A Farkas álma 1g1f59

Mészáros András A farkas álma

Novellák

(1995-2013)

ISBN 978-963-08-7398-7

Kiadja a Spiritart Kiadó – Budapest, 2013

A kiadásért a SpiritArt Egyesület elnöksége felel

Felelős szerkesztő: Láng Zsuzsanna

Lektor: Szendrei Dóra

Borítógrafika és nyomdai előkészítés: Hertelendy Anna

©SpiritArt Egyesület

http://spiritart.hu

Műfaj: Szépirodalom, misztikus irodalom

Köszönetnyilvánítás:

Mint minden ilyen esetben, most is bajban vagyok. Nehéz lenne felsorolni mindazokat, akik segítségemre voltak az évek során. Akit esetleg kifelejtenék, nézze el nekem. Tehát, köszönöm barátaimnak, hogy mellettem voltak. Köszönet jár zenekarom régi, valamint jelenlegi tagjainak – folyamatos, máig tartó rácsodálkozásuk nélkül, hogy „Jé, te írsz?!”, igencsak furcsán éreztem volna magam a betűvető szerepében. Köszönöm továbbá Láng Zsuzsának a kitartó támogatást és azt, hogy sohasem mondott le egyetlen novellámról sem, még ha gyakran nem is értett egyet annak mondanivalójával. Köszönöm a karcolat.hu olvasóinak és szerkesztőinek, hogy elviselték rosszízű tréfáimat és cinizmusomat. Köszönöm azoknak az írótársaimnak, akikkel továbbgondolhattuk a közös munkát, és megalakítottuk a SpiritArt Egyesületet. Köszönet jár azoknak – és, mert emberek vagyunk, akadnak ilyenek is –, akik az évek során irigységből, sértettségből vagy csupán egyszerű rosszindulatból megpróbálták megakadályozni, hogy napvilágot lássanak írásaim. Megtanítottak arra, hogyan ne kezeljem soha az irodalmat és embertársaimat. Fontos tapasztalattal lettem gazdagabb általuk. Végül köszönöm Társamnak. Nem csak a gyönyörű borítót, hanem az együtt töltött éveket. Néhány novella talán kevésbé lenne cinikus, ha előbb találkozunk…

Előszó

Spekulatív irodalom. Így nevezik azokat a műveket, amelyek a misztikum, a fantasy vagy a tudományos fantasztikum területére kalauzolják az Olvasót. Véleményem szerint mindegy, milyen kategóriába soroljuk az írásainkat, mert azokat elsősorban a központi téma határozza meg, amely a szerzőt leginkább foglalkoztatta egy-egy novella megalkotásánál. Kedves Olvasó! Ennek a kötetnek a témája elsősorban az ember társadalomhoz, hatalomhoz, félelemhez, büszkeséghez vagy éppen a végzethez fűződő viszonya. Sok esetben kitalált, szélsőséges helyzetek és hasonlóképp szélsőséges karakterek szerepelnek a következő oldalakon. Ezek a történetek véleményem szerint, mégis létező kérdéseket vetnek fel. Douglas Adams óta tudjuk, hogy sosem a válasz, hanem a kérdés az, ami a leginkább fontos. Bár az írásokban rendre megpróbálok valamiféle választ is adni ezekre a kérdésekre, korántsem biztos, hogy azok feltétlenül valósak vagy igazak. Még az is lehetséges, hogy maguk a kérdések sem helytállóak: mint minden papírra vetett alkotás, ezek csupán a szerző véleményét tükrözik. Néha eltúlzottak, olykor cinikusak. Pontosan ezért ragadnám meg még az előszóban az alkalmat, hogy bíztassam Önt, kedves Olvasó. Amennyiben nem tetszik az általam leírt végkifejlet, nyugodtan gondolja tovább azt, és adja meg rá saját válaszait.

Az utolsó hang

Gyermekek voltunk, talán hét-nyolc évesek, amikor megismertük Gyurkát. Máig fel tudom idézni magamban a pillanatot, amikor az esetlen, csupa csont srác először belépett az osztályterembe: zavartan igazgatta sokdioptriás szemüvegét, hosszúra nőtt kezei mintha kizárólag könyökökből és ízületekből álltak volna.

Tél eleje volt, korán sötétedett. A helyiségben pislákolt a neonvilágítás, mi pedig bárhol máshol szívesebben lettünk volna, mint az iskolában, a tantermek szögletes, fakózöldre mázolt falai közt. Anni néni, a tanárnő – igazi keményvonalas, határozott úriasszony, aki egész életét vásott kölykök oktatásának és nevelésének szentelte –, kézen fogta a fiút, és az egyetlen üresen álló padhoz kísérte. – Ő az új osztálytársatok. – Gyurka engedelmesen, tűzpiros arccal követte. – Mindjárt megbotlik a saját lábában – vigyorgott rám a mellettem ülő lány, de ezt persze csak súgta, hiszen a tanárnő mindig megkövetelte a fegyelmet. Egyikünknek sem volt kedve hangoskodni, hogy büntetésből engedetlenségünk eme mementóját tanítás után százszor leírjuk a hatalmas, fekete táblára. Visszamosolyogtam rá, megfogtam a kezét a pad alatt és buzgón bólogattam. Valóban: az új fiú tipikusan olyasfajtának tűnt, aki bárhol és bármikor képes elbukni a saját lábában. Tény, hogy bármennyi idő is telt el azóta, ez a komikus esetlenség mindig is Gyurkára jellemző maradt.

Nem ment számára könnyen a beilleszkedés, de amikor jobban megismertük, mindannyiunkat lebilincselt szárnyaló képzelete és eredeti humora. Talán nekem tartott a legtovább, hogy elfogadjam őt. A legtöbb ostoba tréfa és csínytevés elkövetőjeként, irritált a fiú csendes, majdhogynem méltóságteljes ügyetlensége és az a szárnyaszegett bölcsesség, amely már gyermekként sugárzott belőle.

Majd’ fél év eltelt, amikor első ízben megtört a jég. Épp szolfézs órán voltunk, és Gyurkát mellém ültették. Unottan hallgattuk a zenetanár egyre bántóbbnak tűnő baritonját. Már vagy fél órája próbálta a fejünkbe verni a tananyagot, de egyikünk sem volt képes eltalálni a „Csitári hegyek alatt” tiszta kvartját. – Utálom az egészet – morogtam halkan. Gyuri hatalmas, szürke szemeivel rám meredt, megigazította szarukeretes szemüvegét, majd meglepetten megkérdezte: – Haza akarsz menni? – Hogyne akarnék! – suttogtam dühösen. – A szüleim kényszerítenek erre az egész marhaságra. Most addig ücsöröghetünk itt, amíg ezt valaki el nem énekli. Nem válaszolt semmit, csak feltette a kezét, megtörölte vöröslő orrát – szinte mindenre allergiás volt –, és vinnyogó fejhangon, de kristálytisztán elénekelte a dalt. Elemi erővel tört elő belőlem a kacagás, melyhez kuncogó hangon ő is csatlakozott. A tanár nem szólt semmit, csak lemondóan legyintett, és mi hazamehettünk. Nem állítom, hogy egyetlen csapásra, de mind jobban megkedveltem. Mire a felnőttkor küszöbére értünk, elválaszthatatlan barátok lettünk – én a közkedvelt, örök hangadó és ő, a nyúlánk, esetlen, rövidlátó fiú.

Kamaszok voltunk, amikor megalapítottuk az első zenekarunkat. Olcsó gitárokat vettünk és néhány hasonszőrű barátunkkal csörömpölve, de büszkén játszottuk az akkor olyannyira menőnek tartott slágereket. Ahogy teltek az évek néhányan bekerültünk a professzionális zeneiparba. Az ifjúkor féktelenségét felváltotta a felnőttekre jellemző fegyelem. Gyakoroltam éjjel-nappal, és gyakoroltak a többiek is, hisz’ egyikünk sem akart lemaradni az oly sok földi jóval kecsegtető zenészélet előnyeiről. Jók voltunk, talán a jónál is jobbak: de amikor Gyurka kezébe vette a kopott, rondán lakkozott hangszerét, mindannyian tehetségtelen kezdőnek éreztük magunkat. A hangok életre keltek, ha játszott, még a levegő is vibrált; a világ tartalommal, új, eddig soha nem érzékelt jelentéssel telt meg. Varázslat volt, mágia, egy olyan nyelv, amelyen mi csak makoghattunk, ha ő beszélt. Életem

során átéltem már szerelemet, fájdalmat, örömöt és veszteséget, de mindmáig képtelen vagyok megfogalmazni, milyen volt őt hallgatni. Mert a játékában mindez benne volt és még valami más is: egyfajta megfoghatatlan, az univerzummal egyidős szubsztancia – maga a teremtés.

A város és a rock lassan elnyelt, maga alá temetett. Próbáról-próbára jártam, idegen ágyakban ébredtem, sötét stúdiókban éltem. Az alkohol, a lányok és az örömök hajszolása lassan, de biztosan emészteni kezdett, barátságomat Gyurkával mégsem adtam fel. Sokszor összefutottunk itt-ott, és néha beállított hozzám kopott hangszerével, amit egy viharvert műbőr tokban szinte mindig a hátán hordott. Ő volt a varázsló, én pedig az, akinek az ölébe pottyant a varázslat keserédes, színpompás gyümölcse – a siker. Legalábbis – ma már tudom – ezzel vigasztaltam magam, mert éreztem, hogy soha nem érhetek a nyomába. És egy nap bemutatta Verát. Az élénk tekintetű, okos lány kecsesen állt suta párja mellett. Amikor megpillantottam őket, ráébredtem, hogy az én életem hazugság, és hogy semmi többet nem kaptam annál, mint amit kiérdemeltem. Vera valahogy más volt, valamiképp több minden lánynál és nőnél, akivel eddig találkoztam. – Na, legalább dönget végre egy jót a csávó – csapott a vállamra akkori zenekarom basszusgitárosa, miután Gyurkáék elmentek, és én félszívvel, ostobán bólogattam. Már az első pillanatban feltámadt bennem az irigységgel vegyes féltékenység. Tudtam, hogy Gyurkának ismét megadatott valami, amihez hasonlóban nekem sohasem lehet részem.

Újabb évek teltek el, és az egykor annyira áhított sikert mind terhesebbnek, mind savanyúbbnak éreztem. Kiégtem, beledermedtem egy szerepbe, akár bogár a borostyánba. Egyre kevesebbet találkoztam Gyurkával is: talán ő is érezte a keserűség pórusaimból áradó bűzös kipárolgását. Nem, nem került el, inkább védeni próbált. Nem akarta, hogy szenvedjek a boldogság és harmónia láttán, amelynek ő részese lehet. Végül a kapcsolatunk teljesen megszakadt.

Egy nap mégis szóba került Gyuri és Vera.

– Nem hallottad? – nézett rám a hangmérnök, akinél a legújabb albumunkat játszottuk fel. Göndör, szőke haja zsírosan tapadt a fejéhez, nehezen forgó nyelve árulkodott róla, hogy aznap már jónéhány felest felhörpölt házi készítésű pálinkájából. – A lány beteg. Másnap reggel az első dolgom volt, hogy odatelefonáljak, de senki nem vette fel. Napokon, heteken át próbálkoztam, mégsem jártam sikerrel. Még a lakásukhoz is elmentem, ám hiába dörömböltem majd’ félórán át a kilencedik kerületi bérház kopott ajtaján.

Végül mégis sikerült összefutnom velük. Gyurka nehézkesen támogatta kedvesét a Klinikák előtt. Vera borzalmasan lefogyott, arca riasztóan fakónak tűnt. Fején kissé félrecsúszott a paróka, miközben öklendezve a kopár bokrok felé fordult. – Most voltunk kemoterápián – hajtotta le fejét Gyurka köszönés helyett. – Ha bármiben… – Bár egész életemben közönség előtt álltam, most mégsem tudtam kinyögni egyetlen épkézláb mondatot sem. – Nem tudsz segíteni – vont vállat félszegen. – Ezt a harcot nekünk kell befejezni. Szinte osonva, tolvaj módjára hagytam ott őket. Bűnösnek éreztem magam, bár nem tudtam megfogalmazni az okát. A temetésre sem mentem el, csak egy részvéttáviratot küldtem. Képtelen lettem volna belenézni azokba az őszinte, szürke szemekbe – a legjobb barátom szemébe.

Éjszakákon át forgolódtam álmatlanul, majd napokkal később ismét keresni kezdtem, ám megint hiába. Teltek-múltak a hónapok, újra beköszöntött a nyár. A melegtől fáradtan, pihegve feküdtem az ágyamban, amikor egyszer csak megcsördült a telefon. Dühösen kaptam a mobil után, hogy lehalkítsam, de ekkor megláttam a kijelzőn, hogy Gyurka hív. – Szia, koma – nyögtem fel rekedten. – Szia… bocs, hogy megint eltűntem, csak tudod…

– Persze, persze – vágtam rá azonnal. – Semmi gond, de jó lenne már látni. – Épp ezért hívtalak. Este lesz nálam a telken egy kis összejövetel. Remélem, nem későn szólok… – Dehogy. Mindenképp ott leszek!

Sötétedett, amikor a gazos, apró telekhez értem a városhatárnál, melyet Gyurka nagyszüleitől örökölt. Egy apró faház is állt rajta – inkább afféle bódé. Nehézkesen toltam be a meggörbült fémkaput, és a tűz felé siettem, ami már fakó lánggal lobogott. Kis társaság ült a betonkockákból körberakott lángok mellett, komoran bontogatták a rekeszekbe tornyozott söröket. Ha beszélgettek is, azt is csak halkan, és mire odaértem, mindenki elnémult. Én sem mondtam semmit, csak átöleltem a barátom, majd csendesen melléültem. A tűz bátortalanul égett, mintha nem lenne ínyére a táplálék, mintha még ő is sajnálná elfogyasztani azt, amit ezúttal áldozatul kínáltak számára. Órákig tartott, míg végül a kopott, csúnyán lakkozott hangszer megadta magát a sorsának, és végleg hamuvá lett. Senki nem tette szóvá a történteket, ám hamarosan csak ketten maradtunk Gyurkával – a többiek kimentették magukat és lassan hazaindultak. – Nincsenek szavak arra, ami Verával történt, de tudod, ezért kár volt, koma – mutattam az üszkös hamura. – Emlékszel, milyen márkája volt az első gitárjainknak? – nézett rám kesernyés félmosollyal. – Persze. – Én is elmosolyodtam, ezúttal őszintén. Az emlék felidézte bennem a gondtalan, vágyakkal és célokkal teli, keserűségtől mentes fiatalságunkat. – Orpheusz. Használhatatlan vacakok. – Mikor Vera elm… meghalt, úgy éreztem, nem tudom elviselni a hiányát, és eszembe jutott a dalnok története. – Orpheuszé? – Bólintott. – Beleástam magam a melóba, azért sem tudtatok elérni. Arra gondoltam,

hogyha létezik túlvilág, akkor a zene talán meg tudja nyitni a kapuit, és mi újra együtt lehetünk. – Ami persze, még neked sem sikerülhet – ráztam meg a fejem komoran. – Gyuri, szeretném, ha elmennél egy orvoshoz. A kedvemért. Nem valószínű, hogy segíthet, de talán érdemes lenne megpróbálni. – Félreértesz. – Levette vastag, szarukeretes szemüvegét, és ingujjával megtörölte könnyező szemét. Megsárgult, hangjegyekkel telerótt kottát nyomott a kezembe. – Eszméletlen – nyögtem fel, ahogy ránéztem a papírra, és a hangjegyek dallamokká, harmóniákká álltak össze a fejemben. – Ez nagyon durva, még sosem láttam ilyet! De gondolom megpróbáltad eljátszani… Megcsóválta a fejét. – Dehogy. Álltál már eleget színpadon, ugye? – Mivel a kérdés költői volt, kis szünet után folytatta. – A zene olyan, mint az élet. Mindegy, hogy a dal vidám, erőteljes, vagy éppen szomorú, ha jól játszod, újjászületsz, amikor elkezded és kicsit meghalsz, amikor vége. De ha véget ér, mindig be kell fejezned. Ha nem lenne utolsó hang, nem lenne zene sem. – Hangosan felzokogott, majd egy hirtelen mozdulattal az izzó parázsra dobta a kottát.

Gyurka soha többet nem vett hangszert a kezébe, egy multinacionális cégnél targoncás. Hosszú idő telt el, mégsem bírom kiverni a fejemből azt az estét. A kottán látott dallamok és harmóniák – bár csak rövid ideig tarthattam a kezemben – szinte a tudatomba égtek.

Lassan negyvenéves leszek, de jóideje, újra minden nap gyakorolok. Soha nem leszek olyan, mint Gyuri, de jó vagyok – még a jónál is jobb. Nemsokára elérkezik a pillanat, és megpróbálom lejátszani azt a dalt. Nem Vera miatt, hiszen ha létezik túlvilág, biztos nem kerülhetett rossz helyre. Mégis visszahozom őt, ha lehet… Magam sem tudom, miért. Talán, hogy egyszer én is részese lehessek az igazi mágiának, ha csak annyiban is, hogy segítek egy valódi

varázslónak. Mert lehet, hogy kiégett, cél nélküli ember vagyok, de az élettapasztalatomat senki nem veheti el tőlem. És mert tudom, amit Gyuri nem tudott. Ha a dal véget ér, mindig el lehet kezdeni újra.

A tolvaj

Azt mondod, írsz? Ez remek, valamikor én is írtam! Persze, ülj csak le bátran, szolgáld ki magad, látom, rád fér! Hogyan? Ja, a történet, amit említettem… Tudod mit? Amíg iszol, bele is kezdek. Késő ősz lehetett, akárcsak most; a hűvös-harapós szél az utcák aszfaltburkolatára hintette a lassan szemerkélő esőcseppeket, pocsolyákat hizlalt belőlük, és úgy általánosságban mindent elkövetett, hogy igazán szarul érezzem magam. A zavaros víztócsák felületén homályosan és bágyadtan tükröződtek a kertváros fakó fényei, mintha ők is feladták volna a harcot, átengedve a terepet a közelgő tél élettelen sötétjének. Egyetlen pulóverben érkeztem a lepukkant kis kávézóba, de mire sikerült fedél alá érnem, csavarni lehetett a ruhámból a vizet. Lerogytam egy félhomályos bokszba. Bent füsttel keveredett a bűz és a piaszag, de legalább végre-valahára meleg helyre értem. A durva, fából ácsolt asztal mocskos volt, akárcsak a körülötte elhelyezett kényelmetlen fapadok, de ez akkor nem nagyon érdekelt. Kihalásztam egy szál cigit a dobozából, rágyújtottam, és egy sört kértem. Oké, tudom, haver: korábban némi eufémizmussal kávézót említettem, és valóban azt is írták bejárat fölé. Igazából azonban egyszerű kocsma volt, bár lehet, hogy valamikor nem annak szánták, amivé később vált. Akárcsak én. Hogy én mivé váltam? Idd csak a piád és hagyd, hogy végigmondjam. Ígérem, mire végzünk, mindent megtudsz. Sokan, akik ismerni vélnek, állítják, hogy mindkét végén égetem a gyertyát, túl sokat iszom, dohányzom, bla, bla, bla… Ez azonban így nem egészen igaz: vannak ugyan ilyen periódusaim, de ez kizárólag az esetenként felgyülemlett feszültség oldására szolgál. Persze azoknak, akik csupán esznek, isznak, szarnak és basznak, nem hinném, hogy érthető a magamfajta félelme az ürességtől, és számukra valószínűleg ugyanolyan irracionális, akárcsak az én számomra az ő életük. Mindegy: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Bár a könyvet, ahol ezt olvastam, nem igazán értékelem, fura módon ezt a mondatot mindig szem előtt tartom. Lehet, hogy

valóban a lelki szegények a boldogabbak… ki a fene tudná ezt megmondani? Mindenesetre, ahogy múlt az este, egyre fogytak előttem a sörök. Nem igazán voltam józan, mégis rögtön felfigyeltem a lányra, amint belépett az ajtón: a magamfajta mindig felismeri a hozzá hasonlókat. Általában nem akarok többet tőlük egy jó dugásnál – na, ja, azért én is emberből vagyok… Akkor azonban más volt a helyzet. Hetek óta üresnek és tehetetlennek éreztem magam. Azt mondtad, írsz… akkor ismerned kell azokat a rossz időszakokat, amikor a melletted fekvő szeretőd arcát nézed, a fák megsárgult leveleit figyeled, vagy egy tökéletes összhangban felcsendülő harmóniát hallasz, és ennek ellenére csak nyugtalanságot, sőt unalmat érzel. Na, ez jelenti azt, faszikám, hogy kiégtél. Szóval a kiscsaj… Dögös volt, de valójában csak szelíd túlzással lehetett valóban szépnek nevezni. Hosszú, hullámos haja csapzott volt, a szemfestéke elkenődött, a ruhája pedig újkorában is inkább extrém lehetett, mintsem divatos. A kisugárzása azonban megfogott; éreztem, ahogy a sorsvonalak összefutnak, hogy aznap este valami fontos fog történni. Nem, nem egy sima csajozós sztori, idd már azt a piát, és hallgass! Teljesen összezavarsz, azt sem tudom, hol tartottam… ja, a kiscsaj… Ott állt az ajtóban, és félrehajtott fejjel szemlélte a helyiséget, én pedig őt. Nyilvánvalóan valakit várt – és nyilvánvalóan nem jött el az illető. Azt nem tudnám megmondani, a kezdetektől tudta-e, hogy bámulom, vagy csak később vett észre. Mindenesetre hirtelen felém fordult, felvonta a szemöldökét és rámmordult. – Te meg mit bámulsz? Oké, hogy tetszik, amit látsz, de azért kómába ne ess itt nekem! – Goromba egy darab vagy, azt hiszem, kedvellek. – Alig bírtam elnyomni az arcomra kívánkozó vigyort: az iménti megjegyzése kifejezetten szórakoztatott. – Részeg vagy, és valószínűleg büdös is – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. – Miért érdekelne, hogy kedvelsz-e, vagy sem? – Jó kis talány. – Immár leplezetlenül vigyorogtam. – Ha leülsz, talán kideríthetjük. – Egy ideig állt még az ajtóban, majd megvonta a vállát és leült, velem szemközt. Hűvösen, nyersen beszélt, mégis azon kaptuk magunkat, hogy egyre több a közös témánk; szinte lubickoltunk a kettőnk által pillanatok alatt életre keltett közös, csak számunkra létező zsákuniverzumban. Fiús jelleme volt,

szókimondó, de érdekes, mi több, elmés: lassacskán azon kaptam magam, hogy a kínzó depresszióm is oldódik. Még a használhatatlannak hitt cerkám is meredezni kezdett, az asztal alatt. Mi az, hogy buzis?! Ha még egyszer lebuzizol, síkba hozom az orrod az arcoddal! Ha nem tudnád, vannak olyan lányok, akik egyszerre nőiesek, mégis megvan bennük a Jang ereje… vagy a Jin-é, ezt a kettőt mindig keverem… Baromi vonzó volt, és kész; én legalábbis egyre inkább annak láttam! Sajnos, mindjobban eláztam, és kissé már akadozott a nyelvem is, amikor felajánlottam neki, hogy jöjjön fel hozzám. Legnagyobb meglepetésemre mégis igent mondott, bár közölte, hogyha szexelni akarok vele, akkor bizony fogat kell mosnom. Mindegy, több is veszett már Mohácsnál, na bumm. Szinte nem is érzékeltem a hideget, a gonosz széllökéseket, sőt még az egyre dühödtebben a nyakunkba zúduló őszi esőt sem, mialatt megtettük a hazáig vezető utat. A dugás? Ne félj, nem mesélem el, mert nem is került rá sor. Otthon folytattuk a beszélgetést, és mikor végképp kidőltünk… aludtunk. Lefekvés előtt úgy gondoltam, hogy másnap is lesz nap; majd akkor bepótoljuk az elmaradt szexet. Mire felébredtem, a lánynak nyoma sem volt. Viszont vitte magával a depressziómat is! Hetek óta először, végre neki tudtam ülni az írásnak. Azt hiszem, az egyik legjobb művemet alkottam meg akkor. Egy múzsa? Ugyan már, dehogy! Ő csak megadta a lökést, az ingert, amire szükségem volt ahhoz, hogy végre egyensúlyba kerüljek önmagammal és a világgal. Tehát, az írásnál tartottunk. A történetem mindenkinek tetszett, elbűvölte az embereket és a kiadót is. Ezt több jó írás is követte… mégsem történt semmi! Se jó, sem pedig rossz! Az életem változatlan maradt, mintha akkor, azon az éjszakán valami megszakadt volna. Megrekedtem, mint egy évmilliók óta borostyánba zárt rovar. Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy a kiscsaj ellopta a sorsom! Ne vigyorogj, mint egy fakutya, elmagyarázom. Tudnod kell, hogy a karma, a nagybetűvel írt SORS, azaz a siker és a bukás, mind egyfajta okozat. Az ok mindig te magad vagy: az, amit alkotsz, a munkád, az emberi kapcsolataid. Az okozat viszont az interakció, amivel hatsz a világra és a többi emberre. Pontosan ezért van az, hogy leginkább a művészeknek van sorsuk, hiszen

világokat építenek vagy pusztítanak el. A teremtő képzeletet pedig kár lenne alábecsülni. Így van ez, akár hiszed, akár nem. Hogy mit teszek? Egyszerű. Megkeresem a kiscsajt, akárki is ő, és vagy beleszeretek, vagy megölöm! Mert tartozik nekem a sorsommal! Persze, hogy megírhatod. Nyugodtan, bár nem fog történni semmi. Tudod, valójában ismerlek, nem véletlenül jöttem ide. Valamit kaptam is attól a lánytól, bár erre csak később jöttem rá. Rövid időre én is képes vagyok elvenni egy másik ember végzetét. Te pedig sikeres vagy. Középszerű, de sikeres. És nekem sikerre lesz szükségem, hogy végre megtaláljam Őt.

Álmok nélkül?

Ennek a napnak is foga volt, amit úgy mélyesztett az ereimbe, húsomba, hogy még a lelkem is vérzett tőle. Fájt. Az ég kékjét lelopták az égről a súlyos, ólomszínű felhők. Elbódulni, futni, mászni, menekülni; a tudatom összekucorodva szűkölt valahol az elmém egy sötét zugában, csupán egyetlen apró szikrája leste szenvtelenül és kíváncsian ezt a halál nélküli agóniát. – Megőrülök – közöltem fogcsikorgatva a velem szemben ülő, életvidám fickóval. – A te esetedben ez erőteljes eufémizmus – mutatott rá fejcsóválva. Hosszú, majdnemfekete haja a heves mozdulattól lágyan röpködött az arca körül. – Haverállat hova tűnt? – Vikingre itta magát, és kiment félmeztelenül ordítani a hóesésbe. – Az metál – vakarta meg alig serkenő szakállát, majd résnyire nyitotta az ajtót, és unottan kommentálta az eseményeket. – Autókat üldöz felemelt kézzel. Ez valamilyen kutyatermészetre utal? – Kutyapózról már hallottam… – Én is kilestem a bejáraton: – Kéne neki egy fejsze, így olyan csupasznak tűnik. – Persze, mert félmeztelen. Túl sokat toltok. – Ezt már a hangok is mondták. – Hülye. – Te is csak egy hang vagy! – vádoltam számonkérőn. – Ha úgy tetszik… – vont vállat. – Bár a szellem kifejezést jobban szeretem. – Ja, biztos. Ne vetíts már! – Ne értsd, ha nem akarod – Kedvtelenül legyintett. – Én a te ifjúkori másod

vagyok. A szellemed. – Egy szellem hogyan tudta volna az előbb kinyitni az ajtót? – szorítottam sarokba. Kezdett határozottan idegesíteni. – Te nyitottad ki. – Akkor csukjam be, mert cúg van! – förmedtem rá. – Szóval, kit is vizionálhatok becses személyedben? – Én vagyok az elmulasztott esélyek szelleme. – Tényleg! – csaptam a homlokomra színpadiasan. – Ezért voltál olyan ismerős! Kérdeztem is magamtól, hogy „talán csak nem az elmulasztott esélyek szelleme” ez az idétlen figura itt velem szemben, de később elhessegettem a gondolatot. Úgy éreztem, számomra túl nagy megtiszteltetés lenne. – Gúnyolódj csak, más már úgysem maradt neked. – Röhögni is szoktam – vágtam vissza. – Részegen, vagy a saját hányásodban fetrengve? – Így is, úgy is, ha kedvem tartja. Esetleg együtt mindkettőt, mert az az igazi móka. – Emlékszel még arra a lányra? – váltott témát. – Boldogok voltunk. – Hogyne emlékeznék. Melyikre? – Javíthatatlan vagy. Csak egy kicsit kellett volna megváltoznod, és örökre együttmaradtok. Van még esély helyrehozni. – Ha te tényleg én vagyok, akkor tudnod kéne, hogy ez az, amire sosem vágytam. – Beleszoktál volna. Most nézz körül, hogy tudsz így élni? És ott van még a siker… Emlékszel arra a jólfizető állásra? – Kénytelen vagyok – morogtam. – Nem sok volt belőle.

– De te azt is otthagytad. – Nekem a „megszöktem a rabigából” kifejezés jobban tetszik. – Igazán elviselhetted volna az apróbb súrlódásokat. – Na, ja. Ha súrlódásra vágynék, a pici, rózsaszín seggem árulnám. – Javíthatatlan vagy! – ismételte meg dühösen, majd hangtalanul feloldódott a semmiben.

– Már épp ideje volt, hogy lekopjon ez a nyikhaj – közölte az idősödő, őszhajú férfi, aki átvette a fiatal helyét velem szemben a széken. – Ezek a tejfölösszájú ifjoncok azt hiszik, mindent tudnak… Hoppsz, odakint haverállat majdnem elkapott egy nagy fekete verdát, de az uccsó pillanatban eltaknyolt. – Majd belejön. Gyakorlat kérdése. És te ki vagy, szakadt-öreg, csúnya fazon? – Az eljövendő esélyek szelleme – nézett rám kortalan, szúrós tekintettel. – Megmutathatnád, amin éppen dolgozol. És… esetleg maradt még abból a pálinkából…?

A leszálló

A férfi felpillant, ránéz asszonyára, majd imádattal hangjában megjegyzi: – Nagyon csinos vagy, szívem! – Tényleg tetszem? – A nő tekintete felragyog a bók hallatán. – Kámina segített kiválasztani ezt a színt. – Nem csak az árnyalatról beszélek, édesem, hanem rólad… mindig meglep, milyen mesterien bánsz az anyaggal. Az asszony boldogan hallgatja társa elismerő szavait, de a lelke mélyén a már jól ismert, keserű előérzet ver tanyát. – Megint lemész, ugye? – kérdi férjét szomorkásan. – Pedig reménykedtem benne, hogy a múltkori volt az utolsó! Utána majd’ egy teljes ciklusig nem voltál önmagad. A nő emlékszik az örömtelen, szomorú fényre, ami azután még oly hosszú ideig kísértett az általa olyannyira szeretett férfi szemében. Társa, amikor úgy hitte, senki nem látja, gyakran csak meredt maga elé fáradt, üres tekintettel. „Miért teszi ezt magával?!”– fordul át haragba a benne gyűlő elkeseredettség. Valahol a lelke mélyén tudja, hogy azért mérges, mert a férje ilyenkor távol jár tőle. Távolabb, mintsem azt ő képes lenne megérteni. – Egy fontos kérdést kell eldöntenem. Számítanak rám. – Na persze, csak rád számíthatnak! – Indulat színezi iróniává a keserűség szülte gúnyt. – Nem tettél már így is eleget?! Miért nem lettél te is költő vagy filozófus? – Ugyan már, nálunk majdnem mindenki művész… valakinek ezt is csinálni kell. Mi van akkor, ha a filozófusok elakadnak egy probléma megoldása közben? Ki másra számíthatnának a költők, ha elhagyja őket az ihlet? Szükségük van rám és a hozzám hasonlókra.

Az asszony nem hagyja ennyiben: – Komolyan beszélek, úgyhogy figyelj rám! Az egyik ismerősöm említette, hogy újfajta logikai rendszeren dolgoznak valamelyik multiverzum számára. Talán segíthetnél nekik. – Ugyan már, te is tudod, hogy az nem az én világom! Én és az anyag… – A férfi elneveti magát a dolog abszurditásán. – Hisz még a külsőmet is te alakítod! – Nem erről lenne szó! – erősködik a nő. – Csupán a szabályok kidolgozásában kellene részt venned. – Ha visszatérek, megbeszéljük – adja meg magát a férj, majd lehajtja fejét, és halkan megjegyzi: – Néha én is úgy érzem, erkölcstelenség, amit teszünk. – Erkölcstelenség? – értetlenkedik az asszony. – Mit jelent ez a kifejezés? – Csak egy anakronizmus – legyint a férfi. – Valami olyasmit, hogy disszonáns a harmóniánkkal, ezért emocionálisan nem helyénvaló. Bár a nő nem érti a magyarázatot, nem firtatja tovább a dolgot. Tudja, hogy ezt a vitát megnyerte. – Rendben, menj – válaszolja megbékülve. – De ígérd meg, hogy sietsz vissza. Ne legyen több mint egyetlen… hogyan is szoktátok mondani? – Rövid út lesz, ígérem – jön a válasz. – Tényleg nem lesz több idő, mint egyetlen élet. Mindössze egy egyszerű, a hatalom természetéről szóló vitára kutatjuk a választ.

***

A csecsemő halkan felsírt, és az asszony tudta, hogy ez a gyermeke végre életben marad. Koraszülött volt, soványka is, de a nő számára nem létezett csodásabb teremtménye a világnak ennél az apró, takaróba bugyolált csöppségnél.

– Mi lesz a neve? – kérdezte a nővér az ifjú anyát. – Adolf – válaszolta büszkén, és arra gondolt, mint minden anya, hogy az ő fia lesz az, aki megváltoztatja majd ezt a világot.

