallani ugyan még sosem hallott róla, de az asszony biztosította róla, hogy remek választás. Mr. Hanessy ugyancsak az asszony tanácsa szerint választott, míg Linda megelégedett a kávéval. Charlesnak már az ebédnél feltűnt, hogy a háziasszonyuk alig vesz magához valami táplálékot. Egy tányér érdekes, színtelen leves, némi gyümölcs, meg egy pohárka könnyű bor volt minden, amit fogyasztott. A férfi halkan szóvá is tette Lindának. – Ez a csodaszép Mrs. de Castro alig eszik valamit. Netán diétázik? Linda elfordította imádó tekintetét a férfi érdeklődésének tárgyáról. – Madonna vegetáriánus. Kizárólag zöldségféléket és gyümölcsöt fogyaszt. Charles csodálkozva kérdezte: – Madonnát mondott? Linda elvörösödve rázogatta a fejét. – Csak arra gondoltam, hogy teljesen olyan, mint egy madonna. – Vagy úgy! – biccentett, Charles átnézve a dolgozószobán. – Minden fizikai adottsága tagadhatatlanul megvan hozzá, bár az én szememben mégsem emlékeztet a hagyományos Madonnára. – Mert maga nem olyannak látja őt, mint én.

– Valószínűleg. Mivel ön sokkal jobban ismerheti őt nálam. – Persze. Egy ideje fokozott érdeklődést tanúsít irántam, és ahol csak tud, segít. – Vajon a szépsége, vagy az okossága inspirálhatja? – Talán mindkettő – felelte Linda, aki már visszanyerte a szokott higgadtságát. – Jövő hónapban lesz az orvosi szigorlatom, és az én Mrs. de Castróm, egy zseniális orvos közreműködésével, rengeteget segít abban, hogy sikerrel levizsgázhassak. Charles egyszerre azon kapta magát, hogy a gondolatai visszakanyarodnak Linda bokájára. Vajon miért kérte tőle Gilligan főfelügyelő, hogy olyan tüzetesen szemlélje meg, ahogy csak lehetséges? Így ülve persze nem láthatta a lány bokáját. Megpróbálta újra maga elé képzelni a tetovált jelet, s eltöprengett, hogy vajon mit ábrázolhat. Aztán egyszerre csak beugrott neki. Egy kígyó volt! Egy összetekeredett kígyó. Majd amint töprengett, a lány lábán tekergőző hüllő, egyszerre megmozdult és tovakúszott. Már egy pálma törzsére tekeredett, és gyűrűzött egyre beljebb, a dzsungel mélyére, ő pedig nyomon követte. A kígyó végtelennek tűnő teste, mindent körbeölelt, ami csak az útjába került. Aztán váratlanul megfordult. A férfi láthatta az őt figyelő veszedelmes szemeit. Visszajön! És őt is el fogja… – Ober, Mrs. de Castrónak meséltem Salamon Pecsétjéről! Úgy tűnt, mintha a mély, vibráló hang felébresztené Charlest. Egy mély sóhajtással átpillantotta a dolgozószobán. Úgy tűnt, mintha John Hanessyt valamiféle köd takarná, Mrs. de Castrót azonban tisztán látta. Az asszony a férfiébe meresztette csodás szemeit, és tehetetlenségre kárhoztatta a tekintetével. – Csakugyan? – kérdezte, abban a tudatban, hogy rekedten beszél. – Valóban? Arról a tárgyról, amit a szekrényébe zárt? – Beszéd közben érte az átmeneti kijózanodás pillanata. – Linda! – kiáltotta karon ragadva a lányt. – Olyan részeg vagyok, mint Silenus! Legyen olyan angyali, és kerítsen nekem egy pohár vizet! Linda már éppen felállt, amikor csodálatos módon megjelent Caspar, kezében egy tálcával, rajta egy kancsó jeges vízzel.

– Ön kért vizet, sir? Charles mohón ivott, amikor John Hanessy hangját vélte hallani. – Azt hiszem, nekem sem ártana a pohár víz! Mrs. de Castro, nem vagyok az a megrögzött borivó. Remélem, nem szégyenítettem meg nagyon magam. A köd lassanként kezdett kitisztulni. Charles most már sokkal tisztábban látta Hanessyt. A nagydarab férfi talpon volt, de mintha kissé támolygott volna. Mohón felhajtotta a Charles által odakínált vizet. – Olyan bizonytalannak érzem magam, akár egy zsákból kiszabadult macska – mormogta bizonytalanul. – A titok azonban biztos kezekben van. Azt javaslom, elégítsük ki Mrs. de Castro természetes kíváncsiságát. Mit szólnának hozzá, ha valamennyien átmennénk a Squires Pastures-re, egy utolsó finom pohár italra, s ott egyúttal megmutatnám neki a pecsétet? Nos, benne vannak? Charles ezt hebegte: – Nekem tetszik az ötlet, ha nem kell gyalogolnom.

KILENCEDIK FEJEZET

Drake Roscoe, a Villa d’Or magán fürdőpartján, egy nyugágyon fekve pihent. Arra gondolt, vajon van-e a Mediterránnál kékebb tenger a világon. A Villa d’Or olyan luxuskülönlegesség volt, amit Gaekwar of Bengaza hozott létre, sokmillió frankos költséget nem kímélve, hogy aztán a szépséges Duchesse de Séveracnak ajándékozza. Bár a hölgy volt olyan rendes, hogy hálásan visszautasítsa a gáláns ajándékot, ám a fülig belehabarodott herceg ragaszkodott hozzá, hogy a nő akkor használhassa a villát, amikor csak kedve tartja. A mostanra már oly távolinak tűnő, régi szép időkben, amikor Drake Roscoe még az Egyesült Államok titkosszolgálatának megbecsült ügynökei közé tartozott – olyan bizonyítékok nyomára bukkant, amelyek alapján a szépséges hercegnőt simán halálra ítélhették volna. Cáfolhatatlan bizonyítékai voltak arra, hogy de Séverac hercegnő és a hírhedt Sumuru márkinő valójában egy és ugyanaz a személy. Ám az asszonynak sikerült rászednie! A nő hatalmának gyökerei oly mélyek voltak, hogy a francia hatóságoknak kénytelen-kelletlen el kellett utasítaniuk a férfi nevetségesnek minősített vádjait. Így aztán az idős herceg egész hatalmas vagyonát a hercegnőre hagyományozta, beleértve Chateau St. Sabre-i híres szőlőbirtokát is, ahol Franciaország legnemesebb burgundija termett. Sumuru! Drake egész életét annak szentelte, hogy ezt a nőt leleplezze, és mégis veszített. Sumuru rabszolgájává vált. Még itt, a Riviéra sugárzó napfürdője közepette sem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen dermesztő mélységbe került. A fehér föveny halk ropogására eszmélve, felemelte a tekintetét. Sumuru egyik kedvenc szolgája, Bella közeledett feléje, a villához vezető keskeny ösvényen. Bella Felső Egyiptomból származó, núbiai lány volt. A teste olyan, akár egy tökéletes ébenfaszobor. Törülköző és fehér köntös volt a karjára terítve, a fürdőruhája pedig semmivel sem nagyobb egy zsebkendőnél.

Csillogó fogakkal Roscoe-ra nevetett, mikor észrevette, hogy őt nézi. – Látom, csodálkozik, Mr. Roscoe! Franciaországban Milady öltöztet. – Azt látom, Bella. Madonna is lejön fürdeni? – Körbeússza a Cape-t, és itt találkozom vele. A távoli hegyfokot erős, csalóka áramlatok mosták körül. Jókora távolság volt idáig úszni. Ám Sumuru nem arra született, hogy vízbe fulladjon. Imádta a veszélyeket, ráadásul úgy úszott, akár egy hal. A nyugágyon fekvő Roscoe egyszerre megpillantotta az apró öböl felé úszó nőt. Csodálatos hajkoronáját ezúttal nem zárta úszósapka alá, így aranylóan csillogott a napfényben. A mozdulatlan, csendes vízben természetellenesen fehérnek tűntek az ütemesen mozgó lábai. Minden erőfeszítés nélkül, hosszú, kecses karcsapásokkal úszott, és így hamarosan a sekély vízbe ért. A partra jutva gondtalan, gyermeki nevetéssel indult felfelé. – Bella, gyere ide! – Bella lerohant és egy nagy fürdőlepedőbe burkolta úrnőjét. Sumuru Roscoe-ra mosolygott. – Gondolom tudja, Drake, hogy mindig meztelenül úszom. Mégsem illik, hogy csupaszon lásson. – Az asszony felsétált a villa bejáratához. Onnan visszaszólt a férfinek: – Várjon meg, beszélni akarok magával! Roscoe cigarettára gyújtva várakozott. Rá kellett döbbennie, hogy a rabszolgaság egyik formáját egy másikra cserélte. A rátalált igaz szerelem ugyan erőt adott neki, hogy átmenetileg megszabaduljon Sumuru láncaitól, de mint kiderült, Dolores d’Eze is Miasszonyunk Rendjéhez tartozott, mint Sumuru odaadó követője. Az asszony a Rendnek a házasság egyetlen elismert formája szerint adta beleegyezését a frigyükhöz, ami azt jelentette, hogy Roscoe-nak is a Rend tagjává kellett válnia, vagy szakítania kellett Doloresszel. Roscoe az előbbit választotta, de elnyomott öntudatával nem tudván mit kezdeni, fellázadt… Bella néhány párnát halmozott fel a parti fövényre, ahová a gyapjú köntösébe

burkolózott Sumuru lepihenhetett. – Öt perc múlva gyere vissza, Bella. Addigra felkészülök a masszázsra. Bella távozását követően, Roscoe Sumurura tekintett. A nő mosolyogva figyelte, látva, hogy a férfi mennyire kerüli a tekintetét. – Miért fél tőlem ennyire, Drake? – Minden okom megvan rá. – De csak azért, mert már tudom, hogy soha többé nem bízhatom magában. Pedig mindent megadtam magának – még önmagamat is. Lehet, hogy fizikai értelemben a rabszolgám volt, de lelkileg mindvégig ellenfelek maradtunk. Amikor pedig ráébredt, hogy Doloresszel szeretik egymást – amit egyébként én már régóta tudtam – nekiadtam magát. Pedig, ha ez nem történt volna, olyan példát statuáltam volna magával, amiből a világ négy sarkában lévő Rendünk összes tagja megtudhatta volna, miként bánok el az árulóinkkal. A dallamos hang teljesen elhalkult, szinte beleolvadt a partra fodrozódó tenger gyengéd morajlásába. Drake Roscoe tisztában volt vele, hogy milyen labilis talajon egyensúlyoz. – Ön meg én, két különböző világszemlélethez tartozunk. Tudom, hogy jó előre előkészítette Dolores eltűnését, és… – És ezzel sikerült magát rákényszerítenem az egyik tervem megvalósítására. – De csak azért, mert előbb elkábíttatott azzal a sárga patkány Yoshidával, utána pedig bevetette azt a pokoli hipnotikus tehetségét. Mellesleg máig nem értem, hogy igazából mire akart rávenni, csak annyit tudok, hogy kis híján belehaltam! – Egy előre nem látható fejlemény miatt, Drake. Amiről egyáltalán nem tehettem. Viszont a maga által becsmérelt Yoshida mentette ki a kórházból, mielőtt a Scotland Yardon azonosíthatták volna, és ugyancsak neki köszönheti az életét is. Ha azoknak a vidéki kókler orvosoknak a kezében maradt volna, akkor sosem épült volna fel. – Talán úgy jobb is lett volna. Olyan szemét emberré tett, hogy többé képtelen vagyok tükörbe nézni. – Szomorúan szemlélte a tengert. – Ha fény derülne az

igazságra, örök kárhozatra jutna a nevem. Nem tudnék a régi ismerőseim és kollégáim szemébe nézni. – Akkor nézzen az én szemembe, Drake. Ezennel véget ért a büntetése. Nézzen rám nyugodtan, és tegye fel azt a kérdést, ami annyira foglalkoztatja! Drake Roscoe szemei keresztezték az asszony gyönyörű, titokzatos tekintetét. – Hol van Dolores? – suttogta. – Úgy látszik, elfelejtette, hogy egyszer már megmondtam magának – amikor még nagyon rosszul volt. Egyiptomban van, és várja magát…

Gilligan főfelügyelő javaslatára Salamon Pecsétjének felfedezését titokban tartották. A helyi rendőrség csak örült neki, hogy bizalmasan kezelheti a kivételes fontosságú esemény hírét, ami oly sok napon és éjszakán át folyamatos mozgásban tartotta őket, miközben londoni újságírók egész falkája járt a nyomukban. Jó ideig a címlapon szerepelt a sztori. „Az eltűnt holttest” volt a jellegzetes főcím. Végig interjúvolták az orvosokat, nővéreket, a teljes kórházi személyzetet. De a titokzatos ügyről senki sem tudott semmit. Sturgeon rendőrparancsnok még inkább kiábrándította őket, mivel ő sem szolgált bővebb felvilágosítással. – Gilligan főfelügyelővel ugyanis a következőben állapodtak meg: – Ha nyilvánosságra hoznánk a Puma sztorit, a vicsorgató fogakat, és azt a zöldszemű szörnyet, amire a Warren Lane-en dr. Bowden rálőtt akkor éjjel, és utána olyan hangokat adott, mint akit halálra korbácsolnak, egész Surreyben kitörne a pánik. Ebben mindketten egyetértettek. Mint ahogy abban is, hogy az élve, vagy holtan eltűntetett páciensnek Drake Roscoe-nak kellett lennie. Innentől kezdve közösen dolgoztak. Az szinte biztosra vehető, hogy Sumuru erősen érintett az ügyben. A kérdés csak az, hogy vajon Roscoe melyik oldalon állhat? Az már egyértelmű bizonyosságot nyert, miszerint Linda Marlow, a

Miasszonyunk Rend oszlopos tagja. Charles Ober ugyanis közölte velük, hogy látta a rend jelét a lány bokáján. De még igen távol voltak a szervezet feloszlatásától. Sőt, sok Scotland Yard-i tiszt és felügyelő hitt eleve egy ilyen Miasszonyunk Rendje szervezet létezésében. Miután pedig kiderült, hogy Marlow nővér valóságos szaktekintély a félrebeszélés művészetében, az ügy végül átmeneti zsákutcába jutott. Charles Ober persze beszámolt a díszebéd részleteiről, amelyen Linda nővér társaságában vett részt, Mrs. de Castro vendégeként, ő is megerősítette Curly Bowden szavait az asszony megkapó, kivételes szépségéből, és biztosította róla Gilligant, hogy Linda Marlow kétségtelenül testestől-lelkestől az asszony feltétlen hívei közé tartozik. Az est későbbi részére vonatkozóan el kellett ismernie, hogy valószínűleg „túl sokat ivott abból a különlegesen ritka borból”, mivel a Squires Pastures egyik szobájában tért magához. – Mit keresett ott? – akarta tudni a főfelügyelő, izgatottan várva a választ. – Halvány fogalmam sincs. És ami a legfurcsább, hogy ebben a kérdésben a gáláns vendéglátóm sem tudott felvilágosítással szolgálni, mivel ő maga is alaposan a pohár fenekére nézett… A főfelügyelő által kikérdezett John Hanessy zavartan elismerte, hogy Mrs. de Castro elbűvölő társasága arra késztette, hogy kivételesen jóval többet igyon a megszokottnál. Így ő is csak egész halványan emlékezett rá, hogy a társaság pár tagja átautózott a Squires Pastures-re, egy végső pohárkára. Ám arra már képtelen volt visszaemlékezni, hogy Mrs. de Castro, vagy Miss Marlow is velük tartott-e. Lehet, hogy csak Charles Ober és ő ment át. Az biztos, hogy mire a Lye Common-i házat elhagyták, már olyan késő volt, hogy a komornyiknak, Samplenek azt az utasítást adta, hogy ne várjon rá. Egyáltalán Mr. Hanessy kocsijával mentek át a Squires Pastures-re? Nem. Szinte biztosra vette, hogy Mrs. de Castro sofőrje vitte át őket. Röviddel ezután, a kórházban lévő Marlow nővér is elismerte, hogy Mr. Hanessy és Mr. Ober távolról sem volt színjózannak mondható a díszebédet követően. Szerinte Mrs. de Castro sofőrje fuvarozta haza őket. Őt előbb, kitérve a Haygate Hill szállónál, aztán onnan mentek tovább a Squires Pastures-re. Gilligan főfelügyelő jobbnak látta nem erőltetni tovább a dolgot, mivel úgy

érezte, hogy még nem jött el az ideje mindenről kivallatni Lindát. Nem akarta, hogy kiderüljön, hogy már tudnak a nővér Miasszonyunk Rendjéhez való tagságáról. Ugyanis ekkor a lány jelentette az egyetlen kapcsolatot a szervezettel. Így elég lehetett egy rosszul kiszámított sakkhúzás, és ez a kapcsolat is megszűnhet. Jobb, ha a nővérke szépen ottmarad a kórházban, ahol könnyedén megtalálhatják. A Miasszonyunk feminista Rendje nem jelentett újdonságot, sőt, meglehetősen el volt terjedve Anglia szerte. Egyelőre semmit sem tehettek ellene, mivel magas társadalmi körökből származó nők és férfiak támogatása állt mögötte. Pedig az alapítója és elnöke egy olyan nő volt, aki Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok rendőrsége egyaránt különféle bűncselekmények miatt körözött, többek között számos rémes gyilkosság elkövetése miatt is. Sumuru azonban ugyancsak csalárd nőszemély volt. A személyazonosságát újra meg újra, ismételt házasságokba merítette alá. Két dologban valamennyi vőlegénye megegyezett, hogy mindannyian dúsgazdagok voltak, és egy idő után valamennyien elhaláloztak. Első nyilvántartott férje, a japán Sumuru márki volt, aki harakirit követett el. Őt Richter báró követte, aki az asszony ölelő karjai között lehelte ki lelkét, ráhagyva hatalmas vagyonát. A harmadik hivatalosan nyilvántartott férje, lord Carradale, repülőszerencsétlenség folytán vesztette életét. Az asszony örökölte utána a kiterjedt Carradale légitársaságot. A Scotland Yard listáján az öreg de Séverac herceg szerepelt utolsóként. Gilligan abba az irányba folytatta a nyomozást, hogy a gazdag nemesek özvegyei mennyire hasonlítanak a jelenlegi Mrs. de Castróra. Mindezt oly diszkréten kellett megtennie, hogy közben, hivatalosan még Mrs. de Castro útlevelének ellenőrzésére sem volt felhatalmazása. Bár úgy tűnt, mintha Sumuru legutóbbi terve kudarcot vallott volna, ám még mindig volt két olyan rablás, illetve néhány gyilkossággal párosult támadás, amelyekkel az ügynökeit megvádolhatták. Szörnyen megalázó volt még rágondolni is, hogy újra kicsúszhat a hálójukból. Gilligan továbbra is a Station Inn nevű olcsó szállóban hagyta főhadiszállását. Ez az olcsó hotel leginkább a kisvárosi utazó ügynökök körében örvendett kedveltnek. A felügyelő egy este, a szálloda bárjának egyik sarokasztalánál ülve szívogatta a pipáját, és iszogatta a sörét, amikor a nyitott ajtón át egy beszélgetés

foszlányaira lett figyelmes… – Én már csak annak fogok örülni, ha Mr. Rayburn végre újra visszajön! – hallotta. – Nem mintha a barátnője, Mrs. de Castro olyan sok vizet zavarna a kertben. Tény, hogy tökéletesen tájékozott a kertészkedés terén, de nekem mégis szabad kezet adott. – Úgy hallom, igencsak szemrevaló fehérnép. – Hát, szó se róla, elég sokan meresztgetik rá a szemüket – hangzott a válasz, elfojtott nevetéskórus kíséretében. – Én már inkább csak megmaradok az öreg anyjukom mellett. – Újabb kacagás következett. – Nem is erről van szó – folytatta a kertész –, hanem arról, hogy meglehetősen különös dolgok történnek ott. – Miféle különös dolgok, George? – Hát furcsa alakok jönnek-mennek. Osztán szokatlan dogokat művelnek. De a legérdekesebb az, amit a zőccségeskert alatti régi óvópincében tartanak. A naccsága komornyikja szerint, aki valami fehérképű kűfődi, egy afgán agarat őriznek odalenn, de én még sohase láttam. – Hát osztán, mi a hézag vele? – Mi?! Az, hogy folyton vonít, meg a fogait csikorgattya. Baromi vad egy dög lehet. Ráadásul őrletesen rázza az ajtót. Én mondom nektek, bisztosan tisztes távolságba maradok tűle! De e még nem minden, van még tovább is… – Még egy korsóval, George? – hallotta Gilligan a pincérnő közbeszólását, aztán pohárcsörgés következett. – Ugyan mi furcsa lehetne egy afgán agárban? – Hát pont ezt akarom elmondani, Herbert! Napjába kétszer-háromszor egy kis japán fickó szokott hozzá lejárogatni. Ojjankor mindig egy nagy elemózsiás kosarat visz magával. Osztán mikó’ bemén, fogcsikorgatás hallaccik. Utána meg beszééni kezd.

– Hát osztán, mi ebbe a fura? – Eddig semmi. Csakhogy kéccer is hallottam, amint egy másik hang válaszóót néki! Erre harsány röhögés tört ki. – Akkó’ az egy beszélő kutya, George! – Kiröhöghettek – háborgott a George nevezetű kertész – De kérdem én tőletek, hogy hol és mikó’ idomíttyák? Mer’hogy egy ijjen nagy kutyát idomítani is köll, nem igaz? És ki válaszolgat a japcsinak?

*

Húsz perccel később, Gilligan főfelügyelő becsengetett a Lye Common-i házba. Egy jóképű, de elég veszélyes kinézetű férfiszolga nyitott neki ajtót. – Sajnálom, uram, Senora de Castro ma kora reggel, Dél-Franciaországba távozott.

TIZEDIK FEJEZET

A Villa d’Orban volt egy szoba, az anungari nyári öreg palota egy részletének pontos mása, ahol a Gaekwarok születtek; heverők, drága kárpitok, szőnyegek, márvány medence, csobogó szökőkút, és a teraszos kertre, meg a drámai kékségű tengerre néző, zsalus ablakok. Ez volt Sumuru kiszemelt visszavonulási helye. Teljes kényelemben pihent az egyik mélyen párnázott díványon, áttetsző, keleti ruhát viselve, ami annyira illett a titokzatos személyiségéhez. Az arab kávézó asztalkán egy igazgyöngy berakásos ládika állt, melynek egyik je ámbraszínű fénnyel izzott, és egy hang a következőket közölte: „Igen, Madonna, visszatért Londonba. Épp az imént érkezett a jelentés.” – Melissa hangja volt… Sumuru pedig válaszolt, anélkül, hogy változtatott volna a kényelmes testtartásán. – Szóval újra felkereste a házat? „Igenis, Madonna. Henryk azonban közölte vele, hogy Mrs. de Castro Franciaországba távozott. Erre röviddel később visszautazott Londonba.” – Holnap kora reggel te is elindulsz, Melissa. Légi úton nem volna elég biztonságos. Ezért Henryk kivisz a Victoria pályaudvarra. Nála lesz az Inez de Castro névre szóló útleveled, és egy lefoglalt helyjegy az Arany Nyílra. Boulogne-ban átszállsz a Paris Expresszre. A kocsim a francia parton fog várni. Az út további részét azzal fogod megtenni. „Megértettem, Madonna.” – Átadták már a pecsétet a British Múzeumnak? „Még nem. Linda nővér jelentése szerint dr. Becker-White, az osztály kurátora csütörtökig vár vele.” – Helyes. Jó munkát végeztél, Melissa. Elégedett vagyok veled.

„Köszönöm, Milady…” Az ámbraszínű fény kialudt. Valahol a távolban csengőszó hallatszott, majd egy női hang szólalt meg: – Caspar – a Miladynk látni kíván. A kulcslyuk alakú ajtón minden figyelmeztetés nélkül szétvált a súlyos függöny, és Caspar megjelent. A díványhoz járult. Lakáj formaruhája eltűnt. Ezúttal a fekete köntösét és vörös papucsát viselte. Mosolyogva végrehajtotta ünnepélyes szálem meghajlását. – Milady? – Az imént megkaptam Melinda nővér jelentését, Caspar. Úgy tűnik, ott minden rendbe jött. Megtette a szükséges intézkedéseket, a boulogne-i találkozásra? – Megtettem, Milady. – Sanchez marad, Mr. Rayburn pénteki visszatéréséig. Ha bármit figyelmen kívül hagynánk, számíthatunk rá, hogy ő majd helyre hozza. Elégedett vele öreg barátom, hogy a veszélyes angliai látogatásunk végül nem is lett olyan veszedelmes? – Nem vagyok az, Madonna. Sumuru lesütötte a szempilláit, és amikor megszólalt, aranyos hangja egészen halkan duruzsolt. – Az ember elégedetlensége az évek múlásával egyenes arányban fokozódik, Caspar. – Pontosan úgy, mint Madonna könnyelműsége. – Úgy véli, jogában áll kritikával illetni? – Feltétlenül, Madonna – felelte Caspar változatlanul érzéstelen hangsúllyal. – Miután engem terhel a felelősség a biztonságáért, így ez a kiváltság is engem illet. Jó szándékom, hogy minden bajtól megóvjam Miladyt, mentesít engem az

iránta érzett szerelem miatti megrovástól. Szüntelenül azon munkálkodom, hogy megvédjem Madonnát, önmaga ösztöneitől. Sumuru megnyugodva visszahanyatlott a párnái közé, és felsóhajtott. – Mindig is csodáltam a bátorságát és állhatatosságát. Maga az egyedüli, akinek nem kell tartania a hangulatváltozásaimtól, mert a szerelmét nem mocskolja be a testi vágy szennyével. Milyen csodálatos! – Az ember vágyai a korával egyenes arányban csökkennek, amint a Földünk tekintélyes kora is lejjebb hűtötte az őskor hevességének tüzeit. Sumuru nevetve nézett fel a férfire. Egy boldog ember gondtalan kacagásával. – Úgy véli, Caspar, hogy az öregség engem is immúnissá tesz majd a vágyaimmal szemben, mint magát? Caspar komor meghajlással válaszolt: – Nincs kizárva. Önnek gyönyörű, fiatal lányos a teste, a lelke azonban olyan, hogy már Babilonban is öregnek számított volna. Folytathatom, Madonna? – Folytassa csak, barátom. – Akkor hát folytatom. Minden csakis idő kérdése – márpedig az idő ellenünk dolgozik. Az angol rendőrség előbb-utóbb értesíteni fogja a francia rendőrséget, bizonyos Surrey megyében történt eseményekről. Mármost, a buldog kitartással rendelkező Gilligan főfelügyelőnek a Scotland Yardon van egy dossziéja Sumururól. Mi lesz, ha kihallgatják a Chateau Neuf St. Sabréről, Madonna? A Duchesse de Séverac név szerepel a Sumuru aktában. – Duchesse de Séverac minden gyanú felett áll, barátom. Oly nemes szívű hölgynek tartják, mint cézár feleségét. Márpedig a franciák rajonganak az ilyen nőkért. Egyszer a Drakos néven ismert Drake Roscoe megkísérelt vádat emelni a duchesse ellen, mielőtt még az Egyesült Államok szolgálatába állva, renegáttá vált volna… És, pfuff. – Madonna kifújta a dohányfüstöt. – A vádjai oda kerültek, ahová a füst. A levegőbe… – A levegő csak látszólag tűnik semminek, Madonna. Ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a légkör megóvja, s rögzíti a hangokat. A mendemondák valóságos tárháza.

– Caspar, bárhová megyek, a pletykák mindenhová követnek. Ha tényleges veszély merülne fel, tudjuk, hogy bánjunk el vele. Inkább azt mondja meg nekem, hogy berendezte-e már Camille az itteni műtermét? – A narancslakban, Madonna. – Arra gondoltam, hogy talán újra modellt ülhetnék neki. Igen, találkozom vele… Persze nem itt, hanem a narancslakban.

A villa tervezője kialakított egy átjárót, amiben egy kis narancsfa kert tenyészett. Camille de Paris arcát a tenyerébe temetve ült a modell számára elhelyezett, keskeny, hosszúkás, szőrmével borított heverőn. Az előtte lévő állványra egy kerek váll formáját sugalló elefántcsont tömb volt rögzítve. A mű, melynek részét képezte, egy életnagyságú facsontvázat formált, ami csak részben volt elefántcsontba-húsba öltöztetve, ami így egy boncolás közbeni testre emlékeztetett. Camille rendszerint kő, illetve számos ritka márvány faragásával dolgozott. Régebben csak álmodozhatott arról, hogy elefántcsont szobrokat készíthessen, mivel sosem állt rendelkezésére elegendő mennyiség ebből a ritka, értékes és törékeny anyagból, egész addig, míg a sors össze nem hozta Duchesse de Séverackal. A nő tartalékai korlátlannak tűntek. A fiatalember igényeinek megfelelő, kimeríthetetlen mennyiségű, legfinomabb fajtájú afrikai elefántcsont állt a rendelkezésére. Minden óvatossága és gondossága dacára előfordult néha, hogy egy elhibázott mozdulattal tönkretett egy-egy értékes darabot. Ilyenkor hiába pótolták azonnal az elefántcsontot, az ihletett órák áldozatos munkája már örökre kárba veszett. Géniuszából valósággal sugárzott a szerelmi tárgy mágiája. Gall szívét elkerülhetetlenül befolyásolta a vágy heves lángja, ami csaknem elemésztéssel fenyegette. Ami a gyönyörű hercegnőt illette; bár a hivatásos modell mosolygós könnyedségével feltárta előtte szépségét, lényegében mégis elérhetetlen maradt. A környezetében lévő másik lány puszta léte pedig, aki külsőre pontos hasonmása volt az eredetinek, csak alátámasztani látszott azt a szörnyű sejtést, miszerint a hercegnő minden valószínűség szerint nem egészen a közönséges világ teremtménye, ahová beköltözött.

Melissa kétségkívül gyönyörű teremtés volt. Ráadásul nem is igyekezett titkolni a tényt, hogy imádja a művészt. Ámbár a csókjaiban, és karjának ölelésében mindig ott tüzelt a heves fizikai vágy izgalma, a beteljesülés csak pótlólagos lehetett. Bár Camille gondolatban mindig a másikat ölelte, mégis kezdte úgy találni, hogy egyre többet gondol Melissára. A másikat azóta nem látta, hogy elhagyta Angliát. Most pedig, hogy Melissa is eltávozott – már mindkettő hiányzott neki. Halk léptek nesze arra késztette, hogy megfordítsa a fejét. Valaki feléje közeledett a narancsfák között. Ökölbe szorított kezekkel, egyenesen állva figyelt. Nyilván Melissa lesz az! A kecses alak egyre közelebb ért, hol az ágak árnyékában, hol a napfényben. Vékony könnyű köntöst és szandált viselt. A nő már mellette állt. Rámosolygott. – Madonna! – suttogta a fiatalember…

Curly Bowden, szenzációs ébredése hajnalán, a Haygate Hill szálló szobájában, Maryt mély álomban találta a karjaiban. A férfi elsietett, lefürdött, átöltözött, majd cigarettára gyújtva leült gondolkodni. Addigra már teljesen megvirradt. Vajon hol ér véget az álma, és kezdődik a valóság? Abban biztos volt, hogy őt is, Maryt is valamiféle hasiskeverékkel kábították el. Orvosként természetesen tisztában volt ennek a kábítószernek a furcsa, árulkodó tulajdonságaival, csak a saját esetében észlelt különleges hatásokra nem tudott magyarázatot találni. Egy enyhe fejfájáson kívül ugyanis semmi utóhatást sem észlelt. Nyilván valami más hatóanyagot is keverhettek az indiai kenderhez, hogy egyéb hatással is befolyásolják az elbódított agyát. Víziójának Mary volt a működtető tényezője. Lehetséges, hogy a hipnotikus irányítás alatt álló Mary volt az az eszköz, aki az álmait valósággá változtatta? Ez csak egy lehetőség volt, ám magába foglalta, hogy tudat alatt a lány is vágyhatott erre a végkifejletre. Felidézte magában a röviddel ezelőtt megismert eksztázis részleteit, melyeket

eleinte álomnak vélt. El kellett ismernie, hogy tudat alatt ő is erre a beteljesülésre vágyott. Vagyis, mindent összevetve, valaki tudatosan felszabadította a szeretők között oly gyakran álló gátlásokat. Valaki? Mrs. de Castro! De miért? Vajon Marynek milyen emlékei lehetnek? Lehet, hogy félreismerte őt? Fel-alá járkált a szobájában, elszívott vagy tíz cigarettát, főzött egy csésze kávét, megitta, aztán nyolckor felhívta dr. Jacksont, közölte vele, hogy nem érzi jól magát és megkérte, vegye át a reggeli ügyeletet. Még további félórás kínszenvedésébe telt, mire sikerült magát rábírnia, hogy felvegye a kagylót és felhívja Maryt. Végül csak összejött, és meghallotta a hangját: – Curly drágám, kérlek, azonnal siess ide! Feltétlenül látni akarlak! Curly tízpercen belül a Haygate Hill szállóban volt. Maryt papucsban, köntösben, frissen a fürdőszobában találta. Curly izgatottan rámeredt, amint a lány kinyitotta az ajtót. Mary sugárzó boldogsággal a karjaiba simult és a teljes odaadás hosszú ölelésével megcsókolta. Curly a szépsége csodájától megrészegülten szorította magához. – Mary, a múlt éjjel… – A múlt éjjel egy mágikus éjszaka volt, drágaságom! Azt álmodtam, hogy le vagyok láncolva – te kiszabadítottál – hogy aztán féktelenül végre egyesüljünk. – Én is ilyesmire emlékszem. – Mire felébredtem, már elmentél. De tudom, hogy igaz volt. Fogalmam sincs, hogy történhetett, de nem is érdekel. Tudom, hogy összetartozunk, és nekem ennyi épp elég. Eltartott egy darabig, mire Curlynek alkalma nyílt kiválasztani egy cigarettát a

nappaliban lévő dobozból, de amikor megvizsgálta őket, valamennyit teljesen ártalmatlannak találta. Miközben Mary visszavonult felöltözködni, a férfi a whiskyt is megkóstolta. Azzal sem volt semmi probléma. Vagyis a rejtély még homályosabbnak tűnt, mint valaha. Bár jelenleg az ép elméjében is kételkedett, ám ettől függetlenül felhőtlenül boldognak érezte magát.

Mintegy huszonnégy órával később, John Hanessy Rolls-Royce-a húzott oda a British Múzeum főbejárata elé. A férfi kisegítette Mary Glent. Charles Ober követte őket. Itt beszéltek meg találkozót dr. Becker-White-tal, a múzeum kurátorával, Európa egyik legfőbb szakértőjével, aki vállalta a pecsét vizsgálatát, amit már kivettek Glen acélkazettájából. Felkísérték a lépcsőn a társaságot egy kis irodába, megkérve őket, hogy várjanak néhány pillanatig, míg dr. Becker-White-nak sikerül megszabadulnia. Charles a doktor íróasztalára tette a csomagot, és óvatosan hozzálátott a felbontásához. John Hanessyt elfogta az izgalom. Felállt és pár gyors lépéssel Ober mellett termett, míg Mary Glen ülve maradt. Miután a csomagot felbontották, levették a benne lévő dobozka fedelét. Széthajtották a papiruszt, és kivették belőle a fényes korongot. A hüvelyk és mutatóujja közé fogta felemelte, aztán. csaknem elejtette! Mary felugrott. – Valami baj van, Charles? – Velem semmi – felelte a szobatudós az asztalra helyezve a pecsétet, és felkapta a papiruszt. – Ezzel viszont valami nincs rendben. – Nocsak – kapta fel a fejét John Hanessy – Nem fejtené ki kicsit bővebben? – Hát nem látja, ember? – kérdezte Charles, a tenyerén a másik felé nyújtva a korongot. – Ez itt, nem Salamon pecsétje! Ebben a pillanatban nyílt az iroda ajtaja és egy magas, sovány, kissé hajlott hátú, tudós arcú férfi jelent meg a küszöbön.