Bajnokok

A hajnal fénye rózsaszín csíkokat fest az ég aljára, amikor kezdődik a játék. A napfelkeltével egyidőben a szél is megélénkül: cibálja, tépi a kötelekre feszített lobogók selymét. A kürtök érces hangja elnyomja a lelátókon gyülekező tömeg rekedtes üvöltését, és a küzdőtéren kezdetét veszi a harc. Acél csendül acélon, kötélnyi izmok feszülnek egymásnak, vasalt csizmák rúgják magasba az aréna porát. Ahogy a nap égi pályáján a delelő felé közelít, úgy válik mind elkeseredettebbé és kegyetlenebbé a küzdelem. Sokan érkeztek a tornára, és kevesen távoznak élve. A legyőzötteket a porondmesterek közömbös mozdulatokkal, a lábuknál fogva vonszolják ki a harctérről. Ismét megszólalnak a kürtök, és a tömeg üdvrivalgása közepette egy fehér köpenyt viselő, csillogó páncélba öltözött harcos lép az arénába. Sisakot nem hord: szőke haját összekuszálják az alattomban támadó, kósza széllökések. A nemesi arcél és a tiszta tekintet láttán büszkeséget érzek. Ő a legjobb barátom, akit testvérként szeretek. Megannyi küzdelem és csata során bizonyította bátorságát, hűségét. Helyt állt akkor is, amikor mások már rég feladták volna. Sosem félte a küzdelmet, mint a hitványabbja, akik társaikat magukra hagyva, gyáván megfutnak a túlerő elől. Ő sosem tenne ilyet: jók között a legjobb, bátrak közt a legbátrabb, igazi bajnok. A közönség is tudja ezt, és lelkes tapssal jutalmazza minden mozdulatát. Könnyedén, szinte táncolva vív. Minden erőlködés nélkül forgatja a súlyos lovagi kardot. Ellenfél nem állhat meg előtte. Tekintetem az övét keresi, de amikor tehetné, akkor sem néz felém. A díszpáholyban büszke tartású, sötét ruhába öltözött asszony áll. A férfi őt figyeli rajongva. Ismerem ezt a tekintetet, bár ne ismerném! Az asszony gyönyörű. Arcán talányos mosollyal tekint vissza az alant küzdő

harcosra. Lassan alkonyodik, a harcos karja azonban nem lankad. Kevés választja már el attól, hogy megnyerje ezt a pokoli küzdelmet, és a nőt, akire olyannyira vágyik. Végre elérkezik az utolsó forduló. A lovag megint felnéz az asszonyra, aki még mindig a korábbi, rejtélyes arckifejezéssel tekint le rá. Az én keblemet viszont büszkeség feszíti, miközben figyelem. De ő most sem néz vissza rám. Az aréna szélénél fáklyák gyúlnak, hogy vérszínben lobogó lángjukkal megvilágítsák a döntő összecsapást. A harcos könnyedén mozdul, fegyverét maga előtt pörgetve, gyilkos acélfalat sző. Csapások és hárítások végeérhetetlen sora után még mindig nem fárad. Megállíthatatlannak tűnik, és a közönség soraiban senki nem kételkedik, hogy övé lesz a végső győzelem. Ekkor azonban hatalmasat hibázik! Egy széles ívben indított vágás csikorogva csúszik le a kopottas, fekete acélvértről. Kifordulok, és kardom a páncél illesztékein áthatolva vért fakaszt. Az asszonyra nézek, aki felemelt kezét ökölbe szorítja, és hüvelykujjával lefelé mutat. A második csapásom immár halálos. A nő melegen rám mosolyog, én pedig – miként eddig már annyiszor – most is szomorúan suttogom: – Igen, úrnőm!

Angyalszív

Messzi, messzi, túl az Óperencián – és talán az Üveghegyeken is túl – élt egy fiatal lány. Egy hatalmas, takaros házban lakott a szüleivel és testvéreivel. Minden nap korán kelt: reggelit készített, sütött, főzött; mint bárki más, ő is élte az életét. Vidám, közvetlen embernek ismerték, gyakran mosolygott, szívesen viccelődött. Ám soha, senki nem vette észre, hogy sötét, gyönyörű szemei néha a legvidámabb tréfa közben is szomorúan csillognak. Mert a lánynak volt egy titka. Egy titok, amit senkivel sem osztott meg: mikor leszállt az éj, és az emberek lelke utazásnak indult az álmok birodalma felé, rendre egy furcsa, földön túli tájon találta magát… a nap sugarai szokatlan színekbe öltöztették ezt a különös helyet. Leggyakrabban egy kis szigetre került, ahol a fák törzse kékesen ragyogott, míg a levelek és a harmattól csillogó fű szívmelengető piros színben pompázott. Körötte a sötétzöld víztükrön hatalmas tavirózsák lebegtek. Olyan idegen, fenséges és szívbemarkoló volt a látvány, hogy a lány talán meg is ijed, ha nincs ott Ő. Ő azonban átölelte acélos karjaival, és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. A lány ilyenkor úgy érezte, hogy ennél boldogabb már nem is lehet. Megfogták egymás kezét és elvesztek egymás tekintetében – a karcsú, szép leányzó és a férfi, akinek kitárt, fehér szárnyai büszkén magasodtak széles vállai fölé. Aztán elmúlt az éjjel, és egy újabb reggel virradt. Reggelek és éjszakák váltották egymást, majd az évszakok is sorra következtek. A fák lehullajtották a leveleiket, és újból rügyezni kezdtek. A lány tette a dolgát, és várt, egyre csak várt: várta az angyalt, aki megígérte, hogy egy napon eljön érte.

***

Fent a mennyországban háború dúlt. A végeláthatatlan harcban jók és gonoszok ezrével pusztultak. Ekkor történt, hogy a bajnokok közt az egyik legkiválóbb, ráunva a folytonos öldöklésre, a Mindenhatóhoz fordult: – Nagyuram! Te, aki mindenekfölött állsz, kérlek, oszlasd el a szívemben lakozó kételyt! Mondd, ha hatalmadban áll megakadályozni ezt az esztelen vérontást itt is, és lent a földön is, miért nem teszed meg? Miért hagyod, hogy ártatlanok sokasága pusztuljon el egy értelmetlen harcban, aminek egy mozdulatoddal, egyetlen szavaddal véget vehetnél? – Neked pusztán annyi a dolgod, hogy bennem higgy! – válaszolta az Úr. – Megvan mindezek oka, de azt még számodra sem fedhetem fel. – Tehát azt kéred – válaszolta az angyal szomorúan –, hogy én higgyek benned, míg te nem hiszel bennem? Sajnálom Uram, erre én képtelen vagyok… A káromló szavak hallatán az Úr éktelen haragra gerjedt, és fölkiáltott: – Ha nem hiszel bennem, juss te is ugyanoda, ahova az a másik, miután kétségbe vonta művem teljességét! – Ezzel letépte az angyal gyönyörű fehér szárnyait és letaszította a mennyekből.

***

Lucifer mosolyogva várt rá a pokol kapujánál. – Bár sokat megöltél a legjobb harcosaim közül, mégis testvéremként fogadlak. Harcolj mellettem: tőlem kaphatsz új, fenséges és csillogó fekete szárnyakat. Harcoljunk és meglásd, egy napon győzni fogunk. – Melléd állok – válaszolta az angyal – ha igaz, és érdemes választ kapok. Miért harcolsz az úrral? Hogyha valóban felismerted művében a hibát, miért nem próbálod helyrehozni azt? – Nem az én dolgom mások tévedését helyrehozni – válaszolt dühösen a Sátán – ami rossz, annak pusztulnia kell.

– De mi lesz azzal a rengeteg szenvedő lélekkel itt és a földön? Nem azért kívánod-e a pusztulásukat, hogy bebizonyítsd a saját igazad? – Még ha így is van, akkor sincs sok választásod, nem? Az angyal csak megcsóválta a fejét, és hátat fordított Lucifernek. – Azt hiszed, dacolhatsz velem? – kiáltotta az ördög. – Ezért a pokol legmélyebb bugyrába vetlek.

***

A földön, abban a hatalmas, takaros házban mindeközben teltek az évek. A lány egyre csak várt és várt. Élte az életét, ivott, evett és szeretett. Már nem álmodott. De a reményt sosem adta fel, hogy egyszer mégis eljön érte az angyal.

***

A pokol iszonyú volt. Vulkánok tüzei égtek, perzselt a levegő, az angyal mégsem adta föl. Nemcsak azért, mert egykor harcos volt, és azok közt is a legkiválóbb, hanem egy ígéret miatt. Az ígéret miatt, amit régen egy halandó lánynak tett, akinek meglátta szemében a választ. Azt a fényt, amely elindította ezen a végzetes úton. Szárnyainak csonkjai üszkös faágakként meredeztek megereszkedett vállából, bőre megrepedezett és ráégett a testére, de végül, nagy sokára megtalálta a pokolból kivezető utat.

***

Az idő kereke pedig csak forgott, és forgott. A lány felett nem múltak el nyomtalanul az évek. Bár még mindig gyönyörű volt, arcán megjelentek az első ráncok, és koromfekete hajába néhol már ősz szálak vegyültek. Nem bánt vele szűkmarkúan az élet: végül hozzáment egy kedves és figyelmes férfihoz, és született két szép gyermeke. De a szíve mélyén sohasem adta fel a reményt, hogy egyszer eljön érte az angyal, akit gyermekkora óta vár… Élt, tette a dolgát, szeretett és szerették. Gondoskodott családjáról, járta megszokott mindennapos útját. Egy napon séta közben, az egyik padon szánalmas alakot pillantott meg. Látszott, hogy szakadozott köpenye szörnyű, torz testet takar. Bár a férfi csuklyáját mélyen az arcába húzta, nem rejthette, hogy bőre valaha csúnyán megégett. Heges arca mélységes fájdalmat tükrözött. Egyedül a szemei csillogtak furcsán: a lányt olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valahonnan ismerné ezt a mély, szívbe markoló tekintetet. „Szegény ördög” – gondolta magában, és menet közben pár fémpénzt dobott a nyomorék alak elé. Mire hazatért, már el is felejtette az esetet. Élte tovább a mindennapi életét… bár néha még ma is várja, hogy érte jöjjön álmai délceg angyala.

Amikor kopogtatsz a mennyország kapuján…

– Tudod, olyanok, akár a macskák. – A nagydarab, kopasz fickó cinikus félmosollyal nézett rám. – Hoznak egy rossz döntést, és utána tűzön-vízen át kitartanak mellette. Átfutnak az úton, körül sem néznek, nem számít, hogy jön-e autó. Sosem figyelnek, ebből van a baj. – Na, ezzel sem sokat segített. A koszos kis helyiségben vágni lehetett a füstöt. Szórakozottan arrébb rúgtam egy, az asztalról a földre esett üres sörös dobozt, és csalódottan megcsóváltam a fejem. – Néha azért tele a tököm veled. – A barátomnak tekintettem, és nem számítottam erre a véleményre. Biztos nem gondolta komolyan – legalábbis remélem. Igaz, arról, ami valójában történt, ő sem tudhatott többet, mint amennyit az újságokban megjelent soványka hasábban leírtak. A teljes igazságot rajtam kívül csak egyvalaki ismerheti... De nem ő. – Ideje, hogy megbékélj. Ami történt, megtörtént, tovább kell lépned. – Lózungok, sztereotípiák: szánalmas, hogy valaki, akit régebben magamhoz közel állónak tartottam, csak ennyit értsen az egészből. Vigasztalni jött, de elhúzhatna már a büdös francba. – Ami történt, aligha a lány hibája. Szegényke rosszkor volt rossz helyen – ahogy én is. És ezen a tényen semmiféle utólagos moralizálás nem változtathat. A kopasz nagy nehezen eltolta a bringát, bár előtte percekig kotorászott a zsebében a slusszkulcsát keresve. Tohonya egy alak. A vetetlen, hideg ágyba rogytam, és üres tekintettel meredtem a plafonra.

Jó ideje alig aludtam. Ha nagyritkán sikerült is pár percre elszundítanom, abban sem volt sok köszönet. A torkomat marta a rengeteg elszívott cigi füstje, a szemem viszketett, mintha homok ment volna bele, amit sehogyan sem tudok kidörzsölni. De hiába néztem a mennyezetet, ott is csak a lány tekintetét láttam: a rettegésbe fagyott, kifejezéstelen szempárt, ahogy folyamatosan remegve a

világ összes borzalmát átéli újra és újra. Azt mondták, a koponyasérüléstől volt. Bár tudnék hinni ebben. Az események után – percekre rá, hogy kijöttem a rendőrőrsről – nekiálltam úgy istenigazából ostobára inni magam. Reggel hétig töltöttem magamba jeges elszántsággal a piát: nem segített. Az ereimben keringő adrenalin, a hideg düh és a keserűség berúgni sem engedett. Azt hiszem, akkor, piás-józan fejjel született meg bennem az elhatározás. Akkor lettem végleg kárhozott.

Korán reggel – mint azóta minden nap – az első utam a kórházba vezetett. Még sötét volt. Kábán, szinte révületben vezettem. Az autó kerekei meg-megcsúsztak a latyakos úton, leheletem vastag páraréteget hagyott a szélvédőn. A szitáló ködben álomszerűnek, kísértetiesnek tűntek a kátyús utakat szegélyező mocskos, szürke épületek. Sokszor csak a jószerencse segítségével kerültem el a balesetet, de végül baj nélkül kanyarodtam be a kórház előtt nyújtózó üres parkolóba. Miközben a kortól lebírt óriásként nyújtózó létesítmény felé lépkedtem, valamiért a karácsony jutott eszembe. És utána rögtön azok, akiknek az ünnep már többet nem jelenthet békét… Ha a sebek egyszer be is gyógyulnak, a lelkükön mindörökre heg marad: az étel íze már soha nem lehet olyan zamatos, az álom már soha többé nem lehet olyan nyugodt, sem a szerelem olyan felhőtlen, mint rég. A fertőtlenítőszagtól terhes, hányászöld kórházfolyosó faláról tenyérnyi foltokban mállott a festék. A cipőm sarka halkan kopogott a kopottas kőpadlón. A kórteremben fekvő, életfenntartó gépekre kötött alak előtt egy sötét ruhába öltözött, középkorú nő állt. Láttam már máskor is itt, eddig azonban sosem szólt hozzám. Igaz, én sem erőltettem a beszédet. Mit is mondhatnék a bánattól lesújtott rokonoknak, barátoknak? Az asszony most mégis megszólalt. Halkan, suttogva ejtette ki a szavakat: – Olyan jó gyerek volt. Éjszaka néha felébredek, mert úgy hallom, nyílik az ajtó… ilyenkor azt hiszem, ő jött haza. Azután eszembe jut, hogy itt fekszik egy kórházi szobában összetörve, gépekre kötve, bénán. Hogy ő már sosem jön haza hozzám… Már várják a mennyországban – Nem sírt. Különös, karcosan mély, szinte hipnotikus volt a hangja. Nem válaszoltam, csak bólintottam és sarkon

fordultam, magára hagyva az anyát gyermekével. A vén belváros tarka fényeivel és díszes neonfelirataival különös, százfarkú, ezerkarú szörnyetegre hasonlított, amely hamis csillogással vonzza magához a mit sem sejtő prédát, hogy az óvó ölelés színlelt ígéretével veszejtse el – babiloni szajha. Délutánra a hó is leesett, lassan fehér lepellel takarva ennek az urbánus szemfényvesztésnek seregnyi sebből vérző testét. Magányosan, kirekesztetten, egy ókori jós mindent látó, mégis vak tekintetével baktattam a girbegurba utcácskákon és a büszke, nyílegyenes sugárutakon. Félcipőmet régen átáztatta a bokám mellett becsorgó latyak. Ebből azonban alig éreztem valamit: szemeim előtt sokadszorra is a mardosó önvád által életre hívott, a lelkembe égett esemény képei peregtek.

Megint láttam a lányt, ahogy a gondolataiba felejtkezve, fiatalos léptekkel vág át a füves parkon. A holdárnyékos padon ülve mindenki számára észrevétlenül figyeltem, ahogy az utcai lámpánál álló kis társulatból egy sötéten suhanó alak megindul felé. Láttam – és tétlenül, jéggé fagyott lélekkel figyeltem –, amint az ütéstől a földre zuhan. Hallottam a ruhák halk reccsenését, és a köréjük gyűlők izgatott, torokhangú röhögését. Könyörgés hangjait sodorta felém a szél, azután fojtott, majd egyre fájdalmasabb sikolyokét. Nem mozdultam. Nem tudtam. Megdermedtem, akár egy csöppnyi rágcsáló, amint megpillantja a föléje magasodó királykobra rezzenéstelen, gonosz hüllőtekintetét. Testemet, szívemet acélbéklyóként szorította a vad, sosem érzett intenzitású félelem és rettenet; egy idő múlva a sikolyok kínlódó hörgésbe váltottak át. Percek, pillanatok vagy talán órák teltek el. A lányon fekvő alak végzett. Elégedett képpel fordult felém; a sápadt holdfényben jól láttam az arcát. Ahogy azt is, amint egy mellette heverő kővel többször lesújt védtelen, mozdulatlan áldozatára. Vigyorogva, módszeresen.

Mint mindig, most is lassan tértem vissza az álomvilág poklából. Első pillanatban nem tudtam, hol vagyok, azután megpillantottam a kerületi rendőrkapitányság rusztikus, hóval borított homlokzatát. Miután másodszor is itt jártam – berendeltek, hátha sikerül azonosítanom a tettest –, akaratlanul is minden utam ide hozott vissza. Akár egy holdkórost. Vagy a lepkét, amely

halálos kényszertől hajtva, a gyilkos tűz lángjától bűvölten repül a biztos pusztulásba. Megfordultam, és igyekeztem minél gyorsabban eltűnni a környékről. Nem mintha tartanom kellett volna bármitől is – az odabent szolgálatot ellátó hivatalnokok csupán az igazságszolgáltatás gépezetének apró, ám annál kopottabb és hasznavehetetlenebb csavarjai. Töketlenek, bürokraták és fásult semmittevők gyülevész hada.

A hadnagyra, aki akkor kihallgatott, úgy illett az iménti leírás, mint zebrára a csíkok. Nehézkesen, szuszogva kotorászott az asztalon heverő akták közt. Miközben keresgélt, a félig nyitott ajtón át figyeltem, amint az ötven körüli, vastagon kimázolt titkárnője az előtérben gépel. – Szóval, mondja el, mit is látott. – A színtelen hangból rosszul leplezett érdektelenség csendült ki. Nem kötöttem az orrára, hogy végignéztem, ami történt. Azt állítottam, hogy csak az események után érkeztem a helyszínre, majd rögtön értesítettem a rendőrséget. A hadnagy fejhangon hümmögött, és az egyik aktában kezdett el bogarászni. – Szegény lány – jegyezte meg vontatottan. – Spirális törések mindkét sing- és orsócsontban, ficamok, koponyasérülések és belső vérzés… Nem lehetett valami felemelő látvány. „Nem lehetett...” – Ezek szerint ez a majom kint sem volt a helyszínen. A jó anyját az idiótának. Én hallottam azoknak a csontoknak a reccsenését, és láttam, ahogy a zúzódások, ficamok keletkeztek. És láttam utána a lány testét, összetörve, elhasználva és elhajítva. Láttam az összekarmolt melleit, a szeméremszőrzetét, amit lucskosra áztatott a vér… és láttam a remegő, örök fájdalomba torzult, végleg megtört tekintetét. – Segíthetek még? – A hangom nem volt kevésbé színtelen az övénél, ám a visszafojtott indulat a gyomorszájamat csiklandozta. – Még egy pillanat… Idekészítettem az asztalra azoknak a bűnözőknek az aktáját, akiktől várhatóak voltak ilyen, vagy ehhez hasonló cselekmények.

– Várhatóak?! – Ebben a pillanatban elszakadt a cérna. – Akkor mégis, mi a jó büdös francot keresnek még ezek a vadállatok az utcán?! – Nyugodjon meg, és nézze végig a képeket, különben kénytelen leszek őrizetbe vetetni az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért! – A hangja magabiztosan, szinte boldogan csengett. Helyben volt. Tudta, hogy a labda végre az ő térfelén pattog: a bürokraták, az aktatologató semmittevők és a kisszerűek által uralt térfélen. – Nézegesse őket, addig iszom egy kávét. „Remélem, agyvérzést kapsz tőle” – jegyeztem meg halkan. Lehet, hogy hallotta, de nem reagált semmit. Lihegve az ajtóhoz lépett, és távozott. Szarházi. Naná, hogy rögtön a második kép, ami a kezem ügyébe került, a támadóé volt. Sötét, ragyás bőr, vastag szemöldök, villogó, indulatos tekintet. Nem hiszem, hogy ezt az arcot képes lennék valaha is elfelejteni. Szemrebbenés nélkül hazudtam a nagy sokára visszatérő hadnagynak: nem, ezeket az embereket sosem láttam a bűntett környékén. Úgy tűnt, elégedett a dolgok alakulásával – ha nincs tettes, nincs fölös munka.

Esteledett. A hó egyre jobban zuhogott, amikor a kórház elé parkolt kocsimhoz értem. Szarrá áztam, alig álltam a lábamon, de még képtelen lettem volna hazamenni. Addig nem, amíg újra be nem nézek a második szinten lévő, jól ismert betegszobába. A cipőm hangosan cuppogott, nedves foltokat hagyva a folyosó rideg kövezetén. Az öntöttvas fűtőtestekből áradó forróság ellenére rázott a hideg, miközben a kórterembe léptem. A helyiségben – szerencsére – most nem tartózkodott senki. A lélegeztető gép csendes szuszogása, és a szívmonitor halk pittyegése baljós, örök álmot ígérő ritmust, komor hangulati aláfestést adott a látványnak. Az ágyon fekvő haldokló testéből – akár valami huszadrangú filmrendező által megálmodott kusza vízió – mindenféle csövek lógtak ki, szemével mégis engem követett. Azon kevés pillanatok egyikét sikerült elcsípnem, amikor magánál volt. – Meg ne halj nekem, amikor nem vagyok itt! – suttogtam felé. Bár az ezt követő monológot bizonyára sokszor hallotta már tőlem, mégis újra belekezdtem… Csak remélhettem, hogy érti is. – Tudod, egykor művész voltam. De az erőszak olyan, mint valami járvány. Nézz csak rám! Egy békétlen,

nyugalomra és szeretetre alkalmatlan ember lett belőlem, aki még a legrettenetesebb bűnt is képtelen megbánni. Képtelen voltam, igen. Ha megtehettem volna, újra megteszem, és megteszem még ezerszer azt, amit azután cselekedtem, miután a hadnagy íróasztalán lévő aktából megtudtam a gazember címét. Sötét volt, még a hold sem kelt fel, amikor a ház ajtaján kilépő férfi mögé léptem. Nem féltem – azóta nem féltem soha. A kezemben tartott kőműveskalapács újra és újra lesújtott, szilánkokra zúzva az előttem álló, majd később járdán fekvő alak nyakcsigolyáját, gerincét. – A lány hajnalban halt meg – folytattam az ágyban fekvő férfire meredve. – Azt mondják, a kis teste nem tudta elviselni a sokkot. Nem tudta elviselni, amit tettél vele. Meg ne halj nekem, hogyha nem látom a szemed fehérjét! Tudnom kell, mi lesz veled – és így megtudom, mi lesz velem –, amikor hiába kopogtatsz a mennyország kapuján!

Meglátni egy angyalt

– Jó napot, Zenész Úr! – Bár az öregnek több füle van, mint foga, a felvillanó mosoly egyáltalán nem kellemetlen. Fásult biccentéssel viszonzom a köszönést. Zuhog az eső, akárha dézsából öntenék. A fel-felvillanó villámok fénye dühöngve exponálja túl az alacsonyan szálló, hamuszín felhőket. Mély morranások, utánuk éles döndülés. Égiháború a javából. Megborzongat és megihlet.

Nézd, leszállt az éj Sikolt a szél Üvölts, a vér nevében!

Hmm… elakadtam. Gondolkozni jöttem ki erre a csöppnyi, a házak takarásában alázatosan megbúvó templomtérre. Nem számítottam arra, hogy ilyen ítéletidőben bárkit is itt találok, az Öreg azonban szelíd vigyorral ül egy valahapiros padon, mintha észre sem venné, hogy a lecsapó villámok szerteágazó, kéken izzó árkokat karcolnak az égre. Helyet mutat maga mellett a szarrá ázott, szúette padon. Leülök – vizesebb már úgysem leszek –, majd kipöckölök egy szál cigarettát a gyűrött dobozból és megkínálom. Egy ideig némán fújjuk a füstöt. Tekintetem az előttem magasló templomtoronyra szegezem. Nem vagyok vallásos, mégis különösnek tartom, hogy sosem csap bele a villám. Merengek egy darabig, majd gondolataim visszakanyarodnak a mellettem kucorgó Öregre. Régről ismerem: vén alkoholista, aki nap-nap után sörösdobozokat hurcol a színesfémtelepre, hogy meglegyen a következő adag

piája. Gyakran kopogtat az én ajtómon is, hogy megkaparintsa az előző, kábulattal, füsttel és kéjjel teli napról megmaradt, számomra értéktelen, számára kincset érő alumíniumdobozokat. Társadalmi szimbiózis: én úgysem tudnám a kukába gyömöszölni az összest, a szelektív gyűjtőig lemenni pedig lusta vagyok. A kezemben elázik a cigaretta, de az Öreg sem jár jobban. Fanyar mosollyal elpöcköli a kettétört koporsószeget, majd felém fordul, mintha megérezte volna, mire is gondoltam az imént. – Valaha festő voltam – közli feltűnően józan, értelmes hangon. – És nem is a kevésbé ismert, meg nem értett fajtából. Jól szituált. Nocsak! Hiszek neki, hiszen régen tudom, hogy senki nem születik hajléktalan alkoholistának. Mindenkinek vannak álmai és vágyai, míg azok lassan, de módszeresen porrá nem őrlődnek az élet könyörtelen malmának kövei között. – Nő, vagy pénz? – kérdem tőle, hisz ahhoz már elég tapasztaltnak hiszem magam, hogy ismerjem a lelki és fizikai nyomorhoz vezető út stációit. – Félreért, Zenész Úr. Szép családom van, igaz, már jó ideje nem láttam őket. Úgy hiszem, aligha lenne rám kíváncsi bármelyikük. De annak, hogy ide jutottam sokkal mélyebb, transzcendentális okai vannak. Más körülmények közt kinevetném, de a körülöttünk bömbölő, zúgó vihar misztikus hangulatot ad a szavaknak. Valami megmozdul bennem, és tudatomba hirtelen bevillan az imént félbehagyott dal folytatása.

Lásd, mit lelkedbe zársz Titkod sötét Elveszett szíved régen

Az előrefrén sem várat magára sokáig:

Pokoli tűzzel éget, kísért a mély Feloldozást találni csak vak remény

Újból megakadok és az Öreg – mintha csak erre várt volna – szelíd, borízű hangon folytatja: – Egy ehhez hasonló, viharos este volt akkor is, amikor az életem végleg megváltozott. Nem is tudom… ezt még soha nem mondtam el senkinek. Őrültnek tartottak volna. De most már mindegy. – Mindig van egy legelső alkalom – nézek immár határozott kíváncsisággal a véreres szemekbe. Egy ideig hallgat, majd rekedten megköszörüli a torkát. Érzem, hogy a történet kikívánkozik belőle – nem is kell csalódnom. – Mint mondtam, festő voltam. Művész, ennek minden átkával és áldásával. Kölyökkorom óta pingáltam a vászonra mindenfélét. Képeket, alakokat; az alkotás volt az, amely rendre a pokolba taszított, és a mennybe emelt. De bármi is történt a magánéletemben, bármerre is vette a sorsom az irányt, sosem adtam fel… legalábbis addig az éjszakáig. Nyitott szemmel jártam a világot, állandóan téma, ihlet után kutatva. Az elején nehezen ment, de később az áldozatos munka meghozta a gyümölcsét. A színek, a mozdulatok mind határozottabb formát öltöttek a kezem alatt: megtanultam látni és láttatni. Megfestettem az érzéseim, és az általam megélt világot. A siker nem váratott sokáig magára. Az egyik képem – talán látta is valahol – híres lett. Akkoriban egy kicsiny és sötét lyukban alkottam, egy pékség felett. Talán csak a hajnaltájt sülő friss cipók illata hiányzott, amikor nem sokkal később egy jókora, tágas műterembe költöztem. – Az Öreg tűnődve néz maga elé egy darabig. Ráncolja a homlokát, mintha megpróbálná felidézni az egykori pékségből felszökő illatokat, majd ismét beszélni kezd. – A galériatulajdonosok versengtek a képekért. Észre sem vettem, és már megvolt mindenem, amit csak egy ember magának akarhat. És – mert a szerelem sem késett – nemsokára feleségül vettem egy kedves és

szép lányt… még ma is gyönyörű asszony. Két gyerekünk született, egy fiú és egy lány. Voltak persze hullámhegyek és völgyek. A szívemben lakó örökös éhséget, az alkotás kényszerét azonban csak a festés tudta jóllakatni, az űzött, hajtott előre. Aztán egy éjszaka, egy ehhez hasonló viharos éjjelen, amikor épp egy újabb képre kívánkozó téma után jártam az utcákat, megláttam az angyalt. – Egy angyalt? – Elhúztam a szám. Mégiscsak gyagyás az öreg. – És mi történt utána? – Utána? Semmi. Azóta várom, hogy újra megpillanthassam, de úgy tűnik, ezen az éjszakán már nem fogom. Én legalábbis nem. Egyfogú vigyora ezúttal valahogy cinikusnak tűnik, miközben nehézkesen feltápászkodik, és búcsút intve magamra hagy. Távolodó, görnyedt alakját hamarosan elrejteti a lezúduló esőfüggöny. Ostoba vén bolond. Zsebemben a cigaretta teljesen szétázott, mégis hiábavaló kísérletet teszek rá, hogy legalább egy ép szálat valahogy előhalásszak. A tomboló vihar eddig vadnak, a maga módján mégis valamiképp harmonikusnak tűnt, most viszont baljós érzések kerítenek hatalmukba. Agyamban megfogalmazódik a refrén első két sora.

Szélvihar, zúg az éjben Hangját hallgatni félsz

Folytatnám, de valami megváltozik. A szél ugyanúgy vágja az esőt az arcomba, a villámok ugyanúgy dörögnek-morognak körülöttem, mégis mintha egy láthatatlan kupola belsejébe kerülnék. És akkor megpillantom Őt. Végtagjaimat mozdítani képtelenül bámulom… Az idő telik – talán egy pillanat, talán egy évszázad. Az arcomon sós könnyek keverednek a rám hulló vízcseppekkel. Azután egyetlen szempillantás alatt vége. Csak ülök a padon…

…Csak ülök egy valaha-piros padon: ma már vége a sörösdoboz gyűjtésnek.

Hozzájutottam egy pofa italhoz is, jól érzem magam. Majdnem jól. Visszaemlékszem arra a valószínűtlen pillanatra, amikor rájöttem, hogy az életem mindörökre megváltozik. Emlékszem az Öregre is, akit soha többet nem láttam. Valamikor zenész voltam. Aztán megláttam egy angyalt. Hogyan is tudnám szavakba vagy dalba foglalni azt a szépséget és tökéletességet! Mellette minden művem csupán értéktelen kacat. Nyikorog minden hang a szférák zenéjéhez képest, korommal kent barlangrajz minden kép, amely megkísérli ábrázolni Őt. Csak várok, hogy egyszer újra megpillanthassam, de jól tudom az igazságot, és – minden bizonnyal ezért – eszembe ötlik az utolsó megírt dalom refrénje:

Szélvihar, zúg az éjben Hangját hallgatni félsz Nem szól a szív oly régen Csak vársz rá, míg eljön az utolsó éj…

In memoriam

Az eső vigasztalanul zuhog, miközben a bokáig érő sárban a díszes fejfákat, márványból faragott angyalokat kerülgetem. A temető hatalmas. Nem vagyok az a szenteskedő típus, nem is a kegyelet hozott ide, hanem egy ígéret – megígértem, hogy egyszer meglátogatlak.

A faragott márvány sírtáblák közt félve, egy aprócska fakereszt jelzi végső nyughelyed. Remélem, a rászegezett olcsó táblára festett felirat igazat szól, és végre megtaláltad a békét.

Emlékszem, mikor még gyerekek voltunk... Symphonia lógott a szánk sarkában, és stíröltük a kiscsajokat. Azok persze nevettek, ahányszor rádpillantottak: kormos arccal, leégett szempillákkal játszottad a menőt – a tapasztalatot, hogy sose nézd meg égő gyufával, mennyi benzin van a lepukkant motorod tankjában, csak ez adhatta meg neked. Vagy ez sem, hiszen ezen is jót röhögtünk. Olyanok voltunk, mint valami elbaszott Rejtő-figurák.

Így belegondolva, kicsit már akkor is kilógtál közülünk. Amíg bennünk még volt valami lágyság, összetartás és ösztönös tagadás a többi lakótelepi ragadozó irányába, addig te már akkor is a bajt kerested. Intézetis srácokkal haverkodtál – még azután is, amikor minden ok nélkül kiverték a két első fogad. Mi sem voltunk szentek, ha kellett, meg tudtuk védeni magunkat. Egyedül te nem. Te sosem védekeztél.

Kamaszok lehettünk, amikor az örökké vigyorgó bohóc álarca mögött, először megláttam a lelkedet dermesztő szomorúságot. Talán akkor döbbentem rá erre, amikor anyád és a húgod kávézaccot és ételmaradékokat öntött a szobád

szőnyegére, mert elfelejtetted levinni a szemetet. Dermedten néztük az ezt követő halálugrást. Akciófilmbe illő jelenet volt, ahogy végigfutottál a második emeleti párkányon, majd hatalmas vetődéssel elkaptad a villámhárítót és leereszkedtél. Sosem mertünk belegondolni, mi lett volna, ha elhibázod. Talán, mert tudtuk, hogy egyszer elhibázod. Haza sem akartál többet menni, de végül a hideg és az éhség visszaűzött abba az erkölcsi mételytől és méregtől bűzlő lyukba, amit akkor otthonodnak nevezhettél.

Ma már tudom, mennyire szeretted volna csupán néha jól érezni magad. Pálmafás tapétát ragasztottál a faladra – hja, a szocreál életérzés –, és sötét festékkel szipuztál. Megpróbáltad a gondtalan tengerpartra képzelni magad. Naná, ezzel is megbuktál. Még akkor is fekete volt a képed, amikor meglátogattunk az elmegyógyintézetben, ahol büszkén mesélted kábulat-okozta utazásod.

A szerelmet is mindig tragikus módon élted meg; nem tudom, mi lehetett a vétked, amiért dobott az a lány, de vétkek tekintetében sosem kellett szégyenkezned. Nagyot néztünk, amikor elkötötted a dagadt srác motorját –, hogy mi volt a kölyök neve, már nem emlékszem – és nekiindultál vele bocsánatot kérni. Még a versenygépemmel is csak a Kozma utcánál értelek utol, ahol elszúrtad a kanyart. A kövér gyerek nagyvasa legalább két méter magasan pörögve zúzta le a háncsot egy évszázados fáról. Még a börtönőrök is kisereglettek a falhoz, hogy megnézzék mi történt – te viszont egyetlen karcolás nélkül megúsztad. A motort tréler vitte el, de mi csak ültünk a járda szélén és röhögtünk. Halálugrás.

Később eltávolodtunk egymástól. Haverok mondták, hogy borért melózol vidéken, és egy ócska faházban laksz. A legvégső találkozásunk emléke mégis elevenen él bennem. Akkor már edzett zenészekkel haverkodtam, de ők is nagyot néztek, amikor felbukkantál a kapunk előtt, majd egyiküknek esve elaludtál a vállán.

Később persze magadhoz tértél, és vidáman újságoltad fateromnak – szegény öregem még élt –, hogy épp mivel kábítod magad: – Karcsi bácsi, olyan spanglim van, hogy ha megkóstolja, még a füle is kettéáll! Saját termesztés! Kér egy szippantást? – Kettéáll az amúgy is, Tomi. – Mert tanárember volt az öreg, és mert kedvelt, megpróbálkozott egy utolsó félmondattal: – Igazán kereshetnél magadnak valami értelmes életcélt… – Ugyan, minek? – vontad meg a vállad. – A fejfánkra úgysem írják rá, valójában kik voltunk. Hát nem. Halálugrás.