– Elnézést kérek, amiért megvárattam önöket – kezdte, egyik arcról a másikra pillantva. – Jól látom, hogy kissé zavartnak tűnnek? Charles meghajolt. – Dr. Becker-White? Charles Ober vagyok. A hölgy Miss Mary Glen, az úr pedig, Mr. John Hanessy. Dr. Becker-White udvarias meghajlással viszonozta a bemutatást. – Foglaljanak helyet. Még egyszer elnézést a késésért. Állok szolgálatukra. – Leült az íróasztal mögé. – De úgy tűnik, mintha valami megzavarta volna önöket. Elolvastam a levelét, Mr. Ober, melyben a szakvéleményemet kéri egy szokatlan pecsétről. Hallgatom önt. – Többről van szó egy szokatlan pecsétnél – sietett megnyugtatni Charles. – A gond csupán az, hogy ez itt nem az a pecsét, amit szándékunkban állt önnek megmutatni. Másodsorban… – újra kézbe vette és szinte hipnotizáltan meredt a pecsétre… – Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! Dr. Becker-White átvette tőle a műtárgyat, és mindkét oldalát gondos tanulmányozás alá vette. – Természetesen egy tok is tartozhat hozzá, vagy tartófül a túloldalára – morogta. – De az anyaga! Vajon miből készíthették? – Megigazította az ékszerész nagyítóját. – A mintázata, ami a négy alapelem, az Ég, a Levegő, a Föld és a Víz, őrző szellemét szemlélteti, arab eredetre utal. Jóságos egek, csodálatos a vésete! – felpillantott, majd visszatért az ékszer tanulmányozásához. – Úgy nézem, valami hihetetlenül finom mozaikból tevődik össze a korong, amire vésték. A száma alapján… lehetséges? Gyémántokból és hasonló drágakövekből… – Véleményem szerint pedig inkább hegyikristály és gyémánt utánzatból – szakította félbe Charles csalódottan. – Ez a legbriliánsabb hamisítvány, amit valaha láttam. Kétségtelenül egy zseni mesterműve. Dr. Becker-White leejtette a nagyítóját. – Úgy érti, hogy az eredetiről készített másolat? Elképzelhetetlennek tartom, miért készített volna bárki egy ilyen bonyolult másolatot? Bárhonnan is származik, az biztos, hogy igen jelentős értéket képvisel. Így nagyítóüveggel nézve is egyetlen, töretlen felületet mutat. Ismeri a történetét, Mr. Ober? – érdeklődött, visszatéve a nagyítót a szemére. – Sajnos nem, doktor. Ezt a hamisítványt ugyanis én is most láttam először,

amikor kibontottuk az irodájában! – John Hanessy és Mary felé pillantott, akik úgy néztek rá, mintha arcon ütötték volna őket. A lány ugyan sápadt volt, de hamar visszanyerte a higgadtságát. – Becsaptak bennünket. Ez az ügy immár Gilligan főfelügyelő hatáskörébe tartozik. Azt hiszem, feleslegesen is rabolnánk tovább a drága idejét, doktor úr.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Sumuru visszadőlt a párnázott heverőjére. Az imént tért vissza a narancslakból, és most Caspar állt a küszöbön. Egy ezüsttálcát hozott, amin hosszú nyakú palack, egy pohár, elefántcsont cigarettásdoboz, egy ónix szipka, két szem érett őszibarack, egy ezüst gyümölcskés, és villa volt. – Maga sosem feledkezik meg rólam, Caspar. – Nem, Madonna. Sanchez épp az imént jelentkezett Londonból. Attól tartottam, Milady tévesen ítélte meg a dózist az ebédpartin, Mr. Ober esetében. Kételkedtem benne, hogy elég ideig kábult lesz-e ahhoz, hogy megvalósítsa Milady akaratát. Sumuru elmosolyodott, és lehunyta a szemeit. – Nem lett volna jelentősége, Caspar. Hiszen a kulcs John Hannesynél volt, s csak ő ismerte a kombinációt. Mr. Ober a Squires Pastures-ön töltötte az éjszakát. – Sanchez jelentéséből ítélve, Madonna tervét siker koronázta. Emberünk követte a társaságot a banktól a British Múzeumig, és látta, amint a még akkor is a dobozban lévő pecsétet vizsgálgatták, amikor elhagyták a kurátor irodáját. – Két éves párizsi és londoni kutatás után meg is érdemelte, hogy sikeres legyen! Már szinte magam is kezdtem benne kételkedni, hogy az az egyiptomi sírban fellelt görög papirusz valóban segítséget nyújthat a generációk óta Angliában elrejtett kincs megtalálásához. – A nő finoman belekóstolt a Caspar által felkínált barackba. – A görög írnoknak a pecsétről készített pontos leírása létfontosságúnak bizonyult, Madonna. Anélkül Szulejmán semmit sem tehetett volna. Sumuru felmosolygott rá. – Így viszont a másolata – amint maga is láthatta – tökéletesen beváltotta a reményeinket. Persze az a tény is elősegítette a terv sikerét, hogy az eredeti pecsétről tudtuk, hogy egy olyan papirusztöredékbe van csomagolva, amit az idő a korong alakjára formált, így nem okozott nehézséget

papiruszostul kicserélni a másolattal, és úgy elhelyezni Mr. Hanessy széfjében. Mindkét férfi teljesen az Ariosto-szer hatása alatt volt, így semmire sem emlékeznek a délután későbbi eseményeiből. Tudtam, hogy biztonságban leszünk, míg Charles Ober el nem viszi a pecsétet a British Múzeumba, egy átfogóbb vizsgálatra. – Akkor is túlzott kockázatot vállalt, Madonna – kockáztatta meg Caspar. – Mellesleg hová rejtette a kincset, Milady? Az asszony felült. – Hozza be a köpenyemet, amit akkor éjjel viseltem! Caspar meghajolt, csendben kisietett, majd visszatért a köpennyel. Sumuru a térdére terítette, majd megkereste a bélésében lévő rejtett zsebet, és kivett belőle egy kis tárgyat, ami úgy ragyogott, mint valami holdacska, és az egész helyiség fényét elhalványította. – Látja, csak sikerült megszereznünk, Caspar! Pedig a világ összes pénze kevés lenne a megvásárlásához. Marynek, annak az édes gyermeknek fogalma sem volt róla, micsoda kincs van a birtokában. Nem csak mérhetetlen gazdagságot, hanem óriási hatalmat is tartok a kezemben! – Vigyázzon, Madonna, mert ezzel a lépéssel a szakadék szélére sodródott! Egyértelmű információim vannak róla, hogy a pecsét döbbent tulajdonosa a brit hatóságok elé tárta az eseményeket. Ez pedig a franciákat is gyors cselekvésre ösztönözheti. Ezt a villát is átkutathatják a nyomozók. Tehát a pecsétet azonnal el kell rejteni, méghozzá oly tökéletesen, hogy biztonságosan kijuttathassuk Egyiptomba. Sumuru visszahanyatlott a párnáira. – Van valami javaslata, Caspar? A férfi meghajolt. – Természetesen, Madonna. Milyen jobb álcázás kínálkozik egy ilyen kincs számára, mint egy másikkal helyettesíteni?

Gilligan főfelügyelő, a Scotland Yardi irodája íróasztala mögött ülve és kedvenc

pipáját szívogatva, gondos tanulmányozás alá vette a három látogatója ábrázatát. Az asztalon csak egy itatóspapírtömb, telefon, és a pecsétmásolat pihent. Mary teljességgel megőrizte a higgadtságát. Charles Ober haja összekócolódott, és úgy nézett ki, mint aki megzavarodott. Hármuk közül azonban mégis John Hanessy tűnt a legnyugtalanabbnak. – Igazán sajnálom ezt a nagy veszteséget, Miss Glen – biztosította együttérzéséről Maryt a főfelügyelő. – Az igazat megvallva, kezdettől fogva gyanítottam, hogy egy szakértő banda munkálkodik. Bronsen őrmester, a drágakő szakértőnk megvizsgálta a hamisítványt, tőle tudom, hogy egy kivételesen ügyes ékszerész alkotása, és több mint ezerfontnyi értékű gyémántot kellett szétvágnia, tönkretennie az elkészítéséhez. Igazán csodálatos műremek. Olyan tökéletes, hogy első ránézésre bárki eredetinek vélhetné. A jelek szerint lennie kell egy pontos leírásnak, amiről dolgozott. – Ebben egyetértünk – szólt közbe Charles –, és épp ez a legrejtélyesebb az egészben. – Úgy értik – hangzott fel John Hanessy mély basszusa –, hogy miután az eredeti pecsét a bűnözők kezébe került, szinte lehetetlen lesz tőlük visszaszerezni? – Bizony. Gilligan már-már szeretetteljesen simított végig a másolaton. – Ez a bűnbanda igen komoly anyagi háttérrel rendelkezik, Mr. Hanessy. – De arról csak van valami elképzelése, főfelügyelő úr… – szakította félbe Charles Ober színtelen hangon – …hogy mindezért kit terhelhet a felelősség. Például, mi köze ennek a dolognak a lányok bokájához? Gilligan változatlan arckifejezéssel pillantott Mary Glen felé. – Nos, igen – kezdte kitérően –, ha főnöki hatáskörrel rendelkeznék, akkor szinte biztos teljesen felgöngyölíthetnénk ezt a kusza ügyet. – Ökölbe szorított kezével az asztalra csapott. – De valószínűleg sosem kapom meg a hozzájárulását. – Valamit csak tenni kellene! – csökönyösködött John Hanessy. – Remélem, a Scotland Yard nem várja tőlünk, hogy szemet hunyjunk egy ilyen gyalázatos lopás felett, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna?

Gilligan sötéten meredt rá. – A széfkulcsát mindig magánál tartja? – Természetesen. A nyakláncomon. – Ez az egy példány létezik belőle? – A Haygate bankban van róla egy másolat. – Ismeri valaki a kombinációt? – Rajtam kívül senki. Még a titkárom, Byron sem. – A pecsétet nem mozdították el a széfből, míg át nem szállították a London bankba? – Tudomásom szerint soha, főfelügyelő úr. – Melyikük vitte Londonba – ön, vagy Miss Glen? – Magam vittem oda Miss Glent a kocsimmal, és láttam, amint elhelyezi a csomagot a bank páncéltermében lévő kazettájába. – Milyen csomag volt? – Egy barna papírba csomagolt, zsineggel átkötött kartondoboz. – Le is volt pecsételve? – Nem. Miért pecsételtük volna le? Hiszen sosem került ki a széfemből, míg letétbe nem helyeztük Miss Glen bankjában. – Hm! – Gilligan elégedetlennek tűnt. – Kár, hogy nem volt lepecsételve. Tudja, Miss Glen, az egyedüli idő a cserére csakis akkor lehetett, amikor a csomag még a Squires Pastures-ön volt. Úgy fest, hogy valaki kirabolta a széfjét, Mr. Hanessy. – Még a feltételezés is nevetséges, főfelügyelő úr! – Egyetlen más lehetőség létezhet – vont vállat Gilligan. – Kinél volt a kocsiban a csomag az úton London felé?

– Nálam, a kézitáskámban – válaszolta Mary csendesen. – Megálltak valahol útközben? – Nem, uram – vágta rá John Hanessy egyre izgatottabban. – Háztól-házig mentünk. – Hm! – dünnyögött Gilligan főfelügyelő, tovább eregetve a bodor füstfelhőket, de mivel nem folytatta, így Mary vette át a szót. – Teljes képtelenségnek tűnik, ugye főfelügyelő úr? Vagy maga lát valami lehetőséget? Mert én bizony nem. Gilligan, előbb Charles Oberre, majd John Hanessyre pillantott, végül megszólalt: – Akarják, hogy Miss Glen előtt fejtsem ki a véleményemet? – Részemről semmi akadálya – sietett megnyugtatni Hanessy. Charles megelégedett egy fejbiccentéssel. – Az ábra a következő – kezdte a főfelügyelő. – Ugyebár volt egy olyan délután, amikor mindketten kiütötték magukat. Amikor Mrs. de Castrónál ebédeltek. Azon a napon bármi megtörténhetett. Hanessy bűntudatosan pillantott Charles felé. Mindketten hallgatásba mélyedtek. Mary felkacagott. – Lindától hallottam, hogy ugyancsak szabadjára engedték a gyeplőt azon a délutánon! Nem tudom, Linda mikor térhetett haza, de ha az értesülésem helytálló, Mrs. de Castro sofőrje vitte vissza mindkettőjüket, a Squires Pastures-re, miközben vidáman énekelgettek! Pár pillanatig zavart csend támadt. Aztán Charles Ober beismerte: – Nem cáfolhatom meg a sofőr állítását, Mary. Minden további nélkül aláírom, hogy Hanessyvel együtt elég emelkedett hangulatban voltunk, de vajon milyen jelentőséggel lehet ez az eredeti pecsét eltűnésére? – Mindjárt megmagyarázom – kezdte Gilligan szárazon.

– Na, várunk csak egy pillanatig! – vágott közbe rekedten John Hanessy – Remélem, nem azt akarja nekem bemesélni, hogy saját magam raboltam ki a tulajdon széfemet?! Mielőtt a főfelügyelő válaszolhatott volna, megcsendült a telefon. – Elnézésüket kérem – szólt Gilligan, majd felvette a kagylót. Csendben figyelt, majd letette. – Mrs. de Castro, ma Franciaországba távozott az Arany Nyíllal, a Victoria pályaudvarról. John Hanessy még mindig feldúlt tekintettel meredt a nyomozóra, mégis Mary törte meg elsőként a csendet. – Ezt én is elmondhattam volna önnek, főfelügyelő úr. Ugyanis meghívott, hogy ha van kedvem, csatlakozzam hozzá a Riviérán. Hanessy változatlanul ingerülten meredt a rendőrtisztre. – Feltehetek önnek egy kérdést, uram? Jól gondolom, mikor azt feltételezem, hogy Mrs. de Castrót állandó megfigyelés alatt tartja? – Úgy van. – Megkérdezhetem az okát? Vagy hivatali titoknak számít? Gilligan főfelügyelő komótosan kiveregette a pipájából a hamut egy jókora hamutartóba. – A surreyi rendőrség rutineljárása folytán. Miután a hölgy külföldi személyzetet foglalkoztat. – Ez való igaz – szólt közbe Charles. – Azt hiszem, a sofőrje például lengyel. Az inasa pedig egy sárgaképű alak. – Erősen sápadt arcú, a mozgása olyan, akár egy alvajáróé, a hangja pedig egész monoton? – Netán ismeri azt az embert? Gilligan arckifejezése egyszerre elkomorodott. – Azt hiszem igen. Mellesleg a

lengyeltől tudom, hogy Mrs. de Castro már három napja elutazott innen…

Sumuru, a Villa d’Or-ban a tervei felett töprengett. Egy dolgozószobának berendezett kényelmes helyiségben ült. Körülötte titkári gépíróasztal, irattartó szekrények, minden darab rendezett üzletszerűséget sugallva. Maga Milady is egyszerű vászonruhát viselt. Az előtte lévő íróasztalon egy napszemüveg pihent, a fényezett padlón pedig egy széles karimájú, nyári kalap. – Előkészítettem az utasításokat, Caspar. A férfi zavartalanul állva, mosolyogva hallgatta. – Csupa fül vagyok, Madonna. – A vendégeink repülővel érkeznek Nizzából, így természetesen találkozni fognak. Elő van készítve a vendégház? – Természetesen. – Miss Glen mostanáig Mrs. de Castróként ismert engem. A kellő időben úgy intézzük, hogy tudomására jusson, miszerint régebben de Séverac hercegnő voltam. Caspar meghajolt. – Értem Milady… e szerint a dél-amerikai házassága, pénzügyileg haszontalannak ígérkezik, miután a néhai Ramon de Castro rokonsága a bírósághoz fordult. Nem szívesen adnék tanácsot, de… Sumuru felpillantott a jegyzeteiből, és sugárzóan elmosolyodott: – Veszélyes lenne védekezni, Caspar? Kedvelem ugyan a veszélyt, de magam is úgy vélem, hogy ezúttal jobb elkerülni a törvényes bonyodalmakat. Annál is inkább, mivel a Castro smaragdok már amúgy is a birtokomban vannak. Azok legalább két évig fedezik az egyiptomi kalandunk költségeit. Egyetértek magával, hogy hibát követnék el. Ramon már elviselhetetlenné vált az utóbbi időben. A hatóságok féken tartásának költségei pedig évről-évre növekszenek. Remélhetőleg a közeljövőben jelentősen sikerül fokozni a jövedelmünket. Miss Glent kettős céllal hívtam meg, hogy látogasson el hozzánk.

– Méltányolom a céljait, Madonna. – Drake személye jelenti az elsődleges problémát. Többé már nem merek benne megbízni. Eddig is csak Dolores kedvéért vállaltam fel a megmentésével járó kockázatot. – Már akkor is bátorkodtam rámutatni Miladynek, hogy… – Hogy hiba őt úgy felhasználni, ahogy én tettem? Puszta szeszély volt részemről, Caspar. Le akartam törni a büszkeségét, és rákényszeríteni valami közönséges bűntett elkövetésére. Ez sikerült is, de nagy árat fizettünk érte. Hát, majd meglátjuk. Rövidesen sor kerül a nagy találkozásra, s aztán remélhetőleg új nővér lép a csapatunkba. – Minél előbb, annál jobb, Madonna. Melissa nővér is itt lesz a titkári munkák elvégzésére. – Maga gondolatolvasó, barátom – suttogta Sumuru. – Mellesleg Melissát sokkal fontosabb feladatok elvégzésével is megbízhatjuk…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Ugyan már, Curly! – kiáltotta Mary, aki úgy csüggött a férfin vérforraló csókjaival, ahogy a csodálatos álmát megelőzően sosem tette. – Inez de Castro két helyet foglalt számunkra az Arany Nyílra. Biztosra veszem, hogy legalább egy hétre el tudnál szabadulni a kórházból, ha nagyon akarnál. Gondolj csak bele, egy teljes hét egy riviérai luxusvillában! – Tudom, hogy maga lenne a paradicsom, drágám, de ha megvetsz is érte, én képtelen vagyok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az életemet – illetve az életünket – Mrs. de Castro irányítsa. Vagy te talán már elfeledkeztél arról, hogy pár napja csaknem biztos, hogy ő kábított el bennünket? Mary kiszabadította magát a férfi öleléséből, és lángoló tekintettel mérte végig. – Először is, én kételkedem benne, hogy ő lett volna. Másodszor, még ha így is lenne, akkor sem érdekelne. Vagy te talán sajnálod a történteket? Curly újra magához vonta a lányt a nagy karosszékbe és megcsókolta. – Úgy nézek ki, mintha sajnálnám? Attól a naptól vágyódtam rád, hogy először megpillantottalak. Egy héttel később pedig akár már feleségül is vettelek volna. Épp ezért nem érdekel, hogy miféle körülmények vetettek egymás karjába bennünket. Oly csodálatos volt, hogy a felébredésemig el sem mertem hinni, hogy tényleg megtörténhetett. – Én is ugyanígy voltam vele, kedvesem. – Akkor most miért hiszed azt, hogy nem szeretnék egy boldog mézeshetet veled tölteni? Isten a tudója, mennyire vágyom rá. De bennem ez az egész ügy, elejétől végéig, a pecsét ellopásában kicsúcsosodva, azt a meggyőződést alakította ki, hogy Mrs. de Castro nem más, mint egy briliáns csaló, bűnöző. Erre Mary ismét megcsókolta, de ezúttal nem vágy teljesen, hanem anyáskodva, mintha egy gyermeket akarna megnyugtatni. – Én egész másként látom őt, Curly – mondta. – Abban egyetértünk, hogy briliáns elme, de szerintem nem bűnözői ambíciók motiválják, ő egy olyan mozgalom tagja, ami arra törekszik, hogy szebb és jobb helyet kreáljon ebből a

világból. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, figyelmen kívül kell hagynia a jelenlegi, ember alkotta törvényeket. Salamon pecsétje egy múzeumi tárlaton, csak egyike lenne a kiállított különlegességeknek. Az ő kezében viszont a hatalom eszközévé válhat. Curly mélyet sóhajtott. – Látom, alaposan ki lettél oktatva! Ennek ellenére sem tetszik a gondolat, hogy elutazol hozzá Franciaországba, vendégségbe. – Úgy érted, hogy te semmiképpen sem akarsz velem jönni? – Nem mondtam ilyesmit. Ha mégis elmégy, az első lehetséges pillanatban utánad megyek. De holnap teljességgel lehetetlen. Vannak olyan gyógyászati feladataim, amelyeket semmiképpen sem hagyhatok másra. Bármennyire is vágyom utánad, drágám. – De aztán utánam jössz? – Isten akaratán kívül semmi más nem tudna visszatartani. – A cím, Villa d’Or… – Nem akarok a Villa d’Orban lakni, de a közeledben leszek, és meg foglak találni.

Sumuru, az ebédnél viselt ruháját laza köntösre váltva, kényelmesen pihent kedvenc Villa d’Orbeli szobájában. Úgy tűnt, egyedüli elfoglaltsága, hogy vékony, női cigarettáját szívogatva kávézgatott. Mary egy furcsa faragású, igazgyöngy berakásos, mélyen párnázott elefántcsont székben ült mellette, ő is dohányzott, s közben édes, török kávét kortyolgatott. – Remélem, Linda mindent elkövet, hogy segítsen megérttetni veled a céljaimat, Mary. Elolvastad már a „Miasszonyunk könnyei”-t? – Mágikus hangjával szinte máris hatalmába kerítette Maryt. – Most már megtudhatod, és el is árulom neked, hogy a címben szereplő „Miasszonyunk” jómagam vagyok, mivel én írtam a könyvet. A tartalma pedig lényegében a nektek ajánlott hitvallásom alapjait foglalja össze. Mellesleg elnyerte a tetszésedet a szépségkultuszom, drágám?

Mary erősen küzdött, hogy megőrizze önuralmát e csodás szemek össztüze alatt. – Nagyon is, Mrs… – Szólíts inkább Madonnának, Mary. A hódolóim és szeretteim ezen a néven ismernek. Az emberiség világa félelmetes káoszba sodródik, mivel a többség abban a tévhitben él, hogy csakis a fizikai erő képes uralkodásra. Már a Római Birodalom is ennek köszönhette bukását. Képtelenség a túlélés reményével egy birodalmat pusztán emberi erővel fenntartani. Ha a csúfság kiszorítja a szépséget, akkor önmagában hordozza végzetét. Az én küldetésem a szépség uralmának visszaállítása, mielőtt túl késő lenne. Az asszony beszédének vonzereje, a tekintete, de mindenekfelett a hangtónusa valósággal lenyűgözte Maryt. Csak hallgatta és figyelte. Független szelleme számára valóságos ajándék volt ez a forradalmian új igehirdetés. Sumuru mosolyogva nézte, valósággal olvasott Mary gondolataiban. – Nyilván azt hiszed, Mary, hogy csak alig néhány évvel vagyok idősebb nálad, és azon töprengsz, hogy akkor miért hallgatsz engem ilyen türelmesen. Azért van így, mert bár a testem ugyanolyan fiatalnak tűnhet, mint a sajátod; a szememben viszont olyasmit láthatsz, ami már egy másik történetről regél. – Gyönyörűek a szemeid… Madonna. – Mégsem érhetnek fel a te üde, ifjú szépségeddel, Mary. Én már mélyen elmerültem az élet azon rejtelmeibe, amelyekkel te még csak most ismerkedsz. És mivel gyönyörűséged értékkel és kultúrával párosul, azt szeretném, ha csatlakoznál a hadjáratomhoz, hogy egyszer s mindenkorra véget vethessünk a háborúk csúfságának, s a népek teljes kiirtásának. A férfiak mind vakok, ám a fizikai erőfölényük és a tudomány által kezükbe adott halálos gyilkoló eszközök kora leáldozott. Túl sokáig uralkodtak a rossznevű, hírhedt ideológiák, ideje, hogy a szépségé legyen az uralkodó szerep. Halk csengőhang hallatszott. Sumuru megfordulva, megnyomott egy gombot a mellette lévő ébenfa szekrénykén. „Sürgős üzenet, Milady.”

Mary felismerte Caspar hangját. – Majd szólok, ha szabad leszek. – Sumuru mindkét kezét Mary felé nyújtotta. – Rendünk ügyei minden pillanatomat lefoglalják, gyermekem, de rövidesen újra lehetőségünk nyílik, hogy elbeszélgessünk. Remélem, kényelmesnek találod a lakosztályodat? – Egyenesen csodálatos, Madonna – válaszolta a még mindig Sumuru furcsa pillantása alatt álló Mary. – Nincs olyan európai szálló, ami ehhez hasonló luxust tudna nyújtani. Sumuru ismét elmosolyodott. – Rendünk kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezik, gyermekem. Ha közénk tartozol, magad által választott pályád, hogy írónő légy, nagyobb karriert tartogat számodra, mint sejtenéd. Mivel rövidesen úgy is rájönnél, Mary, hát elárulom neked, hogy e helyütt Séverac hercegnő néven ismernek. A magyarázat végtelenül egyszerű: a Senor de Castróval kötött házasságom csupán egy esztendeig tartott. Elhalálozott. Így lettem Duc de Séverac özvegye, amint Franciaországban ismernek. Hát, jó éjszakát, gyermekem. Szép álmokat, Mary. A lány távozását követően, a kulcslyuk alakú ajtó drapériája szétnyílt és Caspar jelent meg. Nesztelen papucsában a dívány elé surrant, majd ujjaival megérintette homlokát, ajkát és mellét, aztán fejet hajtott. – Milady? – Sikerrel jártam Maryvel, s azzal a jóképű, puritán szerelmével, Caspar. Egyesültek. A lényeg, hogy tartós is legyen az egyesülésük. Várakozásomnak megfelelően a férfi eleinte nem hajlott a meghívásomra, de rövidesen itt lesz. Mary ugyanis a legerősebb lánccal tartja fogva őt, ami csak egy férfit le tud kötni – a vágy béklyójával. – Ez igaz, Madonna, csakhogy néha még a legerősebb lánc is elszakadhat. Úgy tűnt, mintha az őt figyelő nő gyönyörű arcán valami árnyék suhanna át. – Éljünk a mának és hagyjuk pihenni az emlékeinket, öreg barátom. Mi hírt hozott?

– Dr. Kyrle Bowden helyet foglaltatott a holnap reggeli Londonból Nizzába induló gépre. Sumuru elmosolyodott. – Helyes. Gondoskodjon a megérkezése pillanatától való figyeléséről. – Már intézkedtem, Madonna. – Akkor küldje hozzám Yoshidát.

Caspar a szokott csendes surranásával közelített a folyosó végén lévő kárpitozott ajtóhoz. Már épp be akart nyitni, amikor halkan mosolyogva mozdulatlanná merevedett. Enyhe tömjénszagot érzett, és kántáló hangot hallott. Caspar figyelmesen fülelt, majd az ezüst kilincset óvatosan lenyomva, kinyitotta az ajtót. Egyszerűen bútorozott helyiség tárult a szemei elé; egy tábori ágy, hatalmas szekrény, két szék, és egy üvegfedelű asztalból állt minden berendezése. Az üreges szekrény színültig volt különféle kémiai eszközzel, bedugaszolt üvegekkel és palackokkal. Egyik nyitott ablak alatt könyvszekrény volt. Az ablak a villa teraszos kertjének egy részletére nézett. A mély szoba egyik fele szentéllyé volt kialakítva. A kis házi oltáron friss virágok illatoztak. Egy perforált bronzégő nyílásából illatos tömjénfüst áradt szét. Yoshida hímzett kimonóban állt a szentély előtt. Rendesen rezzenéstelen arca, ezúttal teljesen átszellemült. Kezeivel vízszintesen egy hosszú, enyhén ívelt pengéjű, különös díszekkel borított markolatú szamuráj kardot tartott. Mozgó ajkaival furcsa kántálást hallatott. Oly mélyen elmerült a szokatlan imádkozásába, hogy észre sem vette Caspar jelenlétét, aki ugyanolyan csendesen visszahúzódott, és becsukta az ajtót. Nyolc-tízlépésnyit visszasétált a folyosón, aztán hangosabban, lassan visszatért. – Yoshida! – kiáltotta átható, éneklő hangon. – Yoshida! Milady kéreti!…

Mielőtt Caspar újra benyithatott volna, az ajtó kitárult. Yoshida állt előtte, ingben és nadrágban, a hímzett kimonóját már levetette. – Jól hallottam? Milady hívat, Caspar? – Ezt üzente általam, Yoshida. – Caspar a másik férfi válla felett a szobába pillantott. Az ablak már csukva volt. – Nocsak, tömjént égetett? Igazán finom az illata. – Helytálló megállapítás, Caspar. Kifogástalanul, bár kissé érdekes akcentussal beszélte az angolt. Kifejezéstelen arca semmit sem árult el az iménti katana felajánlási ceremóniájáról. Caspar egy meghajlás kíséretében visszafordult.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Curly Bowdent a taxija a reptérről egyenesen abba a kis szállodába vitte, amit Charles Ober ajánlott neki. Mivel Marytől nem sokat tudhatott meg, így azt remélte, hogy Nizzában majd hozzájuthat némi hasznos információhoz a Villa d’Ort illetően, amiből aztán kialakíthatja a terveit. A kicsomagolást követően, lement és kiült a hotel előtti kávézó teraszára, a derűs csíkozású védőponyva alá. Cigarettára gyújtott és rendelt egy korsó sört. Mivel az egész életképe gyökeres változáson ment át, újra kellett gondolnia a jövőjét. Amennyiben Mary ragaszkodik a házasság gondolatához, semmiképpen sem reménykedhet gyarmati megbízásban. Elvégre mint egy kormánymegbízatással rendelkező orvosnak, lehetetlenség volna egy nőt magával vinni. De hasonlóképpen, képtelen lett volna Maryt hátrahagyni is. A sörét kortyolgatva elmélkedett, amikor a néptelen utca túloldalán észrevett egy látszólag tétlenül ácsorgó férfit. A fickó egy gyors, átható pillantást vetett feléje, majd gyorsan el is fordította a fejét. Curly utána nézve látta, hogy valamivel lejjebb belép egy presszóba. Ekkor egy hang szólította meg a mögötte lévő árnyékból: – Ne forduljon meg, dr. Bowden! Legyen ma este fél kilenckor a Cafe Rougeban, ott találkozunk. A hotelportás elmagyarázza magának az utat. Curlynek a lélegzete is elakadt. Nemigen tudta hová tenni a hangot, bár mintha az ismerősség halk csengettyűje szólalt volna meg az emlékezetében. Charles Ober kivételével senki sem tudott az idejöveteléről. Mi az ördög lehet ez? Kivárt még egy pillanatot, aztán óvatosan körülnézett. A többi asztalok egyikénél sem ült senki. Az izgalom érzése járta át az idegzetét. Egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Maryvel együtt valami alvilági banda hálójába került. Elszorult torokkal arra gondolt, hogy mi van akkor, ha Maryt már el is rabolta a Gilligan főfelügyelő által emlegetett titokzatos szervezet?

Önámításul korán megebédelt, pedig nem is volt igazán étvágya. Ellenben megivott egy üveg finom bort, sőt, várakozó izgalmában, egy brandyt is rendelt a kávéja mellé. Folyton az óráját nézegette, ráadásul az étterem falióráján ellenőrizte az idő múlását. Így ment ez nyolc óra tíz percig. Akkor felállt, leintett egy taxit, és a Cafe Rouge-t adta meg úti célnak. Negyedóra alatt simán odaért. A látogatott kávéház előtti ládákban néhány törpe narancsfa zöldellt. Mögöttük sorakoztak a kockás abrosszal leterített asztalkák. A terasz néptelen volt, odabenn viszont annál nagyobb volt a vacsorázók forgalma. Letelepedett az egyik asztalhoz, megvárta, míg kijön a pincér, bort rendelt, majd cigarettára gyújtva, kényelembe helyezkedett. Az órája nyolc óra huszonhetet mutatott. Pontban fél kilenckor egy kéz érintette meg a vállát. – Jó estét, dr. Bowden. Remélem, nem ijesztettem meg túlságosan? Curly a hang felé fordult. A kivilágított kávéház fényében csak egy férfialak körvonalait tudta kivenni. Aztán a jövevény előrelépett, és leült vele szemben. – Jóságos Isten! – suttogta Curly. – Látom, felismert. – Maga a halott ember! A halott férfi elvigyorodott. Komor derűjével feltárta olcsó, ám egyenletes műfogsorát. – Még nem egészen halott – mármint fizikai értelemben. Drake Roscoe a nevem – illetve az volt. – Az ujjával megérintett egy hosszú forradást, közvetlen a hajvonala alatt. – Erre nyilván emlékszik még… Curly egyik ámulatból a másikba esve meredt a különös arcra. A férfi bátor pillantásából tekintélyt parancsoló fény sugárzott, ugyanakkor a szája sarkának lefelé hajló görbülete a megaláztatása történetéről árulkodott. Szürkülő csíkos hajával még mindig jóképűnek lehetett mondani, noha a rengeteg szenvedés sokat ártott korábbi finom arcvonásainak. – Mindenekelőtt, előre bocsátom, hogy nem vagyok sem tolvaj, sem betörő,

úgyhogy tőlem nem kell tartania. Viszont Mary Glent minél előbb el kell hoznia a Villa d’Orból. – De hát honnan tudja, hogy ott van? És hogy sikerült rám találnia? – Nagyon egyszerűen. A Villa d’Orban lakom, és a megérkezése óta követem magát. Jobban mondva, azt a fickót követem, aki magát követi! Nincs benne semmi ördöngösség, az eredeti foglalkozásom abc-jéhez tartozik. Ugyanis FBI ügynök voltam. – Akkor lehetséges, hogy akarva-akaratlan leráztam magamról a koloncomat? – Csak átmenetileg. A háta mögötti részben elfüggönyzött ablak visszatükröződéséből rálátok az utcai járókelőkre. Könnyen lehet, hogy hirtelen kell majd a távozás mezejére lépnem. Előrebocsátom, hogy mindaz, amit most elmondok önnek, szigorúan titkos. Az Egyesült Államokban sztárügynöknek számítottam, mindaddig, míg meg nem próbáltam leleplezni a földkerekség legveszedelmesebb ma élő bűnözőjét. De végül fordítva sült el a dolog, és annak a nőnek sikerült engem kivonni a forgalomból. – Nőnek? – A rendőrségi feljegyzésekben, az amerikai FBI-tól kezdve a párizsi Süritén át egész az angol Scotland Yardig, Sumuru néven ismeretes. Magam sem tudom, hány álnevet használhat összesen, de néhányat ismerek. Richter bárónő, Lady Carradale, Madame Saint Sabre, de Séverac hercegnő… – De Séverac hercegnő?! Roscoe, a Curly arcára kiülő csodálkozás láttán, elégedetten bólintott. – Angliában mostanság egy ideje Mrs. de Castro néven ismeretes!

A szóban forgó figyelemreméltó hölgy épp egy hasonlóképpen figyelemreméltó foglalatosságba volt elmerülve. íróasztalánál ülve, jó néhány pergamennek tűnő ívet tanulmányozott. Írás ugyan egyiken sem látszott, de valamennyi le volt pecsételve. A felhasznált viasz valamennyi pergamenen más más színű volt, a pecsét azonban mindegyiken megegyezett – Salamon pecsétje. Az asszony

letette az általa használt erős nagyítót, majd megnyomta az íróasztalon lévő jelzőgombot. Pillanatokon belül kinyílt az ajtó, és Caspar megjelent. – Milady? – A nádpapirusz és a méhviasz készítmény mutatja a legtökéletesebb eredményt, Caspar. Itt, ez az ív az. – A nő a férfi felé mutatva felemelte. – Yoshida kékre festett viaszt használt, de a színt meg kell változtatni. Caspar átvette az ívet. – Ez egy egyiptomi papirusz, Madonna, ami egy tizenkettedik századi írnok sírjából származik. Ilyen méretű sima darabokat igen ritkán lehet találni. – Ahol erre rábukkantak, ott nyilván több is található. Caspar ismét meghajolt. – Kiadom az utasítást a kutatásra. – Mi van az utolsó jelentésekben, Caspar? Mik a hírek az új jövevényről? – Sanchez követi dr. Bowdent, negyedórája jelentette, hogy az orvos a szállodájában vacsorázik. – És Drake-nek ki van a nyomában? – Ferranira bíztam, a helyiektől, ő figyeli Drake Roscoe-t, Madonna, de valami miatt késik a negyedórás jelentkezése. – Ferrani egy idióta! – A dallamos hang alig vált hangosabbá a suttogásnál. – Eltérő a véleményem, Milady. Egy Mr. Roscoe különleges képességeivel rendelkező ügynök követése még a sivatag homokjában sikló gyíknál is nehezebb. Sumuru néhány pillanatnyi hallgatásba mélyedt. – Micsoda szarvashiba – mormogta végül, miközben csodás hangja a csendben csobogó patak zenéjére hajazott –, egy hamis szeretőt tartani magam mellett, egy

olyan férfit, aki kezdettől a tönkretételemre törekedett! Hogy tehettem ilyet, Caspar? Hiszen e miatt az ember miatt többet szenvedek, mint bármelyik másikért! A nőkről nem is beszélve. – Legalább kiderült, hogy Dolores igaz híve önnek, Madonna. Különben is, az ön számára a barátság a szexuális vágyak felett áll. – Mégis folyton az isteni egyesülésről álmodozom, Caspar. – Madonna még nálam is jobban tudhatná, hogy ez csupán az istenek számára lehetséges. A halandó emberiség számára elérhetetlen. Sumuru mosolyogva nyitotta ki a szemeit. – Ritka erős gyógyszer a maga cinizmusa, Caspar, szinte mindig sikerül rendbe hoznia. Utasítsa Sanchezt, hogy dr. Bowden minden pillanatáról, minden cselekedetéről öt perceként küldjön rádiójelentést. Henryknek pedig szóljon, hogy álljon elő a Hispanóval. Utána pedig küldje hozzám Mary Glent.