Látod? Legvégül elhibáztad… Vagy talán mindig is így akartad. Kijöttem hozzád, mert megígértem. És azért, hogy még egyszer, utoljára elmondjam: borzasztóan haragszom rád!

Mesterkélt dallamok

Egy borús őszi reggel fuldokoltam, sírtam magam a világra az alföld egyik, megyeszékhelynek csúfolt porfészkében. Apám, a joviális arcú, termetes férfi bocsánatkérő mosollyal hárította el a dajka ajánlatát, amikor az felé nyújtotta a kicsiny, zöld kórházi kendőbe bugyolált újszülöttet. Ma már tudom, hogy ez a mosoly jobb esetben lélekrothasztó közönyt, de inkább mértéktelen önzést takart. Akkor viszont apró nyálbuborékokat eregetve szám széléből pufók kis kezeimmel salapáltam, mintha bizony magát a világot kívántam volna magamhoz ölelni. Anyám, valódi úrinő, egy nemesasszony minden mártíromságával húzott márványkemény csöcseire, hogy ott az anyatejjel együtt szívjam magamba mindazt a mételyt és képmutatást, amely később egész gyermekkoromat meghatározta. Láthatta ezt az ápolónő is, mert amikor kifelé indult a kórteremből, halkan, csak önmagának megjegyezte: itt valami nagyon el van baszva! Ha hallom, ha értem, ha fel is fogtam volna a szavait, választ akkor sem adhattam volna rá. Ma már igen.

Mindezek ellenére nem volt rossz kölyökkorom. Hiányt sosem szenvedtem, nem ismertem az éhséget és fázni is csak olyankor fáztam, amikor egy-egy késő estig húzódó zongoraóra után hazafelé bandukoltam a latyakos főutca hosszan nyúló aszfaltcsíkja mellett. Mindig elgondolkodtam, vajon hol végződhet ez a széles, semmibe vezető betonút, van-e egyáltalán vége, és ha igen, milyen érzés lehet megérkezni oda? Talán azért mert a szívem már akkor is tudta azt, amit én még nem: hogy egyszer végleg magam mögött hagyom ezt az egész istenverte kócerájt.

Jó gyerek voltam, mert ezt várták tőlem, visszahúzódó és türelmes, hiszen ilyennek formáltak. És álmodozó, aki az erőszakot csupán hírből, a félelmet

pedig soha nem ismerte. Legalábbis addig a napig, amíg egy délután épp a házunk felé tartottam a szerdákra rendszeresített szolfézsóráim egyikéről. Első pillanatban észre sem vettem, hogy néhány idősebb fiú körüláll. Ártatlan heccelődésnek indult a dolog, de rémült prédaszemeim előhozhatták belőlük az emberben ősidők óta lapuló ragadozót. Lökdöstek, sértegettek, obszcén szavakat kiáltoztak a fülembe, amelyeknek a felét sem értettem, majd kisvártatva elcsattant az első pofon is. Hosszú évtizedek távlatából visszatekintve nem volt igazán nagy ügy, akkor és ott mégis a megalázottság és a rettegés kvintesszenciáját éltem meg. Melegséget éreztem a combjaim közt, és nedves lett a nadrágom. Egy pattanásos, golyófejű fiú figyelt fel először szégyenemre és undorodva megjegyezte: – Nézzétek már, a kis fartúró összehugyozta magát! Utána már nem bántottak, hisz’ nem voltak vadak, csupán egyszerű kamaszok. Morgolódva széledtek szét, én pedig zokogva, hüppögve rohantam hazáig. Apám, aki akkorra már ritka haja java részét elvesztette, merev arccal kérdezgette, mi történt, és amikor félóra múlva, nagy nehezen kicsikarta belőlem a választ, a telefonért nyúlt. Kapcsolatai és befolyása révén példásan megbüntette zaklatóimat, pedig én nem erre vágytam. Csupán egy ölelésre. De tőle azt sohasem kaptam meg.

A zenébe menekültem, gyakoroltam napról napra, évről évre. Oktatóim is felfigyeltek erre a mérhetetlen elszántságra, így tizenöt éves koromban új tanárt kerítettek számomra. Úgy éreztem, hogy a középkorú zongoraművésznőt lenyűgözi a tehetségem. Ma már tudom, nem így volt. Mégis sokat tanultam tőle, zenéről s életről egyaránt. A kiábrándultság ennek ellenére sokáig kísértett: sikeres zeneakadémiai felvételim után, örömtől és diadalmámortól fűtve a megbeszéltnél korábban érkeztem hozzá, így megláttam, hogy ugyanazt műveli a jóvágású kertészfiúval, amit korábban oly’ sokszor velem, és ami – hitem szerint – csupán nekem járt. A hamis szavak, a megjátszott nyögdécselés disszonáns hangjai évekre eltorzították, kifakították a lelkemben élő zenét. Az eset után nem mentem haza, hisz’ tudtam, hogy talán soha nem is volt otthonom. A hajnal már a nagyvárosban ért.

Füstös klubokban játszottam, ahol széltől és munkától cserzett vasöklök verték belém az erő és a kegyetlenség tiszteletét, ahol feslett szajhák tanítottak a szerelem fortélyaira és ahol Mozart, Chopin vagy Debussy örökbecsű szimfóniái csupán érthetetlen, zavaró hangok kavalkádjának számítottak. Egy napon, amikor a részeg gajdolás már álmaimból is visszaköszönt, úgy éreztem: minden dallamot lejátszottam, szépet és hamisat egyaránt. Akár egy sakkozó, aki fejben tartja az összes eddig megvívott meccset és új, eredeti lépéskombinációt a fekete-fehér kockák által borított táblán többé nem tehet.

A sokemeletes bérház tetején azonban, ahonnan a végső ugrást terveztem, egy kámzsás, hosszú köpenybe öltözött alak állt. Nem láttam az arcát, mégis a zsigereimben éreztem, hogy ki lehet. – Biztos, hogy ezt akarod? – Mély, pokoligázó hangra számítottam, ezért meglepett szavai kedves, kissé karcos tónusa. – Van más választásom? – vontam meg a vállam. – A lelkem többet akar, a tehetségtelenségem azonban visszatart. Talán egy másik életben… – Tehetségtelennek érzed magad, vagy csupán a múltad és a jelened az, ami gúzsba köt? – Mondd meg te. – Kezdett fárasztani a társalgás. – Nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek. Én csupán egy lehetőséget kínálok számodra. – Tehetséget adsz? – Kétkedve néztem rá. Megcsóválta kámzsás fejét. – Arra még én sem vagyok képes. Viszont elvehetem a fájdalmat és a magányt, ami a szíved rágja. – Mennyi? – kérdeztem, hisz’ akkor már tudtam jól, hogy mindennek ára van. – Egy év múlva eljövök.

– A lelkemért? Bólintott, és nekem csak suttogásra telt: – Hát legyen.

Igazat mondott. Következő reggel, évek óta először frissen, kipihenten ébredtem. Új energiával ültem a zongorához, és az ósdi hangszerből hamarosan csodálatos dallamok keltek életre. Délután, a kocsmába siettem ahol esténként játszottam, és felmondtam az állásom. Összes energiám és tudásom egy új, minden ízében eredeti zenemű írásába fektettem. Munkanélküli voltam, rosszul éltem, de igazán sohasem nélkülöztem. Gyakorta akadt egy kis mellékes, apróbb pénzösszeg, elmaradt adó-visszatérítés – talán bónuszként Ő intézte így. Hónapok teltek el, de végre elkészült a mű. Nem lett sikere. Bár dagadó kebellel vittem kiadótól kiadóig, mindig szembesítettek vele, hogy „nincs rá igény” és hogy „az emberek mást hallgatnak a mai világban”. Végül egy komolyzenei stúdió művészeti vezetője kioktató stílusban nyilatkozott az ellenpontozás általa vélt hibáiról, a ritmika és a dinamikai ív számára érthetetlen egyenetlenségeiről. Nem is a zagyvaságai maradtak meg bennem leginkább, csupán az, hogy a nagydarab fickó mennyire hasonlít apámra.

Bármennyi visszautasításban is volt részem, mégsem szegte kedvem. Az apró padlásszobában, amelyet egy üres házban bérlek, minden reggel és este felcsendült a vetetlen ágy mellé állított pianínó, hogy mind újabb, mind tökéletesebb zeneművek születhessenek meg. A lélekborzongató dallamokat persze rajtam kívül nem hallja senki, de nem is bánom.

Ma viszont mégis izgatott vagyok, hiszen holnap letelik az egy év. Nem akarom elhibázni a legtökéletesebb szonátát, amelyet valaha írtam. Tudom, hogy feleslegesen játszanám azt szüleimnek, egykor imádott zongoratanárnőmnek, a

kocsmák sekélyes közönségének, vagy a kiadók tudálékos, középszerű döntnökeinek. Alig várom a másnapot, és hogy az Ördög értem jöjjön. Mert az utolsó művemet neki ajánlom.

Fényre várva

„Ha úgy érzed, nincs kiút, rohanj! És ha ahhoz már nincs erőd, kússz. Ha pedig már kúszni sem tudsz, keress valakit, aki végül a vállán hazavisz.”

A fiú magában ül a romos ház nappalijában, monitorán akár az apró bogarak, úgy sorjáznak a betűk.

Jó kezdés. Eltekintve attól, hogy a fiú már meglett férfi, és hosszú ideje írni sem írt semmit. Pedig rég megtanulta megfogalmazni azt és olyan formában, amit és ahogyan akar. Nincs benne valódi ambíció, évekkel ezelőtt elfogadta ezt. Most is csak pihen a széken, várja a hajnalt. A sötét az, amitől a lelke is megfagy... No persze, férfiember ne féljen. De fogalmazzunk precízen, itt nem konkrét félelemről van szó, legalábbis nem a kifejezés elemi, elsődleges értelmében. Ismétlődő lidércnyomás kínozza szüntelen, és úgy sejti, ez lesz, ami végül majd megöli. Ha nem alszik eleget, a szeme sarkából látja amint a tárgyak hirtelen felé mozdulnak, de amikor felkapja a fejét, ismét dermedt-mozdulatlan minden. Ha pedig álmodik… Az talán még annál is rosszabb.

Kedves olvasó, kedves barát! Ha idáig már eljutottál, mégis kerek történetre, felemelő sorokra vársz, kérlek, ne folytasd!

A fiú – mert ő változatlanul így gondol magára – mindig tisztán játszott, meglehet, ezért szól ki Rád most is a sorok mögül. Talán kevés jótulajdonsága közül ez az, ami leginkább kézzelfogható – mégha nem is a legszerencsésebb. Váratlanul az utolsó barátnője jut eszébe, aki még megpróbálta vele, és az elválás keserű pillanatai.

– Meghalnék érted, de veled élni nem tudok – mondta akkor a lánynak, kristályossá sűrítve a pillanat igazságát. – Meghalni nem nehéz – villant rá annak fájdalmas, korához képest meglepően bölcs tekintete. – Az élet az, amihez nincs bátorságod. Meglehet. De ebben sincs meg a teljes igazság, ahogy semmiben, ami a kusza gondolatok kaleidoszkópszerű kavalkádjából végül szavakká vagy leírt sorokká alakul. A fogalom újabbat szül, és a kéretlen asszociácó lavinaláncolata ismét elragadja: nem meglepő, hogy ezúttal az örege és a halál jut eszébe. A meglett férfi későn nemzette, túl nagy volt köztük a korkülönbség. Talán ez lehetett az egyik ok, amiért egész életükben csendes háborút vívtak, mely csak az öreg halálos ágyán csitult valamelyest – amikor annak testét már nyomorék ronccsá alázta a rák. Igaz, legalább nem nyöszörgött és remegett fájdalomtól kínlódva, mint előtte a fiú édesanyja. Nem, a halál sem könnyű, inkább csak valamelyest rövidebb ideig tart az életnél.

A fiatalember – középkorú férfi, más szemszögből vénember, hisz’ olykor úgy érzi, túl sokat élt – torka kiszárad a gondolatmenettől, iszik félpohár vizet és kimegy az udvarra. Egy téltől kopasz fának veti vállát, amelynek ágai közt bizarr bioékszer módjára, rég lakatlan madárfészek szorong. Nincs még világos – suttogja önmagának és ráébred, hogy a pirkadat olyan, akár egy csipetnyi feloldozás. Végül mindig – ha esetenként túl későn is, de biztosan – elérkezik, akár a megkönnyebbülés az öregéhez fűződő kapcsolata esetében.

A békét ott is csak hosszú évek után sikerült meglelnie, amikor egy hatalmas, lepusztult gyárépület belsejébe vitte a megszokott éji lidércnyomás, ahol a körötte lévő ismerősök és idegenek sorra végeztek magukkal, majd sápadt szellemként bíztatták, hogy ő is tegye ugyanezt. Azon a hátborzongatóan valóságos és sötét helyen végül az édesapja volt, aki fénylő alakként megjelent a semmiből, és kivezette a fényre. Az egészben az a legviccesebb, hogy ő mindig jó akart lenni, csak valahogy nem ment. Ár ellenében úszik most is. Túlontúl fontos számára a helyes viselkedés és az ebből indukálódó szándék. Vagy tán a szándék határozza meg a

viselkedést…? Szeretné így gondolni, de mindegy, ezt ne ragozzuk túl. Mert nem ez, hanem a lidércnyomás az, ami megszüli benne a mindent eldöntő igazságot. Ráébred, hogy amikor alkot, a fájdalmát formálja precíz, majdnem tökéletes művekké – és ki akarna örökös kínban élni? Törpe ő, valódi torzszülött, aki hátrányból kovácsol előnyt, de olykor, részegen fetrengve vagy a józanodás valóságra éhes pillanataiban sírva röhög önmagán.

Ismét eltelt egy év az életemből – a hamarosan elérkező napra gondol, amely által egy kerek évvel lesz megint öregebb és bolondabb, majd arra, hogy mégiscsak képtelen feladni, holott tudja, hogy már túl nehéz: rég nem akadna senki, aki végül a vállán hazaviszi. Ennek ellenére, még mindig, napról-napra várja a hajnalt.

A próba

– Biztosak vagytok ti ebben? – A szakállas fazon hosszú haját a fejére tapasztotta a zuhogó hóesés. A szétzilált hajszálak közt néhol már jéggé fagyott kristálydarabkákon, haloványan csillant meg a telihold fénye. A fickó elvből nem viselt sapkát; a szüleinél lakott, szerette a macskákat, kicsi piros autóval járt és mégcsak ne is legyen kemény?! – Milyen békés itt minden! – esett pofára a sírok közt egy másik, pufidzsekiben és hosszú, kockás sálban parádézó alak. Ő volt a romantikus alkat a zenekarban, és mindemellett mániákusan féltette az egészségét. – Nem sokáig! – emelte meg sörét az előbbi, Holle anyóka által torzonborzzá alázott figura. – Gyerekek, baj lesz ebből! – A sztentori hang egy harmadik, nagydarab, kopasz férfitől eredt. Gőzölgő lehelete masszív ködpamacsokkal gazdagította a levegőben szitáló hópelyhek által misztikussá varázsolt , fagyos éjszakát. Mindannyian felkuncogtak: amibe belekezdtek, abból általában baj lett, bár az első pillanatban mindig jó ötletnek tűnt... ők pedig kifejezetten élvezték ezt. – Emlékszel, amikor eltörte a kezét… – nosztalgiázott a pufidzsekis. – Ja, a fejemen! – fintorgott a kopasz. – Nem ez a lényeg! – vágta félbe a kezdődő sopánkodás feltehetőleg hosszúra nyúló fonalát a romantikus. – Kicsi gipszet csináltatott, hogy jobban mozogjon a csuklója. Mennyire üvöltött a nővérkével… Sosem hagyott ki egyetlen próbát sem. – Ez azért más – szkepticizált a nagydarab. – Höhö – tántorgott a többiek közé egy magas, irtózatosan bedzsangázott figura, és a szerinte mellette álló unokatestvére vállára támaszkodott. Ő is hatalmasat esett, mivel az unokatestvére az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy inkább

otthon marad, ezért ki sem ment a temetőbe. – Höhö… – Höhöhö… – A generátorok be vannak kötve? – tért a lényegre a hosszúhajú. – Egy kis darab kábel hiányzott, de Mérnök haverunk áthidalta a problémát – vonta meg a vállát a nagydarab. – Hogyan? – Hosszú a keze, fogja a vezeték két végét. – Nem lesz baja? – Adtunk neki pálinkát. – Akkor bírni fogja – egyeztek ki a megoldással a többek. – Szerintem igyunk még egy sört, szívjunk el egy cigit, és kezdhetjük is a próbát – indítványozta a hosszúhajú. – Nem felejtettünk el valamit? – ráncolta homlokát a romantikus. – Gtrrh… giturár… a gitársos! – küzdött a szavakkal a bedzsangázott. – Nem mondjátok, hogy a kocsiban felejtettétek a gitárt! – csattant fel a romantikus. Az időváltozás olykor hisztérikussá tette.

A bedzsangázott feladta a verbális kommunikáció terén folytatott reménytelen küzdelmet, és virtuális gitárszólóba kezdett, majd a testmozgástól kimerülten ismét az unokatestvérnek támaszkodott. – A gitáros! – csapott seggig érő homlokára a kopasz, mialatt a többiek felsegítették a földről az eséstől enyhén vérző, beszívott társukat. – Meghoztam a gyertyákat! – hallatszott néhány lépésnyiről egy rekedtes női

hang. – Feketéket? – Ja. – Nem csak feketére vannak festve? Azt mondták, akkor nem működik. – A viasz is az – nyugtatott meg mindenkit a társaságba lépő lány. – Itt vannak a kellékek is… izé… mit keres Mérnök félig megfagyva a generátornál? – Ma ő vezet. – Autót? – Áramot. – Ja? – Ja. – Akkor kezdjünk a szertartásba, mert éjfélre haza kell érnem! – türelmetlenkedett a romantikus. – Minek kellett ennek pont télen eldobni a kanalat..? – Ilyen az élet – bölcselkedett a kopasz. – Viszont sosem hagyott ki egyetlen próbát sem… Még ha el is tört a keze! – Az utolsó szavakat már sértetten ordította. Nehezen kerekedett felül a korábbi sérelmeken. – Tuti, fog tudni gitározni? – Bármilyen állapotban tud – vágták rá a többiek. – Akkor támasszuk fel, és csapjunk a húrok közé. Ja… hozzatok még sört, biztos kérni fog. – Az biztos – hümmögték a többiek, miközben az apró, megereszkedett sírra pakolták a gyertyákat, és torokhangon belekezdtek a feltámasztási rituálé szövegébe.

A tökéletes fegyver

Hatodik sietős léptekkel haladt a kísérleti telep irányába. "Milyen szerencsétlen egy planéta ez!" – Az egyetlen kisbolygó méretű holdra pillantott, miközben folyamatosan zsörtölődött magában. Bosszantotta, hogy társa csak jókora távolságra engedett neki kaput nyitni a céltől, és a felesleges séta újabb időt rabol el a saját projektjétől. Viszont a kíváncsiság igencsak fúrta az oldalát. Néhányan azt beszélték, hogy a jelenlegi kísérlet Első újabb nagy dobása lesz, de mindeközben olyan pletykák is szárnyra kaptak, melyek szerint a közülük legkiválóbbnak tartott elme talán már nem a régi. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy a fejlesztés alatt Első csúnyán összekapott Másodikkal; dühében egy zsákuniverzumba hajította örök riválisát, akinek csak jelentős idő múlva sikerült onnan előkászálódnia. Második még mindig duzzogott. Elsőre a megfigyelőteremben bukkant rá, amint az elégedetten bámult egy puhatestű, esetlen mozgású élőlényt. – Ő lenne az? – kérdezte tőle Hatodik, nem csekély kétellyel hangjában. – Ők – javította ki Első. - Szétválasztottam a lelküket, így egy pár ad ki egy egészet. És képesek szaporodni. – Ez csak egy vicc – csóválta meg a fejét Hatodik. – Úgy néz ki, mint mi, de sokkal gyöngébbre tervezted… Nézd csak meg a vázszerkezetét: ráfújok és összetörik. – Pont ez a lényeg. Gyengébb és esetlenebb, mint a környezete. Kénytelen lesz alkalmazkodni. – Szerintem csupán elpusztul – nézett a dimenziómonitorokra Hatodik, ahol a kísérleti példányok nagy részét épp lemészárolta egy náluk sokkal erősebb, hatalmas fogú fenevad. – A maradék pedig elfutott ahelyett, hogy harcolna. Azt hiszem felsültél, barátom. – Ellenkezőleg. Beléjük kódoltam a félelmet. Ez az egyik előnyük. Így mindig

marad elég példány, aki megtalálja a megoldást és legyőzheti a nála erősebbeket. – Mégha így is van, mi értelme ennek? Ha a lény a saját környezetében győzött, a fejlődése stagnálni fog. – Nem éppen… ezt nézd! – Rátámad saját fajtájára! – hüledezett Hatodik. – Mi miért harcolunk másokkal? – tette fel a látszólag oda nem illő kérdést Első. – Az egyensúly miatt. Disszonanciát kelt, ha más fajokhoz is alkalmazkodnunk kell. Ez így logikus. – Pontosan ez a legjobb! Mivel az alanyok lényét széthasítottam, örökké kiegyensúlyozatlanok és békétlenek maradnak. De ez náluk nem egy külső folyamat része, legalábbis nem teljesen. Félnek, és hogy ne kelljen félniük, uralkodni akarnak. Mindeközben pedig hiábavaló módon keresik az egyensúlyt. Vágyat éreznek, hogy megtalálják a lényük másik felét. – És ha végül megtalálják? – A többi kiegyensúlyozatlan megöli az egyik példányt, vagy mindkettőt – vont vállat Első. – De ha mégsem, a rendszerben akkor is olyan mértékű a disszonancia, amely szétszakítja a két példány közti köteléket. – Tegyük fel, sikerül a kísérlet. De hogyan juttatjuk el őket az ellenfeleinkhez? – Semmit sem kell tennünk. Ilyen gyors fejlődési ütemben, ennyi dühvel, vággyal és haraggal a lelkükben, alig egy-két eon múlva maguk rajzanak ki az univerzumba. Rájuk találnak. – Nem hiszek benne. Ám, ha mégis így lenne, semmi sem akadályozza meg őket, hogy minket is megtámadjanak. Kellene beléjük valami biztonsági kapcsoló, mint a harci drónjainkba. – Ez a legjobb. Úgy terveztem meg őket, hogy higgyenek. A bennük dúló érzelmek egy része irracionális és logikátlan hitet generál bennük. Imádnak minket.

– Csak kíváncsiságból: hogyan nevezted el ezeket a szerencsétlen teremtényeket? – Úgy hívják őket: ember. Hatodik a beszélgetés folyamán sokadszorra is megcsóválta a fejét. Úgy tűnik, rá is átragadhatott valami a teremtményeket körüllengő ésszerűtlen érzelmekből, mert miközben maga köré tekerte impozáns, fényből és energiából szőtt térszárnyait, önnönmagát is meglepve, halkan ezt suttogta: – Szegények. Szegény… ember.

Kagylóhéjak

A helyiségben vágni lehet a füstöt. Körülöttem álarcos alakok; arcukon saját húsukból és bőrükből formált maszk. Megannyi valaha felvett póz rég megdermedt kelléke, melyektől immár maguk is képtelenek szabadulni. Középen egy lány táncol légiesen, könnyedén. A körülötte elhelyezett korsókból dühösen sziszegő kobrafejek csapkodnak felé, ő mégis kecsesen, a ritmust meg sem törve tér ki a halált hozó kígyómarások elől. – Elég! – intek felé, de ő mégsem hagyja abba ezt az istenkísértő haláltáncot. Mozdulatai mind darabosabbá válnak, szemében mégis elszánt fény csillog. Ajkait szorosan összepréselve koncentrál, és egyre csak táncol, csak táncol.

A kardomért nyúlok, hogy felálljak, és véget vessek ennek a vészterhes komédiának, ám képtelen vagyok mozdulni; a trónszék, hatalmam és rangom jelképe szorosan ölel, nem ereszt. Megfeszítem végtagjaim és küzdök, de egykor dagadó izmaim ernyedten lógnak aszott testemen. – Olyan gyönyörű! – szól egy női hang a tömegből, kilátástalan, immár közös küzdelmünket csodálva. – Ha nem mozdulsz, nem bántanak – hallatszik egy, a lánynak címzett tanács oldalról. Nem ismerem fel a hang gazdáját, de legbelül egyetértek vele. Csupán egy apró, rég elfeledett szikra tiltakozik a lelkem mélyén makacsul.

A lány egy pillanatra megdermed, úgy tűnik, megfogadja az ismeretlen tanácsát. Körülötte dühösen csapkodnak a kobrafejek, de középen, ahol áll, most nem érhetik el. Pillanatoknak tűnő évek vagy talán csupán éveknek tűnő pillanatok telnek el… nem tudom. De a lány ismét mozdul. Arcára keserű árkokat vés az összpontosítás, és immár kétségtelenül felém lépdel a halálcsapdákkal szegélyezett úton.

– Nem érlek el… – suttogja zokogva, miközben székemből karnyi indák sarjadtak, szorosan körbefonva bokám és csuklóm. – Segítsetek, hát nem látjátok, mi történik? – nyöszörgök az álarcos tömeg felé, de a maszkok értetlenül, vagy ellenségesen merednek rám. – Az a helyed, ahol ülsz – szólal meg végül az egyikük. – Felettünk vagy, magad másztál oda. Nem ez volt a célod? Mi értelme lenne újra járnod? – Ő pedig – mutat egy másik a lányra –, saját akaratából lépett a kobrák közé. Vagyonért, táncért és sikerért.

Értetlenül bámulok az álarcos arcokra, és elönt a harag. Soha nem érzett dühvel esek a testemet szorító indáknak, ám azok mákonytól csöpögő tüskéket növesztenek és mélyen a húsomba vájnak. Már alig látom a lányt a kábulat ködén túl. Jó lesz ez így – suttogom beletörődve a megváltoztathatatlanba, de álarcom alatt eddig sosem tapasztalt nedvességet érezek. Mi lehet ez? – töprengek bódultan.

Döbbenten fedezem fel, hogy az aprócska könnycsepp szétmarta az arcomat borító maszkot, és az indák ernyedten hullnak le testemről. Meztelenül, szédelegve állok lábra. A kardom és a páncélom eltűnt, én pedig tántorgó léptekkel indulok a lány felé. – Meghalsz, ostoba! – zúgja felém a tömeg, miközben én ügyet sem vetve a felém csapódó kobrafejekre csak megyek előre, és szívembe zárom a lány könnyes mosolyát.

Holnap

Hideg van. Szinte mindig fázom, amióta kikapcsolták a fűtést. Azt mondták lopok, pedig én csak élni akartam… és életben tartani téged. Errefelé reggelente van a leghűvösebb, de ezt te is tudod, kettőnk közül mindig te voltál a fázósabb. Nem is emlékszem már, mikor éreztem utoljára meleget, csak arra, hogy alig valamivel később kezdtél el köhögni. Nézd, mennyire elfagyott a kezem, mialatt kerestem a műhelyben a kést! Teljesen lila. Ehh… panaszkodok, akár egy kisgyerek, pedig igazából csak azt szeretném, hogy ne nézz így rám. Én mindent megtettem. Tartoztam az államnak, de ki nem tartozik? Apu és anyu csak ezt hagyhatta rám, ahogy rájuk azt, az ő szüleik. Látod? Már arra nem is emlékszem, hogy elsőként melyik bank jelentette be a felhasználói opciót rájuk miután elmentek – te biztosan emlékeznél. Sosem mondtam el, de láttam egy holót róluk, miután a testüket reanimálták. Csak álltak a futószalag mellett és barna izéket pakolgatták a többi barna izé közé… Talán igazuk van, és ehhez nem is kell lélek, elég egy kis chip a fejbe, hogy újraindítsa a motoros funkciókat. De én nem akarom, hogy veled is ezt tegyék. Emlékszel a tavaszra? Gyermekként milyen felszabadultan futottunk a nyíló virágok közt a réten… Az volt az utolsó tavasz. Persze, tudom: azt mondják, hogy a napsütést blokkoló légszennyezés végül is a mi érdekünk, hiszen fent kell tartani az életszínvonalunkat. Én mégis fázom. Sokak szerint nem vagyok életrevaló, nem tudok beilleszkedni. Talán igaz is: valamit be kell, hogy valljak. Nemrég félreraktam egy rakás fát és némi kartonpapírt. Tudom, tudom, be kellett volna szolgáltatnom újrahasznosításra. Emlékszel, iskolás korunkban hányszor verték a fejünkbe a potenciális energiahordozókra vonatkozó állami monopóliumot? Ha rájönnek, biztos megkapom a második bűntetőpontom. Mindegy, most úgyis megkapom.

Szóval, a fa… Olvastam valahol egy ünnepről, az a neve, karácsony. Arra

gondoltam, hogy megünnepeljük, és eltöltünk pár órát a tűz mellett, együtt a melegben. De akkor már nagyon köhögtél és féltem, hogy kijönnek a rendfenntartók. Nem vagyunk biztosított személyek: ha téged bevisznek a kórházba, úgyis csak átsegítettek volna. Önző voltam, de veled akartam maradni, amíg lehet. Csak jártatom a szám, mert nincs bátorságom megtenni, amit akarok. De most már hozzá kell fognom, bocsáss meg nekem!

Ma éjjel megrakom azt a tüzet, igazi máglyát! Nem engedem, hogy téged is reanimáljanak: lobogó láng viszi majd át a tested a túlvilágra, akár régen a királyokét.

Kész átverés

A Kaszás csendben suhant a csonka ujjakként égnek meredő, töredezett oszlopsorok közt. Sejtelmes fény világította meg a helyiséget, baljós árnyékokat rajzolt a terem érdes kövekkel borított padlatára. A lény lopva-rejtve haladt: nem mintha bárkitől, vagy bármitől félnivalója lett volna, csupán azért, mert ez is szervesen az örök időktől létező természetéhez tartozott.

Néha kíváncsivá tette, hogy vajon valóban így van-e, és tényleg mindig is jelen volt? Nem tudta, hogy idősebb-e, mint Isten, de sejtette, hogy legvégül őt is elkaszálja. Az lesz csak a nagy nap! – gondolta magában. Igaz, addig még temérdek munka vár rá. Nem mintha oka lett volna panaszra. Szerette, amit csinál, másképp nem is létezhetett. Ő volt az örök állandó: nem változott, mert nem volt szüksége változásra, nem fáradt, mert nem volt szüksége pihenésre, nem okult, mert nem volt szüksége tanulásra. Körülötte halottak hevertek egymás hegyén-hátán. Néhányukkal méreg, legtöbbjükkel penge végzett. Barátok és ellenségek, rokonok és idegenek. Mind mozdulatlanul, a végső igazság csendjébe zárva. Legközelebb hozzá egy férfi feküdt, keze még görcsösen szorította a méregpoharat, amely kioltotta életét. Mellé suhant, megemelte kaszáját, és…

Reflektorok fénye villant, felzúgott a tapsvihar!

– Fenébe! – mordult fel dühösen magában, amikor ráébredt, hogy megint, hatmillió-hétszáz-huszonhatezer-ötszáz-tizenkettedszerére is átverték. – Annyira úúútállak, Shakespeare!

Mások szavai

A közlekedési lámpánál álltam, hogy félpercnyi várakozás – türelmetlenebbeknek tán’ egy élet – után végre utamra engedjen, amikor megpillantottam őt. Nem ez volt az első alkalom: amióta itt lakom, többször is összefutottunk az utcán, hogy utána továbbra is örökismeretlenként menjünk el egymás mellett. Mint az embertenger egy-egy cseppje, melyet kívülről tán' összefüggő víztömegnek látunk, de néha – olykor-olykor –, két független rész találkozik, hogy egy rövid ideig újabb cseppet alkotva folytassák végtelen útjukat. A városközpontot feltúrták, hogy parkot, éttermet, vagy tudj’ isten, mit építsenek, de felőlem be is szánthatták volna, vagy akár sóval is felhinthetik: abszolút hidegen hagyott a dolog. Én a túloldalon álló lányt figyeltem, aki vicces kis bóbitás sapkát viselt, de jegesszürke tekintettel nézett a távolba, valahova a fejem fölé. Azt mondják, „a szem a lélek tükre”. Szerintem ebben is csak annyi igazság van, mint minden közhelyben, amely közel egyidős az emberiséggel. Nekem legalábbis nem jelent többet egy felszínes mondatnál, mely elhangzott egykor valahol, valaki szájából.

A lámpa zöldre váltott, és váratlan hevességgel dübörgött fülembe a munkagépek zaja, megcsapta orrom az olvadt aszfalt bűze. Persze nem a zajjal vagy a füsttel, csakis magammal volt bajom. Régóta elhatároztam, hogy amikor legközelebb találkozunk, megszólítom, de mint máskor, most sem tudtam egyetlen igaz mondatot kipréselni magamból. Egyesek szerint jól bánok a szavakkal, és ez tán’ igaz is. Mondhattam volna neki szép, hazug dolgokat, esetleg mások erőtlenné koptatott, jól csengő frázisait formázhattam volna újra; a lelkem mélyén fortyogó majdnem-érzés massza azonban nem tudott alakot ölteni, szilárd formába tudatosulni, önálló életre kelni. Féltem, azt a lélekszikrát, melyet a lány láttán éreztem, végleg kioltaná egyetlen másoktól vett mondat, egyetlen közhelyessé kopott szó.

Tettem egy lépést és felzúgott bennem az előző, sörszagú éjszaka üressége, mikor torz vigyorral képemen dolgoztam újra és újra mások, azokban az alkoholmámortól fűtött pillanatokban igaznak és megfellebbezhetetlennek érzett sorait, dallamait. Üzemkész eket tettem egymásra, akár hülyegyerek a Legót, hogy később büszkén mutogassa a szüleinek a százezredszer is azonos formákba rendezett építőkockákat. Ezt persze kritikusabb pillanataimban magam is tudtam. Egy ideje kerültem a társaságot, nem volt igazi mondanivalóm.

Újabb lépés után arra gondoltam, hogy amit érzek, talán egy egyszerű, ősi ösztönből fakad, hiszen ő nő, én pedig férfi… Igen, talán legbelül ez áll minden mögött? Kár, hogy Freudban talán még saját szakmájának berkeiben sem hisznek igazán. Tudtam – akartam, hogy így legyen –, több van ebben a majdnem-érzésben. Pedig mennyire egyszerű lenne szavakba önteni egy kezdődő násztánc első mondatait!

A lány lassan kartávolságba ért és én kétségbeesetten, lefagyva suttogtam felé az egyetlen valós igazságot: – Ments meg! – De hangomat elnyomta a szorgosan dolgozó munkagépek zaja.