Curly Bowden továbbra is a Café Rouge teraszán ült, és elszörnyedt csodálkozással hallgatta Roscoe elbeszélését. – Egész este folyamatosan követtek – magyarázta az FBI ügynök –, ám erről a játékról sokkal többet tudok, mint az a fickó, akit utánam küldtek. Majd, ha nekem úgy tetszik, hagyom, hogy újra a nyomomba eredhessen. – Kiürítette a poharát. – Minden szavát elhiszem – jelentette ki Curly a tőle megszokott komolysággal. – Annál is inkább, mivel az egész túl hihetetlen ahhoz, hogy ne legyen igaz. – Lehetőleg ne említse a nevem. Az a legfontosabb, hogy módot találjon rá, hogy Mary Glent elvigye innen, mert ha egyszer hipnózissal ráveszik a rendhez való csatlakozásra, soha többé nem fogja viszont látni. – Ez szörnyűség! – Curly odaintette a pincért, és újra tölttette a poharukat. – Már csak az ön szerepe nem világos előttem ebben a nevezetes szervezetben, Mr. Roscoe. Azt értem, hogy az elején miként került közéjük. Eltervezte, hogy

mindent kiderít a rendről, mielőtt lecsapnának rájuk, csakhogy a főnökasszony gyorsabbnak bizonyult magánál és megelőzte. Miután személyesen is találkoztam vele, nem kell részleteznie, hogy miként. De miután lebukott, és az asszony tudja, hogy nem bízhat magában, kétlem, hogy a szerelmen kívül bármi más visszatarthatná a bosszújától. Különben miért engedné, hogy életben maradjon? A két férfi megvárta, míg a pincér kiszolgálja őket és eltávozik. – Nehéz rá magyarázatot találni – ismerte el Roscoe. – Arról sem vagyok biztos, hogy magam tudom a helyes választ. Tény, hogy Sumurunak elég bonyolult a jelleme. Egyik érdekessége, hogy kifejezetten kedveli a veszélyt. Mindennél jobban élvezi, ha tudja, hogy a rendőrség a nyomában van. Egyébként megvetéssel tekint a hatóságokra, mint ahogy rám is. Úgy gondolja, minden oka megvan rá, hogy a törvény felett álljon. Ami engem illet, egyetlen napig sem maradnék életben, ha nem szeretnénk egymást Doloresszel. Sumuru viszont szintén szereti Dolorest, és mindent elkövet, hogy megóvja bármi bánattól, vagy szomorúságtól. – Vagy úgy, szóval így kapcsolódik az ön személye a láncolatba… most már csak egy lényeges kérdésre adjon nekem magyarázatot! Ki, vagy mi az a Puma? Roscoe arckifejezése megváltozott, de rövid habozás után erre is válaszolt: – Olvasta ön valamikor H. G. Wells, Doktor Moreau szigete című regényét? – Nem. – Nos hát, a Puma egy olyan lény, mintha onnan származott volna. Egy Ariosto nevű briliáns gazember agyszüleménye, és kreációja. Mellesleg korábban Ariosto volt Sumuru szobatudósa és háziorvosa, mostanára azonban az asszony a rubinbányájába száműzte. – Rubinbányák?! Az ég szerelmére, hol vannak?! – Magam sem tudom. Hála Istennek, személyesen sosem jártam ott – ő pedig sosem árulta el nekem. Elég az hozzá, hogy Ariosto valóságos tudományos zseni, de egyúttal szadista gazember. A Puma pedig csak részben ember. – Ezt meg hogy érti?

– Úgy, hogy egy orvosi kísérlet eredménye; az élveboncolás, és narkotikumok teremtménye. A Puma egy biológiai szörnyeteg. Az agya félig emberi, félig állati. Ariosto még beszélni is megtanította, ám úgy szomjazza a vért, akár a ragadozó állatok. A nagymacskák módjára fut, ugrik, mászik. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen lényt egy pillanatig sem lett volna szabad életben hagyni. – Szóval ez a szörny vette üldözőbe, és kapta el kis híján Charlest! De vajon… hol tarthatják… jelenleg? Roscoe a fejét rázta. – Sajnos nem tudom. Talán átszállították Sumuru valamelyik főhadiszállására. Vagy talán kimúlt. – És biztos abban, hogy az asszony Kidd kincsére pályázik? – Ehhez semmi kétség sem fér. – De mikor, és hogyan szerzett róla tudomást? – Erről körülbelül annyi elképzelésem van, mint magának. Még azt sem árulta el nekem, hogy miben rejlik Kidd kapitány kincse. Mindössze annyit tudok, hogy Sumuru azzal a céllal ment Angliába, hogy mindenáron megszerezze, és megesküdött, hogy addig nem hagyja el a szigetet, amíg nem lesz a birtokában. Márpedig visszatért onnan… – Mert elérte a célját, Roscoe – Curly döntésre jutott. – Ön megbízott bennem, tehát és is megbízom magában. Kidd kapitány kincse nem egyéb, mint Salamon király pecsétje. – Micsoda? – ugrott fel Drake Roscoe a székéből. – Szentséges ég, hiszen az egész világot végigkutatta utána! Ha pedig tényleg megszerezte, akkor ugyanazt a világot fogja vele tönkretenni! Mert arról biztosíthatom, doktor, hogy ez a zseniális asszony arra fogja felhasználni Salamon pecsétjét, hogy olyan szent háborút indítson vele, ami Keletről indulva az egész földkerekséget lángba borítja! Valahogy rá kellene kényszeríteni, hogy mondjon le az őrült tervéről. – Tudna ebben segíteni? – kérdezte Curly hevesen. – Tudok, és fogok is, mert ez az őrült terv soha sem valósulhat meg. – Mi lenne, ha megvádolnánk az asszonyt tolvajlással?

Drake Roscoe felkacagott. – Próbálja csak meg. Nem lesz több esélye rávenni a francia hatóságokat a de Séverac hercegnő elleni lépések megtételére, mint a Scotland Yardot rábírni a Canterbury érsek letartóztatására!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Curly a szállodája éttermében ülve, a vacsorája utáni sörét iszogatva, és dohányozva töprengett a fejlemények felett. Természetesen főként a haygate-i rendkívüli események foglalkoztatták. Most már tudta, miben áll a Miasszonyunk Rendjének nevezett, kiterjedt, fantasztikusan sikeres, titkos szervezet lényege. Az alkalmazott döbbenetes módszereik, és céljuk teljességgel világossá váltak számára. Az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy minden mögött egyetlen nő állt. Hirtelen nem várt fordulat szakította meg a gondolatait. Hátulról lágy karok siklottak a nyaka köré, s egy régóta vágyott hang suttogott a fülébe: – Curly drágám, miért várakoztattál ilyen sokáig? Valósággal felpattant ámulatában, és Maryt látta maga előtt, teljes életnagyságban. Miután valamelyest magához tért a meglepetésből, karjaiba kapta a lányt, és nem győzött benne gyönyörködni. Miss Glen elbűvölő estélyi ruhát viselt, mely fedetlenül hagyta sima vállait. Izgalmasan bájos volt benne. – Mary! Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy! – Szépnek találsz, Curly? – A lány, a férfit figyelve, letelepedett az asztalhoz. – Mire gondoltál, Mary, amikor azt mondtad, hogy megvárakoztattalak? – Arra, hogy Madonna… illetve Mrs. de Castro, már csaknem egy órája mondta nekem, hogy ha akarom, akkor itt megtalálhatlak. Azóta is a villában vártalak. – Ne és, honnan tudta Madonna, ahogy az imént nevezted őt, hogy itt vagyok? – Ó, ő mindent tud, Curly. Egyenesen csodálatos nő. – Ettől függetlenül, ezúttal kissé hibás volt az információja. – A férfinek még épp idejében ötlött eszébe, nehogy eljárjon a szája Drake Roscoe-ról. – Ugyanis sétálgattam egy kissé.

– A Villa d’Or egyenesen mesébe illő, drágaságom! – lelkendezett Mary. – Már számodra is elő van készítve egy vendéglakosztály. Nem szabad őt megbántanod. Mély sértésnek venné, ha visszautasítanád a vendéglátását. Ne légy ilyen nyakas, Curly! Tudod, hogy itt végre együtt lehetnénk! Ne akarj boldogtalanná tenni! Bár Curly biztosra vette, hogy a soknevű hölgy valami jól kifundált csapdával várja, másfelől viszont úgy helyes, ha Mary mellett van a bajban. Épp ezért, elhatározta magát, és így szólt: – Sosem tudnálak szándékosan megbántani, kedvesem! Még az est folyamán átmegyek. – De Curly drágám, én eleve azért jöttem, hogy átvigyelek. – Oké, akkor megyek, összecsomagolok, kifizetem a számlámat, és… – Henryk már rendezte a számládat, és becsomagolta a holmidat, Curly. Így szólt az utasítása. – Csakugyan? Nos hát, úgy látszik, ez a Madonna tényleg nem bízza a dolgokat a véletlenre.

Fél órával később a párocska egy kényelmes díványon pihent egymás mellett. Frissen nyílt éjszakai virágok balzsamos illata kúszott be a nyitott franciaablakon. Mary még mindig az elbűvölő estélyi ruhát viselte, amit a találkozásuk alkalmával. A férfi átölelte és megcsókolta. Különösen izgatónak találta az ajkait. Aztán a vállai, majd a kerek karjai következtek, utána ismét a kísértésbe ejtő szája. – Annyira szomjazom rád, hogy képtelen vagyok tovább várni, Mary. A lány azonban kibontakozott az öleléséből. – Igyunk előtte még egy pohárkával, Curly. Biztosan te is megszomjaztál, mert én nagyon.

Curly Bowden megpróbálta rendszerezni a gondolatait. Hát, itt voltak a szerelmével együtt a Villa d’Orban. Ezzel olyan épület fedele alá kerültek, ami egy olyan asszony tulajdonát képezte, aki minden valószínűség szerint közveszélyes bűnöző. Pedig ránézésre, amolyan csendes háztartásnak tűnt. Mary ugyanis nem sietett a háziasszonynak való bemutatással. Helyette egy gyönyörű kertben lévő luxusbungalóba vezette, és a karjaiban elheverve megpróbálta őt meggyőzni, hogy csakis a Miasszonyunk rendje képes a világot megóvni a megsemmisüléstől. A férfi elnézte a kis pohárszéknél szorgoskodó lányt. Milyen formás, milyen kecses az alakja. Fehér vállai még a tompított lámpafényben is fénylettek. Kissé felemelkedett fektében. – Mary drágám, elég egy pohár sör. Tudod, hogy aztán vissza kell vonulnom a szállásomra, bárhol is legyen… A lány feléje fordult. – Ez a szállásunk, drágaságunk. Milady ezt készíttette elő számunkra…

Camille de Paris az utolsó elefántcsontdarabot illesztette a szoborba a műtermében. Valóságos mesterművet alkotott. Csodálatos szépségű műremeket. Sumuru tökéletes, meseszép, meztelen alakját, mozaikszerűen elborítva elefántcsont, arany, és értékes drágakövek darabkáival. A mosolygós arc is a gyönyörű modellt ábrázolta. Félig lehunyt szemei csillogását smaragd, ametiszt és opálos kristály adta vissza. A borostyánkőből, ódon elefántcsontból, valamint ezüst és arany berakásból formált haj kidolgozása oly finomra sikeredett, mintha a legcsekélyebb szellő is felborzolhatná. Az egész alkotásról lerítt, hogy egy zseni műve. Melissa, a gyönyörű modell, köntösébe burkolózva ült a heverőn, és csodás szemei úgy izzottak az imádattól, mintha önkívületben lenne. – Maga egyszerűen csodálatos, Camille! A fiatalember felemelte a tekintetét finom munkájáról és elmosolyodott. – Akárcsak ön, chérie. – Azzal már hajolt is vissza a szoborhoz.

– Madonna mikor ült magának utoljára? – Egy hete. De csak az archoz. – E szerint akkor ez az én alakom – mormolta Melissa. – Az arckifejezés viszont az övé. Csodálatos. Camille újra kiegyenesedett és szembefordult a lánnyal. A hangját lehalkítva megszólalt: – Így igaz, Melissa. És észrevette, hogy sikerült elkapnom valami földönkívülit a tekintetében? A modell hirtelen félelemmel pillantott körül, és ő is suttogva válaszolt. – Néha magam is így gondolom, Camille. Camille odament hozzá, letérdelt elé és átölelte. – Elárulok neked valamit, mert te legalább igazán emberi vagy – forrón izzó, és viszontszerető. Milady többnyire csak olyankor hagyja, hogy megcsókoljam, amikor modellt áll nekem. Hallgass végig, őszinte leszek hozzád. Mindig reszketve lépek oda hozzá, arról álmodozva, hogy most végre minden porcikáját birtokolhatom a csodálatos alakjának. De amikor a karjaimba veszem… az őrült vágyam menten elhal az ajkán! Arcát a lányéhoz szorítva, megcsókolta a sima vállát. – Ugyanis mindig az a szörnyűséges sejtelmem támad, hogy egy gyönyörűséges múmiát ölelgetek. Még olyankor is úgy érzem, hogy csak gúnyolódik velem, amikor megjátssza, hogy odaadja magát. A tekintetéből kiolvasható a nevetése… a megvető, ironikus kacagása. Melissa a hajába túrt az ujjaival. – És hogy szokott végződni a dolog? Legutóbb Madonna azt mondta: „Megígérem, hogy illő jutalomban részesítlek, Camille, ha befejezed a munkádat. Melissa várni fog rád. Menj hozzá, s tőle megkapod a jutalmadat.”

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Villa d’Or a titkok valóságos tárházának bizonyult. Curly és Mary másnap de Séverac hercegnő társaságában ebédelt, és bár a férfi erősen küzdött az alattomos befolyás ellen – amire Charles Ober előre figyelmeztette –, egyre jobban és jobban a gyönyörű hercegnő befolyása alá került. Az asszony nyílt elfogadása a két szerető közötti helyzettel kapcsolatban nagyban megkönnyítette helyzetét. – Mivel Mary mesélt róla, így ismerem azon becsvágyát, hogy a kevéssé ismert tropikus betegségeket szeretné tanulmányozni, dr. Bowden – mondta neki a nő. – Akkor járna a legjobban, ha csatlakozna a kutatóexpedíciómhoz. Nálunk olyan eszközöket is megtalálhat, amelyekhez sosem jutna hozzá a kormány alkalmazásában, és így a költségek figyelembevétele nélkül végezhetné a kísérleteit. Arról nem beszélve, hogy én nem ragaszkodom a házasságlevélhez ahhoz, hogy együtt élhessenek. Ehhez elegendőnek tartom a személyes jóváhagyásomat, és elismerésemet, hogy alkalmasak rá… Curly tehát a Lótuszevők valóságos paradicsomában találta magát. A hercegnő vendégei teljes körű szabadságot élvezhettek, ami egy nagy luxus szálloda minden kényelmét magában foglalta. Állandóan két gépkocsi állt a rendelkezésükre. A villát körülölelő kiterjedt birtokon azonban léteztek olyan bizonyos területek, amelyet Curly lezártnak talált. Ezek egyike különösen felkeltette az érdeklődését. A ház nyugati feléhez csatlakozó, magas, fehér fallal körülvett kis narancskertnek tűnt. Néha, amikor elsétált a helyet határoló ösvényen, hangokat hallott onnan átszűrődni. Az alsó végén lévő kaput mindig zárva találta, a falat dekoráló spirális díszeken át pedig semmi egyebet nem lehetett látni, mint a narancsfákat, és további falakat. Egyik reggel, amikor Marynek a hercegnővel volt találkozója, Curly egyedül barangolt. Léptei a narancskerten kívüli ösvényhez vezettek, ahol megállt és fülelt. Ezúttal semmi hangot sem hallott.

Egy erős trópusi kúszónövény futott fel a kapu oldalán. Főágai oly vastagok voltak, akár egy lapátnyél. Ezt használva létra gyanánt, a faldísz mintáinak nyílásaiban pedig időnként megpihenve, felmászott a fal tetejére, egészen a kapuboltozat fölé, és áttekintett. A lélegzete is elállt az eléje táruló látványtól. A talajt teljesen elborították a szétszórt virágszirmok; a levegőt éles, édes illat hatotta át. Az ágak között pedig, amelyeken valamilyen aranyszínű gyümölcs díszlett, egy pavilont pillantott meg, egy függőerkély, és a villa faltámasztéka között. Ebben a pavilonban pedig, ott feküdt előtte egy elefántcsont heverőn, de Séverac hercegnő, a maga leplezetlen szépségében! Meglehetősen hűvös volt még a reggeli levegő – cseppet sem tűnt alkalmasnak a napfürdőzésre, ráadásul a heverő még az árnyékban is volt. A nő mégis természetellenes mozdulatlanságban pihent! Hamarosan kitárult a pavilon ajtaja, és Caspar jelent meg. Curly nem látta őt a közös ebéd óta, ahol szintén részt vett. Ugyanazt a fekete köntöst és piros, arab papucsot viselte, mint akkor. A közel-keletiek lassú kecsességével mozgott. Valami finom vászonlepelféleséget hozott magával, amit gondosan ráterített a fekvő alakra, bizonyos pontokon oly óvatosan elrendezgetve, mintha nem akarná háborgatni. Végül a munkájával elégedetten, ajkához emelt egy sípot, és halkan belefújt. A jelre két olyan ember jelent meg, akiket addig Curly sosem látott. A jövevények, az ajtóhoz tolták az elefántcsont heverőt, ami – Curly csak most jött rá – egy gumikerekes, fa kocsin feküdt. Caspar utánuk ment, s az ajtó becsukódott. A hercegnő meztelen alakja tehát lényegében egy faragott elefántcsont heverőn pihenő, elefántcsont szobor volt. A férfi óvatosan lemászott a kerítésről, s a biztonságos talajra érést követően, mélyen a gondolataiba merülve folytatta a csavargást. Végül a behajtóról nyíló, impozáns főkapunál találta magát. Egy kis sportkocsi állt ott, és egy jól megtermett felépítésű japán szállt ki belőle. Egy oda nem illő tárgyat vett fel az ülésről – egy ódon szövethüvelybe burkolt szamuráj kardot.

A japán udvariasan jó reggelt-tel köszöntötte, majd bement a házba.

Sumuru egy odaliszk áttetsző ruháját viselve feküdt a díványon. Caspar eléje lépett. – Saint Sabre vicomte elfogadta a meghívásomat, Caspar? – Igenis, Milady, rövidesen itt lesz. – Helyes. A vicomte eddig csupán kétszer, kötelességből találkozott velem. Az esküvőn, és a temetésen. Ellenben amit Yoshidáról mondott, az igencsak felkavaró. Caspar jelentőségteljesen kinyújtotta a tenyereit. – A barátunk még mindig dolgozik Tokióban. A megbízólevelében semmi hibát sem sikerült találnunk. A londoni, oxfordi és párizsi tudományos fokozatai eredetiek. Ellenőriztük. A tudását tehát ismerjük, Madonna, de mint tudjuk, az okos ember veszélyes csak igazán. Sumuru aranyosan csengő hangja muzikális mormogássá változott. – Éjjelnappal ennek az alapelvnek a figyelembevételével cselekszem, Caspar. De magának bizonyára rengeteg egyéb híre is van még számomra. Szabadítsa meg magát a terhétől, öreg barátom. – Linda nővér jelenti a Haygate-ből, hogy tegnap Gilligan főfelügyelő újra megjelent, és ismételten fárasztó kihallgatásnak vetette alá. – Beszélnem kell Lindával. – Elrendezhetjük, Milady. A főfelügyelő egyébként Austin Rayburn barátunkat is kihallgatta, amiből arra lehet következtetni, Madonna, hogy talán új tényekre bukkanhatott, és most azokat igyekszik bizonyítékokkal alátámasztani. – Lényegtelen. Számunkra az a fontos, hogy minden változtatás nélkül kövessük a holnapi tervünket. Valószínűtlennek tartom, hogy az ambiciózus Gilligan főfelügyelő úr már holnap meglátogatna bennünket. De magának, az előzetes terveinknek megfelelően, el kell távoznia az Isisen, mivel a főfelügyelő már

korábban is találkozott magával. Drake Roscoe-t is magával viszi. A rend tagjai a jelzett órában érkeznek. Ebben a teremben fogadom őket. – Már minden elő van készítve, Milady. A terem zsúfolásig telt gyönyörű lányokkal, Franciaország híres kertjeinek válogatott virágszálaival. Caspar kényelmes ülőhelyet biztosított mindannyiuk számára. Valamennyien egy irányba, egy párnázott dívány felé tekintettek, ami még üresen árválkodott. A termet sejtelmesen lágy világítás, rejtett forrásból áradó zene, és valami egészen halk zúgás tette különlegessé. A zene furcsán váltakozó, távoli, pogány, szokatlan muzsika volt. A hátsó sorok egyikében ülő Mary Glenben szinte fájdalmas bizonytalanság érzetet keltett. Végül a zene egy különös hárfafutammal ért véget. Aztán háromszor felhangzó, édes csengettyűszó következett. Hirtelen síri csend támadt. Mindannyian felálltak. A mór boltíven függő drapériák szétváltak, és Sumuru jelent meg. – Milady! – mormogták tiszteletteljes suttogó kórusban a lányok, és egyszerre térdre ereszkedtek. Sumuru díszes szandált, és olyan pókháló finomságú, leomló, görög köntöst viselt, melynek anyagán a tökéletes alakja minden vonala és hajlata áttetszett. Jázminvirágok voltak a hajába fonva. A tanítványaival szemben lévő díványhoz járult és helyet foglalt. – Kérem, álljanak fel, drága barátnőim, és lazuljanak el – kezdte gyengéden. Lenyűgözött gyülekezete felállt, és helyet foglalt. – Néhányan közületek – folytatta Sumuru – most találkozhatnak velem először. Leginkább azt szeretném, ha külön-külön mindegyikőtökre órákat áldozhatnék, hogy közelebb kerülhessek valamennyiőtökhöz. Néhányan már megismerkedhettetek a doktrínánkkal; míg mások közel állnak ahhoz, hogy rövidesen olyan feladatokra kapjanak megbízást, ami megfelel sajátos képességeiknek. Ugye mindnyájan tudjátok, hogy a nemkívánatos gyermekek születését teljes mértékben le kell állítani? Ennek a tragédiának a meggátlására csakis a nők képesek. Még mindig sokkal jobb, ha a ma élő nők kilencven százalékát sterilizálják, minthogy megengedjék nekik a föld sok millió éhes

szájjal való elárasztását… Válaszul halk, suttogó sóhajtást lehetett kivenni, melyből egyetlen szó vált ki: – Madonna. Milady szünetet tartott. Szemei a hívei sorait pásztázták. – A szépség előttem jár. A test, és a szellem szépsége. A szépség, a csúfság ellensége. El a csúfságról szónokló, zengedező, írogató, festegető, kéjelgő, fetrengő alakokkal! Miasszonyunk Rendje megveti őket, és közel a megsemmisülésük napja. – A kezeit áldásra emelte. – Milady! Milady! Egy mosolygós, gyors kézmozdulattal leintette őket. – Sajna, szerencsétlenségünkre, igen rövidre szabott az időnk. De miután elhagytok engem, még rengeteg lehetőségetek lesz arra, hogy új, hasznos kapcsolatokat teremthessetek. Az alkotóművészeket, és a helyes elképzelés szerint élő embereket mindig szívesen fogadjuk sorainkba. Ugyanakkor a rajtunk élősködő számtalan parazitát kivetjük magunk közül. – A díványon mellé helyezett listára pillantott. – Diane nővér, bemutatná nekünk a barátját? Diane nővér, egy szép alakú, barna hajú, feketébe öltözött lány volt. Egy éteri szőkeségtől követve járult a dívány elé. Mindketten fejet hajtva álltak meg Sumuru előtt. – Madonna, hadd mutassam be Heloise-t, akinek már megtanítottam rendünk alaptételeit. Közénk szándékozik tartozni. Sumuru kinyújtott kezekkel előrehajolt és magához húzta Heloise-t. Egy pillantást vetett az idegesen ámuló lányra, aki állítása szerint a tanítványai sorába akart lépni. Rövidesen sor kerül a formális befogadásodra, Heloise. Isten hozott a rendünkben, gyermekem. A két lány visszatért a helyére. Az asszony újabb nevet szólított, s a figyelemreméltó ceremónia folytatódott.

Eközben Curly tele volt reménytelen aggodalommal. Céltalanul kódorgott a kertben, miközben képtelen volt szabadulni attól a kínzó sejtelemtől, hogy valami titkos, és titokzatos dolog zajlik körülötte. Mary elújságolta neki, hogy azon az éjjelen valamilyen népes gyűlést tartanak, amire ő is meghívást kapott, amit lehetetlenség visszautasítani. Sétája során egy ízben a főbejárathoz tévedt, ahol egész gépkocsikaravánt látott a behajtón parkolni. Vajon mit jelenthet mindez? Curry nem akart szem előtt maradni, ezért inkább megfordult, és lesétált a terasz mentén, a birtok tengerparti oldalán vezető úton. Egyszerre könnyed léptek zajára lett figyelmes, és amikor a hang felé fordult, Maryvel találta szembe magát. – Menjünk be a pavilonba, Curly – kérte a férfit –, fontos dolgot akarok mondani. Ma éjjel a Miasszonyunk Rendje ülésezett – közölte a lány izgatottan. – Milady beszédet intézett hozzánk. A feledhetetlen hangja és szépsége minden más nőn túltesz; pedig itt aztán jó néhány gyönyörű lányt lehetett látni. Ami engem illet, semmi különöset sem éreztem, mikor rájuk néztem. Madonna viszont úgy tündökölt, mint a libegő gyertyák közt ragyogó csillag. Csodálatos teremtés ez nő nő, Curly, pedig biztosra veszem, hogy jóval idősebb mindegyikünknél! Curly a karjaiba szorította. – Ez valamiféle hipnotikus hatás eredménye, drágám. – Valóban? – Mary felnézett a férfire. – Ezzel a jelenséggel már a Haygate-ben is találkoztál, és most itt ismét. Szóval – miközben ma este elbűvölte a hallgatóságát, én egyre csak őt figyeltem, s arra gondoltam, hogy bár kétségkívül természetfeletti a szépsége, de egy olyan nőnek, aki ilyen óriási hatalommal és tudással rendelkezik, mint ő, egész biztosan sokkal, de sokkal öregebbnek kell lennie, mint amilyennek látszik. Mikor pedig magánbeszélgetést folytatott velem, lerítt róla, hogy mindent elkövet azért, hogy áttérítsen az általa képviselt filozófiára. Egyenesen fantasztikus polihisztori a tudása, Curly. Szinte minden nyelvet beszél. Úgy ismeri a távoli civilizációk történetét, mintha benne élt volna azokban a korokban. Viszont ma éjjel, amint a delejes szemeinek csodálatos

látókörén kívülről figyeltem őt – egész komolyan megrémített! Rájöttem, hogy ő valójában egy szupernő, aki valami titokzatos módon felkavarja a minden gall személyisége mélyén rejlő babonákat, sőt valamivel még tovább is megy ennél. Curly megcsókolta, a lány pedig a karjaiba fészkelve magát, szorosan hozzábújt. – Kiforgatja a lányok szívét és deformálja a gondolatvilágukat. Eszerint végleg feladtad, hogy csatlakozz a Miasszonyunk Rendjéhez, Mary? – Az a helyzet, Curly, hogy továbbra is osztom Milady számos gondolatát, ám már nem hiszek a különös hatalmában és mindenhatóságában, amit ránk akar kényszeríteni. A következő csókjuk ugyancsak hosszúra sikeredett…

Curly, egy fa alatt állva, a villa elejét tanulmányozta, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Ütésre lendülő ököllel megperdült, de csak egy árnyékos alakot tudott kivenni a félhomályban. – Sokkal nyugodtabban – szólt oda neki. – Csak én vagyok, Roscoe. – Honnan kerül ide? – Ó, egész este magát követtem. Hozzáértés kérdése. Folyamatosan figyelem az eseményeket. Óvatosan jöjjön utánam. De vigyázzon, mert ha kiszúrják, hogy egy húron pendülünk, mindketten keresztet vethetünk. Roscoe elindult, Curly pedig követte. A Villa d’Orhoz tartozó birtok akkora volt, hogy fokozatosan minden irányérzékét elvesztette. Az egykori FBI ügynök pedig csak ment rendületlenül, míg végül valamilyen lépcsőnél eltűnt a szemei elől. Curly megtorpanva meredt le a sötétségbe. – Erre, balra jöjjön! Fénysugár villant fel, de csak egy röpke pillanatra. Valami sziklás fülkeféleséget látott, melybe félkör alakú üléseket építettek. Roscoe egy zseblámpával

világítva, mutatta neki az utat. De mihelyt Curly belépett, a lámpa nyomban kialudt. – Foglaljon helyet. Hadd lássam vendégül a villa bárjában! Mit inna, egy Scotchot, vagy inkább sört? – Részemről a sörnél maradok. Curly egy kinyitott sörösüveg szisszenését hallotta. A visszaverődő holdfény halványan behatolt a kis helyiségbe, az ő szemei pedig fokozatosan kezdtek hozzászokni a félhomályhoz. Átvette a korsót Roscoe-tól, aztán láthatta amint az ügynök tisztességes adagot tölt magának egy whiskys palackból. – Elárulhatná nekem, Roscoe, hogy hol rejtőzködik? Kétszer is jártam Nizzában és mindenütt hiába kerestem. Vagy itt a villában van a búvóhelye? Hogy lehet, hogy még sosem vettem észre magát? Roscoe szárazon felnevetett. – A garázsban van a szállásom, ami, mint nyilván maga is tudja, a főkapu közelében áll. Milady háziorvosa, dr. Yoshida az egyedüli szomszédom. Igazából éppen ön a tudója, milyen beteg voltam, mikor idehoztak. Alighanem Yoshida mentette meg az életemet, de nem mondok neki érte köszönetet. – Ön túlságosan megkeseredett ember, Roscoe. Bár a nekem elmondottakból meg tudom érteni. Mellesleg azt hiszem, a minap találkoztam ezzel a dr. Yoshidával. Leírta az ügynöknek az ősi karddal autózó japánt. – Igen, ő Yoshida – bólintott a fejével Roscoe. – Diplomatikusan meglendítettem felé a barátság olajágát, és úgy tűnt, hogy a kis gazfickónak nincs is ellenére. Mellesleg a kardja egy muzeális darab. Egy bizalmas pillanatában elárulta, hogy a tiszteletreméltó atyja azt a katanát használta az elmúlása felgyorsítására. Mikor találkozott vele, nyilván élesíteni vitte a kardot. – Miért? – Miután az apja kardja volt, szent kötelességének tartja megőrizni a penge élességét.

– Kész diliház ez a hely! – jelentette ki Curly megborzongva. – Minél előbb ki kell szabadítanom innen Maryt. – Úgy bizony, doktor. De ha lehet, próbáljon meg Drake-nek szólítani, hátha kibányászhatja még az önbecsülés szikráját valakiből, aki ilyen mélyre süllyedt. Egyébként valóban sürgősen el kell innen vinnie Maryt, mert ha Sumuru befolyása alá kerül, akkor a Sátán lányává válik! De van még egy tennivalónk, ami cseppet sem lesz egyszerű. Salamon pecsétje semmiképpen sem maradhat Sumuru kezében. – Még arra sincs konkrét bizonyítékunk, hogy tényleg nála van. – Már hogyne lenne! – horkant fel Roscoe – Méghozzá vizuális! A saját szememmel láttam nála Salamon pecsétjét! – Biztos ebben? – Biztosabb már nem is lehetnék. Legalább olyan jól ismerem a villát, mint az építője. Kiképzésem részét képezi, hogy mindig memorizáljam a ki- és bevezető utakat. Ráadásul Astar szokásait is betéve ismerem. Astar, Sumuru valódi neveinek egyike. Olyan, akár a gyerekek. Ha hozzájut valami új játékszerhez, mindig a hálószobájában tartja, és elalvás előtt, minden este azt nézegeti. – Úgy érti, hogy a saját hálószobájában rejtette el? – Erre azért nem mernék mérget venni. De miután megtudtam magától, hogy valójában miben rejlik Kidd kapitány kincse, egy általam ismert úton a közelébe osontam, és szemmel tartottam. Olyasmit láttam nála, amihez még hasonlót sem pipáltam egész életemben. Úgy tűnt, hogy az a pecsét az egész hálószobát megvilágította. Egy jade és arany kazettában volt az öltözőasztalán! – Mi a terve? – akarta tudni Curly. – Ha még mindig ott van, valahogy ellopom tőle. – Mikor? – Ma este. Ha sikerül megszereznem, elszököm, és ha nincs más megoldás, akár a világ végére menekülök előle. Az sem érdekel, ha e miatt Dolorest is el kell veszítenem. Nem nézhetem tétlenül, hogy ez a némber kirobbant egy újfajta

szent háborút! – Remélem, nem keresztezem a terveit a kis magánakciómmal. – Miért, mit művelt? – Értesítettem a Scotland Yardot, hogy Mrs. de Castro azonos de Séverac hercegnővel és a Sumuru néven ismert, megrögzött bűnözővel. Tudja, Drake, én általában az ösztöneimre hagyatkozom! Drake Roscoe újra felnevetett, de jókedvnek nyoma sem érződött a derűjéből. – Méltányolom a jó szándékát, Curly, és végső soron helyesen is cselekedett. Csakhogy a Scotland Yard sosem fogja visszaszerezni a pecsétet, mint ahogy Sumurut sem fogják letartóztatni. – Hogy lehet ez? Franciaországban talán nincs igazság? – Már hogyne lenne. De amint egyszer már említettem önnek, de Séverac hercegnő neve itt szentnek számít. Ez az asszony Galliában sosem kerülhet rács mögé. Ha mindennek ellenére mégis sikerülne a terve, akkor én majd annak megfelelően módosítom az enyémet. A kocsim félmérföldnyire, a part menti úton parkolva várakozik. Ha sikerrel járok, mindenképpen értesítem magát és Maryt. Azt javaslom, tartsanak velem maguk is.

Egy órával később egy négy evezős ladik kettőt fordult a Villa d’Or fürdőpartja melletti kis barlangnál, ami a Hold állása miatt sötét árnyékban feküdt a szomszédos félsziget mögött. A part mentén egy karcsú, fehér motorcsónak himbálózott, csak a helyzetjelző fényei világítottak. A sötét köpenybe burkolózó Sumuru, a mellette álló férfihez fordulva, megkérdezte: – Biztos benne, hogy a rend minden tagja eltávozott, Caspar? – Külön közöltem mindegyikükkel Milady utasítását. – Nizzából lehetetlenség volna híreket szereznünk. Még szerencse, hogy Renée

nővér ilyen jól informált. – Mivel a monsieur le préfet (rendőrprefektus úr) bizalmas jó barátja, azt hiszem, támaszkodhatunk az információjára, Madonna. – És mi van de Saint Sabre Vicomte-tal? – Mélyen beletemetkezett a narancslakba, Milady.

TIZENHATODIK FEJEZET

A villa tengerpartra nyíló kapuján kiözönlöttek a távozó autók. Néhány jobbra fordult, míg a többség balra. Az utolsó kocsi távozása után már csak Henryk maradt ott, és az autó utasáról álmodozott, aki egy hosszú hajú, karcsú, barna lány volt, leírhatatlanul bájos gömbölyded idomokkal és vágyteli, sötét szemekkel. Álmodozásából fokozódó motorkerékpár dübörgés riasztotta fel. Egész népes rendőrkülönítmény özönlött be a nyitott kapun. Elöl motoros rendőrök, majd egy nagy, fekete, csukott gépkocsi, végül újabb motorosok zárták a sort. A kocsiból elsőként egy alacsony, tömzsi, pirospozsgás ábrázatú, de egyébként láthatóan jó humorú férfi szállt ki. Henryk felismerte a préfet de police-t, és a sapkájához emelte a kezét. – Van magánál kapukulcs? – Igenis, monsieur. – Akkor zárja be! – A motoros rendőrök leszálltak járművükről. M. Bonvilliére körülnézett. – Ketten itt maradnak. Egy lélek sem mehet se ki, se be. A többiek kövessenek! – Henrykhez fordult: – Hogy hívják magát? – Henryk Lienkowitz, monsieur. – Milyen minőségben van itt? – Az a tisztelet ért, hogy de Séverac hercegnő sofőrje lehetek. Időközben egy másik férfi is előkerült a préfet kocsijából, őt ugyan Henryk nem ismerte, de a katonás tartása alapján angolnak vélte. A prefektus folytatta. – Szeretném, ha értesítené az érkezésünkről a madame-ot, és felhatalmazást

kérne tőle, hogy a villa személyzetét kihallgathassam. – A válla felett hátrapillantva, hozzátette: – Mi is magával megyünk. – Épp javasolni akartam, uram. Henryk tehát mutatta az utat. Közben a másik férfi csatlakozott Bonvilliére-hez. – Tudja, főfelügyelő úr – szólította meg csendesen a prefektus –, elég kényes helyzetbe kerültem. A Párizsból kapott parancs egyértelműsíti a fellépés szükségességét, de ugyanakkor olyan érzésem van, mintha ön lenne az akció vezetője. Gilligan főfelügyelő jónak látta kitérő választ adni. – Prefektus úr, a Scotland Yard legfrissebb információi szerint egy közelmúltban elkövetett látványos angliai rablás tettesei lapulnak a Villa d’Orban. – Ezt már korábban is hallottam, ám nem oldja meg a kényes szituációt. Hogy álljak oda a hercegnő elé azzal, hogy a feltételezésünk szerint tolvajok vannak a háztartásában? Felettébb nehéz terhet halmozott a vállamra. – Kétségkívül körülményes feladat – ismerte el Gilligan szárazon. – De már meg is érkeztünk. A Villa d’Or bejárata – több más, jellegzetes riviérai nyaralóhoz hasonlóan – impozáns márványoszlopsorból és román stílusú előcsarnokból állt. Mivel a villa egy teraszsorra épült, így a fontosabb helyiségek eléréséhez nem felfelé, hanem lefelé kellett mennie az embernek. Az előtérbe érve Henryk megállt, s egy párnázott heverőre mutatott. – Megpróbálom előkeríteni Mr. Simpsont, a hercegnő komornyikját. – mondta. A prefektus utasításának megfelelően, a kaputól utánuk jövő motoros rendőrök egy csoportja engedelmesen felsorakozott az oszlopcsarnokban. Közben Gilligan a pipáját tömögette. ő is ideges volt, mivel tudta, hogy amennyiben ez az akció kudarcot vall, az az ő karrierjét is derékba törheti. Mindeddig csupán egyetlen egyszer találkozott Sumuruval, a Brit Nyugat-Indiákon, ahol Madame Saint Sabre néven volt ismeretes. Erős kétségek éltek benne, hogy az Angliában kihallgatott Mrs. de Castro vajon ugyanaz a nő volt-e, vagy sem. Egyáltalán találkozhat-e valaha is az igazi Sumuruval? Tette fel magának a kérdést. Létezik-

e egyáltalán ilyen nőszemély? Henryk egy olyan tökéletes, rendes angol komornyikkal tért vissza, aki már súrolta a hihetőség határát. A férfi komoly meghajlással üdvözölte a jövevényeket. A prefektus átadta neki a névjegyét. – Elnézést kérünk a hercegnőtől, és sajnálatunkat fejezzük ki a neki okozott kellemetlenségekért, de szívesen vennénk, ha szakítana ránk egy keveset a drága idejéből, egy rövid beszélgetés erejéig. A komornyik méltóságteljes ábrázattal visszavonult. Gilligan főfelügyelő elgondolkodva vizsgálgatta a pipáját, végül visszatette a zsebébe, és nyugtalanul, fel-alá kezdett járkálni. M. Bonvilliére mozdulatlanul ülve figyelte angol kollégáját, míg Simpson vissza nem tért. – Erre parancsoljanak, uraim, fáradjanak velem, a madame fogadja önöket. Lementek a márványlépcsőn, az alsó szintre. Gilligan díszes, francia stílusban bebútorozott szobákat pillantott meg. Az alsó lépcső nem márványból volt, hanem vastag szőnyeg borította. Jobb felől egy sokkötetes, láthatóan jól összeválogatott könyvtár mellett haladtak el. Aztán Simpson balra fordult, és keresztülvezette őket egy XIV. Lajos korabeli nappalin, a mögötte lévő helyiségbe. Félig társalgó, félig növényház rendeltetésű terembe kerültek, ahol cserepes virágok sokasága tenyészett. Az egyik falnál óriási akvárium terpeszkedett, melyben a vízinövények levelei között, aranyhalak úszkáltak. A levegő vegyes virágillattól volt terhes. A szemközti falnál egy pohárszekrény és egy lakkozott koktélszekrény állt. Előttük kényelmes, mély fotelek, alattuk láthatóan nercszőrme szőnyegek voltak a padlóra terítve. A nyitott franciaablakokon át, narancsfákra nyílt rálátás. Séverac hercegnő egy brokát díványon ülve várt rájuk, zöld, kivágott hátú estélyi ruhát viselt, mely szabadon hagyta tökéletes karjait és vállait. Rózsaszín gyöngy fülbevalón és egyik csuklóján hasonló karperecen kívül semmi más ékszert nem viselt.