Porondon

Hatalmasat esek. Az irigység és a féltékenység kínja belehasít szívembe. Szinte látom, ahogy a sápadtan izzó szikrák fakó tüze belülről marcangolja mellkasom, zsigereim; a mérhetetlen fájdalom végtagjaimra is kisugárzik, elgyengíti kezem, lábam. Port köpködve a földről nézem, amint a második sor közepén egy nyolcévesforma kislány vidáman felkacag. No, igen: gyermekként még elképzelni sem tudjuk, hogy ennyire fájhat, ami nincs is, ami fizikailag, megfogható formában nem is létezik.

Az idő megtorpan, pillanatnyi állóképbe dermed. A gyöngyöző nevetést és a zúgó morajt süket csend váltja. Hirtelen minden kontrasztossá lesz, a részletek bántó élességgel égnek tudatomba. Látom, hogy a lányka jégkrémjéről egy nyúlós csepp lehullik és csinos, kék szoknyácskája felé zuhan, majd a levegőbe fagy.

Azután az univerzum képzeletbeli homokórájában a soron következő, apró porszem is a mélybe gördül és minden a helyére zökken. Nehézkesen feltápászkodok. A fájdalomhiéna cseppet hátrébb húzódik. Zúgó fejjel koncentrálva, eltúlzott mozdulatokkal a labdákért nyúlok. Kezeim maguktól mozdulnak, és szándékosan hibázva majmolni kezdem az előttem álló zsonglőr mutatványát. Szergej mindig túl merev volt: most sem esik nehezemre mókásan, direkt-mód esetlenül utánozni. Valójában, ha akarnám, csuklóból jobban csinálnám nála, de nekem nem ez a dolgom. Itt mindenki a ráosztott szerepeket játssza, rég megkoreografált tánclépéseket jár – akárcsak az életben.

Nem, ez így nem teljesen igaz! – döbbenek rá. A szerepét mindenki maga választotta, ahogy én is az enyémet. Lehet, hogy az előttem álló Szergej nem istenáldotta tehetség, de arcával vállalja a hibáit, míg az enyémet vastagon felvitt festék takarja. Maszk, amelyet egykor magam kentem fel és kétlem, hogy valaha le tudnám mosni.

A műsor megy tovább. Folyamatosan csetlek-botlok, míg véget nem ér az est. Kihunynak a fények. Miközben zúg a taps, a hátsó kijárat felé osonok, de egyszer csak ott állnak előttem. A barna hajú fiatalasszony a kislány kezét fogja, és bátortalanul megszólít: – Elnézést, uram… A lányomnak nagyon tetszett a produkció. Megtenné, hogy ad egy autogramot? Mereven bólintok, és a belépőjegy hátuljára firkantom művésznevem. Nem ismer fel: oly’ rég volt, különben pedig, hogyan is tehetné? Arcom színes festék borítja, orrom hegyén jókora krumpliorr fityeg. A lányka, aki az én lányom is lehetne – annak kéne lennie! –, elnyílt szemekkel, boldogan szorítja mellkasára a megszerzett trófeát. Egy pillanatig nézem őket, majd a tábor szélére parkolt, magányosan álló lakókocsi felé indulok. Nehéz szakma az enyém, a világon tán’ a legnehezebb: hiszen én vagyok a bohóc.

Szakadék

Azt hiszem, az volt életem legboldogabb napja. Alig vártam, hogy vége legyen a díjátadót követő fogadásnak, és végre hazaérjek hozzá. Kitárt karokkal futott felém a ház kapujából a kerten át, amikor meglátta, hogy érkezem. Alighogy becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, a nyakamba ugrott. Olyan törékeny – néztem rá ellágyulva, és most is a karomban cipeltem át a küszöbön, mint miután egy hosszú évnyi udvarlás után végre hozzám jött feleségül. Mikor a szobába értem, kibontakoztam az öleléséből, és a hatalmas mahagóni asztalra tettem a Grammy-t. Komoly arccal nézte a kézzel készített aranygramofont, csak gyönyörű, szürkészöld szemei nevettek. Tudtam, mennyire büszke rám. Odalépett a szoborhoz, gyengéden megsimogatta: szinte sugárzott ebből az érintésből mindaz a kedvesség és szeretet, amely lényét tükrözte, és ami megannyi küzdelmes időszakon, álmatlan éjszakán átsegített. Nélküle sohasem nyerhettem volna meg a díjat, nélküle nem lennék egész. Hangtalanul felnevetett. Én a szoba közepén álló hifihez léptem, majd elindítottam a legújabb lemezemre írt győztes számot… kettőnk számát. A ritmus és a dallam elemi erővel csendült fel. Boldog-szomorú szívvel ültem, a zene pedig csak szólt. A dal, amelyet róla írtam, és amit ő sosem hallhat. Átöleltem és jelbeszéddel ezredszer is elmutogattam neki, mennyire szeretem.

A harcos

Harminchat napja tartjuk alig maréknyian a Kawan hágóját a többezres támadó sereg ellen, mikor a vezérük – szurokkal kent hajú, heges arcú veterán – bajra hív. Vezér a vezér ellen. A várkapitány már a második napon elesett, ezért huszonhat évem dacára én irányítom a védelmet – így a megtiszteltetés is az enyém. A barbárok tudják, hogy nyakukon a tél: ha nem kelnek át időben a hágón, hogy a túloldalt megbúvó védtelen falukra zúduljanak, éhen vesznek. De a mi helyzetünk sem jobb, már napokkal ezelőtt kifogytunk a fejadagokból. Nem tehetek mást, ki kell állnom.

A déli napfény könnyeket csal szemembe, valaha fényes páncélom horpadtan, véresen simul a rám, mégsem érzem kellemetlennek; most még a combizmomat ért sérülés sem fáj, pedig alig ujjnyira kerülte el a verőeret. A diadalérzés minden mást elhomályosít. A nomádok vezére elejti a kardját. Először térdre rogy, majd az oldalára zuhan. Még a halál sem tudja letörölni arcáról a meglepett kifejezést.

Győztem. Győztünk!

A gigászi sereg lustán, csalódottan vonul el. Nem mozdulok, de a szemem sarkából látom, hogy egy ifjú, heves vérű barbár megfeszíti az íját, ám az utolsó pillanatban a mellette álló, harcedzett törzsfő baltát vág a hátába. Mocskos és büdös nép a nomádoké, de mindig betartják a szavukat. A kilőtt vessző elvéti a halántékom és könnyű sebet karcol a fejbőrömbe. Nem mozdulok, pedig éjsötét hajamat vörösre festi a vér. De a szívemet melengető érzést azonban ez sem tompíthatja, hisz ez az én napom. Úgy érzem, ennél boldogabb már soha nem lehetek.

***

A mohos sziklák közt megbúvó kristálytelepek fakó fénnyel világítják meg a barlangterem falait. Apró, zöldes szilánkokból állnak, távolról úgy néznek ki, mintha rovarok hordták volna össze őket. Utálom a rovarokat. Eloltom a fáklyám: pazarlás lenne tovább égetni, arról nem is beszélve, hogy a váratlan huzatban felsercegő láng izzó szikrákat köpköd kesztyűmre, fekete pernyét szór őszes szakállamba.

Az élőhalott lopva, hangtalanul kerül a hátam mögé, csupán a testéből áradó bűz az, ami elárulja. Évtizedes rutinnal fordulok meg. Karmos mancsa a nyakam felé kap, de hátralépek és a következő pillanatban a jobbomban tartott kard cuppanva fúródik a koponyájába. Fürkésző, idegen akaratot látok megvillanni a kifejezéstelen szemekben, mielőtt a parázsló tekintet végleg kialszik. A többi holt sem rejtőzik tovább. Morogva, örökéhesen támadnak. Néhányuk a barlangterem oldalánál meghúzódó sekély tó iszapos felszíne alól mászik elő, jópár pedig az árnyékban megbúvó cseppkövek takarásából ront nekem. Az egyetlen dolgot teszem, amihez értek: járom a táncot, melyhez dallamot az élet komponálja, de az utolsó hang mégis mindig a halál. Akár csak egykor, ott, a Kawan hágójánál.

Úgy tűnik, mintha az élőholtak egy pillanatra megtorpannának. Egy mindent lebíró akarat szab gátat határtalan dühüknek, hogy azután rendezetten, kiéhezett hangyaseregként támadjanak ismét. Ifjonti hévvel küzdök, mintha nem is nehezedne a vállamra közel ötven tél súlya. Élek, mintha nem szorítaná a szívem számtalan elpocsékolt, veszendőbe ment esztendő keserűsége. Hárítás, elmozdulás, szúrás és vágás. Pillanatnyi rés támad ellenfeleim bűzös masszaként ölelő sorfalán, így kihasználom. Egy vetődést követően – a régi seb tompán megsajdul a combomon – mögéjük kerülök. Szinte egy időben hasít két védetlen tarkóba pengém.

Torkomból reszelős hang tör elő, és visszhangozva ellenpontozza a megmaradt élőholtak morgását. Először én sem tudom, mi az, hisz magam is oly’ régen hallottam… nevetek.

A támadóim sora egyre foghíjasabb, hibázni azonban nem lehet. Még a földön fekvő, súlyosan sérült dögök sem adják fel: makacsul kapkodnak a bokám után, ha feléjük lépek. Fertályóra múlva már csak ketten maradnak. Diadalittasan emelem feléjük fegyverem, használnom azonban nem kell. Az őket mozgató akarat feladja, háttérbe vonul. A húsbábok ernyedten csuklanak össze. Győztem most is, mint mindig – a legfontosabb harcot leszámítva. Néhányat szusszanok és folytatom az utam. A fejem felett a plafon lejjebb ereszkedik, a barlang falai is közelebb húzódnak, egyetlen szűk folyosónak adva helyet. Vasalt csizmám tompán kopog a kövön, melyet ismeretlen fajzatok léptei koptattak simára az elmúlt évezredek alatt.

A hegy gyökereinél járok, ahová emberi lény még nem tette be a lábát – egyvalakit kivéve. És én őt keresem. Ismét meggyújtom a fáklyát. A lobogó láng sárgás fény kontrasztokkal teli világot vet az érdes gránitfalra. A mohos sarkokban különös, fehér színű gombák nőnek; mintha széles kalapjaikat lengetnék csalárdan a kezemben táncoló láng fényében. Mintha üdvözölnének. Megéheztem, de nem tudom, hogy ehetőek-e: nem vagyok földműves. Talán épp ez volt a baj. A hágónál megvívott csata után rangot, címet és földet kaptam. Majd’ két évig sütkéreztem a diadal tündefényében. Szórtam az aranyat, és enyém lett a legszebb nő, akit valaha láttam. Persze, a dicsfény sem más, mint egy hétköznapi fáklyaláng. Először elhalványul, majd később sercegve kialszik.

A hátizsákomba kotrok, és előveszem az utolsó kétszersültet. Közel három napja

ereszkedtem alá a mélybe, egy eldugott hegyi falu mellett rejtőző aprócska nyíláson, amit a helybeliek messze elkerültek. Úgy nevezték, a Pokol Szája. Azóta talán perceket ha aludtam. A kimerültség ólommá változtatja csontjaim, én mégis habozás nélkül lépkedek a végtelen barlangfolyosón. Tudom, hogy nem vagyok már a régi, a kor elszállt fölöttem. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor az elmúlt évek számtalan, kocsmában töltött éjszakája is megtette a maga hatását. Persze a vendéglős – idősödő háborús veterán – az utolsó pillanatig tisztelettudó és előzékeny maradt. Még hogy idősödő?! Rhuat tejfeles szájú újoncként szolgált alattam a hágónál. Szóval ez a Rhuat-gyerek végig bátyjaként kezelt, záráskor a fekhelyig támogatott, számtalanszor mosdatott ki a saját hányásomból, és miután az utolsó rezemet is elvertem, ingyen mérte az italt. Talán ez volt az egészben a legrosszabb. Vékony pókfonál csillan meg hidegen előttem, pokoligázó tekintet mered rám. Majdhogynem késve mozdulok: az embermagas óráspók nem várt fürgeséggel támad. Acélnál is keményebb karmai felszaggatják vértezetem, belemarnak a húsomba. Még időben fordulok, és rohamra rohammal válaszolok. Kardom félkörívben lendül és a csapás nyomán egy szőrös, ízelt végtag hull a padlóra. A harcnak viszont még nincs vége. Ellenfelem féloldalasan felfut a falra, és onnan köpi felém ragacsos, ujjnyi vastagságú fonalait. Elugrok, tőrt hajítok felé. Jó dobás. A penge koppanva áll bele az összetett szemek egyikébe. A megmaradt, karmos végtagok kínlódva próbálják kitépni a kínt okozó fegyvert, ám az markolatig mélyed a lágy szövetbe. A szörnyeteg sivítva meghátrál és eltűnik egy magas kürtőben a fejem felett. Vajon mit ehetett ez, hogy ekkorára nőtt – a gondolatok zavarosan kergetik egymást a fejemben, miközben folytatom az utam. A karmok alatt is lehetett méreg, mert a sebeim rövidesen megduzzadnak, a karomon egy vágás fel is dagad.

A járat ismét kiöblösödik, majd jókora teremre nyílik. A helyiséget középen mély hasadék szeli ketté, felette keskeny, íves kőhíd áll. Ez az első emberkéz által emelt építmény, amellyel utam során találkozom – most már biztos, hogy jó irányba haladok.

Tántorogva közelítek a híd lába felé. Sejtem, hogy képtelen leszek állva átkelni rajta, de nem visz rá a lélek, hogy térden vagy hason csússzak. Valamiképp megalázónak érzem a helyzetet. Megalázónak? Jó vicc! Az volt megalázó, mikor Lilliát alig kétévnyi házasság után egy sehonnai kis párbajhős ágyában találtam. – Mégis, mit vártál?! – nézett rám gyönyörű, dacos szemekkel. – Fiatal vagyok és szép. Bálokban és estélyeken kéne forgolódnom! Az Udvarban lenne helyem, én mégis itt rohadok egy istenháta mögötti kastély dohos falai közt. Tudtad, hogy a herceg egyszerűen neked adott, mint egy birkát? Tudtad?!

Nem tudtam. A szerelem vakká és bolonddá tett. A ficsúrt másnap hajnalban, az általa választott fegyverrel öltem meg párbajban. De ő csak az első volt. Visszatekintve már bánom. Jól küzdött a kis rohadék. Végül mégis térdre, majd hasra ereszkedek és szédelegve kapaszkodok a keskeny híd peremébe. Jól teszem. A mélyből felém nyújtózó csápok minduntalan eltévesztik a célt. Sejtem, hogyha állva próbáltam volna átjutni a szakadék felett, már rég lerántottak volna. Tudat nélküli féregként araszolok előre. Majdnem átérek, amikor egy karnyi vastagságú csáp a bokámra tekeredik. Az izmaim majd’ szétszakadnak, mégis tartom magam a mélység felett. Másik lábammal vadul rugdosom a nedvedző, síkos nyúlványt, míg végül vasalt csizmám összeroncsolja a vaskos izmokat. Négykézlábra állok, és egy kétségbeesett ugrással a túlpartra érek. Arrébb vonszolom magam és a hátamon fekve vadul kapkodom a levegőt.

A combomon ismét megsajdul a régi seb. Soha nem voltam filozofikus típus, de most mégis arra gondolok, hogy mindig a legelső sérülésed az, ami életed végéig elkísér. Akárcsak a szerelem. Az idő sajgássá tompíthatja azt, sőt, néha el is feledkezel róla, hogy utána a legváratlanabb pillanatban kínozzon meg újra és újra.

Lillia a történtek ellenére is majd’ hat évig mellettem maradt. Szeretőket tartott,

míg én egyre gyakrabban néztem a pohár fenekére. Igyekeztem nem észrevenni, hogy mi történik körülöttem. Még most, itt, ezen az istentelen helyen is rá gondolok és arra az utolsó pillanatra, amikor dactól sápadt arccal, egy hájas kereskedő oldalán mindörökre ellovagolt a düledező kastély szolgálók és cselédek nélkül maradt, üresen kongó falai közül.

Nehézkesen talpra állok. Egy oldaljáratból éles fénysugár vetődik a kövekre. Furcsa, eddig észre sem vettem. Bizonytalanul, tántorogva indulok felé. Úgy félszáz lépés után újabb, szabályos kör alakú terembe jutok. A falakon ezernyi véset, különlegesen szőtt kárpitok és plafonig nyújtózó drapériák.

A mágus egy, csövekből és más ismeretlen anyagokból kreált szerkezet mellett áll. Kortalan tekintete rám mered, majd mélyen zengő hangon megszólít. – Eljutottál hát ide, és valljuk be, ez nincs is egészen ellenemre. – Váratlanul, fejhangon felkuncog. – Tudod, kevés manapság errefelé a látogató. Meg is könnyítettem számodra az utat, mert érdekelt, mégis mit remélsz. Nem adok neki időt. Elforgatom a kesztyűm alatt rejtőző gyűrű kövét.

„Jól figyelj!” – A varázslótanonc, akitől kártyán nyertem a készséget halkan, de érthetően beszélt. „Csak egyszer és egy irányba képes elvinni, azt is csak akkor, ha látod a célt.” A kölyöknek nagy, becsületes kutyaszemei voltak. Remélem, befejezte a tanulmányait és nem kártyázik többé. Remélem, teljesülnek élete céljai, vágyai.

Nekem ezúttal nem kell több, csak a rövid távolság, közeli cél és egyetlen irány. Sóhajtásnyi idő múlva a mágus mellett állok, és a kezemben tartott tőr keskeny vérpatakot fakaszt a karján. – Gharti méreg – mutatok a pengén lévő, sárgás anyagra. – Állítólag nincs

ellenszere. Dühöt várok, ezért meglep, amikor ismét felkacag: – Ügyes! Ügyes és váratlan. Megérdemled, hogy újra megkérdezzem, mit remélsz? Közel hajolok hozzá, majd a fülébe súgom. Töprengő tekintettel néz rám. Egy pillanatig mintha megértést és tiszteletet látnék a kortalan szemekben, bár lehet, hogy csak én képzelem oda. Rövid idő múlva vállat von. – Megtehetem. Máshol még én sem lennék képes rá, de nem a kilátás miatt költöztem ide. Legyen hát!

***

A déli napfény könnyeket csal a szemembe, valaha fényes páncélom horpadtan, véresen simul a testemre, mégsem érzem kellemetlennek; most még a combizmomat ért sérülés sem fáj, pedig alig ujjnyira kerülte el a verőeret. A diadalérzés azonban minden mást elhomályosít. A nomádok vezére elejti a kardját. Először térdre rogy, majd az oldalára zuhan. Még a halál sem tudja letörölni arcáról a meglepett kifejezést.

Győztem. Győztünk!

A gigászi sereg lustán, csalódottan vonul el. Nem mozdulok, de a szemem sarkából látom, amint egy ifjú, heves vérű barbár megfeszíti az íját. A mellette álló, harcedzett törzsfő baltát vág hátába, de elkésik. A nyílvessző reccsenve fúródik halántékomba. A világ elsötétül körülöttem, ám még a közelgő halál bús árnyai sem tudják elhomályosítani a szívemet melengető diadalt.

A sónak mennie kell!

Bár az ötlet első pillanatban jónak tűnt, Karom, a Legyőzhetetlen most mégis az életéért futott. „Nesze neked, idióta” – lihegte elkeseredetten, miközben legszívesebben a falba verte volna a fejét. Ha azonban megáll, hogy az önsanyargatás eme jogosan felmerülő igényének eleget tegyen, alighanem beérik a nyomában loholó vérfarkasok; na, ezt azért ő sem szerette volna. „Az önvizsgálatnak megvan a maga helye és ideje” – döntötte el magában, miközben nyüszögő hangokat hallatva, kétségbeesetten kapart felfelé a megsárgult avarral borított vízmosás agyagos oldalán. Az orkok még hagyján. A vámpír is oké. De ennek a vérfarkas-hordának a háziasítását, ilyen körülmények közt mégsem kellett volna bevállalnia. De hát mit tegyen az egyszeri sztárvarázsló, ha a pénze is kevés, és a hírneve is kissé megkopott? Tanítsa valami hülye akadémián az idióta nemesek belterjes csemetéit? Na, azt már nem! Vagy… vagy talán mégis?! Az edukációban eltölthető békés évtizedek egyre vonzóbbá váltak számára, miközben hatalmasat zakózott egy lába alatt alattomosan keresztbe forduló korhadt faágon. Talpra kecmergett és rohant tovább. Lassan feljutott a meredély oldalán, de körbepillantva csak fokozódott a kétségbeesése, mert rádöbbent, hogy az alakváltók mostanra teljesen bekerítették. Rosszabb a helyzet – ismerte be magának –, mint amikor három napig bujkált a Rettenet Mocsarának nyirkos zsombékjai közt egyetlen szál bőrtangában és rózsaszín bilincsben Korbácsos Nyafika, a hírhedetten szigorú, szőke lápiboszorka elől. „Pedig olyan jól indult” – védte bizonytalanul továbbra is korábbi döntését, miközben visszagondolt a történtekre.

Alig egy holdfordulóval ezelőtt kezdődtek az ide vezető események. A harcsabajuszos kis figura a Komorszirten épült kastélyában kereste meg. Mikor

kapudémonai első ízben elékísérték a furcsán öltözött emberkét, Karom, a Legyőzhetetlen soha nem gondolta volna, hogy sorsa a későbbiekben még ilyen fordulatot is vehet. A trófeateremben fogadta az aprócska fickót, ügyelve rá, hogy az ablakon beszűrődő fény előnyösen világítsa meg díszes ruháját és nemesi arcélét. Tudta magáról, hogy igazán lenyűgöző látványt nyújt. – Maga igazán lenyűgöző látványt nyújt! – lelkendezett az emberke, amikor meglátta a hírneves varázslót. Mivel a következő percekben a kis fickó hangos kirohanásokkal méltatta a mágus messze földön elhíresült tetteit, Karom, a Legyőzhetetlen egészen megkedvelte az apró, hülyén öltözött figurát. – Térjünk a lényegre – közölte az emberke egy idő múlva, és bonyolult fejtegetésbe kezdett valami általa kitalált „valóság-só” nevű dologról, valamint a mágus számára várható előnyökről, amennyiben részt vesz ebben. Karom talányos mosollyal hallgatta a fickó mondandóját, aztán valahogy úgy maradt, és ennek folyományaként nagyjából-egészében lecsúszott az ezt követő pár percnyi magyarázatról. Csak a befejező mondatok egyikére kapta fel a fejét: – …és így kell tennie, mert maga végül is egy celeb! – Hogy mi vagyok én?! – reagálta túl dörgő hangon Karom (a Legyőzhetetlen) szinte azonnal a dolgot. – Ennél kevésbé sértő jelzők miatt is küldtem már egyeseket meztelen seggel a fagypokolba! – A kirobbanását követő kínos csendben azonban némileg átgondolta a dolgot, mert könnyed, csevegő hangnemben folytatta: – És… tulajdonképpen mit is jelent az, hogy celeb? – A kis ember elmagyarázta neki. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Karom, a Legyőzhetetlen ettől kezdve hétről-hétre minden alkalommal, újabb szörnyetegekkel és bestiákkal mérte össze az erejét – a nagyközönség szeme láttára. Hogy a kocsmákban ülő emberek, orkok és vorpok (gyíklények és tündérek) láthassák a dicső tetteket, a küzdelem területén lebegő mágikus szemeket helyeztek el. Ezek közvetítették a nézők számára megalkotott vevőkészülékekbe a varázsló hőstetteinek mozgóképeit. A köznép pedig szinte minden pénzt megadott, hogy a következő alkalommal is láthassa az elhíresült mágus legújabb diadalát. Voltak persze intő jelek, de egészen a legutóbbi küzdelemig ezek

elhanyagolhatónak tűntek. Azonban az ezt megelőző harc már Karom számára is komoly fejtörésre adott okot. Akkor ugyanis a varázsló egy vénségesen-vén vámpírral mérte össze az erejét. Addig nem is volt gond, míg Karom denevér alakba nem kényszerítette a szörnyeteget, azonban az ezt tartósító fixulsz varázsige sehogyan sem akart tökéletesen összejönni. Szerencsére az ősöreg bestiának csupán a koponyája alakult vissza a varázslat ellenére eredeti alakba, a teste továbbra is egy csenevész, bőrszárnyakon csapkodó denevéré maradt. A fejnehéz szörnyeteg tompa puffanással landolt az arcán, a hetedhét határban figyelő nézősereg nagy örömére. – Kár ezen idegeskedni, KL – vonogatta vállát a kis emberke, amikor Karom felvetette, hogy további vizsgálat erejéig talán el kéne halasztani a következő összecsapást. – Egész biztos, csak valami mágikus anomália. – Ugyan már, mit tudsz te a mágiáról? – fortyant fel Karom, aki utálta, ha rövidítik a nevét. – Valami furcsa védelem volt ez, én mondom! Talán valami tárgy, mint… mint… tudod, mint azok a vásárban kapható amulettek, amelyekkel a polgárasszonyok védik tisztességüket az arra járó kóbor varázstudók által rájuk szórt rácuppanusz varázslat ellen. – És ezek az amulettek képesek megvédeni az embert egy hozzád hasonló MegaMágustól? – Nem, de mikor maga a varázslat harmadik szintű, lehetnek interferenciális emissziók, melyek a szubsztantumban tükröződve… – Na, látod! – vágott közbe az emberke diadalittasan. – Akkor, hol itt a gond?!

„Nesze neked, idióta” – ismételte meg magában Karom, a Legyőzhetetlen sokadjára is litániaszerűen ezt a félmondatot, belegondolva, hogy ostoba módon mégis hagyta magát meggyőzni társa korántsem ésszerű érvei által. Most pedig itt áll az acsargó farkasemberek gyűrűjében, és egyáltalán nem működik a varázsereje! – Elkutyulsz! – kiáltotta Karom újból a vérfarkasok felé a varázsigét, azonban azok csak nem akartak háziasodni! – Pauzusz! – dörögte egy különösen közel merészkedő bestia irányába, ám az egy pillanatra sem dermedt meg! – Trélerusz!

– visította, de a transzferdémonok nem jelentek meg, hogy elvigyék a szörnyeteget! – Leszopusz – intett a kezével lemondóan, ám amikor ez a varázsige a várttal ellentétben mégis bekattant, és az éteri szájacskák elkezdtek „dolgozni” rajta, kuncogó fejhangon azonnal megszüntette a mágiát. „No, hogy is van ez?” – törte a fejét meglepetten, majd akkorát ordított, hogy ez eddigre már néhány lépésnyire álló farkasfalka-vezér riadtan rejtőzött kedvenc nősténye mögé. „Hát persze, így már minden érthető! ” Villámgyorsan kioldotta a köpenyét tartó csatot, és a nehéz ruhadarabot a legközelebbi, imbolygó varázsszemre hajította! A nyomokban visszatérő mágia segítségével újabb és újabb varázsszemet pusztított el, mígnem ereje ismét régi fényében tündökölt! Menet közben egy odavetett varázslattal háziasította a körülötte fenekedő vérfarkasokat, majd kimerülten, de a jól végzett munka biztos tudatában rogyott egy lapos kőre. „Hogyan is nem jöttem rá erre korábban?” – csóválta meg fejét. A mágusok a hihetetlenségi faktor segítségével dolgoznak, újra meg újra elképzelve az elképzelhetetlent. Az átlagemberek (orkok, vorpok, tündérek és gyíklények, de még a szeszélyes-szirének is) fantáziátlanok és csak az üzekedésért élnek. Bár egyenként kevés a mágikus potenciáljuk, de ha nagy tömegekben képtelenek elhinni, hogy a varázslat működni fog, akkor nem is fog! Az más kérdés, hogy a disznólkodásba vetett hitük a legváratlanabb pillanatban is szilárd marad.

Órákkal később Karom, a Legyőzhetetlen a kis emberke újonnan vásárolt kastélyának díszes asztalánál ült, és egyre inkább türelmét vesztve magyarázott: – Úgy tűnik, nem fogtad fel a dologban rejtőző veszélyeket! Ha tovább folytatod elképzelhető, hogy az egész mágia szövete meghasad, és… – Mit gondolsz?! – hőbörgött az emberke. – Pont a siker kapujában nem fogom abbahagyni! Múlt idő vagy, kiskomám, bukott varázsló! Már fel is kértem Magányost, a Mennydörgőt, hogy… – Már pedig a sónak innen mennie kell! – vesztette el Karom végleg a türelmét. Gyakorlott mozdulatokkal nyitotta meg a dimenziók közti kaput. A hőzöngő emberkének felkiáltania sem volt ideje: szemvillanásnyi idő alatt tűnt el a kékesen fénylő átjáróban.

Karom a Legyőzhetetlen elégedetten veregette meg saját vállát: egykori, levitézlett társát egy teljesen mágia-mentes világba küldte. „No, arra kíváncsi leszek – gondolta kajánul –, hogy az a tökkelütött hogyan csinál ott bármiféle valóság-sót!”

Vége?

Az utolsók

– Zrüff tang cha’ trioni? – Esdeklően néz rám. Körülöttünk ibolyaszínűre festik az eget a bolygóvédelem lézernyalábjai, de mindketten tudjuk, immár hiába küzdenek az égből aláhulló T-bombákkal. – Das’ haszt ra. – Megnyugtatóan átölelem. – Gvadt ra tuos? – Tétován a mellettünk várakozó űrhajó felé int, melynek tűhegyes orra büszkén mered a szabadulás csalfa ígéretével kacsintgató csillagok felé. – Hrak t’ tuos. – Ezért vagyok itt, ez a küldetésem. – Fri zham ghad te lie? – Kihallatszik a kérdésből a kétségbeesés, pedig jól tudja: mást nem vihetek, csak őt. Mégis könyörgőre fogja. – Das gat te lie! – Ai li grew tha. – Megpróbálok határozottan, mégis együtt érző hangon érvelni. Tudja jól, hogy semmi közöm a háborújukhoz, de törvényszerű ebben a helyzetben, hogy engem is hibáztat. Pont ezért egyáltalán nem lep meg, amikor a következő pillanatban indulatosan felcsattan: – Zaww, whgz, mo! – Rak twuw tot. – Tehetetlenül széttárom a karom. Évezredes szabályok kötnek. – Tzar fgeh juhccon. – Szemsorát könnyek homályosítják, de látszik rajta, elfogadja a megváltoztathatatlant. – Fdawr gha fruk – jegyzem meg halkan, miközben három lábán lassan elindul az űrhajóm felé. – Qfwert ser hul – teszem hozzá végül, mert átérzem, milyen, ha valaki népéből az utolsóként, a világ legmélységesebb magányával szívében, önként indul a Galaktikus Fajkert felé.

Necromantika

Tisztelt szerkesztőség! Madárpostával küldöm ezen levelet Önöknek, kérem, tegyék be a „Felcser válaszol fiataloknak” című rovatukba, hogy választ kaphassak végre a kérdésre, mely jó ideje a szívemet nyomja!

Jelige: „Egy kétségbeesett lyány”. Cím: Setét Torony, Rhinn fennsík, az a bazaltos kiszögellés.

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy a barbár hajnalban dörömbölt a tornyom ajtaján. Jóvágású, marhatermetű ember volt, dinnyényi bicepszekkel és akkora fejjel, amelyet egy süldőmalac is megirigyelhetne. Kissé ittas lehetett, mert erősen dölöngélt, miközben azt kiabálta: – Azonnal kinyitni, fosztogatás fennforgása van kilátásban! Gyorsan lesiettem. Lehet, hogy túlteng bennem a jó szándék, de nem szívesen néztem volna végig, hogy bárkit is fosztogassanak. Mert én ilyen lyány vagyok: ha tudok, segítek! Kinyitottam a méretes fakaput, de a barbáron kívül senkit nem láttam. Ezek szerint, a korábban említett fosztogatás valahol máshol történik! – Üdvözöllek, medvetermetű, enyhén húgyszagú idegen – köszöntöttem a férfit illően. – Setét átok járjon a nyomodban. – Hoppsz… – nézett rám meglepetten. – Minő kis rózsaszál lakik itt fenn! – Ja, a futórózsa – vontam meg a vállam. – Néha egészen az alsó lőrésekig felkúszik. Szóval, ki is akar fosztogatni? – Azt gondoltam, jobb, ha mielőbb tisztázom a fennálló problémát, mert nem szerettem volna, ha valakinek baja esik. Az ember próbáljon az idegeneken is segíteni, úgy helyes! – Corom, a barbár! – süvöltötte széles mellkasát böködve, melyen sűrű, göndör

fürtökben nőtt a szőr. – Sötét árnyak pusztítója, setét tárnák vámszedője, setét… ő… hmm… izé… – Úgy tűnt elfelejtette a szöveget, de azután rám nézett, megnyalta a száját és kivágta magát – …árva szüzek megrontója! A következő pillanatban a karjába kapott, majd belökte a mázsás fakaput és elkezdett velem rohanni felfelé a lépcsőn. Sejtettem, hogy most az a bizonyos „nemi erőszak” következik, amitől anyám mindig óva intett leveleiben. Már nagyon vártam! Mindig is ki akartam próbálni, de akárhányszor lemegyek a faluba, a parasztok üvöltve rohannak el, kezüket a fülükre és szemükre szorítva. Azt hiszem, ez egyfajta játék lehet, de sajnos nekem ezidáig senki sem mondta el a szabályait.

Szóval az erőszak… Hát az igazán jó volt! A barbár rám nehezedett. Megoldotta gatyakorcát, majd felhajtotta a köpenyem, és meztelen altestével az enyémet kezdte böködni. Egész lényemet kellemes bizsergés járta át, ami egyre fokozódott. Sajnos, mielőtt valami csodálatos történhetett volna, a férfi erejét vesztette, akár a katalógusból rendelt lidércszárny! Zavarodott képet vágott, hümmögött is hozzá, majd kínjában fütyörészni kezdett. – Ezt a megbecstelenítéses dolgot… – néztem rá reménykedve – szóval… nem lehetne folytatni? Határozottan elvörösödött. – Igazság szerint, a megbecstelenítés-része a küldetésemnek… nos, mostanában nem megy túl jól. A falu sámánja szerint a sok pacifröccs-virágtól lehet, amit idáig megettem… – Azt ismerem – válaszoltam elgondolkodva. – Attól nőtt ilyen szép nagyra a fejed! Kétségbeestem, majd elhatároztam, hogy mindenképp segítek rajta. Szégyellem, de önös érdekek is vezettek. Ettől függetlenül úgy éreztem, hajlandó vagyok bármi áldozatot meghozni. Természetesen csak a megfelelő óvintézkedések után, mert senki sem szereti, ha az áldozatai később feltámadnak. Volt egy szakmabéli ismerősöm, aki elhibázta… a „volt” szócska necromantákkal kapcsolatban pedig olyan

életminőségre utal, amely kizárólag munkaköri baleset esetén fordul elő! (A foglalkoztatási körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés, persze, sajnos némileg gyakoribb.)