Egy fiatalos kinézetű, ám meglett korú, ritkás, vörösbarna hajú, hideg tekintetű férfi ült mellette. Frakkot és merev gallért viselt, hajtókáján a Becsületrend szalagjával. A prefektus előrelépett, megfogta a figyelmetlenül felkínált fehér kezet, s oly tisztelettel hajolt fölé, amit rendszerint csak királyi vérnek szoktak tartogatni. – Madame – kezdte –, fogadja legmélyebb bocsánatkérésemet a betolakodásunkért! – Mindig szívesen látjuk a prefektus urat. Hadd mutassam be a kuzinomat, Raoul de Saint Sabre urat. A vicomte enyhe fejbiccentéssel reagált. – Én pedig hadd mutassam be… – mondta Bonvilliére, már-már beteges könnyedséggel – Gilligan főfelügyelőt, a Scotland Yardról. A vicomte-nak arcizma sem rándult, amikor így szólt: – Megtudakolhatom, mi célból üdvözölhetjük körünkben a főfelügyelő urat ma este? Mivel a beszélgetés franciául folyt, így Gilligannek ugyancsak koncentrálnia kellett, hogy kövesse, hát még, ha részt is akart venni benne. Bonvilliére könyörögve bámult rá a vizenyős szemeivel. – Sajna attól tartok, meglehetősen hézagos a francia nyelvtudásom, és miután tudom, hogy a hercegnő tökéletesen beszél angolul, a prefektus úr angoltudása pedig jobb, mint az én franciám, mi volna, ha erre a nyelvre váltanánk, sir? A vicomte kárörvendően somolygott. – Részemről semmi akadálya, főfelügyelő úr. Én egyformán kifogástalanul beszélem mindkét nyelvet. Gilligan feltűnés nélkül mindvégig a hercegnőt figyelte. Ebben a furcsa félhomályban ugyan nem lehetett meghatározni sem a haja, sem a szeme színét, ám a gyönyörű arc összetéveszthetetlen volt, és kevés nőnek voltak ilyen tökéletes karjai és vállai. Egy valamit biztosra vett – ez a nő semmiképpen sem

lehetett az a Mrs. de Castro, aki ragaszkodott hozzá, hogy igyon vele egy pohár pezsgőt a Lye Common-i házban. A nő, aki a résnyire nyitott szemeivel ugyancsak őt figyelte, így szólt: – Honnan tudja főfelügyelő úr, hogy tökéletesen beszélek angolul? Már találkoztunk volna korábban? Bár az asszony hangszíne nem egészen így élt az emlékezetében, de az eltelt idő el is tompíthatta a memóriáját. Egy biztos, valóban tökéletesen beszélt angolul. – Nyilván emlékezhet madame, a jamaikai Casa Montanában tett látogatásomra? – Casa Montana? – feltekintett a vicomte-ra. – Hol is található a Casa Montana? Ön ismeri, Raoul? A vicomte a fejét rázta. – Nem ismerem a Brit Nyugat-Indiákat. – Én sem, Raoul. Ez bizonyára megint annak az ismeretlen barátunknak köszönhető, aki azzal szórakozik, hogy mindenfelé engem igyekszik megszemélyesíteni. Érdekes módon, főfelügyelő úr, épp ma este, az imént beszélgettünk róla a kuzinommal. Elmeséltem neki, hogy annak a nőszemélynek a mesterkedése folytán az amerikai FBI egyszer megpróbált letartóztatni, mikor elhagytam New Yorkot, az öreg barátaimnál tett látogatást követően. De beperelem azt a csaló nőszemélyt. Valamit csak kell kezdeni az ilyenekkel! – Teszünk is ellenük valamit – sietett a tapintatos megnyugtatással Gilligan –, azért vagyunk itt. Ugyanis alapos okunk van feltételezni, hogy ennek a csaló társaságnak néhány tagja beférkőzött a kegyed háztartásába. Egy közelmúltban végrehajtott bűntényről ugyanis azt gyanítjuk, hogy ez az azonosítatlan személy az elkövetője. – Csak nem a Squires Pastures-ön történt rablásról beszél? Mr. Hanessy mindent elmondott nekem róla. – De bizony, madame. E szerint jól gondolom, hogy abban az időben ön is ott tartózkodott?

A hercegnő fáradtan lehunyta a szemeit. – Londonba látogattam, mivel pihenésre és friss vidéki levegőre volt szükségem. – Halvány mosolygással folytatta. – Úgy döntöttem, hogy eltűnök egy időre. Austin Rayburn barátom, a festő, volt olyan kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta a surreyi házát. Ott laktam inkognitóban. – Inkognitóban, Mrs. de Castro álnéven? – Pontosan. Ugyanis van egy ilyen nevű öreg barátnőm. Sikerült néhány elbűvölő emberrel találkoznom. – Emlékszik még az időpontra, hogy mikor jött el onnan? – E hó harmadikán. Gilligan főfelügyelő igencsak megdöbbent. Mert ha ez az állítás igaz, akkor e szerint az a nő, akit a Lye Common-i házban kihallgatott, semmiképpen sem lehetett Mrs. de Castro, akivel találkozni kívánt, hanem olyasvalaki, aki megszemélyesítette. Ezt már akkor is gyanította. Ám, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az a nő, aki Mr. Hanessyt és Charles Obert vendégül látta, nyilván ugyanaz a csaló. A vicomte közönyösen a nyomozókhoz fordult. – Netán azt sugallja, felügyelő úr, hogy a brit, vagy a francia hatóságnak valami kétsége van a kuzinomat illetően? – Dehogy, dehogy! Erről szó sincs! – sietett mentegetőzni a boldogtalan prefektus. – Ez teljes képtelenség! Mindössze attól tartunk, hogy a hercegnő alkalmazásában lehet a kéme, vagy ügynöke ennek a bűnözőnek. – Tudja, Madame – vette át a szót Gilligan –, ezt a nőt, aki de Séverac hercegnőnek adta ki magát, az Egyesült Államokban és Angliában, az FBI és a Scotland Yard, már tucatnyi álnéven azonosította. Szerepelt már Lady Carradale, Baroness Rikter, Mrs. de Castro – és Marquise Sumuru néven. Miközben beszélt, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az asszony gyönyörű arcáról, ám a gőgös arckifejezés egyetlen röpke másodpercre sem változott. – Akkor a helyzet még rosszabb, mint gyanítottam – jelentette ki végül a

hercegnő. – Ugyanis soha, egyik nőről sem hallottam. Továbbá sohasem jártam Jamaica szigetén, főfelügyelő úr. Angliában persze többször is megfordultam. Raoul kérlek, légy oly kedves, és csengess Simpsonnak. – Természetesen, Melissa. A vicomte hátralépve megnyomott egy fali gombot. A hercegnő felállt és izgatottan járkált fel-alá. Gilligan megcsodálta a fedetlen hátát, és csak azt sajnálta, hogy a hosszú ruha elrejti a bokáját. A fülcimpáit szintén nem láthatta, a gyöngyös fülbevalótól. Végül a hercegnő törte meg a zavart csendet. – Ma este egyértelműen meggyőzöm önöket arról, hogy de Séverac hercegnő nem holmi Lady Carradale, és nem tudom is én milyen bárónő, satöbbi, satöbbi. A komornyik megérkezett és kötelességtudó meghajlással várakozott. – Simpson… – A hercegnő, a díványhoz lépve elővett egy ékszerekkel borított erszényt és kinyitotta. – Odaadom magának az öltözőasztalom jobb oldali, alsó fiókjának kulcsát. Talál benne egy fémdobozt. Legyen szíves, hozza ide nekem! Simpson átvette a kulcsot, és kisietett. A hercegnő visszasüllyedt a párnái közé. Saint Sabre vicomte melléje ülve, átkarolta a vállát. – Drága Melissám, miért izgatod fel magad ennyire, e miatt a jelentéktelen ostobaság miatt? Az asszony felnézett rá. – Igazán aranyos vagy hozzám, Raoul, de miután ezek a képtelenségek a te családod becsületét is érintik, ezért szükségesnek látom, hogy egyszer s mindenkorra, alapjaiban cáfoljuk meg ezt a híresztelést! Bonvilliére összecsapta a tenyerét. – Vigasztalhatatlan vagyok! – Majd én mindjárt megvigasztalom magát, prefektus úr – jelentette ki a hercegnő, gyönyörű fejét a vicomte vállára hajtva. Az újabb zavart csendet, a kis fémdobozt hozó Simpson visszatérése törte meg.

– Ugye ezt kérte, madame? A hercegnő mosolyogva bólintott, Simpson pedig visszavonult. De Séverac hercegnő újabb kulcsocskát vett elő, kinyitotta a doboz fedelét, majd felnézve, megvetően hordozta végig tekintetét a nyomozókon. – Olyan bizonyítékot helyezek a kezükbe, uraim, ami örökre ellehetetleníti annak a szemtelen csalónak az undorító mesterkedéseit. Ennek lényegében jómagam is csak ma este jutottam birtokába. – Azzal kivett a dobozból egy csinos, piros szalaggal átkötött okiratot. – Melissa! – ellenkezett a vicomte. – Feltétlen szükség van erre? – Igen! – vágta rá határozottan az asszony, miközben kioldozta a szalagot. – Ez a házasságlevelem, uraim. – Azzal átnyújtotta Bonvilliére-nek. – Lekötelezne, ha elolvasná, majd a főfelügyelő úrnak is tovább adná. A prefektus elővette a szemüvegét, és áttanulmányozta az okmányt. Végül felpillantott. – Ugye nem tévedek, vicomte, ha azt hiszem, hogy az egyik tanú aláírása az öné? – Így igaz. Jelen voltam a szertartáson. Bonvilliére egy vállvonás és patetikus grimasz kíséretében tovább adta az okiratot Gilligannek. A főfelügyelő is elolvasta. Olvasni valamivel jobban tudott franciául, mint beszélni. Az okmány tanúsága szerint az esketési szertartás, Chateau Neuf Saint Sabre ősi kápolnájában zajlott. A menyasszonyt Melissa Astar Carnassusnak nevezték, Cos szigetéről származott, Phileto Carnassus lányaként. A főfelügyelő visszaadta az okiratot a hercegnőnek. Bár szinte a csontjaiban érezte, hogy valami nincs rendjén, de tudta, hogy muszáj diplomatikusnak lennie, különben az egész ügy egyetlen romhalmazzá válva dől össze körülötte. – A lekötelezettjei vagyunk, madame. Természetesen sem a kollégám, sem én nem vitatjuk a de Séverac hercegnő címre jogosult igényét, és csakis az érdekei védelmében igyekszünk ennyire.

A hercegnő kicsinység elmosolyodott. – Ez igazán kedves önöktől. Összehívatom a teljes személyzetemet a nappaliban. Simpsontól megkapják az alkalmazotti listát, és ott egyenként kihallgathatják őket.

Az M. Bonvilliére által lefolytatott kihallgatás semmiféle kielégítő eredményre sem vezetett. Henryk és Simpson kivételével a teljes személyzet franciákból állt, akik közül többen soha életükben nem jártak Nizzánál távolabb. Ketten a Chateau Neuf hercegségben látták meg a napvilágot, hármat pedig Párizsból alkalmaztak. Soha egyikük sem hagyta el Franciaországot. Henryk, a II. világháború során előbb a Lengyel Légierőnél, majd a RAF-nál szolgált. Az angol Simpson részt vett a normandiai partraszállásban, a leszerelését követően pedig Franciaországban vállalt munkát… Bonvilliére vigasztalhatatlan volt, amiért a kényszernek engedve, szembe kellett szállnia a gyönyörűséges de Séverac hercegnővel. Kifelé menet, a főkapuig, Gilligan főfelügyelő nem győzte ajnározni. – Lőttek a presztízsemnek! – jajveszékelt Bonvilliére, miután beszálltak a kocsijába. A hegyek felől mennydörgés dübörgött végig a tájon. Hirtelen mediterrán vihar volt kialakulóban. – Az ilyen szerencsétlen feladatok is hozzá tartoznak a munkánkhoz! – dörmögte Gilligan az orra alatt. Eközben az imént kihallgatott asszony, még mindig a szőrmeborítású díványon pihent. A rádiókészülék varázsszeme zölden izzott. A készülékből hallatszó hang oly dallamos volt, mint egy távoli hárfa pendülése. „Minden látogató eltávozott már? És bezárták a kapukat, Melissa?” – Igenis, Madonna. „Biztos vagy benne, hogy a felügyelő teljesen meg van elégedve?”

– A kilétemet illetően, Madonna? Hogyne. Ha látta volna, hogy csillogtak a szemei, mikor meglátott! Az éterből csengő hangú kacagás hallatszott. „És a kuzinom, a vicomte?” Melissa kis habozás után válaszolt: – Az imént távozott, miután komoly házassági ajánlattal örvendeztetett meg, Milady – suttogta. A dallamos kacagás ismét felcsendült. „Gyermekem, maga a kiképzése becsületére válik! Képzelem, hogy elbűvölte a kuzinomat. De ettől függetlenül, bizonyára erősen méltatlankodott, nemde?” – Naná. Egészen kikelt magából. „De remélem, azért megőrizte a higgadtságát? Egyszer sem esett ki a szerepéből?” – Én legalábbis nem vettem észre, Madonna. „Szinte magam előtt látom, milyen hatást keltett, mikor elküldött a házasságlevelemért. Ez persze végképp alátámasztotta az érvelését. Drága gyermekem, kivívta legmélyebb nagyrabecsülésemet. Amint látja, nemcsak az enyémre megszólalásig hasonlító, gyönyörű testére tartok igényt, hanem az azonosságára is. Amikor a néhai herceg engem feleségül vett, egyúttal Melissa Astar Carnassust is feleségül vette, Cos szigetéről. Ezennel megszűntél létezni, Melissa, kivéve, mint a legdrágább barátnőm, s a Miasszonyunk Rendjének nélkülözhetetlen tagja.” – Madonna! „És mi van Camille-lal?” – Oly boldogok vagyunk, Milady. Folyton számolom az órákat, és alig várom már, hogy visszatérjünk Egyiptomba. Mióta megtanultam a Nílust szeretni, mindig visszahív.

„Már csak a visszatérésemig kell várnotok Camille-lal, gyermekem. És végül még egy utolsó fontos dolog, Melissa! Camille szobrát, holnap kora reggel, feltétlenül át kell szállítani a Chateau Neufba. Caspartól pontosan megtudhatod, hogy hol van.”