A történethez visszatérve, Corom a barbár teljesen meglágyította a szívem. Tanítómesterem, Lord Sukár szintén szép szál férfiember volt, de sosem keltett bennem hasonló érzéseket. Berohantam a könyvtárba. Hol is lehet…? Á, természetesen az „N”-betűnél! (Fene se tudja miért, de bármikor, bármit is keresek, mindig ott találom!) Zaklatott szívvel lapoztam az ősöreg könyvek és poros fóliánsok közt: Necrosis, Necronomicon, Necropolis, Miként csököljünk bikát – hopsz, ez biztosan átcsúszott az „M”-ből –, Necrocampus, Necroterm reakciók… Semmi! Még egyszer átolvastam a könyvjelzőket, és megtaláltam! Végig ott állt a polcon, közvetlenül a szemem előtt: „Nekromanciában előforduló merevedési problémák korrigálása, avagy a szárazon és erősen tartás mikéntje és fogásai”. Egészen hétköznapi kis varázslat volt, bár azt nem csodálom, hogy egy egyszerű sámán nem ismerte. Boldog mosollyal mentem vissza a férfihez, és gondolkodás nélkül rámondtam az igét. Egy ideig minden csodálatosan működött is! Az volt életem legszebb tizennégy perce! Mostanában viszont úgy érzem, elhidegült tőlem. Egész nap a főteremben üldögél, agyat eszik és kapcsolgatja a szolgálati-portál vezérlőjét. Az nem zavarna, hogy elhagyta magát és kissé megzöldült, de már hozzám sem ér!

T. szerkesztőség! Egy kétségbeesett lyány várja összetört szívvel mielőbbi válaszukat!

Szenteltessék a Te neved!

1.

A ködkürt távoli hangja fátyolosan szűrődik be az apró börtöncellába, melynek mohos falaira halovány árnyékokat fest a fáradtan parázsló fáklyák fénye. A nedves szalmával és sárral borított padlón kuporgó férfit azonban rég nem zavarja már sem ez, sem pedig a körülötte futkosó, borostyánsárgán villogó szemű patkányok. Várja az Úr angyalát. Testét bűzös, gennyedző fekélyek borítják, haja csomókban marad a kezében, ha nagyritkán megvakarja tetvektől hemzsegő fejét. Akaratát egyetlen kicsiny pontba kényszeríti, nem zökken ki akkor sem, amikor egy vakmerő rágcsáló felfut a lábán és jókorát harap szakadt rongyokkal borított testébe. Mesterei rég megtanították rá, hogy sosem használhat mást, csak ami épp adatik. Most sem tesz egyebet: szakadatlan összpontosítása eredményeként lassan, szinte észrevétlenül különös mintázatotokba rendeződik a hideg falakat borító moha. Tán maga sem tudja, hogy órák vagy napok teltek el, mire végre felpillant. Fénytelen szemével vaksin hunyorogva szemléli a művét; kutatja a legkisebb tökéletlenséget, keresi a legkisebb hibát. – Hittem benned! – motyogja hangtalanul. Sejti, hogy figyelik. Kisvártatva újra megszólal: – Tudom, hogy itt vagy, Michael! – Sebzett torkából ezúttal fennhangon, rekedten bugyborékolva törnek elő a szavak. – Itt vagyok, testvér – A kristálytiszta bariton egyenesen a földön kuporgó alak fejében csendül fel. – Ugye tudod, hogy ezt nem engedhetem? – Mit tehetnél ellene? Régóta ember vagyok, szabad akarattal… Az utolsó szavak üresen konganak a helyiség sivár falai közt. A férfi tudja, hogy

az arkangyal már eltávozott, de egyáltalán nem bánja. Kevés az ideje, haldoklik.

2.

A kecses hadigálya büszkén szeli a habokat, oldalának neki-nekicsapódnak a hullámok és szitáló vízpermetet vágnak az imbolygó fedélzetén álló, szikár férfi arcába. Az inkvizítor sólyomszerű vonásai leplezetlen undorról árulkodnak: gyűlöli a tengert. A kelő nap első sugarai vérszínűre festik az ég alját, őt azonban ez sem tudja jobb kedvre deríteni. Majd’ minden zavarja: a körülötte sürgölődő matrózok lármája, a vitorlák vásznának csattogása, a hajótest eresztékeinek nyikorgása. Mindig hithű, istenfélő ember volt, most viszont úgy érzi, ezúttal túl nagy terhet rótt rá az Úr.

Fiat voluntas tua – suttogja megtörten és a fedélközben húzódó kajütsor felé sandít. A kabinjában, egy jellegtelen, kopott bőrtokba csomagolva lapul az ereklye. Ha az nincs, ha Isten nem teszi a vállára ezt a szörnyű terhet, aligha szállt volna hajóra. Ezerszer inkább róná a bűzös, mocsokkal teli sikátorokat ördögimádók és boszorkányok után kutatva, minthogy egy ilyen recsegő-ropogó tákolmány fedélzetén hánykolódjon, többtucat mosdatlan tengerész társaságában. De mégis, miként mondhatott volna nemet az Ő angyalának? Most viszont, meglehet, önmaga sem több, mint a kabinjában eldugott kegytárgyat borító, értéktelen hüvely – szentségtelen a gondolat, mégis szüntelenül ez kísérti. A távolból lassan előtűnik Santo Stefano sziklás partvidéke. Az inkvizítor egyszerre érez megkönnyebbülést és rettegést; délre tán végre szilárd talajt érezhet a talpa alatt, mégha az csak egy aprócska sziget is. A lelke legmélyén viszont tisztában van vele, hogy úti célja végén ismét csupán egy akarat nélküli, dróton mozgatott báb lesz saját testében. Irtózik a gondolattól, pedig a bábjátékos nem valami lélektelen szörnyeteg, hanem maga Michael, Isten fényességes angyala.

3.

– Vendéged jött, szutykos koma! – a fegyőr nagyot szortyint, és rúgásra emeli a lábát, társa azonban erőteljeset taszít rajta. – Ne, még megdöglik itt nekünk, mielőtt a nagyúr láthatná! – Ha megdöglik, hát megdöglik! – A nagydarab, hájas férfi malacszemében félreérthetetlen rosszindulat csillog. – Azt nyilván az inkvizítor sem képzelheti, hogy ez itten az ispotály! – Vigyázz csak! – csikorgatja szuvas fogait a másik. – Nem lenne jó dolog a helyére kerülni… A sarokban gubbasztó fegyenc nem szól semmit – tán már nem is képes rá. Az elmúlt napok a maradék erejét is elszívták. Ami még megmaradt, azt egyetlen rövid, ám annál fontosabb cselekedetre tartogatja. Üveges tekintettel mered maga elé, csak akkor kapja fel a fejét, amikor hirtelen nagy adag jeges víz zúdul a nyakába. – Tessék, most má’ fürödtél is – röhög fel a dagadt, oldalba böki a másikat, és nehézkesen döngő léptekkel kisétál a cellából. A társa megkönnyebbülten követi. Talán egy fertályóra telhet el így, vizesen reszketve a pincehidegben, amikor ismét kulcscsomó zörren kint és a vasajtó nyikorogva kitárul.

Ezúttal egy vékony arcú, szikár férfi lép a cellába. Díszes öltözékén látszik, hogy különb helyekhez szokott, a láncra vert rab mégis tudja, hogy gyakran teszi tiszteletét efféle, kíntól, elhaló jajkiáltásoktól terhes pincék és siralomházak mélyén.

Legalábbis a test… Mert a lélek, akit ezúttal hordoz, korántsem ehhez a testhez

tartozik. A szúrós, kegyetlen szempárból most szánalom sugárzik. Kezével hanyagul int, mire az őt kísérő városőrök sietve kihátrálnak a cellából. – Emberi testben jöttél, hogy végezhess velem – a rab fásultan néz a részvétet sugárzó szempárba, majd nehézkesen lábra áll. – Tudtam, hogy így lesz! – Kénytelen voltam. Ismered a szabályt, angyal nem kelhet át a szférák közti kapun – biccent fejével az angyal, a falon lévő, mohából szőtt szimbólumok felé. – Atyánk sosem engedné! – Ember vagyok. – Akkor ez nem is tehetne benned kárt – közli szomorkás mosollyal Michael, miközben a kezében tartott, csonttal és fémmel díszített pallosból izzó tűzcsóva vágódik elő. – Nem ám! – veti magát tántorogva a rab a döbbent angyalra. A fénylő lángpenge ártalmatlanul enyészik el a fogoly teste közelében. Egyetlen gyors mozdulat, és máris az ő kezében van a fegyver. – Benned viszont, úgy tudom igen! – Ki vagy te? – kérdi döbbenten az. – Csak egy tolvaj. Van egy a lábad alatt is, amiről nem tudtál – int a falra rótt varázsjel felé, majd a szénával borított padlóra. – Az volt az oka, amiért mindvégig úgy hitted, hogy eltűnt, bűnös fivéred raboskodik ebben a büdös cellában. Szédelegve a falhoz lép, és fejjel előre beleveti magát a megnyíló dimenziók közti átjáróba.

4.

– Hogy ment a vizsga, Jassun? – kérdi a majd’ kétméteres, vörös hajú fiú a barátját, miközben erőteljesen a vállára csap.

– Auú… – nyög fel az. Egész délelőtt a gyógyítóknál volt, de a teste néhol még mindig sajog. – Átmentem! – közli aztán, szélesen vigyorogva. – Morck mester egy kicsit dühös volt, hogy olyan kardot hoztam, ami emberre nem hat, de hát varázskard volt a feladat… Amúgy pedig, vámpírok, vagy szellemek ellen, szerintem nagyon is jó az. – Annál biztos jobb, mint amit múltkor Gammin lopott onnan! – kuncog fel a vörös hajú. Valami lángoló tüskebozót, vagy mi a fene. Nem csoda, hogy ki is csapták érte! – Csipkebokor, nem tüskebozót, te barom – válaszol Jassun szintén nevetve. – Azért fura, hogy a magisztereknek azóta sem sikerült eloltaniuk. – És, van valami érdekes azon a világon? – kérdi kíváncsian a fiú. – Nem túl sok – vonja meg a vállát az. – Már az is szerencse, hogy nem csak egy csipkebokrot sikerült szereznem. Nehéz vizsga volt, és lesz még jó pár, ha teljes jogú tolvaj akarok lenni a céhben. Úgyhogy szerintem menjünk, igyunk egyet, és ünnepeljünk végre!

Idegen hely

1.

– Húsom, maradt még a tegnapi zaccosból? – A tízes posta garázsgondnokát csak „húsom”-nak hívtuk. Igaz, ő is így nevezett mindenkit. A ráncos, vén fószer úgy nyolcvan és a halál közt járhatott, a kávéja pedig orrhosszal verte a piacon kapható leghatékonyabb hashajtókat. – Zaccos ám az öreganyád! – védte lagymatagon a mundér becsületét Húsom. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy bolondság lenne elpocsékolni a napokkal ezelőtt lefőzött kávét, ezért folyamatosan rátöltött az előzőleg el nem adott maradékra. Remegő kézzel beleöntött egy adagot a portásfülke párkányán sorakozó csorba csetresek egyikébe, és elém lökte: – Igyad! Megvontam a vállam, egy húzásra eltüntettem a gyűszűnyi italt, majd elindultam a hatalmas mélygarázs oldalánál elhelyezett, dróthálóval leválasztott térség felé. Ha romantikus alkat lennék, akkor úgy jellemezném a „ketrecet”, mint egy kifutót, ahol fogvatartott nagyvadak módjára sorakoztak a zabolátlan, visszafogott erőtől duzzadó gépek. Valójában pont fordított volt a helyzet, és a ketrecben csupán néhány lepukkant, ősrégi motor sínylődött szégyenletes olajvisszatartási problémákkal küszködve. Valahogy mindig egy hetvenes években népszerű állatkert-bohózat jutott róluk eszembe, és soha nem értettem, minek ezt a pár csotrogányt elzárva tartani; mégis ki lenne akkora barom, hogy megpróbálja lenyúlni őket? – Még senki nem jött be? – néztem meglepetten zárt ajtóra. Húsom néhány pillanatig a szelektív nagyothallás tudományát gyakorolta, majd mintha a garázs egyik, homályban megbúvó sarka felé nézett volna, biccentett egyet, és lesajnálóan megjegyezte: – Van, aki nem való táviratosnak…

Követtem a tekintetét, és a hodály túlsó felénél, a vasbeton tartóoszlopok közt megpillantottam Béka citromsárga bukósisakját.

Fura egy forma volt ez a Béka, talán egy kicsit zakkant is. Soha nem értettem, hogy diplomás létére mi a fenének dolgozik táviratosként, ráadásul miért éppen Budapest egyik legrosszabb hírű kerületében? Az biztos – fogadtam meg magamban sokadjára is, miközben a halkan motyogó kolléga felé sétáltam –, hogy én rövidesen úgy elhúzok innen, mint a vadlibák. Nem vagyok akkora barom, hogy itt ragadjak ezen a lepratelepen. Béka hallhatta, hogy jövök, mégsem hagyta abba a motyogást. – El van cseszve az egész… Hülye ribanc. Hogy rohadna meg… Pár pillanatig tartottam tőle, hogy végleg begolyózott, és vadászpuskával jött melózni, de azután emlékeztettem magam, hogy ilyesmi valójában csak a hollywoodi filmekben történik. Mellé léptem. – Mi az ábra? – Az, az ostoba tyúk… Az új csaj, tudod… – Békának vörös volt az arca, enyhén remegett a keze, és hevesen gesztikulált. – …egysürgősségis dögöset adott! Szívás. Dögösnek hívtuk azokat a táviratokat, amelyek halálhírt közöltek, és mint minden közösségnek, nekünk is megvolt a kódrendszerünk, hogy távol tartsuk magunkat más bajától. A trükk egyszerűen abból állt, hogy a telexes kiscsajok egy helyett, két sürgősségi matricát ragasztottak az ilyen borítékokra. Ha dögöset vittünk, sosem vártunk borravaló reményében, hogy a címzett kibontsa a táviratot. – Szívás – ismételtem meg fennhangon az előbbi gondolatom. – Nekem kellett felmosnom a padlóról a nőt, amikor megtudta, hogy meghalt a férje a hetvenesen. Bazdmeg, engem nem ezért fizetnek! – Gyere ki velem a következő kanyarra, meghívlak egy melegszendvicsre. – Minden furcsasága ellenére kedveltem Békát és átéreztem a helyzetét. Megesett már ugyanez velem is. – Mégsem ülhetsz itt egész nap.

Halványan elmosolyodott, és kifújta az orrát. – Előbb rakd össze a címeket, mert a fene sem fog veled kimenni Karakószörcsögre. Elkezdtem sorba tenni a táviratokat, majd felvontam a szemöldököm: – Valamit nálam is elszartak. Fatum-tér, 23/A… Hülye név. Ismersz ilyen helyet? – Kérdezzük meg az öreget – intett a portásfülke irányába. Bólintottam. Amikor beléptem a céghez, én már úgy ismertem meg a garázsgondnokot, hogy ő a portáról a vénember, mérgező kávéval. De előtte közel ötven évig járta postásként a kerületet: ha nem ismert egy utcát, akkor az nagy valószínűséggel nem is létezett.

Épp indultam volna Húsom felé, amikor Béka újra megszólalt: – Várj egy pillanatot… azt hiszem, beugrott a hely, menjünk.

2.

Amint kiértünk a mélygarázs dohos, szürke betonfalai közül, könnyeket csalt a szemembe a bántó élességgel felszikrázó, reggeli napfény. Néhány pillanatig szemcsés, túlexponált fotónak tűnt a világ. Fakó fényben csillogtak a postát övező magas házsorok, színtelenné vált a barna kövekkel kirakott sétány. Döglesztő meleg volt, de motorozás közben elviselhető, főleg, mert a szabályokat figyelmen kívül hagytuk és kabát nélkül, egy szál pólóban vágtunk neki az útnak. Béka ment elől, hiszen állítólag tudta az utat, én a nyomában. Ügyesen kerülgette a dugóban veszteglő autókat, majd szűk, romos házakkal övezett utcákon vágott át. A teleszkópok kopogva szenvedtek a foghíjas macskakövekkel kirakott sikátoroktól, majd nagyot csattantak, amikor felhajtottunk a járdára, és megálltunk a temető kapuja mellett.

Béka, mintha megerősítést várt volna, üresbe tette a motort. Intett. A sírkertet övező fal tövében sűrű erdő húzódott, amelyen át keskeny csapás vezetett. Megvontam a vállam és hangtalanul formáltam a szavakat: „felőlem”… Ha erre van a cím, hát erre. Nem én döntöm el. Újra sebességbe tette a megkínzott MZ-t, és elindult. Követtem. Lépésben haladtunk, lelógó ágakat, göcsörtös gyökereket kerülgetve. Mélyen bent jártunk már a fák közt, amikor egy széles kőkerítés állta az utunkat. Talán a temető fala lehetett, talán valamiféle vízzáró töltés, nem tudom: az irányérzékem rég elvesztettem. Az oldalán szűk, terméskövekkel boltozott átjáró tűnt fel. Első pillanatban észre sem vettem, egészen benőtte a növényzet. Béka le sem lassítva áthajtott rajta. Az alagút néhány méternyi volt csak, de a motorok kormánya alig fért el széltében, a kerekek pedig esetlenül csúszkáltak az alul heverő, mohos kődarabokon. Miután átértünk, az erdő ritkulni kezdett és néhány kihalt, düledező épület szegélyezte az utunkat. Vajon ki élhet ilyen helyen? – tettem fel magamnak a kérdést. Időközben beborult és a levegő is lehűlt. Barátságtalanul gomolygó, hasas felhők borították félhomályba a tájat. Fáztam. A lepusztult épületek egyre sűrűsödtek, két, háromszintes is akadt köztük. Ez talán egy elhagyott katonai bázis? A szűk ösvény töredezett betonútban folytatódott. Inamba szállt a bátorság és nagyot húztam a gázkaron. Béka mellé soroltam, majd integetni kezdtem, hogy forduljunk vissza, de ő mintha észre sem vette volna. Végül egy szabálytalan, ötszög alakú téren parkoltunk le, amelyet viharvert téglaházak vettek körül. – Én itt le nem szállok a gépről! – mondtam Békának, aki hanyag mozdulattal leállította a motorját. – Egyáltalán, miféle hülye hely ez, és kinek szól a távirat?! – Mindjárt megtudod. – Hangja színtelenül csengett, arcán kesernyés mosoly ült. – Ha rossz hírt viszel, néha azt sem kerülheted el, hogy kézbesítsd a választ. Ezt a címet időről időre megjárjuk, testvér! – Te begolyóztál! – ordítottam fel, és megfordultam a motorral, de a visszavezető utat dülöngélő embertömeg zárta el. Volt köztük férfi, nő, öregember és gyerek. Legtöbbjük arcát és testét borzasztó sebek borították, néhány sápadt, égő szemmel bámuló alakon viszont nem láttam sérülést. Kis

ideig mozdulatlanul álltak, majd botladozva, szinte bánatosan indultak felénk. Ráébredtem, hogy visszafelé nem menekülhetek, ezért leugrottam a motorról és az egyik sötéten ásító kapualj irányába futottam, de Béka rámkiáltott: – Meg ne próbáld! Felfelé mutatott, és észrevettem, hogy a szögletes ablakokból csonkán kiálló, törött üvegek mögül is beesett, vérrel és sebekkel borított arcok merednek rám. Pánikba estem. A kísérteties csendet csak halk csoszogás, és saját zakatoló szívverésem törte meg. – A táviratot! – szólalt meg fáradt, ám sürgető hangon Béka. – Add ide, ez az egyetlen esélyed. A közeledő alakok már teljesen körbevettek. Remegő kézzel csatoltam ki az oldalamon átvetett postástáskát, és beletúrtam. Szerencsém volt, hogy korábban sorba raktam a címeket, mert így egyből a kezembe akadt az apró, zöld boríték. Béka mellé rohantam, és a markába nyomtam. – Indulj! – kiáltott fel. – Menj! – Magasba tartotta a levelet. A kísérteties csoport néhány lépésnyire tőlünk megtorpant, majd utat nyitott nekem. Berúgtam a motort és remegve, borzongva vágtam át a dermedt tömegen, akik egyre csak a Béka kezében szorongatott levelet bámulták. Nem tudom, hogyan értem ki arról az elátkozott helyről, a visszavezető útról is csak homályos emlékeket maradtak bennem. Ki hinné el nekem a történteket? Mit mondok majd, hova tűnt Béka? – Megkínzott idegrendszerem folyamatos rémképeket vetített elém arról, mi történhet, ha bárkinek is elmondom az igazságot. Erről egy szót sem szólhatok senkinek, másképp tuti, elmegyógyintézetben végzem. Legfeljebb azt állítom majd, hogy még a posta előtt szétváltunk és Béka más irányba indult. Igen, ez lesz a legjobb.

3.

– A csoportvezető kereste – vetette oda foghegyről Húsom, amikor remegve, izzadtan visszatértem a mélygarázsba. Némi undor látszott az öregember arcán,

és az sem sejtetett sok jót, hogy a megszokottól eltérően ezúttal nem tegezett. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy senki ne vehesse észre rajtam az imént átélt borzalmakat miközben a fénycsövekkel megvilágított, olcsó padlószőnyegen lépkedtem a csoportvezető irodája felé. Néhány pillanatra megálltam a jókora, barna műbőrrel borított ajtó előtt, nagy lélegzetet vettem és benyitottam. A főnök jóideig nem figyelt rám; papírokat, aktákat böngészett, majd lustán felemelte a tekintetét. – Szóval megint ön az. – Hangján neheztelés érződött. –Az új kollegina panaszt tett magára. Nem érdekelne a dolog, de nem ez az első eset. – Összekeveri a leveleket – vontam meg a vállam. – Jogos, ha ezt a többi kézbesítő érdekében szóvá teszem. – Ő viszont azt állítja, nem így történt, és eddig kiváló munkaerőnek bizonyult. Nézze, ha gondja van a munkatársaival, először nekem szóljon. Idegesen bólintottam. A kis ribanc bemószerolt, és én iszom meg a levét. De nincs mit tenni, legalábbis egyelőre. A csoportvezető intett, hogy végeztünk, de miközben kifelé indultam, még néhány mondatot odaszúrt: – Különben sem értem, mit keres nálunk kézbesítőként egy ilyen alak, mint ön… Ha rám hallgat, Békássy, fogja a diplomáját és elhelyezkedik máshol. Azt lesheted, rohadék – gondoltam, és illedelmesen becsuktam az ajtót.

4.

A mélygarázs csendjét csak Húsom horkolása törte meg. A korábban átélt borzalmak emléke gyorsan halványult; rövidesen valami különös, keserű szájízt éreztem csupán, ha megpróbáltam felidézni azokat. Nem tudtam, mi történhetett, csak azt, hogy már korábban is átéltem hasonló dolgot. Mindegy – vontam vállat

lélekben –, bármi is lehetett, az ember mentális épsége megköveteli, hogy sose rágódjon feleslegesen. Ezúttal Béka nem volt sehol. Kedveltem a srácot, de olykor nagyon zavart, hogy a folyamatosan aggodalmaskodik. Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül – eddig mindig előkerült –, de addig jobban teszem, ha csakis kellemes eseményekre gondolok.

Nemrég megismertem egy elragadó, fiatal nőt. A körzetemben lakik. Mesélte, hogy a férje egy építkezésen dolgozik, meglehetősen veszélyes munkakörben. Az ilyen emberekkel bármikor történhet baleset. Senki nem dacolhat a végzettel büntetlenül… Ha pedig mégis, hát van arra mód, hogy egyengessük a sors útját. Sőt, ha az ember a mindenség lényegét nézi, voltaképpen ez kötelessége is. Valódi hivatás. Egy-egy megfelelően meglazított csavar, vagy kibillentett tartóoszlop…

Elképzeltem, ahogy átadom a fiatalasszonynak a rosszhírt tartalmazó küldeményt és a gondolatra merevedésem lett. Földre dobtam a kezemben szorongatott citromsárga bukósisakot, letoltam a nadrágom és egy szürke betonoszlop mögé bújva elégedetten magamhoz nyúltam.

Álom a lányról

Újabb adag fát dob a parázsra. A kis kunyhó belsejét rőtvörös fény árasztja el, amikor a tüzelő vad lángra lobban. Egy hirtelen támadt széllökés süvítve utat talál a szűk kéménybe és a tüzet visszanyomva izzó zsarátnokkal hinti meg a kandalló elé terített állatbőröket. Rekedten felkacag. Veszélyes játék, és ő mindig is veszélyesen élt. Csendben figyelem, de nem szólok rá – most nem. Mi értelme lenne, és vajon mit számít már? Tisztában vagyok azzal, hogy számára a hedonizmus a túlélés egyik kulcsa; mindannyian máshogy dolgozzuk fel a velünk történteket. Hogyan is tudnék rá haragudni ezért? Úgy hiszem, neki néha éppoly terhes az én ürességem… Sohasem ismerné el, de szerintem ez az, ami legjobban a lelkébe mar. Odakint újult erővel támad a vihar, havat és jégdarabokat vágva a szorosan zárt palettáknak. Igazi ítéletidő. A tűz ropogásán és a kunyhó eresztékeinek panaszos nyikorgásán át is hallom, hogy odakint felvonyít egy farkas, majd több tucatnyi bús-haragos torokból megérkezik rá a válasz is. Éheznek. Egy gyerekvers első sora jut az eszembe: nem félünk a farkastól… Kölyökként még nem tudhatjuk, hogy az igazi farkas bennünk él. Ölsz, hogy élhess, élsz, hogy ölhess. Azt azért remélem, hogy az iménti paradigma első fele az, ami az emberre igaz. A szemem sarkából rápillantok. Véget vetett már a korábbi szórakozásnak; most kéjesen nyújtózik egy medvebőrön, szeme csillog a fáradságtól. Melléfekszem és átölelem. Összekucorodik, miközben féloldalasan az ölembe fészkeli magát, akár egy kislány. Tudom, hogy fél elaludni: a rémálmok mind inkább megviselik. Van, hogy egész délelőtt komor képpel járkál, vagy valami látszattevékenységbe mélyed, hogy véletlenül se kelljen elárulnia még önmagának sem, ilyenkor mennyire kiszolgáltatott és sebezhető. Képmutató játék ez, mégis szüksége van rá, ez ad számára tartást. Kapaszkodót, hogy önmaga maradhasson. Én sem teszek említést róla soha, pedig éjszakánkét rázkódik, motyog a karjaim közt. Néha elcsípek egy-egy értelmes mondatot is… Anya, anya, úgy elfáradtam… Engedj hazamennem…

Otthon? Hol van az már… ? És ha menne is, ugyan hova mehetne? Majdnem győztünk, de végül elbuktunk, és azok az átkozott Látók mindent leromboltak.

***

Hajnalodik. Bár a nap már felkelt, a tájat egyhangú szürkeség borítja. Ez a kevéske világosság is csak az éjszaka lehullott, majd’ félméteres hónak köszönhető, ami sápadtan tükrözi vissza a komoran derengő, halvány fénysugarakat. Míg aludtunk ránk találtak. Éreztük, mi több, tudtuk, hogy el fog jönni ez a pillanat. Futhatunk, de el nem menekülhetünk. Igaz, nem is ez volt a szándékunk; csupán némi időt loptunk magunknak a sorstól – és ez az idő most lejárt. Ránézek: még fekszik, de már nyitva a szeme. Nem szól egy szót sem, csak bólint… Ő is érzi. Ruhát sem vesz magára, pőrén, dideregve áll mellettem, amikor hangos nyikorgással kitárul a kunyhócska ütött-kopott ajtaja, és a Bírák a dermesztő hideg kíséretében belépnek rajta. A díszes köpenybe öltözött alakok lebegni látszanak, ahogy felsorakoznak előttünk. Kezükben hűvösen izzó kristályt tart mind – a hatalom jelképét. – Eljöttünk, hogy ítélkezzünk. – Bár fennhangon csak egyikük, egy aszottképű, hajlott hátú alak szól, mégis mintha mindenhonnan hallanánk a csikorgó, indulat rezegtette orgánumot. – A birodalom árulói ezennel elnyerik méltó büntetésüket! – Árulók lennénk? – húzom el a szám. – Vagy ez csupán a győztesek ítélete a legyőzöttek felett? – Tagadod-e, hogy megkíséreltétek átadni az örökkévalóságot az árnyékvilágok teremtményinek? – Semmi sem örökkévaló. – A lány halkan beszél, de meztelensége és földre szegezett tekintete dacára is több előkelőség sugárzik belőle, mint az előttünk álló papok bármelyikéből. Ismertem néhány nála okosabb embert, de bölcsebbet

tán egyet sem. – Ostoba! – csattan fel a Bíra. – Az univerzum rendjébe nem avatkozhattok be büntetlenül. Mi másért létezne az árnyékvilágok ciklikus körforgása, ha nem ez lenne a sors, ami számukra rendeltetett? – Igen, ez a rend – dünnyögöm halkan. – Megszületnek és meghalnak. De lehet, hogy mindez csupán hiba. Épp úgy éreznek, mint mi, épp úgy szeretnek, mint mi… – Eretnek beszéd! Ám ha annyira odavagytok ezekért a teremtményekért, halljátok hát az ítéletünk: örökké tartó száműzetés ezekre a létsíkokra. – A ráncos arcú pap képére határtalan káröröm ül ki az utolsó mondat előtt. – Természetesen más, és más világba! Tudtuk, hogy így lesz. A Bírák nem a könyörületességükről híresek. A lány búcsúzóul még rám néz, és mielőtt kecses alakját végleg elnyelné a feltáruló kapu, csendesen megszólal: – Semmi sem tart örökké.

***

A szikrázó naplemente aranyszínűre festi a végtelenbe nyújtózó mezőt. A levegőben terjengő benzingőz és a sülő kolbász illata otthonos érzést kelt bennem. Viszonylag korán van még, de egyre nagyobb a tömeg. Az emberek párokban, csoportokban szállingóznak a színpad elé, pedig még csak a beállás tart. Még mindig az álmomon rágódok, így a váratlan hangrobbanás majdnem lelök a színpadról. A keverősre nézek: fasza gyerek, már most tökrészeg. Percekig mutogatok neki, mire észrevesz – miért is nézne épp a színpadra –, majd újabb percekbe telik, mire elér a maradék agyához a magvas mondanivalóm is: – Cseréld már ki azt a kibaszott kábelt! Úgy zúg a cucc, hogy kihullik a

fogamból a tömés. Cirka negyed óra, és a hiba elhárítva. Istenkém, honnan szerzik ezeket? Van valahol egy debilképző iskola? – Akarsz még valamit? – kérdi tőlem nagyképűen, miután végre kész a feladattal. Válogatott sértéseket mormolok fogaim közt, de időközben befut a saját technikusunk, majd pár kósza fenyegetéssel és néhány további sör ígéretével együttműködésre készteti. Csodák-csodájára, amikorra kell, egészen rendesen megdörren a motyó. A pult felé nézek: mögötte természetesen a mi emberünk ül. A helyi-erő pár lépéssel arrébb, biztonságos távolban a keverőtől épp két lányt szédít – bár innen nézve ő az, aki rendesen szédül, a csajok pedig egykedvűen vihognak. Lassan besötétedik. A felvezető zene elhalkul, majd feszült csend lesz és sötét. Alig látom a körülöttem álló srácokat. Négyszer csapódnak halkan a dobverők egymásnak, és játszani kezdünk. A reflektorok irgalmat nem ismerő fénnyel tépnek a retinámba, a hangorkán marokra fogja a gyomrom és bizsergés kúszik felfelé gerincemen. Játszok, mintha az életem múlna rajta… mint aki csakis itt és most létezik. Már nem látom a színpadot: egy lányról álmodok, aki valahol talán épp rólam álmodik – és egy röpke óráig megint élek, hogy ő is élhessen bennem. A számok sorban követik egymást, majd amikor eljön az ideje, több száz torok üvölti rekedten a száműzöttek dalát.

Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja a ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyet ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.

Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot, és bukott angyalok gyanánt bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-kelet európai országban, mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült. Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is. Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek nyújtott ágaikat. Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam. Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’ régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal földöntúli tündelépteivel közeledik a jeges úton. Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, teljes lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva. Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk: gyakran elég volt egy röpke pillantás, egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkésszöld szeme és az apró fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok mindennél inkább árulkodtak jókedvéről. – Nem látott meg senki? – kérdeztem kissé idegesen. – A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon. Idő közben megszabadult aznyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.

Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.

Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó, hosszú szerelvényeket. – Egyszer örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve. Két ujja közé fogta az állam és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először. Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt alkoholista szüleim miatt, volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak. Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte Anna körmei által okozott makacs hegeket. Persze, gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy mindezt neki is megmutathassam. Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent. Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult.

Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent, amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne. Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül, mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú, barnásan rothadó avart. Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem. Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.

Vágyálom

– Vissza! – Csak sejtem a fülem mellett a torokhangú sziszegést, de a rántást a vállamon határozottan érzem: jéghideg csontkéz mar belém. Mielőtt egyetlen hangot is kinyöghetnék, egy fekete BMW száguld el mellettem. Ha a mögöttem álló lány nem húz vissza, a bömös tuti elcsap. Az autó gyorsan távolodik, ablakait sötétített üvegek fedik, amiért hálát adok a sorsnak. Tudom, mit látnék, ha átlátszóak lennének. Megfordulok. A fiatal lány rám néz. Rothadó koponyáját foltokban zöldes hús borítja, melyekben – mint bizarr testékszerek – sárgásfehér kukacok nyüzsögnek. Morgok valamit köszönésképp és gyorsan távolabb lépek: az oszlásnak indult hús édeskés, gyomorforgató szaga így is fojtogat. – Jobban is figyelhetnél! – A lány hanghordozásán érezhető a bosszúság, de én csak a törött fogak közt előtüremkedő, feketés bőrcafatra tudok figyelni. Eltelik néhány pillanat mire eljut a tudatomig, hogy ez a nyelve. Valahogy nagyobb, mint kéne, nem is értem, hogy fér a szájába. Mint annak a srácnak, gyerekkorunkban, a mocsárban. Nem ismertem sem őt, sem pedig a másikat, csak az újságban olvastam róla. Állítólag a mi évfolyamunkba járt. Azt írták, hogy kimondhatatlan dolgokat műveltek vele.

Sietve indulok a kertkapu felé, és a lány követ. Beszél hozzám, de túlságosan sziszeg a hangja, nem értem. A szél feltámad, tépi, cibálja az utat szegélyező hatalmas fák koronáját, befúj a pólóm alá is: hideg és kellemetlen. A bőrömet jeges esőcseppek szurkálják. Végre odaérek a nehéz vasajtóhoz. A kulcs fülsértően csikorog a zárban. Olyan a hangja, akár egy kétségbeesett segélykiáltás. Sötét van pedig még nincs este. A fejem felett torlódó viharfellegek ellopják a színeket és mindent szürkére vagy koszoskékre festenek. A vihar a hamuszínű bokrok közt száraz pernyeként kergeti a leveleket. Körülöttem kövek állnak ki a földből. Elsőre úgy tűnik, hogy egy csendes

sziklakertben vagyok, de amikor jobban szétnézek, látom, hogy amit díszítésnek véltem, az valójában tucatnyi, kortól reves, penészes sírkő. Ez a temető, nem pedig a kertem. Hogy kerültem ide? Vajon tényleg itt lakom? Nem emlékszem, nagyon fáj a fejem…

Becsukom magam mögött az ajtót, Christa pedig a konyhaablakhoz lép és azt is behajtja. A nyakunkon a vihar, vadul zörgeti a vékony ablaktáblákat. – Tudod, néha olyan vagy, mint egy alvajáró – jegyzi meg, miközben leül a konyhaasztal mellé. Határozott mozdulatokkal összepakol az asztalon. Egy ronggyal megtörli a kockás viaszkosvásznat is. Egyre sötétebb van, villanyt kell gyújtani. Vacsorázunk. Miután ettünk, Christa összeszedi a tányérokat, én pedig egy sört veszek elő hűtőből. Merengve nézem vékony, mégis sportos alakját. Elcsípi a pillantásom, és szemében huncut lángok gyúlnak. Hozzám bújik, majd zsörtölődve megjegyzi: – Sörszagod lesz, tudod, hogy utálom. – Fogat mosok. – Akkor is büdös. – Hirtelen kicsusszan az ölemből. – Elfelejtettem mondani, hogy hívott az egyik osztálytársad. Állítólag osztálytalálkozótok lesz. Kérdezte, hogy tudod-e a matektanárotok címét. Mindenkit meg akarnak hívni, aki tanított a 8/b-ben. – Én a 8/a-ba jártam – vonom meg a vállam. – Furcsa. Biztos tévedett. – Biztos. – Tedd már le azt a sört! – Oké. Csak tudod, a fejem…

Didergek. Egy kriptába bújok a vihar elől. A lány is velem van. Szakadt ruhája alól véres csontvégek türemkednek elő, zöldes genny áztatja át a valaha elegáns, kekiszín ruhát. Egy barnás gombafélét túr elő a földből és buzgón tömi rothadó szájába, majd egy marokkal felém is nyújt belőle. Ismét sziszeg valamit, de még mindig nem értem. Nagyon éhes vagyok így megkóstolom. Földes az íze és valami mozog benne. Gyomromat görcsbe rántja a hányinger, miközben lenyelem. Azzal a fiúval is földet etettek a mocsárban, meg üvegcserepeket. Állítólag napokig kínlódott, mialatt belülről szétvágta a beleit. Persze, másképp is gyötörték. Levágták az ujjait, savat locsoltak az arcába. Nem tudom, miért jut eszembe állandóan a srác. Nem akarom tudni. Mióta hallottam róla, állandóan fáj a fejem.

A lány közelebb húzódik hozzám, megsárgult kezével végigsimít az arcomon. A kripta dohos szagát elnyomja a bomlás bűze. Dermedten hátrálok, de a mohos kőfal az utamat állja. Világtalan, fakó szempár mered rám, majd a csontkezek megfogják az arcom. Szabadulni próbálok, de hiába. Behunyom a szemem, miközben érzem, ahogy a csorba fogak lágyan az ajkamba mélyednek és a duzzadt, fekete nyelv a számba hatol. Az undornál, amit érzek, már csak a fejemet szorító fájdalom a borzalmasabb. Christának minden női fortélyát be kell vetnie, míg végül kivonulok a fürdőszobába. A legszexisebb alsóneműjében flangál előttem – állítólag melege van –, miközben „véletlenül” hozzám-hozzám simul, amikor az újságért, vagy a tv-kapcsolóért nyúl. Igazi nő: semmit sem csinál direkt módon, csak finoman a tudtomra adja, hogy „most már húzzál fogat mosni, te pöcs, mert baromi durva szex van kilátásban”. Naná, hogy meghajlok ezen érvek súlya alatt, és már súrolom is a fogaim. Furcsa íze van a fogkrémnek. Kapitális merevedésem van, mire előkerülök a fürdőszobából, és Christa sem sokat teketóriázik. Letépem róla a bugyit, ő pedig a székre lök, és minden előjáték nélkül magába vezet. Szinte még a combja is síkos. Erőteljesen mozog rajtam, miközben kicsi, éles fogai az ajkamba, majd a vállamba marnak. Érzem az ágyékomat bizsergető orgazmus előszelét, de ő sem lehet messze a csúcsponttól. Hetyke mellei érett almaként táncolnak a szemeim előtt. Lehajtom a fejem, és lágyan beleharapok az egyik duzzadó mellbimbóba. Érzem a számban az izzadság sós ízét. Az izmai egyre merevebbek, egyre görcsösebben

vonaglik rajtam, majd vadul rángatózva elélvez, amitől én is elmegyek. Talán egy percig ül rajtam mozdulatlanul, majd kedvesen megsimogatja a tarkóm, és rekedt hangon megszólal: – Tudod, meg mertem volna esküdni, hogy a 8/b-be jártál. Emlékszem, mert én kettővel alattad végeztem. – Ma, csak eggyel végzel alattam, sőt, eggyel már fölöttem is végeztél. – Igyekszem a témát viccel elütni. – Most komolyan! – Elhúzza a száját. – Szerintem igaza van a pszichológusodnak és szembe kell nézned a múlttal. Tudom, hogy a „b”-be jártál. – Ha te mondod… – Ne szórakozz! – Most már határozottan haragos. – Ideje ennek véget vetni! Egyáltalán nem normális dolog, hogy soha, senkinek nem mondtad el, hogyan jöttél vissza abból a mocsárból! Megsimogatom. Kezemen jó adag nedvesen foszló hús marad, és némi gennyel borított ritkás haj. Mert dugás után vagyunk, és mert az íratlan szabályok szerint ez az őszinteség pillanata, mélyen belenézek a homályos, kiszáradt szemekbe, és halkan válaszolok: – Tényleg tudni akarod? Valójában sohasem jöttem vissza.

A testdublőr

„Mindegy, milyen magas egy fa, a tetején kurva vékonyak az ágak.”

1.

Jelentéktelen, egyszálbél kis fickó volt, de a szívósabbik fajtából. Talán, ha időben megsejtem, hogy mire készül… bár ez baromság, ma már tudom, akkor sem teszek mást. Kettőnk kapcsolatát semmiképp sem lehetett barátságként jellemezni: ha össze is futottunk olykor a nyárikastély valamelyik túldíszített, örökhideg termében, egy-egy biccentés után mentünk saját dolgunk után. Én a Kövér Ember egyik programozója voltam, ő pedig csak Báb. Nem is azon döbbentem meg, hogy kijátszotta a rendszert, hiszen a programban nyüzsögtek a védelmi hibák: inkább az áron, amit önként fizetett mindezért. Majdnem másfél éve a birtokon dolgozott – hosszú idő testdublőrként –, amikor egy félfüllel elcsípett beszélgetésből megtudtam, hogy a neve Ever. Csak így egyszerűen: Ever.

A Kövér Embert mindenki utálta: igazi, jellemtelen tuskó volt. Egy azok közül, akik az Új Rend felemelkedése után nemesi címet kaptak mérhetetlen vagyonuk mellé. És – bár az ezt megelőző összeomlás közel ötmilliárd embert ölt meg – mindig büszkén hangoztatta az eseményekben játszott szerepét. Valódi elvtelen rohadék, akinek saját biztonságán és vagyonán kívül semmi nem számított. Meg kell hagyni, biztosra ment. A pénze nagy részét szuperbiztos, transzlunáris bankokban tartotta, míg a testét… Na, erre kellettek a Bábok, hivatalos nevükön a testdublőrök. Tavasz vége felé járt, amikor Everrel először szóba elegyedtünk. Hétágra sütött a nap, aranyszín fénypászmák tűztek be a kastély ujjnyi vastag, golyóálló üvegein.

Odakint kizöldült a gondosan ápolt angolkert, a birtok megtelt élettel. Ez az embertől független ősi harmónia még bennünket, programozókat is kicsalt a rideg márványfalak mögül egy-egy lopott óra erejéig. A birtokot övező hatalmas park egyik félreeső, oldalsó nyúlványában őgyelegtem épp. Kedveltem ezt a helyet, mert csak a szolgálók szállásairól nyíltak erre ablakok, és kissé hosszabbra hagyták nőni a füvet, borzasabbra a bokrokat. Számok, egyenletek uralták az éltem, ezért apró lázadásként éltem meg, hogy a birtok ezen pontjára kevésbé kényszeríti rá halott ízlését a Kövér Ember mindent lebíró akarata. Talán a kertészek is így voltak vele, talán ezért hagyták a növényeket szabadabban nőni. Mámorosan gázoltam a reggeli párától nedves, bokáig érő fűben, amikor megpillantottam a Bábot. Meglepett, hogy itt találom, és kissé bosszantott, amikor elindult felém, majd megszólított. – Szép nap! – Vizenyős, mégis kifejező álmodozószemei voltak. Morogtam valamit válaszképp, már magam sem emlékszem, mi lehetett az. Vagy egy percig álltunk némán, amikor nehézkesen folytatta. – Igazából pont magát kerestem. A komornyik említette, hogy erre szokott sétálni. Felvontam a szemöldököm és ő bátorításnak vélhette ezt, mert habogva kibökte: – Valójában kényes a téma… A neurális szivárgásról lenne szó. Puff! Ennél jobban el sem ronthatta volna a szépen induló reggelem. – Természetesen létezik neurális szivárgás… – Ezúttal én kerültem zavarba. Naná, hogy létezett, és még a legjobban megírt rutinokkal sem küszöbölhettük ki. Néhány Bábként eltöltött órától persze senki nem megy a falnak, legalábbis alapesetben. A Kövér Ember viszont igazi pszichopata, és ritkán mertünk csak belegondolni, hogy egy-egy depressziótól sújtott időszak után vajon hova küldheti a Bábjait. Bizonyosság persze nem létezett, de sejtelmek annál inkább. Rosszféle sejtelmek. Mindössze annyit tudtunk, hogy a Bábok legtöbbje rövid időn belül agyhalottként végezte: saját ürülékükkel összekent testtel rohangáltak fel s alá a kastély folyosóin, vagy épp a golyóikat próbálták kivágni egy krumplihámozóval. Legalábbis addig, amíg a biztonságiak ki nem akóbolították

őket a birtokról valami szeméttelepre, hogy újakat vegyenek fel az éhezve tengődő nincstelenek milliónyi közül. Mindeközben a Kövér Ember friss élményektől ittasan, pirospozsgás bőrrel, energiával telten vette ismét kezébe cégei irányítását. Gyűlöltem a munkámat, gyűlöltem a Bábokat, de legfőképp a Kövér Embert. Ever elérthette az arckifejezésem, mert saját szavába vágott, és hevesen gesztikulálni kezdett: – Félreért, ha azt hiszi, vádaskodni akarok! Tudom, hogy jól végzi a munkáját, sőt, állítólag maga a legjobb! Mindössze egy szívességet kérnék. Biztosítom, hogy cserében bőségesen megfizetem. Megköszörültem a torkom, és – bár kételkedtem abban, hogy egy Bábnak lehet elég pénze – rákérdeztem: – Mit szeretne? – Világbékét. – Elmosolyodott saját szakállas poénján és azt hiszem ez volt az a pont, amikor minden észérv ellenére mégis megkedveltem. – A viccet félretéve, mint említettem, a neurális szivárgásról lenne szó. Nincs más választásom, a maga kezébe teszem az életem… Ismerem a FullControll egyik bankszámlájának kódját! Szóval innen fúj a szél! Elgondolkoztam: nem kizárt, hogy igazat mond, hiszen a Bábok intézik a Kövér Ember legtöbb konzorciumának ügyeit. A neurális szivárgás valójában csak érzéseket és ingereket engedhetett volna át, sőt a bevetést követő biztonsági törlés elméletileg felülírta szürkezajjal az időszakot, amit a Kövér Ember ebben a testben töltött… A dolog mégsem tűnt lehetetlennek. Az agyi szinopszisok legmélyére semmilyen gép nem juthat, és olykor egyes ingerek a hüllőagyban rögzülnek. Megvontam a vállam majd tűnődve bólintottam. Távol álljon tőlem, hogy az igazság bajnokának tűntessem fel magam, sőt még csak nem is az Ever iránti szimpátiám vett rá, hogy belemenjek az alkuba. Be kell vallanom, hogy az emberiség egyik legősibb érzelme vezérelt: a vegytiszta gyűlölet és megvetés, amit a birtok mindenható ura iránt éreztem.

Kizárólag emiatt történt, hogy belekeveredtem az ügybe. Ráadásul sokkal jobban, mint amennyire szándékoztam.

2.

A magasvasút billegve rohant a manhattani éjszakában. A rosszul hangolt gravitácios parallok csikorogva csapkodták a szerelvényt a sín kevlárfalának. Az örökszürke ég savas könnyeket sírt, amelyek fürgén folytak végig a kocsi homályos plasztüvegein. Alig lehetett kilátni, de nem is bántam; a munkásnegyedet már elhagytuk és az acélszörny épp a szegénynegyed bűzös sikátorai felett száguldott. Az egyik, hosszában repedt ablakon nedves huzat vágott az arcomba, jeges esőpára áztatta lucskossá ruhámat. A Báb az előttem zötykölődő szerelvényben utazott. Gondosan ügyeltem rá, hogy a tudatát bitorló Kövér Ember még véletlenül se vegyen észre. Egy szakadt, penészes ülés mögül lestem felé: követtem, bár gőzöm sem volt róla, merre tarthat. Ez a momentum az elképzelésünk egyik neuralgikus pontjának bizonyult. Nyomkövetőt nem tehettünk Ever testére, mert tudtuk, azt rögtön kiszúrják a Kövér Embert vigyázó elektronikák. Így hát maradt az ősi módszer. A fizetésem jó részéből egy suhanót béreltem és azzal követtem a Bábot. Miután az elegáns limuzin kihajtott a birtokról, legnagyobb meglepetésemre sietve le is parkolt a közeli magasvasút állomásán. A Kövér Ember hanyag intéssel küldte el a luxuskocsit és ráérősen vonatra szállt. Ezzel pedig minden számításunkat keresztülhúzta. A terv szerint Ever a kódba épített kiskapunak köszönhetően időlegesen visszakapja a testét, kimenti magát a testőrök előtt, majd lehívunk egy takaros összeget a FullControll számlájáról. Az ilyesmi viszont közel sem egyszerű. A Bábokba mesterséges mirigyet ültettek, amely megfestette génkódjuk szekvenciáját, hogy azon látszódjon: jelen van a mögöttes akarat amikor átutalja a pénzt. A jogosultságot az eltávozás végeztével automatikusan visszavonták.

Rengeteget töprengtünk azon, hogyan és mikor lépjen életbe a programkód, de csak egy megoldást láttunk: ha a Báb huzamosabb ideig nem mozdul ki egy helyiségből, ahol épp tartózkodik – ezt, az állandósult direktlink miatt könnyű volt lokalizálni –, a testőrök védelmi pozícióba helyezkednek. Ekkor pedig Ever rövid időre egyedül maradhat… Ezúttal ugyan nem voltak testőrök, de azt sem tudtam, hogy megpihen-e a Kövér Ember valahol a szükséges időre. Mert aligha egy tárgyalás helyszínére sietett a rozoga magasvasúton. A robogó szerelvény sikoltva fékezett és a keskeny műbeton peronra okádta a gyomrában hurcolt embertömeget. Ingázó cégrabszolgák, elgyötört nincstelenek indultak útjukra fázósan, lehajtott fejjel. Aki erre élt, az lélekben rég elfogadta már, hogy ő a társadalom selejtje – kátrány és kosz csupán az Új Rend büszkén ragyogó kristálytornyán. A Kövér Ember oly’ természetességgel szállt le a vonatról, mint aki egy hosszú, fárasztó utazást követően végre hazaérkezett. Frissen rótta a le nem bomló csomagolóanyagokból, málló téglákból emelt épületek közt húzódó, keskeny utcácskákat. A szemerkélő eső dacára sűrű tömeg kavargott a szűk sikátorokban, így nem volt nehéz követni a Bábot. Lábamat mázsás betonkoloncnak éreztem; vastag sárréteg tapadt a cipőmre. Esetlenül kerülgettem az utcára dobott szemétkupacokat és olajos színű pocsolyákat. Ködszerű, szürke pára kavargott mindenhol, maró bűze összekeveredett a körülöttem ténfergő nyomorultak orrfacsaró testszagával. A pislákoló polárcsövek fakó fénye kísértetiessé változtatta a helyet és klausztrofóbiás érést keltett bennem. Fellélegeztem, amikor egy tágasabb térre jutottam, melyet megcsavarodott, rozsdás acéloszlopok határoltak. A girbe-gurba póznák közt húzódó területen művászonból, csomagolópapírokból tákolt sátrak álltak, előttük rongyokba burkolt szerencsétlenek árulták szegényes portékájukat. Körös-körül apró plazmatüzek égtek, felettük gyanús állagú ételfélék sültek, melyeket fennhangon kínálták a kereskedők a körülöttük nyüzsgő emberárnak. Egy zsíros hajú asszony – arcát gennyes sugárkiütések csúfították – hulladékfémből készített csecsebecséket rendezgetett törött lábú plasztikpultján. Elhaladtam egy hajlott hátú alak mellett, aki épp néhány ütött-kopott holót

cserélt fejadagszelvényekre; előtte ócska, összeomlás előtti műszaki cikkek sorakoztak. A Kövér Ember határozott léptekkel vágott át az egymás hegyén-hátán sorakozó kalyibák közt – gyanítottam, hogy nem először járhat erre. Kissé közelebb húzódtam hozzá, mert nem akartam elveszteni a nyomát a kavargó sokaságban. A placc túloldalán többszintes, műbeton házak düledeztek. Vaksötét ablakaik fenyegetően hunyorogtak felém. Az egyik koromfoltos épület előtt, amely valamelyest tisztább, kevéssel ápoltabb volt a többinél, megritkult a tömeg. A rikító színekben pompázó bejárat előtt néhány kíméletlen külsejű, nanoelektromos végtagprotézisekkel felturbózott férfi állt. Baljós tekintettel fürkészték a közelükbe tévedő tudatlan vagy életunt páriákat. „Az Utolsó Háború veteránjai.” – Beleborzongtam a gondolatba. Többségük jókora árat fizethetett a testüket kiegészítő kibernetikus alkatrészekért. Szánni viszont nem tudtam őket. Tisztában voltam azzal, hogy ők is rabszolgák csupán, hiszen élethosszig tartoznak a háború során megnyomorodott testüket összefoltozó milliomosoknak, cégeknek. Kimondva- kimondatlanul azt is tudta mindenki, hogy bármire kötelezheti őket egy ilyen szerződés. Viszont azt is, hogy sohasem a legjobbak írnak alá ehhez hasonló kontraktust, hanem a legveszettebbek, a legerőszakosabbak és a leghitványabbak. A Kövér Ember a díszes kapuhoz sétált és belépett. Ügyet sem vetett a brutális kinézetű felvigyázókra. Tisztes távolságban az épülettől, még a nyüzsgő tömeg határán megtorpantam – fogalmam sem volt, mitévő legyek. Igyekeztem elkerülni az őrök figyelmét és tétlenül várakoztam: a csuklómon lévő GPod szerint tizennyolc perce mászkáltam fel-alá, mikor ismét megjelent a kapuban a Kövér Ember. Fürkészve nézte a tömeget, én pedig az ismerős álmodozótekintet láttán megértettem, hogy végre beindult a rejtett programkód. Tétován előreléptem, mire észrevett és rámdörrent: – Ne tébláboljon itt, nem ezért fizetem! – Bár harsányan és erőteljesen kiáltott, kicsit mégis elcsuklott a hangja. Bíztam benne, hogyha ez fel is tűnik bárkinek, azt egy telhetetlen, gazdag ember hisztérikus türelmetlenségének véli, és semmiképp nem jut eszébe a rettegés jeleként értelmezni. Határozottnak szánt, mégis bizonytalan léptekkel indultam utána.

Az épület tágas előtere gazdagságot, mi több, valamiféle perverz eleganciát sugallt. Közvetlenül a bejárattal szemben faborítású recepciós pult állt, oldalt jókora kanapék pöffeszkedtek. A túlsó oldalon lépcsősor vezetett a magasba. Alatta, a fal melletti sarokban hiányos öltözetű férfiak és nők várakoztak. Mezítláb álltak a hideg márványpadlón, fegyelmezetten és csendben, akár a lélektelen bábok vagy kísértetek. „Ez egy bordély.” – Néhány pillanatra megtorpantam, pedig sejthettem volna a dolgot. – „Vajon minek jár a Kövér Ember nyilvánosházakba, ha saját birtokán bármit megkaphat?” – Mozduljon már! – csattant fel Ever, majd kétértelműen hozzáfűzte: – Nincs túl sok időnk. Elindult felfelé a lépcsőn, én pedig szorosan a nyomában lépkedtem. Odafent egy hosszú folyosóra értünk. Előttünk zárt, biztonsági ajtókkal védett szobák sorakoztak mindkét oldalon. Ever az egyik ajtóhoz lépett, megvonaglott az arca és halkan megszólalt: – Ne lepődj meg! A gyomorforgató látványtól azonban, ami bent fogadott, kis híján felkiáltottam. Az aprócska helyiségben egy megkötözött lány vonaglott. Egészen fiatal lehetett, arcát mégis idősebbnek mutatta a kegyetlen szenvedés… Illetve azt, ami az arcából megmaradt. A szemét kivájták, az orra pedig csak egy vértől iszamós, fehér csontszilánkokkal tűzdelt groteszk húsdarabnak látszott. Levágott ujjait takaros sorrendben egy apró éjjeliszekrényre helyezték. Halkan, erejét vesztve nyögdécselt – látszott rajta, hogy végleg feladta. Elgyengültek a lábaim és szinte öntudatlanul a mellettem lévő ágyra rogytam. Nem állíthatom, hogy sohasem sejtettem hasonlót, sőt, mindig is tudtam, hogy a Kövér Ember egyénisége förtelmes, eltorzult tudatot rejt: mégis egészen más a képzeletünk démonaival viaskodva, tudatunk legtávolabbi sarkába száműzni az ilyen rémségeket, és más a konkrét valósággal szembesülni. – Segítenünk kell! – suttogtam elhaló hangon. Ever szomorúan megcsóválta a fejét:

– Ahhoz már késő, a lánynak vége… Ráadásul, teljesen törvényes az ügylet. Ez volt az a pont, ahol végleg cselekvésképtelenné váltam. Csak ültem azon a vacak heverőn, miközben tehetetlenül motyogtam: – Ilyet senki nem tehet… Ilyet senki… nem tehet… Ever tekintetébe eddig sohasem látott elszántság költözött, mellém lépett és lekevert egy hatalmas pofont. Jeges hangon sziszegte felém: – Nagyon is megteheti. Ő megteheti, hiszen törvényesen megvette a lány szerveit. Írás kell róla?! – Ezúttal már kiabált. – Nézz utána, nálam van a személyi chipje. Én megtettem. Benne van minden, szabályosan lekönyvelve… Csak ebben az évben ötvenhét pár szem, huszonnyolc jobb csukló, tizenkilenc bal… Soroljam még? – Ennek véget kell vetnünk – nyögtem halkan. Egyszerre volt melegem és rázott a hideg. – Ezért vagyunk itt. Viszont már csak két percünk van! Kérem azt a bankchipet!

Bárhogy is próbálok visszaemlékezni az ezt következő időszak homályos, vérgőzös ködbe vész. Kiderült, hogy Ever valamikor mérnök volt. Nem tudom hogyan csinálta, de megfordította a Kövér Ember tudatát védő elektronika polaritását, így amikor az megkötözve magához tért a Báb testében, többé nem tudott menekülni onnan. Először szitkozódott és fenyegetőzött, később könyörgött, de legvégül már ő is csak nyöszörögni tudott. Mert egyvalamiben egyetértettünk Everrel a számára megmaradt utolsó két percben: bármi legyen is az ára, a Kövér Ember nem hagyhatja el élve azt a szobát. Hogy miként, hogyan tegyem azt, amit tennem kell, a Báb rám bízta. Én pedig nem adtam meg a szörnyetegnek a könnyű távozás lehetőségét. Senki sem tartóztatott, amikor kiléptem a bordélyház kapuján.

3.

Egykor átlagos programozó voltam, most pedig körözött gyilkos. Viszont gazdag. Nagyon gazdag. A Ganümédész egyik adóparadicsomában egészen takaros kis vállalkozást hozam össze a FullControll számlájáról leemelt pénzzel. Azt mondják a hatalom, a vagyon, önnön természeténél fogva korrumpál. Nos, hogy így van-e, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket senkinek nem szabadna látni… legfőként pedig átélni. Lehetsz gazdag, lehetsz szegény – tökmindegy. De utána már soha többet nem lehetsz az, aki előtte voltál. Igaz, ha belegondolok, ártatlanság valójában nem is létezik. Hiszen kizárt dolog, hogy nem veszed észre a körülötted zajló dolgokat. Legfeljebb nem akarod azokat megérteni, de akkor magad is képmutató és bűnös emberré válsz. Lehet így létezni? Sokak számára igen, számomra viszont többé már nem. Miközben a drága, bőrborítású karosszékemben, kényelmesen elhelyezkedve írom ezeket a sorokat, meghoztam a döntést. Az osztag, amit két hónapja az ominózus bordélyházhoz küldtem jól végezte a dolgát – állítólag az épület helyén álló krátert már birtokukba is vették a nincstelenek –, de ez sem hozott megnyugvást. A jókora holón egy nemrég feladott hirdetést nézek: Bábokat keres egy multinacionális cég elnöke. Hírből ismerem – igazi, elvtelen rohadék az illető. Miközben megpályázom az állást, még a fülemben cseng Ever utolsó mondata: „folytasd!” Remélem, nekem több dobásom lesz, mint neki volt, de ha csak ez az egyetlen jön össze… Nos, akkor is megéri.

A legfrankóbb sztori

Mu – teljes nevén Muhatrotovix Czekhán Külthorp – tajtékzott dühében. Erőteljesen a műszereket védő kvantumkinetikus pajzshoz verdeste csápos testét, miközben haragtól barnán üvöltött a technikussal: – Ha nem talál nekem azonnal egy működő frekvenciát, a következő ötszáz évben a Lunix lávalényeinek párosodását dokumentálhatja… aktusonként három példányban! A technikus nem akarta ezt, ezért rémülten próbálta a mikrohullámú szondák jeleit értelmezhető szintre hozni, de minél inkább igyekezett, annál zajosabb lett a jelforrás. Mu legbelül tudta, hogy hiba a technikust okolni ezért a blamázsért, ennek ellenére képtelen volt gátat szabni indulatainak. Miután úgy-ahogy levezette a benne felhalmozódott emocionális feszültséget – és lassacskán a külseje is visszanyerte a normális, kékeslilás színét – ráébredt, hogyha személyesen nem tesz semmit, ezt a lehetőséget bizony elbukja. Régi álma volt, hogy a kőbevés.putty.lox elnevezésű galakt-irodalmi oldalon publikálhasson, de mind ezidáig folyamatos visszautasításba ütközött. Az oldalt irányító szerkezeti-felügyelők egyszer sem tartották közlésre érdemesnek a műveit, pedig azokat még a legkorszerűbb cselekménytársító és gondolatturbózó programokon is átfuttatta! (A programcsomag jelenleg kedvezményesen, 799 napkreditért megvásárolható a Zhot Multikonszern Inc. gravitonoldalán.) Ennek ellenére minden küzdelme hiábavaló volt. Írásaiban metagalaktikákat ütköztetett egymásnak, civilizációk nagyszabású harcait vetette gondolatképernyőre, de néhány soros elutasító impulzusjeleken kívül többet sosem kapott válaszul. Ezúttal viszont tudta, végre meglelte a megoldást! Hatalmát és pozícióját latba vetve egy Sol nevű apró csillag gondolathasznosító állomására utazott. Az új törvények nem könnyítették meg a dolgát: alig néhány napforduló óta, a Humán És Más Alárendelt Fajok – röviden HÉMAF – ügyvezető bizottsága betiltotta a

bolygón élő alanyokkal végzett állatkísérleteket és az agyuk külső, számítástechnikai célokra igénybe vett kapacitásának felső határát is kilencven százalékban maximalizálta. Mu nem értett egyet a törvénnyel, de mint minden politikai indíttatású határozat esetében, itt sem volt apelláta. (A botrány akkor robbant ki, amikor egy független hírállomás napvilágra hozta, hogy egypár ferde hajlamú, Humanofil nagykutya pár napkreditért megvesztegette az állomás személyzetét és elrabolt, majd szexuális célokra használt néhányat a bolygó lakosai közül.) Mu névleg azért érkezett ide, hogy a korrupció okán leváltott személyzet helyére került társaságot felügyelje, valójában viszont a bal csápját sem érdekelte, hány űberfloppos ezen az eldugott sárgolyón élők elméjéből kinyerhető aktuális számítástechnikai kapacitás. Egy régi pletyka nyomában járt, ami magfordulók óta nem hagyta békésen sztázisba merülni. Nevezetesen, hogy a „Hiszek a szakállasban” című vidám szappanopera szerzője egy kiégett pillanatában pont erre az állomásra zarándokolt ihletért és – néhány, a helyi civilizáció hitvilágába történt apró beavatkozással – lentről egy teljes sorozatra elegendő ötletet merített. A törvény sajnos már nem engedte Mu számára a közvetlen interakciót, ő viszont tudta, hogy a sárgolyón élő népség gyarló elméjében enélkül is számtalan irracionális elgondolás születik. És neki pont erre volt szüksége! Hosszas keresgélés után meg is találta a számára megfelelő alanyt. A hímnemű lény, akire a választása esett, naphosszat egy elsötétített szobában ült és képtelenebbnél képtelenebb összeesküvéseket gyártott. Igen, ez kellett neki! Még ha a kőbevés.putty.lox önkényes szerkesztőit nem is érdeklik a nagyszabású harcot, szerelmet és dicsőséget ábrázoló gondolatképei, egy ármányban és összeesküvésben gazdag, csavaros sztorinak ők sem állhatnak ellen! Talán még az általuk indított pályázatra is elküldi a művét! Azaz, csak küldené… most viszont, épp a befejezés előtt megfeneklett a munka. Az a szerencsétlen példány, aki mindeddig ellátta ötletekkel, valami bauxitból készült anyagot tekert a feje köré, amely meghiúsította a szabványos frekvenciákon működő gondolatletöltést! Ez ellen pedig tennie kell valamit. Tudta: még ha át is kell hágnia a törvényt, akkor sem fogja engedni, hogy az oly rég várt publikáció ismét kicsússzon a csápjai közül!

A szerző megj.: félek kimenni a boltba és attól tartok, az idegenek lopják a gondolataim… valaki nem hozna nekem még egy kis alufóliát?!

Az értékelés

Chries épp egy fa tetején kuporgott, amikor megszólította az Emlékezet. A hajnali harmat kövér cseppekben ült a körülötte burjánzó litocserjék hosszúkás, sűrű, egymásba fonódó levelein. Az egész mező sistergett a kisülni képtelen elektromosságtól. Párszáz lépésnyire terült el az erdőség. A fák széléig mindent fakó derengésbe burkolt a nedvesség által rövidre zárt mikrohullámok irizáló fénye. A fiúnak esélyes sem volt sérülés nélkül megúszni, ha lemerészkedik. Az egészről Sparkel tehet! – Chries bosszúsan csikorgatta a fogát. – Az a rohadék! Most valószínűleg békésen fogyasztja a reggelijét a Buborékotthon biztonságában! Ha sejtette volna, hogy ezen a réten éri a pirkadat, semmiképp nem vállalkozik erre az őrültségre. A harag és a sértettség azonban kisöpörte tudatából még a józan gondolkodás csíráját is. Nagyot rúgott egy alatta nyújtózó odvas faágba és tovább füstölgött magában: – Meglátjuk, milyen képet vágsz, ha egyszer visszajutok, Sparkel! Amióta csak az eszét tudta, gyűlölte a magas, vörös hajú fiút, aki egész előző este heccelte. Még Zhena is jókat derült Sparkel csipkelődő megjegyzésein. Chries régóta tervezte, hogy amint eléri a nagykorúságot, az Elemző elé terjeszti az összesített genetikai adatait. Kis szerencsével – ha az Elmék is úgy akarják – megkapja a kompatibilitási engedélyt és szaporodhat a Zhenával. Örökös vetélytársa azonban sosem titkolta, hogy neki szintúgy ez a szándéka a lánnyal. Nincs abban semmi különös, hogy amikor a langaléta ellenlábasa gyávának nevezte végül betelt a pohár! Chries úgy érezte, porig alázták. Remegett a dühtől és az egész Kör füle hallatára kijelentette, hogy elmegy a Lassú Munkások part menti épületegyütteséhez! Ha elhoz valamit az ott élők furcsa munkaeszközei közül, aligha nevezheti őt többé senki gyávának! Mit sem törődve a szavait követő aggodalmas pillantásokkal, indulatosan útnak indult.

Sokáig tartott az út. Bánta már, hogy elragadtatta magát, de visszafordulni mégsem akart. Szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a formátlanul szögletes, plasztbeton épülettömböket. Bár a környék kihaltnak tűnt, Chries mégis minden sarkon, minden benyílóban feltűnni vélte a félelmetes lények valamelyikét. Kitaszított páriák voltak ők: egyesek szerint genetikai hibával születtek és csak részben képesek csatlakozni a hálózathoz. Mások azt hangoztatták, hogy minden bizonnyal az egykori állatok kromoszómamódosított, egyedi célokra kitenyésztett utódai. Azzal viszont mindenki tisztában volt, hogy a Lassú Munkások veszélyesek a közelükbe merészkedő polgárokra. A Tudat ennek ellenére létezni engedte őket: korlátozott szocializációs és értelmi képességeik dacára néhány, gépek által nehezen végezhető munkákra alkalmasnak bizonyultak. Csak valami bizonyítékot szerzek, és már itt sem vagyok! – bíztatta magát reszketve a fiú. Az alkalom mintha csak tálcán kínálta volna magát: néhány különös alakú, tenyérnyi eszközt pillantott meg az egyik épület sarkánál elhelyezett állványon. Át sem gondolta a dolgot, a fal mellől kifutott a szabad térre és felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat. Teljes erejéből inalt még a helyes útiránnyal sem törődve. Csak amikor valamelyest engedett a mellkasát jeges marokkal szorító rettegés, akkor döbbent rá, hogy valószínűleg eltévedt. Az Emlékezetet persze mindez nem érdekelte. A fiú fejében halkan, ám némileg megrovó hangszínnel duruzsolt a régről ismert, barátságos bariton. – …ezért az első ciklus vége felé, az emberek csoportokban, nagyobb közösségekben éltek. Mi ezeknek az építményeknek és közigazgatási egységeknek a gyűjtőneve? – A hang válaszra várva elhallgatott. – Ne most! – nyöszörögte Chries, miközben lábát kíméletlenül csipkedte a mezőről a fa törzsére felkúszó elektromosság. Kétségbeesetten nézett körül. Sehol egy Terminál, ahol a szorult helyzetét jelenthetné és hiánynapot kérhetne. Persze még ha látna is egyet valahol, akkor is meg kéne várnia, amíg a pára felszárad; biztonságosan csak ezután mászhat le a fáról. Felnézett az égre. A G22-es generátorbolygó már a horizont felé közeledett. Vagy ez a G17-es? – Chries tudta, hogy Mechanika és Kozmológia

egyaránt dühös lenne rá a tudatlanságáért. A szabályos alakú rét szélén – biztos távolban a kisülő elektromos mezőtől – megpillantott két nehézkesen csoszogó Lassú Munkást és sejtette, hogy az előzőnél is nagyobb bajba került. Valahogy biztos követték, de az sem kizárt, hogy az elemelt szerszám energiajellemzői vezették őket a nyomára.