TIZENHETEDIK FEJEZET

Mikor Gaekwar of Bengaza felügyelete alatt a Villa d’Ort átépítették, a férfi, több más újdonság között, egy kis titkos átjárót is építetett a saját lakosztályából a hercegnőnek tervezett hálószobába. A kastély birtokba vétele során ezt elmulasztották megmutatni a hercegnőnek. Gaekwar oldalán a folyosó egy mély gardróbfülkéből nyílt, míg a másik vége egy cédrussal borított fülkébe vezetett, pontosan szembe a díszes, oszlopos ággyal. A férfi számos éjszakán át lopózott végig mezítláb a titkos átjárón, hogy szemeit az alvó szépségen legeltesse. Drake Roscoe ugyanilyen jól ismerte a közlekedés ezen titkos módját, sőt mi több, a Sumuruhoz való lázas kötődése idején, rendszeresen használta is. Ezen kívül egy másik ügyes átjárót is felfedezett, ugyancsak Gaekwar tervezésében, amit reményei szerint Milady szintén nem ismert. Ez a rejtekajtó egy kis könyvszekrény mögé volt elrejtve, és rövid lépcsősorral a kertbe vezetett. A rendőrség érkezésének estéjén erről az előnyös helyről tartotta szemmel a gyülekezetet, a narancslakhoz tartozó társalgóból. Úgy érezte, végre itt a várva várt alkalom. A vihar elérte a partot. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Oly hangos mennydörgés reszkettette meg a levegőt, mintha nehéztüzérség bombázása rázná az épületet. A hajdani FBI ügynök fekete inget és nadrágot viselt, a lábán posztópapucs, a zsebében pedig egy jól kézhez álló Colt ismétlő pisztoly, meg egy erős fényű zseblámpa lapult. Bőrig ázott, mire fellopózott abba a luxus lakosztályba, ami valamikor Gaekwaré volt, de nem törődött vele. A rejtekajtó csendesen kinyílt. Mivel ismerte az utat, így nem volt szüksége világosságra, hogy vezesse. Lassan osont előre, míg elért a cédrustokban lévő ajtóig. Korábban szinte

részegítőnek találta az orrába hatoló fa finom illatát. Nesztelenül kinyitotta az ajtót, és kikandikált az árnyékos reteszből. Épp egy vakító villámlás földöntúli fénye világította meg a szobát, és a magas, oszlopos ágyat… melyben ott feküdt a nő, fejét egyik felemelt karján pihentetve. A szeme csillogásából láthatta, hogy ébren van! Ez kész talány volt, hiszen alig néhány pillanattal korábban látta őt, kissé távolabbról, a lenti nappaliban, a két férfivel beszélgetni! És milyen gyönyörű volt… ha létezik a világon tökéletes nő, hát akkor ő az, gondolta, megcsodálva a hibátlan, elefántcsont fehérségű test páratlan vonalait. Hirtelen újra teljes lett a sötétség, és újabb őrületesen heves mennydörgés robaja reszkettette meg a levegőt. Aztán – lehetségessé vált a lehetetlen. Az ágy túloldalán ugyanis egy baljós alak kezdett formát önteni. Olyan volt, mintha egy testet öltő szellem emelkedne fel az árnyékból. Roscoe úgy megdermedt félelmében, hogy sem mozdulni, sem megszólalni nem tudott. Csak állt ott sóbálvánnyá merevedve, miközben a rettenetes fantom egy átlagos férfi magasságába emelkedett. Aztán újabb villámfény lobbanása következett, megvilágítva egy derékig meztelen, izzadságtól nedves, sárga bőrű férfitest izmos torzóját. Kinyújtott karjában egy csillogó kardpenge jelent meg, és emelkedett a magasba, a fülke falánál. Amint kissé lejjebb hajolt, Roscoe egy ádáz gyűlölettől eltorzult, vicsorgó fogú japán arcot látott letekinteni az ágyon fekvő csupasz alakra. Az amerikai abban a szempillantásban magához tért. Hiszen a behatoló egy húsvér ember volt – egy orgyilkos! Amint a japán újra kiegyenesedett, és meglendítette kardját, Roscoe lebénult agya, újra működésbe lépett, és cselekedett. Csak egy szemvillanással késett el. A karcsú, fehér nyakra lesújtó katana pengéje egyetlen másodperccel előzte meg a kétszer felugató automatát. Roscoe átható kiáltással előreszökkent. Az elemi erejű csapás eltörte a szamuráj kard kiválóan edzett acélját, miközben a penge

lefejezte Camille tökéletes mesterművét! Yoshida, hörögve, haldokolva, keresztbe esve feküdt Sumuru elefántcsont szobrán, kezében még mindig az eltört katana markolatát szorongatva. Roscoe felkattintotta a zseblámpáját. Tudta, hogy nincs sok vesztegetnivaló ideje. A fény Yoshida eltorzult arcára – és valami furcsaságra esett. A borotvaéles kardpenge, nyaktól-vállig kettészelte Camille de Paris utolsó befejezett alkotását. Az elefántcsontot átvágó csapás feltárt egy, a tartóvázba rejtett csomagocskát, abból pedig egy kerek tárgy bukkant elő, ami szinte lángolni látszott, a lecsapó villám vakító fényében.

Melissa a zenana szobában ült, a rádió adóvevő mellett. Teknőckeretes szemüvege mögött, a gyönyörű szemeiben könnyek csillogtak, miután értesült róla, hogy Camille mesterművét tönkretették – hiszen annak, legalábbis egy része, az ő testét ábrázolta. A hívást követően rövidesen ismeretlen hang szólalt meg a készülék hangszórójában: „Miladyvel kíván beszélni?” – Itt Melissa; sürgős közlendőm van számára. Alig fél perccel később, Sumuru aranyosan csengő hangja hallatszott a rádióból. „Kedves Melissám, mi történt? Csak nem jött vissza a rendőrség?” – Nem, Madonna, viszont… „Akkor mi a probléma, gyermekem?” – Dr. Yoshida, egy nagy karddal a kezében, holtan hever Milady szobájában… Camille szobra pedig össze van zúzva! Rövid, átható csend következett. „Bizonyára nagyon feszült és ideges lehetsz, Melissa. Meséld el nekem szép nyugodtan, részletesen az egész történetet, én pedig megmondom neked, hogy

mit kell tenned…” A lány röviden, velősen összefoglalta az éjszakai eseményeket. –…Simpson, aki csak de Séverac hercegnő néven ismeri önt, Milady, azt állította, hogy szerinte Madonna hálószobájából hallatszottak a lövések. Elrohantam a szobámba, mivel oda csak nekem van kulcsom. Megkértem Simpsont, hogy várjon odakint. De amit a hálószobájában láttam, Madonna, az félelmetes volt. Ráadásul, azóta is tombol a vihar… „Megmondom, mit tegyél” – vágott közbe a megnyugtatóan zengő, gyönyörű hang. – „Értesítsd Caspart. Hívd fel telefonon, és mondd meg neki, hogy Gilligan főfelügyelő távozása után azonnal siessen vissza a villába, és nyomban tudassa velem, mihelyt megérkezett! Utána pedig Simpson engedelmeskedjen Caspar utasításainak.” Néhány perccel később, Caspar rádiókapcsolatba lépett a hercegnővel, a Séverac hercegek ősi székhelyén, a Chateau Neuf St. Sabre-ben. – Milady, a lehető legrosszabb következett be. „Fejtse ki részletesen!” – Yoshida kardcsapása, amellyel le akarta önt fejezni, Madonna, nemcsak a katanája pengéjét törte el, hanem a szobor nyakát a bal vállával összekötő vastag elefántcsontdarabot is. A csomag éppen ez alá a darab alá volt elrejtve. Mint ön is tudja, mielőtt Camille a helyére illesztette volna, iderejtettük Salamon pecsétjét… „Na és? A penge nem zúzhatott szét egy akkora gyémántot!” – Nem is, Madonna. Csakhogy a pecsétet elvitték! – Mivel az éterből nem hangzott válasz, Caspar folytatta. – Yoshida nyilván abban a tévhitben volt, hogy az elefántcsont alak, maga, Milady. Abban a pillanatban, amikor lesújtott, valaki főbe lőtte. Pedig az ajtó zárva volt. Csak egy ablak volt nyitva. Yoshida nyilván ezen keresztül juthatott be. De adott a kérdés, hogy ki ölhette meg őt? És hogy juthatott be a gyilkosa? „Azt hiszem, én tudom” – hallatszott Sumuru halk hangja a rádióból. „Sanchezre volt bízva Drake Roscoe követése?”

– Igen, Madonna, de a legmélyebb sajnálattal azt kell jelentenem, hogy ma éjjel Drake lerázta őt. „Sejtettem. Azonnal intézkedjen, hogy Sanchez nyomban induljon el a rubinbányába! Hallotta, mit mondtam, Caspar?” – Hallottam és engedelmeskedem, Madonna. Mellesleg Yoshida hulláját már eltemettem. Egyébként Tokióból az imént érkezett egy fontos jelentés, ami sok mindenre rávilágít. „Mondja el gyorsan, mit tartalmaz!” – Kiderül belőle, hogy skorpiót melengettünk a keblünkön Yoshida személyében. A japán csakis arra várt, hogy a kellő időben lecsaphasson. Ezer szerencséje, Madonna, hogy az ön istenei hatalmasabbak a japán isteneknél! Yoshida ugyanis nem volt más, mint Sumuru márki fia! „Mit hord össze nekem, Caspar?!” – Ám a gyönyörű hangba ezúttal valami eddig ismeretlen remegés vegyült. – Az igazat, Madonna. Yoshida, Sumuru márki fia, a Fekete Sárkány klán tagja volt – ami csaknem olyan régi társaság, mint a miénk. Ennek pedig Milady egyik korábbi férje – a márki volt az egyik exelnöke. Az általunk Yoshida néven ismert zseniális tehetségű fiatalember, faja minden csodálatos türelmével, annak a feladatnak szentelte életét, hogy bosszút álljon az apja halála miatt. Sumuru hosszas hallgatás után megkérdezte: „És mi van Maryvel, azzal a gyönyörű, eltévedt báránykával?” – A bárányka ezúttal csakugyan eltévelyedett, Madonna! Alig egy órája közölte, hogy fontos közlendője van Miladyvel, mivel dr. Bowdennek haladéktalanul vissza kell térnie Angliába, és ő is vele akar utazni. „Melissa fogadta őt?” – Nem, Madonna. Tanácsomra, csak egy üzenetet küldött neki az ön odaadó szolgájával, és a jókívánságait tolmácsolta. „Bölcsen lépés volt, Caspar. De ugye azért rájuk állított valakit, hogy kövesse őket?”

– Természetesen, Madonna. Máris közölhetem, hogy csak egy nehéz táskát vittek magukkal. Dr. Bowden cipelte. Félmérföldnyire innen egy gépkocsi várt rájuk a tengerparti úton. Henryk a Hispanóban követte őket, Marióval. „Marióval?! De hiszen az ő feladata a Puma őrzése volt!” – Való igaz, Madonna, csakhogy a Puma ma éjjel megszökött, és a Grenoble felé vezető úton látták utoljára.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Curly Bowden lefelé bámult az ösvény pereméről, oda, ahol a dagály áradata dühöngött odalent. Roscoe kocsijának motorja jóval Grenoble előtt meghibásodott. Éppen egy általa ismert kerülő úton robogtak, az exügynök ugyanis biztosra vette, hogy követik őket, és így akarta lerázni nyomukból az üldözőket. De miután a trükk csak átmeneti sikert hozott, így nem merték vállalni a javítással járó időveszteséget. Ezért Roscoe vezetésével elindultak egy meredek ösvényen felfelé, a legközelebbi falu irányába, ahol az exügynök állítólag jól ismerte a helyi kocsmárost. Mary ugyan eleinte erős gyanakvást érzett ez iránt a furcsa, amerikai száműzött iránt, ám amint rájött, hogy a hatalmas találékonyságú férfi jobban ismeri ezt a vidéket, mint ő a Haygate környékét, egyre inkább bízni kezdett benne, és az út közbeni beszélgetés nyomán egyre fokozódott az ellenszenve a szépséges hercegnővel szemben. Aztán váltottak, és Curly állt a kis menet élére. A heves vihar tovaszáguldott a tenger felé. A mennydörgések mind távolabb visszhangzottak, és a villámfények is egyre messzebb rózsaszínezték az égboltot. Az ösvény melletti árokpart körül sűrű ködpára függött. A gyorsan száguldó felhők nyílásai közül egy elszánt holdsugár próbált kikandikálni. – Nagyon messze vagyunk még? – tudakolta Curly Roscoe-tól. – Kábé kétmérföldnyire. De ez az egyetlen lehetőségünk, mivel biztosra veszem, hogy Sumuru a nyomunkba küldte a vérebeit, vagy ami még rosszabb… Most Mary vette át a Salamon pecsétjét rejtő kézitáskát. – Tovább előre! – kiáltotta Roscoe, a hangjában szilárd elszántsággal. – Maga vezet, Curly. Folytatták a vándorlást, Curly az élen, Mary középen, és Drake Roscoe alkotta az utóvédet. Az exügynök folyton visszatekintgetett az alattuk kanyargó

ösvényre, aztán a következő vargabetű után hirtelen felkiáltott: – Megállni! Nézzenek csak hátra, a hasadék túloldalára! Látják már, mire gondoltam? Curly és Mary megfordulva hátranézett. Bár elég éles volt a szemük, ugyancsak oda kellett figyelniük, mivel a kígyózó szerpentinen sűrű, füstszerű köd gomolygott. Végül Drake Roscoe bal kézzel karon ragadta Curlyt, a kinyújtott jobbjával pedig lefelé mutatott. – Semmit sem látok. Mit kellene néznem? Várjon csak! Jóságos Atyaisten! Miféle teremtmény ez?! Olyan, mint valami ősember! Hol négy lábon, hol pedig felegyenesedve rohan! – És egyenesen a nyomunkban van! – kiáltotta Roscoe, Curly fülébe. – Egyszer már korábban is üldözőbe vette magát, és ettől kezdve gyűlöli, mert a prédájának tekinti. Mindkettőnk szagát felismerte, ő a Puma! Képtelenség lerázni. Fizikailag túlszárnyal minden díjbirkózót, vagy súlyemelőt… A pokolba ezzel a némberrel! Képes volt a nyomunkba küldeni ezt a szörnyeteget! – Azért még nincs minden veszve! – súgta a fülébe Curly. – Magánál van a fegyvere, Drake? Drake Roscoe felmutatta a kis automatát, amit már használt ezen az éjszakán. – Akkor jobb, ha itt várjuk be! Curly választása egy kis barlangszerű beugróra esett, a sziklás ösvény mentén. Mialatt bemásztak, a felemelkedő sűrű köd elérte a magasságukat és jótékonyan beburkolta őket. Curly magához ölelte Maryt. A lány egész testében remegett. Roscoe az orvos fülébe súgta, hogy Mary ne hallja. – Vagy kinyírjuk, vagy ő öl meg mindannyiunkat! – Jóságos Isten, már itt is van! Egy szempár csillogását látta a ködön átcsillanni, ami olyan volt, mint valami dzsungelbéli vadállaté. Aztán a körvonalai is felbukkantak… Nem egészen volt állat, mivel ruhát viselt. Ugyanakkor látták, hogy az ugrásra készülő lény, a négy

végtagján kuporog. Abnormális nagyságú, majomszerű kezeket, esetlen ujjakat és erős alkarokat láttak… Aztán a Puma ugrásra lendült. A szörnyeteg, rémisztő fogcsikorgatással, rájuk vetette magát. Bár az aránytalanul rövid lábai valahogy fel voltak öltöztetve, a hátsó végtagjai leginkább a macskaféle ragadozókéra, leopárdéra, vagy tigrisére emlékeztettek. Curly Mary elé ugrott és a szörnyeteg felé dobta a nehéz táskát, ám az egyetlen mozdulattal félresöpörte. Ez a pillanatnyi idő azonban elég volt Roscoe-nak a célzásra. Az automatája eldördült, egyszer, kétszer, háromszor. A dörrenéseket kísértetiesen lefojtotta a ködpára, s egy közeli vízesés morajlása. A torzszülött rémalak megingott. Curly előrelendült. Roscoe durván félrelökte és rákiáltott: – Ne őrüljön meg! Majd én elintézem! – De már késő volt. A lövések erejétől a mélyedés elejébe zuhant Puma, a négy végtagjára hengeredett, majd újult erővel egyenesen Curly torkának ugrott. Az orvos csak annyit érzett, hogy acélos karok sújtanak le rá, megragadják, és a mélység szélére vonszolják. Még hallotta Mary éles sikoltását, egy szemvillanásnyira látta a feléje rohanó lányt, aztán két lövés dördülése következett – és elájult… Elég gyorsan magához térhetett, lévén Roscoe némi brandyt erőltetett a szájába. – Hol van… hová lett Mary? – zihálta Curly. – Itt vagyok, drágám! – suttogta a mellette kuporgó lány. – Majdnem együtt sikerült lezuhannunk! – Bátor kislány! – kiáltotta Roscoe. – Mivel őt nem lehetett visszatartani, ezért inkább a Pumát állítottam meg. – Hová lett? – kapkodott levegő után Curly. – Odalenn, a vízmosásban. Legalább lesz miről vitatkozniuk a francia

természettudósoknak. – A táskámmal együtt! – kiáltotta Mary. – Benne az összes készpénzemmel, az útlevelemmel – és Salamon pecsétjével!

Végül elérték a kis alpesi falu előtti hegyi út mentén álló vendéglőt, és sikerült felkelteni a tulajdonosát. A kocsmáros borral fogadta őket, sőt azt is felajánlotta, hogy összeüt valami meleg vacsorát. Már épp lámpát akart gyújtani az ebédlőben, amikor Roscoe szava megállította. – Attól tartok, követtek bennünket – magyarázkodott az exügynök. – A kocsink sajnos lerobbant, így kénytelenek voltunk hátrahagyni, és nem mehetünk vissza érte. – Aha, érte! Nyilván a rendőrség! – bólogatott a fogadós, elismeréstől csillogó szemmel. – Nem éppen, Defarge. Még a rendőrségnél is elszántabb szervezet. Reggelre kellene nekünk egy jármű, amivel tovább mehetünk. Ma éjszakára megelégszünk valami hálóhellyel, ahol sötét van, biztonságosan bezárhatjuk az ajtót, és kialhatjuk magunkat. Megteszi pár szendvics, meg egy flaska bor, amivel kihúzhatjuk reggelig. Ha bárki jönne, semmiképpen se nyisson ajtót, csak küldje el a fenti ablakból – és semmiképpen se hagyja bejönni! Alighogy mindezt megbeszélték, a fogadó bejáratához suhant a Henryk által vezetett hatalmas Hispano. A sofőrülés melletti helyen egy óriás termetű, núbiai fickó ült. Addig csöngettek és döngették az ajtót, míg Defarge ki nem nyitotta a felsőablakot, és megkérdezte, hogy mi járatban vannak. Erre közölték, hogy három mindenre elszánt bűnözőt – két férfit, meg egy nőt – keresnek, akik kirabolták de Séverac hercegnőt. Erre Defarge megnyugtatta őket, hogy egész biztos nem találkozott a keresett bűnözőkkel, lévén egy lélek sem járt a kocsmájában egész este. Azzal becsapta az ablakot…

Curly és Mary Párizsban kötött házasságot. Drake Roscoe volt az egyik esküvői tanújuk. – Tudja, Curly, az esküvő nem más, mint a viktoriánus erkölcsösség megkövesedett formája – magyarázta. – Még az a szerencse, hogy szükség esetén bármikor el lehet válni. A továbbiakban már nem háborgatták őket a több mint meglepő eseményekből adódó zavaró körülmények. Nem tudták eldönteni, hogy végül Sumuru mégis megkaparinthatta-e a pecsétet, vagy sem. Roscoe véleménye szerint az asszony alighanem a hírek nyilvánosságra kerülésétől tarthatott. Ám a Puma hullájának megtalálásáról egyetlen újságcikk sem látott napvilágot. – Nehogy zaklatásnak vegye, Drake – mondta Curly –, de engem leginkább az döbbent meg, hogy Milady magát sem keresteti. Drake Roscoe komoran elmosolyodott. – Ez azért van így, mivel Milady pontosan tudja, hogy csak ki kell várnia, és megszabadítom a legfőbb problémájától. – Attól tartok, nemigen tudom követni. Eddig biztosra vettük, hogy velünk jön Angliába, onnan pedig vissza, Amerikába. – Nem lehet – rázta meg a fejét Roscoe. – Holnap az Air járatával Kairóba utazom, ahol vagy rögtön meghalok, vagy a rubinbányában kínlódom végig az életemet. De legalább egyszer még viszontláthatom Dolorest…