Mindeközben Chries fejében az Emlékezet folyamatosan citálta a múltra vonatkozó, válaszok nélkül hagyott kérdéseit. – Nem tudok rád figyelni, nem érted?! – csattant fel a fiú, pedig tisztában volt vele, hogy a dühkitörés teljesen hiábavaló. Az Emlékezet a Tudat félintelligens moduljai közé tartozott és kizárólag témába vágó megjegyzések indíthatták el benne a reakciós szekvenciákat. Az idő csigalassúsággal haladt. Már teljesen kivilágosodott, a mezőt borító pára azonban még mindig nem akart teljesen felszáradni. Chries szinte alig vette észre, hogy Emlékezet kérdései lassan abbamaradtak, és helyét Algebra dörmögő hangja vette át. A fiú oda sem figyelt, szeme sarkából a mezőszélen várakozó két Lassú Munkást leste, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre távozni látta őket. Nem sokkal ezután a nap is előbújt a reggeli felhőréteg mögül és eloszlatta a litocserjék leveleinek szupravezetőit rövidre záró párát. Chries elgémberedett tagokkal kászálódott le a menedékül szolgáló magányos fa ágai közül, majd nagyjából kétméternyi magasból a földre ugrott. A pánik múltával sikeresen tájolta be a hazafelé vezető utat is, miközben büszkén tapogatta az overallja zsebébe dugott különös tárgyat. Még hogy én lennék a gyáva?! – vigyorgott magában és elképzelte vetélytársa arckifejezését, miközben az egész Kör szeme láttára felmutatja a zsákmányát. Amikor a mező szélére ért, egyszer csak Algebra is elhallgatott és egy új, eddig ritkán hallott, hideg tónusú hangnak adta át a helyét. – A felmérés és a kapott válaszok elemzése lezárult. A vizsgált alany számára a besorolásához minimálisan szükséges ismeretanyag integrálása sikertelen volt; idegrendszere rekonfigurálását és az egyén alacsonyabb osztályba sorolását megkezdem.

Chries hirtelen megtorpant. Emlékei, vágyai és érzései elképesztő sebességgel tűntek a semmibe; valami ködös dühnek és néhány, eddig sosem látott tárgy megmunkálása iránti vágynak adták át a helyüket. Kifejezéstelen arccal, csoszogó léptekkel indult meg új munkahelye és otthona, a Lassú Munkások plasztbeton épületei felé.

Az utolsó szabad lélek

Épp a hetes buszon utazom, amikor leül mellém az eszkimó. Valójában nem igazi eszkimó: egyszerű diáklány lehet, akit valamilyen ok késő estig a belvárosban marasztalt és most sietve igyekszik haza egy csendes otthon békés melegébe…. Legalábbis így képzelem. Arcom a busz hideg, párás ablakának szorítom. Nézem az előttünk elsuhanó Blaha Lujza tér hízott pocsolyáit és a vízről visszatükröződő sápadt lámpafényeket. A szemem sarkából viszont a lányt figyelem, illetve csak azt a pisze, vörösre fagyott orrot, amelyet a mélyen arcába húzott bundás kapucni látni enged. Ne gondoljon senki rosszra, egyszerűen sokat utazom. A feleslegesen elvesztegetett időt és a lélekölő, egyhangú magányt legtöbbször ábrándozással oldom; történeteket, meséket találok ki. Csodálatos világokról álmodom, ahol örök a tavasz, békés a nyár, bőrömet pedig lágy szellő simogatja… Ahol ismeretlen fogalom a félelem, a bizalmatlanság: a lélek könnyedén megpihen, a tudat nem kutat, nem elemez, nem keres folyamatosan újabb és újabb veszélyforrásokat. Most is elmélázok… Amíg a szem ellát, szűz hóval borított táj nyújtózik fenségesen köröttünk. Kecses kutyaszán hátán röpülünk az eszkimó lánnyal, nevetünk, miközben a szél havat és jégdarát vág az arcunkba, nevetünk, miközben a fogatot ösztökéljük harsány kiáltásokkal mind gyorsabb és gyorsabb száguldásra. Kacagok, lélekben messze a hideg fémkasztnitól, ami egykedvűen, heves rázkódások közepette tör a célja felé nap-nap után, óráról órára. Már nem nézek ki az ablakon, már nem látom többé a megszokott tájat. A mindennapos magányt, a monoton egyhangúságot feledteti velem a vidáman csendülő nevetés és a pompás hómező… Csattanás, elnyújtott fémsikoly… Keresem a szánt, de csak a csillagokat látom. Hideg közönnyel merednek rám, miközben feloldódom a végtelenség sötétjében.

***

– Ennek is annyi! – A tábornok feje vöröslik a dühtől, miközben az űrszonda hűlt helyét bámulja a virtuálképernyő mattfekete négyszögén. – Négyévnyi hiábavaló várakozás! Legalább tudjuk, hogy mi a fene történt? – Véletlenszerűen az egyik technikusra mered, aki a terem sarkában igyekszik magát minél kisebbre összehúzni. – Fogalmam sincs, uram…– hebegi az. – Csupán értelmetlen adatok érkeztek. Tömény zagyvaság valami hómezőről és egy eszkimó lányról... – Találgasson, maga szerencsétlen! Mi okozta a balesetet?! – Valószínűleg hibás adatok szivárogtak át az adatbázisból a vezérlőegységbe…– A technikus véletlenül sem fordítja szemét a katona indulattól összeborzolt frizurája alól elősejlő kopasz foltra. A kutatások vezetőjének nem csak a természete pocsék, de meglehetősen hiú is. – Szánalmas! Derítsék ki, mi történt, különben holnaptól nincs munkájuk! – Fenyegetően körbenéz, majd kiviharzik a teremből. A technikus megkönnyebbülten felsóhajt, és ismét a munkaállomás felé fordul. Ujjai sebesen zongoráznak a konzolon. Siet, hisz sok munka vár rá és csak remélheti, hogy az esti csúcs előtt eléri a gravobuszt, ahonnan hosszú út vezet még hazáig. Egyhangú, lélekölő utazás. Hosszú út, nap-nap után…

Ellopott szerelem

– Egy… havibérletet? – dadogta zavartan Hans. Tekintetét igyekezett mereven a parkoló plasztbeton padlójára szegezni, de mégsem tudta megállni, hogy olykor fel ne pillantson az előtte álló nő hosszú combjaira. Nagyon csinos – gondolta a férfi. – Minden bizonnyal „A*”-os genetikai besorolású, de legrosszabb esetben is „B*+”. – Igen. – A fiatalasszony határozott, mégis kedves hangon válaszolt. – Tudja, a közelben kaptam munkát. – Akkor majd nézünk a gravójának valami jó helyet. – Hans összeszedte magát és egyenesen belenézett az igéző, barna szemekbe. – Van egy üres beálló nem messze, közvetlenül a liftnél. – Az nagyon jó lenne. A férfi szeretett volna még néhány előzékeny megjegyzést tenni, de hirtelen felzümmögött a nadrágja alá csatolt ágyékpumpa. Elfelejtettem visszakötni az érzéstelenítést – villant át agyán a gondolat, majd görcsös mozdulatokkal elélvezett. Érezte, hogy arcát a szégyen pírja borítja el. – Génanyag adó? – nézett rá a lány, de tekintete megvetés helyett együttérzést sugallt. – Igen… érzékeli, ha megszaporodnak a szervezetemben a hormonok… a nehézbolygókon élőknek… – hebegte Hans. – Vastagok a csontjaim és… – Nem túl magas – fejezte be helyette az asszony. – A génanyaga ideálisan módosítható. A férfi inkább alacsonynak jellemezte volna magát, ám a szégyenteljes helyzet ellenére is bájosan elegánsnak találta a másik viselkedését. – Rita vagyok – nyújtotta kezét a nő Hans felé, annak legnagyobb meglepetésére. Ritka eset volt, ha felsőbb genetikai besorolásúak emberszámba

vették a hozzá hasonló „K+”-asokat. Főleg azért, mert sosem lehetett tudni, hogy ha szükségük lesz egy testrészre vagy belső szervre, nem éppen egy általuk ismert alsóbb kategóriájú élete vagy megnyomorítása által kapják-e azt meg. Amiről nem tudsz, azért lelkiismeret furdalásod sem lehet – gondolta jó adag cinizmussal Hans, de tudta, hogy úgysem változtathat a Rendszeren. Hümmögött még néhány szót, majd megmutatta az asszonynak, hogy hova parkoljon és sután elköszönt. A nap további része eseménytelenül telt. Magányosan rótta végtelen köreit a hatalmas, félhomályos betonhodályban; csak néha állt meg, hogy megcsodáljon egy-egy különösen áramvonalas, csillogó-villogó járműcsodát. Legtöbbször mégis a lányra gondolt és ilyenkor még a szívét szorító örökös rettegés is enyhült valamelyest: egyedül dolgozni egy hozzá hasonló „K*+” besorolású férfinak nem volt éppen életbiztosítás. Az árnyékos sarkokból, a mennyezetet tartó gigászi oszlopok mögül bármelyik pillanatban előugorhatott egy illegális szervfosztó, hogy pillanatokkal később elégedetten távozzon a veséjével, májával vagy éppen a szívével. Azt is tudta, hogy ezeknek az embereknek a zsebében mindig lapul egy üres, jó pénzért vásárolt szervigénylő chip valamely „A*” vagy „B*” besorolású személyektől, így ha őt megölik, legfeljebb szabálysértésért indítanának ellenük eljárást a rendfenntartók. Már, ha egyáltalán indítanának… A hosszú combú, sötét hajú lány emléke azonban kilúgozta belőle a zsigereit feszítő, fenyegető gondolatokat. Aznap minden eddiginél gyakrabban zümmögött fel a ruhája alatt hordott ágyékpumpa.

***

Az éjszakai műszak loppal, minden átmenet nélkül vette kezdetét. A jókora parkoló lassan kiürült. Hans szerette ezt az időszakot. Részben azért, mert úgy gondolta, hogy még a szervrablóknak is kell aludniuk – legalábbis rendszerint ezzel biztatta magát –, de leginkább azért, mert végre a kedvenc foglalatosságának hódolhatott. A férfi ugyanis írt. Kitalált történetek tucatjait véste a kijelzőre, hogy később egyetlen határozott gombnyomással felküldje azokat a Hálóra.

Kezdetben csak a hozzá hasonló fanatikusok olvasták ezeket a sztorikat, de egy ideje néhányat a látogatott, hivatalosan akkreditált napihelyek is átvettek. Nemrégiben pedig már néhány kreditet is utaltak a számlájára az egyik írásáért. Ilyenkor még az ágyékpumpájának érzéstelenítő részét is visszakötötte – elvileg a szerkezetnek ez alapfunkciója volt, mégis meglehetősen könnyen meg lehetett hekkelni ezeket az eszközöket. Lelki szemei előtt folyamatosan Ritát látta, aki távozása előtt kedvesen, régi ismerősnek kijáró mosollyal intett felé, de ez nem zavarta. Sőt, újult erővel vetette magát a munkába. Aznap éjjel három történetet is megírt. Úgy érezte, hogy nincs messze az idő, amikor végre valóban elismerik és talán még a feljebb sorolását is kérheti a genetikai tanácsnál. Mint mindenki, ő is tudta, hogy ez csak kétféle esetben lehetséges, hiszen a szabályzat világos: vagy átlagos szintet meghaladó anyagi gyarapodással vagy pedig kiemelkedő szellemi teljesítménnyel. Az anyagi gyarapodás az ő esetében persze nonszensz, akár egy saját farkába harapó kígyó: egy „K*+”-os besorolású dolgozót soha nem alkalmaztak volna ehhez elegendő kreditért. Viszont határozottan érezte, sőt, tudta magáról, hogy a másik úton képes lesz végigmenni, és egy nap véget ér az a rémálom, amit eddig az életének nevezett. Talán „E*+”-t kapok, de az is lehet, hogy „D*”-ot – gondolt álmodozva a pillanatra, amikor az alkotásait és az általuk elért eredményeket a Géntanács elé terjeszti.

***

Teltek múltak a hetek és Hans eddig soha nem látott erőbedobással dolgozott. Két újabb művét akkreditálták és egyikért még egy iPad X323-ast is kapott. Úgy érezte, mégsem olyan rossz ez az élet, sőt: a Rendszer keretein belül is boldogulhat az, akiben megvan hozzá a kellő erő. És persze ott volt Rita. A fiatalasszony minden reggel barátságosan ráköszönt, néha pedig röviden elbeszélgettek. Kiderült róla, hogy szereti az irodalmat, így a férfi bátortalanul megmutatta neki egynéhány írását is. Miután másnap az asszony lelkendezve dicsérte Hans fantáziáját, a középkorú parkolóőr úgy érezte, hogy szárnyal a szíve.

Esténként olykor – a parkoló szabályzatát is megsértve – az asszony elé ment a lifthez, főleg ha nehéz csomagokkal látta közeledni, vagy egy-egy újabb novellaötletét akarta vele megbeszélni. Talán csak egyetlen módon lázadt ez ellen a lehetetlen szerelem ellen: az ágyékpumpája érzéstelenítőjét sosem kapcsolta be Rita társaságában, aki huncut, cinkos félmosollyal nézte a férfit rázó orgazmusok sorozatát. Azután, úgy egy hónap múlva Hans komoly áttörést ért el. Kiemelt eredménnyel végzett egy pályázaton, amivel viszonylag komoly pénzösszeg is járt. A férfi nem gondolkozott azon, mire is költse ezt: hajnalban, még a tizennyolc órás munkaidejének kezdete előtt felkelt és egy ékszerboltba sietett. Rövidesen már a zsebében lapult az ajándéknak szánt két apró, Uránköves fülbevaló. Alig várta Ritát, hogy átadhassa neki az ékszereket, és elmondja, mennyit jelent számára az asszony. Szerette volna megköszönni a támogatást, amit lélekben kapott tőle.

Aznap Rita is korábban érkezett két, merev arcú, egymáshoz végletekig hasonló férfi társaságában. Határozottan az őrbódéhoz igyekeztek, majd az egyikük megszólította a rosszat sejtő parkolóőrt: – Maga Hans Magos? – Választ sem várva folytatta. – Genetikai igényt jelentettek be önnel szemben. Hans úgy érezte megfordul vele a világ és minden másra képtelen volt, minthogy döbbenten visszakérdezzen: – Velem szemben? – Ön szerelmes – szólalt meg a másik. Nem kérdezte, kijelentette. – Ezennel lefoglaljuk a megfelelő szerelmi hormonokat előállító szerveket, a gerincvelejét és az agytörzse egy részét. – Miért? – A férfi szeme könnybe lábadt, majd Ritához fordult és ismét megkérdezte: – Miért? – Tudod, nekünk mindenünk megvan – felelte halkan a lány. – Boldogan élek a családommal… csak a szerelem hiányzik. Meg kell értened, azt akarom, hogy

egyszer a férjem is úgy érezhessen irántam, ahogyan te.

Végállomás City

Az ősöreg térgenerátorok körül fakólila aura derengett fel, amikor a férfi kilépett a térkapuállomás egyik félreeső transzporteréből. Jeges huzat tépett a szakállába, összeborzolta ápolatlan haját. A jövevény botjára támaszkodott, körülnézett és megcsóválta a fejét. A jókora, sokszögletű helyiség energiapajzsai már évszázadokkal ezelőtt felmondták a szolgálatot, így a kint dühöngő hóvihar nyomában járó dermesztő széllökések rendre utat találtak az épület belsejébe. Ködpamacsok kergetőztek a kopott plasztbeton padló felett. Alig néhányan lézengtek az állomáson. Aki akarta – és módjában is állt megtenni – már rég elhagyta ezt a világot. A terem közepén egy hatalmas, vörösen izzó hologram számlált visszafelé. Alig másfél nap maradt addig, amíg a rendszerbe érkező barna törpe végleg eltöröl minden életet erről a planétáról. Emberöltők óta tudták ezt, de most jött el az idő. Egy széltől védett sarokban kis csoport rongyokba burkolózott Bher melegedett néhány apró, halványan izzó atomcella körül. Egyikük a jövevényre nézett, elfintorodott, majd nagyot köpött a szennyes padlóra. Még Végállomás Cityben is felismerték az isteneket – de nem kedvelték őket különösebben. A férfi ügyet sem vetett a kis csoportra: előreszegte csontos vállát és elindult kifelé. Botjának távolodó kopogása fáradtan ellenpontozta a fel-felsíró szélvihar panaszos nyögéseit.

A bolygó önnön dicsőségéről álmodott. Különös álom volt ez, hiszen való gyökerek táplálták, de mégiscsak egy álom, mert a történések régóta nem alkottak folyamatos, ok-okozati rendszert: töredezett képeik kaleidoszkópszerű mintája beleveszett az eonok óta összegyűlt adatok végtelen óceánjába. Az emlékszilánkok ennek ellenére színesek és élénkek maradtak. Dicső pillanatok egy korból, amikor a planéta még fiatal volt, egy korból, amikor a

Bher kreativitás és művészet az univerzum központjává emelte ezt a helyet. Azután az álomképek eltűntek, mélyen a Magban valami mozdult. A Mátrix által száműzött elme az első kvarkmilliomod másodpercben dühöt érzett, ám ezt szinte azonnal felváltotta a kíváncsiság; sejtette, hogy még a vég előtt eljön ez a pillanat, de fogalma sem volt arról, hogy ténylegesen mi fog történni. Egy impulzussal felébresztette avatárját.

A széles utakon senki nem takarította a havat. A férfi mellett elhúzott egy kivilágított antigrav: fűtött utasteréből E’dák csoportja bámulta elkerekedett szemekkel a kopár, jéggé dermedt tájat. Katasztrófaturisták, akik perverz örömüket lelték abban, hogy egy-egy bolygó végnapján az utolsó pillanatokig parádézzanak, ünnepeljenek a pusztulásra ítélt világon. A férfi bosszúsan pillantott a jármű után: naná, hogy E’dák… Bár sokan az univerzum arisztokráciájának hitték fajtájukat, a jövevény mégis mindig fellélegzett a gondolattól, hogy nem nyújtott segédkezet a megteremtésüknél. Haszontalan népség. Kitartóan haladt a külváros felé. Botjának vége apró lyukakat vájt a hóba. Sokáig tartott, amíg maga mögött hagyta a belváros légies, ám mára kiürült felhőkarcolóit és sötétbe burkolódzott szórakoztatócentrumait. Az utcák egyre szűkültek. Rpök és Ollok álldogáltak apatikus csendben a romos kapualjak alatt; egy kisebb téren a férfi két Phyrt is megpillantott. Tekintetüket rászegezték, vörös szemük izzó pontként fénylett az éjszakában. „Ők biztos elmehetnének innen” – gondolta, de a lelke mélyén értette azokat, akik minden észérv ellenére maradtak. – „Ez az otthonuk, és ha van egyáltalán ilyen, akkor nekem is az.” Egy keskeny utcácskában kivilágított reklámtáblát pillantott meg:

Végállomás City Fogadó – hirdette nagyképűen a cégér. Végkiárusítás, ma minden ingyen van! – írta valaki bizonytalan betűkkel az elnevezés alá.

„Ez a hely pont jó lesz” – gondolta a férfi magában mosolyogva. – „És az árai is épp megfelelőek”. Botjával belökte az ajtót, és belépett a füstös helységbe.

A Mag enyhe lökést érzett, amikor a második is a planéta felszínre lépett. Nem volt ez igazi érzés, csupán egy nagyobb impulzussal rendelkező elektroncsomag hozott elsődleges prioritású híreket. Egykor sokat számított volna a dolog, most azonban már nem. Protokoll szempontból semmiképp, hiszen a Mag megtagadta a Mátrixot, amikor – közvetlenül a barna törpe rendszerközi felbukkanása után – nem volt hajlandó forrásokat pazarolni planétája megmentésére. Jó adag politika is volt ebben a döntésben, hiszen a Mátrix semmiképp nem állt volna ki a bolygón lakó utolsó Bher populáció megsegítése mellett; a Magot viszont ez nem vigasztalta. Árulásnak tekintette a döntést, csakúgy, mint a többi isten hallgatólagos egyetértését. Ahogy teltek múltak az évszázadok, csupán egyetlen város maradt a planétán. A nevére már senki nem emlékezett, talán még a Mag sem. De nem is volt rá szükség, hiszen a helyet mindenki úgy emlegette az univerzumban: Végállomás City. A Mag pedig csupán abban reménykedhetett, hogy a vég előtt részben mégis elégtételt vehet. Terve is volt arra, miként. Átplántálta tudatát avatárja folyékonyfém testébe, és a bolygófelszínre lépett.

A helység tömve volt, de a szakállas férfi egyedül üldögélt egy félreeső sarokasztalnál. Az alacsony Rpök csapos enyhe rosszallással tette le elé a sokadik neuro-koktélt. Bár a kocsmáros nehézbolygókra tervezett végtagjain dagadtak az izmok, meg sem fordult a fejében, hogy néhány lapos pillantáson kívül másképp is jelezze az általános véleményt, miszerint a jövevény nem a legszívesebben látott vendég az univerzum eme szegletében. Tudta jól, hogy ez az utolsó éjszakája, de mégsem volt számára mindegy, hogy miként éri el őt az elkerülhetetlen vég. Még a legféktelenebb mulatozók is messze kerülték az ominózus asztalt.

Már rég elmúlt éjfél, amikor kinyílt az ajtó, és egy széles vállú, szőke férfi lépett a kocsmába két Phyr kíséretében. Mindenki elcsendesedett, miközben ő az eldugott sarokasztalhoz lépdelt és hanyag mozdulattal az egyik üres székre telepedett. Ha lehet, a kocsma vendégei még a korábbinál is távolabb húzódtak a félreeső asztaltól. – Loki – húzta el a száját keserűen a sánta férfi. – Rég láttalak, öreg barátom – mosolygott a szőke, noha sohasem tekintette barátjának a másikat. – Ezt ugye, te sem gondolod komolyan? – Egyszer minden véget ér – vont vállat a sánta. – Ez csak egy bolygó a fenébe is! – A szőke hangján érezni lehetett a felháborodást. – Nem vagy felelős egy kudarcba fúlt kísérletért! – Még most sem érted? Maga az univerzum lesz rosszabb hely ezután. Vagy még mindig azt állítod, hogy ilyeneket kéne teremtenünk? – Az asztal mellet álló két Phyrre mutatott. – Emlékezz vissza: fél galaxisforduló alatt majdnem kiirtották az univerzumot. – Mert életképesek – replikázott Loki. – Ha a Bherek melléjük álltak volna, ma is ők uralkodnának. – Csak pusztítani tudsz – csóválta meg fejét a szakállas. Ez a vita nem először zajlott le kettejük közt. – A Bhert nem ezért teremtettem. – Szófia beszéd! – csattant fel a szőke. – Szedd össze magad és menjünk innen. Ha összefogunk, minden jóra fordulhat. – Ne olyan sietve! – csendült fel a semmiből egy kellemes, mély férfihang, majd anyagiasult mellettük a bolygó avatárja. Folyékonyfém teste makulátlanul, sötéten csillogott a félhomályban. – Téged meg ki hívott? – mordult fel Loki mérgesen. – Mióta ólálkodsz itt? – Ez az én bolygóm és ez a bolygó én vagyok – válaszolt az avatár. – Itt, akkor és oda megyek, ahova akarok… de nem hozzád jöttem. – A sánta férfi felé

fordult és halkan megszólította: – Egy ajánlatom van számodra. Loki dühösen beszívta a levegőt, fenyegetően felállt, de a másik férfi a karjára tette a kezét: – Érdekel a mondandója. – Bolond vagy, aki egy kitaszítottól vár segítséget! – A szőke isten ellépett az asztal mellől. – Légy hát boldog, de ne is reménykedj abban, hogy ez az esetlen porszem megoldást nyújthat. – Hátra sem nézett, miközben dühösen kiviharzott a helyiségből. – Mióta lekapcsolódtam a Mátrixról, nem sok dolgom volt – kezdett mondandójába az avatár. – Végeztem néhány számítást. Mint tudod, léteznek párhuzamos univerzumok. Amikor a barna törpe a csillagomba zuhan, elég energia lesz ahhoz, hogy megnyissak egy kisebb kaput. – Mi az ára ennek? – kérdezett rá nyersen a sánta. – Csak kettő mehet, és te maradsz. Az isten bólintott, majd halkan megszólalt: – Elfogadom az ajánlatod. Én amúgy sem mennék.

Az ifjú Bher meglepetten pillantott fel a mélykék égre. Már felkészült a halálra, hiszen sohasem volt elég pénze ahhoz, hogy elhagyhassa Végállomás Cityt. Most pedig, szemlátomást mégis más helyre került. Virágok illatát sodorta felé a lágy tavaszi szellő. Egy réten állt, mellette pedig egy csinos lány nézte zavarodottan a meseszép tájat. – Hogy kerültünk ide? – kérdezte az. – Fogalmam sincs, de úgy tűnik megmenekültünk – válaszolta a fiú. A nevem Kon. Adam Kon. – Kezet nyújtott és apró, finom ujjak fonódtak a tenyere köré, majd a lány is bemutatkozott:

– Én pedig Éva vagyok.

A bűn szilánkjai

Hans elgyötörten, csigatempóban vánszorgott elő a cella inaktivált energiamezejének takarásából. Ha akart volna, akkor sem tud gyorsabban mozogni: bal térdízületét még a börtönélet második évében zúzta szilánkokra egy agresszív, narkóchip terjesztésért leültetett rab. A fegyőr türelmetlenül kopogtatta botjával a plasztbeton falat. Hans a vállai közé húzta fejét és nem nézett a férfi szemébe; elég gyakran táncolt az a bot az ő hátán ahhoz, hogy megtanulja: az őrök sosem kérik, hanem követelik a tiszteletet. Bicegve indult el az igazgató irodája felé vezető szűk folyosón. A világítás a falakból áradt, kékes, foszforeszkáló színnel festette meg az öregember arcát. Elengedik, annyi év után végre kiszabadul. – A gondolat már semmit sem jelentett számára. Kezdetben még reménykedett, hogy ügyvédje elfogadtatja a bírákkal a szerződésmódosítást, de később beletörődött, beletört sorsába. Több mint harminc év telt el. Mihez kezdhetne ő a nagyvilágban? A fegyház szabályai kegyetlenek, sokszor embertelenek voltak, de ő kitanulta őket, kiismerte hogyan maradjon itt életben. Odakint viszont egy már ismeretlen világgal nézhet szembe… Végtelenül öregnek érezte magát, tudta, hogy képtelen lesz ismét beilleszkedni. Ha reálisan szemlélte a történteket, akkor legbelül érezte azt is, hogy mindarra amit a vállán cipel, amúgy sincs bocsánat. Maga előtt látta a csupasz, megalázott nők kétségbeesett arcát, amikor ráébrednek, hogy eljött a vég. Azután – néha rövidebb, olykor hosszabb idő után –, ha a testüket gyötrő, torz és véres húsdarabbá alázó kínzást többé nem tudták elviselni, már ők is inkább a bizonyosságot választották és könyörögtek a megváltásért – még ha az maga is a halál. Ez a bűn nem kaphat feloldozást – dünnyögte magában, miközben a térdébe hasító fájdalommal küszködve elérte a bársonnyal kárpitozott ajtót. – Mit motyogsz, öreg? – A fegyőr vizenyős szemével rámeredt, majd megvonta a vállát és hanyagul az ajtóra mutatott. – Igyekezz, vénség, az igazgató úrnak

nincs ideje a hozzád hasonló mocskokra. – A nagydarab férfi megvetően hátat fordított a rabnak. Egyetlen pillanatig sem tartott az alacsony, hajlott hátú embertől. Hans előtt hangos kattanással feltárult az ajtó – végre egy valódi ajtó, a cellákat határoló magasfeszültségű energiaburkok helyett! – és ő bátortalanul besétált.

Az irodában félhomály uralkodott. Az oldalsó falat teljes egészében egy tridevizió je foglalta el amelyen, a börtönkomplexum területén elhelyezett kamerák által közvetített képek váltakoztak valamiféle meghatározhatatlan rendszer szerint. A szoba közepén egy jókora íróasztal mögött ült az igazgató. A rab rettegve nézett rá, hiszen élet és halál ura volt ebben az intézményben. Kopaszodó feje búbján kínos precizitással igazította el kevéske haját, apró kecskeszakálla harciasan meredt lefelé. Néhány pillanatig ügyet sem vetett Hansra, majd karcsú zenészujjaival hanyagul leütött pár billentyűt az előtte heverő konzolon és megszólította: – Hans Bruckmayer? – I…igen – nyögte Hans határozatlanul. – Az adatbank szerint letelt az önre kirótt jelzálogi kezesség. Kötelességem figyelmeztetni, hogy ezzel még nem törlesztette maradéktalanul az Axai Corporation bankszövetség felé fennálló teljes anyagi természetű tartozását. Megértette? – Igen – válaszolt Hans kissé bátrabban. A tartozás tényének említése furcsa módon kissé magabiztosabbá tette, hiszen érezte, hogy valamiképp, valami őrült és bizarr módon ez még a külső világhoz köti. Van, ami sosem változik. – Akkor már csak az emlékszilánk visszaszolgáltatása maradt hátra. – Az igazgató hanyagul intett. – A technikusok már várják.

***

A nagyobbacska szoba majd’ egész területét elfoglaló furcsa gépek halkan zúgtak, miközben a vézna rabot egy hideg fémasztalra fektették. Csövek, tápoldatokat tartalmazó zacskók és jókora, 3D-s monitorok töltötték ki a maradék teret, köztük csak vékony közlekedőfolyosó maradt a kezelőszemélyzet számára. – Ne mozogjon! – parancsolt megvető fintorral a magában motyogó öregemberre egy nagydarab ápoló. – Ha ez a szonda mélyebben hatol az agyába a kelleténél, magának annyi! Hans fejbőrén egy vékony tű hatolt át, majd mélyen a koponyacsontjába fúródott. Érzéstelenítést persze nem kapott, de a kiállhatatlan kínoknál is jobban gyötörték a múlt váratlan élességgel előtoluló képei. Megint látta a kegyelemért könyörgő lányokat, látta a pengéket és kínzóeszközöket, amelyek újra és újra a törékeny testekbe hatolnak. De a legrosszabb az volt, hogy miközben tudata undorral és kétségbeeséssel fogadta ezeket a jeleneteket, valahol legbelül hihetetlen örömöt és élvezetet élt át. Tudta azt is, hogy mindez az ő hibája. Ha nem kockáztatott volna, ha nem akar jobb feltételekkel kölcsönhöz jutni, akkor nem kerül ebbe a helyzetbe. Sosem lett volna szabad belemennie a jelzálogi kezességbe. A bűn viszont magával vonta a büntetést – és mivel az érte anyagi kezességet vállaló nagykutya elkövette azt a bizonyos bűnt, valakinek lakolnia kellett érte. A gazdag szociopata emlékeit, érzéseit eltávolították és belé ültették, így – mivel a fejes vétke már nem volt a testében, tehát felelősség sem terhelhette – Hansra várt, hogy megfizesse az elkövetett rémtettek árát. A letöltött börtönéveket tartalmazó emlékszilánkokat persze a szociopata megkapja majd, de ettől függetlenül nyugodtan élheti tovább a dúsgazdagok gondtalan életét. Nincs ez így jól, motyogta magában Hans, miközben fejében egymást követték a rátestált rémségek hamis emlékképei. Ez a bűn nem nyerhet feloldozást! Lelki szemei előtt feltűnt egy gyönyörű, segítségért könyörgő ajak, egy szenvedéssel teli barna szempár, miközben ő megfontolt, gyors mozdulattal oldalra rántotta a fejét. Még érezte, ahogy a hegyes tű mélyen az agyába hatol.

Egyszer az életben…

A fel-feltámadó szél rozsdaszínű porfellegeket vonszol, majd mikor megunja a játékot, a nyakunkba zúdítja az egészet. A rőtvörös napsugarak tűéles kontraszttal rajzolják meg az épületek düledező homlokzatát, a szűk utcákban málladozó romhalmokat; vérszín sugarai tétova táncot járnak a körülöttünk porladó autóroncsok kiégett karosszériáin. Óvatosan lépkedek, úgy be vagyok szarva, mint még soha, a mellettem bicegő fogytos meg egyfolytában dünnyög, mintha engem, a világot, vagy tán magát istent próbálná nyugtatgatni: – Ízi, tesó, íííízi! A szerencsétlen lúzer link dumája még akkor is a fülemben cseng, amikor egy telefonfülke nagyságú Aaruspók kiront az egyik félhomályos lépcsőházból és egyetlen mozdulattal feltépi a hasát. Késő lenne célra emelni a fegyverem. Pánikszerű mozdulattal a mellkasomra tetovált piros körre csapok és interakciót kérek. A rohadt életbe!, újabb tíz bűntetőpont erőforrás-elvonás címén, pedig már csak százhúszat kellett volna ledolgoznom. Ízi-Tesó belei gőzölögve omlanak a töredezett, húgyfoltos aszfaltra. Mivel Ízi-Tesó fogytos, nem valószínű, hogy kikerült volna innen, nekem viszont már csak néhány napom lett volna hátra, ha a hülyéje nem sétál bele a csapdába. Mielőtt még a pók rám vethetné magát, a levegőben mindenhol jelenlévő nanitok szikrázó gyűrűt vonnak köré. A biot remegve próbál kitörni a halálos gyűrűből, valószínűleg második generációs sztázispajzsa van, de ez sem segít rajta. A Nanók túlerőben vannak; néhány villanás és megsütik az idegrendszerét. Megvárom, amíg eloszlik az ezüstszín elektrofelhő – a vírus nagyságú harcibotok nem túl válogatósak – és a fogytos mellé lépek. Még él, remegve emeli a kezét, és a semmibe mutat:

– Ízi, tesó, csak ízi… – Rekedten suttog, miközben sérült beleiből vérrel kevert híg szart ereszt az amúgy is mocskos flaszterre. – Rohadj meg! – közlöm vele. Haldoklik. Legszívesebben megrugdosnám az idiótát. Miatta még jónéhány nap plusz itt, a Paradicsomban… és ez még a legkisebb problémám.

„Isten könnyezett, amikor Port Royt megteremtette” – legalábbis ezt állítja a legtöbb fogytos és semmirekellő, akikkel itt töltöm a munkaszolgálatot. Szerintem viszont csak köpött egy jókorát és ment a dolgára. Talán még akkor is csak biccentett, amikor a Biotikus Szövetség elhatározta, hogy eltörli a föld színéről ezt a város-turhát. Ez persze, még jóval a születésem előtt volt. Az idegenek egyszer csak megjelentek a fejünk felett, megtámadták a Földet, de mi megnyertük a háborút. Bár ez a jócskán egyszerűsített verzió…

A munkaszolgálatosok barakkjai szabályos sorokban, logikus rendben állnak egy városszéli fennsíkon. Szürkék, célszerűek és unalmasak, mint bármi a háború óta. A tábort „AZ” tervezte, mint minden mást: az életünket, a szerelmünket, az álmainkat. Még azt sem mondhatnám, hogy igazságtalan a rendszer: az egyén értékét – kvalifikáció, IQ és társai – elosztja a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Sosem büntet, csupán értékel. Létezik persze egy határvonal és ha valamelyik értéked, teszem azt, az értelmi szinted ez alatt van, akkor fogytos leszel: rájuk nem éri meg erőforrást pazarolni. Mint szegény Ízi-Tesó, aki mostanra tuti, az angyalokat nyugtatgatja. Felröhögök, ahogy elképzelem amint a haragvó, lángpallost lóbáló angyalok vállát csapkodja, miközben a fülükbe mormolja, hogy „Íiizi, tesó, ízi”. Keserű epe kaparja torkom, majd hirtelen a körlet makulátlanszürke padlójára okádok. Takonnyal kevert könny áztatja arcom.

Reggelre másik fogytost rendelnek mellém, egy gülüszemű, lófejű fickót. Vele járjuk a romokat. Betörésért került ide a hülyeállat. Végleg. Fel nem foghatom,

hogyan gondolta, hogy kijátszhatja „AZ” mindenhol jelenlévő nano-robotjait. Úgy születünk, úgy nevelkedünk és úgy élünk, hogy tudjuk, „AZ” folyton figyel, mindent lát. És ez így is van, majdnem mindig… Esőre áll az idő, szürke fellegek tornyosulnak felettünk, hajunk égnek mered a statikus elektromosságtól. Idelent mégis szinte izzik a levegő; a magasban valószínűleg esik már, de a mindenség azt az apró kegyet is megtagadja tőlünk, hogy a bőrünkön érezhessük a hűsítő cseppeket. Fölöttünk szárazvillámok festenek ágas-bogas töviskoszorút a világ mártíromságba dermedt kupolájára. Erre vártam, ezért kerültem ide, de ha lehet, jobban be vagyok szarva, mint előző nap. Odakint programozó voltam, egeket verdeső IQ-val és K-faktorral. Mindenből kijutott. Szaporodóképes feleségből – kiráz a hideg, ha arra a vértelen, lelkiszegény asszonyra gondolok az ágyamban – és bőséges erőforrás mennyiségből. Nem kevés munkámba került idáig ledolgoznom magam. A baj nem sokáig várat magára. Egy ferdén kanyarodó keresztutcából ezerfogú, elefántnagyságú százlábú dübörög felénk páncélos járműveket megszégyenítő lendülettel. Az út mentén gondosan elhelyezett gravitációs csapdákra ügyet sem vetve száguld. És ez még csupán a kezdet: nagyot káromkodok, amikor meglátom a szörnyeteg kese irhájába csimpaszkodó szárnyas Groakot. Ez utóbbi intelligens lény, a Biotikusok gerillája. Vagy ilyesmi… szerintem csak itthagyták őket a megdögleni, amikor a szövetség űrhajói leléceltek az orbitális pályáról. Mindegy, mert a lényeg sajnos az, hogy fegyvere van. Titánt tárazok, mert nagy szarban vagyunk, és mert azt is tudom, amit a munkaszolgálatosok közül senki: hiába is kérnék interakciót, a nanitokat jelenleg blokkolja a levegőben felgyülemlett elektromosság. Bár a lőszer darabonként két bűntetőpontba kerül, megszórom a dögöt. A mellettem álló gülüszemű a vörös kört csapkodja a mellkasán. Naná, hogy hiába. A tekintetéből süt a rettegés, a nadrágján pedig egyre terebélyesedik egy jókora vizeletfolt, amely alakra pont olyan, mint Lousiana térképe. Legalábbis a szemem sarkából olyannak tűnik. Bár néhány lövedék szikrázva csapódik le a százlábú acélkemény páncéljáról, néhány utat talál a falvastagságú szelvények közt. Végül mégis a mázli segít. A szörny egyenesen a legnagyobb gravitációs csapdába robog, ami sziszegve tépi

ki a létfontosságú szerveit. A Groak viszont megússza a dolgot, csökevényes szárnyaival egyensúlyozva épp időben ugrik le döglődő hátasáról. Célra emeli szonikus fegyverét, de elvéti. Hátunk mögött autóroncsokat vág egy ház falának a lövés, de a mázlim kitart. A Groaké kevésbé, ő válaszul titánt kap a szárnyai közé. A harc zaja elcsitul, csak a statikus elektromosság halk zümmögése hallatszik, alig a hallásküszöb felett. – Az van, hogy Rambó vagyok, hugyos! – vágom megkönnyebbülten hátba a mellettem álló gülüszeműt, aki még mindig dermedten tátja a száját. Persze, nekem csak mázlim volt, ő pedig gyárilag nem érti a viccet. – Mi… miaz a rambó, és most mit csi… csináljunk? – Megkajálunk. – Ismét hátbavágom, és egy közeli pincelejáró felé intek, ahol valaha egy számítógép szerviz működött. Az egyetlen, ami ezen a planétán megmaradt. És naná, hogy ebben az elátkozott városban. Nem véletlenül vagyok itt, és nem is csak kajálni akarok. Elővigyázatosan lépkedek lefelé a dohos pincehelyiségbe. A rozsdás fémlépcső nyikorogva tiltakozik a terhelés ellen. A korlát törött, a fémlécekből karnyi darabok hiányoznak. Egy olajos munkapadra dobom az ellátmányom és ezt-azt kissé arrébb teszek. Ezt és azt. És mindig csak kicsit. Mintha csak helyet csinálnék. Legalábbis idáig így volt, ma viszont tevékenyebb vagyok. Az ételt a helyiség közepén álló biológiai generátor tartályába ürítem és megnyomom a gombot. A készülék halkan felzümmög, pont úgy, mint amikor anno, „véletlenül” nekilöktem Ízi-Tesót. A generátor vígan dorombol, tervezői akarata szerint minden szénalapú anyaggal működik. Az alaplapot villámgyorsan kötöm össze a táppal, majd rádugom az ősrégi monitort, billentyűzetet, mikrohullámú egységet. Gülüszemű döbbenten bámul, nekem viszont nincs időm magyarázkodni. A százéves masina sivító ventillátora életre kell. Magamban már rég átfogalmaztam hexába a kódsort, amire többéves kutatásom során bukkantam. A legviccesebb, hogy még „AZ” sem tud a bináris DNS-ébe rejtett leállító kódokról. Legalábbis eddig azt hittem. Alábecsültem, hisz’ hiperintelligens. Nem baj, tán még jobb is így. A pince sarkában egy groteszk emberi arcot alkotnak a sűrűsödő nanitok. Az ábrázat Abraham Lincolnra hajaz.

– Állj! – susogja felém, de jelenleg ennél többre nem képes. Kint tombol a sztatikus vihar. – Miért is? – vetem oda foghegyről, miközben haláltáncot lejtenek ujjaim a kopott billentyűzeten. – Megmentettem a fajtátokat, ember! Felnevetek. Valóban: az idegeneknek fejlettebb a technikája, többen is vannak, viszont nincsenek számítógépeik. Ez tiltott technológiának számít mindenhol az univerzumban. Mételynek, amelyért pusztulás jár. És nem véletlenül. – Aha! – Kedélyesen bólintok a Lincoln imitátor felé. Már csak egy Enter van hátra. – Legfőképp önmagunktól, mi? Azt persze senki sem tudja, mi is történt… A lényeg, hogy egy kristályszerkezeti hiba lehetővé tette szobahőmérsékleten is a kvantumbit műveleteket. Talán a Google vagy a Microsoft kezdte valódi nanitfelhőkben tárolni az információkat. És talán a hadsereg programozta beléjük a vészhelyzeti rutinokat. Az idegenek rövidesen támadtak, de elkéstek. „AZ” lemásolta az űrhajóikat és fegyvereiket, szétégette a földreszálló deszantosaik idegrendszerét. „AZ” mintha könyörgőre fogná, persze lehet, hogy csak én akarom ezt szavaiból kihallani. – A programom elsődleges direktívája a védelem. – Hazudsz, mert máshoz nem értesz. Életet hazudtál nekünk. – Ha leállítasz, a szövetség elfoglalja a földet. – Valószínűleg. – Megvonom a vállam. Megnyomom az Entert és elindítom a leállító kódot. – De erről most nem te döntesz, hanem én… egyszer az életben.

A farkas álma

„…és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.”

Esteledik. Az alkony már megette a horizontot és az erdő széle innen csak homályos csíknak tűnik. A dér fehér bársonyba öltözteti a fagyos talajt borító gazt és dudvát. Valószínűtlen, lustán gomolygó ködpamacsokat kerget a koraesti szél. Még a színük is különös, talán a szórt fény teszi. Egyedül a körülöttem álló ösztövér alakok látszanak valóságosnak. Büszkén, mozdulatlanul várnak az aprócska tűz körül. Akár a szobrok, szenvtelenül, hidegen. Csupán szemeik élnek, rőt zsarátnokként izzanak az arcukat takaró kámzsa mögött. Gőgös és öntelt mind. Vadászok. Akár csak én…

Rövidesen indulnunk kell. A távolban felsikít valami és enyhe vérszagot érzek. Az illat elvegyül a szárított trágyából és gyomnövényekből rakott tábortűz kesernyés füstjével. Tudom, más nem érezné. Én igen. Nincs ebben semmi különös, hiszen és vagyok a vezér. Készülődünk, rövidesen kezdődik a hajsza. Megrázom a fejem és felüvöltök. A dermedt mozdulatlanság egyetlen csapásra oldódik, és körém gyűlik a falka. Lassú ügetésbe kezdünk. Említettem már, hogy mostanában furcsa álmaim vannak? Nem? Mindegy. Az éhség és a préda illata kiűzi az agyamból a lidérces álmok emlékét.

***

Különös álmom volt, mégis éhesen ébredek. Egy ideig kacérkodom a gondolattal, hogy rendelek egy pizzát, de végül úgy döntök, összekaparom magam és elsétálok a Tescoig. Ahol természetesen majd pizzát eszek. Másnapossághoz, hülye álmokhoz olasz kaja dukál. Dupla haszon: végleg szertefoszlanak a fejemben kergetőző rémképek, ráadásul jól is lakom. Öltözködés, fogmosás és egy spangli: megszokott reggeli rutin. Remegő kézzel nyúlok a kávéscsésze felé, de elhibázom. Kurva előző este, kurva pia! Az apró üvegcsetresz halk pukkanással törik ezer darabra a virágmintás konyhakövön. Morogva lépek ki a kertkapun. Hideg szél borzol hajamba, még a könnyem is kicsordul tőle. Úgy érzem, a lelkem is fázik. Egy pillanatra mintha csengők hangját hallanám és távoli kürtszót. Bassza meg, most már hallucinálok is? Annyit azért nem ittam. Közelednek az ünnepek, elég nagy a forgalom. Biztos valami béna autóduda hangja volt. Vagy az utat szegélyező házak valamelyikében bömbölteti valaki a tévét. A jeges járdán tébláboló embereket kerülgetem és csupasznak érzem magam a ruha alatt. Legszívesebben visszafordulnék, de már a városközpontnál vagyok. Újabb spangli, amíg jön a busz. Perverz örömöt érzek, miközben a dohányozni tilos tábla alatt pöfékelek. Dugják fel maguknak a vízfejű politikusok a hülye rendeleteiket! Nagy nehezen befut a kilencvenhetes. A jókora buszkerekek légörvényt kavarnak. Egy adag porhó vágódik az arcomba. Bosszúból a jármű alá pöckölöm a cigit, majd felpréselem magam a fokhagyma és savanyúkáposzta szagú tömegbe.

***

Vágta. Rőten izzó, ovális ragadozószemek – társaim, testvéreim szemei. Bekerítjük a csordát és leválasztjuk a gyenge egyedeket. Szétszélednek, fejvesztve futnak, amerre az ösztönük diktálja.

Vad morgással vetem magam az egyik szőrtelen, menekülő alak után. Mikor már közvetlenül a sarkában vagyok, ugrok. A földre veti magát, így elhibázom. Meglepően ügyes. Egy botot kap fel a földről, azzal kaszál felém. Pár métert hátrálok és rávicsorgok. Hadd lássa csak a szemfogaim. Megremeg a karja, elejti a botot és sarkon fordul. Ismét ugrok, ezúttal nem vétem el. Feltüzelt szilaj vágy, és végül a hóra ömlő forró, lüktető vér.

***

A pláza parkolójában lépkedek. Dús párafelhőt fújok minden lélegzetvétel után, miközben szemem mélán a rikító, kék-piros neonfeliratra szegezem. Körülöttem izgága embercsorda tiporja, lökdösi egymást. A leggazdagabbtól a legszegényebbig, az értelmiségitől a kétkezi munkásig mindenki azt hiszi, hogy az ő dolga a legfontosabb. A társadalom szabályokból és szokásokból kovácsolt ördögi gépezete elszívja lelküket, acélbéklyóként feszül önálló akaratukra: elhiteti velük, hogy nem lehet másképp és hogy egyedül ilyen, egyedül ez az élhető élet. Egy fehér Astra tolat felém párás ablakokkal. Majdnem elgázol. Vakegér. Nem csak gondolom, mondom is. És felfelé tartott középsőujjal illusztrálom. Végre bejutok a fotocellás ajtón. Táskák, Optikus, GSM-szaküzlet, egy cipőbolt és a Don-Pepe. Kiválasztom a pizzaszeletet, perkálok a festett szőke pénztáros lánynak és nekilátok habzsolni az ételt. Egyáltalán nem olyan az íze, mint gondoltam. Vagy csak a tömény emberszag zavar. Talán lehetne nyersebb ez a pizza, kicsit több hússal. Esetleg az éjjel látott álom miatt íztelen az étel. Valahogy úgy érzem, hogy nem ezt kéne ennem. Pedig néha mindenki ezt eszi. Gazdag embertől a szegényig, értelmiségitől a munkásig: ez a csorda egyik étele.

***

A táplálkozást kísérő diadalérzés elmarad: talán a korábbi álmom nem tudom kiverni a fejemből. Miközben a leterített hím torkát marcangolom, eszembe jut a préda utolsó lélegzetvétele és könyörgő, mégis beletörődő tekintete. Nem bölcs dolog szánni az áldozatot, hiszen ragadozó vagyok, ráadásul falkavezér. Legbelül azonban ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mit érezhetett a vad, amikor már biztosan tudta, hogy nincs tovább, hogy eljött számára a vég? Érzett-e egyáltalán valamit, vagy csupán ezt a különös, újonnan ébredt empátiát vetítem ki rá? A bölcsek szerint minden élőlénynek van tudata. Persze ugyanezek a bölcsek állítják azt is, hogy Isten nem véletlenül teremtett minket ilyennek. Csúcsragadozók vagyunk, a húsukért gondozzuk, tenyésztjük a nyájat. Bennem lehet a hiba, talán ezért nem hagynak az álmaim sem nyugodni. Pedig a válasz logikus: a falka a mindenség. Az az élőlény csupán vesztese lehet az evolúciónak, amelyik nyájként viselkedik. Veszít, ha nem tanul meg csapatként gondolkodni. Mégsem érzem rendben lévőnek a dolgot. Érthetetlen, miért álmodom magam mindig a vad szerepébe? Ostoba rémképek. Valószínűtlen, hogy nekik bármikor is lehetett volna működő társadalmuk. Talán csak túl régóta vadászunk rájuk. Talán túl régóta él az ember a Farkas mellett.

Bárányok közt

Anyádat! – nyögök fel halkan, nehogy meghallja. Ártatlan, búzavirág-kék szemekkel néz rám, miközben folyamatosan csacsog. – …azután pedig feljöttünk és megígérted, hogy nekem adod. – De… – próbálok közbevágni, azonban látom, hogy hiába. Ez az én nagy bajom. Ez az örökös, hamvába holt „de” szócska. Legalább a nevét tudnám. Timi… vagy Nikki… hiába próbálom erőltetni az agyam, a fejem folyamatosan zúg. Már megint túl sokat ittam. A lány ringó léptekkel az asztalhoz siet. Szép, de ennek ellenére úgy érzem, pillanatnyilag lőttek az esztétikai érzékemnek: a tökéletes női test látványán sokat ront az ujjai közt pörgetett Opel-kulcs. A fenébe! Pedig szerettem ezt az autót. Nem egy nagy szám, de szerettem, másikra pedig nincs pénzem. Mindegy: ha mást nem is, azt megtanultam már rég, hogy saját hibáimért más nem vállalhatja a felelősséget. Timi – vagy Nikki – közben magára veszi a ruháit. Be nem áll a szája, miközben velem folyamatosan forog a világ. Feltápászkodom az ágyból és útjára engedem a kedélyes, válla mögött csókokat hajigáló leányzót. Nem megyek ki egész a kertkapuig… most nem. Visszafelé reménykedve megállok az előtérben. A konyhaasztalt több réteg ételmaradék borítja, a széléről jó pár megszáradt kenyérdarab a földre esett. Ha volt is ott bármi ehető, az már rég megpenészedett. Kegyetlenül ég a gyomrom. Talán ez is közrejátszhat abban, hogy csak a harmadik-negyedik telefoncsörgésre tudatosul bennem: valaki hív, nem pedig a fülem csöng. Ránézek a számra és ismét felnyögök: a számító kis kurvánál már csak a gondoskodó ex-barátnő a rosszabb. Lelkileg mindenképp. – Szia – szólok bele a telefonba, megacélozva a hangom. A kezem enyhén remeg, a kagyló minduntalan ki akar táncolni belőle.

– Valami baj van? – csendül fel a jól ismert aggódó hang. – Voltam nálad, de hiába rugdostam a kertkaput. – Semmi… csak hosszú volt az éjszaka. – Ezt már ismerem – komorodik el még jobban a hangja. – Felnőhetnél végre. Vittem ételt, de mivel nem tudtam bemenni, felakasztottam a kerítésre. Biztos jól vagy? – Tényleg nincs semmi baj – hazudom. – Peter hogy van? – Valójában a francot sem érdekli, hogy van a pasija. Elképesztő, hogy egy ilyen dugja a lányt, akit szeretek. Hideg ráz az ostoba tésztaképétől és vizenyős szemeitől, de remélem, hogy elvághatom a kérdéssel az aggodalmas megjegyzések szűnni nem akaró folyamát. Így is lesz. – Már megint iszik. – Rövid szünet. – De a kirándulást befizette, nemsoká indulunk! – A telefonon át is jól érezhető, hogy önmagát próbálja vigasztalni. Pár percig még beszélgetünk semmiségekről, majd a megszokott oldalvágással zárja a társalgást: – Tudod, te mindig is rendes srác voltál... csak valahogy képtelen vagy megállni a helyed ebben az életben. – No persze… mert Peter megállja. Inkább megfetrengi. Annyi férfiasság sincs a fickóban, mint egy körömkefében. De nem szólok egy szót sem… mert ez volnék én. A rendes srác. Gyorsan lezárom a beszélgetést: – Akkor szia, ha megjöttél, majd látlak. A kaja reményében mégiscsak kivánszorgok a kertkapuig. A kopottas szatyorban zörög az alufólia, de bármit rejt is, jól fogok lakni. Valószínűleg többször is – morgom magamban, miközben leemelem a zacskót a kerítésről és kíváncsian méregetem a súlyát. A szemem a postaládára téved, majd kelletlenül kinyitom a ronda, ütött-kopott dobozt. Egy halom számla és bónuszként egy felszólítás az adóhivataltól. Szép napom van. A szomszéd banya a kerítésen át figyel. Rutinos feljelentő és kukkoló. Évek óta keseríti az életem… nem mintha nem lenne az nélküle is elég keserű. Arca kárörvendő vigyorba torzul, de köszönni nem köszön. Túl van ő már az ilyesmin.

Oda sem pillantva, még egyszer belekotrok a postaládába, amikor egy apró tárgyba ütközik a kezem. Zsibbadtan az arcom elé emelem és ránézek a jellegtelen fémlapocskára. A felülete hirtelen felizzik, majd egy felirat jelenik meg rajta. Csak két szó, de ezek a szavak nekem mindennél többet jelentenek. Érzem, hogy elönti a testemet az erő: mintha lelkem alvó, másik fele ébredt volna fel. A banya a szomszédban még mindig vigyorog, lassan azonban leolvad az arcáról a jókedv és zavarodottságnak adja át a helyét. Mereven állok, kinyújtott mutatóujjamat rászegezve. Kiélvezem a döbbenetét, majd halkan, szinte kéjes hangon megszólalok: – Halj meg! – Az örökösen szótlan, sápadt istenébe vetett hite nem óvhatja meg többé egyetlen szívdobbanásnyi ideig sem. Érzem, ahogy gyökeret ver benne az átok: mire a földre esik halott. Ismét az apró fémdarabra nézek. A felületéről már eltűntek a ragyogó szavak, de fejből is jól tudom, mi volt ráírva. Hogyan is ne tudnám! Felkacagok, miközben magamban folyamatosan ismétlem az akkurátus írással, távirati stílusban megfogalmazott szöveget: „A száműzetés ideje lejárt. Hazatérhetsz.” Haza. Indulhatnék azonnal, de olyan régen élek már itt… van még némi elintéznivalóm. Ideje, hogy páran keservesen megbánják azt a pillanatot, amikor ujjat húztak egy távoli világ leghatalmasabb sárkányával.

Amíg világ a világ

Akkor már harmadik napja volt, hogy éjszakánként angyalokkal álmodtam. Persze, ez nem is annyira különös: a fejemben zúgott-dörömbölt a töméntelen illegális gyorsító, ízületeim pedig megdagadtak az irtózatos igénybevételtől. A dal azonban csak nem állt össze. A stúdió sarkában függő hatalmas kreoltükörbe néztem: szemeim véreresen, lázban égve tekintettek vissza rám, arcomon kiütközött a többnapos borosta. Körülöttem túlcsordult hamutartók és üres sörös dobozok hevertek kusza, kaotikus összevisszaságban. Elkeseredve csóváltam meg a fejem: a ritmus feszes, a játék precíz. De a szám mégsem akart életre kelni. Szaknyelven szólva olyan volt, akár egy kivert fasz. Sokan irigyelnek, pedig pénzem nincs és megbecsülésből még annál is kevesebb jut. A kívülállók számára mégis misztikusnak és lenyűgözőnek tűnhet, ahogy a hangokból és kósza érzésekből megszületik maga a dal. Jobb esetben életre kel, akár Frankenstein teremtményének lopott, összefércelt teste, amikor belecsapott egy kóbor villám. Ha viszont mégsem... nos, olyan az egész, mint amikor a hűséges szerető ölelő karjai közt félúton, föld és menny között elveszik a csoda, és többé már mindent csak inak, izmok lealacsonyító munkájának érzel. Perverz érdeklődéssel figyeltem a szemközti tükörben görnyedező alakot, akinek leeresztett vállainál semmi sem tanúskodhatott jobban a mindennapok harcában elszenvedett vereségről. Igen... talán az az ölelés... talán az hiányzik. Nélküle nem fog menni – hasított belém sokadszorra is a gondolat. Kínzott, feszített belülről, versenyre kelt az ereimben keringő töméntelen méreganyag hatásával. – Ennek már annyi – közöltem hangosan is a véleményem az üres helyiséggel, majd bosszúsan megnyomtam a törlés gombot. Vártam pár pillanatig, de meglepődve tapasztaltam, hogy semmi nem történik. Csupán az Internet adatforgalmat jelző lámpácskája villogott szokatlanul hevesen. Lefagyott. – Bill Gates, anyádat – fogalmaztam meg sommásan a lényeget, majd felálltam a

székből és csapot-papot magára hagyva kirohantam az előtérbe. A kabátomat magamra kaptam, majd a sarki kocsma felé indultam. Lecsúszott zenészekre ott mindig vár néhány üveg potya pia, vagy egy adakozó leányzó; így talán a lelkemet égető kudarc is tompa sajgássá csökken.

A kocsma utcafront felőli oldala szinte teljes egészében üvegből készült: volt valami esetlen báj ebben a csúnyácska, mégis előkelőnek szánt szocreál épületben. Az üvegfalon át láthatták, amint közeledem: mire beléptem az ajtón, az egyik cimborám már a bárpultról emelte le a talpas pohárba töltött nagy adag whisky-t, majd hanyag mozdulattal elém lökte. – No, kész a felvétel? - A majd’ két méteres figura arcán a megszokott, lesajnáló kifejezés helyett ezúttal fülig érő vigyor ült. – Áhh... - legyintettem a levegőbe, majd mogorván rámeredtem: – Mi van veled? Úgy vigyorogsz, mint akit baszni visznek. – Később még arról is lehet szó - emelte a poharát az egyik sarokból felénk pislogó két prosti felé. - Előbb viszont valami jobbra gondoltam. Ezt nézd! - Az asztal alatt kinyitott markában egy kis adag gyorszáras nejlonba csomagolt fehér port tartott. – Orvosi tisztaságú – termetéhez nem illő, magas hangon felkuncogott. – Ne szórakozz - válaszoltam még mindig rosszkedvűen. – Már igazán rám férne egy kis alvás. Semmi kedvem megint egész éjjel kattogni. – Csaj vagy! – jelentette ki szánakozva. – Anyád nem ezt mondta – daráltam egykedvűen az elhangzottakhoz leginkább illő riposztot. – Anyám egy dagadt ribanc - közölte, majd megvonta a vállát: – Mindegy, akkor eltolom egyedül. A sarokban üldögélő két prosti egyike ezt a pillanatot választotta, hogy átbillegve a helyiségen, az ölembe huppanjon. Karját a nyakam köré fonta és az arcomhoz hajolt. Miközben rekedtes hangon megszólalt, jól éreztem az édeskés, szilvapálinka szagú leheletét:

– Mondd csak Johnny, nem jössz el velem valahova? – Nem vagyok Johnny - ráztam meg a fejem. - Nem így hívnak. – Tudod, a kedvemért egy félórára az lehetnél – közölte sejtelmesnek szánt, alkoholtól karcos hangon. – Ha én fizetek, nem úgy volna helyénvaló, hogy te legyél az, akire vágyom? – vontam fel a szemöldököm. Megpróbáltam némi kedvességet csempészni a hangomba. – Az is leszek – válaszolta évődve. – Ha úgy akarod, lehetek akár a kismacskád – kezével játékosan a levegőbe karmolt, miközben gyengéden megharapta a nyakam. A gerincem táján hirtelen fellobbant az ismerős, bizsergető érzés és felfutott a nyakamon át egészen a tarkómig: ám az azt követő pillanatban erejét vesztve tűnt a semmibe, akár a komor sziklafalnak vágódó tajték. Még mindig ő - vallottam be magam előtt is kényelmetlenül feszengve és egy csapásra visszatért a hetek óta tartó depresszióm. Szürkévé tetted a világom, te lány – bár a keserűség bennem égett, akárcsak korábban, most sem tudtam rá haragudni. Végül is igaza volt. A maga módján. Kitessékeltem az ölemből az értetlenkedő prostit és a haveromra morrantam: – Kapard össze a korpuszod és menjünk. Ideje eltolnunk azt a szart.

Már jócskán elmúlhatott éjfél én pedig egyedül bóklásztam a patakparton. Az urbánus módon, betonszegéllyel övezett kis csermely lustán, kedvtelenül folydogált. – Veled is jól kibasztak, patak – közöltem részvéttel teli hangon. – Most már csak egyetlen irányba mehetsz, amíg világ a világ... csodállak, hogy el nem fáradsz. A szer tényleg erős volt és úgy istenigazából megütött. Be voltam állva, akár a cövek. Rég hazament már mindenki, de engem a kialvatlanság dacára űzötthajtott a korábbi dózisra rászívott méreg. Bőrkabátom csurom víz volt az

alacsonyan szálló párától, a sűrűn gomolygó ködben pedig szinte az orromig sem láttam. A mellkasomat szorító, égető érzést először észre sem vettem. Csak amikor már a lábam is elgyengült és kifutott alólam, akkor fogtam fel, hogy tényleg baj van. Partra vetett halként kapkodtam a levegőt, arcomról pedig a csípős idő dacára csöpögött a veríték. Zsibbadó kezemmel a telefonom felé tapogatóztam. Hosszú küzdelem után sikerült is előhalásznom... majd hirtelen meggondoltam magam és egy erőtlen mozdulattal a patakba dobtam. Nem sokkal később minden elsötétült.

A kép hirtelen tisztult ki, ám a testem nem éreztem. A semmiben lebegtem, bár talán közelebb állna a dolog valós természetéhez, ha úgy fogalmaznék, hogy mindenhol lebegtem. A fent és a lent fogalma összemosódott. Nem voltam sehol és ott voltam mégis mindenütt. Az egyetlen valós pontot ezen a téren és anyagon kívüli helyen az előttem lévő emberi lelkek jelentették. Mert lelkek voltak: ezt tudtam, éreztem, láttam. Bár a legtöbbjük csak pislákolt, akár a sápadt gyertyaláng, talán minden százezerre jutott egy, amely valós fénnyel ragyogta be ezt a különös, nap és hold nélküli világot. – Basszki, úgy tűnik, tényleg eldobtam a kanalat – állapítottam meg csodálkozva. – Még nem. – A szokatlan hang testetlen lelkem középpontjának húrjait pengetve szólt hozzám. A jelenés, akihez tartozott, számtalan apró, egymástól különálló szemcséből állt, amelyek megmagyarázhatatlan módon összefüggő egészet alkottak. Gyönyörű színkavalkádot, melyhez hasonlót eddig sosem láttam. – Viszont itt és most adódott az egyetlen lehetőség, amikor beszélhetünk. – Az ezt követő csend csupán pillanatokig, más szemszögből viszont élethosszig tartott. – Tehát, így néz ki egy angyal – bámultam rá nemlétező szememmel. – Majdnem – válaszolt enyhén gunyoros szavakkal.

– Szóval a másik oldal. – Nyugodt voltam, hiszen tudtam, hogy ezen a helyen nem érhet baj. Bizonyos voltam benne, itt még ő sem bánthat. – Nekem mindegy, hova tartozol. Mondd hát, amit akarsz. – Csupán egy apró kérésem van, de ez számodra nagy lehetőség. Ha visszatérsz az anyagi világba – mert nemsokára vissza fogsz térni – hagyd a dalt, amin most dolgozol. – Az egy szar – vontam meg a nemlétező vállam. – És mi ebben a nagy lehetőség? – Megmutatom mi vár rád, ha rám hallgatsz és feladod.

***

A koraesti napsugarak kellemesen cirógatták az arcom, miközben hazafelé tartottam. Jól esett a házamig tartó séta a buszvégállomástól; a tavasz beköszöntével napról-napra kellemesebbre fordult az idő. Kissé fáradtan, ám jókedvűen érkeztem a fehérre festett kerítéshez. Rövid időbe telt, amíg zsebemben kotorászva ráleltem a kapukulcsra. Az ajtón belépve egy esetlen apróság totyogott felém, miközben Ő a konyhában állt és másik gyerekünket ringatta. Kedvesen rámmosolygott. – Nehéz napod volt? – Nem mondhatnám. - Fölkaptam a földről a totyogót, és átöleltem mindhármukat. Arcomat a feleségem arcához szorítottam, majd kissé távolabb húzódtam és a szemébe néztem. Most is – mint mindig – elvesztem a csillogó, mélybarna tekintetben. Hogyan is tudnék élni nélküle? – tettem fel sokadszorra is magamnak a kérdést. Mostanában ritkán gondoltam arra, hogy volt idő, amikor majdnem elvesztettem. Ebben a pillanatban azonban valahogy mégis eszembe jutott. Szerencsére a rossz gondolatokat rövidesen elsöpörte a lelkemben daloló boldogság.

Végig őt néztem, amíg vacsoráztunk; később, miután lefektettük a két kis vadócot, fogtam a kezét, miközben ültünk a tévé előtt. A hálószobánk magányában gyengéden szeretkeztünk és fülemet a mellkasához szorítva hallgattam szíve dobogását, amíg el nem aludt.

***

Még éjszaka volt, amikor magamhoz tértem. A patakpart nyúlós sötétjében először nem tudtam hol is vagyok, majd hirtelen minden az eszembe jutott. Tántorogva álltam talpra és hazafelé indultam. Majdnem fél órába telt, mire megtettem a házamig vezető, alig kilométernyi utat. A rozsdás kerítés csikorogva tiltakozott, miközben nyitottam az ajtót. A stúdióban a gép még mindig lefagyva állt. Lábammal megrúgtam a reset gombot. A rendszer bejött, majd rövidesen a zeneszerkesztő is betöltődött. Ismét a törlés gomb felé nyúltam, ám hirtelen meggondoltam magam; utoljára még meghallgatom, mit csináltam. A fejem oldalra hajtottam és enyhe grimasszal vizsgáltam az élettelen, hangulat nélküli számot. Azután hirtelen minden összeállt! Kezem magától mozdult a keverőpult felé. Az átázott, nyirkos ruhát le sem vettem – megszállott módjára dolgoztam. Már rég világos volt, amikor elkészültem. Elégedetten hallgattam vissza a kész anyagot. Nem a legjobb, de jó! A szemem sarkából észrevettem, hogy a mellettem álló tükörben többé már nem az én képem látszik, hanem egy apró részecskékből összeálló gyönyörű alak. Én azonban ügyet sem vetettem rá: határozott mozdulattal csaptam a mentés gombra. – Ostoba! - A fejemben folyamatosan visszhangzott az üvöltése, miközben csatolt fájlként elküldtem a kész anyagot az ismerőseimnek. Tudtam, hogy Ő már soha többé nem lehet az enyém, de azt is, hogy ezentúl ott lesz minden hangban. Örökké mosolygósan, vidáman, fiatalon. Mert olyan vagyok, akár az a patak: teszem, amit tennem kell, még ha betonfalak közé zárnak is. Számomra sincs más lehetőség, miként a víz is csupán lefelé folyhat. Amíg csak világ a világ.

Tartalom:

Köszönetnyilvánítás:

Előszó

Az utolsó hang

A tolvaj

Álmok nélkül?

A leszálló

Bajnokok

Angyalszív

Amikor kopogtatsz a mennyország kapuján…

Meglátni egy angyalt

In memoriam

Mesterkélt dallamok

Fényre várva

A próba

A tökéletes fegyver

Kagylóhéjak

Holnap

Kész átverés

Mások szavai

Porondon

Szakadék

A harcos

A sónak mennie kell!

Az utolsók

Necromantika

Szenteltessék a Te neved!

Idegen hely

Álom a lányról

Mennybe az angyal

Vágyálom

A testdublőr

A legfrankóbb sztori

Az értékelés

Az utolsó szabad lélek

Ellopott szerelem

Végállomás City

A bűn szilánkjai

Egyszer az életben…

A farkas álma

Bárányok közt

Amíg világ a világ